Nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle; vannak persze dekadens költők, van némi újszecesszió is, de nem járja át az egészet a béke langy biztonsága, nem fészekrakó madarakként csipognak a komputerek, félelmetesen szaporodunk a földgolyón, s ugyan mi sorsra, távolba látó rakéták néznek egymással szembe, időnként idegsokkba rándulnak a vészjelző rendszerek, helyenként bombákat robbantanak, államférfiakat rabolnak, nem éppen idilli befejezéssel kecsegtet a holnap; naponta benyújtjuk fellebbezésünk az emberséghez, a józan észhez, s úgy nézünk teremtményeinkre, hát ez ugyan mivé lesz; miféle összegezést hozhat századunk két világháború után, beléphet-e újra a tömegmészárlás iszonyat-kapuján, akár a megsemmisülésbe? - s hiába fohászkodunk magunkhoz, rontók s megrontottak egyaránt mi vagyunk, mi jászolmelegre vágyók és elidegenedettek, akiktől a kő is meglágyul, akiktől a föld is retteg? - Igazán nem az idillt kívánjuk, az idillből már kinőttünk, mióta a piócafelhők megduzzadtak fölöttünk, csak ép reménnyel szeretnénk bevárni a természetes halált, nem kacérkodva a kárpótlással, ami úgysem vár odaát, csak gyermekeinknek és hajlékainknak teremtenénk jövőt, tömör menedéket az időben a félszeg búcsú előtt, mellyel a színről, hol épp csak statisztált, egy nemzedék lelép, s utódaira hagyja - ha mást nem - jólfejlett kételyét a pudvás szólamokban, nagy-füstű ígéretekben, és méla meghajlással távozik, szeme se rebben; és utódaira hagyja, hogy hit nélkül mégse lehet létezni, bárha századvég, vagy új ezerév közeleg, míg az utódok - gyér szakállú, vézna Raszkolnyikovok - járnak látszólag céltalanul utcáin s terein e világnak, pedig, bárhogy lesz, evilági sors vár rájuk, nem remetelét, mint csiga a házát, nem lakhatja egy sem rászabott végzetét, és nem lehet, hiába, a determináció tétlen, béna foglya, egykedvűségük viasz-búráját az akarat átragyogja; megélik s -kínlódjék a jelent, a jövőt - hogy szöknének belőle? - nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle, van benne fenyegetés, ismeretlen, s van benne rejtelmes jó is.
T A R T A L O M
Garai Gábor: Ezredvég - 5
I. A század könnyei
Zala Miklós: Az a régi vasárnap - 9
Szeberényi Lehel: Öt pillanatkép negyven év távolából - 18
Simon Lajos: A század könnyei - 21
Hagyaték - 22
Tamás Menyhért: Jól emlékszik, őrnagy úr? - 23
Soós Zoltán: Kis pléh halas - 31
Csák Gyula: A Török Félhold tulajdonosa - 36
Dobai Péter: Az S. M. S. „Möwe" - 50
Mátyás Ferenc: Tündöklőbb egekbe - 61
II. Elszámolás
Bertha Bulcsu: Majmok a bao-bao fán - 65
Csanády János: Maradandóság - 83
Kereszt-kérdés - 83
Szigetek - 83
Harci strófák - 84
Molnár Géza: Ördöglyuk - 86
Pákolitz István: Mű - 97
Elszámolás - 97
Nyersen - 97
Zsombok Timár György: A bakancs - 98
Bárányi Ferenc: Hátékáté, avagy az alkalmasság hétpróbája - 104
III. A béke elkezdődött
Györe Imre: Lenin akkor jött - 117
A béke elkezdődött... - 118
„Nem törnek át!" - 119
Tabák András: Varjú-tanya - 122
Simor András: Az elkötelezetlenek - 138
Fuit - 138
Zsoltár - 138
Guanabo - 138
Megérkezés - 139
Kétsoros - 139
Thiery Árpád: Egy mondat helyett - 140
Garai Gábor: Doktor Valaki tévelygéseiből - 144
Hallama Erzsébet: Vasárnap - 146
Héra Zoltán: Bizonyos évek - 156
Galabárdi Zoltán: Kannibálok - 158
IV. Torlódó múlt
Mohai V. Lajos: Írói életrajz és személyesség - 173
Simor András: Az előtörténet költője - 181
Szabó Kálmán: Világkép és forma Jánisz Ritszosz kisverseiben - 191
Illés Lajos: Őrzők vigyázzatok! - 204
TABÁK ANDRÁS
Varjú-tanya
1.
Barnafoltos, vad vizslájával Liszcsák napjában kétszer kerülte meg a rajonját. Embertől elrugaszkodott, mogorva férfi volt az erdész, minél inkább benne járt a korban, annál zordabb, hallgatagabb. Deres szakállal keretezett, szikár arca mintha örökösen elutasítást árasztott volna, és szürke szemének metsző pillantása gyakran szavát szegte annak, akire rátekintett. Egész lényében volt valami baljós, valami fenyegető. Az erdei emberek – favágók, szénégetők, palántázók – titokban tartottak is tőle: ha megpillantották a távolban szálas, inas alakját, amint puskával a vállán, oldalán a kutyájával az erdő mélyét rótta, inkább kerülő ösvényre tértek, csak minél messzebbre tudhassák maguktól.
Liszcsák maga se tett másként. Azelőtt sem kereste mások barátságát, azóta pedig, hogy két éve az asszonyát eltemette, végképp magába keseredett. Hovatovább már szót is csak azzal ejtett, akivel a munka végett óhatatlanul muszáj volt. Egyedül élt odafönn, a bérc alatt meghúzódó, félig romos, nagy erdészházban, amelyet – mert környékét varjak sokasága lakta – Varjú-tanyának keresztelt el a népszáj; ott élt tökéletes magányban, visszavonultságban, s hónapszám még a városba se ment le, noha ott született és onnan nősült. Az öreg Stépánt tartotta, az hozta fel neki fizetésnapokon a bérét, hetente kétszer pedig a szükséges élelmiszert és a postát, ami kizárólag hivatalos levelekből állt, meg az Erdőigazgatóság stencillel lehúzott értesítőiből.
Stépán apó számolt be neki a városban történtekről is.
– Csak az ördög a tudója – mesélte –-, hogy ki kezdte végül a lövöldözést. A felkelők az ávósokra kenték, emezek meg a felkelőkre. De akárki kezdte is, annyi bizonyos, hogy két nap, két éjjel az orrunkat se dughattuk elő, akkora durrogatást csaptak…
Liszcsák alig fél füllel hallgatta. Az első napokban még be-bekapcsolta kis telepes készülékét a pesti hírekért, de rövidesen megcsömörlött az egésztől. Az egyik fél majd csak felülkerekedik, gondolta, neki pedig édesmindegy volt, hogy melyik fél lesz az, s attól kezdve nem nyitotta ki többé a rádiót. Prémmel bélelt, maga ácsolta karosszékében ült, a vörösre izzott dobkályha mellett, amelyen horpadt alumíniumkannában teavíz melegedett, és a mai postáját forgatta a kezében, egy géppel megcímzett, jókora borítékot.
– Aztán a második nap délutánján, amikor kifogytak a lőszerükből – mesélte Stépán apó –, az ávósok végre megadták magukat. Kitűzték a kaszárnyára a fehér zászlót, és sorra előjöttek. Akkor pedig megkezdődött a népítélet… – Egy piszkavassal megböködte a lobogó fahasábokat, majd visszacsukta a kályhaajtót, s közben megdidergett. – El nem tudod képzelni, te Kálmán, hogy mi folyt ottan! Mintha megháborodtak volna az emberek… mintha eszük veszett volna…
Közelebb hajolt Liszcsákhoz, és amúgy is erőtlen, vénemberesen tisztulás hangját suttogóra fogta: – A Hajcsárt is felkötötték.
Hátradőlt a székén, úgy várta a hatást, de Liszcsák arcán nem látszott más, csupán közöny.
– Hajcsár? – kérdezte, és a zsebkésével felvágta a borítékot. – Az meg kicsoda?
– Ej no, hiszen tudod te azt… Hát a Szlámka. A Szlámka Simon, az Igazgatóságról. Azt ne mondd már, hogy nem ismerted! Még hogy épp te ne ismerted volna?…
Liszcsák kezében megmeredt a boríték. Szlámka Simont természetesen jól ismerte. Dülledt szemű, szuszogós, időnek előtte elhízott fiatal férfi volt, úgy a negyvenes évei elején; rebesgették is róla, hogy nem teljesen egészséges. Gyakran járt fel körülnézni, ellenőrzést tartani. Tüzetesen szemügyre vett mindent, főleg az új erdősítések megeredése meg a növendékállomány érdekelte, semmi el nem kerülte a figyelmét, és sohase volt megelégedve. Nem is akadt talán senki az egész erdőbirtokon, akinek meg ne gyűlt volna vele a baja. Egy ízben Liszcsák béréből is levonatott, mert a rajonjában gazosnak találta az egyik csemetekertet. Liszcsák ugyan vitába szállt vele (elegendő munkáskéz és motoroskapa híján vétlennek tartotta magát), de nem haragudott rá, sőt a lelke mélyén igazat adott neki, helyeselte a szigorát. Végtére is az erdész azért erdész, hogyha kell, maga gyomlálja ki a gazt. A szamártövis meg a rétiperje nem énekelhet győzelmi indulót. Lelkiismeretes, odaadó embernek ismerte Szlámkát. Rendes embernek. Olyannak, akinek az erdő a mindene. Ezért volt benne oly nagy a csalódása. Hogy éppen Szlámka legyen az, aki eltűri és némán szemléli az ő kálváriajárását? Sose hitte volna róla. Igaz, egyszer később, jóval később, Szlámka feljött, hogy megkövesse. „Vétettem maga ellen – mondta. – Szabad folyást engedtem valaminek, aminek !4sedigj talán gátját vethettem volna. Megbocsát?” Hát nem, nem bocsátott meg neki. Az odanyújtott jobbját se fogadta el. Vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni, s ekképp megbocsátani sem. De ezt… nem, ezt soha a legkeserűbb haragjában se kívánta volna neki.
– Felakasztották? – és egyre csak lassan, döbbenten ingatta a fejét. – Miért tették vele? Hogyan tehették?
– Gyűlölték – mondta az apó – Nem volt az kóser ember. Még a szeme se állt jól annak. Meg aztán ő is ott, a kaszárnyában akart megbújni, és azzal csak tetézte a haragot. Ávós, tót!, kiabálták, amikor rátaláltak… most mindenért megfizetsz, átkozott Hajcsár! Ki akarták vonszolni az utcára, hogy a nép színe előtt végezzenek vele, de Szlámka harapott, rúgott, tíz körömmel csimpaszkodott az ajtófélfába, nem bírtak vele. És mindegyre az anyját szólongatta: Mamička, mamička! Végül ott helyben kellett agyonlőniük, csak a holttestét húzhatták fel. – Borzadva keresztet vetett. – O, Bože – suttogta –, Otče s nebies, smiluj sa nad nami…
Csend volt. Csak a tűz pattogott.
A víz hirtelen zubogni kezdett, s erre Liszcsák felsóhajtott és félretette a borítékot, amelyet még mindig a kezében szorongatott. Ezt nem érdemelte meg Szlámka, gondolta, erre nem szolgált rá. Ő ugyan még most, haló porában se bocsát meg neki, de azért arról se feledkezik meg, hogy itt mindenki milyen sokat köszönhet neki. És ezt elfeledni, majdhogynem akkora bűn volt, mint megölni…
Levette a kannát a kályháról és elkészítette a teát. A pohárszék fiókjából néhány kockacukrot halászott elő. Egyet odavetett a kutyának, mely előjött a vackából, a tágas helyiség valamelyik homályos szegletéből, és odakuporodott a karosszéke mellé, a lábához.
– Hát… igen – motyogta Stépán apó –, hát hiszen megmondtam én–s közben nézte, ahogy Liszcsák kitölti két bádogbögrébe a teát –, megmondottam én jókorán előre. így kellett ennek történnie… – Két, feketére kérgesedett, érzéketlen markába fogta a bögrét, s megfürösztve aszott képét az ital gőzében, óvatosan hörpintett egyet. – Mert ha egyszer eltörlik Istent és lefitymálják a hitet, abból semmi jó nem származhat. íme, itt az eredménye. Egyik gonoszság szüli a másikat…
Liszcsák bólintott. Végül is, ezt maga se gondolta másképp. Egy kockacukrot szorított a fogai közé, azon keresztül kortyolgatta a teát. Közben a félretett borítékért nyúlt, előhúzta belőle a stencilezett körlevelet és az olvasásába merült.
Figyelmesen, sokáig olvasta.
Amikor a végére ért, megvakargatta dús, ősz szőrzettel borított, széles mellkasát és eltűnődött.
– Ki az a Richter? – kérdezte. – Richter Antal… Ismered?
– Ki ne ismerné? – éledt fel az apó. – A párttitkár. Ő volt a főmufti az Igazgatóságon.
– Hírét se hallottam idáig.
– Mértté sosem forogsz odalenn. Meg aztán csak nemrégiben került az Igazgatóságra. Talán egy éve. Katona volt.
Liszcsák meglepődött. – Katona?
– Méghozzá, úgy beszélik, valami nagyfejű. Ezredes vagy mi. De tavaly, amikor azok a nagy leszerelések voltak… no, szóval, amikor befellegzett az efféle újdonsült tiszturaknak, hát akkor neki is útilaput kötöttek a talpára. Azután meg iderakták mihozzánk. Ugyan mit is érthet egy ilyen az erdőhöz?
Semmit, gondolta Liszcsák, semmit. A pohárszék lapjára dobta a körlevelet, felállt, a derekát ropogtatta, csontjaiban érezte a kinti ködöt.
Begombolta a mellén a kockás flanellinget és odament az ablakhoz. A ház előtti nagy tisztás felett grízes, hófehér pára lebegett. A tisztást varjak lepték el. Undorító károgásuk fölverte az alkony előtti csöndet. De Liszcsák most nem bánta. Zavarta ez a nagy-nagy csönd, szinte a fülét sértette. Rendes körülmények között, ilyenkor október legvégén, még szürkülettájt is fejszecsattogástól hangos az erdő, fűrészek sivítanak és mennydörgő robajjal dől az avarra egy-egy óriási bükk vagy tölgy. Most meg ez a süket csönd. Mindenütt áll a munka. Pedig lassacskán nyakunkon a tél, gondolta, itt fönn nemsokára leesik az első hó. És egyelőre azt sem tudni, ki fogja elszállítani a rengeteg kiközelített rönköt. Csak ezen az erdőrészen vagy hétszáz köbméter hever szállítatlanul. Lassan befülled, elprédálódik mind…
Mögötte mindegyre kárpált az apó: –… de persze dirigálni, hát azt tudott. Azt nagyon! Mondják: kuss volt a neve ott mindenki másnak: amit ő parancsolt, azt kellett csinálni. Most meg eltűnt. Sehol se találják. A nemzetőrök tűvé tették érte a várost, de mindhiába. A föld nyelte el…
– A nyiladék felől jöttél? – szakította félbe Liszcsák.
– Onnét – intett az apó –, a patak mentén, ahogy szoktam.
– Ma nem jutottam el arra. Megnézted az etetőket? Rendben vannak?
– Hát, bizony… bizony ma elfeledtem.
– Hát máskor ne feledd! – vágta rá nyersen az erdész, s a vizsla, mintha csak megértette volna a szavait, rávicsorgott az öregre. –– Akármi történik is odalenn, itt fönn nekünk ez a dolgunk.
– Igazad van, Kálmán, igazad – helyeselt alázatosan az apó. – Még egyszer nem fog előfordulni. Hidd el! Többé nem…
Kihörpölte utolsó cseppig a teát, öklével megdörgölte az ajka szélét, majd a pohárszék felé nyúlt, a kenyereskosár után, suttyomban letört egy darabkát a megszegett vekniből és fogatlan szájába dugta.
– Hanem… ami téged illet – szólalt meg óvatosan – azt mondom én, Kálmán, hogy neked nemcsak idefönn volna ám dolgod. Le kéne menned, te Kálmán… valamikor bizony most már le kéne menned végre-valahára a városba.
– Minek?
– Adnának a te véleményedre, Kálmán, tán nem is hiszed, mennyire adnának. Nagy dolgok mennek most végbe odalenn. Hatalmas dolgok. Az egész igazgatóság újjáalakult, és fontos volna nekik, hogy magad is közöttük légy. Szükségük van rád. Te meg bízhatsz a jóakaratukban.
Liszcsák nem fordult hátra az ablaktól. Hegyes szakállát tapogatta, és elmerülten nézett kifele a szemetelő esőbe, a ködbe, a szürkületbe.
– Nekem nem kell senki jóakarata.
– Kár… – mondta az apó. Behúzta a nyakát és megadóan fordította ki a tenyerét, de a ráncos ábrázata meg a résnyi keskeny szeme ravaszul fénylett. – Bizony, nagy kár! Mert rólad, Kálmán, mostanság éppen hogy sokat beszélnek az Igazgatóságon. – És nem mondott többet, nem, egyetlen szóval se, csak nézett sokat tudóan Liszcsákra, sejtve sejtvén, hogy ez az, amit aligha fog a füle mellett elereszteni.
Jól számított. Nem csalta meg a sejtése. Liszcsák hirtelen odalépett hozzá, közvetlenül elébe, és az arcába meredt.
– No, folytasd! Azt mondod, beszélnek rólam. Hadd halljam: miket?
Stépán apó megriadt. Látta a fenyegetően fölébe magasodó szálas alakot, a rászegeződő szúrós szempárt, és érezte, hogy egyszerre kiszárad a torka. Már szánta-bánta, hogy engedett a lentiek unszolásának, és szőnyegre hozta a dolgot. Mindig is félt Liszcsáktól. Rettenetesen félt tőle, noha a félelmének maga se tudta volna okát adni, hiszen az erdész sohase bántotta; sőt, amióta vénségére egy szál maga maradt és szégyenszemre otthonban tengődött, Liszcsák a pártfogásába vette és támogatta. De mégis félt tőle. Voltak percek, amikor szinte páni rémületbe esett előtte.
Ez is azok közé a percek közé tartozott.
– Há-át… – húzta-vonta a szót, hogy egy kevéske időhöz jusson, mialatt összekaparhatja a bátorságát –, há-át… – s megnyalogatta kitikkadt ajkát, a fejét meg lesúnyta –, há-á-át olyasmiket, hogy… hogy hát a Liszcsák Kálmán is csak a rendszer áldozata. Hogy főerdész volt valaha, első ember az érseki erdőkön, és lám… meghurcolták, megkicsinyítették. Leminősítették a szolgálatban. Üzemegységbe tették, a legeldugottabb rajonba, márpedig nem ott volna az ő helye…
– Hallgass! – Liszcsák fölegyenesedett és eltávolodott tőle. – Hogy hol a helyem, az senki másra, csakis énrám tartozik.
Keményen csengett a hangja, elutasítólag és nyers Önérzettel, ám Stépán apó mégis megérzett benne egy csipetnyi bizonytalanságot. Senki más meg nem neszelte volna, de ő igen, és ettől újra nyeregben tudta magát.
– Rád tartozik – sietett egyetérteni –, persze, hogy rád! Ki is merészelné elvitatni? De amiatt már mégsem haragudhatsz, ha mások se hagyják szótalan.
– Mások? Kiféle mások? – csúszott ki Liszcsák száján, s már bárhogy megbánta is, vissza nem szívhatta. Meg volt döbbenve Önmagától. Hát elég annyi, hogy feljöjjön ez a lepcses szájú, alamuszi vénember, aki hetet-havat összehord, s benne magában máris inogni kezd, amit pedig rendíthetetlenül szilárdnak hitt, a konok zárkózottság?
– A saját két fülemmel hallottam – bizonykodott az apó –, hogy a bizottmányban is ezen háborogtak. De még hogy! Azt kellett volna hallanod! Valósággal felforrt a levegő. Mert vannak ott néhányan, akik ugyancsak fogják a pártodat! A Liszcsák Kálmán a mi emberünk, mondogatják, közülünk való, és helyettünk is megszenvedett. Amíg ő nem kap igazságot, addig nekünk se jár, addig mi se kaphatunk. És igazságot csak azzal kaphat, hogy amint az erdő visszakerül az érsekséghez, a főerdész újból ő lesz, senki más.
Liszcsák odabámult rá. – Az erdő visszakerül az érsekséghez?
– Hiszen mindenki azt akarja. Az egész forradalmi bizottmány… meg mind a népek. Legyen úgy, mint régen volt! Minden…
Ostobaság, gondolta Liszcsák, semmi sem lesz többé úgy, mint régen volt. Másmilyen lehet, mint most, és bizonyára lesz is, de olyan, amilyen régen, nem, olyan már soha. Ki tudhatná ezt jobban egy erdésznél? Itt van például ez az egész hatalmas erdő… Milyen változatlannak és változhatatlannak tetszik! Holott igazában már nem is emlékeztet a hajdani érseki erdőre. Számba venni se lehetne, hogy alig tíz év alatt mi minden változott meg benne. És ha valóban visszajutna az érsekséghez, hát egy egészen új erdő jutna vissza, amelyre rá sem ismernének…
De ugyan mi köze neki mindehhez? – s hirtelen újra elfogta a bosszúság. Semmi, a világon semmi. Nem az ő ügye, nem tartozik őrá. Ha lenn, a városban azt képzelik, hogy mindent visszacsinálhatnak, felőle képzelhetik. Tegyenek, amit akarnak, de őt hagyják ki belőle. Neki nem kell más, csak a saját békessége.
Még mindig bosszús arccal odalépett a gyalulatlan, nagy asztalhoz és egy szál gyufával meggyújtotta a mestergerendáról lecsüngő petróleumlámpát; az eső mosta, pára lepte ablakokon már alig szüremlett be világosság. Egy darabig figyelmesen elnézte a cilinder mögött imbolygó sárgás, meleg nyelvecskét, a pici kék maggal a közepén, mert kényszeríteni akarta magát, hogy másra gondoljon, akármire, csak arra ne, amit az apótól hallott az imént: az erdő újra a papoké lesz. Nem akart tudni róla. Szerette volna kirázni az agyából, mint a kutya a szőréből a vizet. De nem bírt napirendre térni fölötte. Megrázta, felkavarta ez a hír. Maga is meglepődött, mi mindent zajdít föl benne – olyan eseményeket és emlékeket, amelyeket rég eltemetettnek hitt magában.
Pedig nem volt ebben semmi meglepő. Eltéphetetlen szálakkal kötődött az egykori érseki erdőhöz. Úgyszólván az egész életét itt élte le. Szinte még sihederként térve meg az első háború mocskából, tüdőlövéssel és lélektörötten, itt kapott először alkalmazást, majd szintén a papok jóvoltából elvégezhette az erdészeti akadémiát, hogy aztán visszakerülve ide megjárja a hivatás valamennyi grádicsát, s végül – még mindig igen fiatalon – főerdésszé emelkedjék, tizenkétezer kataszteri hold erdőbirtok és sok száz ember irányítójává. De nemcsak a lelke békéjét és élete értelmét találta meg itt, hanem a boldogságát is. Itt élt kevés híján húsz évig azzal az asszonnyal, akit szerelemmel szeretett, s akinek az elvesztését ebben az életben már nem fogja kiheverni. És itt kapott alkalmat arra is, hogy az álmát valóra váltsa, ennek az elöregedett, siralmasan leromlott erdőségnek a megmentését, amelyet a nyakló nélküli tarvágással, a mértéktelen kitermeléssel már-már a tönk szélére juttattak. Terve nagyszabású volt, méreteiben is, merészségével is párját ritkította az idő tájt. De éppcsak belevághatott a munkába, máris abba kellett hagynia. Jött az új háború, sokféle gond és hercehurcá, a háború után nemsokkal pedig a szekularizáció, azután meg… nos, azután mindaz, amit el kellett viselnie: gyanúsítások, rágalmak, vádak. így hát a félbehagyott munkát nem ő folytatta, se nem ő végezte be, hanem a Szlámka Simon meg társai, de tény és való, hogy jóformán mindent az ő elképzelései szerint valósítottak meg – csak éppen nem az eredetileg tervezett tizenkétezer holdon, hanem immár a hegyvidék egyesített erdőségének harmincötezer holdján. Kaphatott-e nagyobb elismerést ennél?
Visszatelepedett a karosszékbe, a kályha mellé, megkotorta a nyitott tűztérben a fahasábokat. Felzajdult arca lassacskán elcsöndesedett. Igen, gondolta, ez az erdő megőriz. És az járt az eszében, hogy bármiken ment is át, bármiket kellett is elszenvednie, azt az egyet senki ei nem vitathatja tőle, hogy ennek az átalakításnak a gondolata benne fogamzott meg. Ez az újjászületett, csodálatosan megújhodott erdő részben az ő munkáját dicséri, és dicsérni fogja még akkor is, amikor neki magának híre-hamva se marad már a világon.
Elcsendesült, tűnődő arca láttán Stépán apó ismét bátorságra kapott. Úgy érezte, melegszik már a vas, most kell csak igazán ütnie.
– És ha minden olyan lesz megint, mint régen volt – folytatta –, akkor neked is újból olyannak kell lenned, amilyen azelőtt voltál. Föl kell hagynod a remeteséggel, Kálmán. Vége a számkivetésnek, a megaláztatásnak. Nincs olyan ember odalent, aki ne tudná, hogy ki vagy te. Meg hogy mennyi méltatlanság ért, milyen meghurcoltatásokban volt részed. Ahogy veled elbántak, Kálmán, az az égre kiált. Igenis jóvátétel jár neked. Elégtétel pénzben, rangban, becsületben. Ki kell mozdulnod innen, le kell jönnöd a városba, az Igazgatóságra. Sok jó embered van neked ott, Kálmán, tán nem is hiszed, mennyi! És azok mind-mind kitárt karokkal várnak… – s azzal nyomban sorolni is kezdte a neveket, a város, a járás meg az igazgatóság új urainak a neveit, azokat a régi világbeli, jól csengő, fényes és megsüvegelni valóan finom neveket, melyeket csak az ajkára venni is boldogság volt, és mindeközben úgy átforrósította a hevület, annyira elhódította az eltűnt idők visszatértének igézete, hogy szemet se szúrt neki, ami pedig mindig éber figyelmét máskor aligha kerülte volna el, hogy az elhangzó nevek legtöbbje láthatólag úgy éri Liszcsákot, mint egy-egy arculcsapás.
Valóban úgy érte. Pedig e nevek valaha kedvesek voltak Liszcsáknak. Szerette azokat, akikhez tartoztak. Egykori meghitt jóbarátok, erdészkollégák, közeli jó ismerősök… Hihette volna-e, hogy bennük kell majd a legnagyobbat csalódnia? A nagy erdőegyesítéskor, amikor elcsapták a főerdészi tisztéből, még valamennyien az együttérzésükről biztosították, arról, hogy méltánytalannak tartják a leváltását, és mindenben mellette állnak. De az óvatosabbak már érezhetően kerülni kezdték, ritkábban nyitották rá az ajtót, nem szívesen mutatkoztak a társaságában. Bukott ember lett belőle, a bukott ember pedig mindenki prédája. Akkoriban kaptak szárnyra azok a képtelen híresztelések is. Nyúzó volt a Liszcsák Kálmán, ez a papok kedvence, rebesgették úton-útfélen, olyan egy fekete lelkű, komisz nyúzó, akinek nem akadt párja az érseki erdőkön; a szegényembernek szíjat hasított a hátából, ha egy kis gallylopáson érte, de bezzeg ő dúsgazdagra szedte meg magát a különböző üzérkedéseivel meg panamáival! És a jóbarátok közül senki sem vette a bátorságot, hogy kiálljon mellette s megcáfolja a szóbeszédet. A bajban pedig aztán úgy fordultak el tőle, ahogy jóérzésű ember még egy hétpróbás bűnözővel sem teszi. Amikor őrizetbe került és vizsgálati fogságát töltötte a megyeszékhelyen, nem akadt köztük egy se, aki nyíltan meg ne tagadta volna. Egyikük-másikuk még arra is kapható volt, hogy tanúskodjék ellene. Hinni alig akart a szemének, amikor írásos vallomásaikat a vizsgálótiszt elébe tette. Holott tudniuk kellett, és kétségtelenül tudták is, hogy akkor ő már rég nem a becsületéért vagy a reputációjáért, de még csak nem is a kenyeréért harcolt, hanem a szabadságáért, ha ugyan nem magáért a puszta életéért. A vád, amellyel szembe kellett néznie, nem volt csekély. Akkoriban egyenest a főbenjáróak közé tartozott. De hát törődtek is ők ezzel?! Ők csak egyet akartak: átvészelni, túlélni, fönnmaradni. És ezért semmilyen árat nem tartottak drágának. Legkevésbé azt az árat, amelyet vele fizettettek meg. Most pedig éppen ők… éppen ezek csalogatnák maguk közé? Ezek hozakodnának elő vele? Ezek kínálnák meg újból a főerdészséggel?
Keserű nyál gyűlt föl a szájába; olyan, amit alig lehet lenyelni. És amit Stépán apó még mindig nem neszeit meg, csalhatatlan ösztönével az állat megérezte. Gazdája térdéhez dörgölőzött, az ölébe hajtotta a fejét, vigasztalta, miközben okos, nagy szemei szinte vádlón szegeződtek az öregemberre. Az pedig zavarba jött ettől a nézéstől. A szava elakadt, benne rekedt az áradozás, egyszerre ráocsúdott a valóságra.
– Hadd el, öreg – szólalt meg szelíden Liszcsák. – Hadd el – mondta – kár a fáradságért. Nem megyek le a városba, és ezt tudasd azokkal is, akik ideküldtek.
– Ne-em – mekegte megrettenve az apó –, ne-em, ebben tévedsz, Kálmán… nem küldött engem senki… én csak úgy… a saját szakállamra…
– Hadd el – ismételte meg Liszcsák – érts a szóból… – s bár a hangja szelíd maradt, elkomorodó tekintete már arra vallott, hogy a türelmének vége.
Ettől aztán az apó minden reménye elillant. Megértette, hogy kipottyant a reményéből. Oda a szép ábránd, hogy diadallal jelentheti az igazgatóságon: ő az, ő, az öreg Stépán, aki előcsalogatta a remetét az odújából.
Lekonyította a fejét, kárvallott képpel motyogott maga elé: – Hát, persze… Hogy is jövök én ilyesmihez? Tudtam előre. Kis ember vagyok én ahhoz, hogy rábeszéljelek. Deputáció kell ide, az illet meg… deputáció csupa olyan emberekből, akik méltóak hozzád… – miközben már azon riadozott magában: csak aztán zokon ne vegyék tőle a bizottmányiak, hogy végül is dolgavégezetlen tér vissza a városba.
Sóhajtott egyet, felállt, szedelőzködött.
– Mennem kell. Sötétedik.
Liszcsák bólintott, de nem nézett rá. Szerette volna már kívül tudni a házon. Igazából csak most kezdte eltölteni az ingerültség. Túl sok mindent bolydított fel benne az apó a fecsegésével, és attól tartott, jókora időbe telik majd, amíg mindez újból leülepszik. Eltűnődve vakargatta a vizsla rozsdás szőrű, izmos nyakát, de az állat váratlanul felhördült és kitépte magát a kezéből. Az ajtónál termett, vadul ugatott.
– Lexi, te! – kiáltott Liszcsák, ám a kutya csak tombolt az ajtónál.
Stépán apó elsápadt, lekapta a falon függő puskát a kampóról.
– Tedd vissza – parancsolt rá Liszcsák –, az nem játékszer! – és ajtót nyitott.
Görnyedt vállú, ösztövér, magas ember állt a küszöbön, feltűrt gallérú, hosszú bőrkabátban, katonacsizmában, szemöldökébe húzott kalappal. Aktatáskát szorongatott a hóna alatt.
– Jó estét! – mondta. – Beenged-e megmelegedni?
2.
Az erdész nézte egy darabig, végül szótlanul félrehúzódott.
A magas férfi bejött, lerázta átázott kalapjáról a vizet, s közben egyetlen gyors pillantással körbetekintett. Valami rejtett feszültség áradt belőle. Bizonyára ez volt az, ami nem hagyta nyugton a kutyát. Rávicsorgott, neki akart rontani, de Liszcsák megragadta a nyakörvét és gyöngédtelenül a földhöz nyomta.
Az apó még mindig a falnál állt, a gerendákhoz simulva. Lassan visszaakasztotta a fegyvert a helyére.
– Hát, én megyek – köhécselt. – Most már mennem kell…
Belebújt a pufajkájába, és elköszönt. Az ablakból látták, amint hátra-hátrasandítva, futásra lendülő lábbal igyekszik át a tisztáson a sűrű felé. A varjak károgása kísérte.
Az idegen eljött az ablaktól, az asztalhoz lépett. Kalapját, táskáját a lócára tette.
– Ki ez az öreg? – kérdezte közömbösen.
Liszcsák visszatelepedett a tűz mellé, a karosszékébe, és engesztelőén megveregette a vizsla nyakát.
– Az öreg Stépán – dörmögte. – Vadőr volt valaha. Most meg amolyan fullajtárféle itten… – Hallgatott egy sort, aztán amúgy mellékesen hozzátette: – Legalább két és fél óra, amíg leér a városba.
Az idegen szórakozottan biccentett. Tűnődve vizsgálgatta Liszcsákot, mintha csak latra tenné magában, és fakókék szemében fáradtság, átható figyelem és valami túlfeszült éberség váltakozott. Közben kigombolta a kabátját, egy csomag cigarettát vett elő, odakínálta az erdésznek, az megrázta a fejét. Mozdulatától a kutya ismét felmordult, de Liszcsák könnyedén meglegyintette és erre elnémult.
Az idegen leguggolt a kályha elé. kihúzott egy parázsló forgácsot és rágyújtott. A láng vörös nyelvet vont az arcára. Félszemmel az erdészre sandított; látta, hogy az meg őt fürkészi.
– Hogy jutok el innen a határhoz? – kérdezte. – Nem ismerem a járást az erdőben.
– Át akar szökni a csehekhez? – kérdezett vissza Liszcsák.
A férfi mélyet szívott a cigarettájából. Visszalökte a forgácsot a kályhába és fölegyenesedett.
– Nem – mondta szárazon, mint aki hirtelen eldöntötte magában, hogy nem fog titkolózni. – Csak a határig akarok eljutni. A határőrökhöz és az oroszokhoz.
Nyugodtan, csaknem hidegen állta az erdész kitartó tekintetét, azután leült az asztalhoz, a táskája mellé.
Hát nem sokat teketóriázik, állapította meg Liszcsák, egykettőre kijött a farbával, eszében sincs bújócskázni! No persze kockáztatnia kell, hazudozással nem boldogulna… Mozdulatlanul figyelte és közben elgondolkozva babrálgatta a szakállát. Egészen biztos volt benne, hogy sohase látta, még futólag sem, mert ezt a határozott vonású, keskeny, sovány arcot nem felejtette volna el. Már csak azért sem, mert bőrét úgy ellepték a szeplők, akár egy kamaszét. Pedig már mögötte volt az ifjúkor. Harmincöt éves lehetett, vagy negyven? Vagy annál is több? Egyfajta kortalanság jellemezte, mint azt a csontos, keseszőke, szívós típust, amelyhez tartozott. Ám Liszcsák abban is biztos volt, hogy bár soha nem találkozott vele, mégis tudja, kicsoda, és a feltevésében nem téved. Anélkül, hogy a tekintetét levette volna róla, kinyújtotta a kezét, a pohárszék lapjáról fölemelte a körlevelet és odacsúsztatta elé az asztalra.
Az idegen meglepődött, önkéntelenül a belső zsebéhez kapott, de a mozdulata félúton elakadt. Elhagyhatta valahol a szemüvegét. A rövidlátó emberek módjára, összehúzott szeméjjal hajolt a stencilezett szöveg fölé.
Igazgatósági közlemények – ez állt a fejlécen, amelyet jól ismert, de a cím fölött a megszokott kalapácsos-kalászos címer helyett a Kossuth-pajzs díszelgett. A szeméhez emelte a körlevelet és rögtön az első közleményen megakadt: Richter Antal megszökött az Erdészet egész készpénzállományával!
Egy mondattal sem olvasta tovább. Már tudta, hogy az erdész az első pillanatban felismerte, és bizonyára az a másik is, aki elment.
Összerezzent, felkapta a fejét. Az erdész szorosan ott mellette, az aktatáskáért nyúlt. Richter maga nyitotta ki a zárat. A táskában nem voltak bankjegyek. Csak tömött dossziék. Névsorok, személyügyi feljegyzések, véleményezések, lakáscímek, pártdokumentumok és különböző bizalmas iratok – csupa hivatalos papír.
Liszcsák dühödten adta vissza a táskát. Lángolt az arca, elmondhatatlanul szégyelite magát. Úgy érezte, menten kisül a szeme.
– Hogyha pénzt találok – jegyezte meg Richter –, azt is elhozom, nem hagyom ott nekik. – Becsattintotta a zárat, az aktatáskát az asztalra fektette. – De ez most nagyobb érték a pénznél. Mindegyik emberélet.
Fecsegés, gondolta ellenségesen Liszcsák, üres szavak! Méghogy emberélet… De eszébe villant Szlámka Simon, és beharapta az ajkát. Visszaült a karosszékébe, tört magának egy darabka kenyeret és rágcsálni kezdte.
– Aztán mondja csak – szólalt meg túlságosan is hangosan, szinte már kihívóan –-, igaz, hogy maga katona volt?
– Igen, igaz.
– Ezredes?
Richter felvont szemöldökkel csodálkozott rá. – Hát ezt meg honnan szedi?
– Beszélik.
– Százados voltam, politikai tiszt Amíg tavaly le nem szereltek…
– És az erdőhöz? – csapott le Liszcsák. – Az erdőhöz… ahhoz ugyan mi köze van?
Sajnos, nem sok. Talán csak annyi, hogy erdőben nőttem fel. Az apám kincstári erdőgondnok volt.
– Richter? Sose hallottam a nevét.
– Nem itt. A Kőszegi-hegységben. – Richter szippantott a cigarettájából. – Egyébként, valamit ne felejtsen – mondta. – Engem nem igazgatónak helyeztek ide, se nem főmérnöknek vagy üzemegység-vezetőnek, hanem párttitkárnak. Hivatásos pártmunkás vagyok.
Liszcsák hallgatott. Tört egy újabb gyürkét, azután még egyet. Az utóbbit a kutyának vetette oda.
– Hogyan sikerült kicsúsznia a városból? – kérdezte mogorván. – Állítólag mindent tűvé tesznek magáért.
– Sikerült – hangzott tartózkodóan. – Szerencsém volt.
– Azt valóban elmondhatja. Hallotta-e, mi történt Szlámka Simonnal?
– Igen.
– Szörnyű dolog a népharag. Nem ismer kegyelmet és nem válogat.
– Ez nem népharag – igazította ki Richter. – Ez fehérpogrom.
Az erdész odasandított rá, azután vállat vont.
– Felőlem – hagyta rá – nevezheti, aminek akarja. Hanem annyi bizonyos, hogy ami történik, az a többség akarata.
– Néhány tucat mindenre kész ellenforradalmár és több száz megtévesztett ember még egy ilyen kisvárosban sem a többség. De ahhoz persze elegen vannak, hogy mindenkit megfélemlítsenek.
– Hát, magának van is rá oka, hogy féljen tőlük. Ha a körmük közé kapnák, maga se járna különbül, mint Szlámka.
– Tudom.
– És talán nem fél?
Richter megszívta a cigarettáját.
– Félek vagy sem – mondta –, ez most lényegtelen. A fontos csak az, hogy ezzel a táskával eljussak a határhoz.
– Jókora kitérőt választott. Át a hegyen, keresztül a rengetegen… legalább harminc kilométeres vargabetű.
– Más választásom nem volt. Az utakat odalenn mindenütt ellenőrzik.
Liszcsák megint csak hallgatqtt. Maga sem tudta, miért, de valahogy ingerelni kezdte ennek az embernek a nyugalma. Elnézte zárkózott, fegyelmezett arcát, amelyről az eltökéltségen kívül egyebet nem olvashatott le, és úgy érezte, szívesebben venné, ha űzöttnek vagy legalább zaklatottnak láthatná. Ez az érzése annál is inkább meghökkentette, mivel nemigen akadt olyan tulajdonság, melyet a bátorságnál többre becsült volna, márpedig ahhoz, hogy ez az ember bátran viseli a sorsát, nem igen férhetett kétség.
– És nem tartja különösnek – kérdezte érdesen –, hogy éppen ide tért be? Ide, a Varjú-tanyára? Énhozzám?
– Hiszen már mondtam: nem ismerem az erdőt errefelé…
Liszcsák leintette. – Ugyan már! Ne tegyen úgy, mintha mit sem tudna rólam.
– Tudom, hogy maga volt itt valaha az érsekségi birtok főerdésze.
– Amíg maguk el nem csaptak!
– Nem tudja megbocsátani?
– Csodálkoznék rajta?
– Nem – mondta Richter. – De maga se csodálkozzék azon, hogy így történt.
– Ismerem ezt a nótát – bólogatott komor mosollyal az erdész. – Tudom, mi következik. Az, hogy velem ugyan a világon semmi bajuk nem volt, de hát maguknak fiatalabb ember kellett. Fiatalabb, frissebb, mozgékonyabb…
– Nekünk akkoriban ide is olyan ember kellett – vágott a szavába Richter –, aki ízig-vérig a mi emberünk. Azok ilyen idők voltak, és ezt meg kell értenie.
– No… – bámult el Liszcsák. – No csak! – mondta, leplezni se tudván meglepettségét. – Ez aztán, hallja… hát ez legalább őszinte beszéd! – és kényszeredett nevetésre fakadt.
Richter nem nevetett vele. Szippantott még egy utolsót a cigarettájából, és egy pléhtartóban elnyomta.
– Maga főerdész volt itt a régi világban – pillantott Liszcsákra –, magának tehát tudnia kell: alkalmazásban hagyott volna-e az érsekség olyan erdészt, akiről történetesen kiderül, hogy kommunista?
Liszcsák állta a tekintetét.
– Nem – felelte kurtán. – Kizárt dolog.
– Mi azonban alkalmaztuk magát – biccentett Richter. – Csak éppen vezetőnek nem hagytuk meg.
Liszcsák elvörösödött. Hirtelen felállt, járkálni kezdett a szobában.
– Maga tévedésben van – mondta, mert csak most eszmélt rá, hogy Richter alighanem félreértette, s valami olyat feltételez róla, ami az adott helyzetben több mint kínos, és a lehető legkétesebb színbe hozza őt. – Eszem ágában sincs holmi múltbéli sérelmekkel hozakodni elő. Ha ismerne, tudná, nem szokásom a panaszkodás. És még kevésbé szokásom, hogy szemrehányásokkal vagy számonkéréssel zaklassam azt, akit befogadok a házamba. – S noha rettenetes konoksága váltig tiltakozott bármi magyarázat ellen, az önérzete ezúttal erősebbnek bizonyult. Nem engedhette, hogy Richter olyan véleményt formáljon róla, amely a becsületébe vág. – Nem – rázta meg a fejét–-, bennem nincs harag amiatt, hogy elmozdítottak a hivatalomból–s megállás nélkül folytatta járkálásáta hodálynyi nagy helyiségben, amelynek sarkait már teljesen belepte az ablakokon beszakadó hegyvidéki sötétség. – És igazában nem volt annak idején se. Hiszen el voltam rá készülve, nem ért váratlanul a dolog. Én valóban nem voltam a maguk embere. Még csak annyit se állíthatnék, hogy valamennyire is kedveltem volna magukat. Én csak az erdőért aggódtam. Nem fog-e ebek harmincadjára jutni? Kik viselik majd a gondját? Miféle kezekbe kerül? – És egyre csak rótta fel-alá a szoba hosszát, a lámpa fényköréből ki a sötét sarkokba, azután ismét vissza a sárgás lámpafénybe. – Hát, nem került rossz kezekbe. Azok a fiatalok, akik átvették az erdészet vezetését… és akik ízig-vérig a maguk emberei voltak… nos, elismerem, értették a dolgukat. Nem voltak híján sem a rátermettségnek, sem a felkészültségnek. Csupán a tapasztalatuk volt kevés. De hát a tapasztalat a leginkább megszerezhető, ők pedig eléggé értelmesek voltak ahhoz, hogy hozzám meg a hozzám hasonló régiekhez forduljanak, ha gondjaik támadtak. Kikérték a tanácsainkat, meghallgattak bennünket. Az erdőrekonstrukció dolgában éppúgy, mint más dolgokban. Nem mondom, hogy azután mindig mindenben a tanácsaink szerint jártak el, de hiszen nem is biztos, hogy mindenben aszerint kellett volna cselekedniük. Meg voltak a maguk elképzelései, és nem is akármilyen elképzelések voltak azok. Amit itt röpke néhány év alatt véghezvittek, az bizonyos fajta csoda. Sose hittem volna, hogy lehetséges ilyesmi. Ők azonban egyszerűen nem ismerték azt a szót: lehetetlen. Talán azért, mert fiatalok voltak, vagy mert valami irigylésre méltóan nagy-nagy hit lobogott bennük. És ez a hitük szinte mindenkit megperzselt itt az erdőn. Miért tagadnám? Engemet is. A szememet kellett volna behunynom, hogy észre ne vegyem, mekkora munkába kezdtek. És miért hunytam volna be a szemem? Tetszett, amit csináltak, és az is tetszett, ahogyan csinálták. Láttam, mennyi tennivaló van, mennyi értelmes és fontos feladat. És láttam azt is, hogy micsoda önzetlen, lelkes munka folyik. Valahogy minden mozgásban volt, szüntelen mozgásban, változásban, átalakulásban – szinte hihetetlen, hogy mennyi erő és lendület, micsoda nagyot akarás tört elő az emberekből! Az erdő pedig egyre szebb lett. Egyre szebb, dúsabb, fiatalabb. És számomra ez volt a végső érv. No, mondtam magamban, ha valóban ilyen az új világ, amiről annyi beszéd esik, hát akkor csak legyen új világ; legyen minél előbb – nekem is szükségem van rá. Egy-két hajdani barát, ismerős ugyan titokban óva intett: „vigyázz, Kálmán, ne engedd elsodortatni magad, még pórul jársz a végén”, meg hogy „nem tartozol te közibük, Kálmán, és sosem is fogsz, mert a régi bőrt, ha százszor leveted is, ezek mindég csak azt fogják terajtad látni” – de én csak nevettem őket. Vészmadarak vagytok, gondoltam, de felőlem ugyan károghattok! Hiszen ebben az újjászülető erdőben részben az én egykori tervem vált valósággá, az, amit még a háború előtt álmodtam meg, de aminek a kivihetőségében akkoriban én magam kételkedtem a legjobban. És lám, a szemem előtt valósult meg! Amellett elismerésekben volt részem, jutalmakat kaptam, kormánykitüntetést. És épp akkortájt bíztak rám egy újonnan kialakított rajont, a legnagyobbat. Új munka, új feladat, új felelősség – mindig ezt szerettem. Izgalmas és tartalmas volt az életem. Hogyan is hihettem volna a károgó vészmadaraknak?…
Megszakította a járkálását, megállt a kályha mellett, a parázsba bámult.
– Aztán ötvenkettő augusztusában beütött a nagy erdőtűz – folytatta. – Emberemlékezet óta nem volt akkora tűz ezen a vidéken. Úgy égett az erdő, akár a szalmacsóva, és egyetlen éjszaka odalett az egész somi nyíres meg az ikerkúti növendékerdő. Az emberek súgtak-búgtak, mindenki gyújtogatásról beszélt, az Igazgatóságon pedig kimondták az ijesztő szót: szabotázs. Két nappal később rendőrök jöttek fel értem. Beültettek a dzsipjükbe és vittek egyenesen a megyeszékhelyre, vizsgálati fogságba.
– Magát gyanúsították? – meredt rá Richter.
– Talán nem tudta?
– Nem.
– Hát – mondta Liszcsák –, akkor most megtudta.
Nem hisz nekem, gondolta Richter, miközben ismét rágyújtott, és bántotta a dolog, mert valóban igazat mondott. Az ötvenkettes nagy tűzről alig tudott valamit. Feljegyzések nem maradtak, ha pedig kérdezősködött, még a vezetők részéről is csak elzárkózást tapasztalt. Mintha az a körülmény, hogy annak idején a vizsgálat zsákutcába jutott, valamennyiüket óvatosságra késztette volna. Egy ízben Szlámka Simon nyíltan, bár kissé feszengve meg is mondta neki: „Hagyjuk azt a tüzet, nem téma az már nálunk! Különben is… ma már nem kell mindenben a kártevők kezét látni.” Sokat sejtető kijelentés volt ez, Richter nyomban rá is kérdezett, de Szlámka is csak kertelt, ötölt-hatolt, mint a többiek, és nem volt hajlandó magyarázatot adni. Kinn az erdőn pedig végképp bezárultak az emberek. Semmit se lehetett kiszedni belőlük, legkevésbé azt, hogy ők maguk mit gondolnak. Zárkózottságuk lakatját nem nyitotta kulcs. Úgy viselkedtek, mint akik egyszerre félnek és fenyegetnek – magatartásukban Richter ugyanazt a rohamosan növekvő bizalmatlanságot és kezdődő szembefordulást érzékelte, amit az utóbbi hónapokban minden téren megfigyelhetett. Neki amúgy is fokozott bizalmatlansággal kellett megküzdenie. Idegen volt itt, alig esztendeje múlt, hogy idekerült, ráadásul leszerelt katonatisztként, akire eleve gyanakvással tekintettek. Lám, hiszen párttitkár létére még azt se tudta eddig a percig, hogy a tűzvésznek őrizetbe vett gyanúsítottja is volt! Méghozzá éppen az az ember, akinek az asztalánál ül.
Mélyeket szívott a cigarettájából, és azon igyekezett, hogy elhessentse emiatt támadt bosszúságát, no meg azt a nem először feltolakvó, nyomasztó érzését, hogy ittléte tizenöt hónapja alatt voltaképpen semmit sem sikerült elérnie – főleg azt nem, amit pedig a legfontosabbnak tartott volna, hogy megszervezze mindazokat, akik már jó ideje egyre növekvő nyugtalansággal figyelték az események menetét, s aggodalmukat korántsem rejtették véka alá. De minden próbálkozása hibavalónak bizonyult. Képtelen volt közel kerülni az emberekhez, nem tudta megszerezni a bizalmukat, igazában még a párttagokét sem, és ez akkor is személyes kudarca, ha ezért a kudarcért nem önmagát kell elsősorban hibáztatnia.
– Maga szerint – kérdezte hirtelen –, miért lett itt tabu az az ötvenkettes tűz? Miért lett afféle tiltott dolog, amiről még csak említést tenni sem szabad?
– Úgy vette észre? – kérdezett vissza közömbösen Liszcsák.
– Úgy. Akár az Igazgatóságon kérdezősködtem, akár kinn az erdőn, mindenki csak mellébeszélt. Vagy egyszerűen elnémult.
– Az erdeieket hagyja békén – dörmögte Liszcsák. – Azok csak félnek. Más kárán tanul az okos – ők pedig tanultak az én kálváriámból. De ami az igazgatóságiakat illeti… azoknak tényleg hibádzott valami a lelkiismeretük körül.
– Valami? Miféle valami?
Az erdész nem felelt azonnal. Most először árult el némi óvatosságot. Nem akaródzott volna válaszolnia, vagy csak alaposan meg akarta rágni a szavait?
– Nézze – szólt végül –, én nem hiszem, hogy az igazgatóságon bárki is bűnösnek tartott volna. Hogy akadt volna a vezetők között csak egy is, aki valóban azt gondolta: Liszcsák Kálmán a gyújtogató. Mégis, amikor engem vitt el a rendőrség, valamennyien úgy tettek, mintha szentül hinnék. Szlámka is, meg a többiek is. Azok, akikre itt az erdőn mindenki fölnézett addig. Sejtem, hogyan okoskodtak. Ha már kijelentettük, hogy gyújtogatás történt és vizsgálatot kértünk, az a legjobb, ha rögtön tettes is akad. így aztán megússzuk nagyobb felfordulás nélkül, vegzatúrák nélkül, és a kedélyek is egykettőre elcsitulnak. Csak azzal az eggyel nem számoltak, hogyha történetesen mégse sikerül a nyakamba varrni a gyújtogatást, akkor mi lesz. Akkor mit mondanak majd az embereknek? Hát, ez történt. A saját dugájukba dőltek. Örökre eljátszották a becsületüket, de az emberek hitét és bizalmát is.
Richter a szeme elé terülő füst fátylán át fürkészte az erdészt.
– És… tényleg gyújtogatás történt?
– Az – bólintott Liszcsák – nem vitás. Abban az évben ugyan ritka komisz nyár volt, szokatlanul forró és aszályos, nagy szárazságok idején pedig nem is olyan könnyű megállapítani egy-egy erdőtűz okát, de akkor kétség sem férhetett a gyújtogatáshoz. Hemzsegtek a félreérthetetlen nyomok. Hiszen épp ez volt a legfurcsább az egészben.
– Micsoda?
– Hát az, hogy akik elkövették, meg se próbálták eltüntetni az árulkodó nyomokat. Sőt, mintha csak készakarva azon iparkodtak volna, hogy minél több olyan nyomot hagyjanak, ami a szándékosságot bizonyítja.
– Nem értem. – Richter a fejét ingatta. – Mi céljuk lehetett vele?
– Engem akartak gyanúba hozni – hangzott komoran. – És ez sikerült is nekik, jól kifundálták. Sejtették, hogy a vizsgálat rögtön engem vesz majd célba.
– De hát… miért?
– Egyszerű logika! A somi nyíres is, meg Ikerkút is hozzám tartozott.
Richter nézte két-három pillanatig. – Ebben azért, be kell látnia, mégiscsak volt logika.
– Nem volt! – lobbant fel Liszcsák. – Egy mákszemnyi se! – és súlyos lépteivel újból nekivágott a helyiség hosszának. – Ha gyújtogatni akarok, nem vagyok bolond, hogy a saját rajonomban tegyem. Ráadásul úgy, hogy millió nyomot ejtek. Egyébként a szakértők éppen abból a temérdek nyomból állapították meg, hogy a tettes semmi esetre se lehetett egyetlen ember – hacsak nem azon buzgólkodott egész éjszaka, hogy több kilométeres körzetben minél több terhelő nyomot hagyjon hátra. Képtelenség! Ha azt a vizsgálatot tisztességesen folytatják, már önmagában ez eldönthette volna a dolgot. Amellett megtudhatták volna bárkitől, aki csak egy fikarcot is ismert engem, hogy előbb ölnék embert, semmint az erdőt bántsam. És épp Ikerkutat! Ami a szívügyem volt… amiben a legtöbb munkám feküdt… Azzal a növendékerdővel én valami olyat, de olyat akartam teremteni, amit még senki! Azt akartam, hogy mindenünnen a csodájára járjanak! Hát azt pusztítottam volna el?… Azt?…
Magából kikelve bukkant elő a sötétből, megállt a lámpa fénykörében és Richterre meredt; Richter pedig arra gondolt, hogy valóban sarkaiból kellett a világnak kifordulnia ahhoz, hogy ebből a fegyelmezett, s köztudomásúan már-már a némaságig szűkszavú emberből hirtelenében így felfakadjon mindaz, ami hosszú évek során meggyűlt benne.
– Amíg élek, el nem felejtem azt az éjszakát – rázta meg a fejét Liszcsák. – Egész Ikerkút a szemem láttára égett le. Nekem meg tehetetlenül kellett néznem a pusztulását És meglehet szégyen egy férfiemberre nézve, de nem tudtam türtőztetni magam, elfakadtam sírva. Csorogtak a könnyeim és valami olyat éreztem, amit még soha. Szinte fizikailag éreztem, hogy bennem magamban is elpusztul valami…
Ott állt közvetlenül a lámpa alatt, a felülről ráhulló sárgás fény mély árkokat és árnyékokat vont az arcára, s ebben a megvilágításban öregnek és törődöttnek hatott.
– No, de hagyjuk ezt – legyintett, mint aki röpke vallomásáért máris restellj magát –v hagyjuk csak, ezen nem segíthet többé senki… Csúf játék volt, amit velem űztek. Ami mellettem szólt volna, arra mind csak fütyültek. Az nem számított, az mit sem nyomott a latban. Abban a vizsgálatban kizárólag az számított és annak volt súlya, amit ellenem fordíthattak.
– És volt ilyen? – kérdezte Richter.
– Hogyne lett volna! – hangzott kurta nevetéssel. – Az előéletem.
– Az előélete? Hogyhogy?
– Gondoljon csak bele! Hiszen ki voltam én? Régi vágású ember, valahai főerdész, papok kegyeltje… és kutyából, ugyebár, nem lesz szalonna. Némelyek legalábbis váltig ezt hajtogatták. Egyszóval a károgóknak lett igazuk. Levethettem én a régi bőrt ugyan százszor is, ha voltak, akik mégis mindegyre azt látták rajtam! Hogyne jöttem volna hát kapóra mint bűnbak? Nálam eszményibb gyanúsítottat faragni se faraghattak volna maguknak. Szemükben én voltam a született kártevő.
Provokáció és túlkapás, gondolta Richter, miközben kedvetlenül megszívta, majd rögtön ki is oltotta a lassan körmére égő cigarettát, s eltűnődött azon, milyen gyakran járt is együtt a kettő. Oly gyakran, hogy hovatovább egyik a másikát feltételezte. Mert voltak, akik mindig is azt képzelték, hogy az osztályharc nem egyéb rendíthetetlen gyanakvásnál és válogatás nélküli, dühödt megtorlásnál. Előbb odavágunk, aztán majd meglátjuk… hát persze, hogy felültek minden otromba provokációnak. De még az is lehet, hogy kapva kaptak rajta, mert a saját igazolásukat látták benne.
– Minden klappolt tehát, ahogy azt a nagykönyv előírta – folytatta közben az erdész. – Mindössze egyetlen bökkenő akadt. Nem volt ellenem egy fia bizonyíték se. Az égvilágon semmi. Akik azonban rám hozták a gyanút, gondoskodtak róla, hogy a gyanú is rajtam maradjon.
– Hamis tanúzás? – kapta fel a fejét Richter.
– Nem, ahhoz azért nem volt merszük. Eszük ágában se volt kilépni az ismeretlenségből. De úgy gondolták, egynéhány névtelen levél is megteszi.
– Ismerte a tartalmukat?
– Ismertették velem – biztosította Liszcsák. – Napokon, heteken, hónapokon át.
– Mi állt bennük?
– Megannyi szemenszedett hazugság – felelte Liszcsák, undorában szinte odaköpve a szavakat. – Ráadásul egy kaptafára íródott valamennyi; egyik levél olyan volt, mint a másik. Hogy itt és itt, ekkor és ekkor, nagy garral kijelentettem: bosszút állok én még az egykori leváltásomért, és amint eljön az ideje, a legszebb erdősítéseket fogom tönkre tenni… – összecsapta a kezét, s újból horkantásszerű, kurta nevetését hallatta. – És ezek voltak a legfőbb bizonyítékok! Ezek a képtelen förmedvények, melyeknek nem hitt volna egy gyerek se. De a vizsgálat vezetői hitelt adtak nekik…
– Hitelt azért mégse – vetette közbe szelíden Richter. – Hiszen mégiscsak szabadlábra helyezték.
– Hogyne, kerek háromnegyed év után. No, mondták, most az egyszer megúszta, mehet Isten hírével! Nyilván ez a módja annak, hogy kilenchavi vizsgálati fogságból kiengedjék az embert.
– Bocsánatkérést várt?
– Igen, azt is! – szegte fel a fejét Liszcsák. – De még inkább tisztázást. Egyetlen mondatot. Alaptalanul fogtuk gyanúba, maga ártatlan.
Richter vállat vont. – A szabadlábra helyezésével, úgy gondolom, egyértelműen tisztázták is.
– Téved! Engem csupán bizonyítékok híján engedtek ki. Ez pedig nem tisztázás.
Valóban nem, ismerte el magában Richter. Mert egy dolog kinyilvánítani, hogy valaki nem bűnös, és megint egy dolog azt állítani, hogy nem sikerült rábizonyítani a bűnösségét. Ez bizony nagy különbség.
– Származott ebből valami hátránya? – kérdezte.
Most Liszcsák vont vállat.
– Attól függ, mit nevez hátránynak – felelte. Már összeszedte magát, zaklatottsága elcsitult. Letelepedett szokott helyére, a karosszékbe, a kályha mellé. – Az erdészet visszafogadott. Nem a régi helyemre ugyan, mert azt időközben betöltötték, hanem ide, egy sokkal rosszabb rajonba, de a hivatalom meg a munkám ugyanaz maradt. A bérem se rövidült meg. És megbecsültek, ahogy azelőtt. Egy-két igazgatósági főember még arra is rászánta magát, hogy feljöjjön, és négyszemközt megkövessen. És soha, senki nem emlegette föl, ami történt… – Észrevette, hogy a tűz kihamvadt a kályhában, a piszkavasért nyúlt, felszította a parazsat és a fáskosárból néhány hasábot vetett rá. – így nézve a dolgot – folytatta –, nem származott hátrányom belőle. Látszólag maradt minden a régiben. De igazában persze semmi se maradt a régiben. – Richterre pillantott és odamutatta neki a piszkavas izzó kampóját. – A bélyeg – mondta –, amelyet rám sütöttek… a bélyeg továbbra is ott virított rajtam. Megjelölt ember lettem. Cégéres ember, akit mindenki elkerült. Hetek teltek el anélkül, hogy bárki emberfia rám nyitotta volna az ajtót.
– De ha itt az erdőn senki se hitt a bűnösségében… – szólt közbe Richter, de nem folytathatta, mert az erdész a szavába vágott.
– Senki se hitt benne – erősítette meg. – Csakhogy az emberek féltek. Attól féltek, hogy nem záródott le véglegesen az ügyem; hogy szabadlábra kerültem ugyan, de egyszer talán még újra elővesznek, ők pedig megkeserülhetik, ha kapcsolatba keverednek velem. A szó szoros értelmében kiközösítettek. Én meg mi mást tehettem volna? Tudomásul vettem. Később persze már jöttek volna, amikor másféle szelek kezdtek fújdogálni, de mennyire hogy jöttek volna, még gazsuláltak volna is, azt hívén, ismét emelkedőben a csillagom, hanem akkor már én mutattam ajtót nekik. Nem sértettségből, nem is fenekedő dacból – egyszerűen nem kellettek többé. El nem tudtam képzelni, hogy újból egy asztalnál üljek velük, poharazgatva, diskurálva, meghányva-vetve az erdő és a világ dolgait, ahogy azelőtt. Akkor már inkább a magány, gondoltam magamban, százszorta inkább a magány meg a csönd. Elvégre azt is meg lehet szokni. És én meg is szoktam. Nagyon megszoktam. Különösen azután, hogy meghalt az asszony. Hogy elhagyott ő is, aki pedig mindig mellettem állt… – Elhallgatott, merőn a tűzbe bámult, és Richter láthatta, mint zúzza össze kemény arcát az emlékezés gyötrelme. – Azóta, hogy nincs többé – mormolta –, végképp úgy élek itt fönn, mint egy elrekedt lélek…
Csend volt. Csak a fa pattogott az újraéledt tűzben, meg a kutya mocorgása hallatszott. Fölneszelt szendergéséből és gazdája lábához heveredett. Odakinn megerősödött a szél, vad lökésekkel ostromolta az ablakot.
Richter újabb cigarettát vett elő, de aztán mégse dugta a szájába, csak morzsolgatta az ujjai között. Nem gyújtott rá, Liszcsákot figyelte. Vajon várt tőle valamit az erdész? Nem, Richter bizonyos volt benne, hogy semmit se vár. Se vigasztalást, se együttérző szavakat. Legkevésbé szavakat. Nem a szavak ideje volt ez most, jól tudták mind a ketten. És hát mit is mondhatnék neki? – tűnődött el Richter. Azt, amit maga is tud, hiszen napnál világosabb, hogy provokáció áldozata lett? Vagy azt, hogy mi nem védtük meg, nem tisztáztuk a rákent gyanútól és nem szolgáltattunk igazságot neki, hanem éppenséggel hidegre tettük, sőt elbántunk vele egy életre? Mert ez a legszomorúbb az egészben, gondolta. Osztályellenséget kreáltunk belőle, holott nemhogy ellenünk nem volt, de útitársunkul szegődött, a valóságos osztályellenség pedig a markába nevetett, hiszen kedve szerint valóbbat nem is cselekedhettünk volna. Összes elkövetett hibáink közül alighanem ez a fajta volt a leginkább tragikus. Nem tudtuk megvonni ellenség és nem ellenség között a határvonalat. És ez végzetesnek bizonyult. Egy thermidorral kellett fizetni érte.
Mindezt talán mégsem ártott volna elmondania, s néhány pillanatig fontolóra is vette, hogy belevág – de hát valóban nem a szavak ideje volt ez most, és bízott benne, hogy nyílik még alkalma rá, mert remélhetőleg nem ez volt az utolsó beszélgetés kettejük között.
A szétmorzsolgatott cigarettacsonkot a hamutálba ejtette, az órájára nézett.
– Ideje indulnom – mondta. – Elsegít hát a határhoz? – s fogta a táskáját, fölemelkedett az asztaltól.
A kutya fenyegetően rámordult, Liszcsák pedig nemet intett a szemével.
– Én senkinek se segítek – felelte szárazon. – Maga meg amúgy se szorul rá a segítségemre. Csak arra kell ügyelnie, hogy le ne térjen a kék-fehér jelzésről. Az lefele vezet. Jó két óra múltán eléri odalenn az országutat, és onnan már alig tíz perc a határőr-laktanya.
Felállt, kihúzta a pohárszék fiókját. Egy lapos zseblámpát vett elő.
– Erre szüksége lesz, de fölöslegesen ne használja! Az esti erdőben ősszel kilométerekről meglátni még egy gyufalobbanást is. – Próbaképpen néhányszor fel-le kattintotta, aztán odanyújtotta Richternek.
Richter elvette, zsebre dugta.
– Köszönöm!
Egy darabig nézték egymást, egyikük se szólt.
Végül Richter törte meg a csendet.
– Hát, akkor… minden jót! – mondta. Még találkozunk.
– Menjen csak – biccentett Liszcsák –, menjen és legyen óvatos. Isten vele!…
Amikor a kilépő Richter mögött a szél becsapta az ajtót, lejjebb csavarta a belet a petróleumlámpában és hitetlenkedve megrázta a fejét. Csak most csodálkozott el magán. Ez tényleg ő lett volna? Hogyan lehetséges, hogy ennyire megnyílt egy idegen ember előtt? Nem értette, de nem is bánta, hogy így történt.