Ezen a délután korán befejeződött a bikaviadal, ám az előkelőségek még egy darabig a Községháza erkélyén maradtak és a langaléta sihedereket nézték, akik oly nagy buzgalommal mártogatták szandáljukat a csillogó vérbe, hogy a lányokra kacsintani is elfelejtettek. Nemhiába tartja azt a szóbeszéd, hogy a döglött bika vérével itatott szandál nem kopik el. Ha pedig a bika vére a torreádoréval vegyül, a belémerített cipő a világvégéig elnyűhetetlen lesz. Meglett családapák bizonygatják: ők bizony máig is azt a cipőt hordják, amelyet Chepa del Escorial vérében áztattak meg, noha annak már húszegynehány éve. Még a Köztársaság idején döfte agyon egy tarka bika, akárcsak ma szegény Horchatero Chicót.
A fiúk és a lányok még külön-külön sétálgatnak és csak az innensők közelednek egymáshoz vágyakozó, kíváncsi szemmel. A zenekar lassacskán összeverődik, rázendít a bált megnyitó pasodoblére, s akkor, mintha varázspálca intene, a lányok táncra perdülnek egymással. Vállukat ringatják, sasszét lépnek, kecsesen forognak. A vásártér fölé illatfelhő emelkedik, kölni és majolika illat. A vakmerőbb legények közül néhányan hozzájuk sodródnak, megbontják a lánypárokat; az édes bizonytalanság röpke pillanatai ezek a párválasztás szívdobogtató izgalmával. A legények szája sarkában cigarettacsutka fityeg, kezükben kurtácska sipkát tartanak, hallgatagon, méltósággal ropják a táncot, miközben óvatosan fogják a lány derekát és lopott pillantásokat vetnek rá. A szomszéd falubeliek rendszerint a merészebbek, velük könnyű szóba elegyedni.
– Tudja-e, kislány, hogy csuda jól táncol?
A lány mosolyog.
– Eridjen már! Hiszen én csak arra lépek, amerre maga megy.
A legény hetykén kidülleszti a mellét, a lány szemét keresi, de az riadt nyúlként menekül tőle.
– Hogy hívják? – kérdi a legény.
– Ejnye, de kíváncsi!
És hiába erősködik a fiú, mindig ezt kapja válaszul, végül már esdeklő szemmel kéri, hogy mondaná meg.
– Nem vagyok én kíváncsi…
– Akkor meg minek kérdi?
– Kérdem, hogy a nevén szólíthassam. Hát nem árulja el?
A zenekar már keringőt játszik, ők ketten szinte repülnek a hullámzó dallamra.
– Miért ne mondanám meg? – szól a lány. – Paquitának hívnak.
Vallomása után picit elpirul, a fejét is elfordítja.
– Ez keringő, nem hallja? Ne szorongasson úgy…
A keringőt pasodoble követi, a pasodoblét másik keringő. Közben valamennyiük számára nagy örömet okoz egy-egy szaggatott, fecskeszárnyalású fox.
Lassacskán ellankadnak a párok, a lányok kedves grimaszokat vágnak, ha rövid pillanatokra megpihennek, bevallják, bizony elfáradtak. De ma táncolni kell, ma vidámnak kell lenni, ma van a húsvéti bál, ilyenkor szégyen lenne petrezselymet árulni. A széles vásártéren már bombostűt se lehet elejteni, aki csak él és egészséges mind idegyűlik a faluból, a padokon, balkonokon, kerítések hegyiben, mindenütt emberek. Lépni, de még lélegzetet venni se könnyű. Az öregek a kerítés tövében lócára telepednek, vizsla szemmel figyelik a lányokat és mindegyiket megszólják. Valahol szerencseárus kiabál: „Próba-szerencse! Egy hatos az ára!” Réztrombiták harsognak: „Itt a cirkusz, a madridi cirkusz! Csak egy napig a madridi cirkusz!” A félszemű fánkárus károgó hangon süteményeit kínálja: „Friss, ropogós… Friss, ropogós…” Egy kacska koldus pipaszár lábszárait mutogatja a riadtan álmélkodó gyülekezetnek és reszkető kézzel nyújtja kalapját az adakozóknak.
Mikorra már a délután szürkülik, sorra felgyúlnak a pislogó lampionok, tűzijáték puffan és a mulatozók fülsiketítő éljenzését a Kasztenyettes Spanyolország vérpezsdítő dallama kíséri. De hirtelen, mintha csoda történne, elhalkul a lárma, a fullasztó csöndben tisztán hallják a pórul járt Horchatero Chico fájdalmas nyögését, aki félholtan hánykolódik a Községházán. A sovány bőrsezlont síró parasztok állják körül meg a vén doktor. Azt mondja, már reménytelen.
Kinn, a jókedv piros, zöld fényecskéi ismét fellobbannak. Folytatódik a tánc, folytatódnak a tréfálkozások. Fogai közt félig rágott birkacombbal kóbor kutya sündörög a topogó lábak között és a fővárosból leutazott két zsebmetsző egymásnak falazva dolgozik a Café Madrileñoban.
A legény már keményebben fogja a lányt, bizalmasan suttog a fülébe.
– Én nem idevalósi vagyok. Colladóból ruccantam át…
Paquita lecsukja hosszú pilláit, mint egy hercegnő, kacérkodik.
– Huh, micsoda iszákos népség lakik arrafelé!
– Hát – röstelkedik a legény –, az meglehet. De azok csak a falurosszai…
– Hát, én nem is mondtam, hogy maga… – évődik a lány kacarászva.
Amott, a parókia előtt, a süldőlányok körbeállnak, vékony karocskájukból láncot fűznek és nagyokat nevetve csípős dalocskákat énekelnek. De a rátarti rekruták még itt is hazafias marsokat fújnak, az még a kisebbik baj, hogy gyalogosok, amiből tucatnyi jut egy markolásra, hanem ott hibázik, hogy éktelenül hamisan fújják. Egy tenyérbemászó képű siheder ezt közli is velük, azután felköti a nyúlcipőt.
Amint a vásártérre leszáll az est, a legény kérdezősködése is csintalanabb.
– Mondja kislány, van-e már vőlegénye?
– Aztán mit érdekli az magát? – nyelvel a lány, és piros száját egyszer biggyeszti, másszor édesen csücsöríti.
Egy hordó tetején valami részeg prédikál, de senki se figyel rá. Túl a vásártéren már az éjszaka fűszagú szele suhintja végig a vargabetűs utcácskákat.
Hanem egyszerre mindenki fülelni kezd, szájról-szájra röppen a szomorú suttogás, hogy megkondult a lélekharang a toronyban. A nagy zsivajban hallani sem lehet.
Horchatero Chico, aki Colmenasban született és nőtlen volt és huszonnégy esztendős daliás legény, szegény Horchatero Chico kilehelte a lelkét.
– Aztán – kérdezi a legény –nem keverem hírbe, hogy egész este magával táncolok?
A lány nem szól, csak gyöngyözően felkacag, hozzásimul. A legény zavarba jön, nagyokat nyel és lopva az öregek felé pislant, ahol már bújik is össze néhány feketekendős fej. Hej, ravaszak az öregek, mindent észrevesznek!
A legény a bajuszát gyömködi és kinyögi végre:
– Akkor hát, megengedi, hogy… tegezzelek?…
Azután éjfelet üt a harang, hazaszélednek a mulatozók, a zenekar is felcihelődik, de még sokáig, sokáig víg dalolás járja az utcákon. A párocska egy homályos szögletbe bújik, ahol olyan gyönyörűséggel ölelgetik egymást, mint a faliszőnyegek butácska pásztorfiúi és pásztorlánykái.
Elcsattan egy csók és álmos denevér röppen el a sátrak lobogó ponyvái felett.
TABÁK ANDRÁS FORDÍTÁSA
* Camilo José Cela (1916-2002) jelentős huszadik századi spanyol prózaíró. Regényeit, novelláit sok nyelvre lefordították, magyarul eddig három novellája jelent meg. A Falusi bál gallego életkép a falusi tárgyú Gallego és bandája című 1956-ban megjelent novelláskötetéből. [vissza]