Forradalom
Marcos Ana spanyol költő (1920–), aki a Franco-idők börtönében, többnyire magáncellába zárva, 23 éven át szenvedett, nem tudva, mikorra tűzik ki kivégzése napját, 2016 februárjában lesz 96 éves.
Mondd el, milyen egy fa ága,
mondd el, mit dalol a folyó,
mikor madár száll habjára?
Szólj a tengerről. Beszéld el…
Milyen a mezőn a pára.
Üzenj csillagokkal. Széllel.
Mutass olyan láthatárra,
– melynek – akár egy kunyhónak –
nincs kulcsa és nincsen zárja.
Mondd el, milyen is a csókja
egy asszonynak. Már hiába
idézem ízét e szónak.
Permetében a holdfénynek
szerelemtől fellobogva
illatoznak még az éjek?
Vagy ez a sírverem öl meg,
a kripta homályos fénye.
a kőlap… dala a kőnek?
22 év… már a tárgyak
színüket vesztik örökre,
illatuk sincs… Tétovázva
írom ide: „mező”, „tenger”…
„Erdő” – mondom és egy fának
körvonala sem dereng fel.
Arról szólok, mit szívemből
az évek lassan kiölnek.
.....................................................
(Nem folytathatom, közelről
Hallatszik lépte az őrnek.)
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA
Az 1959-ben született szatirikus írás, mely most jelenik meg először a szerző hagyatékából került elő.
Talán nem haragszol meg olvasóm, ha ezúttal olyan történetet beszélek el, ami nem tartozik a szorosan vett oeuvre-mbe és amely történet napjaink egyik aprócska epizódja csupán, nem mondom, hogy jellegzetes epizódja, mert még isten tudja, mivel vádolnának, azzal mindenképp, hogy kákán is csomót kereső tollam igaztalan árnyékot vet napfényes jelenünkre. Csupán az történt, hogy egyik csendes, forradalmisággal, ateizmussal aligha rágalmazható városkánkban le akartak dönteni talapzatáról egy szobrot. Oly semmiség az egész, hogy leglelkemmel helyeslek neked, nyájas olvasóm, ki most fejedet csóválod bosszúsan s azon tűnődsz, hány könyvtárat töltenének meg a ledöntött szobrokról szóló elmélkedések, ha történetesen valamennyi megszületett volna, mert ilyen a világ folyása, szobrokat felállítanak, szobrokat ledöntenek, változik a világ sora, miként az égbolt sem derűs mindig, sötét felhők is elborítják olykor. Ha még azt is elárulom, ó nyájas olvasóm, hogy szobrunkat annak idején üdvlövések, hosszadalmas buzdító szónoklatok és költői megemlékezések kíséretében leplezték le és azt a bizonyos férfiút ábrázolja, akiről mostanság oly sok csúf szóbeszéd járja, te, nyájas olvasóm, minden bizonnyal álmélkodsz majd: „Ez olyan rettentő eset?” – kérdezed. – „Hisz szép fővárosunkban is ledöntötték e férfiú szobrát egy glóriás, kettőskeresztes, keresztényi forradalom dicsfénnyel sűrűn beragyogtatott napjaiban.” Csakhogy az említett erényekkel büszkélkedő városkában az említett személy szobrát az Úr 1957. esztendejében kívánták eltüntetni, nem sokkal azután, hogy bizonyos épületekre visszahelyezték a levert csillagokat és még a református nagytemplom tornyára is vörös drapériát tűzött néhány buzgó kéz.
A szobor legelőször annak az elvtársnak szúrta meg a szemét, kit a végzet oly keresztényi névvel illetett, hogy Levente, sőt Nárcisz Levente, s aki annak idején önnön kezével cibálta le a leplet a szoborról és az említett ünnepélyen oly bőségesen hullajtotta örömkönnyeit, hogy a jelenlévők alig győztek ámuldozni könnyzacskóinak kiapadhatatlan tartalmán és a boldogság azon kövér pocsolyáján, amit a bőségesen hulló könnyek lába alatt duzzasztottak. Nos, Nárcisz Levente egy nap sétálgatván a márciusi színekben pompázó parkban, a következő megjegyzést tette:
– Furcsa ez a szobor. Nemdebár, szép fővárosunkban már nem találhatni bronzból öntött hasonmását?
A társaságában tartózkodó Baka Tamás, ex-marós, a városi karhatalom parancsnoka bólintott.
– Szentigaz. Ott már csak a csizmája maradt kérem.
– Csak a csizmája – tűnődött el Nárcisz elvtárs és gyermekien világoskék szemét a lombosodó fák koronájára emelte, mint mindig, ha parkbéli sétája közben gondolatok rohanták meg. „Csak a csizmája maradt” – gondolta s olybá tűnt előtte, hogy mosolyognia kell a sors szimbolikus játékán. Nárcisz elvtárs a szimbólumot a csizmáknak tulajdonította, a sors mindössze annyi szerepet kapott, hogy e szimbolikát mintegy beteljesítse.
Miután szemét végre elszakította a fák koronájától s mélyeket szippantott az ibolyaillattal terhes levegőből, váratlanul azt kérdezte:
– Mondja meg elvtársam, tisztelt Baka Tamás, maga ezt nem találja furcsának?
Dzerzsinszkij utóda levette Bocskai-sapkáját, egyrészt, mert valóban melege volt, másrészt, hogy ezzel is időt nyerjen gondolatainak kévébe kötésére.
– Valóban furcsa – bólintott. – Megjegyzem, a talapzatot betonba öntötték, így a csizmákat aligha lehetett hegesztőpisztollyal levágni.
Míg Nárcisz elvtárs lágy, kék szemét a zsenge füvön pihentette és azon törte fejét: csakugyan nem értette meg Baka Tamás, vagy nagyon is megértette, csupán véleményének kinyilvánításától óvakodik, a karhatalom városi parancsnoka zubbonyát is kigombolta és Nárcisz Levente szavainak rejtett mélységein tűnődött. Az igazat megvallva, eleddig a szobor nemigen keltette fel érdeklődését, tekintve azonban, hogy az idők folyamán elismerésre méltó félelmet és gyűlöletet váltott ki cselekedeteivel a templomokban és maszek-kereskedésekben tömörülő vitézkötéses gyülekezet körében, úgy érezte, mintha valami halvány vonzalom kötné őt ehhez a férfiúhoz, aki gránittalapzatán a város felé szegezte jámborkéknek nemigen nevezhető szemét. Annyit azonban Baka Tamás is megértett, hogy Nárcisz elvtárs valahogy nincs megelégedve a szoborral. Hogy a művészi kivitelezés vagy talán a szobor elhelyezése bántotta meg Nárcisz Levente esztéta-tekintetét az a későbbiek során elválik. A park végére érve Nárcisz elvtárs azonban csak annyit felelt kételyeinkre:
– Rossz ez a szobor, mondhatnám, silány munka.
Baka tamás erre csak azt mondhatta, ami az igazság volt: a képzőművészet ösvénye merőben ismeretlen számára, és a nagy művészek sorából csupán Leonardo da Vincit és Ék Sándort említhetné, mivel az előbbiről elnevezett utcában lakott vagy tíz esztendeig, az utóbbinak pedig reprodukcióiról jegyezte meg nevét, mivel hivatali szobáját annak idején a mester tizenkét alkotásával dekorálták ki.
– Így tehát ön sem Michelangelóról, sem Rodinról nem hallott, sőt még az isteni Verochióról sem, akinek Colleonija nem másutt, mint a lagúnák városában, Velencében található – jegyezte meg némi fejcsóválás kíséretében Nárcisz Levente.
Majd a szobor felé fordulva azt is hozzátette.
– Hát, nem egy Meunier alkotása.
Ezek után, előtted is érthető lesz, olvasóm, hogy Baka Tamás őszinte megkönnyebbülést érzett, midőn a pártbizottságon riadót kellett elrendelnie a Iesus Hominum Salvator zászlók alatt felvonuló és lövöldöző körmenet lecsillapítására, mivelhogy ezen incidens megakadályozta szépművészeti ismereteinek további boncolgatását.
Míg elvtársunk, derék katonánk, Baka Tamás, a hívő gyülekezet megzabolázásán fáradozott és sikerrel végezte feladatát, Nárcisz Levente vezetőségi ülést hívott össze és imígyen kezdte beszédét.
– Elvtársaim, tisztelt honfitársak. Ha megengedik, föltennék egy kérdést, s mi több, egy találósat, mely talán majd gyermetegnek tűnik önök előtt, de látni fogják, a probléma velejéig hatol. Mi az? Fővárosunkban volt, ámde már nincs. Városunkban is volt és ma is van.
Az értekezlet résztvevői először elcsodálkoztak, mert a huszadik kongresszus anyagát áttanulmányozva jó néhány találós kérdéssel találkoztak, de ezzel speciel nem. Nárcisz Levente azonban nem vette tréfára a dolgot, látván az álmélkodást, bizony másodszor is föltette a kérdést. Egyesek arra gondoltak, hogy fővárosunkban már van citrom, náluk még nincs. Mások úgy vélekedtek: a fővárosban már rend van, náluk még nincs. Míg mások azt gyanították, a fővárosban talán nincs Nárcisz Levente, csak náluk.
– Nos? – kérdezte Nárcisz elvtárs, ártatlanul csillogó szemét a jelenlévőkön pihentetve. – Nem jöttek rá az elvtársak?
Nem jöttek rá.
– Hát, a szobor, elvtársak – tárta szét karját derűs mosollyal Nárcisz elvtárs, e mozdulattal két fonnyadt muskátlit sepervén le az asztalról. – A szobor… Hát, nem furcsa?
– Furcsa bizony – bólogatott Pete Miksa nyugdíjas vasutas, a vezetőség legéltesebb tagja. – De még milyen furcsa! Marx Károly-téren Szűz Mária szobor, glóriás Jézussal, szent Antallal… Bizony, ez is csak a mi városunkban van, kérem.
Mivel sokan bólogattak, sőt fennhangon nyilvánították tetszésüket, Nárcisz Levente nem találta megfelelőnek az alkalmat, hogy a pártonkívüli közeledők megnyeréséről meg a bizalom légköréről ejtsen néhány oktató szót. Ezért nem reagált Pete Miksa baloldaliságot sugalló szavaira, hanem ceruzájával gyöngéden megkocogtatta az asztalt.
– Én a parkbéli szoborra gondolok, elvtársak.
– Bizony furcsa – szólt közbe Puttony Simon, a helybeli volt Kommunizmus tsz elnöke, akit a tsz neve miatt egy szakasz nemzetőr félholtra püfölt, majd kikötött a Piac-tér platánjára, s akit az említett elnevezés miatt később Nárcisz Levente is megbírált, gyanítván abban maximalizmust és világnézeti gőgöt, úgy hogy azóta Puttony Simon a Konszolidáció tsz elnökeként ülésezik a pártbizottságon.
– Bizony furcsa – folytatta Puttony Simon, nehezen szedve a levegőt, mert a nemzetőrök rossz lelkiismerettel tértek volna haza, ha tüdejét nem dörgölik meg egy kis puskaaggyal. – A parkbéli szobor körüli fák törzsére gyalázkodó feliratokat pingáltak. Én már javasoltam is az átmeszelésüket.
Ennyi dőreség hallatára már Nárcisz elvtárs türelme is elfogyott, azúrkék szeme is elborult, villámok cikáztak biz’ abban, viharfelhők gyülekeztek, ám úrrá lett önmagán s csak annyit mondott csendes szóval.
– Ez sem lényeges, elvtársak. Az a lényeges, hogy a parkbéli szobor annak az illető polgártársnak emeltetett, akit joggal tartunk a személyi kultusz, az etatizmus, a dogmatizmus és egyéb fogalmak vitathatatlan precedensének. E polgártárs szobrát fővárosunk népe ledöntötte, a mi kispolgári mentalitástól terhes lakosságunk visszariadt a feladat végrehajtásától. Mert, tisztelt elvtársaim, beszélhetünk-e mi szocializmusról, demokráciáról, konszolidációról, ha a párttag és a pártonkívüli elvtársak nap nap után látják e szobrot, s beszélhetünk-e ifjúságunk szocialista tudatra neveléséről, ha pelyhedző állú kamaszok és zsenge szűz leányok parkbéli andalgásaik során örökké e mételyt árasztó szoborra kénytelenek vetni szép szemük világát? S vajon hinnének-e nékünk városunk dolgos polgárai, ha e szobor árnyékában hirdetnők meg a mi szocializmusunkat, a kétfrontos harcot meg a bizalmat; pártunk politikáját?
Nárcisz elvtárs idáig érve kifulladt, ivott egy korty vizet. A pillanatnyi szünetet kihasználva közbeszólt dr. Waldmanisz Boldizsár, a városi kórház igazgató-főorvosa, a helyi képzőművészeti kör vezetője, és azt mondta.
– Ez egy rendkívül bonyolult probléma, elvtársak – levette feketeüveges pápaszemét, az értekezlet résztvevői ismét tisztelettel adózhattak vak félszemének, amelyet a Miatyánk szavai mellett nyomott ki néhány árja segédasszisztens, midőn védelmébe vette a haslövéssel haldokló Weisz Ignác izraelita könyvügynököt, akiben sárga aktatáskája láttán ávós ezredest gyanítottak. – És ez a probléma azért bonyolult, mert sokrétű – folytatta dr. Waldmanisz Boldizsár. – Sokrétű, mert az említett polgártárs nem egyedül áll a talapzaton, hanem egy másik polgártárs társaságában, akit azonban nyugodtan elvtársnak is nevezhetünk, hiszen immár harminchárom esztendeje elhunyt, és akit mostanság Iljics apónak hívunk. A dolog sokrétűségét végképp bonyolítja, hogy e két személy egymással kezet fog.
– Kezet fognak? – kérdezte ijedten Nárcisz elvtárs és elhalványult arccal tekintett dr. Waldmanisz Boldizsárra.
– Kétségtelenül – felelte a kérdezett, szemüvegét ismét orrára csippentve. – Legalábbis, tenyerüket úgy illesztik össze, hogy közben ujjaik egymásba fonódnak.
Nárcisz Levente eltűnődött, tűnődése közben szemének kékjét pillái eltakarták. A teremre alkonyat borult, amit az idő előrehaladottságára való tekintettel estének nevezhetnénk. Azután Nárcisz Levente kinyitotta szemét, a terem ismét megtelt világossággal. Nem hinnők, hogy csupán a felkattintott csillár árasztotta volna e fényt.
– No és… – nézett körül Nárcisz elvtárs –, vajon nem fűrészelhető-e szét a két személy a technika mai fejlettségi fokán?
– Kétségtelenül kettéfűrészelhető – bólintott helyeslően a városi kórház Hyppokratésze. – A technika mai fejlettségi fokán ez, kérem, gyerekjáték. Csakhogy a szobrokat illetően az a probléma, hogy a fűrész Iljics apó kezét sem kímélné, tekintettel a fent említett parolázás tényére.
Nárcisz Levente súlyos dilemmába került. Az említett személy el nem távolítása felsőbb elvtársak rosszindulatú fejcsóválását vonhatja maga után, de Iljics apó csonka kezéért sem vállalhatja az elvi felelősség súlyát.
Az értekezlet dolgavégezetlen oszlott fel. Mondanunk sem kell, hogy Nárcisz Levente három nap, három éjjel szemét sem hunyta le. Negyedik nap reggel homlokára csapott.
– Legyen bizottság!
S lett bizottság. A bizottság Menyhárt Győző államminiszter vezetésével leutazott városkánkba. A történeti hűség kedvéért megemlítjük a bizottság tagjait is, voltak pedig K. Mókus Endre négyszeres Kossuth-díjas szobrász, Eörsvezér Elemér marxista filozófus és Cseke Bálint építész. A küldöttség Nárcisz Levente és a pártbizottság más vezetőinek társaságában megtekintette a szóban forgó emlékművet.
– A pipás polgártárs eltávolítandó! – jelentette ki Menyhért Győző államminiszter s maga részéről elintézettnek vélvén az ügyet, tüstént kocsijába vágta magát és rohant vissza a fővárosba, hogy aznapi értelmiség-ellenes szózatát még valahol előadhassa.
A bizottság tagjai álló nap vizslatták az emlékművet, ámde végül kénytelenek voltak dr. Waldmanisz Boldizsár nézetét osztani: a pipás polgártárs kizárólag Iljics apó kezének amputálásával távolítható el. Ettől azonban valahogy mindnyájan húzódoztak.
Nárcisz Levente a dolgok ilyetén állásakor könnyekre fakadt.
– Elvtársak, drága barátaim! Süssenek ki már valamit. Hát magamra vállalhatom a felelősséget, munkásmozgalmi múltam és jövőm ily csúfos kudarcát?
– Talán lefödhetnénk – sütkérezett a gyönyörű márciusi napsütésben K. Mókus Endre, a szobrász. – Esetleg lefödnénk ponyvával vagy egyszerűen körüldeszkáznánk.
Pete Miksa veterán, nyugdíjas vasutas megpödörte bajuszát.
– Hát aztán! Mindenki tudná, hogy ő van megette.
Be kellett látni, hogy igaza van, hiszen az emlékmű egyik tagjának lefödése nem csupán bűnös találgatásoknak adna tápot, hanem sokakban föltétlenül a tiltott gyümölcs zamatos ízének bűnös képzetét keltené, mert – nem hiába vagyon írva – gyarló teremtmény az ember, ingatag lelkét minduntalan eladná az ördögnek.
Nárcisz Levente bús könnyei harmatként fénylettek a serdülő gyepen és egy kisarjadó fűszál ugyancsak elcsudálkozott, mivelhogy tenyérnyi felhőcskét sem látott az egész nagy kerek egen. És Nárcisz Levente arra gondolt: „Ezek az ellenforradalmároknak titulált anyámasszony katonái, e nyimnyám filiszterek… hogy széles e hazában mindenütt ledöntötték a pipás polgártárs szobrait, csak éppen itt hagyták meg az én kontómra…”
Gondolatainak ilyetén szövögetése közben, mi sem természetesebb ennél, végül rádöbbent: az ellenség keze van a dologban. Ilyen agyfúrt összeesküvés csakis az ellenség keze munkája lehet. Így akarják őt ország-világ előtt csúffá tenni, ördög bőrébe bújtatni… Hát nem! Nárcisz Levente kiegyenesedett, horpatag mellét kidüllesztette, könnycseppjei felszáradtak ábrázatán.
– Elvtársak – mondta harsányan –, ez szabotázs. Bizony mondom, elvtársak, ez az. E szobrot minden emberi számítás szerint már az események első napján le kellett volna rombolni. De az ellenség furfangja határtalan, barátaim, háborítatlan hagyta a szobrot, soraink közé éket verendő. De mi keresztülhúzzuk számításait. Nem alkuszunk az ellenséggel.
Mert az opportunizmus éppoly távol állt Nárcisz Levente lelkületétől, mint az a krumpliorrú kisöreg, aki ekkor közeledett hozzája, s nagy tisztelettel, nyájas mosollyal ráköszönt.
– Nevem: Pödör Klement. Elnézést a zavargatásért, de ezt a szobrot én védtem meg, kéremszépen. Társam és magam nevét szíves-örömest eltitkoltam volna a hálás utókor előtt, nem várván sem jutalmat, sem hírnevet cselekedetünkért s csupáncsak a tények tisztázása végett adnám elő szerény mondókámat, ha meghallgatnák az elvtársak.
Elvtársunk, Nárcisz Levente szúrást érzett szíve táján, lankadtan hajtotta le fejét, akár a hervatag kankalin és szemének árja újfent megeredt.
– Maguk… maguk voltak? Ember, tudja, mit tettek maguk? Tönkretettek engem, engem, egy mozgalmi múlttal rendelkező apát. Ember, maguk vészt és gyalázatot hoztak őszülő fejemre.
Így kesergett Nárcisz Levente s ki tudja, mikor fejezte volna be, ha a krumpliorrú kisöreg félbe nem szakítja igen barátságos mosolyával.
– Ne ríjon már, elvtárskám. Esküszöm a marxista hitemre, hogy senki e szobrot meg nem gyalázta, úgy ki volt az tervelve, kérem.
S tisztelettudó szavakkal elmondta a történetet.
– Amikor a prépost úr, aki épp ma közölte a hívőkkel a nagytemplomban: kitartás emberek, gyünnek már az ENSZ-csapatok, kihirdette, hogy városunkban is győzött a magyarok istene s mondotta volt ezt a főtéren, ahol történetesen magam is meghúzódtam, gondoltam egyet, elmentem a sógorhoz. No sógor, mondtam neki, győzött a magyarok istene, most mondta a prépost úr. A sógor nagyon okos ember ám, kérem, nem hiába törte sokáig a fejét, azt mondta nekem: idesüss, édesegykomám. ÁVO az nincs, azt feloszlatta a Párt. Párt sincs, ma feloszlatta a rádió. Mi egyebet tehetnénk, édesegykomám, mi elárvult vén bolsik, teszünk a magunk feje után.
Ekkor felhördült Nárcisz Levente és azt kiáltotta:
– Elég! Megszegték a pártfegyelmet.
– Bocsánat – köhhentette közbe dr. Waldmanisz Boldizsár, ismét levéve pápaszemét s megmutatva félszemét. – Párt nem volt, kérem tisztelettel, ergo pártfegyelem sem volt.
– Folytathatom? – kérdezte udvariasan a kisöreg s mivel senki sem szólt, megdörgölte orrát és folytatta. – Csakhogy ám nincs fegyverünk, mondtam a sógornak, s én láttam ám, komám, hogy a prépost úr sem malaszttal hirdeti az igét, igen fájin géppisztolyokat osztogat a nagytemplomban. Igaz, igaz, felelte erre a sógor, hanem a furfangunkat nem hagytuk el, édesegykomám. Aranyszájú elvtárs ő, kérem, úgy mentek a szavára a téeszbe a parasztok, mint a vöcsök. Egyszóval, elhatároztuk, mi bizony megvédjük ezt az emlékművet. Harmadnap akarták lerombolni, de mi kaptuk magunkat, elmentünk a prépost úrhoz és előadtuk nagy áhítattal, hogy szakemberek lennénk a dologban, hogy ledöntenénk a szobrot. Megörült nekünk a prépost úr, ott helyben beszentelt minket, csak az volt a kívánsága: csizma se maradjon a talapzaton. Tegyünk túl Pesten. Vakarta ám erre a fejét a sógor. Akkor az kétannyi munka, atyám – mondta. Sebaj, fiam, felelte kegyesen a prépost úr, csináljátok csak, de csizma se legyen, ahhoz ragaszkodom. A többi már gyerekjáték volt, kérem. Két nap, amíg körülállványoztuk, két nap, amíg piszmogtunk, ötödnap aztán már fenyegetődzött a kirendelt őrség, de hatodnapra jöttek a tovarisok…
„Ha csak egyetlen napocskát késnek” – gondolta keserűen Nárcisz Levente és összetört szívvel, meghajlott aggastyán módjára indult hazafelé.
Pödör Klement nagyon lelkére vette a dolgot.
– Szegény elvtárs, isten az atyám, nem akartam megbolygatni. Hisz tudom én, még az emlékezés is keserű arra… Lám, hogy a szívére vette, szegény elvtárs.
– Szívére vette bizony – hümmögött dr. Waldmanisz Boldizsár és visszatűzve pápaszemét, sokáig gondolkozott, majd azt mondta. – Élt valaha rég egy Shakespeare Vilmos nevű szerző, aki Hamlet című nagyoperettjében igen bölcsen megírta: „Több dolgok vannak földön s egen, Horáció, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
Ezen aztán eltűnődtek, Pete Miksa nyugdíjas pályaőr, Puttony Simon a Konszolidáció elnöke, a kisöreg Pödör Klement és még Dzerzsinszkij utóda, Baka Tamás is.
Forradalom
Fiatal nő szobor
Balázs Sándor (1883-1982) színműíró és ifjúsági író. Egyetemi tanulmányait 1906-ban fejezte be a budapesti tudományegyetem latin-magyar szakán. Szentgotthárdon, Székelyudvarhelyen, majd a budapesti Werbőczy Gimnáziumban tanított, ő vizsgáztatta magyar nyelv és irodalomból a magántanulóként érettségiző József Attilát. Kezdetben történelmi drámáival aratott nagy sikert, így három alkalommal is ő nyerte el a Magyar Tudományos Akadémia száz arannyal járó pályadíját. Színműveit a Nemzeti Színház is játszotta. A második világháború után főként ifjúsági regényeket írt. Műveiben a kisvárosi élet finom megfigyelője volt.
Magas életkorának köszönhetően megérhette volt tanítványai 45 éves érettségi találkozóját. Ez alkalommal örvendeztette meg egykori osztályának ott megjelent volt tanulóit, a hatvan fölötti urakat az alábbi vidám történettel, mely az egyik tanítvány, Striker György hagyatékából került elő. (S. J.)
Vidám bibliai történet
Lót
Egy jó öreg izraelita vót.
Szodomában és Gomorában
Vegyeskereskedő volt egymagában.
És nem volt oka panaszkodnia,
Mert nem volt semmi konkurencia,
Különben is szorgalmas ember vót
A Lót
Nem hagyott munka nélkül, nem, egy percet,
És legkisebb haszon volt ötven percent.
Képzelhetik hát, hogy majd kitörte a nyavalya,
Mikor így szólt hozzá az Úrnak angyala:
Kedves fiam, Lót,
Hallgasd meg a szót,
Szaladj innen sebesen,
Szaladj innen kedvesem,
Hagyd itt minden kincsedet,
Vegyeskereskedésedet,
Ökrödet, szamaradat,
Hogy megmenthessed magadat,
És senki, semmi ne legyen veled,
Csak Szerafin, a hű nejed,
Menj gyorsan és vissza ne nézz,
Másképp sóbálvánnyá léssz,
Amit most vesztesz, újra elnyered,
Az Úr kegyelme vagyon teveled.
Lót
Erre sírva ekképp szólt:
Ha már mindent itt kell hagynom,
Minden drága kincsemet,
Vegyeskereskedésemet,
Ökrömet, szamaramat,
Hogy megmenthessem magamat,
Nem lehetne kérem szépen,
Itthagyni a feleségem
Is?
– Ó te kis hamis –
Szólt az Úrnak angyala
És mosolygós volt szava –
Értelek, barátom, értelek,
De azért csak vidd magaddal,
Az Úrnak útjai kifürkészhetetlenek.
Lót
Erre útnak indult vót.
Nyomában a felesége.
Kinek nagy volt kövérsége.
De mert kövér vót,
Nem tudott oly gyorsan menni,
Mint hű férje, Lót.
Szidta is szegényt:
Hogy a menykő csapna beléd, Lót,
Nem látod, hogy feleséged
Félig már meghótt?
Ó, te vén szamár,
Ne siess úgy már,
Mert ha a kezembe kaplak,
Drága kedves férjem, Lót,
Bizony isten úgy megraklak,
Hogy nem marad épen rajtad
Egy tenyérnyi fót.
Lót
Azonban egy okos izraelita vót.
Felesége mindhiába szuszogott,
Mindhiába sóhajtott: Ó gott, ó gott!
Lót barátunk meg nem állott.
Szörnyű dörgés rázta meg ekkor a világot.
Szodoma és Gomora
Szépen összeomola.
A föld megroppant
És Szerafin megijedt roppant,
És kiáltott: Jesszus Mária,
Már meg kell néznem, hogy mi a’!
Szólt és megfordult az úton állván
És lett belőle rögtön egy szép nagy sóbálvány.
De Lót,
Okosabb, mint felesége vót,
Vissza se nézett, keresztet vetett
És vígan tovább ügetett.
Mikor már minden veszedelem elmúlt vót,
Ekképp gondolkozott Lót:
Már meg kell néznem,
Hová lett az én drága feleségem.
De mert
Visszanézni ekkor se mert,
Szépen visszacurukkolt,
Míg odáig eljutott,
Ahol felesége feküdt, a drága,
És nyomta a földet százhúsz kilójával.
– Ez bizony meghótt –
Mondta búsan Lót,
– Eltemetem drága nőmet
És bejelentem az anyakönyvvezetőnek.
De mielőtt eltemette volna Lót,
A feleségén csókolt egy utolsót
És fintorgott szörnyen, mert
Megérezte ajakán a sót.
– Ejnye, drága Szerafinom,
A csókod azelőtt se volt valami finom,
De most mintha megsavanyodtál volna, te édes,
Mintha sós volna a szád, a beszédes. –
És hogy megbizonyosodjék felőle,
Tovább is nyalogatott belőle.
Arra ment épp akkor egy drótos tót,
Mert ilyen már a világ kezdetitől fogva vót,
Aki Szodomába és Gomorába igyekezett,
Ahol most sok drótozni való lehet,
És látja ám, mit csinál a Lót,
Mire így kiáltott fel a tót:
– No lám, a vén kecske is megnyalja a sót!
Mire Lót
Ily választ adott vót:
– Ne haragudjék, édes barátom,
Amit teszek, nem illik, én ezt belátom,
De most, hogy sóbálvány lett a feleségem,
Egy régi vágyam teljesülhet nékem,
Róla most a sok húst lenyalom,
Hadd legyem formásabb az angyalom.
Így szólt Lót
És ebbe belenyugodott a tót
És ment tovább Szodomába és Gomorába,
Mert ez egy vágy élt szívébe és gyomorába.
De Lót,
Mikor magára maradt vót,
Nagyot kiáltott hirtelen:
Az Úr kegyelme vagyon énvelem!
Azzal kötelet vetett a felesége nyakába
És becipelte a legközelebbi városkába
S mivel Isten adott neki egy s ó b a n y á t,
Rögtön nyitott egy sónagyárudát,
Ott aztán kimérte feleségét Lót,
Tíz forintért adott egy félkilót,
Így aztán ismét megszedte magát Lót,
Aki – mint mondám –
Okos öreg izraelita vót.
Benjámin László születésének tavaly decemberben volt a 100. évfordulója, 1915. december 5-én született. Csanádi Imre halálának idén, februárban van a negyedszázados évfordulója. l968-ban írta Csanádi Imre Benjáminról, hogy „innen-onnan másfél évtizede barátjának tudhatom magam…” Barátságuk az Új Tükör szerkesztőségében még meghittebbé vált, melynek l976-tól 80-ig Csanádi, majd l980-tól ’86-ig Benjámin László volt a főszerkesztője. Benjámin Kép és szobor című versét József Attila halálának harmincadik évfordulója idején írta, Csanádi itt idézett verse l946-ban született, a berdicsevi fogolytáborban. (S. A.)
Neki mindig hittem. És mindent.
Csak akkor lehet hinni egy költőnek, ha minden verse személyes vallomás – bármiről szóljon is! Közgondról is csak akkor szóljon a költő, amikor az a közgond személyes ügye lett. És ne csak azt vallja meg versben, amit senkinek se mondhat el, de azt is, amit önmagának sem mer olykor megvallani. Most, mint olvasó beszélek: „csak” ennyi kell ahhoz, hogy higgyek egy költőnek.
Benjámin Lászlónak mindig hittem. És mindent elhittem neki.
Azokban az időkben is, amikor számtalan – ma leplezetlenül „modernista” – lírikus igyekezett realistának álcázni magát; amikor síppal, dobbal, nádi hegedűvel zengedeztek irreális termelési eredményeinkről olyanok, akiknek annyi közük volt az ország hol lelkesedésre, hol káromkodásra késztető erőfeszítéseihez, mint hajdúnak a harangöntéshez.
Lehet, hogy valamikor csakis a reményt keltő távlatokra koncentrált s a homlokráncoltató tünetek, a vihar előjelei egy ideig elkerülték a felszabadulás utáni kiderült ég fényességébe belekáprázott tekintetét. De soha, egyetlen verssort sem vetett számításból vagy helyezkedési hátsó gondolattal papírra, a meggyőződés sütött minden szavából. Amikor jóhiszeműen tévedett, az egy egész nép jóhiszemű tévedése volt. És nem akkor hívta tetemre kérlelhetetlenül a lelkiismeretét, amikor – ötvenhatban – divatba jött a mellverő meakulpázás, hanem jóval előbb. Amikor még nem volt „sikk” a felelős, kommunista vívódás. Gimnazista voltam még 1955-ben, amikor publikálta „Ne szégyenkezz, ne legénykedj” című költeményét az Irodalmi Újságban.
Már akkor költői modellemmé vált. Merjem kimondani, hogy példaképemmé? Miért ne merném? Még most is, amikor realista, „közérthető” költőt nem túlságosan „korszerű” dolog példaképül választani…
Szófukar, eléggé zárkózott ember. Modora megőrzött valamit a hajdani nehéz testi munkás szögletességéből és keménységéből. Sokszor – úgy érzem – neki is teher az a páncél, amit vasas korában kovácsolt a karaktere köré. Meleg, emberi közösségért kiáltó tekintete, olykor kérlelni látszik: segítsetek néha kiszabadulni ennen vértezetemből! Igaz ember, mert a legnagyobb harcokat önmagával vívja. S a diadalmasan lengő lobogók alatt megkezdett konok haladást mindig tovább folytatta – „vérző zászlók alatt” is.
Elfogódott és elfogult vagyok vele, nem tudtam hát okosan kérdező riportere lenni. De nem is lett volna helyes fontoskodó kérdésekkel megszakítani mind folyamatosabb vallomását, amely – a bizalom és az árnyéktalan tisztelet napfényének hatására – szinte „kiolvadt” jeges ércességéből:
– Mit mondhatnék én a mai ifjúságnak? A harmincas évek elején atletizálni jelentkeztem a Munkás Testedző Egyesületbe. Nem lett jó atléta belőlem, nehéz volt a gyárban a munkám, a sportra nemigen maradt kondícióm. Abba is hagytam hamar a futkározást. De az MTE-ben marasztott továbbra is a kultúrmunka, a színjátszás, a gödi strandtelep, amit saját két kezünk munkája teremtett a Duna-parton, a „fecskefészek”, amelyet a nyilas Pesti Újság a vörös agitáció tenyésztelepének titulált később… Bejártam a VI. kerületi szocdem pártszervezetbe, a Szalmás-kórus próbáit is szorgalmasan látogattam, pedig sohasem tudtam énekelni, igaz, szöveget írtam nekik olykor. Nem sportoltam az MTE-ben, nem énekeltem a kórusban – mi vonzott hát a sportolók és a kóristák közé? Talán az, hogy igényeltem a hasonló sorsúak és gondolkodásúak közösségét, talán az, hogy sportkörök és kórusok leple alatt zajlottak a munkásmozgalom hétköznapjai. Az eseménytelen hétköznapokban is harcoltunk: művelődtünk. Emlékszem: gyakran játszottunk irodalmi törvényszéket. Mindig egy-egy könyv volt a „vádlott”, többek között Ehrenburg, Nagy Lajos vagy Darvas művei – szabályszerű vád- és védőbeszédek, tanúvallomások hangzottak el, míg végül a bíróság ítélethozatalra vonult vissza – az ügyeletes vitavezetők lezárták a disputát. Szeretném megírni ezt az időszakot. A mai ifjúság a munkásmozgalomnak csak a heroikus tetteiről hall, olykor ponyva színvonalon (lásd: Bors sorozat), olykor pedig tankönyvek száraz tényközlése formájában. Én el szeretném mondani a fiataloknak a munkásmozgalom hétköznapjait is – talán élettel telik meg számukra a történelem egy szakasza majd…
– Mert ezeknek a gyerekeknek egész egyszerűen nincs életrajzuk. Magam is megdöbbentem, amikor az elmúlt években a különböző felsőoktatási intézményekbe jelentkező gyerekeim önéletrajzát olvastam: itt és itt végeztem az általános iskolát, itt és itt érettségiztem ilyen és ilyen eredménnyel, a KISZ-nek ennyi és ennyi ideje vagyok tagja. És ezzel szinte el is mondtak mindent. Talán ez az „élménytelenség” is az oka, hogy legfiatalabb alkotóink körében nem sikk a realizmus. Nincs élményanyaguk, nincs életrajzuk – és ezt a „nincset”, a semmit nem lehet reálisan elmondani. Így aztán vagy feldarabolják a világot a maguk szűkszavú, tárgyias szemléletével, vagy befelé fordulnak, magasra emelve az „öntudatos epigonizmus” zászlaját… A kisebb svádájúak fiók-Pilinszkyk, a nagyobb svádájúak fiók-Juhász Ferik lesznek. Nonkonformistának hiszik magukat, pedig a legkisstílűbb konformizmusnak esnek áldozatul. Természetesen társadalmi okai is vannak a befelé fordulásnak: manapság mindenki egy kicsit magának él. Ez óhatatlan a forradalom egy bizonyos fázisában, amikor a sokáig nincstelen tömegek „ráharapnak” a szerzés, a gyarapodás örömére. Majd kinőjük ezt is, majd rádöbbenünk, hogy nem az anyagi javak halmozásától lesz teljesebb az ember.
– Talán egyszer majd megírom a munkásmozgalom hétköznapjait, hogy megértessem a fiatalokkal: a forradalmárnak nem az a dolga, hogy ölbe tett kezekkel, unatkozva és fanyalogva várja azokat a ritka alkalmakat, amikor látványos, heroikus tettek véghezvitelére ad lehetőséget a történelem. A hétköznapok dolgos forradalmisága is tartalommal tölti meg az életünket. S ha ezt manapság is átérzik a fiatalok – tartalommal telik meg költőiknek a verse is…
– Igen, a köznapi dologtevés, a cselekvés ad értelmet az életünknek. És minden emberi cselekvés közösségi kell, hogy legyen. Nem mondhatok le arról, hogy éltető közegemtől tanuljak. Őket fejezem ki, amikor önmagamat igyekszem kifejezni. Eszközöket elsajátíthatok más régiókban mozgó vagy idegen költőktől, de kifejezni csakis azt a közösséget tudhatom és akarhatom, amellyel egy vagyok és amelyre hatni is szándékozom egyben. Formálni akarom a véleményeket, de törődnöm is kell velük. És nem pisloghatok folyton oldalra: tetszhet-e más országban, amit produkálok? Nekem magyar nyelven és magyar lélekkel kell szorgalmaznom azt, hogy a világ előbbre menjen. Aragont nagyon szeretem, tanultam is tőle, mondanivalónk is gyakran azonos, de én más utakon, a saját közegemen keresztül jutok el ezen mondanivalók konklúziójához. A francia nem arra kíváncsi, hogy milyen virtuóz szinten tudom utánozni a francia költőket, a francia arra kíváncsi, hogy mit villantok fel neki saját népem karakteréből. Ha valahol itt Magyarországon felépítenénk Párizs kópiáját – nagyon érdekes lenne. De kétlem, hogy az originál franciák ideözönölnének miatta. Furcsa módon, továbbra is jobban tetszene nekik a Szajna-parti Párizs… Ők Budapestre kíváncsiak, amikor idejönnek.
Beszélgettünk, még sokáig beszélgettünk. Egyetértéssel aggódtunk sok bosszantó jelenség miatt: jó néhány munkásból lett vezető újmódi arisztokratizmusa miatt, a közélet és a munkaerkölcs némely kihívó lazasága miatt. Ám amikor indulatosan beszélt Benjámin László, akkor is kiérződött a szavaiból: a rendért haragszik és nem ellene!
Két Kossuth-díja jelzi a méltó megbecsülést. Egy hónappal ezelőtt SZOT-díjat kapott. Ezt a díjat a munkás életérzés leghitelesebb kifejezőinek, a tömegek kulturálódását szívükön viselőknek adják.
Úgy érezzük, igazán méltó helyre került.
(Magyar Ifjúság, 1972. május 26.)
Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.
Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgalyon,
piros kendőt a fekete hajon.
Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.
Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zúzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.
Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét –
a köznapi dolgok igézetét.
Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.
Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.
Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek…
Minden élet: szolgálat. Ez becses még –
törvényem, sorsommal kötött egyezség.
Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.
Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.
Egyszer láttam: És mintha képen:
a nyitott ajtó keretében.
Szürke felöltő, szürke nadrág –
Látszott, hogy másra szabták.
A kis bajusz, a tűnődő arc.
Egy barátom mutatta: ő az!
Egy barátom, egy fiatal pék.
És amit senki sem tudott még,
se szakértők, se jóbarátok –
mi ketten tudtuk, hogy ki áll ott.
Aztán elment-e, vagy leült-e –
nem ácsorgott már egyedül, de
szememben most is úgy áll, ott áll,
mint harmincegyben a vasasoknál.
Mert láttam még – nem úgy akartam –
Szárszón, a parkban.
Nagy ünneplés volt, nagy csoport volt.
Ő már szobor volt.
Volt idő, hogy így beszéltek:
„Inkább legyen gyászos végünk,
mintsem lássuk: csontig szárad
gyermekünk meg feleségünk.”
Volt idő, hogy azt fogadták:
„Inkább legyen csúfos vesztünk,
de az úri, kapzsi gőgre
szemet gyáván nem meresztünk.
Szavunk többé nincs egymással,
egynek el kell pusztulnia.
Egy-életünk, egy-halálunk. –
vezess, Györgyünk, atyánkfia!”
Rábólintott György is, Dózsa:
„Úgy legyen, mint kívánjátok.
Nem tesz más, ha magatok nem,
senki néktek igazságot.”
Indult akkor a sokaság,
cifra kastély égett porig,
sikongatott bárók lánya,
búvó nemest mart a csalit.
„Ez anyánkért! ez apánkért!
Asszonyunkért asszony lakol!”
Fölgyűlt minden vad fájdalom,
ítélt a nép, torolt a pór.
De megmondták, meg is nyomták:
„Vész az is, ki szolga-senki!
Bitang ebe rongy urának
rongy ura sorsát érdemli!” –
Lett bús vége Dózsa Györgynek,
romlása szabad hadaknak.
Hatalmasok, népen tiprók,
rettenetes lagzit csaptak.
„Úrnak marad az igazság!
neki jár a teli véka!”
De ím gyűlik, gyülekezik
Dózsa Györgyék ivadéka.
Újból a bál kezdődőben. –
no, értjük a táncok módját:
nem mi leszünk, akik járjuk.
ahogy mások fújni fogják.
Élősködők rendje gyérül.
de sokan a martalócok,
kiket sima pénz, papos tan
sunyi mérgével beoltott.
Szolganépség hadonász még, –
ez bódult, azt húzza konca.
Aki végképp nem ért jó szót:
semmivé hatalmunk rontsa.
Vissza nem tart minket immár
többé sem angyal, sem ördög:
föltámasztja igaz népe
halott régi Dózsa Györgyöt.
Benjámin Lászlónak
Szégyenkezésre nincs okod: a hajlam
legénykedésre sose ösztökélt,
de látva, hogy varjak sötét csapatban
négyszögesítik az ég fénykörét:
fülsértő, harsány hallgatásba fogtál,
az istent ezzel józanítva ki,
a csönded úgy üvölt azóta, hogy már
a mindenség partján is hallani.
Pedig csupán a Vadaskerti úttól
a Kálvin térig tartó dünnyögést
hagytad te abba, mert lassan kicsúfol
az is, kinél ma sincs se tűz, se kés.
Vagy meglehet: jövőt-csereberélő
kalmárzsivajtól szakadt meg szavad,
hisz már azt hírelik, hogy ama végső
harcért hitelt az ószeres sem ad –
hát nem! És százszor nem! Ha volt a földön
értelme áldozatnak: lesz, aki
pipacspernyét sodró szelekkel eljön
az elvérző zászlót meghajtani.
1985
Ki elvágyik innét,
lelkébe mit rámol?
Csanádi Imrére
gondol-e még Zámoly?
Felnőtt, mint a gomba.
Én akkor születtem.
Ha most verset írna,
mit írna helyettem?
Kivágják a fákat,
az égre nem kúsznak.
Vége lesz, rút vége
valamennyi útnak.
Csanádi Imrére
gondol-e még Zámoly?
Ki elvágyik innét,
lelkébe mit rámol?
A kislány a kórházi ágyban feküdt több mint két hónapja. Kint ragyogóan sütött a Nap, de ő nagyon gyengének érezte magát. Tudta, hogy nagyon beteg és ezért nagyon magányos volt.
Egyedül feküdt és arra gondolt, vajon mi jó történhet még vele? Az infúzióját nézegette, amikor kopogtak az ajtón. Anyukája jött be, mosolygott és valamit a háta mögött dugdosott.
– Hogy vagy, szívem? – kérdezte, majd átnyújtotta neki a világ legkedvesebb, pihe-puha fehér plüssmackóját.
– Jaj, de aranyos! – nevetett a kislány és átölelte a kismackót.
Anyukája megsimogatta, letörölt egy könnycseppet és rövid beszélgetés után távozott.
– Asszonyom, nem sok remény van a gyógyulásra – mondta neki az orvos.
A kislány csak nézegette a kismackót és tudta, hogy ő lesz a legjobb barátja.
Minden este kitalált egy érdekes történetet, ami vele és a mackójával esett meg. Volt úgy, hogy Afrikában meneteltek egy hatalmas sivatagban és keresték a bölcsek kövét. Máskor meg a dzsungelben vágtattak, óriáspókokkal küzdöttek, megmenekültek a tigris karmai közül és elértek az élet vízéhez.
Eljutottak az Északi-sarkra és örökbe fogadtak egy pingvinfiókát, akinek eltűntek a szülei.
Viharokkal, lavinákkal dacolva majdnem lezuhantak, de mégis sikerült felmászniuk a Himalája csúcsára.
Annyira izgalmasan teltek a napok, hogy már nem is figyelt a betegségére, nem zavarta az infúzió, sem a gyengeségek. A macikája mindig mosolygott fekete gombszemével, és a kislány tudta, hogy soha senki sem veheti el tőlük a történeteket.
Egy napon egy bekötött fejű kisfiút hoztak a szomszédos ágyba.
– Mi a baja? – kérdezte a kislány az ápolónőtől.
– Nagyon beteg, a fejében van egy daganat és nagyon gyenge szegény. Légy türelmes! – mondta a kislánynak az ápolónő.
A kislány hosszasan nézte a kisfiút és mintha ismerősnek tűnt volna. De nem találkozott vele soha.
Este a macija már várta az újabb történetet.
– Most nagyon messze megyünk! – nyugtatta a kislány a macit.
A Holdra mentek, ahol elég hideg volt, de gyönyörű a táj. Másnap reggel a kislánnyal nagyon furcsa dolog történt. Elvesztek a történetei. Egyetlen történet sem volt meg a fejében.
A kisfiú sem volt az ágyában és a macija is eltűnt.
Nagyon elszomorodott.
– Sajnos, nem tudunk már rajta segíteni – mondta az orvos az anyukájának.
– Mi van a kisfiúval? – kérdezte a kislány, az éppen akkor belépő anyukáját.
– Hááát… elment. Elvitték egy másik kórházba…
– Nem találom a macit és a gondolataim is eltűntek – panaszkodott a kislány.
– Biztos meglesz, a takarítónő vihette ki – válaszolta az anyukája.
Este, a kislány nagyon rosszul érezte magát. Tudta, hogy ez az utolsó története.
Reggel az orvos közölte az anyukával: – Sajnálom, de nem tudtuk megmenteni.
A kislány egyre halkabban hallotta a sírást, és egyre jobban zuhant. Amikor kinyitotta a szemét, egy gyönyörű városban volt. A világ legcsodálatosabb virágai nyíltak, a leggyönyörűbb madarai repdestek. Soha nem látott színekben pompázott minden, és az utcákon nevető gyerekek játszottak.
Odament egy vele egykorú kislányhoz és megkérdezte:
– Hol vagyok?
– A Magányos gyerekek városában. Most jöttél?
– Igen.
– Keresel valakit?
– Keresem a mackómat… fehér…
– Igen, tudom – válaszolta a kislány. – Tegnap érkezett. Megtalálod a világoskék házban, két sarokkal jobbra.
A kislány elindult. A világoskék ház ablakában rózsák nyíltak. Lágy szellő lengette meg a csipkés függönyt és mögötte ott integetett a kismackó.
A kislány berohant, megölelte és nagyon boldog volt. Ebben a városban minden valóra vált.
– Annyira jó, hogy megtaláltalak, kismackóm!
– Nagyon szeretlek! – válaszolta a mackó a kislánynak.
– Emlékszel a történeteinkre? – kérdezte a kislány.
– Minden egyes szóra – mosolygott a kismackó.
– Vajon hova tűnhettek? – kérdezte tűnődve a kislány.
– A kisfiú… aki akkor érkezett. Ő lopta el őket. Gyere, keressük meg, hiszen ő is itt van.
Mackó és kislány kézen fogva a kisfiú keresésére indultak. Amikor rátaláltak, a kisfiú magányosan ült és mosolygott.
– A történeteim! Miért loptad el őket? – kérdezte a kislány.
– Bocsánat… – válaszolta a kisfiú. – Tudod, nekem nem volt sem apám, sem anyám. Árva gyerek voltam, soha semmi nem történt velem. Amikor bejutottam a történeteidbe, akkor éreztem, hogy egyszer életemben én is boldog lehetek. Olyan izgalmas, olyan jó történetek voltak, hogy már a fájdalmat sem éreztem. Ne haragudj, visszaadom őket!
– Ne, hagyjad! Legyenek a tieid! Majd küldök még neked! – mondta a kislány és megpuszilta a kisfiú arcát. A kisfiú nagyon boldog lett.
A kislány megfogta a maci kezét és elindultak. Sok izgalmas történetet éltek át együtt.
Létezik egy hely, ahol minden magányos gyerek boldog lesz egyszer, de ez egy nagyon nagy titok, csak hinni kell benne!
(Babócsay Lajos, 1932. Budapest – 2004. Párizs)
Menetelnek a szentek a pokolba. Élt Párizsban egy magyar művész, akinek még a nevét is ritkán látom, itt, a mi alacsony égboltunk alatt. Az ő egyik rézkarca viseli ezt a címet. Egy litográfia, amit keresztülcipeltem a világon, és ami most itt árválkodik előttem a falon.
Félszáz fekete-fehér figura vonul keresztül a sárguló képen. Papok, katonák, meztelen, kiszolgáltatott nők és férfiak. A feliratokon, amit a fejük fölé tartanak, töredékes, félig magyar, félig francia szavak. „Vive la foule!” és „halál!”, nem tudni, kire. Hátul a latin mondás, a „parem et circenses” néhány alig kivehető részlete.
A művész aláírta a kompozíciót, amit – alig néhány hónappal 1956 után – nyilvánvalóan a budapesti események ihlettek. Címet nem tüntetett fel, valahonnan, a feledés mélyvizéből merül fel: azt mondta, menetelnek a szentek a pokolba, amikor – immár hatvan éve – ideadta nekem.
Akkor, a hatvanas évek elején jelentek meg első könyveim Nyugaton. 1962-es verseimet és 1965-ös novelláskötetemet az ő rajzai díszítik. Én őt Párizsban, ő engem Strasbourgban keresett fel. (Öccse, Étienne, Elzászban élt.) Őrzök ezekből az időkből egy sárguló amatőrképet, amin Wilhelm Gertrud, a valaha volt pesti zongoristalány mellett látható az ifjú Babócsay Lajos.
Következetes ember és művész volt. Elítélte a francia gyarmati háborúkat, nem is volt a hatvanas évek Párizsában sikere.
Louis Babócsay – így, hossz ó-val – már nem él. A barátom volt. Szomorúan írom le ezt az elfelejtett (ismeretlen) nevet. Itt közölt rajzainak nagy része először jelenik meg.
Babócsay Lajos: Hiány
Babócsay Lajos: A mi fiunk
Babócsay Lajos: Menetelnek a szentek a pokolba
Babócsay Lajos: Sikolya, a kalauz
Babócsay Lajos: Magzatelhajtás
Babócsay Lajos: Karácsony
Babócsay Lajos: Városi reggel
2. Az internetadó és az új civil szerveződések
A kitiltási ügy azonnal meghatározó jelentőségű belpolitikai következményekkel járt. Egyfelől felélesztette a demokratikus ellenzéki pártok azon várakozását, hogy a külföldi nyomásgyakorlás meggyengíti, sőt talán megbuktatja a nemzeti együttműködés rendszerét, másfelől, az internetadó bevezetésének tervével összekapcsolódva, gyorsan aktivizálta a civil szférát, hozzájárulva új mozgalmak létrejöttéhez. Tulajdonképpen a magyar-amerikai konfliktus és az új adónem meghirdetése együttesen vezetett a passzív forradalom korának második válságához, mely az előző fejezetben tárgyalt, alapvetően külpolitikai események mellett sorozatos tüntetésekben és a Fidesz támogatottságának hónapokon keresztül történő látványos csökkenésében is kifejeződött.
A két ügy összekapcsolódását jórészt az okozta, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter csupán öt nappal a kitiltási botrány nyilvánosságra
kerülése után, az új adótörvény javaslat egyik elemeként jelentette be az internetadó bevezetésének tervét, amit a távközlési adó kiterjesztésének is nevezett. Államháztartásért felelős államtitkára, Banai Péter Benő nyilatkozata szerint a kormány e jogcímen 20 milliárd Ft-ot akart beszedni, s így minden megkezdett gigabájtot 150 Ft befizetés terhelte volna. Ez az adótétel a mobilcégek nettó árbevételének 10-20%-át vonta volna el, ami érthetően az internetes szolgáltatók erőteljes ellenállását váltotta ki. Tovább növelte a feszültséget, hogy egyes szakértők szerint ez az adótétel akár 100 milliárd Ft-ot meghaladó bevételt is jelenthet a központi költségvetés számára, s az új közteherből befolyó összeg valamilyen korlát, például előfizetésenként 700 Ft-os felső határ bevezetése esetén is elérné az 50 milliárd Ft-ot. Ráadásul szakértők, majd politikusok is úgy látták, hogy ez a javaslat valójában csak kommunikációs célt szolgált; e megközelítésben funkciója az volt, hogy elterelje a figyelmet a kitiltási ügyről, s az azzal összefüggő áfacsalási botrányról. 39
Miközben a szolgáltató cégek az elképzelés teljes visszavonását követelték, a Facebookon Gulyás Balázs kezdeményezésére megalakult a „Százezren az internetadó ellen” elnevezésű mozgalom, mely október 26-ára és 28-ára tüntetést hirdetett az új közteher bevezetésének megakadályozása érdekében. Az ellenállást látva Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője 700 Ft-os felső határt javasolt, hangsúlyozva azt is, hogy az adót egyébként sem az előfizetők, hanem a szolgáltatók fizetik, Lázár János viszont lényegében elismerte, hogy e kötelezettségnek az internetezők a címzettjei. A szocialisták, érzékelve a kommunikációs zavart, szintén a tervezet visszavonását követelték; Tóbiás József, a párt elnöke október 24-i sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kabinet nem adóztathatja meg a jövőt, a szabadságot és a tudást. Emellett az MSZP európai parlamenti képviselője, Újhelyi István írásbeli kérdést nyújtott be a bizottsághoz, melyben arra várt választ, hogy az új közteher megfelel-e az uniós alapértékeknek. Érvelése elsődlegesen azon alapult, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet egy korábbi állásfoglalása az internethez való hozzáférést alapvető emberi jognak tekintette, melyet a szólásszabadsághoz hasonlóan tiszteletben kell tartani. 40
Október 26-án több ezren vettek részt a József nádor téren, a nemzetgazdasági minisztérium épülete előtt tartott nagygyűlésen, melyen megjelent André Goodfriend is. A rendezvény hamarosan kormányellenes tüntetéssé alakult át; a résztvevők a Fideszt szidalmazták és Orbán Viktor lemondását követelték. Gulyás Balázs rövid, ám élesen kormánykritikus beszédét követően a tömeg a Fidesz székházához vonult, az odavezető utat azonban a rendőrség ekkor még lezárta. Később e korlátozást megszüntették, s ezután az épület előtt atrocitások történtek, néhányan pedig felmásztak az erkélyre, s kisebb károkat okoztak. E fejleményeket kihasználva a Fidesz vandalizmussal vádolta a tüntetőket, s a demonstráció szervezőjét, Gulyás Balázst szocialista politikusnak nevezte. 41 Ez utóbbi állítás célja az volt, hogy cáfolja a megmozdulás civil jellegét, nem törődve azzal, hogy a kezdeményező már augusztusban kilépett az MSZP-ből.
Október 28-án, a második alkalommal szervezett tüntetésen már több tízezren vettek részt, főként olyan fiatalok, akik addig távol tartották magukat az utcai demonstrációktól. Az Operaház előtti 2012. január 2-i nagygyűlés óta lélekszámát tekintve ez volt a legnagyobb kormányellenes demonstráció, mely egyébként a nyugati sajtó figyelmét is felkeltette. Különösen a tüntetés azon mozzanata került a címoldalakra, illetőleg a híradók vezető helyeire, melynek során a tiltakozás és a modernitás közös szimbólumaként mobiltelefonok ezreivel világították meg az eget. A nagygyűlésen többek között felszólalt Várady Zsolt, az egykori közösségi oldal, az iWiW alapítója is, aki az internetadót a kormányzati önkényuralom jelképének nevezte, s az új közterhet összekapcsolta a korrupcióval, s ezáltal a kitiltási botránnyal. A beszédek végén lényegében ultimátumot adtak a kormánynak, bejelentve, hogy az internetadóról szóló szavazás napján újabb, hatalmas létszámú megmozdulást szerveznek. A nagygyűlést követő felvonulás a Clark Ádám téri 0-s kilométerkőnél ért véget, jelezve, hogy pontosan 0 forint internetadót fognak fizetni. Ezen a napon egyébként számos vidéki városban is tartottak demonstrációt az új közterhek bevezetése ellen, melyeken rendezvényenként néhány százan, néhol viszont ezernél is többen vettek részt. 42
E megmozdulásokkal egyidejűleg háttér információk jelentek meg arról, hogy miként született meg az internetadó ötlete. A Heti Világgazdaság online kiadása úgy értesült, hogy a miniszterelnök találta ki az új közterhet, a Népszabadság forrásai azonban e vélekedést cáfolták. Megalapozottabbnak tűnt az a feltételezés, hogy az internetadó bevezetésének tervét a nemzetgazdasági minisztérium felső vezetése az október 18-i kormányülés és a 21-i bejelentés közötti időszakban dolgozta ki, amit aztán Orbán Viktor elfogadott. Kövér László október 27-i nyilatkozatából kiderült, hogy a kormánypárti frakciókat nem tájékoztatták előzetesen az új közteherről, s arról a Fidesz elnöksége sem tudott. Mindazonáltal a házelnök támogatta az elképzelést, amelyet másokhoz hasonlóan a távközlési adó kiterjesztésének nevezett, hangsúlyozva, hogy az az igazságos közteherviselés szerves részét képezi. Ekkor egyébként a kormány még nem tartotta jelentős politikai ügynek az internetadót, mellyel ülésén mindössze öt percet foglalkozott, bár egyes miniszterek a demonstrációkat, a fokozódó társadalmi elégedetlenséget veszélyesnek ítélték. Ennek megfelelően a kabinet nem vonta vissza a javaslatot, ugyanakkor támogatta a 700 Ft-os havi felső határra vonatkozó fideszes módosító indítványt, feltételezve, hogy a korlátozás leszereli a kibontakozó tömegmozgalmat. A helyzet téves értékelését az is bizonyítja, hogy az új adónem bevezetésére kommunikációs stratégiát sem dolgoztak ki, s így az egyes fideszes politikusok eltérően indokolták a tervezetet. Kovács Zoltán nemzetközi kormányszóvivő a ZDF német televízió esti hírműsorában úgy érvelt, hogy az internetadó bevezetésétől is függ a 3 % alatti költségvetési hiánycél betartása, Rogán Antal viszont azt állította, hogy e közteher segítheti az internet elterjesztését, hiszen az abból származó bevétel az uniós szélessávú fejlesztések önrészét finanszírozná. Október 30-án L. Simon László, a miniszterelnökség parlamenti államtitkára is elismerte, hogy az új adónemet nagyon rosszul kommunikálták, ugyanakkor cáfolta, hogy a Fidesz frakcióban és kormányzati körökben sem tudtak volna erről az ötletről. E mellett a kialakult konfliktus ellenére valószínűtlennek tartotta, hogy a javaslatot visszavonják, s véleménye nyilvánvalóan az akkori hivatalos álláspontot fejezte ki. 43
A kommunikációs stratégia hiánya azonban nem jelentette azt, hogy a kormány dezinformációk kiszivárogtatásával nem tett kísérletet a szolgáltatók közötti összhang megbontására. Egyes miniszterek azt híresztelték, hogy a Telenor javasolta az új adót, majd október 29-én a portfolio.hu közölt egy cikket, amely szintén a mobilcég kezdeményező szerepét sugallta, bár magát a vállalatot nem nevezte meg. Ezek az akciók azonban végül is sikertelenek maradtak, s valamennyi érintett nyomást gyakorolt a kormányra a javaslat visszavonása érdekében. 44
Ilyen előzmények után október 31-én a kormány álláspontjában döntő fordulat következett be. Szokásos péntek reggeli rádióinterjújában Orbán Viktor bejelentette, hogy az internetadót ebben a formában nem vezetik be, amit azzal indokolt, hogy a társadalom, nem értve annak célját, az új közterhet a józan ésszel ellentétesnek tartja. Bár a miniszterelnök röviden utalt arra, hogy az elmúlt napokban ő és Lázár János is tárgyalt a szolgáltatók képviselőivel, érvelése inkább azt jelezte, hogy álláspontját a tömeges elégedetlenség hatására változtatta meg. Háttér információk viszont azt valószínűsítették, hogy a döntő fordulatot a német cégek, mindenekelőtt a Deutsche Telekom kényszerítették ki. E vállalat legfelsőbb vezetői ugyanis egyértelműen hangsúlyozták, hogy az internetadót elfogadhatatlannak tekintik, s egyedüli lehetséges megoldásnak a javaslat visszavonását tartják. A cég nyomásgyakorló képességét nagymértékben növelte, hogy a magyar-amerikai konfliktus miatt Orbán Viktor számára rendkívül fontossá váltak a német kapcsolatok, amelyeket az internetadó miatt nem kívánt veszélyeztetni. Ugyanakkor a miniszterelnök még nem vetette el végérvényesen az új közterhet, hiszen annak csupán konkrét formáját vonta vissza, lebegtetve egy új megoldás kidolgozásának lehetőségét. Bizonyos fokig erre utalt az internetről szóló nemzeti konzultáció meghirdetése is, ám a lebonyolítással megbízott Deutsch Tamás november 6-án úgy nyilatkozott, hogy a világháló megadóztatásának terve végleg lekerült a napirendről. 45 Politikai elemzők Orbán Viktor visszakozását rendkívül ügyes taktikai lépésként értékelték, egyben azonban azt is feltételezték, hogy e döntés nem elégíti ki a rendszer egészével szembeforduló civil mozgalmakat.
Az internetadó visszavonása valóban nem vetett véget a tüntetéseknek, melyek, egyértelműen kapcsolódva a kitiltási ügyhöz, korrupció- és kormányellenes megmozdulásokká váltak, mindenekelőtt pedig Vida Ildikó leváltását követelték. Az első ilyen demonstrációt november 9-én az „1000 milliárdan a tisztességes adózásért” elnevezésű Facebook-csoport szervezte, melyen egy hét haladékot adtak a NAV elnökének és a hivatal többi érintett vezetőjének, hogy távozzanak tisztségükből. Szintén ennyi időt kapott a kormány, hogy az Európai Bizottságtól kérje az adóhatóság átvizsgálását, ahelyett, hogy Vida Ildikóra bízza az áfacsalási ügyek felderítését. Az ultimátumot bejelentő Vágó Gábor azt is közölte, hogy amennyiben követeléseiknek nem tesznek eleget, november 17-én a Kossuth térre vonulnak, majd ezt követően a polgári engedetlenség különféle eszközeit alkalmazzák céljaik elérése érdekében. Az LMP egykori országgyűlési képviselője egyben megkérte a tüntetőket, hogy a következő héten naponta érdeklődjenek a NAV ügyfélszolgálati irodáiban arról, hogy lemondott-e már Vida Ildikó. A megmozduláson egyébként csaknem tízezren vettek részt, s Vágó Gáboron kívül beszédet mondott az áfacsalási ügyeket 2013 novemberében a közvélemény elé táró Horváth András egykori NAV alkalmazott, valamint az október 28-i demonstráción már felszólaló Várady Zsolt is. 46
Mivel a rendezvényen elhangzott követelések nem teljesültek, november 17.-én a Kossuth téren megtartották a közfelháborodás napját, melyet egy újabb civil alakzat, a Nem némulunk el csoport szervezett. E demonstráció, melyen szintén tízezren jelentek meg, jellegében gyökeresen eltért a korábbiaktól, mivel közszereplést többségükben először vállaló szónokai nemcsak a nemzeti együttműködés rendszerét támadták, s az Orbán-kormány távozását követelték, hanem az elmúlt 25 évet is elutasították. Ily módon nem tettek különbséget a polgári demokratikus időszak és a neohorthysta kurzus között, miközben megoldási javaslatokat, új politikai elképzeléseket sem fogalmaztak meg. E sajátosságok miatt a rendezvényt más civil szerveződések és a demokratikus ellenzéki pártok is bírálták, s egyben szervezési hiányosságokra is utaltak. A kritikákra a tüntetés egyik szervezője, Nemes Balázs úgy reagált, hogy az elmúlt negyedszázad érdemeit természetesen nem vitatják el, ám keveslik az elért eredményeket, programadás, útmutatás helyett pedig az elégedetlenség, a csalódottság katalizátoraként kívánnak működni. Éppen ezért nevezte a most alakuló civil csoportokat új ellenzéknek, melyek nem a „bölcsek kövét” mutatják fel, hanem az önszerveződés fontosságára hívják fel a figyelmet. 47
Mindazonáltal a Népszabadság, a vidéki megmozdulásokon elhangzottakat is figyelembe véve, kísérletet tett a tüntetők céljainak, „tizenkét pontjának” megfogalmazására. A követelések az internetadó elvetésétől, a kiszámítható adórendszer kialakításától az oligarchák uralmának megtörésén át a munkavállalók bérének emeléséig és jogaik bővítéséig, valamint a kormány oktatáspolitikájának elutasításáig és a szociális szféra védelméig terjedtek. Ugyanakkor az elmúlt negyedszázad megtagadásának következményeként megjelent az az igény is, hogy épüljön fel egy pártsemleges demokrácia. Ez a követelés lényegében a parlamentáris berendezkedés klasszikus, pártelvű formájának elvetését jelentette, s egyben azt is kizárta, hogy a civil szerveződések új politikai formációt hozzanak létre.
A spontaneitásra építés, a stabil szervezeti keretek hiánya a közfelháborodás napját követően azonnal felvetette a „hogyan tovább?” kérdését. Bár az új ellenzék rögtön további akciókat, megmozdulásokat jelentett be, sőt a november 17-i demonstrációtól távol maradó Várady Zsolt egy konkrét dátumot, 2015. január 2-át is megnevezett, a tüntetések kezdete óta első alkalommal a jövőt illetően a bizonytalanság is megjelent. Ennek egyik oka a civil szerveződések közötti előbb már említett feszültség kialakulása volt, ami előre vetítette a későbbi élesebb konfliktusokat és egyes csoportok végleges lemorzsolódását. Megkérdőjelezte a megmozdulások hosszabb távú fennmaradását a demokratikus ellenzéki pártoktól való elhatárolódás, valamint az október 28-i tüntetéshez képest a résztvevők csökkenő száma is. Érzékelte az elbizonytalanodást a kormány is, s így az internetadó visszavonása után már nem tett újabb engedményeket. 48
A Kossuth téri nagygyűlést követően egyébként kisebb összecsapás zajlott le a helyszínen maradt tüntetők és a rendőrség között, amit a rendezvény demokratikus ellenzéki kritikusai az előbb említett szervezési hiányosságokkal is magyaráztak. Úgy látták, hogy a program túlzottan rövid volt, s ráadásul a szervezők nem zárták le megfelelően a megmozdulást. A téren maradt demonstrálók egy része megpróbált közelebb kerülni a parlament épületéhez, sőt egy helyen a kordonbontást is megkísérelték, amit aztán a rendőrsorfal megakadályozott. Oszlatásra azonban nem került sor, amit Hack Péter büntetőjogász pozitívan értékelt. A megfelelőnek ítélt rendőrségi eljárás természetesen nem volt független attól, hogy a tüntetők, miként erre az egykori szabaddemokrata képviselő is utalt, a kisebb dulakodások dacára lényegében mindvégig békésen viselkedtek. 49
November 25-ére egy újabb mozgalom, a 60 ezren a Magánnyugdíjukért nevű Facebook-csoport szervezett demonstrációt, mely a megmaradt pénztárakat veszélyeztető törvényjavaslat ellen lépett fel. A november 21-én benyújtott tervezet szerint ugyanis csak az a kassza folytathatja működését, melyben a tagok legalább 70%-a fizeti a havi tagdíjat, s e kritériumnak akkor a négy magánnyugdíjpénztár egyike sem felelt meg. Ezért az új mozgalom a törvényjavaslatot úgy értékelte, hogy az a megmaradt 200 milliárd Ft összegű tőke államosítását szolgálja, s ennek következtében az egyéni számlákon levő vagyonok az államháztartást gyarapítanák. A rendezvényt, melyen csak néhány ezren vettek részt, a korábbi demonstrációkkal ellentétben pártkötődésű személyek szervezték, köztük Vajda Zoltán, a csoport vezetője, aki az Együtt-PM jelöltjeként került be a XVI. kerületi önkormányzatba, s az októberi választáson a szövetség polgármester-jelöltje is volt. A párttagok szerepvállalása miatt Nemes Balázs, a november 17-i megmozdulás egyik szervezője visszalépett a felszólalástól, jelezve, hogy egyes civil mozgalmak a nemrég létrejött formációktól is egyértelműen elhatárolódnak. 50
A kormányellenes utcai akciók következő állomása a december 4-i demonstráció volt, melyet „A mi országunk! A mi pénzünk!” jelszóval az 1000 milliárdan a tisztességes adózásért elnevezésű Facebook-csoport hirdetett meg. E civil szerveződés másodszor hívta tüntetni az elégedetlenek és felháborodottak tömegét, hogy tiltakozzanak a korrupció, az adóhivatali visszaélések és a maradék magánnyugdíj vagyon államosításának szándéka ellen. Ez alkalommal azonban már csak négy-hatezren vettek részt a megmozduláson, mely a Kossuth téren kezdődött és a budai Várban, a Sándor-palota előtt ért véget. Két szimbolikus helyszíne azt is jelezte, hogy a tüntetők nemcsak a kormánynak és a parlamenti többségnek, hanem a köztársasági elnöknek is üzennek, akit szintén a kurzus szerves részének, s nem a nemzet egységét kifejező államfőnek tekintenek. A palota előtt elmondott beszédében Vágó Gábor a berendezkedés egészét támadva úgy fogalmazott, hogy Vida Ildikótól kérjük vissza a tisztességes adózásba vetett hitünket, Mészáros Lőrinctől a földeket, Lázár Jánostól a trafikokat, Orbán Viktortól pedig országunkat. Az egykori LMP-s képviselő tehát lényegében újabb rendszerváltást követelt, felszólítva a tüntetőket, hogy a jövőben fokozzák a nyomást. 51 Radikális hangvétele feltehetően azt célozta, hogy megőrizze az elégedetlenek és felháborodottak körében a változtatás lehetőségében való hitet, s egyben mérsékelje a már említett belső ellentétekből fakadó bizonytalanságot.
A civil szerveződések megosztottsága azonban rövidesen a széles közvélemény számára is nyilvánvalóvá vált. Míg december 14-ére a 60 ezren a Magánnyugdíjukért nevű csoport hirdetett tüntetést a szociális ellátásokat szűkítő költségvetési törvény másnapi elfogadása ellen, melyhez a Gulyás Balázs által vezetett szerveződés és mintegy 30 szakszervezet is csatlakozott, addig 16-ára, ugyanezen ok miatt, a Nem némulunk el mozgalom szervezett demonstrációt. Noha első közelítésben e megosztottságot a különféle civil csoportokat összefogó központi szervezet hiánya magyarázza, a koordinációs zavarok hátterében gyökeresen eltérő politikai álláspontok is meghúzódtak. Vajda Zoltán és a mögötte álló mozgalom ugyanis rendszeresen vitatkozott azokkal, akik a közfelháborodás napján az elmúlt 25 évet teljes egészében elutasították, s ezen az alapon elzárkóztak a demokratikus ellenzéki pártokkal való együttműködéstől. E törésvonal játszott döntő szerepet abban, hogy december közepén a kormány elleni egységes fellépés elmaradt, s a civil szerveződések közötti széles körű összefogás később sem jött létre. 52
Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a két megmozdulás sikertelennek bizonyult, a belső konfliktusok azonban a megjelentek számát és a tömeg viselkedését egyaránt befolyásolhatták. A december 14-i, a Magyar Tudományos Akadémia épületétől a Kossuth térre vonuló demonstráción csak néhány ezren vettek részt, s a hangulat is kevésbé volt „forró”, mint a korábbi rendezvényeken. A nagygyűlésen Vajda Zoltán, Gulyás Balázs és Székely Tamás, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke élesen támadta a kormány megszorítónak tartott, a szociális szférát leépítő költségvetési politikáját, a pedagógus szerveződések képviseletében felszólaló Nagy Emília középiskolai tanár pedig azt hangsúlyozta, hogy a rezsim tömegeket akar kiszorítani a minőségi oktatásból. Két nappal később, december 16-án már jóval többen, talán hat-tízezren jelentek meg a „Nincs hova hátrálnunk!” jelszóval meghirdetett tüntetésen, melynek résztvevői a József nádor térről vonultak a parlament épülete elé. Mindkét szimbolikus helyen civil szerveződések képviselői szólaltak fel, s az egyes szakterületek válságos helyzetét bemutató értékelések mellett az újabb rendszerváltás, az új Magyar Köztársaság megalapításának követelése is elhangzott. Ezen a napon 20 vidéki városban és külföldön is demonstráltak a kormány intézkedései ellen, követelve annak lemondását. Mindazonáltal, noha a Népszabadság újságírója óriási, erőt mutató tüntetésként jellemezte a „szezon” utolsó fővárosi akcióját, a megmozdulás átütő ereje elmaradt az internetadó elleni október 28-i fellépéstől, a novemberi rendezvényekhez hasonlóan jelezve, hogy az új ellenzék leszálló ágba kerülhet. December 16-án egyébként, még a József nádor téren, árpádsávos ellentüntetők kisebb csoportja próbálta megzavarni a demonstrációt, melynek egyes résztvevői aztán a Kossuth téren összecsaptak a rohamrendőrséggel. 53
Közvetlenül a két megmozdulás után a demokratikus ellenzék és az elmúlt 25 évet elutasító civil szerveződések közötti konfliktus tovább éleződött. A vita a 2015. január 2-i demonstráció körül bontakozott ki, melyet, mint erre korábban már utaltunk, Várady Zsolt, a Most Mi Mozgalom egyik alapítója még a november 17-i tüntetést követően hirdetett meg. December közepén ugyanis Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke arra kérte híveit, hogy pártzászlókkal jelenjenek meg e rendezvényen, amit a főszervező elutasított, önmérsékletre szólítva fel a parlamenti ellenzéket. Később az egykori kormányfő, a konfliktus mérséklése érdekében, visszakozott, ám közvetlenül a demonstráció előtt újabb ellentét alakult ki. Várady Zsolt megtiltotta, hogy a veszprémi időközi választáson a demokratikus ellenzék támogatásával független jelöltként induló Kész Zoltán a rendezvényen felszólaljon, arra hivatkozva, hogy mögötte pártok állnak. Döntését azzal indokolta, hogy az elmúlt 25 évben az ellenzéki formációknak is másként kellett volna politizálniuk, s e véleményének megfelelően a tüntetésen nemcsak Orbán Viktor beszédeiből összevágott válogatás hangzott el, hanem az öszödi beszéd néhány részlete is. A sok ezer résztvevő álláspontja azonban eltért Várady Zsoltétól; míg a miniszterelnök szövegeit füttykoncert fogadta, Gyurcsányét néma csend követte. E bevezető és a főszervező beszéde után heten szólaltak fel, akik közül a Város Mindenkié csoport két aktivistája egymást váltva a demokrácia és a jogállamiság témaköre mellett a lakhatás, a hajléktalanság problémájával is foglalkozott. Fellépésüket azonban bizonyos fokú közöny kísérte, jelezve, hogy e demonstráció résztvevőit kevéssé érintették meg a szociális kérdések.
Kész Zoltán felszólalásának megakadályozása miatt egyébként az MSZP és Várady Zsolt csoportja között is konfliktus alakult ki. Gőgös Zoltán, a szocialisták elnökhelyettese élesen reagált e döntésre, azzal is vádolva a tüntetés főszervezőjét, hogy pártalapítási szándéka miatt utasítja el a demokratikus ellenzékkel való együttműködést. Beszédében aztán Várady Zsolt cáfolta azt az internetes portálokon megjelent információt, hogy új formáció megalakítását tervezi, hangsúlyozva, hogy egyelőre nincsenek pártpolitikai törekvései. 54 E megfogalmazással ugyanakkor nem zárta ki, hogy civil mozgalmát hosszabb távon mégis párttá szervezi át, vagy más módon hoz létre új alakzatot.
Az Operaház előtt tartott január 2-i rendezvény a korábbi megmozdulásokhoz képest jóval erőteljesebb ellenzéki bírálatot váltott ki. A nagygyűlést nemcsak a demokratikus pártok kritizálták, hanem egyes civil mozgalmak vezetői is jelezték ellenvetéseiket. Gulyás Balázs, óvatosan elhatárolódva Várady Zsolt álláspontjától, úgy fogalmazott, hogy örömmel látnák saját tüntetésükön Kész Zoltánt, hiszen független jelöltként indul a veszprémi időközi választáson, s ráadásul bejelentette, hogy győzelme esetén egyik ellenzéki frakcióba sem ül be. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ősszel kezdődött demonstrációk szervezői sohasem alkottak homogén csoportot, s a véleménykülönbségeket már csak ezért sem kell túlértékelni. Gulyás vitatta azt a vélekedést is, hogy a tüntetéssorozat kifulladhat, noha a január 2-i rendezvényt érzékelhető tanácstalanság, sőt rosszkedv jellemezte. A civil mozgalmak közötti nézeteltérések egyébként abban is kifejeződtek, hogy a nagygyűlést követően a Százezren az internetadó ellen csoport február 1-jére, a Most Mi pedig 2-ára hirdetett demonstrációt. Gulyás ugyanakkor éppen azzal indokolta előbb említett optimizmusát, hogy a Facebookon már 7500-an jelentkeztek be az általa vezetett szerveződés újabb megmozdulására. 55
Feltehetően a január 2-i rendezvény eseményei is hozzájárultak ahhoz, hogy az ellentétek a Most Mi Mozgalmon belül is megjelentek, s ennek következtében január 4-én Várady Zsolt bejelentette visszavonulását. Közleménye szerint megállapodott Takács Borival, a csoport másik alapítójával, hogy a jövőben nem vesz részt a tüntetések szervezésében, amit azzal indokolt, hogy a közös cél ellenére a konkrét lépések ütemezésében és módjában sokszor nem értenek egyet. Másnap a Népszabadságnak adott interjújában e viták lényegét abban látta, hogy vezetőtársával ellentétben a lassabb, megfontoltabb építkezést támogatja, elismerve, hogy jelenleg az idő, a gyorsaság is fontos tényező. Döntését indokolva hivatkozott arra is, hogy egzisztenciális helyzete nem teszi lehetővé a főállású aktivista tevékenység folytatását, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az éles bírálatok nem játszottak szerepet elhatározásában. 56
Egy nappal Várady Zsolt távozása után a Most Mi Mozgalom állásfoglalást tett közzé, melyben a korábbiaknál konkrétabb célokat fogalmazott meg. Programját hat pontban foglalta össze; követelte az alapvető szabadságjogok garantálását, a szociális kirekesztés felszámolását, az ügynökakták nyilvánosságát, az elmúlt 25 év korrupciós ügyeinek kivizsgálását, a közpénzek elköltésének átláthatóságát és a semleges intézmények felszabadítását. E célok elérése érdekében soraiba hívta, illetőleg partnereinek tekintette mindazokat, akik függetlenek a nemzeti együttműködés rendszerétől és nem akarnak kiegyezni annak képviselőivel. Szintén a Népszabadságnak adott interjújában Takács Bori a demokratikus parlamenti pártok összes tagját kizárta a partnerek köréből, arra hivatkozva, hogy valamennyien osztoznak az elmúlt 25 évért, illetőleg a Fidesz-KDNP szövetség újabb kétharmados győzelméért való felelősségben, s ráadásul a berendezkedés hivatásos ellenzékét alkotják. Egyben hangsúlyozta, hogy mozgalma nem pusztán kormányváltást akar, hanem az egész rendszer leváltását. 57
Az egyre látványosabb megosztottság ellenére a Fidesz szükségesnek tartotta, hogy ismét kommunikációs akciót indítson az új ellenzékkel szemben. Korábban elsősorban egyes főszervezőket és felszólalókat támadott, mint ezt Gulyás Balázs esetében részben már említettük, miközben azt sugallta, hogy a tüntetéssorozat hátterében külföldi gazdasági és politikai érdekcsoportok húzódnak meg. 58 E sejtetésre építve január 9-én a Hír TV-nek adott interjújában Rogán Antal aziránt érdeklődött, hogy ki finanszírozza a szerinte tízmilliókba kerülő demonstrációkat. Ennek kiderítése érdekében azt javasolta, hogy a politikai pártokhoz hasonlóan a civil mozgalmak is tárják gazdálkodásukat a nyilvánosság elé, s az erre vonatkozó szabályozást esetleg a tervezett országvédelmi koncepcióba is építsék be. Felvetése nyomán a tüntetésszervezők többsége jelezte, hogy már részletes tájékoztatást adott bevételeiről és kiadásairól. Beszámolóikból kiderült, hogy a spontán szerveződési módnak megfelelően költségeiket elsődlegesen a rendezvényeken összegyűjtött adományokból, illetőleg, jóval kisebb mértékben „online” támogatásokból fedezték. A kilenc nagyobb demonstráció összköltsége szakértői becslés szerint 13,5 millió Ft lehetett. 59
Vlagyimir Putyin budapesti látogatásának január 21-i bejelentése után nyilvánvalóvá vált, hogy a civil szerveződések újabb megmozdulásai egyértelműen a német kancellár és az orosz elnök budapesti tárgyalásaihoz kapcsolódnak. Ily módon, akárcsak október végén, a kül- és a belpolitikai fejlemények egymásra épültek, jelezve, hogy a nemzetközi viszonyok közvetlen beavatkozás nélkül is erőteljesen befolyásolják nemcsak a pártok, hanem a mozgalmak tevékenységét is. Először, még a bejelentés napján, a Humán Platform hirdetett február 16-ára, a látogatás előestéjére demonstrációt, „Talpra magyar! Putyint soha!” jelszóval, szimbolikusan a Keletitől a Nyugati pályaudvarig tervezve a menetet. Ugyanezen a napon a Százezren az internetadó ellen és a 60 ezren a Magánnyugdíjukért csoportok február 17-ére a Kossuth térre hívták a tüntetőket, „Nem leszünk Putyin gyarmata!” szlogennel. Ezt követően, január 23-án az is kiderült, hogy a hónap elején meghirdetett két rendezvény Angela Merkel hivatalosan még be sem jelentett, ám időpontjában is közismert budapesti tárgyalásaihoz kötődik. Gulyás Balázs és Vajda Zoltán a „Tavasz jön, Orbán megy” jelszóval szervezett február 1-jei, Kossuth téri demonstrációjára addig több mint 12 ezren jelentkeztek be, a Most Mi Mozgalom másnapi megmozdulására viszont csak 1100-an. Ez utóbbit, flashmob jelleggel, a Pollack Mihály térre szervezték, ahol az Andrássy Gyula Egyetemen a kancellár tart majd előadást. A Most Mi Mozgalom célja ugyanis kifejezetten az volt, hogy mutassák meg Merkelnek és a világnak a magyarok Európa iránti elkötelezettségét, s ennek megfelelően a rendezvényt az előadáshoz időzítették. Január 23-án egyébként a Százezren az internetadó ellen és a 60 ezren a Magánnyugdíjukért csoportok azt is bejelentették, hogy március 15-én a Szabad Sajtó úton ünnepelnek, követelve az új Magyar Köztársaság létrehozását. Ugyanakkor, ismét jelezve a civil szerveződések közötti konfliktust, a Most Mi Mozgalom már az év elején lefoglalta ugyanezt a helyszínt, amiről sem a többi csoportnak, sem a közvéleménynek nem adott tájékoztatást. 60
A február 1-jei demonstráción a vártnál jóval kevesebben, csupán néhány ezren vettek részt, ami már egyértelműen arra utalt, hogy az új ellenzék leszálló ágba kerülése elvont lehetőségből valósággá vált. Ennek ellenére a beszédek inkább a sikerekről szóltak; Gulyás Balázs úgy látta, hogy a kormány az internetadó után a január 1-jén kiterjesztett útdíj ügyében is meghátrálásra kényszerült, Kész Zoltán pedig azt állította, hogy a Fidesz már a múlté, s első lépésként a veszprémi választókerületben a szavazók elvehetik a kormánypártoktól a kétharmadot. Heller Ágnes felszólalásában azokról a feltételekről beszélt, amelyek egy normális ország létezését biztosítják, míg Hammer Ferenc médiakutató a tényleges sajtószabadságot követelte. Mivel a tüntetést, mint erre előbb már utaltunk, Merkel másnapi látogatásával kapcsolták össze, Kész Zoltán és Vajda Zoltán is hangsúlyozta, hogy nem Berlinből, nem a kancellártól kell várni a megoldást, az Orbán-kabinet eltávolítását. Ugyanakkor az Együtt politikusa arra is utalt, hogy vannak olyan ügyek, amelyekben az unió és a német kormány segíthetne; e körbe sorolta a pályázatok átláthatóságának kikényszerítését, az európai ügyészség létrehozását és az emberi jogok bíróságának megerősítését. Ezen a napon egyébként 11 vidéki városban is tüntettek civilek, s voltak külföldi megmozdulások is. 61
Míg a február 1-jére meghirdetett demonstráció, még ha a vártnál kisebb létszámmal is, az eredeti elképzelésnek megfelelően zajlott le, a másnapra tervezett megmozdulást a megjelölt helyszínen nem tarthatták meg. Reggel ugyanis a Most Mi Mozgalom a rendőrségtől értesítést kapott, hogy a Terrorelhárítási Központ a Pollack Mihály teret a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezményre hivatkozva műveleti területté nyilvánította. Végül is a tüntetést az eredeti helyszíntől néhány száz méterre a Kálvin téren tartották meg, ahol azonban csak 200-300 demonstráló jelent meg. A TEK döntését a szervezők úgy értékelték, hogy az „Putyini gyakorlat Merkel látogatása napján”, a Magyar Helsinki Bizottság pedig e lépést egy bejelentett és a rendőrség által tudomásul vett rendezvény betiltásának tekintette. 62 A gyűlésen mások mellett felszólaló Takács Bori elutasította az Orbán-rendszert, ám azt is hangsúlyozta, hogy a korábbi hatalmi elitből, a jelenlegi ellenzékből sem kérnek.
A február 16-i, első Orbán- és Putyin-ellenes tüntetésen a korábbi megmozdulásokhoz hasonlóan néhány ezren jelentek meg, s a Keletitől a Nyugati pályaudvarig tartó szimbolikus útvonalnak megfelelően mindenekelőtt az ország Európa iránti elkötelezettségét hangoztatták. Az utóbbi helyszín közelében felállított színpadon Ámon Ada, az Energiaklub vezetője a paksi bővítés politikai veszélyeiről beszélt, azzal érvelve, hogy a beruházás miatt Oroszország és Magyarország között függőségi viszony alakul ki, ami nem egyeztethető össze a szabadsággal. Még határozottabban fogalmazott Gulyás Márton, a Humán Platform ismert aktivistája, aki a nemzeti együttműködés rendszerét elnyomó diktatúrának, Orbánt pedig Putyin európai szövetségesének nevezte. Másnap a Most Mi aktivistái az orosz nagykövetség előtt tiltakoztak a látogatás ellen, s voltak egyéb oroszellenes megmozdulások is, a Gulyás Balázs és Vajda Zoltán által meghirdetett demonstráció viszont, a Humán Platformmal történt egyeztetés után, elmaradt. 63
2015 első két hónapjának eseményei azt mutatták, hogy az új ellenzéken belül meghatározó jelentőségű átrendeződés ment végbe. Ennek lényegét a koncentrálódás alkotta; ebben az időszakban már csak három mozgalom szervezett demonstrációkat, s közülük kettő, Gulyás Balázs, illetőleg Vajda Zoltán csoportja tulajdonképpen szövetséget kötött, a Most Mi pedig a január eleji radikális fellépése után folyamatosan vesztett befolyásából. Március 15-ére végül is csak az előbbi két mozgalom szervezett közös tüntetést, melyet „Új Magyar Köztársaságot” jelszóval hirdettek meg. A rendezvényt a demokratikus ellenzék valamennyi pártja támogatta, a szervezők pedig elfogadták, hogy a résztvevők formációjuk zászlajával és logójával jelenjenek meg, beszédet azonban, a sajátos státusú Bokros Lajos és Kész Zoltán kivételével, kizárólag civilek mondhattak. A sokezres tömeg a Keleti pályaudvarnál gyülekezett, ahol három felszólalás hangzott el, majd a Rákóczi úton az Astoriához, számos egykori demonstráció helyszínéhez vonult. Az ott tartott nagygyűlésen Kulka János beszélt először arról, hogy sikerült megtalálni azt az eszközt, amellyel lebonthatják Orbán Viktor rendszerét. Az általa bejelentett nemzeti konzultáció, egy igazi kérdéseket és válaszokat tartalmazó rendszerbontó népszavazás részleteit aztán Lattmann Tamás nemzetközi jogász, valamint a két főszervező, Gulyás Balázs és Vajda Zoltán ismertette. A tervezett referendum 19 kérdése a családtagok vagyonnyilatkozatának nyilvánosságától kezdve a közpénzből és uniós forrásokból megvalósuló kiemelt beruházások átláthatóságán és a 18 éves korig tartó tankötelezettség visszaállításán keresztül az ügynökakták megismerhetőségéig terjedt. Lattmann Tamás a rendszerbontó népszavazást úgy értékelte, hogy az nem kényszerítheti ki az előrehozott választásokat, ám megakadályozhatja a fideszesek további jogtalan gazdagodását. 64
A kezdeményezők a referendumról nem tájékoztatták előzetesen a demokratikus ellenzéki pártokat, s így azok óvatosan fogadták a március 15-i bejelentést. Az MSZP és a DK egyaránt szkeptikusan viszonyult az elképzeléshez, Szigetvári Viktor, az Együtt elnöke pedig úgy fogalmazott, hogy főleg a korrupcióellenes ügyekben támogatják a tüntetés szervezőket. Egyedül Szabó Tímea, a Párbeszéd Magyarországért társelnöke állt ki egyértelműen a kezdeményezés mellett, feltételezve, hogy számos kérdés alkalmas lehet a korrupció és a szociális válság leküzdésére, sőt közelebb vihet a kormányváltáshoz. 65
A március 15-i rendezvénnyel lezárult az új ellenzék által szervezett demonstrációk kora. A csaknem öt hónapig tartó tüntetéssorozat tulajdonképpen már a január 2-i Operaház előtti nagygyűléssel válságba került, hiszen azt követően már csak a Merkel és a Putyin látogatáshoz, majd a nemzeti ünnephez kötődtek megmozdulások. Közben, mint erre előbb már utaltunk, a koncentráció nyomán csökkent a civil mozgalmak száma, s végül csupán a március 15-i rendezvényt szervező két csoport maradt fenn. A rendszerbontó népszavazás meghirdetése lényegében az utcai demonstrációk válságának tudatosítását is jelentette; a főszervezők felismerték, hogy a résztvevők száma mérséklődik vagy legalábbis nem növekszik, s a megmozdulások után semmi sem történik. Döntő fontosságú volt az a tapasztalat is, hogy a tüntetések alig gyakoroltak hatást Budapest, illetőleg a vidéki városok hangulatára; a lakosság ugyan nem utasította el a demonstrációkat, de nem is vette át jelszavaikat, s nem csatlakozott a gyülekezőkhöz, illetőleg a felvonulókhoz. Igazán nagy tömeget, mint erre már többször utaltunk, egyébként is kizárólag az internetadó bevezetésének terve tudott megmozgatni; az október 28-i tüntetésen több tízezren vettek részt, s ráadásul kétharmaduk, egy sajátos módszerrel végzett kutatás szerint, a pártpreferenciával nem rendelkező, a szavazásoktól inkább távolmaradó választók közül került ki. Más alkalmakkor viszont, mint ezt az MTA Politikatudományi Intézetének a december 16-i demonstrálók körében végzett felvétele kimutatta, elsősorban a demokratikus ellenzéki pártok elkötelezett hívei vettek részt a megmozdulásokon. 66 A rendszerváltó népszavazás meghirdetése ezért tulajdonképpen kettős célt szolgált; egyfelől a társadalmi bázis kiszélesítését, másfelől pedig valamilyen eredmény, érzékelhető változás kikényszerítését.
A referendum bejelentésének szimbolikus helye és időpontja is feltehetően a kezdeményezők tudatosságát jelzi. Orbán Viktor ugyanis szintén az Astoriánál, a 2006. október 23-án tartott ellenzéki rendezvényen hirdette meg az eredetileg hét kérdésből álló szociális népszavazást, melynek sikerét számos publicista, politológus, sőt politikus is, a referendum jelentőségét némileg eltúlozva, a 2010. áprilisi rendszerváltó választás, a kétharmados győzelem alapvető okának tekinti. A kezdeményezők tehát ugyanazt az eszközt kívánták alkalmazni a neohorthysta berendezkedés lebontására, mint amely véleményük szerint annak létrejöttében meghatározó szerepet játszhatott. Csakhogy 2006 őszén az ország közel állt egy nemzeti felkeléshez, nyolc évvel később viszont, a látható elégedetlenség ellenére, nem alakult ki igazi rendszerváltó hangulat.
A civil mozgalmak viszonylagos gyengeségéhez szerveződésük korábban már említett spontaneitása is hozzájárult. A kormányellenes demonstrációk hátterében ugyanis kezdetben nem volt intézményesült struktúra, hanem csupán néhány ember, aki az összes nagyobb megmozdulás előkészítésébe bekapcsolódott. E modellt 2012-2013 telén a Hallgatói Hálózat demonstrálói alakították ki, melynek során létrejött egy tüntetésszervezői tapasztalatokkal rendelkező, talán 1000-2000 fős kör. Az egyes megmozdulások ötletgazdái aztán kapcsolatba léptek ezekkel az aktivistákkal, s közülük került ki ad hoc módon az az alacsony létszámú csoport, amely a rendezvényt szervezte. A résztvevők száma alapvetően nem az organizációs képességtől, hanem más tényezőktől függött, az időponttól kezdve az időjáráson át a konkrét témáig. Valóban meghatározó szerepet azonban a demonstrációkon fennálló közhangulat játszott, mely mozgósító vagy demobilizáló erővel egyaránt rendelkezhetett. A strukturálatlanság szorosan összefüggött azzal, hogy eredetileg a szervezőknek nem voltak hagyományosan értelmezhető politikai ambíciói; nem akartak hatalomra kerülni, sőt nyilvános szereplésre sem igazán törekedtek, viszont annál inkább befolyásolni kívánták a döntéshozók lépéseit. 67
A szervezet, az intézményesült struktúra hiánya kezdetben jelentős előnnyel is járt; a több tízezres tömeg spontán módon történő fellépése meglepte a kormánypártokat, s hozzájárult ahhoz, hogy Orbán Viktor, mint korábban már kifejtettük, visszakozott az internetadó bevezetésétől. 68 Később azonban szükségszerűen felmerült valamilyen intézményes forma létrehozásának igénye; bizonyos fokig ilyen jellegű lépésnek tekinthetjük a Korrupcióellenes Szövetség november 25-i megalapítását, melynek létrehozását még a november 17-i demonstráción jelentették be. Az egyesületként működő szervezetben a tüntetésszervezők közül Vágó Gábor vállalt szerepet s rajta kívül többek között Horváth András, valamint Király Zoltán egykori országgyűlési képviselő is aláírta az alapító szándéknyilatkozatot. Bár a szövetség közreműködött a december 4-i megmozdulás szervezésében, ezt követően ilyen akciókban már nem vett részt. Az új ellenzék tényleges intézményesülését az Új Magyar Köztársaság Egyesület megalakítása jelentette, amely azonban már jóval a tüntetéssorozat megszűnése után, 2015. június 10-én jött létre. E szervezet a két fennmaradt mozgalom bázisán alakult meg, s közvetlen céljának a rendszerbontó népszavazás lebonyolítását tekinti, melynek március 15-én bejelentett 19, majd április 9-én benyújtott további kilenc kérdéséből a Kúria jogerős döntése eddig (augusztus 17-ig) négyet engedett át. Az aláírásgyűjtés kérdésenként különböző időpontokban kezdődhetett meg, amihez a pártok közül az MSZP, az Együtt, a PM és a liberálisok ígértek támogatást. 69 A demokratikus ellenzéki formációk többsége tehát annak dacára kiállt a rendszerbontó népszavazás mellett, hogy a PM kivételével korábban a kérdések jó részét nem látták átütő erejűnek.
Az Új Magyar Köztársaság egyesület megalakítása ellenére nem vált valóra az az előrejelzés, amely szerint a civil mozgalmak veszik át a demokratikus parlamenti pártok funkcióját a nemzeti együttműködés rendszerével vívott küzdelemben, s majd döntő szerepet játszanak annak felszámolásában. 70 Tévesnek bizonyultak azok a várakozások is, melyek elhúzódó, s esetleg a kormány bukásával, illetőleg előrehozott választással végződő krízissel számoltak. Az előző fejezetben tárgyalt magyar-amerikai konfliktus rendeződésével és a tüntetéssorozat megszűnésével ugyanis lezárult a passzív forradalom korának október közepe óta tartó második válsága, s miként a kezdetben a külpolitikai nyomás alkalmat teremtett a civil szerveződések létrehozásához, a végjátékban az előbbi gyengülése hozzájárulhatott az új ellenzék taktikájának módosításához. A berendezkedés újabb megszilárdulása azonban nem jelenti azt, hogy helyreállt a krízis előtti állapot, hiszen az elmúlt hónapokban a társadalompolitikai tagozódásában olyan változások zajlottak le, melyek hosszabb távon is befolyásolhatják a pártstruktúra alakulását, s egyben, a válság hatására, megdőlt a centrális erőtér sebezhetetlenségének mítosza.
3. A politikai tagozódás változásai a válság időszakában
A kitiltási ügy és az internetadó bevezetésének terve, illetőleg e fejlemények hatására a csaknem öt hónapig tartó utcai megmozdulások látványosan csökkentették a Fidesz-KDNP szövetség támogatottságát. Ennek mértékéről azonban más-más képet kapunk, attól függően, hogy a közvélemény-kutatási adatokat az országgyűlési, vagy az önkormányzati választások, illetőleg az októberi felvételek eredményeivel hasonlítjuk-e össze. A Fidesz támogatottságát ugyanis, mint közismert, hosszú évek óta felülmérik, s emellett a parlamenti voksolást követő véleményvizsgálatokat a győzteshez húzás szokványos jelensége is hónapokon keresztül befolyásolta.
Mivel a pártpreferenciák legegyértelműbben az országgyűlési, s nem a jóval alacsonyabb részvételi arányú önkormányzati, illetőleg európai parlamenti választásokon nyilvánulnak meg, a fordulópontokon, az érzékelhető szakaszhatárokon a 2014. április 6-i eredményeket is összehasonlítási alapnak tekintjük. A havonkénti elmozdulásokat viszont elsősorban az október 12-i voksolás adataival vetjük össze, hiszen közvetlenül e politikai esemény előzte meg a passzív forradalom korának második válságát. Noha az előbb említett alacsony részvételi arány miatt ezen összehasonlítás az egyes szavazótáborok méretének tényleges változásait kevésbé pontosan írja le, a pusztán közvélemény-kutatási eredményekre épülő elemzések korrekciójára mégis alkalmasnak tűnik.
2014. október 12-én a kormánypártok a megyei listákra, valamint a megyei jogú városi és a fővárosi kerületi polgármesterjelöltekre leadott érvényes szavazatok 50,99%-át szerezték meg, ami egyben az összes választójogosult 22,3%-ának támogatását jelentette. Második helyen a megyékben külön, máshol pedig többnyire koordináltan vagy közösen induló demokratikus ellenzék (az áprilisi „kormányváltó” koalíció) végzett, a voksok 26,20%-ával, míg a harmadik helyet, 17,10%-os szavazati részesedésével a Jobbik foglalta el. Ez utóbbi politikai erőket az összes választójogosult 11,4%-a, illetőleg 7,5%-a támogatta, vagyis az önkormányzati választásokon mind a balliberális, mind a szélsőjobboldali pólus viszonylag szűk bázissal rendelkezett. Ugyanakkor az Ipsos októberi felvétele szerint az összes megkérdezett körében a Fidesz-KDNP szövetség híveinek aránya 35% volt, csaknem 13%-kal magasabb, mint a helyhatósági voksoláson. A közvélemény-kutatási és a választási eredmények egyébként a többi politikai szereplő esetében is jelentősen eltértek egymástól. Az összes megkérdezett körében ugyanis az MSZP-t 12%, a Jobbikot pedig 11% preferálta, míg a DK, az Együtt-PM és az LMP egyaránt 3-3%-os eredményt ért el. Összesítve tehát a „kormányváltók” 18%-os támogatottsággal rendelkeztek, ami 6,6%-kal haladta meg tényleges októberi teljesítményüket, s a Jobbik esetében is jelentős eltéréssel találkozhatunk. A pártot választó biztos szavazók kategóriájában viszont a közvélemény-kutatási adatok már jóval közelebb álltak a választási eredményekhez. E körben, melyben a jobboldal fölénye még egyértelműbben érvényesült, a Fidesz-KDNP szövetség 55%-os támogatottságával abszolút többséget szerzett, miközben a Jobbikot 16%, az MSZP-t pedig 15% preferálta, s e formációkon kívül még a DK jutott el az 5%-os jogi küszöbhatárig. 71
A november közepén lebonyolított Ipsos felvétel viszont már azt mutatta, hogy az előző havi vizsgálathoz képest a kormánypártok 400 ezer szimpatizánst vesztettek, hiszen az összes megkérdezett között híveik aránya 35%-ról 30 %-ra esett vissza. Závecz Tibor, a cég véleménykutatási igazgatója a Népszabadságnak azt nyilatkozta, hogy főként fiatal és középkorú, a középrétegekhez tartozó kvalifikált szavazók fordultak el a Fidesz-KDNP szövetségtől, elsősorban az internet megadóztatásának terve miatt. Adatai alapján úgy látta, hogy a választók nemcsak szimbolikusan ellenezték az új adónemet, hanem azért is, mert elutasították terheik növelését. Álláspontjukat az sem befolyásolta, hogy a felvétel előtt Orbán Viktor visszakozott az internetadó bevezetésétől, jelezve, hogy egy elvetett ötlet is gyengíthette a kormánypártok pozícióját. Mindazonáltal Závecz úgy vélte, hogy bár a Fidesz-KDNP szövetségtől jórészt olyan társadalmi csoportok tagjai távolodtak el, amelyek hagyományosan e koalíció meghatározó bázisát alkották, elvándorlásukat még nem tekinthetjük véglegesnek, mivel hosszú időt töltöttek e szavazótáborban. Feltételezését egyébként az is alátámasztotta, hogy akárcsak a korábbi elpártolások idején, a lemorzsolódott támogatók többsége 2014 novemberében sem áramlott át más formációhoz, hanem a bizonytalanok táborát gyarapította, melynek aránya 31%-ról 35%-ra emelkedett. Valamelyest, 1-1%-kal nőtt a Jobbik és az LMP részesedése is, miközben valamennyi „kormányváltó” párté ugyanilyen mértékben csökkent.
Még jelentősebb elmozdulás történt a pártot választó biztos szavazók körében, melyben a Fidesz-KDNP szövetség támogatottsága 55%-ról 48%-ra esett vissza, míg a Jobbiké 16%-ról 21%-ra emelkedett. Radikálisan, 5%-ról 2%-ra csökkent a DK híveinek aránya is, miközben az MSZP-é változatlan maradt, az Együtt-PM-é pedig csak 1%-kal mérséklődött. Ugyanakkor e változások következtében a jobbszél pártja 2%-kal megelőzte az együttműködő demokratikus formációk összesített eredményét, ami korábban sem a közvélemény-kutatási adatokban, sem a választásokon nem fordult elő. 72
A második válság kitörését követő hónapban azonban a Fidesz-KDNP szövetség bázisa valójában egyáltalán nem csökkent. Az összes megkérdezett körében történt 5%-os visszaesés ugyanis csak azt jelezte, hogy szűkült a kormánypártok virtuális és tényleges szavazótábora közötti különbség, hiszen, mint korábban már említettük, 2014 áprilisában a választójogosultak 26,7%-a, októberében pedig 22,3%-a voksolt a győztes koalícióra. Az önkormányzati választások 50,99%-os eredményéhez képest már valóban süllyedt a Fidesz-KDNP szövetség híveinek aránya, ám abszolút számban ez sem jelentett csökkenést, mivel a pártot választó biztos szavazók hányada a felvétel mintájában magasabb volt, mint az október 12-i 43,63%-os részvétel.
Decemberben a folytatódó lemorzsolódás a tényleges őszi bázist még mindig nem érintette. Az Ipsos akkori felvétele azt mutatta, hogy az összes megkérdezett körében a Fidesz-KDNP szövetség támogatottsága ismét 5%-kal csökkent, s így híveinek aránya már csak 25% volt. Ez az októberi közvélemény-kutatási adathoz képest 800 ezer választó elvesztését jelentette, ám a kormánypártoknak még így is 2 millió virtuális szavazója maradt, majdnem 210 ezerrel több, mint ahányan megyei közgyűlési listáira, illetőleg megyei jogú városi és fővárosi kerületi polgármester-jelöltjeire voksoltak. Ugyanakkor a Jobbik bázisa 12%-ról 14%-ra emelkedett, s 39%-ra nőtt azok aránya, akik egyetlen politikai erőt sem támogattak vagy megtagadták a válaszadást. A jobb- és a szélsőjobboldal hívei, illetőleg a passzív választók tehát azonos súllyal jelentek meg a mintában, melyben az együttműködő demokratikus formációk az LMP-vel kiegészítve is csak 18%-os részesedést értek el.
A pártot választó biztos szavazók kategóriájában viszont a kormánypártok térvesztése már kisebb mértékű volt; támogatottságuk 48%-ról csupán 45%-ra mérséklődött, s így továbbra is fölényesen vezettek, annak ellenére, hogy a Jobbik, az MSZP és a DK táborának szavazási hajlandósága egyaránt jelentős mértékben erősödött. E körben a jobbszél pártja 21%-ról 24%-ra, a szocialisták 15%-ról 18%-ra, Gyurcsány Ferenc formációja pedig 2%-ról 4%-ra növelte hívei arányát, miközben az LMP-é 6%-ról 5%-ra mérséklődött. Ugyanilyen mértékben, 2%-ról 1%-ra csökkent az Együtt bázisa is, amit feltehetően a PM-mel alkotott szövetség felbomlása idézett elő. A felvétel szerint egyébként a kormánypártok táborának folytatódó erózióját már nemcsak az internetadó bevezetésének terve okozta, hanem ahhoz az Oroszországhoz fűződő szorosabb viszonyról, az üzletek vasárnapi zárva tartásáról, valamint a kormányzati korrupcióról szóló hírek is hozzájárultak. 73
E tendenciák 2015 első két hónapjában is folytatódtak, jelezve, hogy a passzív forradalom korának második válsága még nem zárult le. Januárban az Ipsos felvételének tanúsága szerint már csak az összes megkérdezett 23%-a sorakozott fel a Fidesz-KDNP szövetség mögött, februárban pedig ez az arány 21%-ra esett vissza. Az év első hónapjában az elpártoltak a bizonytalanok táborát gyarapították, a következő alkalommal viszont a kormánypártok további gyengülése a Jobbik ismételt térnyerésével társult. Februárban ugyanis a jobbszél támogatottsága 16%-ra emelkedett, miközben az együttműködő demokratikus formációk pozíciója, a második hónapban 1%-kal erősödő DK kivételével, változatlan maradt, s a december óta 3%-on álló LMP bázisának mérete sem módosult. E változás következtében egyébként a Jobbik februárban az összes megkérdezett körében előzte meg a demokratikus ellenzéket, jelezve a politikai tagozódás átalakulásának valóságos tartalmát
A pártot választó biztos szavazók preferenciái 2015 januárjában alig módosultak. E hónapban csak annyi változás történt, hogy a Fidesz-KDNP szövetség támogatottsága 45%-ról 44%-ra, a DK-é pedig 4%-ról 3%-ra csökkent, miközben az MSZP-é 18%-ról 19%-ra emelkedett, s ugyanilyen mértékben nőtt az LMP híveinek aránya is, visszatérve a novemberi szintre. Mindezen hullámzások az alapvető erőviszonyokat egyáltalán nem érintették, nem függetlenül attól, hogy a Jobbik pozíciója változatlan maradt. Februárban viszont e körben radikálisnak tűnő átalakulás zajlott le. Híveinek tovább csökkenő szavazási hajlandósága miatt a Fidesz-KDNP szövetség már csupán 40% bizalmát élvezte, míg a Jobbikot 25% preferálta, a DK pedig megkétszerezte aktív választói arányát, 3%-ról 6%-ra növelve azt. Valamelyest javult az Együtt pozíciója is, s így az együttműködő demokratikus ellenzék akkor szerezte vissza e kategóriában a második helyet a jobbszél pártjától, amikor az összes megkérdezett között elvesztette azt. 74
Márciusban az Ipsos felvétele szerint az összes megkérdezett körében megállt a Fidesz-KDNP szövetség bázisának csökkenése, miközben a megmaradt támogatók szavazási hajlandósága mélypontjára süllyedt. Ekkor a pártot választó biztos szavazók kategóriájában a kormányzó erőket 37% preferálta, s így fölényes vezetésük átmenetileg eltűnt. E hónapban ugyanis a Jobbik támogatottságának csúcspontjára érkezett; egyfelől a minta 18%-a sorakozott fel a jobbszél mögött, másfelől e formáció az elkötelezett aktív választók 28%-ának bizalmát élvezte. Radikális térnyerésének hátterében feltehetően az húzódott meg, hogy a bizonytalanná vált egykori fideszes szavazók egy része a Jobbik táborába áramlott át, aminek hatására a preferenciával nem rendelkezők vagy azt titkolók aránya 40%-ról 37%-ra csökkent. E változás egyben azt eredményezte, hogy a jobbszél mindkét kategóriában megelőzte a „kormányváltókat”, mivel e formációk esetében csupán annyi változás történt, hogy a minta egészében az MSZP 11%-ról 12%-ra erősödött, az aktívak körében pedig a DK 6%-ról 7%-ra növelte szimpatizánsai hányadát, feltehetően az 1%-ra visszaeső Együtt rovására. 75
2015 márciusa tehát mindenképpen fordulópontot jelentett a passzív forradalom korának történelmében. Megkezdődött a magyar-amerikai konfliktus rendeződése, megszűnt a tüntetéssorozat és megállt a Fidesz-KDNP bázis addigi látványos zuhanása. A második válság tehát a politikai tagozódás szférájában is lezárult; a kormánypártok tábora, bár a korábbinál jóval alacsonyabb szinten, stabilizálódott, a Jobbik egyértelműen a második erővé vált, az együttműködő demokratikus formációk pedig egyáltalán nem szereztek új szavazókat. Ugyanakkor, a 2014. április 6-i választási eredményekhez képest, a két alapvető pólus erőviszonyaiban nem történt érdemi változás. Míg e voksolás időpontjában a Fidesz-KDNP szövetség és a Jobbik együttesen az érvényes szavazatok 64,24%-át szerezték meg, a „kormányváltók” pedig 26,21%-os támogatottsággal rendelkeztek, 2015 márciusában a pártot választó biztos szavazók körében az előbbi blokk részesedése 65%, az utóbbié pedig 27% volt. Radikálisan változott viszont a jobb- és szélsőjobboldali tömb belső tagozódása; 2014 áprilisában a keresztény nemzeti beállítottságú aktív választók több mint 2/3-a a győztes kormánypártokat preferálta, a válság lezárulásakor viszont ez az arány már csak 56,9% volt.
2014 októbere és 2015 márciusa között, mint erre e fejezet elején már utaltunk, az egyes pártok szimpatizánsainak abszolút száma az összehasonlítási alap függvényében változott. A második válság időszaka alatt az Ipsos közvélemény-kutatási adatai szerint a Fidesz-KDNP szövetség 1,1 millió szavazót vesztett, hiszen az összes megkérdezett körében támogatottsága 35%-ról 21%-ra esett vissza. Az október 12-i önkormányzati választásokhoz képest viszont bázisa csupán 1,3%-kal, vagyis 100 ezer fővel mérséklődött, s e csökkenés is csak februárban következett be. Ha a történelmi szakaszhatár miatt kiindulópontnak a parlamenti voksolás eredményeit tekintjük, a kormánypártok 11 hónap alatt közel 500 ezer támogatót vesztettek. E három összehasonlítási alap szerint a Jobbik 560 ezer, 850 ezer, illetőleg 430 ezer szimpatizánssal bővítette szavazótáborát, vagyis valamennyi dimenzióban jelentős mértékben erősödött. Ezzel szemben a „kormányváltók” esetében az egyes megközelítések a változások irányát is eltérően jelzik. Ha kiindulópontnak az Ipsos közvélemény-kutatási adatait tekintjük, az együttműködő demokratikus formációktól 80 ezer választó távozott, amennyiben viszont az összehasonlítás alapját az októberi és az áprilisi választások eredményei képezik, e politikai oldal 450 ezer, illetőleg 80 ezer új szavazót szerzett. Ugyanakkor az LMP hónapok óta 3%-os szavazótábora két dimenzióban változatlan maradt, s az önkormányzati voksolás adataihoz viszonyítva is csupán 140 ezer fővel szélesedett. E stagnálás már önmagában cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy a baloldali és a liberális pólus pozíciójának javulását jórészt a 2010 előtti időszak politikusainak vezető szerepe vagy legalábbis jelenléte akadályozza. A Jobbik és a zöld formáció bázisának mérete közötti hatszoros különbség egyben azt is jelzi, hogy a jobbszél pártjának a második válság alatti, folyamatos erősödését alapvetően nem a kormányzati múlt hiánya magyarázza.
A válság lezárulása után az egyes politikai erők pozíciója csaknem fél évig alig módosult. Az áprilisi Ipsos felvétel az összes megkérdezett körében a Fidesz-KDNP szövetség további stagnálását, illetőleg a Jobbik, az MSZP és a DK 1-1%-os térvesztését mutatta, miközben az LMP 3%-ról 5%-ra növelte szimpatizánsai arányát. Nem történt igazán látványos elmozdulás a pártot választó biztos szavazók kategóriájában sem, melyben szintén a zöld formáció javította leginkább pozícióját, 4%-ról 7%-ra szélesítve bázisát. E körben egyébként a kormánypártok, fél év óta első alkalommal, növelték támogatottságukat, s noha ennek mértéke mindössze 1% volt, a változás egy majdani trendfordulót vetített előre. Ugyanakkor a Jobbik és a DK híveinek aránya 1-1%-kal, az MSZP-é pedig 2%-kal mérséklődött, s a „kormányváltók” újabb térvesztését az Együtt 1%-os erősödése egyáltalán nem ellensúlyozhatta. 76
Júniusban viszont, a vizsgált időszakban első alkalommal, a minta egészében mind a Fidesz-KDNP szövetség, mind a Jobbik támogatottsága csökkent. E kategóriában, 20%-os részesedéssel, a kormánypártok ekkor érték el mélypontjukat, s a Jobbik is 15%-os bázisával érzékelhetően leszálló ágba került. Régóta nem tapasztalt szintre süllyedt az MSZP is, amely mögött már csupán a megkérdezettek 9%-a sorakozott fel, s valamelyest gyengült az LMP is. Egyedül a DK tudta bővíteni bázisát, ám 4%-os táborával csupán februári-márciusi szintjére érkezett vissza.
A pártot választó biztos szavazók körében mért adatok ugyanakkor a jobboldal gyengülését nem igazolták vissza. Az Ipsos felvétele szerint a kormánypártok támogatottsága 38%-on maradt, a Jobbik pedig 28%-os eredményt ért el, most már 3%-kal előzve meg a „kormányváltók” összesített teljesítményét. Ez utóbbi póluson belül egyébként érzékelhető átalakulás zajlott le; az MSZP mögött már csak az aktív választók 15%-a sorakozott fel, s így a párt októberi-novemberi támogatottsági szintjére esett vissza, míg a DK bázisa 9%-osra növekedett. Áprilisi csúcspontja után e kategóriában is gyengült az LMP pozíciója; hívei aránya 7%-ról 5%-ra csökkent, ami átlagos teljesítményének felelt meg. 77
Nem történt érdemi elmozdulás a pártpreferenciák megoszlásában nyár közepén sem, amikor egyértelműen a menekültkérdés került a belpolitikai viták középpontjába. Bár a migránsellenes nemzeti konzultációval, majd annak eredményére is hivatkozva a jogszabályok szigorításával, a magyar-szerb határon épülő kerítéssel és a rendőrség határvadász alakulatainak felállításával a kabinet visszaszerezte a kommunikációs kezdeményezést, s a határozott, cselekvőképes kormányzat képét sugározta a közvélemény felé, támogatottsága még alig növekedett, s tulajdonképpen a lakosság idegenellenessége sem erősödött. A Publicus Intézet 2015. júliusi, a Vasárnapi Hírek részére végzett felmérése szerint az összes megkérdezett körében a Fidesz 21%-os, a Jobbik 13%-os, az MSZP pedig 10%-os támogatottsággal rendelkezett, míg a DK és az LMP mögött a választók 3-3%-a sorakozott fel. Az Együtt, a PM és a Magyar Liberális Párt híveinek aránya ugyanakkor nem érte el az 1-1%-ot, ám e töredékek miatt az együttműködő demokratikus ellenzék megelőzte a Jobbikot. Augusztusban a Publicus újabb felvétele szerint annyi elmozdulás történt, hogy a Fidesz támogatottsága 22%-ra emelkedett, az Együtt pedig elérte az 1%-os szintet. Ily módon a „kormányváltók” tartották minimális előnyüket a Jobbikkal szemben, ám a bizonytalanok táborában legkevésbé e formációt utasították el. Ez utóbbi adat hosszabb távon azért válhat meghatározó jelentőségűvé, mert az e körbe tartozók 81%-a negatívan ítélte meg a kormány teljesítményét. 78
Szeptemberben viszont a migrációs válság, nem függetlenül a menekültek számának növekedésétől és a déli határzár okozta feszültségtől, mégis jelentős fordulathoz vezetett. Az Ipsos felvétele azt mutatta, hogy a Fidesz-KDNP szövetség támogatottsága az összes megkérdezett körében 24%-ra emelkedett, s így június óta a kormánypártok több mint 300 ezer választóval növelték híveik számát. E változás ugyanakkor a Jobbikot csak kevéssé érintette, hiszen szavazótábora mindössze 1%-kal mérséklődött, vagyis a fordulatot elsődlegesen az elpártoltak visszaáramlása idézte elő. Mindazonáltal a Fidesz-KDNP szövetség támogatottsága nem érte el a 2014. decemberi szintet, a jobbszél pártjáé pedig éppen az akkorira (és a januárira) esett vissza. Valamelyest javult az MSZP pozíciója is, mely 9%-ról 10%-ra növelte szimpatizánsai arányát, s ugyanilyen mértékben bővült, feltehetően az LMP terhére, az Együtt szavazótábora is. Ezen átrendeződés nyomán az összes megkérdezett körében a „kormányváltók” 2%-kal megelőzték a Jobbikot, s egyben e póluson belül a szocialisták visszaszerezték hegemón pozíciójukat.
A pártot választó biztos szavazók kategóriájában a Fidesz-KDNP szövetség, jelentősen szélesítve bázisát, 41%-os támogatottságot élvezett, s e teljesítménnyel 15%-kal megelőzte a leszálló ágba kerülő Jobbikot. A „kormányváltó” tömbön belül az MSZP 15%-ról 17%-ra növelte hívei arányát, miközben a DK-é 9%-ról 7%-ra esett vissza. Ugyanakkor az Együtt, 2015-ben immár negyedszer, csupán az aktív választók 1%-ának bizalmát élvezte, s így e kategóriában, gyengülése ellenére, a Jobbik megőrizte második helyét, ám előnye az együttműködő demokratikus formációkkal szemben 3%-ról 1%-ra csökkent. Az LMP, szavazói nagyobb részvételi hajlandósága következtében, újabb visszaesése dacára e körben változatlanul 5%-os támogatottsággal rendelkezett, s szintén nem módosult az egyéb pártok pozíciója, amelyek mögött most is 3%-os tábor sorakozott fel. 79
A fordulat egyben azt is jelentette, hogy a Fidesz-KDNP szövetség bázisa, január óta első alkalommal, ismét szélesebb volt, mint tényleges támogatóinak száma az önkormányzati választásokon, ám 2,7%-kal elmaradt a parlamenti voksoláson az összes jogosulthoz viszonyított 26,7%-os szavazati részesedésétől. Vesztesége tehát 2014 áprilisához képest ekkor már csupán 200 ezer fő volt, amit a ciklusidő közepe felé haladva nem tekinthetünk jelentős visszaesésnek. Ugyanakkor, szintén az országgyűlési választási eredményeket tekintve összehasonlítási alapnak, 2015 szeptemberére a Jobbik, új szavazóinak döntő többségét elvesztve, mindössze 100 ezer választóval bővítette táborát. E megközelítés esetén az együttműködő demokratikus formációk támogatottsága változatlan maradt, s nem módosult az LMP pozíciója sem. Számos balliberális közéleti személyiség várakozásával ellentétben egyetlen civil szerveződés sem vált politikai tényezővé, s az Új Magyar Köztársaság Egyesület kivételével mozgalomként is eltűntek. Első közelítésben tehát úgy tűnik, hogy a passzív forradalom korának második válságát követő fél év alatt csaknem teljesen helyreállt a korábbi politikai tagozódás. A 2015. szeptemberi Ipsos felvétel adatai azonban nem változtattak azon, hogy a Jobbik tartósan a második legerősebb párttá vált, s a hatalmon levő koalíció pozíciójának megszilárdulása ellenére a Fidesz-KDNP szövetség és a jobbszél közötti éles verseny sem szűnt meg a keresztény nemzeti beállítottságú választókért. Ezt az is bizonyítja, hogy a jobb- és szélsőjobboldali póluson a Fidesz-KDNP szövetség híveinek aránya a pártot választó biztos szavazók körében a 2015. márciusi 56,9%-ról csupán 61,2%-ra emelkedett, messze elmaradva a parlamenti voksolás több mint 2/3-os hányadától.
Összességében tehát a válság mélypontján, majd a lezárulását követő féléves időszakban a hatalmon levő koalíció 1,6-1,9 millió, a Jobbik 1,1-1,4 millió, az együttműködő demokratikus ellenzék pedig szintén 1,1-1,4 millió támogatóval rendelkezett, míg az LMP szimpatizánsainak száma a 250-400 ezer közötti tartományban mozgott. Több mint 3 millió választónak ugyanakkor a közvélemény-kutatások szerint sem volt preferált pártja, ami lényegében megfelel a parlamenti voksolásoktól való tényleges távolmaradásnak. Az összes jogosultat figyelembe véve tehát a jobb- és a szélsőjobboldal együttesen 35-40%-os, míg a demokratikus ellenzék, az együttműködést egyértelműen elutasító LMP-t is ide sorolva, 17-21%-os bázissal rendelkezett, a bizonytalanok, a rejtőzködők és a politikailag névtelenek aránya pedig 37-44% volt. E megoszlás a legfőbb oka annak, hogy a második válság végül is nem rendítette meg a passzív forradalom által létrehozott berendezkedést.
A Fidesz-KDNP szövetség bázisának a válság időszakában lezajlott erózióját az időközi parlamenti választások eredményei is mutatják, ám ezek jelentős mértékben el is térnek a közvélemény-kutatási adatoktól. 2014. november 23-án a budapesti 11. számú, újpesti-angyalföldi választókerületben az MSZP jelöltje, Horváth Imre 50,54%-os szavazati részesedésével csaknem 20%-kal megelőzte a kormánypártok színeiben induló Hollósi Antalt, miközben a Jobbik csupán a voksok 9,86%-át nyerte el. 2015. február 22-én a Veszprém megyei 1. számú körzetben lebonyolított időközi választáson a független liberális Kész Zoltán 42,56%-os teljesítménnyel végzett az élen, akit egyébként, mint erre az előző fejezetben már utaltunk, valamennyi együttműködő demokratikus formáció támogatott. E választókerületben a Fidesz-KDNP szövetség jelöltje, Némedi Lajos veszprémi alpolgármester a voksok 33,76%-át szerezte meg, csaknem 14%-kal kevesebbet, mint 2014. április 6-án Navracsics Tibor akkori közigazgatási és igazságügy-miniszter. Valamelyest gyengült az általános választáshoz képest a Jobbik pozíciója is, melynek jelöltje, Varga-Damm Andrea a voksok 14,10%-át nyerte el, messze elmaradva a másik két politikai tömb támogatottságától. 2015. április 12-én viszont, a Tapolca székhelyű Veszprém megyei 3. számú választókerületben a Jobbik színeiben induló Rig Lajos győzött a szavazatok 35,49%-ával, ám csak 365 vokssal előzte meg a fideszes Fenyvesi Zoltánt. E körzetben az MSZP és a DK közös jelöltje, Pad Ferenc szakszervezeti vezető 26,20%-os eredményével a harmadik helyen végzett, valamelyest elmaradva a „kormányváltók” egy évvel korábbi 27,34%-os teljesítményétől. 80
A Fidesz-KDNP szövetség tehát mindhárom időközi választáson vereséget szenvedett, ami egyben azt jelentette, hogy a közvélemény-kutatások szerinti relatív többségét egyik helyen sem tudta mandátumra váltani. Ráadásul szavazati részesedése 30-35% között mozgott, ami elmaradt a pártot választó biztos szavazók körében mért leggyengébb, 37%-os eredményétől is. Kétségtelen, hogy a kormánypártok egyéni jelöltjeinek 2014. április 6-i teljesítménye a három körzet közül kettőben nem érte el a szövetség országos listás támogatottságát, s a Veszprém megyei 1. számú választókerületben is csak 3,60%-kal lépte túl azt. Ennek ellenére indokoltan feltételezhetjük, hogy a közvélemény-kutatók a népszerűségvesztés időszakában is felülmérhették a kormánypártok híveinek arányát. Ezzel szemben az együttműködő demokratikus ellenzék mindhárom helyen jobban szerepelt az Ipsos által mért támogatottságánál, ami alól kivételt csak az jelentett, hogy Pad Ferenc szavazati részesedése kevesebb, mint 1%-kal elmaradt e blokk 2015. februári és márciusi teljesítményétől. A három választókerület közül egyébként csak az újpesti-angyalföldi minősül jellegzetes baloldali terepnek, ahol a „kormányváltók” az általános választáson is elnyerték a mandátumot.
A Jobbik esetében is jelentősen eltértek a párt közvélemény-kutatási és tényleges eredményei. Mind a fővárosi 11. számú, mind a Veszprém megyei 1. számú körzetben a jobbszél pártja meg sem közelítette az Ipsos által mért támogatottságát, amit talán az is magyaráz, hogy e helyeken 2014. április 6-án is átlagos teljesítményénél gyengébben szerepelt. A tapolcai győztes szavazati részesedése viszont e formáció legjobb közvélemény-kutatási adatát is 7,5%-kal meghaladta, az egy évvel korábbi egyéni jelölt eredményét pedig pontosan 12%-kal lépte túl. E választókerület egyébként akkor a Jobbik körzeti erősorrendjében a 37. helyet foglalta el, ami arra utal, hogy 2015 első felében a jobbszél pártja számos más helyen is megszerezhette volna első egyéni mandátumát.
A Fidesz-KDNP szövetség sorozatos vereségeit elsősorban az idézte elő, hogy 2014. április 6-i szavazóinak számottevő hányada távol maradt az urnáktól. E magatartás különösen a fővárosi időközi voksolást jellemezte, ahol a korábbi kormánypárti választók több mint 55%-a nem vett részt a szavazáson. Ennél is nagyobb volt e körben a távolmaradók aránya a Veszprém megyei 1. számú körzet 24 községének túlnyomó részében, a választókerület egészét tekintve azonban a 60%-os átlagos falusi lemorzsolódást a székhelyváros fideszes szavazóinak „csupán” 45,65%-os passzivitása valamelyest ellensúlyozta. Szintén tartózkodónak bizonyultak a tapolcai körzet korábbi kormánypárti támogatói is; míg az általános parlamenti voksoláson a választókerület 60 települése közül 57-ben a Fidesz-KDNP jelöltje végzett az első helyen, a Jobbik pedig sehol sem győzött, 2015. április 12-én a jobbszél pártja 31 helységben szerepelt a legsikeresebben.
Miközben a korábbi kormánypárti szimpatizánsok a részvétel átlagos csökkenésénél jóval nagyobb arányban maradtak távol az urnáktól, a két Veszprém megyei győztes az abszolút szavazatszámot tekintve is javított a „kormányváltók”, illetőleg a Jobbik 2014-es egyéni jelöltjének eredményén. Kész Zoltán a szocialista Pál Bélához, Rig Lajos pedig Dobó Zoltánhoz képest 1003, illetőleg 498 többletvoksot kapott, ami időközi választáson ritkán fordul elő. Az előbbi teljesítmény egyébként ismételten megkérdőjelezi azokat a közvélemény-kutatási adatokat, amelyek szerint az együttműködő demokratikus ellenzék egyáltalán nem tudta növelni táborát. Kész Zoltán többletvoksaiból azonban 950 Veszprémből, döntően annak is a lakótelepi szavazóköreiből származott, ami ugyanakkor a bázis szélesítésének erős korlátaira utal. 81
Az időközi országgyűlési választások eredményei viszont visszaigazolják az Ipsos és más cégek felvételeinek azon adatait, amelyek a politikai spektrum háromosztatúvá válását mutatják. Bár a Fidesz-KDNP szövetség és a Jobbik szavazótábora között viszonylag jelentős mérvű az átjárás és a két formáció számos kérdésben azonos vagy legalábbis hasonló álláspontot képvisel, e pártok, jórészt radikalizmusuk eltérő foka miatt, mégis önálló pólust alkotnak. Ez abból is kitűnik, hogy a jobbszél alakzata nem a mostani kormányzati erők koalíciós partneri pozíciójára, hanem váltópárti státusra törekszik. A Jobbik térnyerése, s ezzel összefüggésben a politikai tagozódás már többször említett átalakulása következtében a demokratikus ellenzéki pártok, miként erre egy korábbi tanulmányunkban is utaltunk, csak akkor maradhatnak meghatározó jelentőségű szereplők, ha program- és ideológiai vitáikat átmenetileg félretéve továbbra is összefognak, s minden választáson közös jelöltekkel (jelölttel) indulnak. 82 Az elmúlt időszak három országgyűlési időközi választásának eredményei is azt mutatják, hogy a szoros együttműködés az esetleges siker szükséges előfeltétele.
A három választási vereség a parlamenti erőviszonyokat is radikálisan átalakította, hiszen a Fidesz-KDNP szövetség 2014. április 6-án, 133 képviselői helyével épphogy elérte a 2/3-os többséget. Újpesti-angyalföldi kudarca ezen még nem változtatott, mivel e körzetben az általános választáson a „kormányváltók” jelöltje, a júliusban elhunyt Kiss Péter szocialista politikus szerezte meg a mandátumot. A fordulat a Veszprém megyei 1. számú választókerületben következett be, ahol a vereség az alkotmányozó többség elvesztését jelentette, s így a jövőben akár az alaptörvény módosításakor, akár abszolút 2/3-os döntést igénylő személyi ügyekben a kormányzó erők kompromisszumokra kényszerülhetnek. (A másik lehetőség az, hogy a Fidesz-KDNP szövetség átszavazó képviselők támogatásával érvényesíti akaratát.)
Az alkotmányozó többség elvesztésének legfontosabb következménye talán az, hogy legalább is e parlamenti ciklusban megszűnt a félprezidenciális kormányzati rendszer bevezetésének lehetősége. Az újabb elsöprő Fidesz-KDNP-s győzelem után még olyan háttér információk szivárogtak ki, amelyek szerint 2017-ben az országgyűlés Orbán Viktort köztársasági elnökké választja, s egyben kiszélesíti az államfő jogosítványait. 83 E változtatást azonban nemcsak az együttműködő demokratikus ellenzék, hanem az LMP és a Jobbik sem támogatja, s így 2015 őszén a Fidesz kongresszusa Orbán Viktort valószínűleg a párt 2018-as miniszterelnök-jelöltjének nyilvánítja. Ily módon a passzív forradalom korának második válsága végül is megakadályozta a centrális hatalmi erőtér alkotmányos úton történő újabb megszilárdítását.
JEGYZETEK
39 F. Szabó Emese: A cégeknek is fájni fog Emelésből könnyen jöhet a plusz 70 milliárd forint Népszabadság 2014. október 22. 6. old.; Varga G. Gábor: Mélyütés az internetezőknek Előbb megfejik a mobilcégeket, majd újabb sarccal sújtják őket Népszabadság uo.; Varga G. Gábor: Ezt nem! – kiáltják Vargának A szaktárca elszámolta magát, akár százmilliárdos is lehet a teher Népszabadság 2014. október 24. 6. old. [vissza]
40 Varga G. Gábor: Mozgósít az internetadó „Várjuk ki a végét” – írta a Facebookon Nyitrai Zsolt Népszabadság 2014. október 25-26. 6. old. [vissza]
41 Boda András: Pokolba az internetadóval! Óriási tömeg követelte a sarc elvetését, megdobálták a Fidesz-székházat Népszabadság 2014. október 27. 1. old.; Bita Dániel: Internetsarc és étolaj Népszabadság 2014. október 28. 2. old.; Boda András: Székházrongálás: tízmilliós kár Népszabadság uo. 3.old. [vissza]
42 Boda András-Rab László: Összejönnek a szavazásra Ismét tízezrek vonultak az utcára az ingyenes világhálóért Népszabadság 2014. október 29. 2. old.; Nem csak olcsó pornót akarnak Népszabadság uo. [vissza]
43 Varga G. Gábor: Ötletgazda kerestetik Számok cáfolják a kormányt: nem csökkent a telefonadó-bevétel Népszabadság 2014. október 27. 2. old.; Csuhaj Ildikó: Csak öt perc volt a netadó Kövér László: Most nem kell békemenet, pihenjünk Népszabadság 2014. október 28. 2. old.; Varga G. Gábor: Káosz a Fidesz indoklásában Népszabadság 2014. október 31. 3.old.; Rab László: Nagyon rossz kommunikáció L. Simon László: Kevés az esély az internetadó visszavonására Népszabadság uo. 2.old. [vissza]
44 Varga G. Gábor: Szalámitaktika dezinformációval Az iparág öngyilkos ötlete lett volna az új sarc? Népszabadság 2014. október 31. 3. old.; Felelős döntés csak egy van! Népszabadság uo. [vissza]
45 Csuhaj Ildikó_Varga G. Gábor: Orbán a németek miatt hátrált meg A Deutsche Telekom felső vezetése világossá tette, hogy az új sarc elfogadhatatlan Népszabadság 2014. november 3. 3. old.; Varga G. Gábor: Magyar értéket, magyar szerverre A nemzeti konzultáció előtt tagjaival kellene egyeztetnie a kormánynak a világháló megítéléséről Népszabadság 2014. november 7. 7. old. [vissza]
46 Egy hetet kapott a kormány Tízezren tüntettek a hatalom ellen a NAV-botrány apropóján Népszabadság 2014. november 10. 1. old.; Boda András: „Ria, ria, Norvégia!” Kormányellenes tüntetésbe fordult a NAV-elnök lemondását követelő megmozdulás Népszabadság uo. 3. old. [vissza]
47 Tömegeket vonzott a düh Országszerte tüntetnek a Fidesz és a politikai elit ellen Népszabadság 2014. november 18. 1. old.; Boda András-Pető Péter: Temetnek, nem dicsérnek Rögtönzött nemzeti konzultációt tartottak a Parlament előtt Népszabadság uo. 2.old.; Boda András: Dühös katalizátorok Nemes Balázs tüntetésszervező a kritikákról és az elmúlt 25 évről Népszabadság 2014. november 20. 2. old. [vissza]
48 Demonstrálók tizenkét pontja Népszabadság 2014. november 19. 2. old.; Boda András: Merre tovább? Ki után? A kormány mind erősebb kritikusai ismétlődő akciókra készülnek Népszabadság uo. [vissza]
49 Tömegeket vonzott a düh Országszerte tüntetnek a Fidesz és a politikai elit ellen Népszabadság 2014. november 18. 1. old.; Boda András-Pető Péter: Temetnek, nem dicsérnek Rögtönzött nemzeti konzultációt tartottak a Parlament előtt Népszabadság uo. 2.old.; Boda András: Dühös katalizátorok Nemes Balázs tüntetésszervező a kritikákról és az elmúlt 25 évről Népszabadság 2014. november 20. 2. old.; Lencsés Károly: Hack most dicsér Jól döntöttek, hogy nem kezdtek oszlatni Népszabadság 2014. november 19. 2. old. [vissza]
50 El a kezekkel! – a magánnyugdíjért tüntettek Népszava online 2014. november 25. [vissza]
51 Boda András: „Ma mutyi, holnap dutyi” Humorral, hűtőmágnessel és punkzenekarral a kormányváltásért Népszabadság 2014. december 5. 2. old. [vissza]
52 A szervezetlenséget jellemezve Vágó Gábor „arra hívta fel a figyelmet, hogy az első egyeztetés már akkor is sikeresnek mondható, ha a beszélgetésnek köszönhetően nem ugyanarra a napra szerveznek több tüntetést. Abban viszont semmi kivetnivalót nem lát, hogy a költségvetés várható december 15-i elfogadása előtti és utáni napon is lesz demonstráció.” A politikai ellentétek miatt azonban „a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amit a »tüntetésnaptár« jelez. Például azért, mert a 14-i demonstrációt szervező 60 ezren a Magánnyugdíjukért csoport közzétett a Facebookon egy bejegyzést, amelyben azt állítja, a 16-i tüntetés szervezői nem válaszoltak közös akciót előrevetítő javaslatukra. Csakhogy forrásaink egyike szerint Vajda Zoltán, az Együtt korábbi XVI. kerületi polgármesterjelöltje fémjelezte csoport vitában áll azokkal, akik a közfelháborodás napján élesen bírálták az utóbbi huszonöt évet, miként Nemes Balázzsal is, aki nem volt hajlandó felszólalni tüntetésükön.” Tüntetések: ki, mit tud? Rendszert vinne a demonstrációszervezésbe az új ellenzék Népszabadság 2014. december 9. 2. old. [vissza]
53 „Dühös magyarok” a kormány ellen tüntettek népszava.hu 2014. december 14.; Boda András: Nagyon kiakadt az ország Nem urizáltok: Loptok! – Tüntetés a „csimpánzkirály” büdzséje ellen Népszabadság 2014. december 15. 2. old.; Boda András-Hargitai Miklós: Nagy volt a térerő Újra sok ezren követelték Orbán Viktor és kormánya lemondását Népszabadság 2014. december 17. 2. old.; Nincs hova hátrálnunk! hvg.hu 2014. december 17. [vissza]
54 Boda András-Pető Péter: Új év, új viták, régi düh Egyre élesebb a konfliktus az ellenzék és a demonstrációk szervezői között Népszabadság 2015. január 3-4. 1.,3.old. Gyurcsány Ferenc egyébként, Várady Zsolt elutasító magatartására reagálva, azzal az érvvel magyarázta híveihez intézett kérését, hogy „a demokratikus tömeg nem ab ovo civil, politikailag nem arctalan, hanem sokarcú. Különböző politikai nézeteket vallók, különböző pártokkal szimpatizálók, pártnélküliek…” Ezt az érvelést azonban nemcsak a pártokkal eleve szembenálló mozgalmak vezetői kritizálták, hanem a náluk mérsékeltebb Gulyás Balázs is, aki szerint „minden pártnak tiszteletben kell tartania a megmozdulások rendezőinek kérését. Vagyis azt: nem szeretnék pártok zászlóit, jelvényeit látni a demonstrációkon, de szimpatizánsaikat magánemberként ugyanúgy várják a tiltakozásokra, mint mindenki mást. Hozzátette: bízik abban, hogy az érintettek, miként eddig, ezután is önmérsékletet tanúsítanak.” Boda András-Pető Péter: Ez nem az a tánc, Feri! Nem kérnek a civilek a Demokratikus Koalíció zászlóiból és pártjelvényeiből Népszabadság 2014. december 24. 3. old. [vissza]
55 Boda András: Távolságtartók és közeledők Gulyás Balázs örömmel látná a színpadon Kész Zoltánt Népszabadság 2015. január 5. 2. old. [vissza]
56 Várady Zsolt, a Most Mi Mozgalom egyik alapítója kiszáll a tüntetések szervezéséből Népszabadság uo.; Boda András: Kihagyták a társadalmat Várady Zsolt a bírálatokról, az ellenzéki pártokról és a konkrétumokról Népszabadság 2015. január 6. 2. old. [vissza]
57 Most ők Népszabadság uo.; Boda András: Szemben az ellenzékkel is Takács Bori szerint változatlan a közösség célja, az egész rendszert kell leváltani Népszabadság 2015. január 7. 2. old. [vissza]
58 „… az egymáshoz formálisan csak lazán kapcsolódó tüntetések szervezőit, szónokait »megtalálta« a jobboldali média. Árulkodók azok a pitiáner ügyek, amelyekkel megkísérelték hírbe hozni az érintetteket: a korábban a szocialista pártban kerületi szinten politizáló Gulyás Balázsról kiderítették, közlekedési balesetet okozott, az iWiW-alapító Várady Zsoltról megtudták, bő tíz évvel ezelőtt minimális mennyiségű füvet talált nála a rendőrség, majd az egyik jó nevű fővárosi gimnáziumban tanító Nagy Emíliát, aki beszédet mondott az egyik tüntetése, sikertelenül próbálták valamiféle csalási ügybe keverni…” Boda András: Két hónap a történelem Népszabadság Hétvége 2014. december 13-14. 3. old. [vissza]
59 Boda András: Perselypénzből tüntettek Erősen túlárazta a civil megmozdulások költségeit Rogán Antal Népszabadság 2015. január 13. 2. old. [vissza]
60 Csuhaj Ildikó-Horváth Gábor: „Sziklaszilárd szankciók kellenek!” Az orosz elnök két héttel Angela Merkel után, február 17-én jön Budapestre Népszabadság 2015. január 22. 2. old.; Boda András: Tüntetnek és vitáznak Angela Merkel és Vlagyimir Putyin vizitjére pörögnek fel a civilek Népszabadság 2015. január 24. 2. old. [vissza]
61 Boda András: Üzenet az utcáról Merkelnek Vasárnap folytatódik a kormányellenes demonstrációsorozat Népszabadság 2015. január 31.-február 1. 3.old.; Boda András: Frau Merkeltől Rikárdóig A vártnál kevesebben, de ezrek tüntettek az Orbán-kormány ellen Népszabadság 2015. február 2. 3. old. [vissza]
62 A TEK viszont úgy érvelt, hogy „szó sincs tiltásról. Mint az MTI-nek eljuttatott közleményükben írták, a személy- és létesítménybiztosítási intézkedés nem jelenti egyetlen demonstráció betiltását sem, a biztosítási intézkedés által nem érintett területen lehetőség van tüntetések megtartására. A terület lezárását azzal indokolták: az Andrássy-egyetemen tartózkodott Angela Merkel kancellár, és a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettségek csak a területre belépők fokozott ellenőrzésével, a belépés és a benn tartózkodás korlátozásával biztosíthatók.” Boda András: Tiltásra tüntettek „Putyini gyakorlat Merkel látogatása napján” – így értékelt a Most Mi Népszabadság 2015. február 3. 3. old. Lásd még Angela Merkel azt üzente: Kiszámítható gazdaságot, liberális demokráciát Népszabadság uo. 1. old. [vissza]
63 Boda András: Jön az orosz, mennek a tüntetők Népszabadság 2015. február 14-15. 2.old.; Boda András: A Keletitől a Nyugatiig Nem akarnak orosz gyarmaton élni: tüntetés a Putyin-vizit előtt Népszabadság 2015. február 17. 3. old.; Boda András: Ruszkik, haza! Ruszkik, vissza! Elnöki vizit szürreális megmozdulásokkal, abszurd jelenetekkel Népszabadság 2015. február 18. 3. old. [vissza]
64 Boda András: Menet március 15-én az új köztársaságért Népszabadság 2015. március 5. 2.old.; Boda András: Emlékeznek és tüntetnek A nemzeti ünnepen is előtérbe kerül az aktuálpolitika Népszabadság 2015. március 14-15. 2.old.; Népszavazással mennek a civilek Orbánék ellen Vagyonnyilatkozat, korrupció, beruházás, nyugdíj, oktatás, várólista Népszabadság 2015. március 16. 1. old.; Nagyon kritikus tömeg Tizenkilenc kérdésből álló népszavazási kezdeményezést jelentettek be Népszabadság uo. 3.old.; Boda András-Pető Péter: Keleti nyitás Népszabadság uo. [vissza]
65 Beugrató kérdések A baloldali pártok többsége nem lelkesedik a civilek váratlan akciójáért Népszabadság 2015. március 17. 2. old. Lattmann Tamás e titkolózást a kezdeményezés védelmével indokolta. „Mindenképpen szerettük volna elkerülni, hogy bárki »széttrollkodja« az ötletünket. A közelmúltban láttunk már példát arra, hogy egy népszavazási kezdeményezést miként lehet ellehetetleníteni, ennek pedig mindenképpen elejét akartuk venni. Ezért nyújtottuk be múlt pénteken” (március 13-án) „szinte titokban az aláírásgyűjtő íveket a Nemzeti Választási Irodához.” Lencsés Károly: Beelőzték a trollokat Lattmann Tamás: Egy eredménytelen referendummal is lehet nyomást gyakorolni Népszabadság 2015. március 19. 2. old. [vissza]
66 Az október 28-i tüntetés támogatóinak politikai tagozódását a közösségi média elemzői piacára 2009-ben belépett Maven 7 Hálózatkutató Zrt. sajátos módon vizsgálta. A „cég azt kutatta, hogy a tüntetés támogatóinak hány százaléka volt aktív valamelyik párt vagy közügyekben megszólaló civil szervezet Facebook oldalán. A mérést úgy próbálták pontosítani, hogy az aktivitást a politikai élet legpörgősebb időszakaiban, az országgyűlési és az önkormányzati választás során nézték.” E módszerrel és más pontosító technikákkal megállapították, hogy „a tüntetést támogatók 66 százalékának nincs pártkötődése, 13 százalékuk pedig a bizonytalanok közé sorolható, a valamely pártot támogatók aránya összesen sem haladja meg a 21 százalékot. A pártkötődéssel rendelkezők táborában a Jobbik vezet (8 százalék), majd következik az Együtt-PM (6,5), a Fidesz (4), a DK (0,9), az MSZP (0,8), az LMP (0,6). A legkisebb – 0,2 százalékos – átfedést a tüntetők és saját követői között a 4 K!-nál mérték.” Boda András: Politikailag inaktívak aktivizálódtak Népszabadság 2014. november 12. 3. old. Az MTA Politikatudományi Intézete a december 16-i többezer tüntető között osztott ki 1650 felkérőlapot, melyen online kérdőív kitöltésére kérték az érintetteket. A 357 válaszoló 63 %-a tavasszal a baloldali ellenzéki összefogásra, 19 %-a az LMP-re, 2 %-a a Jobbikra, 1 %-a pedig a Fidesz-KDNP szövetségre szavazott, míg 3 % egyéb pártot támogatott, s 84 %-uk most is választani tudna a kínálatból. Az adatok forrása: Pető Péter: Tudnak választani Nyolcvannégy százalék most vasárnap is szavazna Népszabadság 2014. december 23. 2. old. [vissza]
67 Hargitai Miklós: Szervezet nincs, csak emberek A szervezők nem táplálnak politikai ambíciókat Népszabadság 2014. november 12. 3. old. [vissza]
68 A spontaneitás e hatását Tóth Csaba és Török Gábor is elemezte az előző fejezetben már idézett könyvében. „A kormányoldal számára a két, egymást gyors ütemben követő tüntetés azért lehetett veszélyes, mert megerősítette a rendszer instabilitásával kapcsolatos képet. Ha a semmiből lehet egy több tízezres megmozdulást szervezni, látható pártpolitikai vagy »hivatásos« civil segítség nélkül egy hatalmas előnnyel megnyert választás után, mi történik majd, ha a kormány népszerűsége a ciklus közepe táján még alacsonyabb lesz? A tüntetés ebben a megközelítésben nem a konkrét ügy folyamán volt érdekes, hanem azért, mert aláhúzta, hogy a tiltakozás legvalószínűbb esetben egy előre nem látott ügyben, előre nem látott irányból érkezik majd.” Tóth Csaba-Török Gábor: uo. 584. old. [vissza]
69 Hargitai Miklós: Kellesz nekik Horváth András, Vágó Gábor és társaik egyesületet alapítottak Népszabadság 2014. november 26. 2. old.; Bita Dániel: Hatból két kérdés ment át A tankötelezettségről is tartható népszavazás, a trafikmutyiról nem Népszabadság 2015. március 26. 4. old.; Csatlós Hanna: A civilek megalapították az Új Magyar Köztársaságot vs.hu 2015. június 10.; Népszavazás: indul az aláírásgyűjtés Népszabadság 2015. július 17. 2. old.; Lencsés Károly: Több népszavazás is lehet jövőre A civileket az ellenzéki pártok többsége is támogatja az aláírásgyűjtésben Népszabadság 2015. július 20. 2. old.; Lencsés Károly: Bizakodnak a rendszerbontók A civilek szerint 200 ezer helyett 300 ezer támogató aláírást is kaphatnak Népszabadság 2015. július 29. 3. old.; www.valasztas.hu statisztikák az elbírált népszavazási kezdeményezésekről Frissítve 2015. július 22. [vissza]
70 Ezt az álláspontot leghatározottabban talán Haraszti Miklós, az SZDSZ egykori parlamenti képviselője fogalmazta meg, aki a Népszabadságnak adott interjújában igazi párhuzamot látott az 1980-as évek liberális ellenzéke és a mostani spontán szerveződések között. Úgy vélte, hogy az újak megtalálják vezéreiket és megteremtik saját pártjaikat, meghaladva az elkerülhetetlen antipolitikai fázist, majd a jelenlegi hatalom maradékaival egyezkedve helyreállítják a jogállamot. Haraszti azért állította, hogy a civilek képviselik a jövőt, mert a demokratikus pártokat a rendszer belső ellenzékének tekintette, melyek annak töredezésekor akár ki is egyezhetnek a Fidesz puha garnitúrájával, míg az új ellenzékből süt az állampolgári szabadság és a plurális demokrácia vágya. Részletesebben lásd Ónody-Molnár Dóra: Hideg fej és szervezettség! Interjú a 70 éves Haraszti Miklóssal Népszabadság Hétvége 2015. január 3-4. 3. old. [vissza]
71 A választási és a közvélemény-kutatási eredményeket lásd valasztas.hu Önkormányzati választások 2014 Fővárosi, megyei és megyei jogú városi eredmények Közgyűlések választása; ipsos.hu 2014. október. Azon hónapok kivételével, amikor az Ipsos nem bonyolított le felvételt, kizárólag e cég közvélemény-kutatási adatait használjuk fel. Tanulmányunkban a statisztikai hibahatárokon belüli változásokat is elemezzük, mivel a kisebb pártok esetében az elmozdulások túlnyomó többsége e keretek között történt. [vissza]
72 ipsos.hu 2014. november; Bita Dániel: Nagyon visszaütött az internetadó Négyszázezer szimpatizánst veszített egy hónap alatt a Fidesz Népszabadság 2014. november 22. 3. old. [vissza]
73 ipsos.hu 2014 december; Csuhaj Ildikó: Megcsappant Orbán tábora Zuhanórepülésben a Fidesz, a miniszterelnök aktivizálja magát Népszabadság 2014. december 12. 3. old. [vissza]
74 ipsos.hu 2015. január; február [vissza]
75 ipsos.hu 2015. március [vissza]
76 ipsos.hu 2015. április [vissza]
77 ipsos.hu 2015. június; Ipsos: nőtt a DK, mindenki más esett Népszabadság 2015. június 11. 2. old. [vissza]
78 Nem hozott előnyt a Fidesznek a kerítés Népszabadság 2015. július 20. 2. old.; Elcsapnák a kormányt a bizonytalanok Népszabadság 2015. augusztus 24. 4. old. [vissza]
79 ipsos.hu 2015. szeptember; Ipsos: nyáron erősödött a Fidesz Népszabadság 2015. szeptember 22. 4.old.; Orbán visszatér az erőhöz A kormányfő őszre rendezni kívánja az összes nyitott személyi kérdést Népszabadság 2015. szeptember 23. 4. old. [vissza]
80 Részletesebben lásd valasztas.hu Időközi országgyűlési választások 2014-2015 [vissza]
81 A székhelytelepülés, Veszprém elsődlegesen lakótelepi, korábban a 7. számú választókerülethez tartozó szavazóköreiben Kész Zoltán az érvényes voksok 47,26%-át nyerte el, míg a Fidesz-KDNP jelöltje csupán 29,91%-os eredményt ért el. E városrészekben átlagon aluli teljesítményt nyújtott a Jobbik is, a szavazatok 12,81%-ával Lásd valasztas.hu uo. [vissza]
82 Wiener György: Orbán Viktor passzív forradalma III. rész Ezredvég 2015/2. március-április 133. old. [vissza]
83 „Orbán Viktor mégiscsak a Sándor-palotába költözhet. Miniszterelnökké választása után szűk körben komoly és reális lehetőségként ő maga beszélt arról, hogy Áder János megbízatásának lejárta után, 2017-ben elfogadhatja a köztársasági elnöki jelölést – tájékoztatták a Népszabadságot. »Ez egyelőre dilemma a miniszterelnök számára. De az államfői szerepvállalás, az egységes nemzet képviselete nem pusztán egy elsuhanó vágy, hanem reálisan végiggondolt opció« – mondták munkatársunknak, hozzátéve, 2017 még messze van, a miniszterelnök elképzelt politikai pályaívét nem várt körülmények, események átrajzolhatják. A mögötte meglevő kétharmados felhatalmazás és a harmadik miniszterelnöki ciklusa viszont olyan csillagállás, mely felelős kormányzással alkalmassá teheti »az egész nemzet szolgálatára«… Arról, hogy Orbán Viktor köztársasági elnök is lehetne, először Stumpf István beszélt 2008 júniusában, azaz már a márciusi, a Fidesz számára óriási sikert jelentő szociális népszavazás után.” Csuhaj Ildikó: Orbán feljebb léphet „Reális opció” a megerősített államfői szerep Népszabadság 2014. május 21. 1. old. Akkor e háttérinformációk alapján reálisnak találtuk, hogy Orbán Viktort 2017-ben félprezidenciális jogkörű köztársasági elnökké választhatják. Lásd Lencsés Károly: Orbán teljhatalmú államfő lehet? Stumpf István már 2004-ben emlegette a félprezidenciális rendszert Népszabadság 2014. május 22. 5. old.; Wiener György: Orbán Viktor passzív forradalma I. rész Ezredvég 2014/6. szeptember-október 115.old. [vissza]
A kommunista párt, melynek tagja lett
Hogy mikor és miként lett József Attila a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja, a „régi elvtársak” hajdani csoportjában hevesen vitatott kérdés volt (vö. Szabolcsi M. 1998: 10-12.); még olyan vélemény is elhangzott, miszerint soha nem is volt párttag (vö. Vértes György, 1963: 195.). Számunkra elég azt tudni: a legvalószínűbb az, hogy 1930. szeptember elején József Attilát egy kávéházi ismerőse, Sollner József szervezte be. Az esemény tényleges jelentősége viszont kizárólag akkor válik érthetővé, ha rövid pillantást vetünk a kommunista mozgalmak magyarországi történetére.
Ez a KMP 1918. november 24-én alakult meg, a hadifogságból az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportjának tagjaként hazatérő Kun Béla vezetésével. 1919. március 21-én a szociáldemokratákkal egyesülve a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet vette fel. A Tanácsköztársaság bukása után a két párt szétvált. A KMP vezetői külföldre menekültek, s a pártot 1922-ben szervezték újjá, mint a moszkvai székhelyű Kommunista Internacionálé (Komintern) magyarországi szekcióját. Ez azt jelentette, hogy a Komintern Végrehajtó Bizottságának határozatait a KMP szerveinek kötelező érvénnyel végre kellett hajtaniuk. A végrehajtás ellenőrzéséről a magyar párt esetében a Komintern Közép-Európai Titkársága gondoskodott, személy szerint (noha magyar tagjai is voltak) az ukrán Dmitrij Zaharovics Manuilszkij, a Komintern második embere. Ő volt a szovjet párt Komintern-delegátusa; Lukács György visszaemlékezésében a véleményét naponta változtató elvtelenség mintapéldája (vö. Mesterházi M. 1987: 276-277.).
A magyar szekciópárt élén a Központi Bizottság állt, melynek két állandó szerve közül a Külföldi Bizottság az emigrációban (József Attila idején már állandó jelleggel Moszkvában) működött, és feladata az elvi irányítás volt. A másik, a Titkárság – élén mindig az emigrációból illegálisan hazaküldött vezetővel – a magyarországi gyakorlati munkát irányította (vö. Demény P. 1989: I. 203-204.).
*
A párt tevékenységében mutatkozó súlyos problémák egyik gyökere az volt, hogy a Komintern kötelezően végrehajtandó utasításai abból a valóságidegen agyszüleményből indultak ki, miszerint Magyarországon forradalmi helyzet van, méghozzá olyan, amelyik azonnal egy újabb proletárdiktatúrához, a II. Tanácsköztársasághoz vezet. Ebből következően pedig – Sollner József (1957: 279.) tudósítása szerint – olyankor is általános sztrájk és tüntetés szervezésére utasították tagjaikat, amikor a sikerre semmi, de a letartóztatásra annál több esély mutatkozott. Az olyasféle akciókból pedig, mint amikor – kommunisták tucatjainak életét kockáztatva – külföldről bálákban csempésztettek be és akartak szétosztatni egy szeptemberben tartandó aratósztrájkra felszólító röplapot (vö. Demény P. 1989: I. 271.), akár arra is következtethetnénk, hogy a Komintern-káderek azt sem tudták, merre található Magyarország a világtérképen.
A Komintern ekkori vezetése továbbá – miként ezt Szabó Miklós (1983) leírja – „a Zinovjev képviselte (…) legszélsőségesebb »szektás« vonalat” követte. „A »szociálfasizmus« program – amit ugyan Sztálinhoz kapcsoltak – formulázása Zinovjevtől származik. A Komintern V. Kongresszusa (1924) határozta meg azt a nagyon szélsőséges szociáldemokrata-ellenes vonalat, ami a más tényezőkkel való együttműködést kizáró, önálló és főleg szélsőséges kommunista politikát képviselte. Ennek Kun Béla az egyik fő figurája volt.” Ebből következően „a ’20-’30-as évek magyar kommunistáinak horizontján bizonyos mértékig mindenki fasiszta volt”, akár védelmezte, akár támadta a fennálló rendet. E fasizmus-modellben „a harmincas évek elején is csak »kormánypárti« és »ellenzéki« fasizmus létezett” (Aranyi I. 2011: 129-130.).
A Külföldi Bizottság működése ráadásul azt a katasztrofális belharcot is tükrözte, amely úgy keletkezett, hogy az 1919-ben külföldre menekült magyar kommunisták, noha szervezetileg egységesek maradtak, két táborra – a párttörténet szóhasználatával: „frakcióra” – szakadtak, a Kun Béla és a Landler Ernő vezette irányzatra. Elvi vitáik olyasféle szervezési kérdésekre szorítkoztak, hogy a magyar proletárforradalom küszöbön álló kirobbantása érdekében azonnal haza kell-e telepíttetni a kommunista emigránsok tömegeit, és ki kell-e vonulni a legális szociáldemokrata szervezetekből (miként a Kun-frakció követelte), vagy ezek a lépések veszélyesek, aggályosak (miként Landlerék vélték). Szabó Miklósnak (1983) kétségtelenül igaza van, amikor azt írja, hogy a Zinovjev-káder Kun Béla a legszélsőségesebben szektás vonalat képviselte, s ehhez képest Landlerék realisztikusabb, óvatosabb, szövetségeseket kereső taktikát javasoltak. Minthogy azonban a proletárforradalom kirobbantására se így, se úgy semmiféle esély nem volt, jómagam úgy látom, hogy az ilyen vitákat a frakciók hatalmi harca is erősen befolyásolta. Világosan mutathatja ezt, hogy koholt vádakkal rendre fel is jelentgették egymást a szovjet szervek előtt. A Landler-frakcióhoz tartozó Szerényi Sándor visszaemlékezése szerint pl. a Kun-frakcióba 1931-ben átállt „Huszti elvtárs a K[ommunista] I[nternacionálé] V[égrehajtó] B[izottsága] Politikai Titkárságának ülésén kifejtette: »vizsgálataink eredményeként bebizonyosodott, hogy a KMP II. kongresszusán jelen levő küldöttek 80%-a és az ott megválasztott Központi Bizottság tagjainak 70%-a [horthysta] rendőrspiclinek bizonyult« 1932. december 29-én ennek alapján történt a letartóztatásunk és 1933 nyarán adminisztratív úton elítéltetésünk. Engem előbb halálra ítéltek, majd később ezt az akkori maximális 10 évi büntetésre változtatták”. „Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a vizsgálatot nem szovjet elvtársak, hanem Kun elvtársnak a GPU-ba beépített frakciós embere, Bíró Béla vizsgálóbíró magyar nyelven folytatta le. Félrevezetve a szovjet szerveket, érték el elítélésünket” (idézi Demény P. 1989: I. 204.). Megjegyzem, lehetséges, hogy ez az utolsó mondat színigaz, de tudható, hogy a GPU-t nem kellett félrevezetni ahhoz, hogy effajta pereket rendezzen. Később Kun Béla is kivégzőosztag elé került, s igen kevés olyan magyar kommunista vezető akadt, aki szovjet emigránsként – ha egyáltalán túlélte ezeket az éveket – nem járta meg a börtönöket, koncentrációs táborokat.
*
A párt Magyarországon működő szervezete az illegalitás legszigorúbb konspirációs szabályaihoz igazodott. Legkisebb egységei a 3-5 tagú sejtek voltak, amelyek területi, ritkábban üzemi alapon alakultak. A szakszervezetekbe és más legális munkásegyesületekbe beépült kommunisták frakciókba tömörültek. A sejtek, frakciók fölött a kerületi bizottságok álltak, amelyek a több közigazgatási kerületben, peremvárosban és munkásszervezetben működő sejteket és frakciókat irányították.
A sejtek, frakciók egymás létezéséről sem tudhattak, és csupán álnévről vagy jelszavak alapján ismert összekötők útján érintkezhettek a kerületi bizottságokkal. József Attila pl. így járt ki Rákospalotára szemináriumi előadásokat tartani: „A villamosról leszálló utasnak balkezében Népszava, jobbkezével a jobb gallér fazonját fogja. Megkérdezik tőle: Merre van a Bazilika? József Attila válasza: Fóton” (Vértes Gy. 1963: 196.).
Ugyanilyen anonim kapcsolatok fűzték a kerületi bizottságokat a legfelsőbb szervhez, a Titkársághoz. E szerv Moszkvából az országba becsempésztetett és sűrűn váltogatott vezetőinek kilétéről az egyszerű párttagoknak sejtelme sem lehetett. Az ő köreikben a felülről jövő utasítások kibocsátóját úgy volt szokás emlegetni, hogy „a párt”. Álnéven, de testi valóságukban csak a legfontosabb posztokra kiválasztott itthoni – s minthogy ez a munka teljes embert kívánt – fizetett pártfunkcionáriusok találkozhattak velük (vö. Haraszti S. 1986: 183-184; Sipos P. 2015).
Ez a konspiráció azonban mit sem ért, hiszen a párttagokat folyamatosan lebuktatták a küszöbön álló proletárforradalom hiedelméből fakadó – általános sztrájkokat és tömegtüntetéseket szerveztető – utasítások. Sipos Péter (2015) adatai szerint „1920–1928 között a rendőrség 35 szervezkedést derített fel, kb. 1200-1500 résztvevővel. Más összefüggésű, valószínűleg nem teljes adatok szerint 1923–1933 között 487 per zajlott le 2922 kommunista szervezkedéssel vádolt személy ellen”. Ebből következően „a KMP tevékenységének egyik jellemvonása (…) a szaggatottság volt. Az organizációt évente több alkalommal is újjá kellett építeni.” Hangsúlyozandónak látom, hogy nemcsak azért, mert a rendőrség folyamatosan ritkította soraikat, hanem legalább ilyen mértékben azért is, mert a hatalmaskodó pártvezetés a neki valamiért nem tetsző tagokat – miként majd József Attilát is – rendre kizáratta a pártból, továbbá azért is, mert a hazai kommunisták többsége a KMP alapjaiban téves elképzeléseiből kiábrándulva más, alább ismertetett mozgalmakban tevékenykedett.
„A párt tagsága – írja Szabolcsi Miklós (1998: 20.) –, kemény magja, felvett párttagjainak száma igen kicsiny volt – ez időben [ti. József Attila beszervezése idején] nem lehetett több 250-300 embernél.” Ehhez lábjegyzetben hozzáteszi, hogy „Tamás Aladár egy nyilatkozatában egyenesen 50-60 párttagról szól ez időben”. Az én ismereteim szerint is ez a szám tűnik reálisabbnak.
E törpepárt jelentőségét utólag azzal volt szokás felnagyítani, hogy – Szabolcsi (uo.) szavaival – „a vezetésen és a »kemény mag«-on kívül a KMP-t sajátos gyűrű vette körül: féllegális szervezetek, szakszervezetek, ellenzékiek csoportjai, természetbarát és sportegyesületek, szellemi, művészeti vállalkozások”. A helyzetet Szabó Miklós (1983a) jellemzi igen találóan, amikor azt írja, hogy a KMP tagsága nem tudott kiterjedni „a radikális és mozgatható munkásbázis”-ra és „a tőlük külön működő aktivisták”-ra szorítkozott, „ugyanakkor jelentős értelmiségi pozícióik alakultak ki már a húszas évek végén. A 100% című – rövid ideig működő legális fedőfolyóirat – is a baloldali avantgard művészértelmiségben tudott kiépíteni pozíciókat, majd az ezt követő másik legális folyóirat, az első Társadalmi Szemle, amit Madzsar József, ugyancsak a polgári radikális mozgalomból átkerült orvos, mozgalmi vezető szerkesztett és irányított, sokféle irányba tudott kiépíteni értelmiségi kapcsolatokat.”
A Szabolcsi által említett „gyűrű” tehát kétségtelenül létezett, sőt, még tágabb volt, ha beleszámít – mint ahogyan okvetlenül, sőt első helyen beleszámítandó – az általa nem említett, legálisan működő Magyarországi Szociáldemokrata Párt balszárnya is. Az is vitán felül áll, hogy a KMP tagjai hatottak e szervezetek működésére. Agitációs munkájuk egyetlen lehetősége az volt ugyanis, hogy ügyes taktikával beépültek a szociáldemokrata pártba és az ennek égisze alatt legalizált munkásszemináriumokba, ilyen-olyan egyesületekbe, s ott a KMP ideológiájának megfelelően áthangolt, de a szociáldemokrata párton belüli ellenzék eszméinek is felfogható tevékenységet fejtettek ki.
Ez mindenesetre eléggé ellentmondásos helyzetet teremtett számukra, hiszen a KMP a Komintern álláspontját képviselve munkásáruló, „szociálfasiszta” szervezetnek tekintette a szociáldemokrata pártot, de ugyanakkor csak általa tudott a munkások, vagy akárcsak a baloldali értelmiség közelébe férkőzni. Azok a KMP-tagok viszont, akik ezt megtették, a hazai párt tevékenységéről csak igen homályos-hézagos sejtelmekkel rendelkező külföldi vezetők dühét is magukra zúdíthatták. Ez történt pl. Madzsar Józseffel is, akiről az idegenben élő pártvezetők nem tudták, hogy már 1927-től illegális KMP-tag, s beépített kommunistaként tart beszédet az 1929-es szociáldemokrata pártkongresszuson. Jól le is leplezték hát a KMP hivatalos lapjában, a bécsi Új Márciusban, mint olyat, aki „zavaros baloldali illúziókat” kerget, s egy sorban áll a „nyíltan opportunista, pártvezetőségi lakáj” szociáldemokrata ellenzékkel (vö. Demény P. 1989: I. 224.).
Ettől Madzsar tovább tevékenykedhetett ugyan a hazai KMP-ben, de rehabilitációt, helyreigazítást nem kaphatott, mert a párt külföldi vezetői mindaddig csalhatatlanoknak számítottak, míg a GPU el nem hurcolta őket. Az ilyen viszonyokat jól érzékelteti Haraszti Sándor (1986: 189-193.) visszaemlékezése. 1932-ben Antal Jánossal karöltve vitatkozott a Társadalmi Szemlében a szociáldemokratákkal a forradalom és a reformok viszonyáról. Okfejtéseiket hibásaknak találta a Moszkvában élő Révai József, s egy hozzászólásban kioktatta őket a helyes marxista álláspont nevében. „Révai már akkor a párt vezető apparátusának tagja volt – írja Haraszti –, elméleti kérdésekben tekintély, úgyhogy ellentmondásra a Társadalmi Szemle akkor sem adott volna lehetőséget, ha arra akár én, akár Antal rászántuk volna magunkat. Az eretnekség vádját különben egyikünk sem merte magára vállalni, belenyugodtunk Révai kioktatásába, beálltunk a sorba, hallgattunk mindaddig, amíg helyettünk maga a történelem nem adott választ Révainak, nem mondott ítéletet a mi vitánkban, 1935-ig, amikor a III. Internacionálé szószékéről Dimitrov meghirdette az antifasiszta népfrontpolitikát.”
Madzsar ugyanígy tett, beállt a sorba, hallgatott, de az ő sorsa nem volt ilyen kegyes. Miután 1935-ben emigrációba kényszerült, 1936-ban a Szovjetunióba költözött, s ott a GPU nem várta meg, miként ítél ügyében a történelem, hanem kivégeztette.
*
„Voltaképpen a szélesebb gyűrűhöz lehet számítani – folytatja fent idézett mondatait Szabolcsi Miklós (1998: 20.) – az »oppozíciós« csoportokat, mozgalmakat – tehát azokat a magukat kommunistáknak valló szervezeteket, amelyek nem a KMP vezetése alatt, tehát nem moszkvai vezetés alatt állottak –, a Demény Pál-, a Hartstein-, a Weisshaus-csoport tartozott ide. Mindezeknek a mozgalmaknak a létszáma többszöröse volt az illegális párt létszámának: összességében több ezerre tehető.” Szabolcsi Miklós „gyűrű” képzete ezen a ponton szerintem alapvetően téves. Ezek a kommunista mozgalmak nemhogy a KMP befolyása alatt álltak volna, hanem éppenséggel nagyon tudatosan határolták el magukat a „Komintern szekció” által követett politikai vonaltól. Annál is inkább, hiszen alapítóik eredetileg a KMP vezető köreihez tartoztak, de onnan kiléptek vagy kizárták őket.
Ami Demény Pált illeti, már fiatal fejjel, 1919-ben tagja lett a KMP-nek, s a Tanácsköztársaság bukása után is illegális ifjúsági szervezetet alapított. 1921-ben letartóztatták, börtönbe került. Itt jött rá, hogy a moszkvai távirányítás kalandorpolitikája, valamint a Kun- és Landler-frakció egymás elleni acsarkodása életveszélybe sodorja a hazai kommunistákat. „A kommunista pártoknak nem lehet ilyen taktikai vonaluk – írta Demény (1989: I. 236-237.) –, csak a nevükkel görbe úton visszaélőknek, a hazai valóságot kiszakítottságukban hamisan mércézőknek. A szocializmus elméletében többnyire sekélyes műveltségű, a múltbéli dicsőségüket kiaknázó vagy a hirtelenében megüresedett posztokba bekönyökölt, ám a mozgalom gyakorlatában járatlan vezérkedők voltak azok, akik egymást pocskondiázták, a kommunista pártok etikáját súlyosan sértve, vélt ellenfeleiket szervezeteikből kizárták, ahol megtehették: börtönbe csukták, elpusztították. Semmi másért nem tették ezt, csak azért, hogy a tehetségtelenségükkel görcsbe szorított organizáció elgyengüléséért bűnbakot találjanak, önhibájukat másokra áthárítsák.”
Szabadulása után, 1924-ben úgy döntött tehát, hogy a KMP-től teljesen független kommunista mozgalmat indít. Erről azt írta: „organizációnknak nevet sohasem adtunk. Taktikai okokból tettük ezt, azért is, mert illetéktelenek s gyengék voltunk ahhoz, hogy pártnak tituláljuk magunkat” (uo. 115.). Ez a szerénység akár túlzottnak is mondható, ha tudjuk, hogy taglétszámuk 600 körül mozgott, azaz kétszerese volt a KMP legnagyobb, s tízszerese a kisebb létszámánál. Szabó Miklós (1983) úgy tudja, aktivistáik száma ennél is nagyobb, 2000 körüli lehetett, és – az értelmiségi kommunistákból álló mozgalmakkal szemben – fontos vonása volt, hogy soraihoz szinte kizárólag munkások tartoztak. „Az a kommunista szervezet, amelynek egyik vezetője voltam” – hangsúlyozza továbbá Demény (1989: I. 238.) –, bár „egy napra sem pihent el 25 éves küzdelme során: egyetlen tagját sem zárta ki soraiból.” Aligha zárta volna ki tehát József Attilát, ha sorsa hozzájuk vezeti őt.
Ideológiai alapjuk viszont – a leninizmus hirdetéséig, a Szovjetunió melletti propagandáig, röpcédulák terjesztéséig és sztrájkok szervezéséig bezárólag – semmiben nem különbözött a moszkvai irányítású pártétól. Ezért nem is álltak szemben vele, nem bírálták akkor sem, ha a Komintern határozatait követve a magyarországi viszonyoktól idegen akciókat hajtott végre. Miután a Kominternt 1943-ban feloszlatták, s a KMP átalakult Békepárttá, majd 1944 szeptemberében Kommunista Párttá, ennek vezetői felkeresték Deményt, és a két mozgalmat egyesítették. Ám mihelyt a németeket kiverték Budapestről a szovjet csapatok, 1945. február 13-án a Moszkvából hazatért kommunisták Deményt elraboltatták, koholt vádakkal elítéltették, s 1956 október 13-ig fogva tartották (vö. még Demény P. 1988; Hegedűs S. 1998).
*
Weisshaus Aladár szintén fiatal fejjel vett részt a Tanácsköztársaság eseményeiben; emiatt másfél év börtönre ítélték. 1923-ban belépett a KMP-be, s a fedőszerveként működő Magyarországi Szocialista Munkáspártnak – melynek József Attila is tagja volt – egyik szervezője és titkára lett. 1925-ben a KMP a Központi Bizottság tagjává választotta, de távollétében, minthogy a magyar hatóságok Rákosi Mátyással együtt letartóztatták. Végzete az lett, hogy így közvetlenül értesült arról, miként közölt Rákosi a kihallgatásokon a KMP-ről és a Kommunista Internacionáléról titkos tényeket, s társairól kompromittáló adatokat (vö. Pünkösti Á. 1992: 10-15.). Amikor ennek híre ment, Kun Béla el akarta fojtani az ő frakciójához tartozó Rákosi nimbuszának ártó hangokat, „likvidátorság” rágalmával kampányt indított Weisshaus ellen, és szabadulása után kizáratta a KMP-ből (vö. Gadanecz B. 1989).
Ekkor alapította meg Szocialista Népi Mozgalom elnevezésű szervezetét, amelynek fő célkitűzése az volt, hogy szeminárium jellegű tanulókörökben elmélyült marxista tudással vértezze fel a munkások és parasztok tömegeit, s az értelmiséget megnyerje egy demokratikus, diktatúrától mentes szocialista társadalom ügyének. „Weisshaus marxista műveltsége a kor magyarországi mozgalmában párját ritkította – írja róla Konok Péter (2002: 13.): Marxot már a háború előtt német eredetiben olvasta, és tudását minden energiájával igyekezett átadni követőinek.” Mozgalma néhány év alatt olyan szerteágazó oktatási hálózattá növekedett, amelynek munkájába 4 ezer hallgató kapcsolódott be. Sajátos vonása volt taktikájának, hogy a 30-as években a nacionalista mozgalmakba is igyekezett beépülni. A rendőrség 1937-ben csapott le rájuk, s Weisshaust négy és fél esztendei börtönre ítélték. 1945 után újjá akarta szervezni mozgalmát, de 1946-ban koholt vádakkal őt is letartóztatták és 1956 februárjáig fogságban tartották (vö. Gadanecz B.–Gadanecz É. 1995; Szekér N. 2009: 160 skk).
*
Hartstein Iván kommunista mozgalma aztán végképp nem erőszakolható be a KMP „gyűrűjébe”, hiszen 1931-ig a trockizmussal kacérkodott, majd Anton Pannekoek, Amadeo Bordiga és – főként – Karl Korsch nyomán egyre inkább azt az álláspontot képviselte, miszerint a Szovjetunió pártállama bürokratikus elnyomó hatalom, amely a munkások számára csak az alávetettség egy új formáját jelenti; a forradalmi demokrata út az alulról megszerveződő proletár tanácskommunista rendszeré.
E csoport 1928-ban vált ki a KMP ifjúsági szervezetéből, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségéből (KIMSZ), melynek lapja a rendőrspicliség rágalmával, s időnként tömegverekedéseket provokálva támadt rá. 30-40 körüli taglétszámmal ekkor Weisshaus egyik tanulóköréhez csatlakozott Marxista Ellenzéki Front (MEF) néven, és 1930-tól nyomtatott újságot is megjelentetett. 1931-ben azonban Weisshaus veszélyesnek ítélte külföldi kapcsolataikat, és kitessékelte őket mozgalmából. Az év augusztusában a rendőrség több vezetőjüket bebörtönözte, lapjukat betiltotta, s a MEF megszűnés szélére sodródott volna, ha Hartstein nem menti át a Magyar Általános Munkásszövetséghez (MÁMSZ) csatlakozva. Ez nagy létszámú, amerikai kapcsolatokkal és korszerű infrastruktúrával rendelkező, legális szervezet volt, amely politikamentesnek vallotta magát, de a sztrájkharcok szervezése terén a KMP-nél is sokkal radikálisabb osztályküzdelmekbe bocsátkozott. Hartstein Ivánt 1931 őszén beválasztották a MÁMSZ vezetőségébe, szemináriumokat vezetett, és a tagság baloldali csoportjai köréje tömörültek.
A politikai rendőrség is felismerte azonban a MÁMSZ igazi arculatát, s 1932 áprilisában a szervezet több vezetőjét letartóztatták és bebörtönözték. Hartstein viszont már korábban megkezdte a MEF átszervezését egy önálló, a forradalmi erőszakot a KMP-nél is fokozottabban előtérbe állító mozgalomba, amely a Magyarországi Baloldali Kommunisták Szervezete (MBKSZ) nevet vette fel. Ennek márciusi tüntetése a kirakatok betörésével, vendéglők megtámadásával, autók megrongálásával söpört végig a belvároson.
Noha a rendőrségnek sosem sikerült besúgót csempészni soraiba, az állandó megfigyelés eredményeként 1933-ban a MBKSZ szervezetét felszámolták; Hartstein Iván munkaszolgálatosként pusztult el a világháborúban (bővebben ld. Konok P. 2002).
*
Szabolcsi Miklós nem említi, de hasonló lélekszámú – a rendőrség által 1932-ben 60-80 főre becsült –, a KMP-vel szembenálló szervezet volt a Rézner József által irányított pesterzsébeti kommunista csoport is. Ez 1931-ben vált ki Weisshaus egyik tanulóköréből, és „a Szovjetuniót, amelyet »a világ egyetlen proletár államának«” tartott, nem ítélte el olyan élesen, mint általában az oppozíciós csoportok” (Konok P. 2002: 30.). Emléke ma már jórészt feledésbe merült, noha Rákosi Mátyás 1945-ben még kitüntetett figyelemmel gyalázta (vö. Demény P. 1989: II. 18.).
Ugyanígy nem szerepel Szabolcsinál a Turai-csoport, amelyet Aranyi Tamás (2011: 93.) Demény, Weisshaus, Rézner és Hartstein mozgalma mellé helyez, az olyan kommunisták közé, „akiknek még az emlékét is el akarták törölni a hegemónia közelébe jutott moszkoviták”. Pintér István (1974; 2008: 63-64.) elemzése viszont úgy is értelmezhető, mintha vezetőjük, Turai József nyomdász a KIMSZ és a KMP vonalához tartozott volna; ennek az mond ellent, hogy 1945-ben „frakciózás” miatt csoportját kizárták a pártból (vö. Péter G. 1990: 26.). Annyi mindenesetre bizonyos, hogy 1940-es, 840 főre kiterjedő letartóztatásukig az ipari üzemekben működő háborúellenes kommunista mozgalom legjelentősebbike volt. Ehhez a szervezethez tartozott nemcsak az ÁVH későbbi vezetője, Péter Gábor, hanem „a Turai-vonalhoz több fiatal értelmiségi is csatlakozott, Donáth Ferenc, Ujhelyi Szilárd és az ifjú Losonczy György [szerintem elírás, Losonczy Gézáról van szó, Sz. I.]” (Varga K. 2011: 26.), valamint Fock Jenő is (vö. Cseh Z. 2002: 50.). Turai későbbi sorsára vonatkozóan nem találtam adatot, de Donáthot, Ujhelyit és Losonczyt Rákosiék bebörtönözték (vö. Varga L. 2001).
A KMP-ért lelkesedő zseni
Sollner József, aki József Attilát beszervezte a KMP-be, arról ír (1957: 278-280.), hogy a tagfelvételt mindig hosszú vizsgálódó-kipróbáló munka előzte meg. Alighanem ehhez tartozott, hogy a költő 1930. szeptember 1-én résztvevője volt annak a híres tüntetésnek, amelyet a róla szóló szakirodalom is a KMP kiemelkedő fegyvertényeként tart számon, annál inkább, hiszen a költő e tüntetés emlékét örökítette meg Tömeg című klasszikus költeményében. S minthogy ez általános érvénnyel tükrözi az eseményt –
Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező –
Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrúgja milliónyi láb, –
hú! tömegek, tovább! tovább!
– így semmiképp nem vet árnyékot rá az a kellemetlen, s ezért a szakirodalom által elhallgatott vagy nem is ismert tény, hogy e tüntetés katasztrofális kudarchoz vezetett. A 20-as és 30-as évek fordulóján ugyanis teljesen a Kun-frakció veszi át a KMP irányítását és a Külföldi Bizottságot; ez Kun Béla karrierjének a tetőpontja. Az ő irányításával a pártapparátus vezetői – Szabó Miklóst (1983a) idézve – „megpróbáltak nyíltsisakos taktikával Magyarországon akciókat csinálni, aminek az volt a következménye, hogy az illegális szervezkedés úgy nézett ki, hogy félévenként (hogy le ne bukjon, állandóan cserélték) küldtek Bécsből egy helyi, magyarországi titkárt, aki tulajdonképpen vezette volna a mozgalmat. Ha szerencséje volt, akkor ki tudta húzni a fél évet, ha nem volt szerencséje, akkor lebukott és kellett újat küldeni. De főleg mindig és mindenhol lebuktatott mindenkit, aki vele egy kicsit is kapcsolatba került. Ez volt a konspirációs válság időszaka, amikor keresztül-kasul tele lett a Kommunista Párt rendőrügynökökkel, mert addig verték a letartóztatottakat, míg beszervezték őket. Ennek a szerencsétlen időszaknak a tetőpontja volt az 1930. szeptember elseji tüntetés, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy az egész pártot kivitték az utcára, az egész pártot az utolsó emberig letartóztatták és utána nem volt párt. (…) Ezért a fegyvertényért az akkori Bécsből hazaküldött pártszervezőt – a Sas Ernő álnéven szereplő Szerényi Sándort – kirendelték Moszkvába, szabotázsnak minősítették az akciót, nyomorékká verték és valamikor 1953-ban engedték csak haza, addig lágerben volt”.
Hogy nem volt párt, ez nyilván retorikai túlzás, és József Attila – minthogy a konspiráció fent ismertetett körülményei között minderről semmit nem tudhatott – óriási lelkesedéssel veti bele magát a pártmunkába. Németh Andor írja, hogy „ez idő szerint minden tehetségét és idejét a pártnak szenteli”, „szemináriumokat tart és olyan költeményeket ír, amelyek csak titokban terjeszthetők” (1989: 447.). „Ha visszagondolok rá, duzzadt irattáskával rohan az utcán, összeráncolt homlokkal, gondterhesen. A táska új. Szétosztásra szánt, sokszorosított fogalmazványok vannak benne, német és magyar nyelvű brosúrák az imperialista kapitalizmusról, az értéktöbblet-elméletről, kéktáblás német könyv: Marx ifjúkori művei, pattogó ütemű café-chantant versek visszatérő refrénnel, gyújtó hatású szavalatversek” (uo. 75-76.).
Megkapóan realisztikus leírás ez, de ahogyan az új táskában rejlő verseket emlegeti, világosan mutatja, mennyire nem tudta még a legjobb barátja sem, milyen rangú költeményekről beszél. Az meg egyenesen dühbe hoz, amit Szabolcsi Miklós (1998: 67.) ír ezekről, mondván, hogy József Attila „olyan sor tagjaként” alkotta meg ekkori műveit, „amely – többek között – André Malraux-t, L. Aragont, F. García Lorcát, J. R. Bechert vagy Arthur Koestlert, Fejtő Ferencet és az ekkori Kodolányi Jánost fűzte össze”.
Hát nem! József Attila ekkortól a korszak európai költészetének csúcsára érkezett, olyan magasságba, amelynek közelébe se Aragon, se Becher soha nem ért fel, és amelytől még a tündökletes García Lorca is elmaradt néhány arasszal. Olyan verseit írja – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem –, amilyen az Anyám, a Nyár, a Favágó, a Tömeg, a Lebukott, a Végül, egyik klasszikus világirodalmi remeket a másik után.
Anyám című versének nagyságát eddig, ha jól tudom – bár a mai irodalomteoretikusoktól minden kitelik – nem vitatta senki. Ám a Tömeget és a Lebukottat, amelyek szerintem a maguk nemében ugyanilyen kiemelkedő alkotások, még Szabolcsi Miklós is némi fejcsóválással böngészte. „A Tömeg – írja (1998: 71.) – kétségtelenül a munkásmozgalom tanait, mondhatnám szinte akart módon közhelyeit alkalmazza (»hétórai munkáért…«”, a szocialista forradalmiságnak pedig „már szektás-balos változatára utal a »nem fogja polgári ravaszság« és a »Minden más hiábavaló« kijelentése”.
Szövegösszefüggésből kiszakított mondatokkal bármit meg lehet csinálni. Ha viszont az egész strófát nézzük:
Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővizű alföldi kútért – –
akkor világos, hogy „a munkásmozgalom közhelye” e fantasztikus vízióban olyan ellenpont, amely nélkül a strófa művészi értéke a negyedére csökkenne, s e sor beiktatása zseniális költői lelemény, amelynek modelljét külön fejezetben kellene elemezni egy korszerű poétikai tankönyvben. Ép ízléssel persze már akkoriban is ráhökkenhetett erre az ember, miként Szélpál Árpád (101-102.): „Azok az eszmék, amelyekkel elindult, megértek és kiteljesedtek benne. A Népszava egymásután közölte verseit és a munkásság fölfigyelt rá. Fölfigyelt arra a hangra, amely ismerős és mégis más volt, mint amit eddig költőitől kapott. Megtalálta benne saját hangját, az osztályharc minden frazeológiáját, azokat a kifejezéseket, amelyeket eddig csak cikkekben olvasott vagy előadásokon hallott. Nemcsak azt, hogy »tömeg«, nemcsak azt, hogy »forradalom«, hanem azt is, hogy »tőke«, azt is, hogy »magántulajdon«, azt is, hogy »osztályharc«. Olyan kifejezéseket, amelyek eddig nem voltak bejáratosak az irodalom »szentélyébe«, olyan kifejezéseket, amelyekhez eddig nem mertek nyúlni a költők, nehogy agitációs versíróknak nevezzék őket. József Attila fölemelte ezeket a szavakat és oly könnyedén, oly költőien illesztette versébe, úgy olvasztotta bele elégikus vagy robbanó hangú verseibe, mintha égről, tavaszról, ködről vagy falevélről beszélne. És ezt nem lehet csak versművészete javára írni. Mert nem csak arról volt szó, hogy néhány kifejezésnek polgárjogot szerzett, hanem arról, hogy olyan lírát alkotott, amelynek természetes elemei voltak ezek a kifejezések. Az első volt a magyar irodalomban, aki olyan politikai lírát alkotott, amelyben bölcselmi mélységeket tárt fel, az első volt a magyar irodalomban, aki a szegény emberek, a proletárok életének, küzdelmeinek, osztályharcának színét, ízét, hangját és filozófiáját a közösség kozmikus méretekig fejlesztett, tehát a legemberibb emberi szintjéről mutatta meg.”
Szabolcsinak azzal a megállapításával, hogy a város utcáin mindent elsöprő tömegtüntetés himnikusan szárnyaló ódájában „szektás-balos” kitételek lennének az idézettek, nem is látom szükségesnek a vitát. Azt sem látom részletezendőnek, miért késztet lemondó sóhajra az a megállapítás, miszerint a Lebukott „alkalma, ürügye az illegális párt számára mindig nagyon fontos Vörös Segély segítése és ábrázolása. Mintegy pártfeladatként írhatta, egyúttal a maga számára félig játékos erőpróbaként” (Szabolcsi M. 1998: 77.). Ebben az erőpróbában ugyanis a költő két ökölbeszorított keze próbál dörömbölni a külvárosi tűzfalakkal teli mennybolton, s a torkában dobogó szív veri a trubadúrköltészet legvirtuózabb versformájának ütemét:
Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd,
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Istenem, milyen zseniális már az is, hogy e strófazáró refrénsorok végén nincsen felkiáltójel.
Ekkoriban azonban Szabolcsi számára már világossá vált, hogy Fejtő Ferenc, aki az Aczél-korszak végén hódító gesztusokkal rontott vissza a magyar kulturális életbe, a József Attilával kapcsolatos ügyekben irányadó tekintély. Az ő dekrétuma pedig így hangzott: „A »Döntsd a tőkét, ne siránkozz« c. elkobzott kötete jelzi József Attila »proletárköltői«, vagy ha úgy tetszik »orthodox marxista« korszakát. A marxizmus eszmekörével már jóval korábban megismerkedett, a »Nem én kiáltok«-ban az »ucca és a föld fiának« nevezte magát, »emberebb világot« énekelt, a »szegényember« dicsőségét hirdette s arra, hogy »elveszett az ezerév«, a csavargó akasztófahumorával vágta rá, »ha elveszett, elveszett... « De a harmincas évek elején belemerült a marxizmus elméletébe s gyakorlatába, a munkások költője akart lenni, fegyelmezni próbálta nyugtalan látomásait s egyben egész művészetét a forradalmi eszme szolgálatába szerette volna állítani. Megható igyekezettel, naivnak ható s később magamegmosolyogta sikertelenséggel rontott az »eszme« nevében néhány igen szép költeményén, a született »szegény ember« költő, lehetőleg minden versébe, ha másképp nem ment, erőszakkal, begyömöszölt valami »proletárit«. Ezek a versek jellemzőek ideológiai túlbuzgalmára, amely kevés időre még oly erős ízlését is el tudja homályosítani. (…) A költő költészeten kívüli kívánalmaknak akart eleget tenni. Az érzelem kifejezéséért, az önmaga kiteljesítéséért való szépséget, – amelyre hajlama vonta, – az »integrális« költészetet polgári művészetként utasította el a »proletárköltészet« doktrinája s a költő, ki e tanba öltözött, magának és új közösségének, amelyet szolgált, szinte minden versében demonstrálni akarta hithűségét.” (Fejtő F. 1957: 80-82.)
Fejtő tipikus példája annak a félművelt újságírónak, aki mindig csak ír, de nemigen olvas. József Attiláról is összevissza szövegelt mindenfélét, ám napnál világosabb, hogy nem olvasta el – egyebek között – Irodalom és szocializmus című tanulmányát, amelyben egyértelműen leszögezte, hogy „a művészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi”, s ezért „a műalkotáshoz jelzőt nem rakhatunk”, kivéve azt az esetet, ha ez „a történelmi elhatárolás jelzője”. Ebből következően pedig „a »proletár művészet« ma »tiszta művészet«. Ezt a mai tiszta művészetet »proletár« művészetnek csak akkor hívhatja majd a művészettörténet, ha a mai művészi változó meghaladott, s a proletár társadalom teljesen kiforrott és bizonyos fokig meghaladott lesz.” (József A. 1958: 84, 94.) Arról már nem is szólva, hogy egyebütt József Attila (1977: II. 670.) még olyat is írt, hogy „én a proletárságot is formának látom” – no ezt a kijelentés Fejtő még akkor sem értette volna meg, ha tud róla.
Ám Szabolcsi is megfontolhatta volna, hogy ha „a munkásmozgalom közhelyeit” ki kell radírozni a költészetből, ugyan miként ítélheti makulátlanul „mesteri szöveg”-nek (1998: 121.) az Anyám strófáit, s miért nem rója fel József Attilának azt a „szektás-balos” ötödik versszakot, amelyik ilyen prózai kiszólásokra vetemedik:
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
Megtörte, mindig keskenyebb lett –
Gondoljátok meg, proletárok – –
Gondoljátok meg ti is, értelmiségiek.
*
Magánélete is nyugvópontra kerül. 1930 őszén a nála két évvel idősebb Szántó Judit, Hidas Antal elvált felesége – akinek már négy évvel korábban is megpróbált udvarolni – elmegy az egyik előadására. József Attila az est végén leszólítja, s szokásához híven közli vele, hogy ezentúl a menyasszonyának tekinti. József Jolán (1941: 318-320.) emlékirata szerint „Attila minden vágya az volt, hogy Judit a felesége legyen. Hivatalosan, törvényesen. Judit nem akarta. Talán elvei voltak. Talán »kispolgári«-nak tartotta elmenni az anyakönyvvezetőhöz. És ez rosszul esett Attilának. (…) Túláradó hálával és szeretettel fogadta az anyás gondoskodást. De férfi akart lenni, felnőtt, aki nemcsak elfogad, hanem ad is. Mindenekelőtt a nevét. De Judit erős volt és nem engedett a kérésnek” Ugyanakkor „Judit tudta, hogy Attila nagy költő. És azt akarta, hogy nagyon nagy költő legyen. Mindent megtett érte. Kilincselt szerkesztőségekben. Sírt és könyörgött. Elhelyezte verseit, szóbaállt gyűlölt emberekkel. Egész nap dolgozott, s munkája után otthon mosott és vasalt, hogy tiszta inge legyen másnap Attilának. Ha nem volt egy krajcárjuk sem, a föld alól is szerzett annyit, hogy kenyeret és tejet készítsen Attila ágya mellé, ne éhezzen, amíg ő a gyárban dolgozik. És cigarettát, ha már nem volt.”
Nagy öröm lehetett volna az is, hogy 1931. március közepén megjelent Döntsd a tőkét című versesfüzete (egyesek szerint a KMP finanszírozásában, mások szerint a Hatvany Lajos bárótól 1929 óta kapott havi 100 pengős adományokból). Május elején azonban a rendőrség elkobozta az addig el nem adott példányokat, s a bíróság izgatásért 8 napi felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte. A kritika sem kegyesebb hozzá, Féja Géza szélkakasként ostorozza, s a ma már elfeledett, de a maga idején Babits kedvenceként és a Nyugat állandó munkatársaként annál magasabbra taksált költő és kritikus, Fenyő László is durván sértegeti. Még a kommunisták sem ismerik el egyértelműen; Gergely Sándor vállon veregette a szocialista kultúrmunkában hasznosítható verseiért, de arra intette, szokjon le fölösleges rikkantgatásairól és filológiai műveltségének fitogtatásáról.
p class="center">*A szakirodalom egykor kitüntetett figyelmet szentelt annak a ténynek, hogy a Moszkvai Proletárírók Szövetségének magyar szekciója a Sarló és Kalapács című lap 1931. áprilisi számában közölt egy platformtervezetet, melyben azt állította, József Attila „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat”. A kínos ügyben még Szabolcsi Miklós sem mond kellően határozott véleményt (vö. 1998: 50-60.). Jómagam úgy látom, hogy itt a KMP fenti ismertetésében vázolt torzulások mintapéldájával állunk szemben. A platformtervezet azt bizonyítja, hogy emigránsainknak fogalmuk sem volt a hazai viszonyokról, s ugyanakkor a legnagyképűbb határozottsággal nyilatkoztak, mi van itt, és mit kell tenni. A magyarországi pártszervek pedig még akkor sem mertek ellentmondani semmiféle moszkvai megnyilatkozásnak, ha pontosan tudták, hogy az abszurd, s ráadásul nem is a Komintern illetékeseinek véleményét, hanem senkiházi írócskák nagyképűsködését tükrözte. József Attilának semmiféle nyilvános elégtételt nem szolgáltattak, válaszát elsikkasztották. S ha rá is tudták venni a költőt, hogy tegye túl magát ezen az afféron, arról nem gondoskodtak, hogy a gyanú árnyékát elhárítsák a feje felől, s ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy a reá orrolók később könnyedén kiebrudalhassák a pártból.
p class="center">*Változatlan buzgalommal lohol hát Újpestre, Kispestre, Csepelre, vasárnaponként a gödi kirándulásokra szemináriumi előadásokat tartani, és tovább alkotja remekműveit, amelyek közül az 1932. október elejéig írottak Külvárosi éj című versesfüzetében jelennek meg. A címadó költeményen kívül a világköltészet olyan csúcsteljesítményei torlódnak itt egymásra, amilyen a Holt vidék, a Mondd, mit érlel…, a Munkások, A hetedik, az Eső, a Fagy, a Határ és a Bánat. Szabolcsi Miklós (1998: 175.) a rendszerváltás utáni divathoz igazodva e füzetről azt állítja, „Ennek hangja, iránya már lényegesen különbözik a Döntsd a tőkét… kötetétől. Tágabb, változatosabb, ugyanakkor háttérbe szorul, csaknem eltűnik a közvetlen forradalomra hívó hang (…) Még munkásmozgalmi periódusának tanúja, de világosan vall már ideálja változásáról.”
Ezt olvasván azt írtam a lap margójára: Jézus Mária! Hiszen a Fagy záró strófájában ugyanaz az indulat robban, mint a Tömegben:
És kiáltoznak „Hol a kő,
Hol az a deres vasdarab?
Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé!…”
– – Milyen idő – – milyen idő – –
A Munkásokéban pedig így harsan:
De – elvtársaim! – ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember öntött csillagát!
S mintha a Mondd, mit érlel… strófáinak élén hétszer, egyre sürgetőbben felhangzó kérdésre –
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?
– lehetne más választ adni, mint azt, hogy „a forradalmat!”, méghozzá egyre hangosabban. Netán azt, hogy „a neoliberális globalizáció kapitalizmusát”.
Szabolcsi (1998: 184-185.) habozás nélkül igaznak ítéli Valachi Anna (1986: 568.) elképesztően dilettáns okoskodását: „A Holt vidék motívumainak mélyrétegeiben, túl az életrajzi összefüggéseken, rejtőzik egy, a mű hangulatát az ösztönvilág titkos üzenetei révén is fölerősítő, erotikus vonulat. A vers képstruktúrájában lappangó, szexualitással kapcsolatos motívumok árulkodnak talán a legindiszkrétebben a költő elpalástolt közérzetéről. »Füstöl a víz, lóg a káka / kókkadón a pusztaságba« – ezzel a Freud ínyére való, vizuális leírásba burkolt önvallomással kezdődik a vers. Nem kell pszichoterapeutának lenni ahhoz, hogy a csüggedt tájat jellemző képekben ráismerjünk a költő szóhasználatát motiváló sajátos lelki tartalomra, a tehetetlenség-érzés testet-lelket lebéklyózó hatalmára.
Ha a versben átvitt értelemben használatos »vajúdik« szót is eredeti, testi funkcióra utaló jelentésében vesszük szemügyre, mint a fajfenntartást feltételező szexuális mozzanat következményét, akkor a kásás tavon hullámzó ladik; a puha mohát maga alá gyűrő, csontos mén formájában megidézett fagy; a megtermékenyítés fő kellékeiként is fölfogható jelképes »karók«; a kitárt ajtajú ól, amelynek bejáratát a változást előidéző szél »babrálja«; s végül a jég alatt a meleg iszapba hatoló, biztos búvóhelyre lelő halak keltette képzetek, mind-mind a magzatképződést megelőző szexuális aktus mozzanatait idézik föl.”
Nos, ezek a sortöredékek valóban így is magyarázhatók, de csak akkor, ha az utolsó két strófát nem olvassuk el úgy, ahogyan a költő megfogalmazta:
Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
sötétben.
Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
iszapba.
Mert ha ezt is megtesszük, kiderül, hogy ezeknek a kókadtságot, kitárt ólajtót s miegymást felidéző képeknek semmi közük a költő szexuális merevedési problémáihoz vagy „a fajfenntartást feltételező szexuális mozzanat” utáni vágyakozásához. Ezek mind-mind kizárólag arra a „szektás-balos” megállapításra utalnak, hogy e „holt vidéken” minden az uraságé, és a nincstelen parasztság tehetetlen vele szemben. A „Freud ínyére való” értelmezés modellje tehát az a vicc, ahol Mórickának mutathat a tanító néni akármit, neki mindenről „az” jut az eszébe.
József Attilának a KMP-be vetett szilárd hitét– s nem, mint Szabolcsi (1998: 108.) véli, a párttól való „távolodást” – tükrözi Bánat című remeke is, hiszen az a meggyőződés él benne, miszerint az a valaki, aki (nyilván a hazai pártvezetőségből) valamiért nekitámadt, egyéni indulatát fejezte ki, s a párt nem áll mögötte:
Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
Egy pillanatra se martak ki, csak
az az elvaduló csahos rám támadt
s kijöttem, hogy erőm összeszedje,
mint a néni a gallyat, a bánat.
Hogy ki lehetett ez az „elvaduló csahos”, s miért és – az 1931–1932-es időszakon belül – mikor történt ez az affér; nem tudni, a találgatások és visszaemlékezések egyike sem meggyőző.
HIVATKOZOTT IRODALOM
Aranyi T. 2011: A totalitás mint feladat. A totalitarizmus mit megoldás. Bp.
Cseh Z. 2002: Volt csendőrnyomozók és politikai detektívek elleni büntetőeljárások 1959-60-ban. In: Csiffáry G. 2002.
Csiffáry G. 2002 (szerk.): Historia est… (Írások Kovács Béla köszöntésére) Eger.
Demény P. 1988: A párt foglya voltam. Bp.
Demény P. 1989: Rabságaim. I–II. köt. Bp.
Gadanecz B. 1989: A Rákosi-kultusz első kommunista áldozata. Weisshaus Aladár. In: História, 12. sz.
Gadanecz B.–Gadanecz É. 1995: A Weisshaus Aladár vezette szocialista népmozgalom története (1927–1945). In: Múltunk, 13. sz.
Haraszti S. 1986: Befejezetlen számvetés. Bp.
Hegedűs S. 1998: Munkásmozgalmunk jelentős személyisége. Demény Pálról. In: Ezredvég http://www.ezredveg.hu/html/1998_06/98062.html
József A. 1958: Összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Bp.
József A. 1977: Összes műve. I–II. köt. Bp.
József J. 1941: József Attila élete. Bp.
Koltay G.–Bródy P. 1990 (szerk.) El nem égetett dokumentumok. Bp.
Konok P. 2002: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a „Hartstein-csoport” 1928 – 1933. In: Múltunk, 2. sz.
Lengyel A. 1995: József Attila első analitikusa.(A pszichoanalitikus Rapaport Samuról) In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2. sz.
Mesterházi M. 1987: A messianizmus történetfilozófusa. Lukács György munkássága a húszas években. Bp. 1987.
Németh A. 1989: József Attiláról. Bp.
Péter G. 1990: Beadványa a börtönben, 1956. In: Koltay G.–Bródy P. 1990.
Pintér I. 1974: A KMP újjászervezése és a népfrontpolitika 1938–1941. In: História, 4. sz.
Pintér I. 2008: A Horthy-rendszer II. világháború alatti antifasiszta meghurcoltjai és áldozatai. In: Múltunk, 1. sz.
Pünkösti Á. 1992: Rákosi a hatalomért. 1945–1948. Bp.
Sipos P. 2015: A konspiráció mítosza. In: Beszélő. http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-konspiracio-mitosza (Letöltés: 2015. szeptember 9.).
Sollner J. 1957: József Attila a munkásmozgalomban. In: Szabolcsi M. 1957.
Szabó M. 1983: Előadás-sorozata a magyar kommunista párt történetéről (1.) Szeged. In: http://storage.osaarchivum.org/transcripts/1a1ba669-5714-4ccc-a088-1d9940e67480_transcript.docx
Szabó M. 1983a: Előadás-sorozata a magyar kommunista párt történetéről (2.) Szeged. In: http://storage.osaarchivum.org/transcripts/82361556-8fd5-43a2-95f7-ec58b691cc36_transcript.docx
Szabolcsi M. 1957 (szerk.): József Attila emlékkönyv. Bp.
Szabolcsi M. 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.
Szekér N. 2009: A Magyar Közösség története. PhD értekezés. Bp. In: http://mek.oszk.hu/08400/08480/08480.pdf (Letöltés: 2015. augusztus 2.).
Szélpál Á. 1957: A szocialista költő. In: Szabolcsi M. 1957.
Valachi A. 1986: József Attila: Holt vidék. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 5. sz.
Valachi A. 2005: Szóra bírt, hallgatag mélységek. József Attila és a pszichoanalízis. In: Forrás, 4. sz. http://www.forrasfolyoirat.hu/0504/valachi.html (letöltés: 2015. augusztus 1.)
Varga K. 2011: Kommunistaellenes nyomozások a második világháború alatt Wayand Tibor önvallomásában. In: http://www.betekinto.hu/sites/default/files/2011_2_varga_k_0.pdf
Varga L. 2001 (szerk.) Kádár János bírái előtt- Egyszer fent, egyszer lent. 1949–1956. Bp.
Vértes Gy. 1963: József Attila és az illegális kommunista párt. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2. sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00001/00230/pdf/itk_EPA00001_1963_02_192-218.pdf.
A tanulmány III. részét következő számunkban közöljük
Fekete fehér
Hol tiszteletből, hol önös érdekből
négyszer temettek el.
Most, szobrodat helyezték át.
Nem illettél az Országház terére.
Törvényeket hozó,
választott képviselők szerint:
közelebb a Dunához,
rakodópart alsó kövéhez
zavartalanabbul szemlélheted:
„hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.”
József Attila!
Tétova, hiszékeny, félrevezetett,
közömbös, sorsunkba merült,
meghasonlott mai magyaroknak,
mondjad el, mit látsz,
mit fecseg a Duna mánkról,
„szelíd” jövőnkről?
Mit Európáról,
a felbolydult világról?
Még semmit sem tudtál a világról,
de a világ hamar orrodra koppintott
Hitted:
– Mama, nővéreid: Jolán, Etel, –
Attilának hívtak,
ez törvényes keresztneved.
„Már pedig Attila név nincs!”
– mondták öcsödi nevelőszüleid.
S ezzel létedet is tagadták.
S durván Pistának szólítottak.
„Pista, te!”
„Pista, he!”
„Ne tátsd a szád!”
„Libákat hajtsad ki a rétre!”
„Attila, te!”
„Attila, he!”
Azt hitted e honban,
tehervagon alatt megleled hazádat?
S neved hibátlanul írják fölébed?
Tévedtél!
Szárszói temetőben Isten és ember előtt,
fejfád tanúskodott!
Négyszer temettek el.
Mondanám: végre meglelted
– anyád és testvéreid mellett – hazádat!
De forrong a Világ, beteg a Föld.
Hétmilliárd ember kétségek közt.
Éhesen csüngünk aszott csecsén.
Ki marad életben?
Ki hal meg?
Születik-e igazságosabb, új eszme?
A jövő ágya bevetetlen.
Piszkos, véres a ma lepedője.
Nincs önfeláldozó Mama,
aki tisztára mossa?!
Dr. Szilágyi Tibornak
Attila, jaj, a véget elsietted,
behódoltál a roppant űrhidegnek.
A semmi ágán vacogott szived
s megdermedt, mint a meteorkövek.
S a csillagok jeges közönnyel nézték
testvérük – szíved – megsemmisülését.
Pedig a forró szív most kéne éppen,
hideg csillagok múló éjjelében,
mert szíved szerint képzeljük a rendet,
másként képzelni sírodból se engedd!
Attila, régen írtam ezt, a szíved
szerinti rend igézetében égve,
s bizton remélve azt, hogy egyszer eljön.
Már híre-hamva sincs. A tőke tátott
sárga szája lehel ki újra párás
büdösség-felhőt – s nem csupán kis, búvó
országokra, de mennyre és pokolra
egyaránt már. Péter az üdv honának
bejáratánál titkon kapupénzt szed
s talán még a Sátánt is bebocsátja,
ha az kibélelt erszényt nyom kezébe.
Csak túlélésre játszanak az égi
hatalmak is, mit sem törődve azzal,
hogy szolgáik itt lenn templom-hajókat
tesznek kalózhajókká, teret adva
bennük odaadást, hitet kifosztó
alkalmi igehirdetők szavának,
míg künn, lépésnyire a templomoktól
hálnak az utcán. Ügynök és szövőlány
átlépked rajtuk, mert ha késve érnek
kisemmizésük színhelyére, akkor
hamar utcára kerülhetnek ők is.
Attila, jól tudom, hogy a szabadság
szüli a rendet, ám milyen szabadság
az, amely szép, komoly fiát kicsit sem
engedi játszani? Milyen szabadság
az, melyben még a semmi ága is jobb
szállás a szívnek, mint dühödt ököllel
s féltéglával vert mellkas? A szabadság
szép gyermekét, a rendet, mond miért nem
kezénél fogva vezeti ha sétál?
Miért pórázon húzza, mint kutyát? Nem
vállalja már? Vagy kitagadta régen?
Attila, válaszolj! Engedd remélnem,
hogy a szabadság mégsem pusztulást hoz,
mert visszatalál régi önmagához,
s nem egykedvűen néz le ránk a csillag,
elrendezhetjük közös dolgainkat
heverve egymáson s úgy nyomva-fogva
egymást, akár egy halom hasított fa.
Simogatásért könyörög a könyv,
karcsú, mint az Óda hősnője.
És mégis súlyosak a lapok.
Keringőznek középosztálybeli lányok,
oldódik felhőszoknyájuk.
De ez itt a Medvetánc!
Kezedben melegszik a toll, ütemesen
csöpög, kék lesz a világ. Vagy talán
mégis fekete.
Egy sincs, kinek karcolj, így nő égig az
árvaság. A könyv érintetlenül hullik darabokra.
A fekete betűs ünnepen
ünnepelni jöttem ím ide,
e lombja hullt két hegygerinc közé
bújt, világvégi faluba fel,
amelyet eső permetez, köd lep el,
s ahol egyéb jele-nesze életnek
nincs most, mint egy-egy kéményből
kiszivárgó, lomha füstcsík
és messziről konduló, komoly kutyaugatás.
Ülök a kopár kocsmasarokban
fázósan, szomorúan, egymagam,
nézem a kemencetorokban a lángot,
de melege föl nem melegít. Az asztalon
előttem kormos, pisla lámpa
meg egy kancsó, amelyben pirosbor sötétlik –
a borból most töltök poharamba.
Elsuttogok ekkor néhány verssort
Éluard-tól, Attilától, Brechttől,
magam elé dúdolom a dalt
csillagosokról, katonákról,
s a poharamat megemelem rád,
így ünnepellek hát ezen az
ünneptelenített napon, forradalom.
Majd az ivó kicsinyke ablakából
elnézem bátor, szép röpülését
egy esti madárnak, mely a
mind szürkébb szürkületben,
szertelen szélben, kóválygó ködben
a magas gerinchez tart,
s magamban felsóhajtok, látván,
vergődve túljut fölötte
s útját folytatja, folytatja tovább.
Mátraszentistván, 1989. XI. 7.
Babócsay Lajos: Őrizd magad
Babócsay Lajos: Könyvborító
Elköteleződésünk kinyilvánítása Óscar Romero érsek halálának okán 1
Óscar Romerót 1980. március 24-én, miközben egy barátja elhunyt édesanyjáért mutatott be gyászmisét egy kórház kis templomában, az oltárnál halálos lövés érte. A merénylő elmenekült.
A boldoggá avatás
Nemrégiben avatták boldoggá Óscar Arnulfo Romerót, San Salvador egykori érsekét, kinek személyében a katolikus egyház vértanút ismer el és tisztel. Boldoggá avatásának folyamata, melyről a magyar sajtó is közölt híreket, hosszú volt, „sok nehézséggel és vitával” zajlott, „amíg eljutott az ügy odáig, hogy Ferenc pápa aláírhatta a boldoggá avatást engedélyező dekrétumot” 2015. február 3-án. 2
A boldoggá avatási eljárás 1996-ban kezdődött el, bár II. János Pál pápa már 1983-ban kifejezte különleges tiszteletét a meggyilkolt érsek iránt. Tette ezt abban a formában, hogy első latin-amerikai látogatása során váratlanul betért a San Salvador-i székesegyházba, és térdre borulva imádkozott az érsek sírján. 3 Majd a 2000-es szent évben a 20. század mártírjai között említette Romerót. Neves teológusok is – közöttük Jon Sobrino, Maurice Barth és Martin Maier – kérték Romero boldoggá avatását. 4 Az ügymenetet 2012. december 20-án XVI. Benedek pápa gyorsította fel azzal, hogy úgy döntött, elhárítja az eljárás útjában álló akadályokat. 5 Ezek több hírforrás szerint abban álltak, hogy Romero a Vatikánban „fenntartással” kezelt felszabadítási teológia követője volt, vagy közel állt a felszabadítás teológiájához illetve azokhoz a szerzetesekhez, akik közismerten kötődtek a mozgalomhoz. 6 Éppen ezért Romero boldoggá avatását, mint megtörtént eseményt, most többen úgy értelmezik, hogy az része annak a folyamatnak, amit röviden így határoznak meg: „a Vatikán békét kötött a felszabadítás teológiájával”, vagy: I. Ferenc pápa újabb fontos lépést tett „a felszabadítás teológiájával való teljes kiegyezés felé vezető úton”. 7
A boldoggá avatás szertartására, melyre körülbelül 250.000 résztvevő érkezett, 2015. május 23-án került sor San Salvadorban. A megelőző éjszakát már sokan virrasztással töltötték a szakadó eső ellenére, hogy aztán másnap hajnalban csatlakozzanak a tömött sorokban áramló embersokasághoz, mely a Salvador del Mundo térre hömpölygött. A világ minden tájáról érkezettek közül többen viseltek pólót Romero képével. Az emelvény, a hangosítók és a hatalmas kivetítők valóságos népünnepéllyé tették a hivatalos szertartást, ahol a tűző napon a pápa különleges küldötte, Angelo Amato kardinális, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa elnökölt 57 ország hivatalos képviselőinek jelenlétében.
Az egész készülődés, hangulat hűen fejezi ki azt, amit hivatalos egyházi értékelések is egybehangzóan állítanak: Romero érsek régen várt boldoggá avatása rendkívüli jelentőségű a latin-amerikai és az egész katolikus egyház életében, minthogy egyfajta módon kijelöli a hívő embernek azt a modelljét, amelyet a régió első pápája követendőnek tart. Ugyanakkor Ferenc pápa a jelenlegi San Salvador-i érseknek, José Luis Escobar Alasnak küldött levelében a példaállítás aktualitása mellett nagyobb általánosságban is kapcsolatot teremt a tragikus, már történelmi esemény és a jelenlegi helyzet között. Felhívja a figyelmet, hogy a főhajtás pillanata „kedvező alkalom arra, hogy San Salvadorban igazi nemzeti kiengesztelődés kezdődjön el”, „hogy le kell mondani a fegyverek és a gyűlölet keltette erőszakról”, s bölcsességre és reflexióra hív.
Politikai háttér: az El Salvadori Igazság Bizottság
A pápa felhívásának szellemében reagáltak a jeles egyházi eseményre a helyi és a külföldi politikai erők is. Latin-Amerika politikai vezetői közül például az argentin elnökasszony, Cristina Kirchner üdvözölte Romero beemelését a katolikus egyház boldogok panoptikumába. 8 Ezt tette a helyi, azaz salvadori jobb oldali politikai párt, az Alianza Republicana Nacionalista (a továbbiakban Arena) is, mondván „csatlakozunk a katolikus egyház szertartásához Romero érsek boldoggá avatása kapcsán, mivel egyetértünk üzenetével, melyben kiengesztelődésre és az élet védelmére szólít fel, hogy mi, salvadori emberek testvérekként éljünk”. Ez a május 23-án a napilapokban megjelentetett, egész oldalas állásfoglalás megütközést váltott ki mindazok között, akik kicsit is ismerik a San Salvador-i politikai viszonyokat, hiszen az Arenát 1981-ben éppen az a Roberto d’Aubuisson alapította, akit Romero meggyilkolásának értelmi szerzőségével vádol az El Salvadori Igazság Bizottság (Comisión de la Verdad para El Salvador, a továbbiakban CVES).
Érdemes egy kicsit behatóbban megvizsgálni a bizottság állítását illetve magát a bizottságot, mivel mindkettő szoros kapcsolatban áll Romero utóéletével. A CVES 1992-ben, közvetlenül a tizenkét éves polgárháború után kezdte meg munkáját a mexikói megegyezési dokumentumnak (1991) majd a chapultepeci békeszerződésnek (1992) megfelelően. Ezekben a békét kötő felek az országot dúló polgárháború lezárásán túl megegyeztek abban is, hogy kivizsgálják a polgárháború éveiben elkövetett, az emberi jogokat legsúlyosabban megsértő erőszakos cselekedeteket. Rögzítették, hogy elengedhetetlen a büntetés alóli mentesítés az ebbe a kategóriába sorolható esetekben. A történtek kivizsgálására pedig, akárcsak más, polgárháborúval sújtott latin-amerikai ország történetében, úgynevezett igazság bizottságot állítottak fel az ENSZ felügyeletével.
A vizsgálati időszak 26 hónapja alatt 2000 közvetlen tanú vallomását dolgozták fel 7000 áldozat kapcsán, és ezen kívül még közvetett forrásokat 8000 polgárháborús áldozattal kapcsolatban. A vizsgálati anyagot 23000, egyéb intézmény által bemutatott, vagy levélben feladott feljelentés egészítette ki. Munkája zártával a CVSE záródokumentumban tájékoztatta a kormányt, egyéb illetékes szerveket és a salvadori társadalmat vizsgálati eredményeiről. Az őrületből a reményig: a polgárháború tizenkét éve San Salvadorban című beszámolójában (De la Locura a la Esperanza: la guerra de los Doce Años en El Salvador, 1993. március 15.) alapvetően 32 példaértékű eset elemzésére támaszkodott. A felsorolt esetekben három szervezet sértette meg brutális kegyetlenséggel az emberi jogokat: a Salvadori Fegyveres Erők, az úgynevezett halálbrigádok valamint az FMLN (Frente Farabundo Martí para la Liberación Nacional, azaz a Farabundo Martí Front a Nemzet Felszabadításáért) baloldali ellenzéki párt. 9 A harminckét eset egyike volt Óscar Romero meggyilkolása. A zárójelentés a gyilkosság értelmi szerzőjeként egyértelműen Roberto d’Aubuissont, a biztonsági erők akkori főparancsnokát nevezi meg. Az akció kivitelezésében segédkezett a korábbi salvadori elnök, Arturo Armando Molina fia is, Mario Molina. Ő adta a mesterlövészt, Marino Samayoa Acosta szakaszvezetőt, a merénylet gyilkos fegyverét és a biztonságiakat. 10
Az Arena sajtóbeli állásfoglalása Romero boldoggá avatásáról az alapító személyének szerepe mellett azért is keltett megütközést, mert a párt húsz éves kormányzása alatt (1989-2009) a felejtés süllyesztőjébe utalta Romero meggyilkolásának tényét, s minden vele kapcsolatos hírt, nem indított vizsgálatot az ügyben, gyilkosait egy kivétellel mindmáig nem ítélték el. Ötöt közülük már soha nem is fognak, mert rejtélyes körülmények között meghaltak. A kivétel Rafael Álvaro Saravia százados pedig rejtőzködve él valahol Kaliforniában, miután elmenekült a Központ az igazságért és az elszámoltatásért (Centro para la Justicia y la Rendición de Cuentas, CJA) nevű nem-kormányzati szervezet ítélete elől. A polgári szervezet ugyanis bűnösnek találta a századost Óscar Romero megölésében, és pénzbüntetésre ítélte.) 11
Óscar Arnulfo Romero
Óscar Romero 1917-ben született Barriosban, egy Magyarország negyedét kitevő közép-amerikai államban, Salvadorban. A fővárosban, San Salvadorban végezte a szemináriumot, majd Rómában tanult teológiát. 1942-ben szentelték pappá, így tért vissza hazájába. Elsőként San Miguel egyházmegye püspökének lett a titkára, majd a fővárosba került, ahol először a püspöki karnak, majd Közép-Amerika és Panama Püspöki Tanácsának lett a végrehajtó titkára. Végül segédpüspökké szentelték. 1977-ben nevezték ki San Salvador érsekének. 12 Személyében konzervatív beállítottságú egyházi vezetőt választottak, aki nem tekintette magát a felszabadítási teológia követőjének. Miután szembesült hazája súlyos helyzetével, problémáival, a leginkább kisemmizettek, megalázottak, szegények és a politikai erőszak által leginkább érintettek védelmére kelt. Így azonban azonnal szemben találta magát az országot irányító politikusokkal, az országban áldozataikat szedő halálbrigádokkal, az őket támogató Egyesült Államok kormányával és annak elnökével, Jimmy Carterrel. A gazdasági és politikai értelemben vett szegények, a jogaiktól, sőt az életüktől megfosztottak melletti kiállása következtében közeledett a felszabadítási teológiához.
S aztán egész életét meg változtatta honfitársának, barátjának, a közismerten a felszabadítás teológiájának elkötelezett Rutilio Grandének a halála. A jezsuita szerzetest 1977. március 12-én ölték meg brutális módon, 12 lövéssel, melyek közül 11 önmagában is halálos volt. Ezzel papok és szerzetesek elleni megtorlássorozat vette kezdetét El Salvadorban – a Megváltóról elnevezett országban. 1977 és 1980 között nyilvánosan eltávolítottak, meghurcoltak, halállal fenyegettek meg, illetve elfogtak, megvertek, megkínoztak, merényletet követtek el 65 és még egy sor további egyházi személy ellen, hetüket névtelen és azonosított fegyveres szervezetek öltek meg. 13 Bár az erőszak mindig is jelen volt e kis közép-amerikai állam történelmében, a Rutilio Grande meggyilkolását megelőzően csupán néhány nappal korábban felszentelt új érsek határozottan lépett fel az erőszak ellen.
De hogyan is jutott odáig ez a kis közép-amerikai állam, hogy az erőszak állandó jellemzője lett történelmének, közelmúltjának és jelenének?
San Salvador erőszakkal terhes történelmi múltja
San Salvador 1821-ig spanyol gyarmat volt. 1821 és 1838 között öt közép-amerikai állam államközösségének tagja, majd 1838-tól független állam. Függetlenségét viszonylagosan kell érteni, hiszen az Egyesült Államok az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrínának megfelelően elutasított mindenféle európai beavatkozást az amerikai kontinensen, ugyanakkor ő maga lépett a hajdani gyarmatosítók helyébe gazdasági és financiális behatolásának eszközeivel, valamint azt kihasználva, hogy az értelmiségiek jelentős része – különösen a katonai vezetők tanulmányaik, szakmai képzésük révén – szorosan kötődött az Egyesült Államokhoz. Ez az Egyesült Államoktól való függőség napjainkra sem szűnt meg. A 19. század gazdasági fejlődését a térség szokásos monokultúrája jellemezte, kezdetben indigót, majd a század második felében kávét termeltek. Az ország politikai szerkezete ennek megfelelően alakult. A gazdasági hatalom birtokosai, az ültetvényes oligarchia irányította az országot a gazdasági és politikai liberalizmus elvei szerint állandó küzdelemben a konzervatívokkal. Az országban a 20. században ismertté váltak és megerősödtek a marxizmus majd az anarchizmus eszméi is. 14
San Salvador történelme kifejezetten bővelkedik erőszakos eseményekben. Az első gazdasági világválság hatására 1931-ben Maximilan Hernández Martínez tábornok hajtott végre államcsínyt. Az ő kormányzása alatt brutálisan elnyomták a vidéki ellenállást. Ennek legnevezetesebb eseménye az 1932-es, Farabundo Martí vezette parasztlázadás (La Matanza, azaz A mészárlás), majd annak leverése volt. A Martínez-kormány megtorló akcióinak eredményeképpen becslések szerint 7.000–30.000 indiánt és politikai ellenséget gyilkoltak meg, börtönöztek be, vagy üldöztek el lakhelyéről. Martínez rendszerét 1944-ben egy felkelés, egy egyetemisták által kezdeményezett, majd általánossá vált sztrájk buktatta meg.
1944 és 1980 között El Salvador valamennyi átmeneti elnöke katonatiszt volt. Az időnként megtartott elnökválasztások ritkán zajlottak szabadon vagy tisztességesen, az országban az oligarchia uralkodott a katonákkal együtt. El Salvador helyzetére a politikai instabilitás és a nyomában járó erőszak volt jellemző. Csak Romero három éves érseksége alatt (1977-80) négy kormány váltotta egymást, két katonai, valamint két katonákból és civil politikusokból álló kormány. Más latin-amerikai országokhoz hasonlóan a gazdasági egyenlőtlenség, az erőszak, a politikai bizonytalanság és annak velejárói ellenálláshoz – itt paraszti ellenálláshoz – vezetettek, ami aztán 1980-ben polgárháborúba torkollott. Ennek esett áldozatául Romero. Ugyanakkor a salvadori polgárháborút olyan helyi konfliktusként is számon tartják, amely világméretekben a hidegháború utolsó szakaszának, az úgynevezett kis hidegháborúnak volt egy esete. Tehát Romero meggyilkolása részévé vált a kétpólusú világ nagyhatalmai között feszülő ellentétek utolsó játszmáinak.
Bár Romero érsek nem vallotta magát a felszabadítási teológia követőjének, azok magukhoz közel állónak látták őt már életében, de különösen mártírhalála után. Erről több állásfoglalás, értékelés látott napvilágot. Az egyik ilyen Jon Sobrino Romero érsek, igazi próféta című tanulmánya, mely egy Romerót elemző tanulmánykötetben jelent meg 1981-ben, tehát közvetlenül a Romero meggyilkolása utáni évben. 15 A másik dokumentum annak a tizenegy püspöknek a nyilatkozata, akik különböző országok képviseletében vettek részt Óscar Romero gyászszertartásán és temetésen. Lényeges, hogy közös nyilatkozatuk (Elköteleződésünk kinyilvánítása Óscar Romero érsek halálának okán) olyan kiadványokban látott napvilágot, melyeket a felszabadítási teológia kidolgozója, a Gustavo Gutiérrez által alapított Bartolomé de Las Casas Intézet és kiadója (Centro de Estudios y Publicaciones, CEP) jelentetett meg. 16
Jon Sobrino: Romero érsek igazi próféta – A prófétai beszéd történelmi dimenziója
A tanulmány szerzője Jon Sobrino, a felszabadítási teológia jeles képviselője. Baszk és katalán származású, de 19 éves kora óta hosszabb-rövidebb megszakításokkal El Salvadorban él és dolgozik Jézus Társaságának szerzeteseként. A véres salvadori polgárháború egyik hírhedt öldöklését – amikor 1989. november 16-án brutális kegyetlenséggel gyilkolták le a Közép-amerikai Egyetem jezsuita rektorát és hat rendtársát is –, csak azért élte túl, mert éppen Thaiföldön vett részt egy tudományos kongresszuson. Hazatérte után Sobrino ezekben az években kezdte írni krisztológiai műveit, melyek révén a latin-amerikai felszabadítás teológiájának egyik neves képviselőjeként nemzetközileg is ismertté vált. Saját egyháza azonban – amint az többször megtörtént a felszabadítási teológusokkal –, kritizálta nézeteit. A vatikáni Hittani Kongregáció 2006. november 26-ára keltezett, de csak 2007. március 15-én nyilvánosságra hozott Közleményt bocsátott ki, melyben két könyvét bírálja (Krisztus a felszabadító, 1991; A Jézus Krisztusba vetett hit, 1999). 17 Tanulmányában Jon Sobrino három szempontból is vizsgálja Óscar Romerót mint igaz prófétát: az érsek prófétai beszédének történelmi, teológiai és eszkatológiai dimenzióit vázolja fel. E három közül szakértésem a történelmi dimenzió bemutatását teszi lehetővé.
Bevezető szavaiban Sobrino tisztázza a próféta fogalmát: próféta az, aki direkt módon hirdeti Isten akaratát a történelmi valóságról, annak teljes kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai összetettségéről. Ez azt is jelenti, hogy evidens: a próféta beleavatkozik a politikába, indíttatása és cselevési formája azonban vallási, nem politikai, Isten szemszögéből lát és láttat, de magától értetődően érinti a politikát. A bibliai próféták esetében ebből az evidenciából következően nem találkozunk az apológiával, azaz azzal a kényszerű védekezéssel, amit korunk egyházának meg kell tennie, hogy nyilatkozhasson és beavatkozhasson társadalmi, politikai kérdésekbe.
1. Izrael prófétáinak általános társadalomszemlélete
Jon Sobrino elsőként Izrael prófétáinak általános társadalomszemléletét veszi górcső alá. Saját társadalmukat valamennyien úgy jellemezték, hogy abban mélyreható megosztottság uralkodik a tehetősek és a kifosztottak között. Azaz koruk látszólagosan békében élő társadalmát ez a botrányos társadalmi jelenség valójában háborús borzalmakba sodorja, ahol mindennapi a zsákmány és a rablás, a fosztogatás. A prófétai beszéd terminológiája világosan kifejezi, hogy ilyen helyzetekben a próféták hová helyezték önmagukat, mely társadalmi csoporttal azonosultak: a tehetősekről harmadik személyben beszélnek, a gazdagok számukra „ők”, míg a kifosztottakra következetesen az én népem személyű birtokos személyes névmást használják. Az ilyen típusú társadalom a próféták megítélésében Isten szemében alapvető bűn. Ámosztól Jézusig ennek a bűnnek csupán az utolsó bűnösei a gazdagok. Velük együtt ugyanis egyéb társadalmi csoportok és a közélet befolyásos szereplői is részesei e bűnnek: a nép vezetői, a bírák, a papok, a hamis próféták, stb. De a próféták a határokon kívülre is néztek, és az idegen elnyomók fejére is átkot kértek. Nem elégedtek meg azonban azzal, hogy a világba kiáltották saját társadalmuk bűnét. Ennél tovább mentek úgy, hogy kihirdették Isten reakcióját a megnevezett bűnre. Ezt lényegében három lépésben lehet összefoglalni: Isten meghirdeti a büntetést (deportálás, pusztítás, megsemmisítés), megtérést követel, de felhangzik a megtérést követő vigasztaló szó is. A próféták fáradhatatlanul hívtak a megtérésre, hogy Izrael elkerülje a büntetést. És minthogy Isten az „én” népemnek Istene, a megtérés a néphez való megtérést jelentette. A próféták utolsó szava pedig mindig a vigasztalás, a remény szava volt, mert Isten megenyhül és megemlékezik az ő népéről a bűn láttán.
Jon Sobrino állítja, hogy Óscar Romero általános társadalomszemléletét tekintve a bibliai próféták e vonulatába tartozik, és e szemléletet rávetítette korának salvadori helyzetére.
2. Prófétai szemlélet a salvadori társadalomról
Második lépésként ezért Jon Sobrino az általa prófétának tartott Óscar Romero prófétai szemléletét mutatja be a salvadori társadalmat illetően. Az érsek szívszorítónak tartotta az átlagos salvadori életét, s ennek végső okát – akárcsak Izrael prófétái –, a közismert gazdasági egyenlőtlenségben látta. Izraellel ellentétben azonban El Salvadorban a gazdasági egyenlőtlenség halálos megtorlást gerjesztett, amit Romero az elnyomás legkegyetlenebb következményeként és a társadalom fejetlenségének legkézenfekvőbb megnyilvánulásaként értékelt. Ebben a helyzetben az igazságtalan és elnyomó struktúrák végső soron gyors és erőszakos halált eredményeztek, amit Romero nem csupán elítélt, hanem le is leplezett a maga teljességében, feljelentve a bűnösöket. Mikeás prófétával együtt mondta: az országban minden véráldozat árán épült. El Salvador érsekének társadalomszemlélete szerint országa súlyos bűnben élt, mert néhányan mások kárára kisajátították a föld javait, és hogy ezt az igazságtalan birtoklást megvédjék, a kétség legkisebb jele nélkül alkalmazták a néppel szembeni elnyomást és a megtorlást. A kevesek voltak, akik elnyomták a salvadori nép többségét, s vettek elégtételt rajta, azokon, kiket Isten „saját” népének nevez.
3. Az elnyomás és a megtorlás felelőseinek feljelentése
Óscar Romero túllépett azon, hogy csak elítélje a salvadori társadalom igazságtalanságait. Fel is jelentette annak felelőseit. Mint pásztor, természetesen a nép bűneit is számon tartotta, de mint próféta az alapvető társadalmi bűn felelőseit nevezte meg. Ezek pedig meglátása szerint a vagyonukat halmozó gazdagok és más, valamiféle hatalommal bíró társadalomi csoportok voltak, melyek a pénz hatalmát szolgálták ki. Romero álláspontja szerint El Salvadorban minden rossz az ország gazdasági helyzetében és a pénzoligarchia gazdagságában és magatartásában gyökerezik, hiszen ez utóbbi a gazdagságot, mint valami bálványt magának igényeli, saját törvényeit érvényesíti az egész társadalomra, és mindent feláldoz a maga érdekében. Az oligarchia tagjait a gazdagság valóságos bálványimádóinak tartotta, mert még az egyedül Istent illető értékeket is meg kívánták szerezni. Keményen meg- és elítélte az oligarchákat, mert szétrombolják Isten művét, és elpusztítják a népet. Éles kritikája azonban összefért azzal, hogy békítőleg közvetítsen olyan emberrablásokban, melyeknek az ország leggazdagabb pénzemberei estek áldozatul. Amikor pedig a szűk pénzarisztokrácia tiltakozott az ellen, hogy az egyház az osztályharcot hirdesse, emlékeztetett: valójában ők kezdték ezt a harcot azzal, hogy osztálytársadalmat hoztak létre, melyben a népet másodrendűnek tartják.
Romero világosan látta, hogy az oligarchia – hatalmának fenntartásában és érdekeinek védelmében – a hadseregre támaszkodik, ezért bálványozza a katonai hatalmat. A katonák az igazságtalan, elnyomó – és ezért bűnös – társadalmi rendszerben az oligarchia közvetlen eszközei. Ezért az érsek az oligarchia mellett a katonák és a biztonsági testületek három jellemző vonását bírálta. Elsőként a katonai vezetők szervilizmusát, mint bűnt, hiszen ennek révén az oligarchia hatalmi érdekeinek feltétlen kiszolgálói. Az irányításukkal működő hadseregben intézményesül az oligarchia. Második bírálandó jellemzőként azt emelte ki, hogy a fegyveres testület magát bálványozza. Ez egy bizonyos katonai öntudat, amely Romero szerint lehetetlenné tette, hogy az a néhány fiatal katona, aki az első Junta kormányzása alatt a nép oldalára akart volna állni, megtegye azt. Az érsek sürgette, hogy a hadsereg tagjai helyezzék a nép javát saját testületük érdekei elé. Végül harmadik elemként kritizálta a megtorlást, valamint azt, hogy a katonák, főként a biztonsági alakulatok a világ minden táján kegyetlenül, és az emberi érzések mellőzésével cselekszenek. Ennek következménye, hogy maguk is elembertelenednek, és hogy a megtorlási séma egyre inkább nemzetközivé válik. Ugyanakkor Romero bízott is a fiatal katonákban, hiszen többségük a nép egyszerű fia volt. Ők is érezhették az érsek beléjük vetett bizalmát, hiszen levélben fordultak hozzá. Ezt Romero fel is olvasta egy homílián. Helyzetük általános javítása (fizetés, ruházat…) mellett azt kérték tőle, járjon közbe azért, hogy ne küldjék őket a lakosság megnyomorítására. A legerősebb bírálat Romero részéről, a fegyveres erőket és a biztonsági szolgálat egységeit érte. Hozzájuk egy nappal halála előtt (1980.03.23.) intézett felhívást, amit ezzel a két mondattal fejezett be: Isten nevében, vagyis ennek a sokat szenvedett népnek a nevében, mely minden nappal egyre több kiáltást küld az égbe, könyörgöm és kérem önöket, sőt egyenesen megparancsolom önöknek Isten nevében: Vessenek véget a megtorlásnak!
3.1. A politikusok cinkossága
Mint a korábbiakban már említés történt róla, Óscar Romero három éves érseksége alatt (1977-80) négy kormány váltotta egymást. Az első kettővel szemben Romero alapvetően azt kifogásolta, hogy nem vitték végbe a szükséges és sürgős szerkezeti reformokat, és folyamatosan megsértették az emberi jogokat. Már ekkor faggatta a kormányt az eltűntekről, a zűrzavaros politikai helyzet sajátos salvadori áldozatairól. Aztán 1979. október 15-én puccsal olyan politikai erő jutott hatalomra, melynek kormányát a katonák már a kereszténydemokratákkal együtt alkották, előbbiek a katonai vezetést, utóbbiak a politikait tartották a kezükben. Sokan változásokat vártak a polgári erők hatalomra jutásától. Ehhez képest Romero már 1980 januárjában sérelmezte, hogy a honvédelmi miniszter személye változatlan maradt, és az eltűntekről továbbra sem beszél senki a kormány részéről. Pár hónap leforgása alatt Romero és a hozzá hasonló nézeteket képviselők azt tapasztalták, nemhogy semmi nem változott, hanem minden egyre rosszabbá vált. Ennek hatására az érsek szentbeszédben követelte, hogy a kereszténydemokraták tárgyaljanak a népi szervezetek képviselőivel. Februári felhívásában már keményebb hangon fordult a kereszténydemokratákhoz, az országban dúló erőszakos cselekedetekért a kormányt téve felelőssé. Konkrétan rákérdezett kormányban betöltött szerepükre, rámutatva arra, valójában nem kormányoznak, feladatuk csupán arra szorítkozik, hogy kifelé megpróbálják egy demokratikus ország látszatát kelteni. Ezzel azt hitetik el a nemzetközi politikai életben, hogy jelenlétükkel El Salvadorban kormányzati pozícióban van egy oligarchiaellenes alternatíva, aminek támogatására megnyerték Venezuelát és az USA-t. Azzal vádolja a kormányt, hogy politikai és egyéni anyagi érdekektől mozgatva valójában egy népellenes rendszert tartanak fent.
Március első napjaiban a kormány reformrendeleteket adott ki. Bennük Romero értelmet nem tudott felfedezni, csak ürügyet látott arra, hogy a kereszténydemokraták hatalmon maradhassanak. A halála előtti héten ismét elemezte a kormányzat politikáját, és úgy értékelte a kormánypolitikusokat, mint akik akarják, de nem tudják, illetve akik tudják, de nem akarják megoldani az ország igazi problémáit.
3.2. Az USA imperialista beavatkozása
Az észak-amerikai imperializmus nem volt Romero érsek gyakori témája. Természetesen tisztában volt azzal, hogy az úgynevezett harmadik világ népei, különösen El Salvador és a közép-amerikai régió függnek tőle. Alapállása ebben a témakörben abban foglalható össze, miszerint a nagyhatalmaknak segíteniük kell a szegény országokat, de tilos beavatkozniuk belügyeikbe. Életének utolsó hónapjaiban azonban az USA és El Salvador viszonya erőteljesebben megjelent munkásságában abból következően, hogy a kormány éppen a nemzetközi, konkrétan az USA támogatása révén tudta fenntartani, sőt igazolni magát. Romero közhírré tette és leleplezte az USA beavatkozását a salvadori eseményekbe, sőt levelet írt Jimy Carternek (1980. 02. 24.), melyet nyilvánosan fel is olvasott. Ebben megerősítette a népek önrendelkezéshez való jogát, és tisztázta a segítség fogalmát is az adott helyzetben, kijelentve, hogy az amerikai kormány segítsége nem a salvadori kormány, hanem a salvadori nép segítségét kellene hogy jelentse, oly formán, hogy annak önrendelkezési jogát ne sértse. Éppen ezért kifogásolta, hogy az USA „segítsége” katonai segítség és fegyveres beavatkozás formájában történt meg, ami fokozta a meglevő elnyomást. Igazi segítségnek azt javasolta, a Carter-kormány gyakoroljon nyomást a salvadori kormányra, hogy az vessen véget a megtorlásoknak, és orvosolja az eltűntek problémáját. Az USA, intervencióját igazolandó, folytosan az emberi jogok védelmére hivatkozott és arra, hogy katonai segítsége humánusabb eljárásra kötelezné a salvadori Fegyveres Erőket és a Biztonsági Szolgálatot. Romero erre kimérten csak így válaszolt Carternek: Kérem, ha valóban meg akarja védeni az emberi jogokat, akkor egyszerűen tiltsa meg, hogy katonái segítséget adjanak a salvadori kormánynak. (1980.02.17.)
3.3. Az igazságszolgáltatási szervek korrupciója
E kérdésben Romero egyrészt megállapította, hogy a törvények a hatalmon levők érdekeit védik a szegényekkel szemben. Ebből a nézőpontból ítélt el olyan törvényeket, mint például a Közrend védelme és garanciája, az Ostromállapotot elrendelő határozat, továbbá az új reformtörvények. Emellett korruptnak tartotta az igazságszolgáltatási rendszert, hiszen mindennapos volt, hogy a letartóztatottak és az eltűntek sorsa érdekében benyújtott kérvények utat tévesztettek, és a tisztességes ügyvédek ezernyi akadályba ütköztek munkájuk során. Éppen ezért támogatott az érsek bármilyen más szervezetet, amely a szegényeknek adott segítséget a törvény előtt (Jogi Segélyszolgálat, az Emberi Jogok Bizottsága). Az intézményesült törvénytelenség már 1978-ban oly mértékű volt, hogy Romero – szintén homíliában –, nyilvánosan tette szóvá a letartóztatottak elleni kínzásokat, hogy a bírák azokat elhallgatják, s nemkülönben a bírák megvesztegetését. Ezek után polémiába is keveredett a Legfelsőbb Bírósággal, melynek során a probléma lényegéig hatolt, tételesen felsorolva az alkotmányban lefektetett jogokat, az alapvető emberi jogokat, amelyeket az országban naponta megsértenek: a Habeas Corpust, az élethez, a szabadsághoz, a tulajdonhoz való jogot, az ország szabad elhagyásának jogát.
3.4. A közmédia valósághamisítása
A közmédiáról – tapasztalata alapján – Romero úgy vélekedett, hogy az – az elhallgatás, a manipuláció és a valóság elferdítésével – az igazságtalanság fenntartását szolgálja. E jelenség végső magyarázatát abban látta, hogy valójában a hatalmon levők ellenőrzik a közmédiát, és abból minden, kontrolljukon kívül eső szervezetet kizárnak (népi szervezetek, katolikus egyház), sőt akár bombázással fizikailag is megsemmisítik a híradó állomásokat. Bűnösnek jelentette ki a közmédiát abban is, hogy különösképpen hamis képet fest a katolikus egyházról, valamint hogy teljes és általános tájékozatlanságban tartja a lakosságot. 1979-es beszédeinek utolsó vádpontjaként a közmédia valósághamisításáról azt említi meg, hogy az bűnrészese a salvadori elnyomásnak. Romerót igen érzékenyen érintette a közmédia ilyen állapota, hiszen az igaz szó számára a felszabadulás felé vivő eszköz volt, melyre maga is nagy hangsúlyt fektetett az életében. Rádiós homíliáit több ezer hívő és igaz szóra vágyó salvadori hallgatta.
3.5. A vallás valósághamisítása
Pásztorként Romero mindenkitől a vallás helyes gyakorlási formáját várta el, bírálta a vallás elleni vétkeket, még ha azok helyes irányt is akartak követni. Prófétaként a vallás nevében elkövetett bűnöket számlálta elő, a hamis vallást és a hamis vallási vezetőket. Bírálata azonban velük szemben nem volt oly kemény, mint más területen. Érsekségében alapvetően egy igazságot kereső és hatalmasok által üldözött egyházat látott. Ha ettől valaki mégis eltért, akkor pásztorként a személyes korrekciót alkalmazta, és nem a nyilvános kritikát. Ha tisztában is volt azzal, hogy nem mindenben értettek vele egyet egyházi vezető társai vagy a Vatikán bizonyos körei, igyekezett kapcsolatot tartani velük, hogy elkerülje a megosztottságot és a nyomában járó botrányt. De mit is értett ő hamis valláson? Azt a hagyományos vallásképet, amely nem veszi tudomásul az igazság érvényesítését. Amely kiszolgálja a hatalmon levők igényeit elhallgatva az igazságot akkor, amikor ki kellene azt mondani, nemkülönben amikor az eukarisztia bemutatása az elnyomó rendszerek igazolására szolgál. Ő maga megtagadta, hogy a kormány kérésére nekik misét celebráljon, hogy jelen legyen politikai vagy katonai rendezvényeken. Társai közül ellenben ezt többen megtették.
4. Prófétai reagálás: megtérés, büntetés és a szabadulás reménye
Romero beszédeiben annak kemény hangvétele és komoly kritikai tartalma ellenére, a jó hírt, a megváltás lehetőségét hangsúlyozza, amihez bírálata iránymutatás. Kritikája tehát szorosan egybeforr azzal a papi küldetésével, hogy a népben a reményt erősítse. Pásztorként minden salvadorit, prófétaként azonban a bűnösöket, az oligarchákat és a bűnrészeseket hívja megtérésre. Ha felhagynak az igazságtalansággal, az erőszakkal, változtatnak attitűdjükön, értékeiken és érdekeiken, szívet cserélnek, és a bűnös struktúrákat is megszűntetik, akkor elnyerhetik az üdvösséget. Ha azonban ez elmarad, akkor a bűn következménnyel jár, a büntetés a sötét jövőben nem késlekedik. És a bűn a bűnösök fejére száll, még ha az egyházról legyen is szó. A változások pedig eljönnek, az egyházzal együtt vagy nélküle. Az egyház feladata, hogy a népet elkísérje ezen az útján, de ha ezt nem teszi meg, akkor történelmileg elszigetelődik. Fölösleges lesz panaszkodni, ha eljön a büntetés órája valamilyen konfliktus formájában, fölösleges lesz megpróbálni visszafogni kitörését, hiszen hosszú évek elnyomása érlelődik meg benne.
Romero beszédeiben hangsúlyos a remény, remény Istenben, remény a népben keresztény és szervezeti értelemben is. Ez utóbbit úgy érti, hogy csak a szervezett nép képes felülmúlni a társadalmi igazságtalanságokat. Ezért ő maga támogatta a nép szerveződését, igyekezte azt irányítani akár kritikai úton is. De nem politizált, még politikai fogalmakat sem használt. Elnyomókat látott és kisemmizetteket, oligarchákat és a népet, nem pedig jobb vagy bal oldalt. Ugyanakkor kifogásolta a népi szerveződésben, hogy néha abszolutizálják a szerveződést, ez utóbbi túlnőtt a célokon. Bírálta továbbá a népi szervezetek megosztottságát, a szektarianizmust, azt is, ha szélsőségesen politikát vittek mindenbe kijátszva az emberek érzelmeit, és ha e szervezetek maguk is erőszakot alkalmaztak. Mindezek ellenére a népi szerveződéseket szükséges mozgalomnak ítélte meg, becsületes küzdelemnek az ország megszabadítására. E remény történelmi megvalósítását népi projekt néven emlegette, melyben utolsó eszközként a fegyveres harcot is elképzelhetőnek tartotta. Sobrino e történelmi dimenzió fényében vizsgálja Romero, mint igaz próféta teológiai és eszkatológiai dimenzióját.
A mártírok ereje
Romero érsek, akárcsak a vértanúk, halála után is élt és él Latin-Amerikában és a keresztény világban. 2015-ös boldoggá avatásával ez most megerősítést nyert intézményi részről is. Társai a prófétai beszédben már 1980-ban örököseinek érezték magukat. Ennek illusztrálására idézek egy részletet annak a tizenegy püspöknek a nyilatkozatából, akik különböző országok képviseletében kísérték el utolsó útjára Romerót.
Habár néha féltünk tőle, nem lepett meg minket meggyilkolása. Nem lehetett más a sorsa, és ha hű volt Jézushoz, velünk együtt osztozott népeink fájdalmában. De tudjuk, hogy Romero érsek halála nem elszigetelt eset, hanem része azon egyházi tanúságtételnek, amelyről Medellínben és Pueblában döntöttek: az Evangéliumból kiindulva állást foglalni a szegények és elnyomottak mellett. Ezért most Romero érsek mártíromságának révén jobban megérthetjük a halált, legyen az éhezéstől vagy betegségtől való, ezt az állandó valóságot, amely jelen van a latin-amerikai népek életében. Ugyanígy megérthetjük az utóbbi évek keresztáldozatait, amelyet a bebörtönzött, megkínzott, megölt parasztok, egyszerű lakosok, munkások, diákok, papok, szerzetesek és püspökök szenvedtek el csak azért, mert hittek Jézus Krisztusban, és szerették a szegényeket. Ezek a keresztáldozatok, akárcsak Jézus halála, az emberi igazságtalanság hozadékai, és ugyanakkor a feltámadás csírái is.
Romero érsek holtteste és annyi gyilkosság előtt szeretnénk megismételni tiltakozásunkat és elítélésünket; szeretnénk kérni, mint ahogy azt Romero érsek is tette az utolsó homíliájában, hogy parancsoljanak megálljt az elnyomásnak az egész kontinensen, és ma különösképpen El Salvadorban, ebben az oly sokat szenvedett és általunk oly hőn szeretett országban. Szeretnénk imádkozva kérni az Úrtól, mint ahogy azt a jelenlévő többszázezer ember is kéri, hogy ne csüggedjen hite e népben, és küldjön neki új pásztort, aki az ő nyomdokaiba léphet. Végül pedig mi, püspökök és egyházaink is szeretnénk elkötelezni magunkat Romero érsek útján.
Szeretnénk befejezni az ő golyók által meghiúsított, befejezetlen miséjét. Óscar Romero érsek a felszabadítás mártírja, élő példája egy olyan pásztornak, amit megkövetel az Evangélium, amilyet Puebla akart. Kérjük Jézus kegyelmét neki és a kontinens szegényei számára. Szintúgy kérjük, hogy még kitartóbbak legyünk a szegények és az elnyomottak, azaz Isten kiváltságosai iránti elkötelezettségünkben, valamint eltökéltek, szilárdak maradjunk az igazságért folytatott küzdelemben és abban, hogy tanúságot tegyünk Istenről és az ő valódi országáról.
FORRÁS
1 Testimonios de la Iglesia en América Latina 1978-1982. In: Signos de vida y fidelidad. CEP, Lima, 1983, 462. Fordította: Lévainé Kovács Marian és Patkós Bence) [vissza]
2 (Magyar Kurír, Romero érsek boldoggá avatási ügyében tartottak sajtótájékoztatót, 2015. február 5.) [vissza]
3 (Sobre Monseñor Óscar Romero-Comités Romero, www.comitesromero.org/romero.htm) [vissza]
4 (Új Ember, Népemmel együtt támadok fel, 2015. május 11.) [vissza]
5 (Magyar Kurír, Romero érsek boldoggá avatási ügyében tartottak sajtótájékoztatót, 2015. február 5.) [vissza]
6 (Keresztény Mandiner, Ferenc pápa zöld jelzést adott Óscar Romero boldoggá avatásának, 2013. április 24, Népszava, Közeledés a felszabadítás teológiájához, 2015. 05. 11.) [vissza]
7 (Népszava, Közeledés a felszabadítás teológiájához, 2015. 05. 11.) [vissza]
8 (www.lanacion.com.ar, 2015.05.23.) [vissza]
9 (https://es.wikipedia.org/wiki/Comisi%C3%B3n_de_la_Verdad_para_El_Salvador) [vissza]
10 (https://en.wikipedia.org/wiki/Roberto_D’Aubuisson, Carlos Dada: Así matamos a monseñor Romero, El Faro, 22 de marzo de 2010, www.elfaro.net/es/201003/noticias/1403) [vissza]
11 (Carlos Dada: Así matamos a monseñor Romero, El Faro, 22 de marzo de 2010, www.elfaro.net/es/201003/noticias/1403) [vissza]
12 (Új Ember, Népemmel együtt támadok fel, 2015. május 11.) [vissza]
13 (Ricardo Sol, Para entender El Salvador, Departamento Ecuménico de Investigaciones, San José, Costa Rica, 1980. 73.) [vissza]
14 (Voces, El Salvador: el conflicto de ideas entre liberales y conservadores, 2014.03.31.) [vissza]
15 (Jon Sobrino: Óscar Romero. Profeta y mártir de la liberación, Centro de Estudios y Publicaciones, Lima, 1981. 9–50.) [vissza]
16 (Az általam használt: Testimonios de la Iglesia en América Latina 1978-1982. In: Signos de vida y fidelidad. 461-463.) [vissza]
17 (Patsch Ferenc SJ: A felszabadítás teológiája – korunkban, www.sapientia.hu/hu/.../A+felszabadítás+teológiája+-+mai+szemmel.pdf [vissza]
Bárdossy László Teleki Pál öngyilkossága után lett Magyarország miniszterelnöke (1941. április 3.-1942. március 7.) Természetesen fogadta a kormányzói kinevezést, mivel fanatikusan hitt a nácik győzelmében, egy új Európa létrejöttében, s főként abban, hogy Hitler segítségével ő fogja beteljesíteni minden magyar leghőbb vágyát, az integer, „történelmi” Magyarország feltámasztását. Ezzel a tettével beírhatná a Bárdossy nevet a magyar történelembe. Egy ilyen „glóriával” akár be is betonozhatja magát a kormányfői pozícióba. Milyen politikus lenne, akit ilyen távlatok ne csábítanának el? Vágya valóban teljesült: ellenkező előjellel ugyan, de beírta magát a történelembe.
Kétségtelen, hogy nagy tudású férfi és tapasztalt diplomata volt, ám osztályérdekeinek kötöttségei miatt képtelennek bizonyult arra, hogy felmérje a nemzetközi erőviszonyokat, a világpolitika kérlelhetetlen realitásait. Ő csak azt látta, amit látni szeretett volna. Lenyűgözte és elvakította Európa hitleri leigázásának tempója. A Führer alig két esztendő alatt magáénak tudhatta Európa nagy részét. Ez hadtörténeti bravúrnak számított. Az egy életre Hitler oldalán elkötelezett magyar politikusok sorra dezertáltak, ám Bárdossy még mindig a Führer végső győzelmével ámította az országot – és bizonyára önmagát is. Kinevezésekor nagy kérdés volt, hogyan fog sáfárkodni a horthysta elkötelezettséggel: a trianoni határok revíziójával, a zsidókérdés megoldásával, a szovjetellenes háborúval, a fasisztoid rendszer megóvásával. Kormányfői tevékenysége során az ország bel- és külpolitikája jobbra tolódott, s ennél fogva Bárdossy regnálásával az ország helyzete a mélypontra süllyedt, előfutára lett a totális fasizmusnak, melybe Sztójay Döme, majd Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztes párt vezetője juttatta az országot.
Napjainkban a konzervatív-nemzeti jobboldal a szélsőséges radikálisokkal együtt azt a morbid gondolatot dédelgetik, hogy elérjék Bárdossy hivatalos rehabilitációját, minthogy a mai elit egy része a zsidókérdés „megoldásában” játszott szerepét (implicite) bocsánatos bűnnek, a Szovjetunió elleni háborúját, a bolsevizmus leküzdésére tett (sikertelennek bizonyult) kísérletét pedig egyenesen történelmi érdemnek tekinti. A MIÉP az ex-miniszterelnök szülőföldjén, Szombathelyen a helyi Ferences templomban misét mondatott, mely a városban kisebb vihart váltott ki. Bárdossy Lászlót ezek a körök nem háborús bűnösnek, hanem a szocializmus útjára lépett rendszer áldozatának tekintik. Népbírósági perét nem a történelmi igazságszolgáltatás jogos és szükségszerű aktusaként fogják fel, hanem a bosszú megnyilvánulásának, az 1945 utáni rendszerváltás első koncepciós perének. A volt kormányfőt Schmidt Mária történész, a Terror Háza főigazgatója egy kirakatper áldozatának tekinti. Csurka István, 2001-ben a Legfőbb Ügyészségnél perújrafelvételt kezdeményezett. E fronton egyelőre mély hallgatás van, úgy látszik, az illetékesek még várnak, még nem tekintik az időt alkalmasnak arra, hogy rehabilitálják a magyar szélsőjobboldal egyik prominens vezetőjét. Ők nem egy embert, hanem az egész horthysta garnitúrát akarják feloldani elévülhetetlen bűneik alól. Az 1989–1990-ben kialakult rendszer jellegét jól mutatja, hogy a mai udvari történészek miként viszonyulnak tegnapjukhoz, miként ítélik meg azokat a történészeket, politikusokat, teoretikusokat, akik kialakították a retrográd rezsim arculatát és annak szellemében tevékenykedtek. Bárdossy László tisztára mosása szerves része a Horthy-rendszer legitimálására irányuló törekvésnek.
Néhány előzetes adat
Bárdossy László 1890. december 10-én született Szombathelyen, kisnemesi hivatalnoki családban (A Bárdossy klánnak Mária Terézia adományozott nemesi címet 1768-ban). Édesapja, B. Jenő miniszteri tanácsosi rangban szolgálta a közügyet. László középiskolai tanulmányait a ma Szlovákiához tartozó Eperjesen (Prešov), jogi stúdiumait Budapesten, Berlinben és Párizsban végezte, egyetemi diplomáját 1912-ben szerezte meg. Tanulmányainak elvégzése után a külügyminisztérium sajtóosztályára került, majd hamarosan annak vezetője lett, 1926-ban már a miniszteri tanácsosi rangot nyerte el. 1930-ban lépett diplomáciai pályára, ekkor küldték Londonba, utána pedig 1934-ben Bukarestbe. Az ambiciózus és professzionista diplomata teljesítményét felettesei kellőképp honorálták: 1941-ben a Teleki kormányban már elnyerte a külügyminiszteri tárcát. Ebben a beosztásában nem sokáig brillírozhatott, minthogy – amint említettük – Teleki Pál öngyilkossága után azonnal a kormány élére került. Olyan időszakban, amikor már javában folyt a második világháború, a németek villámháborúval maguk alá gyűrték Lengyelországot, a Benelux államokat (Belgium Hollandia, Luxemburg), Franciaországot, Dániát, Norvégiát, s készültek megalomániás tervükre, a Szovjetunió megtámadására, megsemmisítésére, egy részének bekebelezésére. Minthogy az angolszászok ez idő tájt egy balkáni partraszállás gondolatát dédelgették, Hitler – a front déli szárnyának védelmére törekedvén – a Barbarossa-terv (az első szocialista ország lerohanásának katonai stratégiája) megvalósítása előtt meg akarta vetni lábát Dél-Európában is. Ezért került sor Jugoszlávia, Görögország és Albánia megszállására. Hitler a Balkánra irányított német erők számára átvonulási lehetőség biztosítását „kérte”, Horthytól, magyar katonai partnerség esetén ígéretet téve Bácska és a muraközi magyarlakta területek visszacsatolására. Horthyék nehezen tudtak volna kitérni, de nem is állt szándékukban elutasító álláspontra helyezkedni, minthogy ebben a kalandban a revíziós törekvések valóra váltásának újabb állomását és annak igazolását látták, hogy a nácikkal kell szövetkezniük. Horthy – lelkiismereti okok miatt – nem tudott, Bárdossy politikai meggyőződése miatt nem akart szakítani Hitlerrel. Teleki Pálnak erről más volt a véleménye. Ő semmiképpen sem akart a balkáni kérdésben szembe kerülni az angolszászokkal. Eden, angol külügyminiszter ugyanis jegyzéket küldött Telekinek, melyben egyértelműen közölte: ha Magyarország átengedi területein a Balkánra törő német csapatokat, számoljon a diplomáciai kapcsolatok megszakításával: Ha Magyarország a támadáshoz bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok védése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel a szovjet) hadüzenetével is kell számolnia. Ez a demars annyira egyértelmű volt, hogy a magyar miniszterelnök nem találva kiutat, mint ismeretes, főbe lőtte magát. (Azok csupán elvetendő legendák, miszerint a miniszterelnököt a németek gyilkolták meg.) Teleki úgy látta, két lehetőség között választhat: vagy részt vesz a németek szövetségeseként a jugoszláviai háborúban, vagy aktívan ellenáll Hitler ez irányú követelésének. Tartva a német megszállásától, Magyarország függetlenségének felszámolásától az utóbbi elgondolást is elvetette. Egy harmadik „megoldást” választott.
Bárdossy László a magyar kormány élén
A miniszterelnök nem tudott tehát a rossz és a még rosszabb között választani. Azzal az adott helyzetben valóban számolni lehetett, hogy a diadalittas németek bármikor átminősíthetik Magyarországot szövetségesből ellenséggé, annak minden következményével együtt. Más kérdés, hogy W. Churchill – Teleki öngyilkosságának hatására korrigálta Edent: amíg a magyar csapatok nem kerülnek szembe a szövetséges haderőkkel, a hadüzenettől eltekint. A Szovjetunió is elítélte a Jugoszláviával kötött megnemtámadási szerződés felrúgását. A német „kérésre” a magyar kormányzó nem semlegességi politikával reagált, hanem a szétesett déli szomszéd megtámadásával. Valóban nehéz, sőt lehetetlen választ adni arra a kérdésre, „mi lett volna ha”, Magyarország megvédi semlegességét a hitleristákkal szemben. Csak feltételezhetjük, hogy már 1941 áprilisában bekövetkezik, ami 1944. március l9-én következett be. Ilyen típusú aktív magatartás Horthytól és Bárdossytól, de a magyar elit nagy részétől sem akkor, sem később nem volt várható (lásd Magyarország német megszállását, 1944. március 19-én, amikor a már meggyengült hitleri erőkkel szemben sem tanúsítottak ellenállást). Ennek a felelőtlen, agresszív politikának végrehajtására Horthy a legalkalmasabb kormányfőt Bárdossyban látta, ismerve kritikátlan germanofil beállítottságát, ugyanakkor emlékirataiban – eléggé vitatható módon – ezt írta: Diplomáciai pályafutásánál is fontosabb szerepet játszott kinevezésénél az a tény, hogy belpolitikában minden irányban független volt. Nemcsak minisztertársai, hanem a parlament körében is általános rokonszenvnek örvendett. Látni fogjuk, Bárdossyt nem nevezhetjük pártatlan politikusnak. Ugyanakkor – hogy elkerülje a konkrét és tárgyszerű jellemzést –, hozzáfűzi: Miniszterelnöki tevékenységének megítélése nem egészen könnyű, egyik-másik cselekedetére ma sem találok magyarázatot. Találhatott volna, nem is olyan nagy kereséssel, hiszen a miniszterelnök élete nyitott könyv volt. Sohasem tagadta Hitler-barát beállítottságát. Vallotta: a trianoni békediktátum felülvizsgálata, vagyis a magyarság jövőbeli sorsa elválaszthatatlan a nácik revansista nagyhatalmi politikájától. A Nyugat ellehetetlenítését kikerülhetetlen feltételnek tartotta mind a németek, mind a magyarok első világháborús sérelmeinek orvoslásában. Úgy gondolta, ezt a nagy történelmi munkát Magyarország egyedül sohasem tudná elvégezni. Történelmi rövidlátásra vall mindazonáltal az a hiedelme, miszerint a nácik Magyarország szilárd és megbízható barátai lettek volna. Bárdossynak ismernie kellett Hitler Mein Kampf című, a világnak szánt nemzetiszocialista bibliáját, melyben részletesen és egyértelműen megfogalmazta a németek jövendő külpolitikáját.
Bárdossy László némi késedelemmel csak április 24-én tartotta meg programbeszédét a képviselőházban, mivel szerette volna kivárni a délszláv háború befejezését. Beszédében a németek és a nyilasok lecsillapítására bejelentette, hogy előkészületben van az újabb zsidótörvény, továbbá alkotmányreformot és a német kisebbséget érintő pozitív diszkriminációt helyezett kilátásba. Az újdonsült kormányfő programbeszédét nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel. A nyilasok támadták, mert úgy vélték, Bárdossy ellopta az ő programjukat, s azt ellenük akarja fordítani. Amikor Bárdossy László átvette a kormány irányítását, rászakadt a délvidéki kérdés megoldásának terhe. Ám úgy vélte, ott áll mellette a német haderő. Az sem ekkor, sem később fel sem merült benne, hogy ezt a hadsereget is le lehet győzni. Amiért Teleki Pál gróf öngyilkos lett, azon Bárdossy László skrupulusok nélkül túltette magát: a németek oldalán megtámadta a felbomló Jugoszláviát. Trianon után minden magyar miniszterelnök fő feladatának a határ revíziót tekintette. Ezzel a nagy nemzeti tettel akarták nevüket bevésni a tankönyvekbe, amellett hogy a határmódosításokkal megnagyobbodott területtől az arisztokrácia olthatatlan földéhségének kielégítését is remélték. Horthyék ezzel a cselekedettel léptek be a második világháborúba a németek oldalán. Tévedés Magyarország belépésének időzítését a kassai provokációval összekapcsolni. Miután a németek balkáni támadása a világháborús cselekmények része volt, s ebben hazánk is részt vett, a belépést ettől az akciótól kell számítanunk. A felbomlott Jugoszláviában olyan katonai diktatúrát vezettek be, mely pontos képmása volt a Horthy-rendszernek. Feketehalmy Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, a honvédek, tábori csendőrök egész engedelmes hada szolgálta ki vérszomjas parancsnokaikat. A csapatok azzal az ürüggyel mentek a délvidékre, hogy megvédjék a szerbek által fenyegetett helyi magyarságot, valóságos indíttatásuk azonban nacionalizmustól, irredentizmustól, antiszemitizmustól (és félelemtől) táplált gyűlöletük kiélése volt. Megbízhatónak tartott adatok szerint csaknem ötezer embert gyilkoltak le, lőttek a jeges Dunába (szerbeket, magyarokat, zsidókat). A fővezér memorandumában az alábbi indoklással intézte el a balkáni kérdést: Április 8-án a jugoszlávok repülőtámadások egész sorát intézték magyar városok, köztük Szeged, Pécs és Körmend ellen. Április 10-én kikiáltották az önálló horvát államot. Ugyanakkor aggasztóan nagy számban érkeztek hírek a szerb bandák erőszakosságairól, amelyeket a jugoszláv területen élő magyarokkal szemben elkövettek. Csak ezután adtam ki a parancsot csapatainknak Bácska megszállására. Az úgynevezett „újvidéki razzia” – Feketehalmyék kegyetlenségei – országszerte és külföldön is nagy felháborodást váltottak ki. Az ellenzék erről nem hallgathatott, ha nem akarta támogatóit elveszíteni. (Lásd Bajcsy-Zsilinszky Endre, Rassay Károly, Peyer Károly, Bethlen István memorandumait, melyekkel ostromolták Bárdossyt az atrocitások kivizsgálása érdekében, követelve azok elkövetőiknek szigorú megbüntetését.) A miniszterelnök ígéretet tett a vizsgálat mielőbbi lefolytatására, ám Horthy a hóhérok védelmére kelve ezt megakadályozta ezt. A kormányzó mentegeti önmagát, amikor emlékirataiban ezt írja: Senkit sem bánthatott jobban az újvidéki gonosztett, mint éppen engem, hiszen mindig az volt a legfőbb törekvésem, hogy a magyar hadsereg becsületét tisztán és szeplőtlenül őrizzem meg. (A honvédség ukrajnai tömeggyilkosságai, melyet a védtelen orosz-ukrán lakossággal szemben elkövettek, ugyancsak nem vált a magyar hadsereg becsületére. És kizártnak tartom, hogy e gyalázatos történtekről a fővezér ne tudott volna. A kormányzó Jány Gusztáv vezérezredest magas kitüntetésben részesítette a keleti fronton tanúsított helytállásáért.) A háború végső szakaszában Feketehalmy és tábornokai a németekhez menekültek, hogy elkerüljék (az őket nem is fenyegető) felelősségre vonást. Horthy – a külföldi nyomás súlya alatt – megálljt parancsolt az újvidéki népirtásnak. A fővezéri utasítás ellenére a genocídium nem maradt abba azonnal. A felszabadulás után a magyar és jugoszláv népbíróság mondta ki a tettesek felett a legsúlyosabb elmarasztaló ítéltet. Ám a Jugoszlávia elleni magyar katonai akció kétségtelenül terület- és lakosság gyarapodással járt: 11 ezer 417 négyzetkilométerrel lett nagyobb az ország területe, lakossága l millió huszonötezer-ötszáznyolc fővel bővült.
Amikor hazánk a lét- és nemlét mezsgyéjén táncolt, Bárdossy 1941 júliusában beterjesztette a parlamentben a harmadik zsidótörvényt (1941/XV. tc.). Ez a rendelkezés (nürnbergi mintára) a „zsidó” fogalmát faji alapon határozta meg. (Izraelitának az számított, akinek legalább két nagyszülője zsidó vallásban született.) Ez a törvény már nem kímélte meg a kikeresztelkedett izraelitákat sem. Tiltotta a zsidók és nem-zsidók közötti házasságot (vegyesházasság), a szexuális kapcsolatokat (fajgyalázás). A magyarok egy részét ezzel törvényen kívül helyezték. Ezek az intézkedések megalapozták a békés szigetnek hitt Magyarországtól menedékjogot kért külföldi zsidóság deportálását. 1941-ben Kamenyec-Podolszkijba deportálták a külföldről Magyarországra menekült zsidókat, ahol a húszezer főnyi üldözöttet a nácik kivégezték. A németek 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót. Kialakult a második világháború fő frontja, amelyen végső soron eldőlt a háború kimenetele. Mint említettük, a Barbarossa-terv nem követelte meg Horthyéktól a háborúba való belépést, megelégedett a magyar felvonulási területtel, búzával és olajjal. E „kímélet” mögött az a fondorlat rejlett, hogy Hitler tisztában volt azzal a magyar versengéssel, mely Szlovákiával és Romániával folyt a Trianon következtében elszakított magyar területek megtartásáért, illetve visszaszerzéséért. Ez a feleket arra kényszerítette, hogy megharcoljanak Hitler kegyeiért. A náci vezetés tisztában volt azzal, hogy ez a körülmény Magyarországot kérés vagy követelés nélkül is a belépésre fogja kényszeríteni. A németek ugyanis szövetségeseik rovására további engedményeket már nem voltak hajlandók tenni Horthynak. Erről a kérdésről Jodl német tábornok így nyilatkozott: Minden magyar segítséget mindenkor elfogadunk. Semmit sem akarunk követelni, de mindent, amit önként felajánlanak, elfogadunk. Szó sincs róla, hogy nem akarnánk Magyarország részvételét. Halder így foglalt állás: Most az a fontos, hogy a magyar katonai fórumok mozgásba hozzák a politikai vezetést, hogy azok maguktól ajánlkozzanak. Németország nem támaszt követeléseket, mert azért meg kell fizetni, azonban hálás minden támogatásért.
Molotov szovjet külügyminiszter a német támadás megindulása után magához kérette Kristóffy József követet, és közölte vele: a Szovjetuniónak Magyarországgal szemben nincsenek támadási szándékai, és ha Magyarország semleges magatartást tanúsít Moszkva hajlandó jóváhagyólag tudomásul venni a bécsi döntéseket. Bárdossy a kormányzó elől eltitkolta Kristóffy üzenetét. Hitlerék villámháborús sikerében bízva (a vezérkar néhány hétre becsülte a szovjet kapituláció bekövetkeztét) sietett, nehogy lemaradjon a nagy háborús kalandról, ám szüksége volt valamiféle ürügyre a szocialista ország elleni háborúba történő belépéshez, ezért ötölte ki a magyar és a német vezérkar együttesen a casus bellit, a kassai provokációt. 1941. június 26-án bombatámadás érte Kassát és Rahót. Alig hullottak le a bombák, azonnal szárnyra kapott a döbbenetes hír: a Szovjetunió megtámadta Magyarországot! Ez a rágalmazás nélkülözött minden logikai alapot, minthogy a Szovjetuniót lekötötték a német támadás visszaverésével összefüggő erőfeszítések, semmi érdeke nem fűződött tehát ahhoz, hogy újabb és újabb frontok nyitásával nehezítse saját helyzetét. Ezt nem hagyhatjuk válasz nélkül – érveltek ugyanakkor Bárdossyék, a magyar becsület védnökei.
E tanulmány írójának módja volt elbeszélgetni azzal a pilótával, aki a gépet vezette, mely Krudy Ádámot, a kassai repülőtér iskolájának parancsnokát vitte a támadó gépek közelébe, s aki meggyőződhetett arról, hogy az akciót felségjel nélküli Heinkel típusú (német) gépek hajtották végre. Krudy ezt azonnal jelentette Bárdossynak, aki megparancsolta, hogy a látottakat senkivel se ossza meg. Amikor Bárdossy bejelentette a parlamentben, hogy Magyarország a kassai provokáció miatt hadiállapotba került a Szovjetunióval, a rosszul, korszerűtlenül felszerelt 40 000 főnyi gyorshadtest már menetben volt a szovjet föld belseje felé. A magyar csapatok 2000 kilométer mélyen hatoltak be, és elfoglalták hadállásaikat. Annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg a váratlan támadás miatt még nem tért magához, a magyar erőknek minden lépésért meg kellett küzdeniük, aminek következtében nagy vérveszteséget szenvedtek el. Ezzel magyarázható, hogy a behatoló, erősen megcsonkult egységeket 1941 őszén visszavonták a frontról, s a harcoló csapatok helyett a német vezérkarral egyetértésben megszálló egységeket küldtek oda. A miniszterelnök rövid nyilatkozata a parlamentben így hangzott: Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjetunió népellenes és minősíthetetlen magatartását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadás következtében Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállt. A nyilatkozatot a T. Ház tudomásul vette, csak néhányan tiltakoztak a háborúba való belépés ellen, de az antibolsevista és nacionalista hangerő elsöpörte őket. A német hadsereg előretörése erősítette a többség „töretlen” hitét Hitlerék győzelmében, mely – reményük szerint – közelebb hozza a történelmi Magyarország feltámadását. Horthy emlékirataiban azt állítja, hogy korábban ellene volt a Szovjetunió elleni háborúnak, de a kassai provokáció miatt felülvizsgálta álláspontját. Ezt az állítást cáfolja a kormányzó Hitlernek küldött levele, mely szerint Magyarország volt Európa első antibolsevista állama, ezért sértőnek tartja, hogy a Szovjetunió megtámadásánál ezt nem méltányolták. A Hitlerrel folytatott beszélgetés során Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke felvetette: geopolitikai megfontolásokból kívánatos lenne, ha Transz-Kárpátia néven a galíciai területek is Magyarországhoz kerülnének. A németek ezt a kérést nem vették jó néven, de nem is vetették el egyértelműen. Horthyék azt remélték, sikerül elérniük, hogy korlátozott kontingenssel válthassák ki a háborúban való részvételt, s ha ez elegendőnek bizonyulhat, akkor a részvétel fejében újabb „bécsi döntésekkel” folytassák a trianoni sérelmek orvoslását. Rosszul mérték fel szövetségesüket. A németek követeléseikben egyre mohóbbak lettek, újabb és újabb magyar erők kiküldését követelték, amit a Bárdossy-kormány teljesített is. A kormány német ösztönzésre hadat üzent Angliának (1941. december 7.), majd az Amerikai Egyesült Államoknak is (1941.december l2.). A stréberek koncot reméltek. Sorra tették az engedményeket, mígnem hozzájárultak ahhoz is, hogy kiküldjék a keleti frontra a Jány Gusztáv vezette második magyar hadsereget. (Közismert, ez a hadsereg 1943. január 13-án megsemmisítő vereséget szenvedett az akkor már megállíthatatlan lendületben támadó szovjet hadseregtől.) Bárdossy László azt is engedélyezte, hogy húszezer sváb fiatalt besorozzanak a német SS-be.
A Szovjetunió elleni villámháború csődöt mondott. Ennek következtében rések keletkeztek a német győzelemben korábban vakon bízók táborában. Felerősödött a huzavona a részvétel mértékét illetően. Amikor 1941 telén a német hadsereg elszenvedte első komoly (ám végső soron történelmi) vereségét Moszkvánál, megnőtt a szkeptikusok tábora. Egyre kevesebben hittek Hitlerék győzelmében, s abban, hogy a mind kritikusabbá váló gazdasági, politikai és katonai helyzetben Bárdossy László képes lesz megmenteni az országot, s főképpen a rendszert a teljes összeomlástól. Napirendre került a kormány leváltása, s egy olyan miniszterelnök kinevezése, aki a kialakult drámai körülmények között az elit érdekeinek szem előtt tartásával kiutat talál ebből a helyzetből. Bárdossy legfőbb politikai küldetését abban látta, hogy sikerrel vívjon meg a hitleristák oldalán egy olyan háborút, melynek magyar célja a fasisztoid Horthy rendszer fennmaradása és megszilárdítása a történelmi Magyarország kitágult keretei között. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy megfeledkezett volna a fő célok érdekében olyan politikai-rendészeti feladatokról, mint a baloldali, mindenekelőtt a kommunista mozgalom elfojtása. Bárdossy László ugyanis – a horthysta tábor legnagyobb részéhez hasonlóan – a kommunistákat – joggal – úgy kezelte, mint akik nem állnak Horthy háborújának oldalán, ezért a hátországban esetleg lázítanak, szabotáltak, esetleg információkat szolgáltathatnak az ellenségnek. Potenciális hazaárulóknak tekintette tehát őket, akikkel szemben érvényben kell tartani az 1921/III. törvénycikket. A háborús intézkedések nehezítették az ellenállást, de teljes mértékben nem fojtották el. A kormányfő ügyelt arra, hogy a tömegekkel szemben ne feszítse túl a húrt, mivel tisztában volt azzal, hogy ezzel csak a rendszer ellenségeinek táborát erősítené. Törvény- és miniszterelnöki rendeletgyártása során folytatta elődei „áldásos” tevékenységét: a 2870/1941. évi rendelet alapján hivatalos terminológiával honvédelmi kisebbségi szolgálatra – közismert nevén munkaszolgálatra – kényszerítették a katonakorú zsidó férfiakat, hogy az orosz aknamezőkön és ne „ágyban, párnák között” haljanak meg. E kisegítő egységek tagjai harmadrendű állampolgárok voltak, kitéve az úgynevezett keretlegények, sőt az egyszerű katonák kénye-kedvének is. Az április 28-án kelt kormányrendelet értelmében az 1918. december 31-e után Bácskába telepedett kisebbségieknek el kellett hagyniuk az ország területét (ez a rendelet 150 ezer nem magyart sújtott), az 1921/III. tc. érvénye szerint Észak-Erdélyben a horthysta rendőrség és katonai elhárító intézményei a kommunista szervezeteknek több mint 800 tagját fogták el és állították bíróság elé. A belpolitikai feszültség növekedésével felerősödött a kabinet, valamint a jobboldali pártok nacionalista, fasiszta, szovjet-antikommunista és antiszemita propaganda tevékenysége, erősödött az állami terror. Preventív megfontolásokból internáló táborokat állítottak fel Kolozsvárott, Kistarcsán, Nagykanizsán, Sárváron, Jászberényben és másutt, e helyekre hurcolták nemcsak a tényleges, de a feltételezett ellenzék tagjait is. Július l-én a belügyminiszter betiltott mindennemű politikai gyűlést.
Nemcsak a kommunista mozgalom aktivizálódott, de a polgári ellenzék is. A kommunista mozgalom fő stratégiai célja a háború- és fasisztaellenes függetlenségi népfront megszervezése volt a nyilasokon kívül minden ellenzéki erő összefogásával. Ez az időszak a baloldal legaktívabb és legtermékenyebb időszaka, (tüntetés a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án, a Kerepesi-temetőben 1941. november l-én, a Petőfi-szobornál Budapesten, 1942. március 15-én. A Népszava Szakasits Árpád főszerkesztősége mellett 1941. december 26-án megjelent karácsonyi száma, melyben baloldali, antifasiszta, németellenes kiemelkedő személyiségek cikkek egész sorában nyilatkoztak meg a kormány háborús politikájával szemben. Opponáltak a kommunista, szociáldemokrata, polgári értelmiségiek, azok, akik a lényeges időszerű politikai kérdések megítélésében egy táborba kerültek. A vészesen romló gazdasági helyzetet egy sor megszorító intézkedéssel igyekezett mérsékelni: július 23-tól, az 1941. évi X. törvénycikk értelmében bűncselekménynek számított minden közellátást veszélyeztető tevékenység. A németek által kikövetelt, folyamatosan növekedő élelmiszer szállítmányok miatt a magyar fejadagok mind kisebbek lettek. Szabályozták a cukor- és a zsír fejadagot: cukorból Budapesten havi 104 dkg, vidéki városokban 52 dkg, kisebb községekben 32 dkg járt, a havi zsír fejadagot 72, a nehéz-testi munkásokét 108 dekagrammban maximálták. Szeptember 8-tól a liszt, a kenyér és a száraztészta már csak jegyre volt kapható. Bárdossy tisztában volt azzal, hogy a terror és a propaganda önmagában kevés az elégedetlenség tompítására, elfojtására, ezért a feszültséget néhány szociális intézkedéssel próbálta enyhíteni. 1941. augusztus 20-án rendeletet hoztak az OTI (Országos Társadalombiztosítás) szolgáltatásainak emeléséről: 1942. január 21-ével – a növekvő drágaság miatt – az öregségi és rokkantsági járadékot 15%-kal, a járadékpótlékot 30 %-kal emelték. Egy október 28-án kelt rendelettel felállították a Honvéd Vezérkar Főnökének Bíróságát, mely a polgári bíróságnál szigorúbban ítélte meg a szabotázst, a hűtlenséget, a fennálló társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedést, valamint a honvédelmi érdekeket veszélyeztető cselekményeket. A bécsi döntések, valamint a délszláv területek egy részének Magyarországhoz történő visszacsatolása elmélyítette a soha meg nem oldott hazai nemzetiségi kérdést. Az ország lakosságának mintegy 25%-kát képezte immár a nem magyar etnikum, melynek gondjai bonyolították a társadalmi szembenállást. A nemzetiségi kérdés elsősorban földkérdés volt. A magyar elit nem gondolt arra, hogy ezt a problémát földreformmal, saját érdekeivel szemben oldja meg, az ellentétek enyhítésére a zsidó földbirtokok felosztására tett javaslatot. A kárpát-ukrajnai ruszinok fájdalmai megoldására Werth Henrik indítványozta az egész ukrán lakosság kitelepítését a megszállt szovjet területekre. Ezek a „nagyszabású” tervek a háborús viszonyok és gondok miatt természetesen nem realizálódhattak. Egyedül a zsidókérdés „megoldása” jutott előre annak révén – amint arról az előzőekben már említés történt –, hogy a mintegy 20 000 izraelitát, aki nem tudta magyar állampolgárságát igazolni, az ukrajnai Kamenyec Podolszkijba deportálták, ott átadták őket a németeknek, hogy rövid úton végezzenek velük.
1942. január 6-án Hitler Magyarországra küldte Ribbentrop német külügyminisztert, hogy rávegye Bárdossyt újabb magyar katonai egységeknek a szovjet frontra történő kiküldésére. Ribbentrop az egész magyar hadseregnek a németek alá rendelését követelte, de hosszas alkudozások után beérte a hadsereg egy részével is. Bárdossy kijelentette: Magyarország nem tudja ugyan hadseregét százszázalékosan a keleti front rendelkezésére bocsátani, de kész elmenni a lehetőségek végső határáig. A konkrét létszámokat illetően röviddel később a kormányfő állapodott meg Keitellel. Horthyék mindvégig ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar határokon belül maradjon egy intakt hadsereg, melyet bevethetnek, ha a hátországban – 1918–1919-hez hasonlóan – háború- és rendszerellenes megmozdulások törnének ki. Az őszirózsás események és a Magyarországi Tanácsköztársaság lidércnyomásként nehezedett a horthystákra.
1942. február 19-én az alsó-és felsőház együttes ülésén elfogadták az 1942/III. törvénycikket Horthy Istvánnak kormányzó-helyettessé történő megválasztásáról. Bárdossy ezt a dinasztikus törekvéseket sejtető aktust rossz szemmel nézte, minek következtében a miniszterelnök Horthy Miklós első számú kegyvesztettje lett, leváltása nem sokáig váratott magára. Mint ismeretes, Horthy István 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenség következtében elhunyt. Olyan hír is elterjedt, hogy a „balesetben” benne volt a németek keze is, ám ezt a feltevést semmi nem támasztja alá. A keleti fronton, Moszkva alatt elszenvedett német katonai kudarc sokkolta a magyar elit egy részét. Vajon Hitler veresége nem fogja-e Magyarországot is a szakadékba taszítani? Amíg a németek győzelmi kilátásai jók voltak, a horthysta elit zöme számára megfelelő, kormányzásra alkalmas politikust láttak Bárdossyban. Amint megrendült a hitük Hitlerék győzelmében, a kormányfő is elveszítette az iránta megnyilvánuló bizalmat. Ráébredtek, hogy a miniszterelnök nem alkalmas a pozitív fordulatra, így sorra elfordultak tőle. A kormányzó emlékirataiban nem kerülhette el a német vereség magyar közvéleményre gyakorolt hatásának leírását: Azok a tudósítások, amelyeket István fiam kevéssel halála előtt a keleti arcvonalról küldött, nagyon sötét színben festették le az ottani helyzetet. A Sztálingrád előtti nehézségekből és az el-alameini vereségből nyilvánvalóvá vált, hogy a német fölénynek vége. Eltűnt a német győzelembe vetett hit. A kormányzó ezért egy olyan kormányfőt szeretett volna az ország élén látni, aki vészhelyzetben meg tudja kötni a maga különbékéjét az angolszászokkal, s annak érdekében képes is megtenni a szükséges lépéseket – ügyes diplomáciával és konspirációval. Horthy, Bethlen István tanácsára, Kállay Miklóst tartotta e bizalmas feladatra a legalkalmasabbnak. A kormányzó 1942. március 9-én jelöltjét kinevezte a kabinet élére, s Kállay – kis tettetett vonakodás után – a megbízatást elfogadta. Emlékirataiban beszámolt arról, hogy meglátogatta a már leváltott Bárdossyt, aki szemrehányást tett neki, amiért elfogadta a kormányzó ajánlatát. Az ex-miniszterelnök azt nehezményezte, hogy az újonnan avanzsált politikus nem németbarát, nem antiszemita, és az angolszászok kegyeit hajhássza. Úgy vélte, hiába keres kapcsolatokat a nyugatiakkal, azok nem fogják szövetségesüknek tekinteni.
Új fejezet Bárdossy László életében
Leváltása nem jelentette távozását a politikai életből. Úgy érezte, kormányon kívül is meg kell tennie mindent, hogy a németek mellett kitartva megmentse az ellenforradalmi elit hatalmát, hogy feltámadjon a Trianon előtti integer, történelmi Magyarország. Ő is azok közé tartozott, akik hittek a német csodafegyverek mielőbbi alkalmazásában, sikerében. Könyvet írt (A magyar politika a mohácsi vész után), elnöke lett az Egyesült Keresztény Nemzeti Ligának, mandátumot nyert el a parlamentben szülővárosa, Szombathely képviseletében. Az 1944. október l5-l6-i nyilaskeresztes puccs után segédkezett a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének – a horthysta parlament jogutódjának – megalakításában, melynek feladata Szálasi hatalmának biztosítása, és a német szövetség megóvása volt annak érdekében, hogy Magyarország kitartson a végső győzelemig. Midőn a szovjet erők „vészesen” közeledtek Budapesthez, Bárdossy a Nemzetvezetőt követve először a Nyugat-Dunántúlra, majd ahogy a Szovjet Hadsereg megkezdte ennek az országrésznek a felszabadítását is, Németországba menekült. Veesenmayer, egykori budapesti német követ svájci beutazási vízummal ajándékozta meg, ám ott gyűjtőtáborba került. 1945. május 4-én visszatoloncolták Németország amerikai zónájába, ahol letartóztatták. 1945. október 3-án – egy katonai külön géppel – több magyar háborús bűnössel együtt Budapestre szállították, majd népbíróság elé állították.
Bárdossy László népbírósági pere
l945. október 19-től november 3-ig tartott a Bárdossy-per, mely első volt a háborús bűnösök felelősségre vonásának folyamatában. A tárgyalásokat a budapesti Zeneakadémia nagytermében tartották rendkívül nagy érdeklődéstől kísérve. A hidegtől szenvedő hallgatóság télikabátban kitartott az ítélethozatalig, mert mindenki kíváncsi volt Bárdossyra és sorsára. A „közönség” politikailag – következésképpen érzelmileg is – igen megosztott volt. A többség baloldaliakból, antifasisztákból, zsidó túlélőkből, vagy azok hozzátartozóiból állt, de jobboldali képviselők is megjelentek a per színhelyén. Ez utóbbiak más következtetést vontak le a háborús összeomlásból és a politikai változásokból. Ők a társadalmi-politikai fordulatot nemzeti tragédiának fogták fel, a vádlottaktól pedig azt várták, hogy felhasználják majd a nyilvánosságot a Horthy-Szálasi rezsim védelmére, a háborúba lépés megindokolására, és jövőbe mutató programot adnak majd híveiknek. Mint a Bourbonok semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Bárdossy László nem ismerte el a népbíróság illetékességét a felette való ítélkezésben. Az 1848/III. Törvénycikkre hivatkozott, miszerint egy volt miniszterelnököt csak egy felállított parlamenti különbíróság marasztalhat el. Ám a rendkívüli helyzetben rendkívüli módon kellett kezelni a perbe fogottakat. Mindazonáltal a vádlott fegyelmezetten viselkedett, megpróbált a maga logikája szerint érvelni. Tudta, az életéért kell küzdenie. Nagy tudásával vitába szállt a bírósággal, ezt még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni. Kétségtelen olykor zavarba ejtette az ítészeket. Nemcsak a bírói pulpituson, de a „nézőtéren” is farkasszemet néztek egymással a megjelentek s a levegő izzott a teremben.
A népbíróság tagjai (akiket a parlamenti pártok delegáltak):
Elnök: Major Ákos
Tagok: Apró Antal (Magyar Kommunista Párt)
Bíró Mihály (Szociáldemokrata Párt)
Mérő József (Szaktanács)
Nagy István (Nemzeti Parasztpárt)
Miskolczi János (Független Kisgazdapárt)
Révész Sándor (Polgári Demokrata Párt)
A vádhatóságot Fenesy Ferenc képviselte, a politikai ügyész: Szalai Sándor, Bárdossy László kirendelt ügyvédje Berend Béla volt.
A vádirat az alábbi pontokat tartalmazta:
1. Jugoszlávia megtámadása,
2. Magyarország részvétele a Szovjetunió elleni háborúban,
3. hadüzenet Nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak,
4. nem akadályozta meg a zsabjai és újvidéki kegyetlenségeket,
5. 1944 őszén rész vett a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében,
6. meg akarta akadályozni a fegyverszüneti megállapodás megkötését,
7. segítette a nyilasokat a hatalomra jutásban,
8. beszédeiben a háború folytatására biztatott,
9. elfogadta a zsidóellenes intézkedéseket,
10. nem akadályozta meg a nem magyar zsidók deportálását (Kamenyec Podolszkij).
Bárdossy László a tények és a tanúvallomások súlya alatt részleges beismerő vallomást tett, de tagadta bűnösségét, mert, mint állította, hazáját és Európát védte a bolsevizmussal szemben, ugyanakkor küzdött Nagy-Magyarország visszaállításáért. Bárdossy úgy vélte, a magyar hadseregnek délvidékre történő bevonulása nem meríti ki az agresszió ismérveit, mert a magyar hadsereg a korábban szerbek által kiürített területekre vonult be. A Szerbiába történt bevonulás nem minősíthető agressziónak – állította –, mivel a magyar katonai akció a németek délszláv háborújától függetlenül zajlott. Ami a Szovjetunió elleni magyar támadást illeti, szerinte itt sem beszélhetünk agresszióról, mert az oroszok támadtak Magyarországra (kassai bombázás), és mi csak jogos önvédelmi háborút folytattunk. Ami a kassai provokációt illeti, szerinte bizonyítható, hogy azt a szovjet repülők követték el. A Szovjetunió felszámolását pedig mindig is az emberiség megmentéséért folyó háború alapvető feladatának tekintette. Bárdossy előszeretettel hivatkozott arra, hogy a németekkel való együttműködést nem lehetett elhárítani, erre Hitlerék kényszerítettek bennünket, a nácikkal szembeni katonai ellenállás az erőviszonyok közötti áthidalhatatlan különbség miatt eleve katasztrofális következményekkel járt volna. Az ex-kormányfő kiállt a Nemzeti Szövetség hazafisága mellett, minthogy az olyan célokat követett, melyek hazája (rendszere) megmentését voltak hivatva elősegíteni. Ezért látta szükségét annak, hogy összefogja, tömörítse a nemzeti erőket e célok elérése érdekében, nem annak érdekében, hogy megakadályozza az ország kilépését a háborúból. Bárdossy becsmérelte az antifasiszta ellenállási mozgalmat, azt állítva, hogy ilyen jelenség regnálása alatt nem fordult elő. Ha így lett volna, minek nevezhetnénk a Batthyány-emlékmécsesnél lezajlott rövid háborúellenes tüntetést a baloldali, főként kommunista ifjúság részéről, minek tekinthetjük a Népszava karácsonyi számát, a Kerepesi-temetőben megrendezett népfrontos tüntetést, vagy az 1942-es demonstrációt a budapesti Petőfi-szobornál? Igaz, nem voltak fegyveres megmozdulások, nem borítottak fel a villamosokat, nem szedték fel az utcakövezetet, nem tudtak hatalmas tömegeket mozgósítani, de ezek a tettek a Horthy-rendszer terrorja, az 1921/III. törvénycikk árnyékában merész, hősies cselekedetek voltak. Az 1942-es nagy lebukások sejtetik a megmozdulások méreteit (mintegy ötszáz kommunistát tartóztattak le), és a jobboldali elitre nézve veszedelmes voltát. Az ex-miniszterelnök tiltakozik az ellen, hogy ő regnálása során osztálypolitikát folytatott volna. Állítása szerint nemzeti politikát követett, mert az egész magyarságot akarta megvédeni a bolsevizmussal szemben. Tudjuk, az uralkodó osztályok háborús politikája, melynek kárvallottja és áldozata a nép volt, valójában az ellenforradalmi, fasisztoid Horthy-rendszer, vagyis a nagytőkések, földbirtokosok rezsimjének átmentéséért, megszilárdításáért folyt. Mint mondotta az utolsó szó jogán: Nem tagadom meg azt a társadalmi osztályt, amelyből származom, de soha, sem nyilvános, sem bizalmas kijelentéseimben nem igényeltem ez osztály számára valamilyen privilegizált elbánást, soha nem állítottam, hogy ezt az osztályt az ország vezetésében, vagy akárcsak életében különleges szerep, feladat illetné meg. Sőt, ellenkezőleg, mindig azon a nyíltan hirdetett állásponton voltam, hogy minden származáson alapuló megkülönböztetés igazságtalan és jogtalan. Meglehet, Bárdossy abban a tévhitben élt, hogy a bíróság tagjai nem Magyarországon tartózkodtak a háborús időszakban, mert akkor nem állítana olyat, mintha regnálása alatt a tőkésosztály és a munkásság, a keresztények és zsidók, a kormánypártiak és a baloldaliak közötti elbánásban semmiféle eltérés nem létezett volna. Védelmére még azt is felhozta: „a magyar revíziós politika szolgálatát is azért tartottam kötelességemnek, mert módom volt tapasztalni, hogy az elszakított területeken hogyan bánnak a magyar kisemberrel: a munkással és paraszttal”. Beszédét patetikusan így fejezte be: A népbíróság sok mindent megállapíthat rólam, sok mindent elvehet tőlem, elveheti az életemet is, kettőhöz nem nyúlhat hozzá, kettőtől nem foszthat meg: nyugodt lelkiismeretemtől és ízig-vérig magyar voltomtól.
A másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság felsorolt vádpontjait és Bárdossy Lászlót halálra ítélte. Annyi változtatás mindazonáltal történt, hogy a kötél által végrehajtandó halálos ítéletet golyó által halálra módosította. Bárdossy tudomásul vette az ítéletet, és nem kért kegyelmet. A halálos ítéletet1946. január l0-én hajtották végre. Werner Alajos lelkészt Géfin Gyula a szombathelyi római katolikus papnevelde rektora kérte meg, hogy a kivégzéskor végezze el a lelkipásztori szolgálatot. Ő kísérte el az elítéltet a vesztőhelyre is. Mint utólag beszámolt róla, az ex-miniszterelnök nyugodtan viselkedett. Négy csőből érte a halálos lövés, kereszttel a kezében rogyott össze. Werner Géfin Gyulának küldött beszámolójában leírja, Bárdossy László holttestét két nappal a kivégzése után nem találták. Kiderült, hogy a volt kormányfő felesége megkapta a holttestet, és azt szülővárosában, Szombathelyen temettette el.
Babócsay Lajos: A könyvborító hátoldala
Kompozíció
Ülök a taxiban, előttünk beláthatatlanul hosszú autósor a Margit körúton. Két-három méter előre, megállás, öt-hat méter előre, megállás. A sofőr úgy szitkozódik, mintha neki kellene majd kifizetnie a közben egekbe szökő viteldíjat, s nem nekem. Jómagam inkább a karórámat szuggerálom, hisztérikusan pontos ember lévén, azt számolgatom, mennyit fogok késni.
– Az az istenverte baromállat, aki betömette a Margit híd előtti aluljárót! – sziszegi a sofőr, s úgy néz rám, hogy tanácsosabbnak vélem, ha nyomban kifejezést adok egyetértésemnek:
– Nyilván azért van a dugó.
– Naná, mitől. Azelőtt a gyalogosok alul simán átmehettek az út túloldalára, s fent az autók a hídra. Most meg vagy a gyalogosok toporognak a piros lámpa előtt, vagy az autók torlódnak egymásra. S ugyanezt csinálták az Erzsébet híd pesti oldalán, valaki ott is betömette az aluljárót. Egy íróasztalnál terpeszkedő. – Gyanakodva néz rám, szemüvegem van, s úgy festek, mint aki maga is íróasztal mögött élte le az életét. Igyekszem hát minél buzgóbban bólogatni, s még a tenyeremmel is a levegőbe csapok:
– Az már biztos.
Végül megúsztam az utat osztályharc nélkül, s csak aztán kezdtem el töprengeni: tényleg, voltaképpen miért is tömették be ezeket az aluljárókat? Az ilyen tömögetés nyilván milliókba kerül, s ha már ott van az az aluljáró, kit zavar. Végül semmiféle más magyarázatot nem találtam, mint azt, hogy a döntéshozó valakinek a valakije volt, akinek így valamiféle döntéshozói pozíciót kellett találni. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy ezt a tisztséget találták neki, és az illetőnek valamiféle döntésekkel meg kell szolgálnia a fizetését, nehogy azt mondhassák rá, hogy semmittevő. Meg különben is szeret döntéseket hozni, mert így az az érzés tölti el, hogy nemcsak valakinek a valakije, hanem olyasvalaki, aki fontos döntésekre képes. Úgyhogy meghozta ezt a sokmilliós horderejű döntést, ami annál szükségesebb volt, mert így a sok millió szétosztásában is fontos szerepet játszhatott. Hiszen ő nemcsak valakinek a valakije, hanem olyasvalaki, akinek szintén vannak valakijei, akik vállalkozások vezetőiként megbízhatók az aluljárók betömettetésének fontos munkálataival.
Mindezért e döntéshozó nem kárhoztatható, két okból sem. Egyrészt, ő csak egy kicsi fogaskerék társadalmi rendszerünk hatalmas gépezetében, s kénytelen úgy működni, ahogyan e gépezet vezérli. Másrészt pedig neki fogalma sincsen arról, hogy a megépített aluljárók betömettetése értelmetlenség, hiszen nem rendelkezik akkora értelemmel, hogy ezt felismerhesse. Soha nem hallott arról sem, hogy – a leghíresebb példákat említve – Rouen történelmi városmagja alatt nemcsak áthajtani lehet egy föld alá épített autóúton, hanem innen ágazik ki az Igazságügyi Palota alatti parkoló is. Vagy arról, hogy a brüsszeli Tunnel de la Porte de Hal is a föld alá vezeti a főútvonalat. Ő legjobb tudása szerint döntött így, s a felelősség azé a valakié, aki e posztra helyezte, hogy döntéseket hozhasson.
Persze az is lehet, hogy még ezt a valakit sem marasztalhatjuk el, szintén két okból. Az egyik az, hogy társadalmi rendszerünk hatalmas gépezete működik úgy, hogy az uralkodó osztályok tagjai egytől egyig valakik valakijei. Másrészt pedig az ő lelkiismeretét sem terhelheti, hogy olyasvalakit nevezett ki oda, ahová, aki képes arra az értelmetlenségre, hogy aluljárókat tömettet be, mert neki sincsen elegendő értelmi képessége ahhoz, hogy felismerje e döntés abszurdságát.
A taxisofőr tehát ne szitkozódjék, hiszen azzal, hogy képes felismerni az aluljárók betömettetésének károsságát, elárulja, hogy rendelkezik ehhez elegendő képességekkel, s így voltaképpen minden felelősség az ő fejére hull vissza. Neki kellene a piros lámpákat figyelmen kívül hagyva felhajtani a hidakra – ez őrültség ugyan, de „polgári engedetlenségnek” felfogva nagyon fennkölt dolog –, s akkor a döntéshozó kénytelen lenne újraépíttetni az aluljárókat. Így pedig mindenki jól járna, hiszen a döntéshozó újabb fontos döntést hozhatna, bizonyítván, mennyire rátermett tisztségének betöltésére, továbbá újabb milliókat kerestethetne a vállalkozókkal, akik az ő valakijei. Még én is jól járnék, mert feleannyi viteldíjért tehetném meg ezt az utat, idejében érnék oda, ahová menni akarok, s az sem keltene bennem szorongást, hogy szemüvegem van, és úgy festek, mint aki íróasztal mögött élte le az életét.
Ékszer
Birtalan Ferenc legújabb könyve gyűjteményes kötet, egy nagyszerű, de mint kritikusai többször megfogalmazták, nem a főáramlathoz tartozó költő válogatott verseinek ünnepi kiadványa. Ellenfényben élni vagy közismertség sűrűjében – voltaképpen mindegy, a cím kesernyés sugalmazása ellenére is nyilvánvaló, a művek számítanak egyedül. Birtalan esetében van miből meríteni, az esztétikum és az anyagbőség értelmében is. A viszonylag késői pályakezdés (1985 – Bérszalagkokárda) után két évtizeddel, a kettőezres évek közepétől a költő megtáltosodott, az addigi szórványos megjelenéseket követően, évente adja ki újabb könyveit, melyek között egy versbetétekkel, naplójegyzetekkel tarkított önéletrajzi próza is szerepel (Versek regénye – 2010). Birtalan Ferenc versei nagyon erősen kötődtek személyes sorsához, sorsának helyzeteihez… Költői próza és vers arányosan áll dialógusban egymással, s együtt képesek talajtalanságunkból eredő rossz közérzetünket, bizonytalan identitásunkat megérteni és megértetni – írta Pécsi Györgyi a könyvről. A Versek regényét is felfoghatjuk egyfajta összegzésnek, nem nélkülözhetően fontos és őszinte olvasmány Birtalan világához, a lírai világkép megismeréséhez. A 70 vers ellenfényben évtizedek terméséből ad válogatást, a versek ideje pedig szinte egy családtörténeti bemutató, majd a költővé levés korszakainak egymásra épülő darabjaiból áll össze kerek egésszé, a nagyszülőkről szóló versektől a jelen határáig. Birtalan szeret és jól tud emlékezni, lírai kötőanyagként használja fel a múlt legendáriumait és magánmitológiáit. Költeményeinek tükrében nem csak önmagáról, hanem a háború utáni honi állapotokról is érzékletes helyzetjelentéseket kapunk:
Szólnak a nóták a kolhozrádióban.
Sparhelten a víz vígan lobog.
Minden szép, és azóta sem értem,
miért nem lehettünk boldogok.
...
Ahogy kihal, dől az akácfa.
Ahogy elárvul mindenki ágya.
Ahogy elveszett, eltűnt a sánta asztal,
s én nem tudom, mit kezdjek magammal.
(Gyermekkorom)
A lírai én minden versében központi szerepet játszik, de a mindig reflektál a korszak problémáira, általános hangulataira, a saját lét primer élményvilágainak kiemelése mellett – Birtalan Ferenc a legalanyibb közösségi költő – így Gyimesi László. Nem akar kitűnni, kísérletező, új utakat keresni költészetében, nyelvezete a 70–80-as évek lírai beszédmódjának, könnyed, szinte olvasmányosnak is nevezhető változata és továbbírása. Az egyénieskedő stílus szándékos elutasítása ellenére, hangját azonnal felismerhetjük. A legtöbb esetben kesernyés ez a hang és nem nélkülözi az iróniát:
Rozzant talicska, benne csend,
hordom benne a végtelent.
A legkisebb fiúk dolga menni.
Ne gondolj Titokra, mese ez. Ennyi.
(Népmese)
Birtalan Ferenc életútja versei alapján is nyitott könyvként áll az olvasó előtt, azonosítható szereplők, évszámok váltakoznak benne. Megtudjuk milyen slágereket hallgatott a nép 63-ban, („adott a ritmus / kicsit lazábban mint Zorba / rázta a seggét a szocializmus...”), kik voltak Simonék, a keresztszülők, budapesti városrészek és utcanevek bukkannak fel, munkahelyek és szerelmi helyszínek kapcsán. Még a túlvilág és múlt szimbólum-lényei is kelet-európai rossz közérzettel, de kétségkívül hatásos módon idéződnek meg ebben a költészetben: „Ötvenegyben az istenek kiraboltak” … „nyitom a markom menjen a francba / ne levesbe a béke galambja” Egy remek, karácsonyi bevásárlásról szóló versben a kerekes „banya-taxit” maga után húzó költő a profanizált esztétikum rá jellemzően őszinte soraival szinte lakótelepi szakralitást teremt:
hazafelé kicsit szúrt a szívem
de mi az a majd hatvankilenc évhez
Jézusnak vacakabb volt
...
egy öregedő költő
fekete zsákban utazó karácsonyfája
(A harmadik)
A fanyar hangütések, a sokszor undorral tapasztalt realitások világába kényszerítik Birtalant, mintegy általuk láttamozza a menthetetlen valóságot. Az állandó visszaemlékezések sűrűjéből azonban olyan lim-lomok bukkannak elő, melyeket csak igazi költő képes pár odaillő kifejezéssel alkotássá nemesíteni:
a jégszekrény hiánya még évekig nem jelentett gondot
ami volt elfogyott
de közeledett már a fridzsider-idő
(Hokedlire tett nagy lavór)
Az elmúlás motívumait variáló versek a kötetben egyre gyakoribb szerepet kapnak, Arany őszikéi és Kosztolányi halál-játékai távoli minták Birtalan súlyos tartalmú skicceléseihez:
Hülye magány, az égre nézek.
Temető nélkül is hiányban élek.
Kik elmentek, bennem maradtak.
Türelmesek. Tudják, visszakapnak.
(Az Angeli úton)
Csak fény van, tiszta, kék.
Minden könnyű, jó, banális.
Le van szarva az ősz, a rohadék,
s az ajtóm előtt toporgó halál is.
(Nyarat kapsz)
Ahogy a költő fia, Birtalan Balázs is megjegyzi a fülszövegben, a szerző, élete során többször is megpróbálta abbahagyni a versírást. Szerencsére nem sikerült. A közel húszkötetnyi eddigi termés nagyívű összefoglalása lett a 70 vers ellenfényben, a pályakezdés és a kibontakozó sorstörténet lírai tereit tartalmazó könyv. Az életmű kedvelőinek ajándék, az ismerkedőknek pedig hasznos és nagyon ajánlott olvasmány. A látszólag egyszerű eszközökkel is jelentős költészetet létrehozó alkotó könnyed stílusa hosszú prózaverseiben is mesteri szinten ébren tartja a figyelmet. Kötött formákat alkalmazó művei pedig (bár rímjátékai néha az öncélúság határán mozognak), izgalmas, sajátosan megszűrt képi megoldásokat vonultatnak fel. A könyvnek talán egyetlen bírálható pontja az elrendezés, illetve az utolsó versben szereplő, káromkodós búcsúzás. Lehetett volna bármelyik másik költeménnyel is zárni, ha már gyűjteményről van szó. Persze gyorsan hozzátesszük, lehet, hogy az a megoldás mégsem lett volna olyan birtalanosan fanyar gesztus. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Bp. 2015)
Új könyvében Farkas Csaba kisprózákat gyűjtött egybe, több mint húsz év terméséből válogatva. Ha az írások műfaját pontosabban akarjuk meghatározni, a tárcaműfajok két jellegzetes formájáról, a karcolatról vagy a krokiról eshet szó. A szerző néhány vonással rajzolja meg a helyzeteket és a szereplőket. Cselekmény nincs, vagy alig van. Sokszor csak bevezetésként van szükség rá egy-egy portré vagy élethelyzet ábrázolásához. Az írások tehát statikusak, de ez nem róható fel hibájukul, ez a műfaj sajátossága.
Két ciklust foglal magába a kötet, az első Az út túlsó oldala, a másik a Séta a városban. Az első hőse, már amennyiben lehet hősökről beszélni, Zamfiri, „a leendő főiskolás (és máris tárcaíró, ’anyag’-ai meg- s megjelennek az N.-i Néplapban)…”, a második ciklusé pedig Thakács, „…a negyvenes éveiben járó, rendszerváltozás utáni, de mindenképpen sikertelen író…” . Az olvasó pedig joggal gyanakodhat, hogy ugyanarról a személyről van szó, csak éppen közben eltelt húsz év, Zamfiri immár nem külsős tárcaíróként, hanem belső munkatársként robotol az N-i Néplap szerkesztőségében, s közben írói álmokat dédelget.
Az írások néha abszurdba hajlanak, például A madár című karcolat, vagy A kapu, míg az Éva orra hagyományos, némileg anekdotikus tárca, a műfaj régebbi hagyományait követi.
Zamfiriről a Vízisízés című karcolatból megtudjuk, hogy meghasonlott hírlapíró. Hogy miért hasonlott meg, az nem derül ki, de nem is fontos ebben a műfajban. A tárca nem viseli el az aprólékos jellemábrázolást vagy az előzmények feltárását. A karcolatokból összességében azonban megjelenik egy jól körülhatárolható világ, úgynevezett bohémek, újságírók, festők, írók és egyéb kapa-kaszakerülők mélyvízi világa, csak éppen kicsiben, egy vidéki (nagy?)város többé-kevésbé zárt körében.
Sok szesz, nagy dumák, kevés valódi teljesítmény jellemzi ezt a miliőt, mindenki szenved, rosszul érzi magát, de a világért sem változtat a helyzetén, ha nem kényszerül rá. Talán a hírrovat szürke robotosai kivételével mindenki írónak tartja magát, és a soha meg nem írandó „KULCSREGÉNY” (69. oldal) megírására készül, de máris úgy viselkedik, mintha megírta volna, illetve ahogy elképzeli azok viselkedését, akik már megírták.
Mint említettem húsz év terméséből válogatta a szerző a kötet anyagát, a húsz év termése pedig több száz kisprózát jelent. Ehhez viszonyítva a válogatás meglehetősen szigorúra sikeredett, a karcsú kötet mindössze harminchat írást tartalmaz. A kötet tárcái sokrétűek, stílusuk eltérő, változatos, mindig tartogatnak valami meglepetést. Egyik-másik kivételesen jól sikerült, a már említetteken kívül ide sorolható az Ablakban című vagy a Hiányjel és bevásárlás, amelynek szövege néhol szinte ritmikus prózára vált, de említhetném a kötet címadó karcolatát is.
Csupán a könyv témáit és környezetrajzát tekintve, akár nyomasztó is lehetne az összbenyomásunk. hiszen reménytelenség, életidegenség áradna a sorokból, ha nem színezne át mindent valami derű.
Mintha az író maga sem venné egészen komolyan, ami megjelenik könyve lapjain, valamiféle megbocsátó iróniával tekint hőseire, akik esendőségükkel, hibáikkal együtt közel állnak hozzá, akiket megért, akikkel azonosulni tud. (Littera Nova Kiadó)
Baranyi Ferenc új kötetének címe: Ballada a hunyászkodókról. A címadó vers első szakasza (Mészáros Tamásnak a kollaborálókról szóló mottója után) így szól:
Mikor konzervatív keresztényt
alakít a volt kommunista,
léptét szégyenlősen – de önként —
a szélirányhoz igazítja,
sunyító túlélése titka,
hogy bólintón ellenkezik,
de bárhogy táncol össze-vissza:
két szék közt pad alá esik.
A vers, akárcsak a Ballada-féle az önmérsékletről vagy a Félelmek, a Fejedelmek figyelmébe Villon-módra ér véget:
Herceg. ha cérnán leng az inga,
rettegheted lengéseit.
Ki váltva pártol össze-vissza:
két szék közt pad alá esik.
A kötet első verse címében az Auschwitz-i jelmondatra utal Utolsó szakasza:
Hiába szólnak újra rám: kuss! –
el nem némíthat félelem.
Mint rég a proletariátus:
csak láncaimat veszthetem.
(Armut macht frei)
Egy másik verse Illyés Gyula „részleges becsület” tézisével (ez a vers mottója) vitatkozik, Ladányi Mihályra hivatkozva:
Ladányi épnek örizte meg
viharvert becsületét,
nem érdekelte, hogy ezért
esetleg élete a tét.
(Részlegesen se)
Az Ebsors mottója Adytól való:
Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát akarja.
Baranyi Ady szavát így folytatja:
A leghunyászkodóbb kutya is
képes harapni
ha úgy hozza a sor.
Ti nem is vagytok
igazán ebek.
Birkának mondanálak
inkább titeket.
Szánja a hunyászkodókat és az együttműködőket, hiszen „harminc ezüst nem összeg euróban…”, és az Úristent arra kéri, „ne hagyja, hogy megutáljam a népem.”
Magyarok című verse első sorában a Himnuszra utal, amikor arról ír, hogy „nem balsors tép”, hanem „saját balfácánságunk karma.” Baranyi szereti a magyar nyelv adta szójátékokat és utalásokat, a mai versek ama részéről „mely túlnyomónak mondható” (Heltai Jenő) az a véleménye: „nem alkalmas feltüzelésre – / csak eltüzelésre való.”
A második, szerelmes verseket tartalmazó ciklus verseiből hadd idézzem szabálytalanul a Sugárkoszorú címűt, egymás után írva, mintha egy vers volna így, az első, hatodik és hetedik szakaszt, mert a vers számomra így tökéletes:
Melich Maris, pilisi tót lány
volt a dajkám lurkókoromban,
szőke haján játszott a napfény,
majd elidőzött rajta hosszan.
Védekező alázatában
a csöppnyi úrfit is magázta:
«Ferike ne üljön a földre!
Ferike, ne másszon a fára!»
Nincs, ki az Istent ne tegezné,
mikor imádkozik magában,
de így fohászkodott: «Bózse,
segítsen meg, kérem alássan!»
Az utolsó ciklusban a remény is megszólal, hiszen ahogyan két lábra állt korábban a fáról földre pottyant bozontos emlős, késő unokáinknak „emberré lenni újra kedvük támad.”
A kubai Fayad Jamís versét idézve vallja, hogy a képmutatók szíve és az övé között „nem lehet párbeszéd.”, és azt kérdezi:
Én menjek el?
A tömjénfüst gomolyogjon odébb,
mert a templomban
az ördög vert tanyát?
(Én menjek el?)
Tabák Andrásnak üzeni, a túlvilágra:
Megfélemlítve a nemzet fele.
Megvásárolva cirka negyede.
És megalázva, ki ember maradt
a fékevesztett jogtiprás alatt.
(A halál valódi oka)
A kötet az Isteni pokol című oratóriummal zárul, melyet a Pokolt Babits után újra és mesterien lefordító Baranyi Dante canticájának első, harmadik és ötödik éneke alapján írt (zenéjét szerzi: Tóth Péter), és amelyben Dante, Vergilius a Baranyi fordította Pokol soraival idézi fel a Pokol lakóit, majd Francesca (Francesca de Rimini) és Paolo (Paolo Malatesta) egymásnak felelő szoprán, tenor kórusában kibontja Dante ötödik énekének Francesca szavaival túlzottan is tömören elmondott történetét. (Madarász Imre a Baranyi fordította Pokol utószavában, többek között, arról is ír, hogy Dantét nem lehet magyarázó jegyzet nélkül olvasni.) Az oratórium a szerelem dicsérete?
A szerelem, a szerelem,
nem tűri, hogy viszonzatlan legyen,
sosem, sosem kegyelmez,
legyél hát néki mindig engedelmes.
(Baranyi Ferenc Ballada a hunyászkodókról, Új – Könyvbarát Kft, 2015)
Rozsnyai Ervin posztumusz válogatott versei a következő szakasszal kezdődnek:
Legyek cserép, fedél a házon,
hogy aki bent lakik, ne fázzon.
Télen parázs, árnyék, ha nyár van,
kenyérre só, korty víz a szájban.
(Program)
A második vers egy négysoros, életét így összegzi benne:
Ez volt az életem:
két karéj fasizmus között
egy vékony szelet sülthús.
Az is odakozmált.
(Szendvics)
Sorra arról szólnak, hogy amikor az úri csaló azt fütyörészi, „hogy jó a gonosz / és rossz ami jó”, apró darabokra szakad a világ, és ezért „ideje lenne észbe kapni”.
Kálmán királyt faggatja: „Mit látnál manapság, / könyves király, Kálmán, / vizsgálódó szemmel / országodat járván?” A kérdésre, egy másik versből idézve, Jézus így felel:
… melldöngető latorhad,
zsoltáros, bibliás,
vérem kiméri bornak,
dölyföl, szegényt aláz.
(I.N.R.I.)
Másutt Schiller szavára válaszol (nincs szabadság, csak álmainkban / a szépség csak a dalban él) egy kérdéssel:
Az ezredvégi nagy szeánszon
hívom a költő szellemét:
„Mester, merre van az az álom?
Az a dal hallható-e még?”
(Schiller Frigyes köszönti
a tizenkilencedik századot
Olyan világban élünk, amelyben: „Tegnap leült a tegnapelőtt / a mának asztalához, / a mának asztalához, / felfalni holnapunkat”, ahol a tét nagyobb, mint a hajdani „Szocializmus vagy barbárság”, hiszen
A mai tét nagyobb:
szocializmus,
vagy elkeveredünk
a tejutak porával…
(Alternatívák)
A költő ezért vallja:
Törjön ketté a toll,
ha elfelejtené,
hogy távoli őse
egy kiegyenesített kasza volt…
(Egy kötelezvény záradéka)
Azt kérdezi: „Hol az osztály, hol van?”, és harangkondulásig az fáj neki, hogy proletár utókor gyertyája elfújva / sehol sincs megírva / mikor gyúl ki újra.”
Ironikus írások sora figyelmeztet a neofasizmus jelenlétére: „Adolf, a főnix / életre kelt, / világba vakkant / egy kurta «Heil!»-t.”
Vagy egy négysoros:
A buszon egy kisfiú
pisztolyt nyomott a tarkómnak.
Igaz, csak játékpisztolyt.
De azért kezdetnek nem rossz.
(Játékos gyermek)
Elődök és vele kortárs költők alakját idézi, legmegrendítőbben Ladányi Mihályt, aki kemencéjét barátok közreműködésével ölben elhordott téglákból építette meg fürdőszoba és vécé nélküli szobakonyhájában, miközben „kacsalábon dölyfölő magánvilág épült / a szocializmus ellopott tégláiból.”
Mint az eddigiekből is kitetszik, Rozsnyai mesterien épít pontos formákban megszólaló verseibe utalásokat, költő-elődök jelzéseit. Csokonait idéző verse számomra remekmű, teljes egészében idézem:
Fedél, napjában meleg étel,
úgy vélte, néki is kijár.
Instanciát írt hát a grófhoz
Csokonai Vitéz Mihály.
Azt kérte a kegyes nagyúrtól,
Írnokául fogadja fel:
bibliotékát lajstromozna,
verselni is tud, hogyha kell.
A grófnénak is írt az ügyben,
leveléhez ódát csatolt,
melyben Napisten volt a gróf úr,
szépséges hitvese a Hold.
Hogy választ nem hozott a posta,
gondolta, majd utánajár.
S koppantott a cselédbejárón
Csokonai Vitéz Mihály.
Egy inasforma nyitott ajtót.
„Kend zörgetett?” „Én, jó uram,
A gróf úrral lenne beszédem…”
„Kendnek? Be tréfás kedve van!”
„A gróf úrtól levelet vártam,
talán a postán elveszett.
Bemennék hát…” „Hová? Az úrhoz?
Kendnek elfüstölt az esze!
Bál lesz itt, ember! A cselédség
a dologtól se hall, se lát!
A hangászok is készülődnek,
no, uzsgyi, hordja el magát.”
Komótosan pipára gyújtott.
fidibusza az óda volt.
Ráismert a szegény poéta,
lángot fogott a Nap s a Hold.
Így aztán szépen sarkon fordult,
és a zenének hanginál
köpvén egy véreset, továbbállt
Csokonai Vitéz Mihály.
És írjuk ide Rozsnyai lapalji jegyzetét is: Az utolsó előtti szakaszban szereplő „fidibusz”: összesodort papírdarab, amellyel pipára gyújtottak, Az utolsó szakasz kiemelt betűs sora Petőfi-idézet.
A filozófiai tanulmányok, terjedelmes politikai vitairatok (Miért kell nevén nevezni?, Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió, Közösségi társadalom és filozófia) szerzője kiváló költő (is nélkül) volt, ezt bizonyítják a Válogatott versek. (Z-füzetek/160)
Bross
HOSHYAR: Cím nélkül