Új sivítás hasított az éjszakába, minden eddiginél vijjogóbb sikoly. A hang erőssége csak egyet jelenthetett: közvetlen találatot. Az ismeretlen lány karjai most szorosan Rick nyakára kulcsolódtak. Feküdtek a vaksötét szobában, várták a robbanást. Rick hallotta, hogy a bomba irtózatos robajjal áttöri a villa garázsának a tetejét. Aztán semmi. Más nem hallatszott. Csak a vakolat halk permetezése, és a csend, amely ópiumként hatott. Rick azon vette magát észre, hogy a lány fülébe kiabál: - Befulladt ! Nem robbant fel... De a lány, akiről sejtelme sem volt, kicsoda, csak kapaszkodott a nyakába, ahogy eddig, s válla görcsösen meg-megrándult. Rick szorosan tartotta a karjában, tudta, a sírás a feszültség a legjobb levezetése. Azután megmozdította a fejét, míg arca a lány selymes haját nem súrolta. Sutá megcsókolta valahol a füle mögött. Az érzés, hogy a lány ruganyos teste minden tartózkodás nélkül hozzásimul, lomha izzadást ébresztett benne. Ez nem szellemi párbaj volt a táncparketten, se nem egy készséges vénusszal töltött pásztoróra. Ez az élet vagy halál perce volt...