Az itt olvasható verseket maga a szerző rendezte kötetté élete utolsó heteiben, szigorúan ragaszkodva megírásuk időpontjának sorrendjéhez. Ezen a beosztáson nem változtattunk, az első rész négy ciklusa az évek szerint (2010, 2011, 2012, 2013) alakult ki. A második rész egy összefüggő versciklus, Tabák András utolsó, megrendítő költői műve, a (Jutkának, rákbetegen) ciklus. A Járkálj csak, halálraítélt költőjének verseivel rokoníthatók ezek az írások. A versciklus 16. darabját idézzük:
A legkeservesebb, hogy mit sem tehetek ellene
Tanácstalan kívülállóként kell észlelnem
Miképpen roncsolódik szét belül a testem
A siralomházba zárt halálraítélt érezheti ezt
Aki tudja, hogy az ítéletet könyörtelenül
Végrehajtják, csak éppen azt nem közölték vele
Mikor
Tabák András halála napjáig, 2014. április 23-ig dolgozott, látta korrektúrában az Ezredvég folyóirat május-júniusi számát, valószínűleg áprilisban írta az említett versciklus két utolsó darabját. Befejezésül a 25. vers sorait idézzük:
Félek, mint valami hazulról kitaszított
És azzal is tökéletesen tisztában vagyok
Hogy ami velem történik, visszafordíthatatlan.
Igen, megbékéltem vele, nem vívok
Értelmetlen és ostoba szélmalomharcot.
És mégsem tudok semmit sem tenni ellene.
Félek.
2010
(Öreg kutyánk elaltatásakor)
Tóbiás, élt 17 évet
Haldoklóit már az orvos asztalán
Megtört szemével kettőnket lesett
És mintha csak szólva mondta volna:
Jó lenne szeretni még titeket!
(Árpádsávos versike)
„Alig vannak már, és nem
mindig ismerjük fel őket.”
(Egy j.-i Jobbik aktivista)
Túl kevés a zsidó
a zsidó
És nincsen reá szem
nincsen szem.
De bezzeg a cigány
a cigány
Azt látjuk mindet ám
mindet ám!
(Szabó Ervinhez)
Hallod-e, mondd, az odvukból előbújt senkik ricsaját?
Hogy eljött ím az idő nagy művedtől megvonni nevedet?
Lásd be, tán néked is üdvös e buzgó honffy-acsargás.
Ily szégyenidőkben a Könyvtár ne viselje tiszta neved.
(Mese egy édesanyáról)
A férje muszos volt Ukrajnában,
de ő nem volt csillaggal bélyegzett.
Mégis képzelhetetlen: kisfiát
egy szép nap – csak úgy – magára hagyta
(ki aztán Bergen-Belsenbe került),
ő meg egy tanyára menekülve,
és ott mindent feledve felejtve
végül is túlélte, amit túlélhetett.
Vagy harminc évig élt még azután
(ismertem őt, minthogy szegről-végről
vidéki rokonunk volt valahogy),
és mindig csak csodálkoztam rajta:
eszik-iszik, jár-kel és beszélget,
s egyáltalában mindenben úgy tesz,
úgy viselkedik minden dolgában,
mint bármely más idősödő asszony.
S emlékszem, nagy tisztességgel temették el.
(1938. karácsony)
Azon a karácsonyon, alig tíznaposán,
Mikor először meglátván jól szemügyre vett,
Etédi székely nagyanyám (sárga szalagos
Göncében munkaszolgálatból épp hazatért
Apám, s anyám is, ekképp beszélte el utóbb)
Kitárta erős karjait, és fátyolozott,
Mély hangján így szólott kettejük színe előtt:
Krisztus sebeire fogadom néktek itt,
Hogy ez oktalan, parány gyermeket mindentől,
Jövendő bajtól, rossztól, ráleső gonosztól
Megóvom mai mostantól – ameddig élek.
S így lőn.
(Tbc)
W., az idős tüdőgyógyász mondja
A kór, mint egy szörny búvópatak,
Felbukkant újra közöttünk, holott
Elapadtnak hittük örökre már.
Én meg nem tudok vállat rándítani
Cinikus mód: „Nagy baj még nincsen,
Hisz a kázusok rendre romák csak.”
Csak?
Bajtársai voltak apámnak,
Velük együtt ölte meg őt az SS.
2011
(A tábori püspök adomája)
A galamblövészet túl bajos dolog
Mondta egy ízben a nagyszavú püspök
Rettentő gond az elsajátítása:
A madár, ha él, az Úr teremtménye
Agyagból formázva meg sok a költség
Mely az edző lövészfi zsebére megy.
Ám egyik bajtársam még Orgoványban
E gondot leleménnyel orvosolva
Különítménye nagy gaudiumára
A szükséges lövőgyakorlatokra
Felette remek fegyvercélt eszelt ki:
A homokba ásott bitangok fejét.
(Egy tévedt denunciánsra)
Kételyek őt aztán sosem sebezték,
Vakbuzgón hitt, akár a templomjáró.
Mikor látta, hogy omlóban az oltár,
Kételyek nélkül váltott köpönyeget.
Ám ismét vak lóra tett. E magyari
Ó-új világban zsidók nem kellenek.
(Aki másnak vermet ás)
A „Kalendáriumi történetek”-ből
Amidőn Hitler Adolf és pártja abszolút
Többséggel, ezerkilencszáz-harmincháromban,
Győztesen bevonult a berlini Reichstagba,
Sokféle pusmogás járta Némethon-szerte.
Ám prof. doktor Witt udvari tanácsos, aki
Nemcsak nagyhírű, tudós pszichiáter volt, de
Liberális gondolkodású férfiú is,
Nem tűrte a rosszhiszemű feltevéseket.
Kifogástalanul szabad voksolás történt,
Hangoztatta, és annak eredményét minden
Emberfia kutyaköteles elfogadni,
Meg hogy különben is: vox populi vox Dei.
S mert szívéből megvetette a felelőtlen,
Koholt szóbeszédet, úgy döntött, mihamarább
Szerét ejti, hogy elmenjen a Vezér (s most már
Kancellár) egyik nagygyűlésére, ahol majd
Végre személyes véleményt alkothat róla.
Így is tett. Az első adandó alkalommal
Maga is ott szorongott a milliós tömeg
Elülső soraiban, a hatalmas téren
(Egy már korosodó, elegáns úr kalapban,
Sötétszürke öltönyben, fényes lakkcipőben,
Könnyedén sétapálcájára támaszkodva,
A barnaingesek siserehada között),
Hogy meghallgassa a várva várt szónoklatot.
De tán tíz teljes perc sem telt el a beszédéből,
Amikor monokliját kiejtve szeméből,
Néma döbbenettel bámult rá a mellette
Kemény „heil”-eket harsogó SA-legényre.
„De hisz ez az ember ott nagyon beteg – mondta. –
Akut beteg ez a mi új kancellárunk, uram –
S azzal fel is állította diagnózisát.
Psychosis maniaco-depressiva. Semmi
Kétség, hogy tüstént a klinikánkon a helye!”
Harmadnap prof. doktor Witt udvari tanácsos
A javasolt klinikán találta magát, mint
Ápolt, különös szigorral elkülönítve
A zárt osztályon. Ott aztán csakhamar elhunyt.
(Az új tankötelezettség)
Végre is mi végre tudás
Ama sok rest, rút, húgyagyú
Panelsuhancnak, tanyasi
Tahónak, bunkó cigánynak?
Tanulás, könyv, gimnázium?
Értelem? Öntudat? Látás?
Netalántán – fölismerés?
Ácsi! Ez veszélyes lehet!
Kezdje csak, kezdje robotját
Még jókor, kissihederként,
„Beszélő szerszámra” hiszen
Vevő a piac ma is ám.
(Róla)
Jobb lett volna, tudod, mondta fiam
ha soha meg nem születik
ez az ember
Sívó unalom lenne, feleltem
ha nem élne közöttünk itt
ez az ember
(Róluk)
A tv előtt ülve
Az arcuk veszítik
Sajnálkozik rajtuk
A politológus
Ezek? – és csak nézek
Hisz arcuk ezeknek
Nem is volt sohasem
(A Történelem Ura)
Aznap Gábriel volt a jelentéstevő
Arkangyal. „Hát lássunk hozzá, monda az Úr,
S milliárd évek bevett szokása szerint
Áttekintették sorra az előző nap
Eseményeit a Világmindenségben
Nem hagyva ki egyetlen galaxis
Mégoly parányi pontját sem, ahol élet
Teremtetett. Sor került természetesen
A Földre is. „Itt, sajnos lenne valami –
Mondta Gábriel, mármint a magyarokkal…”
„Tán újra ungorkodnak az onogurok?” –
Tréfálkozott az Úr, mert történetesen
Jókedvű napja volt, s az ülőzsábája
Sem kínozta aznap, holott az rendesen
Meggyötörte már jó évmilliók óta.
„Ki vele, ne kímélj! Nógatta Gábrielt. –
Attól a népségtől el vagyok készülve
Mindenre, Gábriel fiam, nekem aztán
Elhiheted.” No, erre aligha, vélte
Magában Gábriel, de tanácsosabbnak tartotta,
Hogyha bölcsen hallgat és némán
Nyújtja át az Égi Sajtóiroda friss
Kőnyomatosát, csak annyit fűzve hozzá,
hogy ugyanis megalakult az új ország-
Gyűlésük abban a cifra palotában,
A Hister partján. „Az a Duna, gyermekem,
Korholta meg az Úr, földrajzból szekundát
Érdemelsz” – azzal megtörölgetvén és az
Orrára tűzvén pápaszemét, ajkait
Mozgatva a hivatalos lap böngészé-
Sébe mélyedt. „Úgy látom – mormolta közben,
Ez valami új törvény tervezete, és
Igazán hízelgő reám nézve Haliga csak:
Mi, akik hiszünk abban, hogy Isten a tör-
Ténelem ura… Nem értelek, Gábriel
Fiam! Hiszen ez szép, mondhatnám, nagyon szép,
Amellett megható és páratlan ebben
A mai eretnek és hitetlen Világ-
Mindenségben. A történelem ura… Ez
Igen, tetszik nekem. Vakarózhatnak most
Minden galaxisban az istentelen
Gáncsoskodók! Szavamra, fiam, bizony én
Ki se néztem volna belőlük, az örök
Bajkeverőkből ilyen emelkedett és
Nemes szellemet.” „Csak olvasd tovább, Uram
Azt a preambulumot” – kérte szárazon
Gábriel. És az Úr silabizálgatta tovább,
mígnem hatalmas, ősz busa szemöldöke
Szálanként fel nem borzolódott dühében.
„Micsoda? Mit hablatyolnak össze ezek?
Békediktátum…Trianon…” Aha, most már
Emlékszem! Jól az orrukra koppintottam.
(Ady-variáció, 2011)
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”
Fölszáll majd a páva az Ország Házára,
Szegény magyari nép szabadítására.
(Egy kis collie-ra)
Éppen egy éve, hogy meghalt,
de nem szűnik hiánya.
Éjenként vakkantására
riadok máig is még.
(Száj zár)
Néha-olykor elfog a vágy
Oly jó volna beszélni
Valakivel
De már csak hallgatni tudok
S meghallgatni még mindig
Bárkiket is
(Törpetár)
Három törpe tett tavaly taccsra titeket,
hahotázott román barátom kilencven
elején, s néven is nevezte őket mind.
Csakhogy van ám egy negyedik törpénk is még,
aki itt jő trappolva most, tíz tavaszán,
bevégzendő a nemzeti taccsra-tevést.
(Kutyánk árva kincseiről)
A szobában négy labdája
most is ott áll a sarokban,
odatéve.
Ó istenem, hogy rohanna
szél-nyargalvást felkapni mind,
hogyha élne!
(Egy ostoba plakátra)
„Elvtársak, itt a vége!”
Kommunistázó plakáttal harcolni
Megrögzött antikommunisták ellen –
Csökött magyar világunk
jellemző kórisméje
(Egy bonmot-ra)
Bizony igaza van!
Ha csak a szavait nézzük,
pusztán pszichopata.
Ha tetteit – gonosztevő.
(Hitler mondja)
Az „ Asztali beszélgetések” margójára
Én mit se bántam, ha némelyek
barna bolsevistának neveztek.
Ellenkezőleg: kedvemre volt.
Tudtam, e képtelen állítás rést
üt majd ellenségeim hadsorán.
(Egy esti jókívánságra)
„Meg fogunk találni, ne félj” –
bíztat a halk telefonhang.
Legfőbb ideje, testvérek!
Negyvennégyben nem sikerült.
(Egy Jobbik-toborzón)
Kis falu, közösségi ház, vasárnap délután
Szállingózó közönség, nyájas gárdisták, az
Új Erő Tagtoborzó gyűlése, mindenkinek szabad a bemenet
A szónok Pestről jött, országos képviselő
Kulturált megjelenés, halk és iskolázott hang
Jól formált, választékos mondatok, nyelvtani tökély
A mondanivaló nemes: az ország a népé legyen
És hogy a népé is lesz, arról az egyetemes
Magyarság üdvére a Mozgalom gondoskodni fog
Amint hatalomra kerül, biztosít bennünket
S nem ágálva, nem izomból, nem erőszakkal, isten őrizz
Tolerancia, meggyőzés, türelmes napi aprómunka
Váratlanul az asztalra csap, tenyere csak úgy csattan
De hogyha kell – dörgi –, lesznek más módszereink is
Ilyenkor mondta mindig gyerekkoromban nagyanyám
Ni csak, ni csak, farkas kandikál be az ablakon
2012
(A vezéri fotókra)
Évről évre rosszarcúbb
És nem az idő teszi
A közhely ezúttal tény
Felelős negyvenen túl
Az arcáért az ember
(Egy polgármesternek)
„Mindenki annyit ér, amennyije van”
Lelke mélyébe világít e szentencia, uram
Ripők kulák-bölcsesség ez a legjavából, uram
A basagazda dölyfe cselédsége iránt, uram
(Tisza István új, zuglói szobrára)
Ím ő az itt, ki győzelmes
Harcokat vívott meg egykor
A tulajdon népe ellen
És labanc ősei vágta
Csürheösvényen törtetve
Az ország sírásója lett
(Tandori-emlék '97)
Ott ültünk TD-vel, hármasban, Bécsben
(a Collegiumban akadtunk össze vele),
a köd ülte Csatorna mellett, a már bedőlő,
nyirkos, őszi estben, a Flossgasse sarki
kredences-stelázsis, bizarr kis csehóban,
a „sárbogárdi restiben”, ahogyan neveztük,
és egynyolcad borocskát szopogatva
kutyákról beszélgettünk, versekről meg turfról –
s aztán hosszas-soká egy volt, vak verébről.
A legszebb esténk volt abban az évben.
(Landler)
1919. május 1.
Ki a pince sötétjéből napfényre lépett egyszer,
nem kényszeríthető többé a pincesötétbe vissza
Így beszélt egykor Landler
és igaza csak ma dereng fel
(A Nép Nevében)
„Dögöjjetek Meg Cigányok!”
Egy tar józsefvárosi tér
Éke-szépe e fal-irat.
S hogy kétség ne essék, a Nép
Nevében a kéz még oda-
Rótta alá: „Hajrá Jobik!”
2013
(Werbőczy utódok)
„Szocializmus vagy barbárság?”
(Rosa Luxemburg)
Ünnepileg törvénybe tették,
Hogy a kommunizmust mostantól
Törvényen kívülre helyezik
És ezzel a maguk részéről
Bevégzettnek nyilvánították
A két évszázados nagy vitát –
A barbárság javára
(Egy újságcikkre)
Csak épp egy percre hökkent meg az
Hogy H.-ban a Jobbik főnöke
Egy helyi hotelzenész cigány
Aki felettébb büszke erre –
Hitler kedvelt látnoka, kit a
Kezdetekben különösképpen
Kegyébe vont, egy szélhámos cseh
Zsidó volt: bizonyos Hanussen
No de, mi lett Hanussen sorsa?
(Horthy)
Senkinek született
Senkiként élte le életét
S mint senki halt meg
Ám egyetlen cselekedetével
Mégis halhatatlanná
Tette vitézi nevét:
Egymillió magyar
Állampolgár halála
Megsemmisítő táborokban
Harctereken vagy
Városaink ostromakor
Példátlan történelmünkben
Amit ez a senki elkövetett
(Radnóti)
Jól emlékszem még ifjúkoromból
Ahogy a középiskolások rajongtak érte
Voltak, akik harminc-negyven versét is
Könyv nélkül tudták és szavalták
Baráti összejöveteleken, s voltak
Akik nemcsak Petőfi, de Ady és József
Attila elé helyezték túlzó lelkesedésükben
Ma alig hallani róla. S ha igen, csupán
Elszomorító dolgokat: összetörik és
Vörös festékkel öntik le szobrait, melyeket
Aztán dohos pincékben rejtegetnek jobb híján
Hogy verseit ma már két nemzedék nem ismeri
Vagy ha mégis, úgy gondolnak rájuk, mint pállott
Komcsi eszmékkel fertőzött zsidó sirámokra
Egy ismert irodalmárunk a minap nem átallotta
Kijelenteni, hogy Wass Albert gyakran szebb,
Igazabb, mélyenszántóbb és magyarabb verseket írt nála
2013-2014
(Jutkának, rákbetegen 1)
Csontig fogyva, megritkult hajjal
S holtfáradtan, mint egy megsebzett
Kis állat – így várlak, magamban
Vinnyogva, haza nap nap után.
(Jutkának, rákbetegen 2)
Kétszer estem össze, miután
A kórházból hazajöttünk
A szokásos kemo-kezelés
Után: a lépcsőházban lent
Később a fürdőszobában fent
S csak centiken múlt, hogy a fürdő-
Kád peremén szét nem zúztam
A koponyám, közben még össze
Is csináltam magam s mindent
Magam körül. Te meg szótlanul
Takarítottad fel azt az
Ocsmányságot, egy zokszót
Sem ejtve, gondosan, gyorsan
Fegyelmezetten, melyek minden
Dolgaidban jellemeznek
Én csak álltam pőrén, szarosan
Szemlesütve, halálfejjé
Soványult arcommal és arra
Gondoltam magamban, hogy sok
Időm már nem lehet hátra
(Jutkának, rákbetegen 3)
Azért, tudod, furcsa
Hogy lefekszem este
És fogalmam sincs, hogy
fölébredek-e még
(Jutkának, rákbetegen 4)
Dr. Cseprekál Orsolyának ajánlom
Elragadó, okos, fiatal nő
Ki, miután megvizsgált, azt hiszem
Hogy nefrológusnak is kiváló
És szép. Szép, mint egy vers
S tudjuk, nincsen
Semmi, mi egy versnél szebb lehetne
(Jutkának, rákbetegen 5)
Meghaltam az éjjel
Ezt álmodtam
Álltam az utcán
(Talán egy parkban)
És egyszercsak süllyedni kezdtem
Hiába nyújtogattam
A két karomat segélykérőén
Senki sem ragadta meg
Én meg csak süllyedtem
Süllyedtem egyre, egyre
Míg valami jéghideg
Bűzös, iszapos lé el nem nyelt
Senki sem volt ott
Senki sem látta
Rémült haldoklásomat
S végvonaglásaimat
Hát ez a halál
Most már tudom
A dermesztő, sivár
Abszolút magány
(Jutkának, rákbetegen 6)
A szerelem
Mindeneken túl
A szerelem
Mindeneken át
A szerelem
Az tért vissza, lám
Öregségemre, betegen
A szerelem
A múlhatatlan, örök
Szerelem irántad
(Jutkának, rákbetegen 7)
A fáradtság
Ez az átkozott
Hullafáradtság
A legrosszabb
Mindenek között
Ezzel kelek
Ezzel fekszem
Néha már az ájulás
Szélén állok
Meddig tart ez még
Meddig kell tűrnöm
Véget ér-e
Valaha is
Vagy már csak
Velem együtt
(Jutkának, rákbetegen 8)
Gyűlölöm, amikor sajnálnak
Amikor látom a szánakozó
Pillantásokat, hogy „ó, szegény”
De légióként a vigasztaló
Szavakat gyűlölöm, meg azt, ha
Arról papolnak, hogy mennyien
Fölgyógyultak ebből a bajból
(És már sorjáznak is a nevek)
Mert hittek és bíztak magukban
Akárcsak azok a hősök, kik
Kínzó náthájukból keltek fel
És minden egyes alkalommal
Melegen bíztatnak, hogy már csak
Cseppnyi idő s velem is minden
A világon rendeződni fog
A pokolba veletek mind-mind
Ott a helyetek egytől-egyig
(Jutkának, rákbetegen 9)
Azt álmodtam, hogy sétáltam a lucskos, őszi utcán
Egy padon, a házunkhoz közel, két férfi ült
Egyikük idősebb volt, fiatal a másik, szinte siheder még
Ő az! – kiáltott fel az idősebbik, és rám mutatott.
Most elkapjuk a disznót – így a másik. – Leszoktatjuk majd
Hogy versekben gyalázza a Főméltóságú Úr emlékét
Arról a Horthy-versemről beszélhettek, melyet a minap publikáltam
De le ám! – szólt az idősebbik. – Méghozzá most azonnal
S láttam mindkettőjük kezében az előhúzott pisztolyt
Futásnak eredtem (én, aki lépni-járni alig tudok)
Futottam inam szakadtából, még a nyúlnál is sebesebben
Le is maradtak üldözőim, csak vaktában lövöldöztek utánam
Én meg berontottam az utcánk végi nagy borkereskedésbe
Segítség – kiáltottam –, üldöznek! Három kiszolgálólány volt
Az üzletben. Semmit sem kérdeztek, semmit se szóltak
Hanem betuszkoltak hamar egy hatalmas raktárba. Olyan
Hatalmas volt az a raktár, amilyent még nem láttam
Mint ahogy nem láttam a végtelenségbe nyúló állványok
Tetejét sem a homályban, csak azt, hogy borospalackok
Megszámlálhatatlan sokasága sorakozik a polcokon. Két állvány
Közé dugtak be a csajok, egy hevenyészett, de egész kényelmes
Kis kuckóba. Rettegtem. Rettegtem, hogy üldözőim mégis rám
Találnak, meg attól is, hogy ledőlnek és maguk alá temetnek
A tömött, italos állványok…
Itt megszakadt az álom, de nem tudtam fölébreszteni magam.
Az álom pedig folytatódott. Nem ősz volt már, hanem forró
Nyár, hétágra sütött a nap. Téged láttalak, Jutkám, magam
Előtt, amint az élünkön haladsz, egy hullámgörbe jatagánt
Lóbálva, valamelyik hivatalos ázsiai utadról hozhattad. Utánad
Én lépkedtem, két oldalamon szorosan a két fiam, egy-egy vadiúj
Automata pisztollyal a kezükben. Mögöttem pedig, mintegy
Utóvédként, a menetet zárva, Kata lányom, nyakában egy világ-
Háborús dobtáras géppisztollyal. Mindez nagyon kedvemre való
Volt. – Biztonságban vagyok – gondoltam elégedetten. – Most már
Jöhetnek horthysták, nácik, nyilasok…
Hát ilyenek és ehhez hasonlóak az álmaim mostanában
(Jutkának, rákbetegen 10)
Talán nem is
Versek ezek
Talán csupán
Szösszenetek
Ám ezek a szösszenetek
Maga a nagy
Széles világ
Számomra most
(Jutkának, rákbetegen 11)
Hetente négyszer a lakásban egyedül
A négy fal között. Ez bizony olykor-olykor
Fura gondolatokat kelt az emberben
Nehéz bírni és tűrni, holott mindig is
Türelmes alaptermészetű voltam, ki
Némán viseli el a gyűrődéseket
Vagy ateista létemre szégyenszemre
Imádkozzam tán? Ne vígy a kísértésbe
(Jutkának, rákbetegen 12)
Hónapok óta nem jártam itt
Nagyon hiányzott az a nyáron
Poros, ősszel-télen lucskos és
Sáros jász falu, Dózsa, ahol
Bokáig süllyedsz a latyakban
De hát ugyan érdekel is ez
Mikor a jóbarátok, Miklós,
Béla, Marika, Kati, Ili
S még a mindig komor Eszmi
Is felvidul, amikor meglát
Hogyne hatna meg e szeretet
Mely oly önzetlen, mint az enyém
Irántatok. A klinikai
Kezelés képzelhetetlenül
Hosszú ideje alatt részben
Ti tartottátok bennem azt a
Bizakodást, hogyha teljesen
Nem is, azért úgy-ahogy talpra
Állok ebből a gyilkos kórból
Milyen gyakran gondoltam rátok
Barátaim, azokban a leg-
Keservesebb napokban, mikor
Veszni éreztem minden reményt
Barátságotok azóta úgy
Őrzöm magamban, mint valami
Ritka, romolhatatlan kincset
(Jutkának, rákbetegen 13)
Szép volt veled az egész elmúlt esztendő
Gyakran kórházban, húszórás infúzióra kötve
Ami azzal a rohadt kemoterápiával jár
Máskor meg rongyfáradtan, naphosszat nyomva
Otthon az ágyat, s nem tudni semmi bizonyosat, semmit
Ennyi időt, azt hiszem, még nem töltöttünk együtt
S bármilyen morbidnak tetszik is, soha ennyire boldognak
Nem éreztem magam, úgy összeforrtunk egymással
(Jutkának, rákbetegen 14)
Ó, gyermekkoromban a rézmozsarak
Fürge-víg csengése-bongása
Vasárnaponként! Még most is
Halvány mosolyra fakaszt az emlék
Hogy illatokból és mozsárhangokból
A konyha szokatlan sürgés-forgásából
Miként is próbáltam kitalálni
Vajon miféle sütemény-finomság
Készülődhet a zömök rézedényben
Mindez attól ötlött föl bennem, hogy
Ma reggel úgy ébredtem, mint akit
Egy mozsárban ízzé-porrá zúztak
(Jutkának, rákbetegen 15)
Kurta, átmeneti javulás után
Látod, megint csak visszaesés
Bizonytalanság, tompa fáradtság
Törődöttség, tehetetlen elveszettség
S olykor már-már a széthullás réme
Járni meg újra alig-alig tudok
Igaz persze, hogy agyongyötörnek
Injekciókkal, infúziókkal, szüntelen
Vérvételekkel, számolatlan-termérdek
Gyógyszerekkel, rapid inzulinnal
Miközben vészesen vizesedik a hasam
(Mert hasnyálmirigyrákomat, ugye
Csak cifrázza réges-régi cukorbajom)
Már ki sem ismerem magam, hogy
Ez vagy az a tünet vajon mit jelentsen
Azt pedig, hogy belül mi megy végbe
Bennem, nem túl szívesen tudnám meg
Csupán azt érzem, hogy fogy az erőm
És a reményem, mely eddig se volt
Valami sok. No de, azért tartom magam
Habár egy-egy váratlan fél-kómás állapot
Mely be-becsúszik hajnalonként néha
(S melyből az ébredést csakis neked
Köszönhetem) megrettent és elgondolkodtat
Egyetlen dolog tölt el ugyanis
Valóban iszonyattal: egy kóma okozta
Végzetes, menthetetlen elhülyülés
(Jutkának, rákbetegen 16)
A legkeservesebb, hogy mit sem tehetek ellene
Tanácstalan kívülállóként kell észlelnem
Miképpen roncsolódik szét belül a testem
A siralomházba zárt halálraítélt érezheti ezt
Aki tudja, hogy az ítéletét könyörtelenül
Végrehajtják, csak éppen azt nem közölték vele
Mikor
(Jutkának, rákbetegen 17)
Erősen alkonyodik
Fekszem a sötétedő szobában
Katát várom, mindig
Öröm, ha éppen ő jön
Milyen különös is ez
Hosszú esztendőkön át csak
Éltünk amolyan apa-lánya
Szokványos kapcsolatban,
Néha hetekig nem láttuk egymást
Aztán, már több mint egy éve,
Mikor megtudta tőled, mi is
A helyzet velem, engem kért
A telefonhoz, és elsírta magát
Annyira szeretlek! Mondta
Mármost tudom, sem ő, sem én
Nem vagyunk érzelgős természetűek
S azt is tudom, hogy ez a kis nő
Aki gyerekként oly pici volt
Hogy elfért a tenyeremen
Most okos, szép, két gyermekes
Szívós és határozott asszony
Aki nem riad meg a világon semmitől
Ezért talált úgy szíven, amit mondott
Sajnálom az elvesztett éveket
Félek, már túl kevés az időm
Hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz
(Jutkának, rákbetegen 18)
Minden nap csak rosszabbodás
És a nem tágító, lassacskán állandósuló
Fájdalom, amit te is tudod, nehezen tűrök
Ma például szerettem volna megírni
Valamit, mely már megfogalmazódott
A fejemben, pusztán papírra kellett vetnem
Döbbenetemre a szavak kicsúsztak a kezemből
Az agyamat pedig mintha kimosták volna
Egyetlen betűt sem tudtam leírni
Csak ültem az asztalnál s dermedten
Bámultam magam előtt az üres papírlapot
(Jutkának, rákbetegen 19)
Ez az energikus, dolgos, meleg kéz
Ez fog legjobban hiányozni
A kezed
(Jutkának, rákbetegen 20)
Ó, csak azt ne, csak azt ne
Csak azt ne, hogy az átkozott gének
Kiszámíthatatlan, rejtélyes gonoszsága
Valamiképpen bármelyiküket is leterítse
Hiszen a mi családunkban csak az én
Apai nagyapám volt rákos, és lám amolyan
Fekete bárányként egyedül én lettem
A megöröklője, ha pontosan nem is annak
A prosztataráknak, amelyben szenvedett, s amely
Éppen negyvenöt fénylő tavaszán, már
Fölszabadulva s hazatérve Auschwitzból
Rövid úton, könyörtelenül végzett vele
Mostanában egyre gyakrabban gondolok erre
S egyre gyakrabban gyötör a rémlátás
Hogy valamelyik gyerekem vagy unokám talán
Már megbélyegzett és ott lappang benne a kór
Melyet tőlem örökölt, s mely oly kivédhetetlen-
Orvul tör rá, ahogy velem tette nem is oly rég
Ó, csak ezt ne, csak ezt az egyet ne
Soha
(Jutkának, rákbetegen 21)
Vissza-visszatérő rémálmom
(Beszéltem már neked erről)
Az a csillagragyogású, gyönyörű
Éjszaka, amikor is rám ront
A semmiből két tagbaszakadt
Ápoló (kiknek képtelen vagyok
Megjegyezni az arcát, holott se
Be nem festették, se nem
Öltöttek álarcot, csakis
A szemüket, kegyetlen, merev
Szemüket tudom fölidézni)
Betuszkolnak egy rácsozott ablakú
Zárt kocsiba, mely elé két
Fel-felhorkantó, megtermett lovat fogtak
A kocsis pedig jókorát kurjantva
Közéjük csördít az ostorával, s erre
Eszeveszetten robogni kezdünk
Úgy érzem, árkon-bokron át
De maga a kocsi, akárha
Egy sima biliárdasztalon, oly
Döccenéstelenül, zajtalan siklik
Marcona kísérőim mozdulatlanul
Figyelnek, pillanatra sem veszik
Le rólam a tekintetüket és
Egyetlen kérdésemre sem válaszolnak
Pedig mind kétségbeesettebben
Faggatom őket, sorsomba is beletörődve
Mert már csupán az érdekel, hova visznek
Hova hova hova hova
(Jutkának, rákbetegen 22)
Magad is láthatod, azzal, hogy leszívtak
Vagy négy-öt liter folyadékot a hasamból
És újra a régi, rendes súlyomnál vagyok
A hangulatom is javult némelyest. Épp azon
Morfondírozom magamban, hogy talán kezd már
Zsenáns lenni, hogy szüntelen kesergéseim
Közepette még mindig élek, megvagyok
Ha már nagyon is úgy találnád tehát
Hogy túlságosan illetlen ez az állapot
Kérve kérlek, feltétlenül add tudtomra
(Jutkának, rákbetegen 23)
Hogyan is tagadhatnám előtted
Vannak percek, amikor
Valósággal letaglóz a tudat,
Hogy hamarosan itt az idő
És búcsút kell vennem tőled
Mert vár reáma nem ismert tartomány
Melyből nem tér meg az utazó
Tagadhatnám, és szívesen meg is
Tenném, hogy némelykor naphosszat
Ez gyötör, ez foglalkoztat, no meg az
Hogy mi lesz veled, hogyan boldogulsz
Egymagad, sőt egyre gyakrabban
Csakis ez, mert nem vagyok sem
Annyira öntelt, sem olyan ostoba
Majom, hogy úgy képzeljem, velem
Együtt végképp vége a világnak is
Tudom, sok minden vár még rád
Rengeteg elvégzendő, nehéz munka
Mi elől, akármi legyen is, soha nem volt
Szokásod kitérni. És hát… talán
A legfontosabb: a gyerekek meg az unokák
Hiszen ma sem veszthetjük őket szem elől
Még a lelkem is átmelegszik most
Ahogy leírom ezt, arra gondolva közben
Mi mindent fogsz még látni, tapasztalni
Mi mindent tartogat számodra még az élet
Bízom benne, hogy sok szépet, igaz örömöt is
Szeretlek
Irigyellek
(Jutkának, rákbetegen 24)
Jó látni őt valahányszor csak
Jön, hogy megvitassuk gondjainkat
Dolgainkat, jó látni, aki mindig is
A legjobb barátom volt, s ma már az egyetlen
És most szokás szerint zavarban vagyok
Mint mindig, amikor ez szóba kerül
Mert mindkettőnket bizonyos
Félszegség és szemérem jellemez
Kapcsolatainkban, mely férfi-
Barátságban korántsem ritka,
De annál becsülendőbb
Mert éppen e szép félszeg
Szemérem a biztosítéka, hogy
Örökké megmarad
(Jutkának, rákbetegen 25)
Félek. És ez megdöbbent
Mert nem vagyok félős
És azt hiszem, igazán még
Soha életemben nem féltem így
S ami a legrosszabb: nem tudom
Mitől félek, nem tudnám
Pontosan meghatározni, de még csak körvonalazni sem.
Márpedig világ életemben gyűlöltem
Az irracionális érzelmeket
S mindig is némi viszolygást éreztem
Azok iránt, akik olyan könyveket
Falnak és olyan filmeket bámulnak
Amelyeken kellőképp kiborzonghatják magukat.
De most félek. Ha egyedül vagyok,
Legszívesebben hangosan énekelnék
(No, az én hangom,meg az éneklés!)
Ahogy állítólag sötét erdőben
Vagy valami félelmes temetőben szoktak
Félek, mint valami hazulról kitaszított
És azzal is tökéletesen tisztában vagyok
Hogy ami velem történik, visszafordíthatatlan.
Igen, megbékéltem vele, nem vívok
Értelmetlen és ostoba szélmalomharcot.
És mégsem tudok semmit se tenni ellene.
Félek.