Dagmar könnyedén, valahogy egészen váratlanul fölemelkedett a fotelből; szoknyája rövid volt, és Stirlitz láthatta, milyen szép, kisportolt a lába. Már régóta megfigyelt egy különös jelenséget a nőknél: a szép archoz többnyire rossz alak járul, finom kezük a pipaszár lábú nőknek van, a szép sűrű haj pedig vastag és formátlan nyakat takar.
„Itt viszony minden a legnagyobb rendben van – állapított meg. – A természet mindenből a legjobbat nyújtotta neki… talán túlzottan is bőkezű volt hozzá.” – S mert az asszony mos nagyon hatott rá és annyira vonzotta, ahogy nő már réges-rég nem, egyszeriben komoly aggodalom ébredt benne. Vajon közös megbízatásukban, mely mindkettőjük számára élet-halál kérdése, nem fogja-e túlságosan is befolyásolni az a hirtelen fellobbant vonzalom? Mert ha igen, akkor ez az asszony és jómaga halálos ítéletével lesz egyenlő.
– Egyék-igyék – kínálta az asszony, miközben visszaült a fotelbe. – Szeretem nézni a férfiakat, amint esznek.
– Beszéljen még a kutatásairól. A skandináv hősi énekekről.
– Mondja – nézett egyenesen szemébe a nő –, maga mindig csak intellektuális csevegés után viszi a hölgyeket az ágyba? Pedig magával minden teketória nélkül lefeküdnék. Akár most rögtön.