Éji zene
Rozsnyai Ervin verse hagyatékából került elő.
Hogy sose lettem becstelen,
van-e abban valami részem?
Talán csak a véletlenen
múlt, ami nem személyes érdem.
Tán azon múlt, hogy elmaradt
számomra a nagy próbatétel,
nem rángtam gumibot alatt,
labdányivá dagadt herékkel,
nem forgolódtam véresen,
sóval beszórt sebekkel,
nem néztem szembe védtelen
a bomlott szörnyeteggel,
ki csak egy szót kért, egy nevet,
ígérve, hogy cserébe
az áruló visszamehet
zárkája hűvösébe…
Vajon mit tettem volna én?
Mert fogadkozni semmi,
de nehezebb a nyelv hegyén
táncoló nevet visszanyelni –
mit tennék? Maradnék-e némán,
miként megannyi példaképem,
aki fenn hintál egy bitófán,
összetörten is karcolatlan
holtában is ragyog a fényben,
vagy csak szerencsém részes abban,
hogy a szennyben tisztán maradtam?
S vajon maradtam volna-e
cafatokban is ép, töretlen,
buktán is állva a sarat,
győztesen, bár földre teperten?
Így szoktam néha tépelődni,
töprengeni és képzelődni,
s tán megvan ennek is a haszna:
ha oktalan gőg elragadna,
vagy kedvem szegi e mocsárban,
hogy szemhatárig bűzlő sár van,
melybe a Nap is belefúlt már –
nos, ilyenkor a példaképek
figyelmeztetőn mellém lépnek:
„Ne tölts időt bölcselkedéssel,
oktondi üres fecsegéssel,
s ha szólsz, okosabb témát válassz,
ne azt firtasd, amire válasz
nincsen, amíg a végső mondat
végső szavát el nem dadogtad.”
2012
Már poharak is törtek. Egyelőre nem a földön landoltak az üvegcserepek, hanem a kezekben törtek kettőbe, négybe vagy tizennégybe, annak a függvé-nyében, hogy melyiket milyen erővel koccintották össze az italozók. Egyébként közismert dolog, hogy a kicsit is ittas ember sem tudja felmérni, hogy maximum mekkora erővel koccinthatja itallal megtöltött poharát a szomszédéhoz, hogy a poharakban kár ne essen, persze ehhez a szomszédnak is ismeretei kellene, hogy legyenek az előbbi témában, amit a jelen esetben elvárni nem lehetett, ugyanis az ünneplők többsége már-már a révület állapotába került a rengeteg ital miatt. Egyesek furcsállták, hogy még senki sem perdült táncra, noha a két hegedűs cigány már órák óta lelkesen húzta a talp alá valót, énekelni a többség már énekelt, népdalokat, de operettekből is megpróbáltak egy-két közismertebb dallamot intonálni, nem nagy sikerrel. A szónoklatok már elhangzottak, az apatársak beszéltek, sorban megtapsolták őket, mindkettőjüknek igen nagy sikere volt. A férj édesapja álomházasságnak nevezte a fiatalok frigyét, megköszönte a menyének, hogy három év óta boldoggá teszi a fiát, aki semmire sem büszkébb, mint tüneményes szépségű hitvesére, a család szemefényére, és természetesen mindannyian nagyon várják a majdani csodálatos unokákat, akik példát vehetnek majd rendkívüli felkészültséggel rendelkező, kulturált édesanyjukról. A feleség édesapja is az egekig magasztalta a vejét, ezt a talpig úriembert, akire büszke lehetne bármelyik apa vagy após, talán még a szomszédban lakók is a sors kegyének tekintik, hogy egyazon tömbházban lakhatnak ezzel a már kora ifjúságában hírnévre szert tett férfiúval, aki annak idején az iskolák közötti versenyeken egyfolytában elvitte az első díjat, fejszámolásban például olyan eredményeket ért el, hogy a televízióban is szerepelt, más városokból is a csodájára jártak. Megbízhatóságában, szavahihetőségében, becsületességében legendaként keringett a neve. Isten ajándéka ez a férfiú – fejezte be a mondókáját az apatárs, aztán a vejéhez fordult: bocsásd meg, fiam, hogy a szemedbe dicsérlek, de olyan vagy nekem, mintha a saját fiam lennél. – Ezek után magához ölelte a vejét.
Újabb események tették változatosabbá az ünnepi estét. Az egyik ünneplő unokatestvér „szép az élet!” – felkiáltás kíséretében felröpítette borral megtöltött poharát a plafonra, amelyet még vagy három pohár követett, csepegett le a bor és peregtek le a pohárcserepek az asztalra és az asztal köré, de ez sem zavarta meg az ünneplő társaságot. Az ünnepeltek sem ültek tétlenül, szerelmes tekintetük összefonódott, néha meg-megpuszilták egymást, a férj időnként megitatta szerelmetes hitvesét azzal a mindenki által igen kedvelt, édeskés borral, amiből még jó néhány üvegnyi várt elfogyasztásra, de az ünnepeltek arról sem feledkeztek meg, hogy újra és újra köszönetet mondjanak a nagyvonalú ajándékokért, amelyeket főleg a két apatárstól kaptak. Az egyik egy modern laptoppal lepte meg őket, a másik betolatott két kerékpárt, azzal a kéréssel, hogy naponta legalább egy fél órát pedálozzanak, ennyi sportolás mindenki számára kötelező, aztán nyílt az ajtó, és a szélesre tárt ajtónyílásban megjelent egy irtózatosan kifestett hölgyemény.
– Mi van, Ede? Mulatunk? Mulatunk? Én meg délután hat órától vetett ággyal várlak!
– Ki ez? – kérdezték többen is.
– Fogalmam sincs – mondta a férj. – Most látom életemben először.
– Most látsz először, te kapcabetyár? Ha tudtam volna, hogy letagadod a szeretődet, szereztem volna vitriolt, hogy én is meglepjelek valamivel. Két éve vagyok a szeretője ennek a lapostetűnek, ott voltam a templomban, amikor örök hűséget esküdött ennek a hájas libának, másnap már az én ágyamban ficánkolt, s azóta is, hetenként háromszor-négyszer – mondta az ünneplő társaságnak. – És nem látott soha? Legalább meggyóntál a papodnak? – fordult a férjhez. – Elkárhozol, te selejt! Teszed magad, hogy imádod ezt a frigid libát?! Te mondtad, hogy még csókolni sem tud, az ilyen kurvának sem válna be, ezt sem én találtam ki.
Ez volt az a mondat, amelyet a két apa már nem tudott elviselni. Egymásnak estek. Megvillant egy bicska is a feleség apjának a kezében, aki mészárosként mindig magánál hordott valami éles szerszámot, nem mintha ilyenkor is felkészült volna disznóvágásra, de egy mészárosnál mindig legyen egy éles szerszám, sosem lehet tudni, hogy mikor mire kell használni. Aztán meg faluról származó férfiak az idők kezdetétől bicska nélkül nem mozdulnak ki otthonról. A bicska bakalódás közben tövig belemélyedt az apatárs bordái közé, közvetlenül a csokornyakkendője alá. A feleség sem tétlenkedett, tíz körömmel nekiesett a mintaférjnek, s véresre karmolta a szemét. A mentők nemsokára mindkettőjüket elszállították. Néhány óra múlva jött a hír, hogy a férj apját már nem lehetett megmenteni, a mintaférj egyik szeme is feláldozódott a házasság oltárán.
A férj férfi rokonsága képtelen volt megemészteni a híreket, többen nekiestek a feleség gyilkos apjának, nemsokára őt is el kellett hogy szállítsák a mentők. De a szerető sem úszta meg, a jelenlévő hölgyek nekiestek és alaposan megtépték a hajzatát, aztán ledöntötték a pohárcserepektől csillogó padlózatra, és jól megrugdosták a testét. A szerető egyfolytában azt üvöltötte, hogy ő egyáltalán nem hibás, Ede szerelmet vallott neki, és állandóan azt hangoztatta, hogy el szeretne válni ettől a földbuta, primitív csótánytól, csak félt annak a még primitívebb, erőszakos apjától, azért halogatta minduntalan a válóper beadását.
Az a pofon, amit a hölgyemény a mészáros apától kapott, már csak ráadás volt, nem is sértette egyáltalán.
Seresnének szilárd meggyőződése… de nem, Seresnének nincs szilárd meggyőződése. Seresné vendéglátóipari alkalmazott. Amivel korántsem azt akarom mondani, hogy a szakácsoknak, pincéreknek és szállodai üzletvezetőknek nem lehet szilárd meggyőződésük. Dehogy. Szilárdan hisznek például a haszonban, amit az üzlet hajt – mert vendéglátásnak vajmi kevés köze van a vendégül látáshoz, amely családban vagy családon kívül, de mindig valamely meghatározott ideológiai céllal történik (legtöbbször a status quo fenntartása céljából), ezzel szemben a „vendéglátóipar”, a magyar nyelvnek ez a furcsa szavacskája a szocializmusban is továbbélő kereskedelmi kapitalizmus álszent és rátarti körmönfontságának pompás kifejezése – hisznek a vendéglátóipari alkalmazottak továbbá a borravalóban, merthogy abból élnek. És amiből él az ember, abban szilárdan hinni szokott. Emellett nyugodtan hihetnek még a vendéglátóipari alkalmazottak a népi hatalom szilárdságában is, meg lehetnek győződve arról, hogy Johnson képmutató, amikor a nyugati szabadságot főleg keleten látja szükségesnek védelmezni, s ezen kívül meggyőződéses Fradi-drukkerek is lehetnek. Sőt! Mi több!
Seresné kispolgár. Hohó, kiálthatná az olvasó, hát ha valakinek, akkor a kispolgárnak feltétlenül szilárd meggyőződése van! Persze kispolgári meggyőződése van, na és? A kispolgárokról jót vagy rosszat, de inkább semmit. Mindent tudunk már róluk. Megírták, elmondták, elcsépelték – megemésztettük, vérünkbe szívtuk fel. Látjuk így őket mindenkor és mindenhol, mert velük van tele a haza.
De nagyon tévedsz, művelt olvasó! Az élet mindig többre tanít, mint amennyit meg tudsz tanulni. Nekem ez – szilárd meggyőződésem.
Seresnének ugyanis az a szilárd meggyőződése – s ezt nyilván nem tudta eddig senki más rajtam és rajta kívül –, hogy…
Gondolj minden rosszra, aki e sorokat olvasod. Gondold azt, hogy e sorok írója szektás-dogmatikus-revizionista-anarchista-rappista, s a tetejébe még liliomtipró és besurranó tolvaj. Gondold azt, hogy ezt az egészet, ahogy alant következik, bütykös hüvelykujjából szopta, vagy ami rosszabb, valami írótól lopta szó szerint. Gondold azt, hogy okosabbnak tartja magát nálad, és kezdd el kitartóan gyűlölni.
Azután, ha már kellőképpen elszörnyedtél tőle, hallgasd meg az ő szájából, miről is van Seresné szilárdan meggyőződve, és azt is vedd fontolóra, mily körülmények között szerezte be értesülését nevezett Seresné meggyőződéséről. Akkor talán megbocsátasz neki.
Én ugyanis Seresné társbérlőjének az albérlője vagyok. Szobám Seresné szobájával szomszédos. A válaszfal közepén van egy ajtó. Más nincs. Se szekrény-barikád, se pokrócos hangszigetelés. Mentségére szolgáljon lakásadómnak, hogy az ajtó jól be van zárva, kulcsa elveszett.
Egyik éjjel, felriadva a következő, suttogva ismételgetett szavakat hallottam:
– Jaj, de jó! Jaj, de jó! Nincs ebben az életben már semmi jó, csak ez!
A dologhoz hozzátartozik, hogy Seresné külön élt férjétől; nappal magányosan, éjjel nem. Mármost, részleteket nem mesélek, de annyit még megemlíthetőnek vélek, hogy bizonyos idő eltelte után magáról az életről kezdtek el beszélni a szomszéd szobában. Nem elvontan, mert aki vendéglátóipari kispolgár, az ne vonatkoztasson el a saját életétől – hová is lyukadna ki? (Elvont borravalóról én legalábbis nem hallottam ez ideig, legfeljebb levontról.)
Ezért jutottam hát én arra a meggyőződésre, hogy Seresnének nincs, nem lehet szilárd meggyőződése. Mert amiről folyton meg kell őt győzni… na, nem?
Ezzel a szerény adalékkal szolgálhatok pillanatnyilag a kispolgár természetrajzához.
Zágon doktor napközben a kertben szöszmötölt, gratuláló levelet írt fiának, aki bekerült egy országos vetélkedő televíziós döntőjébe, elfogyasztott egy bögre aludttejet, lehúzta a vécét, és pizsamába bújt.
Harminchét évig gyógyított, ebből húszat a kis lélekszámú, de nagy külterületű B-ben, ahonnét gyerekei kirepültek, ahol feleségét eltemette.
Háromévi nyugdíj után még mindig nem élt gyógyszerekkel, ötven kilós szikárságát irigyelték az ér- vagy emésztőrendszeri panaszokkal küzdő aktív kollégák.
A faluban és a tanyákon mindenkit ismert, apraját-nagyját, gondját-baját.
Bekapcsolva a tévét, keze ügyébe készített egy zamatos almát, amit többnyire akkor szokott elrágni, amikor a híradó a nemzetközi helyzet újabb konfliktusairól tájékoztatott.
Amikor a bárgyú krimi elkezdődött, levette a hangot, leoldotta láncáról és enni adott a kutyának, bezárta az utcai kaput, a konyhában eloltotta a villanyt.
Mert vérből, tragédiából jutott neki elég. Az öreg Kárász Panna néni, aki hat gyereket felnevelt, de egyedül élt. Hetven éves korában leesett a fáról, gerinctörése a kórházban tett pontot az életére. Az átlőtt karú szökött katona negyvennégyben. Biczó papa, a téesz állatgondozója, akit megtaposott a bika. Birta Pista tizenkét éves lánya, akit apja megerőszakolt. A kislányt a rendelőből vitték el a mentők. A tárgyaláson, mint orvos, Doktor Zágon volt a koronatanú. Birtát több évre ítélték. Bent nem jutott szeszhez, jó magaviselete miatt harmadolták. Mikor kiszabadult, tíz kilóval volt nehezebb, mint előtte. Az utcán találkoztak össze.
– Nem ismer meg, doktor úr? Ugye, nem! Pedig amikor lecsukatott, gondolhatta volna, hogy egyszer még találkozunk. Fogunk még, dokikám! Fogunk! Ezt jegyezze fel magának – közölte vele a másfél fejjel föléje magasodó ember.
A krimi után a vetélkedő döntője következett.
– Ki a szerzője és mi a címe a könyvnek, amelyből a következő részlet elhangzik: „Lohár egy ideig elgondolkodva bámult maga elé, nem értette a kis kígyó szavait, de hirtelen felcsillant a szeme.
– Eresszek magamból vért, kis kígyó? – kérdezte.
– Ne eressz, úgysem érnél vele semmit.
– Hát akkor mit kell tennem, kis kígyó?
– Emeld meg azt a sziklatömböt.” *
Ekkor csengettek. Az utcai kapun. Bosszúsan lépett az udvarra. A ház előtt mentőkocsi állt, a kapunál fehér köpenyes kolléga és egyenruhás betegkísérő a járási kórházból.
– Elnézést, kolléga, hogy pihenését zavarjuk, de nem volt más választásunk. Doktor Soóst, a körzeti orvost nem találjuk. Telefonon hívtak bennünket egy asszonyhoz, aki megmérgezte magát. A nő már exitált. Hullaszállítót kell küldenünk, de az sem viheti el addig, amíg a rendőrség nem látta a helyszínt. Az itteni rendőrt sem találtuk, a járási kapitányságról kellene járőrt küldeni. Kérem, szíveskedjék velünk jönni és biztosítani a helyszínt, amíg a rendőrség megérkezik. Maximum fél óra az egész, majd ők visszahozzák Önt kocsival – hadarta el a mentőorvos egy szuszra.
– És kihez kell menni?
– Birta Istvánékhoz. A férj hívott bennünket, de már részeg, mint a csap.
– Egy kis türelmet, felöltözöm.
A képernyőn épp látható fiára nézett, kikapcsolta a készüléket, nadrágba, zakóba bújt, orvosi táskájáról letörölte a port, bezárta a bejárati ajtót.
Egyszer még találkozunk! Egyszer még találkozunk! – zakatoltak agyában Birta szavai.
– Egy pillanat még, valamit elfelejtettem!
Vissza a házba, villany fel, táskából szike a zakózsebbe, zsebkendőbe, hogy a szövetet ki ne vágja.
– Mi van, doki? Fázik, fázik? – böfögi rá a pálinkabűzt Birta, amikor a lakásba lépnek. A mentőorvos kezével félretessékeli a házigazdát, az nekitántorodik a falnak, és csuklani kezd.
A szobát savanyú hányadékszag tölti be. A betegkísérő kinyitja az ablakot. A mennyezeti negyvenes égő gyér fénye világítja meg a szoba koszos falait.
– Megmérgezte magát… ott az üveg… az asztalon – botladozik Birta nyelve.
Az asszony az ágyon fekszik, ruhája gondosan begombolva, elsimogatva.
– Jöjjön csak, kolléga… – szól a mentőorvos, és félrehúzza a hulla frissen fésült haját. A nyakon karcolások, véraláfutások árulkodnak a fojtogatásról. A gége roncsolt, a szájüregben is sérülések. Birta az asztalnál ül, egy vadászkéssel játszik.
– Mikor találta meg a feleségét? – teszi fel a kérdést Zágon doktor. Táskája nyomatékul csattan az asztal közepén. Egyik keze zsebben, a betegkísérőre pillantva szemöldöke sürgetően megrándul.
Birtát a határozott mozdulat meglepi, bambán bámul az orvosra. Nem veszi észre, hogy a betegkísérő közben mögéje lép.
– Mikor ért haza? – vonja magára a figyelmet ezúttal a mentőorvos.
Egy villanás, és a vadásztőr Zágon doktor táskájába hull.
Kattan a zár, Birta szemében gyűlölet csillan.
22 óra 7 perc, a mentőorvosék mögött becsukódik a bejárati ajtó.
– Harminc perc – gondolja Zágon doktor, és a szobaajtó mellett egy székre ül. Az ütött-kopott szekrény tetején borosüvegekbe eltett paradicsom. A szekrény oldalába vert szögön pecsétes télikabát lóg.
Az ablak még nyitva.
22 óra 31 perc. Az ágy alatt sáros bakancsok, magas szárú női cipők, kilógó béllel. Birta az asztalnál ülve alvást mímel, félig hunyt szemmel figyeli az orvost.
A nyitott ablakból távoli kutyaugatás hallatszik.
23 óra 22 perc.
– Átöltözöm – közli Birta, és mozdul.
– Nem. Maradjon ott, ahol van! – vágja rá az orvos, miközben zsebrevágott keze a szikét szorítja.
A távolban kutyák csaholnak egymásnak.
0 óra 12 perc.
– Hugyozni megyek! – emelkedik fel Birta.
A sarokban kupacnyi szennyes ruha. A konyhában koszos edények, vagon-nyi üres üveg. Felszakad a felhőzet, az égen feltűnik a hold.
0 óra 34 perc. Két rendőr lép a lakásba. A kereszthuzat az asztalról a földre sodorja az orvos véres ingét.
A konyha földjét vérbe alvadt üvegcserepek borítják.
Köztük egy nagydarab férfi fekszik eszméletlenül. A doki mellette térdel, karján gézkötés, atlétatrikója, nadrágja alvadt vértől szennyezett. Doktor Zágon fel sem figyel a rendőrökre, szorító kötést teker Birta felkarjára.
A Megyei Bíróság megállapította: Birta István délután feleségével a falu italboltjában szeszt fogyasztott. Este hazatérve szóváltás közben megfojtotta feleségét. A halál beállta után a tetem torkába fakanállal gyógyszert dugdosott, hogy tettét öngyilkosságnak álcázza, majd a postáról mentőért telefonáltatott. A mentők által lakására szállított Zágon doktor ellen előre megfontolt szándékkal emberölést kísérelt meg. Hogy nem sikerült, az csak az orvos lélekjelenlétén múlott.
A bíróság a vádlottat első fokon kötél általi halálra ítélte.
Másodfokon az ítéletet életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatta a Legfelsőbb Bíróság.
Zágon doktor hazament, friss kötést rakott a karjára, feladta fiának a gratuláló levelet…
helyettesítette a körzeti orvost…
megmetszette a gyümölcsfákat…
törött csontokat rakott sínbe…
gyógyszereket írt ki…
szüléseket vezetett le…
bort fejtett…
permetezett…
majd…
* Lakatos Menyhért: A hosszú éjszakák meséi [vissza]
Anyut szagolni járok
az üres lakásba,
az üres lakásban
a kiürített ruhás szekrénybe,
bent rekedt az anyuszag,
az a fura, kesernyés,
nagyokat szippantok belőle,
egyre ritkul,
de még kilélegzi a szekrény,
ez nem a betegségszag,
nem a pisiszag,
nem a halálszag,
ez az eleven anyu,
aki igyekezett szépen öltözködni,
bár az ízlésünk nem volt hasonló,
az övé angolos, mint mondta egyszer,
amikor már nem akarta
rám tukmálni a kiskosztümöket –
ez a hiány szaga.
Ez itt Európa
ahol a használt vécépapírt
a vécékagylóba dobják
nem pedig mellé
a műanyag kosárba
hogy a vécé el ne duguljon
Ez egy másik film
most összeragasztjuk az itt hagyottal
– nyom nélkül
csak alig észlelhetően zökken –
a kivágást meg eltesszük
a bádogdobozba
a regiszteres füzet mellé amelyben
a holtak telefonszámai sorakoznak
Főzőcskét játszik két gyerek.
loknis hajukban masni száll,
a vénasszony a sámlin ül
időtlen idők óta már
s nyammogva őröl átkokat,
míg fel nem kelti a halál.
Szomszéd a tévét bőgeti,
ma este operettra vár,
a fiatal pár elsiet,
a szórakozás is kijár –
csecsemő ordít, tudja mért,
tányérhoz kondul a kanál,
asszonysereg a gangra fut:
„részeg… már megint kiabál…”
Férfi nyújtózik álmosan.
övét kinyitja derekán:
„megint egy napon túl vagyunk.”
Lefekszik. Gyereket csinál.
Csend van. Felsír a csecsemő.
Macska gunnyaszt az éjszakán.
Jó lett volna
még egyszer Caracasban lenni
a drága barátokkal,
a legdrágábbakkal,
beszélgetni borocska felett
mindenről, ami itt van,
és ők értenék,
és szolidarítanának,
ahogyan mi velük,
és éreznénk a testvériség
áramkörét időn és téren át,
és nem mobiloznának,
és nem szerveznének
turistaprogramot hullafáradtan,
hogy jól érezzük magunkat,
egyszerűen csak
jól éreznénk magunkat velük,
a legdrágább barátokkal,
mert értenék,
miért vagyunk idegesek,
miért beszélek monomániásan
arról, amit itt látok naponta,
hogy a pórusaimon is átszivárog
leállíthatatlanul.
De az Ávila szép volt,
az Ávila, amelyből
a nyomornegyedek
egész hegyoldalakat kiharapt
tarka-barka fogacskáikkal,
először sűrű egymásutánban,
aztán mind ritkábban,
végül eltűnt az emberi jelenlét,
és méltóságosan és zölden és buján
magasodott a hegy.
Éji zene
Ludvík Aškenazy (1921–1986) a huszadik századi cseh kispróza mestere születésének 85., halálának 30. évfordulója alkalmából idézzük meg emlékét Tabák András hagyatékából előkerült írásával, valamint Aškenazynak az Emberek és emberkék kötetben megjelent két művével.
1921-ben született, az észak-csehországi Česky Těšínben. Egyetemi tanulmányait a Szovjetunióban végezte el, ott jelentek meg első írásai is. 1942-ben belépett a Vörös Hadsereg kötelékében harcoló csehszlovák önkéntes hadseregbe, és 1945-ben többszörösen kitüntetett tisztként szerelt le. A felszabadulás után a prágai rádiónál dolgozott, ma már csak irodalommal és publicisztikával foglalkozik. Kötetei közül a Gyermeketűdök, a Kutyaélet, az Indián nyár magyarul is megjelent, nemrégiben pedig Emberek és emberkék címmel válogatott elbeszéléseit és verseit adta ki az Európa kiadó.
Életrajza nem sokat árul el. A Gyermeketűdök megjelenésekor egy anekdotával körvonalazta ars poeticáját. „Túl kicsinyeknek, túl törékenyeknek láttam ezeket az írásokat ahhoz képest, amit mondanom kellett volna… De aztán eszembe jutott és megvigasztalt egy háborús történet; nem tudom már, hol hallottam. Arról szólt, hogy valamelyik szovjet tüzérezred parancsnoka egy fiatal hadnagy jelentését hallgatta a legerősebb ágyútűz közepette. A hadnagy nagyon igyekezett szabályszerű jelentést adni és úgy kiabált, hogy egészen berekedt. Az ezredes végighallgatta a jelentést, majd zubbonyánál fogva magához húzta a hadnagyot, a füléhez hajolt és egész halkan azt mondta: Ha nem ordított volna annyira, hanem az egészet a fülembe súgja, akkor maga nem rekedt volna be, kedvesem, én pedig megértettem volna, hogy mit mond.”
Különös ars poetica ez, meg kell hagyni. Ámde Ludvík Aškenazy sem kevésbé különös író. Valóban suttogva, halkan mondja el mondanivalóját, egyszerűen és bizalmasan, mert azt akarja, hogy az emberek tökéletesen megértsék. Talán ennek is köszönheti nem mindennapos közönségsikerét, de azt is, hogy lehetetlen besorolni valamiféle ítészi skatulyába.
Ki ez az író, akinek írásaiban olykor nagy elődök reminiszcenciáit érezzük, Hašekét, Čapekét, a novellista Olbrachtét, akinek olvastán felszisszenünk, hogy ez Brecht vagy Kästner, máskor pedig esküdni mernénk, hogy ezt a sorát, azt a mondatát, akár Sándor Kálmán is leírhatta volna, de akinek novelláit aztán végigolvasva, mégis minden kétséget kizáróan állapítjuk meg, hogy egészen eredeti, senkihez nem hasonlítható novellista írásaival találkoztunk? És folytathatnánk a paradoxon határát súroló kérdéseket. Lehet-e 2-3 oldalon kifejezni, sőt némelykor kimeríteni témákat, amelyekről általában nagy lélegzetű regényekben szokás és illendő szólni? Lehet-e olyan intenzitással ábrázolni a „kisvilágot”, s csak azt, hogy meggyőző művészi választ kapjunk a „nagyvilág” létfontosságú kérdéseire?
E paradoxonok csak látszólagosak. Aškenazy kétségtelenül a mai európai kispróza egyik jelentékeny mestere. Alkotói módszere pedig voltaképpen nagyon egyszerű. „Semmitől sem félti úgy az embert, mint az elembertelenedéstől, azaz érzelmi elfásulásától – írja egyik csehszlovák méltatója. – Ezért rezdíti meg a modern élet sokféle terhe alatt már-már lelkünk legmélyére szoruló érzékenységünk, magunkra és egymásra figyelésünk húrjait. Mintha azt mondaná: „állj meg egy percre, ember, nézz magadba, magad köré, nézz vissza, nehogy egy szép napon arra ébredj, hogy sok mindennel gazdagabb lettél, de emberségeddel szegényebb.” Mindegyik elbeszélésének, etűdjének, versének ez a kiindulópontja. Úgynevezett „örök” témákat választ. Ír az életről, a szerelemről, a hűségről, novelláiban számtalanszor megjelenik a halál. Jól tudja, hogy az ember végső és nagy kérdései mindenkor az élet és a halál mezsgyéin mozognak. És azt is pontosan tudja, hogy az ember egyben természeti és társadalmi lény. Ez a kettőség már önmagában is konfliktust rejt. De az emberben a természeti nem önmagában való, s mindaz, ami szépség, öröm, mindaz, amivel az élet szolgál, kizárólag a társadalomban nyilvánul meg, ölt testet, és ez további konfliktusokhoz vezet. „Örök” és „természeti” témáit társadalmilag vizsgálja és ábrázolja, nemegyszer fonákjáról vagy egészen sajátos látószögből, de mindenkor a racionalizmus jegyében, egy korszerű, új humanizmus aspektusából, amely tudomásul veszi a kor „életérzéseit”, tudomásul veszi, hogy létezik közöny, individualizmus, szellemi és lelki aberráció, ezernyi konvenció és divatos előítélet, tudomásul veszi, de nem fogadja el, mert valóban hisz az emberben, aktívan bízik annak legszebb tulajdonságaiban, az értelemben és a lélek fogékony tisztaságában. Sokat tud az emberről. Ismeri jó és rossz vonásait. Az ember sokrétűen jelenik meg írásaiban. De mindig makacsul ragaszkodik a rációnak, a szépségnek, a tisztaságnak az emberben élő lehetőségéhez, ezért válik minden egyes sorában az elidegenedés és az elembertelenedés irodalmának elszánt ellenségévé. Nála minden emberi, fájdalommal, csalódással, tragikummal együtt (mert etűdjeinek, novelláinak túlnyomó része a tragikumot hordozza magában), az emberi nagyság és elhivatottság hirdetője. A lélek legmélyéről jönnek rejtjelek, alig észrevehető rezdülések és üzenetek, távoli, olykor abszurd asszociációk, de mindez, ami sokszor titokzatos, megfejthetetlen, vagy botorság, a szónak abban a goethei értelmében, amely nélkül nem létezik szépség, költészet és nincs műalkotás, mindez az ember határtalan gazdagságának, szellemi és lelki életének, tevékenységének páratlan finomságú, hiteles képévé formálódik.
Történetei hétköznapiak. Egy elmaradt nászéjszaka a protektorátus idején. Egy Häftling groteszk halála a tojásos kosárban. Egy szemtelen diák túléli a háborút. Valaki letöröl az iskolai tábláról egy nevet és egy címet. Rysánek szobrászművész sohasem tudja elkészíteni a nagy művet. Egy lány szerelmes és csalódik. Villanásnyi történetek, tartalmi kivonatolásuk szinte lehetetlen. De ezek a látszólag jelentéktelen történetek az élet egészének értelmét sugalmazzák. Az élet egy darabját teljességben mutatják be.
Novelláit ellenpontozásos módszerrel építi fel. A nemegyszer komikus vagy groteszk alaphelyzet tragikus háttérre vetül (Rómeó, A cukrász, A mellszobor, A tojás), ebből végsőkig kiélezett, néha abszurditásig fokozott konfliktus áll elő, de ez az abszurd, sőt olykor paradoxnak ható konfliktus megdöbbentő mélységeket tár fel hőseiből és a világból, amelyben élnek. Egyik novellájának (Az) hőse szép, fiatal lány, aki magától értetődő természetességgel beleszeret egy férfibe, akiről azt hiszi, hogy ellenálló. De amikor mindkettőjüket letartóztatják és kiderül, hogy csak egy gyáva, hazug, személyi okokból mindenre kapható emberrel került össze, a lányban eltörik valami. A novella így fejeződik be:
„Annak ellenére, hogy a vizsgálóbiztos úr valóban jó pszichológus volt, nem vette észre, hogy az űrben egy ezredmásodpercre minden megállt. Sírtak a csillagok, és új reménytelenség támadt az időben, de nem rajta kívül. Állítólag mindig ez történik, még háború és halál közepette is, ha egy fiatal lány elsiratja A z t: azt az örök Kísérletet (de ki tudja, örök-e), amely Kísértéssel kezdődik és Próbával ér véget.”
A filozófiai tartalom, a gondolati mélység Aškenazy novelláinak egyik legfontosabb sajátja. De hogy ezt lélegzetnyien rövid etűdökben, novellákban művészien megjelenítse, ahhoz a kispróza teljes fegyverzete szükséges. Aškenazy szembeszökő jellegzetessége a tömörség. A gondolati tömörség a stílus sűrítettségében jelenik meg. Egy-egy mondatával egész korszakot tud megeleveníteni és a lélek mély rétegeibe elvezetni. Gondosan kimunkált nyelv, stílus ez, ezernyi színnel, különös zamatokkal, feszültséget teremtő és oldó ritmussal, szüntelen drámai lüktetéssel.
Sokarcú író. Kutyatörténeteinek fanyar iróniája, megrendítő tragikuma, a Gyermeketűdök hamvas bája, megható, friss szépsége, Az ellopott Hold fölényes meseszövése, meleg humora, A tojás-ciklus kiélezett drámaiság, szenvedélye, A szerelem a ládában lírából és groteszkből vegyített ötvözete, a Májusi csillagok lebegő, nemes költészete, csattanóra kihegyezett verseinek lényegre törő, szikrázó értelme nemcsak eddigi, nem túl terjedelmes, életművének rangját biztosítják, hanem a legnagyobb várakozást keltik további pályája, újabb művei iránt. Hiszen Ludvík Aškenazy, aki most 44 éves, alkotóereje teljében van.
(1967)
Egy század már olyan régen volt beásva,
hogy a legkomfortosabb fedezéke volt az egész orosz fronton.
A Halál is odajárt melegedni.
Mindig ugyanazt a gramofonlemezt tétette fel,
a Landsknechtek dalát a harmincéves háborúból.
A Halál szelíden lehajtott fejjel hallgatta,
abban az időben éppen szerelmes volt kicsit.
Kurzbündig százados vacsorát hozatott neki a tiszti konyháról,
és a Halál hallgatólagosan megerősítette gentleman agreementjüket:
Nem lesz halott Kurzbündig kapitány századában.
Egyszer éjjeli őrjáratról
fülig havasan érkezett vissza Wagner újonc;
egészen olyan volt, mint egy ereszről leszakadt jégcsap.
Hogy néz maga ki? – ordította Kurzbündig kapitány.
Így akar bevonulni Moszkvába?
Mi maga civilben? Zenész, mi?
Hülye!
Százados úr, jelentette Wagner közkatona,
láttam a Halált, rám mutatott és azt mondta:
Gyere ide, Wagner, te kis zenész!
Jól van, mondta Kurzbündig százados,
ha nem akar felvonulni a Vörös Téren, nem muszáj.
Küldök magával a feleségemnek egy kis csomagot,
Elfriede Kurzbündig, Nürnberg, Hans Sachs utca 16/A.
A csomagban egy ikon lesz meg szalonna.
Szabadságra megy, Wagner, családi okokból.
És Wagner szabadságra ment.
Másnap este Kurzbündig százados kicsit morózusan fogadta a Halált.
Mi baja van, kapitány? – kérdezte a vendég.
Úgy látom, nincs jókedvében.
Tegye fel a lemezt.
Ide figyeljen, drágám, mondta Kurzbündig,
ne mutogasson nekem a katonáimra azzal a csontos ujjával,
idegesek tőle. Aztán úgy néznek ki, mint egy dezertált jégcsap.
Ah, mondta a Halál, a kis Wagnert gondolja?
Csak meg akartam kérdezni tőle, nem játszana-e nekem valamit ah egedűjén.
De különben is, mit keres itt,
mikor a jövő héten Nürnbergbe kell mennem érte
a Hans Sachs utca 16. sz. alá?
Most elmondom, hogyan gondoltunk ki téged.
Nagyon régen volt. Akkor még kordbársony nadrágot hordtam, azt, amiből később párnát varrtunk a macskának.
Este volt. Hazajöttem, befűtöttem, és a kezemet melengettem a kályhánál. Anyuka nem volt otthon, csak egy cédulát találtam helyette, de hogy mi volt ráírva, azt már elfelejtettem. Akkoriban nagy divat volt gyűlésekre járni, és lehet, hogy a cédulán ez állt:
„Értekezleten vagyok, melegítsd meg magadnak a spenótot.”
Vagy ez:
„Későn jövök haza, mosd el magad után a tányért!”
Szóval nem tudom, miért jött későn. Biztosan fontos dolga volt.
Felgyújtottam a villanyt, aztán eloltottam. Talán örültem is egy kicsit, hogy olyan egyedül vagyok. Jó erős teát főztem, és rágyújtottam egy cigarettára.
De mi a csudát csináljak? – gondoltam. Mi lenne, ha hegedülnék egy kicsit? Senki sincs itthon, hát miért ne?
Akkoriban hegedű is volt a háznál. Egy barátunk hagyta nálunk. Nem ismerted, pedig tetszett volna neked. Mert fuvolán játszott egy katonazenekarban, az első nyolcas sorban menetelt, és rettentő katonás tartása volt. A hegedűt, azt hiszem, a saját örömére tartotta nálunk, és mindig ígérgette, hogy eljátssza nekünk Csajkovszkij hegedűversenyét. De sohase játszott semmit… csak egyszer vette kezébe a hegedűt, és ezen nagyon csodálkoztunk, és előre örültünk a zenének.
– Nagyszerű – mondottuk –, most jön Csajkovszkij.
De barátunk csak megpengette a húrokat, és visszatette a hegedűt a tokba. Úgy látszik, nagyon rászokott már a fuvolára…
– Csodagyerek voltam – mondta. – Kilencéves koromban Wieniawskit játszottam. Most meg… látjátok.
Vigasztaltuk.
De többé nem jött hozzánk.
Én megtanultam azon a hegedűn játszani. Persze csak egyetlen dalocskát. Nagyon élveztem, ha eljátszhattam… de senkinek se volt szabad hallania.
Annak a nótának csak egy versszaka volt, és valami virágról szólt, amit bazsalikomnak hívtak. Nagyon szomorú nóta volt, és a bazsalikom sohase nyílt ki benne. Soha, soha.
Az ablakon túl sötéten kéklett az éjszaka, ahogy már a februári Prágában szokott. Az emberek lucskos, fekete hóban cuppogva siettek haza. Egész halkan játszottam a sötétben, de már nem olyan élvezettel, mint azelőtt. Hirtelen arra vágyódtam, hogy legyen itt valaki – hiszen ez az én muzsikálásom nem is olyan rossz, más is hallhatná, nemcsak a bútorok, tányérok meg fazekak. Lehet, hogy csak egyszerűen elfogott az egyedüllét bánata, elszomorodtam az estétől, a sötétségtől az utcán, az izzó kályhától, valami emléktől…
Felhívom telefonon, mondtam magamban. Megkérdezem, hogy van, és mikor jön haza.
És felhívtam.
Lehet, hogy azt mondtam: Jó estét! Nem tudod, mivel nyithatnám ki a befőttet? Nem, nem a körtét, a szilvát. Hogy miért? Hát csak úgy… mert gusztusom van rá. Mit csinálok? Hegedülök. Dehogy. Semmi bajom sincs. Mi bajom volna?
Amikor letettem a hallgatót, kicsit felvidultam. Már nem gondoltam a bazsalikomra, amelyik sohasem virágzik ki. Nagyon megörültem, hogy anyuka még ma, egy óra múlva vagy két óra múlva hazajön, mintha ez valami különös dolog lett volna: nagyon örültem, hogy megjön, és lehet, hogy kabátján vagy a haján egy olvadt hópehely csillog majd, és az arca nedves lesz. Az a kabát csúnya volt, nem állt jól neki… olyan zöldes színű, jó régi, csak esőben hordta. Az ujja egészen kopott volt már.
Csakhogy a kabáton nem múlik.
Hogy min múlik? Azon múlik, ki milyen. Minél türelmetlenebbül várod, annál drágább számodra. Majd meglátod, ha megnősz, és te is vársz majd valakit…
Biztosan te is így leszel vele.
Elkezdtem gondolkodni, mivel lephetném meg. De semmit se tudtam kigondolni, nem működött a fantáziám. Lemondóan mentem be a fürdőszobába, hogy megmossam a fogam és lefeküdjek. De a fürdőszobában egy rózsaszínű trikódarab feküdt a széken, és nagyon megtetszett nekem, mert lágy volt és tiszta, és két csíkocska volt rajta, mintha a trikónak szeme lett volna. Az az ötletem támadt, hogy bábut csinálok a trikóból, és ez lesz a meglepetés.
Nagy munka volt.
Először is összevarrtam az anyag két szélét, és kitömtem vattával. Ez lett a bábu feje. Szép kerekre sikerült. Orrot nem csináltam neki, fület se, csak szemet, két patentkapocsból, amit a csíkocskák helyére erősítettem. Szájat varrtam rá piros filcből, és végül hosszú fehér inget adtam rá. Zsebkendőből varrtam. Aztán fogtam a villanyvasalót, kivasaltam az inget, és kész volt a baba.
Nem is csodálkozott, hogy világra jött. Természetesnek tartotta. Ott ült velem szemben, és várta, mi lesz.
– Látod – mondtam neki –, most megteremtettelek, és a neved Emberke lesz.
Nekitámasztottam a hátát a papírnehezéknek, és így néztünk egymásra sokáig. Ő a patentszemével, én a közönséges emberszememmel.
– No – szólítottam meg –, hogy érzed magad itt nálunk?
– Egész jól – felelte –, csak nagyon kivasaltál.
Lehet, hogy csak hallucináltam, mert hogy tudott volna beszélni, ha filcből volt a szája? Biztos, hogy nem beszélt, csak állt a fehér ingében a nehezéknek dőlve.
– Tudod-e, hogy hegedülni is szoktam? – kérdeztem. – A bazsalikomról.
– Azt ismerem – felelte –, valami elválásról szól.
Hát így beszélgettünk.
Aztán megérkezett anyuka. Leült, úgy ahogy volt, kabátban, kicsit fáradtan, kicsit fésületlenül, és mindjárt megkérdezte:
– Mi ez itt az asztalon?
– Bábu – mondtam –, egy kigondolt bábu: úgy beszélget velem, mintha már régóta ismernénk egymást, de veled aligha beszél majd. Emberkének hívják.
– Szép ingecskéje van – mondta anyuka, és alig észrevehetően elmosolyodott; inkább csak a szemöldökével és az orrával, és az első parányi ráncocskával a szeme sarkában.
Hirtelen egy fénysáv esett az arcára, és nagyon megszépítette.
Hát így gondoltunk ki téged.
Zádori András fordításai
Tóparti éjszaka
Harminc évvel ezelőtt hunyt el a háború utáni szocialista irodalom egyik jelentős alakja, a József Attila-díjas és Kossuth-díjas Goda Gábor, akinek műveit az erősen szatirikus, ironikus látásmód, a fanyar humor, de ugyanakkor finom és árnyalt lélekrajz jellemzi. Alábbi elbeszélésével idézzük fel életművét.
A földvári üdülőben már meglehetősen kialakult élet folyt. A három-négyszemélyes éttermi asztalok körül kibontakozott már a két hétre időzített sajátos, nyaralói élet; tapintatos méltányossággal kezelték az üdülők egymás kialakuló szokásait: a csámcsogást, az abrosz vajjal vagy paradicsommal való bepiszkítását. Az asztalok fölött légyfogók csüngtek, a gyerekek a döglött legyeket számlálták, és visongtak örömükben, ha egyik-másik éppen rászállt a fogóra, és élethalálharcát vívta az arzénes ragacson.
A bal négyesnél hárman ültek. Rampa Kálmán volt az egyik beutalt, szép termetű, elsőrendűen lebarnult férfi, hófehér szvetterben és krémnadrágban. Látszott rajta, hogy tudatában van kitűnő külsejének. Az asztalfőn, néhány szál virág mögött ült Csorbáné, kisfiával. Az üdülőben gúnyos éllel „szent családnak” nevezték őket, és már a kéthetes üdülés harmadik napján úgy döntöttek, hogy Rampának és Csorbánénak közük van egymáshoz, mégpedig félreérthetetlen közük, és rosszallották a dolgot.
Rampa Kálmán tízéves házas volt. Feleségét sohasem csalta meg. Hű volt hozzá mindenféle értelemben. Ezúttal nem nyaralhattak együtt, mert Rampá-nénak még dolga volt az üzemben, legfeljebb, ha szeptemberben veheti ki szabadságát. A férfi szerette feleségét. És legfeljebb egy-egy utcai hátrafordulásig, egy autóbusz-utazásnyira való kacérkodásig terjedt hűtlenségének határvonala. A „tiszta házaséletben” látta az élet egyik legszilárdabb pillérét és ezt az elvét tíz éven át szolgálta töretlenül. Igaz, különösebb kísértések nem is szegték nemes szándékát.
Csorbáné kacér asszony volt, szép is, feltűnő is, akinek nőisége betöltötte az éttermet, és felingerelte az egész üdülőt. Nagy, mindig nedves szemével rátapadt Rampára. Pompás keble, mesteri válla, barnára sült, érett lábszárai feltűnést keltettek önmagukban is, hát még ha ingerlő harcba küldte őket.
Így étkeztek együtt napjában háromszor, megannyi látszólag félreérthetetlen, szinte alattomos kedveskedéssel árulván el valamit azokból az ellenőrizhetetlen érzelmekből, amiknek, ha fejlettségi fokát a többi üdülő nem is tudta megállapítani, de ami mégis napjában háromszor telítette meg vérbő gerjedelmek jó atmoszférájával a légyfogós éttermet, elkeveredve a Balaton meleg vizének, napfényének, a halk vitorlázások ingerlő hangulatával. Rampa és Csorbáné testi fölénye nem egy üdülő vendéget kergetett félszegségbe, és hozott zavarba.
Csorbáné kisfiát Mihálykának hívták, s csak Mihálykának és soha nem Misinek. Ez a Mihályka valamiféle kitüntető meghittséggel barátkozott Rampa Kálmánnal, nem, nem úgy, mintha az apja volna: inkább, mint aki nagy ravaszul e szeretetet anyja kedvtelésének szolgálatába kívánja állítani.
Rampa Kálmán rendületlenül írta haza naponként levelezőlapjait. Rövid, tömör szövegeket, ezzel az aláírással: „Hűséges Kálmánod.” Kálmán, Csorbáné kacérkodó szeme, lába, keble ellenére is, hű maradt, de lazult benne ez a hűség. Most érezte először terhesnek a hűséget, birkózott vele, a természetes érzés most vált benne először morális erővé.
A szent család mélyen bent úszott a Balatonban, Kálmán megérintette az asszonyt, egészen közel jött a szájuk, és mintha mindketten zavarba jöttek volna ettől a hűségtöréstől, amelyet kezdett már valami újféle, másfajta, cinkos hűség felváltani.
Este mindig a többiekkel együtt játszottak társasjátékot. Az üdülők ezt gondolták magukban: „Ravaszok! Itt ülnek velünk éjfélig, de aztán…” Pedig nem így volt. Rampa Kálmán éjfélkor elkísérte az asszonyt a szobájáig, meghajolt előtte, s ha akart is sok egyebet mondani, mégiscsak azt mondta:
– Aludjon jól. Holnap a reggelinél. – Aztán kissé elszontyolodva saját ügyefogyottságán, tovább haladt saját szobájáig.
Csorbáné a negyedik napon egyszeribe Kati lett. Megszűnt a Csorba elvtársnő. Mihálykát is felhatalmazták a Kálmán bácsira. E sokatmondó névcserék az üdülőkre csábító hatással voltak. Úgy érezték, valamivel többet tudnak már a valóságból.
Rampa Kálmán levelezőlap-írás közben vette észre először, hogy terhére van a tömör szövegezés. Budapest, az üzem, az otthon egyre távolodott. Nem törődött vele. Este vacsoránál azt mondta Katinak:
– Jó volna ma este sétálni egyet, Kati.
Az asszony a férfira emelte tekintetét, és fölösleges halksággal suttogta:
– Nagyon jó volna.
– Akkor siessünk a vacsorával – mondta a férfi –, mert kezdődik a társasjáték, s ha itt találnak, nincs menekvés. Megint tombolázhatunk vagy barkochbázhatunk.
Gyorsan ettek, és Mihálykát is noszogatták, hogy az őszibarack magjait ne forgassa oly hosszasan szájában, és a döglött legyek összeszámolását is hagyja holnapra.
– Igen, Mihályka – mondta Rampa –, ma korán kell lefeküdni, holnap kirándulunk Tihanyba.
Az asszony a férfira nézett, és mosolygott e váratlan ravaszságon. Még azt is megbeszélték, hogy a földvári móló oldalában találkoznak, a második padnál.
– Arra kevesen járnak – mondta Kálmán, és leseperte a morzsákat az asztalról.
Elsőnek Kálmán ment föl a szobájába. Határozott, elszánt volt. „Ez semmi – gondolta magában –, nincs ebben semmi, tíz év után először… Egyszer élünk. Az embernek kell tudni mit kezdenie szabadságával. A szabadság…” Nem folytatta. Kitárta az ablakot. A Balaton éppen olyan volt, csendesen heverő vizével, fölötte a csillagos-holdas égbolttal, mint a levelezőlapokon. A tükörbe nézett, tetszelgett termetes férfiasságában. „Nem csalok meg senkit, legfeljebb önmagamat, jogom van az élethez” – s egyéb szónoki mondatokkal hessegette el a lényeget.
Aztán kisétált a mólóra. Letelepedett a kijelölt, pirosra pingált padra, és várt. Közben köveket hajigált a vízbe, amelynek párás lehelete csak növelte benne izgatott türelmetlenségét. Rampa sokféle dialógust eszelt ki, amellyel zavarmentesen és gyorsan el lehet jutni, például, az asszony hajának megsimogatásáig s onnan az első, közös akaraton múló csókig.
Csorba Kati váratott magára, elég hosszan: a fák zümmögtek, a hold szokásához híven utazott az égen, a víz is csobogott, a természet megtette a magáét.
Aztán megérkezett Kati. Nem jött egyedül. Mihályka is vele volt, azaz mögötte jött, hóna alatt a labdával.
Kálmán megdöbbent. Mit akar itt ez a gyerek? Miért hozta magával? No mindegy! Üdvözölték egymást. Az asszony is leült a padra, kivételes közelségben. Két meztelen, áttüzesedett karjuk összeért. Kálmán az asszony testének forróságát is érezte. Aztán még fokozta is egy félszeg rángással ezt a közelséget. Kati tűrte. Egymásra néztek, elmosolyodtak, majd mindketten visszavonták a mosolyt.
Mihályka most a férfi elé állt, és azt mondta:
– Gyere, játsszál velem!
A férfi tűnődött: vele játsszak? Vele? Éppen most?
– Mit játsszak veled, Mihályka?
– Fussunk versenyt.
Kálmán tehetetlenül nézett az asszonyra, az asszony meztelen karjaira, pihés, ruganyos ajkára és azt kérdezte:
– Most? Versenyt? Sötétben?
– Fusson vele – mondta az asszony.
– Jó – felelte Kálmán. – Akkor fussunk versenyt.
És futottak. A forró nyári éjszaka megizzasztotta a férfit, de futni kellett a mólón, egész az első kanyarig. Amikor visszatértek a padhoz, a férfi lihegett.
– Leülhetek? – kérdezte.
– Ne ülj még le – kérlelte a gyerek –, most labdázzunk.
– Igen, labdázzanak – mondta az asszony, és átható elragadtatással nézte őket, amint a pad előtt labdázni kezdenek. Mihályka ügyes volt, ügyesebb, mint Rampa Kálmán, aki kiejtette a labdát kezéből. Mindketten utána iramodtak, de elkéstek, a labda már beletáncolt a vízbe, és megállt a mólót szegélyező sziklás kövek között.
– Ott van, te! – mondta Mihályka. – Látod?
– Látom – mondta a férfi barátságtalanul.
Rampa Katira nézett, és az is esdeklő kedvességgel mondta:
– Menjen érte, Kálmán, no menjen érte.
A férfi most levetette a cipőjét, lehúzta harisnyáját, feltűrte térdig a nadrágját. A kisfiú hangosan felnevetett.
– Milyen szőrös a Kálmán bácsi lába. Nézd, anyu, milyen szőrös!
Kálmán most lekúszott a móló oldalán, ráhuppant az éles kövekre.
– Itt a labdád! – mondta, és visszakúszott a móló ferde falán.
Kati mosolygott, összecsókolta Mihálykát, Kálmánnak meg azt mondta:
– Köszönöm, maga nagyon rendes ember.
Aztán megint ott ültek a padon, hármasban, mint egy szolid család, akik túl vannak már minden viharon, akik élvezik a természet szépségét, a víz százféle esti színét, a giccses holdat, és persze – a gyereket. Mihályka most felkelt a padról, lehajolt, megtapogatta Kálmán bácsi lábát, és azt mondta:
– Már száraz, majd felhúzom a harisnyáját, Kálmán bácsi.
S miközben Mihályka húzta a harisnyáját, Kálmán megfogta az asszony kezét.
– Szeretem magát, Kati.
– Én is magát – mondta az asszony tárgyilagosan. – Azért hoztam Mihálykát magammal. Védangyalnak.
Így ültek még egy ideig, de mert minden folytatás csak zsákutcába vezethetett volna, felkeltek, és hazamentek az üdülőbe. Az asszony ajtaja előtt Kálmán hű maradt régi szövegéhez:
– Aludjon jól. Holnap a reggelinél!
– Maga is – mondta az asszony, és mindketten mélyen, sokatmondóan sóhajtottak.
Amikor Rampa Kálmán egyedül maradt a szobájában, elővette a levelezőlapokat, amelyek a mólót ábrázolták, a pirosra festett padokkal, és kissé kusza betűkkel ezt írta haza:
„Itt nagyon szép az idő, jól érzem magam, és hű vagyok hozzád, mint mindig, pedig sok a csinos nő. Örök hűséggel, Kálmán.”
Olyan nyugodt volt, mintha idegcsillapítót vett volna be.
Nyolcvanöt évvel ezelőtt született Karikás Frigyes, a KMP egyik megalapítója, 1919-ben a Vörös Hadsereg 39-es dandárjának politikai biztosa. A kommün bukása után Bécsben majd Párizsban irányította a magyar emigránsok közötti kommunista munkát, hazatérve a KMP funkcionáriusa lett. Letartóztatását követő börtönévei után a Szovjetunióba emigrált. Íróként elbeszéléseivel tűnt ki. Ő fordította le elsőként magyarra Infanteriszt Svejk viszontagságai a nagy háborúban címmel Hašek világhírű szatíráját, mely 1930-ban jelent meg Párizsban.
Elfelejtett íróról szólunk. Karikás Frigyesről, a hivatásos forradalmárról és az íróról, akinek a sors nem biztosított hosszú életet, s aki az utókorra nem hagyhatott nagy életművet, csak egy kötetnyi írást. Tollal és fegyverrel harcolt. Nem szimbolikus értelemmel mondjuk ezt. A „harminckilences dandár” írásai olyan emberről vallanak, akinél írás és élet ugyanazt jelentik. Talán nem felesleges ezt hangsúlyozni, még manapság sem.
Karikás Frigyes 1919-ben komiszár volt és a fronton harcolt a Tanácsköztársaságért. Ez a közvetlen részvétel adja esztétikai bázisát az első személyben írt elbeszéléseknek. Nem formai megoldásról, nem a téma szubjektív megközelítéséről van tehát szó; Karikás Frigyes mintegy saját kezéből nyújtja át forradalmi és művészi élményeit. Közvetlensége azonban nem naiv, az egyes számban való elbeszélés nem a koncepciótlan kényelmesség eredménye, hanem a téma természetes, öntörvényű feldolgozása.
A tárgy pedig – hogy Karikás hőseinek szavával szóljunk – a vörös háború. Hősei nem hősök a történelemírás értelmében, csak vöröskatonák, de ebben a „csak”-ban benne van minden erényük.
Ahányan vannak, annyi múlt, annyi sors, vérmérséklet, öntudat, jellem. Csak egyben azonos a kötet valamennyi szereplője: mindannyian a vörös háborút vívják, mert óhajtják – akarják – a szocializmust.
Úgy esne jól, hogy egyszerre beszéljünk mindről – a „cseléd-dandárról” – ahogy az öreg Korbély János vöröshuszár mondta.
Igen, az öreg Korbély, aki komendánst keres, hogy harcolhasson huszárjaival. A vén huszár egyik legmegkapóbb alakja Karikásnak: minden rezzenésében, minden szavában, lovon, ütközetben és az osztályharc fegyvernélküli epizódjaiban is lelke mélyéig magában hordozza cseléd-paraszti múltját és vágyait. Kicsit morcos, különösen nem szereti, ha a paraszti katona nem viselkedik tetszése szerint. De harcol, mint az ördög. Bölcs és megértő. Vörösparaszt humanizmusa egy, a csehekkel való csetepaté során nyilatkozik meg, amikor a „fehérnek” állt szlovák parasztoknak prédikál. Szavaiból, az osztályszolidaritáson túl a cseléd-ember cselédmentalitásának bírálata is kiált:
„Kódus, haszontalan, semmirevaló népe! Annyira lelketekre vettétek, hogy az Almássy grófok földönfutók lettek? Mi? Ezt bírja ki olyan nehezen a szlovák kódus? Hogy miből fog kurválkodni a magyar úr?”
Korbély Jánosnak, ennek a bölcs parasztnak szomorú vége lett. Szinte haragszunk az íróra, hogy megírta – három csillag alatt – kegyetlen rövidséggel – a vén huszár jövőjét: „És az öreg Korbély János, a hajdú-bihari 39-es vörösdandár példaszép katonája, hej, de sokadmagával veszett bele az Almássy és másmilyen grófok feneketlen, fekete börtönébe.”
Kőműves Papp István szervezett munkás – a debreceni kőműves különítmény parancsnoka. Nem szereti a parasztot. Régi mozgalmi ember, a II. Internacionálé illúzióival a fejében, aki tudván, hogy a velük harcban álló csehek szociáldemokraták, nem lő rájuk, inkább a munkás-Marseillaise éneklésével próbálja szolidaritásukat felkelteni. Ámde válaszul géppuskatüzet kap és kénytelen felébredni álmaiból – a III. Internacionálé valóságára. Pár nap múlva aztán elesett Kőműves Papp István. Halálában semmi patetikus nem volt: ...”szeme lehunytáig igen csúnyán káromkodott”.
(Szívesen feltennénk a kérdést egyeseknek: „Mit szólsz ehhez?”) És a többiek is ilyenek: a páncélvonatot csináló Petri Koczka Péter, Tarján István – az ács, aki egy háborúban hármat él át: beleviszik egy nacionalista őrjöngésbe – kiábrándul. A Monarchia elvitte az orosz frontra – lógós lett. És végül harcos a proletárdiktatúrában, aki még jelszót is kovácsol magának: „Nincs az osztályharcban, komám, visszavonulás. Nincs…”
Mindannyiuk közül azonban mégis Nagy József – a debreceni terror-különítmény vezére – ragadja meg leginkább az olvasót. Markáns, erőszakos egyéniség. Harca elkeseredett és dühödt. Ideológiája tulajdonképpen nincs; forradalmi iskolája az éhség s a nyomor volt. Szeret kicsit a saját szakállára dolgozni – agitálni – ahogy ő mondta; megverni a keményfejűeket, agyonlőni egy-két ispánt, jószágigazgatót… Anarchista? Legfeljebb megnyilvánulásaiban: tartalmilag semmiképp. Egyéni akcióit a forradalom érdekében hajtja végre – nem a maga hasznára. Így és ezért válik szívet facsaró, nehéz feladattá Karikás komiszár és az öreg Korbély számára a hadseregfőparancsnokság utasításának végrehajtása: Nagy József vasra verése és különítményének felszámolása. Korbély szeme könnyezik, látván a bilincset, melyet neki kell – kellene – feltenni a „lázadóra”. És a komiszár sem tud mást mondani, csak ennyit: „Vidd innen… azokat a láncokat… Vidd a fenébe.”
Nagy József történetének utolsó mondatában az író tollát a Történelem szívtelen múzsája vezette: „Szegény Nagy Jóskát a diktatúra bukása után az egri püspök székhelyén felakasztották a fehérek… Egerben.” Így írt Karikás Frigyes az életről, az ő koráról, az ő hőseiről. Írásművészete látszólag egyszerű, népi ihletésű. Stílusában ez egyértelműen kifejeződik. Alaposabban elemezve azonban az írásokat, sajátos és a magyar irodalomban ismert, de együtt, egy oeuvre-ban sosem szereplő tényezőket találunk. Egyrészt az említett népi látásmódot, felfogást, ítéletalkotást, humort stb. – s az ezzel tökéletes harmóniában levő modern (egyeseknek úgy mondanánk: európai) forradalmi, szocialista újralátást, horizontot, fölényt és perspektívát, holott ez utóbbiról sosem ír a szerző. Minden esztétizálásnál sokkal inkább ez a magyarázata Karikás Móricz-i magaslatokat verdeső jellemábrázoló erejének, stílusa természetes ízének, az alakok, helyzetek, konfliktusok realizmusának.
Manapság minden tollforgató ember keresi az újat, a valóság kifejezésének korszerű, szocialista formáit, példát, útmutatást…
Tessék. Itt van. Legalábbis az egyik lehetőség.
1959
A Jászság egyik községét rendszeresen elöntötték a kommunista röpiratok. A falu lakossága eleinte kis csoportokba verődve olvasgatta a tiltott gépírásos lapokat, amikor azonban a csendőrök hajszolni kezdték a röplapok olvasóit is, már csak úgy titokban, párosával bújták az írást. Jó ideje folyt már ez a csendes háború a falu lakossága és a hatóság között, de sose tudtak nyomára bukkanni a röpiratok titokzatos forrásának.
Azt, hogy az írások ártalmasak, mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy egyre több és több baja akadt a falusi hatóságnak a jászi emberekkel. A csendőrséget meg kellett erősíteni. Az eddig öt darab dologtalan zsandárlegény helyett most kilencnek is folytonos munkát adott a forrongó földmunkások gomba módra elszaporodott, apró-cseprő bakafántoskodó csoportja. Már nemcsak hogy a községházát ragasztották körül dühös röplapjaikkal, de itt-ott a tettlegességig is elmerészkedtek. Egyszer az árulkodó kisbírót nyújtották meg egy vaksötét, esős éjszakán, mégpedig saját háza kapujában, másszor pedig a csendőrőrsvezetőt adjusztálta meg valamelyik hithű kommunista oly módon, hogy be kellett szállítani a szolnoki csendőrkórházba.
De hiába volt minden. Sem a röpiratos embereket, sem pedig a zsandár és a kisbíró keresztapját – aki keze járásából ítélve egy és ugyanazon személyiség lehetett, minthogy corpus delictiként mind a két esetben egy-egy hatalmas szőlőkarót és egyetlen ütéstől eredő fejsebet találtak a tett színhelyén – nem sikerült kézre keríteni. Hiába jöttek az apáti csendőrök, hiába szaglászott két szolnoki detektív is a titokzatos emberek nyomában, nem ért semmit. Pedig néha harminc gyanúba fogott embert is becipeltek a csendőrségre, ütötték-verték őket nyakló nélkül, az emberek mégis hallgattak, akár a sír. Némelyik még csak azt sem mondta meg, hogy minek hívják. Ez se használt. A népség nemcsak hogy nem hagyta abba az urakkal való csatát, hanem egyre haragosabban okvetetlenkedett. A jegyzőnek, a bírónak, a papnak, a postamesternek, a leventeoktatónak alig köszönt már valaki, a zsandárral pedig még kérdezve sem állt szóba egyetlen teremtett lélek. Adót se igen fizettek. A jegyző mindig felbuzdult, hogyha valamelyik csodabogár azzal állított be a községházára, hogy hát adót akar fizetni. Az ilyen embert szivarral kínálta meg, sőt a nevét is kidoboltatta a faluban, követendő, de valójában elrettentő példaként. Tudniillik az ilyen önként fizetőnek nem volt maradása. A falu találékony népe ezer módot keresett arra, hogy az ilyen ritka féreg valahogy békességben ne maradjon többé. Néha hajnalban állítottak be az ilyen serény adófizetőhöz.
– Jó reggelt.
– Adjon isten.
– Koma?! Adjék má öt pengőt kölcsön.
– Én e? Ugyan miből?
– Hát amiből az adót fizette kend.
– Nincs már abbú semmi, egybéli komám.
– Nincs-e? Hát kend is oda viszi, ahol úgyis sok van? Mi meg éhen haljunk?
– Azt a törvény követeli meg, egykomám.
– Hát arra, hogy a komáján segítsen, arra nincs törvény?
Se vége, se hossza nincs az ilyen beszédnek. Aztán amikor mégis a végére jut valahogy, minden esetben azzal jár, hogy a jámbor adófizetőtől minden egybéli komája örökös haraggal válik el, akinek segítségére ebben az életben már nemigen számíthat.
Erre a konok, harcos összefogásra a postamester fiatal bojtárja hozta rá a bajt, olyanformán, hogy egyszer hosszabban eredt szóba Veder Mihállyal, akitől aztán olyan dolgot tudott meg, amit nem kellett volna az orrára kötni. Össze is ültek az urak, a jegyző, az őrmester, a postamester és takarosan kifundálták, hogy mit tegyenek. A többi aztán már gyorsan ment. Nemsokára Veder Mihály elvtárs jelenthette, hogy a postás ifjút sikerült „megagitálnia”. S hogy mekkora haszna lehet ebből a sejtnek s mennyivel könnyebb lesz, ha majd postán lehet szállítani az irodalmat, s mennyi költségtől és fáradságtól lehet majd megkímélni a csoportot s főleg Berci elvtársat.
Az elvtársak húzódzkodtak egy keveset, de Mihály olyan szívrehatóan tudta védeni tanítványát, hogy a csoport mégiscsak úgy döntött, hogy meg kell próbálni. A próba persze be is vált. Az első csomag rendesen megjött Pestről, nem volt abban semmi hiba. Veder elvtárs vette át a falu szélén késő este s boldogan hozta a drága holmit kopott kabátja alá rejtve. Az egyik csomagot követte a másik, a harmadik, végre Mihály elérkezettnek látta az időt arra, hogy az új elvtársat bevonják a sejtbe. Most aztán még kevesebb volt az ellenkezés. Egyedül Berci kapálódzott ellene, de őt alig hallgatta meg valaki.
Az új sejttag a kommunista keresztségben „Laci” nevet kapott, s igen „radikálisan” látott neki a munkának. Alig merült fel kérdés, feladat, amire „Laci” ne vállalkozott volna. Az elvtársak boldogan állapították meg, hogy milyen nagyszerűen söpör az új söprű. Szinte haragudni kezdtek Bercire, aki nemcsak hogy nem hagyott fel ellenséges magatartásával, hanem a leghatározottabban azt kezdte magyarázni az elvtársaknak, hogy az új párttag, ez az igyekvő „Laci”: spicli. Olyan makacs volt, hogy ha az új elvtárs jelen volt valahol, Berci egy szót se szólt.
Ki tudja, meddig tartott volna ez a veszekedés, hogyha hamarosan le nem csap közéjük a villám, ami aztán eldöntötte ezt a szomorú vitát. „Laci” büszkén mutatott rá minden emberre s pontos magyarázattal szolgált minden pártfunkcionáriusról. Vagy nyolcan kerültek csendőrkézre. Napokig ütötték-verték az embereket, de többet, mint amennyit „Laci” tudott, nem lehetett kiverni a konok földmunkás emberekből. Negyednapra aztán mégis összeszedték azokat, akiket „Laci” érdemesnek tartott arra, hogy Szolnokra kerüljenek. Két asszonyt eresztettek útjára csupán, az egyik Varga Gáborné, a másik pedig Berci, polgári nevén Balog Mária volt.
– Ez a két kurva – mondotta „Laci” a jól értesült ember fölényességével – csak strózsákja volt a sejtnek. Sose szóltak ezek egy szót se. Kár velük bajlódni.
Veder Mihályt, Varga Gábort, Fábián Imrét viszont főcinkosoknak állította be az újdonsült Sherlock Holmes. Így jutott a hat jászsági kommunista a szolnoki ügyészség kezébe.
Pontosan hat hétre rá Vargáné meglátogatta az urát Szolnokon, s egy szerencsés pillanatban el tudta neki mondani, hogy a múlt hét kedden este „Lacit” valaki elnáspángolta. Mégpedig tisztességesen. Eltörték a jobb karját, kiverték két fogát és két ökölnyi daganatot vertek a szájára. Futótűzként terjedt a hír a börtönben a jászsági kommunisták között, akik boldogan nevettek össze a reggeli séta közben s örömmel sugdosták egymásnak:
– A Berci.
– Betyár egy vászoncseléd.
*
Amikor az embereket elvitték, Berci egyedül maradt. Vargánénak éppen elég baja akadt a gyerekeivel így ember nélkül, aztán meg egy kicsit mintha meg is ijedt volna. Nem járt ő csendőrkézen soha, s úgy gondolta, hogy tőle elég ennyi is. Pedig elkelt volna a segítség, sok volt a munka, sok volt a gond. De a legnagyobb gondja Bercinek mégiscsak a „Laci” volt. Egy holdtalan sötét estén, amikor fejés után hazament, találkozott vele. Halálra fájlalta a kifent-kikent ficsúr gúnyos röhejét, amellyel feléje közeledett. Berci azonban nem olyan fából volt faragva, akit csak úgy haragra lehet lobbantani és ostobaságokra ingerelni.
– Na, mi újság a sejtben, Berci elvtárs? – kérdezte egy alkalommal.
– Nekem elég volt a politikából, fiatalúr.
– Na, csakhogy megjött az eszed.
– Nem is ment el az soha, fiatalúr. Én csak úgy jártam oda hallgatni, hogy mit beszélnek az emberek.
– Tudom lelkem, azért is szabadítottalak ki a csendőrségről. Nem akartam, hogy ártatlan emberek szenvedjenek – mondotta nagyképű fennhéjázással.
– Köszönöm, fiatalúr, nem is fogom elfelejteni a jóságát.
Aztán hogy esett, hogy nem, de másnap este vak setétben, valaki leütötte a fiatalurat. Valaki, egy erős, haragos, fogcsikorgató szótlan férfiember.
A dolog úgy történt, hogy Bercinek már régen tette a szépet egy majorbeli legény, bizonyos Virág Dániel nevezetű, aki olyan komenciós béresember számba ment az uradalomban. Berci se idegenkedett a legénytől, az tartotta vissza csupán, hogy a fiú nem mutatott hajlandóságot a mozgalom iránt, meg egy kicsit vallásos is volt. Azon az estén, amikor „Laci” megszólította Bercit, Danival is összetalálkozott. Éppen csak hogy elköszönt a postatiszttől. A legényt vad féltékenység gyötörte, s karon ragadta a lányt:
– Úgy, te híres kominista, ugye ez kell neked, nem a magadféle ember?
– Dani! Először eressze el a kezem, mert úgy vágom szájon, hogy mutogat… Úgy ni. Most aztán mondja meg, hogy mit akar?
A fiú csendesebb lett. A lány nyugodt, okos beszéde mindig lehűtötte és szemrehányóan mondta:
– Miért komázol vele, Mari, hiszen ez árult el benneteket?!
– Komázik vele a nehéz nyavalya. Úgy jár a nyomomba, mint az árnyék. Most mondta éppen, hogy miért nem áztatott be engem a csendőröknél, azt hitte a nyavalyás, hogy hálótársat talál.
Danit elfutotta a méreg.
– Szóval hálótársat keres a beste.
– Azt hát – mondta Berci merész taktikával. – Aztán maga meg ahelyett, hogy segítene az emberen, még nekem támad.
– Nem tudtam Marika, ne haragudj. Ne bánd, majd abbahagyja.
És Daninak igaza volt. A postásbojtár valóban abbahagyta. Mivel Dani másnap este úgy elintézte, hogy mire felépült, önként ment el a községből, szentül meggyőződve arról, hogy a kommunisták az életére törnek. Másnap este Dani büszkén állta útját a lánynak:
– Na, ma nem jött el a fiatalúr? – kérdezte kötekedve.
– Nem jött, Dani.
– Na látod. Csak szólj máskor is, ha úgy sorod akad valakivel. Ne félj, majd én eligazítom.
Mari valamitől mérges lett:
– Nem kell nekem a kend segítsége, Dani. Nincs szükségem kurafihajtóra, magam is elzavarom, ha éppen kell.
Dani kérdő csodálkozással bámult a lányra.
– Mit bámul, mit akar maga tőlem?
Dani ellágyult:
– Mondtam már, szeretném, hogyha hozzám jönnél.
– Minek?
– Mondtam már, Marika, feleségnek.
– Én is mondtam már magának, hogy csak kommunistához megyek.
– Hát az más ember, mint én vagyok?
– Más.
– Azért, mert azt a csendőr hajtja folyvást?
– Azért, meg másért.
– Hát ha csak az kell, ne félj, majd engem is hajtanak. Megagyusztálok egy csomó embert és már visznek is.
– Akkor kocsmabetyár lesz maga, a legcsúnyább fajtából. Ahhoz nem kell kurázsi.
– Hát mihez kell kurázsi?
– Ahhoz, hogy a felsőbbség ellen merjen tenni valamit. A szegénységért, magáért, a testvéréért, valamennyiért.
– Aztán azt hiszed, azt nem merném megcsinálni?
– Ezt nem merni kell, Dani. Itt tudni kell, hinni kell, és tenni kell.
Dani megvakarta a fejebúbját:
– Ej te lány, te lány, mire viszel te még engem.
– Viszi a nyavalya magát valamire is – mondotta Mari dühösen. – Ott rohadjon el az urasági ganéjba. Bánja a fene. Húzza, ameddig bírja. Nyalja meg az ispán kezét, hogy kenyeret ad a véres verítékéért. Majd oda jut maga is, ahova az apja, kegyelemkenyérre.
Dani szomorú lett. Lehajtotta a fejét és csendes sóhajjal mondotta:
– Te is megszólod az apám szegénységét.
Berci megsajnálta a nagy legényt, s gyöngéden megsimogatta erős karját:
– Nem szólom én meg magát, Dani. Hiszen éppen azt mondom, hogy szegény idesapja sorja mutatja az utat. Egész életén át dolgozott, kínlódott, háborút viselt, aztán mikor már nem volt benne erő, akkor odakerült, ahol van. A bikaistállóba, kegyelemkenyérre. Én azt szeretném Dani, ha maga nem kerülne már erre a sorra.
Mind a két erős cselédember ellágyult. Dani megfogta Mari kezét:
– Marika?
– Na?
– Ugye, buta ember vagyok én nagyon?
– Az.
– Nem jártam én Pesten soha, te meg vótál arra. Neked valahogy jobban forog az eszed kereke. Mondd csak, lelkem, hogy mit kell csinálni, én majd megcsinálom… Aztán, hogyha majd jó leszek neked embernek, akkor majd szólsz.
– Szólok, Dani.
*
A Jászságban újra fellendült a mozgalom. Megint bejárta az írás a falut, a majort egyaránt. Újra tízesével hurcolták az embereket a csendőrségre. Fájdalmas ordítás tartotta ébren a községet. A csendőrlaktanya körül éhes komondorok vonyítottak versenyt ordító gazdáikkal. Az asszonyok rongyos gyerekeikkel sírva járták végig a falut s a magtár előtt verődtek össze, akárcsak komenció osztás idején. Az öreg Virág Imre is kicammogott a kiáltozó asszonyok közé, világtalan szemét erőltetve húzta össze a sötétségben.
– Imre bácsi – kiáltott oda egy fiatalasszony –, a maga Danija is benn van.
– Hol? – kérdezte az öreg eszelősen.
– A zsandároknál. Verik valamennyit holtra.
– A Danit? – kérdi az öreg.
– Azt is, meg az enyémet is. Mindnyájunkat vernek.
Az ispán csitítani próbálta az asszonyokat, hogy hát majd csak előkerülnek.
– Igen, majd nyomorékon – kiabáltak mindenfelől.
– Ha rászolgáltak, akkor úgy – veti oda az ispán.
Erre a vén Virág csendesen sírni kezdett. Egész testében reszketett, sírt olyan keservesen, ahogy csak gyerekek és nagyon öreg, nagyon megtört emberek tudnak zokogni. Mintha egész keserű életének szörnyű fájdalmát akarná most egyszerre elsírni. Az asszonyok eleinte csitítani akarták, de aztán őket is elfogta valami keserű, sohase tapasztalt dühös sírás. Vagy harminc ordító, rívó béresasszony vágott neki a községnek. A községháza előtt azonban csendőrök várták őket, s hogy megszabaduljanak a zajtól, a tűzoltószínbe zárták az asszonyokat, s így szinte a fél falu bekerült a községi urak rabságába.
A jegyzőék a megyei uraknak természetesen már egy egész revolúcióról tettek jelentést. Kora reggelre aztán autókon egy sereg szolnoki úriember ékezett, rengeteg csendőrtől kísérve. De ott volt erre már az egész falu s az egész major apraja-nagyja, s borzasztó zenebonát csaptak.
– Agyonverik a népet!
– Mi lesz már itt – kiáltott fenyegető hangon egy éltes kisgazda –, hát így bánnak az urak a magyar emberrel?
Az alispán elvegyült a nép közé, s jóakaratú mosollyal közeledett az egyre hangosabban ordítozó kisgazda felé, barátságosan a vállára tette a kezét, s leereszkedőleg szólt:
– Na mi történt, öregem?
– Az történt, tekintetes uram, hogy se ide, se oda, becsukták a fél falut.
– Miért?
Erre a csendőrőrmester tört utat a tömegen keresztül az alispán felé, katonásan jelentette:
– Kommunista röpiratot terjesztettek a községben, méltóságos uram.
– Az apja f….t! – kiáltott egy fenyegető, öblös férfihang a tömegből.
– Ki terjesztette? – kérdezte egy kövér parasztasszony belepirulva.
– Még nem állapítottuk meg – mondotta az őrmester, az alispánnak felelve a parasztasszony kérdésére –, a gyanúsítottak tagadásban vannak.
– Hát persze, hogy nem állapította meg – kiáltott az előbbi kisgazda fenyegető hangon –, de a falut már nyomorékra verték, azt a betyár istenit neki.
Az alispán látta a veszedelmes hangulatot, s kissé szónokolva nyugtatta a háborgó embereket:
– Menjenek csak haza szépen, emberek, rögtön kivizsgáljuk a dolgot és mindenkit kiengedünk, aki ártatlan. Mi ártatlan embereket nem bántunk.
– Nem ám! – kiabálta kórusban a tömeg.
Az alispán kijelentésére a jegyző is, a csendőrőrmester is egyszerre megszelídült, atyailag csitították az izgult hangulatot, de a tömeg nem oszlott, tovább őgyelegtek a községháza körül.
A megyei urak a községházán hallgatták meg a jegyző és a csendőrőrmester jelentését, mely szerint az utóbbi időben tömegesen osztogatnak a kommunisták röpiratot, folytonos engedetlenségre szítják a népet, és hogy a mozgalom élén egy Balog Mária nevezetű ismert kommunista nő áll, akinél valami levelet találtak, mely szerint Péter-Pálra aratósztrájk előkészítésére valamilyen röpiratot ígérnek. Dacára annak, hogy már második napja „vallatják”, nem hajlandó megmondani, hogy honnét és mily úton jutott a levél birtokába. Rövid tanácskozás követte a jelentést, majd Bercin kívül mindenkit kieresztettek.
Bercit az urakkal jött csendőrök vitték be Szolnokra, ott is tartották hosszú ideig. Késő ősszel azonban mégiscsak haza kellett engedni, minthogy a városi urak sem mentek vele többre, mint a falusi csendőrök. Berci mindvégig néma maradt.
Berci szabadulása után harmadnapra, valamilyen tanyai szénapadláson jött össze a sejt. A tanyához vezető utat erős fiatal parasztfiúk és béreslegények szállták meg. A jász…i ifjúmunkás sejt állt őrséget.
Bercit nagy tisztességgel fogadták. Az értekezlet minden különösen ceremónia nélkül kezdődött, bár Virág Dániel jelentése valahogy mégis nagyon ünnepélyes volt. A sejt tagjai helyeslően bólogattak, közbe-közbeszóltak valami biztató, nagyhitű mondást. A telihold bevilágított a nyitott padlás száján, kellemes, sárgás fényt vetett a sejttagok komor ábrázatára.
– Miután Berci elvtársat elvitték – jelentette Dani –, mi láttunk hozzá a harc megszervezéséhez. A legnagyobb gondunk persze az irodalom volt. Jól tudtuk, hogy minden utat meg fognak szállni, hogy biztosan nyakoncsípik azt, aki a röpiratot hozza. Aztán Gecsei elvtárs segített rajtunk… (Az öreg Gecsei Sándor szégyenlősen lesütötte fejét.) Péter-Pál napján az uraság Szolnokról hajtott hazafelé, szokása szerint most is maga hajtotta a lovat, és Sándor bácsi fia, ifjú Gecsei Sándor mint parádés kocsis hátul ült az ülésre, de az ülés alatt ott volt a röpirat. – Berci boldogan mosolygott és le nem vette a szemét a csendesen, komolyan beszélő Daniról. – Persze másnap az aratók azon frissiben leálltak. Gyűlést tartottunk, röpiratot osztottunk, tüntettünk, és az érett gabonához senki se nyúlt hozzá. Aztán valahogy az idő is nekünk kedvezett, olyan száraz napok jöttek, hogy csak igen nagy kár árán lehetett volna tovább húzni az aratás megkezdését, a kasznár aztán be is adta a derekát. A követelésünket megkaptuk és az idén egy-kilencedért arattunk. Szervezetileg is erősödtünk azóta, tizenegyen vagyunk párttagok, van egy erős, aktív ifjúmunkás sejtünk és erősen benn vagyunk a földmunkás szervezetben is. Te, Berci elvtárs, arra jöttél haza, hogy kilegyen a tucat. Szeretettel vártunk, testvér.
Berci nem tudott szólni. Reszkető kézzel szorongatta az elvtársak kezét, a torkát valami boldog sírásféle csiklandozta, borzasztó erejébe került visszatartania könnyeit.
Gyűlés után együtt ment hazafelé Danival. A legény csendesen lépkedett mellette s hosszúkat hallgatott. Néha úgy oldalvást rá-rápislogott a lányra s nagy zavarában fütyörészett. Berci érezte nyakán, a kezén a legény égető tekintetét, rettenetesen ellágyult tőle. Egyre attól félt, hogy minden teketória nélkül, csak úgy a nyakába fog ugrani. A legény mintha érezte volna, hogy mi megy végbe ebben az erős, szép lányban, s nagyon szeretett volna könnyíteni rajta. Megpróbálta a régi legénykedő kötekedést, de valahogy nem illett bele ebbe a hangulatba. Aztán gondolt egyet s úgy egyszerűen, ahogy a kommunisták szoktak beszélni egymás között, megszólította Bercit:
– Berci elvtárs!?
– Mit akarsz, Dani? – kérdezte a lány szelíden.
– Úgy emlékszem, Berci, hogy megígérted, ha emberségesen viselem magam, hát mondasz valamit. Azt hittem, hogy elhoztad Szolnokról ezt a jó szót.
– Elhoztam, Dani – tört ki Berciből a Mari, s annak rendje és módja szerint lesütötte a szemét.
– Na ide vele, hé – mondotta Dani, s keményen magához szorította a lányt.
– Igen, hát most már lehet. Most hogyha kellek, most szívesen lennék a feleséged.
– Hogy kellesz-e? – s a legény földhöz vágta a sapkáját.
*
Íme, jó emberek, ekként ment férjhez Berci.
Öreg város
Belépek emlékeim kapuján, és felém jönnek gyermekéveim, fiatalságom régi tóparti nyarai. A régi nyarak, a víz hűvös simogatása, a szaladó apró hullámok gyűrte föveny. A nap csillogása a vízen, a napkelték párás fényei, meg a menekülő, szökő éjszaka a túlparti hegyek mögé. Elfogytak az éjszaka árnyai, lopakodott: a reggel, legyőzve a hajnali szellőt. Megjött a délelőtt aztán tombolt a dél, a forró délután.
Majd lassan fogyott a nap, alkonyi szél kerekedett, előjött a hegy mögül. Felborzolta a vizet és aranyhíd ívelte át a tavat.
Ilyenek voltak ezek a napok.
De megesett nemegyszer, hogy összetört ez az „Aranyhíd”. Először csak halk surranással szaladt a szél és megborzongott a tó. Valamiféle furcsa remegés érződött a víz felett. Megváltozott a fény! Suttogó hangok jöttek a nádas felől a víz felett – üzent a szél!
És megjelent az a bizonyos „fekete-gerenda” a hegy fölött, aztán lecsapott a tóra az orkánszerű dühös szél, irigyen összetörve a csodálatos nyári napot.
Menekült a hullámokká gyűrt víz, elmosta a lábunk nyomait a parti homokon, csillámló vízporrá szórta a hullámok taraját és délutáni szerelmeinket.
Hullámérintő felhők rohantak a víz fölött, sírtak a fák, majd a felhők is, kemény esőkönnyekkel mosták el a szép napot. Aztán lassan a nyarat is!
De új napok jöttek, és egyre rövidebbek. A tobzódó harsogó fények egyre szelídültek, egyre fakóbbak lettek. Megszelídült a tó, csendesül a part. Elmentek az emberek is.
Mi maradtunk csak a tó szerelmesei – aztán útra keltünk mi is –, magunkkal víve a nyár álmait, emlékeit, szerelmeit – ki erre, ki arra!
Én, ha tehettem, mindig visszatértem – visszahívott a felémkúszó alkonyi harangszó, a kishegyre vivő poros út –, visszatérem megidézni a tó csodáit!
Más lett a víz illata, más a levegő íze, mások lettek a zajok. Néha csobbant a víz, talán egy hal kereste az elveszett nyarat, és ezt siratták az őszi esők is.
Ha felmentem a „kishegyre” esőpászmákon át láttam az elcsendesült, ködbe burkolózó búcsúzó tavat. Itt fenn a hegyen még élet volt, szüretidő! Jöttek még aranyló szép napok. Mézszínű, mézízű délutánok.
Aztán a fák is levetették levélruhájukat. Feltárva lényüket az „Ősz” – szerelmesük – előtt.
De szeretem ilyenkor „fösteni” a fákat.
Aztán lassan minden elcsendesül. A tó bezárja tükrét. Magába zárva az elmúlt nyarat, az ősz csodáit, szerelmeinket!
Dermedve állnak, dideregnek a fák, emlékezve talán a tegnapokra, és köztük bujkál a csönd meg a remény, a jövő nyár reménye, meg a várakozás. Az én világomról – Lelléről –, szerelmemről emlékeztem.
Nyári este
Hosszú lábú gólyamadár,
nem úgy hívják, hogy Aladár,
ahány ember, mind szereti.
csak néhány lány hessegeti.
*
Szamár legel az útszélen,
köszönj neki nagyon szépen,
nehogy felülj a hátára,
miniszter lesz nemsokára.
*
Fecskemama mondja „Csip, csip,
hoztam nektek pondrót, fincsit.
A fiókák fintorognak.
„Fagyit hozzál!” – így morognak.
*
Az én kutyám előkelő,
nemes fajta terrier ő.
Ha nem kutya, ember vóna,
nem is állna velem szóba.
*
Van egy buta kecskegida,
azt hiszi, egy fecske fia.
Ősszel menne Afrikába,
de nem tud, mert nincsen szárnya.
*
A kertben sétál Katica,
ujjára szállt egy katica.
Ha nem bántod, nem menekül,
Megpihen, és továbbrepül.
*
A főtéren áll egy szobor,
melynek arca mindig komor,
mert a galambok rászállnak,
és a fejére kakálnak.
Külvárosi emberek
„Verset írni Auschwitz után barbár dolog”
(Adorno)
Adorno Auschwitzról mondott híres kijelentése a szó szoros értelmében nem hagyja nyugodni a későbbi kutatást, még jó fél évszázaddal a tézis első leírása után is (1949–2016) elemzések, értelmezések hosszú sorát váltja ki. Az elmúlt évtizedekben új és új kezdemények történnek arra nézve, hogy értelmezzék az önmagában is kivételesen komplex, mélyen lényeglátó és egyben szélsőségesen provokatív, azonban mindenképpen döntő cselekvésekre, magatartásváltozásokra felhívó jellegét.
Amennyiben 2016-ban kísérelnénk meg az eredeti kijelentés értelmezését, nyomban az a kérdés vetődik fel, vajon egyáltalán lehetséges-e ez az értelmezés az időközben a kijelentés köré kiépült újabb hatalmas probléma-összefüggések egyidejű értelmezése nélkül.
Világosabban kifejezve ez azt jelenti: lehetséges vagy éppen érdemes-e a kijelentés eredeti alakjának („magvá”-nak) hermeneutikai értelmezése, hiszen az erre való összpontosítás immár figyelmen kívül hagyná nemcsak az eredeti kijelentés további közvetlen értelmezéseit, de a már említett, azonban még nem kifejtett további fontos összefüggéseket is. Több mint fél évszázad alatt Adorno ugyanis markánsan és félreérthetetlenül alakította az eredeti kijelentést az arra adott reakciók, vélemények és kritikák szövegösszefüggésében. Anélkül, hogy már most részletekbe bocsátkoznánk, elégséges emlékeztetnünk arra, milyen hihetetlen közvetlenséggel érintette ez a kijelentés mindazokat a költőket, akik 1945 után írtak.
Nem ez az egyetlen olyan dimenzió azonban, amelyben a kijelentés köré újabb összefüggő kérdésfeltevés sor épült ki. Ez az új összefüggés ugyanis a legmélyebben összefügg Adorno filozofálásának természetével.
Ebben a vetületben az Auschwitz-problematika, merjük mondani, szinte kifogyhatatlan kiindulópontnak (és egyben sokszoros új középpontnak) bizonyult.
Ebben a második dimenzióban már nem arról van szó, hogy a vélemények és reakciók – azaz a háború utáni német társadalom teljes szellemi és politikai mozgása – körében kellene elhelyezni tárgyát, hanem arról, hogy maga a kérdésfeltevés Adorno részéről újabb és újabb további problémafelvetésekhez vezet, azaz, szimplán megfogalmazva, Auschwitz egyre újabb és újabb alapgondolatok forrása.
Ezek az újabb és újabb alapgondolatok jelentős mértékben függetlenné is válhatnak egymástól, miközben az Auschwitz minden oldalú kivételességére való támaszkodás e különneműség szerves állandó eleme marad.
Ez a dimenzió kissé el is tolja a filozófiai vizsgálat súlypontját: ebben a második összefüggésben az az Adorno lesz a kiindulópont és a középpont, akinek legmélyebb filozófiai titka Auschwitz. Ezzel a dimenzióval azt kívántuk általános formában előre jelezni, hogy Auschwitz a költészet legitimációjának megkérdőjelezésén túlmenően önálló, és önállóan fejlődő filozófiai centrummá válik Adornónál, végső határhelyzetként szellemi érintkezésbe kerül más filozófiai határkérdésekkel (mint maga a költészet lehetségessége, a történelemutániság, a kommunizmus, stb.
Ez hatalmas belső erővel kibontakozó folyamat, amelynek óriási paradoxonja, hogy ez lesz a kritikai elmélet egyetlen igazi állítása és pozitív tartalma, igaz, olyan pozitivitás, amely az abszolút negativitásra (Auschwitz) épül.
Mindeközben Adorno kötelességszerűen is küzd az inkommenzurábilis, a semmihez sem hasonlítható, a katartikusan szinguláris jelenség fogalmi megközelítésekor szükségszerűen fellépő nehézséggel, hogy a meghatározhatatlant is meg kell határoznia, a hatványozott kivételességnek (egyediségnek) is meg kell találnia a leírás kommunikatív támaszait. Ahogy Adorno életművében az Auschwitz-gondolat egyre újabb és újabb alapkérdések kiindulópontjává válik, úgy tökéletesedik Adorno filozófiai eszköztára is a kifejezhetetlen valamelyes fogalmi megközelítésében.
A meghatározhatatlanság és a meghatározhatóság kettőssége, a kivételesség (egyediség) és a legitim módon ezzel összehasonlítható más „egyediségek” történelmi analógiáinak keresése viszonylag folyamatosan jellemzi az Auschwitz-problémából kinövő adornói kérdésfeltevéseket. Az ellentmondásokig élesedő kettősség kiterjed az Auschwitz-jelenséggel lehetséges módon foglalkozó irodalom lehetetlenségének és a korábbi irodalom újraolvasásának (például Freud tömegpszichológiája) kettősségére is.
Ezen a ponton immár kitérhetünk az Auschwitz-tézis és az Adorno-Horkheimer-i nagy koncepció, a Felvilágosodás dialektikája lehetséges kapcsolatára is. 2 Az, hogy a két koncepció hasonló, párhuzamos, nyilvánvaló. A két koncepció között ezen a párhuzamosságon belül azonban nagyon sok, és sokféle eltérés van.
Az Auschwitz-tézis pontszerű és kivételesen esszencialista, a felülmúlhatatlan lényeglátás példája, a kivételesség normativitásának evidenciája feleslegessé teszi a definíciót, a további analitikus kifejtés pedig az áldozatok megcsúfolása lenne.
A Felvilágosodás dialektikája, ha nem is triviális, de rekonstruálható teljes elmélet, nem esszencialista, de végeredmény, nem a kivételesség és annak normativitása jellemzi, de egy teljes történelmi ív – igaz, váratlan – eredményét fejezi ki, a definíció nem válik feleslegessé, és a további, egyre mélyülő analitikus kifejtés egyenesen követelmény.
Az Auschwitz-tézis a hagyományos kultúrkritika (és valamennyi filozófiai kultúraelmélet) lehetetlenségét mondja ki. A Felvilágosodás dialektikája egyenesen egy új kultúrához való közeledést írhat elő.
Ezért az Auschwitz-kijelentés – mint erre már utaltunk –, erősebben idézi fel Walter Benjamin tézisét a művészet fasiszta esztétizálásáról, mint Adorno és Horkheimer nagy műve maga. Természetesen Adorno e mondata mögött Nietzsche nem egy nagy – ugyancsak végérvényesnek szánt – kijelentése is ott állhat, pl. „Isten halott”, de akár Scheler egy-két hasonló, eddig figyelemre nem méltatott kijelentése is. 3
Az Auschwitz utáni lehetségességeket és lehetetlenségeket kimondó filozófus, Adorno – a költészet legitimitása és a kultúrfilozófia gyökeresen új léthelyzetének meghirdetése után – maga is középpontba kerül. Olyan filozófussá válik, aki nemcsak kézbe veszi, de legszemélyesebb ügyének is tekinti az Auschwitz utáni világ formálását. A kortársak ugyancsak lényeglátásra törekvő véleményeivel ily módon tehát már nemcsak az az Adorno vetett számot, aki 1949-ben megtette az első kijelentést az Auschwitz utáni költészet lehetőségéről és legitimációjáról, de már az az Adorno is, aki eddig még nem minden szempontból látható fokozatosságnak engedve, egyre szélesebb körben, egyre konstruktívabban, egyre nagyobb igényekkel és egyre nagyobb felelősséggel lát hozzá egy Auschwitz utáni világ kiépítéséhez.
Ezt a különleges felelősséget Adorno, ha nem is plakatív látványossággal, de teljes határozottsággal vállalja. Ez különleges árnyalatokat ad mind filozófiájának, mind személyes szerepének (mind pedig személyiségének). 4 Ebben az Adornóban a minden túlélőt –, s e körön belül különösen minden holokauszt-túlélőt – eredendően is jellemző felelősség-mozzanat különös nagyságrendűvé emelkedik (miközben e nagyságrend egyes konkrét vetületeinek elemzéséhez sokszor – érthető módon –, hiányoznak az empirikus bizonyítékok és az erre irányuló, megerősítő személyes nyilatkozatok).
Adorno gondolkodása nem (fogalmazzunk a lehető legóvatosabban: nem csak) az eredeti kijelentés egyre cizelláltabb és tökéletesebb megfogalmazására irányul, de enged a gondolkodás belső dinamikájának, és a maga módján feltartóztathatatlanul építi ki az Auschwitz utáni teljes irodalom, gondolkodás, és társadalom új és meghatározó kereteit.
Az eredeti kijelentés így hangzik: „Verset írni Auschwitz után barbár dolog.” 5 Nem emelünk, nem is emelhetünk kifogást az ellen, ha – mint ez a vita számos fázisában megtörtént –, ezt a mondatot önállóan értelmezik, hiszen ez az állítás vonatkozik a költészet új, emberiségtörténeti helyzetére. Valamivel közelebbről nézve azonban érzékelnünk kell azt is, hogy az eredeti mondat nem önálló, hanem egy hosszabb mondatnak is része, mely hosszabb mondat megmutatja azt a sajátosan és konkrétan filozófiai összefüggést is, amely szinte már az első pillanatban az értelmezés és e gondolatmenet második dimenziójába vezet át bennünket, azaz az Auschwitz köré kiépülő további kérdésfeltevések nagy számához.
Az eredeti, de immár teljes, mondat így hangzik: „A kultúrkritika kultúra és barbárság dialektikájának legmagasabb fokával találja magát szemben: Auschwitz után verset írni barbárság (barbár dolog), és ez erodálja azt a felismerést (is), amely azt mondaná ki, vajon miért is vált lehetetlenné az, hogy ma költeményeket írjunk.” 6
A mondat közepén elhelyezkedő eredeti rész-mondat, a „magmondat” (nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch), önmagában nézve is természetesen klasszikus és általános érvényű (értelmezésével természetesen meg is próbálkozunk). A mondat egészét tekintve azonban ugyanez a kijelentés nem csak a maga önálló üzenetét fogalmazza meg, de egyben demonstrációja a kultúrkritika új funkciójának is, hiszen – hogy erős leegyszerűsítésekkel fogalmazzunk –, mivel Auschwitz után barbár dolog verset írni, ezért a kultúrkritika (amelynek Adorno-féle értelmezése természetesen önmagában is választékos feladat) ugyancsak nem maradhat meg az eredeti célkitűzései mellett.
A teljes mondat tehát eredetileg a kulturkritikáról szól. Az ebben elhelyezett és ebből ki is emelhető mondat (a „magmondat”) az, amely önállóan tematizálja a költészet Auschwitz utáni új szövegösszefüggését, azaz, filozófiailag kifejezve, annak új létfeltételét (condition humaine) írja körül. A kiinduló hipotézis, megmaradván az eredeti fogalmiság szemantikai körében, Auschwitz és a költészet (irodalom, esztétikum) viszonyát tematizálja érdemi kizárólagossággal.
Azt, hogy mindeddig jórészt ebben a szűkebb körben folyt az értelmezés munkája, azért sem kifogásolhatjuk, mert nem szabad elfelejtenünk azt a gyakran majdnem teljesen figyelmen kívül hagyott tényt sem, hogy a költészet rangja, társadalmi értékelése, helye a szellemi tevékenységek rangsorában éppen 1945-ben, azaz Auschwitz után, még nagyon is őrizte a modern költészet egyetemes rangját, azt a kiemelkedő státuszt, amelynek megfelelően minden, ami költészet, az egyetemes emberi szellem különösen is kiemelkedő, annak lényegét talán a legmélyebben kifejező megjelenési formája.
Lehet, hogy feleslegesnek tűnik ennek leszögezése, de mégsem az: az a kijelentés, hogy (kissé szabad fordításban) „Auschwitz után költeményt írni barbár dolog”, jóval radikálisabban és jóval totálisabban vonta kétségbe az emberiség egyetemes értékteremtő munkájának nem is csak közvetlen eredményeit, de egyenesen e munka értelmét is, mint ahogy azt ma, a költészet mai valóságos rangjának, társadalmi értékelésének, a szellemi tevékenységek rangsorában betöltött helyének érzékelésekor gondolhatnánk.
A teljesség kedvéért folytatnunk is kell ezt a gondolatmenet: az azóta elmúlt közel hét évtizedben a költészetnek, mint költészetnek ez a szinte fokozhatatlannak tűnő középpontba állítása erőteljesen megváltozott. Számunkra ma – legőszintébb akaratunk ellenére is – jóval magától értetődőbb azoknak a filozófiai kiegészítéseknek a részletes követése és elemzése, amelyekkel maga Adorno is egyre (szüntelenül) gazdagította, egyre (szüntelenül) komplexebbé tette, egyre (szüntelenül) több irányba használta fel ezt a kiindulópontot.
A költészet Auschwitz utáni sorsának követésében Adorno határhelyzetet fogalmaz meg (amelyet hamarosan részletesebben is elemezni fogunk). Bármilyen triviálisnak tűnik is, ki kell mondanunk, hogy Adorno abban az értelemben ezt nem szó szerint gondolta, hogy kora lírikusainak ne lett volna köznapi értelemben joguk gyakorolniuk a költészetet. A filozófiai lényeglátás és az irodalmi élet praxisa ütköztek egymással. 7 A valóságos költői produkció területén a későbbiekben Adorno (s erre is idézünk a későbbiekben példákat) viszonylag folyamatosan tesz nem elvi engedményeket az 1945 utáni költészet művelői számára.
A későbbiekben sem vonja vissza például a végtelen szenvedés valamiféle artikulálásának („kikiáltásának” 8) jogát. Ugyanez a jog megilleti a közelebbről meg nem határozott „természetet” is. 9 A kultúrkritikai szempont elismerése nem feltétlenül vonja maga után a költészetre vonatkozó esszencialista kijelentés visszavonását, vagy akárcsak lágyítását is. 10
Idővel az eredeti adornói kijelentés, a „magmondat” filozófiája odáig enyhül, hogy ugyan a „helyzet” (Situation) nem engedi meg, nem teszi már lehetővé a művészetet (amire az Auschwitz utáni költészet lehetetlenségére vonatkozó kijelentés irányult), miközben ugyanennek a helyzetnek mégis „szüksége van” művészetre. 11
Ezt az ellentmondást Adorno úgy oldja fel, hogy az Auschwitz után legitimitását vesztett költészet „szükségszerűségét” a valóság utópiavesztése alapozza meg – mint erre tanulmányunk végén utalunk, ezen a ponton Auschwitz kapcsolódik már a baloldali utópia elveszítésének kérdésköréhez is: Auschwitz valósággá vált (a költészet elveszítette legitimitását), amíg „a filozófia megvalósítását elmulasztották” (a helyzetnek mégis szüksége van költészetre). 12
Egy más irányú enyhítés az Auschwitz utáni költői produkció területén már szinte konkrét használati utasítást fogalmaz meg az eredeti, 1949-es mondat értelmezéséhez. Azt hangsúlyozza, hogy az nem mindenre vonatkozó egyértelműség, nem apodiktikus dogma, annyit viszont szükségesnek tart egyértelműen kiemelni: a tény, hogy Auschwitz megtörtént, magában hordozza, hogy nem létezhet már „derűs” művészet. 13
Adorno egyre több irányba kívánta tevőlegesen megváltoztatni az Ausch-witz utáni teljes gondolkodást.
Ami a szorosan vett „költészet” tematikáját illeti, utalnunk kell még arra a személynek szóló, mégis szimbolikus gesztusra, melyet Adorno Paul Celan irányában tett: ez a költő megtalálta az Auschwitz utáni költészet mozgásformáját, ő a művészet „szégyenét” jeleníti meg a szenvedéssel való találkozásában. 14
Az eredetileg a költészet lehetetlenségéről kialakított vélemény Adorno műhelyében, mint jeleztük, a kultúrkritika, a kultúrfilozófia médiumán át átfogó és érdemileg átfogó gondolkodási reformmá nőtte ki magát.
Ez a reform egy, az Auschwitz gondolat köré kiépített teljes filozófiát körvonalazott, egy olyan teljes filozófiát, amely a maga holizmusában – itt közelebbről meg nem határozható totalitásában –, hamarosan át is vette a legmagasabb filozófia szintjén értékelt marxizmus körvonalait és nagyságrendjét. 15
Lehetséges, hogy a híres kijelentés megtételének pillanatában Auschwitz még nem volt Adorno titka. Lehetséges az is, hogy abban a pillanatban ez a kijelentés még csak egy új etikai határ, illetve határhelyzet rögzítését volt hivatott elvégezni.
Mégis: Auschwitz idővel Adorno valódi titkává vált.
Két kettősséget kell ezen a ponton elválasztanunk egymástól: az egyik dinamikus kettősség az, amelyben a költészet helye az emberiség kulturális értékrendjében és az emberiség nembeli teljesítményét megtestesítő tevékenységek értékrendjében drámaian megváltozik. Ez önmagában is alakítja az eredeti kijelentést, hiszen igen könnyű belátni, hogy az Auschwitz után barbárnak mondott versírás nembeli üzenet-értéke a maga változatlan konkrétságában milyen nagymértékben csökkent az egymást követő évtizedekben.
A másik dinamikus kettősség – kiindulásában ettől függetlenül, de e hatás következményeit megélve, illetve elszenvedve –, az, ahogy Adorno kezén az eredetileg a költészetre vonatkozó kijelentés a filozófia egyes diszciplínáin keresztül több irányból is összemberi alapkérdéssé, egy még ki nem dolgozott filozófia valóságos, élő centrumává változik. A kijelentések értelmezései tehát e két dinamikus kettősség valamelyik egymástól is meghatározott együttesében találják csak meg értelmezésük lehetőségét.
Igaza van Robert Weningernek, aki szerint Adorno e tézisének mintája a háború utáni korszak esztétikai diskurzusának „talán legfontosabb vonatkoztatási pontja” 16, amihez az előzőek szellemében már azt is hozzátehetjük, hogy éppen Adorno tevékenységének jóvoltából az esztétikai diskurzust könnyen ki is egészíthetjük más, közvetlenül filozófiai, közvetetten pedig ökumenikus-összemberi kérdésfeltevésekkel.
Gyakran megfogalmazódik, hogy Adornónak ez a mondata – mind a német irodalomtörténetben, mind pedig a világirodalom történetében – talán a legismertebb, legtöbb reakciót kiváltó gondolati indíttatás 1945 után. 17
Értelmezésünkben vissza kell utalnunk a kijelentés eredeti időpontjára.
A széles körben ismertté vált alapkijelentés egy valamivel tágabb szövegösszefüggésből van kiemelve. Nem azt akarjuk hangsúlyozni, hogy ebből a szövegösszefüggésből problematikus volt kiragadni – az alapkijelentés inkább e szélesebb szövegösszefüggés summája, esszenciája, fókusza –, maga a summa azonban már ebben az első megfogalmazásban is tartalmaz szélesebb filozófiai utalásokat és szövegösszefüggéseket is.
Ezek az utalások és szövegösszefüggések a filozófiai kultúrkritika egy műfajának új megalapozását jelentik.
A kultúrkritika sajátos filozófiai diszciplína, részletesebb definíciójára már csak azért is vissza kell térnünk, mert ez az egyik fogalmilag legkevésbé definiált filozófiai műfaj, arról nem is beszélve, hogy az egyes eltérő filozófiai kultúrák vagy egyáltalán nem ismerik ezt a műfajt, vagy pedig annak egymástól rendkívül eltérő érdemi meghatározásait adhatják.
Mielőtt a kultúrkritika nehezen megközelíthető és eleve sokértelmű filozófiai diszciplínájának elemzésében elmélyednénk – ami közvetlenül kapcsolódik az adornói kijelentés első megjelenéséhez –, hangsúlyoznunk kell a tényt, hogy az 1949-ben írt szöveg először egy Leopold von Wiese szociológia-professzor tiszteletére összeállított „Emlékkönyv”-ben jelent meg 1951-ben.
Ez az emlékkönyv a maga szakmailag gazdag tartalmai mellett történelmi találkozást, sőt, egyenesen korszakos kihívást is jelentett Adorno számára, olyan kihívást egyébként, amelynek emléke – ha egykor irányult is bármi figyelem rá –, teljességgel a feledés homályába borult.
Az emigrációból Németországba nemrégiben hazatért filozófusok és társadalomtudósok az Emlékkönyv keretében a filozófiai, szociológiai szakmai tudományosság legmagasabb, és egyben kellőképpen reprezentatív szintjén találkozhattak otthon maradt kollégáikkal. E kivételes találkozásnak kezdetektől fogva meg is volt a maga kiemelkedő szakmai nyilvánossága. A kultúrkritika új értelmezése – miközben természetesen alapvetően is, filozofikusan is polémikus gondolat –, ebben az Emlékkönyvben szükségszerűen további, és egyben testközelien konkrét, másodlagos polémikus tartalmakat is magába szívott. A kultúrkritika új felfogása – helyének és funkcióinak, egyáltalán „erkölcsének” új értelmezése – a helyzetből fakadóan azok számára a legszínvonalasabb német filozófusok és szociológusok számára is szükségszerűen üzenetet hordozott, akik nem mentek emigrációba, mint Adorno, és akik a maguk módján próbálták értelmezni az 1945 utáni történelmi és politikai helyzetet.
Kitérő: Leopold von Wiese
Leopold von Wiese Max Schelerrel együtt igazgatója annak az első német szociológiai folyóiratnak, amely akarva-akaratlanul Adorno és Horkheimer korszakos folyóiratának, a Zeitschrift für Sozialforschungnak az előképe. Adorno Scheler iránti nagyrabecsülése viszont mindeddig nem nyerte el a maga helyét az értelmezésekben. Scheler (Nietzsche és Simmel mellett) Adorno és a Frankfurti Iskola sajátos gondolkodási módjának, a neomarxizmus második korszakának valóságos meghatározója. 18 Leopold von Wiese egy teljes nemzedékkel Adorno előtt számos vonatkozásban Adorno (elsősorban szociológiai) programját akarja megvalósítani. A húszas években az akkori német szociológia vezető alakja, viszonya a Harmadik Birodalomhoz és a „Stunde Null”-hoz vitatott, opportunista és tekintélyelvű vonások keverednek liberális és szcientikus elemekkel. 1934-től egy évet amerikban töltött. Visszatérte után komoly tudományos tevékenységet folytatott, de nem azonosult a rendszer politikájával.
Nem feladatunk – különösen egy Adorno-Auschwitz tematika keretei között – megítélni Leopold von Wiese magatartását, mindenesetre, ha nem is karizmatikus, de tekintélyes tudósként indította újra a német szociológiát 1945 után. Személye és pályája számos ponton találkozik Adorno legmélyebb érdeklődésével, ezért – talán meglepő módon –, igen jelentős szerepet tulajdonítunk az 1949-es szöveg első megjelentetésének éppen a Leopold von Wiese tiszteletére kiadott Emlékkönyvben.
Adornónak az a törekvése – s még ennek az elemnek is helyet kell kapnia az Auschwitz-probléma értelmezésében –, hogy szociológusnak is profilírozza önmagát, önmagában természetesen erősen ellene is mond az Auschwitz-kijelentésben rejlő lényeglátó és végső értelemadó szándéknak és identitásnak.
A szociológiának ebben a – talán legkülönlegesebb és erkölcsileg feloldhatatlan dilemmáktól hemzsegő – helyzetében Adorno tanulmányának tudományelméleti, módszertani és diszciplináris üzenete éppen az, hogy Auschwitz után (1) a szociológia nem lehet meg kultúrkritika nélkül, (2) a kultúrkritikának pedig abban az értelemben kell „negatív”-nak lennie, amint a valóságos kultúrában (amelynek a költészet a szimbóluma) a civilizáció és barbárság dialektikájának „legmagasabb fokán” önmagát definiálni kénytelen. Adorno ezzel meghatározza az általa elképzelt szociológiát is, egy olyan szociológiát, melyet élete végéig művelt is.
Egyfelől tehát egy különlegesen lényeglátó, az emberi magatartásokra vonatkozó végső döntés önmagában való megfogalmazásáról van szó, másfelől – szociológusi érdeklődéséből fakadóan – Adorno ebben az esetben sem tud ellenállni a további elemzés és megismerés iránti elkötelezettségnek.
Az Auschwitz-gondolat megjelentetése ebben a kötetben – sok más vetület és dimenzió mellett – azt is jelentette, hogy szemben von Wiese törekvésével, aki valamilyen mértékben érdekelt volt a német szociológia kontinuitása helyreállításának a lehetetlenséggel határos feladatában (szociológiát sem lehetett művelni Auschwitz után, de annak újraindítása mégis normáltudományos feladat is volt), Adorno állást foglalt a történelmi folyamat teljes megszakításának, a megszakítottság új korszakának tézise mellett.
Mindezek szövegösszefüggésében egyre világosabban látható, hogy az Auschwitz-kijelentés magva, illetve annak közvetlen szövegösszefüggése (kultúrkritika plusz az egyre megújuló új filozófiai kérdések) a kezdetektől fogva feszültségben is állnak egymással. A kivételes (és termékeny) helyzet abban áll, hogy e feszültség két pólusa nem oltja ki egymást. Sajátos párhuzamos hatást érzékelünk, amelyben mind a mag, mind a teljes szövegösszefüggés nem egymást kioltva, de egymást támogatva bontakozik ki, ily módon alakítják a recepciók és az értelmezések lassan egyre komplexebbé váló világát. Ez a szélesebb szövegösszefüggés (a költészet új létfeltételére vonatkozó „mag”, illetve a filozófiai kultúrkritika gyökeresen megváltozott új funkciója, egy mondatban e kettő feszültségének együttese) önmagában is alapvető és a legnagyobb mértékben diszciplinárisan filozófiai felvetés. A szélesebb összefüggés egy irányba általánosítva azt mondja ki, amit a szűkebb összefüggés (a „mag”) a költészetre nézve kimond. Erőteljes gondolatritmus uralkodik tehát az üzenet magva és a szélesebb szövegösszefüggések között. Amíg a szűkebb kijelentés a versírás lehetetlenségét mondja ki, addig a szélesebb szövegösszefüggés a kultúrával való reflektálatlan, „régi módon való” foglalkozás lehetetlenségét.
E második összefüggés értelmezésekor csupán annyi a tisztázni való, hogy az alapfogalom (Kulturkritik) természete szerint Adorno itt és most nem különböztet meg tematikus vagy műfaji változatokat a kultúrára vonatkozó lehetséges elméleti megközelítéseket illetően.
Ennek folytán értelmezhetjük a második összefüggést (azaz a teljes kijelentést) a kultúrával való elméleti foglalkozásnak, kultúra-filozófiának, szociológiává is fejlesztett kultúra-elméletnek. Ha tehát eltekintünk a kultúrával való elméleti foglalkozás lehetséges sokszínűségétől, teljes mértékben érvénybe lép az előbb említett gondolatritmus, azaz a költészet barbárságnak nyilvánítása párhuzamaként a kultúrkritika újabb ugrásának, egyenesen mutációjának kimondása.
Valójában a kultúrával való foglalkozás, az Auschwitz előtti kultúrkritika válik lehetetlenné, hiszen a kultúrkritika (és mindaz a tevékenység és diszciplína, ami annak megfelelője lehet) eleve szélesebb fogalom, mint a versírás. Ezen a ponton magasabb szinten fogalmazódik meg a „mag”-kijelentés és a teljes tézis kettőssége. A két kijelentés egymásra épül, egymást hatványozza, ráadásul a „mag”-kifejezés a hatványra emelt jelentés és a kultúrkritika az alapfokú, azaz nem hatványra emelt szint, ami rögtön azzal a paradoxonnal is jár, hogy a hatványra emelt „érték” a kiindulás és az alapfok „értéke” a következmény.
Ezen a ponton nem tudjuk kikerülni, hogy a két kijelentés együttesének konkrét mineműségét ne tekintsük Adorno filozófiai bravúrjának is. Emlékeztetünk arra, hogy Adorno nemcsak zenefilozófus és zeneesztéta volt (mint tudjuk, több más filozófiai szakma gyakorlása mellett), de zeneszerző is! Komponista, aki pontosan tisztában volt a zenei elemek pozicionálásának hatásával, és így adott esetben a konkrét kijelentés „mag”-jának ugyanazon kijelentés „szélesebb összefüggésé”-vel való kapcsolatával és a kapcsolatból kibomló különbségével is. 19
Igazolta őt az idő: máig meghatározza vitáinkat a kijelentés magva, s azt abba az irányba is interpoláljuk, amelyben azt maga Adorno is megkezdte az eredeti kijelentés szélesebb változatában, a kultúrkritikán keresztül, annak médiumában. Ez a kezdemény Adorno számára is meghatározónak bizonyult.
Miközben azon vitatkozunk, mit jelent a mag-kijelentés, kialakult egy olyan szemlélet is, amely párhuzamos Adorno szélesebb kultúrfilozófiai törekvéseivel, és egyben következménye is annak – Auschwitz a történelemszemlélet és a történelemalakítás egyre meghatározóbb integráló elemévé vált. Nem a költő a kijelentés elsőszámú címzettje, akinek egy kategorikus etikai lényeglátás nevében, absztrakt síkon, valóban nem lenne szabad verset írnia – a kijelentés igazi címzettje a kultúra teoretikusa és filozófusa, akinek immár nem szabad a költeményt változatlanul költeménynek tekintenie. Nem a költőnek kell barbárnak éreznie magát, mert verset ír Auschwitz után, de immár az új kultúrkritikának kell abból a tényből kiindulnia, hogy absztrakt szinten az Auschwitz után írt költemény barbár.
A gondolat középpontja nem a költő, hanem kultúrkritikus. A kultúrkritikus ebben a helyzetben el is veszti saját eredeti hivatásához kapcsolódó tevékenységi jogát, hiszen a barbárság tényének puszta konstatálása magába szippantja, lehetetlenné teszi annak a megismerő gondolatnak a megismerését is, amely éppen azt fejthetné ki, vajon miért is vált lehetetlenné ma a versírás. Auschwitz a kultúrkritikus tevékenységét két módon oltja ki: egyrészt nem gyakorolhatja mesterségét az Auschwitz után írt költemények megszokott értelmezésében. 20 Ezen első szempont alapján tehát az Auschwitz utáni kultúrkritikus elveszíti tárgyát. Klasszikus tárgyvesztés ez, nagyon is analóg viszonyba hozható a nagy pszichológiai elméletek tárgyvesztés-fogalmával, de mint jelenség termékenyen összehasonlítható lenne a szépirodalom olyan klasszikus, a tárgyvesztést leíró jelenségeivel is, mint például Thomas Bernhard. 21 De az Auschwitz utáni kultúrkritikus nemcsak legitim tevékenységének tárgyát veszíti el, de elveszíti – másodszor – annak lehetőségét is, hogy diskurzív és heurisztikus módon magyarázatot találjon ennek a tárgyvesztési folyamatnak az okaira. Az Auschwitz utáni kultúrkritikus vesztesége tehát kettős és totális. Elvesztette mind tárgyát, mind tevékenységét. Minden bizonnyal szándékolatlan a hasonlóság Adorno ezen elemzése és Marx elidegenedés-elmélete között.
Ha ezek után általánosságban kell értékelnünk a kijelentés hatástörténetét, nem a valóságos adornói csapás hűséges követését találjuk.
Az általánosságban értelmezett recepció zöme megmarad a költészet lehetetlenségének kiindulópontjánál. Annak elméleti, kultúrkritikai és másképpen teoretikus feldolgozását a kultúrkritikának és a kultúraelméletnek éppen azokkal az eszközeivel végzi, mely eszközök légjogosultságát az említett szélesebb szövegösszefüggésben lehetetlennek mondta. A recepció története világosan szelektál az eredeti kijelentés két dimenziója között: a kultúrkritika lehetetlenségét szinte kivétel nélkül nem veszi észre, hogy azután annál intenzívebben foglalkozzon egy szinte teljesen érintetlennek meghagyott kultúrkritika eszközeivel a költészetre vonatkozó kijelentéssel.
Ebből az is következik, hogy azok az értelmezések, melyek valamilyen módon a felvilágosodás dialektikájának koncepciójához mennek vissza, nem lehetnek helyesek. Lényegében ez az oka, hogy bár az Auschwitz-kijelentés szövegösszefüggésében is a kultúra és barbárság alkot dialektikát, ám mégsem azon a módon, ahogy ez a felvilágosodás dialektikájának koncepciójában történik.
Az Auschwitz-tézisnek nincs szüksége a felvilágosodás dialektikájára, mint magyarázatra – az Auschwitz-tézis nem magyarázza Auschwitzot (ezzel kitenné a tézist nemcsak annak, hogy a racionális magyarázat, mint arról szóltunk, megcsúfolja a szenvedést, de annak is, hogy egy ilyen átfogó elméleti magyarázat lehet akár hamis is – amint ezt a magunk részéről valójában gondoljuk is a felvilágosodás dialektikáját szem előtt tartva). Éppen ez az ugrás, ami a kimondhatatlan illetve az elemzés számára megközelíthető, és ezért kimondható között fennáll. Az eredeti kijelentés két dimenziója (a költészet lehetetlensége plusz a kultúrkritika lehetetlensége) ugyanis nem egy átfogó történetfilozófia vagy társadalomelmélet eltérő megjelenési formái, de a valóságos történelem mutációjának következményei.
Kultúra és barbárság dialektikájának legmagasabb foka változtat meg mindent (felhívnánk a figyelmet a hasonlóságra a marxi hagyományon belül a terminológia-alkotó Leninre). Ebben nem termelődnek újjá a felvilágosodás dialektikájába belefoglalt felvilágosodó elemek. A kultúrát vizsgálandó megközelítés immár az Auschwitz utáni kultúrkritika, melyet a kettős tárgyvesztés jellemez, és amely e kettős tárgyvesztés miatt nem állhat másból, mint annak állandó ismételgetéséből, hogy a kettős tárgyvesztés megtörtént – az Auschwitz utáni kultúrkritika a kultúrkritika lehetetlenségének üzenetét hordozza. Éppen az Auschwitz utáni kultúrkritikának e nemcsak paradox, de sokszorosan középponti helyzete is okozza, hogy az eredeti kijelentés magjának üzenetét Adorno miért módosíthatja annyiszor. Ezt azért teheti meg, mert – az előzőek szellemében –, az eddigiekben sem a „mag”-kijelentés betűszerinti értelme volt a fő üzenet.
Ez a helyzet már nagyon szorosan függ össze azzal a másik tendenciával is, amit a bevezetőben említettünk: maga az alapgondolat, mind annak magja, mind annak tágabb megfogalmazása egyre több probléma felvetésében játszik meghatározó szerepet, egészen addig a feltevésig, hogy Auschwitz válik Adorno filozófiai középpontjává. Az „A nevelés Auschwitz után” című tanulmányt Adorno 1966-ban írta, azaz éppen a Negatív dialektika megjelenésének évé-ben, eredetileg rádióelőadás formájában született meg. 22
Nyilvánvaló kapcsolat köti össze a két szöveget, ez a két irányban kiágazó fejlődés igen tartalmas igazolása tézisünknek, az Auschwitz-gondolat állandó továbbfejlődésének, természeti erőszerű (ha tetszik, valóban Gólem-szerű) állandó kiáradásának és továbbfejlődésének. S mintha a két szöveg illusztrálná is ezt. A Negatív dialektika Auschwitz-fejezete (ami ugyan alfejezet, de önálló, és a lap tetején láthatóvá tett alcímmel is el van látva) a legabsztraktabb filozófia (ahogy a főcím mondja: „metafizika” 23) felé fejleszti tovább az alapgondolatot (most már azt is nyugodt lélekkel hozzátehetjük, hogy mind a „mag”-mondatot, mint az eredeti gondolat teljesebb, a kultúrkritika teljes összefüggéseit magába foglaló változatát). A nevelés legfontosabb követelése pedig hogy Auschwitz „ne legyen még egyszer”. Ennek megalapozása igen hasonló jelenség, mint a költészet lehetetlenségének indokolása, nem kell és nem is szükséges megalapozni. A puszta megalapozás negatív kivételessége azt az iszonyatot idézné fel, amit a valóságos esemény iszonyatossága jelent. A megismerési érdekeltség etikai határokba ütközik. Nem az első eset, hogy a látszólag „normális” megismerési érdekeltség közelebbről meg nem határozott „szentségtöréssel” érne fel.
Auschwitz definiálása lehetetlenségének kivételes filozófiai és erkölcsi problémaköre felbukkan társadalmi problémák médiumában is. A filozófus és szociológus Adorno gondolkodásában az itt megjelenő társadalmi probléma az Auschwitz-jelenség „szociológiai” oldalaként is felfogható. Auschwitz hiányos tudatosítása annak is szimptómája lehet, hogy az ismétlődés lehetősége fennáll. A barbárságba való visszaesés állandó lehetőség, mint veszély, nehezen definiálható, a szimptómák nehezen osztályozhatóak. A barbárságba való visszaesés félelmében a történelemutániság jelensége váratlan összefüggésben jelenik meg. A jövő azonban a múlt – a barbárságba való visszaesés már megtörtént. 24
A világ túlélte saját bukását – ez, a történelemutániság közvetítésével – a posztmodern egyik gondolata. 25 De az így értelmezett „történelemutániság” (amit éppen az Adorno-tézis nyit ki) érdekes gondolatritmusban áll Adornónak a forradalommal vagy a szocializmussal álló kijelentésével is – hiszen éppen Adorno mondja ki azt is, hogy a forradalmakat a maguk idejében nem valósítják meg. Ezzel érdekes szimmetria jön létre a két „utóidejűséget” kifejező kijelentés között. Az Auschwitz utáni költészet ebben a vonatkozásban olyan, mint a forradalom utáni marxizmus…
Az Auschwitz-ról alkotott Adorno-kijelentés, a benne foglalt összes teoretikus és gyakorlati következménnyel együtt kimeríthetetlen téma, bizonyosan az 1945 utáni történelem egyik összefoglaló fókusza. Kísérletünket egy 1990 februárjában, Németországban tartott televíziós vitaműsor felidézésével zárjuk. A beszélgetés témája az akkor aktuális német egység kérdése volt, egyik részvevője Rudolf Augstein, a német politikai gondolkodás egyik legeredetibb képviselője, a Spiegel alapító főszerkesztője, a másik Günter Grass.
A teljes beszélgetést természetesen nem tudjuk felidézni, mindenesetre gondolatmenetünk végére illik, hogy ebben a vitában Augstein első lényeges mondata az volt: „A közvetlenül érintetteken kívül senki sem találhatja Auschwitzot iszonyatosabbnak, mint én…”, amire Grass így replikázott: „De Auschwitz nem hirtelen jött létre…” 26
JEGYZETEK
1 A tanulmányt a Szent István Társulatnál Hidvégi Máté szerkesztésében megjelenő Soah szöveggyűjteményből a szerkesztő engedélyével közöljük. [vissza]
2 Az ilyen című mű Adorno (és Horkheimer) legteljesebb történetfilozófiai összefoglalója. Az életmű jellegéből azonban adódik, hogy legalább ilyen joggal lehetne ez a középponti gondolat, a valóságos vagy virtuális fő mű a Negatív dialektika, de mint emellett érvelni is szeretnénk, (más lehetőségek mellett) maga az Auschwitz-gondolat is. [vissza]
3 Az esszencialista kijelentéseknek egyébként Adorno kisebb iskoláját teremtette meg. Nem ritkák a valamely elméletet vagy szerzőt a jövő számára lehetetlennek nyilvánító szentenciák. Ha azonban például Habermas Jaspers-t elítélő kijelentésére gondolunk (Jaspers filozófiája ’obsolet’), hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a harmadik évezredben Jaspers filozófiáját még mindig nagy tisztelettel fogják tanulmányozni, miközben Habermasról nem igazán fogják tudni majd eldönteni, melyik irányban is haladt filozófiájával. [vissza]
4 Ez az Auschwitz-gondolat, s ez egyben e dolgozat tézise, középponti jelentőségűvé válik filozófiai szempontból Adorno számára. Amit viszont sem ő, sem közvetlen utókora, sem a szakirodalom eddig nem végzett el, az éppen az, vajon hogyan építhető össze, hogyan viszonyítható „Auschwitz”, mint középpont a negatív dialektika összegezésekre törekvő addigi értelmezéseivel, hiszen az Auschwitz-gondolat megfelelő értelmezése előtt és nélkül addig csak a negatív dialektika valamiféle összegező értelmezése lehetett Adorno filozófiájának summája. Most változott a helyzet, Auschwitz, mint középpont megjelent, de a teljes életmű rekonstrukciója e változás integrációjával még nem készült el. Ld. erről Kiss Endre, Marx lábnyomai és átváltozásai. Budapest, 2013 (Gondolat), ebben különösen a „Neomarxizmus második korszaka” című fejezetet. [vissza]
5 Eredetileg: „… nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch.” in: Kulturkritik und Gesellschaft. A tanulmány 1949-ben született, először 1951-ben jelent meg a Festschrift für den Soziologen Leopold von Wiese című kötetben. – A fenti magyar fordítás nem törekedett irodalmi babérokra, inkább a mondat eredeti értelmét akarta visszaadni. Leopold von Wiesére és magára a kiadványra visszatérünk. [vissza]
6 Az eredeti, teljes mondat így hangzik (Az 1977-es Összes Művekből idézünk): „Kulturkritik findet sich der letzten Stufe der Dialektik von Kultur und Barbarei gegenüber: nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch, und das frisst auch die Erkenntnis an, die Ausspricht, warum es unmöglich wird, heute Gedichte zu schreiben.” Theodor W. Adorno, Kulturkritik und Gesellschaft. in: Gesammalte Schriften, Band 10. 1.Kulturkritik und Gesellschaft. Prismen: Ohne Leitbild. Suhrkamp (Frankfurt am Main), 1977. 30. – A magyar fordítás ismét elsősorban a szöveg legteljesebb érthetőségét szerette volna megteremteni. [vissza]
7 Összevetjük a későbbiekben Adornónak ezt a gesztusát Nietzsche, Scheler és Benjamin hasonló radikális és szentenciózus kijelentéseivel. Most azt a lehetséges analógiát emelnénk ki, hogy ebben a kijelentésben Adorno avantgarde-vonásai is megmutatkoznak. [vissza]
8 Adorno: Paralipomena zur „Ästhetischen Theorie”. idézi Petra Kiedaisch (Hrsg.): Lyrik nach Auschwitz. Adorno und die Dichter. Reclam, Stuttgart (Reclam), 1995. 16. E gondolat folytatásaként érinti Adorno, hogy talán hamis kijelentés is volt a költészet Auschwitz utáni lehetetlennek mondása, miközben „nem kevésbé kulturális” kérdésnek nevezi az Auschwitz utáni „élet”, azaz a „túlélés” problematikáját (amivel szinte egy mondatban reprodukálja a „magmondat” és az abból kinövő végtelen filozófiai inspiráció kettősségét. Ld. Negative Dialektik, i.k. 355. [vissza]
9 Ugyanott. [vissza]
10 Ez az összefüggés az eredeti teljes mondat két vetületének eltérő kibontakozását hivatott rögzíteni. A kultúrkritika új léthelyzetére vonatkozó teljes mondat gyakorlatilag Adorno élete végéig fejlődik (s mint látni fogjuk, ki is lép a kultúrkritika köréből és belép a metafizika vagy a nevelés terrénumába), míg a „magmondat” radikális filozófiája nem változik (a valóságos költészetnek tett engedmények ugyanis már eleve bele voltak foglalva a kijelentés jelentésébe). [vissza]
11 Theodor W. Adorno: Gesammelte Schriften in 20 Bänden Band 10: Kulturkritik und Gesellschaft. Prismen. Ohne Leitbild. Eingriffe. Stichworte. Anhang. Frankfurt am Main (Suhrkamp), 2003. 10a, p. 452. /453.8 – A meghatározó mondat az eredetiben: „Weniger stets verträgt jener Schein sich mit dem Prinzip rationaler Materialbeherrschung, dem er die gesamte Geschichte von Kunst hindurch sich verband. Während die Situation Kunst nicht mehr zuläßt - darauf zielte der Satz über die Unmöglichkeit von Gedichten nach Auschwitz -, bedarf sie doch ihrer. Denn die bilderlose Realität das vollendete Widerspiel des bilderlosen Zustands geworden, in dem Kunst verschwände, weil die Utopie sich erfüllt hätte, die in jedem Kunstwerk sich chiffriert.” [vissza]
12 A Negatív dialektika „Bevezető”-jének első mondatáról van szó. A meghatározó fontosságú tézis ebben az esetben is gazdagabb és komplexebb jelentést hordoz, mint amit jelenleg felhasználunk, de a mondat minden kétséget kizáróan a marxizmusra vonatkozik. Egy ismét elsősorban a tartalmi összefüggések kiemelését szolgáló magyar fordítás a következő: „A filozófia, mely egyszer már meghaladottnak tűnt, életben tartja önmagát, mert megvalósításának pillanatát elmulasztották. Az az összegező ítélet, miszerint a világot csak értelmezte, magában is megnyomorodva a realitással szembeni rezignáció nyomása alatt, az értelem defetizmusává válik, miután a világ megváltoztatása nem sikerült.” A német eredeti: „Philosophie, die einmal überholt schien, erhält sich am Leben, weil der Augenblick ihrer Verwirklichung versäumt ward. Das summarische Urteil, sie habe die Welt bloss interpretiert, sei durch Resignation vor der Realitaet verkrüppelt in sich, wird zum Defätismus der Vernunft, nachdem die Veränderung der Welt misslang.” Ld. Gesammelte Schriften in 20 Bänden Band 6, 16. [vissza]
13 Noten zur Literatur IV, Gesammelte Schriften in 20 Bänden Band 11, p. 603. – Az eredeti mondat így hangzik: „Der Satz, nach Auschwitz lasse kein Gedicht mehr sich schreiben, gilt nicht blank, gewiß aber, daß danach, weil es möglich war und bis ins Unabsehbare möglich bleibt, keine heitere Kunst mehr vorgestellt werden kann.” [vissza]
14 Paralipomena zur „Ästhetischen Theorie”. Gesammelte Schriften, Bd. 7. Ästhetische Theorie. Ed. Gretel Adorno és Rolf Tiedemann. Frankfurt am Main (Suhrkamp), 1970. 477. [vissza]
15 Nem egy esetben megtörténik, hogy Auschwitz okainak és feltételeinek elemzése Adornónál mintegy öntudatlanul átveszi a végső kérdésekről megfogalmazott marxi terminológia duktusát. [vissza]
16 Robert Weininger, Streitbare Literaten. Kontroversen und Eklats in der deutschen Literatur von Adorno bis Walser. München, 2004 (Beck), 32-49. [vissza]
17 E ponton az a dilemma is láthatóvá válik, miként tartozik Adorno e kijelentése még az irodalom, illetve a költészet történetén belül is egyszerre legalább két területhez, hiszen az Auschwitz utáni költészet problémája teljes joggal legszervesebb része a német irodalomtörténetnek, de ugyanolyan joggal, ugyancsak a legszervesebb része a világirodalom egy olyan történetének is, amelynek még ugyancsak számos további felbontási lehetősége van.- Ld. még Günter Bornheim, Versuch zu zeigen, dass Adorno mit seiner Behauptung, nach Auschwitz lasse sich kein Gedicht mehr schreiben,Recht hatte. Würzburg (Königshausen und Neumann), 2002. 7. [vissza]
18 Adorno teljes egyértelműséggel beszél a „filozófiai tapasztalat gazdagságá”-ról Schelernél, illetve arról, ahogy Scheler ezt megszervezni is törekszik. Ld. „Amtliche Schriften”. Ld. Theodor W. Adorno, Metaphysics: Concepts and Problems. Ed. John Wiley and Sons. 2015 (https://books.google.hu/books?ubn=0745692540) [vissza]
19 A „mag”-mondat (az Auschwitz utáni költészet lehetetlenségéről) e zenei metaforában és analógiában azt a szerepet játssza, mint mondjuk egy Beethoven-szimfóniában egy önmagában esetleg rövid „vezér”-motívum – akkor is jelen van, ha hosszú percekig nem játsszák le, vagy ha már az eredeti rövid és meghatározó dallam sokadik mutációját fejti ki a darab. [vissza]
20 Ezen a ponton nem árt ismét emlékeztetnünk a költészetnek ebben a korban még kimutathatóan rendkívüli jelentőségére az emberi szellemi alkotások között. [vissza]
21 Thomas Bernhard, Dichtung des Selbstbewusstseins oder Verösterreichisierung des Absurden. in: Nicht (aus, in, über, von) Österreich. Zur österreichischen Literatur. Zu Celan, Bachmann, Bernhard und anderen. Herausgegeben von Tamás Lichtmann. Frankfurt am Main – Berlin – Bern – New York – Paris - Wien, 1995. (Peter Lang) 207-216..- Thomas Bernhard – Eine Literatur des Objektverlustes. in: Filológiai Közlöny. XLVII. évf. 1-2. szám. 9-20. és A tárgyvesztés irodalma. Thomas Bernhard. in: K.E., A huszadik század befejezetlen mondatai. Déry Tibor és vidéke.Budapest, 2008 (Logosz Kiadó). 80-91. [vissza]
22 Ld. http://www.zeit.de/1993/01/erziehung-nach-auschwitz [vissza]
23 A Nietzsche-utáni metafizika különálló, új filozófiai terület, ami lehetetlenné teszi, hogy egy-egy ilyen metafizikára vonatkozó újrakezdő gondolatmenetet pusztán a metafizika fogalmának rövid érintésével fel tudjunk tárni. E sorok szerzője mind Nietzschével, mint Heideggerrel, mind pedig az ún. evilági metafizikával foglalkozó tanulmányaiban szolgáltat adalékot e metafizika-fogalom szinte áttekinthetetlen sokrétűségére. [vissza]
24 Ez a konkrét szövegösszefüggés értékeli fel Sigmund Freud civilizációelméleti és társadalomelméleti írásait Adorno szemében – ennek következetlenségéről már tettünk említést. [vissza]
25 E sorok szerzője szintén így értelmezi a posztmodernet, de ennek most nincs jelentősége. A hivatkozott hely: Jene zwanziger Jahre (1962). in: Petra Kiedaisch (Ed.), Lyrik nach Auschwitz. Adorno und die Dichter. - Adorno itt: „A világ túlélte saját pusztulását”. [vissza]
26 Der Zug ist abgefahren. TV-Streitgespraech mit Günter Grass. in: Rudolf Augstein. Schreiben, was ist. Kommentare, Gespraeche, Vortraege. Herausgegeben von Jochen Bölsche. Stuttgart – München (Deutsche Verlags-Anstalt), 2003. 253-254. [vissza]
Arany Prága
Az állatokon belül külön, igen változatos osztályt alkotó rovarok (Insecta) nyelvbeli jelentkezése elsősorban nominális: egy-egy nyelvben, különösen a tudományos nyelvekben kidolgozott rovarelnevezés-rendszerek léteznek. A magyar nyelvjárási, a tudományoshoz meglepően hasonló rendszereket képező rovarnevekről a magyar etnoentomológia (népi rovartan) nagy ígérete, Ulicsni Viktor emlékezett meg (2013), jómagam ezen állatosztály néprajzát tárgyaltam (Kicsi 2015). A rovarok megnevezése mellett érdekesek még a velük alkotott kifejezések, a nyelvben létrejött verbális nyomaik is. Nevezzük rovarigéknek a rovarok viselkedésének leírására tipikusan használt igéket. Az alábbiakban két ilyen köznyelvi ige (nyüzsög, hemzseg) különleges mondattani jelentőségére hívom fel a figyelmet, s bemutatok néhány érdekes nyelvjárási rovarigét (bozsog, burung, dorol, rezseg). Tanulmányomat a rovarok által kiváltott viselkedés leírására szolgáló igék egy csoportjának bemutatásával (bogárzik, böglöz, csipározik, csípérzik, zigárzik) zárom. Az 1960-as évek transzformációs nyelvészetének nevezetes példamondatai, mondatpárjai amelyek Charles J. Fillmore elemzése nyomán váltak ismertté, a következők: John smeared paint on the wall (‘János festéket kent a falra’) ~ John smeared the wall with paint (‘János festékkel kente be a falat’), John planted peas and corn in his garden (‘János borsót és gabonát ültetett a kertjébe’) ~ John planted his garden with peas and corn (‘János a kertjét borsóval és gabonával ültette be’). Sikerült transzformációs szabályokat felállítani, amelyek az alapformából deriváltat állítanak elő, s így a lokatív elemeket (the wall ‘a fal’ és his garden ‘kertje’) a tárgy helyzetébe teszi át, ezzel pedig a korábbi tárgyból a with prepozícióval eszközhatározó lesz (Fillmore 2003: 77–78). A transzformációk sorában ez a lokatív alternáció (angolul locative alternation) nevet kapta. Ez a transzformáció egyben vonzatváltozás is, s hasonló igekötős vonzatváltozás létezik a magyarban is: ken (valamit valamire, esetleg valamit valamivel) ~ beken (valamit valamivel), rak (valamit valamire) ~ megrak (valamit valamivel). A lokatív alternációnak a transzformációs elemzések között két főbb esetével volt szokás számolni: egyrészt a lokatívuszos (helyhatározós) helyett insztrumentáliszos (eszközhatározós) szerkezettel, másrészt a töltés és megtelés közös (a magyarban nominatívuszos és ablatívuszos) kifejezésével (méhek rajzása, emberek nyüzsgése, bűzlés). Illusztrációképpen ilyesféle mondatpárok szerepeltek: Méhek hemzsegnek a kertben ~ A kert hemzseg a méhektől; Hagyma bűzlik a teremben ~ A terem bűzlik a hagymától. A magyartól eltérően az angol swarm ‘rajzik, hemzseg, nyüzsög’ rovarige nem ablatívuszos, hanem insztrumentáliszos alternációval jár: Bees were swarming in the garden (‘Méhek nyüzsögtek a kertben’) ~ The garden was swar-ming with bees (‘A kert nyüzsgött a méhektől’; Fillmore 2003: 13, 78, 188). Annak idején nagyjából ugyanerre a jelenségre hívta fel a figyelmet jelentéstanában Károly Sándor is. Ő a fizikai cselekvésnek mint oknak és okozatnak együttes kifejezésére hozott példákat, ahol a szór kiegészített jelentése ‚szórva betakar’, a ken igéé ‚kenve bevon’, a hemzseg igéé ‚hemzsegve tele van, hemzsegve megtelik’ (1970: 377–378). A lokatív alternáció olyan igét is jellemezhet, mint a pezseg: Buborékok pezsegnek a pohárban ~ A pohár pezseg a buborékoktól.
Mindenesetre a magyarban a nyüzsög és hemzseg igék a bűzlik igéhez hasonló vonzatkeretűek, hasonló szerkezetekben, így lokatív alternációt mutató konstrukciókban fordulnak elő. A mai magyar köznyelvben a rajzik igénél a lokatív alternáció kérdéses: A kaptárban rajzanak a méhek mondat jó, A kaptár rajzik a méhektől kérdéses. A hemzseg és nyüzsög nyelvjárási megfelelői között megemlíthető a dunántúli bozsog ‘bizseg, rajzik, hemzseg’ (MTsz 1: 175, ÚMTsz 1: 576), újabban a székelyeknél bozsog ‘mozog, mocorog, nyüzsög’ (Sántha 2004: 124). A korábbi adatok példamondataiban a lokatív alternáció (külön nominatívusz és külön ablatívusz használata) jól dokumentált: A hangyák bozsognak és Csak úgy bozsogott a sok embertől (MTsz 1: 175).
Tóth Imre Ipoly menti palóc gyűjtéséből ismeretes a helyi, nyelvjárási csanya ‘cserebogár’ szó mellett az öregcsanya ‘nagy fajtájú cserebogár’ szó, s a vele alkotott példamondat is érdekes: Jaj, menyi örekcsanya rëzsëg a fijatal hársfán (Tóth 1995: 259). A rezseg igének (a helyi nyelvjárásban rëzsëg, rizsëg) következő jelentéseit adta meg: ‘bizsereg; vibrál; zizegő, recsegő hangot ad; rovar kaparászó, pattogó zajt okozva nyüzsög’ Példamondata: Juj, de rizsëg a skatulyába a sok örekcsanya (1995: 262). (Külön érdekesek a rovaros mondatokat bevezető indulatszók: Jaj és Juj.) A rezseg ige jellegzetesen palóc (Ipoly-mente, Abaúj, Eger, Vác, Heves megye, Nagykáta környéke), de előfordul még Kiskunfélegyházán, Csongrádon és Zentán is (MTsz 2: 284, ÚMTsz 4: 731). Tóth Imre általánosságban így jellemezte: „Ezen hangutánzó ige leggyakrabban a nagy tömegben, kaparászva, folyamatos zajjal nyüzsgő rovarokkal kapcsolatban használtatik” (1995: 262).
Közvetlenül rovarelnevezéshez kapcsolódik két székely rovarhangutánzó ige, a burung és a dorol, tudniillik belőlük rovarnevek vezethetők le: burung (nomenverbum) és doroló. Az előbbi szó mint burung ‘dong, dongva röpül (a cserebogár)’ jelent meg a tájszótárakban (MTsz 1: 200), már mindjárt kifejezetten igei változattal is: burungozik ‘dong, dongva röpül’ (MTsz 1: 200) és összetételben is, mint csereburung ‘cserebogár’ (MTsz 1: 294). Újabb közlések szerint azonban a burung ‘cserebogár, bogár’ (Sántha 2004: 27, 35), a burungol, burungozik, burungódzik, burungózik jelentései pedig ‘dong (cserebogár), zümmög (méh), zajosan röpköd; zsörtöl, veszekszik’ (Sántha 2004: 27). A burung tehát mára ‘bogár; dong’ jelentéssel igenévszó (nomenverbum), mint a csavar, fagy, les, nyom. A dorol ‘dong’ már mindjárt tranzitív (tárgyas) példamondatokkal jelent meg a tájszótárakban, nemcsak ‘dong’, hanem ‘körüldong, belep valamit’ jelentéssel: Dorolják a legyek a sebet (MTsz 1: 414, ÚMTsz 1: 1007). Újabb közlésből érdekes a dorol igéből képzett doroló ‘nagy légyfajta, bakklégy’ (Sántha 2004: 423). (Hasonló képzés volt a dong igéből a dongó.) A székely nyelvjárási rovarhangutánzó igék közül megemlíthető még a zunnog ‘zümmög’, zsibongva dong (pl. méhraj)’ (MTsz 2: 1056, Sántha 2004: 115) és zummog ‘zümmög’ (ÚMTsz 5: 807).
Több további érdekes rovarral kapcsolatos ige, de már nem valódi rovar-ige is található nyelvjárásainkban. Például a Felső-Szigetközben a böglöz a ló kifejezéssel írják le azt, ahogy a ló nyugtalankodik a marhabögöly (Tabanus bovinus, a helyi nyelvjárásban bögű, bögöl, böglégy) közelségére, mivel érzékeny annak szúrására (Kovács 1987: 52). Nyilván ennek a helyzetnek a leírására szolgál a Csallóközből regisztrált a böglyöz ‘nyugtalankodik’ ige is (MTsz 1: 176), más nyelvjárások azonban az általánosabb, köznyelvből is ismert bogárzik, bogározik igét használják (MTsz 1: 148, ÚMTsz 1: 512). A ‘marhabögöly’ jelentés található egy régi székely nyelvjárási adatban: csibogár ‘marhákat csipkedő légy’ (MTsz 1: 305), s ugyancsak ‘bogárzik’ jelentésű a somogyi és baranyai csipározik, csípérzik (MTsz 1: 325–6, ÚMTsz 1: 846). Az ugyancsak nyelvjárási zigárzik ‘bogárzik’ ige és a zigárzóbogár ‘marhabagócs (Hypoderma bovis)’ Nógrádból és Gömörből ismertes (ÚMTsz 5: 794, Ulicsni 2013).
IRODALOM
Fillmore, Charles J.: Form and Meaning in Language. Volume 1: Papers on Semantic Roles. Stanford, Cal.: Center for the Study of Language and Information 2003.
Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Bp.: Akadémiai 1970.
Kicsi Sándor András: A fák, a kakukk és a rovarok. Bp.: Cédrus & Napkút 2015.
Kovács Antal: “Járok-kelek gyöngyharmaton...” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár 1987. (Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek 6.)
MTsz Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
Tóth Imre: “Az Ipoly menti palóc tájszótár kiegészítő adattára.” Magyar Nyelvőr 119(1995)3: 259–262.
Ulicsni Viktor: Folk knowledge of invertebrate species in Central Europe. Poszter. 36th Annual Meeting of the Society of Ethnobiology „Climate Change and Ethnobiology”. University of North Texas in Denton, Texas, May 15–18 2013.
ÚMTsz B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Drezdai utca
Most, amikor e sorokat írom, a bulvársajtó a gyömrői polgármester-választás eseményeit követi nyomon. Az történt ugyanis, hogy a város polgármesterét, Gyenes Leventét 2016 áprilisában a Szegedi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság folyamatos adócsalásért és okirat-hamisításért 9 hónapi, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. A politikus májusban le is mondott tisztségéről, de újraindult az augusztusban tartott időközi választáson, ahol két ellenjelölttel szemben a szavazatok 80%-os, elsöprő többségével ismét a város vezetői posztjára került.
A választás abszolút tiszta volt és törvényes is, mert a bíróság Gyenest a közügyek gyakorlásától nem tiltotta el. Hogy a szavazópolgárok miért döntöttek így, ennek indoka egy tévériport szerint az volt, hogy véleményük szerint minden politikus csinál ilyesmit, az ország vezetői a rendszerváltás óta ugyanilyen sárosak, csak éppen hozzájuk nem lehet nyúlni. S ha másban nem is, ebben a gyömrőieknek kétségtelenül igazuk van. A hozzám hasonló aggastyánok még jól emlékeznek a Tocsik-ügyre, melynek vádlottja, egy ügyvédnő 804 millió forint „sikerdíjat” vágott zsebre önkormányzati privatizációk címén, s végül még a Legfelsőbb Bíróság is felmentette a vádak többsége alól, és csupán magánokirat-hamisítás miatt kellett jelentéktelen összegű pénzbírságot fizetnie.
A megyei kormánymegbízott viszont úgy találta, választás ide vagy oda, a polgármesternek távoznia kell. Utasította a gyömrői képviselő-testületet, már a következő ülésén folytasson le egy méltatlansági eljárást, s itt hozzon olyan határozatot, amellyel megszűnteti Gyenes megbízatását. Ezt azzal a fenyegetéssel is megtoldotta, hogy amennyiben nem engedelmeskednek, a kormányhivatal a közigazgatási és munkaügyi bíróságnál fogja kezdeményezni a polgármester méltatlanságának kimondását. A képviselő-testület viszont nem ijedt meg, hanem jegyzője útján szakmai állásfoglalást kért a Belügyminisztérium önkormányzati módszertani főosztályától. Az illetékesek pedig itt úgy nyilatkoztak, hogy a polgármester méltatlansága már nem áll fenn, nem kell lemondania.
Ahogyan mondani szokás, miként a vízcseppben a tenger, ebben a históriában az egész magyar politikai rendszer úgy tükröződik. Kezdődik ott, hogy egy város polgármestere folyamatosan adót csalhat és okiratokat hamisíthat anélkül, hogy ezért ténylegesen letöltendő szabadságvesztésre ítélnék és a közügyek gyakorlásától eltiltanák. Folytatódik azzal, hogy hazánk közerkölcsei ma már olyanok, hogy állampolgáraink belenyugodtak abba: minden politikai vezető csalhat, lophat, bármilyen disznóságot csinálhat, ettől még újraválasztják, mert úgyse akad helyébe, aki jobb lenne nála. Hallottam már olyat is, hogy valaki azzal szavazott a kormányon levő pártra, mert azt mondta, ezek már telelopták magukat, Isten ments leváltani őket, mert az ellenzéküknek még üres a zsebe. A teteje pedig mindennek az, hogy megyei kormánymegbízott lehet egy olyan ember, aki azt hiszi, utasítgathatja egy város önkormányzati testületét, váltsa le a törvényesen megválasztott polgármestert. S épp akkor, amikor – miként ezt Gyenes Levente az interneten keresztül a világ tudomására hozta – a gyömrői labdarúgócsapat 6:0-ra megverte a tápiószeleit.
Hát szerintem kis honunkban ez volt az év eseménye, és nem az, hogy a 12. helyre kerültünk a riói olimpiai játékokon.
Bistey András már kisregénye címadásával: A hely, ahol élnünk kell megelőlegezi a keserű érzést, mely végigkíséri a mű cselekményét és légkörét – nincs okunk nemzeti büszkeségre, kis hazánk a múlt század negyvenes éveiben (is) „hátsólépcsőházi ország” volt a maga kisszerűségével, úrhatnámságával, uram-bátyám viszonyrendszerével, hazugságaival, antiszemitizmusával, irigykedésével, pletykálkodásával, más vagyona utáni sóvárgásával.
Az elszegényedett, szétesett falusi családból származó fiatal tanítónő az önállósodás vágya mellett azzal a nyilvánvaló szándékkal változtat állást, hogy mielőbb férjet fogjon magának. Ez meglehetősen gyorsan sikerül is, sőt még szerelmi házasság is lesz belőle. Ám a férj szülei – az erős akaratú, kivagyi asszony nyomására, aki tehetős és becsben álló családból való lányt kívánt menyéül – nemcsak őt nem fogadják be, de a hamarosan megszületett gyermeket sem, s a tényleges családfő szerepét játszó állomásfőnökné asszony a legkülönfélébb praktikákkal, sőt adóhivatalnok fia más városba helyeztetésével igyekszik megakadályozni a fiatalok közös életét. A család már korábban is neheztelt a fiúra amiatt, hogy a kihirdetett esküvő előtt bontotta fel jegyességét jómódú menyasszonyával, s ezzel – úgymond – szégyent hozott a családra. Tettének indoklása végképp érthetetlen a szülők és a testvérek számára – nem kívánt olyan családba nősülni, amely kezdettől arra számít, hogy hivatala révén adóügyben ezt-azt elintéz majd nekik.
A szűkebb környezet bemutatása során nyilvánvalóvá válik, hogy a család másik, jegyző fia számára a főszolgabíró lánya már jó partinak számít –, s az sem zavar senkit, hogy a menyasszony főhadnagy bátyja nem viseli el az esküvőn a zsidó banktisztviselőt. A család feltehetően természetesnek veszi majd, ha a jegyző-fiú ingyen vagy jutányos áron jut családi házhoz, mivel beleszólása lesz abba, hogy a megfelelő vállalkozó kapja meg a mintegy negyven ház megépítésére vonatkozó üzletet. És a családi környezet e mozzanatait nyilvánvalóan a korszak társadalmi környezete determinálja. Ennek regénybeli csúcspontja, amikor a századossá avanzsált „kedves rokon” jóvoltából a nagyravágyó nyugalmazott állomásfőnökné asszony és férje mit sem sejtve beköltözik egy elhurcolt zsidó kisajátított budai lakásába.
A tragikus mozzanatokat, szívszorító eseményeket sem nélkülöző történetben a családi és hivatali életben is a tisztességes eljárást választó, a „nem megfelelően nősült” és párja mellett mindvégig kitartó idősebb fiú tekinthető „pozitív hősnek”. Ám a rövid katonai szolgálat utáni életben maradás, eredeti állásának visszanyerése, a szüleihez fűződő viszony bizonyos mértékű helyreállása együttvéve sem elégségesek ahhoz, hogy megszabadulhasson a társadalmi környezet okozta sérülésektől, s ez meggátolja abban, hogy bizakodással tekinthessen egy lehetséges jobb világ elé – mert ilyen a hely, ahol élnünk kell. S mint az előző írásból is kitűnik, a hely napjainkban ugyanilyen.
Ha az ember lexikont kezd böngészni, vagy a világhálón kutakodik, a patkányról megtudhatja, hogy az emlősök (Mammalia) osztályának Rattus neméhez tartozó fajokról van szó. Két legismertebb változata a házipatkány (Rattus rattus) és a vándorpatkány (Rattus norvegicus). Színük, méretük, életmódjuk, tulajdonságaik egy része különböző, ami közös bennük, rendkívül kártékony, kórokozókat terjesztő, kíméletlenül pusztító szerzetek, találékonyak, jól alkalmazkodnak. Különbség, hogy a vándorpatkány jellegzetesen éjjeli állat, nappal rejtett életet folytat, csordában él, a házipatkánnyal a nap bármely órájában találkozhatunk, bár az esti és a reggeli szürkületben a legaktívabb.
Ha az értelmező szótárak patkány szócikkét olvasgatjuk, a szó átvitt értelmű használatában emberre vonatkozó magyarázatokat is találunk. Például: „Megvetést keltő, rút jellemű, undok, kártékony személy.” Másutt: „Aljas, alattomos, személy.” Megint másutt: „Hitvány, jellemtelen, kártékony ember.”A direkt vagy áttételes képzettársításra az irodalom, a film számtalan példával szolgál. (Pusztán kitérőként: a kínai horoszkóp a patkány szülötteit néhány szinte jelentéktelen jellemhibát leszámítva csupa jó tulajdonsággal ruházza fel. Ez azért nem mérvadó, mert valamennyi további jegy képviselői esetében hasonlóképpen jár el. Mely évjáratot merne csupa rossz tulajdonsággal illetni?)
A mai ember (Homo sapiens sapiens) és a patkány osztályközössége az emlősökhöz (Mammalia) tartozás. Viselkedési attitűdjei mentén a homo sapiens – ha nem is fejlődés rendszertani értelemben – további kvázi alfajokra oszthatók. A homo aestheticus az esztétikum embere, a homo moralis a klasszikus humanista erkölcs képviselője, a homo oeconomicus a klasszikus közgazdaságtan eszményképe, a homo technicus a cyber-társadalomé. Erre alapozva, mindazokat a jellemvonásokat felmutató emberek, akiket a képzettársítás patkányoknak titulál, rendszerbe szedhetők, hangsúlyozva, hogy nem genetikai, hanem morális klasszifikációról van szó. Bármely szociológiai vagy geográfiai egységet választva példaként, az ott tapasztalható kártékony, hitvány, aljas, megvetést keltő magatartásminták alapján a homo rattus (patkányember) értelmezhető, klasszifikációja elvégezhető. Így például egy frekventált üdülő kisvárosban éveken át folytatott megfigyelés alapján.
A mintául választott település télen jobbára csak falusi életjelenségeket mutat, városi funkciója alig egy-kettő akad. A faluból várossá avanzsált településrészt és az üdülőterületet főút és vasúti pályatest választja el. Idegenforgalmi főidényben van pillanat, amikor az ideiglenesen jelenlévő népesség lényegesen meghaladja az állandó népesség számát. Az üdülési célú ingatlanok száma nagyobb a lakáscélúakénál, miközben ez utóbbiak (az állandó lakosság hajléka) többsége is kettős funkciójú, lakóingatlan, illetve kereskedelmi szálláshely. Mivel étterem, presszó, szórakozóhely a települési és az üdülő rész határán létesített szabadtéri színpad kivételével a városmagban nincs, a turizmussal járó szabadosabb életvitel anomáliáiból ott mit sem érzékel a lakosság, ugyanis mind állandó, mind átmeneti népességének „gőzkieresztő” terepe áthelyeződött az üdülőövezetre. Több évre kiterjedő megfigyelés alapján a homo rattus következő altípusai mutathatók ki, akik elsősorban az üdülőterület centrumában létesített több mint száz lakás használóinak, vendégeinek életét keserítik meg.
Homo rattus vandalicus: Típusosan az éjjeli életmód jellemzi. Nappal polgári álarc mögé húzódik vissza. Csordába verődve aktivizálódik. A rombolás ösztöne elsősorban alkohol vagy tudatmódosító szerek hatására tör elő belőle. Nem egyszer csak szimplán kivagyiságból, hogy a csordán belül megfelelő tekintélyt, pozíciót vívjon ki magának, vagy a meglévőt megerősítse. Számára semmi sem szent. A csorda vonulásának útvonalát széttaposott, megtépett virágágyak, leszaggatott és kiborogatott formatervezett hulladékgyűjtők, elforgatott, kidöntött közlekedési táblák, feltört, kifosztott és szétrombolt édesség-, ital- és ajándék automaták, fogyasztási szemét, törött italosüvegek jelzik.
Homo rattus discoicus: Éjszakai és hajnali aktivitás jellemzi. Előfordulásuk a diszkók üzemidejének függvénye. Magányosan, párban és csoportosan is feltűnnek, záróra tájékán, illetve szembetűnő magatartásbeli mértékvesztésük esetén bármikor a kidobó fiúk jóvoltából. Az alkohol és a drogok hatására viselkedésmódjuk változatos. Esetenként hasonló – bár egészen más indíttatásból – a homo rattus vandalicus-okéval, máskor az üvöltő dervist lepipálva zajonganak, artikulálatlanul gajdolnak, futballhuligánok rigmusait skandálják, vagy ordenáré stílusban „páros felelgetősdi”-vel riasztják fel álmukból a műintézmény közelében, illetve vonulási útvonaluk mentén pihenni vágyó felnőtteket, gyermekeket, csecsemőket. Kikívánkozó testnedveiket, felesleges gyomortartalmaikat, ahol éppen az ingert már kontrollálni nem képesek, gátlástalanul ürítik ki. A közterületek jellegzetes éjszakai szeméttermelői.
Homo rattus motoricus: Több mutánsa létezik, attól függően, milyen eszköz (személygépkocsi, quad, crossautó vagy -motor, terepjáró, motorkerékpár) megszállottjai, birtokosai. A nap bármelyik időszakában megjelennek. Közös jellegzetességük az erős feltűnési vágy, ennek rendelik alá járművük külső megjelenését, teljesítményét, fény- és hangkibocsátását. Az üdülőtelep platánokkal szegélyezett sétányát gyorsulási- és gyorsasági versenypályának tekintik, a mellette lévő parkolókat átalakított kipufogódobjaik hangerejének összehasonlítására. Alacsony sebességtartományban padlógázzal fülsiketítő zajt, elképesztő hangrobbanásokat produkálnak. Sebességük, utolsó pillanatig visszatartott fékezéseik félelemkeltő. Produkcióik kedvelt időpontja – mert kell a nézősereg – a késő délutáni, koraesti órák, amikor a sétány gyalogos forgalma a legnagyobb. Más indíttatásból a késő esti, éjszakai órák, egészen hajnalig. A járművek motorjával keltett zaj kiegészítéseként használják a nagy teljesítményű rádióhangszórókat. Túlerősítéssel csak a mélybasszus hallható, de az olyan erővel, hogy az embernek a dobhártyája csaknem beleszakad, zsigerei beleremegnek. Álló motor mellett is hatásos nemtelen céljuk elérésére.
A legbecstelenebb, legkártékonyabb mutáns. Tudatos szándéka a feltűnés mellett mások pihenésének, nyugalmának megzavarása, ellehetetlenítése, tevékenysége jelentős élet- és vagyonbiztonsági kockázattal jár.
Biológiai, ökológiai kutatásokból az nagy biztonsággal tudható, milyen tényezők játszanak szerepet a patkányok elszaporodásában. Joggal merül fel a kérdés, hogy a homo sapiens patkánylétbe süllyedő morális silányságának oka hol, miben keresendő. Összetett kérdéskomplexumról van szó.
Mintatelepülésünk esetében a legfőbb ok, hogy a megalomán városvezetésnek nincs a város objektív adottságaira épülő, a különböző érdekeket (állandó lakosok, szezonálisan huzamosan ott lakó üdülő- és lakástulajdonosok, néhány éjszakás üdülővendégek, helyi állandó szolgáltatók, szezonálisan ide települt szolgáltatók stb.) jelentőségük mértékében akceptáló fejlesztési stratégiája. Lobbyérdekek pillanatnyi ötleteinek, érdekérvényesítő erejének behódolva hozza meg döntéseit. Parttalan liberalizmusával, látszatkedvezményeivel, mézesmadzag politikájával akaratlanul is szétfeszíti az élhetőség kereteit. A település funkciók területi elosztásával az üdülőtelepet a nyugalmas, problémamentes magvárosrész kizsigerelhető vigalmi negyedévé degradálja. Egyiket a másik ellen hangolja.
Az üdülőövezetben megjelenő nemtelen, hitvány, kártékony stb. attitűdök elenyésző részét követi el az ottani szezonális állandó lakosság. A fennmaradó hányadon a településmag aranyifjai és az őket másoló átmeneti, rövid tartózkodási idejű vendégek osztoznak. Az előbbiek, mert kiszabadulva érzik magukat az állandó lakhely kontrollja alól, bármit megtehetnek, amit „otthon” nem, ez utóbbiak pedig, mert a nyaralás számukra a szabadosabb magatartás ideje, terepe, s a „gőzkieresztő” szelep funkcióját tölti be.
A helyi önkormányzat, a városvezetés az itt-tartózkodás normáit képtelen megfogalmazni, nincs mit átültetni a gyakorlatba, nem orientál, a helypénzek és az idegenforgalmi adók befizetését kivéve nem ellenőriz, nem szankcionál, a rendőrség pedig – állítólag nem kis városvezetési nyomásra, hogy el ne riassza az ide érkező fizetőképes keresletet – szemet huny a közlekedési szabálysértések, a közrendet zavaró események felett, látszatellenőrzéseket végez, csak hogy a jelenlétet adminisztrálni lehessen.
A patkányok pedig vígan dorbézolnak, dőzsölnek, gyötrik a normális pihenésre vágyókat.
A tizenhat interjúról a 2014-ben, élete kilencven negyedik évében meghalt szerző így vallott: „Beszélgetőtársaim a magyarországi cigányság különböző csoportjaihoz tartoznak, más és más a történetük, az életkoruk, a környezetük. A hivatásuk.” Idézzük tovább Juhász Júlia szavait: „Sorsuk a legfőbb dologban mégis közös: a cigányságot sújtó kegyetlen hátrányokat, előítéleteket tehetségükkel, akaraterejükkel, kitartásukkal leküzdve sikeres, megbecsült emberek lettek.”
Soroljuk fel a tizenhat interjúalany nevét: Oláh Mara, Lakatos Menyhért, Daróczi Gusztávné, Choli Daróczi József, Mohácsi Viktória, Farkas Tibor, Raffael Jánosné, Danyi Sándor, Déki Lakatos Sándor, Mendi Róza, Vadászi Bálint, Lakatos Szilvia, Banyó Nándor, Lakatos Pál, Péli Józsefné, Orsós Jakab .
Akad köztük festőművész, író, költő, politikus, jogvédő, téeszelnök, önkormányzati elnök. Muzsikus, táncos, pszichopedagógus. Üvegfúvó, kereskedő, bokszoló, fafaragó művész.
Életüket mesélik el olyan sokszínűen, hogy olvasás közben szinte halljuk, látjuk őket. (A szép kiállítású kötet az interjú előtt a megszólalók fényképét is szerepelteti.)
Legszívesebben egy-egy részletet idézek a tizenhat interjúból.
Oláh Mara: „Egy migrénes, fejfájós napon, amikor csak három forintom volt és vártam, hogy a lányom hazajöjjön, és elvigye eladni az utolsó arany ékszeremet – egy karkötőt –, hogy pénzem legyen az orvosra, azt írtam egy papírra a lányomnak – mert olyan rosszul voltam, hogy beszélni se tudtam –, hozzon nekem rajzpapírt és ceruzát. Elkezdtem firkálni. Negyed óra alatt meg is rajzoltam, emlékezetből Sophia Loren arcképét. És ami csoda volt: arra eszméltem, hogy már nem fáj a fejem. Visszajött a lányom, és összecsapta a kezét: – Hiszen ez Sophia Loren! – Jaj, hát nemcsak én látom annak, hanem a lányom is! És amikor azt is hozzátette, hogy: – Ez nagyon jó, anyu! –, majd kiugrottam a bőrömből a boldogságtól.”
Lakatos Menyhért: „Egyszer, egy cigánysággal foglalkozó nemzetközi konferenciára hívtak meg Franciaországba. Hazamentem – Pasaréten laktam akkor albérletben –, ezt olvastam elképedve. A díjat is elküldték, hatvanezer forintot. A pénz sose jöhetett volna jobbkor – 2200 forint volt a fizetésem az Akadémián, két gyerekről kellett gondoskodnom ennyiből. De – sejtelmem se volt róla, hogy miről van szó. Miféle novellapályázat? Sok novellát írtam, de csak az íróasztalom fiókjának. Hogyan van az?
A lányom elárulta aztán, hogy amikor eljöttek hozzá a barátnői, kivallatták az íróasztalomat. Megtalálták a novellákat, felolvasták egymásnak, aztán azt, amelyik a legjobban tetszett, elküldték a pályázatra. Bíztak benne, hogy nyertes lesz az írásom. Szurkoltak nekem – és igazuk lett.”
Daróczi Gusztávné: Hogy miből tellett a gyerekek taníttatására? – kérdezi magától az interjúban. „Egyszer a téeszelnök azt mondta: – Emberek, száz forintot kap, aki odamegy felrakni a kocsira a kendert. – A férfiak kényelmes úriemberek voltak, leültek, rágyújtottak. Ekkor én elkezdtem veszekedni, kiabálni: – Miért nem mentek, menjetek! Mire ők: – Rakd te fel. Ha olyan nagy a szád! – Fel is rakom, az anyátokat! – Felraktam. Az a száz forint is jól jött.”
Choli Daróczi József: „A szerencsének köszönhetem, hogy költő lettem. Pellér Béla bácsi tanította nekünk a gimnáziumban az irodalmat – nagyszerű ember volt kitűnő tanár – őnála írtam dolgozatot József Attiláról. Húsz perc alatt elkészültem, unalmas volt ott ülni, hát gondoltam, elolvasom a pad alatt a fordításomat. Ez volt az első kísérletem – József Attila Ars poeticája –, már kívülről tudtam, de szerettem újra és újra elolvasni.
Egyszer csak hallom, hogy a tanár szólít: – Daróczi, maga mit csinál? – Azt gondolta, hogy puskázom. – Adja csak ide. – Nézi az öreg: – Mi ez? –Az egész osztály azt találgatta, hogy mit csinál ez a Daróczi. Szörnyű volt. – Ez egy József Attila vers. – És milyen nyelven van ez írva? – Égő arccal mondtam meg, hogy cigányul, azt vártam, hogy mindenki kinevet. – De nem nevettek ki, szerettek az osztálytársaim, de a tanítóim is. Jó tanuló voltam.
Aztán Pellér Béla bácsi összehajtogatta és eltette a fordításomat. El sem tudtam képzelni, hogy mit akar vele, miért tette el.
Egyik nap a lépcsőn felfelé mentem, láttam, hogy az egész osztály felém rohan. – Csoli! Csoli! Költő vagy! – Megmutatták a Nagyvilágot. Benne volt a fordításom. Az Ars poetica. Cigány nyelven. Pellér Béla tanár úr előszavával.
Költő vagyok!”
Mohácsi Viktória: „Del o brishind. Esik az eső. Ez volt a címe az első táncdarabnak, amit betanultunk. Egy falu történetét mutatta be. A végig zuhogó eső a hatalmat testesítette meg. A zsandárnak volt esernyője, a cigánynak nem – az eső őt csapkodta folyton-folyvást ebben a szimbolikus darabban. Mindennap legalább négy órát próbáltunk. Halálosan kifáradva, de végtelenül boldogan mentünk haza.”
Farkas Tibor: „Aztán az egyik vasárnap dörömböltek a nagymamám házának deszkakerítésén. Kiment az apám – idegen emberek álltak ott, csendőrök is voltak velük. Megparancsolták, hogy mindenki jöjjön ki az udvarra, mert ők most rögtön elvégzik a tetűvizsgálatot, és ne is próbáljunk ellenállni, mert nagyon megjárhatjuk.
Az apám kiállt keményen. Neki is akart menni a csendőrnek, de mondhatott akármit, ki figyelt rá? Parancsszóra mindenkinek pucérra kellett vetkőznie, és így álltunk ott, amíg csak a vizsgálatot el nem végezték rajtunk.”
Raffael Jánosné: „Az volt az álmom, hogy fehér köpenyben eladó legyek, de míg mások hármasokkal is bekerültek a kereskedelmi iskolába, én a jelessel sem voltam elég jó nekik. De miért? Mert egyszerű ruhában mentem el felvételezni? Vagy azért, mert úgyse vennének fel egy cigánylányt eladónak?”
Danyi Sándor: Tarnaörsön a cigány önkormányzat elnöke vagyok. A megyei roma vállalkozó központ vezetője. Megpróbáltunk minden megyében egy-egy irodát létrehozni. Én ezt tarom valódi melléjük állásnak. És nem azt, hogy mindenért felhördülünk.”
Déki Lakatos Sándor: „Budapesten vendégszerepelt a világhírű hegedűs, Jan Kubelík, és a koncerten Paganini legnehezebb művét adta elő ráadásnak.” Folytassuk az idézetet azzal a részlettel, amikor nagyapját, Lakatos Flóris cigányprímást felkereste a Ketter étterem tulajdonosa, és megkérdezte tőle, hogy nem látta-e az aznapi újságot. – Nem láttam. Miért, mi van benne? – Az, hogy maga a magyar Jan Kubelík.”
Mendi Róza: „Óvodába kerültem, és az óvó néni szeretett. Kimondhatatlanul hálás voltam érte. Aztán volt ott egy másik óvónő is, remegve mentem mindig az óvodába, hogy jaj. Csak ne találjon ki valamit már megint! Egyszer azt gondolta ki, hogy megetet spenóttal, pedig tudta, hogy annál jobban semmit se utálok. Majd én megmutatom a Mendi-féléknek!”
Vadász Bálint: „Én nem szeretek tömeghez tartozni. Én szeretem a szélsőségeket. Azt szeretem az életben, ha valami történik. Az izgalmakat szeretem. Hogy valami rezegjen, valami lobbanjon, lángoljon. A hétköznapi dolgokkal nem tudok mit kezdeni.”
Lakatos Szilvia, arról beszél, amikor édesanyja egy vakbélműtét után ötvenkét évesen meghalt. „én nem voltam a szüleimnél, amikor ő meghalt, csak utána mondták a testvéreim, hogy anyukám mindent megérzett előre. Álmodott. Hívták a halottak. A rokonok, az ismerősök. Én most meg fogok halni, mondta a húgomnak sírva. Az álmok igazak. És hajnalra csakugyan meghalt.”
Banyó Nándor egy napját mondja el, felkeléstől lefekvésig. Az üzemi munkával, az unokával, a sógorokkal való beszélgetést, azt, hogyan tévézgetnek a kisebbik lánya családjával. „Nincsen ebben se bűvészet, se titok. Csak az kell, hogy megbízzak azokban, akikkel dolgozom.”
Lakatos Pál bokszoló, aki bronzérmet, aztán ezüstérmet szerzett az Európa-bajnokságon: „Micsoda boldogság és büszkeség! Csak öt hónapom volt a felkészülésre és mégis – újra a dobogón!”
Péli Józsefné arról beszél, hogyan lett írónő. „Fel-alá járkáltam a szobában, amikor a könyvespolcon megláttam egy füzetet. Valami húzott, hogy kinyissam. És aztán ákombákom betűkkel – mert addig még levelet sem szerettem írni – beleírtam a füzetbe, ami eszembe jutott.” Aztán a fiam elvette a füzetet, végigolvasta, a végén összecsapta a kezét: „Ne hagyd abba, anyu! Ez csodálatos!”
Orsós Jakab fafaragóművész: „Faragtam én Latinovitsnak, faragtam Péter Jánosnak – rengeteg embernek. Még aztán, visszamentem ötszáz évet, és elkezdtem parasztbútorokat faragni. Amit mondok, azt nem fogod elhinni. A parasztbútorok készítését azért hagytam abba, mert ha tovább csinálom, meggazdagodtam volna. És ha mindennel telítve vagy, miért iparkodnál? Ez nem nekem való. A cigányok, tudod, milyen boldogak voltak néha, szegényen is?”
Az interjúk olvasása közben két József Attila versre gondoltam. A Nemzett József Áron első szakaszát idézem:
Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.
És a Tiszta szívvel-re, és arra gondolok, hogy József Attila, a szappanfőző fia, egyetértene a tizenhat meginterjúvolt cigánnyal, mintha verseit az ő nevükben mondaná. Én pedig unokámra gondolok, aki büszkén mondja: „Az én apám cigány.” (TAINFO Bt, második átdolgozott kiadás, 2003)
Bistey új könyvének története két házasságé. Az első fejezet (szinte önálló regény) Garas Klára és Iglódy Rudolf ügyvéd rövid házassága, amelynek az asszony tbc-je és halála vet véget, egy hároméves kislány, Klárika marad utána, aki Iglódy Rudolf anyósához kerül. Két idézettel vezessük be a recenzió olvasóját ebbe a fejezetve:
„– Csak az én fiam olyan hülye, hogy elveszi a szeretőjét – dünnyögte az öreg Iglódy.”
És a másik, az asszony halála előtt:
„Látogatás helyett levelet írt Bajára, amelyben tudatta Klára szüleivel, hogy a lányuk betegsége nagyon súlyos, az orvosok nem biztatják, hogy meggyógyul, és Klárikáról gondoskodni kell, mert ő nem tudja egy csecsemőkorból alig kinőtt gyerek gondját viselni, de a cselédre sem hagyhatja, aki valószínűleg nem is vállalná a gondozását…”
A második fejezetben az anyós, barátnője segítségével összehozza a második házasságot Hofmeister Évával, ebből a házasságból születik Tibor, akit huszonnyolc év múlva doktorrá avatnak. Rudolf segít egykori osztálytársának, a zsidó Goldnernek kimenteni a lepecsételt lakásból néhány értéktárgyat. Ezen Éva (akivel már magázódik a házasságban) felháborodik. A történet szereplői végig bíznak a német győzelemben:
– „Budapestig biztosan nem jutnak el az oroszok. Lehet, hogy még előre nyomulnak egy darabig, de a németek bevetik a csodafegyvert, mielőtt elérnék Budapestet. A Führer nem hagyja elveszni a magyar fővárost, hiszen az olyan lenne, mintha Magyarországot átengedné az oroszoknak.”
A harmadik fejezet már az ostrom idején játszódik, a negyedikben pedig meglátták az első szovjet katonát.
…„ orosz világ jön most a magyarokra.” – mondja a kiköltöztetett zsidó Britzék lakásában élő Iglódyéknak a házmester.
– „Viszik a szerencsétleneket Szibériába” – morogja valaki Rudolfnak, aki május végén ért haza a kényszerű katonáskodásból. A regény utolsó fejeze-tében tudja meg az öreg Iglódyné, hogy a századossá előléptetett Ádám részt vett a zsidók Duna partra kísérésében, ahonnan a vízbe lőtték őket.
A kiválóan megírt könyv végén az öreg Iglódy azt mondja:
– „Vége a háborúnak, nemsokára megkötik a békét, az oroszok egy éven belül kimennek…”
A hiedelmek világát remekül ábrázolja Bistey, senki sem tud semmit, de mindenki fecseg, hiszen itt él, ez „a hely, ahol élnünk kell.” (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2016)
Stotz Mihály: Száradó hálók