Nem tudhatom, e tájék mit jelent?
Nékem szülőhazám e csend.
S míg ordítják, hogy ki a jó magyar –
csak ápol némán s eltakar.
Egyszer az isten magyarrá változott,
aztán meg ketten háromfelé mentek.
A fáklyát
hájjal kenegetik,
a legkiválóbb zászlóselyembe,
napisajtóba bugyolálják,
majd egy grandiózus,
nagycímerrel ékes
márványtömb alá süllyesztik,
hogy levegő, szikra
vagy egyéb kellemetlenség
véletlenül se érje.
Lehettem volna
például szegény legény –
na, ez sikerült!
Még a máglyán is:
a legmesszebb látszó fényt
a könyvek adják.
Piros.
Vörösből fakult?
Fehér.
Ezüstből kopott?
Zöld.
Romlásnak indult…?
És mégis lobog!
Péter és Julcsa
békésen gyújtogató,
véres tüntetők –
Kolbászkákból kis kerítést?
Nyugodj bele: vicc volt.
Ki korpa közé keveredik,
az ehet csak disznót…
kalauzok
sínek nélkül
boros búzás
világ békül
gyorsvonatunk
sosem fékez
megint szép lesz
MEGINT SZÉP LESZ
Legszentebb cél: a
pokolba vezető út
kikövezése
Ama hírhedett
prokurátor legalább
még kezet mosott
Jelenleg mi ott tartunk hogy
csorbulgat az énkép
a jövőt azt egyáltalán
a múltat meg végképp
Kuporgató piroskákon
egyre hízik a nagy falka.
Miért olyan vastag bőröd?
Kérdezi még a sok marha…
Csak tanulj, tinó!
És farkas a farkasnak
jó embere lesz.
~ avagy ~
Szállj el dalos madár!
Európa (egy)helyben. Üzen:
a fény. Indulunk már, komám?
Valami nagy-nagy örömtüzet?
A négy legnagyobb vár fokán.
Árpád népe, hej!
Büszke vár még az ország!
(Bár súlyunk: pehely.)
Ezt választom.
Ez a dögcédula fényesebb.
Szeles vagyok. De.
Mert munkámon más keres.
Pontosan, szépen.
Rég nincs itt csillag.
Dolgozni. Min? Az égen?
Már nem érdemes…
A sok kifogás után
annyi a pont
vígan megtöltene egy
marhavagont
Egyre fényesebben lobognak a szelek
ránk szállott a turul ami minket megillet
valami bűzlik már minálunk babám
holnapra megforgatjuk a szemünket
Egy holdig fénylő
üvegszilánk a vérben:
Mohamed könnye
Padok, emberek, körös-körül pedig a nagy semmi.
– Jó napot!
– Magának is!
– Zavarhatom?
– Nem zavar. Ráérek… Üljön le, ha akar. Széles a pad, elférünk.
– Köszönöm. Engedje meg: Kovács Jánosnak hívnak.
– Örvendek. Varga István.
– Hadd kérdezzem meg: ön miért van itt?
– Maga új, igaz?
– Igen. Egy hete haltam meg.
– Akkor volt már fent és lent is, ha nem tévedek.
– Igen.
– És sem ide, sem oda nem engedték be.
– Nem… Fent azt mondták, nem voltam elég jó ember. Lentről azzal küldtek el, nem voltam elég gonosz. Ráadásul mindkét helyen ki is röhögtek… Ideirányítottak, azt mondták, ide vagyok beosztva… Mondja István, mi ez a hely?
– Pista. Neked Pista. Szervusz sorstárs.
– Jancsi. Szervusz.
– Hát, drága Jancsi, ez az Átlagemberek Túlvilági Nulladik Kikötője. Rövidítve ÁT0K.
– Át0k? Micsoda badarság!
– Az. De ez a neve, tetszik, vagy sem. A lényegen nem változtat.
– És meddig kell itt lenni?
– Az örökkévalóságig…
– Most tréfálsz!
– Nem… teljesen komolyan mondom…
– De hát itt nincsen semmi!
– Dehogynem! Vannak padok, ÁT0K-polgárok, és a semmi. Ez is valami…
– Ez most már mindig így lesz? Padok, emberek és a nagy nulla?
– Így…
Pár perc néma csend.
– Mennyivel jobb lehet a mennyben… Angyalok, béke, hárfák… Ennél itt, talán a pokol is jobb! Ott legalább történik valami…
– Itt is történik. Ücsörgünk, beszélgetünk, beavatjuk az újakat. Mesélj! Neked milyen életed volt?
– Hát… semmi extra… Szimpla gyerekkor, munka, család, unokák, infarktus… Mondd! Te boldog vagy itt?
– Háh! Boldog? Itt nincs olyan. Létezünk a semmiben. Ne gyötörd magad, hozzá fogsz szokni. Időd lesz rá. Egy egész örökkévalóság. Évszázadokig tartott, mire rájöttem a lényegre.
– Avass be, kérlek!
– Aki a mennybe kerül, vagy mártír, vagy bolond volt életében. Gondolj csak bele, mennyit szenved mindkettő, míg ki nem leheli a lelkét… Mindig jónak lenni… Soha egy aprócska kilengés… Az ember gyarló, ha megtagadja a természetét, már életében is a semmi veszi körül… Aki pokolra jutott, vagy velejéig romlott politikusként, vagy gyilkosként adta be a kulcsot. Gondolj csak bele! Érzéketlenül élték az életüket. Hát köszönöm szépen az olyat! Jó volt nekem úgy, ahogy, volt, szimpla átlagemberként. Dolgoztam annyit, mint a güzü, a gazdaságban. Örültem, bánkódtam, szerettem, gyűlöltem, voltak aligbírható, iszonyat-napok, de voltak az örökkévalóságig emlékezetes boldogságosak. Szerettem élni, eredményes életem volt, egy percét sem bánom…
– Sokáig sanyargattam magam afelől is, vajon mi lett volna, ha nem csak félszívvel hiszem Istent. Aztán rájöttem, semmi bizonyíték nincs arra nézvést, hogy ott, a magasságos mennyekben, vagy az alvilágban más lenne az élet, mint itt, az Át0K-ban… Mert mi van, ha ott is a semmi van…
– Állítólag a mennyekben és a pokolban is alig lézengenek, én pedig szeretem a társaságot.
Jó ideig egyikük sem szólt. – Gyere, induljunk! A következő transzporttal érkezik egy író is. Állítólag éhen halt… Biztosan remek történetei vannak, szerintem nem fogunk unatkozni. Ha jó író, idevarázsolhatja nekünk a mennyeket az összes hárfás puccal, és a poklot is minden ördögével. Olyan lesz, mintha élnénk…
Vasárnap. A lusta falu felett húsleves, pörkölt, rántott hús illat lengedez, piskóta puffad a sütőkben. Az utcácskák kihaltak, csak a türelmetlen kutyák szaladgálnak izgatottan fel-alá a portákon, nyáluk el-elcsöppen – jussukra várnak. A falu nagy része a vasárnapi misén van, aki otthon maradt, alapos ürüggyel tette.
– Kijaz? Rögtön megyek, pellanat! A gázláng takarékra kerül a hús alatt, az asszony szaporázza az ajtó felé. – Jó napot. A Halál vagyok. Nagyné, született Réz Erzsébetért jöttem – bemutatkozás közben be-bepislog a lakásba az asszony válla felett, közben nagyokat szippant a levegőbe. A vaknak se lenne titok: nehezére esik a rettenthetetlen, elkerülhetetlen végzet szerepéből nem kiesni. – Értem? – sikolt fel az asszony. Most, amikor a hús a zsírba’ van? Tegye mán odébb a kasza hegyit! Még kárt tesz bennem! Most nem vihet! Álló éve várom az unokámékat! Ebédre itt lesznek. Menjen is, nem érek én rá magáva’ törőnnyi! – De kérem! Ami elő van írva, az elő van írva! – vinnyog a fekete csuha, pillanatok alatt összetöppedt, feleakkora, mint érkezéskor; a kámzsa nagyokat szippant a kiáramló ételillatból. – Nem érdekel! Most akkor se megyek! Előírás, vagy se, nem hagyok itt csapot-papot! Még hogy vasárnap ebéd előtt meghalni… Az én főztöm fölött nem fog senki sírni! Isten magáva’! Az ajtó becsapódik, a Halál döbbenten áll. Orrába húslevesillat tapad…
Éjszaka van. Szuszog a falu. Pár unatkozó kutya át- átcsahol egymásnak, különben csend… A Halál okosabb, meg nem is az a csendbontó fajta – ravaszul a kéményen csusszan be. Megáll az asszony ágya mellett, halkan keltegeti. – Erzsébet! Nagyné Réz Erzsébet! Ébredjen, vinnem kell! Az asszony nehezen dobja le magáról súlyos álmát – hosszú, fáradtságos volt a nap. – Mit akar? Ki maga? Ja, látom. Má’ megin’? Jobb időt nem tanáhatott? Legyen magába’ hangyányi emberség, hadd aluggyam ki magam utojjára. Egész nap, mint a barom húztam az igát. ’lyen fárattan még hátra, az árnyékszékig se tudok emenni, nem hogy ollyan hosszú útra! Lássa! Itt a vödör! Na ugyi! – De a parancs… – leffen le a kámzsa. – Bánom én a parancsot! Majd elszámolunk! – oldalára fordul és hortyog tovább.
Hétfő: nagymosás. Kedd: vasalás. Szerda, csütörtök: szilvaszedés, befőzés. Péntek: kamrameszelés. Szombat: templomtakarítás – a Halál minden napra megkapja a maga kosarát, ő van meglepődve legjobban puhányságán. A főnök leszedte róla már a keresztvíz összes cseppecskéjét, az angyalok kuncognak, az ördögök röhögnek kudarcán. Megfogadja-megfogadja, még tükör előtt is gyakorolna a nagyobb hatás érdekében, ha látná magát benne.
Új vasárnap. Alaposan benne járunk a koradélutánban – a Halál nem hülye, tanult a dologból, megvárja, míg Nagyék megebédelnek, megvárja, míg Réz Erzsébet elmosogat, felmos: ne lehessen kibúvója, mentsége a halál alól. – Kijaz? Rögtön megyek, pellanat! Jaaa… Jó napot Halál… Hát… köszönöm a türelmét, most má’ mehetünk… Éppen semmi dógom, az uram is nyugton van, szunyókál. A Halál nyel egyet, belereszket a kámzsa csuhástól, még a kasza is táncol egy verset. – Bözsike… – hiába, alázatos is tud lenni, ha akar – Nagyné Réz Bözsike… Nem maradt pár kanálkával abból az anyámfőzte-illatú levesből? Hús sem kéne bele… Tészta sem… Beérem némi lével…
És Nagyné Réz Erzsébet azóta minden vasárnap megvendégeli a Halált. Bírja erővel, pedig idén töltötte be a háromszázat.
Feketerigóról van szó. Menczel Dániel, amint kilépett a verőfényes kertbe, ahová négy lépcsőfok vezetett le a félkör alakú teraszról, rögtön megpillantotta a rigót. Ez nem került különösebb figyelmébe, mivel a rigó fütyörészett.
– No, nézd csak – mosolyodott el Menczel úr –, milyen öntelt! Majd eltakarodsz, szemtelenje…
Azzal fogta a gumilocsolót, amely úgy tekergőzött a kerti csaptól a füvön, akár egy felfuvalkodott, kövér kígyó, és egyenest megcélozta a rigót. Majd eltakarodsz, szemtelenje! Élt a gyanúperrel, hogy a rigó dézsmálja meg a veteményest, sőt még az éretlen körtéket is megcsípegeti. De a rigó nem tágított a fenyegető vízözöntől sem, csupán a fütyülést hagyta abba. Fejét oldalra billentve, Menczel Dánielre szegezte apró, csillogó szemét és módfelett csodálkozott. Menczel úr a lába közé szorította a gumicsövet, mezítelen felsőtestét csapkodta a legyeket hessegetve, a tűző nap is égette nemrég lesült, pipacsvörös vállát, és lassanként méregbe gurult.
– A fészkes fenébe, hát láttak már ilyet!?…
Még jobban kicsavarta a kút csapját, a slagból vastag sugárban ömlött a víz, szivárványos, csillámló ívet írt le, kettészelve a levegőt, ám a rigó nem repült el. Felborzolódott tollai közé húzta a fejét, reszketett, de jellemnek bizonyult: állta a sarat.
Menczel Dániel dühében kiköpött, jóllehet ez merőben szokatlan volt tőle, s mert jobban már nem nyithatta ki a csapot, harsogva szólítani kezdte a házbelieket.
– Gyertek ki! Nézzétek meg ezt a dögöt!
A verandára kibukkant Menczelné, vaskos testét hamarjában egy rózsás pongyolába rejtve, és a nyolcéves Gyurika; rémült arccal bámultak a kertbe és mindketten arra gondoltak, hogy Menczel urat megtámadta valaki, mert ilyen elhagyatott környéken, mint amilyen a Csatárka utca, ilyesmi vajmi könnyen megeshet.
Annyit láttak, hogy Menczel úr ott áll a veteményes kellős közepén, a térde közé szorított slaggal locsol, miközben bőszülten csapkodja petyhüdt mellét és teli torokból kiabál:
– Nézzétek csak, nézzétek… Ez a pimasz dög! Na, várj csak…
Felkapott egy követ és vaktában a rigó felé hajította. Ez már nem volt fair play. A rigó felröppent, a kert felett körözött, fütyörészése Menczel úr fülében kaján röhögésnek hangzott, aztán elhúzott a Gugger-hegy irányába.
– Hallatlan – háborgott. – Ez a bestia madár! Persze, ezeknek is minden köztulajdon…
Ilyeneket hajtogatott s úgy belelovalta magát haragjába, hogy felesége és fia szólítani sem merte.
– Az ember egy kis pihenést remél… Itt vannak az ünnepek… Három nap… Nahát, számomra ez a három nap tönkre van téve…
Húsvét volt ugyanis, és Menczel Dániel, a Vízügyi Igazgatóság tisztviselője, kiadós pihenést tervezett. Reggel tízkor fölkelés, rövid torna a kertben, majd bőséges reggeli és újságolvasás, hirdetések és vízállásjelentés – e kettőt naponta lelkiismeretesen átböngészte, a hirdetéseket Dédi bácsi miatt, aki pasaréti öröklakást akart venni, a vízállásjelentést pedig puszta kötelességtudatból –, reggeli után rövid séta a Fenyőgyöngye vendéglőig, esetleg az Árpád kilátóig és így tovább. Szép három nap ígérkezett. És akkor idemerészkedik egy orcátlan rigó, s fuccs az egésznek… És még röhögött is rajtam… valósággal kiröhögött… Már egy átkozott madár is packázhat itt az emberrel!…
– Ne tedd a mancsod a tálba, mert szájonkaplak! – csattant fel.
Ez Gyurikának szólt, aki vézna, szeplős, szemüveges (a bal szemére kancsít egy kicsit), és örökösen attól tart, hogy a következő pillanatban egy nyakleves cserdül a képén.
– Papa, én csak…
– Fogd be a szád! Mars kezet mosni!
Gyurika bölcsebbnek találta, ha nem ellenkezik, engedelmesen bebandukolt hát a házba másodszor is kezet mosni, miközben Menczel Dániel folytatta a füstölgést magában: – Már a saját portámon se lehetek úr…
A hivatalban amúgy is mindenki lába kapcájának érezte magát. „Menczel kartárs, mi lesz már azzal a jelentéssel?” „Az elszámolás, Menczel kartárs…” „Menczel kartárs, ismételten késett a kimutatással, elő ne forduljon többé!”
Ott persze le kell nyelnie, jó arcot kell vágnia mindenhez, május elsején pedig ki kell vonulnia (és többnyire épp a piros zászlót nyomják a kezébe), otthon azonban senki sem háborgathatta. Az én házam, az én váram. Felesége és fia korlátlan parancsolója volt, s birodalma a kis ház, a kert, a gyümölcsös, és voltaképpen elégedett is volt ennyivel. Hanem az a rigó…
Délelőtt nem sétált el a Fenyőgyöngyéhez, mert fejfájást kapott. Gyurika pedig pofont kapott, ő ugyanis sétálni szeretett volna. A pofont egykedvűen vette tudomásul, rendszerint csak akkor kezdett bőgni, ha a szokásosnál bővebben jutott ki neki.
Menczel úr még ebéd közben is a rigót emlegette és a kormányt szidta.
– Ezért tiltották be a légpuskákat. Az ember már meg sem védelmezheti magát az ilyen bitorlóktól. Az állami kerteket bezzeg vadőrök óvják… Te pedig, fiacskám, már megint elsóztad ezt a löttyöt!
Az aranyló húsleves, amelyben egy egész tyúk főtt meg, nem volt elsózva, de Menczelné tudta, most nem tanácsos tiltakoznia, inkább szabadkozni kezdett, hogy rengeted dolga volt, hogy futott a konyha, hogy…
– Sajnálom – torkollta le Menczel úr, vastag szemüvegét lóbálva –, nem fogadhatok fel cselédet, mint azelőtt…
– Pedig az a rigókat is elkergetné – kottyant közbe Gyurika, s erre a második nyaklevest is megkapta.
– Gúnyolódsz rajtam, te csibész?
Néma csendben költötték el az ebédet, utána bort ittak, azt is szótlanul. Azt sem mondták: kedves egészségedre!
Menczelné csak hosszas habozás után merte bejelenteni, hogy délután vendégeik lesznek: Dédi bácsiék jönnek fel.
– Teli akarják zabálni magukat – morogta Menczel úr. – Figyeld csak meg, minden ünnepkor végigvizitelik a rokonságot.
Dédi bácsi Menczelné idős nagybátyja, és ezért az asszony elérkezettnek látta az időt, hogy megsértődjék. Az asztalt már hüppögve szedte le, közben képentörölte Gyurikát, mert a friss abroszt összepecsétezte, odakint a konyhában pedig hangos sírásra fakadt. „Dédit merészeli bántani, a drágát! Pedig hányszor kisegített már minket… És bezzeg tőle akar kölcsönkérni a televízióra is…”
Dédi bácsi magánkiskereskedő a Párisi utcában, és nem fösvény-természet.
Ezalatt Menczel úr kiment a kertbe, de hiába volt ragyogó, derűs az idő, hiába sütött melegen a nap, ő fázósan meg-megborzongott. Mindegyre csak a rigón emésztette magát, nem tudta kiverni az eszéből. Hogyan lehet az, hogy nem ütötte agyon az a rengeteg víz? Hiszen agyon kellett volna ütnie…
Tüzetesen megvizsgálta a bokor környékét, ahol a rigó tanyázott, és egy félig kibújt, megcsipkedett répa láttán szúrást érzett a gyomrában.
– A bestia… Ebből lakmározott… – és kis híján elsírta magát mérgében.
Nemcsak a húsvétja volt immár megmérgezve, de tulajdon erejében, hitében rendítette meg az a dög, a lelki nyugalmát rabolta el…
Hirtelen felkapta a fejét, meredten bámult a kerítés felé. Az arcát mosoly öntötte el. A rigó! Igen, a kerítés tetején ott gubbasztott egy rigó. Egy feketerigó. És ugyan hiszen miért ne lehetne ugyanaz a rigó? Úgy tetszett, a hasonlóság szemet szúróan feltűnő a bitorló és e között a rigó között. Aztán Menczel úr már határozottan fölismerte, már tudta: ez volt az, semmi kétség! Óvatosan lehajolt, felmarkolt egy jókora követ és gondos célzás után odavágta.
A rigó felröppent, de szárnyon találtan rögtön vissza is hullott. Menczel úr indiánüvöltést hallatva csörtetett oda. A rigó utolsót vergődött, amikor kihajította az úttestre.
– Ráfizettél, szemtelenje – nevetett elégedetten. – Még mit nem! Velem gazemberkedni…
Fölemelt fővel, ruganyos léptekkel indult vissza a házba. Borzongása megszűnt, a napsütés kellemesen elbágyasztotta.
„Mégiscsak szép három napom lesz” – gondolta, és már az járt a fejében, hogy délután Dédi bácsitól okvetlenül ki kell csikarnia a kölcsönt a televízióra.
Germanus Gyula (1884–1979) orientalista, irodalomtörténész, író, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő kapcsolatot tartott fenn Lukács Györggyel (1885–1971). Azt nem állítjuk, hogy mély, tudományos diskurzus folyt, ill. komoly szakmai együttműködés alakult ki a két tudós között. Azonban Germanus időről időre (1958–ban, illetve 1962–1964 között) szükségesnek érezte, hogy a korai hatvanas években meglehetősen izoláltan élő és alkotó idős Lukáccsal tudassa a keleti útjai során szerzett tapasztalatokat, különösen a Lukács-életmű recepciójára vonatkozó információkat. (Germanus kapcsolatrendszere kontinenseken ívelt át, nevét egyaránt ismerték európai, török, észak-afrikai, közel-keleti, ill. indiai tudományos körökben.) Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy Lukács arab világbeli ismertségéről, egyiptomi és szíriai reputációjáról elsőként Germanus írt a világhírű filozófusnak és ezzel a rövid levéllel minden bizonnyal kiváltotta a belső emigrációban élő tudóstárs elismerését is. Más levelek sajnos érdektelenebb témákat taglalnak (pl. tiszteletpéldány küldések). A leveleket az MTA Könyvtár és Információs Központ Lukács Archívuma őrzi. 1 Germanus 1958. május 7-én így írt Lukácsnak: 2
„Igen tisztelt, kedves barátom!
Több hónapos keleti előadó utamról hazatérve, tisztelettel jelentem, hogy Egyiptomban, Szíriában és Indiában számos tudós és olvasó azzal fogadott, hogy elragadtatással olvasták és okultak franciára és angolra fordított műveidből és quasi nekem, mint honfitársnak mondtak köszönetet azért a nagyszabású és mélyreható munkásságért, amit az emberiség számára kifejtettél. Én ezt a köszönetet most tefeléd irányítom, nemcsak a magam nevében, de ama számtalan hálás olvasód nevében, akik ezzel megbíztak.
A kiválóbb tudósok, akik műveid csodálói Egyiptomban Dr. Tāhā Husein 3 akadémikus, professzor, Mahmoud Teymour 4 akadémikus, Abbās al-ʻAqqād 5 akadémikus; Szíriában Halīl Mardum 6, a damaszkuszi akadémia elnöke és Safīq Dzabri, a damaszkuszi egyetem dékánja; Indiában Dr. Zākir Husain 7, Bihār tartomány kormányzója, Mr. A. R. Mahmoud professzor (Kalkutta) és Dr. Sunnibi Kumar Chatterjee 8 professzor, a bengáli szenátus elnöke, stb. stb.
Engem személyesen büszkeség töltött el, hogy általad ilyen megtiszteltetésben részesültem és ezért bátorkodtam, hogy ezt szíves tudomásodra hozzam.
Maradok tisztelő híved
Germanus Gyula”
Lukács György 1958. május 16-án kelt köszönetnyilvánító válaszlevele „másodlatban” maradt fenn: 9
„Kedves Barátom!
Nagyon köszönöm kedves leveledet, mellyel igen nagy örömet szereztél nekem. Több évvel ezelőtt indiai íróktól hallottam, hogy ott vannak olvasóim, de arról, hogy könyveim Egyiptomba és Szíriába is eljutottak, fogalmam sem volt. Annál nagyobb meglepetés volt számomra a leveledben összegyűjtött névsor, mert arra különösen nem számítottam, hogy az ottani tudomány ilyen előkelőségei érdeklődnek munkásságom iránt.
Még egyszer hálásan köszönöm azt a nagy örömet, melyet híreiddel okoztál.
Igaz híved
(aláírás nélkül)”
Germanus Gyula rövid levélben viszonozta Lukácsnak a filozófus egy korábbi figyelmességét 1962. március 25-én: 10
„Igen tisztelt kedves barátom!
Fogadd hálás köszönetemet jókívánságaidért a bagdadi tud. akadémia levelező tagjává való választásom alkalmából. Meglepetésszerűen érkezett ez a hír, akárcsak 1956-ban a kairói tudományos akadémia tagjává való választásom is. 54 évvel ezelőtt jártam Bagdadban és a most jövő őszi meghívás székfoglalóm tartására, megváltozott körülmények között fog lezajlani. Akkor tizennyolc éves fővel sok mindent másképpen láttam.
Megemlékezésed nagyon jól esett és személyesen üdvözöllek.
Germanus Gyula”
Germanus Gyula, 1963. január 4-én dedikált tiszteletpéldányt küldött Lukácsnak „Az arab irodalom története” c. könyvéből (Budapest, Gondolat Kiadó, 1962).
Lukács György így köszönte meg a professzor küldeményét 1963. január 9-én: 11
„Kedves Kollégám!
Nagyon örvendetes meglepetés volt számomra, hogy elküldted nekem az arab irodalomról írott könyvedet. A kérdés nagyon érdekel, bár sajnos igen kevéssé ismerem. Éppen ezért nagy örömömre szolgál, hogy módomban lesz könyvedet elolvasni. Már a lapozgatásnál különös örömmel töltött el, hogy olyan behatóan foglalkozol a mai idők arab irodalmával. Ez rendkívül fontos kérdés és úgyszólván alig tudunk róla valamit.
Újbóli hálás köszönettel igaz híved
Lukács György”
Germanus Gyula 1963. augusztus 19-én hosszabb, több kérdést érintő levélben fordult Lukácshoz: 12
„Igen tisztelt kedves Barátom!
Sokrétű, keleti tanulmányaim mellett, érdeklődéssel olvastam a Times Library Supplement július 26. számában kilenc irodalomtörténész véleményét az irodalmi kritika mai állásáról, és kivonatoltam valamelyik magyar lap számára; az nem tette munkámat meddővé, ha a mai elfogult és egyoldalú irodalmi hangulat következtében nem fog tanulmányom megjelenni. Én mindenesetre levelezési kapcsolatba léptem néhány szereplő tudóssal.
A Library Supplement szerkesztője a sorozathoz megjegyzést fűzött: The Breadth of Criticism címen, amelyben a Te nevedet is említette, ezért bátorkodtam ezt az oldalt Neked elküldeni. Nagyon jól esett az, hogy ismét találkoztam neveddel külföldi szakember szájából vagy tollából.
Bécsben október 5-én, szombaton, d.u. 17:10-kor német nyelvű előadást tartok, 500 középhullám, »die Arabische Philosophie« címen. Ha érdekel, örülnék, ha meg tudnád hallgatni. Ugyancsak Bécsben szalagra vették a Rádióban 40 perces előadásomat »Arabische Geographie im Mittelalter« és »das Mohamedanische Religionsrecht« című előadásaimat, amelyeknek kisugározási idejét még nem tudom, valószínűleg a tél folyamán esedékes.
Szeptemberben jön ki külföldön hosszú angol nyelvű tanulmányom az arab pogánykori költészet kritikájáról, amelyben – azt hiszem – végérvényesen lezártam ezt a vitás kérdést. Két héttel ezelőtt a Táncsics negyedik kiadásban hozta keleti útjaim leírásait a félhold fakó fényében. Ha érdekelne, szívesen küldök tiszteletpéldányt és örülnék, ha keleti kalandjaim olvasása pihentetően hatna mélységes filozófiai munkád után, néhány órára.
Maradok szívélyes üdvözlettel
tisztelő híved
Germanus Gyula”
Lukács „postafordultával” válaszolt is, 1963. augusztus 24-én: 13
„Kedves Barátom!
Köszönettel vettem leveledet és a benne foglalt érdekes kivágást. Igazán meghat, hogy ilyen gonddal kíséred figyelemmel a rólam szóló külföldi sajtóvisszhangot.
Amit munkádról írsz, nagy érdeklődéssel és őszinte szégyenérzettel olvastam. Ez utóbbi onnan ered, hogy sajnos munkám nem igen engedi meg, hogy az általad felvetett rendkívül érdekes kérdésekkel még csak felületesen is foglalkozni tudjak. De ha elküldenéd leveledben jelzett új művedet, nagyon örülnék neki.
Még egyszer köszönet a levélért és a küldeményért.
Tisztelő híved
Lukács György”
Végezetül két, rövidebb Germanus levelet ismertetünk. 1964. április 29-én így írt Lukácsnak: 14
„Igen tisztelt, kedves Barátom!
A K.L.M. repülőgépén Egyiptomból hazafelé olvastam rendkívül érdekes nyilatkozatodat a Süddeutsche Zeitungban, ma pedig a Times Literary Supplement külön kiadásában Theatre and Environment 15 című tanulságos dolgozatodat. Ezt leküldöm Taufiq al-Hakim 16 kairói akadémikus kollégámnak, a legkiválóbb arab színműírónak tanulságul.
Jó egészséget kívánva maradok,
tisztelő híved
Germanus Gyula”
A legutolsó, általunk talált levél 1964. július 1-én kelt: 17
„Igen tisztelt, kedves Barátom!
Mellékelve elküldöm a Times Literary Supplement jún. 25. száma vezércikkét – és most megjelent »Legacy of Ancient Arabia« című arab irodalmi dolgozatomat, amely – külföldi szakemberek szerint végleg eldöntötte ezt a vitás kérdést. (?)
Nemsokára – ha Allah akarja! – elküldhetem most sajtó alatt lévő »The Berber-Arab Literature of Morocco« című tanulmányomat. Nagyon örülnék, ha egyszer módot adnál arra, hogy személyesen tegyem tiszteletemet.
Maradok szívélyes üdvözlettel
tisztelő híved
Germanus Gyula”
Kissé csalódást keltettek a kutatóban ezek a levelek. Tisztelettudó, végtelenül udvarias, ugyanakkor jóformán semmitmondó, nyúlfarknyi szövegek, ill. pár dedikált könyv. Ennyiben merült ki a két tudós kapcsolata. Nyilvánvaló, hogy kutatási területeik, ill. érdeklődési köreik annyira messze estek egymástól, hogy nehéz lett volna közös metszéspontot találniuk. Ezért is tűnnek kissé erőltetettnek Germanusnak a mélyebb és rendszeresebb diskurzus kialakítására tett sorozatos erőfeszítései.
1 Ezúton köszönöm Székely Mária segítségét. [vissza]
2 LAK (Lukács Archívum és Könyvtár) [vissza]
3 Taha Husszein (1889–1973) egyiptomi arab író, novellista, műfordító, egyetemi tanár, akadémikus. [vissza]
4 Mahmoud Teymour (1894–1973) egyiptomi arab színműíró, akadémikus. [vissza]
5 Abbas Mahmud al-Aqqad (1889–1964) egyiptomi arab újságíró, költő, irodalomkritikus, akadémikus. [vissza]
6 Halil Mardam Bey (1895–1959) szíriai arab költő, kritikus, akadémikus. [vissza]
7 Zakir Husain (1897–1969) indiai muszlim politikus, kormányzó, India alelnöke 1962-1967, majd India elnöke 1967-1969 között. [vissza]
8 Helyesen: Suniti Kumar Chatterji (1890–1977) indiai nyelvész, irodalmár, egyetemi tanár. [vissza]
9 LAK (Lukács Archívum és Könyvtár) [vissza]
10 Uo. [vissza]
11 Uo. [vissza]
12 Uo. [vissza]
13 Uo. [vissza]
14 Uo. [vissza]
15 Lukacs, George: Theatre and Environment. in: Times Literary Suppement no. 3243. 23 April, 1964. p. 347. [vissza]
16 Tawfiq al-Hakim (1898–1987) egyiptomi arab színműíró, novellista. [vissza]
17 LAK (Lukács Archívum és Könyvtár) [vissza]
Sose légy fáradt
megdícsérni bárkit is,
ha megérdemli!
szélfútta szellő
sötét fán halványka rügy
mosolyszép kislány
Ne csúsztasd-kúsztasd a lábad:
léptesd!
– Csak Ép Lélek körül járhat
ép test.
„An die ferne Geliebte”
a Kedves távol-
létében nem „szabadabb”:
üresebb vagyok
Az élet végén
annyira meg kell halni,
hogy meghökkentő…!
Isteni színjáték felesben
Dante Pokol című canticájának fordítását 2011-ben fejeztem be, a következő évben meg is jelent. Nem állt szándékomban folytatni a dolgot, pedig tudós italianisták kara buzdított: ugorjak neki a Purgatóriumnak, majd a Paradicsomnak is. Bibliai mondattal védekeztem: a lélek kész, de a test erőtelen. Nyolcvanadik életévemet kurta időn belül betöltöm, nem valószínű, hogy a hátralevő – rohamosan zsugorodó – időmben el tudnék érni a Commedia végére. A kórus azonban nem csitult el s ez – bevallom – nem esett rosszul. Végül kompromisszumos megoldás született. Simon Gyula barátom, egykori egyetemi társam lefordította a Paradicsomot. Tavalyelőtt meg is jelent. Megegyeztünk, hogy a Purgatóriumot megcsináljuk – felesben. Én lefordítom az első tizenhat éneket, a többit Gyula. Ilyenformán létrejönne egy teljes Isteni színjáték. A három cantica összesen száz énekből áll: a Pokol harmincnégyből, a Purgatórium harmincháromból, a Paradicsom ugyancsak. A teljes mű első ötven éneke lenne így az enyém, a másik ötven pedig Gyuláé, aki kiváló versfordító, Dante, Petrarca, Ariosto és Carducci avatott magyarítója. Fordítói „ars poeticája” nagyon is rímel az enyémmel, tehát okkal remélhetjük, hogy a közös lónak nem lesz túros a háta…
Itt most a Purgatórium általam lefordított második énekét adjuk közre. Dante az angyal-vezette bárkán érkező, tisztulni vágyó lelkek között rábukkan Pietro Casellára, a tizenharmadik század jeles madrigálszerzőjére, aki a túlvilágon sem rest a szerelemről dalolni, Dante Amor che ne la mente mi ragiona kezdetű canzonéját intonálván. (Az idézett sort Csorba Győző fordításában közöljük.)
Szeretném hinni, hogy közös vállalkozásunk 2017-re megtermi gyümölcsét.
Baranyi Ferenc
Fönt volt a nap a láthatár felett,
mely délkörének legfelsőbb ivével
ma is boltozza Jeruzsálemet,
szemközt vele köröcskézett az éjjel
a Gangesből a Mérleget emelve
s lehagyva majd, ha távolabbra ér el;
ily módon a szép hajnal tűnt szemembe,
narancsba vonta bíbor s hóka képét
az idő, mely tovább haladt sietve.
Ott álltunk a tengerpart fövenyén még,
mint aki szív szerint indulna már, ám
tétovaság bénítja lába léptét.
És íme, a hajnal s reggel határán
mikor – mint rendesen – vörösben égve
világlott át a Mars a szürke párán:
előtűnt – s ezt majd újra látni kéne! –
egy fényfolt és olyan gyorsan közelgett,
hogy nincs madár, amely nyomába érne.
Vezéremhez fordultam épp szememnek
kérdésével – s megint csodát csodáltam,
az elsőnél nagyobbat s fényesebbet.
És nemsokára mindkét oldalában
egy-egy fura fehérség tűnt elémbe,
s alattuk lassanként újabbra láttam.
Nem szólt a Mester, ámde észrevéve,
hogy szárny lehet csak elől a fehérség:
felismerte a révészt s „Térdre! Térdre!” –
harsogta. „Égi angyal érkezését
láthatod itt, kulcsold kezed imára,
eztán ilyen lesz minden szolga-népség.
Nézd: nem bénítja eszközök hiánya,
nem kell neki evező, sem vitorla,
idáig hozta messziről a szárnya.
Nézd, mint lendíti, égre csapkolódva,
tollainak örök minden pihéje,
nem vedlik újjá folyton, földi módra.”
Aztán, mikor mind közelebbre ért e
szép szárnyas, csodálhattam volna jobban,
de oly nagyon kápráztatott a fénye,
hogy szemem lesütöttem. Ő azonban
karcsú naszáddal gyorsan partot ért – és
barázdát sem hasított a habokban.
A hajó végén állt az égi révész
– arcát az üdv fénye öntötte el –
s száznál több lélek lepte a fenék-részt.
„Kijövén Egyiptomból Izrael” –
zengték a lelkek egybeolvadóan,
végig, ahogy a zsoltár mondja el.
Áldást osztott az angyal a hajóban,
majd egyenként a lelkek partra léptek,
s ő visszaindult, messze tűnve gyorsan.
A maradók szemében vad vidéknek
tetszett e föld, oly módon forgolódtak,
mint az, ki nem ismert, új földre téved.
Fényeskedett fönn már a ragyogó nap,
túlűzte a Bakot a fele-égen:
tűznyilai hátába záporoztak.
Az új csoport felénk fordult egészen
s megszólított: „A hegyre hol vezet
jó út? A lábunk mely irányba térjen?”
S a Mester válaszolt: „Azt hiszitek,
hogy otthonosak vagyunk itt e tájon,
pedig csupán – mint ti – idegenek.
Előttetek érkeztünk, más csapáson,
mely oly rettentő volt, oly meredek,
hogy itt fölmenni nékünk játszi álom.”
A lelkek – látva lélegzésemet –
csodálkoztak, hogy elevennek tetszem,
s képük még jobban elfehéredett.
S mint olajágas hírhozót tömegben
öveznek úgy körül hírért tolongók,
hogy furakodni azért nem mer egy sem:
úgy csüggtek arcomon ezek a boldog
lelkek, a vezeklést is elfeledve,
habár e helyre mind ezért hajózott.
Egyik – a többi elé törekedve –
megölelt hosszan, arra késztve engem,
hogy két karom szintúgy viszontölelje.
Oh üres árnyak! Mind ködforma szellem:
kezem háromszor összeért a hátán
s a semmit háromszor érezte keblem.
Az árny – engem elcsodálkozni látván –
hátrébb húzódott nyomban, mosolyogva,
s én követtem a hátrálás irányán.
Hogy ne fáradjak – kedveskedve mondta.
Hirtelen ráismertem s arra kértem,
hogy álljon már meg egy-két kurta szóra.
Ezt válaszolta: „Testben élve éppen
úgy szerettelek, mint híján a testnek:
megállok hát. S te mért jársz erre? – kérdem.”
„Casellám, fontosabb cél nem vezethet,
mint visszatérni ide majd” – feleltem.
„S te? Mivel magyarázod késedelmed?”
S így ő: „Nincs attól sérelem szivemben,
hogy az, aki kedvére válogathat,
többször nem engedett átkelni engem –
végrehajtója ő felsőbb parancsnak.
S három hónapja már – ez a valóság –
hajójában helyet mindenki kaphat.
S mert elértem a tenger ama pontját,
hol egyre sósabb lesz a Tiberis:
fölvett, hiszen őt is vezérli jóság.
A torkolatnál – hova innen is
visszaröpül – oly lelkek gyülekeznek,
kiket nem vár alant fekete víz.”
És én: „Ha új törvény nem tilt szerelmet
megénekelni s élő még az emlék
benned s mert dallal adtál egykor enyhet:
legyen szivedben most is oly kegyesség,
hogy felfrissíted éltetőn a lelkem,
mit megfáradva hordoz ez a test még.”
„Ámor vitázik elmémben szünetlen” –
így kezdte ő s oly édes volt a hangja,
hogy most is lágyan visszhangzik szivemben.
Mesteremre s az ott lévő csapatra
oly bűvölőn hatott a dal, mi zengett,
hogy minden gondot hessentett hatalma.
Hallgattuk őt – s egyszerre odatermett
a tisztes aggastyán és ránk kiáltott:
„Mi van itt, hé? Mondjátok, lusta lelkek!
Miért, hogy léhán, vesztegelve álltok?
Fel a hegyre! Levetni ott a kérget,
mely nem hagyja, hogy Istent meglássátok!”
Mint mikor galambraj lepi a rétet
s a földről magot, perjét csipeget föl
híjával épp szokott kényeskedésnek,
ám felbukkan egy furcsaság, amelytől
abbahagyják a lakomát ijedten
(rettenve a nagyobb veszedelemtől):
ilyenné lett a víg csapat szememben,
amint elnémult s kaptatóra hágott
oly állomás felé, mely ismeretlen –
s nekünk sem volt lassúbb az indulás ott.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSA
Jura Soyfer (1912-1939) kommunista osztrák költő, író, publicista, akinek szatirikus politikai költészetét egyetlen magyar monográfusa, Lichtmann Tamás Gábor Andor szellemiségével és művészetével rokonítja, több művében is foglalkozik a korabeli magyar politikai helyzettel. (S. J.)
Sallait, Fürstöt felakasztja Pest,
Horthy objektív, ölni sose rest,
laza érv, szoros hurok.
Sallait, Fürstöt felakasztja Pest,
tiltakozni a polgár mégse kezd,
lelkiismeret alvó burok,
bölcs burok.
Szocialistát visz kínpadra Brest,
nyomorékká verni egyet se rest,
sok félkarú, sánta sok.
Szocialistát visz kínpadra Brest,
tiltakozni a polgár mégse kezd,
lelkiismeret alvó burok,
bölcs burok.
Ámerikában hány fekete test,
kiket az áram sápatagra fest,
nincsen, aki háborog.
Ámerikában hány fekete test,
kiket az áram sápatagra fest,
lelkiismeret alvó burok,
bölcs burok.
Fütykössel ver felkelőt Csernovic,
kardhegy, fütykös, most ottan ez a sikk,
és vessző ütlegel,
amikor véresre, gennyesre ver,
s hajuk kitépdesik,
felkiált a polgár: „Ez mégse vicc!
mégse vicc!”
Az ügyész az újságból értesül.
„Elég!” – szavától lelke lelkesül:
„Minő dolog, hogy ilyesmi kisül!”
Újságot, hiszen az újság gonosz,
elkoboz.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA
Hàn Mặc Từ (1912-1940) kiemelkedő vietnami lírikus, kora gyógyíthatatlan betegségében, a leprában halt meg. Verseit a több mint két évtizede elhunyt Szegő László fordításában közöljük.
Régóta nyitva már a házad,
Ám félek belépni utánad.
Ruhádnak illata szeplőtlen.
Harmatos krizantém – kivánlak.
Gyönyörködj – ültessél virágot.
Krizantém-egyszerű kis ágat.
Magányos éjen holdfényt igyál.
Néma kertben várjál csodákat.
Sárgáll a krizantém: itt az ősz.
Szirmánál a holdfény elidőz.
Királynő-orcája csodaszép.
Szerelmünk már minden mást legyőz.
Kint kószálok a kertben
Visszavárok vadludat
Esti felleg száll fennen
Alatta dombvonulat
Halk nesz kél a nád tövén
Hűs esti szél fújdogál
Szívem kábul, elalél
Kis folyócska folydogál
Hány mérföldre vagy te már
Esküdet meg feledéd
Nem hallod bús hangomat
Ha zörren a falevél
Nem vársz már a szavamra
Bambuszsövény rejtekén
Tágas őszi ég ölén
Ezüst kígyó a patak
Mással jársz a füzesben
Más vár rád a fák alatt
Szürke, ím, a kikelet
Felejteni próbállak
Felhőt lesek, vizeket
Elemészt a búbánat
SZEGŐ LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI
Barnus, Barnus,
Dávid hol van?
Kobakodban,
kobakodban.
Ki esett el?
Nem találom.
Álom, Barnus,
álom, álom.
Rút bicikli
kit, hová vitt?
Dávid hol van,
hol van Dávid?
Barnusom, Barnusom,
ülök egy lótuszon!
Hol vagytok, emberek?
Brekegek, brekegek!
Mi kéne, guba sincs?
Tabák nincs, Huba nincs!
Hol leszek, hol leszek?
Brekegek, brekegek!
Ülök egy lótuszon,
Barnusom, Barnusom!
Fürge pocok,
sose kocog.
Locsog: „Papó,
hol a Mamó?”
Ki szereti?
Zita, Peti,
és még sokan,
jó dolga van,
nincs galiba,
majd oviba
ha megy, netán,
ott lesz nehány
bokszolni kész
kicsi vitéz.
De a kezed,
ezt ne feledd,
tud ütni is,
mutass fityiszt!
Véget ér a játékidő,
mindenféle árnyék kinő.
Befon házakat, kerteket,
már a hangya is szendereg.
Mustízű alkony érkezik,
alig hallani lépteit.
Nyújtóznak tetők, ablakok,
pityókás veréb andalog.
Csönd van, halkan szól egy tücsök:
„Hegedülök, hegedülök.”
Indulni kell most ízibe,
jót pisilni a bilibe.
Aludni készül a süni,
a lámpafény szemét süti.
Szememet én is lehunyom,
aludj el Barnus, Barnusom.
1947-ben született Svájcban. Szociológiai, pszichológiai és közgazdasági tanulmányokat folytatott Párizsban, Berne-ben (Svájc), és Freiburg im Breisgauban (Németországi Szövetségi Köztársaság). Szociológiából doktorált a Giesseni egyetemen (Németországi Szövetségi Köztársaság).
A svájci Baselben egy gyermekjóléti intézmény számára végzett újságírói munkát, majd a Swiss National Broadcasting Company (Radio SRF, a korábbi Schweizer Radio DRS) szerkesztője lett.
Pszichodrámát és más, színpaddal kapcsolatos pszichoterápiai módszereket tanult, mint például a téma-centrikus színház és a playback-színház. Pszichodráma terapeutaként dolgozik. Egy professzionális interaktív improvizációs színházi együttes megalapítója és igazgatója.
E foglalkozásának végzése során évtizedeken át mindvégig fotózott, de sosem vált professzionális fotóssá. Csak a visszavonulása után vett részt egy egyéves professzionális tréningen a zürichi Center for Advanced Photography-ban (Svájc).
Roland Barthes megállapítása szerint a fotográfia megőrzi az időt, vagyis azt, hogy valami „valamikor ilyen volt” a múltban; a fotográfia tehát az egykor történtek nyomát őrzi. Ha túllépünk ezen, egy kép tárgya önmagában is megőrizheti az idő folyását és üledékeit: egy emberi arc nemcsak azt a pillanatot mutatja, amikor a kép készült, de az illető személy életének nyomait is. Hasonlóképpen, egy épület homlokzata megmutatja a története nyomait, az elmúlt idő rétegeit. Ez a legfeltűnőbben olyan személyeken, épületeken vagy helyeken követhető nyomon, amelyek nélkülözik az elegáns „sminket”, ahol a „bőr” a maga eredeti, elhanyagolt állapotában látható. Ilyen állapotban lévő épületeket és helyeket a „nem-helyeken” találhatunk, ahogy az antropológusok mondják, az átalakulásban levő helyeken, ahol a múlt még nem enyészett el és a jelen még nem egészen alakult ki.
„Sok lenyűgöző »nem-helyet« találtam Magyarországon, de ugyanígy Németországban, Svájcban vagy Franciaországban is. Mialatt sok éven át bolyongtam bennük, és rögzítettem őket a kamerával, történelmük nyomait gyűjtögettem, a történetek nyomait, amiket elmeséltek. Ezek a »nem-helyek« elég sokszor Tarkovszkij filmeket idéző műalkotások, land-art alkotások vagy szándéktalan művészeti installációk formáját öltötték. Ezekről a »nem-helyekről« készült fotográfiáknak a gyűjteménye az Ezredvégtől az új ezredvégig eltelő időről beszél el képes történetet…”
(A szerk.)
Rolf Kralovitz (1925-2015) német színész, politikai kabaré szerző, író, az Ephraim Carlebach Alapítvány örökös tiszteletbeli elnöke, a lipcsei zsidóság történetét feldolgozó szakkönyvtár névadója, holokauszt túlélő.
Az egykor virágzó zsidó hitközség Lipcsében 1933-ban körülbelül 11600 bejegyzett tagot számlált. Miután a nácik 1941 szeptemberében elrendelték a sárga csillag viselését, még mindig legalább két és félezer zsidó volt a vásárvárosban. Mindannyiukat deportálták és valamelyik koncentrációs táborban elpusztították. Csak néhányan érték meg a háború végén a felszabadulást.
Jómagam az úgynevezett „Zsidóházban” közvetlen közelről éltem át ezt az időszakot. A sárga csillag bevezetésének ötvenedik évfordulója alkalmából a németországi Zsidó-Keresztény Munkaközösség meghívott a Lipcsei Szent Miklós templomban tartott megemlékezésre, amelyen túlélőként számoltam be az átéltekről.
Az Ephraim Carlebach Alapítvány a lipcsei zsidóság történetét és pusztulását Judaica Lipsiensis összefoglaló címen adta közre, melyben az én visszaemlékezéseim is szerepelnek.
*
Amióta az eszemet tudom, mindig egy kicsit kívülálló voltam. Tősgyökeres lipcsei vagyok, vagyis mégsem, nem egészen, mivel pontosan száz méterrel a város határa előtt, Böhlitz-Ehrenbergben születtem. Mégis igazi lipcseinek tartom magam, hiszen még egészen kiskoromban költöztünk be Lipcsébe szüleimmel, Max és Martha Kralovitz-cal, valamint testvéremmel Annemarie-vel, a Frege utcába, a Waldstrasse negyedbe, amit minden lipcsei nagyon jól ismer. Ott nőttem fel. És ott már világossá vált a kívülállóságom, más voltam, mint a többi gyerek. Ha a házban lakó két fiúval az udvaron játszottam, gyakran kellemetlen helyzetbe kerültem, megkérdezve őket: – Hogyhogy nem értitek, amit mondok, hisz németül beszélek? – Erre azt felelték: – Neeem, te nem vagy német, te csak egy zsidó vagy –, és még meg is vertek. Nem úgy, ahogy a fiúk verekedni szoktak, hanem úgy isten igazából elvertek, mert én csak egy zsidógyerek voltam. Akkor fogtam fel először a másságomat. Anyámnak erről nem panaszkodtam, mert bár még gyerek voltam, tisztában voltam vele, hogy ez őt felzaklatná. Ez volt az üldöztetés kezdete, ahogy tízéves gyerekként 1935-ben megéltem.
A második élményem kevéssel ez után a következő volt. Mint említettem, a Frege utcában laktunk, a 22-ben, a bérház első emeletén, baloldalon. Jóban voltunk közvetlen szomszédunkkal az emeleten. Akkoriban még szokás volt, hogy a zsömlét reggelenként házhoz vitték. Este kitettük a vászonzacskót a bejárati ajtó kilincsére, amit a pékinas másnap reggel kicserélt egy zsömlével teltre. Egyik nap nem volt ott zsömlés zacskó. Illetve ott volt, csak nem volt benne semmi. Anyámmal lementünk a pékhez, a Waldstrasse sarkán levő Bienert pékségbe. Anyám felpanaszolta, hogy reggel nem kaptunk zsömlét. A pék és a felesége zavartan néztek ránk. – Valójában nem akartuk volna elmondani. Az történt, hogy a szomszédasszonyuk ma reggel rászólt az inasunkra: –Vidd vissza, a zsidóknak nem jár zsömle!
Ebben az időben jelentek meg egymás után a nürnbergi törvények, az úgynevezett fajtörvények, hivatalos néven a Birodalmi állampolgári törvény. Ezek értelmében tilos volt zsidónak nem zsidót házastársul választani, vagy vele kapcsolatot tartani. A törvény megszegése börtönbüntetéssel járt. Tilos volt zsidó háztartásban nemzsidó háztartási alkalmazottat foglalkoztatni. 1936-ban egy kicsit lazultak a megszorítások az olimpiai játékok miatt. Hitler meg akarta a világnak mutatni, hogy a német zsidók jó helyzetben vannak, tehát semmi ok aggodalomra. Akkor egy kicsit könnyebb volt nekünk is, de csak egy pár hétig az olimpia idején, később azonban a helyzet rosszabbodott, egyik rendelet követte a másikat.
Az első években a normális népi iskolába jártam, a 40. számú népiskolába, azaz általános iskolába a Waldstrasse negyedben. A rendelkezések értemében 1935-ben el kellett hagynom ezt az iskolát, és át kellett iratkoznom az Ephraim Carlebach alapította iskolába, a zsidó iskolába. Ez groteszk módon éppenséggel javamra vált, a nyolcosztályos zsidó gimnáziumnak kitűnő tanárai voltak. Mivel magunk között voltunk sok mindent megtudtunk, amiről a másik iskolában valószínűleg nem tanultunk volna.
Ha az ember nem néz jobbra vagy balra, se le, se fel, még úgy tűnhetett ebben az időszakban, hogy az élet majdnem normális. Még eredeti lakásunkban laktunk, ahova nagyszüleim a három lányukkal első lakóként költöztek be 1900-ban. Még járhattunk színházba, moziba, még utazhattunk vonaton, használhattuk a villamost, még úgy-ahogy normálisan éltünk. Viszont a zsidó családokban egyre nőtt a nyugtalanság, egyetlen központi téma volt csak: miképp lehetne elhagyni az országot.
A közelünkben, a Frege és a Funkenburg utca sarkánál láttuk a nagy konténereket, ahogy ma nevezik, akkor még más volt a nevük, rajtuk a feliratot: Leipzig-New York, Leipzig-Tel Aviv, Leipzig-Buenos Aires. Hatalmas ládák, melyeket csak a német vámhivatal szigorú felügyelete mellett pakolhattak tele azok, akiknek erre pénzük volt. Még bútort is vihettek magukkal. Sokunknak azonban erre nem volt elég pénzünk, a lehetőségek ekkorra már beszűkültek. Sok kivándorló mindössze két bőrönddel hagyta el Németországot. Az egyes országok eközben évről évre csökkentették a befogadandók számát. Az Amerikai Konzulátus sorszámot adott ki a nagy érdeklődés miatt, így a várakozási idő évekig eltarthatott volna. Ha végre mégis megjött az értesítés, gyakran arról szólt, hogy a biztosnak hitt affidavit (kezesség a befogadáshoz) nem megfelelő, így aztán sokan nem láthatták meg sohasem Amerikát. Több ország hasonló eljárást léptetett érvénybe.
1938. október 28-án már korán reggel elkezdte a rendőrség az egész birodalom területén a lengyel útlevéllel, illetve hontalan minősítéssel rendelkező zsidók letartóztatását. Olyan családokét is, melyeknek gyerekei és unokái már Lipcsében születtek. A lakosság szeme láttára a főpályaudvarra vitték őket, különvonatokba rakták és a lengyel-német határra szállították. Ott rostokoltak napokig a senki földjén, mert a lengyelek sokukat nem fogadták be. Egy pár százan a lengyel Főkonzulátusra menekültek. A villa a Wächterstrassén volt, mögötte nagy kerttel. A Gestapo nem léphetett a területre, a Főkonzulátus diplomáciai védettséget élvezett. Jól emlékszem erre, sokat segítettem élelmet, takarót vittem oda. A három napon és éjszakán át tartó segítőakciót Kroch asszony vezette. Akkor a főkonzul az emberek elé állva kijelentette: – Minden el van intézve, nyugodtan hazamehetnek. – Halottam, amint egyesek azt suttogták: – Hála Istennek, vége! – Mások viszont úgy vélekedtek, dehogy is van vége, még csak most kezdődik. És sajnos ez volt az igaz. Néhány nappal később, november 9-10-én már égtek a zsinagógák. Abban az időben a zsidó Schild Sportegyesület tagja voltam, a téli hónapokban minden szerdán a Gustav Adolf utcában, a Carlebach iskola tornatermében volt az edzés, egyik tanárunk, Daniel Katzmann vezette. November 9-én borús tekintettel fogadott bennünket és ezt mondta. – Azonnal menjetek haza, valami itt nincs rendben, valami itt történni fog, magam sem tudom, hogy mi, de menjetek azonnal haza! – Tizenhárom éves voltam, ha már egyszer lett egy kis szabadidőm, nem mentem haza, hanem elsétáltam a piactérre. Ezen az estén a piactér tele volt emberekkel. Több koporsó volt ott felsorakoztatva, melyekben egykori nemzeti szocialista harcosok feküdtek, akiket különböző temetőkből ástak ki. Őket méltatták hangzatos beszédekkel, fáklyákkal. Én mindezt csak félig értettem, az egész egy kísérteties színjátéknak tűnt számomra. Másnap reggel kinyitottam a Neue Leipziger Zeitungot és pár soros hírben olvastam, hogy valamelyik városban leégett a zsinagóga. Továbbá, hogy a hannoveri Herschel Grynszpan Párizsban rálőtt a Német Követség egyik tanácsosára, aki pár nap múlva meghalt, ezért egész családját letartóztatták és Lengyelországba toloncolták. Goebbels ezt használta ki ürügyként a spontán népi felháborodás előkészítésére. Az NSDAP rövid időn belül egész Németország területén megszervezte a pusztítást és gyújtogatásokat. Reggel kerékpárral indultam az iskolába. A Gustav Adolf utcai Carlebach iskola már szűknek bizonyult számunkra, így az én osztályom ebben az időben az Alexander Strassén, egy katolikus iskolában kapott helyet. Vittem a kerékpárt a pincébe, ott találkoztam valakivel, aki megszólított: – A zsinagógák égnek, közületek nincs itt senki. – Gyorsan biciklire ültem, rohantam a Gottschedstrassera, álltam az égő Istenháza előtt, ami csak párszáz méterre volt a híres Tamás templomtól. Aztán rohantam az Otto Schill utcához, ott szintén égett az Ez Chajim zsinagóga. Rohantam végig a városon láttam, amint az Augustusplatzon lángokban áll a Bamberger és Hertz Áruház. Láttam a zsidó üzletek betört kirakatait a belvárosban, az utcára hullott üvegcserepeket, és az üzletekből kihurcolt árut. A Carlebach iskola bejárata elől eltávolították a rácsot. A helyi SA-legények az egyik oldali bejáratot felfeszítették, és felgyújtották hátul a tornatermet, néhány osztálytermet meg felforgattak. A sarkot megkerülve a Färberstrasséra mentem, ahol a Talmud és Tóra Iskola volt egy öreg házban, ahol az ortodox tanulók külön hittanórákat hallgattak. Ugyanott volt egy zsinagóga is. Éppen akkor értem oda, amikor az SA-legények a tekercseket az ablakokból az utcára dobták. A Tóra a zsidóknak a legszentebb dolog, ami ott történt, az a legmagasabb fokú szentség gyalázás volt. Egy férfi, úgy félig civilben, de a csizmájáról megismertem, hogy SA-beli, odaszólt: – Tűnj el innen!
Pár házzal odébb a Färberstrasse 16-ban lakott egy barátom, Heinz Fetermann, akivel egy osztályba is jártunk. Csengettem, senki nem nyitott ajtót. Valaki leosont a lépcsőn, Heinz lánytestvére volt. Húzott fel a padlásra. Ott ült legalább húsz ember nagy-nagy félelemben. Elbújtak az SA elől, hallották, hogy több helyen zsidók lakásaiban mindent felforgattak és összetörtek. Én is beszámoltam azokról, amiket láttam, s csak ekkor jutott eszembe, hogy már délutánra jár, rég haza kellett volna mennem, anyám biztosan fél. És úgy is volt. Amint hazaérkeztem, anyám nagyon izgatott lett és kért, semmi esetre se mozduljak ki otthonról. Az első gondolatom, és az első mondatom is – erre határozottan emlékszem – az volt: én nem maradok Németországban, azonnal ki kell vándorolnunk. Ez gyermeki, ártatlan kívánság maradt, mely sajnos nem vált valóra.
Anyám családja, a Bucky család, már generációk óta Lipcsében élt. A dédapám és dédanyám a régi izraelita temetőben nyugszik, még állnak a sírköveik. Tíz gyermekük volt, egy közülük az anyai nagyanyám. Apám viszont magyar állampolgárként az első világháború után került Lipcsébe, ahol az anyámat megismerte. A házasságkötéssel anyám is megkapta a magyar állampolgárságot, majd a nővérem és én – akik soha nem voltunk Magyarországon –, is élveztük annak előnyét, hogy magyarok vagyunk. November 10-én elmentünk anyámmal a Magyar Konzulátusra, mely a Deutsche Bank épületében kapott helyet, a konzul ugyanis a bank egyik igazgatója volt. A Konzulátus adminisztrációját egy velünk együttérző hölgy, bizonyos Gitta Heinig vezette. Később nagyon fontos szerepet játszott még az életünkben. Ezen a pogrom-napon azt ajánlotta nekünk, hogy az ajtónk üvege mögé, a belső oldalra helyezzünk el egy kis magyar zászlót. Talán ez védett meg minket egy lakásfelforgató akciótól. A lakásunk ún. exterritorialis volt, azaz területenkívüliséget élvezett. Néhány barátunk hozzánk jött, hogy ott húzza meg magát, amikor újabb letartóztatási hullám kezdődött. A férfiakat mind elvitték, Buchenwald, Sachsenhausen vagy Dachau volt az irány. Pár héttel később szabadlábra kerülhettek azok, akik frontszolgálatot teljesítettek az első világháborúban, illetve akinek rokonai a Gestapónak fel tudtak érvényes kivándorló vízumot felmutatni.
Azoknak a zsidóknak, akik az átélt események után még Németországban maradtak, csak egy gondolatuk volt: kivándorolni. Anyám megpróbált egy Angliába tartó gyermek-transzporttal engem is kijuttatni, de sajnos nem sikerült. Aztán megpróbált Dániába, de az sem. A zsidó segítőszolgálatok lázasan dolgoztak, de rengetegen voltak, akik menekülni akartak. És már csak tíz hónap volt hátra 1939. szeptember 1-ig, a háború kitöréséig.
Több új rendelet nehezítette az életünket. A zsidó üzleteket végképp bezárták, illetve „árjásították”. A zsidókat megfosztották a mindennapi lét elemi szükségleteitől. Az új személyi igazolványokat, azonosító kártyákat nagy „J” betűvel jelölték meg, és második utónévként kötelezően bevezették a Sara illetve az Israel utónevet. Ha valaki ezt bárhol elfelejtette megadni, azonnal letartóztatták. A háború kitörésének napján még volt egy pár ezer zsidó Lipcsében. Azokat a lengyel származású férfiakat, akik az 1938-as akció után a senkiföldjéről valamilyen módon Lipcsébe visszatértek, vagy akik a lengyel Konzulátusra menekültek, letartóztatták, és a buchenwaldi vagy a sachsenhauseni táborba hurcolták. Akiket Bécsből, Berlinből, Lipcséből és még sok más városból oda hurcoltak, rövid idő múlva úgy hullottak el, mint a legyek. Akkoriban, az első háborús évben egyre csak jöttek a táviratok a hozzátartozóknak: „A fogvatartott ez és ez, ma szívelégtelenségben elhunyt. A hamvait tartalmazó urna illeték lerovása után kikérhető. A táborvezetőség.” A régi zsidótemetőben van egy megjelölt urnakert, ahol az ebből az időből származó urnák vannak elhelyezve. Ez ritkaság számba megy, minthogy a zsidó vallás csak a földbe temetést engedélyezi.
Még a Fresetrassén laktunk, de 1940 elején már arra kényszerítettek bennünket, hogy három napon belül hagyjuk el a lakást, melyben négy évtizeden át lakott itt a családunk. Az első ún. Judenhausba kellett mennünk, a Frankfurter Strasse 6-ba. Ott egy szobát kaptunk hárman, anyám, nővérem és én. Apám ebben az időben Budapesten volt, az üzleti életben tevékenykedett, anyagi alapot próbált teremteni, hogy minket kimenekíthessen Németországból, de ekkor már erre nem volt lehetőség. A szálláshelyünk valójában egy nyitott gettó volt, ahonnan kényszermunkára kellett járnunk. Kezdetben a városi köztisztasági hivatalnál dolgoztattak, zsidókból álló nagyobb csoporttal havat takarítottunk el a belvárosban. A Munkaügyi Hivatal egyik osztálya foglalkozott a zsidó kényszermunkásokkal, ezt egy Ulbricht nevű úr vezette. Engem később a sírásókhoz küldött előbb a déli temetőbe, majd hosszabb időre a keleti temetőbe. Mint mondtam, nagyon szűkösen laktunk, az élelmiszerjegyek, amit kaptunk, ugyancsak nagy J-vel voltak megjelölve. Erre kisebb porció járt, és csak egyetlen, nekünk kijelölt üzletben vásárolhattunk. Korábban volt egy nagy üzlet a Nikolaistrassén, egy szövetkezeti, az is csak zsidók számára, a vezetője az NSDAP helyi csoportjának vezetője volt.
Úgy egy évvel később el kellett költöznünk egy másik zsidóházba a Walter Blümel utca 21-be, az egykori Löhrstrasséra, mely a náci idők alatt az említett SA-tag nevét kapta.
1941 nyárvégén meghallottam, hogy a jövőben a zsidóknak sárgacsillagot kell viselniük, mondták, már a birodalmi hivatalos közlönyben nyilvánosságra is hozták. Nem tudtam elhinni, ezért az olvasóterembe siettem a Tröndlin körútra. És valóban ott olvastam a hihetetlent, a Rendőrségi Utasításokból: 1941. szeptember 1-től: 1. § 1. Bekezd, Zsidók, akik a 6-ik életévüket betöltötték, nyilvános helyen kötelesek a sárgacsillag viselésére. 2. Bekez., A csillag sárga anyagból készítendő, tenyérnagyságú, hatágú és feketével szegélyezve, Jude felirattal. Jól láthatóan a felsőruházat baloldalán mell felett viselendő. A sárga csillagosok az első napon munkába menet – menni kellett, különben munkamegtagadás miatt felelősségre vonták volna az „elkövetőt” –, a házak falának fordulva siettek az utcán. A kívülállók a helyzetet eltérően élték meg. Volt, aki elfordult, volt, aki leköpte őket, volt, aki biztatóan odamosolygott, olyan is akadt, aki egy pár szál cigarettát süllyesztett a zsebükbe. Ezek mind olyan események, melyeket ki-ki egymaga élt meg, talán soha nem is beszélt róla. Arra nagyon világosan emlékszem, hogy sorstársaim nagyon megalázottnak érezték magukat. Már nem szállhattunk fel a villamosra, nem telefonálhattunk, este nyolc óra után nem léphettünk ki az utcára, már semmit nem volt szabad. Egy Günther Pulvermacher nevű fiatal, húsz év körüli zsidó borbély Breslauból (ma Wrocław, Lengyelország) keveredett Lipcsébe, és valahogy a mi közösségünkben találta magát. Hogy átvészeljük, ezekben nyomasztó időkben, ilyen nehéz életkörülmények között is megpróbáltunk úgy élni, ahogy a velünk egyidős fiatalok. A házunkban zsidó férjével ott lakott velünk a férfi nem zsidó felesége, akinek volt egy gramofonja, amit használtunk, bár valójában ez is tilos volt. Vasárnaponként még táncoltunk is a régi lemezek zenéjére – ilyen is volt ebben az időben. Még fiatalok, tapasztalatlanok voltunk, nem fogtunk fel mindent olyan tragikusan, mindannak ellenére, ami körülöttünk történt. Günther Pulvermacher egyszer csak megszólított. – Tudod mit, a zsidótanács hátsó udvarában kapok egy helyiséget, ahol borbély üzletet rendezhetek be. Egy párszáz vendéggel számolnom kell, akik csak hozzám jöhetnek, képtelenség egyedül kiszolgálnom ennyi embert. Szükségem lenne segítségre, nem lenne kedved hozzá? – Erre azt válaszoltam, hogy sírásásra osztottak be, az az Ulbricht engem onnan el nem enged! Ám a csoda mégiscsak megtörtént, 1941 októberétől segédként dolgozhattam a borbélyüzletben. Vendégeinknek át kellett haladniuk a zsidótanács udvarán, majd kilenc külső lépcsőfokon jutottak be az üzletbe. Gyakran kaptunk váratlan látogatót is. Az egyik zsidófelelős egy Gebhardt nevű alak volt, az ő irodájában adták ki a „
A korábban az Eitingonstrassén fennállt zsidókórházat 1939-ben bezárták. A városközponttól távol, a szellemi betegséggel kezeltek kórházának területén utaltak ki zsidókórháznak egy kisebb épületet. Ennek utolsó főorvosa egy bizonyos Dr. Otto Michael volt, akit ott ismertem meg a kórházban, minthogy Günther Pulvermacherrel két-három hetenként kimentünk hajat nyírni. A nagy távolság miatt ilyenkor külön engedéllyel utazhattunk villamoson, azonban az előírások szerint csak a peronon állhattunk, ülőhelyet tilos volt elfoglalnunk.
1942 januárjában egy hideg fagyos vasárnapon, a Gestapo engedélye és sárga csillag nélkül felszálltam a vonatra, és egy kis eldugott faluba tartottam. Egy ilyen kiruccanás akár életveszélyes is lehetett – ha elkapnak, a sorsom azonnali letartóztatás. Hogy miért tettem mégis? Mert az élelmiszerjegyemen csak egy nagy „J” éktelenkedett, az nem, hogy arra kaphatok egy házinyulat. Ott viszont, ahová elutaztam, egy parasztgazdaságban megkaphattam, a gazda ide is adta. Beraktam egy kis bőröndbe, és boldogan indultam vissza Lipcsébe. A főpályaudvarról hazafelé menet egyik volt osztálytársam jött velem szemben és rögtön azt kérdezte. – Ti is rajta vagytok? – Én meg: – Min, hogyan, hol, miért?
– Hát a deportálási listán! Nem tudsz róla? – Akkor fogtam fel, hogy amíg úton voltam valami szörnyűség történt. Ezen a jéghideg vasárnap reggelen listákat hoztak nyilvánosságra. Azokat, akik a listára kerültek, külön is értesítették, hogy pakoljanak össze személyenként egy hátizsákot vagy egy bőröndöt, és álljanak készenlétben az elszállításra. Az egyetlen gondolatom nem a lista volt, vagy a hátizsák illetve a bőrönd, hogy rajta vagyunk-e a listán vagy sem, hanem csakis az, hogy mit kezdek én most a nyúllal? Rohantam egyenesen a Löhrstrasse 21-ig, ahol akkor laktunk, a kisbőröndöt a nyúllal bedobtam az ágy alá azzal a tudattal, hogy ott nem találja meg senki. Csak ezután mentem az ismerősökhöz, és éreztem meg a bénító félelmet és aggodalmat, hogy hová visznek minket, és hogy mit vigyünk magunkkal? Mind a mai napig hatalmába kerít az az érzés, amit akkor átéltem, ha akár egy napra, egy hétre, egy hónapra készülünk utazni. Ha a feleségemmel csomagolunk és megbeszéljük, hogy melyik ruhát vagy milyen pulóvert vigyünk magunkkal, erőt vesz rajtam a félelem, mint akkor 1942-ben, és a későbbi transzportok alkalmával. És elgondolkodom azon, ugyan mit is cselekedhettek akkor az emberek, hogyan döntötték el, mit kell becsomagolniuk, és mit kell otthagyniuk, amikor valójában már alig maradt meg valamijük. A korábbi lakásukból nem volt már meg semmi, csak ami éppen az egy szobába elfért: ágy, asztal, szék, egy pár ruhadarab, ez volt a minden.
Hétfőn reggel megjelent a Gestapó az egyes zsidóházakban és sorban szólították azokat, akiknek ott volt a nevük a listán. Aztán pakkostul a Humboldstrasse, Nordstrasse, Löhrstrasse útvonalon a 32. számú iskolához a Yorckstrasséra kísérték őket. Addigra kiürítették a tornatermet és több osztálytermet, hogy a több száz ember elférjen. Engem a zsidó hitközség segítőnek osztott be: szalmát kellett a padlóra terítenem, csomagot hordtam és élelmiszert osztottam. Hirtelen valaki a vállamra bökött. Egy Gestapo alkalmazott volt, azt mondta: gyere csak velem! Úgy emlékszem erre, mintha tegnap történt volna. Levezetett a földszintre a 10. sz. osztályterembe ahol 4-5 gestapós álldogált. Az egyikük, Ebeling parancsnok tette fel a kérdéseket. – Hányan vagytok a családban? – És válaszoltam: anyám, a nővérem és én. – Egy óra múlva legyetek itt a csomagotokkal, mentek Rigába. Úgy éreztem, itt a világvége. És ekkor élveztem annak a hasznát, hogy – amit már korábban említettem –, a Magyar Konzulátus segített. Az útleveleink már rég nem voltak érvényesek, s mivel mi hárman soha nem voltunk Magyarországon, nem is voltak onnan származó igazolásaink. A problémát sejtve, Gitta Heinig időről időre állított ki számunkra ideiglenes igazolványokat. Egy űrlapra, amelyen a Magyar Királyi Konzulátus felirat volt előrenyomtatva, igazolta, hogy az útlevelek Budapesten a Belügyminisztériumban vannak meghosszabbítás végett, ezért ez az igazolás addig a német hatóságoknak ellenőrzésre felmutatandó. Ebben az időben a gyáros Dr. Wilhelm Hoechstetter volt a konzul. A villájával szemben a Karl Heine utcában rendezte be a Konzulátust. Tisztában volt azzal, amit tett, de mégis aláírta az igazolásokat újra meg újra. Ebeling parancsnok előtt állva a parancsa hallatán: – Egy órán belül! – reszkető kézzel nyúltam belső zsebembe, előszedtem az igazolást, és azt mondtam mi magyarok vagyunk. – A Gestapós elolvasta az igazolást, a feje vörös lett, az arca eltorzult és rám rivallt. – Tűnj el innen!
Most még nem lettünk deportálva. A következő transzport májusban indult Majdanek felé, még akkor sem voltunk a listán. A zsidóházakban egyre kevesebben laktak, némelyiket fel is számolták. Anyám, nővérem és én újra költöztünk, ez alkalommal a Carlebach iskola épületébe. Günther Pulvermacher a berlini zsidó hitközség kérésére elhagyta Lipcsét és Berlinbe ment. Lipcsében már úgy se lett volna elegendő munkánk. A munkahivatal zsidóosztálya engem újra a sírásókhoz küldött heti négy napon a keleti temetőbe. Ha nem kellett munkába mennem, elmentem a megmaradt ismerősökhöz a lakásukra, ahol levágtam a hajukat. Az üzletünk már nem nyitott ki.
Júliusban újra indult egy transzport valamelyik megsemmisítő táborba. Szeptemberben megint összeállítottak egy transzportot öregemberekből, Theresienstadtba vitték őket. Az öregotthon az Auenstrassén, melyet az Ariowitsch család a húszas években alapított üres lett, a Gestapo kisajátította, itt rendezte be parancsnokságát. Az utolsó transzport l943 februárban indult, de már csak vagy száz emberrel. Ekkor vitték el nagynénémet Hedwig Burgheim neves pedagógust, aki 1933-ig a Fröbel Szeminárium (óvónőképző) igazgatója volt Giessenben, majd Lipcsében alapított egy iskolát a zsidó egyházközségben, ahol óvónőket és házvezetőnőket képeztek. Miután ezt az iskolát 1938 novemberében felszámolták, a zsidó öregek otthonát vezette a Nordstrasse l5. szám alatt. A transzportot előbb Berlinben feltöltötték, majd Auschwitzba irányították.
Mi még mindig Lipcsében voltunk. A Carlebach iskola zsidóházi funkcióját megszüntették, így újra költöztünk, ezúttal a Nordstrasse 11-be. 1943 kora őszén egy reggel a Gestapo kopogott az ajtónkon. – Azonnal velünk jönni! – Semmi előkészület, alig tudtunk valamit összekapni és magunkkal vinni. Utolsó alkalommal haladtunk el a Nordstrassén. A Packhofstrasse 1-ből csatlakoztak további letartóztatottak, románok, magyarok, akiknek hasonló papírjaik voltak, mint nekünk. A zsidó hitközség épületébe tereltek bennünket ahol korábban Günther Pulvermacher üzlete volt. Most a hitközség irodájaként funkcionált, ez maradt az egyetlen helyiség még a birtokukban. Már csupán néhány vegyes házasságban élő, vagy vegyes házasságból származó maradt a városban, a többit már mind elvitték. A helyiség lassan megtelt, 25-30 ember volt összezsúfolva. Az íróasztal mögött egy Gestapós állt. SS-egyenruhában, és nem, mint eddig mindig civilben. Anyám egy űrlapot kapott, amelyen ez állt: Államellenes vagyon a Német Birodalom javára beszolgáltatva. Anyámnak ezt kellett aláírnia. Kétségbeesve kérdezte tőlem. – Biztos, hogy alá kell írnom? Írjam alá? Mindent elvesznek tőlünk! – Azt válaszoltam. – Most már úgy is minden mindegy!
Röviddel ez után egy női Gestapós üvöltése hallatszott. – Asszonyok és gyermekek kifelé! – Anyám el akart tőlem búcsúzni, de az a Gestapo-nőstény anyám haját tépve letaszította a kilenc lépcsőn az udvarra, aztán a többi asszonyt és gyermeket, velük együtt a nővéremet is így dobta ki a helyiségből. Ez volt az utolsó kép, amit anyámról és nővéremről megőriztem egész életemre. A női koncentrációs táborba, Ravensbrückbe vitték őket, nővéremet egészségi állapota miatt munkára alkalmatlannak ítélték, így egy transzporttal az auschwitzi gázkamrába került. Anyám Ravensbrückben pusztult el 1945-ben, nem sokkal a háború vége előtt. Apámat 1944 nyarán Budapestről hurcolták el Auschwitzba, ott gyilkolták meg a gázkamrában.
Engem három társammal együtt – a nevük Hasenfratz, Rappaport és Moses Fisch –, Gestapo kísérettel Weimarba vittek, és az ottani rendőrségi fogdába zártak. A következő reggel a Grüne Minna (zöld rabszállító kocsi) Buchenwaldba, a koncentrációs táborba vitt bennünket. Az ott töltött időre ezúttal nem akarok kitérni, csak annyit, hogy a legnehezebben elviselhető az utolsó hét volt, mielőtt az amerikai hadsereg 1945. április 11-én a tábort felszabadította. Naponta indítottak ezreket az úgynevezett halálmenetre, ahol sokakat az SS útközben intézett el. Én el tudtam a táborban bújni így a táborban értem meg a felszabadítást.
Pár nappal a felszabadítás után a barakk előtt ültem az áprilisi napsütésben. Az egyik táborlakó megszólított. – Ott hátul a kerítésen van egy lyuk, ott ki tudsz menni, ha akarsz! – Te hülyéskedsz –, mondtam a társamnak –, hisz a kerítés áram alatt van, és a figyelőtornyokban gépfegyverek vannak a táborra irányítva. – De ő nevetett és azt mondta. – Az az idő elmúlt. – Erre én is felkeltem, és valóban megtaláltam azt a helyet, ahol a kerítés át volt vágva. Kiléptem rajta és mentem, mentem egy földúton ameddig csak bírtam. Néhány kilométer után egy faluba értem, de egyetlen embert sem láttam. A templom körül volt egy temető sok-sok sírral. Minden síron volt sírkő, nevek és dátumok felvésve. Én dolgoztam temetőben, láttam hasonlót, de most nem voltam képes felfogni, hogy itt minden egyes embernek van saját sírja, rajta sírkővel, hisz én Buchenwaldban csak hullahegyeket láttam, amikor egy-egy odaérkező transzport után társaimmal együtt a halottakat szedtük le a vagonokból, akik a hetekig tartó utaztatást nem élték túl. Őket az udvaron a krematórium előtt raktuk halomra. Szépen összeraktuk, mint a fát szokták rétegenként, egyik rétegnek a feje egyik irányba, a következő réteg az ellenkező irányba. Ezért nem voltam képes felfogni, hogy itt minden egyes ember külön sírhelyet és sírkövet kaphatott.
Amint ott álldogáltam, az egyik egy parasztházból kijött az asszony, de amint meglátott a raböltözékemben, el akart futni. De volt bátorságom, vagy inkább csak egy hirtelen támadt gondolatom, és utána kiáltottam. – Miért megy el? – Erre visszatért és közelebb jött. Ő is megszólalt. – Maga beszél németül? – Természetesen – feleltem –, soha nem is beszéltem más nyelvet. – Beszélgetni kezdtünk és az asszony behívott a parasztházba. A házban civilek voltak Kölnből, akik a bombázások elől menekültek, köztük egy többgyerekes fiatalasszony. Közéjük vegyültem, és az asztalhoz ültem. Velem volt a borbélyfelszerelésem, két nyírógép, fésű és olló, a nadrágzsebemben hordtam, amióta pár hónappal a beszállításom után visszakaptam. A táborban előírás volt, hogy a rabok kopaszra legyenek nyírva. Csak kevés kivétel volt, akiknek az SS megengedte hosszabb haj viseletét, erre külön engedélyt kaptak. Így az ott tartózkodásom alatt voltak „vendégeim”, akiknek esténként munka után a haját rendbe szedtem, ezzel egy darabka külön kenyeret tudtam szerezni. És most itt a parasztházban a menekült gyerekek haját nyírtam, ami már igencsak megnőtt, gyermekekét, szabad gyermekekét. A táborban csak elvétve láttunk egy-egy életben maradt gyermeket, őket is kopaszra kellett nyírni. Hirtelen nagyon megijedtem, és rohantam az ajtó felé. Azt kérdezték. – Hova akar menni, mi a baj? – Úristen mennem kell, kezdődik az Appell! – Nem, most már nem, ezután sosem, holnap sem és jövő héten sem, szabad vagyok! Csak napokkal a felszabadítás után fogtam fel, hogy szabad vagyok.
Pár héttel később két autóbusz jött Lipcséből Buchenwaldba, hogy elszállítson bennünket. A mikrofonhoz léptem ahonnan az SS-Rapportführer ordította a parancsokat, és örömmel közöltem a hírt minden barakkba. – Lipcsei bajtársak figyelem! Két óra múlva indulunk haza busszal, a kapunál találkozunk! – A lipcsei zsidók közül mindössze négy túlélő: Brunó Gewürtz, Kaeppi Biegeleisen és Moses Fisch, akit velem együtt tartóztattak le, jött lassan, nagyon meggyötörten az udvaron át a kapu felé. Mi négyen, és körülbelül nyolcvan nem zsidó rab – túlnyomó többségben kommunisták és szociáldemokraták, és mások, akik valamilyen okból a táborba kerültek, és éveket töltöttek itt –, indultunk haza Lipcsébe.
Késő este érkeztünk meg Lipcsébe, és az éjszakát a buszállomáson Lindenauban töltöttük. Másnap reggel jöttek a hozzátartozók és barátok, akiket értesítettek, hogy fogadják és vigyék haza családtagjukat, ismerősüket. Mi négyen álltunk és vártunk. Senki.
Lipcsében már jártak a villamosok, azzal mentünk az Auenstrassén levő amerikai katonai parancsnokságra, mely az egykori Ariowitsch öregotthonban rendezkedett be. Egy tisztnek előadtuk a történetünket, és kértük a segítségét szállásügyben. Azt mondta, a katonai parancsnokság kinevezte a város polgármesterét, aki hamarosan idejön és biztosan tud majd segíteni. Azonban amikor megérkezett, nem mutatott nagy érdeklődést irántunk, és közölte velünk, a város romokban hever, nincs kiutalható lakás a számunkra. Ez az elutasító magatartás felháborított és ráordítottam. – Mi valószínűleg az utolsó túlélő lipcsei zsidók vagyunk, akik megjárták a koncentrációs tábort, és maga nekünk még egy egyszerű szobát sem tud adni? – A tiszt és a többi amerikai nyugtázva mosolyogtak. A polgármester halkabbra váltott, és autóján az új városházára vitt bennünket. Ott rengeteg ember várakozott, hogy valahol fedelet kapjon a feje felé. Minket azonnal előre vittek és kérdezték, melyik városrészben kívánunk szállást kapni. Az én kiutalásom a Frege utca 26-ba szólt, abba az utcába, ahol felnőttem. A szállásadóm egy kis helyiségbe vezetett, mely irodának volt berendezve, majd egy rövid heverőre mutatva azt mondta. – Ezen nem lehet aludni. – Erre én. – A végéhez teszek egy széket, a lábaimat majd arra teszem. Ha tudná, mennyivel rosszabb helyen is aludtam én már! – Újra civil voltam.
Ebben az időben több kategóriájú élelmiszerjegy volt. Mi, az egykori KZ-foglyok a nehéz fizikai munkát végző munkásoknak járó jegyet kaptuk, ennek köszönhetően minden nap kaptunk enni. Persze kevés volt az épen maradt vendéglő vagy kifőzde, egy ilyen volt a Hainstrasse 18-ban. Korábban ez éjszakai mulatóhely volt, később tiszti kaszinó, most meg a neve Casino Belge, ugyanis a háború végén belga munkások foglalták le maguknak. Ide jártam enni. Itt ismerkedtem meg egy fiatal párral, a nevük Dita Hoffmann és Dolf Vreden. Sokat beszélgettünk, egy pár viccet is elmondtam, és hobbi szinten Hans Mosert és Heinz Rühmannt parodizáltam. Dita Hoffmann így szólt hozzám. – Az orosz parancsnokság engedélyezte nekem, hogy itt ebben a lokálban Cabaré Varietét nyissak.
Ugyanis az amerikaiak június végén elhagyták Lipcsét, helyettük az oroszok vették át az ügyek intézését. – Teszek magának egy javaslatot – így Dita Hoffmann. – A műsoromban konferálhat. Egy hét múlva bemutató. – Erre én: – De hisz még soha nem csináltam ilyet. – Mire ő: – Meg fogja tudni csinálni. Sajnos csak keveset tudok fizetni, 50 birodalmi márkát. – Én erre: – 50 márka hetente, egész szép. – Mire ő félbeszakított. – 50 márka naponta. – Vállalom, vállalom – örvendeztem. És leszerződtettek művészként, már csak egy művésznevet kellett kitalálnom. A Kralovitz túl hosszú volt, a barátaim javasolták, legyek Rolf Carlo. Valahol már egy nyomda is működött és papírt is tudott szerezni, elkészültek a plakátok. Az első plakátot az Augustusplatz egyik oszlopán pillantottam meg, ott állt a nevem rajta: Konferál Rolf Carlo.
Az első előadás délután négykor kezdődött, mert este még kijárási tilalom volt érvényben. Egy órával az előadás előtt a Hainstrassén járva láttam, hogy egészen a piactérig áll a sor, az emberek állnak és várnak, hogy a Casino Belge befogadja őket. Amióta Göbbels kérdése elhangzott: Akarjátok a totális háborút? – majd minden színházat és szórakozóhelyet bezáratott, ez volt az első alkalom, hogy kulturális rendezvény várta a közönséget. Már ezért is lett a produkció igazi siker. A következő hónapokban több vendégszereplésem volt egész Szászországban és Türingiában, ahol a filmsztárokat parodizáltam. December 1-én Bruno Hendel kibérelte az Állatkert létesítményeit, és a teraszhelyiségben megnyitotta a Palasttheatert. A művészeti vezető a fia Günter Hendel lett. Mi ismertük egymást már az üldöztetések alatt, ők megúszták az apja vegyes házassága révén. A Palasttheater im Zoo állandó tagja lettem.
1946 tavaszán levelet kaptam New York-ból, anyám egyik testvérétől. Dorchen néni még idejében kivándorolt Amerikába, miután a Konzervatóriumban Artur Nikischnél tanult és koncertzongorista végzettséget szerzett. New Yorkban egy német nyelvű menekült újság, az Aufbau nyilvánosságra hozta a koncentrációs táborokat túlélők nevét és címét. Amint ezt a nagynéném olvasta, azonnal írt nekem. Akkoriban a levelek hosszú ideig voltak úton, néha hónapokig. Én beszámoltam mindenről részletesen, arról is, hogy az egyetlen vagyok a családból, aki életben maradt. Azt ajánlotta, menjek ki Amerikába. Ez a szovjet fennhatóság alatt álló területről nem volt lehetséges. Ezért elhagytam Lipcsét, és ősszel az amerikai UNRRA táboron át Berlin-Zehlendorfból Münchenbe kerültem. Még két és fél évig tartott, amíg a kivándorlási tervem megvalósult. Ez a várakozási idő nagy jelentőségű volt számomra. A Theo Prosel vezetése alatt működő Kabarett Simpl társulat tagja lettem. Itt ismertem meg Fritz Kortnert, és általa kaptam az első filmszerepet.
Az USA-ban előbb St. Louis-ban, Missouri államban, majd New York-ban éltem. Ott ismerkedtem meg Brigittével, aki a feleségem lett. Ő még kisgyermek korában hagyta el Németországot, kamasz- és ifjúkorát Olaszországban, Franciaországban és Svájcban töltötte, mielőtt a család New Yorkban telepedett volna le. Apósom, Walter Meckauer 1933 előtt ismert író volt, 1952-ben meghívót kapott egy irodalmi díj átvételére Münchenbe. Feleségével Lotte asszonnyal utazott Németországba. Egy fél év múlva mi is követtük őket Münchenbe. Végül mind a négyen Németországban maradtunk.
KORNAGEL-HUTÓCZKI PIROSKA FORDÍTÁSA
A történelmi események mindig is érdekeltek, így a második világháború eseményei, az akkor elkövetett rémtettek is, de korábban csak nézőként, hallgatóként érzékeltem a dolgokat. Hisz nem éltem át a háborút, azután jöttem a világra, hogy apám hazajött a hadifogságból. Az ő történeteit ismertem, olyannyira, hogy ha valamit később máshogy mondott el, vagy valamit kihagyott belőle, figyelmeztettem erre. Apám távollétében anyám három gyerekkel, öreg szülőkkel vitte itthon a gazdaságot – ezt a történetet is úgy ismertem, mintha átéltem volna. Nem találtam benne semmi különöset, hisz Magyarországon ez általánosnak számított azoknál, akik túlélték a háborút. De voltak magyarok, akik nem élték túl, és még csak nem is harcban estek el, s olyanok is, akik túlélték, és még azoknál is többet, vagy legalábbis hosszabban szenvedtek, mint akiket gyorsan átküldtek a kéményen. Igen, a kényszermunkára fogott zsidókról van szó. Tisztában vagyok vele, hogy erről sokan, sokféleképp írtak már, jómagam csak annyit szeretnék elmondani, miképpen kerültem kapcsolatba egy emléktáblával.
Úgy 2001 nyarán séta közben férjemmel keretbe helyezett fotókat vettünk észre egy házfalon, s egy emléktáblát, melynek szövegéből azt vettem ki, hogy az épületben egykor magyar zsidó nők dolgoztak. Érdekelni kezdett a dolog, hisz bár az emléktábla lakásunk közelében van, s bár már harminc éve élek Lipcsében, minderről semmit sem hallottam. Megdöbbentem: hisz én is magyar vagyok, a nők honfitársaim voltak. Ugyan kik voltak, túlélték-e, mi lett velük?
Sikerült megtudnom, honnan vannak a felvételek, és telefonon tovább nyomoztunk. Úgy alakult, hogy csak két évvel később sikerült utána járnunk a tényeknek, az emléktábla hátterének. Elmentünk a Lipcsével határos kisvárosba, Markkleebergbe, ahol a városi tanács munkatársa Frau Müller fogadott, aki a következő információkat osztotta meg velünk.
A náciknak a háború folytatásához egyre több repülőgépre volt szükségük, ezért a dessaui Junkers Flugzeug- und Motorwerke 1943-ban leányvállalatot alapított Markkeebergben. A termeléshez több mint ezer munkásra volt szükség, akik elszállásolására barakkokat építettek az Equipagenweg 270. alatti telken. Kezdetben német munkások dolgoztak az üzemben, majd őket lengyel, francia, orosz és olasz hadifoglyokkal váltották fel. 1944-ben a barakktábort bombatalálat érte, ám megerősített falakkal újjáépítették azzal a céllal, hogy a koncentrációs táborokból női foglyokat hozzanak oda kényszermunkára. A barakkokat szögesdróttal vették körül, abba áramot vezettek, a foglyok ellenőrzésére őrtornyokat állítottak fel. Adminisztratív szempontból a tábor a buchenwaldi koncentrációs tábor altábora volt.
Az első, 500 fős magyar zsidó nőkből álló csoport 1944. augusztus 31-én érkezett ide. Köztük volt a 14 éves Szász Katalin és 13 éves húga, Szász Erzsébet. Magyarországról szüleikkel Auschwitzba, majd Bergen-Belsenbe szállították őket, a szelekciónál mindent megtettek, hogy édesanyjukkal maradhassanak, aki viszont férje édesanyját támogatta, s emiatt a két asszonynak nem sikerült elkerülnie a gázkamrát. A férfiakat és a nőket eleve szétválasztották, így a két kislánynak szüleiktől elszakítva kellett mindent megtenniük, hogy életben tudjanak maradni. Arról természetesen mit sem tudtak, hogy mi történt családtagjaikkal. A szelekció túlélése után másodszorra is „szerencséjük volt”: a megsemmisítő tábor helyett munkatáborba kerültek, s bár még gyerekek voltak, a német munkavezető nem küldte őket vissza a haláltáborba.
1944. október 10-én újabb, ezúttal 200 magyar zsidónő érkezett Auschwitzból, majd október 23-án és december 6-án 300-300 nő Bergen-Belsenből, így az év végén már 1300 koncentrációs táborból idehurcolt magyar kényszermunkás nő dolgozott a repülőgép alkatrészeket gyártó Junkers üzemben. 1945 februárjáig csak magyar foglyok voltak a táborban. Ekkor azonban francia női ellenállókat hoztak ide, akik szabotázst követtek el Abterodában, a BMW gyárában. Hogy ez ne ismétlődhessen meg, a nőket szabad ég alatt végzendő nehéz fizikai munkára irányították át, nevezetesen útépítésre, ahol lovak helyett ők húzták az úthengert. A 250 francia nőt külön barakkokban helyezték el, igyekeztek őket minél jobban elszigetelni a többiektől. A barakktábor zsúfolásig megtelt.
Annak ellenére, hogy a náciknak szükségük volt a munkaerőre, a kényszermunkásokat ugyanúgy kezelték, mint a koncentrációs táborok foglyait: egyetlen mosdóban mosakodhattak néhanapján jéghideg vízben, meleg ruhát nem kaptak, reggel – de olykor egész éjszaka is, térden állva – Appel a fagyos télben, és persze a táborparancsnok korbácsütései. Több nő is volt, aki terhesen érkezett a táborba, őket Knittel SS táborparancsnok a csecsemőkkel együtt azonnal Bergen-Belsenbe küldte. Biztosan tudható, hogy ebben a barakktáborban halt meg 1944/45 telén Moskovitz Ilona, Raab Irén, Hoffmann Aranka, és kora tavasszal további öt női fogoly. Az utolsó Appel 1945. április 13-án volt, a tábort ekkor kiürítették, a rabokat azonban nem engedték szabadon a nyugatról és keletről támadó szövetségesek vonalai között még fennmaradt náci területen.
1539 női kényszermunkást terelt az SS kelet felé, hogy Theresienstadtban végezzen velük. A betegeket az asszonyok talicskára rakva húzták, de a kimerülteket az őrök azonnal agyonlőtték. A francia nők, akik részt vettek az ellenállásban szervezettek, bátrak voltak, menet közben találkoztak férfi honfitársaikkal, akik segítették őket a szökésben. Cseh területre érve a magyarok közül is többen megszöktek, segítségben bízva. Tizennyolc napi halálmenet után, május 4-én a markkleebergi barakktábor foglyai közül 699 túlélő érte el Theresienstadtot. Arról nincs adat, hogy mi lett a sorsa a menet közben megszökött nőknek, ahogy arról sem, hogy a 699 nőből hányan érték meg a tábor felszabadítását, május 11-ét.
Az viszont példamutatóan adatolható, hogy Markkleeberg szembe tudott nézni múltjával: a barakktábor falán emléktáblát helyezett el, s igyekezett egy barakkot is megmenteni mementóul. Mivel a terület időközben magánkézbe került, a városka tanácsa saját költségén 1998-ban emlékfalat emelt, s rajta újrafogalmazott szövegű táblát helyezett el. Az emléktáblához évente látogatnak el túlélők, a város vitafórumokat szervez fiatalokkal, gyerekekkel. És a túlélők között járt itt Szász Kati is, már Zahava Szász-Stessel néven. Húgával együtt túlélték a szörnyűségeket, Magyarországra hazatérve azonban egyetlen rokonukat sem találták életben. Kati hosszú és kalandos út végén jutott el Izraelbe, ott változtatta meg utónevét, majd házasságkötése után felvette férje vezetéknevét is. Férjével 1957-ben az Egyesült Államokba vándoroltak ki, ő ott folytatott felsőfokú tanulmányokat, s ott írta meg angolul két életrajzi művét, melyek magyar fordításban is megjelentek: Bor és tövisek Tokaj-Hegyalján: Zsidó élet Magyarországon, illetve: Hóvirágok: magyar zsidó nők a Markkleebergben, egy repülőgépgyárban. Markkleeberg Város Tanácsa 2008-ban díszpolgári címet adományozott részére
A témát nemcsak túlélők dolgozták fel, arról több tanulmány is megjelent, Christa Persch 1957-ben a Lipcsei Tudományegyetemen, Christne Rabe a Halle-Wittenbergi Martin Luther Egyetemen készített terjedelmes diplomamunkát a témából.
Felkerestük hát ismét a kisváros szélén, a Wolfswinkelen felállított emlékfalat.
VOM 31. AUGUST 1944. BIS ZUM 13. APRIL 1945
BEFAND SICH HIER IM WOLFSWINKEL EIN AUSSENLAGER
DES KONZENTRATIONSLAGERS
BUCHENWALD
IN DEM MEHR ALS 1000 UNGARISCHE JÜDINNEN UND
250 FRANZÖSISCHE WIDERSTANDSKÄMPFERINNEN
INHAFTIERT
WAREN. DIESE HÄFTLINGSFRAUEN WURDEN VERPFLICHTET
ZWANGSARBEIT ZU LEISTEN UND BEGANNEN HIER UNTER
UNMENSCHLICHEN BEDINGUNGEN IHREN TODESMARSCH.
WIR EHREN DAS ANDENKEN DIESER FRAUEN
DIE OPFER DES NAZISMUS SIND.
Magyar fordításban:
1944. AUGUSZTUS 31-TŐL 1945. ÁPRILIS 13-IG
ITT, WOLFSWINKELBEN
A BUCHENWALDI KONCENTRÁCIÓS TÁBOR
ALTÁBORA ÁLLT, AHOL TÖBB MINT 1000 MAGYAR ZSIDÓ NŐT
ÉS
A FRANCIA ELLENÁLLÁSI MOZGALOMBAN RÉSZT VETT 250
NŐT BÖRTÖNÖZTEK BE.
A FOGLYOKKAL
KÉNYSZERMUNKÁT VÉGEZTETTEK, S INNEN INDULT
EMBERTELEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT
A HALÁLMENETÜK.
TISZTELETTEL ADÓZUNK E NŐK, A NÁCIZMUS ÁLDOZATAI
EMLÉKÉNEK.
*
Ott álltunk a tábla előtt, férjem levette kopott sapkáját, ősz fejére aranyfényt küldött az októberi nap, gyér haját megsimogatta az őszi szél.
1 Az Új Kelet (Tel-Aviv) 2004. január 9-én megjelent írás jelentős mértékben átdolgozott újrafogalmazása. [vissza]
I.
A családommal, az apámmal eufóriában éltük át a felszabadulást. Ennek jelét napokkal előbb érzékeltük: az ágyúlövéseket először csak éjszaka hallottuk, aztán nappal már a géppuskák, géppisztolyok kattogását is figyelhettük.
A teresini Dresdner kaszárnya vastag falait pontosan felfogtuk. Ezt az épületet még az osztrák-magyar monarchia hadserege építette valaha. Az egyik laktanya börtönében raboskodott egykor nagy rokonunk, Bródy Sándor író. Még fiatal volt: megmentéséért Jókai Mór és a tollforgató szakma több jelese is kiállt. Egyik innen származó novellája ma is példás gyönyörűség: Kaál Samu. Élete és halála. Pontosan visszaadja Theresienstadt hangulatát.
Mi, talán harmincan, aludtunk a harmadik emelet egyik nagy katonai termében. Odafent, a mély nyílásban ablakok. A mennyezet alatt adtak ugyan némi fényt, magunk azonban kimehettünk a folyosóra levegőzni. Látni semmit nem láttunk, legföljebb a szemben levő emeleti folyosót, viszont a rövid udvar felől a hangokat remekül érzékeltük. A nagy udvar kövezetén néhány nap óta tífuszosok feküdtek egymás mellett aléltan vagy a gyötrő láztól felhevülten.
A zsidók nyugtalanok voltak. A német őröket másfél-két napja senki nem látta, az ukrán konyhások ugyan dolgoztak, de a foglyokhoz nem szóltak. Hajnalban néhány zsidó asszony lemehetett a betegekhez: vizet vittek és benedvesített törölközőket. Dr. Kalisch, az önkéntes orvos csoport egyik vallásos tagja, előző nap délután megpróbált segítőket toborozni, de hoppon maradt. Így hát, hírek, tájékoztatás nélkül maradtunk.
Odalent, a nagy udvaron, nagyon ritkán feltűnt egy-egy SS, a még gyenge szürkületben rohantak; az orosz előőrsök alighanem már nagyon közel lehettek. Nemrég kelt fel a nap, a pontos időt senki nem tudta.
A májusból már egy hét is elmúlt, állapította meg valaki.
– Jó az Örökkévaló! A Pokolnak talán rövidesen vége!
Ezt egy asszony kiáltotta, az egyik ajtó mellől.
Mintha ez a mondat isteni végszó akart volna lenni: egy hatalmas mozgó gép, a hátsó felével, kis csikorgás után, egyszerűen benyomta a Dresdner jókora kapuját.
Ez a kapu öreg tölgyfából készült, vas- és rézpántokkal megerősítve. Nem is emberek, óriások számára csinálták.
A tank könnyen leküzdötte ezt az akadályt, és átvágott a gyalogos járdán, hogy kiérjen a kaszárnya főterére. Ez volt a sorakozóhely, a legfőbb katonai vezérlési terület. Itt most a tífuszos betegek feküdtek a kövezeten, pokrócokba, kabátokba tekerve, hevenyészett párnákkal a fejük alatt. Tehát ide araszolt be a koszos, zsíros, ormótlan harci jármű. Aztán megállt. A motor a fékezésnél egy pillanatra felpörgött, vastag, olajos gázt öklendezett a levegőbe. Kis csönd után a lánctalpas behemót teteje kinyílt, és a nyílásban megjelent egy katonanő.
A zsidók, akik a három jókora emeleten, a folyosók nyílásai mögött szorongtak, megilletődötten és felajzva várakoztak.
A harckocsizó halálos csendben kikászálódott a páncél védelme mögül. A Bergen-Belsenből ide bezsúfolt zsidók ilyet még nem láttak. El sem tudták képzelni, hogy nő vezessen egy ilyen félelmetes monstrumot. A cső az előbb még mozgott, de az álló járművön a katonanő a lánctalpat már lépcsőnek használta, azon lépett le.
A fejébe húzott vastag, piszkos sapka teljesen elfedte női mivoltát. Kis szünetet tartott, majd tisztelgett, körbe, mindenkinek. Aztán a teljes csöndbe fáradtan, de erőteljesen bekiabált két szót: Továriscsi! Szvoboda! Ezt nem kellett fordítani!
És ekkor felhangzott száz és száz ember válasza, vagy fél tucat nyelven: „Éljen! Köszönjük!”
Fültépő üvöltés. A rabságból szabadult zsidók tébolyult hörgése, sikolya. Hiszen vége a félelemnek, a rettegésnek, a halálnak, az éhségnek, az Appeleknek, a zsúfolt vagonutazásoknak. Nincs német őr, ukrán verőember, magyar felvigyázó! Vége a deportálásnak, itt a szabadság, mehetünk haza!
A rabok ölelkeztek. Az emberek ugráltak, rázták egymást, a héber imák áldás szavait kiabálták, jiddisül sírtak, és magyarul mondták újra és újra a köszönet szavait.
Aztán a tömegből valaki rátalált egy jelszóra, közülünk még soha nem mondta, nem mondhatta ki senki: „Éljen Sztálin!” De aztán a szabadságukat visszakapott zsidók rákaptak a névre, s a végén a Dresdner kaszárnya ide hurcolt lakói azonos erővel skandálták, harsogták: „Sztálin, Sztálin!”
A zsidók nem törődtek a korábbi tilalommal; kiszakították a kaszárnyalépcsőn a láncot, és rohantak le az udvarra. A császári osztrákok által tervezett épület széles lépcsőin valósággal lezúdultak a Bergenből ide hozott foglyok. Az udvaron kikerülték a tífuszos betegeket, és körülvették a tankot. A katonanőhöz szerettek volna legalább hozzáérni. A mozdulat ismert volt a számunkra, mert ez történik, ha a zsinagógában, az imaházban szombaton, ünnepen körbehordozzák a Tórát, a szent tekercset, amelynek bársony köpenyét a hívőnek meg kell simogatnia, csókolnia.
Ekkor a szovjet tank vezetője mellé bentről kimászott egy fiatal férfi. Szőke volt, rövid hajú, mély vágással az arcán. Miután ő az előbb lemaradt a zsidók euforikus üdvrivalgásáról, ezt most azzal pótolták, hogy az ifjú szovjet harcost összevissza érintették, simogatták, ölelték.
– Ki tud oroszul? – próbált átkiabálni a zajogó tömegen egy férfi. Felkiáltását többször megismételte harsányan, erőteljesen.
Hatan-nyolcan jelentkeztek. Ezek többnyire szlovákok, ruszinok, csehek voltak, az osztrák-magyar monarchia szláv örökösei. Az édesapám is felemelte a kezét, előre furakodott, a közjáték szervezőjéhez.
Mindig akad valaki, aki kézbe veszi az események irányítását. Most is így történt.
– Te ki vagy? – kérdezte a szervező lágertárs.
– Az apám Szerednyén született, színtiszta rusznyák vidéken – felelte. – Én tótkomlósi vagyok. Szlovák iskolába jártam – tette hozzá.
– Beszélj te is velük! – adta ki a feladatot az organizátor.
Apám nem kérette magát. A harckocsizónő kedves volt, a szőke fiú is barátságos. A felszabadítók és a felszabadított tolmácsok a végén megölelték, megcsókolták egymást.
– Mondjátok meg, hirdessétek ki, hogy a parancsnokságról rövidesen eljönnek ide. Hoznak ennivalót és útbaigazítást a jövőre. – Ezt a tankot vezető nő mondta.
Aztán mindketten visszamásztak a járműbe. A tolmácsok jó hangosan elmondták, ecsetelték a zsidóknak a szovjet tankosok biztató üzenetét, majd a bergeniek belekezdtek egy régi vallási örömének dalolásába: Szime tov, szime tov…
II.
Két nap múlva a fiatal ukrán katona egy hadnagya kíséretében újra bejött a Dresdnerbe. A kaput a tank már ripityára törte, így mindenki szabadon járhatott ki-be.
– Ha legutóbb te tolmácsoltál – kezdte apámra mutatva a harckocsizó –, gyere most velünk. A várost elfoglaló Jurij Ragyimcev vezérőrnagy küldött érted.
Apánk, ugyebár, soha nem lehetett katona, de most szalutált.
– Értettem, igenis, megyek – mondta készségesen, és ment.
Ragyimcev a theresienstadti, teljesen ép gőzfürdőben rendeztette be a parancsnoki főhadiszállását. Ennek az impozáns építésű fürdőnek volt néhány szobás szállodája, bálterme, tucatnyi ilyen-olyan helyisége. A városban a németek fontos katonai központot rendeztek be, amit az itteni rövid, de igen heves harcok is bizonyítottak.
A szovjet rendészeti szervek a hadifoglyok közül most kezdték kiszűrni az SS-eket, a különleges hadászati egységek rohamosztagait; rájuk aligha várt boldog békeidő.
A felszabadulásunk utáni napok mindegyike a családunkban is mozgalmasan telt. Anyánk tífuszos lett, először őt is levitték a Dresdner kövezetére, majd a transzportot az orosz betegszállítók kórházba szállították. Apám elkísérte a szállítmányt a gyűjtőhelyre, ami azért volt hasznos, mert két nap múlva magam is szédelegni kezdtem, s legalább láttam, mit csinálnak az orosz felcserek a betegekkel. Én például olyan nagy adag ellenszérumot kaptam, hogy meglepően gyorsan rendbejöttem. Gyógyulásom után el is mentem örömmel csavarogni, így véletlenül, távolabbról, végignézhettem az állomás mögötti téren egy csoport náci katona kivégzését. Borzasztó volt. Utáltuk a kegyetlen őröket, a hatalmas kutyákkal járőrözőket, a Blockführereket, de most látni őket zubbony nélkül, bokáig letolt nadrággal, megszégyenítetten, a gyilkos sortűz előtti pillanatokban, hát, ez elég rémesen hatott rám. Még nem voltam nyolc éves.
Apám feladatot kapott Ragyimcev vezérőrnagytól, pontosabban az ő nevében egy magasabb rangú tiszttől. Hogy zsidó vezetőkkel látogassák sorba a deportáltak egy-egy csoportját, s építsék ki velük a szoros kapcsolattartás rendszerét. A szovjet hadsereg géhásaival szervezzék meg a zavartalan élelmiszerellátást. Aztán csináljanak kulturális előadásokat, toborozzanak önkéntes fellépőket, színészeket, zenészeket, de mindenekelőtt hirdessenek bált a városi parkban. Itt a muzsikát a szovjet katonai zenekar adja a következő szombat délutánján.
Apámat még ott fogták. Két tiszt a hazamenetel elvi megoldásáról kívánt beszélni vele.
– A szovjeteknek – mondták – nem céljuk a felszabadított foglyok visszatartása. Az embereknek minél előbb haza kell térniük. Magyarország már szabad ország, útban a teljes függetlenség, a demokrácia felé. Rövidesen közöljük, mikor indulnak szerelvények Budapestre. A jelentkezők listája legyen mielőbb készen, eszerint osztjuk be a csoportokat.
– És még valami – figyelmeztetett egy másik tiszt. – Két nap múlva a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálóbizottságot küld Theresienstadtba. A hitleristák elleni harc valamennyi győztes hatalma külön küldöttséggel vesz részt benne. Minden embernek, felnőttnek, gyereknek szeretet-csomagot adnak. Aki a csomagot átveszi, aláírásával igazolja az átvételt. Ebben lesz tejkonzerv, szardínia, vaj, kétszersült, édesség, szárított gyümölcs. Maguk gondoskodjanak az akció tökéletes lebonyolításáról.
A tolmácsok népes küldöttségénél nem voltak boldogabb emberek a náciktól megszabadított csehszlovák városban. Az, hogy e bejelentés összefoglalóját közölhetik a volt foglyokkal, örömmel töltött el mindenkit.
III.
Apánk kiváltképp boldog volt. Anyánk hazajött a kórházból, ahol tótkomlósi szlovák nyelvtudása révén sok élmény segítette a gyógyulásban.
Apánk is elégedett férfiúi izgalommal készült a háború utáni feladatokra.
És akkor újra üzent Ragyimcev városparancsnok. Magához hívatta.
– A győztes Vörös Hadsereg feladatul kapta – közölte –, hogy néhány német tulajdonú objektumot azonnal vegyen el a náciktól, és ezeket ossza el az érdemesek között. Mi a szovjet parancsnokságon néhány bennünket segítő zsidó fogoly támogatására gondoltunk legelőször. Téged az első csoportba soroltunk. Az SS és a Gestapo néhány üzemet a náci megszállás pillanatában lefoglalt; most ezt intézzük el először. Te például egy bőrgyárat kapsz, ahol katonai csizmák készültek a náci hadsereg számára.
Apám tiltakozott. Azt mondta: a malomhoz, a liszthez ő jól ért, bizonyos mezőgazdasági, pénzügyi kérdésekben is járatos, de a bőrökhöz, a bőr- és csizmaüzemről nincs fogalma.
– Malom vagy cipő nem számít – válaszolta a vezérőrnagy. – Én középiskolai tanár vagyok, most meg katona. A siker leginkább akarat kérdése. Ez a bőrgyár már a tied. A nácik egy zsidótól vették el. Most visszakerül egy magyar zsidóhoz. Légy vele boldog és eredményes!
Kapott a kezébe valami írást, egy másikat ő írt alá, és ezzel a procedúra befejeződött.
– Legalább menj el a gyárba – mondta Ragyimcev. – Nézd meg, hogyan működik! Állítólag félig kész bőrök is vannak ott, kikészített, szabásra váró áru. Ha más nem történik, legalább add el azt, ami már készen van.
Jóakaratához nem fért kétség.
Hát, így lett az apám bőrgyáros. Elment ugyan az üzembe megnézte az elég nagy és korszerű műhelyeket, de aztán nem élt a felkínált kapitalizmussal.
1945 augusztusában hazajöttünk Magyarországra. Élve.
A párt, amelyik kizárta magát József Attilából
Nemsokára rá kellett jönnie azonban József Attilának, hogy „az elvaduló csahos” mögött mégis csak ott áll a „párt” (vagyis a pártvezetés). S ez voltaképpen szükségszerű is volt, hiszen a maga fölényes marxista tudásának birtokában olyan lekezelő módon vitatkozott a KMP ideológiai tekintélyeivel – akik a Schönstein füzetek Marx-kivonatain és a Komintern-brosúrák propagandaszólamain nevelkedtek –, ahogyan a macska játszik az egérrel (vö. Sándor P. 1957; Andrásfi Gy. 1957). Ráadásul pedig olyan marxista tanulmányokat kezdett írni, amelyekből ők egy kukkot sem értettek.
Az egyik ezek közül az Irodalom és szocializmus, amelyet Szántó Judit (vö. József A. 1958: 313-314.) visszaemlékezése szerint a szociáldemokrata párt – kommunista értelmiségiek gyülekezeteként működő, s ezért nemsokára feloszlatott – Jaurès-munkaközössége előtt olvasott fel 1931 februárjában. Szántó Judit azt írja, gondolatai nagy érdeklődést keltettek. Jómagam valószínűbbnek látom, hogy bizarr példái keltettek derűt az ottani nagyérdeműben, anélkül, hogy e közönség esztétikai ismeretei lehetővé tették volna okfejtésének felfogását. Az ilyen műveltségbeli hiány mindig feltűnt nekem a Kádár-korszak vezető irodalmárainak körében is, ezért nem csodálkozom Szabolcsi Miklós (1998: 133.) ítéletén sem: „Sok olyan rész mellett, amelyet én csak puszta spekulációnak, nyelvi-logikai játéknak tartok, az Irodalom és szocializmus megható példája annak, hogy fiatal költő hogyan próbál koherenciát teremteni saját költői gyakorlata és elméleti álláspontja között.” Valójában pedig ez az értekezés a maga idején messze felülmúlt nemcsak minden hasonló marxista teljesítményt (ide értve Lukács György valamennyi addigi írását), hanem világszinten vizsgálva is egyedül Ingarden elgondolásai állíthatók mellé. Ennek bizonyítása azonban önálló tanulmányt igényel.
A konfliktus 1932 nyarán tört ki, amikor József Attila egy legális kommunista értelmiségi folyóiratot akart indítani. Fejtő Ferenc (2005) azt írja, az ötletben ő is benne volt: „1932 áprilisában elhatároztuk Attilával, hogy megpróbálunk egy komoly társadalomtudományi, filozófiai és kritikai folyóiratot indítani. A címet már megtaláltuk: Valóság.” Rajta kívül még Agárdi Ferenc (1962) is azt állítja, hogy lényeges szerepet játszott az eseményekben. A legvalószínűbb Sándor Pál (1957: 120-122.) visszaemlékezése, aki szerint a lap tervével József Attila egymaga fordult hozzá és Madzsar Józsefhez, a Társadalmi Szemle szerkesztőihez, hogy segítsék az anyagi támogatás és terjesztés biztosításával, és Fejtőt csak ők ültették a költő nyakába. Azért ugyanis, mert „a párt ellenezte a tervet. József Attilát nem tartotta »vonalasnak«. Úgy gondolta, a baloldali munkásmozgalomban csak zavart okozhat egy újabb lap megjelenése, különösen olyan, amely felett nem gyakorolhat közvetlen felügyeletet.” Hogy pontosan kit vagy kiket takar „a párt”, amely ezt „gondolta”, nem derül ki, s így ez az információ inkább árulkodik a KMP-ben bevett nyelvi trükkökről, mint a tényekről. Mélyebbre mutat az a mondat, mely szerint „József Attiláról […] úgy véltük, hogy a pártfegyelmet nehezen tűrő természete miatt ilyen lap szerkesztésére nem a legalkalmasabb”. A „véltük” legalább azt jelzi, hogy Sándor Pál is közéjük tartozott, noha korábban azt állította, hogy „a párt”-tal szemben ő helyeselte József Attila tervét.
Akárkik között folyt is e huzakodás, végül Sándor Pál szerint „kompromisszum jött létre. A lap, a Valóság tulajdonképpen két részből fog állni. Az első felét József Attila szerkeszti, abba legfeljebb közvetve szólunk bele, anyagot szállítunk, bírálunk, tanácsolunk – a másik fele pedig a diákmozgalom céljaira készül. Ennek szerkesztésébe viszont József Attila nem szól bele. Ez utóbbi anyag pártellenőrzését rám bízták” – írta Sándor Pál, s ehhez hozzá kell tenni, hogy az általa ellenőrzött rész tényleges szerkesztője a költőnél ezek szerint ekkoriban sokkalta „vonalasabbnak”, a pártfegyelemhez katonásan igazodónak mutatkozó Fejtő Ferenc lett. Nevét azonban a folyóirat címlapján nem tüntették fel, hiszen ismeretlen diák volt; saját szavaival (uo.) „bennem, kezdő íróinasban, még csak gyakorló irodalomtanárban, jobban megbíztak, mint József Attilában”.
A Valóság első számának megjelenése 1932 júniusában – folytatja Sándor Pál – „hatalmas botrányt okozott – mégpedig Attila nagy filozófiai tanulmánya miatt”, amely „általános felháborodást keltett »érthetetlensége«, összevisszasága miatt, amely csak »megbolondítja« a fiatalságot.” „A pártapparátus megtagadta a terjesztést, állást foglalt ellene, és ezzel a lap további sorsa meg volt pecsételve. Nem is jelent meg több szám”.
Ez a tanulmány, „az Egyéniség és valóság József Attila életművének legvitatottabb darabja” – írja Szabolcsi Miklós (1998: 159 skk), majd hosszan ismerteti a különféle véleményeket, amelyek legjobb esetben „csúsztatásokat” vélnek felfedezni a gondolatmenetében, rosszabb esetekben viszont, amilyen Fejtő Ferencé, a filozófiai halandzsa karikatúrájának vélik. Szabolcsi saját olvasatában a költő e szöveggel egyrészt froclizni akarta a pártot és az őt ekkoriban gyomorpanaszai miatt kezelő pszichoanalitikust, Rapaport Samut, másrészt „itt fogalmazza meg először azt a »freudo-marxista« programot, amely gondolkodásának 1936 végéig uralkodó vonulata”.
Jómagam úgy látom, e tanulmány sajátossága sokkal inkább az, hogy olyanok vitatkoznak fölötte, akik képtelenek felfogni, miről szól. Nem, mintha olyan borzasztóan zavaros lenne, mint valamely posztmodern akadémiai székfoglaló, hanem azért, mert fogalmuk sincs arról, mi mindent írt az a Marx Károly. Ingerkedő szellemi bukfencnek olvassák a tanulmánynak azt a gondolatmenetét, mely szerint az emberek maguk is termelési eszközök, mert nem ismerik Marx okfejtését, miszerint a kapitalizmusban a munkás a mechanikai rendszer különböző pontjain szétszórva jelenik meg, „besorolva maga a gépi berendezés összfolyamata alá, maga is csak egy tagja a rendszernek, melynek egysége nem az eleven munkásokban, hanem az eleven (aktív) gépi berendezésben létezik” (K. Marx–F. Engels 1972: 2/161.). Karikírozó halandzsának vélik azt, hogy „amint a társadalom természeti anyagi alany és természeti anyagi tárgy és folyamat, úgy az egyének, illetve egyéniségek nem »egyéni«, hanem társadalmi folyamatok, nem »egyéni«, hanem társadalmi alanyok és nem »egyéni«, hanem társadalmi tárgyak.” Képtelenek felfogni, hogy ez logikusan következik abból, hogy „az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.” (K. Marx–F. Engels 1960: 9.). A KMP nem vette észre, hogy e dolgozat egyetlen elméleti tévedése éppen a KMP téves politikáját igazolja, amikor ugyanis azt állítja, hogy a termelőerők és termelési viszonyok egyensúlyát megteremtő „társadalmi forradalom” leghamarább „a gyarmati és félgyarmati országokban” tör ki (József A. 1958: 126.).
Ami a költő „freudo-marxizmusát” illeti, tény, hogy a tanulmány záró részében József Attila (uo. 126-127.) gondolatmenete arra utal, ekkor még lehetőséget látott arra, hogy a világdivattá reklámozott pszichoanalízisből kiemelhetők lennének olyan elemek, amelyek a marxista lélektan kidolgozásában hasznosíthatók. Nem sok idő múltán azonban – miként erre alább visszatérek – annál megvetőbb hangon marasztalta el e divatirányzat szélhámoskodásait.
Köztünk szólva, volt abban némi gonoszkodás, ahogyan ezt a dolgozatot megfogalmazta. Szántó Juditnál (1986: 125.) olvasható, hogy élettársa akkoriban azt mondta neki, „No, Judit, írtam egy cikket, amelyik elejétől végig marxista, mégsem fogják megérteni. Miért? Mert ezek az emberek elméletileg még azon a fokon sem állanak, mint én. Most beadtam nekik.”
*
Madzsar Józseffel azonban nem lehetett így kukoricázni. 1932 júniusának derekán ugyanis a rendőrség letartóztatta a KMP titkárságának külföldről hazaküldött vezetőjét, Sallai Imrét, s vele együtt közvetlen munkatársait, Fürst Sándort, Karikás Frigyest, Kilián Györgyöt. Ilyen módon tehát „a helyi mozgalmat tulajdonképpen Madzsar József vezette. Vezették volna, ha tudták volna, a Bécsből küldött szervezők, de ami itthon volt, azt tulajdonképpen mind Madzsar csinálta” (Szabó M. 1983a). Sándor Pál (1957: 322.) ködösít, amikor azt állítja, hogy József Attila tanulmánya miatt „a pártapparátus megtagadta” a Valóság terjesztését; köztudott, hogy ebben a pártban senki nem tagadhatott meg semmiféle felülről jött utasítást. Világos, hogy a lapot csak Madzsar József tilthatta be, és a többiek – Sándor Pál is, hiába állítja az ellenkezőjét – gondolkodás nélkül követték a parancsát.
Mindez azonban akkoriban még csak mellékes ügy volt Madzsar számára, megelégedett azzal, hogy a költő orrára koppintott (vö. Vértes Gy. 1963: 200-201.). A központi kérdés a Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése elleni tiltakozó mozgalom szervezése volt, és július végén a KMP által irányított Halálbüntetés Ellenes Szövetség röpiratának megszövegezésére József Attilát kérte fel. Nyilvánvaló az is, hogy a költő az ő szándékaival egybehangzóan lépett vissza Agárdi Ferencet és Lakatos Péter Pált követve a Bartha Miklós Társaságba is, amikor ott a baloldali törekvések felerősödtek. Ám ebből ismét botrány lett. Történt ugyanis, hogy József Attila sógora, Bányai László kíséretében –akit ő léptetett be a társaságba – a költő felkereste Madzsar Józsefet az Ostende kávéházban, ahol a KPM vezetői akkoriban össze szoktak jönni. Bányai arra kérte Madzsart: tiltsa meg a párt lebukott tagjainak, hogy beözönöljenek a Bartha Miklós Társaságba, mert félő, hogy emiatt a rendőrség a társaságra is lecsap (amint ez 1933-ban meg is történt). József Attila ehhez hozzátette, hogy a társaság fő feladata az, hogy falukutató szociográfiák készítésével forradalmasítsa a parasztságot, s e cél elérésére csak a paraszti származású értelmiségiek képesek, akik ismerik a falusi viszonyokat, nem úgy, mint a pestiek. A megbeszélésen résztvevő Sándor Pál – sőt, bár őt nem szokás emlegetni, a későbbiekből kitűnően szerintem Madzsar is – ettől felbőszült, és elhíresztelte, hogy József Attila antiszemita (vö. Bányai L. 1995: 221-222; Tasi J. 1995). Igen sajátosnak találom, hogy Szabolcsi Miklós, jóllehet monográfiáiban mindentudónak látszik, az 1998-as kötetben nem említi Bányai három évvel korábban megjelent visszaemlékezéseit. Egyébként többen úgy vélik, hogy ez a durva rágalmazás késztethette a költőt a Bánat megírására (Révai J. 1974: 151-152; Lengyel A. 2002).
*
Ha e feltételezés igaz, akkor József Attila még mindig azt hiszi, hogy – miként a költemény korábbi említésénél jeleztem – az affér pusztán egyéni, a párton belül elszigetelt indulatot tükröz. Ezt támasztja alá az is, hogy a nyárvégi–őszeleji hónapokban írja meg olyan klasszikus kommunista verseit, amilyen a fent már említett Határ, s mellette a Külvárosi éj:
Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.
Romlott fényt hány a korcsma szája
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.
Magabiztosan derűs kedélyállapotát bizonyítják hetyke dalai is, amilyen a Medvetánc –
Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza
– és annak hasonlóan remek párja, A kanász:
Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
Orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.
*
Madzsar és Sándor Pál viszont – akiket a költészet nemigen érdekelt – a jelek szerint már eldöntötték, hogy megszabadulnak ettől az övékénél nagyobb marxista műveltségével hivalkodó és ráadásul (szerintük) antiszemita poétától. S amikor 1932 októberében megjelent Külvárosi éj című versesfüzete, berendelték Pákozdy Ferencet (1957), aki az eseményről így számolt be: „Madzsar József és Sándor Pál, az akkori Társadalmi Szemle szerkesztői, magukhoz hívattak – mégpedig József Attila ügyében. Különféle panaszokat soroltak fel ellene. Elmondották, hogy József Attila fegyelmezetlen, komolytalan. Madzsar elvtárs például azt sérelmezte, hogy az általa vezetett szemináriumokon József Attila lejáratja őt, szembeszáll vele, cáfolja az anyag egyes tételeit, minduntalan vitát provokál. Szóba került az is, hogy József Attila ugyanakkor hamis nézeteket terjeszt – a marxizmust a freudizmussal próbálja összeházasítani, zavart kelt a fiatalok közt. A végső következtetés az volt (a pontos kifejezésekre húszegynéhány év múltán nem emlékszem), hogy József Attilának nincs helye a mi mozgalmunkban, és mint költőt is el kell különítenünk magunktól. A megnevezett két elvtárs hangsúlyozta, hogy ez a párt álláspontja, és hogy ezt írásban is le kell szögezni. Engem szólítottak fel egy ilyen jellegű cikknek a megírására. Ettől a feladattól természetesen húzódoztam. […] A két elvtárs ekkor arra hivatkozott: a párt kívánsága, hogy ezt a cikket megírjam.”
Pákozdy szerette József Attilát, s azon kevesek közé tartozott, akik előző kötetéről igen elismerően írtak, de „a párt” utasítása alól nem lehetett kibújni. Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy József Attila valóban nem olyasféle proletárköltő, mint az ő ideálja, J. R. Becher, s így rászolgál a bírálatra. Nekirontott hát, mondván, hogy egyrészt „nem elsődleges lírikus természet. Nála az érzések nem törnek ki a maguk forró, friss erejében. (Kötetében alig van néhány valóban lírai sor.) […] József Attila másrészt nem él benn a munkásmozgalom eleven sodrában. Mintha messziről, parton megrekedve nézné a tömeg hullámveréseit. Elfutnak mellőle a legfontosabb problémák (pl. a háború kérdése), a legaktuálisabb napi kérdések. Így azután csak a felszínt látja, ötletekre, véletlenadta témákra szorul” (vö. Pákozdy F. 1980; uő 1984; Bokor L.–Tverdota Gy. 1987: I. 296; 776-777.).
Hát, gyalázatos mocskolódás lett ez így is. Az ügyben résztvevők magyarázkodásai ennek megfelelőek; annál megdöbbentőbb, hogy a kötet értékelésében Szabolcsi Miklós (1998: 201.) azt írja: „Jól érezte meg utóbb az illegális párt egyes köreinek véleményét tolmácsoló Pákozdy Ferenc hírhedt kritikájában: ez már a párttól való eltávolodás jele – eretnekség és újítás.”
Sándor Pál (1957: 319-321; uő 1980) viszont a legkörmönfontabb ötletekkel igyekezett kimosakodni ebből a piszkos ügyből. Állítása szerint Madzsar a vele történt megbeszélés nélkül kérte fel Pákozdyt, aki könnyen ráállt a cikk megírására, mert saját költői rangját akarta növelni József Attila földbe döngölésével. Ő tiltakozott a megjelentetése ellen, de Madzsar hajthatatlan volt, csak némi rövidítésbe és enyhítésbe egyezett bele. Döntés végett az ügyet a Moszkvából akkor odaérkező Vándor Pál elé terjesztették, aki Madzsarnak adott igazat. Egyébként Madzsar csak a párttagság és a szimpatizánsok közvéleményének nyomására fordult szembe József Attilával, ezek ugyanis elutasítóan fogadták a Külvárosi éj verseit, olyannyira, hogy a munkásterjesztők megtagadták a kötet terjesztését.
E legutóbbi érvet Sándor Pál már a Valóság beszüntetése kapcsán elsütötte, s itt se hihetőbb, hogy a munkásterjesztők eladás előtt végigolvasták József Attila verseit, és esztétikai megfontolások alapján ellenálltak a terjesztését elrendelő pártutasításnak. Annál is kevésbé, hiszen eleve lehetetlen lett volna, hogy Madzsar az általa kiebrudalandónak tartott költő terjesztésére utasítást kiadott volna. (Érdekes, hogy Szabolcsi Miklós – 1998: 240. – komolyan vette ezt az állítást.)
Vértes György (1963: 205.) viszont teljes joggal háborodott fel Sándor Pál írásán, és kiderítette, hogy abban képtelen állítások vannak. Legfőképpen az, hogy Vándor Pálnak bármi szerepe lehetett az ügyben; Vándor ugyanis csak az 1932. július 15. utáni napokig volt a KMP összekötője a Társadalmi Szemlénél, s aztán Moszkvába utazott, ahonnan többé nem is tért haza Magyarországra, sőt, a magyar kérdésekkel sem foglalkozott (vö. még Kálmán L. 1974: 5.). Ha ez nyilvánvaló is, másrészt aligha elfogadható Vértesnek (uo. 204.) az a buzgalma, hogy Madzsart tisztára mossa ebben az ügyben, s még azt is megkockáztassa (uo. 206.), hogy Madzsar szerette volna egy válasszal rehabilitálni József Attilát, csak erre letartóztatása miatt már nem volt módja.
E Vándor Pált egyébként más források Róth Vándor Pál néven emlegetik, aki az 1925-ös Rákosi-per egyik vádlottja volt, 1930-ban pedig a KMP Külföldi Bizottságának tagja (Kővágó L. 1981–1982), majd az 1931-es Boér-botrány érintettje (Konok P. 2002: 20-21.). 1927-ben politikai izgatást tartalmazó könyvekért is perbe fogták Budapesten (vö. Büntetőperek 1927).
*
Pákozdy cikke a Társadalmi Szemle 1933. februári számában jelent meg, minden jel szerint épp akkortájt, amikor József Attila megírta – a trubadúrköltészet virtuóz versformájában – a „legosztályharcosabb” remekeinek egyikét, (a kötetbeli megjelentetés öncenzúrájának változtatásait visszaállítva) A tőkehaszon balladáját:
Dagassz gázlángnál kenyeret,
vagy égess lukas, vörös téglát;
törje kapa a tenyered;
áruld magad, míg leng a szoknyád;
feküdj hanyatt és deszkázz aknát;
cipelj zsákot a piacon;
tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát –
a tőkéseké a haszon.
Érthető hát, ha a költőt úgy szíven üti elvbarátainak példátlanul alantas orvtámadása, hogy kirobban belőle a magára maradottság két szuggesztív erejű verse, Reménytelenül összefoglaló címmel. Az elsőben, a Lassan, tűnődve címűben a világirodalom legkáprázatosabb költői képeinek egyikével:
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Ez a vers elsőként a Nyugat 1933. április elsejei számában jelent meg. Teljesen érthetetlen számomra, hogy Szabolcsi Miklósnak (1998: 315-319.) miért nem bökte ki a szemét a levágó kritika és a vers közötti nyilvánvaló összefüggés – olyannyira, hogy közel 100 oldallal elszakítva tárgyalja ezeket –, s hogyan hajlik ostoba szerzők értelmezései felé, melyek szerint e költemény arra vall, József Attila ekkorra már áttért a marxizmus hitéről az egzisztencializmuséra.
Ezek az ostobaságok annál rikítóbbak, mivel József Attilát olyannyira nem érdekelték az egzisztencialista felhőkakukkvárak gondolatlabirintusai, hogy változatlan hévvel küzdött azért, hogy a Bartha Miklós Társaság kommunista befolyás alá kerüljön, s még 1933. március 21-én is lelkesítő felszólalással magasztalta a szovjet ötéves tervet (vö. Tasi J. 1980: 396.).
Téli éjszaka című versének első sorával ráparancsolt hát magára: „Légy fegyelmezett!” Annak a jéghideg februári orvtámadásnak a fagya nem egyedül az ő szívét dermeszti, a történelmi pillanat téli éjszakájában
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
Szabolcsi Miklós (267.) úgy véli, ez egy „kozmikus halál- és semmivers”. „Légy fegyelmezett!” – mondja József Attila, s felszólítását követve nem kommentálom ezt a vélelmet.
A párttag marxista visszavág a dilettáns pártvezetőknek
Másfelől viszont a költő azt is nyilvánvalóan elhatározta, hogy e nagyszájú dilettánsokat most már a nyilvánosság előtt is leleplezi. Ezt a döntést tükrözi a KMP egyik legális folyóiratában, az Új Harcos 1933. májusi számában (tehát egyelőre a formális „pártszerűség” keretein belül) közölt, Az egységfront körül című tanulmánya (vö. József A. 1958: 140 skk). Ebben mind a szociáldemokrata párt, mind a KMP teoretikusait rendreutasítja, mondván, hogy „a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem a baloldali pártszerű és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére”. Ami a KMP alkalmatlanságát illeti, ez abból adódik, hogy azt hirdeti: „a tőkés uralom végének történelmi pillanata elérkezett”, s a szocialista forradalom azonnali kirobbantásának „ugrását” tűzi napirendre. „Ez a vágy és hangoztatása idealizmus” – mutat rá József Attila –, hiszen az „ugrás” előfeltétele az, hogy „a munkások, a tömegek rendelkezzenek a tudományos szocializmus ismereteivel. Ezekkel pedig nem rendelkeznek, s nem is rendelkezhetnek: a történelmi fejlődés adott szakaszában „idealizmus azt követelni a munkásoktól, a tömegektől, hogy váljanak a szocializmus tudósaivá”.
Amit itt József Attila kifejt, hajszálpontosan megfelel Marx álláspontjának, aki a forradalomra vonatkozóan egyértelműen leszögezte, hogy „ha a társadalomban, úgy, ahogyan az van, burkoltan nem találnók meg egy osztálynélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ezeknek megfelelő érintkezési viszonyait, akkor minden robbantási kísérlet donquijoteség volna” (K. Marx–F. Engels 1972: I. 76.). A munkásság szellemi felkészültségét illetően Marx és Engels ugyanígy hangsúlyozta, hogy a kapitalista társadalom megdöntésének ügye azon áll vagy bukik, hogy a munkásosztálynak sikerül-e a tőkésekkel szembeni esetenkénti konfrontációk érzelmi reakcióin túl, magasan fejlett osztálytudatra szert tennie, ami „igazi osztályként” való létezésének elengedhetetlen feltétele (vö. K. Marx–F. Engels 1959: 172, 450.).
Ám ha sikerülne is kirobbantani egy ilyen forradalmat és bevezetni a proletárdiktatúrát – folytatja József Attila –, „utópia azt hinni, hogy a politikailag tevékeny munkások többségének diktatúrájával a szocializmus felépíthető. Ilyen diktatúra lényegében csak ideig-óráig tarthatja magát. […] Diktatúra valójában csak a politikailag aktív lakosság többségén alapulhat, a baloldali diktatúra-utópia [azaz a KMP politikája, Sz. I.] pedig csak a munkásság többségére akar támaszkodni.” A szocialista építéshez elengedhetetlen a fejlettebb termelési apparátus, márpedig ehhez „hozzátartoznak a mérnökök, a specialisták s a többnyire haragosan emlegetett munkásarisztokrácia is. Nélkülük a fejlett termelési apparátus annyira fejletlen, hogy nem is hozható mozgásba. […] Specialisták odaadása nélkül tehát nem valósítható meg a szocializmus, már pedig a specialisták nagyobbára polgári eredetűek. A polgári származás benső kapcsolatot jelent a polgársággal –, tehát ha a specialisták odaadó részvételétől is függ a szocialista fölépítés sikere, ez azt jelenti, hogy egy szocialista diktatúrának a politikailag tevékeny lakosság többségére kell alapozódnia, mert egy csupán a munkásság többségére való támaszkodás a diktatúra kísérletének véres összeomlását jelenti. Oroszországban a lakosság többsége állt a diktatúra mellé s az így szervezhette magát állandó hatalommá.”
József Attilának a diktatúra tömegbázisára vonatkozó elképzelései Lenin (1965: 81-82.) meghatározását visszhangozták: „demokrácia a nép óriási többsége számára és a kizsákmányolóknak, a nép elnyomóinak erőszakos elnyomása, azaz kizárása a demokráciából – így módosul a demokrácia a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet idején”. Sőt, Lenin ehhez azt is hozzátette, hogy e diktatúra „külön apparátus nélkül” működik majd, „egyszerűen azzal, hogy megteremti a fegyveres tömegek szervezetét”. Ugyancsak Lenin a forrása annak, amit a költő a polgári származású mérnökökről, specialistákról gondolt. Ma már mindnyájan tudjuk, hogy Lenin 1921-től egyre ingerültebben követelte, hogy a „súlypontot” a politikai harcról, a hatalom megszerzéséről helyezzék át a kultúra terjesztésére, a „kulturális forradalomra”. Ezzel kapcsolatban pedig világosan felismerte azt is, hogy e kulturális forradalmat a „burzsoá kultúra” tömeges elsajátíttatásával és „burzsoá szakemberek” bevonásával kell végrehajtani, minthogy nincsen más kultúra és nincsenek más szakemberek, s „ha önök nem építik fel a kommunista társadalmat ebből az anyagból, akkor üres szájhősök, fecsegők” (e koncepcióinak kiváló elemzését ld. Tőkei F. 1977: 407 skk, 479 skk).
A probléma égetően aktuális volt, hiszen Németországban 1933. január 30-án Hitler meg tudta szerezni a kancellári posztot, kizárólag azért, mert a szociáldemokraták és a kommunisták képtelenek voltak választási egységfrontot alkotni. József Attila írásának zárómondata: „Jó volna, ha a munkások belátnák, még mielőtt fasiszta terroristák vernék bikacsökkel a fejükbe, hogy egymás harci akcióinak a támogatása minden eszményi pártfegyelemnél előbbre való”.
„A cikk kritikai része – írja Lengyel András (2002) – utólag, történelmi távlatból sem igen hatálytalanítható, sőt inkább nagyon is éles szemű diagnózisnak látszik. E diagnózis, túl József Attila tagadhatatlan okosságán és gondolkodói kvalitásain, úgy vélem, jelentős részben abból a szembesülésből táplálkozott, amely az öntudatos »élcsapat«-tag költőt az egyáltalán nem a mozgalmi doktrínák szelleméhez igazodó Bartha Miklós Társaságban érte. Az a munkásmozgalmi »idealizmus«, amelyet az Új Harcos-beli cikk emleget, a »barthás« légkör kaotikus, de valóságos emberi-társadalmi relációkból fakadó ellentmondásai közepette szükségképpen kérdésessé vált, s így szükségessé vált egy – részleges – személyes önkorrekció.”
Az önkorrekcióra vonatkozó megállapítást nem látom igazolhatónak, több okból sem. Egyrészt József Attila elsőként már párttagsága előtt, 1928-ban megismerte a „barthás légkört”, másrészt pedig amikor „élcsapat-tag” lett, ahelyett, hogy a KMP „mozgalmi doktrínáihoz” igazodott volna, a párton belül is folytatta a reá mindig is jellemző vitamodort; épp azért látták szükségesnek eltávolítását. Önkorrekcióra majd akkor kényszerül, amikor be kell látnia: ezzel a végletesen szemellenzős kis szektával nincs mit kezdenie. Ez azonban csak a dolgozatára adott válasz után következett be.
*
Írását az Új Harcos szerkesztője, Oravecz István csak suttyomban tudta megjelentetni, s így is azzal a távolságtartó jegyzettel, miszerint „A cikk hozzászólás az egységfront kérdéséhez, az író és nem a szerkesztőség felfogását adja” (József A. 1958: 362.). A nyakába ültetett kommunista politrukok – köztük Vértes György (vö. 1963: 207-208.) – ennek ellenére menten feljelentették „a pártnál”. Ez „a párt” ugyanis nem ismerte Marx, Engels és Lenin elgondolásait. Válasza – a személyhez nem köthető Téglás Ferenc álnéven (vö. József A. 1958: 367-368.) – az Új Harcos 1933. júniusi számában az volt, hogy József Attila „baloldali mozgalmi frazeológiába burkolva, szociálfasiszta ideológiát árul”, „a sz. d. [szociáldemokrata] vezérek ideológiai ügynöke lett a baloldali munkásság között”. Az emlékezések szerint egyébként a párttagok már ezt megelőzően, májusban olyan instrukciókat kaptak fentről, hogy a költő már nem tartozik közéjük, szakítsák meg vele a kapcsolataikat (vö. Birki Á.–Széll J. 1972; Szabolcsi M. 1998: 259.). Garai János költő szintén pártutasításra írta József Attila Mondd, mit érleljét karikírozó, Ha a költő jobbra tér… című gúnyversét (vö. Garai L. 1974), ezzel a záró strófával:
Dalolj, dalolj, Attila szaktárs,
„Háló”-ról, „Fák”-ról bús danát.
Hűvös halomba gyűjtsd a pengőt
s fényesre nyald a burzsoát!
Rossz perceidben hiába írnál
„elvtárs”-sal spékelt, dühös sorokat:
egy osztályharcos pöcegödörben
megannyi versed elrohad.
Minthogy ezt a verset a kirándulócsoportokig menően mindenfelé elterjesztették, Szántó Judit (1957: 354.). emlékezése szerint az ifjúmunkások olyannyira fasisztának tudták József Attilát, hogy hajlamosak lettek megverni azokat, akik az ő szövegeit ajkukra vették.
Miért is utálták ki a KMP-ből?
Ez a tény teljesen egyértelművé teszi, hogy a KMP vezetői 1933 nyarán arra utasították tagjaikat és szimpatizánsaikat, üldözzék ki soraikból József Attilát. Könyvtárnyi szakirodalom által vitatott kérdés (vö. Szabolcsi M. 1998: 10-12.), hogy a párt szabályos eljárással kizárta-e tagjai közül a költőt, vagy csak „lehagyták”, megszakították vele a kapcsolatokat, ismét mások arra következtetnek, hogy ő maga lépett ki a KMP-ből. Vértes György (1963: 218.) még azt a nyilvánvalóan képtelen állítást is meg meri kockáztatni, miszerint nemcsak hogy nem zárták ki, de élete végéig párttag maradt, és – némi kihagyásokkal – szoros kapcsolatban is állt az illegális pártszervekkel.
Ami az ellene indított hajsza eredeti okát illeti, az antiszemitizmus vádja sosem kapott hivatalos pártnyilvánosságot; Madzsar és Sándor Pál még Pákozdynak sem árulta el, mitől lett József Attila hirtelen ennyire nemkívánatos számukra.
A szociáldemokrata és kommunista mozgalom antifasiszta egységfrontjának megteremtését követelő tanulmánya esetében a helyzet bonyolultabb. Mint említettem, a szociáldemokratákkal való együttműködés lehetőségét mereven tagadó, s őket „szociálfasisztáknak” bélyegző Komintern-álláspontot Zinovjev képviselte, és a KMP-t irányító Kun Béla híven követte őt. Ám Zinovjevet 1926-ban Sztálin kiszorította a hatalomból. Ekkor Buharin lett a Komintern vezetője, aki nyomban megkezdte a népfrontos politika kiépítését. A magyar pártban viszont nem változott semmi. Kun Béla ugyanis még idejében szembefordult Zinovjevvel, s úgy mentette át magát, hogy közben változatlanul folytatta a zinovjevista vonalat. Sikerült átvészelnie azt a rövid időt, míg Sztálin Buharinnal is ellentétbe került, és 1929-ben őt is eltávolíttatta a Komintern éléről. Sztálin azonban a népfrontpolitika ügyében Buharinnal értett egyet, és csak addig függesztette fel ennek érvényesítését, míg Buharint is a süllyesztőbe sikerül juttatnia. Ez után viszont nekilátott a buharini gondolat sztálini megvalósításának. 1934-ben Dimitrovval önkritikát gyakoroltat a német kommunista politika tévessége miatt, és meghirdetteti vele a népfrontpolitikát, 1935-ben pedig őt nevezteti ki Komintern főtitkárává.
Dimitrov nem sokat teketóriázik a zinovjevista Kun Bélával és a hozzá igazodó magyar szekciópárttal. Kunt 1936-ban kipenderíti a Komintern vezetéséből – Sztálin 1937-ben le is fogatja és kivégezteti –, s ugyanekkor egyszerűen feloszlatja a KMP-t (vö. Lengyel A. 2011: 57-58.).
Ha úgy vesszük, József Attila tehát olyannyira győzött, hogy az őt kitaszító KMP-t egyenesen feloszlatták. Csakhogy erről sejtelme sem lehetett, aminthogy az az új pártvezetőség, amelyet – Szántó Zoltánnal az élén – Moszkvában megbíztak a KMP népfrontos újjászervezésével, szintén nem sejthette, hogy itthon József Attilát kellene megnyernie főideológusának. Annál is kevésbé, hiszen ez a vezetőség nem Budapestre, hanem Prágába települt, s így igencsak távolról igyekezett teljesíteni megbízatását (vö. Szabó Á. 1983).
Vértes György (1963: 215.) visszaemlékezései az önmagára vonatkozó pontokon – nagyon finoman fogalmazva – nem mentesek némi túlzásoktól, de amennyiben igaz az, hogy Szántóék Magyarországról elsőként, s aztán többször is épp vele találkoztak, hát megvan a véleményem a munkájukról. Lótifuti kis párttag volt ez a Vértes, aki sikertelennek bizonyult képzőművészeti ambíciókat táplált magában, s a Szocialista Képzőművészek Csoportjában azzal keltett feltűnést, hogy a proletkultos plakátfestészet nevében támadta Dési Huber Istvánt. Az irodalomhoz eredetileg nem is hajazott, s noha azt állítja (uo. 214.), hogy a Gondolat című legális kommunista folyóiratot ő indította, bárki láthatja, aki a kezébe veszi, hogy ennek címlapján 1934-ben végig Nemes Lajos szerepel szerkesztőként, s ő csak 1935-től (az 1. számban még Déry Tiborral együtt) került oda.
A Szántóék által magasba emelt hazai kommunistáknak viszont ilyesformán ki kellett találniuk valamit, hogy miért szakadt vagy – Vértes szerint – lazult meg József Attila és a párt kapcsolata, s miért ők, az addig „szociálfasizmusról” szónokolók lettek a népfrontpolitika képviselői, és miért nem József Attila. Röptében kiötölték hát, hogy azért, mert pszichoanalitikus kezelésekre járt. Vértes (uo. 69.) szavaival: „nem volt biztosíték arra, hogy a freudista elemzés korlátlan önfeltárása közben a kezelt beteg nem mond-e el olyan konspirációs titkokat, amelyek sem az orvosra, sem másra nem tartoznak”; „Bálint György is analízisbe került 1935 körül, […] és ez tette lehetetlenné, hogy a KMP-be bevonjuk”. Szenzációs, cáfolhatatlanul logikus érvelés. A baj csak az, hogy a KMP-nek nem voltak ilyen káderpolitikai megfontolásai. Rapaport Samu 1931 nyarától kezelte József Attilát, s ez ellen a pártban két esztendeig – míg marxista műveltsége kellemetlenné nem vált – senki semmiféle kifogást nem emelt. Nem is emelhetett, József Attila sokkal okosabb volt annál, semhogy szexuális fantáziái helyett pártkapcsolatainak intimitásaival traktálja terapeutáit.
A KMP megy, a kommunizmus marad
Déry Tibor (Bokor L.–Tverdota Gy. 1987: II. 93.) szerint József Attila ekkor úgy látta, hogy „saját osztálya cserbenhagyta. Nyilvánvalóan tévedett, amikor egy párt vezetőségét azonosította egy osztállyal, türelmetlenségében gyenge volt s érzékeny a megpróbáltatásoktól”. Garai László (1993. 160.) is azt írja: „a kommunista pártból való kizárásával nem kapcsolatainak egyikét vesztette el József Attila, hanem társadalmi én-azonosságának építményében a közvetítőt az általános emberi értékeknek – erénynek és bűnnek – ahhoz a végső közvetítőjéhez, mely az ő számára a munkásosztály volt”.
Csakhogy József Attila észjárása rendkívül szigorúan logikus volt, és sosem követett volna el akkora hibát, hogy egy maroknyi pártvezetőt azonosítson a párt egészével, nem szólván arról, hogy az 50–300 tagú törpepárt egészét sem ábrándozta volna át munkásosztállyá. S ha elolvassuk azt, amit Az egységfront körülben kifejt, az is kiderül, hogy a munkásosztály egészének sem tulajdonított olyan szerepet, amilyet Garai vetít „én-azonosságába”: pontosan tudta, hogy a kommunista társadalom megteremtése a parasztság és az értelmiség nélkül – nem utópia, hanem – diktatórikus rémálom.
Mindennek tetejébe pedig hogyha – az alaptalan spekulációkat félretolva – ez idő tájt írt költeményeit is hajlamosak vagyunk elolvasni, kiderül, hogy a munkásosztály iránti érzelmei jottányit se változtak. Az Elégia így vall a munkásnegyedben rámeredő „szikárló tűzfalakról”, „elhagyott gyárudvarokról”, ahol „egy vaslábasban sárga fű virít”:
Tudod-e,
Milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
Arról nem is szólva, hogy e költemény párjában, A város pereménben milyen hatalmas, a 20. századi világköltészet csúcsteljesítményei közé tartozó ódát (eredeti címe Óda is volt) kap tőle a munkásosztály, az itt élő „új nép, másfajta raj”:
Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.
Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a múlt:
szállásainkon éhínség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.
Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyílt
a földbe zárt titok.
Istenem, mennyivel kevésbé sikerült az az Óda, amit egy dr. Szőllős Henrikné nevű, nála fél évtizeddel idősebb, gazdag úriasszonyhoz írt, akit futólag ismert meg a lillafüredi íróhéten. Minthogy tíz szónál többet nem váltottak, a költő természetesen képtelen érzékeltetni, mi fogta meg a nő egyéniségében, miért lett szerelmes belé azon túl, hogy a pillantása „metsz és alakít”, külleme pedig „ámulatra méltó tünemény”. A vers a mustáros-baracklekváros szendvics érdekességével váltogatja a hajnali és éjszakai égbolt retorikai alakzatait és a szerelmi hév litániaszerű bizonygatását olyan kijelentésekkel, miszerint:
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Szabolcsi Miklós (1998: 297.) szerint e költemény „egy elképzelt szerelmi egyesülés leképzése”, „egy vágyott koitusz verse”. Szerintem hajszálnyi erotikum sincs benne. (A teljes igazsághoz hozzá tartozik viszont, hogy a Mellékdal, amit Szántó Judithoz írt, gyönyörű.)
S ha feltör benne a keserűség (mint a Számvetésben) nyomora, szüntelen éhezése, az irodalmi klikkek erkölcstelen értékvaksága és pártbeli társainak sunyi rágalmai miatt –
Engem sunyiságra oktat
az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
Huszonnyolc éve éhezem.
Rajtam már csak a fegyver foghat.
– azért pontosan tudja, hiszen már versének címével is ezt hangsúlyozza, hol talál Vigaszra:
Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ – éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.
Persze, ha valaki, mint Szabolcsi Miklós (1998: 337-338.), „istenkereső-istentagadó” és „politikai nihilbe került” költeménynek olvassa a Számvetést, a Vigaszt pedig nem vigasznak, hanem csak „játékosan, bravúrosan tökéletes” valaminek, ami ráadásul „az akkori évek lendületes életre készülésének rezignált lecsengése”, akkor mindebből nem foghat fel semmit.
Nem látom azonban elfogadhatónak Lengyel András (2002) okfejtését sem, mely szerint az a tény, hogy József Attila a Vigaszt a szociáldemokrata pártlap, a Népszava 1933. október 30-i számában közöltette, „csakis korábbi politikai álláspontjától, politikai »státuszától« való eltávolodásaként, és egyben a szociáldemokrata párthoz való közeledéseként értelmezhető. Sőt, az is kijelenthető, hogy ez a közlés az első manifeszt jele új politikai orientációjának, Mónus Illéshez való közeledésének,” hiszen egy saját vers felajánlása „nyílt állásfoglalásként, szociáldemokrata opcióként” fogható fel. A tények ugyanis egyrészt azt mutatják, hogy József Attila jóval a KMP-be való beszervezése után is számos költeményét közöltette a Népszavában, másrészt pedig aligha akart közeledni ahhoz a Mónus Illéshez, akit pár hónappal azelőtt még úgy emlegetett, mint azok egyikét, akik miatt a fasiszták bikacsökkel fogják észhez téríteni a munkásokat.
Hivatkozott irodalom
Agárdi F. 1962: Harminc éve jelent meg a Valóság, József Attila folyóirata. In: Magyar Nemzet, július 15.
Andrásfi Gy. 1957: Szemináriumvezető József Attila. In: Szabolcsi M. 1957.
Bányai L. 1995: Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából. Bp.
Birki Á.–Széll J. 1972: József Attila és a kommunista diákok pere. In: Irodalomtörténet, 4. sz.
Bokor L.–Tverdota Gy. (szerk.) 1987: Kortársak József Attiláról. I–III. köt. Bp.
Büntetőperek 1927 (letöltés: 2015. szeptember 30.): In:
http://archives.hungaricana.hu/en/lear/search/results/?query=DB%3D%28BUNTETO%29&page=414
Fejtő F. 2005: József Attiláról. Verseinek német fordítása elé. In: Holmi, április.
http://www.holmi.org/arch/2005/04/05.html
Garai L. 1993: „… Elvegyültem és kiváltam”. Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp.
József A. 1958: Összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Bp.
Kálmán L. 1974: Társadalmi Szemle (1931-1933) Repertórium. Bp.
Konok P. 2002: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a „Hartstein-csoport” 1928 – 1933. In: Múltunk, 2. sz.
Kővágó L. 1981–1982: A kommunista párt és Trianon. In: História,
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/81-02/ch03.html#id485700
Lengyel A. 2002: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus”. In: Forrás, 12. sz.
http://www.forrasfolyoirat.hu/0212/lengyel.html
Lengyel A. 2011: Az illegális KMP föloszlatása és József Attila. In: Forrás, 10. sz.
http://www.forrasfolyoirat.hu/1110/lengyel.pdf (letöltés: 2015. október 4.).
Lenin, V. I. 1965: Összes művei. XXXIII. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1959: Művei. IV. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1960: Művei. III. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1972: Művei. XLVI/1-2. köt. Bp.
Pákozdy F. 1957: Két vers, és ami közte van. In: Szabolcsi M. 1957.
Pákozdy F. 1980: Egy József Attila-bírálatról. In: Kritika, 3. sz.
Pákozdy F. 1984: Vádló és vádlott is én vagyok. Bp.
Sándor P. 1957: Emlékeim József Attiláról. In: Szabolcsi M. 1957.
Sándor P. 1980: József Attila és az illegális kommunista párt. In: Kritika, 3. sz.
Szabó Á. 1983: Szántó Zoltán 1893–1977. In: Pártélet, 12. sz.
Szabó M. 1983a: Előadás-sorozata a magyar kommunista párt történetéről (2.) Szeged. In:
http://storage.osaarchivum.org/transcripts/82361556-8fd5-43a2-95f7-ec58b691cc36_transcript.docx
Szabolcsi M. 1957 (szerk.): József Attila emlékkönyv. Bp.
Szabolcsi M. 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.
Szabolcsi M.–Erdődy E. 1980 (szerk.): József Attila útjain. Tanulmányok. Bp.
Szántó J. 1957: Emlékeimből. In: Szabolcsi M. 1957.
Szántó J. 1986: Napló és visszaemlékezés. Bp.
Tasi J. 1980: József Attila a Bartha Miklós társaságban – másodszor. In: Szabolcsi M.–Erdődy E. 1980.
Tasi J. 1995: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp.
Lenin, V. I. 1965: Összes művei. XXXIII. köt. Bp.
Tőkei F. 1977: A társadalmi formák elméletének néhány kérdése. Tanulmányok. Bp.
Vértes Gy. 1963: József Attila és az illegális kommunista párt. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2. sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00001/00230/pdf/itk_EPA00001_1963_02_192-218.pdf.
A tanulmány IV. részét következő számunkban közöljük
4. A nemzeti burzsoázia átrendeződése
A második válság időben jórészt egybeesett az Orbán-Simicska konfliktus kialakulásával, majd nyilvánosságra kerülésével. Egyes elemzők úgy vélték, hogy a krízist is tulajdonképpen ez az összecsapás idézte elő. Ennek során olyan feltételezések is születtek, amelyek szerint a 2015. február 24. és március 9. közötti sorozatos brókerbotrányok, a Buda-Cash, a Hungária Értékpapír Zrt. és a Quaestor-csoport csődje hátterében is az egykor fideszes nagyvállalkozó állt, ám erre utaló bizonyítékok eddig még nem kerültek elő, s megbízhatónak tűnő háttér információk sem szivárogtak ki.
A második Orbán-kabinet időszakában a nemzeti nagytőkések vállalkozásai közül egyértelműen Simicska Lajos cégei, mindenekelőtt a Közgép nyertek leginkább a közbeszerzési eljárásokban. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy a központi kormányzati szervek és az állami vállalatok egy részében, főként a nemzeti fejlesztési minisztériumban számos kulcspozíciót a nagyvállalkozó egykori vezető menedzserei töltöttek be, s 2012-től a tárca élén is egyik bizalmasa, Németh Lászlóné állt. Ilyen körülmények között ugyanis a döntési mechanizmusban Simicska Lajos és üzlettársai érdekeiket közvetlenül is érvényesíthették, meghatározó előnyhöz jutva bármely más lobbycsoporttal szemben. 84
A harmadik Orbán-kormány hivatalba lépését követően e téren viszonylag lassú, ám gyökeres fordulat következett be. Széleskörűen elterjedt vélemények szerint már az új kabinet felállásának hosszú, hathetes időtartamát is alapvetően az idézte elő, hogy a miniszterelnök más hazai nagytőkés csoportoknak kedvező személyi összetételt kívánt kialakítani. E szándékának megfelelően a fejlesztési miniszteri tisztségben Németh Lászlónét a kereszténydemokrata Seszták Miklós követte, akit korábbi, zavarosnak ítélt üzleti ügyei miatt nemcsak a balliberális, hanem esetenként a jobboldali sajtó is élesen bírált. Ez utóbbi, az új politikai rendszerben szokatlan fejlemény már az Orbán-Simicska konfliktus kezdetét jelezhette a közvélemény számára. Az új kormány megalakulását követően a tárca alsóbb szintjein is személycseréket hajtottak végre, s a Simicska érdekcsoportot érintő vezetőváltásokra a nagy állami cégeknél is felkészültek. 85 Seszták egyébként július elején a minisztériuma alá tartozó összes társaságnak azonnali hatállyal megtiltotta újabb szerződések megkötését, ami szintén a nagyvállalkozó ellen irányuló lépés volt.
A konfliktus kialakulásának következő állomását a reklámadó bevezetése jelentette, melyről Orbán Viktor valószínűleg a Simicska-Nyerges médiabirodalom tulajdonosaival, illetőleg menedzsereivel sem egyeztetett. Noha e közteher alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a tömegkommunikáció szférájában is a magyar tulajdonú vállalkozások túlsúlya érvényesüljön, a reklámbevételek megadóztatása a két hazai nagyvállalkozó médiacégeit is hátrányosan érintette. Egyes háttér információk szerint a miniszterelnök személyesen döntött az új adónemről, feltehetően arra is reagálva, hogy a TV2 és az RTL Klub felosztotta egymás között a reklámpiacot.
Mindazonáltal, az eddig tárgyalt intézkedések ellenére Orbán Viktor még nem a nagyvállalkozók, hanem azon kisebb oligarchák ellen lépett fel, akik a Simicska-Nyerges érdekcsoporthoz kötődve túlzottan gyorsan terjeszkedtek. Ekkor, 2014 nyarán a kormányfő állítólag arra törekedett, hogy a területek újraosztásáról megegyezzen egykori kollégiumi szobatársával, annak érdekében, hogy a nemzeti burzsoázia más frakciói is meghatározó jelentőségű üzleti lehetőségekhez jussanak. Jobboldali források e helyzetet úgy jellemezték, hogy az Orbán-Simicska háború eddig nem tört ki, ám ez rövidesen bekövetkezhet; a nagyvállalkozó ugyanis még vár, feltételezve, hogy az ellene is irányuló reklámadó esetleg csak figyelmeztetés, amelyet aztán ténylegesen nem vezetnek be. 86
Simicska vélekedése 2014 nyarán még nem tűnt teljesen megalapozatlannak, hiszen a nemzeti burzsoázia építőipari cégeire, köztük a Közgépre hét évre visszamenően kivetendő nagy összegű közútépítési adó terve végül is nem valósult meg. 87 Július 18-án viszont döntött a kormány a területalapú támogatási rendszer átalakításáról, ami szintén hátrányosan érintette Simicska Lajos és Nyerges Zsolt, valamint Csányi Sándor agrárcégeit. Korábban úgy látszott, hogy a kabinet leveszi a napirendről e kérdést, ám aztán mégis határozatot hozott arról, hogy az 1200 hektárnál nagyobb birtokon gazdálkodó és kizárólag növénytermesztéssel foglalkozó vállalkozások e határ feletti földterületre nem kapnak uniós szubvenciót. Elvileg e változtatás a családi gazdaságok érdekeit szolgálta, összhangban a második Orbán-kormány által meghirdetett, a gyakorlatban azonban nem érvényesített agrárpolitikával, s Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter is tagadta a döntés nagybirtokellenes motivációját, az mégis egyszerre irányult a „zöldbárók” és az addig kedvezményezett fideszes oligarchák ellen. Mindazonáltal a kabinet második számú vezetője azt is közölte, hogy az új szabályozással elégedetlen vállalkozók visszaadhatják földjeiket az államnak, amely várja jelentkezésüket. 88
E sajátos, bizonytalan helyzet ősz elején, az önkormányzati választások előtti időszakban is fennmaradt. Szeptember 6-án, Kötcsén, a tizenharmadik polgári pikniken Orbán Viktor a Simicska-konfliktusról is beszélt, hangsúlyozva, hogy az ügynek két olvasata is van. Egyfelől a nagyvállalkozó nevének említése nélkül kijelentette, hogy a „fák nem nőnek az égig, vagy ha úgy tetszik, nem nőhetnek az égig”, azaz az egyes gazdasági szereplők nem lehetnek dominánsak, egyeduralkodók a piacon, nem zárhatnak ki másokat a profitszerzésből. Másfelől hangsúlyozta, hogy a médiumoknak reklámadót kell fizetniük, s ez alól nincs kivétel, amit szintén Simicska Lajosnak szánt üzenetnek tekinthetünk. Néhány nappal később viszont olyan információk szivárogtak ki, amelyek szerint a miniszterelnök és a nagyvállalkozó közötti kiegyezés lényegében már megtörtént. Simicska állítólag vállalta, hogy közbeszerzési és építőipari pozíciójának megőrzése érdekében valamilyen áldozatot hoz a média szférájában, ahol Habony Árpád, Orbán Viktor stratégiai tanácsadója és Andy Vajna filmügyi kormánybiztos is jelentős befektetésekre készül. 89
A készülődő megegyezést azonban több esemény is megkérdőjelezte. Simicska szeptembertől takarékossági intézkedéseket vezetett be az érdekkörébe tartozó Magyar Nemzetnél, illetőleg a Hír TV-nél, részben a reklámadó miatt, részben pedig arra számítva, hogy médiacégeinél érzékelhetően csökkennek az állami hirdetések. E lépések egyértelműen bizonyították, hogy a nagyvállalkozó a kiegyezés áraként sem hajlandó áldozatot vállalni, amit aztán egy szimbolikus akcióval jelzett is a közvélemény számára. Szeptember 19-én agrárcége, a Mezort Zrt. egy sárvári beruházásának avatásán számos jobboldali médiaszereplő társaságában jelent meg és fotóztatta magát, noha már másfél évtizede határozottan elzárkózott a nyilvánosságtól. Demonstrációjával lényegében imázsépítésbe kezdett, azt üzenve, hogy nem egy államtól függő fantomoligarcha, hanem olyan nagyvállalkozó, aki európai színvonalú fejlesztéseket valósít meg. 90
Az Orbán-Simicska konfliktus fennmaradására utalt az is, hogy a kormány egy ellen-Közgép létrehozása érdekében a háttérből támogatta a miniszterelnökhöz kötődő Garancsi Istvánt a Market Építő Zrt. többségi tulajdonának megszerzésében. 2014 szeptemberében a Duna Takarék, a Videoton labdarúgó csapat és számos más vállalkozás tulajdonosa új céget alapított, mely 4 milliárd Ft-ért megvásárolta a Market csoport részvényeinek 51%-át, majd részesedését rövidesen 75%-ra növelve minősített többségbe került a hazai építőipar egyik vezető társaságában. A Gazdasági Versenyhivatal november 10-én engedélyezte a tulajdonosváltást, amely egyben a nemzeti tőke újabb térnyerését is jelentette, hiszen addig a Market Építő Zrt. és a csoport másik két vállalata a nómenklatúra-burzsoázia talán legismertebb gazdasági társasága, a Wallis érdekkörébe tartozott. 91 Mindazonáltal a kabinet ekkor még nem döntött a Közgép állami megrendelésekből történő kiszorításáról. December elején ugyanis egy kormányhatározat az M4-es autópálya Abony és Fegyvernek közötti szakaszának építési keretösszegét bruttó 140 milliárd Ft-ról 163 milliárd Ft-ra emelte, növelve a projektben érdekelt Simicska cég bevételét is. E döntéssel egyébként a nettó kilométerár az addigi legmagasabb szintre, 4,4 milliárd Ft-ra nőtt, miközben a beruházás műszaki tartalma csökkent. 92
A kezdeti szakaszában levő Orbán-Simicska konfliktus az új politikai rendszer második válságának kitörésekor az aktuális politikai helyzetet csak Vida Ildikó személyén keresztül érintette, aki közismerten a nagyvállalkozó bizalmi emberének számított. E téren az első változás 2014. november végén következett be, amikor Simicska Lajos a térséghez való kötődésére is hivatkozva meglebegtette, hogy esetleg indul a veszprémi időközi választáson. Bár kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy végül is nem vesz részt a mandátumért vívott küzdelemben, akciója mégis bizonyos fokú zavart okozott a Fidesz soraiban. Lépése ugyanis azt üzente, hogy a demokratikus ellenzékhez és a Jobbikhoz hasonlóan a kétharmados többség lebontására törekszik, s így nyíltan szembefordul az általa is létrehozott politikai rendszerrel. 93
Az Orbán-Simicska konfliktusban a döntő fordulat 2015. február 6-án következett be, amikor a nagyvállalkozó az írott sajtónak és az elektronikus médiumoknak adott interjúiban élesen támadta a miniszterelnököt. Ettől kezdve a Fidesz-KDNP szövetség hivatalos kommunikációjában már nem nyílt lehetőség az ellentét bagatellizálására, illetőleg tagadására, s ahhoz az új helyzetben hatalmi érdek sem fűződött. A megváltozott körülmények között a kormány célja eleinte az volt, hogy a konfliktust, Simicska Népszavának adott interjújához hasonlóan a reklámadó mértékének módosításával magyarázza, mely a nagyvállalkozónak az eredeti 600 millió Ft helyett 1,5 milliárd Ft közterhet jelentett. Az újraszabályozást egyébként – mint erre a tanulmány első fejezetében már utaltunk – az RTL Klub diszkriminálásának megszüntetése kényszerítette ki, amiről Angela Merkel és Orbán Viktor 2015. február 2-i budapesti találkozóján született meg a végleges megállapodás. 94
A háttérben azonban, miként ez Simicska Lajos egy másik interjújából is kiderült, jóval mélyebb ellentétek is meghúzódtak. Ekkor közölte a nagyvállalkozó, hogy már a 2014. április 6-i választás másnapján Orbán Viktorral folytatott megbeszélésén elutasította a paksi atomerőmű tervezett bővítését, amit feltehetően radikális szovjet- és oroszellenessége magyaráz, s a kormányfő azon elképzelésével sem értett egyet, hogy a jobboldali médiavilág átalakítása érdekében korlátozza saját cégei tevékenységét. A miniszterelnök aztán 2015 januárjában, egy sajtóreggelin tájékoztatta a jobboldali orgánumok vezetőit médiapolitikai céljairól, bejelentve, hogy megszűnteti Simicska érintett vállalkozásainak állami hirdetéseken keresztül történő támogatását, s a kormányzati kommunikáció alapvető csatornájának a március 15-étől hírtelevízióként működő M1-et tekinti. 95
Február 6-ától felgyorsult a jobboldali médiavilág átstrukturálásának folyamata, ám az első lépést preventív műveletként a nagyvállalkozó tette meg. E napon ugyanis Simicska Lajos nemcsak Orbán-ellenes interjúkat adott, hanem megvásárolta a Magyar Nemzetet kiadó Nemzet Kft. 83%-os tulajdoni hányadát, amelyet a lap ekkor lemondott főszerkesztője, Liszkay Gábor birtokolt. Szintén tőle vette meg a Lánchíd Rádió többségi és a Hír TV kisebbségi tulajdonrészét, s e három tranzakció nyomán egymilliárd Ft összegű vagyonhoz juthatott. Rövidesen, február 17-én azonban formálisan megvált részesedéseinek döntő hányadától, üzlettársai cégeinek eladva azokat. 96
E változások azonnal felvetették azt a kérdést, hogy a kormány és a Fidesz-KDNP szövetség miként viszonyuljon a Simicska érdekkörébe tartozó médiavállalkozásokhoz. Ez azért is különösen súlyos probléma volt, mert a nyílt szakítás a passzív forradalom kora második válságának lezárulása előtt következett be. Kezdetben a kivárás politikája érvényesült, mivel nem tudták eldönteni, elfogadják-e avagy sem az érintett sajtóorgánumok meghívását, március közepétől azonban az az álláspont kerekedett felül, hogy e médiumok ellenzékieknek minősülnek, s így inkább bojkottálják azokat. Az átértékeléssel egyidejűleg megkezdődött a Magyar Nemzet és a Hír TV munkatársainak átáramlása a Napi Gazdasághoz és az M1 csatornához. Az üzleti szakújságot ugyanis, miután Liszkay Gábor a Századvég Gazdaságkutató Zrt-től megvásárolta a kiadói jogokat, fokozatosan politikai napilappá alakították át, mely aztán 2015. szeptember 1-jétől, Magyar Idők néven egyértelműen betölti a viszonylag nagy példányszámú kormány közeli írott sajtó megüresedett pozícióját. 97
Simicska médiacégeinek ellenzékivé minősítésében döntő szerepet játszhatott az, hogy a nagyvállalkozó március 8-án a Mandinernek adott interjújában, majd az ATV Szabad szemmel című műsorában rejtett ügynökvádat fogalmazott meg a miniszterelnökkel szemben. Azt állította, hogy 30 éven keresztül elhitte Orbán Viktor magyarázatát, amely szerint alá akarták íratni vele beszervezését, ám ő nemet mondott. Ma már azonban nem tudja, hogy erről mit gondoljon, sőt azt is feltételezi, hogy az akták megtalálhatók Moszkvában, s Putyin esetleg ezzel zsarolja a miniszterelnököt. A nagyvállalkozó újabb akciója széleskörűen elterjedt vélemények szerint arra irányult, hogy az ügynökkérdésre fogékony jobboldali szavazótábor előtt hiteltelenítse Orbán Viktort. E morális dimenzió miatt, szemben a február 6-i támadással, a kormányfő reagált Simicska vádjára, hangsúlyozva, hogy egykori kollégiumi szobatársából a sértettség beszél, s egyben közölte azt is, hogy e témakörben minden információ rendelkezésre áll a közvélemény számára. Az akció egyébként egy olyan időpontban történt, amikor Orbán Viktor már nem számíthatott a hagyományos jobboldali médiumok védelmére, a hozzá lojális új médiabirodalom pedig még nem jött létre. 98 Mindazonáltal Simicska újabb támadása nem igazán akadályozta a második válság korábban már részletesen elemzett lezárulását, s később a nagyvállalkozó hasonló akciókkal már nem is kísérletezett. A jobboldali bázis ugyanis egyértelműen elfogadta a miniszterelnök azon magyarázatát, amely szerint ő és társai nem az egykori állambiztonsági szervezet ügynökei, hanem célszemélyei voltak, amit egy jobbikos képviselő március 16-i azonnali kérdésére adott válaszában azzal az érvvel támasztott alá, hogy ellenkező esetben már régen „kitekerték volna a nyakam”. 99
E helyzetben természetesen még jelentősebb politikai feladattá vált az új jobboldali magánmédia kiépítésének folyamata, melyben Habony Árpád stratégiai tanácsadó, s egyben a tényleges hatalmat birtokló „ötösfogat” tagja is kulcsszerepet kapott. (Háttér információk szerint ezen informális testület munkájában Orbán Viktoron és legfőbb bizalmasán kívül Lázár János, Rogán Antal és Szijjártó Péter vesz részt.) 100 Ennek jegyében Győri Tiborral, a Nézőpont Intézet tulajdonosával együtt április 9-én megalapította a Modern Media Group Zrt-t, mely akkor mindenekelőtt egy internetes újság, illetőleg egy ingyenes bulvárjellegű havilap kiadását tervezte. Végül is a kormánypárti portál, a 888.hu szeptember 18-án kezdte meg működését, a Helyi Théma helyébe lépő Lokál pedig heti kiadványként, október 29-én jelent meg először. 101
A nyílt konfliktus eleinte csak mérsékelten befolyásolta a jobboldali választók médiafogyasztási magatartását. 2015 első negyedévében a Magyar Nemzet előfizetőinek száma csak kétezerrel csökkent, s a standokon eladott példányoké is mindössze ezerrel esett vissza, miközben a Hír TV is jórészt megőrizte nézettségét. Ezt követően viszont az addigi kormánylap értékesítése látványosan zuhant, miközben a Napi Gazdaság, majd a helyébe lépő Magyar Idők olvasottsága látványosan növekedett. Radikálisan csökkent a nagyvállalkozó érdekkörébe tartozó média- és reklámcégek állami hirdetéseken keresztül történő támogatása is, ám azok 2014-ben együttesen több mint 30 milliárd Ft-os árbevétel mellett 8 milliárd Ft adózás előtti profitot termeltek, s így gazdasági pozíciójuk jelenleg még szilárdnak tűnik. Simicska médiabirodalmának politikaformáló súlya tehát nyilvánvalóan a korábbi töredékére eshet vissza, nyereségszerző funkciója azonban valószínűleg fennmarad, s így tartósan vetélytársa lehet az újonnan létrehozott jobboldali tömegkommunikációs intézményeknek. 102
Az Orbán-Simicska konfliktus másik, hosszabb távon talán még jelentősebb következménye a korábban már említett ellen-Közgép létrehozása volt. A 2014 szeptemberében megkezdődött folyamat újabb állomásaként a Duna Aszfalt leányvállalata, a Kőrösaszfalt Zrt. 2015. február 9-én többségi részesedést szerzett a Magyar Építő Zrt-ben, mely a magasépítés területén már régóta meghatározó piaci szereplőként működik. E tranzakció előkészületei is lényegében már fél évvel korábban megkezdődtek, s akkor úgy tűnt, hogy a társaság a felcsúti polgármester egyik cége, a Mészáros és Mészáros Kft. tulajdonába kerül. Végül azonban a Magyar Építő más módon jutott a család érdekkörébe; közvetlen tulajdonszerzés helyett a Kőrösaszfalt vezérigazgatói tisztségét Pálffy Balázs, Mészáros Lőrinc leendő veje tölti be. A Duna Aszfalt egyébként már régebben is a Közgép érdemi vetélytársa volt, hiszen 2012-ben autópálya-építési tendert nyert Simicska Lajos cégével szemben, ami arra utal, hogy évek óta a nemzeti burzsoázia egyik befolyásos vállalkozásaként tartják számon. Ezt az is bizonyítja, hogy árbevétele 2010-2013 között csaknem háromszorosára, mérleg szerinti eredménye pedig öt- és félszeresére növekedett. 103
Szintén Simicska elleni fellépésnek tűnik a 2014 decemberében még növelt keretösszegű M4-es autópálya-építés leállítása, amire 2015. március végén Lázár János és Seszták Miklós utasította a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt-t. E döntést a kormány azzal magyarázta, hogy az Európai Bizottság a 2014-2020 közötti időszakban e beruházást nem finanszírozza, mivel nincs meggyőződve annak indokoltságáról, s ráadásul a három részre bontott fejlesztés magas vállalási árai miatt a megkötött szerződések hátterében kartellezési gyanút is látott. Rövidesen kiderült azonban, hogy Brüsszelben a projekt közösségi támogatását már 2013-ban sem tartották indokoltnak, s ezt jelezték is a kormánynak. Érvként a beruházás magas költségét is felhozták, ám ezt nem kartellezéssel magyarázták, s így a tenderezést sem kérdőjelezték meg. Az elutasítás ellenére, kedvező brüsszeli döntésre várva, a közbeszerzési pályázatot mégis meghirdették, amelyen öt cég összesen 110,7 milliárd, s ezen összegen belül a Közgép-A Híd konzorcium 32,5 milliárd Ft-os megrendeléshez jutott. A munkálatok rövidesen megkezdődtek, s 66 milliárd Ft-os teljesítés, illetőleg előleg kifizetése után a felfüggesztést, majd április 15-én a szerződések felmondását az okozta, hogy az Európai Bizottság a korábbiaknál is egyértelműbben kizárta a beruházás uniós finanszírozását. Ezt követően egy ideig úgy tűnt, hogy a kabinet akár az építkezés félbehagyásának kockázatát is vállalja, június 3-án azonban, a szolnoki önkormányzattal kötött modernizációs megállapodás megkötésekor a miniszterelnök bejelentette, hogy a fejlesztést autóút-építésként 2019-re befejezik. 104
Április 30-án az is kiderült, hogy február óta a Közgép egyetlen közbeszerzést sem nyert meg, noha öt tenderen is indult, június 10-én pedig a Budapesti Közlekedési Központ kizárta a céget egy felüljáró felújítására kiírt pályázatból, arra hivatkozva, hogy az túlzottan olcsó ajánlatot tett. Két nappal később ugyan Simicska vállalkozása győzött a Nagykanizsát elkerülő út megépítésére meghirdetett tenderen, megelőzve a Duna Aszfaltot is, ám ezt oly módon érte el, hogy csaknem félmilliárd Ft-tal aláígért a konkurenciának. Július 17-én aztán a Közbeszerzési Döntőbizottság, megerősítve az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság állásfoglalását, három évre kizárta a Közgépet valamennyi eljárásból, azon az alapon, hogy a Győr-gönyűi kikötő megépítésével kapcsolatban hamis adatot szolgáltatott. Augusztus 7-én a tiltó határozattal szemben a cégbírósághoz fordult, mely szeptember közepén felfüggesztette annak végrehajtását, a döntőbizottság azonban a végzést figyelmen kívül hagyva a vállalkozást nem vette le a kizártak listájáról. Az ügyben elsőfokú ítélet december 10-én született, amely szerint az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság, illetőleg a Közbeszerzési Döntőbizottság jogszerűtlenül zárta ki a Közgépet a tenderből, s tiltotta el három évre valamennyi pályázattól. A bírói tanács ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a cég legfeljebb gondatlanul járt el, s így a hamis adatközlés nem valósulhatott meg. A közbeszerzést egyébként a Mészáros és Mészáros Kft. nyerte el, mely társaival, az A-Híd Zrt-vel és a Swietelsky Vasúttechnikai Kft-vel együtt építi a Győr-Gönyű országos közforgalmú kikötőt. 105
Feltehetően kormányzati ösztönzésre a fővárosi közgyűlés fideszes többsége is szembefordult a nagyvállalkozóval, szeptember 30-án felmondva az érdekeltségébe tartozó Mahir Cityposter Kft-vel még 2006-ban megkötött 25 évre szóló szerződést. Ennek előzményét egy májusban elrendelt átfogó ellenőrzés alkotta, melynek során 27 helyen találtak hibát Mahir-oszlopokon, s emellett hiányoltak internetes terminálokat, illetőleg légszennyezettség-mérőket. Bár a cég később jelezte, hogy megszüntette e hiányosságokat, az önkormányzat Rendészeti Igazgatósága egy újabb ellenőrzés után úgy látta, hogy Simicska vállalkozása a szerződésben vállalt kötelezettségeit nem teljesítette. Emellett a fővárosi vezetés hirtelen felismerte, hogy a 2006-os megállapodás egyoldalú előnyöket biztosít a Kft-nek, amely ezáltal Budapest belvárosában, valamint forgalmas csomópontjain 25 évre gyakorlatilag monopolhelyzetbe került. Végül is főként ez utóbbi állítás szolgáltatott jogalapot ahhoz, hogy a szerződést a jó erkölcsbe ütközőnek nyilvánítsák és október 31-i hatállyal rendkívüli felmondással megszüntessék, kötelezve a céget arra is, hogy az azt követő két hónapon belül távolítsa el hirdetőoszlopait. Mivel azt a cég megtagadta, és az önkormányzati döntéssel szemben bírósághoz fordult, december 22-én a közgyűlés rendkívüli ülésen megszavazta, hogy a 761 plakáthelyet az év végéig le kell bontani, s amennyiben a Mahir e kötelezettségét nem teljesíti, a határozatot költségére a Budapest Közút Zrt. hajtja végre. 2016. január 2-án aztán a feladattal megbízott fővárosi vállalat megkezdte a hirdetőoszlopok bontását, jelezve, hogy a fideszes vezetés magatartását a január 11-ére kitűzött bírósági tárgyalás nem befolyásolja. 106
Simicska Lajos pozícióját a területalapú uniós agrártámogatások rendszerének korábban már említett átalakítása, valamint a 2015. november 16-a óta tartó földárverések is érzékenyen érinthetik. 2014-ben Csányi Sándor, Leisztinger Tamás, illetőleg Simicska Lajos és Nyerges Zsolt érdekeltségei e jogcímen csaknem 16 milliárd Ft összegű szubvencióhoz jutottak, jóval többhöz, mint bármely más gazdálkodó. Orbán Viktor május elején az Echo TV-nek adott interjújában már azt állította, hogy a nagyvállalkozóval való konfliktusának hátterében a kisgazdavilág és a nagybirtokrendszer ellentéte húzódik meg, ily módon is jelezve, hogy az oligarchákkal szemben a nép oldalán áll. Érvelése ugyanakkor gyökeresen eltért a hivatalos februári állásponttól, amely szerint a szakítást a reklámadó szabályozásának tervezett módosítása idézte elő. Június közepén aztán szokásos csütörtöki sajtótájékoztatóján Lázár János is megváltoztatta csaknem egy évvel korábbi állítását, most már elismerve, hogy az átalakítás a legnagyobb magyar földbirtokosok ellen irányul. 107
A földárverések meghirdetésekor viszont kiderült, hogy a kormányt továbbra sem a földbirtokos osztály léte, hanem annak személyi összetétele zavarja. Az értékesítés feltételei ugyanis elsősorban az elmúlt években bérlővé vált földhasználóknak kedveznek, miközben az eladást a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó, 2001-ben 50 évre bérbe adott kisalföldi területeken kezdték meg. A nagyvállalkozó és más oligarchák számára korábban megállapított bérleti díjak azonban a piaci árak alig negyedét-ötödét érték el, s ráadásul a 2013-ban elfogadott földforgalmi törvény, éppen e nemzeti tőkések védelme érdekében, változtatást csak az újonnan kötött szerződések esetében tett lehetővé. Ezért a rendkívül kedvezményes, 20 éves futamidejű, 2,5%-os kamattal nyújtott állami hitelek ellenére a vásárlók jelentős kockázatot vállalnának, mivel hosszú ideig csak csekély jövedelemhez juthatnak. Megoldásként először a 2013-ban beépített korlátot akarták megszüntetni, ám e változtatás kétharmados többséget igényelt, amit a kormánypártok nem kaptak meg. November végén ezért úgy tűnt, hogy a bérleti díjak emelésére a régebbi szerződések esetében nem nyílik lehetőség, ám december 8-án a parlament feles szavazataránnyal elfogadott egy olyan módosító indítványt, amely az új tulajdonosnak öt év elteltével megengedi az összeg növelését. Az árverések kezdeti szakaszában egyébként a nemzeti tőkések új generációja szerzett jelentős területeket; így például Mészáros Lőrinc agrárcége, a Búzakalász Mezőgazdasági Kft. 104,3 millió Ft-ért vásárolta meg az általa eddig bérelt 66,1 hektár szántót, egyedül licitálva a földre. 108
Az Orbán-Simicska konfliktus legújabb állomását a TV2 megszerzésére irányuló politikai és jogi küzdelmek jelentik. Az eredetileg német tulajdonban levő médiacég még 1997-ben kezdte meg működését, s a korai időszak sikerei után az elmúlt években tartósan veszteségessé vált. 2012-ben a PRO7SAT1 anyavállalat úgy döntött, hogy eladja kelet-közép-európai érdekeltségeit, s az ebből származó bevételt az otthoni digitális üzletág fejlesztésére fordítja. Mivel az eladási szándék következtében a veszteséges TV2 kikerült az anyavállalat konszolidált mérlegéből, annak jövedelmezősége jelentősen javult, ám e kedvező helyzet csak akkor maradhatott fenn, ha a leánycéget 2013 végéig értékesítik. Ezért a PRO7SAT1 az eladási folyamat felgyorsítására kényszerült, s ennek keretében többek között a svéd Modern Times Group-pal, illetőleg Nyerges Zsolt cégével, az Infocenter.hu-val is tárgyalásokat folytatott. Ez utóbbi vállalkozás később visszalépett, Orbán Viktor pedig az értékesítési szándékról szóló információk kiszivárgása után, május közepén döntött a reklámadó esetleges bevezetéséről, amely a TV2 számára 1,8 milliárd Ft elvonást jelentett volna. E lépés célja akkor az volt, hogy a külföldi befektetőket távol tartsa az országos kereskedelmi csatornától. A miniszterelnök számítása bevált; az új közteher hírére a svéd vállalkozás is visszavonult, megnyitva az utat a TV2 magyar tulajdonba kerülése előtt.
E cél elérése érdekében Orbán Viktor német politikai kapcsolatait is felhasználta. Így például igénybe vette Edmund Stoiber egykori bajor miniszterelnök, a német cég tanácsadó testülete vezetőjének támogatását is, ám ennél jóval többet ért, hogy az igazgatótanács tagja, a kelet-közép-európai ügyeket jól ismerő Conrad Albert is a magyar kormányfő álláspontját képviselte. E kapcsolat létrejöttéhez jelentős segítséget nyújtott Leslie Mándoki magyar származású rock-zenész, aki politikai tanácsadóként viszonylag gyakran közvetített a CDU-vezette német és az Orbán-kabinet között.
Az előbb említett visszalépések és egy első közelítésben kínai, ám feltehetően fideszes hátterű társaság vételi szándékának elutasítása után az anyavállalat az idő szorítása miatt arra kényszerült, hogy a TV2 két ügyvezetőjének, Yvonne Dedericknek és Simon Zsoltnak ajánlja fel a médiacéget. Mivel az érintettek a vásárlásra nem rendelkeztek forrással, lehetőséget kaptak arra, hogy 2016 végéig a televízió bevételeiből fizessék meg a 4,8 milliárd Ft-os vételárat, s emellett a német cég még zálogjoggal terhelt 9 millió eurós működési hitelt is nyújtott számukra. Simon Zsolt ugyanakkor pontosan tudta, hogy politikai jóváhagyás nélkül nem válhatnak tulajdonosokká, s ezért kérték a fideszes hátország véleményét. 2013 őszén a média szférájában még Simicska Lajos érdekeltségei játszottak meghatározó szerepet, melyeknek egyik, német kapcsolatokkal is rendelkező üzletembere, Fonyó Károly elutasíthatatlan ajánlatot tett opciós szerződés megkötésére. Ezt december 23-án, két nappal a TV2 eladása után írták alá, vételi lehetőséget biztosítva a tulajdonosi láncban levő két kft. a D6D és a CCA megszerzésére.
Orbán Viktor tehát ekkor még Simicska pozíciójának további erősítésére törekedett, érdekeltségi körében látva a megfelelő magyar tulajdonost, átmeneti megoldásként pedig elfogadta a fennálló helyzetet. Ez rövidtávon az ügyvezetők számára kedvező volt, hiszen a parlamenti választási kampányban nagy összegű állami hirdetésekhez jutottak, s arra is számíthattak, hogy 2015-től terjesztési díjat szedhetnek a kábeltelevízióktól. Az Orbán-Simicska konfliktus kezdete után azonban az ő pozíciójukban is jelentős változás következett be. Júniusban mégis törvényt alkottak a 2013 októberében elejtett reklámadóról, ősszel kiderült, hogy a nagy tévétársaságok 2015-ben nem szedhetnek terjesztési díjat, s a Fideszhez fűződő közvetlen kapcsolataik is meggyengültek, mivel a párt vezetői Simont a nagyvállalkozó emberének tartották. Ilyen körülmények között az új tulajdonosok 2014 őszén hozzákezdtek a bonyolult cégháló átszervezéséhez, s ennek során október 20-án a láncolatból kiiktatták az opciós szerződéssel terhelt cégeket.
Fonyó Károly e lépésre nem reagált, feltehetően azon megfontolás alapján, hogy az átalakítást egy éven belül bármikor megtámadhatja. Közben a háttérben jelentős változás zajlott le; Andy Vajna egyre határozottabb érdeklődést mutatott a TV2 iránt, amit, miként ezt az Orbán-Simicska kiegyezés 2014 őszi meghiúsulása is jelezte, a miniszterelnök is támogatott. Valószínű, hogy az új tulajdonosok a céghálózat átalakításával az opciós szerződést akarták kiüresíteni, s döntésüket így is kommunikálták a filmügyi kormánybiztos környezete felé. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kereskedelmi csatorna értékesítésére törekedtek. Ekkor még úgy vélték, hogy a TV2-t megtarthatják, sőt a médiatörvény kikerülése érdekében a Londonból történő műsorsugárzást is tervbe vették, ám a reklámadó bevezetése, a terjesztési díj beszedésének elhalasztása és az állami hirdetések radikális csökkentése rendkívül nehéz helyzetet teremtett számukra. Mindezen lépések azt jelezték, hogy a Fidesz vezetése nem bízik bennük, s a céget egyébként is Andy Vajnának akarja átjátszani. E tulajdonváltást az egykori anyavállalat is egyértelműen támogatta; amikor 2015 májusában Yvonne Dederick és Simon Zsolt kiutaztak Németországba, hogy lehívják az adott évre eső hitelük második részletét, közölték velük, hogy nem folyósítanak több pénzt, fennálló követelésüket pedig eladják a filmügyi kormánybiztosnak. Ilyen körülmények között az új tulajdonosok arra kényszerültek, hogy tárgyalásokat kezdjenek Andy Vajnával a TV2 értékesítéséről, s igazán már csak a vételár összegéről vitatkoztak. 2015. október 15-én aztán a filmügyi kormánybiztos bejelentette, hogy megvásárolta a kereskedelmi csatornát birtokló társaságot, ám még ugyanezen a napon Fonyó Károly is nyilvánosságra hozta, hogy október 13-án érvényesítette opciós jogát, s így a D6D és a CCA kft-ken keresztül a televízió az ő tulajdonába került. 109
Ezen időponttól kezdve nyílt Simicska-Vajna médiaháború bontakozott ki. Fonyó Károly e küzdelemben vételi jogára hivatkozott, s támadta a két korábbi tulajdonost az értékesítés miatt, a filmügyi kormánybiztos pedig azzal érvelt, hogy az opció alapján megszerzett cégeket már kiiktatták a céghálózatból. Mindkét fél célja elérése érdekében meghatározónak szánt jogi lépéseket tett; Simicska üzlettársa a cégbírósághoz fordult, Andy Vajna pedig a tulajdonszerzéshez a Gazdasági Versenyhivatal engedélyét kérte, amit október 30-án meg is kapott. A cégbíróság egyébként október 21-én Fonyó Károlyt hiánypótlásra szólította fel, aki ezt december 14-én formálisan teljesítette, s emellett megtámadta a GVH döntését. Ugyanakkor a kormány nyíltan is Andy Vajna mellé állt; november 27-én az Eximbank 6,7 milliárd Ft hitelt nyújtott az üzlet finanszírozásához, s háttér információk szerint a jelenleg állami tulajdonban levő Magyar Külkereskedelmi Bank is kölcsönnel segíti a vételár kifizetését. Ezt 2016. január 3-i interjújában a filmügyi kormánybiztos tagadta, s egyben közölte, hogy a TV2 átadás-átvétele lezárult, Fonyó Károly igényével pedig nem foglalkozik. 110 Bár a politikai és jogi küzdelem még nem fejeződött be, indokoltan feltételezhetjük, hogy a kormány és az egykori német anyavállalat támogatását egyaránt élvező Andy Vajna nyeri meg a médiaháborút.
Az Orbán-Simicska konfliktust mind a publicisztikában, mind a politológiai elemzésekben többnyire két személy párharcaként, illetőleg a maffiaállam immanens törvényszerűségeként ábrázolják. Az előbbi értelmezés azt hangsúlyozza, hogy a hatalom csúcspontjához érkezett kormányfő már nem fogad el egyenrangú partnereket, hanem csak neki alárendelt klienseket, s ezért a gazdaság szférájában a korábban vele egyenrangú Simicska Lajos helyett tőle függő nagytőkésekkel akar együttműködni. Nem tér el igazán e felfogástól a maffiaállam koncepciójára épülő magyarázat sem, amely abból a közismert tételből indul ki, hogy a hierarchikus család élén két egyenjogú keresztapa tartósan nem állhat. Emellett megjelentek olyan vélemények is, amelyek a konfliktus okát az eltérő politikai orientációkban, illetőleg a legitim felhatalmazott vezető és a döntésformáló magánember ellentétében látják. 111
E magyarázatok kétségtelenül tartalmaznak reális elemeket, a konfliktus mélyebb, strukturális hátterét azonban nem tárják fel. Egyfelől valóban helytállónak tűnik az a vélekedés, hogy Orbán Viktor második (bár később elvesztett) kétharmados győzelme után inkább az alárendelt klienseket részesíti előnyben, másfelől viszont a szakításhoz Simicska Lajos is nagy mértékben hozzájárult, amikor 2014 áprilisában elutasította a miniszterelnök új elképzeléseit, s később nem reagált a kapcsolat tisztázása érdekében tett lépéseire. 112 A maffiaállam koncepciójára épülő értelmezés pedig azért nem látszik kielégítőnek, mert ez az elmélet – számos találó megjegyzése ellenére – nem ad érdemi magyarázatot a jelenlegi politikai rendszer létrejöttére és tartós fennmaradására, sőt a szisztéma kialakulását történelmi véletlenek összjátékának tekinti. 113 Az orientációs vita, mint erre egyébként Simicska Lajos is hivatkozott, már valóban meghatározó szerepet játszott a konfliktus kifejlődésében, a kormányfő vélt oroszbarátsága, s az ezzel összefüggő paksi atomerőmű-bővítés azonban önmagában még nem indokolja a nemzeti tőkén belül zajló átrendeződési folyamatot. Leginkább még az a vélemény mutatja be az összecsapás strukturális hátterét, amely azt a magánegyén oligarcha és a felhatalmazott legitim politikai vezető küzdelmeként értékeli. 114 E megközelítés ugyanis a gazdasági uralom és a politikai hatalom bonyolult összefüggésrendszerét is érinti, azt a kérdést, hogy miként érvényesíti a burzsoázia alapvető érdekeit a polgári társadalomban, s milyen módon kapcsolódik ehhez az állam viszonylagos önállósága. Ráadásul e viszonyt a félperifériás, restaurált hazai kapitalizmus sajátosságai is jellemzik, melyek mindenekelőtt a nemzeti burzsoázia felülről is történő létrehozásában és megszilárdításában fejeződnek ki.
Ha az Orbán-Simicska konfliktust ez utóbbi kontextusban vizsgáljuk, azt a burzsoázián belüli „osztályharc” új szakaszának legismertebb jelenségeként értékelhetjük. Míg korábban e téren a multinacionális és a pártállami hátterű (vagy annak vélt) vállalkozások elleni küzdelem játszott meghatározó szerepet, a nemzeti tőke felülkerekedését követően az ellentétek az uralkodó osztály e frakciójában is megjelentek, majd fokozatosan kiéleződtek. Ezek első jeleként, még 2013-ban megkezdődött a leggazdagabb hazai nagytőkések, Csányi Sándor és Demján Sándor mozgásterének korlátozása, ami elsősorban az ellen-OTP felépítésében, s ezzel összefüggésben a takarékszövetkezeti szektor átalakításában fejeződött ki. E lépések csakúgy, mint a második kétharmados győzelem után Simicska Lajos pozíciójának átértékelése alapvetően a nemzeti burzsoázián belüli erőviszonyok bizonyos fokú kiegyenlítését szolgálták. E változásokat feltehetően egyes Fidesz-közeli üzleti érdekcsoportok kezdeményezték, amelyek egyoldalúnak és túlzottnak találták a leggazdagabb nagyvállalkozók folyamatos preferálását. Nyomásgyakorlásuk céljával ugyanakkor a kabinet is egyetértett, jórészt azon felismerés alapján, hogy az új politikai rendszer hosszabb távon nem egy szűk kör, hanem egy viszonylag széles nemzeti burzsoázia támogatását igényli. Ily módon a gazdasági lobbizás és a kormányzati megfontolás szerves egységet alkothatott, s egy olyan gazdaságpolitika kialakításához vezethetett, amely érzékelhetően növeli a nemzeti nagytőkések számát. E strukturális kereten belül a személyiség szerepe annyiban érvényesült, hogy míg Csányi Sándor, s bizonyos fokig Demján Sándor is tudomásul vette mozgásterének legalább is átmeneti szűkítését, Simicska Lajos igazi parvenü burzsoáként nem ismer korlátokat, s Orbán Viktorral is vállalja a harcot pozíciója megőrzéséért. 115 A személyes kapcsolatok jelentőségét Garancsi István, Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és más új nagytőkések gyors ütemű meggazdagodásában kétségtelenül érzékelhetjük, ám a szubjektív mozzanat e másik eleme csupán az egyének kiválasztásában, s nem az átstrukturálódás tényében jut meghatározó szerephez, ez utóbbit ugyanis a nemzeti burzsoázia megerősítésének szükséglete kényszeríti ki. 116 E folyamat egyébként kormányzati beavatkozás nélkül is zajlik, miként ez Szalai Júlia és Laki Mihály egy korábbi tanulmányunkban idézett könyvéből is egyértelműen kitűnik. 117
A nemzeti burzsoázián belüli átrendeződés egyébként csupán rendkívül lazán kötődött a passzív forradalom korának második válságához. Régebben kezdődött, s a krízis lezárulása után is tart, jelezve a folyamat hosszabb távú jellegét. Ugyanakkor leglátványosabb megnyilvánulása, az Orbán-Simicska konfliktus kirobbanása éppen a válság csúcspontja előtt történt, s ezért annak részeként (is) vizsgáltuk. Széleskörűen elterjedt várakozásokkal ellentétben azonban nem mélyítette el a krízist; az új politikai rendszer ugyanis nem egy szűk kapcsolati hálón, hanem egy most megszerveződő osztályfrakción nyugszik, melyet a nacionalizmus köteléke fűz a társadalom más csoportjaihoz.
Jegyzetek
84 Eleni Tsakopoulos Kounalakis akkori budapesti amerikai nagykövet nemrég megjelent könyvében Németh Lászlónéra hivatkozva írt az uniós forrásokkal kapcsolatos közbeszerzési pályázatok elbírálásáról. „Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter elmondta nekem, hogy minden héten leültek Orbánnal, átnézték a középítkezések listáját, és eldöntötték a fontossági sorrendet, hogy mely pályázatokat fogadjanak el. – Ha egy magyar cég ajánlata versenyképes egy osztrák vagy német cégével, akkor igen, ők fognak győzni – magyarázta. Miért német cégek építsenek utakat Magyarországon? És ha a Közgép az egyetlen magyar vállalat, amelyik el tudja végezni a munkákat, miért ne ők nyerjék a pályázatokat?” Eleni Tsakopoulos Kounalakis: Nagykövet asszony Három év diplomácia, díszvacsorák és demokrácia Budapesten Kossuth Kiadó Budapest 2015. 281.old. A könyvből idézett szöveg egy részét lásd Lepapírozott osztogatás Orbán Viktor ismét ellentmondásba keveredett önmagával Népszabadság 2015. május 19. 1. old. [vissza]
85 Csuhaj Ildikó: Formálódik az államtitkári névsor Németh Lászlóné felügyelheti a paksi beruházást a Miniszterelnökségen? Népszabadság 2014. június 3. 5. old. A személycserék során „a fejlesztési tárcánál menniük kellett a vagyongazdálkodási, a közbeszerzési, a közlekedési, az atomenergetikai és a zöldenergiai helyettes államtitkároknak is.” Csuhaj Ildikó: Közel a kiegyezés Habony és Vajna szívesen koncentrálna a médiára Népszabadság 2014. szeptember 12. 1. old. [vissza]
86 Bednarik Imre-Csuhaj Ildikó: Orbán távolodik az oligarcháktól? Fideszes vezetők szerint a miniszterelnök megmutatja, ki az úr a háznál Népszabadság 2014. június 11. 1. old.; Csuhaj Ildikó: Orbán: Csak magyar tulajdon A miniszterelnök koncepcionális terve miatt jött a reklámadó Népszabadság 2014. június 14. 5. old.; Csuhaj Ildikó: „Még nincs Simicska-Orbán háború” Kövér a szembekerülő erős emberekről és a gazdasági érdekkörökről Népszabadság 2014. július 11. 5. old. [vissza]
87 Ezt az adót a kormány abban az esetben kívánta bevezetni, ha az Európai Bizottság a 2007 óta lebonyolított közúti fejlesztések egy részének versenykorlátozó pályáztatására hivatkozva megbünteti az országot. „Ha a kormány a közös teherviselés jegyében valóban elkéri a hozzájárulást a nemzeti vállalkozásoktól is, az egyik legkomolyabb terhet a Közgép Zrt-nek kell viselnie. Simicska Lajos érdekeltsége az összesítések szerint 2007 óta nettó 113 milliárd forintnyi, a brüsszeli kasszából pénzelt aszfaltútépítéssel járó megrendelést nyert el. Vagyis a teljes keret 18,94 százaléka a társaságnál csapódott le.” Kapitány Szabó Attila: Bírságprésben az útépítők Az aszfaltcégek állhatják a sok tízmilliárdos uniós büntetés felét Népszabadság 2014. július 31. 1. old. [vissza]
88 Csuhaj Ildikó: Simicskának le kell nyelnie a „kisebb békát” Nagybirtokellenes támogatási rendszerről döntött a kormány 2014. július 22. 5. old. [vissza]
89 Csuhaj Ildikó: „A fák nem nőnek az égig” Orbán Viktor beszélt a Simicska Lajos elleni háborúról is Népszabadság 2014. szeptember 6. 2. old.; Csuhaj Ildikó: Közel a kiegyezés Habony és Vajna szívesen koncentrálna a médiára Népszabadság 2014. szeptember 12. 1. old. [vissza]
90 Bednárik Imre: Készültség a Simicska-médiánál Költséghatékonysági intézkedéseket terveznek a Hír TV-nél és a Magyar Nemzetnél Népszabadság 2014. szeptember 3. 3.old.; Csuhaj Ildikó: Simicska most imázst épít Orbán Viktor arra is kész, hogy a kétszeresére emelje a reklámadót Népszabadság 2014. szeptember 22. 1. old. [vissza]
91 D. Kovács Ildikó: Orbán-barát üzletember szerezte meg a Wallis jól menő építőcégét atlatszo.hu 2014. szeptember 18.; Kapitány Szabó Attila: Háborús hídfőállások Lecserélhető a Közgép a Marketre? Népszabadság 2014. szeptember 15. 1. old.; 22 milliárdot vettek ki Évről évre többet hoz tulajdonosainak a cégbirodalom Népszabadság 2014. október 16. 6. old.; Eldőlt: Garancsié a Market csoport napi.hu 2014. november 10. [vissza]
92 Hargitai Miklós: Métere 4,4 millió Ft Az M4-es beruházás volumene csökken, a költsége tovább nő Népszabadság 2014. december 6-7. 1. old. [vissza]
93 Csuhaj Ildikó: Erejét érezteti Simicska Először röhögtek a Fideszben, majd a mentelmi jogra célozgattak Népszabadság 2014. november 27. 1.;3. old; Bednárik Imre-Hajba Ferenc: Startol a kampány Veszprémben. A Fideszben úgy tudják, hogy Simicska Lajos nem indul, ő nem nyilatkozik Népszabadság 2015. január 5. 3. old. [vissza]
94 Simicska: Akkor totális háború lesz népszava.hu 2015. február 6.; Bednárik Imre: Egynapos forradalom volt Legalább egymilliárdot érhetett Liszkay Gábor tulajdonrésze Népszabadság 2015. február 9. 3. old.; Orbánék néma háborúja Oda a kormányfő mítosza, de nyerésre áll volt szövetségese ellen Népszabadság 2015. február 14-15. 1-2. old.; Az adó összegének növeléséről lásd például Bednárik Imre: Kevesen nyernek, sokan veszítenek Simicskának 600 millióról 1,5 milliárdra emelkedhet a fizetési kötelezettsége Népszabadság 2015. február 9. 2. old.; Bednárik Imre-Csuhaj Ildikó: Öt százalék feletti reklámadó Várhatóan megtartják a nullás kulcsot, de legfeljebb 100 milliós árbevételig Népszabadság 2015. március 25. 2. old. [vissza]
95 Sok mindent tudok Orbánról Mélyinterjú Simicska Lajossal Magyar Narancs online 2015. február 6.; Nagy Gergely Miklós: Így tárgyalt egymással Simicska Lajos és Orbán Viktor Nagyinterjú Csintalan Sándorral Magyar Narancs 2015. március 5. 8-11. old.; Csuhaj Ildikó: Első lehet a TV2 Orbán új jobboldali tömegkommunikációt építene Népszabadság 2015. február 13. 2. old. [vissza]
96 Marnitz István: Hadrendben Simicska médiacégei Kegyetlen politikai ütközetek jogi mesterművekkel még szánkózás előtt Népszabadság 2015. március 2. 1. old.; Marnitz István: Lepapírozott Simicska-Liszkay ügyletek Elővételi szerződések tarthatják egymáshoz közel a társakat Népszabadság uo.7. old. [vissza]
97 Csuhaj Ildikó: Bojkottálja a Fidesz a Simicska-sajtót? Népszabadság 2015. március 17. 2.old.; Csuhaj Ildikó: Harrach: A Simicska-média már nem tájékozódási pont A KDNP frakcióvezetője szerint tartanak a Hír TV és a Magyar Nemzet hátbatámadásától Népszabadság 2015. március 24. 3. old.; Bednárik Imre: Forrong Orbán médiája Átalakulóban a sajtó világa Népszabaság 2015. március 21-22. 1. old.; Bednárik Imre: Már számolják a napokat Népszabadság 2015. április 18. 3. old.; Bednárik Imre: Napi kormánypártiság Liszkay Gábor új jobboldali lapja sok állami hirdetésre számíthat Népszabadság 2015. április 21. 4.old.; Bednárik Imre: Napi szappanopera A Magyar Nemzet sportrovata Liszkayhoz, Szabó Anett az M1-hez igazolt Népszabadság 2015. május 5. 2. old.; Bednárik Imre: Beköszöntek a Magyar Idők Népszabadság 2015. szeptember 2. 4. old. [vissza]
98 Simicska: Orbán jelentett rólam Magyar Nemzet 2015. március 9. 1.; 3. old.; Visszaszólt Orbán Simicskának Nem csendesedik a harc Népszabadság 2015. március 10. 1. old.; Csuhaj Ildikó: „Csinn-bumm cirkusz” Simicska Lajos Orbán Viktor nimbuszát akarja megtépázni Népszabadság uo. 2. old. [vissza]
99 Csuhaj Ildikó: „Már rég kitekerték volna a nyakam” Népszabadság 2015. március 17. 3. old. [vissza]
100 Az „ötösfogatról” lásd Kósa András-M.László Ferenc: Kövért és Lázárt gyengíti Habony Árpád erősödése hvg.hu 2014. augusztus 29. A szerzők forrásainak „egybehangzó állításai szerint az országgyűlési választások előtti kampányban és a nyár” (2014 nyara) „folyamán is a megszokottnál jóval ritkábban ülésezett a pártkongresszuson megválasztott elnöksége. A politikai irányról inkább a kampánystáb, illetve egy informális, öttagú csoport döntött. A parlament épületében péntekenként ült össze Orbán, a miniszterelnök főtanácsadója, Habony Árpád, valamint Rogán Antal, Szijjártó Péter és Lázár János, illetve a csapat időnként kiegészült az ügyvezető alelnökkel, Kósa Lajossal… A találkozókról természetesen soha nem készül semmilyen jegyzőkönyv vagy feljegyzés, emlékeztető, így a miniszterek rendszerint informális úton, valamelyik szereplőtől tájékozódhatnak a stratégiáról.” [vissza]
101 Bednárik Imre: Habony gründol, Liszkay startol Győri Tiborral alapított céget a kormányfői tanácsadó Népszabadság 2015. április 16. 5. old.; Csuhaj Ildikó: Orbán ősszel robbant Minden második szerdán lesz kormányülés, az üres heteken pedig konzultáció Népszabadság 2015. április 18. 2. old.; Már nyolc hónapos a nyílt színi Simicska-Orbán harc Népszava-összeállítás 2015. október 8.; lokal.hu [vissza]
102 Bednárik Imre: Mozdul a Fidesz-tábor Csökken a példányszám és a nézettség, de a cégek tavaly nyolcmilliárdos nyereséget termeltek Népszabadság 2015. június 3. 5. old.; M.László Ferenc: Új időszámítást hozott a G-nap Simicska Lajos összeveszett Orbánnal, majd széttrollkodta a kormány terveit Népszabadság 2015. december 30. 3. old. [vissza]
103 Formálódnak az „ellen-Közgépek” – újabb átrendeződés a magyar építőiparban napi.hu 2015. február 10.; Felcsúti fényben a Magyar Építő Simicska ellen leendő vejét küldi Mészáros Lőrinc Népszabadság 2015. február 13. 5. old. [vissza]
104 Kartellgyanúban a Közgép Bukott a kormány az M4-en, kérdéses a finanszírozás Népszabadság 2015. március 27. 6. old.; Kapitány Szabó Attila Zárótűz Simicskáékra Lázár és Seszták közösen állította le az M4-es építését Népszabadság 2015. április 1. 1.;7. old.; Kapitány Szabó Attila: Felmondanak a Közgépnek A kormány alaptalanul hivatkozhatott az uniós kartellgyanúra Népszabadság 2015.április 4-5. 1.o ld.; Kapitány Szabó Attila: Csak Simicska útjára nincs pénz Leállították az M4-es építését, huszonkétmilliárd forintot követelnek vissza Népszabadság 2015. április 10. 3. old.; Kapitány Szabó Attila: Felmondtak a Közgépnek Másik szakaszon folytatódhat az M4-es autópálya építése Népszabadság 2015. április 16. 6. old.; Kapitány Szabó Attila: Halálút az M4-es helyett Drágán mérik az igazságot a félbehagyott alföldi sztrádán Népszabadság 2015. május 11. 1.;6. old.; Kácsor Zsolt: Háborús áldozat lett a sztráda Kiszurkolták a polgármesterek: a gyorsforgalmi út azért megépül a Simicska-projekt befékezése után Népszabadság 2015. június 4. 3. old. [vissza]
105 Már nyolc hónapos a nyílt színi Simicska-Orbán harc Népszava-összeállítás 2015.október 8.; Kapitány Szabó Attila: Simicska újra versenyben Elmarad a hároméves kizárás, a Közgép pályázhat Népszabadság 2015. december 11. 6. old. [vissza]
106 Szalai Anna: Fővárosi hadüzenet Simicskának Kilenc év után jó erkölcsbe ütközőnek tartják a Mahír-szerződést Népszabadság 2015. szeptember 30. 3.old.; Csuhaj Ildikó: Oszlopgate: beletoltak 150 milliót A főváros megszavazta az utcai hirdetők elbontását Népszabadság 2015. december 23. 3. old.; Lencsés Károly: Oszloplibikóka egymilliós bontásban A rendőrség nem avatkozott közbe, a Mahir rongálás miatt feljelentést tett Népszabadság 2016. január 4. 1.; 4. old. [vissza]
107 Ábrahám Ambrus: Ütik-vágják a zöldbárókat Orbán Viktor következő ellensége a nagybirtok – és persze Simicska Lajos Népszabadság 2015. május 4. 1.; 6. old.; Bita Dániel: Lázár nagyon izgul Csányi, Simicska és Leisztinger is kevesebb agrártámogatást kap Népszabadság 2015. június 19. 4. old. [vissza]
108 Hargitai Miklós: Saját vermébe esik a kormány A kegyvesztett oligarchák helyett a családi gazdaságok lehetnek a nagy vesztesek Népszabadság 2015. november 12. 2. old.; Csuhaj Ildikó-Hargitai Miklós: Nem túl termékeny gondolatok Az Orbán-kormányok politikája vezetett a külföldiek földvásárlásához Népszabadság 2015. november 13. 3. old.; Hargitai Miklós: Simicska ezt megúszta Nem emelhetők a 2013 előtt kialkudott földbérleti díjak Népszabadság 2015. november 18. 4. old.; Rab László: Földesurak Felcsúton Egyszemélyes licittel megkezdődött az árverés Népszabadság 2015. november 24. 1.; 3. old.; Lencsés Károly: Susztermatt két lépésben Kolláth György: Az új tulajdonosok kiszekírozhatják a bérlőket Népszabadság 2015. december 7. 5. old. [vissza]
109 M.László Ferenc: Orbán Viktor a lovát ugratja Népszabadság 2015. december 19-20. Hétvége 2-3. old. [vissza]
110 M.László Ferenc: uo. 2. old.; M.László Ferenc: Tévé a zsebben, jön a rádió Andy Vajna csupán említette Orbánnak, hogy megvenné a TV2-t Népszabadság 2016. január 4. 1-2. old.; M.László Ferenc: A kormánybiztos lezártnak tekinti a TV2 megvételét, és kinevezte Dirk Gerkenst vezérigazgatónak Népszabadság uo. 2.old. [vissza]
111 Az első magyarázat részletes kifejtését lásd Tamás Ervin: Vezércsel Népszabadság 2014. szeptember 13-14. Hétvége 1.old.; A február 6. utáni héten született értelmezések rövid összegzését lásd Tamás Ervin: A legokosabb fiú Népszabadság 2015. február 14-15. Hétvége 2-3. old. [vissza]
112 Csuhaj Ildikó: Közel a kiegyezés Habony és Vajna szívesen koncentrálna a médiára Népszabadság 2014. szeptember 12. 1. old. [vissza]
113 Wiener György: Orbán Viktor passzív forradalma I. rész Ezredvég 2014. 6.szám 107.o ld. [vissza]
114 Kóczián Péter: A Simicska-Orbán konfliktus nem a pénzről szól, hanem a hatalomról Kóczián blogbejegyzését lásd mandiner.hu 2015. február 7. [vissza]
115 Az igazi burzsoák felkapaszkodott, parvenű jellegzetességéről lásd Friedrich Engels: Az erőszak szerepe a történelemben MEM 21. kötet 341.old. [vissza]
116 E törvényszerűségre röviden Tamás Ervin is utalt, hangsúlyozva, hogy Orbán Viktornak „teret kell nyitni a törekvő, új tőkés nemzedék előtt, amely lelkesen visszhangozza gondolatait. Simicskának osztoznia kell velük, nem sajátíthatja ki sem a rendelésállományt, sem a gazdaság stratégiai posztjait.” Tamás Ervin: A legokosabb fiú Népszabadság 2015. február 14-15. Hétvége 3. old. [vissza]
117 Laki Mihály-Szalai Júlia: Tíz évvel később – magyar nagyvállalkozók európai környezetben Közgazdasági Szemle Alapítvány Budapest 2013 [vissza]
Nincs könnyű helyzetben az, aki Lukács György politikai filozófiájának, illetve e filozófia kialakulásának tüzetesebb vizsgálatát vállalja magára. Túl a Lukács leküzdhetetlen korszerűtlenségét és megváltoztathatatlan elavultságát felpanaszoló, aktuálpolitikailag motivált averziókkal folytatandó (s teljességgel hiábavaló) szélmalomharc keservein egy jóval komolyabb, elvi jellegű nehézség tornyosul az elemzés elvégzésének útjában. A politikaigondolkodás-történet olyan 20. századi klasszikusaitól eltérően ugyanis, mint Carl Schmitt, Leo Strauss, Isaiah Berlin vagy Hannah Arendt, Lukács György nem alkotott a politikai filozófia specifikus problémáira reflektáló műveket – plasztikusan fogalmazva azt is mondhatnánk: Lukács sosem írta meg A politikum sajátosságát – , egész gondolkodói pályája azonban egyértelműen arról tanúskodik, hogy a politika mibenlétének elméleti mélységű tisztázása centrális helyet foglalt el munkásságában. Sőt, minden túlzás nélkül kijelenthetjük: ez a problémakör állt a monumentális életmű fókuszában.
Lukács politikára irányuló elméleti reflexióinak kikristályosodása egyértelműen az 1918–19-es időszakra esik. Arra a periódusra tehát, amikor – a történelmi „vagy-vagy” szituáció kiéleződése nyomán – elkerülhetetlenné válik számára előbb az egyértelmű elkötelezettség kinyilvánítása, majd a nyílt politikai szerepvállalás. Az ebben az időszakban teljességgel a kanti-fichtei gondolati hagyomány hatása alatt álló Lukács számára a politika mibenlétének feltárása hitelesen természetszerűleg csakis az etika „fénytörésében” kivitelezhető. Ez pedig konkrétan azt jelenti, hogy az erkölcs transzcendens jellege – s ezáltal a politikával szembeni metafizikai „felsőbbrendűsége” – Lukács számára axióma. Tanulmányomban e lukácsi alaptétel egy specifikus aspektusból történő kibontására teszek kísérletet – ami a magyar gondolkodó csak „virtuálisan” létező, mégis szisztematikus politikai filozófiájának rekonstrukciójához vezető lépcsőfokként is felfogható (sőt, így nyer igazán értelmet).
Erkölcs és politika viszonya Lukácsnál cél-eszköz relációként jelenik meg (ahol is a politika eszközjellege mellett az erkölcs képezi az igazi célt): „… az ember belső tökéletesedését, igazán etikaivá válását, semmiféle politika nem hozhatja meg, csak az akadályokat gördítheti félre a fejlődés útjából.” 1 E felfogás alapján a legitim politika „védjegye” a valóságot a morális érvényesség értelmében transzcendáló, utópikus perspektíva megléte. 2 Nem is lehet ez másként, ha – miként Lukácsnál – az etikába való reintegrálódás a politikai praxis legfőbb normájaként tételeződik. A politika ebben a vízióban semmi esetre sem az uralomért egymással vetélkedő csoportok szimbolikus küzdőtere, ami egyben azt is jelenti, hogy a gyakorlatot orientáló elvek rendszerének megalapozását a korábbiaktól gyökeresen eltérő módon kell elvégezni, a politika működési mechanizmusának teljesen más keretek között kell értelmeződnie. Ennek a megközelítésnek az „evilági” realizálhatósága pedig a tiszavirág-életű Tanácsköztársaságban népbiztos-helyettesi posztot vállaló Lukács számára nagyon is elérhető, döntéshozó-történelemformáló közelségbe került. 3 1919-ben tehát úgy tűnt, hogy az utópia immár a politika „napirendjén” szerepel, s ez – mint konkrétan megvalósítandó program – Lukácsot egyértelmű megállapításokra késztette.
A politikai utópizmus nála egy elképzelt társadalmi együttélési forma előrevetítésében manifesztálódott: „A kommunizmus végcélja egy olyan társadalom fölépítése, amelyben a cselekvések szabályozásában a jog kényszerének helyét az erkölcs szabadsága veszi át.” 4 Az a felfogás, amely szerint a jog az emberi szabadságot béklyóba verő társadalmi intézmény, jellemzően az utópikus politikai elképzelések radikális baloldali változatainak sajátja. Lukács fiatalkori barátja, Ernst Bloch a jogi formalizmust „absztrakt amoralitásként” határozza meg és ítéli el; a jog ebben a kontextusban puszta eszköz az uralkodó osztályok kezében, amelynek tulajdonképpeni funkciója és célja az, hogy – a hatalmi elit érdekeinek megfelelően – a fennálló rend stabilitását szavatolja. 5 A kapitalizmusban ráadásul a jog alapvetően represszív funkciója Lukács szerint a végsőkig fokozott intenzitással lép működésbe: ez esetben ugyanis már nem pusztán az elnyomók osztályérdekeinek az elnyomottakra való rákényszerítéséről van szó, hanem emellett arról, hogy az uralkodó osztály érdekeit saját tagjaival szemben is érvényesíteni kell. 6 Mindebből végső konklúzióként tehát leszűrhető, hogy – amint azt az alábbiakban még látni fogjuk – a jog lényegénél fogva ellentéte mindannak, amit egy utópikus elképzelésnek posztulátumként tartalmaznia kell.
A történelmi helyzet tehát a reményből egyszerre reális alternatívát teremtett. A valóság és a transzcendens célkitűzések között tátongó szakadék azonban továbbra is megoldásra váró probléma maradt, ami természetesen Lukács figyelmét sem kerülhette el. A probléma pontos érzékelése érhető tetten abban, ahogyan az orosz forradalom addigi gyakorlati tapasztalatait a maga szempontjából összegezte. Lukács szemében a bolsevizmus eszmei jelentősége, alig fél évvel korábbi (A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében kifejtett) állásfoglalásával ellentétben, mint két vállalhatatlan szélsőség közötti tertium datur értelmeződött. Míg ugyanis a hagyományos szociáldemokrácia a polgári társadalomba való teljes körű beilleszkedés útját választotta, az ennek ellenhatásaként fellépő szindikalizmus mindennemű kompromisszum elutasításával és mindenfajta pártszervezeti forma lerombolásával vélte ideálját a gyakorlati megvalósításig elvinni. 7 Lukács elutasító alapállása ezekkel az irányzatokkal szemben azok valósághoz fűződő inadekvát viszonyára volt visszavezethető. Ha a szindikalizmus a realitások negligálása miatt ítéltetett elvetendőnek, a szociáldemokrácia éppen azáltal „érdemelte ki” az erkölcsi leminősítést, hogy meg sem kísérelt a létező viszonyokon túllépni. Más szavakkal: a szindikalizmus a valóságról nem vett tudomást, a szociáldemokrácia pedig az utópikus végcélról. Lukács e két ideológiai attitűdöt egyként veszélyes eltévelyedésként és történelmi zsákutcaként értékelte, noha a szindikalista beállítottsággal szemben kétségkívül több megértést tanúsított. Ebben minden bizonnyal saját szellemi fejlődése is szerepet játszott (fiatalkori eszmélődésére Szabó Ervin, s az ő közvetítésével Georges Sorel volt jelentős hatással) 8, mindazonáltal ez esetben mélyebb gondolati elköteleződések állnak a háttérben. Nyilvánvalóan nem állt messze a politika szféráját az erkölcsi világrenddel szemben ontológiailag leértékelő lukácsi világlátástól, hogy a szindikalizmus minden létező szociális struktúrát egy elvont etika piedesztáljáról tagadott.
Ami a marxista tradíciót illeti, az „utópikus” és a „tudományos” szocializmus szembeállításával Engels hajtotta végre az utópia „trónfosztását”, elvitatva annak erkölcsi értékét és gyakorlati relevanciáját, hogy a fő cél elérését, vagyis a fennálló társadalmi viszonyok transzformációját egy objektív folyamat eredményének, mintsem reformszellemű technokraták erőfeszítéseinek tulajdoníthassa. Engels tézise az „állam elhalásáról” persze maga is mélyen utópikus elgondolás volt. 9 A lukácsi politikai filozófia szempontjából e ponton a sarkalatos jelentőségű fejleményt az jelenti, hogy a politikai voluntarizmust a történetfilozófiai szükségszerűség váltotta fel.
E teoretikus-módszertani fordulat szervesen beilleszthető volt a marxistává vált Lukács világképébe. Minthogy gondolkodásának középpontjában ebben az időszakban Sein és Sollen racionális összekapcsolásának igénye állt, a hegeli-marxi történelemfilozófia mint metodológiai „segédeszköz” a probléma megoldásának kulcsa lett. Lukács számára itt a reveláció erejével ható felismerésről volt szó: „Marx éppen úgy, mint a klasszikus német filozófia, elsősorban Hegel, egységes folyamatnak, a felszabadulás szakadatlan forradalmi folyamatának látta a világtörténetet.” 10 E felfogás jelentősége Lukács számára abban rejlett, hogy az minden társadalmi-politikai berendezkedés fennállását és összeomlását szükségszerűnek állította be. 11 Ezzel tapasztalati valóság és utópikus-transzcendens célkitűzés szétszakítottsága – úgy tűnt – elméletileg és gyakorlatilag is meghaladható. Teória és praxis (s ezen keresztül utópia és valóság) egyesítésének feladata a „forradalmi dialektikára” hárult: Lukács e terminussal a tudati tényező valóságformáló szerepére kívánt rávilágítani. 12 Egyben kimutatta (a Bolsevizmus-cikkben foglaltakat e ponton is felülvizsgálva), hogy a marxi elméletben lehetetlenség a deskriptív (ld. valóság) és a normatív (ld. utópia) elemeket a hamisítás ódiuma nélkül szétválasztani. 13
Ami mármost az így felfogott történetfilozófiai misszió társadalmi ágensének kérdését illeti, Lukács ezt természetszerűleg a proletariátusban, pontosabban a proletariátus osztályöntudatában vélte megtalálni. 14 Más oldalról közelítve, Lukács ábrázolásában a proletariátus centrális szerepét e messianisztikus küldetés hordozójaként nyerte el: „A proletariátus világtörténeti hivatottsága éppen abban nyilvánul meg, hogy osztályérdekeinek teljesülése az emberiség társadalmi megváltását hozza magával.” 15 A konkrét történelmi szituáció elemzése a filozófiai absztrakció révén egy sokkal általánosabb szintre emelkedve, azt kell, mondjuk, végül is a morál társadalmilag hatékony érvényesülésének kérdésére fut ki. Arra a kérdésre nevezetesen, hogy egyéni és közösségi érdek egybeolvadása 16 miként mozdítható elő. A lukácsi vízióban ennek feltétele az individuum részéről az, hogy a közösségi érdeket (osztályérdeket) helyesen felismerje, és önként kövesse, ami viszont kizárólag a proletár osztályerkölcsre helyezkedve képzelhető el. 17 Így tehát visszajutottunk a kiindulóponthoz, a proletariátus kitüntetett szerepéhez – immár történetfilozófiailag és etikailag is alátámasztva. 18 Lukács voltaképpen az aktuális politikai szituáció értelmezéséhez keresett egy olyan kontextust, amelynek segítségével a történelmileg adott pillanat eszmei távlatok megnyitására vált alkalmassá.
A Sein és Sollen közötti történetfilozófiai áthidalás azt jelzi, hogy Lukács nem akart leszámolni az utópikus eszmeiséggel; 19 azon teoretikus igyekezete, hogy az erkölcsi világrend uralmának „eljövetelét” vizionálhassa, ezt nem is tette lehetővé a számára. Szabó Miklós az itt előálló problémával kapcsolatban az utópikus gondolkodás sajátos belső paradoxonjára hívja fel a figyelmet: az utópia ugyanis egyfelől mindig valamilyen megvalósíthatatlan ideál megjelenítésére szolgál, másfelől a valóság átalakításának hatékony motiváló erejeként játszik fontos szerepet. 20 Lukács esetében ezért a ’politikai utópia/utópizmus’ nem is a megfelelő kifejezés, hiszen ő éppen hogy valóság és eszmény diszkrepanciájának feloldására törekedett. Ez a magyarázata annak, hogy a ’politika utópikus potenciálja’ kifejezés használatát a továbbiakban heurisztikus szempontból megfelelőbbnek tartom. Annál is inkább fontos ezt kihangsúlyozni, minthogy az utópikus potenciálnak a megléte vagy hiánya alapján tehetünk különbséget – Szabó Miklós terminológiájával – realitástranszcendens és realitásimmanens gondolkodásmód között (ami egyben a létező politikai doktrínák közötti egyik legfontosabb törésvonalat képezi). 21 Csakhogy történelmileg a realitástranszcendens politikai koncepciók is kettős szerepet játszhatnak, utópiaként vagy ideológiaként funkcionálhatnak, mely megkülönböztetés Mannheim Károly nevéhez fűződik. E szerint csakis abban az esetben beszélhetünk egy politikai elgondolás kapcsán utópiáról, ha a benne megfogalmazódó megvalósíthatatlan ideál mindvégig a politikai cselekvést orientáló eszme marad; amennyiben azonban ez a meghirdetett eszmény egy új hatalmi berendezkedés legitimációs támasztékává degradálódik, már ideológiával van dolgunk. 22 A kérdés kiélezésével tehát Mannheim az utópiafogalom radikális értelmezését nyújtotta: az ő felfogásában kizárólag az a gondolkodásmód érdemli ki az ’utópikus’ jelzőt, amely nem csupán elméletben megy túl a valóságon, hanem ténylegesen is valóság-átalakító erővé tud válni (az ideológia ugyanis csak elvi alapállása okán tekinthető transzcendens eszmének, amely de facto képtelen jövőbe kivetített terveit a valóságba átültetni). 23 Az én olvasatomban Mannheim különbségtétele végső soron azt jelenti, hogy az utópikus potenciállal rendelkező politikai cselekvés mindig magában hordozza az etikailag transzcendens alapok elvesztésének, vagyis az utópia ideológiává válásának veszélyét.
Erre hívta fel a figyelmet Ernst Bloch is, aki az utópikus gondolkodás által vezérelt politika nem szándékolt következményeit a „félbemaradt felvilágosodásra” vezette vissza. 24 Szerinte a probléma gyökereit magában a marxi történetfilozófiában kell keresni. Ez a gondolati konstrukció ugyanis egy végzetes következményekkel járó tendenciát rejt magában, ami egyfelől a gazdaságilag meghatározó mozzanatok túlhangsúlyozásában, másfelől (ezzel párhuzamosan) a fennállón túlmutató, transzcendáló mozzanatok háttérbe szorulásában érhető tetten. Míg az előbbi oda vezet, hogy az ember ismét a gazdasági szükségszerűségek szorításába kerül, az utóbbi az utópia lecsupaszítását, az igazi lelkiség eltűnését eredményezi, amelynek révén a végcél egy többé-kevésbé eudaimonisztikusan berendezett földi mennyország elérése lesz. 25 Bloch végkövetkeztetése szerint tehát nem szabad lemondani az utópiában inherensen benne rejlő transzcendens végcélról, „vallásos ősvágyról” – márpedig a felemásra sikeredett utópikus törekvések éppen e végcél szempontjából jelentenek teljes kudarcot. 26 Ennek alapján világos, hogy Bloch látja a paradoxont, de nem akarja feloldani. Ez úgy értelmezhető, hogy a valóság és az utópikus végcél (Sein és Sollen) racionális összekapcsolása konzekvensen nem kivitelezhető, a két szféra közötti hiatus irrationalis kiküszöbölhetetlen.
Lukács számára az új történelmi szituáció – a kommün hatalomra kerülése – teremtette meg annak a szükségességét, hogy a probléma teljes elméleti és gyakorlati komplexitásával, hangsúlyosan az abban rejlő csapdahelyzetekkel mélyrehatóan számot vessen. (Vagyis nem tudott eltekinteni a fenti paradoxon elméleti feloldásától.) A győzelmes forradalmát megvívó proletariátus előtt, vélte Lukács, két alternatíva kínálkozik: ha sikerülne az egyéni érdekeket önkéntesen a közérdeknek alávetni, ez automatikusan az állami kényszer szinonimájaként értett jogrend megszűnéséhez, morál általi felcseréléséhez vezetne; ellenkező esetben a proletariátusnak önmagával szemben kellene érvényesítenie a diktatúrát, ami a korábbi jogrendnek egy másikkal való felcserélésével járna, tehát csupán az intézményrendszerben jelentene változást, az erkölcsi világrend megteremtését pedig beláthatatlan időre elodázná, előrevetítve annak baljós esélyét, hogy a „szükségszerűség birodalmából” a „szabadság birodalmába” való átmenet tartóssá válik és talán végérvényesen meg is szilárdul. 27 Másutt ugyanakkor Lukács a proletárdiktatúrára testálja a transzcendens végcél „evilági” beteljesítésének egész erkölcsi felelősségét. E megközelítés egy olyan fogalmi keretbe helyezi a tárgyalt kérdéskört, amelyben a proletárdiktatúra és a proletariátus osztályharca cél-eszköz relációba kerül egymással: az utóbbi pusztán a hatalom megragadására és megtartására irányul, az előbbi végső értelmét és kizárólagos legitimitását viszont sajátos küldetése adja, ami nem más, mint az osztály nélküli társadalom létrehozása. 28 Máshonnan közelítve ez azt jelenti, hogy a proletárdiktatúra létjogosultságát egyedül önfelszámoló dinamikája adhatja: „… a proletárdiktatúra következetes keresztülvitele csak abban végződhetik, hogy a proletárdemokrácia magába szívja, fölöslegessé teszi a diktatúrát; az osztályok megszűntével nem lesz már kivel szemben alkalmaznia a diktatúrát.” 29 A proletárdiktatúra e kettős szerepében érhető például tetten az utópikus potenciál szem elől tévesztésének fentebb már érintett veszélye.
Lukács érzékletes (és meglehetősen patetikus) leírását nyújtja a politika ebben az összefüggésben felmutatott utópikus potenciáljának: „Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz.” 30
Az utópikus potenciál „aktualizálásában” Lukács szerint különösen súlyos morális teher nehezedik a proletárdiktatúra imént jelzett küldetésének végrehajtójára, a kommunista pártra, amelynek – erkölcsi missziója okán – minőségileg különböznie kell minden más párttól. 31 Ez azt jelenti, hogy a kommunista párt – saját identitásának feladása nélkül – nem válhat a politikai establishment részévé, vagyis nem választhatja a szociáldemokrácia (Lukács által, mint láttuk, kárhoztatott) útját, különben elveszíti létjogosultságát. Ez a párt ugyanis nem a polgári társadalom ellenzéke, hanem annak tagadása. 32 A kommunista párt tehát nem egyszerűen „szélsőbaloldali” párt; kitüntetett szerepét onnan nyeri, hogy figyelmét sosem fordítja el a végcélról. 33 Az etikai értelemben vett határhelyzetet itt is a hatalomátvétel aktusa jelenti: ekkor válik nyilvánvalóvá, vajon a kommunista párt ténylegesen egy születőfélben lévő új társadalom megalapozásának letéteményese-e: 34 „A kommunista pártnak kell először megtestesítenie a szabadság birodalmát; benne kell először uralomra jutnia a testvériség, az igazi szolidaritás, az áldozatvállalás és áldozatkészség szellemének.” 35
Az utópikus potenciál kiüresedésének veszélye ebben az okfejtésben egy szociológiai-szociálpszichológiai tendencia lehetőségében konkretizálódik: a forradalmi elitizmus álláspontjára helyezkedve Lukács az orosz bolsevik párt szervezeti felépítését, zárt harci struktúráját – mint a morális tisztaság garanciáját – állítja be követendő példaként, rámutatva ugyanakkor arra, hogy ami illegalitásban, konspirációs okokból szükségszerű megoldásnak mutatkozott, az a hatalom megszerzését követően kontraproduktívvá (ma úgy mondanánk: egy új nómenklatúra kialakulásának melegágyává) válhat. 36
Mozgalom és végcél tehát nem válhat külön – ez a legfontosabb történelmi tanulság, amelyhez Lukács a vázolt problémakörrel kapcsolatosan végül is eljut. 37 „Ha tehát a mozgalom minden egyes mozzanata tudatosan az egész nézőpontjából tekintetik, ha minden egyes mozzanat tudatosan mint forradalmi cselekedet lesz végrehajtva, akkor és csakis akkor nem áll a mozgalom tanácstalanul a forradalom tényével szemben. Mert akkor nem váratlan katasztrófaként sújt le rá a forradalom ténye, […] hanem mint várva várt beteljesedés áll előtte. Mint olyan beteljesedés, amelyre mint dialektikus átcsapásra, cselekvése minden egyes mozzanatában lehetőségként belsőleg és külsőleg felkészült volt.” 38
A végcél mesterséges elszakítása a reális történelmi folyamattól szükségszerűen a puszta fakticitásként értett tények előtti passzív behódoláshoz vezet. Márpedig Lukács a marxi valóságfogalom finom elemzésével ennek az alapállásnak a tökéletes ellentétéhez, egy politikai útmutatásként is szolgáló belátáshoz jut el: eszerint nem a valóságnak kell irányítania az emberi cselekedeteket, hanem éppen fordítva, az emberi cselekedeteknek kell átalakítaniuk a valóságot. 39 A Lukács által módszertani sorvezetőnek használt dialektika lényegét témánk szempontjából így egyetlen tételben sűríthetjük össze: az utópia megszüntetése egyben az utópia megvalósítását is jelenti, és fordítva. Másként kifejezve: mozgalom és végcél kardinális jelentőségű egysége Lukácsnál az utópiában rejlő transzcendens mozzanat reális meghaladásaként értendő – miközben egy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról, hogy Lukács szemében csakis ez a transzcendens tényező igazolhatja a kommunizmus mint politikai program és gyakorlat erkölcsi létjogosultságát.
Okfejtése során Lukács végül is oda lyukad ki, hogy a forradalom aktualitására vonatkozó kérdést álproblémának nyilvánítja. 40 Ez pedig az egész gondolatmenet szempontjából fordulópontot jelez, ami egy feloldhatatlan módszertani feszültségben – a hegeli történetfilozófia és a fichtei etikai idealizmus konfliktusában – jut kifejezésre. Lukács szerint ugyanis a helyzet egyértelmű, a világtörténelmi pillanat törvényszerűen forradalmi szituációt teremtett, ez pedig a proletariátust döntéskényszerbe hozta. Csakhogy, hangsúlyozza Lukács, tényekből nem lehet levezetni a döntést. 41 A proletariátus messianisztikus küldetésének – az összemberiség megváltásának – sikere nem lehet egy természettörvényszerű folyamat eredményeként automatikusan garantált. 42 A történelem megteremtette annak feltételeit, hogy a továbbiakban ne a társadalmi fejlődés törvényszerűségei vezessék a proletariátust, hanem a proletariátus szabjon irányt a társadalmi fejlődésnek. 43 Az erkölcsi világrend megteremtése csupán lehetőség – ennek megragadása pedig a proletariátus felelőssége. 44 Lukácsnak tehát szembe kell néznie azzal, hogy Sein és Sollen racionális összekapcsolására tett erőfeszítései szükségszerűen kudarcot vallottak. Erkölcs és politika, utópia és valóság között tehát nincs közvetítés – az egyetlen kapocs a történetfilozófiai értelemben kiválasztottnak tekintett társadalmi aktor, a proletariátus szabad elhatározása.
Így jut végül is Lukács arra a belátásra, hogy az új társadalom felépítésének két előfeltétele van, melyek közül önmagában egyik sem elegendő a világtörténelem végcéljaként tételezett kommunizmus eléréséhez: a külső transzformáció a társadalmi struktúra radikális átszervezését takarja, míg belső átalakuláson az új közösségi létformára való lelki felkészülést kell érteni.45 „A régi társadalomból az újba való átmenet azonban nem pusztán gazdasági és intézményes, hanem morális változást is jelent.” 46 Márpedig külső és belső metaforájának alkalmazásában újfent az utópikus látásmód érhető tetten. Ernst Bloch az utópia lényegét a vigasztalan, de minden adottsággal szemben lázadó bensőségességben ragadja meg, az eszményi társadalom elérését a „belsőtől” (lelkiismeret) a „külső” (politikai praxis) felé tartó átmenetként ábrázolva. 47
A lukácsi fejtegetésekből egy letűnt korszak ma már anakronisztikusan hangzó nyelvezete köszön vissza ránk. Csakhogy e fogalomkészlet Lukács – a bevezetőben már említett rekonstrukció útján előálló – politikai filozófiájának koordináta-rendszerében egészen más funkciót kap, mint amit egy hatalma világméretű kiterjesztésére törekvő birodalom önigazoló elméleti kelléktáraként egyébként betöltött. Lukács fentiekben végigkísért gondolatmenete a modernitás egész alapzatát érintő problémát hozza ugyanis felszínre, s teszi ezáltal nyilvánvalóvá. A felvilágosodás tulajdonképpeni programjáról, a végigvitt racionalitás nagyszabású tervéről van szó – pontosabban e világtörténelmi projektum elvi megvalósíthatatlanságáról. Lukács az utópia és valóság között tátongó szakadék eltűntetésének lehetőségeit fürkészve ütközött bele e problémába. Abba a problémába, hogy etika és politika racionális módon történő egyesítése nem megoldható feladat: pusztán a politikai racionalitás logikáját követve az erkölcsi világrend általános uralma (a kanti mundus intelligibilis evilági berendezkedése) sosem lesz megalapozható.
Amire Lukács itt rávilágított, azt akár a „felvilágosodás paradoxonjának” is nevezhetjük: a végigvitt racionalitás programjának beteljesítéséhez egy irracionális elem (az etika) közbeiktatása szükségeltetik. Ernst Bloch érzékletes és lényeglátó megfogalmazását kölcsönvéve ezt úgy is kifejezhetjük, hogy az utópikus politikai elgondolásoknak először is hidat kell verniük Kanttól Hegelhez – majd rögtön ezután hidat kell verniük Hegeltől Kanthoz. 48
A probléma mélyén rejlő belső ellentmondásra a konzervatív utópiakritika is rávilágított. Ebből az aspektusból tekintve az utópia olyan – végzetes – téveszmének bizonyul, amelynek alapját a szerves fejlődés tagadása, ezzel párhuzamosan pedig a társadalmi viszonyok korlátlan alakíthatóságába vetett hit képezi. Az utópia tehát a társadalomra mesterséges technikai konstrukcióként tekint, megszüntetve ezáltal a történelmet, végső soron pedig felszámolva magát a politikát. 49 (Ez persze, mint láttuk, egyáltalán nem áll ellentétben a lukácsi intenciókkal – már amennyiben a politika felszámolása nála az etikába való „betagozódásként” értendő.)
Ez azonban csak az érem egyik oldala. Fel kell tennünk a kérdést: nem érvényesül-e ugyanez a destruktív hatás fordított irányban is? Vagyis: nem számolja-e fel a maga autonóm törvényszerűségei szerint működni hagyott politika az utópiát? Nos, Lukács éppen ahhoz segített bennünket hozzá, hogy e kérdéseket megfogalmazhassuk.
Irodalom
Apel, Karl-Otto (1982): Utópia-e az ideális kommunikációs közösség etikája? In: Karl-Otto Apel: Két erkölcsfilozófiai tanulmány. Áron Kiadó, Budapest, 1992, 13-73.
Arato, Andrew – Breines, Paul (1979): The Young Lukács and the Origins of Western Marxism. Pluto Press, London.
Bloch, Ernst (2007): Az utópia szelleme. A második (1923-as) fogalmazvány átdolgozott kiadása. Gond-Cura Alapítvány, Budapest.
Congdon, Lee (1983): The Young Lukács. The University of North Carolina Press. Chapel Hill and London.
Dahrendorf, Ralf (1957): Utópiából kivezető ösvények. A szociológiai elemzés új irányzatához. In: Felkai Gábor – Némedi Dénes – Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. században. Új Mandátum, Budapest, 2000, 117-131.
Lukács György (1918): A konzervatív és progresszív idealizmus vitája. (Hozzászólás) In: Lukács György: Utam Marxhoz I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 177-186.
Lukács György (1919a): Mi az ortodox marxizmus? In: Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–1919. Magvető Kiadó, Budapest, 1987, 133-141.
Lukács György (1919b): A kommunizmus erkölcsi alapja. In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 18-21.
Lukács György (1919c): Az erkölcs szerepe a kommunista termelésben. In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 22-28.
Lukács György (1920): A kommunista párt morális küldetése. In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 119-127.
Lukács György (1962): Előszó. In: Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika – A regény elmélete. Magvető Kiadó, Budapest, 1975, 479-488.
Mannheim Károly (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.
Szabó Miklós (é. n.): Az utópikus gondolkodás. In: Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Válogatott tanulmányok. Atlantis Program, 1989, 87-92.
Wallerstein, Immanuel (1986): Marxisms as Utopias: Evolving Ideologies. In: Immanuel Wallerstein: Unthinking Social Science. The Limits of Nineteenth-Century Paradigms. Temple University Press, Philadelphia, 2001, 170-184.
JEGYZETEK
1 Lukács (1918) [vissza]
2 Az utópia tágabb, az irodalmilag megalapozott paradigmánál szélesebb (politikai) értelmű fogalmából kiindulva Karl-Otto Apel is ebben a mozzanatban, vagyis a társadalmi lét transzcendálására, a reálisan adott condition humaine megváltoztatására irányuló szándékban véli megragadni az utópikus gondolkodásmód lényegét. Ld. Apel (1982). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy maga Lukács (a vizsgált időszakban) az ’utópia/utópizmus’ kifejezést mindig denunciáló értelemben használta. A jelen tanulmányban éppen ezért az utópia a lukácsi politika-felfogás megértését, illetve bemutatását lehetővé tevő interpretációs keretként értendő. [vissza]
3 Az utópia mint világnézetet megalapozó eszmei távlat természetesen már jóval korábban megjelent Lukács gondolkodásának horizontján. Saját életművét értékelve egyik időskori visszatekintésében A regény elméletének jelentőségét a benne kifejeződő reményben jelöli meg, abban a várakozásban tudniillik, hogy a kapitalizmus felbomlásából egy sokkal humánusabb társadalom fejlődhet ki – mindez pedig, így Lukács, egyértelművé tette, hogy itt már nem egy új irodalmi forma kereséséről, hanem egy új világ eljövetelébe vetett bizalomról volt szó. S ezt a filozófiai formát öltött attitűdöt az idős Lukács „a lehető legnaivabb és teljességgel megalapozatlan utópizmusnak” nevezte. Ld. Lukács (1962). Csakhogy, tehetnénk hozzá, éppen ez az a mozzanat, amely a politika felé való elmozdulást jelzi a filozófusi oeuvre-ben. Ugyanakkor nem véletlen, hogy ez a látásmód végső soron nem válhatott a politikai aktivitást ösztönző hatóerővé. Ezt A regény elmélete két, egymással koncepcionálisan összeegyeztethetetlen dimenziója lehetetlenné tette: a fennállóval szembeni kérlelhetetlen küzdelem fichteánus etikája és az emberi élet új, utópikus felfogása között tátongó szakadékot ugyanis Lukács képtelen volt elméletileg áthidalni. Ld. Arato–Breines (١٩٧٩): ٦٧. [vissza]
4 Lukács (1919c) [vissza]
5 Bloch (2007): 390. [vissza]
6 Ld. Lukács (1919c) [vissza]
7 Ld. Lukács (1920) [vissza]
8 Ld. Congdon (1983): 134. [vissza]
9 Ld. Wallerstein (1986) [vissza]
10 Lukács (1919a) [vissza]
11 Ld. uo. Ha továbbgondoljuk Lukács gondolatmenetét, akkor ez nem csupán az eddig létezett társadalmi formációkra vonatkozik, hanem a jövőbeliekre is. Ez pedig elvezet Ernst Bloch radikális utópiafelfogásához, amennyiben az utópikus perspektíva magában foglalja valamennyi elképzelhető hatalmi szisztéma szétzúzását, s egyáltalán a hatalomnak mint emberi viszonyrendszernek a megszüntetését: a „jó” hatalmát is le kell bontani, vagyis meg kell akadályozni, hogy a fennálló rend meghaladását célul kitűző politikai mozgalom sikere egy új uralmi struktúra kiépülésébe torkolljon. Ld. Bloch (2007): 396. [vissza]
12 Ld. Lukács (1919a). Forradalmi dialektikán Lukács a fennálló társadalmi-politikai berendezkedéssel szembeni állhatatos és kérlelhetetlen kritikai attitűdöt érti. [vissza]
13 Ld. uo. Marxnak ebben az interpretációban nincs külön szociológiája és külön történelemfilozófiája – csak történelemfilozófiája van, ahogyan ezt később Lukács a Történelem és osztálytudatban kifejti. [vissza]
14 Ld. Lukács (1919c) [vissza]
15 Uo. [vissza]
16 Fontos kiemelnünk, hogy nem pusztán az érdekek összeegyeztetéséről van szó, hanem azok eggyé válásáról. Lukács érvelése arra világít rá, hogy az utópiában megtestesülő politikai eszmény kizárja a társadalmi érdektagoltságot. [vissza]
17 Ld. Lukács (1919c) [vissza]
18 Ernst Bloch ezt az eljárást, magánérdek és erkölcsi eszme – vagyis egy voluntarisztikus, illetve egy gondviselésszerű elv – ilyetén összekapcsolását egyenesen a (tegyük hozzá: hegeli gyökerű) marxi történetfilozófia „nagyszerű paradoxonjának” nevezi. Ld. Bloch (2007): 393. [vissza]
19 Itt persze korántsem valamilyen lukácsi specifikumról van szó. Miként arra Karl-Otto Apel felhívta a figyelmet, a spekulatív történetfilozófia legfőbb funkciója (tulajdonképpen: létértelme) éppen az, hogy a kauzálisan és teleologikusan szükségszerűnek posztulált status quo, illetve az ideális társadalmi rend tökéletes állapotáról időbeli extrapoláció segítségével konstruált eszménykép közötti átmenetet megfoghatóvá tegye. Ld. Apel (1982). Szögesen ellentétes álláspontot képvisel ezzel kapcsolatban Ralf Dahrendorf, tagadva a történetfilozófia létjogosultságát. Szerinte ’történelmi fejlődés’ és ’utópia’ egymást kizáró fogalmak, elméleti konstrukciók: a történelmet és a tökéletes társadalomról alkotott elképzeléseket ugyanis lehetetlen empirikus elemzésekkel alátámasztott racionális érveléssel összekapcsolni. Ld. Dahrendorf (1957). Csakhogy, miként arra Szabó Miklós rávilágított, éppen a valóságtól való elszakítottság az, ami az utópia teoretikus szerepét kidomborítja. Az utópia ugyanis egy olyan mérceként funkcionál, amelynek segítségével a valóságot mérlegre tehetjük – az utópia horizontja előtt a valóság immár nem megváltoztathatatlan adottságként jelenik meg, hanem számunkra értékes vagy értéktelen (tehát akár el is vethető, meg is haladható) létezésként. Ld. Szabó (é. n.). Hasonló következtetésre jut Immanuel Wallerstein is, aki szerint az utópiák – mint jellegzetesen modern szellemi képződmények – mindenkor egy konkrét történelmi periódus eszmei tükörképei. Ld. Wallerstein (1986). [vissza]
20 Ld. Szabó (é. n.) [vissza]
21 Ld. uo. [vissza]
22 Ld. Mannheim (1996): 224-226. [vissza]
23 Ld. uo., 224. és 235-236. [vissza]
24 Ld. Bloch (2007): 400. [vissza]
25 Ld. uo., 399. [vissza]
26 Ld. uo., 399-400. [vissza]
27 Ld. Lukács (1919c). [vissza]
28 Ld. Lukács (1919b) [vissza]
29 Lukács (1919c) [vissza]
30 Lukács (1919b) [vissza]
31 Ld. Lukács (1920) [vissza]
32 Ld. uo. [vissza]
33 Ld. uo. [vissza]
34 Ld. uo. [vissza]
35 Uo. [vissza]
36 Ld. uo. Láthatjuk, Lukács fejtegetései rendkívüli problémaérzékenységről árulkodnak; emellett pedig – s ezt immár a szovjet típusú szocializmus grandiózus történelmi kísérletének tapasztalatával felvértezve nyugodtan megállapíthatjuk – igencsak profetikusnak is bizonyultak. [vissza]
37 Ld. Lukács (1919a) [vissza]
38 Uo. [vissza]
39 Ld. uo. [vissza]
40 Ld. uo. [vissza]
41 Ld. uo. [vissza]
42 Ld. Lukács (1919c) [vissza]
43 Ld. uo. [vissza]
44 Ld. uo. [vissza]
45 Ld. Lukács (1919b) és Lukács (1920). [vissza]
46 Lukács (1920) [vissza]
47 Ld. Bloch (2007): 388. [vissza]
48 Ld. uo., 389. [vissza]
49 Ld. Szabó (é. n.). Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Karl-Otto Apel fontos észrevételét, miszerint az efféle utópiakritika célkeresztjében valójában a felvilágosodás haladáseszméje áll, mint amely a fokozatos emberi tökéletesedésként felfogott történelmi folyamattól várja az elidegenedés felszámolását. Ld. Apel (1982). [vissza]
Számomra azt, hogy egy adott átlagos ember saját hazájában mit ér – anélkül, hogy hosszas elméleti fejtegetésbe bocsátkoznék –, a fizikai, szellemi (mentális) és társadalmi (szociális) jólét állapotáért felelős mindenkori hatalomnak és intézményrendszerének magatartása egyértelműen kifejezi. Leegyszerűsítve, konkretizálva: a minősítés alapja a politikai, hatalmi elit viszonya az átlagemberhez, a jogok védelmére, a kötelezettségek kikényszerítésére létrehozott szervezetek, valamint a jóléti intézmények működése.
A politikai elittel kapcsolatban az ország gondolkodó lakossága zömének régi keserű tapasztalata az a diszkrepancia, ami a szavazatszerző kampányok ígérgetései és a hatalomgyakorlásban megvalósított teljesítménye között rendre érzékelhető. Az elhíresült, spontán párt- és állami vezetői megnyilatkozás – melynek lényege: ne azt emlegessék, mit ígérünk, azt nézzék, mit tettünk –, önmagáért beszél, s pőrére vetkőztet minden rejtett szándékot. Ezt nyomatékosítja a demagóg hivatkozás a választói felhatalmazásra az ígéretekkel ellentétes vagy azokat annuláló, a kampányban nem emlegetett cselekedetek, döntések magyarázgatásakor. Nem ok nélküli tehát az alacsony részvételi arány a voksolások alkalmával. A választói kiábrándultság, a belőle fakadó közömbösség, a lemondás az érdekérvényesítési lehetőségről pedig már a médiumok, az elemzők unalomig emlegetett – de fel nem rázó – lerágott csontja.
Meggyőződésem, a választópolgároktól ennyire elidegenedett politikai, államigazgatási hatalom még nem egzisztált hazánkban a második világháború befejezése óta. Eszközrendszerében – főként a brutalitást, a puszta fizikai veszélyeztetettséget illetően – természetesen a különbség számottevő például a Rákosi-érától, demagógiájában, sunyiságában azonban nem. (A korábbiakról szándékosan nem beszélek, mert azokkal kapcsolatban a külvilágra nyitott és kritikus emberként élménnyel nem rendelkezem.) De nézzük a tényeket!
Az már közhely, hogy a választási kampányban nincs fontosabb ember a választópolgárnál. Neki akkor gazsulálnak, performanszokat, piknikeket, koncerteket rendeznek, felkeresik a lakásán, kikérik a véleményét, pártlogós olcsó írószerszámmal, léggömbbel, könyvjelzővel, zsebnaptárral stb. ajándékozzák meg. A választások után a helyzet hatalmasat változik. Az országgyűlési képviselő már akár tudomást venni sem kényszerül a gondjaira bízott nép bármely egyedéről, arról, kinek kegyéért korábban önmaga mellett aktívák seregét vetette be. Az adófizetők pénzén. A hozzá intézett levelekre, kérésekre, kérdésekre válaszolni sem köteles. Ez a kötelezettsége ugyanis sem az Alaptörvényből, sem az Országgyűlésről szóló törvényből, sem a Házszabályból nem vezethető le – hozta tudomásomra az Országgyűlés Hivatala Törvényhozási főigazgató-helyettese. Mindezt is csak az Alapvető Jogok Biztosához benyújtott panaszomat követően, melyben kifogásoltam, hogy az Országgyűlés elnökéhez intézett kérdésemre harminc nap után, sőt ennek megreklamálása után sem kaptam választ. Az ombudsman később megerősítette a főigazgató-helyettes álláspontját, s tájékoztatásul idézte a jogszabály ide vonatkozó passzusát, mely szerint „az Alapvető Jogok Biztosa nem vizsgálhatja az Országgyűlés, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a bíróság, valamint – az ügyészség nyomozást végző szerve kivételével – az ügyészség tevékenységét”.
Ez a törvényesített attitűd jellemző az állami vezetőkre, például a miniszterekre is, akiknek többsége országgyűlési képviselő is. Ezt a magatartást nem egy esetben saját bőrömön is tapasztalhattam. Jobb esetben egy valamilyen rendű és rangú ügyintéző értesített, kérésem miért nem teljesíthető. A hierarchiának azon a szintjén, amit a válaszadó képviselt, természetesen nem orvosolható a probléma, de a dolog pikantériája az volt, hogy a miniszter egyedi mérlegelési lehetőségére hivatkozva kértem segítséget. A miniszter urak vagy gyávák voltak az elutasítást aláírásukkal szentesíteni, vagy valamilyen okból rangon aluli volt ügyemmel foglalkozni.
Van egy kérdés, amire érdemes a választ keresni. Honnan eredeztethető ez a jogosítvány? Az biztos, hogy az ó- és a középkor hiedelmétől és demagógiájától eltérően nem istentől. Nyilvánvaló, hogy a modernnek deklarált polgári demokrácia termékeként a honatyák hozzák meg az önmagukat a széles tömegektől eltávolító, elkülönítő, azok fölé emelő szabályozásokat. Mint ahogy ezt tették, teszik önmaguk javadalmazásával, ellátásával kapcsolatban, mely már a valóban csúcsteljesítményt nyújtó gazdasági, vállalkozói topmenedzserek szintjéhez konvergál. Groteszk, de még azoknak a zéró teljesítményt nyújtó gombnyomogató szavazógépeknek az esetében is, akik ciklusuk idején egyetlen érdemleges, épkézláb, valóban a nemzet ügyét szolgáló megnyilatkozással, javaslattal, elképzeléssel sem álltak elő.
Az elidegenedés, elkülönülés egyetemleges – pártpolitikától független – szándékát bizonyítja, hogy nem volt még politikai erő, amely vette volna a bátorságot, hogy a népfelség elvének tartalmi bővítése érdekében ügydöntő népszavazás tárgyává tette volna például a visszahívhatóságot, a méltatlanná válást, a mentelmi jogok terjedelmének, korlátainak, a javadalmazás etikájának kérdését.
Mi a helyzet az állami hatalmat megtestesítő szférával? Az élete delén járó fiatalember – mivel szakmai végzettsége, képesítése, munkatapasztalata erre elegendő garancia volt, s nem utolsó sorban baráti köre és pacientúrája erre biztatta –, sportegyesület alapítására szánta el magát. A Fővárosi Törvényszékre 2014 novemberének első napjaiban a bíróság honlapján található iratminta alapján összeállított alapszabályt papír alapon be is nyújtotta. Mintegy hat hét elteltével háromoldalas hiánypótlási végzést kapott. A hiánypótlást átvezette, ám az egyesület elnevezésében szereplő településnév használati jogához az engedélyt – az érintett helység igazgatási szerveinek nevetséges tanácstalansága, mert ilyennel még nem találkoztak –, hatás- és jogköri egymásra mutogatása miatt a megadott határidőre megszerezni nem tudta. Az eljárás folytatása így értelmetlennek tűnt, emiatt tervéről egy időre lemondott.
Kitavaszodván a már-már szerveződésre kész potenciális tagság csak elérte, hogy 2015 májusában új névvel, a korábban kapott instrukcióknak megfelelően elkészített alapszabályt – hogy a postai kézbesítés elhúzódását elkerüljék – elektronikus úton a törvényszékre benyújtsa. A tízedik napon kétoldalas hiánypótlási végzés érkezett szintén elektronikus úton. Ebben olyan tartalmi kiegészítéseket kértek, melyek az előző eljárásban a hiánypótlásban nem szerepeltek, olyan törvényszöveg beidézését kérték, amilyenről az iratmintájukban szó nem volt, s puszta tautológiának tűnt. Szimpla szóhasználatot kifogásoltak, ami a tartalmi lényegen mit sem változtatott.
A kérelmezők június 2-án elektronikus úton beadták a végzés szerint módosított alapszabályt. A hónap utolsó napján újabb – immár a harmadik – kétoldalas hiánypótlási végzés érkezett, papír alapon. Ebben olyan új követelmények sorakoztak, melyek sem az eddigi eljárásban, sem a korábbi hiánypótlásokban nem szerepeltek, horribile dictu az eljáró ügyintéző az iratmintában nem szereplő rendelkezésektől eltérő követelményeket támasztott. A jogszabálynál szigorúbb elnökválasztás feltételeit viszont enyhébbre akarta cseréltetni. Számtalan telefonos egyeztetést, nem egyszer meddő vitának tűnő magyarázkodást követően e végzést kiadó bírónő ígéretet tett arra, hogy az általa – meg nem indokolt, de – lényegesnek tartott hibák kijavítása esetén bejegyzi az egyesületet. Ügyelni fog arra – minő jóindulat! –, hogy az ügy ne kerüljön egy harmadik, vagy ki tudja hányadik személyhez, aki újabb és újabb javaslatokkal állhatna elő, vagy töröltessen elődei által beszuszakoltatott részeket.
Csodák csodája, a 2105. szeptember 2-án beküldött, az előírt módosítások szerint javított alapszabály alapján a sportegyesületet szeptember 22-én bejegyezték, a végzés október 9-én jogerőre emelkedett. Itt akár fel is lélegezhettek volna a leendő tagok, a választott vezetőség, akik eddig négy alkalommal voltak kénytelenek alakuló ülést tartani, tisztségviselőket, eljárásjogi képviselőt választani, az erről szóló dokumentumokat – jegyzőkönyv, nyilatkozat, jelenléti ív stb. – aláírni, paksamétába rendezni, postázni.
A történetnek azonban itt még nincs vége. Az egyesület működéséhez adószám szükséges, melyet a bírósági beadványban a kérelmező megkérelmezett. (Ugyanis csak ennek birtokában lehet bankszámlát nyitni, támogatási pályázatokat írni, ergo, normálisan működni.) Ezt az adóhatóságnak a bíróság megkeresése alapján nyolc munkanapon belül ki kellett volna adnia. Erre azonban november 19-ig, negyven napig nem került sor. A már létező egyesület ügyintézéssel megbízottja ekkor érdeklődött, miért nem kapták még meg az adószámot, mi a késlekedés oka. Semmiféle választ nem tudtak adni, a bíróságra mutogattak, de az érdeklődésről felvettek egy jegyzőkönyvet. Ennek alapján az egyesület képviselője érdeklődött a bíróságon, megtették-e a szükséges lépéseket az adószám kiadásához. Ígéretet tettek, utánanéznek. Hogy mit tettek, soha nem derül ki, ugyanis egyik helyről sem reagáltak a megkeresésre.
Három adóhivatali és két bírósági eredménytelen érdeklődést követően az egyesület elnöke reklamáló levelet küldött mindkét szerv illetékes vezetőjének, kérte, szíveskedjenek felvenni egymással a kapcsolatot, és kideríteni, hol akadt el az ügyintézés. Tíz nap múlva jelentkezett az adóhivatali ügyintéző, hogy náluk van a kérelem a hibás esetek között, mert nincs benne ÁFA nyilatkozat. Ezt az eddigi ügyintézők sajnos nem látták, ezért most faxon kellene pótolni a nyilatkozatot. Az egyesület képviselője viszont megtalálta az addig keletkezett iratok között, hogy az ominózus nyilatkozatot a bíróságra beadták, legfeljebb onnan nem továbbították az adóhivatalba, ezért kérik most faxon. Az egyesületi képviselő mindettől függetlenül másodszor is benyújtotta a nyilatkozatot, abban reménykedve, a kör bezárult, nincs akadálya az adószám kiadásának.
A packázás, a hercehurca azonban – minden remény ellenére – még mindig nem fejeződött be. Az adóhivatali új ügyintéző – főnöke útmutatásának megfelelően – vitatta a nyilatkozat tartalmi helyességét. Az egyesületi képviselő – regisztrált számviteli szakember – viszont – nem utolsósorban a pár héttel korábbi adóügyi továbbképzésen elhangzottak, és a jogszabály szövegének beidézésével – vitatta az adóhivatal álláspontját. Az ügyintéző elismerte, nem ÁFA-szakember, s hajlandó volt a hivatal szakosztályával egyeztetni. A szakosztály álláspontja megerősítette az egyesületi képviselőét, elfogadták a kétszer is leadott nyilatkozatot, és december 22-én az egyesület megkapta az adószámot.
Kérdések tömegét lehetne megfogalmazni. Például: Mit ér egy hivatalos szerv honlapján a könnyítés szándékával közreadott iratminta, ha az több ügyintéző előtt sem állja ki a próbát? Hogyan fogalmazhatnak meg egymásnak homlokegyenest ellenkező elvárásokat, követelményeket ugyanazon szerv ügyintézői a hivatalos minta és egymás álláspontja ellenére? Milyen a hivatal belső monitoringja, hogy ez előfordulhat? Ki ezért a felelős? Milyen erkölcsi alapon vár el, kényszerít rá egy állami szerv az állampolgárokra határidőt komoly szankciók alkalmazásával, ha ő maga az állampolgárral szemben következmények nélkül gátlástalanul áthág határidőket? Milyen hivatal- és munkaszervezés az, ha nyilvánvalóan hozzá nem értő ügyintézők döntenek bármiben is? Mindez a két legnagyobb súlyú hivatalban fordul elő!
Ami a legszomorúbb és legfelháborítóbb, hogy mindez az úgynevezett Civil törvény preambulumában megfogalmazott, az emberek önkéntes összefogására társadalmilag hasznos közösségteremtő tevékenységet vállaló szervezet létesítése kapcsán fordul elő. Vajon nem csupán mákony-e a törvény, ha a gyakorlat nem a szerveződés létrejöttének támogatásáról, hanem akadályozásáról tanúskodik. Ez pedig a hatalom civil szervezetektől való félelméről tanúskodik.
Naponta találkozunk a reklámmal: „A kormány jól teljesít!” S hallhatjuk, olvashatjuk a kormányablakok új rendszerének dicsőítését, miszerint a személyi okmányok kiadására, cseréjére pár perc várakozás után sor kerül, vége a hosszadalmas várakozásoknak. Baráti társaságban nem egyszer hallottam hosszú, egy-, másfélórás várakozásról. Volt, aki felrótta, hogy az eredeti okmányirodában működő kormányablakban két-három munkahely előtt hosszasan kellett várakozni, míg a többi ablaknál fásult, szenvtelen arccal, ügyfél nélkül ücsörögtek az ügyintézők, vagy a pult egyszerűen üresen állt. A minap erre egy tévéadás példák sorozatát szolgáltatta.
Az egészségügy unalomig deklarált racionalizálása – a magánrendelők kivételével – sem a szakszemélyzetnek, sem a betegeknek nem hozott még semmi jót. Abba már beletörődtünk, pontosabban beletörtek bennünket – a pszichológiai kerékbetörés módszerével, mert nincs apelláta, nincs menekülés, az életét, az egészségét mindenki félti –, hogy a rendelőintézetekben a szakrendelések többségére előzetes időpont egyeztetés után lehet bejutni, hetek, kevésbé szerencsés esetben hónapok múltán.
Július 2-án kértem kiújult sarokcsontproblémám kezelésére időpontot egy jó nevű kórház- és rendelőintézet röntgenterápiai osztályától. Szeptember 4-ére kaptam lehetőséget. Mivel járni alig tudtam, s ez sem hatotta meg a diszpécsert, érdeklődtem, milyen egyéb lehetőség van számomra. „Szedjen fájdalomcsillapítót!” – volt a rideg válasz.
Ismerősöm térdízületi gondjainak diagnosztizálásához, a szükséges terápia meghatározásához ultrahangfelvételt írt elő a reumatológus. Mivel a rendelőintézetben belátható időn belül nem volt szabad kapacitás, másik intézethez irányították át. Másfél hónappal későbbre jegyezték elő, meghatározva az órát, percet. Felhívták a figyelmét, fontos a pontos, és vizsgálatra alkalmas állapotú megjelenés. Jó másfél órás várakozás után jutott be a rendelésre.
Közel ötvenéves embert rosszindulatú nyirokrendszeri és vérképzőszervi daganat műtétsorozata után a visszafordíthatatlan szervi és immunrendszeri károsodás miatt egy évtizede véglegesen leszázalékoltak. A leszázalékoltaknak előírt felülvizsgálat százszázalékos keresőképességet állapított meg. A vizsgálat alkalmával a közel százoldalnyi kórtörténetre időt sem szentelve behunyt szemmel az orr megérintését, a kéz előre nyújtásával öt lépés megtételét, guggolást és felállást kértek a betegtől, ennek alapján állapították meg a keresőképességet. Reklamált, hogy nem mozgásszervi okokból százalékolták le. Hiába mutatta, a hasi, hónalji műtéti hegeket, sorolta a most is szedésre előírt gyógyszereket, „Sajnálom, ez a vizsgálati protokoll” – volt az érzéketlen válasz. Mi lesz az ügy végkimenetele, ma még nem tudni. A rokkantsági ellátást, a társadalombiztosítást mindenesetre megvonták tőle.
Egykori osztálytársam, jóval az elvégzett műtétet követő gyógyultnak nyilvánítás után, augusztusban jelentkezett a másik, hasonló műtét elvégzésére. Bár az orvosok jelezték annak mihamarabbi szükségességét, különös tekintettel életkorára és a munkavégzésével kapcsolatos fizikai terhelésre, – legnagyobb csodálkozására – következő év februárjára jegyezték elő. Bosszankodott, de reklamálni nem mert, mondván: kiélezett konfliktust követően nem volna bátorsága a vitapartnerek kése, altatómaszkja alá feküdni.
A műtétre várakozási idők folyamatos rövidítéséről az érintetteket kellene megkérdezni. Biztos nincs róla statisztika, hány ember nem érte meg a megadott vizsgálati, műtéti időpontot, mert idő közben elhunyt.
A legtöbb ötletelésen, s nem kimunkált terveken alapuló változtatgatást az oktatási rendszer szenvedte, szenvedi el. Az elmúlt másfél ciklusban bevezetett intézkedéseknél nagyobb kárt még a Rákosi-rendszer sem tudott okozni. Ma a pedagógus társadalom a közszféra legnyomorúságosabb helyzetben levő, legkiszolgáltatottabb, egzisztenciálisan, morálisan, pszichésen legnagyobb mértékben fenyegetett és veszélyeztetett rétege. Hazugságokkal, be nem váltott ígérgetésekkel, feltételek biztosítása nélkül bevezetett követelményrendszerrel, a módszertani szabadság, az intézményi autonómia, a gazdálkodás lehetőségének megvonásával, a munkaidő társadalmi átlagot jóval meghaladó megemelésével megvert, megnyomorított tízezrekről van szó. Jószerivel nincs olyan szeglete az országnak, ahol település-, illetve intézménytípustól függetlenül ne hallottam volna panaszáradatot.
Gyermekded hazudozás és önámítás lengi körül az eredetileg mindennapos testnevelésnek titulált programot. Nem véletlen, hogy az iskolák tárgyi, személyi ellátottságának település- és intézménysoros statisztikájához évek óta nem lehet hozzájutni, legfeljebb külön főhatósági engedéllyel, mellette szolgáltatási díj megfizetésének veszélyével. Egyetlen hozzáértő rátekintés alapján kiderülne ugyanis, miért silányult okszerűen a program a gyakorlatban – ma már a szilveszteri kabarénak is témát szolgáltatva – adminisztrációs bravúrrá, nem célirányos, szakszerűtlen lötyögéssé.
Bevezették a pedagógus életpályamodellt. Számtalan sebből vérzik. Siralmas és megalázó, hogy az előbbre jutáshoz szükséges és kötelező szakmai továbbképzések költségeit, nem egy esetben súlyos százezreket, a pedagógusnak saját zsebből kell finanszíroznia.
A tatárdúlással vetekszik a közoktatásban a KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) létesítése. Hozzá nem értő, iskolát utoljára belülről diákéveiben látó, rendszeridegen bürokraták döntenek a napi működéshez szükséges elemi beszerzésekről, vásárlásokról (WC-papír, kréta, villanyégő, tintapatron, nyomtatópapír, táblatörlő szivacs stb.). Rendre nem a szükséglet pillanatában, ahhoz képest akár hónapos késésekkel teljesítik az igényt, de arra is van példa, hogy fedezethiányra hivatkozva egyszerűen nem is elégítik ki. Az amortizálódott, meghibásodott eszközök (fénymásoló, projektor stb.) cseréjére, javítására pedig egyetlen fillért sem adnak. Nem egy esetben a pedagógus a saját büdzséjéből vesz krétát, kiváltképp színeset, ragasztót, színes kartont, ezen felül ceruzát, radírt, füzetet a halmozottan hátrányos gyerekeknek. A tankerület szakértője pedig ridegen konstatálja és rögzíti a tényt: a kolléga, kollegina nem használja a modern technikai és infókommunikációs eszközöket. Teszi ezt azért, mert az ellenőrzési standardot nem a látogatott iskola, hanem egy ideáltipikus intézmény ellátottságára építve állították össze, s attól elrugaszkodni nem tud, nem mer, nem akar, mert neki ez így kényelmes, megbízatása szempontjából pedig így biztonságos.
Nem bánik más módon a vízfej a külső beszállítókkal sem. Egyik – a gazdaságilag legjobb pozícióban levő – megyénkben a fűtési szezon kezdete előtt a gázkazánok szervizelését végző egyéni vállalkozó számláit jóval a fizetési határidőn túl sem egyenlítették ki. A vállalkozó szóbeli reklamációkat követően két, az ügyben érintett tankerület igazgatójának is írt, megközelítőleg azonos tartalmú reklamáló levelet, nem titkolva az intézményről kialakított véleményét: „A gazdaság dübörög, a KLIK haldoklik, a vezetők nem mernek intézkedni.”, illetve „A gazdaság dübörög, a KLIK haldoklik, remélem, nem sokáig.” Az előbbi esetében válaszra sem méltatták, ez utóbbiban az igazgató elismerte munkatársa kötelezettségszegését, ám hozzátette: a mulasztás „nincs összefüggésben az Ön által leírt aktuálpolitikai eseményekkel. Természetesen vannak hibáink, mint ahogy másoknak is, de vannak eredményeink is, s a KLIK-ről csak mindkettő ismeretében érdemes véleményt alkotni.” Micsoda szánalmas, kioktató mentegetőzés.
Nincs jobb érdekérvényesítő pozícióban az átlagember a mindennapi életet legerősebben átszövő szolgáltatói szférával szemben sem. Az infokommunikációs szolgáltatók (telefon, televízió, internet) hűségnyilatkozatokkal pontgyűjtő rendszerekkel, vásárlási kedvezménnyel édesgetik, láncolják magukhoz ügyfélkörüket. A szerződés hatályba lépésével azonban a kiszolgáltatottság állapota áll be. A műsorelosztók egyoldalúan, bármikor módosíthatják a csatornaválasztékot. A kedveltebbé váló adókat rendre kiveszik az alapcsomagból, s az extra ajánlatok közé csoportosítják át, természetesen külön tarifa ellenében. Helyüket gagyi adókkal, domináns műsorszolgáltatók ismétlő csatornáival töltik be.
Vezetékes jeltovábbítás esetében a szolgáltatás jellegétől függetlenül háromnapos hibaelhárítási kötelezettséget vállalnak, ami nem mindig teljesül. Hibabejelentés esetén a modernizáció csúcsának kikiáltott online ügyintézés lélektelen, a gondolkodást nélkülöző automaták diktatúrájának szintjére silányodott. A callcenterek ügyfélszolgálati munkatársait kivéve – akikhez csak hosszú kód, jelszó, ügyfél azonosító stb. megadását követően juthatunk el –, érdemi ügyintézővel, szakemberrel, bármilyen szintű vezetővel kapcsolatba lépni lehetetlen.
Szeptemberben szolgáltatóm megbízottja felhívott, hogy emlékeztessen, hűségidőm rövidesen lejár, vele együtt garantált kedvezményes szolgáltatási tarifáim is. Arról győzködött, ha az analóg telefonos jelközvetítésről áttérek a digitális rendszerre, két év újabb hűségidőt vállalok, tarifakedvezményeim megmaradnak, s az átkapcsolás költségeit sem kell kifizetnem. Ez utóbbi egy későbbi átálláskor nem garantálható. Egyetlen apró kellemetlenséget kell elviselni, az átálláskor két-három napos szolgáltatási szünet várható, aminek kezdetéről és végéről előzetesen értesítenek. Hosszas győzködés eredményeként beadtam a derekamat. Az átállás azonban közel sem volt ilyen sima ügy.
Nincs rá bizonyíték – mert értesítést nem kaptam –, hogy október első napjaiban az átállás miatt szűnt-e meg a vezetékes telefonszolgáltatásom. Bosszankodtam az ígért jelzés elmaradása miatt, de túltettem magam rajta, bízván abban, három nap múlva visszaáll a régi állapot. Tévedtem. A negyedik vagy ötödik napon mobilról felhívtam a szolgáltatót. A vonal túlsó végén bejelentkező hölgy semmi érdemleges információt adni nem tudott arról, hogy miért nem él a vonalam. Bejelentésemet felvette vonalhibának, közölte: három napon belül megoldják a problémát. Hiába ellenkeztem, az már hét nap kiesés, nézzen utána az okoknak, annak megfelelően intézkedjék. Automatikusan generált üzeneteket kaptam mobilomra: „Vonalhibát észleltek, mihamarabb kijavítják.” Röviddel utána: „a hibát elhárították.” Csak épp a telefonom nem működött. Arról ugyanis elfelejtettek tájékoztatni, hogy a routerbe be- és kimenő vezetékek csatlakozási rendszerét meg kell változtatni.
Két újabb bejelentésemre – nem él a vezetékes telefonvonalam – a korábbi válaszokat kaptam. Hiába kértem, küldjenek ki szerelőt, ők telepítették a sokdrótos rendszert, könnyen átláthatják a hibát. Nem történt semmi. Magam kezdtem akcióba. Addig rakosgattam egyik kimenetből-bemenetből a drótvégeket ide-oda, míg egyik telefonom megszólalt. Ám a lakás másik végében levő nem. Újabb viták, ismét a már tapasztalt üzenetek.
Több mint egy hónap után megint magam léptem akcióba. Egyenként szétválogattam a lakáson belüli vezetékeket, felmásztam a házfalon kívül telepített szerelődobozhoz. Előkotorászva emlékeim legmélyéről az ötvenöt évvel korábbi gyakorlati ismereteket, levágtam a feleslegesnek ítélt vezetéket, átkötözgettem a rendszert, s a második számú telefonom is életre kelt. Ennyire hálás még nem voltam egykori tanáraimnak, akik váltig hangoztatták: Non scholae, sed vitae discimus! Aztán mérhetetlen düh fogott el. Miért fizetek én a szolgáltatónak? Miért kellett öt hetet várnom egy tízperces munka elvégzésére, amit egyébként megtagadtak? A meglepetés azonban pár nappal később ért. A szolgáltatási díjat a kieső időre is leszámlázták. Reklamációmat szóban nem fogadták el, írásban kellett benyújtanom, s előtte a híváslistáról gondosan kikeresnem, mely időben nem volt forgalom a vonalas telefonomon.
Az eset nem egyedi. Pár héttel korábban egyik napilapunk levelező rovatában egy nyugalmazott ügyész írta le hasonló kálváriáját. De mi lehet azok sorsa, akik nem ragadnak tollat, akik nem vállalják szorult helyzetükben, hogy félévszázados ismereteiket felelevenítsék, vagy nincs is mit feleleveníteniük, mert nem tanulták reálgimnáziumban az akkor átokként bevezetett műszaki gyakorlatot, ráadásul vén fejjel nem tudnak, vagy nem mernek hosszú létrán felmászni a szerelődobozhoz?
A kép lehangoló. Mindennapjainkat hazugságok, csalárdság, hitegetés, ámítás, hamis propaganda hatja át. Erősnek vélt pozíciónk addig tart, amíg voksunkat adjuk, a szolgáltatási szerződést, a hűségnyilatkozatot aláírjuk. Munkavállalóként az egzisztenciális bizonytalanság, vállalkozóként a partnerek tisztességtelensége fenyeget. A szerződés, az adott szó hitele csak illúzió. A remény éltethet, hogy semmi nem tart örökké.
Bevezetés
Marx szerint „a tőkés termelési folyamat indítéka és meghatározó célja a tőke lehető legnagyobb fokú önértékesítése, azaz lehető legnagyobb értéktöbblet termelése, tehát a munkaerő lehető legnagyobb fokú kizsákmányolása a tőkés által”. (Marx, 1961. p. 311.) „Ha a klasszikus közgazdaságtan számára a proletár csak értéktöbbletet termelő gép, akkor a tőkés is csak olyan gép, amely ezt az értéktöbbletet többlettőkévé változtatja át.” (Marx, 1961. p. 551.)
Tehát a proletariátus feladata – a tőke szempontjából – az értéktöbblet-termelés, ill. az értéktöbblet-termelés a proletariátushoz tartozás egyik alapvető feltétele is egyben. Marx a 19. századi tőkés viszonyokból kiindulva a proletariátus alatt alapvetően a bérmunkásokat értette. Mára azonban soha nem látott mértékben termelnek értéktöbbletet olyan rétegek, amelyek státuszuk alapján nem nagyon hasonlítanak a „klasszikus” bérmunkásokhoz. Tehát a „munkásosztály” sokkal szélesebb társadalmi csoportokat foglal magába, mint azt a marxisták többsége a korábbi időszakokban gondolta.
A háztartásbeliek, a munkanélküliek (nem pusztán „klasszikus” ipari tartalékseregként), a szegények, a bevándorlók, a nyugdíjasok, az egyetemi hallgatók, a részmunkaidőben vagy időszakosan foglalkoztatott prekárius rétegek – a sokdimenziós „Sokaság” (Hardt-Negri, 2005) – mind-mind hozzájárulnak az értéktöbblet termeléséhez, sőt, bizonyos mértékben mindenki értéktöbbletet termel, aki kapcsolódik az internethez…
A „tudásmunka” terjedése ugyanis az utóbbi évtizedekben teljesen átalakította a munka világát. Sok szempontból ma a kizsákmányolás és ezzel párhuzamosan az értéktöbblet/profit termelése új formát ölt, s a munkásosztály korábban is folyamatosnak tekinthető egyre összetettebb strukturálódása – s ezzel párhuzamosan növekvő megosztottsága és „hamis tudata” – újabb „lendületet vett” az utóbbi években.
Tudásmunka és osztályszerkezet
A kizsákmányolás marxi koncepciója szerint (leegyszerűsítve) akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha a termelőeszközöket tulajdonló, kizsákmányoló osztály legalább egy osztályt ellenszolgáltatás nélkül megfoszt munkája eredményének egy részéről.
A tudásmunka az információs társadalom, illetve a tudástársadalom számos teoretikusa szerint az informacionális kapitalizmus fő mozgatórugója, ezért a tudásmunkások kizsákmányolásának, s általában véve a korábbinál sokkal tagoltabb társadalom összetett kizsákmányolási struktúrájának tisztázása elméleti szempontból fontos feladatnak tűnik.
A tudásmunka információt, kommunikációt, szociális kapcsolatokat, információs és kommunikációs technológiát stb. termel. Az informacionális kapitalizmusban zajló tőkefelhalmozás közvetlen és közvetett hatásaként a tudásmunka direkt és indirekt tudásmunkára osztható. A cégeknél, vagy kiszervezve, „önfoglalkoztatva” dolgozó direkt tudásmunkások olyan termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, amelyeket termékként értékesítenek (pl. szoftverek, adatok, adatbázisok, médiatartalom, film, zene, reklámok, szakértői szolgáltatás). Az indirekt tudásmunkások pedig a tőke és a bérmunka létfeltételeinek (pl. oktatás, szociális kapcsolatok, kommunikáció, szexuális szolgáltatások, házimunka, hétköznapi tudás, természeti erőforrások, nevelés, ápolás) termelését és újratermelését, ill. fenntartását végzik.
Az indirekt tudásmunka újratermelő háttérmunka jellege miatt reproduktív munkaként is definiálható. (A „klasszikus” marxista elméletben feltűnő improduktív munka fogalma nagyon hasonló jelentéssel bír, de más a konnotációja.) Döntően, de nem kizárólag olyanok végzik, akiknek többnyire nincs rendszeres bérjövedelmük. A fizetetlen, indirekt, reproduktív munka olyan termékeket és szolgáltatásokat állít elő, amelyeket a tőke és (látszólag) a bérmunka ellenszolgáltatás nélkül elfogyaszt. Ezért egyes neomarxista szerzők (Fuchs, 2012) szerint az indirekt tudásmunkásokat vagy reproduktív munkásokat a tőkések és a bérmunkások egyaránt kizsákmányolják, a nőket pedig általában véve kizsákmányolják a férfiak (a férfi bérmunkások is).
A tőkés viszonyok totalitása mellett ez helyes értelmezésnek tűnhet, azonban a bérmunkások nem termelőeszköz-tulajdonosok, s esetünkben az értéktöbblet profittá alakítása is nehezen értelmezhető, önmagában a magasabb bér nem tekinthető profitnak. Ráadásul a munkamegosztás a bérmunka világában is hierarchikus, tehát nemcsak az otthonokban, vagy bérmunkások és tudásmunkások között, s aligha mondhatjuk, hogy a hierarchiában kedvezőbb helyzetben levő bérmunkások kizsákmányolják a rosszabb helyzetben lévő bérmunkásokat. A tőke valójában részben közvetett módon zsákmányolja ki a gyakran a munkamegosztás alján álló reproduktív munkásokat. A háziasszonyok helyzete a „férfi” bérmunkásokhoz képest, a női emancipációval, a szocialista-átmeneti rendszerek vívmányaival és ezzel nem csekély összefüggésben az 1945 után nyugaton kibontakozó történelmi kompromisszummal amúgy is jelentősen javult. Ezt az utóbbi évtizedek retrográd fordulata is csak részben írta felül.
A tudásmunka a munka társadalmi jellegétől is elválaszthatatlan. A tőkeakkumuláció nem mehet végbe a létező társadalmi infrastruktúra nélkül, s ha a tőke kénytelen lenne a működéséhez szükséges társadalmi infrastruktúráért arányos mértékben a jelenleginél jóval többet fizetni, a tőkerendszer profitkilátásai drasztikusan romlanának. A tőkerendszer számára ez súlyos válságforrást jelentene. A jelenség persze nem új a kapitalizmus történetében, ill. a marxista elméletben. „A munka termelőerejének […] emelkedése végső fokon mindig visszavezethető a működésbe hozott munka társadalmi jellegére; a társadalmi munkamegosztásra […]. A tőkés […] a társadalmi munkamegosztás egész rendszerének az előnyeit élvezi. A munka termelőerejének fejlődése az adott termelési ágon kívül fekvő területen, azon a területen, amely a tőkésnek termelési eszközöket szolgáltat, ez az, ami a tőkés által alkalmazott állandó tőke értékét viszonylag csökkenti, tehát a profitrátát emeli.” (Marx, 1961b, 101 p.)
A reproduktív munka jelentős szerepének egyik legfontosabb következménye, hogy a bérmunka saját munkaerejét nemcsak a kapott bérből, hanem a reproduktív munka által előállított termékekből és szolgáltatásokból illetve a közjavakból és szolgáltatásokból termeli újra. (Ez utóbbiak részben szintén reproduktív munka eredményei.) Ahhoz, hogy a tőke kizsákmányolhassa a bérmunkát, a bérmunkásnak el kell fogyasztania a reproduktív munkások által előállított javakat.
Az informacionális kapitalizmusban egyes teoretikusok szerint a tudás termelőerővé vált, sőt Marx gyakran hivatkozott korai – de az érett Marx által árnyalt-meghaladott – Grundrisséjén (Marx, 1970) is túllépve azt állítják, hogy a tudástermelés egyre inkább a hétköznapokban zajlik. (Potter, 1999)
Függetlenül attól, hogy közvetlenül tudásként, vagy valamilyen munkafolyamaton keresztül történik-e a „termelés”, a mindennapi infokommunikációs tevékenységek eredménye alig különbözik a hagyományos bérmunka eredményétől. Növekvő mértékben tapasztalható, hogy a médiafogyasztó (consumer) egyre inkább termelővé (producer) válik. A két folyamat gyakran azonos tevékenységben olvad össze. A prosumer (Toffler, 1980) a kapcsolatháló-alkalmazásokon, a vitafórumokon, videómegosztókon, képmegosztókon, internetes szavazásokon, saját blogján stb. keresztül részese a termelési folyamatnak. Közvetve-közvetlenül szinte minden egyes online tevékenységgel termékek előállításához, forgalmazásához járulunk hozzá vagy marketingtevékenységet végzünk. Többnyire anélkül, hogy ezért egyetlen fillér munkabérben részesülnénk…
A reproduktív munka mellett a „tudástermelés” is hozzájárul ahhoz, hogy a munkásosztályt ne egységes egésznek tekintsük (a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszaiban sem volt az), hanem számos, a termelési folyamathoz eltérő szerepkörben csatlakozó, gyakran – legalábbis rövidtávon – más-más érdekekkel bíró csoportra osztása tűnjék célszerűnek.
Széttöredezett munkásosztály
Fuchs (2012) szerint a mai munkásosztály az utóbbi évtizedekben átstrukturálódó kapitalizmusban – jelentős részben az alábbi csoportokra osztható:
Hagyományos „ipari” munkásság: Olyan bérmunkások, akik fizikailag megfogható termékeket állítanak elő. A tőke ezeket a termékeket – a marxi elméletben alaposan bemutatott módon – elsajátítja, részben munkabér fejében, részben ellenszolgáltatás nélkül.
Tudásmunkások: Olyan bérmunkások (vagy önfoglalkoztató vállalkozók), akik tudástermékeket és tudásszolgáltatásokat állítanak elő. A tőke esetükben az ezekben levő értéktöbbletet tulajdonítja el, s tesz szert profitra. A tudásmunkások sajátos csoportja az egészségügyben, oktatásban, szállításban, szociális szférában, ingatlankezelésben, energiaszolgáltatóknál stb. dolgozó közszolgák tömege, akik a társadalom és a tőkerendszer működéséhez nélkülözhetetlen javakat állítják elő. A tőke őket alapvetően közvetve, reproduktív munkásként zsákmányolja ki.
Házimunkások (háziasszonyok): A többnyire nőkből álló házimunkások az emberi munkaerő újraelőállítást segítik (tudás) termékekkel és (tudás)szolgáltatásokkal. A tőke őket is közvetve zsákmányolja ki, illetve különösen a marxista feministák szerint elsősorban a bérmunkások (ill. a férfiak) tulajdonítják el az általuk előállított többletértéket. Ez utóbbi állítás – mint már utaltam rá – elméleti tévedésnek tűnik.
Munkanélküliek: A marxista elmélet szerint a tőkés termelési módra a növekvő szerves összetétel – némileg leegyszerűsítve az állandó tőke arányának növekedése a változó tőkéhez képest a lekötött tőkén belül – melletti tőkefelhalmozás jellemző, azaz a technikai fejlődés viszonylagosan csökkenti a munkaerő iránt keresletet. Más megközelítésben a növekvő termelékenység mellett egyre kevesebb munkásra van szükség a termékek/szolgáltatások előállításához. Az új – kezdetben – alacsonyabb termelékenységű iparágak (pl. a szolgáltatások) bővülése és a különböző állami programok felszívják a munkanélküliek egy részét, illetve a munkaidő általános csökkentése, az idősek, gyerekek, betegek, rokkantak, gyereket nevelő szülők munkapiactól való távolmaradása stb. csökkenti a munkaerő-kínálatot, de a munkanélküliség a kapitalizmus törvényszerűségei miatt változó mértéke ellenére tartós és jelentős. A munkanélküliség bizonyos szintje politikailag is fontos eszköz a burzsoázia kezében. A munkanélküliek gyakran reproduktív, fizetés nélkül dolgozó tudásmunkásokká válnak, esetleg prekárius munkásként vagy a legrosszabb fizetést nyújtó közmunkaprogramokon keresztül rendkívül rossz helyzetben vegetáló, extrém módon kizsákmányolt munkásként dolgoznak.
Bevándorlók: A bevándorlók többnyire – a centrum országokban erősen eltérő mértékben – a legrosszabbul fizetett dolgozók, mivel nem szervezett munkások, a bérek letörésében, az extraprofit biztosításában, illetve a munkapiaci rések betömésében, az elöregedő nyugati társadalmak csökkenő munkaerő-kínálatának fenntartásában nagy szerepük van. Bár a szélsőjobboldal gyakran rasszista uszítása szerint a bevándorlók „élősködők”, valójában az átmeneti integrációs szakasz költségei ellenére, az alacsonyabb munkabér és a munkaerő előállításának elenyésző költségei miatt (az integrációs program költsége áll szemben egy gyerek felnevelésének társadalmi költségeivel) mind az államnak, mind a tőkének sokkal kisebb kiadást jelentenek, mint a hazai munkás felnevelése és alkalmazása. A bevándorlók ráadásul kiváló eszközt adnak a burzsoáziának arra, hogy megosszák az amúgy is széttöredezett munkásosztályt, illetve ürügyet szolgáltatnak a tőke által viselt közterhek csökkentésére, a szociális támogatások megkurtítására. A tőkének elemi érdeke, hogy megfelelő számú, fiatal, képzett felnőtt érkezzen az országba, illetve az is, hogy a rasszista kirekesztést, illetve a társadalmi integrációt egyensúlyban tartsa. Bármelyik túlzott „sikere” a másik rovására érdekei ellen hathat. A kettős kommunikáció ráadásul az egyébként is értékválsággal küszködő – részben egykori – politikai ellenfeleit, a szociáldemokrata és az eurokommunista pártokat is összezavarja, s rovásukra a tőke – romantikus antikapitalista szólamaik ellenére – „titkos” szövetségeseit, az új európai szélsőjobboldali pártokat erősítheti a hazai bérmunkások megtévesztésén keresztül.
A fejlődő országok munkásai: Bár a fejlődő országok egy – többnyire igen szegény – része csak nagyon kis mértékben részese a világgazdaságnak, a felzárkózásra törekvő országok általában – politikai elitjük bármilyen társadalmi rendszert is hirdessen optimálisnak – nem kerülhetik el a nemzetközi nyitást. Mivel általában nagyon egyoldalú, kiszolgáltatott módon integrálódnak a tőkerendszerbe, szélsőségesen kizsákmányolt munkásosztályuk helyzete – amin a helyi elit gyakran tovább ront – többnyire egészen borzalmas, de többnyire jobb, mint a világgazdaságból „teljesen” kimaradóké. Mivel a tőke a hetvenes évek vége óta egyre növekvő mértékben söpri el a földrajzi korlátokat, a fejlődő világot egyre kevésbé lehet a centrum országoktól elkülönítve szemlélni. A politikai-jogi-gazdasági változások és az infokommunikációs technológia fejlődése miatt egyre inkább bármit ki lehet telepíteni a fejlődő világba, s le lehet törni a centrum országok átlagos bérszínvonalát, le lehet építeni a szociális rendszert, munkanélkülivé vagy prekárius munkássá lehet tenni a centrum bérmunkásainak tömegeit. Megfelelő – gyakran szintén rasszista ízű – manipulációs technikákkal a centrum munkásait ezáltal a fejlődő országok munkásosztálya ellen lehet fordítani. Persze itt is fontos, hogy az uszítás ne lépjen túl bizonyos határokat, a hatalmas profittal előállított, fejlődő országokból származó termékeket alapvetően a nyugati munkásoknak kell elfogyasztaniuk… Érdemes megjegyezni, hogy a nemzetközi/komprádor tőkével szemben fellépő „nemzeti” – alacsonyabb technológiai szinten termelő, tőkehiányos, nemzetközi terjeszkedésre képtelen – tőke gyakran túlmegy ezen, s a xenofób politikai uszítás legfőbb támasza.
Nyugdíjasok: Marx idejében a nyugdíjazott munkások aránya elenyésző volt (a legtöbb bérmunkás fiatalon meghalt a borzalmas körülmények miatt, s a nyugdíjrendszerek csírái is épp hogy kialakulóban voltak). Mára azonban a nyugdíjasok az elöregedő nyugati országok egyre népesebb rétegévé váltak. (A lényegében mindenkinek járó nyugdíj jelentős részben a munkásmozgalom sikere.) Jellemzően nagyon sok nyugdíjas végez reproduktív, gyakran fizetés nélküli (tudás)munkát (gyereknevelés, szociális munka, családi munka, oktatás). A többi csoporttól eltérően viszont – a terjedő biztosítási rendszerek (nyugdíjalapok) ellenére – alapvetően a felosztó-kirovó rendszerekből kapott nyugdíjból él, az egészségügyi és szociális szolgáltatások legfőbb igénybe vevője, ezért érdekelt abban, hogy a bérmunkára/tőkére rakott közterhek minél nagyobbak legyenek. Ez egyfelől természetesen a tőke egy részének heves ellenállásába ütközik, másfelől generációs problémának álcázott éket ver a bérmunkások és a nyugdíjas „tudásmunkások” közé. (Vö. „nyugger”.)
Diákok: A diákokat közvetve azért zsákmányolják ki, mert az intellektuális tudás (újra)előállításának aktív részesei, s ezért többnyire semmilyen bért nem kapnak. A diákok emellett gyakran prekárius munkások is, extrém rossz fizetések, s magas kizsákmányolási ráta mellett. A diákmunka jellege miatt egyre inkább terjed a német Praktikum (gyakorlat) és a prekariátus kifejezésekből összerakott praktikariátus (Praktikariat) kifejezés a prekárius gyakorlatukat töltő diákok leírására. Érdemes megjegyezni, hogy számos oktatási kormányzat és egyetem kötelező, egyre hosszabb és nevetséges fizetéssel járó (vagy ingyenes) gyakorlati időket ír elő, s ez alapvetően a tőkeérdeket szolgálja. De a magyar diákok „önkéntes” középiskolai munkája vagy az egyes iparágak számára ingyen, vagy arcpirítóan olcsón segédmunkásokat biztosító duális felsőoktatási rendszer is ide tartozik. Szinte mindenhol megfigyelhető, hogy a diákok prekárius létének kitolása – lásd mamahotel, „romkocsmák népe” – minden ellenkező, alapvetően a bérmunkások ellenük uszítására szolgáló szólam ellenére fontos tőkeérdek, s ehhez a legtöbb állami szabályozás asszisztál, még ha egyes, zömmel észak-európai centrum országokban ez kevésbé is jellemző.
Prekárius vagy informális munkás: Az időszakos, részmunkaidős, alacsony fizetésért robotoló, kevés munkásjoggal rendelkező, szerződéses, önfoglalkoztató (kényszervállalkozó) dolgozók sajátos átmenetet képeznek a munkanélküliek és a bérmunkások között. A tőkének leginkább azért van rájuk szüksége, mert az időszakosan felmerülő munka költsége így alacsonyabb, az egymással versenyző dolgozók munkabére könnyen letörhető, a túlmunkát nem kell kifizetni, a munka „üzemi” holtidőszakaira bér nem jár, gyakran a termelőeszközöket (számítógép, iroda, áram) is a dolgozó finanszírozza. A tőke mindent megtesz azért, hogy a bérmunkásokat prekárius munkásokká tegye, ez alól például azok a döntően speciális szakképzettségű dolgozók jelentenek kivételt, akik folyamatos újrafoglalkoztatása és betanítása túl nagy tranzakciós költséget és technológiai kockázatot jelentene, ill. akik mögött erős szakszervezetek állnak. A munkafolyamat azonban növekvő mértékben válik standarddá (Negri-Hardt, 2001), azaz a legtöbb munkás nagyon hasonló kommunikációs, szövegszerkesztési, táblázatkezelési, adatmanipulációs stb. munkát végez, s a legtöbb fejlett országban a szakszervezetek is egyre gyengébbek. A prekárius munkáslét többnyire – kivételek persze akadnak – nyomorult, bizonytalan, megalázó élethelyzet. Személyükben azonban ezeket a munkásokat – a szociális leépítések megindokolása és a bérmunkások gyűlöletének kiváltása érdekében – gyűlöltté kell tenni, miközben helyzetüket idealizálni kell. A prekárius munkás – különösen, ha a dolgozó pl. bevándorló – ideális az ellenségkép gyártáshoz, a bérmunkásokkal való szembefordításhoz, másfelől a prekárius munka eufemisztikus elfedése (kiszervezés, mikrovállalkozás, startup, szabadúszás, önfoglalkoztatás, kötelező gyakorlat, duális képzés, távmunka, bedolgozás és hasonló fogalmak) szintén általános propagandamódszer. A tőkés elitcsoportok a nyilvánvaló „kettős beszéddel” mit sem törődve azért is mindent elkövetnek, hogy a nem bérmunkásként dolgozó munkások és egyéb társadalmi csoportok előtt elfogadhatóvá tegyék a bérmunkások jogainak megnyirbálását, arra hivatkozva, hogy a munkapiac rugalmatlansága a bérmunkássá válás legfőbb akadálya, pedig a tőkének valójában a bérmunkások prekárius munkássá való „lefokozása” az érdeke, s nem fordítva. Ennek a valamilyen rejtélyes okból „lekomcsizott” – de valójában szemérmetlen módon egyes tőkés érdekcsoportokat képviselő – Orbán-kormány közmunkás programja eklatáns példáját adja.
A felsorolt csoportok szembeállítása alapvető tőkeérdek, amely a hétköznapokat átható kommunikációs folyamatok alapján maximálisan teljesül, nemcsak a médiamanipuláción, hanem az egyes csoportok dühödt összecsapásain keresztül (blogoszféra, „közösségi” oldalak, videómegosztók, fórumok, kommentek stb.).
Az internet azonban nemcsak a tőke térbeli szétterjedését és a tőkeérdeknek megfelelő kommunikációs platformok és szokások kialakulását tette lehetővé, hanem egyre inkább az internet, azon belül főként a „közösségi” (sic!) média válik az értéktöbblet-termelés közvetlen terepévé, ahol fizetetlen tudásmunkások milliárdjai végeznek szórakozásnak és kapcsolatépítésnek álcázott ingyenmunkát.
Irodalom
Bruns, Axel (2008): Blogs, Wikipedia, Second Life, and beyond: From production to produsage. New York: Peter Lang.
Graham, Philip (2000): Hypercapitalism: A political economy of informational idealism. New Media & Society 2 (2): 131-156.
Fuchs, Christian (2012): Foundations of Critical Media and Information Studies. Routledge, New York, 2. kiadás.
Hardt, Michael - Negri, Antonio (2001): Empire. Harvard University Press.
Hardt, Michael - Negri, Antonio (2005): Multitude. London, Hamish Hamilton.
Marx, Karl (1961): A tőke: A politikai gazdaságtan bírálata. Első kötet, I. könyv. A tőke termelési folyamata. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 4. kiadás.
Marx, Karl (1961b): A tőke: A politikai gazdaságtan bírálata. Harmadik kötet, III. könyv. A tőkés termelés összfolyamata. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 3. kiadás.
Marx, Karl (1970): Gazdasági-filozófiai képiratok. Budapest, Kossuth Kiadó.
Potter, Garry (1999): The bet: truth in science, literature and everyday knowledges. Ashgate.
Toffler, Alvin (1980): The third wave. New York, Bantam.
Az 1990-es évek óta a humán pályákon tevékenykedő és némi tájékozottságra törekvő értelmiségieknek illik tudni, hogy a pszichoanalízissel bajok vannak. Jóval korábban is igen tekintélyes írók és gondolkodók – köztük Karl Kraus, Bertolt Brecht, Ernst Bloch és a mi József Attilánk – kétségbe vonták tudományos megalapozottságát. A 20-21. század fordulójának évtizedeiben azonban egyenesen megsemmisítő bírálat érte Freud munkásságát és az ennek nyomán keletkezett hajdani világdivatot. E kisebb könyvtárat kitevő kritikai vizsgálatok eredményeit így lehet összefoglalni:
1. A pszichoanalízis elméletei homályosan körvonalazott alapfogalmakra épülnek, amelyek az emberi lélek működéséről tudományosan bizonyítatlan-bizonyíthatatlan, vagy a tudomány által éppenséggel megcáfolt képet nyújtanak. Ráadásul Freud meghamisította a terápiás foglalkozásairól készített jegyzőkönyveket, tevékenysége a tudományos etika normáit is alapvetően megsértette.
2. A pszichoanalízis 20. századi elterjedése a Komintern-hálózat rigorózus szabályaihoz és az abszolút tisztelettel övezett próféták misztikus felekezeteinek propagandájához hasonló eszközökkel gerjesztett áltudományos mozgalom volt, amely napjainkra intellektuálisan értéktelennek bizonyulva szellemi értelemben kimúlt. Divatja egyébként is csak a tehetősebb körökre és a művészértelmiségre korlátozódott. Freud alaptételei között szerepelt ugyanis az, hogy a páciensekkel jól meg kell fizettetni a kezeléseket, különben nem veszik ezeket komolyan, s így a néptömegeket eleve kizárta az analizáltak köréből.
Magyarországon ez a világszerte jelentős érdeklődést keltő leleplezés úgyszólván visszhangtalan maradt, mert egybeesett a rendszerváltás időszakával, amikor a freudisták a kommunizmus által „burzsoá áltudományként” üldözött nézetek képviselőiként mártírszerepet játszhattak. A Szovjetunióban ugyanis az 1930-as évektől valóban ezt a bélyeget sütötték rájuk, s egy rövid ideig, a Rákosi-korszakban nálunk is át kellett venni ezt az értékelést. 1956 után azonban már senki nem vette komolyan az effajta jelszavakat, és 1964-ben Hermann István Freud-monográfiája már a kidolgozandó marxista lélektan „előjátéka”-ként értékelte a pszichoanalitikus mozgalom „kalandját”. A gát ezzel átszakadt, és az l980-as évek első felétől a hivatalos sajtóban is helyet kapott a freudizmus propagandája. Szószólóinak homlokán viszont mindmáig ott fénylik az ellenzékiség emléke.
Ráadásul a rendszerváltáskor a szellemi élet perifériájáról a hatalom csúcsára juttatott értelmiségi csoportok uralma nem is engedhette meg, hogy „a kommunisták” nézeteit igazolónak is felfogható tudományos eredmények most „a legfejlettebb nyugati országok” tekintélyével befolyásolhassák a közvéleményt. Így aztán csak egyes publicisták – mint Frederick Crews, Richard Webster – bíráló esszéi juthattak el a magyar olvasókhoz, a szaktudományos kritika homályban maradt.
A legérdekesebb mozzanat a hazai reflexiókban az, hogy a magukra valamelyest adó szerzők meg sem próbálják védelmezni a freudi pszichoanalízis gyógyászati gyakorlatát. Tóth Kálmán is bevallja: „egyre nyilvánvalóbb, hogy a terapeutikus trend megmaradt belterjesnek, erősen vitatott és vitatható eredményekkel”. Ezzel szemben azt állítja, hogy Freud kultúraelméleti munkássága az igazán korszakalkotó, jóllehet ő maga ezt nem tartotta sokra, mert „a kultúraelmélet területeire vezető kiruccanásait igyekezett járulékos szellemi kalandozásoknak tekinteni”. A gond itt csak az, hogy ezt az állítását Tóth Kálmán még csak nem is valószínűsíti.
A legfigyelemreméltóbb ilyen tanulmány szerintem Bánfalvi Attila Töprengések a „Freud temetése” vita ürügyén című írása. Ő az alábbi kérdéseket szegezi szembe a Freud-kritikusokkal:
1. Ha igazuk van, és a pszichoanalízis olyan tudománytalan és idejétmúlt, ahogyan állítják, akkor miért vesztegetik az idejüket arra, hogy újabb és újabb adatokkal bizonyítsák tudománytalanságát, „vagy hogy durván fogalmazzunk, miért ütik még mindig ezt a döglött lovat?”
2. Mi van, ha a pszichoanalízis nem tudomány, de mégis működik? Ha nem épül tudományos alapokra, de a páciens mégis jobban érzi magát, enyhül a szorongása? „Mi van, ha a hazugság, annak különböző formáiban gyógyít?”
3. Mi van, ha „a pszichoanalízis nem más, mint a tudomány által üresen hagyott vagy létrehozott episztemológiai [ismeretelméleti, Sz. I.] tér betöltésének ígérete?” Mi van, ha a tudatalatti „elérhetetlen a racionális tudományos vizsgálat számára”, mert „csak interpretálni lehet, egzakt módon megragadni nem”.
4. Mi van, ha a tudomány és a mítosz között nincsenek határok, mert minden tudomány mitikus alapokra épül, a tudomány „alapmítosza az, hogy nincs mitikus alapja”.
Elgondolkodtató, de nem megválaszolhatatlan kérdések ezek. Jómagam így próbálnék felelni rájuk:
1. A náci fajelmélet is tudománytalan és idejétmúlt, de ameddig – bármilyen csekély mértékben is – létezik, a demokratikus társadalmak szükségesnek látják bírálatát, nehogy újraéledve ismét használni kezdje a patáit.
2. Az, hogy valami „működik”, nem érv amellett, hogy működése társadalmilag szükséges. A náci fajelmélet is átütő – hajaj, de mekkorákat ütő – hatásfokkal tudott működni, és valamelyest ma is működik; hívei jobban érzik magukat attól a hiedelemtől, hogy a felsőbbrendű fajhoz tartoznak, s nemcsak enyhül a szorongásuk, hanem kifejezetten gátlástalanok.
3. Az, hogy a tudományos vizsgálatok nem igazolják a freudi tudatalatti létét, nem azt jelenti, hogy így egy üresen hagyott „episztemológiai tér” keletkezik, hanem azt, hogy az ilyen értelemben vett tudatalatti nem létezik. A hitleri fajelmélet sem a tudomány által üresen hagyott „episztemológiai tér” betöltésének ígérete, hanem áltudományos agyrém.
4. Ha a tudomány mítosztalansága maga is csak mítosz lenne, akkor fel kellene oszlatni a tudományos akadémiákat és kutatóintézeteket, s a próféták testületeinek kezébe kellene adni a társadalmak irányítását. Az nagyon szép világ lenne, atom-tengeralattjárók, cirkáló rakéták, gyilkos drónok nélkül, hiszen minden háborús konfliktust meg lehetne oldani a varázslók egymás közti vetélkedésével, és minden betegség gyógyítható lenne ráolvasásokkal. Éhhalálban elpusztulók se lennének sehol, hiszen jóltartásukhoz elegendő lenne öt kenyér és két hal.
Az arab világ országai közül Magyarországnak Egyiptommal vannak a legrégibb és legszorosabb kapcsolatai, bár ezek erőssége a történelem során változott, gyakran követték egymást felívelések és visszaesések. J. Nagy László szegedi történészprofesszor legújabb könyve ugyan – a Magyar-egyiptomi kapcsolatok a második világháború után –, címének megfelelően főleg a második világháború utáni évtizedekben létrehozott kapcsolatokat vizsgálja, de az előzmények számbavételének során egészen a 15. századig tekint vissza.
Dokumentumok bizonyítják, hogy már Mátyás uralkodása idején is éltek magyarok Egyiptomba, akik a szultán szolgálatában álltak. Később, a 16. század elején viszonylag nagy számban kerültek magyarok a törökök által meghódított területre, ők voltak a ma is ott élő, több ezres létszámú népcsoport, a „magyarábok” ősei. A rendszeres érintkezések a 19. században kezdődtek, a szabadságharc leverése után emigránsok, később utazók, vadászok, természettudósok, újságírók, diplomaták, jártak Egyiptomban, és sokan könyvekben, tanulmányokban, újságcikkekben, diplomáciai jelentésekben számoltak be tapasztalataikról.
A két világháború közötti évtizedekben gazdasági kapcsolatok is kialakultak, különösen az 1928-ban megkötött kereskedelmi egyezményt követően. Akkor alapozták meg a máig eleven turisztikai együttműködést is. 1935-ben magyar idegenforgalmi iroda nyílt Alexandriában és Kairóban.
A világháború éveiben szüneteltek a kapcsolatok, és a békekötést követően is nehezen alakultak ki újra. Jelentős változás csak a Nasszer vezette tisztek 1952-ben lezajlott hatalomátvétele után következett be, elsősorban politikai motivációk alapján. Nasszer elnök ugyanis, hogy ellensúlyozza a nyugati hatalmak nyomását, a szocialista országokhoz közeledett. Magyarország, a korábbi tapasztalatokra építve, gazdasági és politikai súlyához viszonyítva fontos szerepet játszott a kapcsolatok építésében. Ekkor kezdődött, és Nasszer elnök haláláig, 1970-ig tartott a két ország kapcsolatainak fénykora.
J. Nagy László könyvének nagyobb része ezekkel az évekkel foglalkozik. Levéltári források, magyar és egyiptomi sajtóközlemények, diplomáciai iratok, tanulmányok alapján rajzolja meg a két ország együttműködésének történetét. Az idősebb újságolvasókban felidézheti egykori olvasmányaik emlékét. Az események adatokra támaszkodó pontos rekonstruálása önmagában is fontos, de különösen izgalmas az 1956-os és az azt követő néhány év történetének bemutatása. Itt a szerző a magyarországi és az egyiptomi események párhuzamba állításával, összefüggéseik elemzésével jelentősen túllép a krónikás szerepén. 1956-ban néhány hónapig Magyarország, majd a Szuezi csatorna államosítását követő angol-francia agresszió után Egyiptom állt a világ érdeklődésének középpontjában. A két, földrajzilag távoli ország eseményei a világpolitikában szorosan összefüggtek, a nagyhatalmak politikai játszmáinak részévé lettek. A Szovjetunió, Kína és a többi szocialista ország egységes kiállása Egyiptom mellett rendkívül népszerűvé tette ezeket az országokat az egyiptomi nép körében, és jelentősen elősegítette az együttműködés fejlődését, amely a politika és a gazdaság mellett kiterjedt a kultúrára, a sportra is. Ennek leglátványosabb jelei egyebek mellett ösztöndíjasok fogadása, zeneművészek fellépései, a két ország filmművészetét bemutató rendezvénysorozatok, sportmérkőzések voltak.
A könyv Nasszer elnök haláláig, 1970-ig követi az eseményeket. Ezután ha nem is látványos fordulat, de visszaesés következett be a két ország együttműködésében. Egyiptom új politikai vezetése kiegyenlítettebb kapcsolatokra törekedett a tőkés országokkal, és ez számára a keleti kapcsolatok fontosságának csökkenésével járt. (JatePress Szeged 2015)
Több szempontból is rendhagyó Bereti Gábor új verseskötete, a Titkolt múlt – tiltott jövő. Rendhagyó a szerkesztése, a két nagy ciklust (Találkoztál velem és P.Klee, avagy egy modern a posztmodernben) tovább osztja kisebb egységekre. Manapság az is ritkaságszámba meg, hogy egy verseskötetben rajzok jelennek meg, hacsak nem bibliofil kiadásról van szó. Bozsik István rajzait a kötet kolofonja illusztrációnak nevezi, bár nem fedeztem föl tartalmi, sem hangulati összefüggéseket a versek és az önmagukban többnyire igényes grafikák között. Végül pedig szokatlan az is, hogy a költő a könyvben röviden összefoglalja ars poeticáját, lehetőséget adva az olvasónak, hogy maga is számot vessen azzal, hogy elérte-e kitűzött célját: „Az elmúlt évtizedek kényszerű kitérői után a költészet lassan visszatérni látszik tabuktól mentes önmagához, amelyben inkább a szabadság, a teljességigény, a humanizmus és az alanyiság jelenléte, mintsem hiánya számít korszerűségének kritériumául. Esztétikai értékének legfőbb mércéjévé pedig ismét líraisága, azaz a nyelvhasználatban kifejeződő erő válik. A korlátozhatatlanság és a nyitottság fontosságára figyelmeztetőkkel vallom, a költészet elől nem lehetnek az életnek sem kifejezés technikai, sem magán, vagy közéleti értelemben vett, elzárt területei. A költő számára a feladat ezért ma sem változott: a hagyomány és a megújulás igényeire figyelve a maga lelkéből és tehetségéből fakadó munkássága révén a műben az esztétikum eszközeivel lírává emelt igazságnak a láttatása…”
Ha jól értelmezem a fenti mondatokat, a költő ezekben a posztmodernnel való szembenállását deklarálja, anélkül, hogy visszatérne valamely korábbi irányzathoz, izmushoz. Elvet minden korlátot, legyenek azok tematikai vagy ábrázolás technikai jellegűek. A „Virágozzék száz virág…” igényével korlátozhatatlanságot és nyitottságot hirdet, hitet téve a költői alkotó én teljes függetlensége mellett.
Az első ciklus szonettekkel kezdődik (Félénk dalocska, Őszi hajnal, Tizennégy sor), ami számomra azt jelzi, hogy a költő, ars poeticájának megfelelően a klasszikus versformákat ma is ugyanúgy a kifejezés egyenértékű eszközeinek tartja, mint a modernebbeket. A Mély álomban című vers szinte azonnal bizonyítja ezt a maga bonyolult, olykor szinte rejtvényszerű szerkezetével, amely elvet minden hagyományt. Egyéni formát teremt, például egyes sorokat visszafelé olvasva válik egyértelművé a vers szövege. Közben olvasható a kötetben egy hagyományosnak mondható, abcb rímképletű költemény is, amelyben egyébként olyan megragadó sorok olvashatók, mint „A kazlakba rakott értelem/holtan fekszik, mint akit megölt/a hallgatás.” vagy „Míg bennünk el nem bomlik a remény,/ami egész volt, s ami nem hullt/ szét gyilkos szavaktól.” A Hej, ha lehetnék, ha formailag nem is, tartalmilag a népdalok egyszerűségével fejezi ki mondanivalóját: „Hej, ha lehetnék/amire vágyom,/tavaszi ágon/ringó virág,/ vagy amitől félek is,/ nagy rontó,/gyökér fölé nőtt tövis.”
A stílusok nem csak egyes versekben térnek el egymástól, de olykor egyes verseken belül is, például a játékos Csodálom magam című versben. A stílusok sokféleségéből szinte törvényszerűen következik, hogy olykor más költők hangján szólal meg. Az „Ej, barátom, esik” című költemény József Attila Esik című versét olvasva született. József Attila két verset írt Esik címmel, Bereti Gábor verse nyilvánvalóan az „Állok, lábamnál tócsa nő” kezdősorú költeményre utal. Ezt bizonyítja a mindkét versben megjelenő társadalmi mondanivaló. József Attila-i képek máshol is felbukkannak Bereti Gábor verseiben, anélkül, hogy fölmerülhetne az olvasóban az epigonizmus vádja: „A gáton túl foszforfénybársonyban/vár, várakozik a kokilla és a/dermedt vasöntő üst, hogy mire min-/denki megérkezik, bogárzöld szín-/nel hártyázza be a salakkaticapiros/eget, s a pucér arcokat.” (Egy szürreális tényvers).
Bereti Gábor verseinek formai sokszínűségét bizonyították az idézetek. Mondanivalóját illetően a következetes társadalmi elkötelezettség jellemző az első ciklus verseire. Erre sok példát lehetne említeni, elég, ha csak a Meztelen vízen címűt hozom föl bizonyítékul. „… ha /ránk tör, mint most is/az ostoba idő, s/jövőt tagadni kényszerít,/némának maradni nincs jogunk/” Vagy ugyanebben a költeményben: „…miért kéne/elődeinkké fogadnunk/kik szabadságharcokat,/s országot veszejtettek el,/a lovas tengerészt, a geszti bolondot. Ám ők/jegyzik most a kor szellemét/”
Az első cikluson belül A skanzen benépesül címmel külön részt alkotnak, de akár önálló ciklust is alkothatnának a szerelmes versek. Sokszor csak egy-egy hangulat, érzelmi hullám vagy emléktöredékek kifejezései, Ady szavával élve „kis rőzse-dalok” ezek a versek, olykor szinte haikura emlékeztetnek, anélkül, hogy haiku formában írta volna meg őket a költő.
Fáradt madarak integetnek,
szárnyuk tovaszáll.
Egy szív-tiszta
zivatar után
pocsolya-terítők fénylenek –
a szerelmesek szeme ilyen.
Hallgatok.
(Zivatar után)
Ritkán használ rímeket, s ha mégis, mint az Elveszett szemed című versben, többnyire akkor sem szabályos rímképleteket alkot, a rímek váratlanul bukkannak föl, így hatásuk még nyomatékosabb.
Az első ciklust befejező négysoros bravúros, többértelmű játék a szavakkal: „Akit felkap a hír,/annak híre megy./Akit nem,/annak marad.” (Akit)
A második ciklus címe nem ok nélkül P. Klee, avagy egy modern a posztmodernben. Azért írtam, hogy nem ok nélkül, mert valamennyi versben történik utalás Paul Klee-re. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért szentel egy egész ciklust egy magyar költő a svájci festőnek és grafikusnak? Ennek természetesen több oka is lehet, ezek közül kettőt emelek ki, amelyek össze is függenek egymással.
Az első, hogy Bereti hasonlóságot vélt fölfedezni Klee és a saját ars poeticája között. Klee-t úgy ismeri és értékeli a művészettörténet, mint a modern festészet olyan izgalmas alkotóját, aki egyetlen irány mellett sem kötelezte el magát. Miközben fölhasználta az izmusok eredményeit, mindazt, ami újat hoztak a képzőművészetbe, maga is gazdagította annak kifejező eszközeit újszerű megoldásokkal. Ő is tudatos alkotó volt, törekedett arra, hogy elméletileg tisztázza saját művészetének alapelveit.
Mindebből következik a másik ok, amiért Klee olyan hangsúlyosan van jelen a kötet verseiben, mégpedig az, hogy a művészi szándékok és törekvések hasonlósága nyomán Klee-t bizonyos értelemben alteregójának tekinti a ciklusban, és önmagáról is ír, amikor az ő alakját idézi föl, és olykor mint kortársát, sőt ismerősét, barátját szólítja meg a versekben. „P. Klee nem is tudta, hogy láttam,/amint megáll az emlékek becsukhatatlan/kapuja előtt és festeni kezd.” (P. Klee nem is tudta). „Én voltam félig ő/ ő meg félig én. Jött velem/ szemben P. Klee, … (Félig ő). A megkettőzött én bizonyítéka a P. Klee a születés kiáltásait hallgatja című vers, amelyben a festő nem is jelenik meg, mint a ciklus többi versében, a költő végig egyes szám első személyben szól valakihez, akit mi nem ismerünk.
Különösen ebben a ciklusban kelt hiányérzetet, hogy Bozsik István hagyományosan realista rajzai nem illeszkednek a Klee-t idéző versekhez, az illusztrációs jelleg legkevésbé ebben a részben érvényesül.
A ciklus utolsó verseiben mintha a kötet első költeményeinek társadalmi elkötelezettsége jelenne meg újra, ezekben néhol Klee mondja ki azt, amit az első ciklusban a saját nevében mondott.
Bereti Gábor kötete társadalmi elkötelezettségével és formai sokszínűségével ragadja meg az olvasót. Paul Klee alakjának beemelése a második ciklus verseibe pedig szellemes ötlet, amelyet a költő az én megkettőzésével új minőséget teremtve jól ki is használ. (Bíbor Kiadó Miskolc 2015)
Az Ezredvég régi előfizetője, a házasságkötése folytán harminc éve Lipcsében élő Kornagel-Hutóczki Piroska juttatta el hozzám a Vallomás rovatban Szász Kati Golgotája címmel megjelentetett írást, s ezzel felkeltette érdeklődésemet a történet főhősének sorsa és – immár magyarul is megjelent – két könyve iránt. Mivel a tudományos kutatóvá, íróvá lett egykori kamaszlány életének legfontosabb sarokpontjait a megemlékezés felvázolja, azokra itt nem térek ki.
A „főhős” – immáron Zahava Szász Stessel – 2009-ben jelentette meg angolul a témát részletesen kibontó Hóvirágok – Magyar zsidó nők Markkleergben, egy repülőgépgyárban című dokumentumregényét, melyhez az 1990-es évek közepétől kezdte meg az anyaggyűjtést. Ezt megelőzően azonban úgy vélte, a világ elé kell tárnia a magyarországi – mindenekelőtt a vidéki – zsidóság történetének, asszimilációjának, majd kiszolgáltatottá válásának, munkaszolgálatra és munkatáborokba kényszerítésének, szisztematikus megsemmisítésének „hétköznapi” történetét. Ezért a New York University-n 1991-ben (61 évesen!) megvédett doktori disszertációjának témájául az abaújszántói magyar zsidó közösség történetének feldolgozását választotta. A tézis jelentős mértékben kibővített, s a pontosan dokumentált tényadatok mellett olvasmányos stílusú formáját jelentette meg könyv alakban angolul 1997-ben Bor és tövisek Tokaj-Hegyalján – Abaújszántó zsidó közösségének története címmel.
A szerző szülőhelyén az 1700-as évek közepén kezdődött a zsidó bevándorlás Ausztria, Cseh- és Morvaország, valamint Lengyelország felől. Mivel a török kiűzetését követően jelentős szász és sváb betelepítés, valamint több nemzetiségű bevándorlás is történt, a terület soknemzetiségűvé vált, a zsidó közösség nem jelentett egyben kisebbséget is. A zsidók állampolgársági és jogi helyzete nem volt azonos a többiekével, mindazonáltal a II. József által kiadott türelmi rendelet kereteket biztosított közösségi életük folytatásához és a társadalom más csoportjaival való együttéléshez. Ez lehetővé tette egyrészt a zsidó közösség gazdasági helyzetének stabilizálódását: szőlősgazdák, bortermelők, borkereskedők, gabonakereskedők lehettek a szokásos kisipari, kiskereskedelmi tevékenységek – órás, szabó, cipész, rőfős, kocsmáros, stb. – mellett, másrészt iskoláik fenntartását, kulturális tevékenység – színielőadások, bálok – folytatását. A „többségi” táradalomba (mely az együtt élő több nemzetiség miatt nem is feltétlenül a magyart, hanem a nem-zsidót jelentette), történő beilleszkedésük következő lépését a kiegyezés jelentette, amikor is teljes jogú magyar állampolgárságot szereztek. Az abaújszántói zsidó közösség szinte kezdettől fogva magyar ajkú volt, a jiddist egyáltalában nem beszélték. A fiúk-férfiak a zsidó iskolában természetesen héberül tanulmányozták a vallási szövegeket, a lányoknak azonban csak az imádságokat kellett a hitoktatás keretében héberül megtanulniuk. Külső megjelenésükben – ruházkodás, hajviselet, bajuszos, borotvált arc – az egészen idős férfiakat és a rabbit kivéve nem különböztek Abaújszántó többi lakosától. A férfiak közül igen sokan vettek részt önkéntesként a ’48-as szabadságharcban, és sokan tértek haza kitüntetéssel az első világháborúból. Mindezek következtében a közösség zsidó vallású magyarként definiálta magát.
Mindezen előzmények tették érthetetlenné és felfoghatatlanná számukra a Horthy-korszak egymás után bekövetkező korlátozó intézkedéseit. A numerus clausus még alig gyakorolt rájuk hatást, minthogy egy ilyen kis településről kevesen jutottak el az egyetemig. Ám a kereskedelmi tevékenységtől való megfosztás már a megélhetést veszélyeztette, tartalékaik felélésével fenyegetett. Kiszolgáltatottságukat fokozta, amikor a munkaképes férfiakat a keleti hadszíntérre vitték munkaszolgálatra. Az otthon maradottakat megfosztották az információ lehetőségétől: újságot nem járathattak, ha volt rádiójuk, azt le kellett adni. Mindezek a lépések egy tudatosan kiépített rendszer láncszemei voltak: az állammal szembeni kötelezettségeit (adófizetés, jogszabálykövető magatartás) mindig betartó idősekkel, nőkkel, gyerekekkel el lehetett hitetni, hogy „valahová Északra vagy Keletre” fogják csak kitelepíteni őket. Ahogy korábban, most is engedelmeskedtek a hatalomnak, egyetlen szempontot tartva szem előtt: a családot minden áron egyben tartani.
A végkifejletet ismerjük: ami nemcsak a vidéki zsidóság csaknem teljes kiirtását jelentette, de azt is, hogy a visszatértek nem hazatértek, mert immár nem volt sem házuk, sem hazájuk. Lakásaikban idegeneket találtak, szüleik ruháját másokon pillantották meg. A tudományosan felmért adatokból kitűnik: az egykori közösség életben maradt tagjai emigráltak, nagyon kevesen Budapesten telepedtek le. (Bor és tövisek Tokaj-Hegyalján – Abaújszántó zsidó közösségének története, Noran Libro 2013)
Ebből, a már nehézségekkel küszködő közösségből, ám ugyanakkor szeretetteljes, boldog, nyugodt családi légkörből ragadta ki a tudatos antiszemitizmussal felhergelt magyar társadalom és annak fasiszta államapparátusa sokszázezer társával együtt Szász Katit és húgát, akiket az mentett meg a haláltól, hogy a háború utolsó évében már a gyermek munkaerőre is szüksége volt a német hadigépezetnek. Ennek következtében a napnak abban a 12 órájában, amíg a gyárban voltak legalább fedél volt a fejük felett, és nem voltak kitéve a táborparancsnok és a felügyelőnők kegyetlenkedéseinek. Ez azonban önmagában nem lett volna elég a túléléshez, elengedhetetlen volt, hogy a női foglyok – köztük kamaszlányok – testvérként összetartsanak, idegenek testvérközösséget alakítsanak ki, mindenben segítsék, támogassák egymást. A tábori szabályok a minimálisra korlátozták a rabok kommunikációs lehetőségeit, rejtett formában – korabeli slágerek dallamára az aktuális eseményeket megszövegezve – sikerült az itt-ott felcsípett információkat megosztaniuk egymással. Az életben maradás másik igen fontos motivációja az a naiv hit volt, hogy a hozzátartozók valahol életben vannak, s ha mindennek a szörnyűségnek vége lesz, régi otthonukban újra találkoznak majd. Sokakat ez a hit mentett meg attól, hogy megérintsék a nagyfeszültségű árammal telített kerítést, s hogy túléljék a halálmenetet is.
Zahava Szász Stessel rendkívül alapos tudományos kutatómunkát, levéltári munkát végzett a tények rögzítése érdekében, rengeteg szóbeli, telefonos és írásos interjút készített az egykori foglyokkal emlékeik felidézése, pontosítása céljából. Előbbi művéhez Elie Wiesel, ez utóbbihoz Randolph L. Braham írt fülszöveget hitelesítve ezzel a szerző munkáját. S ehhez még hozzáfűzhetem, mindkét mű letehetetlenül olvasmányos. (Hóvirágok – Magyar zsidó nők Markkleeergben, egy repülőgépgyárban, Noran Libro 2015)
Zsolt Béla neve az 1994-es Új magyar irodalmi lexikonban címszóként nem szerepel, neve csak mint feleségének, Zsolt Ágnesnek férje fordul elő. (Zsolt Ágnes adta közre az 1944-ben Auschwitzban megölt, 13 éves Heyman Éva naplóját. Ez a kiadás Éva lányom címmel 1948-ben jelent meg, új kiadás magyarul 2011-ben készült belőle A piros bicikli címmel.)
Zsolt Béla Kilenc koffer című megrázó memoárját 2015-ben olvastam. Pedig volt egy l980-as kiadása is. Egy idézet kívánkozik ide: „Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Bár nincsenek illúzióim, az eddigi – szűk környezetemben végzett – közvélemény-kutatásaim alapján szinte senki se hallott róla. Évekig vártam az új kiadást, mert a polcomon heverő, antikváriumban beszerzett nyolcvanas évekbeli hányatott példány olyan visszataszítóan néz ki, hogy nem volt gusztusom kézbe venni…” (Novics János)
Miért olyan megrendítő napjainkban ez a régen írt memoár?
Válaszul legszívesebben részleteit idézem. Az első oldal a kórházban játszódik, ahol a csendőrök nem engedik a holttesteket eltemetni, és azok csak gyűlnek, gyűlnek.
Mi veszett el 1944. március 19-e óta, amikor a náci Németország csapatai megszállták Magyarországot? – kérdezi a kórházban fekvő Zsolt Béla. „Elsősorban elveszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, s voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor például a szerelmet majdhogy nem is vettem tudomásul tőle.”
Így vall a hazáról a nagyváradi író, újságíró, aki pályáját a zsidótörvények miatt nem folytathatta, aki felesége kilenc koffere miatt nem utazhatott se Madridba, se Lisszabonba, se Párizsba, és végül visszakerült Budapestre, ahonnét munkaszolgálatosként Ukrajnába hurcolták, majd a nagyváradi gettóba, később a bergen-belsen-i koncentrációs táborba, ott szabadult fel.
Aki olyan keretlegényt látott Ukrajnában, egy Egreskáta környékére való földmívest, aki az egyik munkaszolgálatost „előbb két kézre fogott puskájával agyonverte… aztán röhögve levizelte.”
Aki emlékszik a vörös Grószra, az egyetlenre a tömegsírt ásók közül, aki a barátságos csendőr ajánlatára szökni próbált, majd visszaszökött a gettóba, ahová „szinte önfeledten csusszant be… mint a megbűvölt antilop az óriáskígyó torkán.”
Emlékezik egyik bajtársára, Friedländerre, aki egyik fiát eltemette, aztán megpróbálta a másikat kivinni sírásónak, hátha annak sikerül megszöknie.
A keszeg hitoktatóra, aki kivételezést kapott a parancsnokságtól a gettó elhagyására, és azt kiabálta: „… én a csehek ellen harcoltam Nagybiccsén, csendőr úr! Én mindig a legnagyobb magyar voltam csendőr úr! A legnagyobb magyar!”
Emlékezik kérdésére, amikor megkérdezte az Obergefreiertől:
– Alázattal kérdem: mi történjék a kutyákkal?
És a válaszra:
– Ez a disznó zsidó még összetemetné a kutyákat az emberekkel!
A részeg ezredesre, aki azt tanácsolta neki, „a tintazsidó”-nak, hogy telefonáljon segítségéért Roosevelt barátjának.
Feleségének hisztérikus kiabálására:
– Mi közöm nekem a maga eszméihez, a politikához és az irodalomhoz? Én váradi polgárnő vagyok, haza akarok menni a szüleimhez, a gyerekeimhez!
Egy jelenetre, amikor a tizenkét éves Kolja csatázik egy német katonával, nehogy kicipeljenek egy haldoklót a halottak közé, és akinek végül a náci azt üvölti: – Én nem bántom a zsidóidat! Bántja a hóhér!
Az emlékirat második része, amelyből csak két fejezet készült el (az első rész 44 fejezetből áll) a nürnbergi pályaudvaron játszódik, ahol ugyanolyan pökhendi hang mondja be a vonatok indulását és érkezését, amilyen pökhendi hang a győzelmi híreket hirdette a háború első éveiben.
Ma, 2016-ban, Zsolt Béla regénymemoárját legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném, ha még tanár volnék. (XXI. Század Kiadó, 2015.)
José Saramago magyarul 2010-ben megjelent, Az elefánt vándorútja című regényének két főszereplője Salamon (az utóbb Szulimánnak átkeresztelt) elefánt, és az indiai elefánthajcsár, (Szubhro, aki új urától, a bécsi főhercegtől a Fritz nevet kapta). Ők vándorolnak a regényben, amely a 16. században játszódik, Belémből, a portugál király udvarából fél Európán át, keresztül az Alpok hágóin az osztrák fővárosba.
Miért ez a hosszú vándorút?
III. János portugál király azzal kívánta meglepni unokaöccsét, Miksa főherceget, hogy a nászajándék mellé egy indiai elefántot küldött neki. És amit egy király elhatároz, azt elefántnak, elefánthajcsárnak végre kell hajtania. És végre kell hajtaniuk az ökröknek, akik az elefánttakarmányt szállítják, a katonáknak, akik a menetet kísérik. Egyszóval mindannyiuknak.
Saramago regénye pompás szatíra. Két rokonszenves szereplője van, az elefánt és az elefánthajcsár, a sitar. A többiek, legyen az egyik parancsnok, a másik főherceg, voltaképpen ostoba fajankók, aki szolgáik, a titoknokok, írnokok nélkül semmit sem érnek.
Egy székesegyházi pap kívánságára a sitar még le is térdelteti az elefántot a templom előtt, hogy új csodát produkáljon a bámész hívőknek, akik elefántot még sose láttak.
Az elefánt földi pályafutását egy téli napon, az ezerötszázötvenharmadik esztendő utolsó hónapjában fejezi be.
Valóban? Vagy netán 2016-ban? Ki tudja! Ez a remek szatíra ugyanis napjainkról szól, én ugyan öt évvel a hazai megjelenés után (Pál Endre mesteri fordításában) olvastam el, ám mintha egy mai regényt olvastam volna a 2010-ben, 90 éves korában elhunyt nagy portugál írótól. (Európa Könyvkiadó, 2010.)
