Élete és életműve
Élete és életműve
Budapesten, 1938. december 15-én született. A mai olvasónak nem sokat mondó lexikális adat mögött meghúzódó eseményeket 1938 című költeményében így elevenítette meg:
Az utolsó békeév.
Az volt, tudjuk, no persze!
Anschluss, Nanking és München.
Csehföld, Spanyolhon veszte.
Emitt a zsidótörvény,
amott a Kristály Éje.
„Szálasi Éve! Igaz
Magyar Senki Se Félje!”
Hófehér lovát Kassán
a kormányzó megüli.
S anyám egyetlen fiát
decemberben megszüli.
Apja neve Tabák Endre, anyjáé Torma Margit. A mögöttük felsorakozó ősökről a lírikus azt írja:
Végül is lettem, aki lettem,
mert voltak, akik voltak őseim,
halálig üldözött, okos, eretnek, jó chászidok
és göcsörtös szavú, zord, havasi kálvinisták,
kiknek vére bennem oly furán elegyedett,
hogy gyakorta már mosolyra fakaszt.
Szüleiről pedig azt, hogy
Apám egy sakter fia volt,
anyám keresztény úrilány –
valláson én nem tengődtem soha.
Mégis él bennem valami
kálvinhitéből anyámnak.
Egy jotta fatalizmus? Avagy hit
a predesztinációban?
Hit egy fölöttes törvényben,
hogy sorsomnak elrendelt útja van?
Aholis a „fölöttes törvény” nem valamiféle túlvilági erő – hiszen valláson nem „tengődött” soha –, hanem a társadalmi hatások meghatározó szerepe az egyéniség kialakulásában. Hogy ezek milyen kényszerítő hatalmat jelentenek, már kisgyerek korában megtapasztalhatta, amikor 1943 nyarán apját munkaszolgálatosként a bori táborba hurcolták, s az 1944 őszi halálmenetből csak a szökés életveszélyes kockázatát vállalva tudott kimenekülni. „Igaz, csupán hat-hét éves voltam a háború utolsó éveiben – idézi fel egy interjúban Tabák András ezeket a napokat –, de rengeteg dologra tisztán emlékszem. Egy gyereknek is feltűnik, hogy néhány játszópajtását vagonba rakják, és többé nem látja őket. Az is feltűnik, hogy a szomszédoktól gyakran jobban kellett félni, mint esetleg a földszinten beszállásolt német katonától. Azt sem lehet elfelejteni – akkoriban egy Teréz körúti bérház harmadik emeletén laktunk –, hogy minden csöngetésre-kopogásra apám a fürdőszobaablakon kilépett a lichthofban felszerelt vaslemezre, s egy villamosfogantyúba kapaszkodva várta ki a »vendég« távozását. S azon múlhat az élete, hogy én, a hatéves gyerek elszólom-e magam vagy sem.”
1945 után aztán a sorsa visszazökkent a normális kerékvágásba. Apja, aki már az 1930-as évektől ismert labdarúgó játékvezető és sportújságíró, egyben pedig az illegális kommunista párt tagja volt, hamarosan a sportélet vezető képviselői sorába emelkedett. Egy időben a Népsport, majd a Labdarúgás című lapok főszerkesztője, és szakkönyveit idegen nyelvekre is lefordították. Fia így minden probléma nélkül elvégezte a gimnáziumot, és 1957 őszétől a budapesti bölcsészkar magyar-spanyol-népművelés szakos hallgatója lett.
Ekkoriban már tudatosan készült az írói pályára. „1958 januárjában bevittem egy novellámat az Élet és Irodalom szerkesztőségébe – nyilatkozta –, amely februárban megjelent a lapban. Ma már tudom, hogy ugyancsak naivan megírt, gyengécske írás volt. De akkor boldoggá tett. Később rendszeresen bejártam a szerkesztőségbe, mert ott különleges, úgy mondanám: alkotó légkör uralkodott. Fontosnak tartották, hogy az ember ír és mát ír, számomra pedig sokat jelentett, hogy ezt fontosnak tartják.”
Amire itt utal, az a kör, amelyik az Élet és Irodalom rovatvezető szerkesztője, Imre Katalin körül csoportosult, s amelyiknek költői a hajdan oly híres, 1958-ban megjelent Tűz-tánc című antológiával törtek be az irodalmi életbe. Tagjai pályakezdő fiatalok voltak, akik egyrészt szakítani akartak a „Lobogónk Petőfi” jelszó stílrealizmusának jegyében uralkodó korábbi sematizmussal, másrészt pedig – az antológia előszavát idézve – megtanulták, „hogy nem idill veszi őket körül, hanem ellentmondó jelenségek bonyolult káosza. Az összegubancolódott dolgokat nem letagadni kívánják, vagy észre nem venni, vagy menekülni előle, hanem szocialista módon ki akarják bogozni a csomókat.” Ami pedig adott esetekben arra is késztette őket, hogy nem átallották számon kérni a szocializmus alapeszméit a káder-arisztokrácián. Azaz: kommunisták voltak, de az osztálynélküli társadalom felé történő haladás híveiként kötelességüknek érezték, hogy az állampárt legfelsőbb vezetőivel is szembeszálljanak, ha azok a fejlődés érdekeivel szembekerülnek. Ebből következően pedig vagy be sem léptek a pártba (mint Tabák András), vagy pedig kizárták őket onnan (mint 1966-ban Imre Katalint és társait).
Tabák nem szerepelt a Tűz-tánc antológiában, mert ekkor még nem írt verseket, de igen tudatosan készült az írói pályára. Világnézetének megfelelően elsőként az általa legfontosabbnak tekintett társadalmi osztály, a munkásság életének megismerésére törekedett – egyetemi tanulmányai mellett 1960-tól az Esti Hírlap munkatársaként is. Első, 1960-ban megjelent, Szól a sziréna című novellás kötete, majd az 1961-ben kiadott Gúzsba kötve című regénye azt mutatja be, milyen egy gépgyár nyomorúságos munkástelepen élő öntödei dolgozóinak sorsa. Írásainak fontos erénye volt már akkor is a helyszínek, konfliktushelyzetek, munkástípusok személyes tapasztalatokat tükrözően hiteles ábrázolása. S még inkább az, hogy fel merte mutatni, milyen kiáltó ellentétek mutatkoznak a társadalom vezető erejének kikiáltott munkásosztály és a valóságban sokkal kedvezményezettebb értelmiség életszínvonala, kultúrája, politikai értesültsége között. Szerintem – fiatal kora mellett – főként ezzel magyarázható, hogy ekkori írásaiban némi értelmiségellenesség is mutatkozik.
Az alkotói munkájára kezdetektől mindvégig oly jellemző kíméletlen igazságkeresés elvezette azonban oda is, hogy 1981-ben megjelent, Átmeneti emberek című nagy regényében éppen az értelmiség 1945 utáni sorsát örökítse meg még hatalmasabb és sokszínűbb, mélyebbre hatoló történelmi tablóban. S ebben nem hallgatja el azt sem, milyen igazságtalan üldöztetésben volt részük haladó gondolkodású, kiváló szakembereknek is, mennyi valóságidegen és torz elképzelés vezette a tömegektől elszakadt pártvezetést. Különösen fontos gondolata e regénynek az, hogy az 1960-as évek huszonévesei már másképpen látják a világot, mint a szüleik, és gyakran egyéni vonásokkal színezett elképzelésekkel vállalják a szocializmus eszméjét.
Nem hallgatható el végezetül az, hogy a korabeli kritika igencsak vaknak bizonyult, amikor nem ismerte fel, milyen nagyságrendű teljesítmény született e regény megjelenésével.
Közben, hogy minden energiáját az írásnak szentelhesse, 1961-ben otthagyta az egyetemet és 1964-ig az Esti Hírlap, majd 1967-ig A Könyv újságírójaként keresett megélhetést, s tizenegy évi, „szabadfoglalkozású írói” állástalanság után 1978-tól a Zrínyi Kiadó szépirodalmi szerkesztője lett.
Ezalatt pedig kialakított egy olyan műformát, mely egyedülállóan egyénivé tette elbeszélői ábrázolásmódját, s lehetővé tette számára, hogy kimagasló teljesítményekkel lépjen az olvasó közönség elé. Lényege az, hogy a gyermek szemszögéből mutatja be a valóság eseményeit, amelyek ilyen módon érthetetlenül és kiszámíthatatlanul logikátlan színezetet nyernek. Ez a kontraszt egyrészt ezüstösen humoros vonásokat kölcsönöz a gyermeki szemlélet naivitásának, másrészt viszont igazolja is ennek ártatlanul tiszta igazságérzetét a felnőttek világának brutálisan kegyetlen és abszurd törvényszerűségeivel szemben. E műforma minden bizonnyal a „tündéri realizmus” törekvéseinek körébe sorolható, de Tabák mindenki másétól különböző változatát alkotta meg azáltal, hogy mellőzi ennek – másokra, mint Gelléri Andor Endrére vagy Tamási Áronra jellemző – fantasztikus-mesés vonásait, és kizárólag a köznapi valóság kőkemény tényeinek ütközéséből felcsillanó szikrák sziporkázása révén tündököl. Ez a műforma jellemzi már Sargasso tenger (1965) című regényét és annak továbbfejlesztett változatát, A sötét ablakot (1989) – ami szerintem az 1942–1944 közötti történelmi korszakot ábrázoló hazai alkotások sorában bízvást a csúcsra helyezhető –, továbbá Karácsonyi ének és Gyermekzsúr az altábornagyéknál című kisregényeit és számos novelláját, mindenekelőtt a Vén ló – hószakadásban ciklus (1994) felejthetetlen elbeszéléseit.
A kapitalista restauráció idején írta első költeményeit, s 1991 és 2014 között 7 verseskötete jelent meg. 1991-től 2014-ig az Ezredvég című folyóirat olvasószerkesztője és prózarovatának szerkesztője, 1995-től 2001 januárjáig, nyugdíjba vonulásáig pedig a Zrínyi Kiadó szépirodalmi szerkesztője volt.
A társadalmi átalakulással kapcsolatos költeményei közül a legkiemelkedőbbek a helytállás szentenciái:
(1871)
Courbet a Sainte Pélagie-börtönben
Arra bíztatnak, akik aggódnak értem,
hogy ne szégyelljem, fordítsak köpenyeget.
No, s ha úgy tennék? Hiszen mi haszna volna?
Kívül-belül vörös az én köpenyegem.
(Egy rokoni bírálatra)
Az elmúlt világról, korholsz, az egész kádári korról
még ma sincs egy jó szavam se, bár láthatom már, az jobb volt.
Ám helytelen így a kérdés, hogy a jobb az volt-e, vagy ez.
Fordítva tedd föl, helyesen: az volt-e, vagy ez a rosszabb? –
És máris habozás nélkül vághatom rá, persze hogy ez.
De azért tudd! Most ami van, a tegnapiból született.
Hosszú, gyötrelmes betegsége idején írt költői vallomásaiban feleségétől búcsúzik megrázóan őszinte szavakkal:
(Jutkának, rákbetegen 13)
Szép volt veled az egész elmúlt esztendő
Gyakran kórházban, húszórás infúzióra kötve
Ami azzal a rohadt kemoterápiával jár
Máskor meg rongyfáradtan, naphosszat nyomva
Otthon az ágyat, s nem tudni semmi bizonyosat, semmit
Ennyi időt, azt hiszem, még nem töltöttünk együtt
S bármilyen morbidnak tetszik is, soha ennyire boldognak
Nem éreztem magam, úgy összeforrtunk egymással
Életműve, ahogyan a kívül-belül vörös köpenyegű kevesek még manapság is hinni merik, „a proletár utókoré”.
Szerdahelyi István, 2016
Művei
Szól a sziréna (elbeszélések), Budapest, 1960, Magvető Könyvkiadó
Gúzsbakötve (regény), Budapest, 1961, Magvető Könyvkiadó
Kakas Aszklépiosznak (elbeszélések), Budapest, 1963, Magvető Könyvkiadó
Sargasso tenger (regény), Budapest, 1965, Magvető Könyvkiadó
Átmeneti emberek (regény), Budapest, 1981, Magvető Könyvkiadó
Tegnapi és tegnapelőtti történetek (elbeszélések), Budapest, 1982, Magvető Könyvkiadó
Karácsonyi ének (kisregény), Budapest, 1984, Magvető Könyvkiadó
Egy igaz Szodomában (válogatott elbeszélések és kisregények), Budapest, 1985, Zrínyi Katonai Kiadó
Ő az, akit szeretsz (elbeszélések) Budapest, 1988, Magvető Könyvkiadó
A sötét ablak (regény), Budapest, 1989, Zrínyi Katonai Kiadó
Anselmus barát látogatója (történelmi elbeszélések), Budapest, 1990, Z-füzetek/3
A melankólia órái (versek), Budapest, 1991, Zrínyi Katonai Kiadó
Fölöttünk Európa (7 abszurd), Budapest, 1991, Z-füzetek/13
Tizenegy hónap (lírai napló), Budapest, 1991, magánkiadás
A Sándor bácsi faliórája (elbeszélések), Budapest, 1991, Z-füzetek/23
Az én katedrálisom (versek), Budapest, 1992, Z-füzetek/38
Megrögzött álmodó (versek), Budapest, 1993, Z-füzetek/47
Felhívás hősiességre (versek), Budapest, 1996, Z-füzetek/68
Jeles magyar kalendárium (prózák és versek) Budapest, 1998, Zrínyi Katonai Kiadó
A verőember (regény) Budapest, 2000, Mikszáth Kiadó
Az ezüst vitézségi (novellák), Budapest, 2005, Z-füzetek/111
A helvéciai próba (7 x 7 elbeszélés) Budapest, 2006, Szerzői kiadás
Három magyar pikareszk (kisregények) Budapest, 2008, Z-könyvek
Telemre készülődöm (válogatott versek), Budapest, 2010, Z-könyvek
Hitler '33 (antifasiszta irodalmi antológia), Budapest, 2013, Z-füzetek/151
Az utolsó hongyarapító (elbeszélések) Budapest, 2014, Z-könyvek
Utolsó versek (versek), Budapest, 2014, Z-füzetek/155
Ezredvég Tabák András Emlékszám, Budapest, 2015/1. január-februári sz.
Idegen nyelvű megjelenések:
Cuatro poetas húngaros, Budapest, 2012, Z-könyvek
Gebäude D, Parterre 5 (D épület földszint 5.) In.:Volksstimme, Wien, 1961. április 2.
Vlakcheto (Játékvasút) In.: Panorama, 1985/4 Szófia
Trenuleţul electric (Játékvasút) In.: Almanah Convorbiri Literare, 1987. Bukarest
Kötetben meg nem jelent írások:
Húsvéti rigó in Ezredvég, 2016/2
Varjú-tanya in Ezredvég Zrínyi-Almanach 1987, 122-137 old.
Egy tál rétes (1958) in Élet és Irodalom 1958. március 7.
Több dolgok vannak földön s egen… (1959) in Ezredvég, 2016/1
Mint a napot… (1961) in Ezredvég, 2015/4
Mire büszke itt minálunk az ember? (1965) in Ezredvég, 2015/6
Gesta Hungarorum anno 1965 (1965) in Ezredvég, 2015/6
Ludvík Aškenazy (1967) in Ezredvég, 2016/6
Günter Wallraff el nem vesztett tisztessége (1970) in Ezredvég, 2015/4
Író és költő
Munka, 1979/4
A szakszervezeti mozgalom folyóirata
Áldozhat-e kakast – Tabák András?
Eddig friss SZOT-díjasokat mutattunk be olvasóinknak. Ezúttal egy „régi” kitüntetettünknél néztünk körül: elismerése óta mit alkotott, hogyan felelt meg a hosszú évekkel ezelőtt előlegezett bizalomnak. Olyan írót kerestünk meg, aki elég régóta nem vagy csak alig hallatott magáról: Tabák Andrást, aki 1961-ben, huszonkét évesen részesült SZOT-díjban egyetlen novelláskötetéért; „Szól a sziréna” című kötete a munkáséletet ábrázolta. A Magvető adta ki a fiatal prózaírók sorozatában, az Új termésben.
– A SZOT-díj óta mit publikált?
– Mindjárt abban az évben megjelent „Gúzsbakötve” című, munkás tárgyú regényem, amely egy képzeletbeli peremkerületben játszódik. 1963-ban „Kakas Aszklépiosznak” címmel újabb novellagyűjteményem látott napvilágot, majd 1965-ben egy háborús regényem, a „Szargasszo tenger”. Azóta csak néhány novellám jelent meg.
– A hosszú hallgatásnak mi az oka?
– Tudom, ha valaki csak két évig nem ír – eltűnik, nem emlékeznek rá. Hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, arról csak én tehetek. 1966-ban kezdtem új regényemet írni, s ezzel az 1000-1100 oldalas munkával csak most készültem el. Nem tudok egyszerre két dolgot csinálni, ez a munka teljesen lekötötte az energiámat.
– Miről szól ez a könyv?
– Nehéz elmondani. 1945-től 62-ig játszódik, időben különböző apropókkal. Társadalmi regény erről a nehéz korszakról. 61-ben nyirokmirigy- gyulladással hetekig kórházban, majd két hónapig tüdőszanatóriumban voltam. Regényem is ilyen keretben játszódik – egy-két helyen tudatosan utalok is benne a Varázshegyre. Szóval ott nagyon érdekes emberekkel ismerkedtem meg… Egy korszakot különféleképpen láthatnak még az azonos gondolkodású emberek is. Ez érdekelt, ennek okait boncolgatom. Cselekményem a felszabadulástól a kubai válság idejéig tart, szereplőim más-más szeleteit ismerik e kornak. Van köztük egy nagy kvalitású értelmiségi, egy bányász, zálogházi becsüsnő, s természetesen orvosok. Csak annyi a rokonságuk, hogy egyikük sem áll szemben ezzel a társadalommal, mégis mindannyian másként értelmezik a világot.
– Van a történetnek főhőse is?
– Egy fiatal író, aki körül ezek a múltbeli történetek kicsapódnak. Soha nem hittem volna, milyen nehéz egy író figuráját megírni, akkor is, ha egy kezdőről van szó.
– Tehát könyvének nyilván több az önéletrajzi vonatkozása. De miért készült ilyen sokáig?
– Volt néhány évem a hetvenesek elején, amikor nagyon nehezen haladtam a munkával.
– Valamiféle válságba került?
– Lehet, de egy kicsit nagyképű ez a szó.
– Nagyon leterhelt?
– Nem. A Zrínyi kiadónál szép- irodalmi lektor vagyok. Nagyon érdekes munka ez. Az idén például a varsói felkelésről szerkesztek regényt, ezenkívül a Bermuda-három- szögről, egy nálunk még ismeretlen Brecht-kötetet, amerikai háborús regényt a normandiai partraszállásról, Dallos karikatúra-kötetét, Szeberényi Lehel elbeszélésgyűjteményét. Ez nem akadályoz írói munkámban, sőt segít: nálam jobban bevált a lektori munka, mint az újságírás. Amikor az Esti Hírlapnál újságíróskodtam, sokkal nehezebb dolgom volt. Utána több évig a Könyv című lapnál dolgoztam.
– Úgy érzi, megfelelt annak a bizalomnak, amit 1961-ben kapott?
– Nem is tudom, mit mondjak… A SZOT-díjat azok kapják, akik elsősorban a munkásélettel foglalkoznak. Én pedig már nemcsak a munkásokról írok… Bár gyermekkoromban munkáskörnyezetben nőttem fel. Első munkáimat ezek az élmények inspirálták. De később már nem akartam, hogy csak ebbe a dobozba szoruljak. Viszont e regény megírása után egy újba kezdek, amely talán méltó lesz ehhez a díjhoz.
– Újabb munkás-regényt tervez?
– Méghozzá a múlt század 70-80-as éveiből. A történet fő szála egy munkásdinasztia kezdete, félig szlovák, félig magyar. Rengeteg korabeli dokumentum maradt fenn a régi Ganz-gyárból, szinte egész családkrónikák. A munkásosztály kialakulása a múlt században – ez egyik legizgalmasabb dolog. Monicelli „Elvtársak”-filmje adta az ötletet: nálunk legalább olyan érdekes a munkásság kialakulása, mint Olaszországban volt. De nálunk teljesen hiányzik ennek szépirodalmi ábrázolása.
– Részt vesz az irodalmi közéletben?
– Nem. Az Írószövetségnek és az Irodalmi Alapnak ugyan tagja vagyok – de ezzel vége… Még húszéves sem voltam, amikor az első novellám megjelent. Kínos, ha valakit csodagyereknek tartanak, mert ilyen korán jelentkezik; bizalmatlanságot kelt, hogy ez csak egy produkció, nem tudni, még mi lesz belőle. Másrészt rá akarják kényszeríteni az embert, hogy bizonyítson, bizonyítson. S elegem lett abból is, hogy író-olvasó találkozókon mutogassanak.
– Kanyarodjunk vissza az oly sokáig készült, hadd ígérjem: főművéhez. Mi lesz a címe?
– Ideiglenes: „Héttorony”. Ez többértelmű. Épp hét tornya van a szanatóriumnak, ahol játszódik. Másodszor nagyon zárt világ ez, ahol hónapokig élnek emberek – tehát nem pontos tükrözése a külső életnek: a kisebb dolgok felnagyítása, tűhegyre vétele… Lehet, hogy marad ez a cím, bár a címeimmel eddig mindig baj volt. Nem biztos, hogy a héttoronyról másnak is „beugrik” a konstantinápolyi Jedikula…
– Mint ahogy a „Kakas Aszklépiosznak” című novellásköteténél történt. E kötet címadó novellájában Szókratész, az ókor nagy bölcse arról dönt, hogy szabad-e a gondolat szabadságát, a nagyszerű eszméket feláldozni a könnyű életért? Nem áldozta fel, tehát meggyógyult, s kakast áldozhatott Aszklépiosznak, mint minden athéni férfi, aki betegségén felülkerekedett. Vajon Tabák András áldozhatna-e kakast Aszklépiosznak?
– Ha néhány hónap múlva találkozunk, talán tudnék rá válaszolni…
Tizenhárom esztendős munka – egyetlen regény – egy még mindig fiatal írónál. A mi korunkról, a mi tegnapi kérdéseinkről, amelyekre még mindig válaszolnunk kell. S ha ebben segít nekünk – Tabák András megtette a magáét.
GYŐRI ILLÉS GYÖRGY
Népszabadság, 1984. február 4
Csend és visszatérés
Beszélgetés Tabák Andrással pályájáról,
a munkásábrázolásról, a regény jövőjéről
– Tudom, az írói pályák kiszámíthatatlanok, egyéniséghez kötődésükben alig összehasonlíthatók egymással, Tabák András pályája mégis meglehetősen rendhagyónak tetszik. Egészen fiatalon, szinte „csodagyerekként" kezdett novellát írni, huszonegy évesen már kötetbe rendezte írásait, egy év múlva regénnyel jelentkezett, majd egy-két esztendőnként újabb kötetekkel bizonyított-biztatott, hogy egyenes ívű írói pályán halad. A korabeli kritika elismeréssel fogadta a fiatal író korának ellentmondó élettapasztalatát, szocialista eszmeiségét, közéleti- politikai érdeklődését, kiforrottnak tetsző stiláris eszközeit. Azután – váratlanul – hosszai évekre elhallgatott, olyannyira, hogy az irodalmi köztudat már-már „leírta" a listájáról. Ezért okozott meglepetést 1981-ben visszatérése, méghozzá egy vaskos, nyolcszáz oldalas regénnyel, az Átmeneti emberekkel, amit hamarosan újabb elbeszéléskötet követett. Tabák Andrást újra fölfedezték. Szeretném, ha beszélgetésünkben, tanulságok után kutatva, körbejárnánk a kezdetet, az elhallgatást, az újrajelentkezést, az írói tematika forrásait-szándékait, szóval ezt a „furcsa” pályát…
– Szívesen válaszolok a kérdéseire, bár kötve hiszem, hogy válaszaim különösebb tanulságokat rejthetnének magukban. Valóban fia talon kezdtem írni és publikálni, de ki nem állhattam, hogy „csodagyereknek” tartanak. Egyszerűen arról volt szó, hogy az ember fiatalon hallatlanul vakmerő, nem méricskéli a lehetőségeket, az esélyeket, sőt az olyan figyelmeztetéseket sem, miszerint prózát csak időskorban, sok-sok élettapasztalat birtokában szabad írni, a fiatalok verset írjanak. Mivel sohasem éreztem kedvet-tehetséget a vershez, de volt mondandóm mások számára – elkezdtem novellát, majd regényt írni. Ennyi az egész…
– Mikor jelent meg az első írása nyomtatásban?
– 1958 januárjában bevittem egy novellámat az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, amely februárban megjelent a lapban. Ma már tudom, hogy ugyancsak naivan megírt, gyengécske írás volt. De akkor boldoggá tett. Később rendszeresen bejártam a szerkesztőségbe, ment ott különleges, úgy mondanám: alkotó Légkör uralkodott. Fontosnak tartották, hogy az ember ír. és mát ír, számomra pedig sokat jelentett, hogy ezt fontosnak tartják.
– Első, 1960-ban megjelent. Szól a sziréna című novellás kötetének, majd az 1961-ben kiadott Gúzsba- kötve című regényének egy munkástelep a színhelye, írásainak hősei munkások voltak. A kritika üdvözölte ezt a vállalkozást. Honnan ismerte a „telepi" munkások életét? Nem félt-e a sematizmus vádjától, hiszen éppen az irodalmi sematizmus tette csaknem kötelezővé a munkáshősöket?…
– Az első kérdésre azt felelhetem, hogy gyermekkorom jelentős részét nagyanyámnál töltöttem egy Pestújhely melletti kis munkáskolónián, amelynek, azt hiszem, hivatalos neve sem volt Csak így neveztük: „a telep”. Nos, én jól ismertem ezeket a telepi embereket, pontosabban: környezetemből, tapasztalásaimból őket ismertem a legjobban. Az író pedig – a kezdő író különösen – nehezen lépheti át tapasztalatai körét.
A munkástéma megválasztásában azonban sok tudatos elem is közrejátszott. Az a hetyke vélekedés, hogy ilyen munkáskörnyezetet korábban talán csak Kassák Lajos vagy Gelléri Andor Endre ábrázolt. Hát majd én megmutatom… Azonkívül nem hittem, és most se hiszem, hogy az ötvenes évek munkás tárgyú regényeinek sematizmusát a téma okozta, sokkal inkább az írói szemlélet fogyatékosságai, a problémalátás egyoldalúsága. Hiszen akadtak sematikus „értelmiségi regények” is. Végül, munkált bennem az a meggyőződés, hogy a társadalom számára fontos legjelentősebb osztályának irodalmi ábrázolása, mintegy éreztem – Majakovszkijjal szólván – a „társadalmi megrendelést”.
– Folytassuk oknyomozásunkat a témák körében. Az 1965-ben megjelent, önéletrajzi fogantatású regényének, a Sargasso tengernek témája a második világháború. Története 1942–1944 között játszódik, központi hőse egy 4–6 éves kisfiú. A történteket, a háború borzalmait mindvégig a gyerek szemszögéből látjuk. Több novellájának s a rövidesen megjelenő, Karácsonyi ének című új kisregényének is hasonló a témája és láttatásmódja. Hadd kérdezzem meg, egy akkor hatéves gyerekben olyan mély nyomokat hagyott a háború, hogy ismételten, ennyi év után is, irodalmi témává emelheti?
– Ki tudja pontosan meghatározni a cseperedő ember leltei, érzelmi, emlékképző folyamatait? Igaz, csupán hat-hét éves voltam a háború utolsó éveiben, de rengeteg dologra tisztán emlékszem. Egy gyereknek is feltűnik, hogy néhány játszópajtását vagonba rakják, és többé nem látja őket. Az is feltűnik, hogy a szomszédoktól gyakran jobban kellett félni, mint esetleg a földszinten beszállásolt német katonától. Azt sem lehet elfelejteni – akkoriban egy Teréz körúti bérház harmadik emeletén laktunk –, hogy minden csöngetésre-kopogásra apám a fürdőszobaablakon kilépett a lichthofban felszerelt vaslemezre, s egy villamosfogantyúba kapaszkodva várta ki a „vendég” távozását. S azon múlhat az élete, hogy én, a hatéves gyerek elszólom-e magam vagy sem.
Ezek az élmények, mint a negatív filmen, ott rejtőznek bennem, csak elő kell hívni őket. Én pedig szeretek egy-egy témát újra és újra körbejárni, megközelíteni…
– Akkor térjünk rá váratlan elhallgatására. Öt év alatt négy könyvet írt, a kritika általában kedvezően méltatta írásait, mégis letette a tollat. Mi volt az oka? Alkotói válság, az önbizalom megcsappanása, témabeli kimerülés?
– Érdekes, hogy ilyen esetben mindenki nyomban válságra, kiapadásra gondol. Pedig egyszerűbb a dolog: nem tettem le a tollat. Említettem, hogy fiatalon, vakmerően kopogtattam az irodalom kapuján, de lassanként, megjelent könyveim és viszonylagos sikereim dacára ró kellett jönnöm, hogy amit eladdig csináltam, az nem folytatható, mert önismétlés, majd lemaradás válik belőle. Ne felejtse el, hogy a hatvanas évek elején-közepén kitágult az irodalom látóhatára, új nemzedékek, új stílusirányzatok jelentkeztek, valósággal meglódult az irodalmi-művészeti élet. Úgy éreztem, nekem is tovább kell lépni. Elhatároztam: „nagyregényt” írok, amely tükrözi egy fontos korszak, a hatvanas évek elejének társadalmi-politikai mozgását, eszméit, törekvéseit, magatartásnormáit…
Azt hittem, megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit visszavonuljak, azt írjam, amit akarok. Sajnos tervem realizálása sóikkal több időbe telt, mint gondoltam volna. Míg azelőtt egy nap alatt megírtam egy -novellát, most naponta csak néhány mondatra futotta. Közben szenvedélyes „átíró" lettem, az 1200 gépelt oldalnyi regényt háromszor újraírtam… Így lett a tervezett néhány éviből – tizenkét esztendő. Szerencsére a Magvető igazgatója bízott bennem, és nem bontotta föl a szerződést. Végül is megjelent az Átmeneti emberek…
– És ez a „nagyregény" úgy sikerült, ahogy eltervezte? Megérte azt az áldozatot, hogy közben íróként csaknem elfelejtették, „leírták"?
– A regény értékeit és gyöngéit nem az én dolgom megítélni, ez a kritika és a közönség feladata. A jelek szerint „visszafogadtak”. Arról azonban nem tehetek, hogy most már csak ilyen lassan, aggályosán tudók írni, ez már valószínűleg nem fog megváltozni. Elnézést kérek a szerénytelen példáért, de Robert Musiltól senki sem kérdezte meg, miért írta húsz évig A tulajdonságok nélküli embert, s végül miért nem fejezte be …
Hogy közben elfelejtkeztek rólam? Úgy látszik, már ez a dolgok rendje.
– Egyébként hisz a regény, ha tetszik, a nagy terjedelmű regény létjogosultságában, jövőjében egy olyan korban, amelyben a közlési médiumok fejlődése, a felgyorsult ritmus, a változó életstílus látszólag nem kedvező e műfaj számára? Általában mi a prózai eszményképe?
– Amint sokszor megjósolták a Gutenberg-galaxis pusztulását, úgy divat a regény haláláról is elmélkedni. S lám: ez is, az is él. fejlődik, gazdagodik. Lehet, hogy mostanában összességében kevesebb időt fordítanak az olvasásra, mint régebben, de a kulturális szint általános növekedésével, végeredményben az irodalom – s benne a regény – közösségteremtő, személyiségformáló, elidegenedés ellen ható szerepének is növekednie kell.
Prózai eszményképem? Meg lehet ezt ilyen rövid terjedelemben, példák tucatjai nélkül fogalmazni? Nagyon leegyszerűsítve: a dialektikus és történelmi materialista látásmódra épülő realista próza híve vagyok, amely – az ábrázolt kortól függetlenül – képes összefüggést teremteni a társadalmi és emberi viszonylatok között, képes tehát a valóság valóban árnyalt, művészi képének megrajzolására.
– Milyen tervek foglalkoztatják, milyen publikációi várhatók?
– Rövidesen megjelenik egy kisregényem a Magvető ra-re sorozatában, s várom válogatott elbeszéléseim, kisregényeim kötetének megjelenését is. Szerződésem van egy kötetnyi gyermekelbeszélésre, utána pedig „nekiugrom" egy jó, testes regény megírásához, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról tekint vissza, s előre… Közben végzem szeretett munkámat a Zrínyi Kiadónál, ahol szépirodalmi szerkesztőként dolgozom.
Havas Ervin
Szabadság, 1991. április 5
Kolozsvári regionális napilap
„A kultúra állapota tragikus”
Az ötvenkét éves, tizenegy – kötetes Tabák András író tehetséges emberekből álló, a munkásmozgalom és a kommunista párt sok évtizedes harcában megedzett elvhű családból származik. A felszabadulás ünnepén szívesen beszél életéről, munkásságáról a politikáról. Legelőször is a szülői példáról.
– Egyszer valaki másfél éve kimondta, és le is írta, hogy Magyarországon a kommunista és munkásmozgalomban nem voltak egymást követő generációs családok.
Hogy a polgárság szinte dinasztikusán tudott teremteni ilyen nemzedékeket Ám ez az állítás egészen biztosan nem igaz, hiszen három-négy generációból álló mozgalmi dinasztiák is léteznek, és nemcsak Budapesten, hanem vidéken én is ismerek ilyeneket. Erre az én családom is jó példa, hiszen apám, nagybátyám, igen korán, szinte kamaszkorukban eljegyezték magukat a munkásmozgalommal, vállalva az illegális harcot, az üldöztetést és az ezzel járó nagy egzisztenciális bizonytalanságot Egyik regényemben, a „Sötét ablak”-ban megírtam, hogyan bujkált apám a nyilas időkben a kamrából nyíló ablak mögött. Ezt a hagyományt aztán családjaikban is megörökítették.
A felszabadulás számomra döntő élményt jelentett, bár csak hétéves voltam akkor. Gyerekkoromban a baloldali eszmék jegyében egész természetesen vettem részt az úttörő, majd az ifjúsági szervezetek munkájában. És ugyancsak lelkesített néhány szovjet regény. Hirtelenében Fagyejev „Tizenkilencen”-je, Osztrovszkíj „Az acélt megedzik”-je és Makarenko „Az új ember kovácsa” jut eszembe, amelyeket máig is kitűnő könyveknek tartok. Érdekes, ezek a művek vezettek el aztán az orosz klasszikusokhoz. Tolsztojhoz, Csehovhoz, ezekhez a bámulatosan nagy írókhoz.
– Írói indulásának témaválasztása nyílt kiállás volt a munkáshatalom mellett. Mert a novellákban és regényekben párt- és DISZ-gyűlések és titkárok jelentek meg, belső üzemi harcok dúltak, és reálisan ábrázolta az ötvenhat előtti eseményeket. Ma is azt, és úgy írná meg könyveit, mint akkor?
– Mielőtt a kérdésre válaszolnék, kicsit körüljárnám az indulásomat. Igen korán, még újságíróként kezdtem el a prózaírást, hiszen nem egészen húszévesen jelent meg első novellám az Élet cs Irodalomban, és huszonegy évesen adták ki első novellás kötetemet, a „Szól a szirénát” majd a „Gúzsba kötve” című könyvemet. Ezekben erősen érződik Gelléri A. Endre hatása, aki a stílusáról Kosztolányi által találóan elnevezett tündén realitással írt a perifériák világáról, a Rákospalota-Pestújhely közötti vidékről, a félig munkás, félig lumpen emberekről. Hasonlókat gyermekkoromban jómagam is láttam, a Körvasút-sor mentén, ami kicsit hasonlított a Mária Valéria-telephez.
– Nos, ezekről az emberelőről kezdtem el írni, az ötvenhatos sokk után. Meggyőződésem volt, hogy vissza kell térni a mozgalom régi forrásaihoz, eltérni az ötvenegy-ötvenkettes években valóban kialakult sematikus munkásábrazolástól. Nagyobb hitelességgel írni mindennapjaikról, s az üzemekben folyó emberi-politikai küzdelmeikről.
– Mármost arra a kérdésre, hogy azokról az évekről ugyanezt írnám-e, azt mondom, igen. Ma is vállalom az akkori anyagaimat. Szerintem jól láttam a dolgokat és azokat az embereket is. Más kérdés, hogy nem pontosan ugyanúgy, s abban a stílusban, írnék.
– Jóval később, 1981-ben témaváltás következett, amit leginkább az értelmiséggel foglalkozó, sok gondolatot tartalmazó „Átmeneti emberek” című könyv jellemez. Mit akart ezzel a művel kifejezni?
– A könyv kiadásának története van. Az Átmeneti emberek 62-ben játszódik, hatvanhatban írtam meg, de jó egy évtizeddel később, adták ki. A huszonéves értelmiségiek, orvosok, művészek politikához, társadalomhoz való viszonyát akartam ábrázolni. Nagy vállalkozás volt és valószínű, hogy nem mindenre tudtam pontos választ adni. Mindenesetre jelezni akartam, milyen emberi gondokat okozott a szocializmus kezdeti építése, majd 56, s milyen viták töltötték ki mindennapjainkat. Mondom, sok meg nem oldott kérdés vetődött fel benne, de néhány olyan figyelmeztetés is felbukkan, amely azóta valósnak bizonyult A vezetés bizony elszakadt a tömegektől, a való élettől, s már akkor is toldozgatás folyt Másrészt arra mutattam rá, hogy az akkori huszonévesek már nem ugyanúgy látják a világot, mint a szüleik és más módon akarják az eszmét vállalni. Azután Babrián Rezső alakjában megismerhető a méltatlanul elfeledett, hányatott sorsú régi kommunista, Sándor Kálmán író élete. A három okos asszonyból formált Sári élete pedig azt példázza, hogy a túlsó partról jött gondolkodó ember számára is jelentett valamit a 45 óta eltelt másfél évtized.
Végül bevallom, a könyv főhősében sok van az én életemből és gondolataimból. Ez a főhős nem akar párttag lenni, nekem is, s mindig ez volt alapállásom. Szerintem – bár lehet, hogy nincs igazam –, nem jó, na egy író erejének maximumát nem művei megírásába fekteti, hiszen a mindennapi pártharcok, a közélet sok-sok energiát és időt igényel. Ettől függetlenül persze az író- társadalomban engem mindig kommunistaként tartottak számon.
– A ma problémái közül Önt, mint írót, a kultúra állapota felől kérdezem... S úgy tudom, kilépett a könyvkiadótól, ahol 14 évig dolgozott, tehát jelenleg munkanélküli. Hogyan éli át ezt az időszakot?
– Nem is sokkal a rendszerváltás után a kultúra és az irodalom helyzetét, mint párton kívüli, tragikusnak látom. Lassanként egy furcsa cenzúra kezd kialakulni, amely nem politikai, hanem gazdasági természetű. Egy 300 oldalas regényt mai kiadó nem vállal, ha pedig az író magánvállalkozásba kezdene, csak a nyomdai költség 800 ezer forintjába kerülne. Ezt előteremteni képtelenség. Még ha pénzt kuporgatna, vagy másokkal összeállna, akkor sem menne. A míves irodalom talonba került.
– Jelenleg valóban munkanélküli vagyok, ahogy mondják szabadúszó. Korábban egyszer tíz évig önkéntesen választottam ezt az utat, de három gyerekkel nem mehetett tovább. A Zrínyi Kiadó a piaci helyzet miatt arra kényszerült, hogy eltérjen profiljától és üzleti érdekből krimit és ponyvát is áruba bocsát. Ez pedig nem az én világom. Most állast keresek, közben írok, és én is bábáskodok új baloldali folyóiratunk, Az Ezredvég szerkesztésén.
– Végül térjünk vissza a politikához. Ön szerint s szocializmus válóban túlhaladott, mint azt az ellenfelei mostanában megdicsőültem állítják?
– A szocializmus ügye nem veszett el. Gondolatai és elvei évszázadok óta érlelődnek és szervezetekben formát öltöttek és öltenek. A marxi gondolkodás nagy előnye, hogy nem ad befejezett rendszerképet, és általa a baloldali politikai mozgalmai száz év alatt, mélypontok után is mindig megtalálták a jó válaszokat az adott korszak problémáira. A szocializmus gondolata és válfajai ma is megtalálhatok térségünkben, és fontos tudni, hogy az emberiség több milliárdnyi tömege számára sincs más jobb elképzelhető társadalmi berendezkedés. A tőkés világ nem megoldás, amit jól mutat, hogy győzelmük után sem igyekezne! fellendítem Kelet-Európa gazdaságait, nehogy új versenytársaik keletkezzenek. Vigyázni kell, nehogy erkölcsi romlással, a kapcsolatok megbomlásával errefelé teljesen szétzilálódjon egy újabb baloldali felemelkedés esélye.
-ij-
Szerkesztői tevékenysége
Szerkesztői tevékenysége a Zrínyi Katonai Kiadóban
A Zrínyi Katonai Kiadót a lehetséges keretek között szépirodalmi kiadóvá alakította tematikus antológiákba rendezve a magyar irodalom hat évszázadának katonaverseit (Fegyvert s bátor szívet - 1984) a magyar és a világirodalom legjobb katona elbeszéléseit (Százhetvenöt huszár - 1981, illetve Az erőd bevétele - 1980).
Jelentős válogatásokat állított össze klasszikus német, cseh, bolgár valamint orosz és szovjet-orosz szerzők hasonló témájú írásaiból, minden esetben törekedve arra, hogy a kötetekben magyarul korábban még meg nem jelent művek is napvilágot lássanak. Az egyes antológiák: Pontyok a Wehrmachtnak (Válogatás a cseh irodalom katonaelbeszéléseiből – Mohai Lajossal közösen, 1986.), Generális a szalonban (Válogatás a klasszikus német és az NDK-beli irodalom katonaelbeszéléseiből, 1989.), Rajtaütés (Válogatás az orosz és a szovjet-orosz irodalom katonaelbeszéléseiből,1987.) Mars irgalma (Válogatás a bolgár irodalom legjobb katonaelbeszéléseiből, 1983.)
Valamennyi felsorolt antológiát részletes és bibliográfiailag pontos jegyzetanyaggal látta el.
Zrínyi-zsebkönyvek sorozatcímmel 1986-2000 között 14 kis kötetet válogatott össze klasszikus magyar (Jókai, Mikszáth, Karinthy, Móricz) és külföldi (Crane, Hašek, Maupassant, Alarcón, E. E. Kisch, Alekszej Tolsztoj, C. F. Meyer, Balzac) szerzők műveiből. Az idegen nyelvű anyagok esetében mindegyik kötet tartalmaz első magyar megjelenést.
Célgömb címmel 1979-1989 között több mint 50 kötetből álló, többnyire politikai vonatkozású detektívregény sorozat megjelentetését kezdeményezte, kiválasztotta a zömében külföldi címeket, s a könyvek 80%-ának szerkesztője is volt.
Kezdeményezésére és szerkesztésében jelent meg a Tűztánc – harminc év múltán (1988) című válogatás baloldali költők verseiből; 1980-tól halálig – egy-két kivételtől eltekintve – a Zrínyi Kiadó adta ki Györe Imre versesköteteit, egyéb műveit, több esetben Würtz Ádám jelentős művészi értéket képviselő grafikáival. Itt jelenhetett csak meg Ladányi Mihály posztumusz verseskötete a Bejegyzések a családi bibliába.
További szerkesztői tevékenysége
Simor Andrással együtt válogatója és szerkesztője volt a Tűztánc szellemiségét képviselő Üzenet a Golgotáról (2000) című költői antológiának, mely a Gábor Andor Írói Jutalomdíj támogatásával jelenhetett meg.
Zrínyi kiadóbeli tevékenysége alatt 1990-ben kezdeményezte kortárs szerzők baloldali szellemiséget képviselő írók, költők, történészek számára gyors megjelenési lehetőséget kínáló Z-füzetek sorozat indítását, melynek egyes darabjai 1991-től Simor András sorozatszerkesztő közreműködésével magánkiadványként jelennek meg. Tabák András haláláig szerkesztője volt a szépprózai írásokat, valamint a történelmi tanulmányokat tartalmazó Z-füzeteknek.
A szerkesztő nyomtatásban
Népszabadság 1979. december 22
A katona rangja irodalmunkban
Beszélgetés TABÁK ANDRÁSSAL
Fegyelmezett, csendes szavú, éles tekintetű ember Tabák András. Negyvenegy éves. Ahhoz a fiatal írónemzedékhez tartozik, amelynek tagjai az ötvenes évek második felében indultak. Mindössze húszesztendős volt, amikor az első novellája megjelent az Élet és Irodalomban. Bölöni György bíztatására egyre bátrabb írásokra vállalkozott és 1960-ban már önálló novelláskötettel rukkolt ki. A „Szól a sziréna” című kötetének megjelenése óta közel húsz esztendő telt el, s ma Tabák András a Zrínyi Katonai Kiadó irodalmi szerkesztője. Évekig nem jelentkezett írásaival s most örömmel vette tudomásul, hogy nívódíjat kapott a Honvédelmi Minisztérium és az írószövetség közös pályázatára beküldött írásáért. Beszélgetésünk során először azt kérdeztem: mi volt ennek a hosszabb hallgatásnak az oka?
– Az első köteteimben a munkásélet ábrázolására vállalkoztam, hisz úgy éreztem, jelentős az életanyagom. Apám ismert sportújságíró, de én családi okok miatt a főváros egyik munkástelepén nőttem fel. A „Szargasszó tenger” című regényemben például a háború utolsó éveit ábrázoltam egy hétéves munkástelepi gyerek élményvilága alapján. A hallgatásom oka: nagy fába vágtam a fejszém. Közel tíz éve dolgozom a „Hét torony” című társadalmi regényemen, s közben újságíróskodom. összegyűlt egy kötetre való novellám is, amelyet ugyancsak szeretnék közreadni. Örömmel jöttem a Zrínyi Katonai Kiadóhoz, hisz itt olyan feladatok várnak rám, amelyek összhangban vannak életprogramommal.
– Eddig milyen köteteket szerkesztettél a katonai kiadónál?
– Elsőnek Adam Kaska lengyel író „A hídfő” című regényének szerkesztői munkáit végeztem el s ez nagyszerű feladat volt. Az első lengyel hadsereg drámai küzdelmeit idéző regény kemény, néhol már kegyetlennek tetsző írás. Ám én mégis jó szívvel ajánlom a katonaolvasóknak, hisz nem mindennapi irodalmi élményt nyújt.
A következő könyv a neves amerikai szerző, Lawrence David Kusche „A Bermuda-háromszög megfejtve” című nagy leleplező erejű műve volt, amely ezekben a napokban jut el a katonaolvasókhoz. Az egyetemen magyar–spanyol szakon végeztem és így testhez álló feladat számomra Che Guevara „Jelenetek a forradalmi háborúból” című könyvének szerkesztése, valamint a latin-amerikai ellenállási mozgalmak költészetét bemutató „Fegyverek szomorú éjszakája” című versantológia gondozása. Ezenkívül szeretnénk megjelentetni négy-öt verseskötetet. Elsőnek Györe Imre „Paripát, fegyvert” című versválogatását jelentetjük meg, és ezt követi Garai Gábornak a honvédelem gondolatát sokszínűén tükröző kötete. S tervezünk egy nemzetközi versantológiát is, amelynek alapgondolata az internacionalizmus és a hazafiság.
– Hallottam, hogy Bertold Brecht egy eddig nálunk ismeretlen könyvét is kiadjátok?
– Igen, Brecht „Háborús kiskáté” című műve valóban könyvcsemege lesz. Egy nagyméretű képeskönyvben a nagy író a háború vérzivatarának fotódokumentumaihoz írt négysoros versremekléseket. A „Győzelem könyvtára” sorozatban jelenik meg a kiadónk gondozásában Csakovszkij „Blokád” című ötkötetes dokumentumregénye. A felszabadulás évfordulójára pedig kiadjuk Zalka Miklós „Ostrom” című regényét. Az egyik legnagyobb irodalmi vállalkozásunk „Az erőd bevétele” című ezeroldalas irodalmi antológia lesz, amely Balzactól Szimonovig ízelítőt ad a világirodalom legjobb katonatémájú novelláiból. Az antológia szerkesztése közben csak megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy a világirodalom legrangosabb írói a katonatémában is maradandót tudtak és tudnak alkotni.
– Sokan úgy vélekednek, hogy a katonának még ma sincs kellő rangja a magyar irodalomban. Különösen a mai katonaéletről jelenik meg kevés színvonalas írás. Mi ennek az oka?
– Én e téren még nem végeztem irodalmi oknyomozást, de arra mint irodalmi szerkesztő magam is hamar rájöttem, hogy íróink többségének kevés a katonaélménye. Mint ismeretes, tizenöt évvel ezelőtt hirdették meg először a Honvédelmi Minisztérium és az írószövetség közös pályázatát és ez igen jelentős ösztönzést adott íróinknak a katonaélet ábrázolására. A pályázatra beküldött legjobb írásokból eddig kilenc irodalmi antológia jelent meg a kiadó gondozásában, de ha most azt kérdezed, mikor jelenik meg a következő, erre nem tudnék válaszolni.
Az utóbbi két év pályázatára kevés mai katonatémájú írás született, s így nehézséget okoz egy újabb antológia szerkesztése is. Igaz viszont, hogy a pályázat nélkül nem jelent volna meg Béres Attila „Hány napod van, őrvezető?" című regénye, Szeberényi Lehel „Erdő nincsen zöld ág nélkül”, Galabárdi Zoltán „Rókatánc” című novelláskötete és ez adott ösztönzést Simonffy Andrásnak is a nagy sikerű „Japán szalon” című dráma megírására is.
Én nem vagyok irodalomszervező, de úgy gondolom, az említett irodalmi pályázat okos reformjával el lehetne érni, hogy több írónk vállalkozzon a mai katonaélet ábrázolására. Talán így érhetjük el, hogy évek múlva nagyobb rangja legyen a katonának a magyar irodalomban.
KACSÓ LAJOS
Néphadsereg, 1984. június 9.
…dedikálom…
A Zrínyi Katonai Kiadó 1980-ban és 1981-ben két nagyszabású antológiát jelentetett meg „Az erőd bevétele” (Válogatás a világirodalom legjobb katonaelbeszéléseiből, 1800-1945), illetve „Százhetvenöt huszár” (Válogatás a magyar irodalom legjobb katonaelbeszéléseiből, 1848-1945) címmel. A két prózagyűjtemény – könyvkiadásunkban mindkettő úttörő« vállalkozás – szíves fogadtatásra talált az olvasóközönség körében, a kritikától pedig kedvező elbírálásban részesült.
Ez a körülmény bátorított fél arra, hogy két prózaválogatásom után megpróbálkozzam egy olyan – hasonlóan nagy lélegzetű – antológia sajtó alá rendezésével, amely költészetünk legjava katonaverseit gyűjti egybe a XV. századitól 1945-ig, a tárgykörbe természetesen beleértve a katonaversekkel szorosan összetartozó költeményeket a háborúról és a békéről, forradalmainkról és fegyveres szabadságküzdelmeinkről. A se nem túl gyakori, se nem túl hosszú békekorszakaink mindennapi katonaéletéről, a különböző korok katonáskodásáról, hadi szokásairól és kuriózumairól, s általában véve arról a – néha felettébb ellentmondásos, de alá soha nem becsülhető – szerepről, amelyet a katona, mint meghatározott társadalmi tényező, nemzeti történelmünkben és fejlődésünkben betöltött.
Írott költészetünk évszázadaira visszapillantva mindenesetre már a kezdetiek kezdetén szemünkbe ötlik egy sajátos körülmény, mely katonaköltészetünket eleve meghatározza, s (mely eleven, cáfolata a latin szentenciáinak: Imter arma silent musae – Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Hiszen egész magyar nyelvű líránk jószerével a török elleni honvédő küzdelmekben született meg, s gondoljuk csak meg a hajdanvolt idők hány tollforgatója kényszerült arra, hogy éppenséggel inter arma írjon – a legkevésbé sem kies ligetek árnyas hűsébe vagy elmélkedésre csábító könyvesszobák, tékák csöndjébe húzódva, de csatamezők és várvívások poklában, ágyúdörgés, lódobogás és halálkiáltások közepette. Tinódi Sebestyén, egy Balassi, egy Zrínyi – ki-ki a maga módján, eszközeivel, tehetsége szerint – egyszerre jelese történelmünknek és literatúránknak, egyszerre katona és költő, egyszerre védelmezője a hazának és csinosítója a nyelvnek, s végül, ám nem utolsósorban, megalapozója egy témának, amelyet ma így nevezünk: katonatéma.
Költészetünk kifogyhatatlan bőségben ontja az e témában, született verseket. Kifogyhatatlan bőségben, gazdagságban és sokrétűségben, s oly gyakorisággal, annyi komolysággal, amely csak a megkülönböztetett jelentőségű témákat illeti meg. Valóban kevés nép akad Európában, amelynek nemzeti irodalmában úgyannyira jelentékeny – hellyel-közzel központi – szerepet kapna és töltene be a háború, a honvédelem, a szabadságharc s általában a katonaélet témája, mint a mienkében. Amelynek költészetében annyiféle módon és olyan sokarcúan jelenne meg a katona alakja; amelynek lírája oly hűségesen, hitelesen tükrözné történelmünk háborúk, hódoltságok elnyomások és ellenforradalmak dúlta, a szabadságküzdelmek, forradalmak fölragyogtatta eszményeit, eseményeit és korszakos fordulatait. S amelynek lírája viszont oly könyörtelen őszinteséggel tárná fel másfelől múltunk szégyenfoltjait is.
Ez az 511 verset és csaknem 20 000 sort tartalmazó „Fegyvert s 'bátor szívet” című antológia végiül is arról tanúskodik, hogy a katonatéma költészetünk egyik alaptémája, s hogy ez a téma legnagyobbjainkat – Balassitól Petőfiig, Zrínyitől Aranyig, Csokonaitól Adyig és Radnótiig – egész munkásságuk folyamán állandóan és a véltnél jóval nagyobb mértékben foglalkoztatta. Hiszen olyan par excellence katonaköltőnek nevezhető lírikusok mellett, mint amilyen Balassi, Rimay, Zrínyi, Orczy, Barcsay, Gvadányi, Fazekas Mihály stb., például Petőfi legalább annyira katonaköltőnek (is) minősíthető, minit az első világháború legkimagaslóbb európai lírikusa: Ady Endre.
Természetesen nemcsak múlhatatlan remekművekkel találkozik majd az olvasó e könyv lapjain, hanem közepes munkákkal, sőt gyarló versezetekkel is. Mi több: beválogattam néhány régi ponyvaszerző, élcversfaragó, életképszerző és alkalmi versifikátor klapanciáinak egy-két ideillő darabját is. Úgy gondoltam, nélkülük, az ő felvillantásuk nélkül szegényesebbé, színtelenebbé sikeredne az antológia.
Az antológiát négy nagy egységre tagoltam. Ez a tagolás a válogatás és a versek rendezése ködben alakult ki. És hogy e négy egység voltaképpen történelmünk négy, meglehetősen, jól elkülöníthető korszakával egyezik meg? Nos, ez megintcsak nemzeti költészetünk társadalmi ihletettségű-érzékenységű alapvonását tanúsítja. Akadnak természetesen korszakokon átívelő, úgynevezett „örök” katonatémák is. Ügyet vetettem rá, hogy egy-egy ilyen téma (pl. az obsitos-, a Dózsa-, a szegénylegény- vagy a kuructéma), még ha más-más hangszerelésben is, vissza-visszatérő szólamként mintegy végighúzódjék a gyűjtemény egészén.
Örülnék, ha a „Fegyvert s bátor szívet” című versantológia a ma katonáinak lelket melengető, szívet bátorító olvasmányává válna.
TABÁK ANDRÁS
Néphadsereg, 1987. május 23.
FEGYVERT S BÁTOR SZÍVET
Látogatás Tabák Andrásnál
Lapozgatom a Zrínyi Katonai Kiadó tájékoztatóját az idei könyvújdonságokról. Rajtaütés címmel megjelenik a honvédelmi könyvnapokra Tabák András szerkesztésében és válogatásában a legjobb orosz és szovjet-orosz katonaelbeszélések gyűjteménye. Ugyanakkor adják ki Egon Erwin Kisch Ciánkáli a vezérkarnak című kötetét, ugyancsak Tabák András szerkesztői és gondozói jóvoltából. Az elmúlt években három katonatémájú irodalmi antológiát szerkesztett. Eddig megjelent nyolc regénye, illetve novelláskötete mellé hamarosan csatlakozik a kilencedik és a tizedik. Hirtelen növekvő írói jelenléte irodalmunkban újabb olvasókat állít melléje.
– Ki hát Tab&k András? – kérdezem –, fele szíve a szerkesztőt rejti, fele meg az írót?
– A kérdésben 'benne rejlik a felelet is: szerkesztő és 'író vagyok. A 'kiadónál csak szerkesztő, s igazán mondom, kedvemre való ez a feladat. A fennmaradó és ellopott időben pedig író vagyok: novellák és regények írója. A tizedik évemet kezdem a Zrínyi Kiadónál, s a mögöttem hagyott évtizednyi időt hasznosnak 'tartom. Az író – mikor mások könyveit gondozza, szerkeszti vagy válogatja – maga is gazdagszik, Nem is egy olyan szerkesztői munkám volt, amelynek eredményét, a frissen megjelent kötetet, ha megláttam a könyvesbolt kirakatában, éppúgy megdobogtatta a szívemet, minit a saját könyvem. Ügy tudom, különösen a katonaolvasók körében kedvező fogadtatása volt a Fegyvert s bátor szívet című versantológiának, valamint az Erőd bevétele és a Százhetvenöt huszár című elbeszélésgyűjteményeknek, amelyeket én szerkesztettem.
– Most vehettük kézbe a Zrinyi- zsebkönyvek új kötetét. Stephen Crane A bátorság vörös kokárdája című könyvet, amely egy kisregényt és tucatnyi novellát tartalmaz. Úgy tudom, ezt a könyvsorozatot is ön szerkeszti.
– Igen, a Zrínyi zsebkönyvek kedvenceim. Mér megjelent Jókai Mór Az eltűnt leányok, Honoré de Balzac Sivatagi szenvedély, Alekszej Tolsztoj Fagyos éjszaka, valamint Jaroslav Hašek Alserbach százados háborús zárszámadása című novelláskötete. Hašek könyvében található az Ős-Svejk, 50 oldalon. Nos, ebből a sorozatból hatot magam válogattam és szerkesztettem. Előkészületben van jó néhány más kötet, például a már említett Egon Erwin Kisch-könyv, azután Alarcón Az őrangyal, egy Mikszáth Kálmán-könyv, a Huszár a teknőben címmel, Lev Tolsztoj A kaukázusi fogoly. Maupassant Az őrült asszony, C. F. Meyer Gusztáv Adolf apródja és Ivan Olbracht A Monarchia szeretetéről címen megjelenő kötete.
– A jövő évi tervekről is szeretnénk hallani.
– A már megjelent bolgár, cseh elbeszéléskötet után egy német nemzeti antológiát készítek elő…
– Milyen idegen nyelveket beszél?
– Spanyol–magyar szakos egyetemi hallgató voltam, de más a beszéd és más az olvasás-fordítás. Jómagam keveset fordítok. Egyszer-egyszer, spanyolból. A középiskolában orosz tagozatos osztályba jártam, az angolt is sokáig tanultam. A nyelvtudás nagyban elősegíti az ember szerkesztői munkáját. Hamarabb tudja, mihez nyúljon, mit keressen.
– Írói munkásságában milyen műveket tart fontosnak?
– Csináljak egy gyors számvetést? Könyveim így jöttek sorban: Szól a sziréna, ez elbeszéléskötet 1960-ban, azután Gúzsbakötve címmel jelent meg regényem 1961-ben. Ezt követte Kakas Aszklépiosznak és a Sargassó tenger című regényem, az utóbbi 1965-ben jelent meg. Sokáig vártam a következő regényre: egészen 1981-ig: Átmeneti emberek címmel jelent meg ez az igen nagy terjedelmű könyvem. 1982-ben Tegnapi és tegnapelőtti történetek címmel adhattam ki elbeszéléseket, majd Karácsonyi ének című kisregényem került kiadásra 1984-ben. 1985-ben válogatott kisregényeimet és elbeszéléseimet jelentette meg a Zrínyi Katonai Kiadó Egy igaz Szodomában címmel.
– Új könyvei?
– Készülőben. A Magvetőnél jelenik meg talán 1988 elején Ő az, akit szeretsz címmel novelláskötetem, amely gyerekekről, kamaszokról szól. Talán a jövő év meghozza másik könyvemet is Egy gyerekkor története címmel. Ebben 1943-1945 januárja között szerzett élményeimet írom meg.
– Melyik az igazi műfaja?
– Novellát jobban szeretek írni, de a regény a komolyabb dolog. Azt hiszem, a novella vérbeli magyar műfaj. Nálunk óriásai voltak a novellának. Elég Csáth Gézát, Thury Zoltánt, Nagy Lajost, Kosztolányi Dezsőt említeni vagy a későbbiek közül Ottlik Gézát és Sándor Kálmánt. Nálam még abban is megmutatkozik a két műfaj közötti különbség, hogy novellát kézzel írok, míg regényt csak írógéppel.
Közben maga elé vette az Egy igaz Szodomában című könyvét, és tollat kért. Ugye, írónak tolla hogyan is lehetne?
– Verses dedikációt nem tudok írni, ugyanis sok mindent írtam, de verset még soha – szabadkozott, miközben átnyújtotta legújabb könyvét.
TAKÁCS TIBOR
Tabák András szerkesztései (Zrínyi Katonai Kiadó):
Dallos Jenő: Tréfás katonai lexikon (1979)
Bertolt Brecht: Háborús Kiskáté (1980)
Az erőd bevétele – Válogatás a világirodalom legjobb katonaelbeszéléseiből 1800-1945 (1980)
Jurij German: Az orvos alezredes (1981)
James Aldridge: MacGregor küldetése (1981)
Százhetvenöt huszár – Válogatás a magyar irodalom legjobb katonaelbeszéléseiből 1848-1945 (1981)
Ismail Kadare: A fellegvár (1982)
Mars irgalma – Válogatás a bolgár irodalom legjobb katonaelbeszéléseiből (1983)
Fegyvert s bátor szívet – Válogatás hat évszázad magyar katonaverseiből (1984)
Julian Szemjonov: A tavasz megszépíti Berlint (1985)
Számadás – magyar írók 1956-ról (1986)
Pontyok a Wehrmachtnak – Válogatás a cseh irodalom katonaelbeszéléseiből (1986)
Ezredvég Zrínyi-Almanach (1987)
Rajtaütés – Válogatás az orosz és a szovjet-orosz irodalom katonaelbeszéléseiből (1987)
Gyárfás Endre: Hosszú útnak pora (1988)
Tűz-tánc - Harminc év múltán 1958-1988 (1988)
Peter Lovesey: A hamis felügyelő (1989)
Ezredvég 1989/3.-4. (elbeszélés válogatás)
Generális a szalonban – Válogatás a német irodalom katonaelbeszéléseiből (1989)
Ezredvég 1990/1.-2. Mátyás király-emlékszám
Magyar! Hajnal hasad! – Az első magyar köztársasági mozgalom 200. évfordulójára (1995)
Caroline Hanken: Királyi szeretők (1996)
Markus Wolf: Az arc nélküli ember (1998)
Helmut Kohl: Németország egységét akartam (1998)
Gerard Suster: Generálisok (1998)
Zrínyi-zsebkönyvek (Zrínyi Katonai Kiadó):
Honoré de Balzac: Sivatagi szenvedély (1986)
Jókai Mór: Az eltűnt leányok (1986)
Alekszej Tolsztoj: Fagyos éjszaka (1986)
Jaroslav Hašek: Alserbach százados háborús zárszámadása (1986)
Stephen Crane: A bátorság vörös kokárdája (1987)
Pedro Antonio de Alarcón: A végzetes jóslat (1987)
Egon Erwin Kisch: Ciánkáli a vezérkarnak (1987)
Guy de Maupassant: Az őrült asszony (1988)
Conrad Ferdinand Meyer: Gusztáv Adolf apródja (1988)
Mikszáth Kálmán: Huszár a teknőben (1989)
Karinthy Frigyes: Napiparancs (1989)
Lev Tolsztoj: Szevasztopol (1990)
Móricz Zsigmond: Zsuzsánna Klagenfurtban (1990)
Célgömb-sorozat/Bűnügyi regény (Zrínyi Katonai Kiadó):
Lawrence David Kusche: A Bermuda-háromszög rejtélye – megfejtve (1981)
Loriano Machiavelli: Cavedoni márkinő ékszerei / Valaki gyilkolja a motorosokat (1987)
Thomas N. Scortia - Frank M. Robinson: A Prometheus-válság (1980)
Jerzy Edigey: Panzió a tengerparton (1981)
Ignacio Cárdenas Acuña: Egy vasárnap rejtélye (1981)
František Frýda: Veszélyes határ (1982)
Loriano Machiavelli: A merénylet nyomai (1982)
E. M. Nathanson: A piszkos tizenkettő (1982)
Julian Szemjonov: Halál és drágakő (1982)
Mág Bertalan: A második gyilkosság (1982)
Manuel Vázquez Montalbán: Déltengerek (1982)
Graham Greene: A harmadik (1983)
Mág Bertalan: Beszélő nyomok (1983)
Jan Voldán: Egy úr az Y ügyosztályról (1983)
Frank G. Slaughter: A frontsebész (1983)
Jurij Uszicsenko: Fegyvercsempészek (1983)
Falus György: Leszámolás (1984)
Mág Bertalan: Öt méregfiola (1984)
Antonin Winter: Heródes árnyéka (1984)
Werner Toelcke: A gyilkos arca (1985)
Pavel Vezsinov: A smaragdos szelence (1985)
Václav Erben: Az áruló jel (1985)
Ignacio Cárdenas Acuña: Előjáték egy gyilkossághoz (1985)
Nemere István: Mindennap merénylet / A veszély ösvényein (1986)
Alistair MacLean: A Halál-folyó (1986)
Mág Bertalan: Egy nyomozó naplójából (1986)
Richard Gallagher: A halálraítélt szakasz (1986)
Manuel Vázquez Montalbán: A menedzser magányossága (1987)
Antonín Winter: Övön aluli ütés (1988)
Gert Prokop: A riporter halála (1988)
Alfred Hitchcock: Hajmeresztő novellák (1989)
Michael Z. Lewin: A néma ügynök (1990)
Kenéz Ferenc: A hollywoodi temető (1999)
Szerkesztői tevékenysége más kiadóknak:
Egon Erwin Kisch: A Gólem éledése (Littoria Kiadó, 1992)
Mikszáth Kálmánné: Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései (Mikszáth Kiadó, 2002)
Martin Ros: A harmadik birodalom sakáljai (Magyar Könyvklub, 2002)
Mikszáth Kálmán: A százegyedik asszony: válogatott szerelmes novellák (Mikszáth Kiadó, 2007)
Üzenet a Golgotáról: költői antológia (Simor Andrással) (Magánkiadás, 2010)
Interjúk/Önvallomások
Néphadsereg, 1985. március 30.
Tabák András
...dedikálom...
Novellákat, elbeszéléseket és két kisregényt tartalmaz az „Egy igaz Szodomában” című új kötetem. Részint már megjelenteket, részint még nem publikáltakat. Tematikus válogatás lévén, azokat az – alig kevesebb, mint huszonöt esztendő alatt született – írásaimat gyűjtöttem össze, amelyek mindegyike, valami mód, a háborúhoz kötődik: vagy a gyermekkoromat döntően meghatározó világháborúhoz vagy a háborúhoz általában, értve ezt úgy, hegy háború a történelem egész folyamán mintegy próbaköve (is) volt az emberségnek, a helytállásnak, az erkölcsnek.
Évek óta a Zrínyi Katonai Kiadó irodalmi szerkesztője vagyok s meggyőződésem, hogy az író dolga többnyire nem az, hogy elmondja, mi történt, hanem inkább az, hogy feltárja és ábrázolja: hogyan, is történt – ez persze eleve föltételezi, hogy ismeri a történteket, mi több, a történteknek nem csupán a felszínét vagy jelenségegyüttesét, hanem meghatározó benső lényegét, sokféle összefüggését is.
Manapság, amikor hovatovább emberöl tőnyi távolságba kerülünk a második világháború korszakától, azaz olyan veszedelmes távolságba, hogy nemzedékeknek immár személyes emlékük, élményük nincs és nem is lehet róla, ismereteik pedig e korszakról megdöbbentően fogyatékosak (ennek ugyan nem kellene így lennie, de sajnos, mégis így van), bizonyos vagyok benne, hogy korántsem felesleges, hanem éppenséggel nagyon is szükséges az egykor történteket a maguk felülmúlhatatlan borzalmában – vagyis igaz valóságában – felmutatni. Már csak azért is, mivel egy egész nemzedék genezise rejlik azokban az években. Azé a nemzedéké (és 1938-ban születettként, magamat is idesorolom), amely gyermekfővel élte meg a háborút, s amely méltán nevezhető a felszabadulás első generációjának, hiszen iskolába – különböző okok miatt – csak 1945-ben került. És nem akad, nem akadhat e generációból senki, akin a háború, a nyilas uralom, majd a felszabadulás ne hagyott volna döntő módra nyomot tudatában, érzelmeiben, ösztöneiben, idegezeíében, későbbi felnőtté érlelődésének egész folyamatában. Ez nem is lehetett volna másként. Hiszen a háború évei, a magyarországi fasizmus hónapjai, melyekben a végnapjait élő, régi rendszer természete kulminált, egy közelgő, elkerülhetetlen társadalomváltás előestéje volt egyben.
E gondolatok jegyében ajánlom válogatott kötetemet az olvasók figyelmébe, bízva abban, hogy megértik: olykor semmi sem fontosabb annál, hogy elkomorodjunk, és kellő komolysággal vegyük szemügyre, voltaképpen mi is áll mögöttünk. mi mindenben volt részünk. és merre kell további utunkat irányítanunk.
Tájékoztató a megjelenő könyvekről
(Állami Könyvkiadó Vállalat), 1963. október.
ÍRÓK MŰVEIKRŐL
– A Kakas Aszklépiosznak című novelláskötet a harmadik könyvem. Az elmúlt két esztendőben írt novelláimat találja meg lapjain az olvasó. Ez a kötet – a magam számára legalábbis – írói pályám legkezdetének lezárása, s készülődés a második lépés megtételére. Úgy érzem, hogy ezek a novelláim nemcsak bizonyos tematikai bővülésről tanúskodnak, hanem első növelláskötetemhez képest művészileg is érettebbek. Ha másért nem, hát azért, mert huszonnégy éves korában hasonlíthatatlanul többet lát és tisztábban lát az ember, s talán még a mesterségből is többet tud, mint húszéves korában, bár természetesen, jól tudom, hogy az életkor növekedése nem függ össze okvetlenül a művészi fejlődéssel. De igaz az is, hogy a többet-látás, a tisztábban-látás, a társadalom összefüggéseinek, meghatározó elemeinek kutatásai elemzése, egyszóval az írói pályára felkészülés igénye és igényessége, s ennek mértéke, a művészi érlelődés tekintetében nem elhanyagolható szempont. Mai, bonyolult, sokszor ellentmondásos társadalmunkról, s az ebben a társadalomban élő emberekről realista módon írni, ez természetesen nagy felelősséget, gondolati tisztázottságot és gazdagságot igényel, igényli a művészi eszközök sokrétűségét és csiszoltságát, de követelménye, s döntő követelménye a jelenkor realista ábrázolásának, a marxista világnézet és módszer tudatos elsajátítása is.
Ezek írói törekvéseim, s a kötetben foglalt novellák. jórészt ennek a felkészülésnek a jegyében születtek meg. Hogy írói terveim, amelyek – nem tagadom – nagyok, megvalósulnak-e, hogy győzöm-e majd tehetséggel, elegendő akarattal –, erről talán még korai lenne beszélni.
Publicisztikái/Kritikái
Publicisztikái:
Esti Hírlap, 1958. augusztus 29.
Hansági képek
Valljuk be nem sokat tudunk erről a vidékről, amit az itteni nép valami becézgető kedvességgel csak röviden Hanynak hív. Számunkra ez már idegen világ, csendes, kietlen, láppal, nádasokkal és sejtelmes legendákkal, átszőtt vidék, s benne minden, minden mintha a múltat idézné. Egy darabka Jókai romantika, amely furcsán, szinte érintetlenül megmaradt a mának.
– Visszautaznak a múlt századba – mondták Győrben az állomáson.
Túlzás? Hál persze. Jókora. És mégis, valami kevés igazság van benne. Mintha játékot űzne velünk a valóság, mintha bennünket, akik eljönnek ide, a nádasok birodalmába dolgozni; hátraröpítene néhány évtizeddel, hogy a mindig titokzatos régmúlt megérintsen. A régmúlt… Mikor alkonyaikor vadvíz mellett letelepszik a hajdani pákász, ma már megbarázdált. Feketearcú öregember s belekezd Hany Istók csodálatos legendájába – ez a régmúlt. Néha suta reszketeg mozdulattal arcához nyúl, hessinti a bagócsot, ahogy erre a; bögölyt mondják és sejtelmes, balladai szünetekkel mesél Hary Istókról, aki hetedfél éves volt, amikor halászok rátalállak a sűrű zsombékosban. Farkasmódra élt, récetojással lakott be, állatnyelven beszélt.
Új legenda születik a Hanságban
Hogy miképp került a nádasba, azt méginkább kiszínezte a népi képzelet. Mosonszolnokon öregasszony mondta: „Esztendős se volt még, hogy anyja elveszítette.” Kinn a tanyákon már erre is szép mesét kerekítenek. Egy duhaj legény megejtette Istók anyját, aki attól rettegve, hogy szégyenét nyelvükre veszik az emberek, a nádasba rejtette újszülött fiát. Akármelyik is igaz, vagy ha egyik se igaz, csak egy öreg halász, pákász mesélőkedve teremtette: szép. Olyan szép, hogy Jókai-is kapott rajta, beleszőtte valamelyik regényébe. Mi meg ülünk a víz mentén, hajdani, Hány Istókon tűnődünk, hallgatjuk az alkonyatkor támadt szélben susogó sást. Mögöttünk Sztalinyecek csörömpölnek, lomha bogarákként másznak a nádas felől. A nádasban vágták az utat. Holnap ott új szakaszba kezdenek az építők, Új legenda, születik a Hanyban.
Pedig a munka, amit most százan meg százan végzünk, diákok, egyetemisták, nagyon régi gondolat. Erről beszél Horváth Géza bősárkányi tanító, a vidék szerelmese. A hansági vadvizek levezetése és egységes öntözőrendszer kialakítása már a rómaiak korában felvetődött. Állítólag a terveket is elkészítették, de valami nagy hadjárat vagy barbár betörés meghiúsította, hogy végrehajtsák. Majd kétezer év telt el, míg a múlt század végé felé megtették az első kapavágásokat. Megépítették a hansági nagy csatornát, a lápos egy részét levezették. Azután abbamaradt a nagy nekibuzdulás, se pénz, se kedv nem jutott rá. A nagy csatornában ma piszkos, zöld lé csorog, hínár meg a gyom már-már egészen belepi. Körül a földeken pedig elrohad a gabona gyökere, csak a kukorica és néhány takarmányféle bírja, az is elég soványan. Aztán, ameddig a szem ellát mező és lápos. Érdemes-e hát nehéz munkát, sok-sok energiát fektetni ebbe a földbe? Az állami gazdaság munkásai, a kubikosok, akik akárhányszor, ha tehették benéztek hozzánk az Iván Karpov táborba, azt felelték: igen. Nem győzték dicsérni a földet.
– Olyan föld ez, hogy talán párja sincs – erősítette a vízmester is. – Zsíros, fekete, vaj helyett lehetne kenyérre kenni… csakhát vizes…
Amit nem lehet megfizetni
A víz. Az itt az átok. Akad terep, ahol már első ásónyomon zubog fel. A munkát, a kubikolást ez nehezíti meg. Mikor munkaidő végén bevonulnak a táborba a vidám, de maszatos, nyakig sáros brigádok, bizony mindnyájunknak eszünkbe jut, mit beszélnek a tanyasiak. Hogy ezt a munkát nem lehet megfizetni. Nem is bíztak benne a kezdetén. Jöttek ugyan kubikosok, szó se róla, jöttek az egész vidékről, Bősárkányról, Szentmiklósról, Acsalagról, talán valamennyi idegyűlt a környékről, dehát még mindig nagyon kevesen voltak. Bevehetetlen erődként sötétlett előttük a nádasrengeteg. Várták az önkéntes rohammunkásokat. Jöttek mindenfelől, győri munkások, soproni kiszisták, pestiek, komáromiak. Majd megérkeztek az első táborozó csoportok. Épp középiskolások voltak szegények, csupa langaléta meg szemüveges kamasz. Az itteniek dohogtak.
– Ez nem kisdedóvó... itt dolgozni kell.
Az első nap a bizalmatlankódokat igazolta. Minden a fejetetején állt, fegyelemről beszélni se igen lehetett. Az ügyeletesek reggel rekedtre ordíthatták magukat, a jó nép fülebotját se mozgatta. Még hogy ők hajnali fél ötkor keljenek!... Ami már nagyobb baj, a munka se ment. Álmosak, ingerültek voltak, most értették meg igazán, mi is az a sokat emlegetett nehéz kubikosmunka. Alig fogták meg a szerszámot, máris feltört a tenyerük. Első napos hólyaggal pedig nem lehet dolgozni. A kubikosok izzadtak, magyaráztak, hiába... soknak találták a fiúk a követelményeket.
Egy-egy brigád (6–10 fő közölt váltakozott a létszám) ötven méteres szakaszt kapott. A talajfelszíntől függően 240–300 köbméter föld, négy-öt ásónyom mélységben. Hogy ki mennyi idő alatt végzi, brigádja válogatja. Volt nálunk egyetemista brigád, amelyik nem egészen három nap alatt kidobta, de akadtak olyanok (maradjunk csak egyetemistáknál), akik tizenkét napig is elpiszmogtak rajta. Matematikaszakos hallgatók ott helyben kiszámították, hogy ez napi tizenegy lapát, fejenként. Szándékosan írok először a lógósokról, mert nem jó az ilyet elhallgatni, másrészt jobb minél előbb túlesni rajta. Voltak lógósok és fegyelmezetlenek. Leghelyesebben talán azok tették, akik hogy belekóstoltak, azon melegibe hazautaztak. Ők legalább nem zavartak minket, a munkában, mert akik maradtak közülük, azok két hétig „elnyaralhattak”. De egy pillanatig se tudták befolyásolni a többséget.
A kubikusok meglepődnek
Komoly, lelkiismeretes munka volt a jellemző. Nem látszat eredményekre törekedtünk. Ez egész természetes, hiszen a jelentkezés önkéntes volt, aki jött, dolgozni jött.. Ahol pedig van akarat, az eredmény se marad el. Mondják, hogy harmadik, negyedik napon, mikor már a gimnazisták is belelendültek, a kubikosok meglepődtek. Négy, négy és fél köbmétert, is teljesítettek, holott az első napok tapasztalatai után nem sok jót vártak tőlük. A srácok azonban hamisítatlan kamaszvigyorgással magyarázták nekik:
– Nézzék szaki bácsik, az első napon sajnáltuk elvenni a kenyerüket...
Belül persze dagasztotta őket az önérzet. Hogy az ördögbe ne! Legtöbbjük életében először fogott ásót. Olyan jó eredménnyel búcsúztak, hogy a mi első egyetemista csoportunk napokig nem tudta túlszárnyalni őket.
Igaz, hogy nehezebb szakaszokat kaptunk, feltöretlen mezőt, vagy bokáig érő latyakot benn a nádasban, ahol annyi béka, sikló terem, mint a fűszál. A gyengébb idegzetűeket viperával ijesztették. Viperára valamennyien csuda kíváncsiak voltunk, de egyikünk se látott egy döglött példány kivételével, amit nagy büszkén közszemlére tettek Fördős elvtárs, táborvezető sátra előtt. De a munkát se vipera, se latyak és ami ezeknél sokkal kellemetlenebb, eső se zavarhatta. Ha délelőtt esett, délután vonultunk ki. Egyik-másik munkahely két kilométernyire van a tábortól. Hogy is tehetne ezt nótázás nélkül kibírni. Így született meg a bölcsészinduló: „Ha az isten bölcsész volna, csak bölcsészt terem lett volna, sárgarigó rozmaringos galambom.” Ezt fújtuk öt strófában, egyre hamisabban. míg a brigád vezető megunta és ránkmordult:
– Na. elég! Esőt hoztok a nyakamba...
Nóta volt bőven, a munka is serényebben ment. A legjobb brigádok, a debreceniek, a pesti bölcsészek, a pécsi medikusok, a görög brigádvezetővel büszkélkedő 38-asok és a kínaiak kézében úgy forog, az ásó. hogy öröm nézni. A táborátlag eléri a három köbmétert és a heti kiértékelésen harsány diadalordítás adja hírül a világnak, hogy legyőztük a nagy riválist, a horvátkimlei Mező Imre főtábort. Jó kis diadalordítás. 340 torok zengi. Esténként meg, mezőről hazamenőben a tanyasiak szigorúan szemügyre veszik az aznap végzett munkát és hümmögnek.
– Hát csinálgatják, csinálgatják...
Ami annyit jelenthet: csuda jól csináljátok.
A herceg urat érdekli...
Mert az emberek már tervezgetik a jövőt. Az állam gazdaságban azt mondják „magyar szűzföld”. A kubikosok még ennyit se, „Jöjjenek el erre öt év múlva” – ebben viszont minden benne van. Valamikor az egész Hany herceg Eszterházyé volt. Mondják, mikor az ellenforradalom „rehabilitálta”, melegen érdeklődött affelől is lecsapolták-e időközben kommunisták a Hanságot. Örült volna neki. De a közmondás azt tartja, ember tervez, isten végez – ő most valahol Ausztriában cselleng a kommunisták pedig valóban lecsapolják a Hanságot, Hadd legyen valami öröme neki is szegénynek.
A Horvátkimlén járt egyetemisták meg mesélik, hogy forgatták, addig forgatták a telepes rádiójukat, míg beröppent a hullámhosszra a „szabad világ” és hátborzongató történeteket hallhattak a hansági munkalágerekről, az étlen, szomjan dolgozó, agyonhajszolt diákokról, sőt mindezt betetőzve, a félelemtől rettegő szülők „leveleiből” is felolvastak egy-kettőt. Ezért valakinek száz márka ütötte a tenyerét Münchenben, viszont az unatkozó horvátkimleieknek derűs negyedórái szerzett.
A hansági munkák az idén nem érnek véget. Az önkéntes táborokat jövőre is felállítják. Új legenda születik a Hanyban, a munka legendája. És ez már nem a régmúltat idézi, hanem a jelent és a jövőt.
TABÁK ANDRÁS
Élet és Irodalom, 1959. augusztus 7.
Hansági táj építőkkel
– Olyan ez a vidék, mint a rossz asszony. Magábaabalygatja az embert, aztán semmit se ad neki.
Öreg kubikus mondja ezt, miközben széles tenyerével a lapátra támaszkodik és a nádast nézi. Ő nem idevalósi. őneki semmi köze a Hányhoz. Ő a Fertő mellékéről jött, Szentmiklósról. Dolgozott már mindenfelé, az Alföldet, a Bácskát is megjárta, ásott kavicsos földön, szikesen, de ilyen vidék… mint a rossz asszony…
Csak legyint hozzá.
Nevetünk rajta. Társai, a fiatalabb kubikusok is nevetnek. De valahogy nem őszintén. Ők itteniek, Szentjánosról jöttek, Bősárkányból, Acsalagról, szeretik a Hanyt. Nem is tudnának megválni tőle. Pedighát. végül is, az öregnek igaza van. Itt benn
a mocsaras Keleti Hanyban
– valahol Hegyeshalom és az Egyenlítő között – szinte keresni kell a szilárd talajt. A csalfán zöldelő rét, a színes pettyekkel, megannyi virággal telehintett laposok alatt mélyresüpped a föld és a vigyázatlan ember szempillantás alatt bokáig, térdig merül a latyakba. A nád karóvastagra nő, a fák gyökere mélyre kapaszkodik, törzsük szeszélyesen tekeredik fölfelé és leveleik zöldjét mintha örökké kiszívná a tűző nap. Mert erre vagy a hőség tesz próbára, vagy a napokig pötyörészgető, súlyosszemű eső. Olyankor aztán járhatatlanok az utak, amelyek a táborhoz, a Szálas-tetőhöz vezetnek. Ez a kopár, fáktól ölelt halmocska alig-alig emelkedik egy kapaszkodásnyit, de a víz nem tudja el- önteni.
Géza bácsi, Horváth Géza, a bősárkányi tanító beszélt erről a dombról. Régen, amikor ingovány borította az egész Hányt és amikor áradáskor visszafelé folytak az itteni folyók, patakok, a Szálas-tető mindig az árterület fölött emelkedett. A környékbeliek jószágostul húzódtak ide, itt várták meg az apadást. Bizony, ez nagyon régen volt. Aztán még régebben Galenius és Plinius idején cölöpökre vert hadút lábalta át a mocsárrengeteget, olykor napokig vonultak véget nem érő sorban a barbárokkal megütköző légiók. Csak úgy dübörgött alattuk a föld.
Mi alattunk cuppog. Öt óra. Az Asztalos János tábor negyven brigádja elindul a napi munkára. Tenyérnyi pipacsok, káposztalepkék és valóságos szúnyogfelhők között talpalunk az úton. Elhagyjuk az utolsó tanyát is, innen már nincs tovább út. Csapáson, zsombékon, váltig érő nádason haladunk. Hat kilométer az út. Ha megfordulunk, a Szálas-tetőn épült háromszögelési kilátó – a hanyi kis-Eiffel – aprócskára zsugorodik a távolból. Hanem a csatornát látni jóleső érzés. Az előttünk dolgozó csoport mintegy kilométernyit épített meg. A csatorna nvílegyenesen vágja magát keresztül a nádason és törzsig telik meg vízzel.
– Honnan jön ez a víz? – kérdezzük a vízmestert.
Az semmit se szól, fogja az ásót, keményen beleveri a földbe. Barnás-fekete lé szivárog fel. Valaki elfintorítja az arcát, kiköp:
– Istenes!
Vízben kell dolgozni. Első ásónyom után. Az első nap, az első hat óra mintha sohase érne véget. Semmi sem sikerül. Nem találjuk a fogást a szerszámokon, a föld lecsúszik a lapátról, az ásó hegye félresiklik az iszapban. De aztán rájöttünk: ennek is megvan a fortélya. A gépész hallgatók arról vitatkoznak, vajon lehetne-e gépesíteni a csatornaásást? Fördös elvtárs, a táborparancsnok elmondja, hogy tettek rá kísérletet. Kotrókat hozattak, árokmélyítőgépet. Még aznap Sztálinyeccel kellett kivontatni valamennyit a sárból. A parancsnokság könnyű terepjáróautója is így járt. És mi is majdnem így jártunk. Délután mindenki vakargatta magáról a sarat.
A tábor mindennapos élete szigorú rendben folyik.
Hajnali négykor ébresztő
reggeli, majd kivonulás. Hatkor indul odakinn a munka, negyed egykor nekivágunk a hazavezető útnak. Egykor ebéd, pihenő, kilenckor vacsora és takarodó. Csak a sorakozó több a kelleténél, meg a zászló fel- és levonás. Utóvégre, ez nem úttörőtábor. Voltak, akiket a romantika csábított ide. B. J. negyedikes gimnazista például ezért jött el.
– Amúgy se tudtam volna más egyebet csinálni a nyáron. Itt meg olyan izgalmas lesz.
Mások – ilyenek szerencsére kevesen akadnak – puszta számításból jelentkeztek. Egyikük, szintén idén érettségizett. azt mondja, hogy egyetemre akar kerülni.
– Állítólag lelkesednek a hanságiakért.
Saját bevallása szerint, „jobb is lehetett volna a felvételije.”
Ő azonban, ha számításból is, igyekezett kitenni magáért és rendesen dolgozott.
A lógósok legnagyobb része az „üdülőkből” került ki. Nem is tagadják, hogy nyaralni, focizni. napozni akarnak. Dolgozni? Hát azt is egy keveset. Különben is, akkor mennek haza, amikor akarnak – ez olyan önkéntes dolog.
A többség – jólesik, hogy ezt a szót egyre gyakrabban használhatjuk őszintén – valóban dolgozni jött. Nem voltak mellékgondolataik, amikor jelentkeztek. Sokan közöttük, két heti fizetett munka helyett választották a Hanságot, az ő önkéntességük elhatározást jelentett. És a két hetet becsülettel „végighajtották”. Mindig az ő szavuk érvényesült és ennek köszönhető az a három kilométeres szakasz, amely július 12-től július 25-ig elkészült.
Ami
az önkéntes jelentkezést
illeti. Mostanában Nyugaton is sokat foglalkoznak a hansági munkákkal és elsősorban az önkéntességet próbálják támadni. A bécsi Presse, a disszidens Nemzetőr rágalmai előttünk is ismeretesek voltak. Persze a Szabad Európa ebben az évben is kitett magáért. Például, részletesen foglalkozott Lekly Béla bölcsész- hallgató jelentkezésével. Az embertelenség csimborasszójának nevezte, hogy egy testi fogyatékosságú, sánta diákot a „munkalágerbe” kényszerítenek. Valahogy így mondták. Lekly Béla – aki egyébként a bölcsészkari orosz KlSZ-alapszerv vezetőségi tagja – elmúlt évben is részt vett a munkában és akaraterejével nagy megbecsülést szerzett társai között. Mivel az idei nehezebb feltételek már a jelentkezések idején ismeretesek voltak a KISZ-vezetőség tagjai több ízben igyekeztek lebeszélni az utazásról. De ő nem tágított, minden körülmények között utazni akart. Az egyik bölcsészbrigád vezetője lett, majd később, belátva, hogy nem bírja a napi hat kilométeres utat, hazautazott.
A táborparancsnokság természetesen tisztában volt a nehéz munkafeltételekkel és minden tekintetben igyekezett kielégíteni az építők igényeit. A koszt kitűnő volt, egyetlen kifogás sem merült fel ellene a két hét alatt. A tavalyi nehézkes ivóvíz és mosdóvíz ellátást ebben az évben zökkenő nélkül tudták biztosítani. A munkaidő után a szórakozást a mosonmagyaróvári könyvtár kikölcsönzött többszáz kötete, két filmvetítés és egy szovjet kultúrcsoport sikeres műsora szolgáltatta. A programban egy sportbemutató is szerepelt, amelyen többek között Pataki Ferenc olimpiai bajnok. Kemény Ferenc főiskolai világbajnok és Szabó László nagymester vett részt. Felvetődött – és jövőre talán meg lehet valósítani – néhány fiatal író felolvasó estje.
Vacsora után, a hirtelen leszakadó szürkületben kezdődik meg a táborban az igazi élet. Az ultisok csoportokban ballagnak át a Monte Carlo feliratú sátorba, ahol vad kártyacsaták dúlnak. A vesztesnek egy viccet kell elmondania.
Az agrárosok sátrában
heves vita folyik.
– A nyugati életszínvonal? – mondja valaki sértődött orrhangon. – Édesapám, ne légy mór ilyen idióta! Az oroszok maholnap behozzák az amikat és akkor az egész ottani társaság le van sajnálva…
A kubikusok kinn üldögélnek a sátruk előtt. Furcsa emberek. Munka közben, két szó nem sok, annyit se mondanak, szótlanul lapátolják az iszapot, a „misungot,” meg a rézsűt vackolják egyenesre, de ilyenkor estére megjön a kedvük. Egyik történetet a másik után mondják. Mindig akad hallgatóságuk. Hány Istókról mesélnek, ki tudja hány féle változatot, meg a titokzatos tűzemberről, aki éjnek idején kelt, mint a bagoly és piros meg kék fényeket lobogtatott a nádasban és sokszor megmentette az ingoványba merülő embereket. A Fertő felől hűvös szél kerekedik, a kilátó tetején csattog a zászló.
– Meg aztán krokodilok Is voltuk erre régen – szól az egyik öreg.
Máshol kinevetnék az öreget, de itt most mindenki hisz a szavának. Noszogatjuk.
– Mondja már, no!
Szopogatja a cigarettáját, ránksandít.
– Hát, az nagyon légen volt ám. Amikor az első papok jöttek a Hányba, akkor volt. Azok látták a krokodilokat és sok közülük elpusztult tőlük. Ezeknek építették aztán a lébényi templomra a négy krokodilfejet…
Különös dolog, elhittük. Errefelé valahogy minden titokzatos és kiismerhetetlen. Ha leszáll az éjszaka, tücsökcirpelés se hallatszik, az egész vidék szokatlan némaságba dermed, csak a fák surrognak a szélben, de azok is valami vékony, sikoltó hangon.
Az öreg ismét ránksandít, a sötétben is látni, hogy mosolyog.
– Elhiszik? No szép kis tudósok maguk. Mert én nem hittem, el is mentem, megnéztem azt a templomot. Nem krokodilfejek azok, affenét, négy sárkányfej, mint a mesében…
Nevetünk. Sokáig, jóízűen.
A zászló elé kiáll a kürtös és hamisan – mert hiszen kezdő még a mesterségében –- elfújja a takaródót.
Az utolsó nap
Az igazság az, hogy ezen a napon már mindenki nagy amerikázásra gondol – aztán épp ezen a napon a legjobb az átlag.
A gépészek, brigádvezetője, a Főnök, váratlanul bejelenti.
– Na, urak. Ma egy kicsit ráverünk, a szentségit.
Mert ö már ilyen szentségelő fajta. Nagy elhatározásait ezzel pecsételi meg. A brigádtagok ránéznek a bicepszére, aztán engedelmesen bólintanak. Rávernek. Dolgoznak, hogy tíz kis árokásó-gép se különben. A többi már magától megy. A Kisded-brigád (merthogy többsége gimnazista) nézi, csudálja őket egy darabig. Aztán az egyik felteszi cowboy-kalapját.
– Egy nyavalyát lógunk… mozgás az árokba!…
Aztán már egyik brigád se akar lazsálni. Nem mintha nem mernének. Ugyan már! Akkor lógunk, amikor akarunk! – hanem csak megmutatják. hogy ők is tudnak annyit, mint a stréber szomszédok.
A doktor meg fönnáll a földpadkán és igyekszik szigorú ábrázatot vágni.
– Nana, te, ne végy akkorát! Megemeled magad!
Este a kiértékelés. Valamennyien a „kultúrgödörben” szorongunk. Ki padon, ki keresztbe fektetett lapát nyelén, sokan a földön. A színpadra hivatalosan és ünnepélyesen felvonul a parancsnokság. Tóth elvtárs, a hansági táborok főparancsnoka, a Doktor Szabó szertáros, Moha bácsi, a mindenes és Fördös elvtárs, táborvezető.
Ő beszél. Közmegelégedésre röviden. Nincs is mit beszelni. Megköszöni a tábor jó munkáját és kihirdeti a kéthetes verseny eredményét. Első: a bölcsészbrigád 3,69 köbméteres teljesítménnyel, második a gépészbrigád, harmadikok a soproni erdészeti hallgatók. Mindegyik brigád lelkesen megtapsolja magát. Majd hirdetik a táborátlagot általános ováció. Az idén is megelőztük Horvátkimlét meg Kis udvart. Csaknem három-köbméteres az átlag, ami nagyon szép.
A kubikusok a legelégedettebbek.
– Ahhoz képest, hogy bölcsészek … – bólogatnak elismerően,
– Álljanak be a szakmába – ugratják a bölcsészeket – hamar belejönnének a tíz köbméterbe.
Azok vigyorognak.
– Hát… ha egy finn vizsga helyett két hetet le lehetne kubikolni…
Aztán libasorban vonulnak a kantin elé, egy korsó sörre. Merthogy ők az élbrigád.
A parancsnokság pedig már a jövőre gondol. A következő két csoportra vár az itteni munka befejező része. Ha minden jól megy, augusztus 20-án találkoznak a hanságmajori és a horvátkimlei építők – ezzel a több – évre tervezett hansági lecsapolási és öntözőrendszer építési munka első szakasza lezárul.
TABÁK ANDRÁS
Esti Hírlap, 1960. augusztus 31.
VÁROS SZÜLETIK
Napraforgó táblából a taxiállomásra – Ötszáz lakás után gyorsul a tempó – Tiszaszederkény örömei és gondjai
A Miskolcról 8.05-kor induló vonat 8.50-kor érkezik a Tiszaszederkényi állomásra. Aki éppen ezen a vonalon utazik, annak két dolog tűnik fel. Először is, hogy a négy kocsiból álló szerelvény csaknem üres, másodszor: olyan jó a vasúti, pálya, hogy alig-alig döccennek meg a kocsik. Új vasútvonal. Új, mint minden errefelé. Valaha – és ez a valaha talán tíz esztendő – itt homokos, ökörkórós pusztaságot jelzett a térkép. Aki a szétszórt tiszai tanyák felé igyekezett, a gidres-gödrös makadámon majd belefulladt a portengerbe.
Mint a délibáb
Aztán felépült Palkonya és új arculatot öltött a vidék. Megépült a Miskolc–Palkonya közötti vasút, az első osztályú műút, új települések születtek, s ha az ember kinéz a vonatablakon, erdősávokat, felszántott földeket lát, s mindenfelé a tárt karú vaskandelábereket, amelyek Palkonya áramát viszik szét az országba. A régi Hejőkeresztúrt (amelynek ultramodern állomása szinte fényűzőnek hat) új falu, Nagycsécs követi. A nagycsécsi és a sajószögedi állomást azonban kár keresni. Egy-egy kiselejtezett vasúti kocsi a váróterem, a forgalmi iroda, meg a bakterház – csupán annyi a különbség, hogy ez elsőosztályú, amaz meg másodosztályú kocsi.
Azután a vonat kanyarodik egyet, új erdősáv tűnik fel, s mögötte- Szederkény, a város. Különös látvány, amolyan. délibábos látomás. Körban fiatal erdő, sárgálló napraforgó-tábla, majd hirtelen négy-öt emeletes házak szemet gyönyörködtető sorfala. És az ember az-egyik ámulatból a másikba esik, amikor beér a házsorok közé.
Ökrösszekér, meg Pobjeda
Az imént még bokáig érő porban gázolt, s most egyszerre aszfaltozott úton lépked; negyedórája még ökrösszekerek húztak el mellette, most két Pobjedát lát a taxiállomáson. Egy kilométernyire még fejkendős, rokolyás parasztasszonyokkal találkozott, most pedig alsószoknyás, napszemüveges, „pestiesen” öltözött nőket lát az eszpresszó teraszán. Az embert hirtelen elfogja a városi kényelem, beül a taxiba, és hanyagul int: a tanácshoz. A sofőr lecsapja a taxamétert, elindítja a kocsit – és a második saroknál megáll.
Mert a város még kicsi. Ahogy Jászai László, a tanácsi kirendeltség vezetője elmondja, lélekszáma alig haladja meg a kétezerötszázat. A tanács különben éppen olyan, mint bármelyik más tanács: íróasztalok, telefon, ócska Remington-írógép. de a városi adminisztráció még az asztalfiókot sem tölti meg. Azért munkájuk bőven akad. Délben avatják az új, tizenkét tantermes iskolát, várják a szovjet szakmunkásokat, fő a fejük, hová állítsák be a Prágából érkezett zongorát, és sürgősen meg kell javíttatni a játszótéren elromlott hintát, amelyet már gyerekdeputáció követelt. Közben megkérdik: nincs-e kedvem letelepedni náluk, mert lakást azonnal adnak. Ezt, igaz, tréfásan mondják, de arra a két napra olyan kétszoba-összkomfortos lakást kapok, ággyal, asztallal, hideg-meleg vízzel, a 122-es épületben, mint a pesti modern házakban.
„Mi város vagyunk…”
Ilyen szép, praktikus az összes ház? Horányi Zoltán, a városépítők vezetője bólint.
– Csak a kivitelezésben lehet eltérés. Eleinte nehezen ment az építkezés, sok hiba, gyenge minőségű kőművesmunka fordult elő.
Bizony: a kelet-borsodi pusztákon nagyon kevés volt a szakképzett kőműves. Ma már ötszáz építő rakja a falakat, formálja az épülő gyárak dolgozóinak leendő lakásait.
Kétfajta építkezés folyik válunk – mondja Horányi Zoltán – a gyár, a Tiszavidéki Vegyikombinát építése és a városépítkezés. Eddig ötszáz lakást adtunk át, jövőre szeretnénk meggyorsítani a tempót.
Az építkezést úgy próbálták megszervezni, hogy minél kevesebb ideiglenes jellegű épület legyen. Egyelőre azonban még a boltok, a közintézmények elhelyezése átmeneti.
– No és a lakáshasználat?
Ez a születő városok rákfenéje.
Horányi Zoltán a homlokát ráncolja.
– Sok baj volt. Meg kellett értetni az emberekkel, hogy városban és nem falun laknak.
Így aztán cseppet sem meglepő. ha ilyen hirdetményekbe botlik az ember: „Kéretik az erkélyen malacot nem tartani.” „A házak előtti szalonna- és húsfüstölést kérik mellőzni.”
Három nap alatt csupán egy valaki kísérletezett szalonnasütéssel. Az is pesti volt. Amikor az öreg parkőr felelősségre vonta, azzal védekezett, hogy ő bizony Pesten még a Nagykörúton is süt szalonnát! De az öreg kíméletlenül megbírságolta, mondván, „Pesten lehet, hogy szabad, de nálunk nem.”
– Mi város vagyunk, kérem…
Tabák András
Esti Hírlap, 1960. szeptember 1.
VÁROS SZÜLETIK
Az első törzslakók – A lokálpatrióta – A fiatalok és a gyerekek birodalma
II.
Igaza van Horányi Zoltán építésvezetőnek: akik e város lakóinak zömét alkotják, nem éppen fürdőszobás lakásban látták meg a napvilágot. Mert sokféle ember verődik össze ilyen építkezéseken. Környékbeli parasztok, alföldi kubikosok, miskolci építőmunkasók, pesti egyetemet végzett fiatal mérnökök – az ember hirtelenjében össze sem tudná számolni hányféle illetőségű és hányfajta ember került ide. A szederkényieknek azonban szerencséjük van.. Az itteni építkezés közepes-ütemű; csak az jön ide dolgozni, aki jelentkezik. így aztán az építőgárdával nincs baj.
Egyszemélyes – rendőrség
Ezt mondja Papp László műszaki ellenőr is.
– Igazán elégedettek lehetünk az építőkkel, fegyelmezett: jól dolgozó emberek.
De erről tanúskodik a városi rendőrség is, amelyegyetlen őrmesterből áll.
Persze, az építőket és a város lakóit külön kell választani. Az építők nem letelepedő emberek, ahogy Weiner Sándor, az egyik öreg megjegyezte; hátakon a batyu, előttük az országút – de nem lenne csoda, ha egyikük, másikuk (hiszen kőművesre mindenütt szükség van) megragadna ebben a városban. A törzslakosság ma még többnyire a műszaki gárdából és a palkonyai erőmű munkásaiból tevődik össze.
Jelek a falakon
Aztán vannak mások is, akik sohasem hiányozhatnak egy városból. Lajos, a borbély már harmadik esztendeje nyírja, borotválja az ittenieket. Lajost mindenki ismeri, ő maga is nevet ezen.
– Kilenctől ötig van a munkaidő, de hányszor előfordul, hogy este hatkor, hétkor zörgetnek be hozzám, „Lajos komám, találkám van.”
– Na és megborotválja?
– Barátom, kérem, meg hát találkája van.
A fodrászszövetkezet az egyik lakóház földszintjén van. Egyenlőre – az üzletház felépültéig – a többi boltot is így oldották meg. Átalakított lakásban találni a húsüzletet, a tejboltot. a kisvendéglőt, néhány hivatalos szerv, a rendőrség, a posta, elhelyezése is ideiglenes.
Lajos azonban így is büszke csempézett falú, neoncsöves „világvárosi” műhelyére.
– Nem bánta meg, hogy ide jött?
– Voltam én már Palkonyán is. – mondta önérzettel.
Aztán ott szerzett bőséges tapasztalatot a városépítésről. Akkoriban csak nevetett, amikor a portenger, a szántóföld meg a libaúsztató helyére erőművet terveznek. Palkonyán azonban megtanulta: jobb csendesebben tamáskodni.
– Város lesz itt. Városnak kell lennie.
És ma már olyan büszke Szederkényre, mintha itt született volna. Valóságos lokálpatrióta.
– Mutasson még egy várost, ahol ennyi fiatal van – dicsekszik.
Ezen aztán valóban nem lehet vitatkozni. Szederkény a fiatalok városa, amúgy 28–30 év között mozoghat az átlagkor határa. Sok a fiatal házas és sok a gyerek. Hihetetlenül sok. Délelőttönként, amikor a szülők munkába mennek, a várost egycsapásra birtokukba veszik a gyerekek. A fehér köpenyes óvónők a játszótereken vigyáznak rájuk, vannak aztán akik kicsatangolnak a földekre, amott a gyepen pedig focizni lehet. A foci miatt sok a betört ablak, sőt, ami már a legbékésebb lakókat is bosszantja néha: a gyerekek, akárcsak Pesten, otthagyják szokásos kézjegyüket a frissen festett falakon.
– Ez kérem, már a városiasság csalhatatlan jele – jegyzi meg tréfásan az egyik apa, aki éppen elnadrágolta fiát, mert a szemközti házfalat összefirkálta.
Ezüstgömbök a holdfényben
Amikor alkonyodik, kigyúlnak a lámpák, ezek a modern, szép kandeláberek, elcsendesedik a város. Csak a kisvendéglőben hangosak az emberek, rázendít a dzsesszzenekar, énekelnek. A városi klubban a televíziót ülik körül: az olimpiát nézik. Odaát az építőtelepen pedig mozielőadásra gyülekeznek.
A Tisza felöl feltámad a szél, lehűl a levegő. A távolból, akár megannyi vulkán, a palkonyai erőmű kéményei ontják a gomolygó füstöt, s közelebb, a vasút másik oldalán, hatalmas, ezüstös acélgömbökön csillan a holdfény. És a földgáztárolók mögött- karcsú toronydaruk, égreszökő beton- állványok emelkednek.
A születő város jelképei.
Tabák András
Esti Hírlap, 1960. szeptember 13.
Soha nem hibázó fegyver…
Egy magas, fekete férfi kijön színpadra és a tenyerek összeverődnek. Ez a taps nem holmi udvarias, más nevű művésznek is kijáró tetszésnyilvánítás, ez a taps elsősorban – az embernek szól. Annak az embernek, aki kicsit jelképpé vált, a haladó Amerika jelképévé, népek barátságának nagy szószólójává.
Paul Robeson köztünk van. Csodálatos, mélyzengésű hangján, e szenvedésektől, gondoktól megnemesült hangon énekelni kezd. Ez a hang néha ott csendült a spanyol hősök lövészárkaiban; Guadalajara-nál, a vörös Ebro partjainál; az amerikai Peekskill mezőin, túlszárnyalva a boxeres, revolveres banditák üvöltését, ez a hang ejtette páni félelembe Amerika hatalmasait, ezt a hangot akarták elhallgattatni a hatalom eszközeivel: rendőri terrorral, börtönnel, útlevélelvonással.
Ez a hang erősebbnek bizonyult az erőszaknál.
Paul Robeson itt van velünk.
Egy távoli világ üzenetét hozta dalaiban, a John Brownban, a Joe Hillben az igazi Amerika szava dübörög. John Brown, aki fehér volt és acélos tekintetű, elszánt férfi, John Brown puskát ragadott és harcba szólította néger és fehér testvéreit. John Brownt megölték, testét megcsonkították, de nevét nem felejtették el néger testvérei. És a dal, a híres refrén betölti a színpadot, a nézőteret, a lélekbe hatol, oda, ahová csak a legszebb gondolatok, a legnemesebb indulatok találnak utat.
Azután Joe Hitt dala csendül, e csodálatos népdal hangjai, az amerikai munkás-folklór legszebb hangjai. A szöveg második részét oroszul énekli Robeson. Kínai dal következik, majd Bach zsenijének hódol, azután afrikai munkadal, majd Latin-Amerika népe szólal meg és néger bölcsődal következik. Az egész világ ott él Robeson dalaiban, a teljesség dalaiban, ahogy a költő Pablo Neruda írta, a nemzetköziség. o proletár összefogás, e nagyszerű harcosának, művészének ajkán.
A varázs, e ritka pillanat a művészetben, másfél óráig bűvöletébe ejtette az Operaház közönségét. De ez a varázs akkor sem szűnt meg élni, hatni, amikor a magas fekete férfi elhagyta a színpadot, ő holnap és holnapután is velünk lesz, s Paul Robeson neve hallatára bennünket, egy új világ osztályrészeseit is az a felemelő érzés, az a lelkesedés fog el, ami elfogta valaha a másik nagy amerikait, a brazil kommunistát, Carlos Luis Prestest.
– Paul, a Te dalaid varázslatot hintenek a szívünkbe. A Te dalaid, Paul, soha nem hibázó fegyverek harcainkban.
Ez a fajta varázslat a Paul Robeson művészete. Ez a művészet az igazi művészet.
Tabák András
Esti Hírlap, 1960. szeptember 30.
József Attila-telep
Talán tíz napja, hogy kinn jártam a telepen. Kispestről jöttem villamossal, nem tudtam megállni, hogy le ne szálljak. A megállónál, amott a régi városi házak tövében, amelyek palotának tűnnek a telep mállottfalú. bádogtetős viskói mellett, mindig összeverődnek az emberek. Itt beszélik meg a vasárnapi meccset, a fontosabb eseményeket. És itt ütötte meg fülemet először a tiltakozás:
– Ez mát nem a Valéria!
Ez már nem a Valéria. Mert a Valéria az évtizedek során szimbólummá nőtt; a nyomor, az elesettség, a szenny jelképévé. S erről a névről, Valéria, már nem lehet lemosni a tűrést, a mocskot.
Ez már nem a Valéria. Az ember elindul az öregtelep vargabetűs utcácskáin, keresztül bukdácsol néhány föld hányáson és kitárul előtte karéjban az új telep, hatemeletes karcsú házaival, vakító ablakaival. Ez már nem a Valéria.
Az emberek is tudják ezt, a telep régi és új lakói. Ahogy egyikük, a Kistext felvetőnője megjegyezte: „Elvből nem mondjuk a Valériát.” S jöttek a javaslatok. Legyen Munkástelep. mások József Attila anyjára gondoltak. Pőcze Borbálára, aki évekig élt itt. Aztán kérték, hadd vegyék fel a költő nevét.
Érdemes ezen eltűnődni. Ez több egyszerű névválasztásnál, sőt kor-jelképnél is több. József Attila neve ma már a munkásosztály legszebb törekvéseivel fonódik össze. Költészete már túlnőtt az irodalom határain: a mindennapi élet, az épülő új világ költészete az övé, a telep munkásaié, a magasra szökő épületek költészete az övé.
„Új nép, másfajta raj” költője ő. Azé a népé, mely fölemelte szívét a füst és a korom fölé, amely letörölte lelkéről a rákövesedőt, évtizedek, századok megalázását, szennyét, s amely költőjét, a rokont, is napról-napra inkább magáénak érzi. Mert József Attila – ha nem is érte meg – a mi korunk költője. A mi világunké, azé a világé, melyről úgy szólt: a megszerkesztett, szép, szilárd jövő.
És itt a telepen már arról beszélnek, mint ünnepük majd meg a hivatalos névadás napját. Az ünnep egy napig tart, azután ismét a hétköznapok...
De már József Attila nevével!
Tabák András
Élet és Irodalom, 1960. december 2.
VITA A FIATAL ÍRÓKRÓL
MUNKÁSOKRÓL – DE HOGYAN?…
Tiszaszederkényen jártam nemrégiben, a borsodi iparvidék egyik új hajtásán, megfordultam a vegyikombinát építkezésén és elbámultam a huszonötezer, lakosra szabott város modern, szép házsorain, tágas parkjain, tiszta utcáin.
Egyik este olvasókkal is találkoztam, miskolci építőmunkásokkal, keresztúri, szögedi parasztokkal, pesti műszakiakkal.
– Engem megintcsak nem érdekel a magyar irodalom.
Meghökkentem, újabban ritkán hall ilyet az ember.
– Miért?
A vállát vonogatta, ritkás, deres, haját simítgatta.
– Nem, vagyok, én jószájú ember – felélte. – Ki se tudom jól fejezni magamat De itt vari például ez a város: úgy nől, gyarapodik, akár a tavaszi gomba… meg itt van az egész kelet-borsodi iparvidék… Tudja, hogy hívták régen? Bogáncs-Borsodnak. No, mondjon nekem, egy írót, csak egyetlen egyet, aki megírta… aki megnézte az itteni embereket.
Legyintett
– Mert azt már nem is hányom a szemükre, ahogy a munkásról írnak. Az embert néha elfogja az indulat, törni-zúzni tudna: ezek munkások? – kérdem magamtól, hiszen ez csupa nyim-nyám filiszter. Csak esznek, isznak, szerelem emészti őket, kártyáznak; se gondolatuk, se szívük…
Sajnálom, hogy nem jegyeztem fel K. Gábor szavait s nem betű szerint hivatkozhatom erre a különös öregre, ki hányatott élete során úgy eggyéforrt a könyvvel, hogy nélküle már meg se tudna lenni. Sajnálom, hogy csak szürkén reprodukálhatom gondolatát, mert az ő szava, indulata talán másokat is úgy elgondolkoztatott volna, mint akkor engem.
A munkásábrázolás kérdése engem személy szerint nemcsak azért izgat, mert eddig magam is ebben a témakörben próbálkoztam, hanem leginkább itt tapasztalni valamilyen egyhelyben topogást, kritikátlanságot, elkényelmesedést. Egy lelkendező hangú cikkben ezt olvastam: a magyar munkásságról tálán még soha ennyien nem írtak. Ennek mindnyájan örülünk, akik azt valljuk, hogy a munkásosztálynak az irodalomban is el kell foglalnia az őt megillető helyet. Annak már kevésbé örülünk, hogy a cikk szerzője a mennyiség feletti örvendezésében valahogy megfeledkezik a lényegről, a minőségről. Hiszen hányszor ragasztatik fel a „munkásirodalom” címkéje olyan „művekre” is, melyek öncélú erotikát, lírai ömlengést vagy éppen gusztustalanságot tartalmaznak, – vagyis nem tartalmaznak semmit, csupán díszletezésük munkás. Ez az irodalom se nem proletár, se nem irodalom.
Mert mit feleljen az ember a K. Gáboroknak, ha nekiszegezik a kérdést: hát, a ti munkásaitok csupa vadember, strici, ösztöneitől vezérelt dúvad?…
Természetesen tartalmi problémákról van szó. Arról, hogy ki mit vesz észre és mit ír meg a munkásság életéből, hétköznapjaiból. Kezdetben vala a futószalagon legyártott (igen, legyártott!) munkásregény, e csupa-sztahanovistával, csupa- öntudattal, csupa-termeléssel benépesített regény, amely nemcsak művészileg, hanem tartalmilag is fércmunkának bizonyult s bizonyos fokig elvette az olvasó (és író) kedvét ettől a témától. Azután következett egy másik időszak, féllábbal még mindig beleragadunk, amikor a jelek szerint a munkás kizárólag nemi életet él, távfűtéses lakásra spórol és jól szituált polgárcsaládba nősül. Erre mondják, hogy már megint átestünk a ló másik oldalára. Nekem azonban az a gyanúm, ennek a lónak voltaképp nincs is másik oldala. Mert végül is mindkét koncepció azonos, kispolgári; tudjuk, a kispolgári mentalitású ember akkor sem tagadja meg önmagát, ha micisapkát húz a fejére, hát még akkor, ha pucéran mutogathatja magát. Mennyire igaza van Gorkijnak: „Vannak olyan esetek, amikor a kispolgár az események erőszakos befolyása következtében számára idegen eszméket sajátít el, később ezek szenvedéseiknek forrásává válnak. Ilyen esetekben gyakran gyógyítja magát fájdalomcsillapító szerekkel: pesszimizmussal, alkohollal, kicsapongással, duhajkodással stb…”
Nagy baj, ha – munkás témáról lévén szó – kritikátlanul fogadunk olyan írásokat, melyek témájukban ugyan munkás-jellegűek, de tartalmukban nyilvánvalóan kispolgári érzületet, eszmevilágot tükröznek! Olykor persze nehéz különbséget tenni. A kispolgáriság gyakran jóindulattal megírt művekbe is becsúszik – ilyenkor, nem egy eset volt rá, az író azzal védekezik:- „bizonyisten ilyen kispolgárok, mi a fenét csinálhattam? …” Ez rendjén volna, nem akarunk lakkozni, a munkásság körében is akad kispolgár, meg kell írnunk. Az nincs rendjén, hogy az írói szemlélet árasszon kispolgáriságot.
Hogy visszatérjek a tartalmi kérdéshez, a munkástéma és a szocialista tartalom, mondanivaló nem ugyanaz. A munkásábrázolás, a munkásélet megelevenítése önmagában még nem azonos a munkásosztály ábrázolásával. Természetesen azonos lehet, de nem szükségszerűen az. Egy munkásfigurát megrajzolhatunk így vagy úgy – írói szemlélet dolga, de a munkásságot, mint osztályt csak szocialista világnézetű alkotó ábrázolhatja. Ez már világnézeti kérdés! A munkásságra elsődlegesen az osztályjelleg jellemző, hogy a proletárdiktatúra vezető ereje, hogy osztályharcot vív s e harc során „vasba öltözik”. Az alkotás folyamatában e kérdések természetszerűleg bonyolultan, áttetten vetődnek fel. Az osztályjelleg nem maszk, amit tetszés szerint ráhúzhatunk egyik-másik figurára, hanem az agyvelőben, az idegekben fészkelő tulajdonság. Badarság lenne valamennyi munkás-témájú írásban megkövetelni az osztálytudatos mondanivalót, az is badar követelés lenne, hogy minden írás, minden munkáshős az öntudat olyan fokára hágjon, mint a legjobbal!. Számos olyan esemény, eset van az életben, amikor ilyen kérdések nem vetődnek fel, de a fontos szituációkban, az elhatározó helyzetekben, a nagy konfliktusokban ennek felvetése elkerülhetetlen. És ez végső fokon már elvi kérdés. Ha nem ábrázoljuk soha, az esetek túlnyomó részében a munkást, mint az osztály egy tagját, ha erről megfeledkezünk, voltaképp tápot adunk a proletariátus gyökértelenségét, idegenségét, vezetésre alkalmatlanságát hirdető kétoldali, „népi”, illetve revizionista – polgári nézeteknek.
Tehát elkerülhetetlen a munkásosztálynak, mint harci erőnek ábrázolása; akár tömegerőként történő megformálása, felmutatása, akár egyebeinek, mint az egységes egész, az osztály egy tagjának ábrázolása. A ma munkásosztálya, a megvalósult proletárdiktatúra vezető ereje, mint osztály komolyabb, felnőttebb, Öntudatosabb, mint bármikor azelőtt volt, Mindebből logikusan következik, hogy. a feladatok nagyságához, bonyolultságához mérten a proletariátus ösztönös, érzelmi, „tündéri realizmussal” átitatott meg jelenítése már nem elégséges, nagyjából elavult módszer. Egy másik cikk feladata lenne bebizonyítani azt a nyilvánvalóan igaz tételt, hogy például Gelléri Andon Endre módszere, mely újat alkotó és bizonyos fokig (mert ne feledkezzünk meg a József Attila-i „felemelt” mutatóujjról”) korszerű volt a maga korában, megváltozott társadalmi körülmények között mennyire gátja olykor a tudatos ábrázolásnak. Mint ahogy a nyugati társadalmakban haladó neorealizmus sem szükségszerűen haladó nálunk.
Gorkij kezdő írókhoz intézett leveleiben sokat foglalkozott a proletariátus irodalmi megformálásának kérdéseivel. Elítélte az emberi emóciókat, lelki világot, egyéni problémákat mellőző sematikus írásokat, de élesen szembeszállt az egzotikus, nosztalgikus, periférikus ábrázolásmóddal, amely lényegében eltagadja a proletariátus történelmi elhivatottságát, elkendőzi a távlatokat, a szocializmus építésének feladatát. „Sokféle perspektíva van” – írta, s nem árt ezt újra, meg újra istnételni – „van békaperspektíva is. A béka tudvalevőleg pocsolyában szokott tanyázni, az ő magasságáből nem sokat látni. Másféle perspektívára van szükségünk: az élet sokféle jelenségének megfigyelésére, összehasonlítására, intellektuális látókörre – annál jobban látjuk mi mivel érintkezik s milyen kölcsönhatással járnak e kapcsolatok. Ki kell fejlesztenünk magunkban azt a képességet, hogy a jelen eredményeit, hibáit, gondjait a jövő nagy céljainak magaslatáról nézzük.”
A szovjet irodalom legjobbjai megfogadták a gorkiji tanácsot. Egyik hibánk, hogy érdemben, tüzetesen még ma is keveset foglalkozunk a szovjet munkás-irodalom eredményeivel, holott ez az irodalom Gladkov Cementjétől, Katájev Hajrájától Kocsetov Jersov-testvérekéig meggyőző erővel hirdeti a szocialista realista munkásábrázolás egyik lehetőségének igazságát. Hőseik ízig- vérig munkásemberek, de egyéni gondjaikon, problémáikon – milyen sokrétű, árnyalt ez például Gladkovnál! – örökké átizzik a párt, az osztály, a hatalom iránt érzett felelősség, a kommunista építésben vállalt feladat determináló jelentősége.. Nem tökéletesek ők, mégis nagyok. Nem hideg szobrok, mégis hősök. Gondjaik vannak s olykor nem is csekélyek e gondok, de mégis valami felemelő érzés tölti él őket, valami különös, soha-nem-volt lázban égnek. Ez az, ami örök talány, örök elképzelhetetlen a polgári írók számára.
Mert látni kell végre, hogy a munkásosztály az irodalomban is egyre központibb helyet foglal el. Valaha régen az is tettnek számított, ha valaki egyáltalán írt róluk, hát mégha rokonszenvvel említette őket, mint Tömörkény vagy Thury Zoltán; később erről az osztályról már lehetetlen volt tudomást nem venni. Írtak róla igazat, rágalmazták, ábrázolták az új világ teremtőjének, ábrázolták gyűlölködve, fogcsikorgatva, lumpennek, hazátlan bitangnak, semminek nevezve: ábrázolták hitvány képmutatással esendő, szolgalelkű teremtménynek vagy – egyre megy – értelmetlenül lázongó anarchistának. Ábrázolták jól, rosszul, igazul és hazugul, de egyképp nem: közömbösen. Mert ez lehetetlen volt. A proletariátus és eszméje korunk irodalmának királyvize lett, Ma már írni róla önmagában nem dicsőség. Miként írunk róla? – ez az igazi kérdés. Az említett cikkíró büszke a mennyiségre, én a; minőségre lennék büszkébb. Én arra lennék büszke, ha majd a K. Gáborok igaz, őszinte, célt mutató szóra váró serege megszorítaná kezünket. Ezért kell eszmeileg, művészileg feljebb emelt mércével, nagyobb igénnyel közelednünk a munkástematikához, a munkásosztály ábrázolásához.
Tabák András
Esti Hírlap, 1961. január 29.
AZ UTOLSÓ FEJEZET
Készülődik a Barakk – Egy délelőtt a sashalmi telepen
A rákosszentmihályi elágazásnál letérünk a műútról. Egy ritkás kis erdő mögött ott a telep, a Barakk, ahogy az itteniek nevezik. Palából, vályogból vert házak szoronganak egymás mellett, amúgy cigánymódra, rendetlenül; a szűk utcácskák, a kerítéstől támogatott sikátorok a hajdani nyomortelepek jellegzetes arculatát mutatják. A telep közepén, lebontott viskók törmelékhegyei mellett friss téglákat raktak glédába, kotrógép dübörög, munkások keverik a maltert, falat húznak, amott pedig még csak a fundamentumot ássák.
Eltűnik egy fekete kör
A sashalmi Barakk utolsó fejezetét írják. Két-három esztendő múlva már nyoma sem marad a nyomorúságnak, a hajdani ínségnek, szégyennek, új háromemeletes házak sorakoznak majd a sikátorok helyén, és a székesfőváros 1937-ben készített igen precíz ínségtérképéről eltűnik egy fekete kör.
Kovács Mihály, a telep gondnoka, kis öregember. Megigazítja a szemüvegét és azt mondja:
– Nézzen körül.
Az élőbb, mikor kinyitották előttem az ajtót, sötétségbe léptem, dohszagú, hosszú előszobába kerültem, ami csupán felülről kapott valami kevés fényt, öt-hat öklömnyi ablakocskából. Az előszobából négy ajtó nyílik, négy család „lakásába”, az egyik Kovácséké.
– Nézzen körül – ismétli Kovács Mihály, – Harminckét éve élünk itt.
Mint a többi telep
Felesége ölbe tett kézzel ül mellette, szótlanul bólint.
Nehezen melegedünk bele, Aztán Kovács Mihály csendes, lassú beszéde nyomán kibontakozik a telep története. Ez a történet épp oly szomorú, mint a többi telepé, a Valériáé, a Kiserdőé, a Numero 6-é. Az első világháború idején épült hadifogoly-tábor volt, egy-egy régi, már alig olvasható cirillbetűs név, szó, melyet a közeli fatörzsekbe, vagy a vályogba véstek még ma is az egykori lakókat idézi. Később nyomortelep lett, „Sashalom község szükséglakás-telepe”, ahogy akkoriban a hivatalos tapintat nevezte.
– Főleg munkanélküliek tanyája lett – mondja Kovács Mihály.
Kurcsics Béláné szól közbe, ez a középkorú, energikus asszony, aki végigkalauzol a telepen.
– Mi, az urammal 1931-ben kerültünk ide. Tisztes otthonunk volt Kistarcsán. De a nagyságos úr, a gyártulajdonos tönkrement, főbelőtte magát, mi meg… idekerültünk.
– Pedig az emberek nagyobb része dolgos, becsületes volt – folytatja Kovács Mihály. – Az itt élő négyszáz családból nagyon kevés volt a lumpen…
A munkásmozgalom is hamarosan gyökeret eresztett. A Barakkban megalakult a Vági-párt, a légi MSZMP, aminek 1928-ban Kovács Mihály szabó is a tagja lett. Nemsokára tiltott gyűlésen lefogták. Milyen volt a börtön?
– Elemózsiát hozott be a feleségem, nekem, meg beszól az őr: Megjött a lánya, Kovács.
Az asszony rápillant, elhallgatnak.
Rágyújtunk, másra fordítjuk a szót. A telep utolsó fejezetébe lapozunk.
Kultúrház is kellene
– A demokráciában emberibb lett az életünk – mondja Kurcsicsné és ő is azt mondja. – Nézzen csak körül. Rádió, televízió, új ruha, új cipő… Egyik reggel elnéztem a városba induló lányokat. Nekem ünnepnapkor nem volt olyan ruhám, amiben ők most munkába járnak…
Aztán megint csak azt mondja: „a demokrácia adta”. Minden mondatukban, gondolatukban ott ez a szó, demokrácia. És ez a szó itt különös jelentőséget kap, ezeknek az embereknek az ajkán fogalomkör kitágul, egész életüket testesíti meg; s ők saját tapasztalatukkal, hűségükkel, tartalmas életükkel telítik meg.
Szóba kerül a kultúrház kérdése is. Sérelmezik, hogy nincs benne a tervben. „Pedig kultúrház kell” – mondják. Olyan igény a kultúrház, akár a kenyér, a cipő, vagy az új lakás.
Kulcsáréknál televízió is van: Belépünk a konyhába, fiatal lány áll a teknő mellett, miközben kezet nyújt, a falnak támaszkodik. A fal inog, szinte hallani a hitvány vakolat alatt roppanó nádkötegeket. Pedig Kurcsicsék lakása még a jobbak közé tartozik; levegős konyha, nagy szoba, A falak itt is nyirkosak, lehetetlen átfűteni őket De a szoba berendezése ízléses, szép. Modern bútorok, szőnyeg, tisztaság.
– Hányan vannak?
– Nyolc gyerek, meg mi, a szülők.
Hát, ahhoz – bizony semmi ez a lakás.
Kurcsicsné azonban csak azt mondja:
– Nehéz lesz, ez az utolsó év.
Ezt mondja a fekete kendőst Papp néni is, akivel az utcán találkozunk.
– Még egy esztendő, szűzanyám! Hogyan is várhatom már ki?
Harminc éve lakik a telepen.
A kis öregasszony naponta elmegy az építkezéshez. Minden felrakott tégla után elújságolja.
– Emelkedik a ház. Ez az utolsó telünk, szomszédasszony.
„Úr ír“
A jövő telet alkalmasint már az új házban töltik. Probléma azonban az új házakkal is akad. A lakások legtöbbjét egyszobásra építik, márpedig itt a család 3-4 gyereknél kezdődik. Több kétszobást szeretnének, nehogy megint férőhely hiányában legyenek.
Elérjük a 14-es tömböt. A lebontott házak lakóit ideiglenesen ide telepítették. Fehérék is itt laknak. A lakás még az előző napi költözködés nyomait mutatja. Fehérné vékonyka, kedves fiatalasszony. Kislánya éppen iskolába indul, de előbb megmutatja a füzetét. „Fehér Klári II/b. oszt. Tanuló.”
– Ugye, szépen írok
Bólintok. Szépen ír, a hiba is kevés és az első mondat is nagyon tetszik. „Pista új ruhát kap. Klári szép cipőben jár.”
– Maguk is ezt írták? – nézek Fehérnére.
Csendes szóval feleli.
– Nem. „Úr ír”, mi ezt írtuk.
Fehérék 1935 óta laknak itt, az asszony szülei meg éppenséggel a telep születése óta. Három gyerekük van Fehéréknek, most az öttagú család egyetlen helyiségbe szorul, de a négyéves Gyuszika háromemeletes házat rajzol egy irkalapra. Ő már emlékezni sem fog a Barakkra…
– Nem rossz hely – mondja Gyuszika komolyan és szemlátomást aggódik. – Háromemeletes házban lehet játszani?
Odaát, az építkezésen dohognak a gépek, emelkedik a frissen rakott fel.
Tabák András
Esti Hírlap, 1961. április 12.
Új legenda születése
A hírt világgá röpítették a távírók, Gagarin őrnagy nevét ma már az egész világ megismeri.
Az első ember a beláthatatlan űrben... Egy legenda végérvényesen szertefoszlott – de született helyébe egy másik: egy igazi. Gagarin őrnagy utazása az emberiség diadala a sötétség, a misztikum erői felett, történelmi pillanat ez, az a pillanat, amit Anatole France valahogy így jósolt meg: egy pillanat alatt fog kiábrándulni millió meg millió ember a misztikumból, a népámításból, lelke mélyén majd egyszerűen képtelen már istent hinni.
Ez az a pillanat. Évezredek, századok küzdelmének. tudományos és humanista, haladó és forradalmi harcainak egyik nagy győzelme. Bertolt Brecht érseke gúnyosan mondja az Ulmi szabó című versben:
Mondtam, az ördög küldi
az ember nem madár,
sohasem fog repülni.
Szólt a néphez az érsek.
Az ulmi szabócska, noha nem is a csillagokig akart szállni, meglépett szárnyakkal, holtan zuhant vissza a földre; harangok zúgtak, gyertyák égtek, lángoltak a füstölők, szólt a Te Deum – „sohasem fog repülni”.
És az első ember kijutott a földről a világűrbe.
Kezdődőik az emberiség kultúrtörténetének új szakasza. Amit már Engels megírt A természet dialektikájában: bolygónk nem öröktől való és nem örökké való, a naprendszer millió év múltán elkövetkező pusztulása mégsem jelenti az emberiség pusztulását, az emberiség más naprendszerben, a végtelen űr egy más helyén él majd tovább.
Amit a költő, József Attila így fogalmazott meg Március című versében:
És ha csak pislog már a nap
sarjadtak bizóan csacsogva
jó gépen tovább szállnak
a művelhető csillagokba.
Engels jóslatát a kor fantazmagóriának nevezte. József Attila sorait senki sem értette meg, nevettek rajta. Pedig azóta alig huszonöt év telt el.
Ki vitázhatna ma Engels-szel vagy a költővel? Igen, az emberiség millió évek múltán nem pusztul el: új világot alapít majd magának, s ennek az új világnak első úttörője, utazója Gagarin őrnagy.
Korunk Kolumbusa ő, az eddig ismeretlen, nagyszerű szovjet repülő. Utazását egykoron az emberiség legnagyobb tettei közé számítják majd.
*
A hírt világgá röpítették a távírók, a földkerekség minden pontján ünneplik majd ezt a korszakos győzelmet. A világűr új legendája, a megismerésre; felfedezésre törekvő ember legendája, ez a csodálatosan igaz, egyetlen igaz legenda – megszületett.
Tabák András
Népszabadság, 1961. április 20.
KERES EMIL ELŐADÓESTJE AZ EGYETEMI SZÍNPADON
A versmondás művészete című sorozatban az. Egyetemi Színpadon első önálló estjével mutatkozott be Keres Emil. Keres, aki már, előadóművészeink legjobbjai közé tartozik, ezen az esten is mély eszmeiségéről, gazdag szinárnyalatú művészetéről győzte meg hallgatóságát.
Műsora összeállításában a régi és az új világ kontrasztjának, dialektikus ellentétének kidomborítására törekedett. Az est első részében József Attila, Komját Aladár, Majakovszkij, Radnóti Miklós, Bálint György, Karinthy Frigyes műveit hallhattuk. József Attila tolmácsolása tiszta intellektusával, nemes, pátoszával, Majakovszkij szavalata drámaiságával, dinamikájával, Bálint és Karinthy előadása haragvó gunyorosságával, meg nem bocsátásával ragadta meg a közönséget. A fiatal művész azok közül a tudatos fegyelmezett versmondók közül való, aki: fegyelmezett stílusával, a műve iránti alázatával ő maga a háttérbe vonul – mindig a költőt, a verset akarja bemutatni, az alkotó mondanivalóját, eszmeiségét hangsúlyozza s nem holmi bravúroskodásra, önmutogatásra használja fel a pódiumot.
Az est második részében – úttörő feladatot vállalva – fiatalok: Györe Imre, Garai Gábor, Simon Lajos, Hárs György, Nyerges András, Váci Mihály, Fejes Endre, tehát jobbára a Tűztánc költőinek újabb műveit szólaltatta meg. S nemcsak az áttörés érdeme a dicséretes, hanem az a gondos előadás is, mellyel méltán segítette sikerre e fiatalok verseit. Különösen Garai (Evés), Györe (Mind magasabbra), Simon (Ujjongás az őszi szélnek) versének tolmácsolását éreztük teljesen hitelesnek.
Az est arról tanúskodott, hogy Keres méltó követője a nagymúltú versmondóművészetünknek. Becsülnünk kell, hogy olyan művész, aki a jelenről akar szólni, aki együtt él a legfrissebb költői törekvésekkel, s aki, művészetével, a közönség nagy táborát hódítja meg a versnek, a szocialista költészetnek.
Az előadóestet Goda Gábor magvas, elgondolkodtató köszöntője vezette be. A közreműködő Bächer Mihály Bartók, Kodály, Szabó Ferenc zongoradarabjaiból játszott – az esthez méltó művészettel.
Tabák András
Magvető (Almanach) 1965/3
Tabák András
No pasaran!
A legendás jelszóval nemrég találkoztam egy kubai ház falán. A szóban forgó ház egyetlen nevezetessége, hogy Guantanamóban állt, abban a városban, melynek tő-szomszédságában amerikai flottatámaszpont van. Egy olasz magazin minap közölte a képet a házról és a mésszel ráfestett jelszóról. A kép alatti szövegből az is kiderül, hogy a feliratot készítő két fiatal Francisco Nuñez egyetemi hallgató és Mercedes Cintra ápolónő. Ők is láthatók a felvételen. Szalmakalapos, néger fiatalember és milicista egyenruhát viselő, szép arcú lány. Mögöttük, a falon, hófehéren világítanak a hatalmas betűk. No pasaran! Nem törnek át!
A Kubából érkező üzenetek egyik legszebbike számomra ez a felvétel. Gondolom, Mercedes és Francisco pontosan tudják, hogy a jelszó ma már egybeforrt a nemzetközi proletárösszefogás heroikus fejezetével, a spanyol polgárháborúval. A konok kiáltás – ma már történelem – egykor Madrid és Barcelona házfalain lángolt, s ott égett a köztársaságiak ajkán Irun falainál, az Ebro partján, Huesca lövészárkaiban. Az egész haladó Európa jelszava lett azokban az esztendőkben, amikor a spanyol köztársaság élethaláltusáját vívta, miközben München árnya sötétlett fel a háttérben, és a fasizmus be sem fejezve még a hispániai „főpróbát”, már az „előadásra”, Európa és a világ leigázására készült. A valaha milliókat tömörítő, harcra szólító jelszó most a távoli szigeten, Amerika szabad földjének egyik eldugott városkájában kel új életre.
Soha nem jártam Kubában. Néhány éve még csak puszta földrajzi fogalom volt számomra, semmivel se több. Egy baljós földrajzóra emlékét őrzöm tizennégy éves koromból, amikor magától értetődő közömbösséggel cseréltem össze az Antillák szigeteit és városait, Dominikát Puerto Ricóval, Kingstont Havannával, azzal a vállrándító közönnyel, ami születésem óta él bennem mindenfajta távoli rejtelem, egzotikum iránt. Akkoriban a kamaszkor szép lelkesedésével fordult figyelmünk Korea, Vietnam harca felé, hadijelentéseket bújtunk, plakátokat festettünk El a kezekkel Koreától! felirattal, és az iskolaudvaron elégettük MacArthur tábornokot, egy uniformisba öltöztetett szalmabábut, amit több napos buzgó munkával készítettünk. A térképen tartalommal teltek meg az idegenül csengő helységnevek: Phenjan, Szöul, Panmindzson, de megtanultuk Hanoi, Hué és Dien Bien Phu nevét is. Melyikünk gondolta volna, hogy hamarosan új neveket kell megtanulnunk: Havannáét, Santa Claráét, Guantanamóét és Playa Girónét? Ki hitte volna, hogy a sok-sok ezer kilométeres távolságot Kuba és Magyarország között egyszer majd a testvériség és a szolidaritás gondolata hidalja át, s hogy hétköznapjainkba beleszól az öröm, a büszkeség vagy az aggodalom és a féltés érzésével minden olyan híradás, amely fiatalabb testvérünk harcairól, sorsáról érkezik?
Első éves egyetemistaként megismerkedtem egy nagy költő, Nicolás Guillén verseivel. Kuba, a „vízszemű gyík, hosszú, zöld gyík” közelebb került hozzám. De ez egyelőre csupán irodalmi élmény volt, ha nem is mindennapos. Ekkor még mindig nem sejtettem, hogy Kuba nemcsak e nagyszerű fiának teljesítményével válik számomra élő, tapintható valósággá, hanem mindenekelőtt századunk második felének első, korszakos forradalmával. Bár a kubai forradalomról készült első dokumentumfilm, amelyet még Errol Flynn narrátorszövege kísért, éppoly hidegen hagyott a maga kuriozitásával, mint a Latin-Amerikában igazán nem ritka palotaforradalmak, katonai puccsok bármelyike. Nem hittem volna, és sokan nem hitték, hogy az említett film „főszereplőit”, Fidel Castrót és öccsét, Rault vagy az argentin doktort, Che Guevarát, népükkel együtt, szinte perceken belül meghódítja az az eszme, amely Kuba és a forradalom nagy költőjét, Guillént már ifjúságában meghódította. S hihettem volna-e, hogy a messzi országban élő két fiatalember fényképe láttán büszke és elfogódott érzés tölt el?
Azután ott ültünk a rádió mellett Playa Girón napjaiban, és izgalmunkban fel-ugrottunk, amikor nem sokkal éjfél után a Deutschlandfunk bemondója közönyös hangon jelentette, hogy az invázió kudarcot vallott. S megint csak a rádió 1962 őszén. Prága hullámhosszán a Július 26.-Mozgalom indulója harsog, az Amerika Hangja Kennedy nyilatkozatát olvassa be, London a Biztonsági Tanács ülését ismerteti. Münchentől Szófiáig, Bukaresttől Rómáig ugyanazok a szavak keringenek az éterben:blokád és háború.
Nehéz napok voltak. Úgy rémlett, a spanyol tragédia ismétlődik meg. Új Condor-légiók szállnak egy új Guernica felé, Capronik és Messerschmittek helyett Sherman tankok és Viscount bombázók jelennek meg, és Havanna, a szépséges város, az életéért küzdő Madriddá válik. A sok ezer kilométeres távolság, amely már testvéri közelséggé lett, hirtelen újra földrésznyi messzeséggé változott, a pillanatnyi tehetetlenség rémületes távolságává. Szívünket félelem szorította el, amikor összehasonlítottuk az atlaszon Kuba és az Egyesült Államok földrajzi méreteit, amikor nap nap után olvastuk a Floridában, Puerto Ricóban, Nicaraguában ugrásra készülő ellenforradalmárok magabiztos kiáltványait, s jól emlékszem az idős szerszámlakatosra, aki izgalmában dadogva kérdezte egy kőbányai író-olvasó találkozón: „Mennyien vannak? Csak hat millióan? …” – és sápadtan ült vissza a helyére.
De a történelem nem ismétlődött meg, mert soha nem ismétlődik meg. A spanyol tragédiáról annak idején Bálint György megírta: a humanisták tragédiája, csődje és bűne is egyben. „Annyira irtóztak a fegyverektől, hogy inkább meghagyták az ellenség kezében. Nekik volt igazuk, ami az elveket illeti, de az ellenség győzött Pacifizmusukban magára hagyták a haladást, és a reakció kerekedett felül.” Kétségtelen, nemcsak 1938-nak, hanem 1962-nek is megvoltak az effajta humanistái. Az ő számukra éppoly érthetetlen és kínos maradt Madrid 1938-as jajkiáltása, mint Kuba 1962-es harciszava: Patria o muerte! Haza vagy halál! Zavartan mosolyogtak, és maguk sem hittek a végső akaratban: Venceremos! Győzni fogunk! Korunk humanizmusáról azonban mégiscsak Kuba forradalmi népe tett tanúságot. Rendületlenül hitt igazában és erejében, hitt a világ népeinek támogatásában. Havannából ezért nem lett új Madrid, és Kubából új spanyol tragédia.
A felirat pedig, a régi, legendás jelszó – No pasaran! amely a távoli kubai városkában rajzolódott ki Mercedes és Francisco keze nyomán, nemcsak egy forradalmi ország korunkban már lebírhatatlan akaratát szimbolizálja, hanem a népek forradalmi humanizmusát, nagy összefogását is. Ez a forradalmi humanizmus, ez a világot átölelő szolidaritás új tartalommal és értékkel telíti meg a régi jelszót. A konok kiáltás már nemcsak Spanyolország és Európa harcos, testvéri üzenete, hanem Ázsia, Afrika, Latin-Amerika újjászülető, forradalmi tömegeinek jelszava is. Nem törnek át sem Kubában, sem Vietnamban, sem Berlinben, sem Kongóban. Nem törnek át immár a világ egyetlen földrészén sem. Az imperializmus, amely valaha bekerítette a forradalmi országokat, ma már önmaga került gyűrűbe. Természete és lényege olyan, hogy nem akar tanulni, és nem látszik irtózni a fegyverektől.
Úgy hiszem, Mercedes és Francisco ismerik ezt a természetet, és bizonyos vagyok benne, hogy a forradalmi Kuba szerzett néhány tapasztalatot 40 mérföldre Floridától, és tudja, amit tudnia kell. És ha csak az olasz magazin képe volna az egyetlen üzenet Kubából, már akkor is meg volnék győződve erről. No pasaran! Nem törnek át!
Könyvtájékoztató, 1966.
A művészet igazi szabadságáért
Marx–Engels: Művészetről, irodalomról
A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent csaknem 900 oldalas kötet – amely Mihail Lifsic – kitűnő 1949-es német válogatására épült – magyar nyelven az eddigi legteljesebb gyűjtemény a tudományos szocializmus megalkotóinak esztétikai jellegű írásaiból, feljegyzéseiből, beszédeiből és leveleiből.
Ismeretes, hogy sem Marx, sem Engels nem fejtette ki összefüggően esztétikai állásfoglalását, nem szentelt művet a dialektikus és történelmi materializmus művészetfilozófiájának. Éppen ezért máig meglehetősen elterjedtek azok a részint polgári, részint revizionista vagy „ortodox baloldali” nézetek, amelyeket egy szovjet műkritikus, M. N. Pokrovszkij 1929-ben így összegezett: „A művészeti alkotás marxista elméletének kidolgozása még hátra van.” Történetileg vetve pillantást a kérdésre, megállapíthatjuk, hogy a marxista igénnyel fellépő esztéták java része Mehring és főleg Plehanov ide vonatkozó munkái alapján kísérelt meg szocialista esztétikát kidolgozni, vagy a hegeli esztétika „marxizálásából” és bizonyos korabeli polgári művészetfilozófiák „felfedezéseiből” kiindulva, lényegileg polgári ihletésű esztétikát körvonalazott. Szinte meghökkentő az az elzárkózás, lebecsülés, amellyel Marx és Engels művészetről szóló írásait kezelték, elszomorító az a felületesség és felelőtlenség, amely már – add meg a királynak, ami a királyé! – egyes idézetek „kötelező”, unos-untalan ismételgetéséből is kitetszik. Márpedig Marx és Engels művei módot adnak arra, és felbecsülhetetlenül gazdag anyagot tartalmaznak ahhoz, hogy esztétikai felfogásúikat rekonstruálhassuk,. megjegyzéseik, töredékeik meggyőzően tanúsítják, hogy állandóan és behatóan foglalkoztak a művészetelmélet legkülönbözőbb kérdéseivel.
Nyilvánvaló – amint erre már Franz Mehring felhívta a figyelmet –, hogy ők, akik megalkották a tudományos szocializmus enciklopédiájának fundamentumát, minden vonatkozásban nem fejezhették be munkájukat. Ez egyszerűen meghaladta az emberi élet nyújtotta lehetőségeket. De művészetelméletük gazdag eszmei tartalmát, bonyolult sokrétűségét e válogatott gyűjtemény is bizonyítja.
Marx és Engels művészettel kapcsolatos gondolatait részint időrendben, részint témakör szerint csoportosíthatjuk. (A jelen kötet az utóbbi megfontolás alapján készült.)
Anélkül, hogy erőszakos cezúrákat vonnánk, egy csoportba foglalhatjuk az ifjúkori és azokat az 1848 előtt keletkezett irodalom- és művészet-kritikai munkákat (elsősorban Engels műveit), amelyek a német kispolgári, úgynevezett „igazi szocializmus” képviselői elleni harcukba ágyazódnak, valamint azokat, amelyek a Német ideológia második kötetében találhatók. Művészetelméleti munkásságuknak jelentős szakasza ez, voltaképpen a szocialista irodalom és művészet objektív feltételeinek, proletárforradalmi alapjainak felvázolása.
A Neue Rheinische Zeitungban 1850-től publikált irodalomkritikai cikkek jelzik a második szakasz kezdetét. Ez a szakasz Lassalle Sickingen-drámájának, vitájában csúcsosodik ki. Lassalle-hoz írt leveleikből nemcsak Lassalle-nak a forradalmi harc kérdésében immár végzetesen kispolgári tévedései derülnek ki, de nem is csak a shakespeare-i és schilleri dráma különbségeire vonatkozó esztétikai problémák zseniális felvetése figyelemre méltó, hanem mindenekelőtt az, hogy Marx és Engels – egymástól egyébként függetlenül írt – leveleiben már lényegi vonásaikban bontakoznak ki a realizmusnak, mint a szocializmus művészeti módszerének, sarkalatos kérdései.
Á harmadik szakasz olyan alapvető művészetelméleti írásokat tartalmaz, mint például az Ibsen-kérdésben Paul Ernsthez intézett levél, valamint Engels számos öregkori levele közül az egyik legfontosabb, a Margaret Harkness-hez írt levél: a realista művészi tükrözés egészére döntő jelentőségű véleményt fejt ki – az irodalmi realizmus alapvető törvényét.
Ha témák szerint kísérelnénk meg csoportosítani. Marx és Engels művészetelméleti írásait, a képzelhetetlenül gazdag anyag következtében, már csak a gondolatkörök felvázolása is meghaladná e cikk lehetőségeit. Ezekben a töredékekben is az a tudományos módszer jelenik meg amelyet Engels – ad absurdum – így jellemzett: „A definíciók a tudomány számára érdektelenek, mert mindig elégtelenek. Az egyetlen reális definíció maguknak a dolgoknak a kifejtése.” Vagyis, nem tételek, esztétikai szabályszerűségek konstruálására törekszenek, hanem mindig konkrét problémákat, konkrét műveket boncolgatnak az objektív társadalmi jelenségek elemzésével szoros összefüggésben.
Jóllehet erőszakoltan tesszük, mégis önálló témakörként különíthetjük el a Marx előtti esztétikával vívott szellemi harcukat, amely főleg Kant, Schelling, Hegel és Feuerbach esztétikai nézeteinek bírálatát tartalmazzák, elsősorban abból az aspektusból, hogy miként alakul ki, jön létre – a fejlődés egy magasabb szintjeként – a szocialista humanizmus és művészet, a polgári humanizmus és művészet értékeiből és annak ellenére.
Külön témakör a művészet és az osztálytársadalmak egymáshoz való viszonya, a kommunizmus és a művészi alkotás viszonya, különféle kultúr- és művészettörténeti kérdések, melyek az antikvitástól a reneszánszig, a felvilágosodástól a romantikáig, a klasszikus realizmustól a kor csírázó proletárirodalmáig a gondolatok megszámlálhatatlan sokaságát kimeríthetetlen gazdagságát tárják az olvasó elé, s közben felvetnek olyan problémákat – csak egyet emelünk ki –, mint a művészet pártosságának kérdése.
Módszerük jellegéből adódik, mint már említettük, hogy művészetelméleti írásaik nem tűrik a tételesítést. Nem valamiféle körülhatárolt rendszert alkotnak, ellenkezőleg: az öröklött polgári esztétikai formulák szétrobbantását tűzik ki céljukként, és végső soron a művészi alkotásnak, mint konkrét terméknek a vizsgálatát. Nem csak a történelmi, hanem az esztétikai sémák is idegenek tőlük. Engels nemcsak a tudományos szocializmus művészetelméletének vizsgálati módszerét körvonalazza, hanem máig érvényesen felhívja a figyelmet arra, hogy mind a „gumi-marxizmus”, mind a „vasabroncs-marxizmus” esztétái – akarva-akaratlanul – tévesen közelítenek a műalkotáshoz, valójában a polgári esztétika kategorizálását keltik életre.
A polgári esztétika rendszerének marxi–engelsi szétzúzása természetesen nem jelenti a szellem anarchiáját. Új művészet és új művészetelmélet születik.
Marx 110 éve írta: „Úgy látszik, még a tudomány tiszta fénye is csak a tudatlanság sötét hátterén ragyoghat. Mintha minden találmányunk, minden haladásunk arra vezetne, hogy anyagi erőket szellemi élettel ruháznak fel, az emberi életet pedig anyagi erővé tompítják. Ez az antagonizmus a modern ipar, valamint a tudomány és a művészet között, korunk termelőerői, valamint társadalmi viszonyai között kézzelfogható, parancsoló és vitathatatlan tény... Ami bennünket illet, nem ismerjük félre annak a fortélyos szellemnek az alakját, amely állandóan megnyilvánul mindezekben az ellentmondásokban. Mi tudjuk, hogy a társadalom új erőinek jó működéséhez csak az szükséges, hogy új emberek legyenek úrrá rajtuk – és ezek az új emberek a munkások.”
Máig érvényes szavak! És Marx és Engels művészetelméleti írásait tanulmányozva látjuk, hogy a. jövő vezérfonala is adott. A művészet igazi szabadságát megteremteni a mai és holnapi forradalmár értelmiségi nemzedékek feladata.
(t.)
Tabák András: (Sándor Kálmán)
Hányszor hajtogatta, recsegte,
pipáját szortyogtatva közben:
járkálhatunk akármi görbén,
de beszédünk egyenes legyen!
(In: A Szabadság, 1992. december 22.)
Kortárs, 1963/7. pp. 122-123
JEGYZETEK
Sándor Kálmán
A 60 éves Sándor Kálmán köszöntésére íródott ez a cikk. A nyomdagépek indulása előtt, december 24-én, érkezett hozzánk a fájdalmas hír, hogy a szabadsághegyi szanatóriumban – néhány héttel hatvanadik születésnapja előtt – meghalt Sándor Kálmán. A lap tördelését megváltoztatni már nem tudtuk: ami köszöntőnek készült, így lett búcsúztató. Az élő írónak küldött üdvözlet szerepet váltott: tiszteletadás ez most a bátor, igaz tollú nagy szocialista művész nem feledett, tovább élő emléke előtt.
Sándor Kálmán kórházi ágyban tölti be hatvanadik születésnapját. Már esztendők óta – nyaranta néhány hét megszakítással – a szabadsághegyi szanatórium az otthona. Ez az „otthon” sivár, egy-ágyas szoba a második emeleten ,az ágy mellett oxigénpalack, az éjjeliszekrényen gyógyszerek között táskarádió, az asztalon könyvek (többnyire fiatalok neki dedikált kötetei, A legsoványabb tehén esztendejének orosz kiadása, egy német nyelvű irodalomelméleti lexikon), a tükörajtós szekrényben néhány üveg fütyülős, amiről jellegzetes, kissé gunyoros mosolyával néha megjegyzi, csalogató a látogatók számára. A látogatók felbontják az üveget, húznak belőle egy kortyravalót, ő pipára gyújt, „megvagyok” – feleli, amikor állapotáról kérdezősködnek, betegségéről röviden, nyersen szól, hogy a következő percben már, a balzaci anekdotát idézően, „komolyabb dolgokról”, tehát irodalomról, politikáról, a világ megannyi fontos és kevésbé fontos dolgáról beszélgethessen. Fáradt arcán ilyenkor kisimulnak a ráncok, szeme felélénkül, meleg, eleven, gunyoros fénnyel csillog, ő maga szenvedélyes, vitázókedvű – furcsa, képtelen ellentmondásnak rémlik, hogy beteg –, gondolatai szikrázóak, dinamikusak, s bár erről vagy arról kialakított vélekedése többnyire határozott, olykor megsemmisítő erejű, soha sincs híján a kétkedésnek, a csípős, sándorkálmáni fanyarságnak.
Izgalmas egyéniség, vérbeli író. Egy kicsit mindig ilyennek képzeltem az írót. író, művész ízig-vérig – anélkül, hogy erről többet vagy kevesebbet beszélne a kelleténél –, mert ahogy érzékeli a világot, a jelenségeket, az embereket, egész környezetét, ahogy mindezt tudatában felfogja, értékeli, átalakítja, ahogy figyeli és előadja, azt a legtipikusabban s mégis a legegyénibben írói módon teszi. S ha azt adja, azt a legtipikusabban s mégis a legegyénibben írói módon teszi. S ha azt mondanám, hogy ez a különös, csupán jelentős művészeknek megadatott tulajdonság a vérében van, keveset mondanék, nagyon távol járnék az igazságtól, hiszen ez a tulajdonsága – e kétkedéssel, állandó analízissel, „kötelező tiszteletlenséggel”, okos önbizalommal, nagy tapasztalatokkal, lebilincselő szuggesztivitással teli tulajdonság – élteti, ez adja meg erejét, akaratát, hitét, ez formálja gondolatait, tölti be egész életének tartalmát. Talán paradoxonnak látszik, s talán maga Sándor Kálmán is tiltakozna íróságának ilyen erős hangsúlyozása ellen, hiszen sem művészi, sem emberi mivoltában nem tartozik az irodalmi széplelkek közé, és alighanem teljes szívéből utálja, megveti a literátor-póz bárminemű megnyilvánulását, de ez a látszólagos paradoxon mégiscsak valóságos, mert kevesen vannak, akik annyira írók, mint ő, s még kevesebben, akik annyi egyszerűséggel, természetességgel, öntudattal, mértéktartással, ugyanakkor annyi nyugtalansággal, lázadással, öniróniával és tiszteletlenséggel fogadnák ezt el, mint éppen ő.
Különös, kivételes egyéniségű ember Sándor Kálmán, különös, kategóriákba sorolhatatlan művész, akárcsak a művei. De különössége, műveinek izgalmas kivételessége nem a kuriózumok, a szélsőségek, a „mache”-szerű csinálmányok „művészete”. Marxista író. A szó legjobb, legnemesebb értelmében, ami azt jelenti, hogy világnézete, alkotó művészete korszerű, méghozzá tagadhatatlanul egyéni, összetéveszthetetlen módon az. Ezt éppen úgy bizonyítják szépírói alkotásai, mint a felszabadulás utáni közéleti szereplése; e tudatos kiérlelt világnézetről, korszerű művészetről tanúskodnak regényei, A legsoványabb tehén esztendeje, a Szégyenfa, a Tolvajok kertje, drámái, elsősorban A harag napja, pompás novellái. Marxista író, mert a világot összefüggésében, teljes összképében látja és láttatja, mert realizmusa – e sajátos, lírai, groteszk, szatirikus, és drámai elemekből vegyített módszer – mindenkor marxista mondanivalóját, gondolatainak tartalmi kibontakoztatását, ábrázolását szolgálja. Hogy alkotói módszere milyen sokrétű, s ezen belül mennyire árnyalt, hogy művészete milyen magas fokon elegyíti a korszerű próza eszközeit, arra legjobb példa, számomra legkedvesebb regénye, a Tolvajok kertje.
A Tolvajok kertje azon regények közé sorolható, amelyekből egy fiatal prózaíró a regényírásnak szinte valamennyi eszközét, csínját-bínját elsajátíthatja; ez a regény iskolapéldája a tartalom és forma, oly sokat hangoztatott – s többnyire oly kevéssé értett – egységének, az írói gondolat, és a művészi megvalósítás tökéletes összecsengésének. Valóban, kevés regény született a magyar irodalomban, ahol az írói gondolat, az eszmeiség, a tartalmi kibontás ilyen szerencsésen egyesülne, helyesebben mondva: realizálódnék a modern regényírás sokféle kellékével, hogy egy bonyolult, sokszínű gondolat, egyetemes, maradandó mondanivaló, egy hatalmas társadalmi freskó, nagy horizontú korrajz, sok ágon futó cselekmény, az emberi jellemek ezernyi mozaikkőből való felépítése, nagyrealista epikusság és robbanó drámaiság – egyszóval: ilyen nagyigényű írói vállalkozás ennyire ökonomikusan s mégis határtalan gazdagsággal keljen életre. Olyan regény ez, amelyből nemcsak szüntelenül tanul az ember, hanem amely olvastán maga is írni szeretne. Inspiráló, önkontrollra és mély-mély töprengésre késztető alkotás. Nagyon magyar, és nagyon egyetemes könyv.
Mert Sándor Kálmán, előttem, a közé a kevés magyar prózaíró közé tartozik, akiknek művei túlemelkednek a provinciális kisszerűségen, ostoba, földhözragadt naturalizmuson, éppen világnézetének, tehetségének, korszerű művészetének egyetemes érvénye folytán. Viszont az is igaz, hogy sohasem számított a könnyen népszerűvé váló napi-írócskák, a szenzációhajhász „tíz éves halhatatlanok” népes családjába, s talán éppen ezért válik az évek múlásával művészete egyre aktuálisabbá és egyre maradandóbbá, s talán éppen ezért dolgozik – többek közt – számára is olyan következetesen és vasszigorral az idő.
Hadd fejezzem be, néhány szubjektív sorral ezt a köszöntőt. Fiatal író vagyok, aki pályája kezdetén tart. de aki már eddig is sokat köszönhet Sándor Kálmánnak. Aki sokat köszönhet műveinek, de barátságának is, bírálatainak, soha meg nem alkuvó egyenes véleményének; aki sokat tanult művészetéből. S ha egy másik fiatal író, Nyerges András, nemrégiben közölt szép cikkében azt mondja, hogy nagyon részrehajlóan, nagyon elfogultan szereti Sándor Kálmánt, hadd tegyem meg én is ezt a vallomást. Szeretem Sándor Kálmánt, mert olyan művész ő, akitől szüntelenül tanulnom kell, akinek ars poeticáját vallom és folytatni szeretném.
TABÁK ANDRÁS
Élet és Irodalom, 1978/2.
A „kötelező tiszteletlenség” írója
Akkoriban, a hatvanas évek legelején – nyaranta néhány hét megszakítással – már a szabadság-hegyi szanatórium volt az otthona; alig fordulásnyi, sivár egyágyas szoba a második emeleten. Az ágy mellett oxigénpalack (egyre gyakrabban kellett használnia a légzőkészüléket), az éjjeli szekrényén, a kikészített gyógyszerek mellett, táskarádió, folyóiratok, nagy halom könyv (fiatalok dedikált kötelei, A legsoványabb tehén esztendejének még nyomdafestékszagú, orosz kiadása, egy német irodalomelméleti lexikon és kedvenc regényeinek egyike, a Svejk, melyet saját bevallása szerint vagy tucatnyiszor olvasott el), a tükörajtós szekrényben néhány üveg cseresznye, csalogató a látogatók számára, ahogy jellegzetes, gunyoros mosolyával néha megjegyezte. A látogatók felbontották az üveget, húztak belőle egy kortyravalót, ő szertartásosan pipára gyújtott, „megvagyok” – felelte, amikor az állapotáról kérdezősködtek, betegségéről mindig kurtán, nyersen szólt, hogy a következő pillanatban már, a balzaci anekdotát idézően „komolyabb dolgokról”, tehát irodalomról, politikáról, a világ megannyi fontos és kevésbé fontos, de őt magát szüntelenül feszült érdeklődésiben tartó dolgairól beszélgethessen. Kemény ácsolatú, fáradt arcán ilyenkor kisimultak, a ráncok, kissé párás, különös mód egyszerre, szarkasztikus és érzelmes kifejezésű szeme felélénkült, eleven, gunyoros fénnyel csillogott, jómaga szenvedélyes volt, sodró temperamentumú, vitázó kedvű – merő képtelenségnek tetszett, hogy beteg, súlyos, sőt, halálos beteg –, gondolatai szikrázóak voltak, dinamikusaik és nyugtalanítóak, különös élvezetét lelte a dolgok ellentmondásainak kipécézésében és fonákjainak megragadásában (nemegyszer úgy érezte az ember: egy dialektikus elme edzésének a tanúja), s bár erről vagy amarról kialakított vélekedése többnyire határozott volt, olykor megsemmisítő erejű, véleményformálásából sohasem hiányzott az önirónia, a kétkedés, az önmagával szemben is következetesen alkalmazott „kötelező tiszteletlenség”.
A „kötelező tiszteletlenség”… Sándor Kálmán alighanem írói egyéniségének és írásművészetének kulcsát adta a kezünkbe e magateremtette, s nagy előszeretettel hangoztatott jeligéjével. Marxista író volt, az osztálytudatos, elkötelezett alkotóknak abból a fajtájából való, akik a valóságot a maga saját, minél tágasabb sokféleségében ábrázolják, akik a társadalmi ellentmondások és a társadalmi oksági összefüggések feltárására törekednek, akik szüntelen az értelem felé törnek előre és az értelemhez apellálnak. S akik mindehhez hozzáteszik a maguk sajátos művészi ismertetőjegyeit.
Sándor Kálmán realista írói módszerének – e lírai, groteszk, szatirikus, polemizáló és drámai elemekből vegyített módszernek – összetéveszthetetlen egyéni ismertetőjegye – ha úgy tetszik: sava- borsa – a világszemléleti és erkölcsi követelményként maga elé tűzött „kötelező tiszteletlenség” tudatos művészi érvényesítése, mely részben az alkotónak a valósággal szembeni szuverenitásában, részint a megjelenítés különös mivoltában realizálódik. Kétségtelen, hogy módszerének sajátos távolságtartó (ámbár a szenvedélyességet soha ki nem iktató) jellege szinte tökéletesen egybecseng Brecht egyik sarkalatos megállapításával: míg az átélés hétköznapivá teszi a különös történéseket, az elidegenítés éppen a hétköznapit teszi különössé, vagyis a legáltalánosabb történések is kivetkőznek szürkeségükből, ha egészen különösnek ábrázoljuk őket.
Mondhatnánk: Sándor Kálmán írói egyéniségére szabott feladat ez. Ha végigtekintünk életművén, azonnal szembeötlők, hogy nem a valóság kitalálására, hanem a sokkal nehezebbre: megtalálására törekedett, témái éppoly kevéssé különösek, mint hősei; a különösség témáinak kezelésében és hőseinek ábrázolásában lelhető fel. Ez már első, és művészileg talán legjobban megoldott regényében, az 1930-ban írt (de csak 1946-ban kiadott) A legsoványabb tehén esztendejében is tudatos és érett módszerként jelenik meg. Ábrázolásának hasonlíthatatlan különösségét művészi tárházának legkimunkáltabb eszközével, az erős szatirikus vénájából fakadó groteszk alkalmazásával valósítja meg. A groteszk – mint a művészi megismerés egyik sajátos módszere – a magyar prózában senkinél sem kap olyan jelentős szerepet, mint éppen Sándor Kálmán műveiben. A Tolvajok kertje, felszabadulás utáni regényirodalmunk egyik legizgalmasabb műve, e módszer alkalmazásának kétségtelenül legszebb példája. Voltaképpen nem is igen csodálkozhatunk az 1949-ben megjelent regény egykorú – enyhén szólva – értetlen kritikai fogadtatásán. A dachaui koncentrációs tábor felszabadultjainak szanatóriumi hónapjairól szóló regény minden bizonnyal legalábbis meghökkentő hatást tehetett az egykori olvasóra. Talán nem is magával a mondanivalójával (a fasizmus áldozata is – ki-ki a maga módján – deformálódik), hiszen ez már akkor- sem számított új fölfedezésnek; nem, az értetlenséget és a sokféle ellenérzést a mélységesen tragikus téma profán kezelése keltette. Deheroizálás? – kérdezhetnénk ma. Nem, csupán az illúziók könyörtelen szertefoszlatása. A „kötelező tiszteletlenség” még a nácizmus megnyomorítottjaival szemben is. Az író határtalan szuverenitása még az átélt valóság iszonyával szemben is. Mire van szükség inkább: átélésre vagy távolságtartásra? Arra-e, hogy az olvasó is átélje a borzalmakat, vágy inkább arra, hogy visszavonhatatlanul elidegenedjék tőle? Az együttérzése fontosabb-e, melyet végül felold valamiféle megnyugtató, obligát katarzis, vagy az a fontosabb, hogy ne legyen feloldás, hogy az olvasóban kitörölhetetlen, nyugtalanító, tépelődésre késztető nyomot hagyjon mindaz, ami megtörtént?
Sándor Kálmán jól tudta, hogy a tragikumon olykor nevetni is lehet, még ha nevetésünk közben gombócot érzünk is a torkunkban, mert a tragikum igazi mélysége nem mindig tragikus ábrázolással tárható fel, néha éppen az ellenkezőjére van szükség: a groteszk megjelenítésre. Mert a groteszk, mint ábrázolási módszer, a valóság és az emberi lélek olyan tengermélyi rétegednek fölmutatására is alkalmas, amelyre bizonyos esetekben – és a Tolvajok kertje témája ilyen – a legművészibb tragikus ábrázolás sem képes.
Nagyon magyar és nagyon egyetemes könyv a Tolvajok kertje. S ahogy ez a regény az évtizedek múlásával egyre maradandóbbnak, időtállóbbnak, időtállóbbnak tűnik fel, úgy tetszik mindinkább fontosnak és követendőnek alkotója profán, marxista ars poeticája is: „a kötelező tiszteletlenség”.
Ha élne, Sándor Kálmán ezekben a napokban lenne 75 éves...
Tabák András
Együtt – Împreună, 1997. 6-7. (67.-68. szám)
Igaz, tiszta és nemes hang
Hogy Ady Endre mekkora hatással volt a századelő magyarságának jobbik felére, számomra mi sem tanúsította meggyőzőbben, mint az, amit apám mesélt mindig. 1908-ban született, és máramarosszigeti édesanyja azért adta neki az Endre nevet, mert így akarta kifejezni Ady iránti hódolatát és rajongását. (Ez a nagyanyám Szolnokon halt még 1966-ban, és haláláig Ady maradt legkedvesebb költője, utolsó napjaiban is Ady-kötetet olvasgatott.)
Azért hoztam fel ezt a példát, mert még egy ilyen, személyes természetű gesztus is bizonyítja, milyen elemi erejű és „mindenoldalú” volt az egykori Szilágy megyei, elszegényedett dzsentri fiú berobbanása a magyar életbe. Csakis Petőfi feltűnése és hatása mérhető hozzá. Ahogy Petőfi neve elszakíthatatlan 1848 magyar polgári forradalmától, Adyé is eltéphetetlenül kötődik 1918 és 1919 forradalmaihoz. Ahogy Petőfi tematikájában, formájában és nyelvében valósággal megújította a magyar, lírát, Adyra is pontosan ez vonatkozik: utánuk már nem lehetett többé úgy írni verset, de bizony még prózát sem, mint őelőttük. S a Petőfi meghirdette lángoló, forradalmi program – ne csak a költészetben, a politikában is a nép kerüljön uralomra – Adyban nemcsak újra éledt, s nem kevésbé izzó, forradalmas hevülettel, hanem ki is szélesedett, beemelve a nép fogalmába immár a munkásságot és a nemzetiségeket.
A fél-feudális Magyarország urai ez utóbbit sohasem bocsátották meg neki. Petőfit 1848 nyarán, az első szabad nemzetgyűlési választásokon szülőhelyén, Kiskőrösön, – azzal buktatták meg sötét, demagóg ellenfelei, hogy „tót anyától származik” és „a trónra tót királyt akar” (sic!), Adyra pedig másfél évtizeden át a gyűlölködés, a rágalom, a mocskolódás olyan: özöne zúdult, (s később Horthy ellenforradalmi Magyarországán ez hasonló módon folytatódott), amilyenben magyar költő még sem előtte, sem utána nem részesült. „Hazátlan bitang” tett, „vérbajos képzelgő”, „zsidók bérence” és „hazaáruló”. Csak azért, mert nem soviniszta volt, hanem patrióta. Nem nacionalista, hanem olyan: hazafi, aki számára a hazaszeretet eleve és természetesen feltételezte más népek tiszteletét és megbecsülését is. Ismerjük például dacos mondatát: „...fanatikus románbarát vagyok”. Tisza István Magyarországán leírni egy ilyen mondatot – ehhez bátornál is bátrabbnak kellett lenni. Román tárgyú, novellái, tárcái, publicisztikái, cikkei és levelei egyébként aranyfedezetéül szolgálnak e kijelentésének, amelyet egy Octavian Gogának címzett nyílt levelében írt le, mély levelében okkal-joggal bírálja Gogát Tisza Istvánnal való egyezkedési tervéért, az amúgyis tűzzel-vassal támadott magyar progresszió hátbatámadását látva benne.
S természetesen jól ismerjük – bár még mindig nem értettük meg igazán – szentenciaszerű, alighanem örök időkre szóló sorait a Magyar jakobinus dala című verséből: „Dunának Oltnak egy a hangja”. Néhány éve hazai költő, pamfletnek szánt, gyöngécske versében azt írta e sorról: „már oly avas e hang”.
Nos, ez az a hang, és ez az a gondolat, amely soha avassá nem válik, soha el nem avul. Ady Endre ugyanis tudta, s ebben is látónak, lángeszű vátésznek bizonyult, hogy él itt egymás mellett két nép, amelynek egymásra kell találnia, s amelyek kétségtelenül egymásra is találnak idővel, hiszen más választásuk nincs, egymásra vannak utalva. Nem sokan ismerték fel ezt akkoriban rajta kívül. Kortársai közül Bartók Béla később pedig – az Adyt mesterének valló – József Attila, aki Dunánál című hatalmas versében szintén a Duna menti népek testvérré válásának programját adta meg.
S akár tetszik, akár nem a határon inneni és határon túli elvakult nacionalistáknak, Ady, Bartók és József Attila igaz, tiszta és nemesen csengő hangja mindig erősebb lesz az ő vicsorgó, acsarkodó, egyre artikulálatlanabb tombolásuknál.
Népeinknek ugyanis – minden ellenkező feltételezéssel szemben – jó a hallásuk. És a zavaros, fülsértő kakofóniával szemben végül az igaz, tiszta és nemes hangot választják majd.
Таbáк András
Budapest, 1997 október
Ezredvég, VII. évfolyam, 1997/9. szeptember
A plakát
Már több mint három éve, hogy meghalt apám, de iratai közül csak nemrég került elő az a plakát meg az a kézirat, amelyekről most írni akarok. Ő rendszerint megőrizte és megbecsülte az ilyen dolgokat, mert feltételezte, hogy idővel érdekesek lehetnek. Én soha semmit nem őrizgettem, sem a magamét, sem másét, talán mert nincsenek filosz hajlandóságaim, az utókor pedig nem túlságosan izgat, meglehet persze, egyszerűen csak rendetlen vagyok. Pedig egyszer-kétszer már megbántam. Nagyon sajnálom például, hogy elkallódott Szerelem című, 1958-ban írt színdarabom (Marton Endre foglalkozott vele a Nemzetiben), vagy hogy dühömben összetéptem, megsemmisítettem egy novellámat, amelyet a Kortárs elfogadott közlésre, majd egyetlen szó indoklás nélkül postán mégis visszakaptam a szerkesztőségtől. Jó lenne elolvasni most mind a kettőt, kíváncsi volnék rájuk.
Örülök tehát, hogy ez a plakát megkerült. Az egyetemista írók szerzői estjére invitált (jegyek 3, 6 és 10 forintos áron) az – azóta már visszakápolnásított – Egyetemi Színpadra, a Pesti Barnabás utcába, és ha jól emlékszem, ez volt az első ilyen jellegű előadás az akkor nemrég alapított színpadon. Tizenhét szerző versei és prózái hangzottak el, Bessenyei György, a Bóka-tanszék tanársegédjének bevezetője után. Bessenyei már nem él. Hogy az összeállító és rendező Szécsi Lajos él-e még, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy bolondos fickó hírében állt, kajánnál kajánabb históriák keringtek róla, de – például a Szendrő-féle Irodalmi Színpadon – igen jó műsorokat szerkesztett és rendezett. (A Nagymező utcai kis színpad mint irodalmi előadófórum egyébként is a fénykorát élte akkortájt, emlékszem kiváló és úttörő jelentőségű Brecht-estjükre, vagy arra a megfoghatatlan csudára, ahogy Ascher Oszkár elmondta a Helység kalapácsát.)
A plakáton felsorolt tizenöt előadóművészről nincs sok mondanivalóm. Bánffy György, Sütő Irén, Madaras József, Jancsó Adrienné és Surányi Ibolya jól csengő nevek voltak már akkor is, némelyikük pályája pedig később még magasabbra ívelt. A többiek neve (talán az egyetlen Selényi Etelkáét kivéve) ma már semmit se mond nekem, igaz ugyan, hogy nem vagyok jártas az előadóművészek, színészek berkeiben.
Ami a szerzőket illeti, jóval kedvezőbb a kép. Már maga az a tény, hogy a plakáton feltüntetett tizenhét induló íróból és költőből tízen máig a pályán maradtak (Ágh István, Baranyi Ferenc, Gyárfás Endre, Györe Imre, Hars György, Orbán Ottó, Nyerges András, Simor András, Tabák András, Tóth Judith), s hogy egy darabig újságokban, folyóiratokban publikált még Bokros János, Győri D. Balázs, László Ernő és Rácz Zoltán (az utóbbinak, korai halála előtt, két kisregénye is megjelent), arról tanúskodik, hogy rendkívül tehetséges társaság verődött össze abban az időben a bölcsészkaron. És még ide se számítottam – az esten érthetetlenül mellőzött, éppen államvizsgája előtt álló – Garai Gábort vagy Székely Magdát. (Tandori Dezső – tudtommal – akkor még nem publikált, s ugyanez áll Lengyel Péterre és Takács Zsuzsára is.) A felsoroltak – ideértve most már az utóbb említetteket is – irodalmunk rangos alkotói, tevékeny tagjai lettek, értékes művek létrehozói, elismertségüket tekintve pedig csaknem két tucatnyi díj (Kossuth-, József Attila-, SZOT-, Gábor Andor-, Graves-, Nagy Lajos-díj) részesültjei. Az előadóest találó címére utalva – Méretni vár… –, azt hiszem, ma már elmondható, hogy az a fiatal író- és költőnemzedék, amely 1958. december 13-án, egy szombati nap estéjén bemutatkozott közönségének, a megmérettetésen nem találtatott könnyűnek.
Számomra három okból is emlékezetes maradt ez az est. Éppen két nappal huszadik születésnapom előtt – másodéves magyar-spanyol szakos hallgatóként – ez volt életem első irodalmi estje. (Kétszáznál is több követte majd a hatvanas években, amikor jószerével író-olvasó találkozók, irodalmi műsorok tiszteletdíjaiból éltem, míg 1966-ban, most ide nem tartozó okok miatt, abba nem hagytam a felolvasásokat.) A másik öröm az volt, hogy együtt szerepelhettem akkori legjobb barátaimmal, Simor Andrással és Nyerges Andrással (általában „andrisoknak” vagy „tabákoknak” neveztek bennünket, mert többnyire hármasban fordultunk elő mindenütt), akik épp néhány nappal azelőtt dedikálták nekem a nevezetes Tűz-tánc antológiát, amelyben mindketten szerepeltek (az antológia vezető költői közé tartozott egyébként az esten szintén szereplő Győré Imre és Hárs György is).
Végezetül pedig azért emlékszem vissza szívesen erre az estre, mert első – habár nem első megjelent – novellám hangzott el ott, Baksay Miklós előadásában, a Betlehemi menet. Ez a publikálatlan novella 1957 elején keletkezett, egy tizennyolc éves fiatalember írása volt, aki már akkor föltette magában, hogy író lesz. S mivel folyóiratunknak ezt a számát fiatal és pályakezdő íróknak, költőknek szenteltük, úgy gondoltam, kapok az alkalmon, hogy megjelentessem.
Kritikái:
Élet és Irodalom, 1958. szeptember 5.
MICHAEL VISSZATÉR
LEONHARD FRANK KISREGÉNYE
Egy csalódást okozó Marceau – és a sokat vitatott Hlasko-kötet után végre kettős örömet szerez a Modern Könyvtár harmadik kötete. Frank kisregénye modern is, jó is – és törekvésében szocialista. Leonhard Frankkal, ezzel a hányatott életű, különös írói egyéniséggel csak két éve ismerkedik a magyar olvasóközönség. Egy regénye, novellája után, most a német széppróza egyik kedvelt műfajával, a nagynovellával jelentkezik. Frank mindig szereti a különöst, a meghökkentőt, de a Míchael visszatér valóban nem mindennapi történet.
A háború utáni Németországban, ahol még sem, a fizikai, sem a lelki sebek nem hegedtek be, három magányos lány vergődik. Három millió érett, szép lány között, akiknek nem jut szerelem, nem jut férfi. Kettőjük története rövid és tragikus. Emmy a megszálló amerikaiak szajhájává szegődik, Sophie, a törékeny lelkületű szobrásznövendék pedig felbomlott idegekkel a folyóba öli magát – vágyakozó testét még sohasem érintette férfikéz. Egyedül Maria az, aki túlfűtött, már-már egzaltáltságba hajló képzeletével, nemcsak megálmodni képes a várva-várt férfit, hanem megtalálja és ahhoz is van elég ereje, hogy küzdjön érte. Michael ez a férfi. Tizenhat évi emigrációból tér vissza és törvényt vesz törvény helyett, amely futni engedi húga náci gyilkosát
Ez a mélyen emberi történet, mely megrázó tiltakozás a háború testet-lelket pusztító öröksége ellen, sajátságosan német. De német az is, ahogy Frank a témát feldolgozza. Gondoljuk el, mennyivel egyszerűbb (hálásabb?) munka lett volna e helyenként bizarr anyagból holmi érzelmes bestsellert vagy vérfagyasztó rémregényt gyúrni. Frank azonban művész. Művészetet produkál. Nagy és különös művészetet. Thomas Mann mondja egy helyen, hogy a német prózának édestestvére a filozófia, de a pszichológiával néha bizony hadilábon áll. Persze, írója válogatja. Frank» sohasem mond világot rengető dolgokat, filozófiai tételeket sem állít fel regényeiben, ő „csupán” a hétköznapok eseményeit rögzíti, ennek« megfelelően hősei egyszerűek. De ezeket az egyszerű embereket kitűnően ismeri. Jellemrajzai néha élményszámba mennek. Neki a pszichológia az édestestvére. Michael visszatér egyben merész kísérlet is. A Thomas Mann-i ún. zenei-filozófiai szerkesztés valóságos kis gyöngyszeme. Kiváló jellemábrázolásával kristálytisztán feltárja hősei lelkivilágát, cselekményét pedig egy modern szimfonikus mű ellenpontozásos felépítéseként gördíti. Csakhogy a zenei motívumok helyett itt álom, szenvedély, hallucináció, vágy és valóság alkot szövevényt. Ebből a komplexumból fakad a cselekmény fojtott izgalma, hőseinek az embertelenség elleni lázas, nem egyszer reménytelen vergődése. A szerkesztés zilált volta önmagában mindig igen alkalmas egy erkölcsi és társadatmi zűrzavarban hányódó világ érzékletes megrajzolására. Az író azonban ennél többet akar és többet ad. Pártos, szocialista társadalomrajza, mégha nem is maradéktalan, az egész kisregényt áthatja, értékét vitathatatlanul emeli. Valóban olyannak ismerjük meg. amilyennek büszkén vallja magát: „Baloldalt dobog a szívem…”
Helyes azonban rámutatni társadalombírálatának bizonyos elégtelenségére. Ez magából a témából adódik. A valóság valószínűtlenítése sohasem teszi valósággá a valószínűtlent. Franknak éreznie kellett ezt a szigorú igazságot, nyilván ezért töri meg a regény addigi kerek, zárt kompozícióját és épít bele olyan mellékcselekményt (Michael gyilkosságának és következményeinek problematikája), amelyet maga is sokkal művészibben és megnyugtatóbban megoldott a Jézus tanítványaiban. Másrészt – és ez a komolyabb hiba – csupán a mellékcselekményben lát elegendő társadalombíráló lehetőséget. Mivel pedig a mellékcselekmény idővel feloldódik, a regény végén felbukkandó idillikus szituációban egyszeriben elsikkad a mű eszmeiségét alapjában meghatározó társadalomrajz. Nem véletlen, hogy épp Michael alakja vérszegény, a finom árnyalású párbeszédek során olykor megdöbbentően vezércikk-szólamokban nyilatkozik. Kár, hogy így történt. Ha Frank szocialista mondanivalójának hordozója a csodálatos színekkel megrajzolt Maria lenne, nemcsak egy még igényesebben megírt alkotás született volna keze alatt, hanem talán ismét olyan remekmű, mint a felejthetetlen Német novella.
A kisregényt Fáy Árpád fordította, a kitűnő utószót is ő írta. Mint fordító lelkiismeretes munkát végzett, általában sikerrel adja vissza Frank stílusának lassú hömpölygését. Néha azonban a szöveg túlontúl hű fordítására törekszik, ilyenkor feltűnik néhány elavult szóhasználat, magyartalan fordulat.
(Európa Könyvkiadó)
TABÁK ANDRÁS
Élet és Irodalom, 1960 január 4.
Hispánia, Hispánia
XX. századi spanyol költők versei
Voltak elődei ennek az antológiának. Körösi Albin klerikális szellemű spanyol versgyűjteménye évtizedekre befolyásolta nálunk a spanyol líráról vallott felfogást, s hogy milyen mélyen és károsan, arra Babits és Szerb Antal világirodalomtörténete a bizonyíték. Gáspár Endre és Pál Endre 1944-ben megjelent, agyoncenzurázott Lyra Hispanicája már csak. azért sem tudott hű képet adni századunk spanyol költészetéről, mert viszonylag szűk terjedelemben öt évszázad lírájába igyekezett betekintést nyújtani. A modern spanyol költészet megismertetésében tehát úttörő szerep hárul erre az antológiára.
András László összeállítása, az 1898-tól napjainkig terjedő költészet sokrétű kibontására, s egyrészt a különféle költői mozgalmak, irányzatok, másrészt az egyes költők oeuvre-jének minél szélesebb bemutatására törekedett. Az első célkitűzés sikerrel járt. Az olvasó előtt világossá válik a századforduló idején induló 98-as nemzedék társadalmi, művészi jelentősége. A korszerűtlen társadalom ellen vívott harc elvetette a korszerűtlen formát. A 98-as nemzedék tudatosan kísérletező fiataljai a Siglo de Oro, az Aranykor óta először tudják világirodalmi szintre emelni a hispán poézist. Mindemellett a nemzedék költői nem alkotnak szoros egységet. A filozofikus alaptónusú, a hit és kétely között vergődő Unamuno, látszólag aligha vethető össze a fiatal Antonio Machado rezignált hangvételével, vagy Jiménez éteri tisztaságával. Az arisztokratizmus jegye azonban valamennyiüknél megfigyelhető. A belső realitás, a kritikai realizmus sajátságosán misztifikált, kompenzált jellege az egész nemzedék költészetében egységesen kimutatható. Mégis: egy új, modern költészet eszköztárát teremtették meg.
A 98-as nemzedéket követő fiatalok – Lorca, Alberti, Hermann. De mondhatjuk-e, hogy erre a lírára csakis a pesszimizmus jellemző? Celaya törhetetlen hittel válaszolja: „... Sancho, te nép / pulzusodra, az öröklüktetőre teszem kezem, nézek a vészek után is jókedvű szemedbe. / Te csak vagy, aki vagy. Előre!”
A válogatás másik célja, az A egyes költők sokoldalú bemutatása, már kevésbé sikerült. Akad néhány kiváló összeállítás, mint a Hernández-kép megejtően szép forradalmisága, Jorge Guillén kifinomult lírája, Aleisandre szövevényes világa, Celaya forrongó, parttalanul hömpölygő költészete, de a sokoldalú bemutatás elve például hiányos, torz képet alakít ki Rafael Albertiről. A válogatás fölaprózza az Alberti-portrét, nem tudja markáns egységbe fogni különféle költői habitusait. A Lorca-összeállítás sem tekinthető szerencsésnek, hiszen két legfontosabb ciklusából, a New-York-i versekből és a Cigányrománcokból mindössze egy vers szerepel. Ugyanakkor András a válogatás terjedelmében túlzott jelentőséget tulajdonít Jiménez lírájának. Az eszméket, gondolatiságot mellőző juanramóni költészet, tagadhatatlan formai szépségei ellenére is, ma már sápadtnak, idejétmúltnak tűnik.
András László bevezetője gondosan felépített tanulmány,- amely mélyreható elemzéssel kíséri végig a század hispán lírájának fejlődését. Széles skálájú, hézagpótló ismertetés, minden gondolatát a spanyol költészet szeretete és tisztelete hatja át. Az egyetlen, amivel vitázhatunk, a juanramóni költészet túlértékelése.
Az antológia fordítása egészében magas-színvonalú. A fordítók sikeresen oldották meg a spanyol nyelv jellegéből adódó problémákat, és egységes, gazdagon árnyalt stílust tudtak kialakítani. Ha tekintetbe – vesszük, milyen fiatal múltra tekint vissza spanyol műfordításunk, ez valóban nagyszerű eredmény. A fordítás oroszlánrészét András László és Tímár György végezte. András Lorca, Hernández, Alberti fordításai kiérlelt munkák. Jónéhányszor azonban csiszolatlanságot, mesterkéltséget is érzünk nála. Tímár Prados tolmácsolása dinamikájával, erős hangulati telítettségével, Jorge Guillén és Bacarisse fordításai leheletfinom ötvösmunkákra emlékeztető kimunkálásukkal tűnnek ki. Benjámin László kiváló Celaya és Leopoldo de Luis fordításai a kötet kiemelkedő darabjai közé tartoznak. Kálnoky Lászlónak Salinas fordításai a legjobbak, Jékely Zoltán hiánytalanul adja vissza Champourcin érzelmi gazdagságát. Nagy László Manuel Maehadói nagyon szépek. Somlyó György Alberti magyarításai mintha egy fokkal lágyabbak, fáradtabbak lennének az eredetieknél Rab Zsuzsa, fordulatos, vérbö Valié Inclán fordításainál csupán apróbb modorosságok zavarják az olvasót. Orbán Ottó Aleisandre átültetése tartalmi-formai szempontból egyaránt komoly értékei a kötetnek. ílárs György Gerardo Diegót, Garai Gábor Victoriano Cremert, gazdag kifejezőerővel, nagy formahűséggel tolmácsolja. Tarbay Ede Eugénio de Nőre, Simor András Carreno és Gaos, Nyerges András Buosono és Machado fordításai az eredetivel egyenértékűek. Donga György Garda Nieto magyarításai rendkívül mesterkéltek, Tavaszv Sándor pedig két León Pelipe versben, helytelenül, romanti- záló, archaizáló hangvétellel kísérletezik.
Török János kötésterve primitív, borítója azonban igényes, szép munka. (Európa)
TABÁK ANDRÁS
Élet és Irodalom, 1960 október 21.
A lélek mélyén
GLADKOV ELBESZÉLÉSEI
Fjodor Gladkov elbeszéléseiből először jelen meg magyar válogatás talán nem ünneprontás, ha megjegyezzük: eléggé meg késve. Mert ezek az elbeszélések nem az ismert író kegyelet-megőrizte írásai, amelyek csupán egy teljesebb művészi arcél megrajzolására szolgálnak, hanem megragadó művészetet, őszinte ihleíetíséget sugárzó alkotások. Gladkov nem tartozik az úgynevezett intuitív alkotók közé kevés a nálánál tudatosabb elbeszélő; elbeszéléseit számtalanszor átdolgozta, szinte szóról szóra kijegecesítve, megszerkesztve végleges szövegét. Ezért novelláiból hiányzik a könnyed mesélőkedv, a cselekmény iramlása A belső cselekmény híve, az ember belső emócióit, a titkon maradt érzelmeket, a lélek mélyén rejtőző indulatokat, a ki nem mondott szavakat akarja felvillantani – egy-egy feszült, drámai összecsapás pillanatában, egy-egy kiélezett, vízválasztóként jelentkező szituációban. Persze, Gladkov nagy megjelenítő erejű, lélektani mélységekbe szálló írásművészete vargabetűs úton jutott el a kiteljesedésig, a gondolati és érzelmi összetevők szintéziséhez, amelyet korszakos jelentőségű regénye, a Cement jelez.
Első novellái – s nagyon szerencsés, hogy a válogatás ezekbe is bepillantást enged – még a századelő nagy orosz elbeszélőinek, Csehovnak. Gorkijnak. Korolenkónak a hatását tükrözik, de sajátos, egyéni hangon, epigonizmustól mentesen. A szól nyírfaerdők között suhan, valahol a távolban hullámzó, elnyújtott énekszó csendül, delizsánsz lendül a domboldalra, görnyedthátú, kiégett szemű parasztok jönnek, valami különös fülledtség vegyül a fenyőillattal. vergődő lelkek, a vágyak és csalódások örvényében. Nagy iskola volt Gladkov számára az a néhány esztendő. amelyet Szibériában töltött. 1906-ban írt novellája, a Hárman egy földkunyhóban még a magány, a kiúttalanság jegyeit viseli. Három száműzött asszony áll a történet fókuszában, három asszony, akik nap nap után szembekerülnek a száműzetés testet-lelket sorvasztó kegyetlenségével. Darja, aki elviselhetetlen sorsát gyilkossággal próbálta megváltoztatni, meghajlik és valaha jobb életre vágyó énjét a „szolgálni” fogalma alá veti; a szép Násztya, aki örökké a szerelemről ábrándozik, arról a boldogságról, melynek már soha sem lehet részese és Varvara. a magányos lázadó, akinek egész életét, lényét a bosszúvágy tölti be. És velük szemben ott tornyosul a rend, az emberségéből kivetkőzött vénember, a parancsnok, aki csak az embertelenség törvényét ismeri; „Az a feladatom, hogy bántsam és megalázzam őket.”
A Gorkijjal való barátság évei szülik meg másik elbeszélését. az önéletrajzi motívumokkal átszőtt Csapást. Gyementyij Ivanovics, az életét eltévesztő öreg, falusi tanító története Gladkov tollán több egy ember eszmélésénél. a tanító ébredése az orosz nép sorsával forr össze, szimbolikus kiteljesedése a sztolipini évek alatt felparázsló lázadásnak. Gyementyij Ivanovics ugyan rabságban marad, a puszta felismerés még nem elegendő gúzsbakötött lelkének felszabadításához, de világosan látja, hogy fia, Dmitrij már ismeri az igazi utat.
És a felismerés, a művész forradalmi elkötelezettsége a küzdők első sorába állította Gladkovot. „A nap nyomában haladunk és szemkápráztatónk távlataink... Világítsátok meg hát jelenünket ti, művészek is, a jövő fényével. Az a hívatástok, hogy lelkesítsetek. ösztönözzetek, hogy ne töltsön el bennünket félelem és zavar az utunkba kerülő szakadékok, mocsarak és sziklák láttán.”
Ez Gladkov ars poeticája. És a szovjet Strum und Drang hevületében született sorok életművének sarkpontja maradt elbeszéléseiből is.
A kötetet Radványi Ervin válogatta, a fordító Tarisznyás Györgyi gondos, szép munkát végzett. Az ízléses borítólapot Rudas Klára tervezte (Európa)
TABÁK ANDRÁS
Élet és Irodalom, 1961. április 14.
Napló
EGY KÖNYV MARGÓJÁRA
Alig százoldalas könyvecske, de izgalmasabb olvasmány kevés akadt a kezembe mostanában. A nagy muzsikus, korunk egyik legnagyobb mestere, Arthur Honegger mondja el. nézeteit a zenéről, a művészetről, a közönségről, lebilincselő szellemességgél, amely azonban sohasem szellemeskedés, ihletett őszinteséggel, amely azonban sohasem olcsó hatáskeresés és valóban szép. irodalmian szép stílussal. Beszélgető partnere, amolyan Eckermann, Bemard Gavoty nem győzi álmélkodással: ön pesszimista… mester, ön elveszítette hitét az emberekben… ön nem hisz a művészet varázsában…
Honegger ilyenkor fanyarul mosolyog.
– Lehetséges…
Megrázó olvasmány. Oldalakat, fejezeteket kesereg végig Honegger. A hangverseny-dobogó – úgymond – manapság egyre inkább cirkuszi porondra kezd hasonlítani, ahol egy-két világhíresség megteszi a magáét, miközben a nézőteret megtöltő, divatrevűt tartó közönség, mintha valami világvárosi attrakciót látna – tombol. A mai ember – mondja Honegger – már nem szereti a művészetet, egy könyvet divatból olvas él, hangversenyre divatból megy, tárlatra nemkülönben; tapsol a dodekakofóniának, az absztrakt festészet sületlenségeinek, mert úgy érzi, így ildomos és így lesz ő modern, esküszik Francoise Saganra. és számára az nem színi előadás, amelyiken legalábbis nem bólogatnak a díszletek. A filiszter sárral veri be a művészetet és arra kényszeríti a művészt, hogy tehetségét olcsó hatásokra, művészietlen produkciókra váltsa. Ha Jehudi Menuhin kijönne a koncertdobogóra és végig hamisan interpretálná Mozart G-dur hegedűversenyét, a közönségnek csak egy töredéke döbbenne meg, a többség extázisba esne, tapsolna és autogramért ostromolná a virtuózt.
Ilyeneket mond Honegger, s ugyan ki vitatkozhatna vele, a sznobok, a kispolgári ízlés ismeretében. Bemard Gavoty sem tehet mást, a fejét csóválja: – Mester, ön javíthatatlanul pesszimista.
– Ötven év múlva talán már nem is lesz művészet – replikázik Honegger és csendesen hozzáteszi –, ha csak új közönség nem születik…
És Bemard Gavoty (ugyan ki is kettejük között a pesszimista?) újfent elszörnyed: ön pesszimista… ön nem hisz a művészetben…
Nem, Bemard Gavoty, sajnos Ön a pesszimista, Honegger nem általánosít, csupán arról beszél, amit élete során látott, s mivel művész, az a közöny, melyet az úgynevezett előkelő közönség áraszt magából, lelke legmélyéig megérintette, szkeptikussá tette. „Ha csak új közönség nem születik” – teszi hozzá csendesen, némi reménnyel s ez természetes; nem lehetne művész, különösen ilyen korszakos művész, ha ez a remény nem lobogott volna benne.
Egyszerű lenne azt felelni a mesternek: az új közönség már megszületett. Kétségtelenül hatásos, szép fordulat lenne, csak éppen az igazsága hibázna. De, hogy az új közönség születőben van – ezt nem lehet tagadni, az az új közönség, melyről Ady Endre már csaknem fél évszázada megírta: „éhe a szépnek…”
Csepelen voltam néhány hónapja, véletlenül vetődtem be a Munkásotthon koncertjére. A MÁV szimfonikusok Beethovent, Bartókot játszottak. Ostobaság volna azt állítani, hogy az a közönség teljes egészében megértette a VII. szimfónia elemi erejét, a fény felé törekvő ember robusztus erőfeszítését vagy az agy számára tisztán lekottázta a Concerto zaklatott mondandóját, de ez a közönség néma alázattal, őszinte áhítattal hallgatta a művészetet. Még nem tudják megállapítani, hogy játszott a zenekar, miként adta elő Kocsis Albert a Hegedűversenyt, de a szünetben és a koncert után kis csoportokban vitatkozva, a Leonóra nyitány értelmét. Bartók racionalizmusát próbálták kibogozni, naívul, gyerekesen, de igazán meghatóan – és megnyugtatóan.
Sokat beszélhetnének erről a perifériát, vidéket járó művészek. Magam is tanúja voltam, milyen döbbent csend, visszafojtott lélegzet, s milyen tapsvihar fogadta Várpalotán Csehov megrázó monológját, a Dohányzás ártalmasságáról-t. s hogy újjongott fel a közönség A város peremén utolsó sorai után, Bázakerettyén.
– Nem ismerik Hemingwayt – jegyezte meg múltkoriban valaki fitymálóan.
Honnan ismernék? Hajdani sorsuk aligha az irodalom, a művészet szeretetére tanította őket. Persze, hogy még nincsenek olyan tízezrek, akikkel vitatkozni lehetne a Varázshegy filozófiájáról vagy a Klim Számgin szocialista intellektusáról. De meg fogják érteni, miként megértik majd József Attila és Bartók intellektusát vagy éppenséggel Honegger muzsikáját.
Igen. Honneger, mert nagy művész volt rejtett valamit, nagyon bizonytalanul, talán öntudatlanul, de hitt az új közösségben. Nem tudta, hol keresse, a Conservatoire nézőterén egyelőre nem találta meg és Ivry-be, Billancourt-ba nem mehetett el.
Pedig ez az új közönség ott születik Ivry-ben, Csepelen, és Bemard Gavoty örökös sopánkodásán, pesszimizmusán csak nevetni tud az ember.
– Mester, az Ön pesszimizmusa… az Ön szkepticizmusa… rettenetes…
A napokban olvashattuk, hogy Honegger Jeanne d’Arc-ját a munkáskerületekben is előadják majd.
Film, Színház, Muzsika, 1961. július 28.
IGAZ realizmussal
KUBA SZÜLETŐ FILMMŰVÉSZETÉRŐL
Világszerte nagy szolidaritás-ünnepségeken emlékeznek meg ezekben á napokban a szabadságáért hősiesen (küzdő kubai népről, mely máris figyelemreméltó eredményeket ért el az élet minden területén. Nem utolsó Sorban a művészetekben is.
Néhány hónappal ezelőtt Havanna egyik filmszínházában nagy művészi esemény zajlott le. Az új kubai filmgyártás első nagyfilmjét mutatták be, a „Történetek a forradalomról” című alkotást. A vetítést rövid ünnepség előzte meg, Osvaldo Dorticos köztársasági elnök néhány mondatban körvonalazta a kubai filmművészet feladatát.
– Készítsenek olyan filmeket, amelyek igaz realizmussal ábrázolják népünk forradalmi harcát a múltban és a jelenben. Készítsenek olyan alkotásokat, melyek a kubai nép megváltozott sorsáról szólnak, mutassák be forradalmunk korszakos jelentőségét, társadalmi haladásunkat, nem feledkezve meg életünk még meglévő hiányosságairól, ellentmondásaitól.
A „Történetek a forradalomról” című filmet azóta több, egész estét betöltő alkotás követte. „Az illegálisok” a Battista-rezsim utolsó periódusában játszódik, a földalatti szervezetek küzdelmeinek állít emléket. A forradalom emberformáló ereje ihlette az „Ifjú felkelők” alkotóit a forgatókönyvíró Cesare Zavattinit és Julio Garcia Espinosa rendezőt. Közben, természetesen kisfilmek is születtek. Lipcsében és Locarnóban kitüntették az „Elfelejtett föld”-et Oscar Torres produkcióját Firenzében pedig szép sikert aratott Tomás G. Alea „Ez a föld a miének” és Garcia Espinosa „Lakás” című rövidfilmje. Széleskörű elismerés fogadta a „Realengo 18” című nagyfilmet. A „Realengo 18” tartalma egy mondatban összefoglalható: parasztok küzdelme a főldért. A messzi, kietlen Oriente tartományban viharzik ez a küzdelem. A régi rend urai meg akarják fosztani o parasztokat földjüktől, katonák érkeznek, a régi rend katonái, hogy hidegen csillogó fegyvereikkel térdre kényszerítsék a parasztokat, kiknek a föld nemcsak a megélhetést jelenti, hanem a hitet, a holnapot is. Lino Álvarez és társai szembeszállnak a katonákkal s noha sorsuk tragikusan végződik, világosan megfogalmazódik bennük a gondolat: „A föld a miénk… csakis a miénk, … a föld nem árul el minket… Csak a mi tenyerünkben omlik porhanyóssá, csak a mi ekénk nyomán válik termővé … csak mi tudunk életet sarjasztani belő le…”
aratott a moszkvai fesztiválon.
A „Realengo 18”-at nemcsak a kubai kritika üdvözölte. Alberto Cavalcanti, a klasszikus mexikói filmekhez hasonlította, Nicolás Guillén, a nagy költő pedig mélyen, megrázóan igaznak találta.
Más műfajt képvisel a „Kuba táncol” című film. Maró szatíra a forradalom előtti idők hazug, felszínes életéről, a „lokál- Kuba” illúziójáról. Peter Brook, a neves angol film- és színházi rendező így ír a filmről: „Ragyogó szatíra. Vérbő, mediterrán szellemesség, humor hatja át ami valami keserűséggel is vegyül. Lám, ilyenek voltunk… Szép eredmény ez a film rendezője, Garcia Espinosa komoly tehetség.”
A film főszereplőjével, Raquel Revueltával érdekes Interjút készített a Cine Cubano hetilap.. Raquel Revuelta az új Kuba jellegzetes művésze. Részt vett a forradalomban, fegyverrel harcolt Battista zsoldosai ellen. Nevét az ország legnagyobb művészei között említik. Szavaiból az új rendet igenlő művészek hitvallása árad.
– Nekünk, kubai művészeknek – feleli az egyik kérdésre – mélyen meg kell ismernünk forradalmi korunk kérdéseit. Ismernünk kell a tömegek gondolatait, érzéséit, vágyait, munkánk kizárólag így lehet hiteles és hiánytalanul művészi.
Nem véletlen, hogy Raquel Revuelta Sztanyiszlavszkij realista alkotómódszere mellett foglal pállást (egyébként a Teatro Nacional egyik vezető művésze), a kubai filmművészet számára pedig elsősorban a szovjet, film eredményeit tartja példának, Eisenstein és Dovzsenko műveit, az újabbak közül a „Szállnak a darvak” intellektusát, pszichológiai mélységét, a „Ballada a katonáról” tiszta humanizmusát.
Igen érdekes, amit a brechti dramaturgiáról mond. (A Teatro Nacional nemrég mutatta be a „Kurázsi mamá”-t és immár ötödik hónapja telt ház előtt játssza.)
a „Messzi utca” bemutatóján
– Korunk dramaturgiáját, drámáját, véleményem szerint, Brecht alkotta meg. Brecht nemcsak forradalmi és mélységesen intellektuális művész, hanem zseniálisan fölismerte, hogy az új tartalom új formát kíván. Fölismerte, hogy korunk epikus kor és ezt a kort legmélyebben, legátfogóbban epikus eszközökkel lehet kifejezni drámában is.
a „Kuba táncol” című filmszatíra főszerepében
Kuba pezsgő művészeti élete, nem utolsósorban kísérletező kedvű filmművészete világszerte felkeltette a haladó művészek érdeklődését. „Cuba recibe” – Kuba szívesen fogad – írta Joris Yvens. Peter Brook több hetet töltött Kubában, Zavatini pedig filmet is irt. Szinte egyszerre érkezett Havannába Chris Marker francia filmrendező és Rosaura Revueltas mexikói filmszínésznő, a „Föld sója” felejthetetlen hősnője. Marker két világsikert aratott filmje – a „Pekingi vasárnap” és a „Szibériai levelek” után most Kubáról forgat dokumentumfilmet. Revueltas pedig „Latin- Amerika forró szívét jött megkeresni” Kubában. Ezt a forró szívet, mint elmondotta, – éppen úgy megtalálta Havanna üzemeiben, Camagüey és Oriente földjein, mint a művészek között. Amikor megnézte a „Történetek a forradalomról” című filmet, sírvafakadt.
– Gyönyörű, igaz, felemelő – mondta. – Igen, egész Latin-Amerika szíve dobog most Kubában.
S milyen szívélyes fogadtatása volt a „Messzi utca” premierjére érkező szovjet művészeknek, Bondarcsuknak, Szkobcevánák, a két rendezőnek, Danyielijnek és Talankinnak! Miközben a Kubai Filmintézetben fogadást adták tiszteletükre, az utcán sok százan gyűltek össze, hogy kezet szoríthassanak velük.
– Meghajolok Önök előtt! – mondta Bondarcsuk – Lenyűgöző eredményeket értek el filmjeikben is. Ha arra gondolok, hogy három éve még nem készítettek Kubában filmet és ma már olyan alkotással büszkélkedhetnek, mint a „Történetek a forradalomról” – akkor csak a legmelegebben tudok gratulálni. Nehéz lelkesedés nélkül szólni munkájukról.
Igen, nehéz lelkesedés nélkül beszélni Kuba születő filmművészetéről. Erről tanúskodik az a sok cikk, tanulmány, beszámoló is, melyét ma világszerte a kubai filmnek szentelnek, Zavattini a Cinema Nuovóba írt tanulmányt, Joris Yvens üdvözlő cikke az Humanitéban jelent meg. A Libération és a Film Selezione nagy riportokat közöl, a Sunday Timesban Peter Brook és Natasha Parry beszámolói jelentek meg – és sorolhatnánk még az őszinte örömről, elismerésről tanúskodó írásokat, mélyeket Kuba új filmművészete méltán megérdemel.
T. A.
Élet és Irodalom, 1961, szeptember 2.
ÖRDÖGTÁNC
THURY ZSUZSA KÖNYVE
„SZENVEDÉSEKKEL, ÖRÖMÖKKEL ÉS SORSFORDULATOKKAL, írói élménnyel – egyszóval történelemmel gazdagon ellátott a század, amelyben születtem” – írja Thury Zsuzsa, könyve utószavában. Ez a vallomás korántsem valamiféle tetszetős, szokványos fordulat élményekkel, életismerettel oly könnyelműen dobálózó mai irodalmunkban. Igen, az, írói élmény, az élet igazi ismerete sokkal nagyobb dolog a módszeres lepkegyűjtés manapság gyakori divatjánál; az élet igazi ismerete, az írói élmény a jelenségek letisztázásakor, a társadalmi mozgatórugók és az emberi lélek mély összefüggéseiben való megismerésekor alakul ki. Ezt az igazi élet- és emberismeretet legutóbb nagy művészi erővel megformált regényében, A jó fiúban csodálhattuk meg és ez tükröződik új könyvében, az Ördögtáncban is.
Önéletrajzi novellafüzér, oly finom eszközökkel megírt korrajz, hogy önkéntelenül is a grafikára emlékezteti az embert. Thury Zsuzsa a legigényesebb módszert, a portrét választja, egy-egy markánsan megrajzolt arckép köré csoportosítva mindazt, amit a korról, a társadalomról, az emberekről el akar mondani. Könyvének csaknem valamennyi novelláját így építi fel, innen a novellák csendes, emlékező hangvétele, vonzó szubjektivitása, a gyermek szemében eltolódó (ám nem eltorzuló) világkép, melyben a jelentéktelennek tűnő apró-cseprő események is félelmetes nagyságot ölthetnek, s a kis drámák, örömök, fájdalmak mégis az egésznek, a társadalomnak fontos építőköveivé válnak. Thury Zsuzsa realizmusa. fegyelmezett tolla a kor hiteles valóságát, hangulatát, atmoszféráját tudja megteremteni.
A NÉGY VÁSOTT KIS THURY-GYEREK – Thury Zoltán, az író árvái –, Lajos, Dezső, Böske és Zsuzsa gyermekkorának, kamaszéveinek, érlelődésének, a rohamosan fejlődő, polgárosuló Budapest a tanúja. A „meghitt kis utca’’ Lipót körút, a „félelmetesen nagy” Stefánia-gyermekkórház, a Pozsonyi úti Palatínus-házak, a kintornás, bolhacirkuszos vursli, a Szemere utcai jégpálya, az Andrássy úti állami felsőbb leányiskola. És tanú a történelem is, az első világháború, a Keleti-pályaudvarról Szerbiába induló 32-es önkéntesek („Megállj, megállj, kutya Szerbia…”), IV. Károly operett-koronázása. (A királyné megjelent a palota egyik, Szent György térre néző ablakában … és saját kezével fordított egyet a kilincsen) és a Tanácsköztársaság. (Felejthetetlenül szép kora reggeleken siettem Végig a Személynök utcán… Jó reggelt, szép kislány – köszöntött a vaskos portás és egyre több ismerős).
Kevés könyvet ismerünk, mely szebben beszélne Budapestről, kevés embert, ki jobban szeretné ezt a várost. Ebbe a színes vérbő forgatagba illeszkedik a Thury-gyerekek sorsa. Az apának, Thury Zoltánnak emléket állító írások után (Apák, Érdekházasság), az ő életük tölti meg a novellákat. Egy-egy ceruzavázlat (Utazásaim, Egy kellemes nyár Leányfalun, Hírnevem), anekdótikus meseszövéssel; egy-egy pompás zsánerkép (Mi négyen, Dezső), csendes humorú karcolat (Szerelmem, Viktor, Szerelem és dicsőség). szatírába hajló motívumok (IV. Károly Koronázása és egyebek). Másutt a tragikum dominál. Valami különös, szívetszorító bánattal átitatva (Patkószögek, A kedves ember, Ördögtánc), csehovi finomságú lélekrajzzal, tisztasággal párosulva.
ÉS A KÖNYV KIS HŐSEI: Lajos, a komoly, Dezső, a különös. Böske, a szorgos, a „nő”, Zsuzsa, a szókimondó, az érzékeny – ugyanazok és mégis mások, más-más árnyalattal ábrázolva. Ők a főszereplői a könyvnek, ők és a „szívszorító kor” számtalan nagy és kis figurája, akik a letűnt világ panoptikumából hús-vér emberekként lépnek elő: szakállukat simogatják, girardikalapjukat emelik, peng sarkantyújuk; jók és gonoszok, különösek és köznapiak, megrázó sorsúak és hitvány kispolgárok – szemben ülünk velük, megfogjuk vagy eltaszítjuk a kezüket, beszélgetünk velük, s ha egyik-másik felkelti rokonszenvünket, izgulunk, ujjongunk, bánkódunk sorsuk alakulásán, és évtized rostáló távlatából szívesen látnánk el őket tanáccsal: ezt ne tegyék, ez butaság… ezen nevetni kell… ez igen, ez az igazi, erről ötven év múlva is beszélnek majd…
Igen. mintha itt ülnének velünk szemben. Lehet-e ennél nagyobb érdeme könyvnek? (Magvető.)
TABÁK ANDRÁS
A Könyv, 1962. március
TABÀK ANDRÁS
Avgyejenko: SZERETEK
Különös és ritkán tapasztalható jelenség, hogy egy korszak minden különösebb előzmény nélkül írók. művészek egész csoportját hozza felszínre. A szovjet állam első két évtizede ilyen korszak volt, az ezekben az években feltűnt írók javarészének élete, munkássága nem „szabályos’' írói sors, mint ahogy műveik is új fejezetet nyitottak az irodalomtörténetben.
Ezek közé az írók közé tartozik Alekszandr Avgyejenko is. Magnyitogorszki mozdonyvezető volt. amikor megírta és elküldte Gorkijnak a Szeretek kéziratát. A regény hamarosan napvilágot látott, s ma, negyedszázad után joggal állapíthatjuk meg: a Szeretek kiállta az idő próbáját is, mondanivalójának értékén, eredetiségén, líraiságán mit sem rontottak az évek.
Pedig Avgyejenko – „egykönyves íróként” tartja számon a kritika – látszatra nem tesz mást, csak saját életét veti papírrá, szigorúan ragaszkodva az igazsághoz, nem vesz el belőle és nem tesz hozzá. Jellegzetes irodalmi terméke e regény egy olyan kornak, amely regényes és nagyszerű életpályákat produkált, amelynek megrázó konfliktusai, szép pátosza minden különösebb formálás, alakítgatás nélkül is a művész tollára kívánkoztak. Hogy kié a nagyobb érdem, a koré, mely ilyen közvetlenség- gél kerülhetett egy regény lapjaira, vagy az íróé, aki avatott kézzel vetette papírra? – hadd maradjon ez továbbra is kritikusi vita, immár alighanem eldönthetetlen vita. Ami fontos: a Szeretek kitűnő könyv. Kitűnő könyv és mélyrehatóié korrajz az októberi forradalmat megelőző és követő évtizedekről.
A főhős, Szánya Golota sorsa, pokoljárása, emberré emelkedése nem pusztán egyéni sors. hanem mélységesen tipikus, általános életpálya ezekben az esztendőkben. Útja – a nyomortól a felemelkedésig, a félállati sortól az emberré válásig, a tévelygéstől, kiúttalanságtól a kommunista eszmeiségig – valahol az első szovjet proletárnemzedék életútjával találkozik.
Joggal írja utószavában az író: „Ez az idő kora a szovjet emberek páratlan nemzedékének, akikben a történelem megörökítette az emberiség egész szépségét.”
Avgyejenko művészete, eredeti tehetsége e szépség szenvedélyes keresésében rejlik. Lírai alkat, nem a nagy drámák, elhatározó konfliktusok írója. A hétköznapok szépsége, költészete iránt fogékony inkább; prózája nem a széles sodrású epika, hanem i nemegyszer expresszionista színeket felvillantó, lírai próza; világa nem egyetlen tömbből épül, hanem számtalan apró, színes mozaikkockából – ez a módszer rendkívül filmszerűvé, pergővé teszi könyvét.
A regényt Nikodémusz Elli fordította, a borító és kötésterv Würtz Ádám tervezése. Mindkettőjüket dicséret illeti gondos munkájukért, és dicséret illeti a kiadót is, amiért megjelentette a Szereteket. (Európa)
(T.A.)
ALEKSZANDR AVGYEJENKO
(1908–)
Árva csavargógyerek, egy gyermektelepen mesterségre tanítják, gyárban, bányában dolgozik. Részt vesz a magnyitogorszki építkezéseken. Itt volt mozdonyvezető. mikor regénykéziratot küid Moszkvába, mely meg is jelenik a Gorkij szerkesztette Tizenhatodik év c. antológiában. Ettől kezdve író.
Élet és Irodalom, 1983
TABÀK ANDRÁS
Györe Imre: „Egy arc valahol, valahonnan”
1883-ban lesz száz esztendeje annak, hogy az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója, „előtörténetének” legkimagaslóbb alakja, a dialektikus és történelmi materializmus megalkotója – hosszú, szakadatlan munkában eltöltött, szenvedélyes és harcos élete után – londoni számkivetettségben elhunyt. A marxi életmű történelmi nagyságának, tudományos alapvetésének, századokra szóló jelentőségét aligha szükséges bővebben méltatni. Mindenesetre felismerte, megragadta és tudományos érvénnyel bebizonyította a munkásosztály világméretű hatalomátvételének, forradalmi győzelmének elkerülhetetlen voltát, és ezzel az emberiség még napjainkban is tartó előtörténetének szükségképpeni átcsapását valódi történelmébe: a kommunista társadalom minőségileg (mert tudatilag) új, a „szabadság birodalmába” átlépő korszakába.
Györe nagy lélegzetű költeménye – mely jelentőségében és művészi kvalitásában túlzás nélkül állítható Majakovszkij Lenin poémája, vagy a latin-amerikai Roque Dalton Állam és forradalom című műve mellé – napjaink világméretű és hazai problémáival veti össze a marxi gondolat múlhatatlanságát, mítoszteremtő erejének páratlan nyelvi gazdagságával és költői invenciójával, a múlt és a jelen, a „nagyvilág” és a mindennapos „kisvilágnak” a dialektikus művészi módszerével és feltáró-megismerő leleményével, amely Györe egyre érettebb, mélyebb, és sokirányúan érzékeny líráját mindinkább, kötetéről kötetére jellemzi s nemesen fémjelzi.
„Egy arc valahol, valahonnan…” – s ez a poémán vezérfonalként, vissza-visszatérően felcsendülő mondat óhatatlanul is a korszakteremtő mexikói festő, David Álfaro Siqueiras zseniális Marx-portréját idézi az olvasó elé.
Marx a múltban és a jelenben, az időben és a térben, korunkban és ama eljövendő korban a „szabadság birodalmában”, amelynek alapjait kolosszális munkájával nagyrészt éppen ő vetette meg.
A kötetet Würtz Ádám rézmetszetei illusztrálják.
Műfordításai
Antonio Gil: A hágcsó (Magyar Ifjúság, 1958. november 22.)
Palació Valdés: A centai rab története (Magyar Ifjúság, 1959. március 15.)
Camilo José Cela: A narancs a tél gyümölcse
(Egyetemi lapok, 1960. január 9. / Vasárnap - családi magazin, 4. szám, 1995. január 22. / Nagyvilág könyvek, 2001.)
Pedro Antono de Alarcón: A billentyűskürt (In.: A végzetes jóslat, Zrínyi Katonai Kiadó, 1987.)
„Che” Guevara: Bolíviai napló (Jegyzetekkel ellátta Patkós Judit, Magvető 1968, Kézirat gyanánt)
Hagyatékából:
Kritikák
Egyetemi Lapok (az ELTE lapja), 1959. december 19.
Tabák András portréja
Mikor Tabák András, 1958 elején, alig húsz évesen, első elbeszéléseivel jelentkezett, azonnal felhívta magára a figyelmet. De ha látszólag paradox mádon akarnám kifejezni magam, azt mondhatnám, hogy érdeklődést és várakozást keltő tehetsége nem elsősorban abban nyilvánult meg, ami már akkor benne volt írásaiban, hanem abban, ami jellegzetesen és többé- kevésbé tudatosan hiányzott belőlük.
Ismert, hogy újabb, részben 1954, részben 1956 után feltűnt prózaíróink többségének alkotásaira bizonyos kispolgári tendenciák és hatások érvényesülése volt jellemző akkoriban, 1958 táján (és ezek a tendenciák és hatások még ma sem szűntek meg a mostanában napvilágot látott egynémely novellás- és kisregénykötet tanúsága szerint). Nos Tabák András mai problémák sűrűjébe markoló, állásfoglalással átitatott, de tárgyilagos hangú, a tények hatóerejére támaszkodó prózájából hiányzott a divatos eredetiség-kultusz, az érdekesség-hajhászás, a görcsös törekvés a sematizmus elkerülésére, a formai bravúrkodásra. Hiányzott belőlük a hibák és bajok szenvtelen regisztrálásának ihletteten mániája, a szellem a lélek és élet perifériáira történő értelmetlen kirándulások szenvedélye; a „mélypszichologizálásra”, a lirizáló érzelgős álhumanizmusra való hajlamosság. Egyszóval nem volt ínyére az a „neokritikai-egzisztenciálista-irracionalista” bolondeledel, amelyet fiataljaink egy része bizony össze- kotyvasztott és megevett – és amelyet az idők folyamán egészséges szervezettel bizonyára ki fog lökni magából.
Tabák Andrásban már induláskor megmutatkozott nem jelentéktelen képesség, hogy a társadalmi rend lényegét meg tudja különböztetni a mozgásban és alakulásban levő társadalom bonyodalmaitól és ellentmondásaitól, az illúziókat a valóságtól, az esetleg népszerűt az okvetlen helyestől, az emberit az esendőtől és nem utolsósorban az író szerepét a mutatványosétól. Az amit én egészséges és kívánatos hiánynak neveztem Tabák András első novelláiban csakhamar mint értékes markáns pozitívum jelentkezett további írásaiban. Kitűnt, hogy témaválasztásaiban tudatosan, fordul a munkásosztály életének, problémáinak, emberi viszonylatainak pontos és felelős vizsgálatához, mint olyan társadalmi tényezőhöz, amely a jövő forrása. A munkásosztályt pedig azzal a józsefattilai szemmel igyekszik megfigyelni és ábrázolni, amelyik nem idealizálja az osztály egyedeit, ám tudja, hogy „ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött...” Az ellenforradalomról szóló legérdekesebb, legigazibb Írásokhoz tartoznak az övéi. A telepiekben a felhergelt, bizonytalankodó és végül a jónak megnyerhető munkástömeg pszichológiájának, értelmes emberségének hiteles képét adja. A Szól a szirénában feszült és lényegretörő drámává sűríti a sztrájkoló, megzavart és aztán egy csendes hősi gesztustól öntudatra ébredő munkások ellenforradalom utáni állapotának bemutatását. De fontos, meghatározó mozzanatokat hoz fel a munkáshétköznapok mélyéből is, akár a lebontásra ítélt telep költöző és lelkileg is kivackolódó munkásairól szól (Utolsó éjszaka), akár az ott élők szemérmesen és nyersen leplezett, de annál bonyolultabb szerelmi, baráti, anyagi, erkölcs, világnézeti рroblémáit kutatja kisebb-nagyobb írásaiban: aprólékosan lelkiismeretesen, a jelenségek mögött a lényegre, a részletek között a nagyobb összefüggésekre figyelve. Hogy múlt és jövő nagy konfliktusában nyomon követhesse azt a páratlan társadalmi, történelmi, emberi átalakulást, amelynek tanúi és részesei vagyunk.
Tabák határozottan arra törekszik, hogy a való élet tűkre, a társadalom aktív forrnálója, a tudatos jövő tervezője lehessen. A mesterek is, akiknek jótékony hatása látszik kezdeti munkáin, erre a célkitűzésre vezérlik: Csehov, Gorkij, Nagy Lajos.
Persze, még pályája kezdetén áll. Nem annyira szemléleti okokból, mint inkább gyér élettapasztalatból és mesterségbeli bizonytalanságokból fakad az írásait még gyakran béklyózó, szürkeség, amely a művészi sűrítéstől, felnagyítástól, kiélezéstől való óvatos félelméből ered. Ekként realista, sőt, szocialista-realista írói igénye olykor megreked a fényképszerű hitelességnél, máskor az erőteljes kontúrokat, széles összefüggéseket és nagyobb lélegzetű következtetéseket elmosó lírába oldódik. De ezek a hibák is kétségkívül abból az erényből fakadnak, hogy nem akar mást írni csak, amit jól ismer és megért. Ezért nagyon valószínű, hogy fokozatosan leküzdi majd a most még előtte álló akadályokat. Színvonalas riporter és korához képest meglepően gondos, jó érzékű kritikus. Mindezek a képességek és hajlandóságok azért fokozzák az írói kiteljesüléséhez fűződő reményt, mert a sokoldalú érdeklődés a világ felmérése és az ismertek feldolgozása iránt, elengedhetetlen követelmény ahhoz, hogy száguldó korunk méltó kifejezőjévé válhasson valaki. Már Goethe azt mondta, hogy aki csak író, az nem író. Minél megismerhetőbb a világ és minél inkább növekszik a megismerés lehetősége és egyben szükségessége, annál igazabbnak bizonyul ez a megállapítás.
Imre Katalin
Új Írás 1961/4 pp. 366-369.
Komlós János: Három első kötet
Tabák András: Szól a sziréna című novelláskötetéről
Három kötet van előttem, három ízléses külsejű könyvecske, abból a hasznos sorozatból, amelyben a Magvető fiatal költők, prózaírók első termését mutatja be. Érdekes olvasmány a három kötet, eredményekről, vágyakról, törekvésekről tudósít, egyéni vonásokról és közös jegyekről.
A három kötet emellett „felszólalás” is. Érdekes érvekkel, pozitív és negatív bizonyítékkal szól hozzá ahhoz a vitához, amely ma a novella-irodalom helyzetéről és feladatairól, továbbá irodalom és újságírás viszonyáról folyik. Ez az oka annak, hogy nem szabályos kritikát írok róluk, hanem megjegyzéseket. Aránytalan, el-elkalandozó széljegyzeteket, amelyek részben a kötetekről szólnak, részben a kötetek ürügyén a novella néhány problémájáról, az irodalmi közéletben kavargó vita egykét kérdéséről.
*
Tabák András első kötete, a Szól a sziréna, méltán keltett nagy feltűnést. A kritikusok egyöntetűen elismerték a huszonegyéves szerző erős tehetségét, jelentősnek tartották azt a határozott, programszerű törekvését, hogy a mai témákkal, mai problémákkal kíván foglalkozni, sőt azokon belül a legdöntőbbel, a munkásélet ábrázolásával. De a kritikák eléggé egyöntetűen rámutattak arra is, hogy az ifjú író ma még inkább a felületi tüneteket, a helyszínt, a légkört, a hangulatot, a munkásvilág sajátos színeit és mozdulatait ábrázolja, nem pedig a mélyben lejátszódó bonyolultabb jelenségeket és folyamatokat. Ezt azzal magyarázták, hogy Tabáknak ma még kevés az életismerete és a tapasztalata, ami, mint látni fogjuk, igaz is. Ügy vélem azonban, hogy nemcsak erről van szó. Amit ugyanis a kritikák Tabáknál hiányoltak, az olykor erőssége a kötetnek. Nem mindig akaratlan fogyatékossága, hanem sokszor a kötet jellegéből, az író törekvéséből eredő sajátossága.
A kritikákból kimaradt ugyanis egy lényeges megállapítás, amely Tabák kötetére szerintem a legjellemzőbb és amely e kötet erényeit és fogyatékosságait némileg más módon, más szemszögből mutatja be. Nevezetesen az, hogy Tabák András nem egyszerűen fiatal író, hanem pontosabban meghatározva, fiatal újságíró. És Tabák András nem akármilyen novelláskötetet adott közre, hanem olyan kötetet, amely újságnovellákat, pontosabban tárcákat tartalmaz. Akik tehát dicsérik Tabákot írásainak életközelsége, időszerűsége, tudatos maisága miatt és bírálják, hogy a mából inkább a felszínt ragadta meg, azoknak a dicsérete és a bírálata is a levegőben lóg, képtelen megfogózni a közös okban, amely az okozat két látszólag ellentétes jelenségét létrehozta és sok esetben egységbe foglalja. Tabák tudatos maisága, eleven időszerűsége a legtöbb esetben abból ered, amiből állítólagos „felszínessége”: újságíró mivoltából és a novellák tárca jellegéből. Tabák ugyanolyan tudatosan, programszerűen ír tárcát, mint ahogyan munkástémát.
Aki tehát ezt a tárcakötetet bírálni akarja, annak nem a nagy novella igényével kell közelednie hozzá, hanem a tárca igényével.
*
Tabák András, ebből a kötetéből legalábbis úgy látszik, egyelőre tárcát akar írni. És ezt a szándékot én nagyon dicséretesnek, hasznosnak, művészinek és irodalminak tartom, mert a tárcát, mint a novella egyik korszerű, mozgékony, az eseményekre röviden, tömören, határozott mondanivalóval, erős, szellemes csattanóval reagáló műfaját művészi és irodalmi műfajnak tekintem. Olyan műfajnak, amelynek ragyogó hagyományai vannak a magyar és a világirodalomban és amely a szocialista irodalomban nem fog, hitem szerint, elsorvadni, sőt meggyőződésem, hogy törvényszerűen kivirul majd, tovább fejlődik és újabb, magasabbrendű eredményeket hoz létre.
Ezzel pedig, úgy érzem, ahhoz a ponthoz értem, ahol némi kitérőt kell tennem. Nemcsak Tabák kötetéről kell szólnom, de e kötet ürügyén arról a vitáról is, amely manapság a novella korszerűségének útjait, továbbá irodalom és újságírás viszonyát firtatja. Ebben a vitában ugyanis nem mindenki ismeri el az irodalom újságműfajait irodalminak, szocialistának és korszerűnek. Vagy ha nyilatkozatokban el-ismerik is, a gyakorlatban, amint ezt a Tabák kötetéről megjelent egyes kritikák szemlélete, nézőpontja mutatja, a nyilatkozatukkal ellentétesen cselekszenek.
Nem kétséges előttem, hogy a szocialista társadalom építése, a szocialista világ formálása mély konfliktusokat, bonyolult drámai helyzeteket produkál és az sem kétséges, hogy az irodalomnak, többek között a novellának, ezeket a mélyebb, bonyolultabb jelenségeket ábrázolnia kell. De az sem lehet kétséges, hogy az irodalomnak emellett vannak egyéb feladatai is. Gyorsan és elevenen felmutatni a változás apró tüneteit, jellegzetességeit, ábrázolni a mélyben gomolygó drámák felületi tükröződéseit, érzékeltetni azokat a kisebb felszíni mozgásokat, amelyeket mély áramlások a víz tükrén okoznak, éreztetni a vetületben azt, amit vetítenek. Akik a novella korszerű útját kizárólag a nagy novella, sőt egyre inkább a novellát szétrepesztő monumentális regény irányában képzelik el, azok egyrészt a novellát fosztják meg különböző formáitól, sőt hovatovább önmagától, másrészt pedig a szocialista irodalom kifejezési formáit, funkcionális lehetőségeit szűkítik le, vetik vissza egy másfél évszázaddal ezelőtti, még a polgári fejlődést megelőző állapotba. És akik az irodalom újság-műfajainak bátorítása, Tabák esetében érdemi bírálata helyett fanyalognak, azok egy korszerűtlen, arisztokratikus szemléletről tesznek bizonyosságot, még akkor is, ha a legjobb szándékkal próbálják a szocialista irodalom fejlődését egyengetni.
Ez a tárca-ellenes és általában újság-ellenes irodalmár-szemlélet a polgári sajtó korszakában részben haladó lehetett. Haladó annyiban, amennyiben távoltartani igyekezett az irodalmat a burzsoá sajtó reakciós politikai, üzleti törekvéseitől, napi ügyeinek és érdekeinek szolgálatától. Másrészt már akkor is retrográd volt, amennyiben a jövő helyett a múltba fordult eszményekért, az irodalom polgári fejlődése előtti állapotot sírta vissza. Ma pedig ez a szemlélet, az irodalmat a sajtóműfajoktól kényeskedve elhatároló gondolkodásmód egyértelműen korszerűtlen. Nem azért, mintha a sajtó ma egyértelműen szocialista lenne már, nem azért, mintha a hajdani rosszízű zsurnalizmusnak nem lennének meg a nyomai, a maradványai a mai sajtóban, hanem azért, mert törekvésében, társadalmi funkciójában és eszményeiben ez a sajtó minőségileg más, más akar lenni, más kell, hogy legyen. És hogy milyen gyorsan, milyen eredményesen megy végbe ez a minőségi átalakulás, az az irodalom segítségétől is függ. Másrészt hogy mennyi idő alatt, milyen szélességben és terjedelemben megy végbe a mai irodalomnak szocialista irodalommá való átalakulása, az a sajtó által kínált lehetőségek, formák, műfajok megragadásától is függ. A kettő kölcsönösen hat egymásra, és e kettő együtt, egymást segítve, kiegészítve töltheti be azt az egységes társadalmi nevelő funkciót, amelyet a szocializmusban sajtónak és irodalomnak be kell töltenie.
*
Aki már most Tabák tárcáinak érdemi részét illeti, van ezek között néhány egészen kitűnő írás. Ilyen például Az utolsó éjszaka, amely a lebontásra ítélt régi munkástelep lakóinak hangulatát, ellentétes érzéseit, szomorúságát, izgalmát és büszke bizakodását ábrázolja a modern lakásokba való beköltözés előtt. Nem drámáról, konfliktusról van itt szó, amely nagy novellát kívánna, nem is bonyolult eseményekről, amelyek elbeszélésbe kívánkoznak, csak néhány csendes óráról, halk beszélgetésről, amelyek visszatükröznek egy hatalmas változást. Új lakásba, új életformába költöznek ezek a munkások, büszke, öntudatos gondolatokkal, örömmel és bizakodással és eközben ott ül gondolataik, szavaik alján a természetes szomorúság, a búcsú érzése. Búcsúznak attól, amit megszoktak amihez hozzánőttek, ami ócskaságában és nyomorúságában is életük, múltjuk, emlékeik egy darabja volt. Az esemény mindössze annyi, hogy gyermek születik ezen az éjszakán, az utolsó újszülött a telep sok-sok nemzedékéből, az utolsó gyermek, aki már nem itt fog élni, és akinek felhangzó diadalmas sírása jelképesen is ábrázolja az életforma-váltás, a munkásosztály életében végbemenő történelmi változás hangulatát. A sírásban a diadalmas jövő hangzik fel, az élet természeti és társadalmi megújulását jelezve és köszöntve. Hasonlóképpen jó írás az Autóstop, amely egy sofőr és egy autóra felkéredzkedő öregember csendes beszélgetésében tükrözi vissza a társadalmi változásnak egyik döntő mozzanatát: a parasztsorban megmaradt öregek és az értelmiségivé lett fiatalok ellentmondásokat, meg egészséges pozitív vonásokat tartalmazó viszonyát. Társadalmi mondanivalójában és feszes, tömör szerkesztésében, erős szűkszavúságában kiváló írás a Betlehemi menet, s A köszörűs, kevesebb társadalmi mondanivalót, inkább szerelem és féltékenység parányi, de erőteljes rajzát mutatja be a Szánkózás.
Van azonban a kötetben néhány olyan tárca is, amelyek a munkáskörnyezet és a mai helyszín ellenére hagyományos utánérzések csupán. Ilyen például a Kavicsok és csillagok, amely egy jellegzetesen századeleji szentimentális újságtárcát próbál mai kellékekkel, sőt proletár-kellékekkel „korszerűsíteni”; vagy A kontyos lány, amely az öregedő férfi csendes bánatának, a fiatal lányról való lemondásának régi és „örök” tárca-témáját írja meg kitűnő szerkesztéssel, nagyszerű tömörítéssel, villanásnyi jellemzéssel „mainak” és „munkás-jellegűnek”.
Ezek a tárcák arról vallanak, hogy a fiatal Tabákban még két tendencia küzd egymással. Egyrészt a mai munkásélet témáit, figuráit kutatja, hogy tárcát írjon belőlük, másrészt olvasmányait, irodalmi emlékeit próbálja elhelyezni a mai életben. Természetes kettőség ez, az irodalmi fiatalkorúságnak az a stádiuma, amikor az új élet és a régi irodalom élményanyaga és hatása még birkózik egymással.
Tapasztalható egy másfajta küzdelem is. Küzdelem a munkásvilág megismeréséért, felderítéséért. Tabák egy konkrét munkástelepet választott ki tanulmányozásra, ezt a telepet írja folytatólagosan, olykor az eseményt folytatva, máskor a figurákat, több tárcában, sőt több riportszerű Írásban. A riport szót ismét nem rosszalló, csak meghatározó értelemben használom. Ezekben az írásokban sem az a probléma, hogy tárcák, vagy riportok, hanem – és ide illik a kritikák általánosító megállapítása –, hogy Tabák még nem ismeri eléggé a munkásokat, a munkáséletet, másrészt hogy olyan témát is tárcának vagy riportnak próbál meg írni, amely más műfajt kíván. A telepiek vagy a címadó Szól a sziréna már nem egy-egy életképet, jellemző hangulatot, apró jelenséget próbál ábrázolni, hanem döntő és bonyolult drámai eseményeket, azokat a drámákat, amelyeket az ellenforradalom okozott a telepen. Ehhez azonban a tárca és az író ismeretanyaga, sőt ideológiai ismerete nem elegendő. A tárca, amely a fenti esetekben kiválóan alkalmas volt a téma ábrázolására, itt szűknek és kevésnek bizonyult. Ezek a drámák mélyebb emberi, pszichológiai jellemzést, társadalmi, eszmei indokolást kívánnak. Minthogy azonban a fiatal író még nem ismeri és nem érti eléggé az embereket és a problémákat, a drámából történet lesz, a jellemekből jelzés, az ideológiából séma. A munkáshősök ezekben az ide nem illő riport-tárcákban egyszerűen csak derék emberek, olyan egyszerűen, általánosan és jelzésszerűen derék emberek, hogy olykor már-már együgyűnek hatnak. A munkások többsége ezekben az ellenforradalmi drámai szituációkban passzív, vagy ide-oda sodródó statiszta, a kommunisták nagyszerű hősök, de inkább szobrok vagy eszmények, mint emberek. A munkáséletnek néhány külsőséges kelléke látszik csupán: öltözék, mozdulat, cigaretta, kártya, ital, beszédmód, amely önmagában jellemző, de kevés. Az író tömör szűkszavúsága, amely a tárca-témákban oly kitűnően érvényesült, itt erőtlennek bizonyul.
Ez a műfaji törés és ismerethiány bizonyos szemléleti torzulást is okoz. A munkásosztály ezekben az írásokban, bármennyire érződik is az író pártos szeretete, apolitikus és ösztönös tömeg. „Az emberek a politikában nemigen ismerték ki magukat” – fogalmazza meg sommázva az író. A munkástömeg azért áll az ellenforradalmi konfliktusban a kommunista mellé, mert „a saját fajtáját még az állat sem bántja szívesen”. Nem azt mondom, hogy a politikai tájékozatlanságot és az osztály-ösztönt, az osztály ösztönös szolidaritását nem szabad irodalmilag ábrázolni. De ebben a néhány írásban az apolitikum és az ösztönösség a valóságosnál nagyobb, hangsúlyozottabb jelentőséget kap. Éspedig nem azért, mert a munkásságra ma ez így, ilyen mértékben jellemző, hanem mert a fiatal író munkásismeretére ma még az ismeret és a tudatosság hiánya jellemző. Az író, minthogy nem tud a munkásokba látni, kívülről mutatja őket és akaratlanul is kissé felülről, bizonyos kispolgári attitűddel.
Ez a kispolgári attitűd megmutatkozik egy másik végletben, egy baloskodó értelmiség-ellenességben is. A telepiek című írásban ott állnak a tudatlan és jámborul bizonytalan munkások egyfelől és velük szemben ott áll az orvos-Lucifer, aki egymaga képviseli az ellenforradalmi lázítás, a régi világ visszahozatalának szellemét. Nem érteni, ki ez az ember, honnan jött, hova tart, mi okból cselekszik, miért akarja megdönteni a munkáshatalmat, legyilkolni a kommunistákat. Művészi és eszmei indokolás, irodalmi jellemzés és egyénítés híján úgy tűnik, pusztán azért, mert orvos. A Felhő című írásban a katonai szolgálatot teljesítő munkásfiúnak a tanár elszereti a menyasszonyát. Az egyszerűsítés következtében, pontosabban a művészi és eszmei indokolás hiánya miatt itt is az derül ki, azért ő a csábító, mert tanár. Az írás munkahőse is így látja valahogy. A munkásosztály és az értelmiség közötti, állítólag áthidalhatatlan „osztályellentétet” ábrázolja A névnap című tárca, amely arról szól, hogy egy kommunista értelmiségi udvarol egy kommunista munkáslánynak, de amikor elmegy hozzájuk, megrémül és megundorodik a munkáskörnyezettől és ezen keresztül a lánytól is. A tárca szerint az üzemi KISZ-titkár kijelenti ugyan, hogy két kommunista mindig összeillik, az író azonban a tárca menetével és megoldásával megcáfolja ezt. A munkásosztály és az értelmiség között Tabák szerint még kommunisták esetében is valamiféle leküzdhetetlen társadalmi antagonizmus áll fenn.
Nem kell bővebb magyarázat ahhoz, hogy ez a szemlélet ideológiailag torz, hamis, másik véglete annak a kispolgári attitűdnek, amelyről az imént szóltunk. Nem kívánok azonban bővebben foglalkozni vele, nyilván nincs többről szó, mint arról, hogy az irodalmi kiskorúság ma még bizonyos eszmei, ideológiai fiatalkorúsággal is társul. Az örömöm Tabák jelentkezését, tehetségét és írói programját illetően amúgyis jóval nagyobb a kifogásaimnál. Tabák kötete azt bizonyítja, hogy tehetséges fiatal író kopogtat az irodalom kapuján. Olyan író, aki egyrészt kitűnő tárcákat ír, mai, időszerű munkástárcákat, másrészt megpróbál olyan témákat és problémákat is felvetni, amelyekre a tárcaforma, az író anyagismerete és elméleti felkészültsége ma még nem elegendő. Ebből azonban nem az következik, hogy Tabák ezentúl ne írjon tárcát, hanem hogy a tárcaírás mellett sajátítsa el azokat az irodalmi, társadalmi és ideológiai ismereteket, amelyek más műfajokhoz szükségesek.
Kossuth Rádió, 1962. március 2.
TABÁK ANDRÁS: GÚZSBAKTÖVE
Az olvasót a mű érdekli, nem az írója. S ha a recenzor az író fiatalságáról és arról a tényről szó, hogy az író első regényét tartjuk késünkben, – bizony amolyan mentegetésfélének tűnik, mintha, azt mondanák: egyelőre legyünk megelégedve, tekintsük ígéretnek ezt a művet.
Tabák András „Guzsbakötve” című regényét merőben helytelen lenne ilymódon megközelíteni. Olyan regény ez mely függetlenül attól, hogy időrendben milyen helyet foglal el írója életművében, önmagában is jelentős alkotás, olyan regény, mely sokáig fogvatartja olvasóját, gondolatiságával, koncepciójával és – persze nem utolsósorban: érdekességével – egyáltalában nem periférikus helyet követel ságinak új irodalmunkban.
Mégis beszélni kell a szerző életkoráról. Mert bármennyire is minden körülmények között esemény a jó regény, – ez az esemény még fokozódik, jelentőségében megnő azzal, hogy nemcsak az új művet üdvözölhetjük, hanem a kiforrott regénnyel, koncepciózus alkotással szinte váratlanul jelentkező regényírót, a nagyon reális ígéretet a kiváló prózai művekre, amelyekben nem dúslakodtunk as utolsó esztendőkben.
Fiatal, kezdő írónál szinte lehetetlen a jósolgatás. Gyakori eset, hegy ígéretes tehetségek később elfakulnak, nem váltják be a reményeket. Tabák esetében sem láthatjuk előre a jövőt, nagyon sok tényező befolyásolhatja még tehetségének bontakozását. Ám lehetetlen fel nem figyelni arra a ritka jelenségre, hogy egy alig húszéves gyerekember (most huszonhároméves az író, a regényt tehát húsz-huszonegy éves korában kellett elkezdenie) olyan művel lép a nyilvánosság elé, melyen – regényszerkesztésének és társadalomlátásának érettségében – alig fedezhetjük fel a kezdő regényíró bizonytalanságának jegyeit.
Költőnél nem ritka a korai kibontakozás, de a prózaírók, különösen regényírók között féligmeddig csodagyerekszámba megy az a húsz-huszonötéves ifjú, aki figyelemreméltót alkot, olyan művet, mely kényszeríti az olvasót – és a kritikust – az állásfoglalásra. Mert bár a végletek és túlzások eltorzíthatják a kritikát (majdnem annyira, mint a túllatolgató, se hideg, se meleg megnyilatkozások), ebben az esetben nem kell félnünk attól, hogy mielőtt a művet méltatnánk, s kétségtelenül meglévő-hibáit feltárnánk, legelőször is az új, jelentékeny írót üdvözöljük leplezetlen örömmel, s az eseményt, mely a felnövő, új, szocialista írónemzedék jelentkezésének, létének figyelmei kívül nem hagyható bizonyítéka.
Ha Tabák regényének tartalmát ismertetnék, sok olvasó tálán viszolyogna a könyvtől. Termelési regény – mondhatnák sokan, visszaemlékezve a félresikerült művek egész sorára, melyekben az új társadalom emberének életét termelési folyamatok helyettesítették. Valóban: a „Gúzsbakötve” cselekményének, tartalmának középpontjában egy gyár öntödéjének rekonstrukciója áll. Ekörül csapnak össze a különböző erők, lobognak fel a szenvedélyek.
Az öntöde a főszereplője hát Tabák regényének? Igen is, nem is. Igen, hiszen ami a könyvben történik, az – közvetve vagy közvetlenül – mind kapcsolatban van az öntödével. Több, mint a cselekmény színhelye: része a cselekménynek. De mégsem érezhetnénk egészen igaznak, hegy ezt az üzemrészt (vagy akár az egész gyárat), termelését, sorsát lássuk a regény lényegének. Munkásoknak és mérnököknek, családjaiknak s a gyárkörnyéki telep lakóinak életéhez kerülünk közel. Nem egy vagy két központi szereplő, regényfigura sorsát követjük a könyvet olvasva, hanem egy sokkal szélesebb közösség részévé válunk. Ennek a közösségnek – sok összetevőjük, heterogén, nem mindenben egyet valló közösségnek – életétől elválaszthatatlan a gyár és a telep. S amikor Tabák egy jellegzetesen termelési kérdést helyez előtérbe, nem vonja el a figyelmet szereplőinek magánéletéről, lelki konfliktusairól, barátságokról, szerelmekről és szembenállásokról, eszményekről és érvényesülési vágyakról, – ellenkezőleg, olyan alapmotívumot teremt regénye számára, melynek segítségével mindezt dialektikusan tudja feltárni, magánélet és közösségi élet összefüggéseiben tudja megmutatni. Ez a „termelési kérdés” ugyanis – valamilyen formában – a regény valamennyi szereplőjét érinti, valamennyiük magánéletét, és ugyanakkor társadalmi tevékenységét, szerepét is.
Döntően fontos, hogy a regényben a szereplőket sokoldalúan megvilágítva, külső cselekvésükben és belső indítékaikban is lássuk. A regény cselekménye ugyanis 1955 ősze és 1955. október 25. között játszódik. Ez az esztendő nem csak történelmi esztendő volt, hanem egyben olyan időszak, amelyben az emberek cselekedeteinek és gondolatainak, vágyainak és indulatainak megértéséhez egyként fontos az objektív tényezők és a szubjektív mozgató erők ismerete.
Az öntöde rekonstrukciója körül folyó harcban Tabák nem a kérdés műszaki és termelési oldalával ismerteti meg olvasóját, hanem őszintén, igazmondóan mutatja meg a már politikailag, történelmileg szembenálló erőket, s megmutatja azt is, hogy az elveken, hitvalláson, meggyőződésen és személyes érdeken túl milyen érzelmi motívumok játszottak közre egyes emberek állásfoglalásában. Az ellenforradalom kirobbanásának előzményeit – dolgozza fel epikus formában egy gyár és egy gyári lakótelep életére kivetítve.
A gyár öntödéje elavult. Az átépítés már elodázhatatlan. Két terv áll egymással szemben. Az egyiket egy mérnök – volt horthysta hadmérnök – dolgozta ki; ez a terv hetekre, hónapokra leállásra ítéli az öntődét. A másik terv az öntöde munkásainak ellenjavaslata; az öntöde mindvégig dolgozhatna, a kazánoknak mindig csak felét javítanák. Az első terv a nagyobbszabású, a látványosabb, – minden bizonnyal elismerést, kitüntetéseket tartogat kivitelezőinek. A gyár érdekét azonban a munkások terve szolgálja jobban, jelentősebb termeléskiesés nélkül fejeződhetne be a rekonstrukció.
Az ellenforradalom előtti esztendő izzó politikai légkörében alakulnak ki a két tervet támogató táborok. Tabák nem szimplifikálja az ellentmondásokat, a bonyolult helyzetben az érdekeltek sem ismerik fel minden esetben a maguk érdekét. Becsületes és jószándékú embereket is megtéveszt az ellenség hangzatos demagógiája, ugyanakkor a helyes álláspontot képviselők is követnek el hibákat. Ha nem is közvetlen formában, félreérthetetlenül felismerhető, hogy a fiatal író elsősorban arra a marxista elemzésre támaszkodott, melyet a párt adott az ellenforradalom okairól. Szépirodalmi műről lévén szó, a regény természetesen nem törekszik teljességre ezeknek az okoknak az ábrázolásában. Az imperialista hatalmak magyarországi aknamunkáját például nem jeleníti meg, – s meglehetősen közvetetten, inkább csak hatásaiban mutatja meg a szektás hibákat is. A nemzetközi erők szerepeltetése erőszakoltan is hatna ebben a regényben, – túlságosan zsúfolt volna a cselekmény, ha a karrieristák, a revizionisták és a belső ellenforradalmi elemek mellett még külföldi ügynököket le felsorakoztatna azok között, akik a kevésbé célravezető, a termelést bénító tervet támogatják.
A szektárianizmus ábrázolására talán valamivel több lehetősége lett volna Tabáknak, mint amennyivel regényében találkozunk. Megmagyarázható azonban, hogy éppen a regényében felvetett szituációban megelégedett ennyivel is. A regény abban az időben játszódik, amikor a közép- és alsó funkcionáriusok zöme már szembefordult a szektás hibákkal, amikor már megvolt bennük az igény e hibák kijavítására, s ezt gyakran csupán a felső irányítás határozatlansága, a hibák teljes feltárásától való tartózkodása gátolta. A regény szereplői nem politikusok, hanem munkások, mérnökök, a gyár dolgozói és vezetői. A történelmi helyzethez marad hű tehát lényegében az író, amikor a rossz vezetési módszerek egy-egy vonását ábrázolja csupán némelyik hősében: a merevséget, türelmetlenséget, a dolgozók napi életét szolgáló aprómunka lebecsülését, s – elsősorban – azt a végzetes tévhitet, hogy az elkövetett hiba leleplezése a párt lejáratására vezet.
Kitűnő elemzőkészsége, éles írói szeme mutatkozik meg abban, hogy nem választja el személyileg a „balos” nézetek hirdetőit a revizionista és karrierista árulóktól. A valóság, a kritikus esztendő élete árad azokból a részletekből, amelyekben éppen a legingatagabb, a maguk érdekét a közösség elé helyező a később ellenforradalmárrá váló emberek harsogják a kispolgári ultrabaloldali jelszavakat, melyekkel – eredményükben – az ellenforradalmi erőket segítik. Kiváló részlet, a történelmi időszak fonák szellemét plasztikusan ábrázoló jelenet például egy DISZ-taggyülés, melyen egy faluról jött, alapjában becsületes fiatalembert kizárnak as ifjúsági szervezetből, mert magánéletének nehézségeit nem tudta megoldani, ugyanakkor felveszik a volt gyáros ellenforradalmár fiát, ki igen meggyőzően tudja megszólaltatni a baloskodó frázisokat.
Általában: a demagógia leleplezésében – s a demagógia 1955-56-os döntő szerepének megmutatásának – alkotja a legjobbat Tabák. Sikerül megértetnie, hogy a szocializmus ellenségei hogyan, csűrték-csavarták, fordították a maguk javára a legigazabb megnyilvánulásokat is. A XX. kongresszus történelemformáló, a munkásmozgalmat megújító következtetéseit. Hruscsov beszédéből vett, összefüggéseiből kiszakított idézeteket épp úgy megpróbálták visszájukra fordítani, mint a jószándékú kommunisták harcát a hibák kijavításáért. Felidézi a korszakot, amelyben a jó és helyes célkitűzéseket, a túlzások és törvénytelenségek felszámolásának igényét a politikai ügyeskedők az egész rendszer megtámadására, a nép hatalmának aláaknázására használták fel. Amelyben a túlfeszített tervek felülvizsgálását az iparosítás tagadásával, a törvénytelenségek jóvátételét a proletárdiktatúra bemocskolásával, a hibák kijavítását a szocializmus kompromittálásával igyekeztek behelyettesíteni. S ami a legdicséretreméltóbb a regényben: egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy elméleti, ideológiai és elemzés az, amit olvasunk: emberek sorsát kísérjük figyelemmel, olyan emberekét, akikkel szinte azonosulni tudunk, vagy akiket gyűlölünk. Az életre és halálra menő politikai harcot az emberek magánéletén, legszemélyesebb ügyeiken, boldogulásukon és vívódásaikon érezzük.
Igen sok a fontos szereplő a regényben. És olykor az olvasó figyelmének széttagozódására is vezet, – segít azonban abban, hogy valójában megismerjük a telepet, mely kissé már túlélte önmagát, s melynek korszerűtlen kis lakásai kiáltó ellentétben vannak a gyár fejlődésével, korszerűsítésével.
A sok szereplő az emberi jellemek, állásfoglalások rendkívül széles skálájának kibontakoztatására ad alkalmat. Megismerjük a megbúvó, álcázott ellenforradalmár farkasarcát, a feudálkapitalista rendszert visszakivánó, de a tettre gyáva reakcióst, az elvtelen karrieristát, akinek számára a mások hite, meggyőződése csupán lépcső a maga érvényesüléséhez. S megismerjük az igaz embereket, Gerét, akit a személyi kultusz idején ért sérelmei nem tántoríthatnak el a közösség s szolgálatától; az öreg Hegyest, akit a vezetés ingatagsága már-már megtántorít, de a döntő pillanatban mégis tudja, hol a helye; fiát, az öntudatos új munkásifjúság megtestesítőjét; a műhelyének átépítési tervére szabad idejét áldozó Majorost és a többieket, kommunistákat és pártonkívülieket, az új élet építőit és harcosait.
Pusztán e két véglet feltárásával sematikussá, egysíkúvá válna a „Gúzsbakötve” emberábrázolása. A szereplők többségét – ez erénye Tabák írói látásmódjának – nem is sorolhatjuk be egyértelműen a két szembenálló tábor egyikébe. Azokat az embereket rajzolja meg többségében, akikre befolyással vannak az elkövetett hibák és tévedések, s önmagukkal küzdve, vívódva keresik útjukat. Nem kétséges például, hogy Kőműves, s párttitkár és Vincze, az igazgató, szándékaikban és céljaikban a helyes oldalon állanak. Az egyiket türelmetlensége és merevsége, a másikat gyengesége s a hibák bevallásától érzett félelme gátolja abban, hogy egyértelműen és eredményesen szolgálja azt, amit szolgálni akar. Gere Gizit egy arra méltatlan férfi iránt érzett szerelme viszi tévedésekbe, Bognárt, az öntőt személyes sérelmei, az üzemi lap szerkesztőjét felületessége, kényelmessége. S a másik oldalon: nem nevezhetjük ellenségnek Vidákot, az ostoba és gyáva DISZ-titkárt, – korlátoltsága, pozícióféltése sodorja ezt a szánalmas embert az ellenség táborába. S a fiatalok között ott találjuk azokat, akiket szépenhangzó szólamok tévesztettek meg, téritettek el útjukból. Van közöttük olyan, mint például Bórkovics, akiről érezzük, hogy nehezen találhat vissza, s nem olyan, mint a fiatal Vincze, akiben – minden ráragadt úrhatnámság ellenére is – idejekorán ébred fel az egészséges osztályösztön. A regény egyik legérzékletesebben megformált figurája Sorbán mérnök; ő lépésről lépésre ismeri fel a szocialista csomagolásba burkolt hazugságokat, lépésről lépésre jut el odáig, hogy teljes mellel, bátran álljon ki valamennyiök igazáért.
Az elmondottak alapján úgy tűnhet, mintha Tabák politikai regényt irt volna, a társadalmi erők mozgását igyekezett volna ábrázolni. Ami a lényeget, a regény eszmeiségét illeti, van is ebben igazság: valóban társadalmi erők összeütközésének krónikása a könyv. Úgy krónikása azonban, hogy mindezt az egyes emberek életén mutatja meg, – nem a könyv szavai, csupán a könyv ébresztette gondolatok politizálnak közvetlenül. Emberek regénye, igazi regény a „Gúzsbakötve”, mely az első száz oldal kissé nehézkesebb indulása után mindgvégig valósággal lebilincseli olvasóját.
A jó regény megjelenése a az új író jelentkezésé felett érzett öröm sem leplezheti el természetesen a könyvnek azokat a fogyatékosságait, melyek jórészt a gyakorlatlanságnak, az írói rutin hiányának következményei. Érdekes, hegy a regény legjelentősebb hibái ugyanott vasnak, ahol legnagyobb erényei az emberábrázolásban. Kitűnő, valóságos típusokat teremt Tabák, meglepő bőséggel, jó szemmel és ötletességgel. Tipusalkotásának azonban van egy súlyos árnyoldala: nem fejlődésükben, nem mozgásukban, még kevésbé katarzisukban látjuk a Tabák ábrázolta embereket. Szereplőinek túlnyomó többségével már néhány sor után tisztában vagyunk. Már az első szavak, legelső megnyilvánulásaik csaknem annyit mondanak el, amennyit a regény végéig megtudunk róluk. Nem előttünk formálódnak ezek az emberek, nem vonásonként, apródonként ismerjük meg őket, s így elvész az olvasónak az az izgalma, mely egy-egy jellem felismerésével, alakulásának nyomonkövetésével jár. Talán csupán Sorbán mérnök, Gere Gizi és Vincze Gábor azok, akikben ennek a – szépirodalmi alkotásban nagyon szükséges – formálódásnak nyomait megtalálhatjuk.
Az emberábrázolás másik hibája, hogy Tabák módszere még sokkal inkább a novellistáé, mint a regényíróé. Alakjai egy részének csupán néhány lényeges vonását mutatja meg, azokat, melyek regénybeli funkcióikhoz nélkülözhetetlenek. Igaz, a szereplők zömét munkahelyükön és otthonukban is megismer|ük. Mégis: nem egy esetben némi kielégítetlenség marad bennünk, többet – olykor talán lényegtelennek tűnő apróságokat, szokásokat, szenvedélyeket – szeretnénk megtudni azokról az emberekről, akiket a négyszázegynéhány oldal elolvasása során megszerettünk vagy meggyűlöltünk.
A novellista módszere érződik Tabák András fegyelmezett, olykor szinte önmegtartóztató tömörítésében. A tömörítés persze regényben is hasznos, nagyonis megbecsülendő erény. A „Guzsbakötve”-ben azonban néha túlságosan tömények érezzük a drámai sűrítést, a cselekmény torlódását. Hosszabb lélegzetű műnek javára válnak az oldó részletek, melyeknél némiképp enged a cselekmény okozta feszültség. Ezek az oldó részletek adnak lehetőséget aztán arra, hogy a következő részletben, jelenetben még izzóbbá váljon a feszültség, Tabák nem élt ezzel – a mű számára bizonyos ritmust adó Írói módszerrel.
E hibák, gyengeségek nem érintik alapjaiban a regény egészének értékét. Az írónak azonban fel kell figyelnie rájuk, – a gondolatok gazdagsága, az ábrázoló készség s a többi írói erények mellett el kell sajátítania az írói hivatás bizonyos szakmai fogásait, a hatást és meggyőzést fokozó eszközöket.
Szólhatnánk még a regény néhány megragadóan szép lírai részletéről, mint például Gizi visszatéréséről apjához, a fiatalok ajándékáról az újdonsült apának, Sziverka DISZ szervező titkár szerepéről, Hegyes bácsi lelki válságáról. E szép részleteknél is nagyobb súllyal kell szólni azonban arról a tényről, hogy a regényben a politikai vitákban felmerülő érvek sohasem hatnak frázisnak: a szereplők élete, sorsa ad tartalmat még az ezerszer hallott és olvasott jelszavaknak is. Társadalmi regényről pedig aligha lehet ennél nagyobb dicséretet mondani.
Hajdu Ferenc
Irodalomtörténet 50. évf. 3-4. sz. (1962.) 443-444 o.
Gúzsbakötve
(Magvető könyvkiadó, 1961)
A regény az ellenforradalom kitörése előtti kb. egy év életét dolgozza fel, s a regényt záró közgyűlés jelképes erejűvé nő: az ellenforradalom kitörésének napjára az író már tökéletes motivációt adott a kimenetelnek. Az olvasó, aki történelemből, személyes átélésből tudja a továbbiakat, a szereplőkkel együtt tesz szert a feszültség átérzése mellett valami belső biztonságra. Újszerű és egyenetlenségei ellenére is sikerült vállalkozásnak tartjuk ezt a regényt.
Kommunisták és becsületes pártonkívüliek pontosan érzik a XX. kongresszus jelszavai mögül leselkedő ellenséges veszélyt, mégis szinte tehetetlenek vele szemben ... Hogyan jöhetett létre ez az igen veszélyes enharmónia? Tudomásunk szerint erre a művészi oknyomozásra — főleg a munkásélet körében — alapvetően még egy írónk sem vállalkozott. Tabák indulása tehát alapvető élményvilága és a tudatos írói szelekció mellett is igen szerencsés pillanatot eredményez a rokon tematikájú írások sorában: szűkebbre fogott körben, egy külvárosi nagyüzem és munkástelep életében ennek a folyamatnak tükrözését.
Ez a szerencsés pillanat lesz egyúttal a regény gyengéinek forrása és az aránytalanságoké is.
A korábbi riportoknak, akár a komoly tehetségre valló Szól a sziréna novelláinak, akár ennek a regénynek nyomán felfedezhetjük az igen biztató fejlődésvonalat, ennek a munkás-élményanyagnak komoly művészi érését. Az író otthonosan mozog ebben a közegben, sokszor szinte megejtő közvetlenséggel, mindig a természetesség, a magától értetődő dolog alaphangján. Biztos kézzel választja ki munkásalakjai jellemzésére a legalkalmasabb helyzeteket; a tömörítésnek máris mestere: kevésszavú beszéltetéssel is találóan jellemez, bátran és sikerülten bízza magát a szöveg mögötti belső történésekre. Külön lehetne foglalkozni a korábbi novellákból kölcsönvett alakoknak - Gerének, Hegyes Ferinek, Körösztösnek, Gizinek és másoknak, valamint egyes motívumoknak a regénybe szerveződéséről. A regénycselekményben sokszor ellentétesen alakuló motívumok határozott állásfoglalástól vezérelt gondos szerkesztéssel állnak egybe. A jó kompozíciókészség a regénynek nem kis erénye.
Ez a szilárd kommunista állásfoglalás valami bájosan rokonias és heroikusan is emberközeli munkásjellemzéssel párosul, azzal a rokonszenvesen fiatalos közvetlenséggel, amely szinte tudomást sem vesz ennek gyakori buktatóiról. Nagyszerű találkozó pontja ennek a művészi-világnézeti egységnek Kőműves és Majoros jelenete. Együttesben pontosan a helyén van itt a riport életteliségét idéző jelen idejű előadásmód, a visszaidézés múltba váltása egy döntő pillanat előtt és a tömör párbeszéd. A kitűnő munkásjellemzések — az öreg Hegyes, Gere, Majoros, Kőműves, Szviderka, Vincze —, a szilárd szerkezeti váz eléreti Tabákkal az írói célkitűzés pendantjának érzékeltetését is: történhetnek súlyos megrázkódtatások, de ezen az osztályon nem lehet erőt venni.
A visszahúzó vagy ellenséges erőkkel szembeni harcban, amíg „telepi hatáskörben" marad az író, finoman sikerül az árnyalás, akár a negatív figuráké is. Vincze, aki munkásból lett igazgató, becsületes kommunista, lelkiismeretes ember, s itt az író biztonságára, jó arányérzékére vall, hogy rikító színek nélkül is megmutatni képes: valahogy mégis gyenge ember. Nem, mert fizikailag is szívbeteg, inert posztjának betöltése sok tekintetben meghaladja erejét, mert főosztályvezetője ellene dolgozik, inkább a sok ok miatt együttesen. - A negatív figurák közül már csak Korda főmérnöké sikerült, mert itt bőséges alkalom nyílott a jellem munkáskörnyezetben való kibontakoztatására és a munkásokéval, a proletárerkölccsel való szembesítésére. Ez az ember mindenekelőtt gátlástalan vívőr, aki ezt a hajlamát csak 1948 után élheti ki: eszerint lesz karrierizmusból párttag, azután 56-ban az ellenséggel szövetkezve az ellenforradalom szekértolója. Igazában gyökértelen ember, akinek magánélete is üres, külsőséges, vágyaiban sem képes ennél tovább jutni. Jellemzése szövetségeseihez való viszonyában, belső monológjaiban kitűnő.
Azáltal azonban, hogy Korda áll az előtérben a negatív alakok közül, az alapvető koncepció veszít erejéből. „Tiszta ügy" ez az ember, karrierista volta, ártalmassága nyilvánvaló, még ha az ellenséges és előremutató nézetek időleges enharmóniáját ki is tudja használni. Mi köti gúzsba akkor ideológiailag is a tetterős kommunistákat? — Ezt a szerepet kidolgozottabban Körösztös tölthetné be (részben Vincze Gábor is), ha az író nem bizonytalanodnék el azonnal olyan emberek, helyzetek rajzában, akik csak fél lábbal vagy egyáltalán nem telepi környezetben élnek. Ezen a ponton bosszulja meg magát, hogy az ellenséges erőkkel való összeütközést az író nem eléggé széles sávban mutatja be.
Bizonyos elégedetlenségeket, természetüket, keletkezésük okát alig látjuk. Bórkovicsnak és társainak zavaros nézeteit megütközteti ugyan, de semmit sem mutat meg abból, hogy ebből a gondolatvilágból mi lehetett vonzó akár Vincze Gábor, akár Gizi számára. Itt a jellemzés is hiányos lesz: míg másutt hősei világát sajátos eszközeivel ábrázolja is Tabák, ezeknek a figuráknak esetében jobbára csak adatszerűen közöl mindent, amit ábrázolva érezhetnénk igazán hitelesnek. — Mi az Körösztösben, ami Gizit vonzza az annyi érzelmi taszítóok ellenére is? Mi az, ami ebben a szerelemben konfliktust, vívódást idézhet elő az öreg Gerével szemben (akivel Gizi viszonyát nem elsősorban apa—leány viszonynak ábrázolja az író, sokkal inkább a baráti megértést hangsúlyozza), de a telep világával szemben is, és mi a rádöbbenés, az eszmélet érzelmi útja? Miért egészen aktuális álmokat hordozó „idealista" Körösztös, individualista volta, idegensége ellenére is? Tabák sem tudja szervessé tenni ezt a kapcsolatot, mint ahogy a kérdésekre adott válaszai sem kielégítőek. így azután Gizi kiábrándulását is rikító színek alkalmazásával, erőszakos eszközökkel kell indokolnia (pl. a „házibuli"-jelenet Tarnaiéknál, Körösztös letartóztatása). Körösztösék zárkózottságával szemben az író kizárólag kívül álló marad: szembeszökően Bórkovics, de Vincze Gábor és Gizi alakjában is, míg az áttetszően ellenséges Dézsiében és Kovácséban alig. Az írói feladat integráns része, hogy a kritikai állásfoglalás élményszerűen is hozzáférhetővé váljék. Az pedig ennek az idegenebb világnak mély belsőismerete, árnyalt ábrázolása nélkül nem valósulhat meg.
A gúzsbakötöttség ábrázolása így nem lehet teljes. A két ellentétes világ érintkezési pontjait, a vonzódások és taszítások okait pontosabban kellett volna megmutatni, a riportszerű közlés itt kevésnek bizonyul. Annál szembeszökőbb ez, mert a telepiek emberi viszonylataiban nem egy nagyszerű ellenpéldát látunk. Itt derül ki, hogy ennyiben szükségesebb lett volna a szélesebb sávú ábrázolás, ami Tabák élményanyagának bővülésével függ közvetlenül össze. Az új területek művészi meghódítása tehetség esetében szinte kötelező, de feltétel is egyúttal: ez lesz Tabák eddig is ígéretesen szép fejlődése folytatódásának feltétele, de a művészi teljességé is.
Blasovszky István
Népszabadság, 1966. január 27., csütörtök
KÖNYVEKRŐL
Tabák András: Sargasso tenger
Tabák András, akinek fiatal kora ellenére immár a negyedik kötetét vehetjük kézbe, eddigi írásaiban szinte csakis a jelen témái felé fordult. Új regénye közelmúltunk egy korszakát eleveníti fel anélkül, hogy mondanivalójában kevésbé mai lenne a korábbiaknál.
A Sargasso tenger erősen életrajzi fogantatású regény. Története 1942-1944 között játszódik, központi hőse egy, a történet idején 4-6 éves kisfiú. Az író elgondolása, hogy a regényben történteket mindvégig a gyerek szemén keresztül látjuk. Ehhez természetesen nem lehet következetesen ragaszkodni. Az egykori kisfiú látásába belejátszik az író mai tudatos társadalom- és emberszemlélete. Ez a kettősség azonban – kevés részlettől eltekintve – nincs az ábrázolás kárára, és nem zavarja az olvasót.
Novák Gábor, a regény hőse az első eszmélkedések korában olyan ellentmondások középpontjába kerül; amelyek elviselése a felnőttek teherbíró képességét is gyakran meghaladja. Apai részről zsidó, anyai részről kutyabőrére büszke székely-lófő családból származik, de még mit sem tud erről, s ha tudná, se értené a jelentőségét. Szinte átmenet nélkül zuhan bele egy olyan világba, amelyben a származás életet-halált eldöntő sorsot jelent. Az igazság eltitkolása keveset ér – az emberirtó, fasiszta kor valósága kérlelhetetlenül tör be a gyerek bontakozó tudatának kapuján és széttépi a polgári családban uralkodó létbiztonságot.
A végletek, amelyek körülveszik, szívszorítóak. A horthysta előkelőségek gyermekeivel ül együtt a német birodalmi óvoda padjaiban, szenvedi az ottani pedagógia porosz drilljét, és magába szívja a gonosz céltudatossággal terjesztett fajgyűlöletet. Apja pedig, akihez a gyermeklélek legmélyebb érzelmei fűzik, eközben a bori munkatábor szögesdrótjai mögött viseli a halálraszántak sorsát.
Az ellentétek az anyai családon belül is összecsapnak. A németbarát nagyapa – családi hagyományok és elvakult nacionalizmus rabja – és az antifasiszta, németellenes érzelmű vezérkari tiszt nagybácsi – a fiú lelkének másik bizalmasa – szembekerülnek egymással. Ilyen körülmények között éri a döntő megrázkódtatás: tudomásara jut, hogy ő is a megbélyegzettek, az életre-halálra üldözöttek közé tartozik. Anyjával együtt bujkálásra, rejtőzködésre, felismert önmagának megtagadására kényszerül. Ilyen megpróbáltatások és meghasadások közepette éri a felszabadulás, itt végződik a regény.
Novák Gábor felszabadult, megmenekült a szó fizikai értelmében, de tudjuk, hogy az átéltek lelki nyomásától még sokáig nem fog szabadulni. Ezeknek a terheknek a levetése csak hosszú idő, sok egyéni és társadalmi erőfeszítés nyomán következik be – ha bekövetkezik. Erre utal a kötet címe is – Sargasso tenger – és a Kolumbusz naplójából vett mottó. Arról a tengerről van szó, amely a csalóka messzeségből kémlelő hajós előtt szárazföldnek látszik, pedig még hosszú és minden eddiginél fáradságosabb utat tartogat számára. Ilyen tenger előtt – amely benne magában van – áll az új világ partjára ért fiatal utas. És ha a társadalom segítheti is benne, mégis elsősorban a maga erejéből kell rajta keresztül utat törnie.
Már ennyi is mutatja a regény mély időszerűségét, de mondanivalójának érvénye még szélesebb a fentieknél. Hőse, a kis Novák Gábor pregnáns-különleges megtestesítője egy jellegzetes sorsnak, de nemcsak az ilyen vagy ehhez hasonló élményeket hordozók, hanem szinte valamennyien, ilyen Sargasso tengerrel a bensőnkben értük el az új világ partjait, s előttünk állt – részben áll még ma is – a feladat, hogy a társadalmi felszabadulás nyomán belső, emberi felszabadulásunkat is kiharcoljuk. Ebben van a könyv mélyebb értelemben vett mondanivalója a ma számára: rólunk szól a mese.
Mélyen humanista mondanivaló ez, éppen azáltal, hogy azokat a múltból hozott akadályokat tárja fel, amelyeket hősének még le kell küzdenie, hogy a szó teljes értelmében emberré váljon. Ez a humánum a regény egész tartalmát és ábrázolásmódját áthatja, a mellékalakok finomvonalú, de biztos kezű jellemzésében, s az érzelem gyengéd és tiszta rajzában egyaránt megnyilvánul. Ettől válik a regény érdekességén és időszerűségén túl az emberbe vetett hitet sugárzó, megragadó, szép és vonzó olvasmánnyá – amire olyan nagy szüksége van a mai olvasónak.
Kis Tamás
Magyar Nemzet, Kedd. 1982. február 3.
KÖNYVESPOLC
Átmeneti emberek
Tabák András regénye
Egy fiatalember érkezik a Hegyen levő tüdőgyógyintézetbe, hogy ott kivizsgálják: mi okozta „a nyak jobb oldalán megjelenő nyirokcsomó-duzzanatot, és az azt kísérő magas lázat”. Bizonyos értelemben „Varázshegy” ez az intézet, csakhogy nem Svájcban van, hanem Budán, és az időpont sem a század első és második évtizedének fordulója, hanem 1962 nyara. S a 23-dik életévet sem betöltött fiatalembert nem hívják Hans Castorpnak, hanem Szász Miklósnak. Ifjú magyar író, aki érdekes könyveket alkotott, és szép sikereket is ért el – ahogyan saját maga fogalmazza – az 1956-os eseményeket követő irodalmi vákuumban. Most azonban – mármint akkor, amikor jelentkezik az Állami Winternitz Arnold Tüdőgyógyintézetben – már egy ideje válságban van. Anélkül, hogy pontosan tudná: szembe kell néznie addigi életével, s annak különböző alternatíváival.
Ez a szembenézés szükségszerű, de siettetik azt olyan véletlenek is, mint az, hogy a több hónapos „varázshegyi-lakosság”-ra ítélt Szász a tüdőgyógyintézetben megismerkedik egy Babrián Dezső nevű íróval, akiről már azelőtt is hallott – sőt, írt is róla egy cikkecskét alig fél esztendeig tartó (s keservesnek érzett) újságíró korában. Nem hitte volna azonban, hogy Babrián a nevelőjévé válik a Hegyen, sőt bírójává is. Elsősorban talán éppen azzal, hogy magát is bírálja: nem tartván elég termékenynek és elég hatékonynak írói munkáját. Babrián gyakran csak „metakommunikációs” módon éreztetett-érezhető kalauzolása segítségével Miklós megismerkedik többi „nevelőivel”. Szellemi, lelki, érzelmi – és érzéki – kalandokba kerül velük. Tanul tőlük, többek mellett annak felismerését, hogy őszinte és heves forradalmisága elég sokáig megfért azzal az „üvegházban tenyésztett” fiúcskával, azzal a – Miklós kifejezése ez! – „terézvárosi kisúttörő”-vel, aki többet látott az életből, mint sok kortársa (hiszen kilencéves korában öngyilkos is akart lenni)., ám akinek még sokat- kell tanulnia ahhoz, hogy először is önmagához teljesen őszinte legyen. Még csodákra is szüksége van ehhez.
A „csodák” reprezentálódnak is; a Hegy lakói – azok is, akik első pillanatra nem is érdeklik igazán – sorra megnyílnak Miklós előtt. S amikor egy decemberi délelőttön hősünk – nem sokkal az után, hogy Babrián (a „haldoklási rituálé“-ból Miklóst gondosan kirekesztve), tizennyolc évi súlyos betegség után, hatvanéves korában meghalt – lefelé ballag a Városba vivő autóbusz irányába, joggal érzi úgy, hogy valami megváltozott. A duzzanat a nyakán eltűnt, belső sérüléseivel is történt valami. Majd elválik, hogy melyikből lesz súlyos, seb, s melyik hegesedik majd be…
Hogy Babriánt Sándor Kálmánról mintázta Tabák azt az is tudhatja, aki nem ismerte személyesen a Tolvajok kertje és a Szégyenfa eredeti szellemű, kiváló tehetségű – és lényegileg tragikus sorsú – szerzőjét. Hiszen Sándor Kálmán is „Babrián”-nak nevezi magát a Tolvajok kertjé-ben, és Tabák nemcsak több Sándor-mű címet citálja: motívumokat is idéz e munkákból. Ám Az átmeneti emberek Babriánja mégis regényalak: nem kérhetők rajta számon az egy irodalomtörténeti jelenség szerepei és legendái. Mindenesetre: a hosszan, kínosan haldokló és hatékonysága hiányáról panaszkodó Babrián a legélőbb alakja ennek a nem mindennapi regénynek, s neki van a legnagyobb hatása Miklósra, de az olvasóra is. Már csak azért is, mert neki nem „kell” hosszas vallomásokkal feltárnia magát, mint többieknek a Hegy Miklóshoz közel került lakói közül. Babrián egy-egy találó mondatban, vagy akár félmondatokban benne van az a kajánságba burkolt, szemérmes líra, az a keserűséggel pácolt emberség, pipire a fiatal írónak – s vele az olvasónak – nagyobb szüksége van mindenfajta „eredmények”-nél, Babrián nem hiszi magát még „magán”-ügyekben sem valamiféle útmutatónak – s lehet, hogy ebben is különbözik valamit „modelljé”-től, a halála előtti évek Sándor Kálmánjától. Ám Babrián addig faggatja, addig „nem hagyja” azt, akit szeret és becsül, hogy az illető vállalja, ha nem is a jövő bizonyosságát, de legalább valamelyik döntését.
Szász Miklós figurájáról is sejteni lehet, hogy volt modellje az irodalmi életben. Hiszen ha nem is tudjuk, hogy volt-e Tabák András az Állami Winternitz Arnold Tüdőgyógyintézetben – és egyáltalán, valamilyen gyógyintézetben –, az például tudható, hogy a kora ifjúságában oly termékeny írónak húsz év óta ez az első könyve.
Tálán ezért is testesebb, mint kellene. Értve ezen nemcsak a kissé elnyújtott – így is mondhatnánk azonban: gyakran túlságoson is „irodalmian” megfogalmazott – konfessziókat, amikre már utaltunk. Miklós önreflexiói is fölös bőségben szerepelnek ebben a regényben, s ezzel nemegyszer az olvasó „kenyeré”-t veszi el Tabák. Holott pedig olyan „regényvilág”-ot, tudott teremteni Az átmeneti emberek (rossz cím!) segítségével, ahol is egy fiatalember alkotói és „maszek”-válsága egybeesik egy izgalmas történeti váltással. A Hegy szituációja, s az ottani nem „átmeneti”, csak éppen új lehetőségekbe átmenő-fölemelkedő vagy degradálódó – emberek is jellemző sorsokat hordoznak: nemcsak Babrián.
Tabák András egy Thomas Mann-értelmezésű „jó pillanat” számára „kérte kölcsön” – s nem utánozta – A varázshegy keretét és helyzetét. Örülünk, hogy e tehetséges író újra megjelent az irodalomban, csakhogy most már az eddiginél is nehezebb munkát várunk tőle. Vagyis, hogy a nyilván sok évig készült „nagyregény” után alkosson, történelmi szinkronban, a mű megírásával, például, egy nagy kisregényt. (Magvető)
Antal Gábor
Népszabadság, 1983. május 25.
Egy író visszatérése
Tabák András: Tegnapi és tegnapelőtti történetek
Az írói pályák kiszámíthatatlanok. Akadnak- ösvényből határozott, felismerhető úttá szélesedők, hegyre kapaszkodók, s vannak ösvény voltukban is meg-megszakadók, vargabetűt leírók, melyek azután váratlanul bukkannak fel, folytatván irányukat. Tabák András írói útja ez utóbbival hasonlatos. Egészen fiatalon, az ötvenes évek végén jelentkezett írásaival, huszonegy évesen már kötetbe rendezte novelláit (Szól a sziréna – 1960), egy évvel később regénnyel állt elő (Gúzsbakötve), majd kétévenként újabb kötetekkel bizonyított-biztatott (Kakas Aszkléptosznak – Sargasso tenger), hogy határozott ívű írói pálya kibontakozásának lehetünk tanúi. A korabeli kritikák elismeréssel fogadták a fiatal író korának ellentmondó élettapasztalatát, közéleti-politikai érdeklődését, kiforrottnak tetsző írói eszközeit.
Azután az író hosszabb időre elhallgatott – az irodalmi köztudat már-már „leírta” őt listájáról. Ezen ritka időközönként megjelent egy-egy novellája sem segített. Mi lehetett a hallgatás oka? A közvélemény közömbös a válaszok iránt; úgy lehet, nincs is egyértelmű válasz. Fontos csak az írás, a mű, az íróember egyetlen létezési formája.
Amilyen váratlanra tette félre Tabák a tollat annak idején, olyan meglepően jelentkezett ismét 1981-ben, vaskos, nyolcszáz oldalas új regényével, az Átmeneti emberekkel. Miután nem ennek a regénynek a méltatása e rövid írás feladata, e sorok írója csupán annak a véleményének ad hangot, hogy az Átmeneti emberek írói megújulást jelzett, aminek újabb dokumentuma a nemrégiben megjelent Tabák-kötet, a Tegnapi és tegnapelőtti történetek.
A kérdés, amely elől nem lehet kitérni: a hallgatást felkészülésnek felfogandó hosszú időben gazdagodtak-e Tabák írói eszközei, lépést tartott-e látásmódja a kortárs prózában bekövetkezett változásokkal; nyíltabban fogalmazva: vissza tud-e kapcsolódni az indulás ígéretének szintjén irodalmi életünk áramkörébe?
A Tegnapi és tegnapelőtti történetek című kötet kevesebb biztonságot nyújt a válaszra, mint előző regénye, az Átmeneti emberek. Utóbbiban egyetlen műfaj keretén-törvényei belül lehetett ítélkezni, új kötete éppen sokszínűségével nehezíti a véleményezést: a kötetben tizennégy novella és két hosszabb elbeszélés kapott helyet. Mintha maga az író azt próbálgatná: melyik az az ösvény, amelyet immár végleges út szélesíthet?
A novellák hármas tagolódásba olvashatók. Az első négyben a gyermekkori emlékeken-emlékezeten szűrődnek át a háború és az azt követő évek történései. Rövid, ökonomikusan gazdálkodó írások, melyekben a élménymozzanatok forrósága, a figurák-lelkiállapotok plasztikus megjelenítése hitelesíti az önéletrajzi inditékokat. Úgy tetszik, Tabák ezekbe: saját korai novellaépítkezését folytatja emeltebb, szinten, történeteit kerekre formálva. Hozzájuk illeszkedik a további hat novella is, immár megcsillantva a szerző humor érzékét. (Etentók stúdiumok, Múlatságos legenda arról, hogy mikén vívta meg a tatár Poltavát.)
A novellaciklus záró négy tételében Tabák láthatóan új novella irányzatok átültetésével kísérletezik – vélem –, kevesebb sikerrel. Ezzel az expresszív-sokkoló, világunk tébolyultságáról valló, lidércnyomásos életérzést sűrítő próbálkozások köze sem újak, látszólagos érdekességül mögött máshol már elhasznált patronok rejtőznek.
Tabák gyarapodó íráskészségéről leginkább a Tüdőszanatóriumi történetek 1962-ből közös cím alá sorolt két hosszabb elbeszélés vall. Hősei ismertek már előző regényéből, de a regényfolyamból kiemelt két történet itt önálló életet él, helyet adva az író szatirikus-groteszk látásmódjának. Az évtizedeken át csaknem naponta elagyabugyált kisember, Králik Béla, újpesti cipőfelsőrész-készítő története évtizedek magyar történelmét idézi fel a groteszk láttatás-sűrítés görbe tükrében. A groteszk a realitást egy másik koordinátarendszerbe emeli át – ez az átmentés, a reális és a képzeletbeli világ egymásba csúsztatása s a megvalósító írói lelemény a kötet legfőbb értéke.
S hogy ne maradjon el a recenzens állásfoglalása: ha nem is minden írásában egyenértékű, ám kellemes, olvasmányos könyv a Tegnapi és tegnapelőtti történetek. Kíváncsisággal, várakozással tölti el az olvasót a folytatás iránt. (Magvető)
Havas Ervin
Magyar Nemzet, 1984. szeptember 16.
Fegyvert s bátor szívet – Hat évszázad magyar katonaversei
Tabák Andrásnak fegyvere ugyan nincs, de bátor szíve van, mert enélkül aligha végezhette volna el ezt a hatalmas munkát: magyar katonaversek antológiájának összeállítását, hat évszázad anyagát összegyűjtve. Kis híján húszezer sor, névtelenek és ismert költők alkotásai, jószerint hatszáz év történelme, a műfaj sajátosságainak megfelelően tükröződik.
Úttörő és egyedülálló vállalkozás ez, kritikánk – tisztelet a kivételnek – fontosabb dolgai lévén nem ért rá odafigyelni, sőt észrevenni sem. Úgyhogy Tabák, ha nem most élne, hanem végvári vitéz lenne Vég-Gyula várában, az 1560-as években, méltán járulna a többiekkel együtt Kerecsényi László kapitány elé, megkérdezni, hogy hol a hópénzük? Ahogy akkor nem kapták meg a katonák a hópénzt, ugyanúgy nem kapta meg Tabák sem a kritikus-kapitányoktól a figyelem hópénzét.
No, de mért kapta volna meg? Hiszen nem a már ötven éve elavult izmusokat fedezte fel, hanem végigtanulmányozta az egész magyar költészetet 1945-ig bezárólag, s egybegyűjtötte egyik fő, és hallatlanul gazdag vonulatát: a fegyveforgatással, szabadsággal, fáradalmakkal, vereségekkel, bujdosásokkal együtt teljes katonaélet verseit. Kínos is emlegetni, hiszen mint mondják, a, direkt költészet ideje lejárt, s a valóságos harcot és kardot, s a hazafiság gondjait nem lehetett sejtelmekkel és játszadozásokkal megörökíteni. Vagyis itt egy félre nem tolható bizonyíték van arra, hogy költészetünk egésze nemhogy nem idegenkedett a közvetlen politizáló-csatázó magatartástól, hanem az élet részének – és nem is jelentéktelen részének – tartotta, lévén szó gyakran a szó szoros értelmében nemzeti és egyéni élet-halál dolgáról. S szétnézve a világban, e gondokat ma sem tarthatjuk teljességgel túlhaladottaknak.
Az illető gyulai vitézeket nemcsak a hópénz foglalkoztatta, hanem a török elleni harc még inkább, ahogy később a kuruc-felkelés, a 48-as szabadságharc, a Tanácsköztársaság védelme, a fehérterror elleni küzdelem, a fasizmussal való szembenállás is létkérdés volt az átélők számára.
Hogy a gyulai vitézek közül Beke Pálnak, Tegzes Lőrincnek és a többieknek csontjai a „Bogac-homok” alatt porlafoznak-e, vagy mint Balassi Bálint írja jó két évtizeddel később: „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek” – nem tudjuk. Az bizonyos, hogy ez után a kötet után nem lehet megfeledkezni róluk.
Az kiderül ezekből a versekből, történelmi hitelességgel, hogy megszületésük idején éppen merről fenyegették az ország létét és szabadságát, kik voltak a hősök, élők és halottak, kik és mit árultak el, s a történelemkönyvekből ismert vagy nem ismert tények megelevenülnek.
Buga Jakab éneke nélkül bizonyára másként születtek volna meg Ady kurucversei, s a szabadságharcok bukásaihoz az objektív erőviszonyokon túl, itt melléklődnek az adalékok. Kurucügyben például:
„Kik kénytelenségből kurucokká lettek,
Azok uraméktól ajándékot vettek,
Ezeknek felette tisztséget is nyertek –
Szegénylegényeknek, hogy volna hát kedvek? – –„
De találkozhatunk a népi hiedelemvilágból is táplálkozó törökellenes átkozódással (Veszprémi hajdú levele) – mely különben, bár 1646-ban keletkezett, mai frissességű, megtudjuk. hogy pl. a hajdú katonákat némelykor úgy végezték ki, hogy fejükbe patkószöget vertek, – olvassuk a legnagyobbak írásait Balassitól kezdve Petőfin, Adyin keresztül Radnótiig, a szabadságért, a békéért.
Szóval, olyan könyv ez, hogy terjedelme ellenére egyvégtében végigolvasná az ember – ismert-ismeretlen szépségek fénylenek fel egymás társaságában, s érdekes módon az azonos tematika ellenére a versek nem gyengítik, hanem erősítik egymást. Tanulságos. érdekfeszítő olvasmány, sokan okulnak még belőle, s mellesleg elhallgathatatlan vallomás a magyar költészet közösségi elkötelezettségéről.
Tabák András megszolgálta a hópénzt. (Zrínyi Könyvkiadó)
Györe Imre
Magyar Nemzet, 1985. május 17.
Könyvesház
Egy igaz Szodomában
Tabák András elbeszélései
...Mesélte az indulása előtt apu. hogy ott három falu van egymás mellett. Bor, Sör, Pálinka. s ő azért megy éppen a Bor faluba, mivel ő a bort szereti a legjobban.
Tabák szabályos katonatörténeteket ír – írta könyvének egyik kritikusa. Tény, hogy Tabák nem ír katonatörténeteket, tény hogy különösen nem szabályosak. – ezzel szemben igaz, hogy ír. Elég baj ez őneki, mert több mint egy évtizeden át szenvedte meg nagytehetségű és nagyterjedelmű regényét, az Átmeneti embereket, a hatvanas évek elejéről, éppen arról az időszakról, mikor a világban a mennyiségileg fölhalmozódott változások már-már a minőségibe csaptak át, szóval az ugrás pillanatát igyekezett megragadni, ha nem is tökéletesen, de irodalomtörténetileg mindenesetre nem kitörölhetően, a meg-nem-értések. hozzá-nem-értések, félreértések ellenére, – szóval, ír, „tegnapi és tegnapelőtti történeteket” – csupa történet a világ a kezdettől a végig, aztán vagy észreveszi valaki ezeket a történetek, vagy nem, átéli, vagy csak nézi. Tabák átéli, és alászáll, no, nem magába, nem a lelke kútjába, hanem önmagán keresztül a történelembe, amit megélt, részben öntudatlanul, gyerekként, részben már tudatosan, elkötelezve magát egy szocializmusnak nevezett ügy mellett, a „telepiek” mellett, egyszóval a progresszió mellett.
És ebben az új, válogatott elbeszéléskötetében mely válogatott és meg nem jelent írásokat tartalmaz, a régebbieket is többé-kevésbé átgyúrva ugyancsak alászáll, nem csupán a történelembe, nem csupán az időbe, hanem főleg saját poklaiba, melyektől máig sem tudott teljesen szabadulni. Szóval, a Felszabadulás nem ugyanott és ugyanakkor végződik, ahol és amikor elkezdődik, hanem tovább tart, feltehetően addig, amíg osztálytársadalmak léteznek.
Tabák alapvető, máig és továbbható élménye az a gyerekkor, melyben apu Borba ment, majd amikor hazaszökött, úgy kellett csinálni, mintha nem jött volna haza, mikor az apu a fürdőszoba ablakán kimászott a világítóudvarba, ha a szomszédba telepedett csendőrszázados betoppant, amikor az írónak – Gabónak hívják vagy Andrisnak –. nem volt egyetlen olyan pillanata sem. melyben igazából azonos lehetett önmagával, amikor egy véletlenül elejtett szó halált eredményezhetett. amikor a világra történő naiv rácsodálkozásból rá kellett eszmélnie arra. hogy nem egyszerűen felnőttek és gyerekek vannak, hanem, eleinte titokzatos majd személyükben is megismert hatalmak felosztják az embereket elpusztítaná ókra és a többiekre, vagyis bonyolulttá vált minden. ami korábban egyszerűnek látszott. Stein üveg-golyója többé nem a Stein üveg-golyója volt, hanem emberi kapcsolatok, összetartozások és különválások jelképe, de amikor Pintér bácsi a házból életét kockáztatva is Pintér bácsi maradt, ahelyett, hogy nyilaskeresztes karszalagot húzott volna.
Ezt az időszakot, s azt a helyet, mely esetleg épp egy sötét szoba, ahonnan gyermeki szemmel bár, de rálátás nyílt az egész világra és történelemre. Tabák kivételes tehetséggel és adekvát módon fejezi ki. A magyar történelmi és irodalmi folytonosságban ott lesznek ezek az írások, ilyen-olyan, változó divatok ellenére.
Mit várok Tabák András-tól? Azt, hogy tehetségével észrevegye és kifejezze korunkat, korunk ellentmondásait az újakat, s azokat is, amelyek a régmúltból öröklődtek és újra-újra-élednek, s meglelje azt a búzaszemet, amely egy halom ocsú közül is a jövőbe szökken. És lehet érdesebb, darabosabb a hangja, mert érdes és darabos az idő.
S addig mit kezdjünk Tabák Andrással? Nem tehetvén mást, várjunk, amíg az eddigieknél többen, kivált, akikhez szól, észreveszik létezését, munkásságának előrevivő lényegét.(Zrínyi)
Györe Imre
Magyar Nemzet, 1985
TABÁK ANDRÁS: Karácsonyi ének
(Magvető, Bp. 1984. "rare". 10*16 cm. 144 o.)
Bár elmúlt már a Karácsony, ezt a kis zsebkönyvét ajánlom olvasmányul gyerekeknek és szülőknek, egyaránt.
Mert bármennyire szorongató eseményeket idéz is föl, amelyek kimenetele az élet vagy a halál, az élet mindennapjaiban esik meg s a „vagy” az élet felé dől el. Az embernél időről időre előállnak olyan helyzetek, amelyekben nála nagyobb hatalmakon múlik, sarkítva, mint itt is a jó és gonosz hatalmának harcán, hogy számára az élet-e vagy a halál a döntés. Amitől ez az elbeszélés túlnő magán a példát ad, az a benne élő néhány összetartozó ember állandó, feltétlen és hű szeretete egymás iránt a mindennapi élet minden napján, akár a halál, akár az élet felé látszik eldőlni a hatalmak harca, a második világháború.
1944 decemberének ezüstvasárnapjától Karácsonyestjéig tart ez az elbeszélés. Egy hatéves kisfiú beszéli el. Úgy történet ez, amely az elején kezdődik és a végén végződik, s bár ennek a kisfiúnak is vannak már emlékei, amelyeket beleszőve ez az szűk-szoros idő a háború kezdetéig visszahosszabbítódik, de nem a hagyományos elbeszélésmód meghitt határain túlra.
Kevesen emlékeznek hatéves korukra, hát még azelőttre, s még azok is csak keveset s töredékesen. Azonban maga az idő, a történelem volt természetellenes, mert emberellenes akkor, különösen egy kisgyereknek: élesen látóvá tette szemét, élesen hallóvá fülét, élessé elméjét. A hitleri fasizmus Magyarországra vetette árnyékát és végül – ha csak rövid időre is – kiterjesztette rá hatalmát, míg hadszíntérré vált hazánk és folyamatosan milliók életét veszélyeztette s vette el. A szülők, kik békében többségükben gyermekük felnövekedéséig gyermekük számára elsősorban szülők, a maguk s szeretteik életéért aggódó, reszkető, tévő felnőttekké váltak ezekben az években, képtelenül mert képtelenítve arra, hogy gyerekeiknek biztosítsák az állandó, természetesen bensőséges és meleg családot, otthont. Így nem tudják gyerekeiket megóvni attól, hogy idő előtt belelássanak olyan helyzetekbe és problémákba, amelyeknek nemhogy megoldásához, hanem még megértéséhez sem elég érettek, s ezért félelmet keltőén rejtélyesek maradnak előttük s érzelmeiket és képzeletüket állandóan zargatják, szorongatják.
Ebben a történetben a kisfiú nagyszülei eltűnnek szeme elől, elpusztulnak, mi tudjuk, de ő nem, és apja, bár él s velük van, már csak mint űzött vad: bujkáló szökevény. Egy kis család, Apa, anya, gyerek. Hibáik bensőségében, egymásra figyelő szeretetben. S a gyermek egyre látóbb szemmel a hallóbb füllel, mert érzi, apja s anyja félti egymást és őt, és fél, és ettől ő is fél és félti őket és magát. Annál jobban is, mert egészében nem látja át, mi fenyegeti őket és honnan les rájuk. Hiába élesednek ki érzékei, hiába válik koravénül fogékonnyá, hiába igyekszik éberen s álmában is egyre feldolgozni tapasztalatait: a fasizmus szörnyeteg-világát nem tudja megérteni, s a szorongás eluralja életét, mert amit ismer az ember, az nem tetszik olyan rettenetesnek, mint az ismeretlen, az érthetetlen.
A gyerekeknek a karácsony, amelyet ez a kisfiú is úgy vár, a szeretet e bőségünnepe békében az örömök ismétlődésének egyhangú biztonságával következik el évről évre. És éppen ez az érték, a békés egyhangúság, az egyhangú biztonság fogy a kis családban napról napra 1944 Karácsonya felé élve a napokat. Apja bujkálással nehezen szerzett biztonsága olyan veszélybe kerül, amelynek rettenetét bár akarják a szülők, már nem tudják gyerekük előtt palástolni. Még azt hiszik, pedig, hogy tudják. Hogy megóvhatják kisfiúkat olyan terhektől, amelyek viselésére éretlen még. Mert bár már be kellett avatniok a hazugságszövevénybe, amelyből féltett biztonságukat szőtték, és így gyereküknek valóság és igazság, igazság és hazugság, valóság és hazugság viszonylatain kell idő előtt meghasonulva töprengenie, világa addig nem rendült meg, amíg apja-anyja világa nem, amíg alapviszonylata: az apa-anya-gyerek hármasegység nem került veszélybe.
Kirajzolódott itt már, miért is ajánlom e kicsinységében is gazdag könyvet. A történelemért. Milyen volt az élet, milyenek voltak a mindennapok 1944 utolsó napjaiban a németek megszállta fővárosban, amikor már majdnem mindenki reménykedve várta, hogy a szovjetek elkezdjék s szörnyű ostromot? A történetért, a mindennapokban egymásért kitartó emberek megmenekülésének öröméért. A kisfiúért, hogy feloldódhassék szorongása. A gyerekért, akik voltunk, s a gyerekért, akinek életet adtunk. Mert bár a gyerek itt, e háborús világban, vészhelyzetben többet, mást s másként él át, mint mi vagy gyerekeink békében. Tabák András emlékezetének és elbeszélő erejének köszönhetően mégis gyerek, egy gyerek. Ezért bátran kezébe adhatjuk tíz-tizennégy éveseinknek. Annál inkább is, mert ők épp ebben a korban kezdenek emlékezgetni kicsi korukra, s összevethetik emlékeiket az elbeszélésbeli kisfiú, a háborúban növő gyerekek emlékeivel, s megérthetik, miféle reménységekre és hitekre épült mai világunk.
Anóka Eszter
Új Tükör, 1989. január 22.
Ő AZ, AKIT SZERETSZ
Таbák András elbeszélései
Tabák András új könyve tematikusan válogat novelláiból, elbeszéléseiből: gyerekekről és kamaszokról szóló írásait gyűjti egybe. A válogatást bízvást életműösszegzésnek is tekinthetjük. Tabák indulásakor és írói pályája első felében sokszor írt kamaszokról, ezeket az írásokat olvashatjuk a Kavicsok és csillagok ciklusban. A Gelléri Andor Endrétől tanult líraiság már ezekben az írásokban is eredeti hangú elbeszélő művészetté alakult.
A kötet második része az Átmeneti emberek című regénnyel jelezhető periódusban született Gyerekekről, pontosabban saját gyerekeiről ír Tabák, Gabbancsról, Katáról és Mukiról. Nem csekély írói teljesítmény az, hogy a személyesség megőrzésével mindhárman irodalmi figurákká válnak az elbeszélésekben. A hagyomány, amelyhez Tabák ezúttal kapcsolódik, Mikszáthé, az olyan elbeszélések, mint a Vén ló, hószakadásban, vagy a címadó Ő az, akit szeretsz, A ló, a bárányka és a nyúl íróját idézik.
Az utolsó elbeszélésből megtudjuk, hogy Tabák A kutyák dalát meg A farkasok dalát 1943 decemberében ismerte meg az apjától, az akkor éppen szabadságon lévő munkaszolgálatos katonától. Egész gyerekkorát áthatotta a farkasok iránti szeretet. Azután valamikor a hetvenes évekében ő is felolvasta ezt a két verset gyerekeinek, akik azóta tántoríthatatlan hívei a farkasoknak. Nemcsak Petőfi, hanem Ady Endre is egyetértene velük.
Bízom abban, hogy az összegzés egyúttal kezdet is. Hogy Tabák András azért válogatta egybe elbeszéléseit, mert új regényre készül, és olvasóit annak a világnak megörökítésével akarja megörvendeztetni, amelyben A farkasok daláért rajongó gyermekei gyerekből kamasszá, kamaszból kamasszívű felnőtté nőnek. (Magvető)
Simor András
Esti Hírlap, 1989. március 11.
Elbeszélések gyerekekről,
kamaszokról
és különböző vén lovakról
Magam is találkoztam olyan gyerekkel, akinek az éntudata – hogy, hogy nem – tetudatként kezdett kialakulni. Mi másokhoz beszélünk, egyes szám második személyben, ő saját magáról szólt tegeződve. Mint Tabák András novelláskötetének címadó írásában az aprócska főhős, aki azt nyilatkozza az állatkertben a közönséges kecske láttán: ő az, akit szeretsz.
A könyv alcíme: Elbeszélések gyerekekről, kamaszokról és különböző vén lovakról. Igazi családi történetek – olyan értelemben, ahogyan a televízió egynémely műsoráról, vagy mozifilmekről szokták mondani: az egészen fiatal családtagoknak éppúgy valók, mint a középkorúaknak vagy az idősebbeknek. S nem elsősorban a történetek, elbeszélések váza, cselekménye miatt, bár azok vonzereje sem lebecsülendő. Hanem elsősorban a szemléletük okán.
Mert amint tudjuk, nem a téma teszi a mestert az irodalomban, hanem az írómester teheti valamivé a témáját.
Pusztán az a tény, hogy például a kamaszkori szerelem leírása képezi egyik-másik novella vázát, még aligha minősítheti az olvasó várható viszonyát e novellához – nem is szólva az írások irodalmi értékéről. Ilyesmi legföljebb csak élettől és irodalomtól egyaránt elrugaszkodott kultúrakereskedőnek, netán néhány művelődésszociológiai begyepesedettnek lehet az önmegtévesztő eszméje.
A téma tehát korántsem minden; ám a vonzó téma a vonzó megjelenítéssel együtt már alkalmas rá, hogy mintegy kijelölje magának az olvasók bizonyos, körét, amelyre bízvást számítani lehet. Tabák András munkástelepi féllegendái mindig a realitásban gyökereznek; kamaszainak romantikus álmodozásai még akkor is a valóságra figyelni késztetik az olvasót, ha maga az elbeszélés szinte a valóság felett lebeg; gyermektörténetei korántsem sokkolni kívánják azokat, akiknek elmesélni óhajtja őket, hanem sokkal inkább – ha szabad ilyen régimódian fogalmazva értékelni – megmelengeti a szívüket.
Ennyiből talán látható: Tabák András nem az írói hivalkodás manapság mégannyira elfogadott, ám legföljebb csak némely esetben indokolt magatartásával akar közönséget verbuválni magának. Nem igazodik irodalmi divatokhoz, vagy ha igen, régebbiekhez. Lehet, hogy már-már ódivatúnak számít az a realista megjelenítésmód, ahogyan az író elénk tárja témáit. Úgy gondoljuk, ha e könyvében összegyűjtött, régi és újabb elbeszélései kirínak is a mai könyvesbolti kínálat „szövegösszefüggéséből”, mégis helyük, sőt biztos helyük van a korántsem szűkebb, hanem inkább tágabb olvasótábor figyelmének fókuszában.
A Magvető kiadványainál egy kissé szokatlan módon, de ez esetben indokoltan tervezett ennek a könyvnek „gyermeki”, vagy ha úgy tetszik, gyermekirodalmi külsőt Tóth Péter. Végtére: senki és semmi sem csorbul, ha e kötet elbeszéléseit ifjúsági irodalomként vesszük. Attól még jó irodalom.
Csala Károly
Élet és Irodalom, 1989. március 31.
„Ezek kötnek a hazához"
Gyárfás Endre: Hosszú útnak pora (Zrínyi, 111 old.);
Tabák András: Ő az, akit szeretsz (Magvető, 212 old)
Gyárfás könyvét a Zrínyi-kiadónál Tabák András szerkesztette. Vele ugyanez a helyzet: hasznos, jó hatású író ő is. A Magvetőnél új novelláskötete jelent meg, szintúgy az elmúlt év végén, Ő az, akit szeretsz – ez a címe.
Tabák könyveire egyetemista korunk óta „vevő” vagyok. Főleg a novelláira, úgy olvasom mindig őket, mintha verseket olvasnék. Annyira líraiak, annyira bensőségesek. Ám ezt a legújabb novellagyűjteményét még jobban szeretem, mint az előzőeket. Isten tudja, egyik részében az író úgy idézi fel a saját pesti gyerekkorát, hogy falusi gyerekkorom miatti fölényes illetékesség-érzésemet egyszeresek mosolyognivalónak kezdem érezni. Vagy talán azért, mert az elbeszélések másik felében az író nagyon komolyan veszi Gabbancsot, a kisfiát. Nem magyarázza neki a világot, hanem vele együtt, az ő segítségével igyekszik megfejteni azt. Tabák mostani írásai olyasfajta hatást gyakorolnak rám, mint A kis herceg annak idején. Kedves gyerek-sztorik, de nagyon mély filozófia rejlik bennük. És valami szomorkásán szép líraiság, amellyel igazából csak a „kategória” legjobb darabjai – a Szív, a Pál utcai fiúk – dicsekedhetnek. Aki elolvassa a Tizenkettes fokozatú sebesség a Beaufort-skála szerint, a Mukivonat vagy a Vén ló hószakadásban című Tabák-novellákat – de leginkább a címadó elbeszélést –, az nem fogja túlzásnak találni előbbi kijelentésemet. Azóta lett ilyen fontos nekem az effajta irodalom, amióta a hetvenes években cseperedett fiam jóvoltából – aki már Zuglóban született – pestibb lettem érzelmileg. És megértőbb is egyfajta – a hazából sokáig általában is kirekesztett – világgal.
Gyárfás egyik említett könyvében is vallja Apáczai, hogy nem a szeretetre kell megtanítani az embereket, hanem a teremtő, tartalmas életre, amelyben nem lesz érdemes gyűlölködni.
Úgy legyen. Gyárfás Endre is Tabák András is törvénnyé tette a maga számára ezt a gondolatot.
BARANYI FERENC
Magyar Nemzet, 1989. május 8.
Ő az, akit szeretsz
Tabák András elbeszélései
Mert hát ő is tudta, a játék komoly dolog. S olykor nincs semmi, ami fontosabb lehetne annál, hogy egy kétszemélyes – kanapén elhajózzunk Afrikába, és jóllakassunk minden éhező gyereket.
Hogyan lehet szeretni? Sok könyvet írtak már erről. Korunkban is. S legtöbbünk éhesen, szomjasan issza be, falja ezeket a könyveket. Mert szeretni vágyik s szeretve lenni vágyik.
Mert szeretni sokféleképpen lehet, ahány ember, annyiféleképp, de minden bizonnyal annak egyszerű és természetes, az tud is – és nemcsak vágyik, akar, szeretne – szeretni, akit szeretetben neveltek fel szeretetben élő szülei.
Az tud teljes személyiségével odafordulni a másikhoz, az tud ráhangolódni a másikra, annak a figyelme nem tolakodás vagy illetéktelenedés, hanem mindig jókor jövő együttérzés, segítség – szeretet. Az tud tenni a másikért, jót tenni neki, mert tudja, a másiknak mi a jó, mert figyel rá, érti, ismeri… Mert a jelenben él. Mert a jelenben kap értelmet a múlt és a jelenben érlelődik a jövő.
Kinek a jövője?
Tabák András könyvében a gyermeké. A gyermeké, akit szeretnek, s aki ezért fölnővén, majd maga is tud szeretni. Ez nevezhető az igazi, a csodákra képes szeretetláncnak, nem az az ostoba, anyagi meggazdagodást ígérő és halálos bosszúval fenyegető levéltovábbító játék. Nem tekintjük a recenzens személyeskedésének, ha bizton állítjuk: Tabák András egy ilyen lánc tagja életében is, mert ezt műveiből tudjuk. Hiszen Karácsonyi ének című nagy elbeszélésében a maga gyermekkoráról szólt hűen és ihletetten, s az Ő az, akit szeretsz című jelen gyűjteményiében pedig három gyermek apjaként látjuk. Enélkül a szeretetláncba-növése nélkül nem tudná ilyen egyszerűen és természetesen elmondani nekünk a szeretet mindennapos csodáit, bármilyen tehetséges is.
Milyen áldás is ebben a mi magyar irodalmunkban egy Móra Ferenc, egy Varga Domokos, egy Lázár Ervin, egy Tabák András! Hiszen tudjuk, jól tudjuk, éppen magunkról, s magunk szeretetbeni kudarcaiból, az abból fakadó sajgásból és öngyötrésből, hogy a szeretet csodái ritkák. De éppen ezek az, írók – a maguk nagy, irodalmunkba mindannyiónkat befogadó és bennfoglaló szeretetével – csillantják föl újra és újra a reményt arra, hogy nem, mégsem reménytelen, s tanítanak szereted a mindennapok mindennapos eseményeiben: a jelen pillanatában, a pillanat jelenében, s mutatják meg: a szeretet sok kicsi tevékenység folyamata. Nem a nagy eskü, az örökre szóló fogadkozás a szeretet igazi pillanata, hanem, amikor maga a szó, a fogalom eszünkbe se jut, hanem csak csendben eltölt az érzés, mint tagjainkban szétáradó melegség.
Tabák András a hagyományosnak nevezhető elbeszélés műfaját műveli e kötetben. Mindenki, bárki számára érthető. Bizonyára az is akar lenni. Üzenete fontosságának tudatában. Az olvasó iránti tiszteletében, hogy ne mondjam; szeretetében. Ez az egyszerű, természetes mesélés, a történetek szinte maguktóli kikerekedése azonban ne tévesszen meg senkit. Az egyszerű a legnehezebb a művészetben is. (Magvető)
Anóka Eszter
Népszabadság, 1989. július 28., péntek
A gyermekkor felnőtt regénye
Tabák András: A sötét ablak
Van ebben a könyvben egy félmondat, amelyet kulcsmondatnak vehetünk, bár nem akként íródott le: „…prolinak, cigánynak, zsidónak sosem szabad hálás lenni, mert azzal csak elkapatja őket az ember…” A sötét ablak című regény arról a környezetről, arról a korról, arról az országról szól, amelyre ez a mondat, ez a fölfogás h minden előzményével és gyászos következményével együtt – jellemző.
Egy gyermekkor regénye – így az alcím.
Az előítéletek hitelesen átélt és hitelesen megjelenített regénye – így bővíthetjük a meghatározást. Az átélésnek azért van itt döntő szerepe, mert .önéletrajzi ihletésű regényről van szó. 1943 májusától 1945 januárjáig történik meg benne, ami megtörténik. Budapesten.
Határozzuk meg harmadjára is szűkebben vett műfaját: divatszóval egy identitásregény fekszik előttünk. Egy gyermek az anyja révén kutyabőrös, törzsökös székely, ám apja révén zsidó. Ez utóbbi tényét kell, elsősorban az ő érdekében, eltitkolni előle. Ugyanakkor valamiképpen megakadályozni azt, hogy gyermeki lelkébe beleivódjék az ő személyének a megmentésére, tehát ugyanakkor agyának és szívének megmérgezésére is kiválóan alkalmas környezet dögletesen előítéletes levegője. Ami az idézett kulcsmondatból is kicsap. A gyerek, persze, nem ostoba: megorrontja a hazugságot. Ám a „nem”-től, az elutasító „nem akarom”-tól még nagyon messzire esik a fölismert „igen”, kiváltképp, ha az ember még csak gyerek. Erről a keservesen leküzdhető távolságról szól Tabák András regénye.
Immár nem először. Nagyjából ugyanerről és nagyjából ugyanilyen cselekménnyel szólt Tabák András 1965-ben megjelent Sargasso-tenger című regénye is, amelynek ez a mostani voltaképpen átírt-fölújított változata. S itt meg kell állnunk egy szóra.
Irodalmi piacunkon elég kevés az aggályos szerző, legalábbis ahhoz van belőle kevés, hogy ne legyen föltűnő, ha előbukkan. Aki nem tekinti mindörökre érvényes szentírásnak, amit egyszer papírra vetett, s kiadott a kezéből. (Más kérdés, hogy terjedőben az „önbírálatnak” olyan formája, amikor is az író egyszerűen „hallgatással elhatárolja” magát korábbi önmagától és írásaitól.) Tabák az utóbbi években újraírja pályakezdésének műveit Erre a kétségkívül végletes önbírálatra voltaképpen akkor kapott rá, amikor a végül is Átmeneti emberek címmel publikált, terjedelemre is figyelemre méltó, de meggyőződésem szerint a komolyabb irodalomkritika figyelmére is csakugyan méltó regényét elejétől végéig többször át- meg átírta, kerek másfél évtizedes visszavonultságában. Tavaly megjelent elbeszéléskötete, az Ő az, akit szeretsz is javarészt újra megírt novellákat – tartalmazott. S most itt van annak a Sargasso-tengernek a teljesen új változata, amely pedig annak idején, bő két évtizeddel ezelőtt egyértelmű közönségsikert aratott.
Más tehát aligha motiválhatta e regény átírását, mint az írói lelkiismeret.
S fordulni bár meglehetőset fordult az utóbbi két évtizedben a szépprózai stílusízlés a magyar irodalomban, kiváltképp a fiatalabbak tevékenysége nyomán, Tabák mindazonáltal nem változtatott irányt. Kezdetben sem a sokszínűséghez és sokhangúsághoz volt tehetsége (korántsem kevés, bár magában véve nem is sok, ha valakinek épp ilyesmihez van adottsága), hanem ahhoz a látásmódhoz és láttatáshoz, amit nem odahagynia, ámde elmélyítenie és gazdagítania volt csakugyan érdemes: a realista módszerű – s ezért természetes módon a realista hagyományokhoz kötődő – ábrázoláshoz.
A sötét ablak a bonyolult társadalmi jelenségeknek a gyermeki megfigyelő tudatszintjén és mégsem gyerekesen történő tükröztetésével a nagyokat is mindig próbára tevő művészi feladatot old meg, jelesen. Tabák András írói felnőttkorának eddigi legígéretesebb momentuma ez. (Zrínyi.)
Csala Károly
Új Néplap, 1993. augusztus 10.
Kőről kőre – versről versre
Tabák András: Az én katedrálisom
A költői életművek és a katedrálisok hasonlítanak egymáshoz. Minden költő katedrálist épít, vagy legalábbis azt kellene építenie, ha igényt tart a költő rangjára. Nem a modern építők módjára, nem versenyfutásban az idővel, hanem úgy, mint a régi mesterek, akik olykor egész életükben egyetlen katedrálison dolgoztak. Az anyaguk ugyan más, de a nagy költőknél ez az anyag semmivel sem romlékonyabb, mint a legkeményebb kő. Pedig mi mindenből építhet katedrálist a költő! Bánatból és örömből, szerelemből és csalódásból, emberszeretetből és embergyűlöletből is, kudarcokból, sőt akár a harag kiáradásából, káromkodásból.
A prózaíróként talán szélesebb körben ismert Tabák András korábban is írt verseket, de mostanában gyakrabban fordul a költészet felé. Olyan korban élünk, amely a nagyobb távlatokat kívánó prózának nem kedvez, az érzelmek magasabb hőfokán izzó költészettel jobban kifejezhető.
Tabák András versről versre, kötetről kötetre építi költői életművét is. Az én katedrálisom cím erre utal. A könyv négy rövidebb-hosszabb ciklusra oszlik, jelezve Tabák András költészetének azokat a területeit, amelyeket jelenleg a legfontosabbnak tart.
A Filléres dal ciklus verseit a „közéleti költészet” megjelöléssel illetném, ha ezt, a magyar költők által évszázadokon át művelt költészetet á sematizmus néhány év alatt nem silányította volna semmivé, nem tette volna gyanússá az elfogulatlan olvasó számára is. De talán nem is volna pontos az említett megjelölés, hiszen a „köz” és a „magán” szféra Tabák András költészetében annyira összemosódik, áthatja egymást, hogy már valami más minőség jön létre, ami először Ladányi költészetében mutatkozott meg karakterisztikusan, és aminek az értékelésével egyébként, minden tétova kísérlet ellenére, máig adós a kritika.
Jellemző vonása ennek a költészetnek a keserű irónia, amellyel élethűen képes megmutatni legújabb korunk jellegzetes figuráit is, például a kocsmában részegen magyarázó „zengve magasztalt bölcsész-közíró”-t aki, szerint: „…lehet, hogy tíz évig is így döglődünk,/ a nyomor meg ötmilliósra dagad,/ de az őrült marxi dajkamesénél/ még egy balkáni tömegínség is jobb.”
A „…ki tesz két fűszált keresztbe itt?!” című, ciklusnak nem is nagyon nevezhető összeállítás versei a történelmet idézik, nem öncélúan, hanem nyilvánvaló utalásokkal a jelenre. Ám túlságosan kevés, amit ebben ad, mennyiségileg kévés ahhoz, hogy valóban szerves része legyen a kötetnek
Annál inkább szerves része a „Szerelmed híján” ciklus, amely egy zaklatott, felkavart de már csak emlékként felidézett szerelem verssé szublimálása. Ezek a rövid, olykor csak néhány soros költemények váltakozó intenzitással fejezik k ugyanazt az érzést. Olykor csak egy groteszk ötlet maga a vers mintha még túlságosan közel lett volna az élmény, még nem tisztult le költészetté, a lényeges és a lényegtelen elemei nem váltak szét benne, mint például a (Dorgatórium) című versben máskor viszont egyszerűségében is megrendítő, mint a négy sorból, összesen tizennégy szóból álló (Nocturne).
A boldogtalan szerelem ciklusának végén, mintegy a megoldás két lehetőségét, az érzelmekkel keveset törődő erotikát és a feladatvállalást fölvillantva, két történelmi személyi idéz meg: Janus Pannoniust és Kolumbuszt. Janus Pannonius nevében „a ferrarai Libera Guarinához” sóhajt, inkább csak tettetett szomorúsággal, amelyet a reneszánsz élethabzsolás és öröm kötelező kellékké fokoz le. A másik megidézett személy Kolumbusz, aki miután „egy kurta "nem"-et kapott”, életét egy nagy feladatnak szentelte, s „nekivágott az Óceánnak”.
A „Hídnak kell most lenni” ciklus verseiben az első ciklus hangja bukkan fel ismét, mintegy lezárva, kerek egésszé téve a kötetet. Ebben vall Tabák András azokról, akik emberként, művészként közel állnak hozzá. A sor talán némileg eklektikusnak tűnik, de valójában csupán egy nyitott, sokféle hatást befogadni és sajátjává feldolgozni képes személyiségre utál. Goethe, Böll, Tandori, Sándor Kálmán, Radnóti és a Radnóti sorsában osztozó költő-rokon Tabán Gyula természetesen sok mindenben különböznék egymástól, formátumban, karakterben, eszmékben, műveikből sugárzó tisztességük, humanizmusuk azonban joggal állítja őket egymás mellé.
Tabák András, mint minden költő, katedrálist épít. Még nem tudhatjuk pontosan, milyen lesz ez a katedrális, milyen magas, milyen masszív, milyen messzire látszik majd a kupolája. Az eddig elkészült részek alapján azonban impozáns épület körvonalai bontakoznak ki a szemünk előtt, olyan épületé, amelynek emelkedését mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni
(A könyv a Z-füzetek 38. köteteként jelent meg.)
Bistey András
Új Néplap, 1996. április 8.
Felhívás hősiességre
„Jászberényi” versek
Tabák András újabb kötetében
A költőként és prózaíróként is széles körben ismert és népszerű Tabák András újabb verseit adta közre Felhívás hősiességre címmel a Z-füzetek 68. kötetében. Csak mellékesen említem meg, hogy a lassanként századik kötetéhez közeledő sorozat maga is megérdemelne egy alapos elemzést, hiszen ezek a vékony, 60-80 oldalas, és a mai könyvárakhoz képest igen olcsó, tehát a kispénzű irodalomkedvelők számára is hozzáférhető könyvek a magyar irodalom olyan vonulatát tárják az olvasók elé, amely egyre kevésbé kikerülhető a kritika és az irodalomtörténet-írás számára.
E kis kitérő után visszatérve Tabák András könyvére, első pillantásra a sokféleség lepi meg az olvasót A vékony kötet kilenc, önálló címmel elkülönített ciklust tartalmaz. A versekben, miközben felbukkannak a már ismert tabáki jellegzetességek, a keserű irónia, a szélesen áradó becstelenség miatti felháborodás, motívumai, a költő újat kereső természete is megmutatkozik. Láthatóan a válogatás fontos szempontja volt az elődökhöz és a kortársakhoz fűző kapcsolatok tisztázása. A versek nagy részében személyekhez, személyekről ír, a nagyra becsültekről, az elődökről, és azokról is, akiknek közéleti szereplése, köpönyegforgatása felháborítja. A teljes felsorolás lehetetlen, hiszen túl hosszú lenne a névsor Giordano Brúnótól Kafkán, Grozán, Bartókon, Rilkén, Sadoveanun át egynémely kortársunkig, akiket inkább csak monogramokkal és félreérthetetlen utalásokkal említ.
A felsoroltakhoz fűződő legkülönfélébb viszonyulások számbavétele természetesen nem öncélú névsorolvasás, nyilvánvalóan saját magának a világban elfoglalt helyét jelöli ki ezzel.
Végül szót kell ejtenünk egy ciklusról, amelynek helyi, megyei vonatkozása is van, ennek címe A jászberényi Öregerdő. Ebben a költő régi jászberényi emlékeit és újabb tapasztalatait eleveníti föl, név szerint is megidézve például Gorjanc Ignác emlékét (Jászberényi szégyellős). Viszonya Jászberényhez összetett, a kevés nosztalgia olykor ironikus bírálattal keveredik (Jászberény, Szentkuti tér, Tanyasi bál Öregerdőn). Nem ebben a ciklusban olvasható, de ide is illene a Jász világtalálkozó című költemény, bár ebben a Jászság inkább csak példa a nemzeti megmaradás, a nyelv megőrzésé, a nemzeti érzés ellentmondásosságainak ábrázolásában.
Formai szempontból is tapasztalható bizonyos változás ebben a könyvben Tabák András korábbi köteteihez képest. Erős törekvés mutatkozik a klasszicizáló formakezelésre, míg korábban szinte kizárólag a szabadvers volt Tabák András versformája, most közelít a klasszikus formákhoz, az időmértékes verseléshez. Ez nagyobb súlyt ad a költeményeknek, a maga helyén még érvényesebbé teszi ezt a mind jelentősebbé váló költészetet.
Bistey András
Új Néplap melléklete, 1998. november 16.
Tizenkét vers és tizenkét novella
Tabák András: Jeles magyar kalendárium…
A kötet teljes címe, a kalendáriumok szabályai szerint egy kissé hosszabb és bonyolultabb: Jeles magyar kalendárium felettébb tanulságos prózáidból ’s versekből az idei, a’ jövő ’s minden esztendőkre ahogy'az értő és szíves olvasó okulására írta ' egybeszedegette Tabák András az Úr 1998-dik ’s a’ maga 60-dik esztendejében.
A szerző szándéka szerint egy negyvenéves novellistapálya kistükre ez a kötet, amelyben az író-költő azt tárja az olvasó elé, amit legfontosabbnak, legjellegzetesebbnek tart munkásságából. Rögtön tegyük hozzá, hogy ezt a szándékot a könyv csak részben valósítja még. A kaléndáriumműfaj (ha van egyáltalán ilyen, bár Brecht Kalendergeschichtenje óta talán elmondhatjuk, hogy van a modern irodalomban is), olyan szabályoknak kénytelen megfelelni, amelyek szűkítik a válogatás lehetőségeit. A kötetet alkotó 12 prózai alkotás között van hagyományos novella, történelmi példázat, szatíra, groteszk, persziflázs és paradoxon, de vásári ponyvahistória is. Így színes és olvasmányos kötet született, amely azonban, (nem annyira a műfaji gazdagságot, mint az arányokat tekintve), csak bizonyos határok között reprezentálja Tabák András prózaírói munkásságát. Még érvényesebbnek érzem ezt a megállapítást a versekről szólva. A 12 költemény kijelöl bizonyos eszmei és esztétikai alapokat, amelyeket a legfontosabbnak tarthatunk Tabák András költészetében, ám sorolhatnánk az itt megjelentekhez hasonló verseket, amelyek ugyanilyen joggal megjelenhettek volna a „Kalendárium”-ban.
Mint már említettem színes, olvasmányos könyv, a „Jeles magyar kalendárium…”, Tabák András érdekes vállalkozása azonban nem helyettesíthet egy olyan, az író hatvanadik életéve körül időszerű, összeállítást, amelyben a kalendáriumműfaj önként vállalt korlátai nélkül gyűjtené össze prózájának és költészetének legjavát – akár külön kötetekben is.
(Zrínyi Kiadó 1998)
Bistey András
Szépirodalmi Figyelő, 2006/2. szám
TABÁK ANDRÁS
A helvéciai próba
Mi jut eszébe a legtöbbünknek az iskolai történelemórákról? Évszámhegyek, szakállas, komor tekintetű királyok, csaták és további csaták. Pedig a történelem az emberekről szól. Talán más is lenne a helyzet, ha a tanórákon több szó esne az emberekről. Arról, hogy mit ettek-ittak, miről beszélgettek, hogyan gondolkodtak a régebbi korokban. Mindjárt könnyebben meg lehetne érteni, miért alakult úgy egy-egy történelmi helyzet, ahogyan alakult. A történelem, bizony, tükör. Belenézünk a múltba, és élesebben látjuk benne a jelent.
A tükör szerepét gyakran betöltheti az irodalom is. Mint például Tabák András kötete, A helvéciai próba. A könyv negyvenkilenc írói évből összeválogatott negyvenkilenc novellából áll, 7x7-es tematikus ciklusokba rendezve. Mindegyik novellaciklust a szerző egy-egy verse vezeti be. Roppant sokszínű a könyv, a novellák témáját és műfaját tekintve is. Mégis egységesnek mondható. Az egyes, önmagukban is tökéletesen érthető és élvezhető személyes történeteknek együttes üzenetük van: a könyv kompozíciója is tartalomhordozó. Olvastán csakugyan sokkal több tudható meg a régi és nem is oly régi magyar hétköznapokról, mint mondjuk az iskolai tankönyvekből. A valóságot ismét itt egy bizonyítéka sokféleképpen lehet ábrázolni, és erre a szépirodalomnak számos eszköze van. Tabák pedig biztos kézzel használja ezeket.
Szinte az összes ír. Szinte az összes írásában igen fajsúlyos témákhoz nyúl: az egyén szabadsága és méltósága Mátyás udvarában, a világháború és a holokauszt során, az úgynevezett szocializmusban. Ám mindezt anekdotikusan, és ami a legfőbb: finoman beszéli el. Némelyikben a családi élet Szépirodalom 125 nyugodt hangulata uralkodik, amin át-átsugárzik a külvilág nyomasztó valósága. Nagyon sok az önéletrajzi ihletésű írás, az író gyerekkorából (Az ezüst vitézségi), kamaszkorából (Mezei illat), gyermekeiről. De mégsem önéletrajzi írások ezek, fikció mindez, szépirodalom Tabák csupán felhasználja, novellái érdekeinek megfelelően alakítja saját életének elemeit, méghozzá sikerrel. Írói módszere hasonlít a mágikus realizmus követőiéhez, noha ő maga semmi esetre sem tartozik közéjük. A hasonlóság abban áll, hogy novellái éppen csak annyira a valóságtól elemeltek, hogy érezhessük: parabolisztikusak.
Elbeszélései nemcsak időben, hanem stílusukat tekintve is elkülönülő egységekbe rendeződnek. Az ezüst vitézségi című fejezet címadó írásában például a Horthy-korszak végét és a világháború közeledtét kisgyerekként megélő író szemszögéből láthatjuk a dolgokat. Borzasztó tragédiákat lehet így elmesélni, fájdalmasan, őszinte gyermeki megdöbbenéssel, ám a felesleges pátosztól és könnyes hőbörgéstől mentesen. A kisfiú érzi, hogy a mese: mese, pedig szeretné elhinni, hogy apja azért megy a Bor nevű faluba katonáskodni (puska nélkül), mert õ a bort szereti legjobban, hiszen mehetett volna Sörbe vagy Pálinkába is (Bor, Sör, Pálinka). Az abszurd írásokat tartalmazó rész (Szereti ön Fuchsot?) természetesen teljesen más, személytelen hangon íródott. A tanmesék (Bernardo és Marcello) vagy a realista életképek (Az utolsó éjszaka) megint más elbeszélői eszközöket használnak.
Érdemes akár szemelgetni is a könyvből, de mégis csak az a legjobb, ha az összes, nagyon is különböző stílusú novellát kihagyás nélkül, sorjában olvassuk. Így kaphatunk igazi képet Tabák András írói világáról meg a történelem mindennapjairól.
(Szerzői kiadás, Budapest, 2005, 408 oldal, 2000 Ft)
CSALA BERTALAN
Népszava, 2008. június 26.
Három magyar pikareszk
„Kiművelt fő, tiszta láb / építsd a nép országát!"
Tabák András a címben pikareszk- ként jelöli három novelláját. A pikareszk valójában a spanyol csavargókópé regény műfaji megjelölése. (Világhírű példája Don Quijote históriája.) A három novella – kettő még a 60-as években született, a harmadikat is akkor kezdte írni – tökéletesen megfelel e műfaji megjelölésnek. Hősei ugyan – Grósz József ügynök, Terstyánszky hamiskártyás és Králik Béla cipőfelsőrész-készítő és hithű kommunista – nem önszántukból kóborolnak a világban, hanem a XX. század magyar történelmének gyakorta viharos szelei nyomán sodródnak hol ide, hol oda. Egyszer- kétszer-sokszor börtönökbe, de nagyüzembe, építkezésekre, kisebb-nagyobb káderállásokba, végül a korai halálba. Terstyánszky például, akit Budapestről kitiltanak az 50-es évek elején, Inotán kap kétkezi munkát, de nehezen tűri a szálláson a mérhetetlen büdöset, ezért mozgalmat indít a lábmosásért. A párttitkár segedelmével -akinek ha a csupasz fenekét és az arcát két ablakba lehetne kirakni, akkor ikertestvéreknek néznék őket – toboroz híveket a történet hőse. Aki még jelszavas plakátokkal is erősíti a mozgalmat, például így: „Kiművelt fő, tiszta láb / építsd a nép országát!” vagy „Dúlhat-fúlhat Truman-Horthy / Lábat mos már minden proli.” Mígnem új párttitkár nem érkezik, és hősünk Recsken köt ki.
Általában Tabák hősei, legyenek azok hamiskártyások vagy árvagyerekből lett, krisztusi naivitású forradalmárok, megjárják a század valamennyi börtönét, ahol bőséges veréseket kapnak minden oldalról. Ám a szerző véleménye egyértelműen kikövetkeztethető a történelem sokféle olvasata, az objektív leírásoki ellenére. Tabák gyilkos humora mellett rendkívül széles körű, tiszteletre méltó tájékozottsága a korabeli intézmények, szokások környékén, s még a szellemes, jól hangzó nevekkel is szatirizálni tudja a XX. század kevéssé tiszteletreméltó hazai világát.
Bernáth László
Ezredvég - XIX. évfolyam 1. szám - 2009. január
Kritikus és önkritikus szembenézés a múlttal
Tabák András: Három magyar pikareszk (Z-könyvek, 2008)
A pikareszk csavargó- vagy kópéregény, nevét a spanyol pícaro (csavargó) szóból kapta. Az első pikareszknek egy 16. századi ismeretlen spanyol szerző Lazarillo de Tormes élete című regényét tartja az irodalomtörténet. Ez a regény napjainkig virágzó műfajt teremtett. Pikareszknek tekinthető, sok más mellett, Cervantes Don Quijotéja, Lesage Gil Blasa, Fielding Tom Jonesa, a 20. században Steinbeck több regénye, vagy a magyar irodalomból például Tersánszky J. Jenő Kakuk Marcija.
A pikareszk legfontosabb jellemzője, hogy hőse vándorol (olykor csak csavarog), s közben kalandok sorát éli át. A regény cselekménye voltaképpen ezeknek a kalandoknak a laza sorozatából áll össze. A pikareszk hősére igen gyakran jellemző bizonyos társadalomkívüliség, ami arra kényszeríti, hogy olykor megsértse a hagyományos társadalmi normákat. Eszesség és furfang a fegyvere, amellyel győz az önzés, a kapzsiság, a rosszakarat, a hatalmasok gőgje, igazságtalanságai és egyéb emberi bűnök ellen, ez teszi lehetővé a túlélését, néha a boldogulását. Ebből következik, hogy a pikareszk a legtöbb esetben szórakoztató, humoros formában tárja föl többnyire nagyon is kemény társadalomkritikáját. Ez a műfaj alkalmas széles társadalmi tabló festésére, hiszen a hős vándorlása során a legalacsonyabbtól a legmagasabbig a társadalom legkülönfélébb osztályainak, rétegeinek képviselőivel kerülhet kapcsolatba.
Tabák András három pikareszkje tulajdonképpen három, nem mindennapi életút bemutatása. Közös ezekben az életutakban, hogy mindháromra döntő hatással van a történelem, nevezetesen a 20. század történelme, de Grosz József, Terstyánszky Ernő és Králik József élete csak a múlt századi Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon alakulhatott így, ahol az irracionalitás bizonyos időszakokban hétköznapi valósággá vált. A történeteket tovább színezi, hogy mindhárman, ki így, ki úgy, kapcsolatba kerülnek a munkásmozgalommal.
Grosz József úgyszólván csak véletlenül „balszerencsés félreértés áldozataként” kerül a polgárháborúját vívó Spanyolországba a köztársaságiak oldalára, de attól kezdve mindig szembekerül a történelem nagy kihívásaival, noha öntudatosan vallja, hogy „Én legnagyobb mértékben a magam pártját fogom”, amikor a második világháború idején meggyanúsítják, hogy a szövetségesek pártját fogja. Grosz jellegzetes kispolgár, aki nem akarja megváltoztatni a világot, megelégedne a szimpla túléléssel, ami a 20. századi Magyarországon nem is kevés. Ám az események mindig úgy alakulnak, hogy hol emberségből, hol némi haszon reményében, hol meg csak véletlenül, tevékeny résztvevője lesz a mozgalomnak.
Terstyánszky Ernő, a hamiskártyás, összetettebb jellem. Az ő történetét taglaló elbeszélés nagyobbik részét a balul végződött lábmosási mozgalom elmesélése alkotja. Komolyan veszi mindazt, amit a korszak propagandája mond, és maga is ilyen stílusban kezd „harcolni” az inotai építkezésen a lábmosás elterjesztéséért, ám a Gágyor elvtárs által képviselt felsőbbség mindezt valamiféle švejki túllihegésnek, a mozgalom kigúnyolásának veszi. A felsőbbség ugyanis, amely egyébként is már-már kóros bizonyításkényszerben szenved nem éppen folttalan előélete miatt, maga sem tudja elképzelni, hogy valaki őszintén hihet a hivatalos propagandának, így Terstyánszky hamarosan Recsken találja magát. Ám kimond néhány örök érvényű igazságot: „Az igénytelenség szörnyű kolonc azok nyakában, akiknek fel kellene emelkedniük… Elmaradott és primitív emberekkel pedig felette kilátástalan bármi olyasmibe fogni, amit elmaradottságuk és primitívségük miatt felérni sem tudnak.” Egy másik alkalommal pedig így beszél: „Buta ember, kérem szépen, nem lehet jó kommunista. A buta embernek ugyanis megvan az a rémes tulajdonsága, hogy egyetlen nap alatt elrontja tíz lángész több évi munkáját, ha módjában áll. És ez mindenre érvényes […] Fájdalom, még a munkásmozgalom sem kivétel.”
A kötet csaknem felét a harmadik elbeszélés, Králik Béla élettörténete foglalja el. Ebben születésétől haláláig követi a szerző hőse valóban nem mindennapi életútját országokon, rendszereken, forradalmakon és ellenforradalmakon, zűrzavarokon és rövidebb-hosszabb ideig tartó konszolidációkon át.
Králik Béla történetét olvasva eszembe jutott a hatvanas-hetvenes években közszájon forgó cinikus mondás, amely szerint kétféle kommunista van: okos kommunista és hülye kommunista. Az okos kommunista jól megél csupán abból, hogy kommunista, a hülye kommunista pedig ugyanezért még a szocializmusban is bajba kerül.
Králik ilyen „hülye” kommunista: valamikor egészen fiatalon elkötelezte magát az eszme iránt, és attól kezdve hűségesen kitart mellette élete végéig. Miközben a politika cikcakkjai „okos” alkalmazkodást követelnének, ő erre nem vállalkozik. Emiatt minden rendszer őt tartja fő ellenségének. Forradalmárok és ellenforradalmárok, fasiszták, liberálisok, szociáldemokraták, anarchisták, olykor saját elvtársai is az ő megverésével remélik helyreállítani a világ rendjét.
Tabák könyve talán megírása idején sem volt időszerűbb, mint most, amikor a marxistáknak önkritikus módon szembe kell nézniük a mozgalmat ért vereségek okaival. „Tabák panoptikuma a 20. század munkásmozgalmi harcainak félszegségeit, gyengeségeit, gyatraságait mutatja föl három hőse környezeteként. […] Az 1989 óta eltelt évek nagyon időszerűvé teszik ezeket az írásokat, amelyek kíméletlenül groteszk képet rajzolnak arról az előzményről, amely a szocialista irányultság végéhez és a kapitalista restauráció kezdetéhez vezetett” – írja a könyvről Simor András.
A három főhős környezetében – néha visszatérően, néha csak egy-egy villanásnyira – kitűnően ábrázolt alakok kavalkádja mozog. Megátalkodott reakciósok, jó szándékú, de tanulatlan és ezért könnyen manipulálható „kiemelt” vezetők, a mozgalom jelszavaival ügyeskedő kisstílű simlisek, és a legismerősebbek, a mindig a győztes oldalára álló „okosok”. Történetüket Tabák csak az 1960-as évekig írta meg, de ma már további életútjukat is ismerjük: ők lettek harcos, rettenthetetlen kommunistákból mára harcos és rettenthetetlen antikommunisták, a szociáldemokraták táborától kezdve egészen a fasisztákig a politikai paletta minden színárnyalatában.
Többek között, azért is időszerű ez a könyv, mert megmutatja, hogy mivé fejlődött, amit Tabák András még csak csírájában ábrázolt.
A Három magyar pikareszk keserű szatíra, de nem leverő s nem lefegyverző könyv. Inkább tanulságos, a jelenre és a jövőre nézve egyaránt. (Szerzői kiadás)
Bistey András
Népszava, 2010. október 6.
KÖZBEVETVE
Fordított Tabák
Az írók életpályája rendszerint úgy kezdődik, hogy fiatalon verseket írnak, majd a novelláig merészkednek, és a bátrabbak neki fognak a regényírásnak is. Tabák Andrásnál ez fordítva történt. Alig múlt húszéves, amikor az első elbeszéléskötete megjelent, és huszonhárom, amikor regénnyel jelentkezett. Első verseskötete azonban csak harminc évvel később látott napvilágot. Most, újabb húsz év után, Telemre készülődöm címmel jelent meg válogatott verseinek gyűjteménye. Aligha téved a kötet olvasója, ha úgy gondolja: a politikai, társadalmi változások fontos szerepet játszottak abban, hogy 1991 óta rendszeresen jelentkezik versekkel is. Mi tagadás, egyre nagyobb gyanakvással figyeli, ami körülötte történik, és például ilyen vallomást ír, igaz, a festő Courbet nevében, hogy „Arra biztatnak, akik aggódnak értem, / hogy ne szégyelljem, fordítsak köpenyeget. / No, s ha úgy tennék? Hiszen mi haszna volna? / Kívül belül vörös az én köpenyegem.” Kevesen vállalják manapság, hogy megőrizzék régi hitüket, különösen nem a nagy nyilvánosság előtt. Tabák pedig így ír: „Elsuttogok akkor néhány verset / Eluardtól, Attilától, Brechttől, / magam elé dúdolom a dalt / csillagosokról, katonákról, / s poharamat megemelem rád, / így ünnepellek hát ezen az ünneptelenített napon, forradalom.” Zárójeles címeket viselő verseiben természetesen nemcsak a politikáról esik szó, Ladányi Mihályhoz, az egykori baráthoz írt költeményében például ez szerepel: „fáradt kisember lettem magam is, / aki behúzódnék, ha lehetne, / a szerelem ereszealja alá.” Végül egy majdnem hihetetlen, de megtörtént találkozás egy buszon, ahol én Tabák kötetét lapozgattam. A mellettem utazó idős úr belepillantott, és megkérdezte: kinek a verseit olvasom. Mire örömmel sorolta az Ezredvég című folyóiratszerzőt, akiket kedvel, a Z-füzeteket emlegette, és ígérte, hamarosan megszerzi ezt a kis könyvet is. Bizonyítván, hogy van ennek a költészetnek olvasója ma is.
BERNÁTH LÁSZLÓ
Népszava, 2013. november 4.
„Hóchok” és „Heilek” a Szigeten
„Kiléptem hát, hogy enyhülést leljek./ de 'Hoch-ok' zúgtak és rekedtebb ’Heil-ek’./Csámpás Wotanok téglavörös arccal/ több macklenburgi dalkör/ zajongta, hogy csak ő van a világon,/ és megvalósul a keleti álom.”
A maga nemében szenzációs kis kötetet jelent meg a Z-füzetek sorozatában Hitler '33 címmel, Tabák András szerkesztésében. Nem az a rendkívüli benne, hogy összegyűjtött harmincnál több írást a magyar irodalom klasszikusaitól és mai szerzőktől, hanem a régebbi művek dátumai.
Ezek az 1932-ben, 33-ban, 34-ben született munkák mutatják igazán, hogy a legjobbak milyen érzékenységgel, milyen időben reagáltak a fasizmus veszélyeire. S ezek jószerivel nem, vagy alig ismert versek. Mint például József Attila A szigeten című, 1934-es költeménye, amely alaphangon csak arról szólt volna, hogy kiment egy kicsit levegőzni, vélhetően a Margitszigetre. Ám ami ott fogadta az nem nagyon volt az ínyére. Egyebek között így szól a vers néhány sora. „Kiléptem hát, hogy enyhülést leljek./ de 'Hoch-ok' zúgtak és rekedtebb 'Heil-ek'./Csámpás Wotanok téglavörös arccal/ több macklenburgi dalkör/ zajongta, hogy csak ő van a világon,/ és megvalósul a keleti álom.”
Kevéssé ismert Illyés Gyula 1944-es, Napló című költeménye, amelyben így ír: „Nem úgy a hős, tős ős-lovagi kormány!/ Ez nem takarja, ez le nem tagadja,/ hogy a katonaszökevény helyett/ lelöveti az asszonyt, gyermeket.”
Nem hiányoznak a gyűjteményből Vas István, Gábor Andor – aki véletlenül összetalálkozik Hitlerrel Weimarban 1932-ben – Gelléri Andor Endre sorai sem, aki megrendítő írásában emlékezik bajtársaira, akik akár az életük árán is meg kívánták menteni, hogy majd írni tudjon erről a világról. Bálint György, Babits Mihály, de Pilinszky János is ott van a kötetben, csakúgy mint Nagy Lajos Pincenaplója, aki Budapest ostromának utolsó napjairól számol be személyes élményei alapján. A kötetben az a tragikus, hogy 60-80 év múltán is milyen sok az aktuális, a veszélyekre figyelmeztető sor. Weöres Sándor Scherzójában: „Húzódj a végső napsugárba,/ bár a nyarat nem menti meg:/ pléhmajom mászik dinnyefára,/ kihal az emberek világa/ és élnek a gázmesterek.”
Bernáth László
Népszava, 2014. március 17.
Közelkép – Az utolsó hongyarapító
Tabák András író beteg. S ez azért kaphat nyilvánosságot, mert az Ezredvég című folyóiratban hat verset is írt Jutkának rákbetegen címmel. Igaz, az egyiket – vélhetően – kezelő orvosnőjéhez írta és így fejezte be: "Szép, mint egy vers / S tudjuk, nincsen / Semmi ami egy versnél szebb lehetne."
A versek szeretete és tisztelete vezethette, hogy a most megjelent kötete (Az utolsó hongyarapító a címe) első részében verseit tette közzé, pedig ő elsőrendűen prózaíró. Nagyon érdekes tematikus összeállításban sorjáznak a költemények: a magyar és a világ-történelem fontosabb eseményeit és személyiségeit idézi meg ezekben a versekben. Szent Istvántól Jókain át, Sztálinig és Hitlerig és ez utóbbiak között képtelennek tartja a párhuzam emlegetését. A kötet nagyobb része azonban próza, rövidebb-hosszabb novellák, de folytatása is a verses első résznek, ezek is történelmi témákat jelenítenek meg. Az első írásokban ugyan – vélhetően – saját kisgyerekkori emlékei jelennek meg, a második világháború idejéből. (Más-más néven és környezetben játszódnak ugyan ezek az írások, de alig zárható ki, hogy ezek ne saját élményei lettek volna.)
Különösen szívbemarkoló A rózsaszínű levélpapír, amelyben olvasni nem tudó kisfiúként felfedezi, hogy a leveleket, amelyeket nagyapja tolmácsol számára, nem a fronton szolgáló apja, hanem éppen hogy a nagyapja írta.
Azután ismertebb történelmi eseményeket megidéző írásaiban, amelyekben nagy valószerűséggel idézi fel a környezetet és még a korabeli ételeket is, gyakran él a paródia eszközeivel.
Mint például a kötetnek is címet adó Az utolsó hongyarapító című novellában, amely arról szól, hogy 1913-ban, milyen nagy körülményességgel foglalják vissza Ada Kaleh szigetét – a törököktől.
Hasonlóképpen jól szórakozik azon, miként is sikerült a tatároknak elfoglalni Poltavát. Reméljük a versben is megénekelt doktornő, és orvostársai, meggyógyítják Tabák Andrást.
Bernáth László
Népszava, 2014. július 7.
Közelkép - Utolsó versek
"Senkinek született/ Senkiként élte le életét/ S mint senki halt meg/ Ám egyetlen cselekedetével/ Mégis halhatatlanná/ Tette vitézi nevét:/ Egymillió magyar/ Állampolgár halála/ Megsemmisítő táborokban/ Harctereken vagy/ Városaink ostromakor/ Példátlan történelmünkben/ Amit ez a senki elkövetett.
"Horthy Miklósról van szó ebben az egyik utolsó költeményében, amit még rákbetegsége előtt írt. Aztán már csak Jutkának rákbetegen című, 25 darabos sorozat jelzik költészetének végnapjait, amit olyan pontosan látott, és szokatlan módon meg is írt pontosan. Mint az utolsó versében.
"Én azzal is tisztában vagyok/ Hogy ami velem történik, visszafordíthatatlan. / Igen, megbékéltem vele, nem vívok/ Értelmetlen és ostoba szélmalomharcot/ És mégsem tudok semmit se tenni ellene./ Félek."
S talán a félelem ellen dolgozott halála napjáig, idén április 23.-áig. S ezekben az utolsó hetekben rendezte kötetté a most megjelent Utolsó versek című könyvében megírásuk időrendjébe a verseket. Harcias, politizáló versek ezek az utolsó szövegek, s nem valami "objektív kívülálló" sorai - ahogy sokan az írótól elvárják - hanem ütnek, vágnak a jobboldalra Horthytól Wass Alberten át a téren cigányozó, rasszista figuráig mindenre és mindenkire, akik veszélyeztetik más emberek életét.
Nem könnyen ér el eddig a lét-pozícióig, de mondhatni: még időben, hogy felvegye a kesztyűt minden múlthamisítóval, jelenben grasszáló rasszistával, ostoba politikussal, szemben. Miközben maradt ideje érzelmekre szerettein, környezetén kívül az egész országra. Mert Tabák András - ha szabad most ezt a lejáratott jelszót használni -hazafias költő volt, aki valóban népben, nemzetben gondolkodott. Ezt bizonyítják a 2010 és '14 között írott utolsó versei is.
Bernáth László
Márczius Tizenötödike, 2014/7-8 szám
Tabák András utolsó verseskötete
A 2014. április 23-án elhunyt Tabák András egy verseskötettel búcsúzott a világtól. Gyógyíthatatlan betegségének tudatában írt testamentuma tematikusan két részből tevődik össze. Az elsőben hosszú – még a Horthy-rendszer vésznapjaiban indult – életének tapasztalataival mérlegeli az aktuális politikai eseményeket. Epigrammaszerű verseiben figyelmezteti a fiatalabb nemzedékeket a döbbenetes történelmi párhuzamokra és a még döbbenetesebb történelemhamisításokra:
(Tisza István új, zuglói szobrára)
Ím ő az itt, ki győzelmes
Harcokat vívott meg egykor
A tulajdon népe ellen
És labanc ősei vágta
Csürheösvényen törtetve
Az ország sírásója lett
(Horthy)
Senkinek született
Senkiként élte le az életét
S mint senki halt meg
Ám egyetlen cselekedetével
Mégis halhatatlanná
Tette vitézi nevét:
Egymillió magyar
Állampolgár halála
Megsemmisítő táborokban
Harctereken vagy
Városaink ostromakor
Példátlan történelmünkben
Amit ez a senki elkövetett
Kíméletlenül ostorozza az anakronisztikus helyzetért felelős politika-csinálókat, érzékenyen reagálva ostoba és cinikus megnyilvánulásaikra:
(Egy polgármesternek)
„Mindenki annyit ér, amennyije van.”
Lelke mélyébe világít e szentencia, uram
Ripők-kulák bölcsesség ez a legjavából, uram
A basagazda dölyfe cselédsége iránt, uram
(Egy bonmot-ra)
Bizony igaza van!
Ha csak a szavait nézzük,
pusztán pszichopata.
Ha tetteit – gonosztevő.
De nem csupán „beszélgető” versek szerepelnek itt, egy-egy tömör portréval felvillantja a szomorú összképet is:
(A vezéri fotókra)
Évről évre rosszarcúbb
És nem az idő teszi
A közhely ezúttal tény
Felelős negyvenen túl
Az arcáért az ember
Kötetének második részében, a feleségéhez címzett verseiben Tabák András mélységesen lírai hangvételt üt meg:
(Jutkának rákbetegen 1)
Csontig fogyva, megritkult hajjal
S holtfáradtan, mint egy megsebzett
Kis állat – így várlak, magamban
Vinnyogva, haza nap nap után.
A tragikus élethelyzet megélesíti a szemlélődő tekintetét, aki méltán ad hangot tehetetlen felindulásának:
(Jutkának rákbetegen 8)
– részlet –
Gyűlölöm, amikor sajnálnak
Amikor látom a szánakozó
Pillantásokat, hogy „ó, szegény”
De legfőképp a vigasztaló
Szavakat gyűlölöm…
Ám a szerelem fénye a legnehezebb élethelyzeten, a végső pillanat szörnyű árnyékán is átragyog:
(Jutkának rákbetegen 6)
A szerelem
Mindeneken túl
A szerelem
Mindeneken át
A szerelem
Az tért vissza, lám
Öregségemre, betegen
A szerelem
A múlhatatlan, örök
Szerelem irántad
(Tabák András: Utolsó versek, Z-füzetek/155, Budapest, 2014)
Ballai László
Kortársak róla
Tabák András alig múlt el húsz esztendős, amikor megjelent figyelmet és érdeklődést kiváltó első novelláskötete, a Szól a sziréna (1960). Különös, kicsit romantikus, reményvesztett, de elszánt kitartással a lélek békéjét és a boldogságot kereső hősei sokféle változatban példázzák sorsukkal, hogy még a reménytelenségen, a pillanatnyi gyengeségen is úrrá lehet az igaz emberség és a nemes eszményekbe kapaszkodó kitartó hűség. Mily csüggedten téblábol például odahaza a leszerelése utáni első napon Feri, mikor meghallja, hogy Gizi már nem szereti, mással jár jegyben. S mikor megismerkedik Körösztössel, aki hozzá hasonló, egyszerű ember, s tanító szeretne lenni, mégsem tud rá haragudni. Érzi, hogy a másik fiú is tiszta szándékú, az is szeretettel közeledik a lányhoz (Felhők). S látszólag milyen nagy kerülővel talál rá a lélek megnyugvására Bordács, A kontyos lány című elbeszélés középkorú főhőse! Neki is joga lenne a boldogsághoz, hiszen felesége elhagyta, s élete azóta oly sivár és egyhangú. Mégis le tud mondani a lányról fiatalabb munkatársa kedvéért. És épp ez a gesztus példázza, hogy Tabák András hősei a nehéz körülmények között is tisztán és érintetlenül őrzik a lélek érzékenységét.
Pedig az író sokszor meglehetősen ember- és jellempróbáló körülményeket teremt figurái teherbírásának próbájául. Kicsit tételszerű Gúzsbakötve (1961) című regénye például újabb történelmünk egyik legnehezebb, legellentmondásosabb időszakában, 1955-ben és 1956-ban játszódik, s egy gyári kollektíva életének szűrőjén át mutatja be, milyen fontos a hűség, melyet e gyár munkásai, értelmiségijei őriznek szívükben, s amely képessé teszi őket, hogy az egymásba kuszálódott történelmi erővonalak mentén is helyesen tudjanak tájékozódni, s megőrizzék mindazt, amit addig teremtettek. "Hát együtt vagyunk ... Bizony hamarabb is megtehettük volna" – mondja a regény befejező lapjain az egyik munkásszereplő. Még dörögnek az ágyúk, még bizonytalan minden, de ez a pár szó már a közösség termékeny erejét példázza.
Tabák András hősei soha nem a könnyű utat választják, vállalják a küzdést, a nehézségeket, csakhogy érintetlenül őrizhessék magukban mindazt, amit ők az élet vezérlő eszményeinek vallanak. Ezt a gondolatot példázatszerűen is kifejti a Kakas Aszklepiosznak (1963) című kötet címadó elbeszélésében. Szókratészt nem lehet megfélemlíteni s megvesztegetni sem. Mert ha nem vállalná a halált, ha egyetlen gesztussal nem dobná oda életét, hogy megóvhassa mindazt, amiért élt és alkotott, nem volna értelme létének. Mint ahogy az író tanítása szerint a kockázat vállalása nélkül, a kisszerűség köreiben megragadva egyetlen ember életének sincs értelme, senki nem fejtheti ki magából legigazibb tehetségét és hivatását.
A kritikusok szinte kivétel nélkül rámutattak arra, hogy Tabák András rendkívül gazdag életismerettel építi fel műveit, ábrázolásmódja azonban kicsit egyhangú, s a problémáknak sem mindig hatol a legmélyére.
A tudatos írói elmélyülés bizonyítéka Sargasso-tenger (1965) című regénye, melynek végső célját úgy fogalmazza meg, hogy "a felszabadulás objektív ténye csak akkor válhat lehetőségből teljes megvalósulássá, ha a kívülről jött szabadsághoz az emberhez méltó belső szabadság is társul. Ez hosszú folyamat, és csak a szocialista rend szívós és tudatos tevékenységével valósítható meg. És amíg meg nem valósul, addig, amit a sóvárgó ember földnek lát, csak Sargasso-tenger marad, a szárazföld káprázata."
A Sargasso-tenger tehát a múlttal való szembenézés tudatos kísérlete, s mint ilyen, abba a hatalmas regényfolyamba illeszkedik, mely a második világháború után alakult ki, s kivételes remekműveket is felszínre hozott. A háború utolsó két évét egy öt-, majd hatéves kisfiú szemén keresztül látjuk, akinek apja egyik napról a másikra munkaszolgálatra kényszerül. Hiába igyekszik anyja és környezete eltitkolni előtte a valót, finom idegrendszerével megérzi, hogy neki magának is meg kell változnia, s hűnek kell maradnia ahhoz, aki oly hirtelen szakadt ki életéből, az édesapjához. S e sokszor torkot szorítóan hiteles, igaz gyermeki harc végül megtenni eredményét, arra figyelmeztetve az olvasót: ha mi magunkban nem őrizzük meg a gyermekek tiszta hitét, sosem fogjuk megóvni a legszebb és legnemesebb eszményeket.
A regény ábrázolásmódja is jelentős fejlődést jelez Tabák András pályáján. A finom belső monológok, a film montázs-technikájának mértéktartó, de a fontos pillanatokban hitelesen ható átvétele azt jelzi, hogy az igényes tartalomhoz sikerült adekvát formát is teremtenie.
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1945-1975 III./1-2
Akadémiai Kiadó, Budapest 1990
Márczius Tizenötödike, 2014/7-8 szám
Szeretettel üdvözli: Tabák András
2000-ben jelent meg az első könyvem, egy kultúrfilozófiai esszé, az Európa Kiadónál. Az igazgató irodalmi színvonalú írásnak nevezte, a szerkesztő pedig szokatlannak tartotta, hogy előzőleg még nem publikáltam a novelláimat folyóiratokban. Literátus barátaim is furcsállták ezt. Jöttek is az ötletekkel, ide küldd el, oda add be a műveidet. Voltak, akik maguk vették kézbe az ügyemet és személyesen, saját ajánlásukkal postázták a kézirataimat. Csupán egy, jelesnek mondott, laptól érkezett válasz: „nem rosszak ezek az írások, de valahogy nincsenek benne a fősodorban”.
Megérteni véltem a helyzetet. Minden periodikánál kialakult a törzsszerzői kör, új emberekre nincs szükség. Annak a kornak végképp leáldozott, amelyben olyan orgánumok határozhatták meg az irodalmi mércét, mint a Nyugat – tisztán az esztétikum kívánalmait figyelembe véve. Ekkor javasolta valaki, hogy küldjem el a novelláimat Simor Andrásnak, az Ezredvég főszerkesztőjének. Miért ne? Azzal némi gőggel előkerestem a „fősodros” folyóirattól visszajött négy írást és olvasatlanul beletettem a jeles költő nevére címzett borítékba. Legnagyobb meglepetésemre alig egy héten belül választ kaptam: „Beküldött novellái közül a Szerelmet és a Gyilkost választottam. További írásait várva, szeretettel üdvözli: Tabák András.”
2001 decemberében érkezett e levél, és az Ezredvég 2002 februári számában megjelent a Szerelem, az a még 1990-ben írt novellám, amelyben megtaláltam a saját hangomat. Nagy pillanat ez egy író életében. Barátaim is érezték ezt, akik partit rendeztek a tiszteletemre, amelyen a koccintások közben kézről kézre járt a folyóirat példánya. 2002 októberében közölték a Gyilkost. Ezt követően négyesével-hármasával küldtem a műveimet Tabák Andrásnak, akinek már az első levelében is jelzett öröme valódi volt, ám korántsem kritikátlan. Ami tetszett neki, azt nem habozott „kitűnőnek” vagy „nagyon szépnek” nevezni, de túl azon, hogy évekig nem jelentette meg minden hozzá juttatott művemet, még tömör bírálataival is igyekezett nyesegetni irodalmi túlkapásaimat: „Írásai közül a Leila álmai nagyon tetszett, pompás kis novella. Az Esmeralda azonban nem sikerült. Vontatott, szétfolyó és rosszak a hangsúlyai – a szerkezetével van baj.” Vagy: „Szindbád-verse sajnos nem tetszett. (Egyikünknek sem.) Összehasonlíthatatlanul jobb volt a Lacrimosa és a Don Juan c. költeménye is.”
A szerkesztői szigor írói önszigort vált ki. Nem utolsó sorban Tabák Andrásnak köszönhetően ma már addig olvasom közlés előtt újra-meg újra a műveimet, amíg nem találok bennük hibát. Nem érdemes sietni, az örökkévalóság megvárja az embert. Az utóbbi években már többnyire ilyenforma válaszokat kaptam küldeményeimre: „A három novellát elolvastam, mindegyiket közölni fogjuk.” Mert Tabák András mindig válaszolt nekem, amikor pedig – betegsége okán – nem tehette ezt, a feleségét kérte meg, hogy értesítsen telefonon.
Még 2000 tájékán úgy festett, hogy az Élektra című egyfelvonásos darabom hangjáték-változatát bemutatja a Magyar Rádió – azután politikai okokból leváltották a szerkesztőt, így a remény is kútba esett. Tíz évvel később arra gondoltam, hogy Tabák András mércéjével is megmérettetem a drámát. A következő választ kaptam: „Az egyfelvonásost nem közöljük. Kár érte, mert egy egészen ragyogó mai társadalmi szatíra lehetősége rejlett benne. De így, ezzel a befejezéssel csak egy közepes kabarétréfa lett belőle, ahhoz pedig túl sok az a kb. 10-11 flekk, ami a poént megelőzi. Jó lenne – akár egy időre félretéve – újra végiggondolnia, mert az említett 10-11 oldal nagyszerű lehetőségeket tartogat és igen jól megírt.”
Nem mondhatom, hogy különösebben örültem e véleménynek, de tüzetesen átnézve a szatírát, igaznak találtam magam is, és csodálkoztam azon, hogy a rádió dramaturgja miért nem vette észre a hibát. Majd kétségbe estem. Hogyan nyúlhatnék hozzá dédelgetett ifjúkori darabomhoz, amellyel még a gimnáziumi osztályszínpadok vetélkedőjén arattam osztatlan diadalt? A homályba veszett éjszaka megválaszolhatatlan kérdésére – mint már annyiszor – a reggel derűje felelt. Amint a zuhanyrózsából permeteztem magamra a vizet, már megszületett a megoldás – és akkor a tanácsot követve hónapokig felé sem néztem az Élektrának. Végül újjászületett.
„Az Élektra sokkal-sokkal jobb lett (bár az utolsó harmadából lehetne húzni), s így már feltétlenül közölhető – írta Tabák András. – De mi, sajnos, aligha fogjuk megtenni. Túl hosszú. Minden darabbal ez a gond. Igen nagy terjedelmet foglalnak el egy folyóiratban, és semmilyen tördelési technikával vagy trükkel sem csökkenthetőek. Kár.”
Soha nem találkoztam Tabák Andrással. Levélben érintkeztünk egymással – amelyet kézzel írtunk. Kapcsolatunk tisztán irodalmi kapcsolat volt, esztétikai kérdésekről cseréltünk eszmét, elküldtük egymásnak a könyveinket és az azon rendezvényekre szóló meghívókat, amelyeken személyesen is megismerkedhettünk volna. De hát attól ismerünk „személyesen” valakit, hogy kezet szorítunk vele és a szemébe pillantunk, majd a büféről, a fociról vagy a politikáról a kezdünk csevegni? Hiszen kevés emberrel osztottam meg olyan mélységig a gondolataimat, mint Tabák Andrással. Sőt, vele csak olyasmiről értekeztem, ami engem e világon a legjobban érdekel, ami életben tart – az írás művészetéről. És amikor véleményt alkotott egy-egy alkotásomról, mi másra reagált volna, mint lelkem legbelsőbb rezdüléseire? Tette pedig ezt a legnagyobb óvatossággal és tapintattal, sorait így zárva: „Szeretettel üdvözli: Tabák András”.
Ballai László
Díjai, elismerései
SZOT-díj (1961)
Irodalmi Nívódíj (1983)
Irodalmi Nívódíj (1989)
Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1998)
Gábor Andor Írói Jutalomdíj (2008)
Fényképek, grafikák
 |
 |
 |
 |
 |
Források
http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/03/962.html
http://nepszava.hu/cikk/1026264-kozelkep---utolso-versek
http://moly.hu/konyvek/tabak-andras-a-sotet-ablak
http://epa.oszk.hu/02500/02518/00176/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1962_03-04_443-444.pdf
http://www.ezredveg.hu/html/2009_01/09013.html#ba
http://www.marczius15.hu/arc/2014_07_08.html
http://www.szepirodalmifigyelo.hu/pdf/2006/06-2-026_tabak_csala.pdf
