Illés László

Az írott szó küldetése

VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK ÉS KRITIKÁK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

© Illés László, 2010

Illés László irodalmi tanulmányaiban és publicisztikájában érzelmileg is föl­kava­ró módon küzd vala­mi olyan­féle bal­oldali esz­mény föl­mu­ta­tá­sáért, amely még azok szá­má­ra is im­po­ná­ló (és talán vonzó) lehet, akik szá­má­ra a bal­olda­liság nem eleve adott, vagy ép­pen­ség­gel vállal­hatat­lan kate­gória.

Ez az a fajta baloldaliság, amelynek van erkölcsi alapja és gondolati muníciója is ah­hoz, hogy teljes vér­tezet­ben álljon ki a szociális eszme védelmében. Illés László ar­ról beszél, hogy „…egy szo­ciá­lisan szoli­dáris tár­sa­da­lom kép­ze­té­nek szét­hul­lá­sá­val mind az élet­vitel­ben, mind a kul­tú­rá­ban újra alulra kerülnek azok, akik ezer éven át a tár­sa­dal­mi piramis alján helyez­kedtek el, akik közül én is szár­maz­tam, akiknek az éle­tét megéltem!”

Illés László thermopülei habitusa ismét arra emlékezteti az embert, hogy a baloldal egyszersmind a szív felőli oldal is.

(Nyerges András: Egy keresztesvitéz a baloldalról. In: Könyvhét, 2000 február.)

Az írott szó küldetése

Fél évszázad írásaiból közöl válogatást ez a kis gyűjtemény. A szocialista esz­me­világ­gal összeforrott szerző visszatekintve e hosszú útra, megállapítani véli: az iro­dal­mári és közéleti elkötelezett­ség végigűzte fél Európán, közben megvallatta magyar, német, orosz és más írástudók világértelmezését, az 1920-30-as évek ka­taklizmáiról tanús­kodó híradásokat, az ún. proletárirodalom hő­sies és reménytelen erőfeszítéseit, a realista és modern avantgar­dista művészi világlátás viaskodását, az emigrációk anti­fasiszta küzdelmeinek dokumentumait, a fasizmus alól felszabadult Eu­rópa megújult remé­nyeit; megélte a világ­forra­dalom­nak elkötele­zettek hitét, a tragédiákat és a bű­nök­ről szóló megrázó híradáso­kat, megélte a szocializmus állam­rezon­jainak össze­omlását; – és mégis mindezek ellenére soha nem ingott meg hite abban, hogy az el­nyomottak, a megalázottak, a kizsákmányoltak felemelhetik fejüket, s hogy az értük folytatott küzdelem örök, és telítve van a humanitás, az embertársi szolidaritás szelle­mével, egy emberar­cú szocializmus megvalósításának történelmi küldetés­tudatával.

Erről vallanak – áttételesen – e félévszázad alatt született gondo­latfoszlányok, az írott szó küldetésébe vetett hit dokumentumai. Úgy vélem: a szép szó hivatása a felvilágosítás, a tudatok megfényesítése, és a bizakodás megacélozása. Örülnék, ha az olvasó ezt a történelmi tapasztalatot merítené írásaimból.

2010

Georg Trakl, a pusztulás lírikusa

Georg Trakl: Válogatott versek
(Magvető Könyvkiadó, Bp. 1959)

Georg Trakl nevét alig ismeri a mai magyar olvasóközönség. Az elmúlt évtizedekben csupán egy-két költőnk lelt különös lírájában rokon ízeket, hangulatokat. Trakl első magyar felfedezője Komlós Aladár volt, aki a Kurt Pinthus szerkesztette Menschheits­dämmerung-ból (1920) ismerte meg; ő írta róla az első tanul­má­nyokat is cseh­szlovákiai és erdélyi lapokba. Szerb Antal szintén e híres expresszio­nista antológiában fedezte fel Traklt. Radnóti, Jékely, Szabó Lő­rinc s mások ízlelgették a különös költői világot, de igazi kultusza nem született a 30-as években; csupán 1945 után fordult hozzá ih­lető inspirációért egynéhány költő, aki a tiszta esztétikum bűvöle­tében élt. A húszas-harmincas évek fordítói, irodalomtörténészei még nem azt keresték Traklban, amit a mai kor. A két háború köz­ti időben ők elsősorban a bánat és a fájdalom hangjaira, a harmó­nia és emberség utáni trakli vágyakra rezonáltak. Erről ír Kom­lós és Szerb Antal is, s a bukolikus békesség és a csendes derű íze­it keresi benne Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós egyaránt. E mű­fordítók és irodalmárok azonban még nem kalandoztak messzi­re, olyan tájakra, ahol már a reménytelenség otthonos e lírában

Most hát végre megszólalt magyar nyelven a köteteimmel ellen­tétben minden lényeges, érett kori verse, hogy bevonuljon a hazai szellemiségbe. Bizonnyal lesznek, akik minden költők legjobbjai közé sorolják; de sokan fogják nyugtalan szomorú­sággal olvasni e költeményeket. A közel háromezres kiadás nem sokkal azután látott napvilágot, amidőn prózaíró szellemi rokona, Franz Kafka is megjelent a magyar könyv­piacon és a folyóiratok, lapok kritikai rovatában. Georg Trakl nevét nem kellett poros almanachokból, lapokból kibányászni. Kafkához hasonlóan a második világ­hábo­rú után a nyugati világban reneszánszát éli, sőt, igazából csak a háború befeje­zése után vált közismertté, holott az első világhábo­rú kezdetén pusztult el Galíciában. 1952-ben díjat alapítottak tisz­teletére. Ausztriától, szűkebb hazájától Amerikáig tanul­mányok, doktori disszertációk serege értelmezi, magyarázza és homályosítja el élet­művének igazi jelentőségét. A pusztulás, az éjbe omló ho­mály, ember-alatti riadalmak és leírhatatlan félelmek költője volt, s érthető, ha már 1944-ben arról ír H. Schumacher a Neue Zürcher Zeitung-ban, hogy milyen indítékokat adhat Trakl a modern líri­kusok nemzedékének. Trakl a századelő világának későbbi ko­rok borzalmait is démonikusan megérző fia volt, az elemeire hul­ló, értelmetlenné váló korabeli élet minden visszás életérzésének zseniális megszólaltatója. Ő maga szinte saját testében-lelkében mazochista kéjjel élte és szenvedte végig az emberiség általa vélt pusztulásba rohanásának kálváriáját. S jellemző, hogy a polgári kritika, midőn költészetét a kor reprezentatív művévé deklarálja, ugyanakkor arra törekszik, hogy elterelje a figyelmet a Trakl mű­vészetéből logikusan származó konzekvenciák levoná­sáról, s élet­művét egy zseniális őrült öntörvényű víziójaként értelmezze. Bizo­nyos, hogy Trakl egyéni életének eseményei, ha nem is különlege­sek, de nem közönségesek. 1887-ben született, Salzburgban. Apja egy Württembergből Magyarországra került család sarja volt, aki Salzburgban vaskereskedést nyitott. Második feleségétől született negyedik gyermekként Georg fia, aki gyenge középiskolai előme­netel után Salz­burg­ban, majd Bécsben gyógyszerészetet tanult. Innsbruckban katonáskodott, néhány sikertelen bécsi elhelyezke­dési kísérlet után itt lett a helyőrségi kórházban beosztott gyógy­szerész. Itt ismerte meg mindvégig hűséges barátját és támaszát, Ludwig von Fickert, aki a tiroli szellemi életben és az expresszi­onista irodalom kibontakozásában is jelentős szerepet játszó Der Brenner című folyóiratot szerkesztette. Érett versei kivétel nélkül itt jelentek meg. A lap Nietzsche, Lao-cse, Kierkegaard szelle­mében íródott. A Brenner köréhez tartoztak, vagy szorosabb kapcsolatban álltak vele olyan egyéniségek, mint Dáubler, Kokoschka, F. Werfel, Kari Kraus stb. 1914 őszén Trakl bevonult, és a galiciai frontra ke­rült. Itt csupán beteljesült előtte mindaz a szörnyűség, amit érzé­keny idegzetével mindaddig felfogott. Irtózott Bécstől, sőt, a kis­sé vidékies Innsbruckot is „brutális és közönséges” városnak tar­totta, csupán az Inn folyón túl épült kis Mühlauban érezte jól ma­gát. A világtól, a valóságtól való félelme és irtózása fokozatosan elhatalmasodott rajta. Ismerősei elmondják vissza­emlé­kezé­seik­ben, hogy amikor mint gyógyszerésznek a vevőket kellett kiszol­gálnia, oly félelem vett rajta erőt, hogy egy délelőtt hat inget cse­rélt a verejtékezés miatt. Amikor egy alkalommal a bankba kellett mennie, hogy pénzküldeményt vegyen át, páni félelem és nyug­talanság fogta el, alig tudták lecsillapítani. Hihetetlen mennyisé­gű alkoholt fogyasztott, de mindig józan maradt, mámort csupán a nagy mennyiségben és rendszeresen szedett mérgek okoztak neki. Mindezeknek a tudatában mi sem volna könnyebb és igaz­talanabb, hogy amiként nem egy méltatója teszi, ahelyett, hogy a rendkívül bonyolult és különös idegállapotú költő tudatában tük­röződő való­ság mivoltát kutatnánk, ezt az egész költészetet egy őrült víziójának fognók el. Bizo­nyos, hogy Trakl költészete nem tűri a felületes közeledést; ha azonban elmélyült együtt­éléssel ért­jük meg e különös színhang és jelképrendszer belső világát ak­kor viszony­lagos biztonsággal tájékozódhatunk, s mind felismerhetőbbé válnak a való világ, a valóságos emberi-költői sérelmek különös aspektusban felvillanó árnyai. Trakl költészete a hábo­rú előérzetében fogant, ha telítve van misztikummal és őrülettel, úgy ez a vonás nem egyéb, mint hűséges híradás a körülötte folyó életről. Grodeknél, amelyről utolsó versét írta, minden addiginál bizonyosabbá vált előtte életérzésének jogosultsága. Mint szanitéc, egymaga kilencven súlyos sebesült ellátását kapta felada­tul; nem tudott segíteni, egy sebesült a szeme láttára lőtte főbe magát, s kint a csűr előtt akasztófák álltak sorban, amelyeken a szél a he­lyi rutén lakosságból felakasztott embereket lóbálta. Nem sokkal ezután öngyilkosságot kísérelt meg, majd attól való félelmében, hogy az ellenséggel szemben tanúsított egykedvűsége miatt kivégzik, a krakkói idegklinikán szándékosan-e, akaratlanul-e ko­kainnal megmérgezte magát.

Az osztrák-német irodalmon belül külön hely illeti meg Traklt. Meg lehet jósolni, hogy hovatovább kiemelkedik a késői szimbo­lizmus, a korai expresszio­nizmus képviselőinek népes sorából, s mint sok jelentős áramlat nem egyedülálló, de különös tisztaságú egybefoglalója, minden epigonizmustól ment összegezője, a Ge­orge, Hofmannsthal, Rilke „szentháromság” mellett foglal majd helyet. A natura­lizmus megfelelőjeként és visszahatásaként is fel­fogható szimbolizmus adottsága épp­úgy felfedezhető korai cik­lusain, mint a Nietzsche majd George által inspirált kemény for­mai fegyelem hatása. Rilkéhez köti az, hogy sohasem ment el a georgei közép­kor­kultusz misztikus hidegségéig és később veszé­lyessé vált hőskultuszáig, hanem robbanékony, ingerült kitörések­re hajlamos természetének lényeges eleme maradt a harmónia, a békesség, a szeretet utáni vágy is. Hofmannsthal széthulló képe­ihez hasonlóan ő is apró mozaikokból rakta össze költeményeit, mert nem láthatott egységet és rendet. Dauthendey színérzékeny­sége, Georg Heymnek az elgépiesedő nagyváros elleni gyűlölete éppúgy sajátja volt, mint Stadler irtózása a Balkánon már bonta­kozó háborútól. Lelki rokona volt F. Werfelnek is, aki oly sokat pa­naszkodott a kor brutalitása miatt, s oly olthatatlanul vágyakozott egy paradicsomi jövendő új embere után. Késői korszaka pedig, amely műfajában is egyre inkább expresszív képáradássá alakul, minden ködbe burkolást eloszlató világossággal bizonyítja meg, hogy mi fájt ennek a hasonlíthatatlanul érzékeny költőnek, hogy mennyire mélyen megrázta az emberi nyomorúság, a külváros­ok reménytelennek látszó világa, a rideg kőrengeteg-nagyvárosban zajló kalmárszellem neki oly idegen zűrzavara. Tanulságo­san hasonlíthatja össze a magyar olvasó József Attila külvárosok­ról szóló vereseinek meleg optimizmusát Trakl riadt, reménytelen látomásaival. S ez az összehasonlítás egyben azt is megmutatja, hogy a harmóniára és szeretetre vágyó Trakl költészetét mi teszi mégis minden szépsége mellett is a romlás szivárványszínekben pompázó virágcsokrává.

A kötetet bevezető előszó Halász Előd munkája, virtuóz gondo­latisággal bontja ki Trakl költői művének benső vázát. Halász bi­zonyos értelemben belülről világítja át ezt az életművet, s éppen ezért – bár világosan kijelöli Trakl költészetének helyét a polgá­ri művészeten belül – az életmű elemzésénél sokkal inkább álta­lánosságban kíséri a jelképek és látomások rendszerét, semhogy teljes összefüggésében felsejlene a család, a nemzetség, majd az emberi faj pusztulásának, a reménytelen megváltás vágyának, a trakli költészet konkrét tartalmának, elemeinek és a társadalmi valóságnak szoros kapcsolata.

Ennek konkrétabb elemzése azért lett volna fontos, mert mint említettük, a Trakl költészetét elemző némely esztéták mindent megkísérelnek, hogy elho­mályo­sítsák a trakli életmű és a pusz­tuló tőkés világ, a polgári életforma szerves kapcsolatát, való­sá­gos összefüggéseit; s valami tértől, időtől független, általános ér­vényű törvénnyé stilizálják a modern ember rettegését, pusztulás­érzetét. Werner Meyknecht a keresztényi bűnbeesés golgotajárá­sát véli Trakl alapvető élményének, Theed Spoerri pedig egyene­sen a vérfertőzés bűntudatának emésztő őrületté, szkizofrén ha­sadássá magasodó misztikumával operál. Nem egy hasonló elmé­let még Emil Barthra megy vissza, aki a szláv „vérörökség” tüne­teit kereste nála, vagy a barnainges irodalom­törté­nészre, Walter Lindenre, aki a germán népközösség és a talaj misztikus egységé­nek visszataszító emlékű elméletei nevében irtózott a szétszakítottság és a barbárság elől őrületbe menekült költőtől. De nem ke­vésbé tévesek az olyan nézetek, mint Clemens Heselhausé vagy Walter Höllereré, akik a világ áttekinthetetlenségének, az embe­ri nyomorúság megoldhatatlanságának problémájáról filozofál­va, örök­érvénye­sítik a trakli tragédia végső kicsengését. Termé­szetesen sokan vannak olyanok is, akik csupán a formai, nyelvi bravúrban látják e költészet értelmét, úgyhogy az irodalmi hitval­lóktól a vallásos rétegeken át az egzisztenciál-filozófusokig sokan esküsznek ma Trakl nevére.

Ugyanakkor a Trakl költeményeiben megnyilvánuló mélységes levertséget, bánatot, az embertelenné váló világból való menekülést nem tagadják, nem is tagad­hatják, de – s itt válik érthetővé a polgá­ri társadalom esztéta védelmezőinek különös attitűdje – mindezt arra használják fel, hogy megingassák az embernek a megromlott társadalom újjászületésébe vetett hitét. Még a sok kérdésben tisz­ta ítéletű irodalmár is, mint a svájci Hannsjakob Kaufmann, az­zal zárja Traklról szóló tanulmányát, hogy a Trakl által meg nem talált „új értelem” még ma sincs sehol. „Aki olyan új értelem ke­resésére adja a fejét – írja amely eme jelenvaló világ fölé maga­sodik, az vagy a Semmihez jut, vagy patetikusan áltatja magát, hogy új értelmet talált.”

Ezek az elméletek nem azért születtek, hogy a trakli világ ér­telmetlenségének adekvát művészi képét lefordítsák az emberi ér­telem nyelvére; hogy e végső soron – minden képcsillogás és rit­musmuzsika ellenére – monoton egyhangúságú fájdalmat, az el­pusztított harmonikus ember zokogását és riadt félelmét nevén nevezzék, hanem azon fáradoznak, hogy a pusztulásba rohanó világ trakli vízióját egyetemes érvényű igazsággá általánosítsák. Pedig a trakli költészet is, mint minden művészet, az evilági va­lóságban gyökeredzik, s abból érthető.

Itt nincs helyünk e kapcsolat részletes elemzésére; ezért enged­tessék meg, hogy csupán egy momentumra hívjuk fel a figyelmet. Traklnak a tőkés civilizációhoz való viszonyáról van szó. Trakl má­niákusan, de a józanok logikájával gyűlölte a városi bérrabszol­gaságot. S akik megbotránkoznak eme egyszerű kijelentés halla­tára, olvassák el még egyszer a számtalan más, képszerűbb és elvontabb atmoszférájú költe­mény mellett a már címében is jelleg­zetes Pokoltornác-ot. így panasz­kodik ott Trakl;

…Fekete könnyeket izzad e kor,
Kárhozatot, hisz az álmodozó szívét
Alkonyi bíborral el-elönti
A füstkoszorúzta városi bánat.
…Csendben morajlik a kőfalú tenger;
Árvaház kertje, kórházi homály,

. . . . . . . . . . . .

Almatag buknak a mélyből s hullnak az árnyba
Rothadó emberi lények,
És a feketéllő kapukból
Hűs homlokú angyalok lépnek elő;
Kék az anyák halálsikolya…
…Gördül a földi végtelen kín,
A hűs szobákba oktalan
Korhad a bútor, csontra soványult
Ujjal a romlott gyermekkor átnyúl
A kékbe meséért.
Ajtókon, ládán, rág zsíros patkány.
Egy szív
Dermed a hószagú csendbe.
Vérvörös átkot visszhangoz zengve
A rothatag árnyban az éhség;
A hazugság fekete kardjai pengnek,
Mintha egy érckapu döngve csapódna.

(Pokoltornác– András László ford.)

Elsősorban ebben az érzésben gyökereznek a trakli víziók, in­nen érthetők félelmei a „nagyvárosok őrületétől” az „ezüst álarc mögül kikacsintó Gonosz lelké­től”, a „bíborvörös ragálytól”. Az éjszaka kékesen izzó sugara fordul egyik versében a város felé, ahol „hidegen s gonoszul él egy rothadó emberi faj, patyolatszín uno­káinak sötét jövendőt készítve elő”. Kevésbé romantikus ez az „antikapitalizmus”, mint amennyire félelmetes. Falusi légkört le­helő vagy a békésnek hitt emberi ős­kö­zös­ség idejéről vagy a kö­zépkor világáról szóló verseiben is ott vibrálnak a rémek, ijedel­mek, nincs menekvés számára a pásztorok szelíd világában sem. Ezért él benne a végtelenbe elomlás rajongó vágya, a „más boldo­gabb hazába szárnyaló” madárrajok mindig visszatérő emlékké­pe. De nem áltatta magát, úgy érezte, hogy „…az aranyos palló, Széttörve a mélység Havában!”, úgy érezte, hogy nincs segítség.

Az Ember arany képmása elmerül
Az örökkévalóság jeges hullámaiban.

(Panasz– Szomráky Sándor ford.)

Meg nem értett, magányosan szenvedő Kaspar Hauserként hit­te, hogy velejé­ben beteg, lázas e kor, amelyben:

Halkan csorog a nyíló áradat
És a nemlét békéjét hordja szét.

(Vidám tavasz– Vidor Miklós ford.)

S még csak azt sem lehet mondani, hogy e magamegadás vala mi fáradt elernyedés lett volna. Ismerősei szerint testében is atletikus-erőteljes fiatalember volt, heves, agresszív kirobbanásokkal, de ugyanakkor ez egyszerű emberekkel szemben valami mély­séges szelídséggel.

Zivatar című verse tanúja annak a küzdelemnek, amelyet a har­móniát lelkében elpusztító félelem ellen vívott.

„Félelem, te fekete mérges kígyó,
halj meg a kövek között!
Akkor majd lezuhan
a könnyek vad áradata,
vihar-könyörület,
köröskörül fenyegető mennydörgésben
zengenek a havas csúcsok.
Tisztítótűz
Járja át a szétszaggatott éjszakát.”

(Zivatar– Hajnal Gábor ford.)

De a félelem elleni erőfeszítései gyengébbeknek bizonyultak, mint amilyen erős a pusztulásba vetett hite volt. Almaiban fehér madarakat látott felröppenni a leomló acélvárosok fölé, a „kőbe épített büszke városok, s a pusztuló népek” felett pedig „Vörhenyes iszonyú esti láng” lobogott „vészterhes felhőtornyokon”. A Nap­nyugati dal látomásaiban már a „pusztulás keserű órája” vil­lan fel előtte.

Két világháború szörnyűségei igazolták Trakl vízióinak és rette­gő félelmének jogosultságát. Ez a békés szeretetre, nyugalmas har­móniára vágyó, megrázó sorsú költő nem tudta meglátni, felismer­ni még azokat az erőket, amelyek a régi világon „halálittasan ke­resztülzuhanó, felizzó forgószél” ellenében képesek útját állni „az aranyló lángoknak”, és képesek megteremteni a vágyott harmóniát.

(Nagyvilág, 1959. 12. sz.)

Költői utópia és történetfilozófiai messianizmus ^[1]

Kassák és Lukács Bécsben, az 1920-as évek elején

Felmerül a kérdés: összehasonlítható-e a költői világkép valamely történet­filozófiai világlátással? Valószínűleg lehetséges ez a műve­let, különösen akkor, ha a költészet mély­régiói­ban hasonló indíté­kok munkálnak, mint a filozófiai rendszerben. Feltételezésünk ta­lán beigazolódhat, ha két olyan személyiséget veszünk közelebbről szemügyre, mint Kassák Lajos, a magyar avantgárd kiemelkedő költője, és Lukács György, a filozófus. Munkásságuknak csupán egy rövid, bár döntő fázisára szorít­koznánk az alábbiakban, arra a szűk évtizedre, amelyet mindketten az első világháború utáni hazai konvulziók után és nyomán a bécsi emigrációban töltöttek. A végbement történelmi katasztrófák után, a nyugtalan Bécs szá­mukra a „béke szigete” volt, ahol mérleget készíthettek, természe­tesen a maguk módján. A bécsi tartózkodás minden esetre lénye­ges fázissá vált további pályafutásuk szempontjából.

Kassák Bécsben is tovább folytatott Ma című lapjával olyan messzire sugárzó szellemi műhelyt teremtett, amellyel a magyar avantgárd kísérleteket egy széles európai áramlat produkciójával szembesíthette. Lukács viszont arra tett kísérletet, hogy – Dosztojevszkij-tanulmányai és A regény elmélete kidolgozása után – jö­vendő elméleti munkásságának a gyakorlattal párhuzamosan futó történetfilozófiai alapzatát építse ki.

Nyilvánvalóan nem lehetséges – nem is ez a célunk –, hogy egy tömör áttekintésben felvázoljuk Kassák avantgárd költészetének teljes spektrumát, vagy akárcsak jelzésszerűen utaljunk a lukácsi életmű egészének jellegzetességeire. Sokkal inkább arra korláto­zódunk, hogy a jelzett időszakban a két szellemi jelenség egymás­hoz való funkcionális viszonyát, a kétféle világkép azonosságait és lényegi eltéréseit vegyük szemügyre.

Abból kell kiindulnunk, hogy a művészi és filozófiai gondol­kodás folyamatai mélyén lényegében ugyanaz a törvényszerűség működik, amely összeköti egymással a modernet, az avantgárdot és a politikailag színezett filozófiát (noha esetenként negatív dia­lektikát). Azaz az emberi személyiség megingott integritásának ügye a hu­sza­dik században az az ügy, amely az első világháború kataklizmájától kezdve, forra­dal­makon és ellenforradalmakon, a különféle totalitarizmusok szörnyűségein át annyi­szor került ve­szélybe és látszott alámerülni. A kezdeti konvulziók valósága és a későbbi történések bujkáló előérzete munkál már a húszas évek elejének törté­né­seiben, és jelenik meg sajátos megfogalmazásban és „megoldási” javaslatokkal a költőnél és a filozófusnál.

Szemlélődésünk során egyre nyilvánvalóbb lesz a két világkép fokozódó divergenciája, hogy aztán a széttartó vonalak – megle­pő módon – egy adott késői ponton újra metsszék egymást. (Elöl­járó szavaimból bizonnyal az is kitetszett, hogy az elemzés mód­szertana nem tisztán poétikai, illetve szakfilozófiai természetű, hanem sokban a történeti megközelítés útján jár. Annak tudatá­ban tesszük ezt, hogy manapság némelyek az irodalomtörténeti megközelítést a „módszer agóniájaként” jelölik meg.)

Nem kell túl nagy bátorság ahhoz, hogy megállapítsuk: a múlt századvég óta egyre gyorsabb ütemű és az egész emberi egziszten­ciát befolyásoló technikai civili­záció fejlődése mellett az 1871-ben és 1905-ben feltört társadalmi konfrontációk is lé­nye­ges hatást gya­koroltak a művészi világlátásra. Naivitás lenne azt képzelni, hogy az első világháborúban provokált és az addigi világtörténelemben példa nélkül álló ember­telenség, összes kulturális és szociális kö­vetkezményével együtt hatástalan maradt volna az avantgárd ön­törvényű művésziességére. A filozófus radikális fordu­latot vég­rehajtó világképére sem maradt hatástalan, sőt ez a fordulat ép­pen ebben a hatásban gyökeredzett. A háborút követően lejátszó­dott oroszországi történelmi kísérlet pedig már előkészületi fázi­sában, sőt utána is legalább egy évtizedig, éppen a szóban forgó húszas években, mágnesként vonzott magához irodalmi irányza­tokat és jeles alkotókat a kassáki avantgárd iskolából is. A hegeli szellemben mindörökre etablírozott polgári világrend ingott meg ekkor egy pillanatra, noha ez a „történelmi pillanat” mint alter­natíva még hét évtizedig tartott az időben, s még egészen nem zá­rult le ma sem. Az európai s benne a magyar avantgárd mélyén és nyelvi átstruk­turá­lódá­sában – vélelmem szerint – más fontos faktorok mellett ott munkál a két világ – egy valóságos és egy filozófiailag lehetségesnek vélt kísérleti világ – neuralgikus egy­másnak feszülése.

Ez a problematika megjelenik Kassák avantgárd költészetében is. Munkás­ságának szinte valamennyi kutatója megegyezik abban, hogy a magyar avantgárd világlátás döntő indítéka az a tudati és pszichikai megrázkódtatás volt, amelyet az első világháború ka­taklizmája váltott ki, s amelynek már előérzete is ott munkált az érzékeny művésztudatokban. A tagadás a történések és az azokat előidéző struktúra ellen irányult, de magában foglalta a hagyomá­nyos költői nyelv elleni lázadást is, mivel ez már nem tudta egyen­értékűen kifejezni az ember viszonyát a megingott világrendhez. Kassák avantgárd költőhöz illően radikális módon, perspektivi­kusan és egyértelműen jelölte meg akkor a kibontakozás irányát, s ezt az egyértelműséget az avantgárd funkcionalitása egyik igen lényeges jellemzőjének tarthatjuk

Egy programadó előadásban, még Budapesten, a konvulzív ese­mények közepette nyilatkozta Kassák: „A kapitalisztikus terme­lési rend csődjével együtt a mai ember erkölcsi csődje is bekövet­kezett. […] az ésszerű és valóban praktikus munka csakis a mai anarchiába veszett társadalom lerombolásával és a munka joga­in épült szocialista társadalom felépítésével indulhat meg.” ^[2] Nem kétséges, hogy Kassák és eszmetársai akkori létszemlélete a fenn­álló világrend diagnózisát illetően in concreto messzemenően in­dokolt volt, de ugyanígy nem kétséges, hogy a történeti perspek­tíva felrajzolásában megnyilatkozó naiv messianizmust nem iga­zolta a jövő. Az első világháború és a polgárháborúk csataterein dúló tömegmészárlás még nem tette lehetetlenné a költészet szü­letését, még fellángolt a rajongó hit a megtisztult ÚJ EMBER-ben; a víziók még elvontságukban is emberszabásúak voltak, és gaz­dag emocionalitás színezte át őket.

Mindezekben Kassák eléggé autentikus tanú, mégis – hogy té­zisünket a költői utópiák valódi forrásairól szélesebb körűen hite­lesítsük –, hallgassuk meg egy másik jelentős, Bécset járt magyar avantgárd költőt, Déry Tibort, aki alig pár évvel később is még ezt írta egy poémájában: „Ez az az óra, ez az óra, a lázadás órája. Ezek­kel a kenyér­telen és vértelen kezekkel, ebben a sötétségben, mely sűrűbb, mint a vér, az utolsó óra harangütései alatt, lázadjunk fel a valóság ellen, mely gonoszabb és bizony­talanabb lett már szá­munkra, mint az istenek pokla. Mit veszíthetünk el mi, akik a leg­szegényebbek vagyunk? Akiknek lázálmaink is igazabbak, tébo­lyunk ingoványai is szilárdabbak már, mint az ő adamant­tengely körül forgó bolygójuk vastag kérge! Ez a valóság nekünk nem kell, ez a mereven néző szemgolyó, amelynek tükrében megfagyott a boldogtalanság tája, vakuljon meg. A táj mögött másik táj, a való­ság mögött másik valóság húzódik meg ugrásra készen, mint egy hályog mögött, és kopogjunk és szúrjunk és kiabáljunk, míg felfa­kad és meg nem találjuk elsüllyedt otthonunkat. Ébredjetek fel!” ^[3]

Nem csupán magyar specifikum az ilyen típusú avantgárd vi­láglátás, hanem-legalábbis-közép-európai. Elég talán bizonyíté­kul a német expresszionizmus hű krónikását, Kurt Pinthust meg­idézni, aki a Menschheitsdämmerung című antológia előszavában ezt mondotta: „így hát ez a költészet, mint ahogy néhányan prog­ramadói közül is követelték […] politikai költészet, mert témája a vele egyidőben élő emberiség, amelyre panaszt emel, amelyet el­átkoz, kigúnyol, megsemmisít, mialatt iszonyú kitörésekkel kere­si a jövendő változások lehetőségeit. De csak így lehet a költészet egyben művészet is; a legjobb és legszenvedélyesebb költők nem az emberiség külső formái ellen hadakoznak, hanem az eltorzí­tott, meggyötört, tévútra vezetett ember állapota ellen.” ^[4]

Azt hiszem, nem tévedünk, ha ugyanezekben az impulzusok­ban véljük fel­fedezni a magyar avantgárd legjelentősebb áramla­tának szellemi indítékait. Az akkori világ­rend szégyenletes mo­rális csődje a liberalizmus válságához vezetett a szá­zad első har­madában, teoretikusok és művészek is önvizsgálatra és válaszútra kénysze­rültek. Lukács György, az idealista filozófus ekkoriban át­menetileg a politikai pályát válasz­totta. Kassáktól, a művésztől tá­vol állt ez a szerepkör. Következetesen ment a maga művészi útján, a „szellem abszolút tisztaságát” hirdette; arra hívta fel az avant­gárd művészeket, hogy – úgymond – „ az élet maximum-pluszát énekeljük bornak és kenyérnek a dolgozó tömegek lelkébe.” En­nek a szándéknak feleltek meg aktivista vezéreszméi, a „kollek­tív individuum” és a „végtelenbe derülő ember” képzete. „Mert minden pártpolitikán, nemzeti, faji ideológián túl a soha be nem érhető végcél felé indítottuk el harcunkat az emberért, akiben a világ képe él” – nyilatkozta Kassák. ^[5]

Minden további nélkül belátható, hogy efféle maximákkal nem azonosulhatott a proletárdiktatúra elvárásaival 1919-ben, sem a baloldali extrémizmus követel­mé­nyei­vel a bécsi politikai emig­ráció köreiben. Aktivizmusa, expresszionista forma-rendszere és különösen az individuum integritásának végsőkig menő védel­me, tézise a „spontán és végtelen forradalmi életvitelről” provo­kálták a népbiztos Kun Bélát arra a megsemmisítőnek szánt íté­letre, amelyben ő a Ma, azaz Kassákék költészetét nemes egysze­rűséggel „a burzsoá dekadencia” termékének minősítette. ^[6]

Jelképes volt az az összeütközés, amely a korszerű művészet és a szélső bal­oldali munkás­mozgalom elválásának nyitánya lett, legalábbis a magyar térfélen. A kétféle „világ­megváltó” mozgal­mat paradox módon parallel útra terelte, és egyúttal konfrontálta a történelmi szituáció. A résztvevők számára ekkor még termé­szetesen sokban rejtve maradtak a világképük és eszmerendsze­reik mélyén rejlő s a jövő felé meg­hosszab­bítható mozzanatok, de – visszatekintve a mából – meglepő érzékle­tes­séggel jelennek meg már ekkor a jövendő paradigmatikus jelei. Aki úgy véli, hogy az azonosulás és az egyidejű távolságtartás dilemmájában vergő­dő avantgárd is „bűnbe esett”, amikor az EMBER megváltásának evilági módozatait ő is a saját ügyévé tette, az könnyen felfedez­heti eszméi és eljárásmódjai közt a voluntarizmust, a világmeg­váltás történelmileg aktuálisnak vélt ügye erőszakkal való szol­gálatát, a „názáreti ácslegény” tanaira visszautaló messianizmust.

Az avantgárd – azaz tekintsünk most csak Kassák avantgárdjára – szociális programját és az ezzel adekvát művészi világképét, konstrukciós eszközeit halálosan komolyan vette. Ma utópiszti­kusnak látott terveit meg­valósít­ható­nak vélte, távol állt tőle min­den nyegle frívolitás és cinizmus. Ezt a szigorú tartást az avant­gárd újabb lényeges differencia specificájának tudhatjuk. Miköz­ben a gram­matikát széttörte az avantgárd, egyúttal elutasította a relativizálást.

A kassáki avantgárd radikális fordulata a forradalmak buká­sával, egy bizonyos átmeneti szakasz után, a húszas évek elején, a bécsi emigrációban megy végbe. Az átmenet kiemelkedő műve a Máglyák énekelnek (1920). ^[7] Ez a poéma a szó szoros értelmében máglya, virtuális füzében elégtek a forradalmi korszak illúziói, de maga az expresszionista nyelvezet is. A magyar irodalmi aktivizmus fináléja ez a lamentáló elégia; benne kavarog az egykor győz­tes forradalmak és az illúziókat szét­foszlató bukás tengernyi él­ményanyaga. A közelmúlt történéseihez kötődő ambi­valens érzé­seket jelzi, hogy a poéma nagy része még mindig a reményekben élő ÚJ EMBER sejtelembe vesző alakjával foglalkozik. Kassák ko­molyan hitt egykor az ember lehetséges felszabadulásában, e re­mények összeomlását pedig tragédiaként élte meg.

Az avantgárd esztétikumában megjelenő változások nem a szö­veg önelvűségéből értelmezhetők, indítékaik a szövegen kívül ta­lálhatók meg. Nem más mint maga a szöveg közli ezeket az indí­tékokat. Két ilyen fő mozzanatot figyelhetünk meg: az egyik a ré­mület, a másik az ontológiai értékű csalódás. A proletár­diktatúra bukása után a vörös terrort a fehér terror váltotta fel. Bagatell kö­zép-európai sajátosság ez, mondhatnók: provinciálisán lokális je­lentőségű ügy. Kassák számára azonban fontos volt, mi is kényte­lenek vagyunk annak tekinteni. Kassáknak súlyos esztétikai konf­liktusai támadtak a proletárdiktatúrával, a fehér terror az életét fe­nyegette, ez csupán árnyalatnyi különbség persze. A nagy poémá­ban – csodál­kozá­sunkra – mégis ez utóbbi ölt vizionált méreteket.

A darutollasok […] tüzes fogókat hordtak a szemeikben
S szörnyű körmeik alól ekkor már kivirágzott az idegen vér […]
Akiket kiválasztott az isten, azok könyörtelenül meghaltak […]
A kaftános zsidók testében énekeltek a kések […]
Leszakadtak a fekete drapériák s horizontok még
Magasabbra nőttek a hegyek […]
Minden a megváltoztathatatlanság törvényében forrott. ^[8]

Nos, éppen ez az utóbbi mozzanat, a megváltoztathatatlanság tör­vénye lesz a leglényegesebb faktora a radikális poétikai változás­nak. A felismerés fokozatosan érett Kassákban. Levél a magyaror­szági ifjúmunkásokhoz című írásában olvashatjuk: „Merjük beval­lani magunknak, hogy a munkásság tömegei még közel sem áll­nak azon a nívón, hogy […] átvehessék a hatalom birtoklását.” ^[9] A Máglyák énekelnek feszített ívű strófáiból is kivillan ugyanez a gondolat: „Mondtam, még nem jött el az óra. De ráéheztetek a hatalomra, s elfelejtettétek, hogy a harc hevítése nem föltétien a győzelem sürgetését jelenti”. ^[10] 1920-ban németül közzétett An die Künstler aller Länder! című kiáltványában radikális konzek­venciá­kat von le, midőn a közéletileg motivált művészeti aktivizmus te­réről vissza­vonul a par excellence művészeti szférába. Ezt írja itt: „A régi osztály helyébe nem akarunk újabb osztályt segíteni az ember fölé. Minden osztályuralommal szemben a győzedelmes individuumok közösségét és minden álmorállal szemben a kol­lektív etikát hirdetjük.” ^[11]

Kassák, aki nem volt teoretikus elme, az események vaslogi­kája tudomásul vételében meghaladta a lukácsi voluntarista teo­lógia Hegellel szemben kierőszakolt marxista jövőképét. Lukács nem bízott a „kollektív etikában” igaz, a proletariátus ösztönös forradalmiságában sem bízott. Ezért feltételezte ekkori alapvető munkájában, a Történelem és osztálytudat-ban ^[12] az ún. „hozzáadott tudatot” (zugerechnetes Bewußtsein), amelyet egy olyan szervezet képviselt, amellyel Kassák sohasem, később sem talált közös ne­vezőt. Kassák már ekkor megértette, hogy a magyarországi kísér­let bukásával szélesebb dimenziókra is érvényesen egy történetfi­lozófiai álom véget ért. Egyik programadónak szánt bécsi cikké­ben írja: „A forradalmak […] a gondolkodó ember elé hozták an­nak igazságát, hogy kizárólag erőszakszervezetekre támaszkod­va, kizárólag gazdasági forradalommal nem lehet a mai élet prob­lémáját megoldani. A kapitalista társadalmi rendnek […] szörnyű mo­rális ereje van, és épp ezért vele szemben mindig kevésnek fog bizonyulni az elnyo­mottak éhséglázadása. Mert sajnos az ő éh­ségük […] bármikor egy nagyobb falat kenyérrel kielégíthető. El­indul a világot megváltani akaró forradalom, és egy kenyér­mor­zsán elbukottan meghal, mint lázadás.” ^[13] Maga a történelmi va­lóság teljes kiter­jedé­sében csupán hét évtized múlva érte be a ko­rai kassáki felismerést, aminek döntő jelentősége volt a posztmo­dern világkép háttere felrajzolásában.

Kassák egyelőre a dada nyelvezetével reagál önmaga teoretikus záró következtetéseire. Beáramlanak költészetébe az illúziók lik­vidálásának érzelmi mozza­natai, a deheroizálás, az expresszio­nista pátosz „forradalmiságának” ironikus túl­feszítése, a keserű önirónia. Mindez különösen jól szemlélhető klasszikus dadais­ta művén, A ló meghal, a madarak kirepülnek című poémán. ^[14] A már idézett Déry Tibor szerint a magyar dadaisták „a világ értelmet­lenségét, céltalanságát és káoszát értelmetlen, céltalan és kaotikus formák által akarták közvetíteni.” ^[15] Az avantgárd korabeli művé­szek kritikusa, Hevesy Iván (aki élénk kapcsolatot tartott a bécsi Ma körével) úgy vélte: „a dada agonizáló korunk negatív filozófi­ája és világszemlélete,” ^[16] amelyben – Béládi Miklós szerint – a gro­teszk és abszurd képzeteket ébresztő logikátlanság végül is a két­ségbeesett szociális indulatot fejezte ki. Ezen a ponton talán pozi­tív analógiákkal és negatív dialektikával utalhatnánk előre Kassák avantgardizmusától a késői kor posztmodern jelenségei felé. Za­varba ejtő körülmény azonban, hogy Kassák történelmi perspek­tívavesztése után is képes volt még egy olyan kísérletre, amelynek analógiáját a posztmodern eddig még nem produkálta: ez pedig a képarchitektúra műfajában megvalósult konstruk­tiviz­mus, kísér­let a széthulló, dekomponált világ – legalább művészi – újjá­alkotására; új egység megszerkesztésére ott, ahol már Ady Endre sza­vaival élve „Minden Egész eltörött.” Mint ismeretes a feltörő só­haj Nietzsche gondjaira rímelt.

De a konstruktivizmus minden szándékolt szárazságán és ér­zelemnélküliségén átcsillant az individuum nosztalgikus vágya a harmóniára, különösen a későbbiekben, amikor a tiszta, szigo­rúan geometrikus formák lágyabbak és a színek melegebbek let­tek. Találóan jegyezte meg a kassáki mű kitűnő ismerője, Béládi Miklós: „Az aktivista vers a történelemben élt […] a költő-prófé­ta üzenetét továbbította a szenvedő, a megváltandó emberekhez. A forradalom élén rohant, minden részletével korához tapadt. A konstruktivizmus kilépett a történelemből […] személytelenné és idő­felet­tivé absztrahálódott […] A valóságban nem létező rend és szabadság helyett a művészet mondta ki és jelenítette meg a kol­lektivizmus eszményi állapotát.” ^[17]

Ily módon úgy vélhetjük: Kassákon, az avantgárd mesterén is beteljesedett a schilleri maxima – az idők szorongattatása közepet­te művészetében nem hátrafelé lépett, hanem – fölfelé. Az avant­gárd költői utópiája széttört a nyers valóságon, de lényege megőrző­dött, egy sajátos művészi világ absztrakt szférájában született újjá.

„A konstruktivizmus kilépett a történelemből” – idéztük a ta­láló megállapítást Kassák költészetéről és képarchitektúrájáról. Ugyanebben az időben azonban formálódott Bécsben egy má­sik gondolati rendszer is, amelyik pontosan fordítva – az időtlen­ségből a történelembe kívánt belépni. Ez a gondolati és gyakor­lati konstrukció Lukács György filozófus nevéhez kapcsolódik.

Lukács és Kassák jól ismerték egymást még Budapestről. Kas­sák avantgárd folyóirata szerkesztőségét egy ajtó választotta el a Visegrádi utcai székházban a KMP irodájától. A két férfiú kap­csolata sohasem volt harmonikusnak mondható. Az antipátia és a kedvetlenség egymás iránt elkísérte őket a következő évtizedek­ben is. Bizonyossággal lehet mondani: ezeket az érzelmeket nem irracionális motívumok határozták meg, hanem elvi alapjuk volt. Két egymással diametrálisan szembe­helyezkedő világlátásban gyökereztek. Lukács, a helyettes közoktatási népbiztos a Tanács­köztársaság idején megvédelmezte Kassákot és avantgardista kö­vetőit bizo­nyos körök konzervatív művészi ízlésével szemben; de sehogy sem tudta elviselni azt az „állhatatlanságot”, amely – sze­rinte – mindig is jellemezte a művész Kassákot poli­tikai állásfog­lalásában, már a tanácshatalom alatt és nemkülönben a későbbi­ekben, az emigrációban is. Ez az egymás iránti ellenérzés a bé­csi években is meg­maradt. Lukács a húszas évek közepén moz­galmi szervezete Bécsben megjelenő folyó­irata hasábjain ugyan­úgy az „örök forradalom” iránti elkötelezettség költői tézisét ve­tette Kassák szemére, ^[18] mint közel egy fél évszázaddal később egy interjú­ban, amely Gelebtes Denken címmel megjelent memoárjai­hoz kapcso­lódott. ^[19]

Lukács számára Bécsben semmi sem lehetett ellenszenvesebb, mint holmi „örök forradalmi” eszmevilág. Ez számára a semmi­re sem kötelezettség elmosódó képzetét jelentette, holott az ő vi­lágképe a konkrét tettek realizálására épült fel. Élete döntő for­dulata akkor következett be, amidőn 1918. december 30-án belé­pett a KMP-be. Döntéséhez élete végéig hű maradt, noha e követ­kezetesség később olyan megalkuvásokba kényszerítette, ame­lyek éles ellentétben álltak eredeti intencióival. A diktatúra bu­kása utáni illegalitás állandó életveszélyt jelentett számára, ezért Bécsbe menekült, ahol haladéktalanul ¿lekapcsolódott a mozgal­mi munkába, majd a következő években rendkívüli intenzitással mélyedt el Hegel és Marx tanulmá­nyozásába. Ily módon a bécsi évek Lukács számára az elméleti munka és a frakció­harcokban való őrlődés időszakává váltak.

Sokak számára a mai napig talány: Miképpen volt lehetséges, hogy Lukács, a német szellemtörténeten iskolázott esztéta teljesen váratlanul „egyik vasárnapról a másikra Saulusból Paulussá vál­tozott?” ^[20] Már a regényről szóló nagy tanul­má­nyában benne rej­lett „egy baloldali etika és egy jobboldali ismeretelmélet” mély di­lemmája. ^[21] Nos, 1918 végén ezt a dilemmát Lukács a „baloldali eti­ka” javára döntötte el. A szellemtörténet művelőinek szigorú vé­leménye szerint Lukács ezzel mint értelmiségi „eredendő bűnt” követett el: az etikától a metafizika felé elágazó útra lépett. ^[22] De mi indította az idealista tudóst arra, hogy ezt az elképesztő pá­lyamódosítást végrehajtsa?

A századfordulón induló fiatal Lukács a korabeli filozófiai irányzatok sok lehetséges módszertani kísérletét megélte. Hatása otthagyta nyomait számos kortársa gondolkodásában. Nem volt egyedül azzal a nézetével, hogy a kor egyik alapvető problémája a polgári kultúra válsága. Sokan voltak, akik úgy vélték: az adott társadalmi formáció betöltötte civilizációs küldetését, a történelem új választást igényel. Lukács előtt bizonyítottnak látszott a fichtei tétel „a tökéletes bűnösség koráról” (das Zeitalter der vollendeten Sündhaftigkeit). Egy sor polgári gondol­kodó hasonlóképpen véle­kedett a szellem válságáról. ^[23] Csakhogy a legtöbbjük számára a polgári kultúra megrendülése sorsszerűnek és megváltoztatha­tatlannak tűnt fel; e felismerés passzivitást váltott ki, vagy mene­külést a misztikába. Lukácsnál azonban éppen ellenkező attitű­döt figyelhetünk meg: a szellemtörténeti módszer a polgári kul­túra válságát produkáló konkrét környezet mély kritikájáig ha­tolt, és annak elutasításával párosult. ^[24] A regény elmélete azt a re­zignált vágyakozást fejezte ki, amely szerzőjét a homéroszi eposz harmonikus világa iránt töltötte el. A háború során, főleg annak második felében tanulmányaiban egyre inkább oly moz­za­na­tok bukkannak fel, amelyek a tárgyias lét közvetlenebb összefüggé­sei felé mutat­nak. Ezzel sem volt egyedül kortársai közt. Ernst Bloch az expresszionista ideológia fő művének számító munkájá­ban, a Geist dér Utopie-ban messianisztikus extra­polációval állapít­ja meg, hogy a „múlandó már mögöttünk van” („Das Vergängliche ist eigentlich schon hinter uns”) ^[25] A polgári kultúra szerves rendsze­rének válsága, az ebből eredő emberi megrázkódtatások, az első világháború kataklizmája arra indították Lukácsot (ahogy kortár­sai nevezték: „ a neokantiánizmus rendfilozófusát”) hogy az eti­kát alárendelje a bűnösség vállalásának, ami által kilépett a tisz­ta kontemp­láció övezetéből, és elindult egy messianisztikus vi­lágkép kiépítése felé. ^[26]

Ez a lépés a későbbiekben komoly következményekhez vezetett. Az adott törté­nelmi pillanat az alternatíva elé került filozófus szá­mára nem kínált előnyöket, ezért semmilyen ok sincs arra, hogy a döntés emberi őszinteségét kétségbe vonjuk. A közvetlen környe­zetében is voltak olyan emberek, akik lépését tulajdonképpeni szel­lemi habitusával teljesen inadekvátnak tartották. Barátja, Balázs Béla jegyezte fel 1919 decemberében naplójába, már a bécsi emig­rációban: „Lukács úgy látszik, tisztes­ségből, erkölcsi parancsból, hazugságban fogja végigélni életét. Mert Lukácson a konspiratív, aktív politikus és forradalmár álarc – hazugság. Nem az ő metafi­zikai gyökerű missziója. Ő csendes tudósnak született, örök dol­gok látójának, nem pedig arra, hogy […] a tömegekre akarjon hat­ni, ő, aki nem beszéli a saját nyelvét, ha tíz embernél több érti.” ^[27]

Több jel mutat arra, hogy ő maga is, hosszabb időn át bizony­talan volt az alternatívák közti választást illetően, mielőtt döntés­re érett mérlegelése. Alig egy hónappal korábban jelent meg az a nagyfontosságú cikke, ^[28] amelyben az etikai idealizmus talaján állva minden fenntartását kifejti a bolsevista etikával szemben. Az az érzése a késői olvasónak, hogy egy kikerülhetetlennek érzett dön­tés előtti gondolati visszariadás dokumentumát tartja a kezében. A rejtély nyitját a hit (!) szolgáltatja. Ezt írja Lukács: „Hit kérdése tehát […] a választás […] És hinni kell – és ez az igazi credo quia absurdum est, hogy az elnyomatásból nem ismét az elnyomottak küzdelme az uralomért (egy új elnyomatás lehetőségéért) fog kö­vetkezni, és így tovább, céltalan és értelmetlen örök küzdelmek sora, hanem az elnyomatásnak önmegismétlése.” ^[29] Lukács előtt nem maradt rejtve: az elnyomás megszüntetése csak újabb rom­boló erők elszabadulása útján lesz lehetséges. Ez a tudása nem a forradalmak éveiben érett meg, hanem már sokkal korábban. Ba­rátjához, Paul Ernsthez 1915. május 4-én írt levelében már felme­rül a gondolat: „Hogy megmentsük a lelket – éppen hogy a lelket kell feláldozni: Egy misztikus etikából kiindulva »kegyetlen reál­politikussá» kell válni és az abszolút parancsot […] a »Ne ölj!« pa­rancsát meg kell sérteni.” ^[30] A forradalom zaklatott éveiben pedig a lehetséges következmények tételezett jogosultságát a klasszikus irodalom érveivel támasztja alá: „Vagy hogy Hebbel Judith-jának utolérhetetlen szépségű szavaival fejezzük ki a végső emberi tra­gédiának ezt a gondolatát: »És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám»?” ^[31]

Duczynska Ilona, az egykori Galilei-kör jeles aktivistája írta 1921-ben Bécsben azt a hosszú ideig elveszettnek hitt cikket az emigrációba szorult kommunista pártról, amelyben Lukácsról is szót ejt: „A párt egyik reprezentatív teoretikusa […] azt mond­ta nekem: A kommunista etika azt a legnagyobb kötelezettséget rója ránk, hogy magunkra vegyük a Gonoszt […]” és „ […] az iga­zi kommunistának meggyőződése, hogy ez a Gonosz a történel­mi fejlődés dialektikája folytán ellentétébe, a Jóba fordul át […]” ^[32] Lukács elismeri egy ilyen döntés súlyos etikai ambivalenciáját. Ez írja: „Ismétlem, hogy a bolsevizmus azon a metafizikai felte­vésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihín mondja Raszkolnyikovnak, az igazságig keresz­tül hazudni magunkat.” ^[33] Mindezek után Lukács olyan elhatáro­zásra jutott, amelyben a kétely és a jövendő esélyek mozzanatai mind jelen vannak. Ez az elhatározás természetesen igen nagy intellektuális rizikóval kapcsolódott össze; vezérlő csillaga csak­is egy messianisztikus küldetéstudat lehetett, amely egy „végső vál­ság” víziójának sötét háttere előtt sejlett fel. ^[34]

A háborút követő forradalmak során a chiliasztikus elméletek évszázados törté­ne­tének új fejezete nyílt meg. A „Vasárnapi kör” egykori ifjú résztvevője, Radványi László (Anna Seghers későbbi férje), éppen ezekben az években írta disszertációját Heidelbergben a chiliazmusról. Radványi szerint: „A bolsevizmusban is arról van szó, hogy az igazság birtokának tudatában levő kisebbség táma­dást intéz az empíria világa ellen, mégpedig azzal a céllal, hogy posztulámaik megvalósítását erőszakkal kikény­szerítsék.” ^[35] Ezek a nézetek távolról sem voltak elszigeteltek. Az egész kor annak az érzésnek a szellemi állapotában leledzett, hogy ”a megváltás” kö­zeledik, ez a sejtelmes tudat mintegy benn volt a levegőben. Ernst Bloch a Geist der Utopie-ban „a jelenvalóban való élénk érdekeltség­ről (rege Interessiertheit im Gegenwärtigen) beszélt. Doktori disszer­tációja a Megváltóra utal, „aki nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem a kardot.” Az evangéliumban – úgymond – nem az a ta­nítás szerepel, hogy ne tanúsítsunk ellenállást a Gonosszal szem­ben, ez a békülékeny tézis először Pál apostolnál tűnik fel. Vele szemben hangsúlyozza Bloch és disszertációjának hőse, Thomas Müntzer a „Jó erőszakhoz való jogát.” ^[36]

A kor teológiai és eschatológiai teorémái nem tudták Lukácsot válaszútján tökéletesen megnyugtatni. Az eschatológia tanítása szerint a világtörténelem menete előre meg van határozva, deter­minálva van; a kérdés azonban változatlanul válaszra vár: mégis, milyen úton jut el a szenvedő emberiség a megváltáshoz? Lukács nem hitt abban, hogy ez spontán módon megtörténhet, az auto­matikus haladásba vetett hitnek, a fejlődés feltar­tóz­tat­hatat­lansá­gának szüksége volt egy katalizátorra. Révai József, aki ekkor az emigrációban működő párt vezetői közé tartozott, a Törté­nelem és osztálytudat-ról írt bírálatában úgy jellemezte a marxizmust, „mint egy metodo­lógiailag már befejezettnek elgondolt világperiódus utólagosan kialakított tudatát.” ^[37] Mint látható, a gondolatok a tu­dat (Bewußtsein) körül keringtek, e tudatban jutott világos felis­merésre a világtörténelmi fejlődés kényszerpályája. Ez a tudat a híres – mások szerint hírhedett – „hozzáadott tudat” (zugerechnetes Bewußt­sein), amelyet egy szervezet képvisel, amelynek recipiense a proletariátus, és amelynek jegyében megvalósul a „szubjektum­objektum” egymást átható azonosulása. A „Subjekt-Objekt”-azo­nosság tételezése, párosulva a természetben működő dialek­tika tagadásával (ez Lukács akkori „egyik” főbűne), kioldva az elmo­sódó szakzsargon terminológiájából, nem kevesebbet jelent mint azt, hogy a szubjektív mozzanat, „magyarán”: a szubjektív volun­tarizmus akadálytalanul működésbe léphet. S hogy a fent jelzett szervezet, mint a „hozzáadott tudat” reprezentánsa, milyen vég­zetes követ­kezmé­nyekhez vezette el a voluntarizmus jegyében a mozgalmat, ez nagyon jól ismert. A világtörténelem szuverén ala­kításának teoretikusai számára világos volt: a proletariátus „tiszta tudata” szervezeti képviselete nélkül semmiféle forradalmi hely­zet nem jönne létre. Ez volt az a pillanat, amikor a messia­niszti­kus küldetéstudat ügy­vivői a színre léptek.

Lukács a következőképpen gondolkodott erről: „Mert amit em­beri erő a történelemben véghezvihet, az nem több, mint tudatosí­tása a világtörténelem szükség­szerűségének. Ezt a szükségszerűséget láttuk mi meg, és ezt óhajtottuk, az igét hirdetve, azokban, akik e szükségszerűség végrehajtására hivatva vannak, a prole­tárok­ban, tudatra váltani. Mert tudtuk: ha létrejött a proletariátusban a tudatosság, az igazi érdekek helyes felismerése, akkor semmi sem tartóztathatja fel többé az új világrend létrejöttét.” ^[38]

Kétség nem fér hozzá, hogy a lukácsi filozófia szubjektív vágy­képzetként megjelenő egzakt elméleti összefoglalása egy tétele­zett világtörténelmi fordulatnak, amely a hegeli filozófia marxi in­terpretációjára nyúlik vissza. A hegeli filozófia leg­fon­to­sabb örök­sége a fejlődés gondolata volt. Marx 'kopernikuszi' fordulata a tör­téneti dialektikában abban állt, hogy ő ezt a dialektikát nem post festum állapította meg, azaz nem kontemplatív módon kívülről in­terpretálta bele a törté­ne­lem mene­tébe, hanem a dialektika mű­ködését a történelmi folyamatban magá­ban fedezte fel, és e folya­mat mobilizáló erejének szerepét az osztálytudatban vélte felfe­dezni. ^[39] Ez volt az a gondolati tradíció, amit Lukács György a hú­szas évek elején Bécsben átvett és aktualizált.

Természetesen nem lehetséges, hogy az adott keretek közt bé­csi periódusában született akárcsak legfontosabb művei analízi­sét adjuk, nem is ez a célkitűzésünk. Egyetlen mozzanatot kell még feltétlenül érintenünk, amely különösen az irodalmi szféra szempontjából igen jelentős, egy olyan következményt, amely a már említett Subjekt-Objekt-mozzanat egymást átható azonosítá­sából származik. Ebben a teorémában van ti. elrejtve (a valóság­ban: nyilvánvalóvá téve) az individuum viszonya az ún. „kollek­tív tudathoz”. Mivel Lukács úgy véli, hogy a proletariátus tudata maga is elidegenedett és eldologiasodott, ezért nincs túl nagy vé­leménnyel az emberi személyiség döntő jelentőségéről. A Törté­nelem és osztálytudat-ban ezt így fogalmazza meg: „Az egyén soha nem lehet a dolgok mértéke, mert az egyén az objektív valóság­gal szükségszerűen mint merev dolgok komplexusával áll szem­közt, melyeket készen talál, melyekkel kapcsolatban csak az elfo­gadás vagy az elutasítás szubjektív ítéletéig juthat el. Csak az osz­tály […] képes a valóság totalitásához gyakor­latilag, átalakítóan visszanyúlni […] Az egyén számára a dologiság s ezzel együtt a deter­minizmus […] megszüntethetetlen.” ^[40]

E ponton a baloldali értelmiség széles köreinek jelentékeny el­lenállásába üt­kö­zött. Elég talán itt arra a heves polémiára utalni, amelyet Sinkó Ervin Testvér című folyó­iratában, a bécsi emigrá­cióban a lukácsi tézisekkel szemben folytatott ^[41]. Sinkó, a Tanács­köztársaság esemé­nyeinek hű krónikása, a kecskeméti volt vörös város­parancsnok nem tudta elfogadni, hogy az individuumnak alá kell vetnie magát valamely kollek­tívumnak, fel kell áldoznia magát homályos körvonalú eszmék jegyé­ben; nem tudta elkép­zelni, hogy a személyi­séget, mint arc­nélküli eszközt használják fel, nem tudott elfogadni olyan szocializmust, amely nem garan­tálja az individuum szabadságát. A többször idézett Ernst Bloch Lukács könyvének recenzálása ürügyén írt nagyszabású tanul­mányában lép fel a filozófustárs száraz militáns messzianisztikus ideológémáival szemben egy emberszabásúbb utópia érdekében. ^[42]

A legélesebb kritika azonban nem a humán értelmiségtől, ha­nem – egyáltalán nem meglepetésként – pártkörökből, a Kominternből érkezett. Ismeretes, hogy a Komintern III. kongresszusán maga Lenin bírálta hevesen a lukácsi szektásságot. Az 1924-ben tartott V. kongresszuson pedig Zinovjev, a Komintern főtitkára in­tézett kirohanást Lukács és Kari Korsch ellen, ^[43] megelőzően Ru­das László, Ábrám Gyeborin és mások vették össsztűz alá a Tör­ténelem és osztálytudat-ot. ^[44]

Mi volt vajon az oka e több irányból is kedvezőtlen recepció­nak? Lukács Bécs­ben írt könyve a legnagyobb szabású és legmé­lyebb filozófiai összefoglalása volt a mes­sia­nisztikus vonásokkal átszőtt októberi forradalomnak, a magyar és a német forra­dalmi mozgalmaknak. De ez az összefoglalás elkésve történt, amikor Európában a polgári társadalmi rend súlyos megrázkódtatások után újra stabilizálódni kezdett. Az éppen kialakuló szovjet bi­rodalomban a hadikommunizmus viszonyait akkoriban kezdte felváltani a NÉP, az „új gazdasági politika”, ami viszonylagos te­ret adott a piacgazdaságnak, lényegében a polgári törekvéseknek a gazdaságban. A Komintern háttér országának számító biroda­lom nyugati elismertségre törekedett (kiemelkedő esemény volt ezen az úton az 1922. évi rapallói szerződés), azaz az orosz-szov­jet kom­munizmusnak már nem állt érdekében, hogy Közép- és Nyugat-Európa orszá­gaival konszolidálódni kezdő kapcsolatait kiélezze. A Komintern háttérképződménye tehát – mint a későbbi történelemben is még nem-egyszer nagyhatalmi érdekeinek oltá­rán gátlás nélkül feláldozta a közép-európai munkásmozgalmat. Lukács azonban mindezt – láthatóan – nem ismerte fel akkor, a megelőző évek forradalmainak lázában született írásait már egy forradalom utáni periódusban foglalta össze szerves művé. Bloch későbbi terminusával élve, Lukácsnak a politikai porondra lépése az adott kontextusban már nem volt „egyidejű” (ungleichzeitig). És paradox módon a tömegek tudatának forradalmi alakítása sem állt érdekében az egyre mere­vebbé váló, bürokratizálódó „állam­pártnak”. Lukácsnak – amennyiben még annyi támadás után is választott pártjában akart maradni – időtől-időre önkritikát kellett gyakorolnia, meg kellett cáfolnia saját téziseit, hamisnak, sőt ellen­forradal­minak kellett minősítenie alapvető művét, amely – mutatis mutandis – az 1968-as nyugat-európai diáklázadásoknak vált újra bibliájává, egy történelmi félreértés groteszk jeleként.

Lukács még Bécsben megkísérelte 1928-29 fordulóján az ún. Blum-tézisek-ben korrigálni nézeteit; ma már megállapíthatjuk: ke­vés sikerrel. De a húszas évek szigorú történelmi iskolájából még­is távolabbra kiható konzekvenciákat vont le, midőn 1929-ben el­hagyta Bécset. Berlinben és főleg Moszkvában új fejezet kezdő­dött munkásságában; nem kevésbé ellentmondás-teljes a sztálini valósággal való „meg­békélés” és a latens ellenállás malomkövei közt őrlődve. E „kétlelkűségben” újraéled a „baloldali etika és a jobboldali ismeretelmélet” korai dilemmája; azaz – úgy tetszik – a baloldali etika alternatívájának választása, a tízes-húszas évek for­du­lóján történt, a húszas évek első felében végsőkig kidolgozot­tá vált, de egyúttal alá­vette­tett a Lukács által oly meggyőződéssel hitt hegeli dialektikának, az „aufheben” reá is érvényes működé­sének. A baloldali etikát ugyan Lukács élete végéig nem adta fel, de a harmincas években küldetéstudata homlokterébe, az „osztálytudat” ijesztő torzulásait látván, egyre inkább a polgári klasszikus kultúra tradícióinak védel­me és népszerűsítése lépett. Egy adott ponton túl, a harmincas-negyvenes évek fordu­lóján ezek az erő­feszítései is áthághatatlan korlátokba ütköztek.

Végkövetkeztetéseink – némi egyszerűsítéssel – így foglalhatók össze: Az egyik oldalon áll egy költő, emberszabású, szimpatikus, elomló kontúrú utópiával, amelyek­nek megvalósítására ugyan tö­rekedett, de amelyek valósággá válását sohasem érhette meg, mi­vel azok eleve illúziókkal telítettek voltak, s éppen ennek felisme­rése ad magya­rázatot arra, miért volt költészete rezignációval át­itatva már a harmincas évek­től kezdve. Vele perben, a másik ol­dalon áll a filozófus, aki a szenvedő ember meg­váltását a Söreitől származó, megszállott messianizmus kemény fegyelmével kísé­relte meg elérni; megváltáseszméivel azonban, ugyanúgy, mint a költő, – a Semmibe futott. Nyitva maradt a kérdés: melyik út volt inkább járható, talán egy harmadik?

JEGYZETEK

^[1] Előadásként hangzott el németül, a Magyar-Osztrák Irodalomtudományi Vegyesbizottság innsbrucki ülésén, 1990. május 29-én. [vissza]

^[2] Kassák Lajos: Aktivizmus. (Előadás, 1919. február 20.) Ma, 1919, 4.sz. 46-51. [vissza]

^[3] Déry Tibor: „Ébredjetek fel!” Nyugat, 1928. II. Köt. 16-37. [vissza]

^[4] Kurt Pinhus: Zuvor. In: Menschheitsdämmerung (1920). Hamburg, 1961. 29. Magyar szövege Koczogh Ákos fordításában. In: Expresszio­nizmus. Bp., 1981. 241-242. [vissza]

^[5] Kassák Lajos: Levél Kun Bélához a művészet nevében. Ma, 1919. 7 sz. 178. [vissza]

^[6] Kun Béla felszólalásából az 1919. június 13-i pártgyűlésen. Vörös Újság, 1919. június 14. Újabban: „Mindenki újakra készül…” Szerk.: József Farkas. Bp., 1967 IV. Köt. 463. [vissza]

^[7] Kassák Lajos: Máglyák énekelnek. Bécsi Magyar Kiadó, Wien, 1920. [vissza]

^[8] Máglyák énekelnek. Újabb kiadásban: Kassák Lajos: Összes versei. Bp., 1969.1. köt. 132. [vissza]

^[9] Kassák Lajos: Levél a magyarországi ifjúmunkásokhoz (1920. Május). Ma (Wien), 1920. június 1. 3.sz. 23-24. [vissza]

^[10] L. a 7 sz. Jegyzetet, 94. [vissza]

^[11] Ma (Wien), 1920. május 1.1-2. sz. 2-3. [vissza]

^[12] Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein – Studien zur marxistischen Dialektik. Malik Verlag, Berlin, 1923. [vissza]

^[13] Kassák Lajos: Képarchitektúra. Ma (Wien), 1922. március 15. 4.sz. 52-54. [vissza]

^[14] A ló meghal, a madarak kirepülnek. 2x2 (Wien), 1922. 1. sz. [vissza]

^[15] Déry Tibor: Dadaizmus. Nyugat, 1921.1. köt. 552-556. [vissza]

^[16] Hevesy Iván: A dadaista világnézet. Nyugat, 1923. II. Köt. 191-196. [vissza]

^[17] Béládi Miklós: A magyar avantgárd történetéhez. In: Jelzés a világ­ba. Bp., 1988. 28. [vissza]

^[18] [Lukács György:] Kassák Lajos. Új Március. Wien, 1926. nov. 675-678. [vissza]

^[19] Georg Lukács: Gelebtes Denken – Eine Autobiographie ím Dialog. Suhrkamp, V., Frankfurt am Main, 1981.100-101. Magyarul: Meg­élt gondolkodás – Életrajz magnószalagon. Szerk.: Eörsi István, Bp., 1989.159-160. [vissza]

^[20] E kérdésről Lesznai Anna írt. Idézi: David Kettler: Culture and revolution – Lukács in the Hungarian revolution of 1918-1919. Telos, 1971. 10. sz. 69. [vissza]

^[21] L.: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika – A regény elmélete. Bp., 1975. [vissza]

^[22] Hermann Schnadelbach: Max Horkheimer und die Moralphilosophie des deutschen Idealismus. In: Max Horkheimer heute – Werk und Wirkung. Hrsg. Von Alfréd Schmidt und Norbert Altwicker. S. Fischer V., Frankfurt am Main, 1986. 55. [vissza]

^[23] L. többek közt: Emil Hammacher: Hauptfragen der modernen Kultur (1914); Walter Rathenau: Kritik dér Zeit (1913); Oswald Spengler: Der Untergang des Abendlandes (1918-1922) [vissza]

^[24] L. erről részletesebben: Hermann István: A szocialista kultúra problémái. Bp., 1971. 370-371. [vissza]

^[25] Idézi: Mesterházi Miklós: A messianizmus történetfilozófusa. Bp., 1987. 91.; Ernst Bloch: Geist der Utopie. Duncker und Humblot, München und Leipzig, 1918. (2 kiadás: 1923., újabban : Suhrkamp V., Frankfurt am Main, 1973.) [vissza]

^[26] L. Lendvai L. Ferenc: A messianisztikus szektásság jegyében. In: A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Bp., 1983. 48-81. [vissza]

^[27] Balázs Béla: Napló. Bp., 1982. II. Köt. 353-354. [vissza]

^[28] Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. Szabadgon­dolat, 1918. dec. 228-232. Újabban: L. Gy.: Forradalomban. Bp., 1987. 36-41. [vissza]

^[29] Uo. 41. [vissza]

^[30] Közli: K. A. Kutzbach: Paul Ernst – Eine Biographie ín Briefen und anderen Dokumenten. Bd. 3. Paul Ernst und Georg Lukács – Dokumente einer Freundschaft. Emsdett, 1966. Düsseldorf, 1974. 74. [vissza]

^[31] Lukács György: Taktika és ethika. Bp., 1919. Újabban: Forradalom­ban. Bp., 1987.132. [vissza]

^[32] Ilona Duczynska: Zum Zerfall der K.P.U .In: Unser Weg (Sowjet) K.P.U. – Zeitschrift für kommunistische Politik. Hrsg. Von Paul Levi. Berlin, 1922. március 1. 4. évf. 5.sz. 97-105. (99). [vissza]

^[33] L. a 27.sz. jegyzetet, 41. Lukács itt F. M. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényére utal. [vissza]

^[34] L. erről részletesebben: Mesterházi Miklós: i.m. 24. [vissza]

^[35] Ladislaus Radványi: Der Chiliasmus – Ein Versuch zur Erkenntnis der chiliastischen Idee und des chiliastischen Handels. (Dissertation zűr Erlangung eines Doktor-Titels an dér Universitat Heidelberg. 1923.) Újabb kiadása a Lukács-Archívum sorozatban, 1985. 80. [vissza]

^[36] Ernst Bloch: Thomas Müntzer als Theologe der Revolution (1921). A 4. fejezet 2. rész címe: „Das Gewaltrecht des Guten.” – Bloch ezt írja a disszertáció 1969. évi kiadása 116. o-n.: „Das bedingungslose Nicht-Wiederstehen ist nicht mehr reines Evangélium Christi, sondern bereits gemischt mit dem Paulinischen Evangélium.” Bloch interpretációját vö.: Máté, 10. 33-38.: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem volna, hogy békességet bocsássák a földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem fegyvert.” [vissza]

^[37] József Révai: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein. Archiv für die Geschichte des Sozalizmus und dér Arbeiterbewegung. 1925.1-2. sz. 227-236. [vissza]

^[38] Lukács György: Jogrend és erőszak. Internationale (Budapest), 1919. 3-4.sz. 1-4. Újabban: Forradalomban. Bp., 1987. 76. [vissza]

^[39] L. a 36. sz. Jegyzetet. [vissza]

^[40] Lukács György: Történelem és osztálytudat. Bp., 1971. 485. [vissza]

^[41] Sinkó Ervin folyóirata 1924. decemberétől 1925. decemberéig je­lent meg Bécsben. L. e vonatkozásban A bolondság okossága és a ha­szontalan dolgok haszna c. Írását. Testvér, 1925.12.sz. 345-346. [vissza]

^[42] Ernst Bloch: Aktualität und Utopie. Der nene Merkur, 7. évf., 1923. okt - 1924. márc. – Újabban: Philosophische Aufsätze zur objektiven Phantasie. Suhrkamp V., Frankfurt am Main, 1969. 598-621. [vissza]

^[43] Lenin bírálatát l.: Összes művei. Bp.,1974. 129-130. Figyelemre­méltó Lukács válasza a berlini Die Rote Fahne-ban megjelent szer­kesztőségi bírálatra. L.: Eine Erklärung des Genossen Lukács an die Redaktion der Rote Fahne. Die Rote Fahne, 1925. jan. 25. 8. évf. 4.sz. – L. továbbá Grigori Sinowjew: Bericht über die Tätigkeit des Executiv-Komittees. Protokoll des 5. Kongresses der Komintern, 17. 6-8. 7.1924. Cári Hoyms nachf. Hamburg, 1924. 219. [vissza]

^[44] A Történelem és osztálytudat korabeli recenziójának dokumentu­mait közli: A „Történelem és osztálytudat” a 20-as évek vitáiban. Szö­veggyűjtemény, Szerk.: Krausz Tamás és Mesterházi Miklós. Bp., 1981.1-IV. Kötet. [vissza]

Miért szép?

Nagy Lajos: Lecke

Nagy Lajos Lecké-jét rendesen az elbeszélések közé sorolják a ki­adók és az irodalomtörténészek, de – úgy tetszik – finomabb fogé­konysággal vette fel ezt az írás­művet repertoárjába a húszas-har­mincas évek fordulóján a munkás kultúr­mozgalom, amelynek es­téin, hevenyészett dobogókon vagy a szabad ég alatt a Lecke vers­ként hangzott fel, költeményként szállt és lázított, mint azt József Attila élettársa, Szántó Judit emlékezéseiből tudjuk. Ha át kívánunk hatolni a mű formai burkán, hogy lényegi szépségeihez jussunk, nyomban a műfaji mineműség tolul elénk. Ha átadtuk magunkat a szöveg sodrásának, s együtt lélegzőnk rohanva és időnként ki­fulladva a nagy Megalázóval, nyomban átérezzük: szabálytalan művel, formát bontó és egyúttal valamely új formát teremtő épít­ménnyel szembesültünk.

1928-ban írta prózai költeményét Nagy Lajos, az író alkotói pá­lyáján is sors­fordító órában. A „boldog békeidők” nyugtalanul hul­lámzó talaján vetette meg lábát íróként két évtizeddel ezelőtt, vé­gigélte a világháborút, a forradalmakat és az ellen­forra­dalmat, ko­rábban még iránytalanul lázongó elégedetlenségét mint dinamitot fojtotta le a Horthy-féle fehér­uralom fizikai nyomása. Az em­beri önbecsülést felőrlő filléres gondok között vergődve írta kávé­házak márványasztalain keserűen füstölgő és gyilkosán fullánkos karcolatait és novelláit, öt eset közül négyben bizonytalanul afe­lől, hogy a megrendelt feketét és cigarettát ki tudja-e majd fizetni egy felbukkanó jótét barát segítségével. A Farkas és bárány az ezó­pusi mese modern adaptá­ció­jaként a legbátrabb támadás volt az új középkor embertelensége ellen 1922-ben; túl volt már Nagy La­jos a Jeremiádá-t szülő kozmikus méretű kétségbeesésen, amikor a húszas évek végén a megerősödő munkásmozgalom vonzásá­ba került, ami célt és irányt adott művészetének. Egészen termé­szetesnek tetszik, hogy éppen ebben az időben keresi változatos utakon közlendője legalkalmasabb módozatait, mintha a szemlé­letben vele oly rokon Bertolt Brecht egy évtizeddel később elhang­zó szavait előlegezné ezzel: „Új problémák merülnek fel, s új mód­szereket követelnek. A valóság megváltozik, s hogy ábrázolhas­suk, meg kell változniuk az ábrázolási eszközöknek.” Nagy La­jos ekkor írja a Napirend-et, a Neue Sach­lichkeit szikár tény­fel­soroló modorában, a szimultán montázstechnikát alkal­mazza, látszatra szenvtelenül ír, de nem idegen tőle a romantikus vízió sem, amely a Razzia lapjairól csap ki, felidézve a pétervári novemberi forra­dalom emlék­képét. Innen indul majd a harmincas évek forduló­ján a realizmus új magaslatai, novellaművészete kiteljesítése felé.

A Lecke tehát a műfaji keresés, az átmenet idején született, a mun­kásmozgalommal való találkozás élménye világítja át, a meggyő­zés agitatív szándéka fűti, magyar Lehrstück Brecht drámái előtt. Ha mindezt tudjuk e prózai költe­ményről, nyomban felmerülhet a kérdés: de hát lehet-e egy leplezetlenül agitá­ciós közlés szép? – különösen, ha meggondoljuk, hogy éppen ezekben az évek­ben, a mozgalmi költészet s a poletár­irodalom virágkorában, oly gyak­ran szorult háttérbe a művésziesség, szárnyalt földközelben a vers, és szikkadt tényirodalommá a vérbő realizmus.

A Lecke főbekólintja és megragadja olvasóját, magával sodorja, hatása alól nem lehet szabadulni, viharos előadásmódja felzak­latja az érzelmeket, és meg­moz­gatja a tudatot. Az olvasó vádlottá válik, s ha bíróvá kívánna lenni, argumen­tumok záporával kelle­ne megküzdenie; belevonatott egy ügybe, részesévé vált egy vér­re menő vitának. Ha az írásmű szépségének része a belőle sugár­zó, megragadó hatás, úgy a Lecké-t az első benyomásra ilyen al­kotásnak érezzük.

E szuggesztivitás poétikai közvetítőit elsősorban a kompozíci­óban és a dikció ritmikájában ismerjük föl. Lényegében egy drá­mai dialógus részesei vagyunk, amely dialógus a monológ formá­jában jelenik meg; alig néhány gesztus, utalás jelzi a vitapartner kísérleteit a megnyilatkozásra, az ellenvetésre, ezt is elsodorja az Igazság­tevő haragosan hullámzó szóáradata, amely azonban nem kelti a verbális folyam képzetét, hanem ellenkezőleg: oly nemes veretű igazságot hömpölyögtet, hogy ellent­mondás nélkül elfo­gadjuk jogát a kettéhasított párbeszédre.

A mű kompozíciója két nagy tételből építkezik, és egy záróak­korddal csendül ki. Az első felfutó hangzat a pénzért önnön em­beri mivoltát eladó, elaljasodott teremt­mény szégyenét zúgatja, s pillanatnyi crescendóhoz csupán a „féregember” felhorgadása in­dít, hogy innen aztán újra elszabaduljon az átokverés, most már a történelmi dimenziókban végigkísért emberi fajzat gyalázatát süvöltve. Míg az első tételben megvetett tárgyát undorral tolja el magától a Szidalmazó, a másodikban – noha haragja semmit sem csökken – fájdalom és keserűség szövődik át, a le-lezúduló mel­lékmondatok zenéjében bánat és rezignáció bujkál. Ez készíti elő aztán majd a zárótétel felemelő-feloldó aktusát.

A teljes költői szövegen erős hullámverés vonul végig, a párhu­zamosság, az ismétlés, a fokozás redőit érzékeljük, a felszín fod­rozódása szilaj rohanásba lendül minduntalan, ahogy a tárgyias megállapításokat átfűti az indulat, ahogy az érzelmek hőfoka megolvasztja és áttöri a logika gátjait. A szidalmak, az érvek hal­mozása elsöprő, lehengerlő hatást kelt, a szövegszőttes teljes min­tázatát képezi, emlékezzünk csak néhány jellemzőre:”…sírsz, pa­naszkodsz, nyögdécselsz, dicsekszel, dicsérsz, egy kis pénzért, egy pengőért, kettőötvenért…”, „… a pénzért, ami számodra az odú, a rossz kása, a rongy, a penészes kenyér, a girhes szerelem, a tuberkolotikus gyerek…” „ne szemtelenkedj, ne lázadj, ne fenye­getőzz…”, „…hadd hallják meg, hallja meg az egész kávéház, az Oktogon tér, az egész város, az ország, Európa, a világ!” De még ez a viharzás sem gáttalanul, formátlanul zuhog, mert noha fék­telen, mégis a mesteri kompozíció természetesnek tetsző törvé­nyei emelik, szárnyaltatják; ha jól oda­figyelünk, hallhatjuk, mily finom műszereken robajlik tova ez az expresszív erő. Ha kieme­lünk a szerves teljességből egy ilyen struktúrát például: „…te se­gítesz tüzet oltani, te, te őrült gonosztevő, te merénylője önma­gadnak, te megrontója minden ivadékodnak, évezredeken keresz­tül. Te pénzért szállsz fel a levegőbe, te pénzért zuhansz le, nem a magasságért szállsz, és nem a halálért zuhansz, hanem hogy szolgálj másokat. Te pénzért szeretsz, te pénzt adsz szereimért, a testért és lélekért, pénzt adsz a részvétteljes kérdésért, hogy »fáj-e még a fejed, dobog-e még riadtan a szíved?« Te sorba állsz, seregbe szállsz, ölni tudsz pénzért…” – akkor láthatjuk, hogy az ad hominem megszólítások, a te személyes névmások sarkain for­dul a szó, ennél fogva csap le süvítve és monoton egymásután­ban a pöröly, s ha néha kihagy ez a kopogás, az a kovácsok taktu­sát időnként csengő-bongó futamokkal cifrázó zengést lobbantja emlékezetünkbe, de itt nem vidáman, hanem sötét-komor hang­színezetben. De nemcsak a mondatok tánca, lejtése, pergő ritmu­sa rohan előttünk, mint a hegyi folyó; még az egyes hullámfosz­lányok is örvénylő mozgásban vannak, emlékezzünk csak a dús, csupa igés mozgalmasságra, ahol is: „… Te hazudsz, te csalsz, te kapálsz, kaszálsz, vetsz, aratsz, terhet cipelsz, csépelsz, bányászol, te zihálsz, izzadsz, sóhaj­tasz, kérsz, morogsz, elbújva káromkodsz, hajlongsz, dicsőítesz…” a sziszegő sz-ek ostorcsapásait halljuk, a megvetés, a gyűlölet süvítését.

A „költemény” teljes időkeretében nem lehetne tartani a felin­dulás hang­hatásainak ezt a szintjét, de e közlendő létfontossága okán mégis ki kell kerülnie az elcsendesedést, a szordínókat. A mű lélegzését, lüktetését ezért pillanatnyi meg­tor­panások szolgálják, amelyek nem lehiggadást sugallnak, hanem impulzust sűrítenek az újabb nekilendüléshez. Mint látható: pólusok közt feszül a mű erőtere, dialektikus cikázás világítja át és tartja szorosan együtt a közlendőt, amit el kell mondania a Moralistának.

Mert úgy látszik első pillanatra, mintha az erkölcs őre és számonkérője suhogatná ostorát, mintha Ady kínlódása és gyöt­relme visszhangozna itt a disznófejű Nagyúrral; de nem vér és arany már a tét, hanem a nagy költőelőd gondjának kontraszt­ja éget: mivé lett az emberfia a pénz utáni hajszában, kivetkőzött emberi mivoltából, eladta magát, önmaga ellen fordult, szolgává vált, féreggé aljasult. S a történeti dimenziókban? – a fáról leeresz­kedett ősnél kezdődött az emberi méltóság széttaposása, de nem mások által csupán, saját maga készségeiből is, mivelhogy ere­dendően gyávaságra, hazugságra és szolgálatra kész ez a teremt­mény, amely, formáját tekintve, mintha ember volna. Az egyéni­ség önszétrombolásának filozófiája zakatol vak malomként a tör­ténelem mélyeiből, csodálható-e hát a tiltakozás vad ereje, amely a Lecké-ből kicsap? Csodálható-e csapongó jogos és igazságtalan túlzása dühének, amely átszakítja friss tudását is, a marxi tanok­ból nyert ismeretet a gazdasági törvényszerűségekről: „… nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt – gyávaság volt, semmi más!” – sikoltja a kegyetlen moralista. A Lecke esz­meisége határmezsgyén mozog a marxizmus és a freudizmus, s az ifjúság nagy élményeként hozott pesszimista filozófiák mág­neses mezején. Az emberi gonoszság és aljasság gyökereit irraci­onális mélységekből eredezteti az író, az osztálytársadalom far­kastörvényeit csak megjelenési formának vélte sokáig, noha e kö­rülmény mit sem változtatott az utóbbi elleni mély gyűlöletén. Lecké-je mintha csak Dosztojevszkij Karenina Annáról szóló vallo­mására felelne, ahol is így vélekedik a nagy orosz előd: „Könnyen belátható, hogy a gonosz mélyebben él az emberben, mint azt a szocialista gyógyítók feltételezik, hogy a gonosz semmilyen társa­dalmi rendszerben nem űzhető ki, hogy az emberi lélek ugyanaz marad, hogy a bűn és abnormitás magából az emberi lélekből fa­kad, és végül, hogy az emberi lélek törvényei annyira ismeretle­nek, annyira meg­közelít­hetet­lenek a tudomány számára, oly ha­tározatlanok és titokzatosak, hogy nem lehet gyógyító, sőt vég­leges bíró sem más, csak az, aki azt mondja: «Enyém a bosszúál­lás és én megfizetek!«

A Lecke tanítása, eszmei szépsége abban tárul fel előttünk, hogy az irracionáliák szkepszisétől áterezett eme nyilatkozatra feleselve, vitázva válaszol, elfogadja és meghaladja azt egyszerre, nem sza­kad el egészen tőle, de tovább, helye­sebben feljebb lépni törekszik, hiszen egész példatárából, Niagaraként zuhogó átkainak konkré­tumaiból érzékletesen kitetszik, hogy okítás alá vont embertársá­nak („vagy minek nevezzelek”) hibái és bűnei jórészt éppen azok a stigmák, amelyeket a kapitalizmus kora és osztálytörvényei sütöttek bőrébe, lelke sebhelyeit ezek szakí­tották fel, ezektől szivárog abból a vér. Bosszúálló és Megfizető kíván lenni a Lecke felmondó­ja is, a Tanítvány vezeklő szerepre kényszerül, megsemmisül: „ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd alud­jon el, és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert minek a vilá­gosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz… Pusztul­tál volna inkább ki!” – üvölti és zokogja egyszerre a hideg és ke­gyetlenségen átsütő bánattal és fájdalommal a Törvénytevő, aki a reimsi katedrális csipkefinom szépségét, aki a harangok zúgásá­nak szelíd mélabúját, az áhítatot, az évezredek kultúráját dobná oda proletkultos elvakultsággal, csakhogy az egyetlent, amiért ér­demes léteznie az emberi fajnak: az emberméltóságot meg­őrizhesse.

Megváltók és próféták, a nagy Utópisták mozdulata sejlik a Lec­ke szózuhatag-indulatformáinak vonaglásában, az Ember erkölcsi megnemesítésének sziszifuszi követ görgetése fel a hegynek, az „egy kis jó, nyugodt, biztos szolgaság”-ból, „egy kis becstelen és bűnös élet”-ből való kilódítás szándéka –mozdulata, amely azon­ban a kortól és helytől, ahol és amikor elhangzik, nyomban leszáll az általánosság semmire sem kötelező magasából, s az ellenforra­dalmi Horthy-rezsim közviszonyainak, el­em­ber­telene­désének és elidegenedésének kegyetlen szavú vádlójává magasodik. Az on­tológia övezetéből a „hic et nunc” talajára lépünk, az eszmények, az erkölcsi elvek vásárának, áruvá válásának piaci tolongásába, ahol kihívó frivolitással tapossák el az egyéniség integritását, sőt várják el az önnön részvételt az ön-meg­becs­telenítésben.

A Lecke második tételének hangorkánja után azonban halk és mégis messze hangzó záróakkord csendül: a két ember ügye, a Vádló és a Vádlott gondja körül kitágul a világ, az emberiség, avagy szorosabban: az elnyomók és elnyomottak dolgában vala­mi alapvetően új történik, a ítélkező ajkáról a szolidaritás, az azo­nosulás, az együtt érző segítőkészség szava szólal meg, a rádöbbentés, a felrázás első leckéje után a küldetésre való készség irán­ti bizalom hangzik, az útmutatás: add további – mintha az illegá­lis munkásmozgalom röpcéduláit bízná rá a gyengére, de erősö­dőre, a megtisztíthatóra, aki képes lesz a fejét fölemelni, letöröl­ni magáról az évezredek szolgaságának nyomát, aki harcba is tud majd szállni az esz­mé­nyeiért, a küzdő milliókért, ember voltára ébred, és nem hagyja magát többé megalázni senkitől, aki meg­változtatja a történelmet.

Mitől is szép tehát ez a Lecke?

Bizonnyal eszméitől, amit a tankönyvek mondanivalónak ne­veznek; amit közölni akar az embertársakkal, olvasóival, egykor – hallgatóival is. Szép a benne zúgó féktelen és őszinte indulattól, amelynek füstös és véres robajlását az emberért érzett felelősség és gond visszhangozza – szép attól, hogy nem elvontan tökéletes részleteiben az érvelés; de nem töredezett, hanem tökéletes az esz­mény, amely az író előtt lebeg, nem tünékenyen és délibábosan, hanem a reáliákból felszállva – meg­valósít­hatat­lanul. Szép attól, hogy a kitűzött cél felé monoton konoksággal tör, de ez a vonu­lás nem a szürke színében játszik, hanem a feszültségek villamos szikrá­zásától fénylik, hogy a feszülő és megernyedő mondatfuta­mok lüktetésétől él, hogy fel­szár­nyal és lehanyatlik, hogy töké­letesen követi a forma a lényeget, mondhatni, egyesül vele, egy­mást teremtik és feltételezik. Egy öntésből született a Lecke, agitatív szándék és meggyőző, hiteles forma teremtette; az olvasólámpa fénykörében olvasva éppúgy megrázó erejű alkotás, mint egykor a munkásszínjátszók dobogóján. Önkéntelenül bizonyság arról is, hogy a politikum és a célzatosság képes művészetté válni, ha az ihlet teremtő ereje közvetíti őket, ha a társadalmi lét természetes törvényei nagy folyamatából merültek fel a szép szó segélyével.

1975

KGB-akták vallomása magyar írói sorsokról ^[1]

1.

Előadásom témája elüt némileg az eddig elhangzottaktól. Nem méltatlanul el­fe­lejtett művekről, cenzúra sújtotta kéziratokról, sze­líd költőkről lesz szó az alábbi­akban, hanem egy másfajta emberi tragédiáról, amely írókat ért, alkotói sorsokat tört ketté, jellemeket torzított el. Nem a publikálást akadályozta meg esetleg évekre – ez is súlyos méltánytalanság a szép szó képviselőivel szemben –, ha­nem az életüktől fosztotta meg őket, amihez képest minden más bántalom – azt hiszem – elenyésző. Még­hozzá nem ideológiai el­lenfelek bántak így velük, hanem maga az a mozgalom, amely­nek szolgálatára jóhiszeműen életüket tették fel.

Az első világháború és az azt követő forradalmak után a Szov­jetunóba került néhány magyar író pályája végső fázisának mind­eddig rejtve maradt dokumen­tumairól számolnék be; iratokról, amelyek a Lubjanka, a KGB vagy az SZKP KB archí­vumából ke­rültek elő, s részben a történeti tények rögzítésére alkalmasak, más­részt talán a késői kor okulására szolgálnak.

Ezúttal nem is a kéziratokról szólnék, noha azoknak is megvan a maguk sorsa. Lukács György például sohasem kapta vissza a KGB-től a harmincas évek végén írt Goethe-monográfiája kézira­tát, amelyet a német támadás után foganatosított letar­tózta­tása­kor vittek magukkal az irományok iránt hevesen érdeklődő, noha egyébként kevéssé művelt belügyi alkalmazottak. Hidas Antal és felesége Kun Ágnes kétségbe esve könyörögtek még 1956 január­jában is a KGB-hez írt folyamod­ványaikban Hidas első nagyregé­nye, a Ficzek úr magyar nyelvű kéziratáért és elkobzott levelezés­gyűjteményükért ^[2] Hidas ugyan kivételes szerencsével megúsz­ta a nyolc­éves kalandot a Gulágon, a kéziratokat azonban az ún. „olvadás” sem mosta többé a felszínre. Sok publikált és kézirat­ban maradt prózai mű, vers és publicisztika, leve­lezés és egyéb dokumentáció megmaradt a korábbi évekről, ezek mappákba zár­va – bár hozzáférhetően – hevernek intézmények, irodalmi és mű­vészeti archívumok, akadémiai levéltárak mélyén; nem egyen még ma is ott az intő felirat: „vrag naroda” vagyis, hogy az illető író „a nép ellensége”, tehát jó lesz vigyázni annak, aki hozzányúl a tiltott gyümölcshöz.

Vannak kutatók, akiket ez a többé-kevésbé feltáratlan iroda­lomtörténeti övezet is érdekel; úgy tetszik, ez is beletartozik „a lappangó írói hagyatékok felfedezésének” fogalmába, amelyről e konferencia szervezőinek első körlevele szól. A téma kutatói a kortörténet és az eszmetörténet feltárása igényeinek megfelelve nem ismernek el újonnan létesített tabukat és képzeletbeli mág­lyákat sem, hiszen mindaz, ami volt, ami megtörtént, kitörölhe­tetlenül része a történeti és benne az irodalomtörténeti múltnak is, tehát tanulságul szolgál akkor is, ha egy-egy történetíró – ér­zelmeitől vezettetve – csak mérsékelten tartja érdemesnek szót ej­teni erről a múltról. A feltáró munka évek óta tartó együttműkö­dés keretében folyik magyar és orosz kutatók részvételével. ^[3] Közö­sen végezzük mindkét helyen a dokumentumok gyűjtését és fel­dolgozását, amelynek értelme nemcsak abban áll, hogy teljesebb ismereteket szerezzünk egy-egy emigráns író élet- és alkotói pá­lyájáról, de ezen túlmenően betekinthetünk egy olyan folyamat­ba, legalább annak eszmetörténeti szeletébe, sőt kriminalisztikai övezetébe, amely megvilágít valamit azokból az összetevőkből, amelyek tragédiába és pusz­tulásba sodorták a szociális törekvé­sek legújabb kori történelmi kísérletét.

Tisztában vagyok vele, hogy az értelmiségi szférában, tehát a hermeneutika iránt fogékony irodalmárok körében is – téveteg mó­don –jelen lehet az averzió, a kizárólagos elutasítása e nemzedék­nek; az értetlenség írásaik és tetteik indítóokaival szemben. Nem bocsátkozhatom hosszas történeti fejtegetésekbe, hogy megkísérel­jem megmagyarázni az érintett írók döntéskényszereit. Azonkívül eléggé közismert, hogy az akkori mérvadó társadalmi formáció, tehát a tőkés rendszer által kirobbantott első világháború okozta szörnyű következmények alapjaiban rendítették meg az európai civilizáció és kultúra képződményeit, és széles értelmiségi réte­geket indítottak Európa-szerte valamilyen más út keresésére. Azt hiszem, autentikus tanú lehet ebben az ügyben éppen egy polgári író, mondjuk például Hermann Broch, akihez a bal­oldali­ságnak még az árnyéka sem fér. Az indítóokok megvilágítására tőle idé­zek néhány sort. Die Schlafwandler (Az alvajárók) című esszéregé­nyében írja a tíz évvel azelőtti kataklizma okaira visszatekintve:

Vajon van-e valóságtartalma még ennek a széttépett létnek? […] úgy látszik, mintha a háború szörnyű realitása szétfoszlatta volna a világ re­alitását […] ez a kor gyávább és szenvedés­telibb minden megelőzőnél, be­lefullad a vérbe és a szögesdrót akadályokba; banktisztviselők és nyerész­kedők akadnak fenn a szögesdrót akadályokon, a jól szervezett humanitás semmit sem akadályoz meg, a Vöröskereszt képében jelenik meg csupán és művégtagokat gyárt; városok éheznek mások pedig pénzt préselnek eb­ből az éhezésből; szemüveges néptanítók rohambrigádokat vezényelnek, nagyvárosok lakói a lövészárkok gödrében tanyáznak, gyári munkások és más civilek felderítő egységekben kúsznak előre a terepen, s ha mindezt szerencsésen megúszták és visszatérnek, újra nyerészkedőkké avanzsál­nak. Minden forma szétoldódott, a bamba bizonytalanság alkonyi tört fé­nye lebeg egy kísérteties világ felett, s az ember – egy eszebomlott gyer­mekhez hasonlóan – rövidre zárt logikát követve nem más, mint egy reá nehezedő lidércnyomás. ^[4]

Úgy vélem, mindehhez nem kell kommentár. Ez volt az a re­ália, és az a szel­lemi háttér, amely ellen a magyar avantgárd, fő­leg annak aktivista szárnya s különösen az aktivizmusból is bal irányba kiválók tiltakoztak, és végletes konzek­venciákat von­tak le. Mentségükre szolgál, hogy akkor még nem volt tudható: ez az út is újabb, csupán másfajta pusztulásba és tragédiákhoz vezet.

Nem arra vállalkoztam tehát, hogy Lukács György, Barta Sán­dor, Hidas Antal, Karikás Frigyes és Matheika János húszas-har­mincas évekbeli emberi és alkotói pályáját elemezzem, ezúttal csak a végkifejletre szeretnék szorítkozni; újonnan feltárt archívális do­kumentumok vázlatos ismertetésével.

2.

Talán Hidas Antallal kezdhetjük a sort. Tudni lehet, hogy apó­sát Kun Bélát 1937. június végén tartóztatta le az NKVD; egy hét múlva Hidast kizárják a pártból. Úgy érzi naiv módon: „villámcsapás érte a derült égből”, hiszen az elmúlt évtizedben egyre in­kább eltávolodott a magyar emigráció fülledt, gyűlölködéssel és frakcióharcokkal teli köreiből; egyre inkább szovjet írónak érez­hette magát, egymás után jelentek meg verseskötetei, prózája oro­szul, sőt franciául, angolul is; dalait, indulóit milliószámra sok­szorosították és énekelték szerte a szovjetországban. 1936 végén az Oktyjabr-ban, majd 1937-ben könyv alakban is megjelent ad­dig legnagyobb szabású műve, Ficzek úr című regénye, a század­elő pesti kispolgári világáról szóló híradás. Mint később „levele­ző partneréhez”, az NKVD-hez 1938. augusztus 11-én írt beadvá­nyában megfogalmazza: „[…] alkotó erőim teljében vagyok, ad­ják meg a lehetőséget, hogy tovább dolgozhassam […] Követtem el hibákat az életemben, erről már tettem vallomást, ismerem őket, és ezek soha többé nem ismétlődhetnek meg” – fogadkozik a fel­nőtt férfiú, mint egy kisgyermek a tanító bácsi pálcájától remeg­ve. ^[5] Valószínűleg még ekkor sem döbbent rá, kivel beszél, egy süket és vak hata­lom­mal, ahol további sorsa már eleve elrendeltetett. Hidas nem tudhatta, hogy előbb hisztérikusan megvádolt, majd később erőtlenül védelmezett mentora, Kun Béla már 1937. július 29-én jegyzőkönyvbe diktálta, hogy ellen­forra­dalmi-kom­intern ellenes illegális csoportjának Hidas is tagja volt. Nem tudni, is­merte-e Hidas Bakunyin híres-hírhedt Gyónás-át, amelyben a ne­mes lelkű anarchista próféta a cár atyuska előtt alázta meg magát, bűnbocsánatért esedezve; azt sem tudni, eljutott-e hozzá a Moszk­vából éppen ekkoriban sietve távozó Sinkó Ervin Szemben a bíró­val című esszéje, amely az Europe hasábjain jelent meg Párizsban. S főleg nem ismerhette Koestlertől a Sötétség délben-t, hiszen azt a szerző Párizsban írta 1938 októberétől 1940 áprilisáig. (A Darkness at Noon 1940-ben jelent meg Londonban.) Talán nem is ezek az iro­dalmi ismeretek a fontosak, hanem a hasonló lét­helyzet kiváltotta kísérteties sztereo­típiák: a csapdába került ember kétségbeesése, tiltakozó felhorkanása, ön­marcan­golása és vádjai abban a fenn­maradt hat vallo­más­ban, amelyeket 1938. január 9-én történt le­tartóztatását követően, augusztus 11-éig írt nyilván fogva tartói óhaját is követve, de érzékelhetően saját indítékokból is, hogy ön­vizsgálatot tartson, hogy mérleget készítsen. ^[6]

Három súlyos bűn terhelte Hidas lelkét, de nem lehet monda­ni, hogy ezek belsőleg összetörték volna. Vallomásai nem ezt mu­tatják, legföljebb az utolsó évek költeményeiben tűnnek fel a ref­lexió rezignatív mozzanatai. Az első cselekménynek nem ő lett az áldozata, de később súlyos szerephez jutott perében: miután első verseskötetét a párt 1925-ben Bécsben kiadta, Berlinbe ren­delték, és gyaníthatóan számlát nyújtottak be neki. Utasítást ka­pott, hogy Mihály bátyját és annak feleségét, Mendel Irmát mun­kalehetőség felcsillantása ürügyével kísérje el, pontosabban fogal­mazva csalja ki Moszkvába. A szerencsétlen nőt itthon az illegali­tásban provoká­torság­gal vádolták, ami akkoriban főben járó bűn­nek számított. Hidas 1925. november 6-án a Kominternben jelen­tette Kun Bélának, hogy a feladatot végre­hajtotta. Mendel Irmát hamarosan letartóztatták és főbe lőtték. De Hidas végül is testvé­rei sorsáért is felelőssé vált: Mihályt felesége kivégzése után nem sokkal szintén letartóztatták, s miután egy fél évtized után visszatért a büntető telepről, elmebeteg-gyanússá vált, 1936-ben egy ismert műintézetben, egy pszichiátriai létesítményben érte a ha­lál. Nem járt különbül Hidas öccse, Sándor sem, akit ő utána más­fél hónappal szintén lefogtak, tíz évre ítéltek, s örökre eltűnt va­lamelyik Gulág örvé­nyében. S mindez miért? Az 1938. június 21-i vallomásban, amely „kérdés-felelet” kompozícióban készült, ki­mondja Hidas: „Vak voltam és nem gyanakodtam”. A vakság és gyanútlanság nem a eszmének szólt, hanem Kun Béla tevékeny­ségének. Abból a kellemetlen, de önmagában nem túl jelentősnek látszó körülményből, hogy a húszas-harmincas évek fordulóján a moszkvai magyar emigráns klubban ádáz torzsalkodás folyt a landleristák és a Kun-frakció közt, és ebben a rivalizálásban Hidas Kun pártjára állt, végzetes következmények származtak mindket­tőjük számára. De majd csak akkor, amikor Kun konokul ellenállt a Komintern VII. kongresszusán meghirdetett népfront-politiká­nak, s emiatt kihagyták az elnökségből, kegyvesztetté vált. S mi­vel nem hagyott fel ellenzéki magatartásával, mi sem volt termé­szetesebb, minthogy kiterjesszék ellenforradalmi tevékenységé­nek vádját múltjára is, a magyar párton belül folytatott frakciózás­ra, ebben pedig Hidasra a Kun-ügynök szerepköre hárult. Annál inkább, mivel – pszichológiai rejtély folytán – Kun említett 1937. július 29-i kihallgatásán mintaszerűen vállalta a szovjet- és Komintern-ellenes, ellenforradalmi szervez­kedés vádját, s részlete­sen felsorolta részt vevő elvtársait is. Köztük volt Hidas Antal. ^[7]

Hidas példamutató fogoly volt, íróhoz méltóan ontotta a rész­letes vallo­máso­kat, van amelyik 19 sűrű oldalt tesz ki; ideges, iz­gatott tollvezetéssel, hibás orosz­sággal készültek ezek, néhol lo­gikus és történeti rendben halad a dikció, máshol gyanút keltőén terjengős, mintha csak a lényeget akarná elrejteni a lényegtelen mozza­natoktól hemzsegő ömlengésben.

1939. május 25-én elkészült ellene az NKVD nyomozati osztá­lyának vádirata, amely szerint – lesöpörvén Hidas minden ma­gyarázkodását és tiltakozását –, a vádlott 1925 előtt a magyar po­litikai rendőrség ügynöke volt, és a pártban provokátor (jegyez­zük meg; ő, aki egy „provokátort” kísért kivégzésre Moszkvába!); 1928-tól kezdő­dően pedig a Kun által vezetett ellenforradalmi, antikomintern szervezetekben ellenséges tevékenységet fejtett ki. Az okmány bizonyítási részében a fenti vádat – a törvényesség legna­gyobb dicsőségére – már mint tényt kezeli, és az ügyet elbírálás­ra átadja az NKVD Különleges Tanácsának (azaz, ha megfigyel­tük; nem a bíróságnak, hanem az elhárítás egyik osztálya a má­siknak). ^[8] Hidast nyolc évi javító-nevelő munkára ítélik (így nevez­ték a Gulágot), megjárja Kolimát, Vlagyi­vosztokot, Novoszi­birszket – és hallatlan szerencséjére, felesége, Kun Ágnes és a Szovjet írószövetség többszöri interveniálására, 1944 áprilisában szabadul.

Mindezek száraz élettények; de a szabadulást indokló (figyeljünk a számra!) 722 627-es számú NKGB (az NKVD jogutódja) akta szö­vege – azt hiszem – újra irodalmi szférába emeli a történetet. Az ál­lambiztonsági hivatal századosa gondosan megvizsgálta a koráb­bi aktákat (láthatóan precíz rend volt az őrlő malom irattárában), sőt újabb „ügynöki jelentéseket” kért be, megkereste a Komintern káderosztályát, és angyali egykedvűséggel úgy találta, hogy a Hi­das elleni egykori „vallomások és fel­je­len­tések semmilyen konkré­tumot nem tartalmaznak”, idézem: „tárgyi bizonyí­tékok az ügy­ben nincsenek […] mindezek alapján megállapítható, hogy Hi­das Antal elleni eljárás az Orosz Szövetségi Szovjet-Köz­társaság büntető-törvénykönyve normáinak megsértésével folyt le.” Hi­dast 1944. április 15-én a Különleges Tanács szabadlábra helyezte, a Legfelsőbb Szovjet pedig több, mint két év után, 1946. augusz­tus 10-én mentesítette a „büntetett előéletű” megjelölés alól. ^[9] Fen­tebb élethelyzetekről és sztereotípiákról szóltunk: de azért van változás is az azonosságban. Kinek ne jutna eszébe Déry Tibor Niki-jénék hőse, aki a börtönből jövet felesége kérdésére így vála­szolhat: nem mondták meg miért vittek be, nem közölték, miért bocsátanak szabadon. Hidassal közölték ugyan, miért vitték be, nyolc év után pedig tudtára adták, ami nyilván eredetileg is lát­ható volt, hogy semmi sem igaz az egészből. Felemelő érzés lehe­tett ezt hallania. De – azt hiszem – mindeme történetek egyetlen klasszi­kusra, Kafkára mennek vissza, aki a realizmus csodájaként ezt a félelmetes és riasztó jövőt annak mindenféle színű változa­tában másfél évtizeddel korábban previzionálta.

Hidas Antal vallomásírói munkásságánál kissé hosszasan időz­tünk; most röviden szükséges szólnunk még három olyan írói sorsról, amelyek nem happyenddel végződtek, hanem jóvátehe­tetlen tragédiával. Barta Sándor, Kassák sógora a századelő avant­gárd irodalmának ígéretes tehetsége volt, a groteszk mestere, s erről az írói módszeréről egy ideig az emigrációban sem tudott, talán nem is volt hajlandó lemondani. A későbbiekben meghajolt a kibírhatatlan nyomás alatt, írásai sablonossá váltak, elszürkül­tek; mondhatni Barta íróilag előbb vált áldozatává a szellemi ter­rornak, mint testi valójában. De alkotói és életerői nem apadtak el teljesen. Nem véletlenül lett 1938 januárjában főszerkesztője a népfront-gondolat jegyében induló Új Hang című folyóiratnak, amelynek első száma Gerdőország című groteszk elbeszélése régi írói erényeit villantotta fel újra. A februári számról azonban leke­rült a neve. Az NKVD 1938. március 14-én tartóztatta le, s meg­lepő, mondhatni futószalag-szerű gyorsasággal már május 28-án készen állt a vádirat, ami vészjóslóan előlegezi a Tagankán lévő börtönben ülő Barta körüli későbbi fejleményeket. ^[10] Azzal vádol­ták, hogy ellenforradalmi, nacionalista terrorista kémtevékeny­séget foly­tatott, a szervezet aktív tagja (pár sorral alább: vezetője) volt, akit Vágó Béla szer­ve­zett be 1937 augusztusában, neki szol­gáltatott Barta adatokat a Gestapo és a magyar politikai rendőr­ség számára, kiszolgáltatta az illegalitásban működő magyar kom­munista párt vezetőinek tartózkodási helyét, kitalált jelentéseket adott a szovjet lakosság kedvezőtlen hangulatáról.

Mit sem segített rajta az a megindító levél, amelyet Zsuzsan­na leánya írt 1939. november 22-én egy kockás iskolai füzetlapon Georgi Dimitrovnak, a Komintern főtitkárának, vázolva súlyos helyzetüket: anyja, Újvári Erzsi, évek óta ágyban fekvő, paralízises, magatehetetlen beteg, férje letartóztatása után orvosi keze­lését is megszüntették, öccse 9 éves tanuló, a család fenntartásá­nak gondja a 15 éves leány vállaira hárul. Zsuzsanna arra hivat­kozhatott, hogy éppen Dimitrov javasolta az Új Hang beindítá­sát, s nem véletlenül, hiszen jól ismerte Barta személyiségét. Leá­nya elpanaszolja, hogy már két év óta jár mindenütt apja ügyében megtudni: hol van és mi történt vele. Megkereste Beriját, továbbá a főügyészséget – és semmi választ nem kapott. ^[11] Nem tudhatta, hogy apja ekkor már rég halott. Nem kap­hatott választ Dimitrovtól sem, aki – máig felderítetlen rejtélye ez a korabeli nem­zet­kö­zi munkás­mozgalomnak – éppen akkor hirdette meg a nyitást a demokratikus kez­de­ményezések és a nemzeti törekvések támo­gatására, amikor egyre vészjóslóbban ter­jedt ki a tömeges terror az országban, sorozatban követték egymást a perek. Barta sorsá­nak alakulásához azonban hozzájárulhatott, hogy Hidassal ellen­tétben, aki köröm­szakadtáig tagadta bűnösségét, Barta elismer­te a képtelen vádakat, sőt – groteszk és abszurd módon – feladta „bűntársait” is, szinte az egész ismert magyar emigrációt felso­rolta, köztük Gábor Andort. Valóságos csoda, hogy ez utóbbi el­kerülte a letartóztatást; anyjuk halála után ő vette magához és ne­velte Barta gyermekeit.

Az 1956. november 26-án kelt, Barta Zsuzsanna által kezdemé­nyezett és a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága katonai kollégiuma által előterjesztett felülvizsgálati indítvány szerint Barta bűnössé­gét kizárólag a nyomozati eljárás során tett saját vallomásaira ala­pozták. Groteszk körülmény az is, hogy a vád megalapozatlansá­gára bizonyítékul hozták fel, miszerint a Barta által beszervezett kémekként megjelölt személyek közül nem tartóztatták le – nyil­ván okkal – Gábor Andort, Hajdú Pált, Madarász Emilt, Fonyó Sán­dort, Rudas Lászlót és Illés Bélát; illetve a Lándor Bélával szemben kezdeményezett eljárást beszüntették. Továbbá: a különböző illeté­kes intézmények archívumaiban – úgymond – semmilyen terhelő bizonyítékot a trockista kémtevékenységre vonatkozóan nem ta­láltak. ^[12] Sőt; a magyar pártnak a Komintern Végrehajtó Bizottsá­ga mellé rendelt képviselője, Gerő Ernő úgy jellemezte Barta Sán­dort, mint becsületes kommunistát, aki mindig ingadozás nélkül követte a párt vonalát. ^[13] Megállapítást nyert tehát, hogy Bartát in­dokolatlanul lőtték főbe. A kivégzés előtt még egy fényképfelvé­telt készített róla az akkurátus hatóság, az elgyötört arcból kivilágló szemek riadt szomorúságot tükröznek és a semmit meg nem értés érzetét. A bürokrácia még egy akaratlan groteszk fintorral szolgált: az okmány záró soraiban monoton érzelemmentességgel rögzítik, hogy az NKVD és a fő­ügyész egykori indítványát-, úgy­mond, megváltoztatják (ez a szakkifejezés), és bűn­cselekmény hiá­nyában az ügyet ad acta teszik. Aláírás: Jevgenyij Varszkoj, igaz­ságügyi vezérőrnagy, a Szovjetunió helyettes főügyésze. Látható­an minden annak rendje-módja szerint megnyugtatóan elrende­ződött; Barta Sándor elorzott élete aktabejegyzéssé lényegült át.

Karikás Frigyes ügye alig néhány mozzanatban tér el Bartáétól. Őt 1938. március 5-én fogták le, szintén a Taganka börtönébe ke­rült, április 7-én hallgatták ki, három nappal később már készen állt a vádirat, eszerint ő is tagja volt a magyar nacio­nalista ellen­forradalmi kém­szer­ve­zet­nek. ^[14] Különösen gyanús körülmény volt, hogy a mozgé­kony, életvidám Karikás kissé túlságosan so­kat járt kül­földön. így történ­hetett, hogy a vád szerint Barbé rend­őrfelügyelő 1931-ben Párizsban be­szer­vezte ügynöknek, feladata volt provokátori tevékenységet folytatni az ottani magyar fameg­munkáló, bőrös és építőmunkások szak­szer­veze­tében. 1935-ben a szegedi Csillag börtönben töltötte 4 éves büntetését, miután őt a vele együtt letartóztatott Sallaitól és Fürsttől eltérően nem állí­tották statáriális bíróság elé. Itt dr. Cseke igaz­gató szervezte be a magyar elhárítás ügynökévé. Mindez nem volt elég, visszatérve a Szovjet­unióba, felvette a kapcsolatot Kun Bélával és a magyar rendőrség beépített ügynökével, Rosinger-Réz Andorral, neki adott át kémanyagokat Karikás arról a tőzeg­kitermelést gépesítő tröszt­ről, amelynek igazgatója volt, Rosinger pedig továb­bította az ada­tokat Jungerth-Arnóthy Mihálynak, az akkori moszkvai követnek. Bűnét Karikás töredelmesen bevallotta. Sőt, azt is, ki mindenkit szervezett be csoportjába. A nevek nagyjából mindenütt ugyan­azok, az emigráns magyarok keresztül-kasul egymást jelentették fel és gyanúsították meg életveszélyt jelentő rágalmakkal. Az ok­mány elején felsorolt vádak a határozati részben, pár sorral alább, itt is, mint Hidasnál és Bartánál, már bizonyítékként szerepelnek; új mozzanat, hogy a vádirat az NKVD jó fél évvel a letartóztatást megelőzően kelt utasítására hivatkozva utalja az ügyet elbírálás­ra – ezúttal a bíróság elé. Ez elírás lehet, mivel furcsa módon az ítéletet mégis a főügyész és az NKVD különbizottsága hozta, s en­nek alapján másfél hónappal a vádemelés után, 1938. május 29-én Karikást főbe lőtték. Róla is készült fénykép, arca borostás, szeme­iben az eszelős riadalom.

A Katonai Főügyészség 17 év elteltével az ő esetében is elrendel­te a felül­vizsgálatot, 1955. október 7-én. ^[15] Megállapították, hogy a szovjet elhárítás francia vonalának nyilvántartásában több Barbé is szerepel, de egyiknél sincs terhelő adat Karikásra. A szegedi börtönigazgatóról, dr. Csekéről vezetett NKVD-kartotékon szin­tén nem szerepel Karikás neve. A Komintern káderosztályára be­futottak ugyan jelentések arról, hogy 1932-ben Karikás konspirációs hibájából kifolyólag ütött rajta a magyar rendőrség Sallai, Fürst és Kilián illegális lakásán, de a felülvizsgálat meg­álla­pítása sze­rint ezt a bejelentést se meg nem erősítették, se meg nem cáfolták. A Karikás által tettestársként megnevezett Dorenbusch Richárd a papírok tanúsága szerint az ügyben tett vallomását visszavonta, mivel azt törvénytelenül, fizikai erőszak alkal­mazásával csikar­ták ki tőle. Egy másik terhelő tanú, Ernst Wimmer vallomásában Fritzként nevezte meg Karikást, (így hívták őt a német térfélen), s a hivatalnok – úgymond – nem tudja megállapítani, azonos-e az illető Fjodor Karikással (ahogy az orosz övezetben nevezték a Fri­gyest). Mindeme makabr módon szórakoztató moz­za­natok alap­ján Goncsarenko, a KGB (az NKVD jogutódja) nyomozati osztá­lyának őrnagya, és főnöke, Ozsereljev alezredes helybenhagyják azt a véleményt, hogy a terhelő tanúvallomások – úgymond – nem voltak objektívek, ellenben sematikusak voltak és nem konkrétak, azaz nem bizonyítják Karikás szovjetellenes tevékenységét. Ezért javasolják, hogy a 478439. számú ügyiratban elfekvő vádat el kell ejteni, és az ügyet ad acta kell tenni. Ezzel Karikás Frigyes sorsa ugyanolyan megnyugtatóan elrendeződött, mint Barta Sándoré.

S végül néhány szót Matheika Jánosról. 1938. március 12-én tartóz­tatták le, ő is a Taganka fegyintézetbe került. Korábban a Marx-Engels Intézetben dolgozott. Majd a Komintern apparátusában, vé­gül a Gorkij Világirodalmi Intézet nemzetközi osztályának he­lyettes vezetője volt; nem sokkal a bebörtönzése előtt zárták ki a pártból, mert elmulasztotta a forradalmi éberséget, nem leplezte le szovjetellenes tevékenységet folytató feleségét; és Czóbel Er­nőt felvételre ajánlotta a pártba, holott egy hónappal később már Czóbel is börtönlakó lett. ^[16] A Matheika ellen 1938 áprilisában be­terjesztett vád is az ismert sablonok szerint állt össze. Egy bizo­nyos Suba István azt vallotta, hogy egy bizonyos Nyikoleszku kém összekötötte őt Matheikával, megadta pontos a címét is (Matheika maga, vallomása szerint sohasem hallott ezekről a személyekről.) Ez a – mint később kiderült: kicsikart – rágalom elegendő volt ah­hoz, hogy Matheikát ellenforradalmi kémtevékenységgel vádolják. 1938. szeptember 19-én a Különleges Tanács 5 évi börtönre ítélte. ^[17]

Ő is írt vallomást, a permi területen található szolikamszki tá­bor lakójaként fordult 1939. szeptember 25-én, mondhatni a leg­jobb helyre: Berija belügyi népbiztosnak írt terjedelmes levelet. ^[18]

A nyomozás az első naptól kezdve teljesen megengedhetetlen, szov­jetellenes szellemben folyt, éles ellentétben a szovjet alkotmánnyal és az emberről szóló sztálini tanítással. A kihall­gatásnak nem az igazság meg­állapítása volt a célja, nem az én politikai arculatom megvilágítása, ha­nem a „bűnösségem” bebizonyítása, tőlem akartak vallomást kicsikarni arról, hogy ellen­forra­dalmár voltam. A nyomozók fiatal, félanalfabéta elv­társak voltak, politikailag kevésbé képzettek, alig tudtak valamit a külföld eseményeiről. Módszerük a durva szidalmazás volt, fenyegetések és fizi­kai erőszak alkalmazása. Tizenhárom alkalommal történt kihallgatásom során kilencszer kínoztak meg.

Matheika mindezek ellenére nem volt hajlandó önmaga ellen irányuló hamis vallomásokat aláírni, noha ezeket vallatói előzé­kenyen előkészítették. Ekkor be­ve­tették ellene azt a vádat, amely legmélyebb emberi mivoltában sebezte meg, s amely talán min­dennél jobban bizonyítja az NKVD verőlegényei emberalatti ciniz­musát. Talán ismert tény, hogy Matheikát 1919. augusztus 13-án a kommün alatti tevé­kenysége megtorlásául tizedmagával halálra ítélte egy úgynevezett „népbíróság”, és a darutollal díszített kü­lönítmény Vác határában nyomban végre is hajtotta az ítéletet. A holttestek a mezőn maradtak. Matheika mell- és fejlövést kapott, éjjel magához tért, bekúszott a városba egy ismerőséhez, életben maradt és felépült. 1921-ben fogolycserével került ki a Szovjetuni­óba. Nos, Berija legényei most olyan vallomást akartak aláíratni vele, miszerint azért lövette magát főbe akkor színleg, hogy az­zal az ürüggyel befurakodhasson a Szovjetunióba, hogy ott kémtevékenységet folytasson.

Matheika, mint sorstársai is – azt lehet hinni – kivétel nélkül képtelenek voltak megérteni, mi is történt valójában. A késői utó­kor tudja: a szovjet termidor zajlott le ezekben az években, egy sa­játos ellenforradalom, amely tervszerűen irtotta ki az úgynevezett „lenini gárdát”, amely még őszintén hitt a világmegváltó eszmék­ben. Ehhez tartoztak lényegében a magyar kommünnek orosz föl­dön menedéket kereső egykori résztvevői is. Az ígéret országában azonban közben hatalomra került az az állami terrorizmust gyakor­ló bürokrata elit, amelynek egyik legjellegzetesebb figurája éppen Berija volt. Mennyire groteszk, mennyire tragikomikus a mából vissza­tekintve Matheika folyamodványa Berija elvtárshoz, a főhó­hérhoz, akitől azt kéri: vizsgál­tassa felül az ő ügyét, amely csakis teljes rehabilitációval végződhet, s ő vissza­térhet azok közé – mint írja – „akik hűen az SZKP-hez és a párthoz, küzdenek a szocializ­musért.” Választ hiába várt Matheika, ő is eltűnt a Gulág mélyén, nem tudta kivárni az időt, amikor 1956. január 26-án a moszkvai katonai körzet tribunálja – mily lehangoló még a késői, mit sem érő jóvátételben is a gépies sablon alkalmazása – „megváltoztat­ta” az NKVD Különleges Tanácsa egykori határozatát, és bűncse­lekmény hiányában ad acta tette az ügyet. ^[19]

Talán itt meg kell szakítanunk e nyomasztó történet vázlatos előadását. Bizonnyal tanulságos lenne még Lukács György körül­ményeinek vizsgálata; a doku­men­táció tanúsága szerint még 1945 után is gondos figyelemmel kísérték személyi­ségét és munkássá­gát különböző szovjet intézmények; de erről majd más alkalom­mal gondolnánk beszámolni.

Befejezésül nem hallgathatom el azt az élményemet, amelyet az életben maradt és visszatért emigránsokkal vagy családtagja­ikkal való megismerkedésem során sze­rez­tem. Még Lengyel Jó­zsef is, aki pedig szépirodalmi munkáival először törte meg a ri­asztó varázst, avagy Matheika Rita, vagy bőbeszédűségébe rejt­ve a titkot: Illés Béla, Barta Sándor gyermekei, Gábor Andor öz­vegye, Olga Halpern s annyian mások – érezni lehetett: valami­ről hallgatnak, csak sejteni lehetett, valamilyen sötét titkot őriz­nek; az évtizedeken át nem szűnő félelem és rettegés kényszerítette őket hallgatásra.

S akik nem térhettek vissza többé? Jurij Guszev kollégám, a fel­táró munkában társam, egy, a Novoje Vremja 1993. 12. számában megjelent cikkében találóan háromszorosan nem-kívánatos teremt­ményeknek nevezte őket: 1919 után el­ül­dözte őket a reetablírozódó hatalom; ahol menedéket reméltek találni, az állító­lagos mun­kás-paraszt hatalom országában, ott halomra gyilkolták sokukat; s ma, amikor egyre élesebb fény vetül a Gulág rémületet ébresz­tő történeteire, vajon ma mi a sorsuk? ^[20] Ma összetörik emléktáb­láikat, leverik nevüket az iskolák homlokzatáról és az utcasar­ki házakról, műveiket a szorító helyhiány ürügyén kiselejtezik a könyv­tárakból. Úgy tetszik: most találják meg végleges helyüket a közönyben és a fele­désben. De vajon joggal avagy indokolat­lanul? Ha irodalmi és kritikai munkáik közt nem lenne is érték, amint hogy van, pályájuk és sorsuk – úgy vélem – akkor is a ma­gyar irodalomtörténet kiirthatatlan infrastruktúrájához tartozik, sőt tárgya lehet egy történetfilozófiai ihletésű drámának, s ilyen értelemben akár toposza, motívumeleme egy még valaha meg­írandó szépírói alkotásnak.

Végül is milyen eszmekörnek estek áldozatul ezek az írók. Elég­gé ismert, hogy a századelő szellemi életében egyszerre volt je­len az újarisztoteliánus-determinista etika elutasítása és egyúttal egy új humanista praxisfilozófia kiterjesztésének igénye, amely a közeledő apokalipszis csalóka módon hajnalpírnak látott tűz­vészén áttörve a soha addig meg nem valósult egyenlőség- és testvériségideál valósággá váltásának morális rigorozitásába öl­tözött számukra. S ez a történetfilozófia arról tudósít: minő sors várt azokra, akik – bizonnyal maguk is bűnösen tévelygő embe­rekként – reáliá­nak hitték és követték az évezredes chiliasztikus álmokat, s a nemzetközi munkás­mozgalom aktív résztvevőiként, alakítóiként naivul azt hitték: megfordítható a világnak az a rend­je, amelynek létezését Nagy Lajos a Lecke című pedagógiai vízió­jában hatvanezer évre taksálta, a valóságban azonban valószínű­leg hatmillió évről lehet szó.

JEGYZETEK

^[1] Az előadás az MTA Irodalomtudományi Intézete és az EETE Irodalom­történeti Intézete Feltáratlan értékek a magyar irodalomban című konfe­ren­ciáján hangzott el, 1993. nov. 26-án. [vissza]

^[2] Hidas Antal 1956. jan. 26-i levele a Szovjet írószövetség titkárságához; valamint A. Szurkov 1956. febr. 1-i levele a Szovjetunió minisztertaná­csa mellett működő Állam­biztonság elnökéhez. Forrás: NKVD irattár, Hi­das-dosszié, 162-164. (Az érintett anyagok archívális rendezése folyamat­ban van, ennek során állapítják meg a fond-jelzéseket.) [vissza]

^[3] A két világháború közti magyar baloldali írói emigráció feltárását az MTA Irodalom­tudományi Intézete és az Orosz Tudományos Akadémia Gorkij Világ­irodalmi Intézete és Szlavisztikai Intézete közti együttműkö­dési megállapodás alapján Jurij Guszev, Vjacseszlav Szereda, Alexandr Sztikalin, valamint magyar részről Illés László végzik. [vissza]

^[4] Hermann Broch: Die Schlafwandler. Berlin, 1986. 2. köt. 42-43. [vissza]

^[5] Hidas 1938. aug. 11-i vallomásából. NKVD irattár, Hidas-dosszié, 61-65. [vissza]

^[6] Hidas vallomásainak kelte: 1938. jan. 14.; jan. 20.; jún. 21.; jún. 27.; júl. 28.; aug. 11.; továbbá több töredékben maradt beadvány. Hidas-dosszié. [vissza]

^[7] Kun Béla vallomása – kivonat a kihallgatási jegyzőkönyvből, 1937. júl. 28-án, gépirat. Az NKVD irattára, Kun-dosszié, 96-100. [vissza]

^[8] Az NKVD nyomozati osztálya 1939. máj. 25-én kelt vádirata. Hidas-dos­szié, 121-122. [vissza]

^[9] Az adatokat Hidas 1955. jan. 7-én kelt, s az SzKP KB titkárságához írt le­vele tartalmazza, abban a pártba való visszavételét kéri. [vissza]

^[10] Az NKVD moszkvai területi bizottsága 1938. ápr. 5-én kelt 3914. számú nyomozati ügyirata. Barta-dosszié, [vissza]

^[11] A Dimitrov-titkárságon 1049. szám alatt 1939. dec. 4-én iktatott ügyirat. Barta-dosszié, 37-38. [vissza]

^[12] A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága Katonai kollégiuma 1956. nov. 23-án kelt felülvizsgálati irata. Barta-dosszié, 65-67. [vissza]

^[13] Uo. 66. [vissza]

^[14] Az NKVD Állambiztonsági igazgatósága 1938. ápr. 10-én 2282. szám alatti vádiratával utalta Karikás ügyét a bíróság elé. Az iratban megjegy­zik, hogy a vádlott elismerte bűnösségét, „de tárgyi bizonyítékok nincse­nek.” Karikás-dosszié, 46-47. [vissza]

^[15] A szovjet Minisztertanács Állambiztonsági Bizottsága moszkvai területi igaz­ga­tóságának 1956. febr. 23-i határozata a 478439. sorszámú nyomozat i ügyben. Karikás-dosszié, 122-128. [vissza]

^[16] Az SzKP moszkvai pártbizottsága pártarchívuma 2879, számú, 1955. aug. 13-án kelt irata adatai alapján. [vissza]

^[17] Az NKVD Állambiztonsági Hivatal 1938. áprilisában utalta Matheika ügyét a bíróság elé, az Orosz Szövetségi Szovjetköztársaság Büntető-tör­vénykönyve 6. g-a, 58. cikkelye alapján. [vissza]

^[18] Matheika levele a Belügyi Népbiztosságnál elfekvő dosszié anyagában, 28-31. [vissza]

^[19] A moszkvai katonai körzet hadbírósága H-486/OSz. számú, 1956. jan. 26-án kelt határozata alapján. [vissza]

^[20] Jurij Guszev: Tajnü torfodobocsi. In.: Novoje Vremja, 1993. 12. sz. 44-46. [vissza]

A „tisztogatás lélektana” ^[1]

A közelmúltban bekövetkezett történelmi léptékű változások – Jürgen Habermas szerint: die nachholende Revolution – következté­ben nagyrészt meg­nyíltak a volt szocialista országok eddig a tu­dományos kutatás elől gondosan és szigo­rúan elzárt levéltárai. A párt és az állami szervek által „termelt”, féltve őrzött doku­men­tumok most a „civil” forráskutatás szövegeivé válnak. A történe­ti és irodalom­tör­téneti kutatás szempontjából is nagy jelentőségű szervezeti intézkedések követ­kez­tében Moszkvában egyesült az SZKP KB, a Marxizmus-Leninizmus Intézete (azaz az ottani Párt­történeti Intézet), valamint a Komintern irattára. Ide most a be­lépés – tudományos kutatás céljából – bárki számára lehetséges. (Kivételt képez az ún. Elnöki Levéltár, amely változatlanul zárt és titkos.) Sajnálatos, hogy a meglazult magyar-orosz tudományos kapcsolatok, s főleg az előítéletek miatt a magyar kutatók (eszme­történészek, összehasonlító irodalmárok, russzisták stb.) jelenleg alig használják ki ezeket a lehetőségeket.

Annál inkább megteszik ezt mások. Talán széles körben nem ismert, hogy a volt szovjet levéltárak anyagait elektronikus úton közvetítik az Újvilágba, s a Columbia és a Harvard Egyetem mel­lett elsősorban a Hoower-Institute és a New-York-i Zsidó kutatóközpont lesz hovatovább a „szovjetológia” kutatásának fő tudo­mányos központja. A volt Komintern-levéltár mai „gyalogos” ku­tatói főleg az anya­gilag kevésbé „eleresztett” svéd, német, francia, olasz tudósok. Ebből az övezetből került ki az a szenzációsnak, s egyúttal megdöbbentőnek minősíthető dokumentum is, amely­ről soraink tudósítanak. Reinhard Müller, aki 1989-ig a hambur­gi Ernst Thálmann Emlékmúzeum levél- és könyvtárának veze­tője volt, már korábban szám­talan publikációt tett közzé a német emigráció történetéről. 1989 áprilisában még a DKP (Német Kom­munista Párt) megbízásából kezdte el munkáját a Kom­intern irat­tárában, célja egy dokumentáció és monográfia létrehozása volt Kari Schmückléről, a német politikai és irodalmi emigráció tra­gikus véget ért, kiemelkedő tehetségű tagjáról. 1991-ben Müller a PDS (a SED utódpártja) képviseletében foly­tatta kutató­munkáját, időközben azonban már sajtó alá rendezte azt az 1990 máju­sában a Kom­intern-archívumból mikrofilmen átadott 556 lapnyi anya­got, amelyre Schmückle után nyomozva bukkant. Ezek a vaskos dossziék tartalmazták az 1936. szeptember 4-8-ika közt a Szovjet írószövetség német szekciója által rendezett zárt párttaggyű­lés anyagát, amelyet eddig – jó okkal – titkos anyagként kezeltek. (A jegyzőkönyv egy-egy példánya ma a Komintern Végrehajtó Bizottsága, illetve a Forradalmi írók Nemzet­közi Szervezete ira­tai közt található.)

A zárt ülés nem rutinszerű irodalmi összejövetel volt. Az újab­ban közzétett titkos iratok tanúsága szerint (l. Izvesztija ZK KPSZSZ, 1989. 8.sz. 78-115.) Kirov 1934 decemberében történt meggyilkol(tat) ása után Sztálin már 1935. január 18-án körlevelet intézett a Po­litikai Bizottság tagjaihoz, egynapos határidővel köve­telve állásfoglalásukat a helyzet általa történt értékeléséhez. Ezt követően nyomban megkezdődött az ún. „zinovjevista-trockista összeeskü­vés” felgöngyölítése, amit köz­vet­lenül Sztálin irányított. Másfél év múlva, 1936. július 29-én kelt Sztálin újabb körlevele, ezúttal a területi pártszervek vezetői részére, amelynek címe: „A trockista-zinov­jevista ellenforradalmi blokk terrorista tevékenységéről”. E dolgozat közvetlen következménye volt, hogy a Legfelsőbb Bíró­ság Katonai Kollégiuma által 1936. augusztus 19-24-ike közt lefoly­tatott tárgyaláson 16 régi bolsevikot (köztük öt német emigráns párttagot) ítéltek halálra, s az ítéletet másnap végre is hajtották.

E tömör történeti vázlat talán elegendő annak érzékeltetésére, milyen légkörben ült össze az írószövetség német szekciójának párttaggyűlése tíz nappal később, hogy a „forradalmi éberség” jegyében elvégezze tagjai „átvilágítását”. Az ülésen részt vettek az SZKP, a Komintern és a Szovjet írószövetség képviselői is; az írók sorában pedig ott találjuk Johannes R. Bechert, Willi Bredelt, Ernst Fabrit, Hans Günthert, Hugo Huppertet, Alfréd Kurellát, Ernst Ottwaltot, Gustav Régiért, Gustav von Wagen­heimet, Erich Weinertet és Friedrich Wolfot, s végül, de nem utolsósorban a né­met szekcióhoz tartozó magyar írókat, Barta Sándort, Gábor An­dort, Háy Gyulát és Lukács Györgyöt. (Balázs Béla kimentette ma­gát, mivel szerencséjére szabadságon volt a Krímben, és ezt ak­ceptálták.)

Noha Barta Sándor, a szovjet párt (!) írószövetségi szervező titkára többször meg­említette a gyakran elfajuló hangvételű vita során, hogy nem „párttisztítás” folyik; mind az ő, mind különö­sen Willi Bredel, Ernst Fabri, Hugo Huppert, Ernst Ottwalt ma­gatartásából, egyre agresszívebbé váló keresztkérdéseik jellegé­ből nyilvánvalóvá vált minden érintett számára, hogy itt az ún. „Kaderabteilung” előterében hangzanak el az önkritikák és vá­dak, s mint most ismertté vált: ezen szervezettől egyenes út ve­zetett az NKVD-hez, ahonnan pedig a Legfelsőbb Bíróság kato­nai kollégiumához – vagyis a halálba. Az „inkvizitorok” kihall­gatói magatartásán – talán Ottwalt kivé­te­lével – mi sem látszott annak sejtéséből, hogy néhányuk (köztük Barta Sándor is) rö­vi­desen ugyan erre az útra lépnek. Huppert és Fabri nem átallták dicsekvően be­val­lani, hogy az „éberség” jegyében bizonyítandó gyanú esetén is jelentéseket tettek az „illetékes hatóságnál”. Betölthették volna-e ilyen körülmények közt az írók az értelmiség­től elvárható „morális instancia” szerepkörét, midőn legtöbbjük egyszerre került a „tettes” és áldozat helyzetébe?

Az „átvilágítás” közvetlen ürügye és indítéka annak tisztázá­sa volt, ki-ki milyen viszonyban áll a tucatnyi, már letartóztatott vagy a pártból éppen kizárt „zinovjevista-trockistával”, kémmel, ellenforradalmi bűnözővel és terroristával, noha ezek az emberek többnyire 1918-1919 óta aktívan részesei voltak a német, a magyar, általában a közép-európai munkásmozgalomnak, ezért akkor ül­dözték őket, nem egy közülük magas pártfunkciót töltött be, vá­lasztott eszméikhez, a mozgalomhoz fűződő hűsé­güket aligha le­hetett kétségbe vonni. Most hosszú évekre visszamenőleg számon kér­ték (vagyis évek óta gondosan regisztrálták), mely író hányszor találkozott valakivel, miről folytattak eszmecserét, milyen hang­hordozással szólt valaki valamiről, hogyan értel­mezhető egy-egy régi írása, annak valamely utalása, ki kivel volt intim kapcsolat­ban, akár egyneműek esetén is. A számonkérés éles légkörében, megvilágosodik az a mesterségesen kialakított és szított hisztéria, az a beteges félelem és rettegés, az a para­noia határát átlépő gya­nakvás, rágalmazások, denunciálás és önkritikának neve­zett mar­cangoló önmegalázás, azaz a „forradalmi éberségnek” becézett magatartás, amely előtt mindenki gyanússá vált, amelyben akár házastársak is feljelentették egy­mást. Ahol évtizedes barátságok váltak semmivé, ahol elég volt egy elejtett rosszmájú vagy kétér­telmű megjegyzés, hogy évek múlva az már mint bizonyított vád jelenjen meg egy kihallgatási típusú jegyzőkönyv lapjain. Hans Günther, a kiváló esszéista és Becher ellen azt a vádat hozták fel, hogy nevezettek 1936. augusztus 21-én, azaz még a per folyamán a „zinovjevista-trockista blokk” ellen hozandó halálos ítéleteket tá­mogatni hivatott írói nagygyűlésről (ahol Willi Bredel szónokolt) a Sztálinhoz küldendő távirat megszavazása előtt eltávoztak. Hans Günthernek ez a meg­gon­do­latlan lépés hamarosan az életébe ke­rült, a többször öngyilkosságot megkísérlő Bechert hosszú éve­kig elkíséri – a gondosan gyűjtött akták lapjain – ez a deliktum.

Az annyit aposztrofált „trockizmus” mögött – mint a jegyző­könyvből látható – nem valamely kidolgozott eszmerendszerhez való vonzódás rejlett, hanem lapos egy­szerű­séggel: a mindenna­pi élettel, a szovjet bürokráciával, a felső hierarchia lét­mód­jával való elégedetlenség, az egyedül helyes mindenkori pártvonal­tól akár hajszálnyira eltérő magánvélemény. Johannes R. Becher vesszőfutásra kényszerült, mivel az írói munka különlegessé­géről és megbecsüléséről mert szót ejteni; szigorúan megrótták azokat, akik panaszszót mertek ejteni arról, hogy nincs lakásuk ahol dolgozzanak. Maga az egyik „inkvizitor”, Erns Ottwalt (aki 1943-ban majd egy Gulag mélyén tűnt el) késhegyig menő véde­kezésre kényszerült, amiért a minden energiáját felőrlő kénysze­rű aprómunkát okolta azért, hogy nem tudja megírni „nagy mű­vét”, amelyet a párt elvárt tőle.

Vannak, akik valóságos vagy tettetett naivitással ültek a kereszt­kérdések tüzé­ben. Kurella – aki most érkezett több napos kauká­zusi alkotószabadságáról – úgy­mond: nem tudott semmiről, de ha­marosan megértette, miről van szó, amikor Lazar Sackinhoz fűző­dő 1919-es kapcsolatát kezdték firtatni, ugyanis a magyar Lékai Já­nossal együtt ők voltak a Kommunista Ifjúsági Internacionálé ala­pítói. (Lékai – „szerencséjére” – 1925-ben elhunyt, Sackin 1938-ban letartóztatásban halt meg, Kurella öccsét, Heinrichet 1937-ben ki­végezték). Nagy szerencséje volt Gustav Reglernek, akit a Komintern éppen ez időben küldött „nyugati” munkára, ahonnan aztán nem igyekezett visszatérni; Brechtről pedig tudjuk, hogy szilárdan ült dániai emigrációjában, s eszébe sem jutott megjelenni a moszk­vai Das Wort lap­érte­kez­letein, noha tagja volt a szűk szerkesztő­ségnek. Szinte érthetetlen Gábor Andor szellemes és frivol maga­tartása, vakmerősége, ahogy – érzékelhetően – átlátott a szitán, és nevetségessé tette a bestiális következetességű inkvizitorokat. Pe­dig lehetett félni­valója: ő vezette azt az írói munkaközösséget, ahol később letartóztatott trockis­tákat „nevelt” és pártfogolt.

Külön kell szólnunk Lukács György szerepéről. Ő csupán az első két napon, pontosabban éjszakán vett részt az üléseken (ezek ugyanis a kora hajnalba nyúló szeánszok voltak). Néhány kevés­bé jelentős megjegyzése után 1936. szeptember 5-én tartott mint­egy egyórás felszólalást, pontosabban előadást, amely komponáltságával kiemelkedik és elüt a töredezett kuszasággal höm­pölygő értekezlet! anyagtól. Lukács igyekezett eltérni az „átvi­lágítás” inszinuáló módszereitől, noha neki is megvoltak a maga személyes ellenségei a másfél évtizedes pártbeli torzsalkodások közepette, és nem is mulasztotta el ezeket aposztrofálni, főleg az ún. „proletár­irodalom” köreiből származó kontrahenseit. Élesen bírálta az emigráció egészségtelen légkörét, elvi síkra próbálta emelni az „éberség” követelményét. Nehéz megítélni: vajon ebbe az irányba – előre – menekülve próbálta-e elkerülni ő maga is az újabb és rendszeres táma­dá­so­kat? Nem sokkal vagyunk a Kommunista Akadémia Filozófiai Intézetének értekezlete után, ahol le­számolást hajtott végre önmaga ellen a Történelem és osztálytudat-ot ért bírálatok következtében, noha még 1926-ban kisebb könyvnyi terjedelemben igyekezett visszaverni Deborin és Rudas éles kri­tikáját. (Ezt a Politbüro által meg­sem­mi­sítésre ítélt, sohasem pub­likált és zárt anyagként kezelt írást 1994 októberében volt módom tanulmányozni az SZKP irattárában, ahol addig lapult, azóta for­dításomban magyarul is megjelent Hvosztizmus és dialektika cím­mel.) De azt is gondol­hat­juk, hogy az egzisztenciális önvédelem és az irracionális párthűség tudathasadásos ál­la­potában maga is éles hangnemben lépett fel a náci fasizmus ügynökeinek minősí­tett troc­kista „söpredék” ellen, és követelte ő is – obligát módon – „a forradalmi éber­sé­get”, a tömegekkel való kapcsolat erősíté­sét, a pártvonal feltétlen követését. Ugyan­ak­kor feltűnő, hogy az 1935 augusztusában tartott VII. Komintern-kong­resszu­son meg­hirdetett népfrontpolitika szellemével ellentétesen, Lukács azzal vádolja a „trockistákat”, hogy fel óhajtották oldani a pártot a nép­front „kásájában”. (A nép­front­politikával való szembehelyezkedés – mint ismert – Kun Bélának a Komintern vezér­karából való eltávolításához és likvidálásához vezetett.) Lukács egyidejűleg lojá­lis fordulatok keretében próbálta menteni Bechert, Hans Günthert és Gábor Andort az őket ért támadások ellenében. A Forradalmi írók Nemzetközi Szervezete (főleg Illés Béla) ellen ekkor annál in­kább már könnyű volt hadakoznia, mivel az 1932-es áprilisi párthatározat után a Rapp-ot követő csoport már ki volt kapcsolva a közéletből, sorsuk pár év múlva ugyanaz lett, mint az 1936-os „inkvizitoroké” – és áldozataiké.

Ha számba vesszük az emigráns német párt valamilyen formá­ban itt érintett több mint félszáz tagját, akik a Hitler fasizmus elől menekültek, és akik a sztálini kelep­céből már nem menekülhet­tek, túlnyomó többségük tömör életrajza így vég­ződik: az NKVD letartóztatta, kivégezték. A statisztikák szerint 2546 német emig­ráns kommunistát végeztek ki, küldtek a Gulágra – vagy szolgál­tattak ki Hitlernek. Sorsuk – összességében – mélységes tragédi­áról ad számot: a kommunizmus és a fasizmus egymás elleni kér­lelhetetlen küzdelmének fogaskerekei közt őrlődtek fel. A sztáli­niz­mus eszelős bestialitása motiválja pusztulásukat, aminthogy a hitlerizmus anti­kom­mu­nista gyűlölete azokét, akiket Sztálin tömegével szolgáltatott ki a Gestaponak. És mindez az NKP ún. „Kis Bizottsága” (köztük Wilhelm Pieck, Walter Ulbricht) tevé­keny közreműködésével. A kötethez csatolt tucatnyi, a KGB archí­vumából származó doku­mentum csak néhány megrendítő eset­ről tudósít, cseppként a tengerben. Reinhard Müller publikációja sem ad azonban választ arra a rejtélyes kérdésre, végül is mi vitte és tartotta meg – a szó szoros értelmében – a grasszáló halál tor­kában is a munkásmozgalom eszméi mellett a kivégzett és élet­ben maradt ezreket. Pedig való­színűleg van válasz erre a kérdésre.

Reinhard Müller ugyan irodalmárok „tanácskozásáról” tudó­sít e dokumen­tum­kötetben, a több mint félezer oldalas mű átta­nulmányozása után azonban meg kell állapítanunk: az apropó, a főanyag ugyan az irodalmárok eszmevilágáról és cselek­véseiről szól, azaz elsősorban ideologikumot közvetít, a kísérő apparátus mégis – nem terje­delmében, hanem minőségében – fölébe nő a „jegyzőkönyvnek”. A KB „káder­osztálya” iratanyagából, a nagy­részt még ma is hozzáférhetetlen KGB archívumából s más forrá­sokból igen nagy méretű adatgyűjtést végzett Müller a kortörté­net részt­vevőiről, intézményekről, és eseményekről. A mű tehát egyszerre ideológiatörténet és a nemzetközi munkásmozgalom roppant gazdag lexikona, amit körültekintő tanul­mány vezet be.

JEGYZETEK

^[1] Georg Lukács-Johannes R. Becher-Friedrich Wolf u.a.: Die Säuberung-Moskau 1936. Stenogramm einer geschlossenen Parteiversammlung. Hrsg. Von Reinhard Müller. Hamburg, 1991. [vissza]

A pápai enciklikák szociális tanításainak
visszhangja az 1930-as évek
magyar egyházi sajtójában ^[1]

Témánk megközelítésének legszilárdabb alapját – úgy vélem – az Új Testa­men­tum közel kétezer évvel ezelőtti tanításaiban találjuk meg. Az emberi nem meg­vál­tásának isteni üzenete a lelkek meg­váltását ígéri, de a testamentum, az apostolok meg­nyilatkozá­sai egyáltalán nem szakadtak el sárgolyóbisunk, e siralom völ­gye gond­jaitól; s ha mindennapi olvasmányként lapozzuk e szent könyveket, meg­lepe­tés­sel állapít­hatjuk meg: az emberi társada­lom alapképlete – s ebből következően: szellem­világa – külsősé­geit tekintve talán igen, lényegét tekintve azonban mitsem válto­zott az évezredek folyamán.

Már az Új Testamentum állást foglal – messze századokkal a modern kapi­talizmus kibontakozása előtt – a hatalmi pozíciók és a merkantil eredetű vagyo­nok és birtokosaik erkölcsi megítélé­sében. Pál apostol Timoteushoz írt első levelé-ben leszögezi: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és rom­lás­ba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz sze­relme, mely után sóvá­rogván né­melyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.” ^[2] Jakab apostol ún. „kö­zönséges levelében” pedig ezt olvassuk: „Immár ti gazdagok, sír­jatok, jaj­gatván a ti nyomorúságaitok miatt, amelyek elkövetkez­nek reátok. Gazdag­ságotok meg­rothadt, és ruháitokat moly ette meg. Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg és azok rozs­dája bizonyság ellenetek, és megemészti a ti testeteket, mint a tűz. Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban…Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok […] elkárhoztattátok, megöltétek az igazat, már nem áll ellent néktek […] Ime, a ti mezőiteket learató munkások bére, amit elfogtatok, kiált! És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez!” ^[3]

Ezek a szövegek az Új Testamentum-ot átitató szociális érzékeny­ség tanúságtételei; panasz és fájdalom szövi át őket, de végkövet­keztetéseikben vissza­riadnak a harag indulatai felkeltésétől. Jakab apostol arra inti levele olvasóit: „Legyetek azért atyámfiai béketűrők az Úrnak eljöveteléig […] és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” Pál apostol nemkülönben a békes­ség szószólója, s a felhorgadó indulatok veszélyeire figyelmeztet: „Akik iga alatt vannak, mint szolgák, az ő uraikat minden tiszte­letre méltónak tekintsék Akiknek pedig hívő uraik vannak, azokat meg ne vessék, mivelhogy atyafiak, hanem inkább szol­gáljanak […] Ha valaki másképp tanít […] az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitat­ko­zá­sokban és szóharcokban szen­ved […] Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”

Jakab és Pál apostol tehát tisztában vannak az „úr és szolga” vi­szony ellent­mondásaival, mégis: békességre, türelemre és még in­kább szolgálatra intik híveiket, annak említésével, hogy ez a béke­tűrés a Seregek Ura eljöveteléig kell, hogy kiterjedjen; hallgatóla­gos jelzéséül annak, hogy az utolsó ítélet alkalmával a jó és rossz cselekedetek amúgy is mérlegre tétetnek. Ez a remény és vigasz a túlvilági igazság­tételben bizonnyal eltölti a jámbor hívők szívét. Máté evangélistát azonban nem elégíti ki ez a perspektíva. Inge­rülten csattan fel: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszko­dik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok egyidőben Istennek és Mammonnak!” ^[4] Emlé­keztet­hetünk arra a bibliai jelenetre is, midőn Anániás és Safira halálnak halálával hal, mivel a közös­ség javára kötelezően eladott földjeik hozadékából egy részt eltit­kolván, azt maguknak tartották meg. ^[5]

Kétségkívül komoly dilemmáról van szó. Legfeljebb jelzéssze­rűen követhetjük e feszültség ingadozó alakulását közel két év­ezreden át, akár olyan kiemelkedő történések felvillantásával, mint a vallásos ideológiával átszőtt huszita lázadás, vagy a né­met parasztháborúk eseményei. Mindezekben, különböző tör­téneti mezben már az evangélisták által megfogalmazott ellent­mondás jut kifejezésre.

Különleges körülmények között bukkan fel e mély gond az ún. „modernség” korában, vagyis a polgári társadalom etablirozódásának és minden addiginál vesze­del­mesebb kontrahensének egyre élesedő szembekerülésével a megelőző századforduló táján. A ka­tolikus egyház mély társadalmi felelősségtudatának ékes bizonyí­téka, hogy ebben a történelmileg kiélezett pillanatban, 1891. má­jus 15-én a nagytekintélyű egyházfő, XIII. Leo kibocsátja Rerum novarum kezdetű enciklikáját ^[6] hogy egy új korszak hajnalán – az ateista marxisták ezt az imperializmus és a proletár­forra­dalmak korának nevezik – állást foglaljon olyannyi felgyűlt történeti ta­pasztalat birtokában – lényegében ugyanazokban a kérdésekben, amelyek már az evangélistákat is foglalkoztatták. Az enciklikát Prohászka Ottokár nyomban lefordította magyarra, egyes részei ugyan később ismertté váltak, a teljes szöveg mégis csupán száz év múlva, 1991-ben vált magyarul közismerté.

Az egyházfő munkája preambulumában azzal indokolja fellé­pését, hogy – úgy­mond –„korunk a munkásokat magára hagyta, és védtelenül kiszolgáltatta a munka­adók embertelenségének és korláttalan nyereségvágyának.[…] Ehhez járult még, hogy a ter­melés és szinte a teljes kereskedelem egy kisebbségnek jutott ha­talmába, úgy hogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatal­mas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát.” E torz állapot ellené­re a Rerum novarum nem hagy kétséget afelől, hogy az emberi tár­sadalom természeti jogon alapuló fundamentumának tartja a ma­gán­tulaj­dont, amely az egyén létbiztonsága, a gazdagság és a köz­jó forrásait nyitja meg, az egyéni tehetséget mozgósítja és a szor­galmat ösztönzi. Ezzel szemben a szocia­lizmus­nak a köztulajdo­non alapuló rendszere – úgymond – „teljes egészében elvetendő, mivel azoknak is árt, akiken segíteni kellene […] s az így elkép­zelt egyen­lőség a valóságban nem lenne egyéb, mint az embe­rek egyenlő nyomora és különbség nélküli szánalmas helyzete.”

Vélhetnők: látnoki szavak; de mégis – vajon mi indokolja az egyház ismételt és megismételt állásfoglalását a tőke és a mun­ka küzdelme megítélésében? Vélelmünk szerint az a körülmény, hogy a köztulajdon elve és az osztályharc éles elutasításához ké­pest a magántulajdon alapján álló – saz egyház által is elfogadott és helyeselt – gazdasági világrend funkcionálásával messzeme­nően és egyre fokozódó mértékben elégedetlen az egyház; a tőke működésének módját ellentétesnek látja a krisztusi tanításokkal, az egyház által képviselt erkölcsiséggel és a humánum, a szere­tet isteni eredetű parancsaival. Éppen ezért – tanítja az Enciklika – „ha az emberi társadalmat meg kell gyógyítani, úgy egyedül a keresztény élet és intézmények felújítása fogja meggyógyítani.”

De mi az, ami gyógyításra szorul? Többek közt az, hogy az ál­lam elhanyagolja a mun­kások iránti kötelezettségeit. „Az állam első feladata – úgymond – hogy a szegény munkásokat kiment­se azoknak a telhetetlen embereknek a zsarnokságából, akik ha­szonéhségükben az embert élettelen tárgyként kezelik, és mérté­ket nem ismerve kizsákmányolják.” Gyógyításra szorulónak tart­ja az Enciklika a két osztályra hasadt társadalomban feszülő in­dulatokat és ellentéteket. A gyógyítás legalkalmasabb esz­köze­ként pedig a keresztény erkölcsi rend helyreállítását és „az evan­gélium minden mást magába foglaló törvénye, a szeretet kiáradá­sát” jelöli meg.

XIII. Leó pápát a múlt század végén az indusztrializáció roha­mos kiterjedése nyomán keletkezett rendkívüli méretű szociá­lis feszültségek és azok várható következményei töltötték el mély nyugtalansággal. Mérhetetlen erkölcsi erő sugárzott ezért abból a tényből, hogy az egyház nem hunyta be a szemét e gondok előtt, ellen­kezőleg: önnön hivatásaként jelölte meg a súlyos veszélye­ket rejtő osztály­ellentétek mérséklését és feloldását a társadalmi igazságosság és az evan­ge­li­záció jegyében. Az egyház­fő aggodal­mai jogosultaknak bizonyultak, de azt kell mondanunk: prófétai meg­nyilatkozása, az erkölcsi tökéletesedést célzó intelmei pusz­tába kiáltott szavak maradtak. A több tízmilliónyi embertömeg legyilkolásának és az anyagi javak pusztí­tásának addig ismeret­len méretű átka zúdult az emberiségre a gyarmatok és az érdek­szférák tőkés újrafelosztásának jegyében kirobbantott első világ­háborúban. Nem holmi marxista eszmefuttatás, hanem Csávolyi Elemér jezsuita páter mondja ki: „A világháborút […] a világkapi­talizmus, a gazdasági elsőségért szabadon és erkölcsi tekintet nél­kül versenyző kapitalista államok zúdították az emberiség fejére.” ^[7] Majd újabb veszélyek tornyosultak fel a háborút követő forradal­mak és ellen­forra­dalmak nyomán. Mindenek­előtt állam­rezonként konstru­álódott Kelet-Európában a bolse­viz­mus, s Nyugaton nem hagyott alább, hanem még felfokozódott a tőke és a munka egy­re vészterhesebb konfliktussorozata, amelynek egyik, talán leg­szörnyűbb szülötte a fasizmus volt, amelyre egyébként II. János Pál pápa 1991-ben kibocsátott Centesunus annus kezdetű enciklikája is utal, anélkül, hogy a fasizmust néven nevezné.

Ilyen viszonyok közt, egy újabb történelmi keresztúton, 1931. má­jus 15-én bocsá­totta ki XI. Pius pápa (1922-1938) a Rerum novarum-ra emlékezve, azt iga­zolva és az új világpolitikai helyzet kihívásá­nak megfelelve Quadragesimo anno kez­de­tű enciklikáját. ^[8] Az egy­házfő megállapíthatta, hogy boldog emlé­ke­ze­tű elődje minden lé­nyeges tézise helytállónak bizonyult, s ő maga pedig azt tekin­tet­te hivatásának, hogy a történelmi fejlődés nyomán előtérbe került kérdésekre adjon autentikus választ.

Az enciklikát tanulmányozva és azt történelmi ismereteinkkel szembesítve azt mondhatjuk, hogy a Rerum novarum-ban felvetett gondok a negyven év során nem oldódtak meg, hanem inkább megsűrűsödtek és megsokasodtak, egyre veszé­lye­sebb fordula­tot vettek, ez a történések öntörvényűsége mellett arra is vissza­vezethető volt, hogy a társadalmi konvulzókban illetékes tényező, pontosabban: az osztály­harcot felülről vívó fél vakon és süketen ment el az evangéliumi tanítások és intelmek mellett; egy okkal több tehát, hogy a katolikus egyházfő újra felemelje szavát a tár­sadalmi közjó és az emberi sorsok Istentől predesztinált állapota védelmében. XI. Pius pápa – indokolván XIII. Leó fellépését – nem habozik kimondani azt a kiáltó tényt (ami teljesen egybehangzik Marx elemzéseivel, s amit ma, hatvanöt év után szemérmes köz­gazdászok és politológusok oly szorgalmasan elhallgatnak), mi­szerint „az emberi közösség egyre nyilvánvalóbban két osztályra különült, […] azok, akik bő­vel­kedtek a javakban, jól viselték ezt a helyzetet, és a gazdasági törvények elkerül­he­tetlen következmé­nyeként magyarázták azt, következésképp a nyomor enyhí­té­sé­nek egész problematikáját kizárólag az alamizsnálkodó szeretet köré­be óhajtották volna utalni, mintha a szeretet arra lenne hivatva, hogy elleplezze az igazságnak a törvény­hozás által amúgy meg­tűrt, sőt esetenként szentesített megsértését. A munkások ellen­ben egyre nehezebben tűrték még keményebbé vált sorsuk csa­pásait, vonakodtak továbbra is a súlyos iga alá hajtani a fejüket; egyesek, elragadva hamis tanok dagá­lyától, az egész társadalom gyökeres felforgatását áhították.”

XI. Pius helyzetfelmérése – hihetjük – pontos látlelet. De nem marad általá­nos­sá­gokban. Éles tekintettel méri fel a szabad piacgazdaság működésének követ­kezményeit. Szükségesnek tetszik, hogy emlékezzünk megállapításaira: „A gazdasági hatalom- és erőkoncentrálódás – úgymond – a modern gazdaságnak mintegy lényegi jegye, olyan gyümölcs, amelyet a gazdasági verseny kor­látlan szabadsága termett, saját természetének megfelelően: ez a szabadság csak a legerősebbeket hagyja meg az élők sorában, és ez gyakran egyértelműen azokat jelenti, akik mindannyiunk kö­zül a leg­kegyet­leneb­bül küzdenek, akik a legkevesebbet sem fog­lalkoznak a lelki­ismeretükkel. A gazdasági hatalom – és erőkon­centráció aztán visszahatásként újabb harcot szül, mégpedig há­romféle harcot: harc folyik először is magáért a gazdasági hatalo­mért; éles küzdelem alakul ki az állami hatalom kézre­kerítéséért, hogy az állam erejét és ha­tal­mát be lehessen vetni a gazdasági érdekcsoportok oldalán; végül harc folyik az álla­mok között […] azzal a céllal, hogy a gazdasági erejük latba­vetésével döntsék el az or­szágok közötti konfliktusokat […] az erő szabad­versenye ily módon önmagát falta föl, a szabad piac helyére a gazdasági hata­lom lépett, a profithajszát fékevesztett hata­lom­vágy követte, és a gazdaság világa egészében félelmetesen keménnyé, könyör­telen­né, erőszakossá lett”. Ebből az egyetlen forrásból – teszi hozzá a Szentatya – „kétágú folyam tört a felszínre: az egyik a nacionaliz­mus, avagy a 'gazdasági imperia­lizmus' folyója, a másik meg az éppoly átkos halálfolyam, a nemzetközi finánctőke, avagy a 'nem­zetközi imperializmus'”.

E kissé terjedelmes passzust azért láttuk célszerűnek felidézni, hogy lássuk: a Szentszék ekkor nevén nevezte a dolgokat, XI. Pius még tudta azt – amit jelenkorunk politológusai a tudatok elhomályosításának céljával tagadnak vagy elhallgatnak –: azt ugyanis, hogy a „nemzetközi finánctőke” létezik, hogy az nem más mint „átkos halálfolyam” hogy az nem más, mint ”nemzetközi impe­rializmus”, s hogy a „nacionalizmus” ennek a képződménynek a szülötte, és nem lehet azt későbbi konstrukciók számlájára átköny­velni. Egyetlen korabeli marxista teoretikus sem fejezhette volna ki mindezt meggyőzőbben, mint a Quadragesimo anno, mint XI. Pius pápa enciklikája. Egyáltalán nem meglepő, ha II. János Pál pápa a La Stampá-nak adott interjújában szó szerint megemlítet­te, hogy „Marx a maga módján ugyanazokat a negatív tényezőket rögzítette, amelyekről XIII. Leó pápa enciklikája, a Rerum novarum is szól.” ^[9] Az egyházfő, Krisztus földi hely­tartója éles szavakkal íté­li el 1931-ben a „manchesteri liberalizmust” – amelyet mint tud­juk, kiváló államférfiak és közgazdászok ma ráerőszakolnak Közép- és Kelet-Európa népeire, olyanok, akik – a Szentatya szava­it ismételve – „a legkevesebbet sem foglal­koznak a lelkiismeret­ükkel” Az enciklika nemes felindulással utasítja el a tőkés libe­raliz­mus olyan találmányait, mint a „szabad munkaerőpiac”, ál­lítván, hogy az ember, Isten teremtménye és képmása nem lehet tárgy, nem lehet piaci árucikk. A Quadragesimo anno – nyomatékosítva XIII. Leo téziseit – kifejti, hogy a magán­tulajdon nem ön­cél, hanem kettős jellege van: az egyén boldogulásán túl a közjót is kell szolgálnia.

Röviden meg kell említenünk azt is, milyen gyógymódot ajánl az enciklika az „átkos halálfolyam” következményinek leküzdé­sére. Az erkölcsi megújuláson, a spirituális erőfeszítéseken túl a megoldást az intézmények reformjában látja, a Szent-Tamás-i fi­lozófiára épülő rendiség, a hivatásrendek – korabeli civil megneve­zéssel: a szakmai korporációk – kiépítésének útján. Ezekben lát­ja a féktelen indivi­dualizmus működése következtében darabja­ira hullott társadalmi élet újjá­szer­vezé­sének lehetőségét. Egyút­tal mereven elutasítja a szocialista kezdeményekkel való dialó­gust, s még a keresztény-szocialista pártokat sem tudja elfogadni, s még kevésbé akár a szocializmus mérsékeltebb irányzatát (vul­go: a szociáldemokráciát), amely elismeri a magántulajdont, és le­mond az osztályharcról.

*

A pápai enciklikák szociális tanításainak dióhéjban történt mél­tatásához képest legalább rövid pillantást kell vetnünk – ígére­tünkhöz híven – arra: miképpen fogadta ezt az evangéliumi üze­netet a harmincas évek magyarországi katolikus sajtója. Való­ban csak jelzésekre szorítkozhatunk, hiszen a téma kifejtése terjedelmes mono­gráfiát igényelne, és semmiképpen sem tárható fel egy rövid előadás során. (így pl. nem tár­gyal­hatjuk az előzményeket sem, főleg Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor szo­ciális elmél­kedését, sem a harmincas évek egyházi etatizmusával kritikailag szembe­sülő katolikus és protestáns szociográfusok munkásságát.)

Az alapvonásokat az ún. „politikai katolicizmus”, majd az if­jabb reform­nemzedék törekvései és végül a hivatalos egyházi kö­rök tartózkodó reflexiói rajzolják ki. Témánk szempontjából első­sorban a Korunk Szava (1931-1938) ^[10], a Jelenkor és bizonyos mérté­kig a Vigilia által képviselt gondolati produkció lehet tanulságos. Figyelmünket talán legcélszerűbben a Korunk Szava első évfolya­maira koncentráljuk, s az 1935-ben történt belső szakadás nyomá­ban létrejött Új Kor című folyóiratnak a gombosi hivatalosság tá­mogatásában kifejtett buzgalmát már nem követhetjük még kri­tikai analízissel sem.

A Korunk Szava már első számában reagál a Quadragesimo atino-ra; a későbbiekben, tanulmányokban és belső publicisztikában, számtalan írásban foglalkozik a folyóirat a szociális enciklikákkal. Elmondható, hogy ez az a vörös fonal, amely áthalad a lap és köre, az ifjú reformnemzedék kialakította szellemi műhely min­den megnyilatkozásán. Távolról sem jelent ez azonban valami­féle homo­genitást. A legkülönbözőbb árnyalatok időleges egy­más mellett élését a főszerkesztő és kiadó gróf Széchenyi György nagy műveltségű és toleráns személyisége bizto­sí­totta. Az elem­zések széles skálán helyezkedtek el: az enciklikák szociális taní­tásaiból kiindulva, de azokat radikalizmusban messze túlhalad­va érvelt az egyik áramlat; a másik a keresztény szakszervezetek és keresztényszocialista egyesületek, pártok sikertelensége okait kutatván tette meg javaslatait a katolikus szellemiség hatékony­ságának növelésére. Hogy miben is állt ez, mindjárt látni fogjuk.

Mindenesetre meglepő, ha gróf Széchenyi lapjában ilyeneket olvasunk: „A súlyos viszonyok közül csak […] az enciklikákban lefektetetteken felépülő új társa­dalom emelhet ki bennünket. A szociális munka pozitív segítségét, a nyomor borzal­mának likvi­dálását jelenti minden téren, gyökeres változtatásokat a gazdasá­gi életben, nem csak helyi érzéstelenítést. Leszámolást jelent a libe­rális, kapitalista rendszerrel (kiemelés tőlem –1 L.), […] s ennek a le­számolásnak keresztülvitelénél csak a leg­szen­tebb érdekekre, csak az Istenre, csak az emberiség s az ember isteni értékeire lehe­tünk tekintettel.” ^[11] S ez a radikális, mondhatni forradalmi hang távol­ról sem el­szi­getelt az enciklikák szellemiségét egy irányban két­ségtelenül kiélező katolikus kórusban. A Nem szociálpolitika kell című belső vezércikk éles kapitalizmus­ellenes­sége bármely szél­sőradikális mozgalom programjának megfelelne. „A szociálpoli­tika – úgymond – ma porhintés a kisemmizettek szemébe, vértelen, gyönge szólam, amellyel azt akarják elérni, hogy ideig-óráig még fennmaradjon egy rendszer […] az emberi kapzsiságra és a legaljasabb ösztönökre felépített gazdasági rendszer […] Ide nem szociálpolitika kell, hanem gyökeres nagy megtisztítás … Mindenki részese a nagy bűnnek, aki nem foglal állást (kiemelés tőlem – I.L.),mert ezzel meg­hosszab­bítja a kapitalizmus élettartamát” [12] Emlékeztet­nünk kell arra, hogy a har­min­cas évek elején mindez nem illegá­lisan terjesztett kommunista röplapokon jelent meg, hanem a ka­tolicizmus prominens folyóiratában, amely természetesen távol állt a hivatalos egyházi körök mentalitásától.

Csávossy Elemér jezsuita páter, a Korunk Szava egyik vezető pub­licistája már kétfrontos küzdelmet vív. Három részes nagy tanul­mányában kiinduló pontja hasonló a radikálisokéhoz: „Amióta a föld áll – úgymond – a szegények ki­fosz­tása és a gyengébbek el­nyomása, az önzés és az igazságtalanság, mint az ősbűn szomorú következményei hű kísérői voltak az emberi életnek; de a liberális kapita­lizmus a maga merő indi­vidua­lizmu­sával mintegy intézmé­nye és rendszere lett ennek az önzésnek és igazság­talan­ságnak.” ^[13] Csávossy történeti vissza­pillan­tásában a libera­liz­musból vezeti le a szocializmust is, egyazon gyökér két irányban nőtt ágának látja őket. S meghökkentő éleslátással találóan kijelenti: „Az orosz bolsevizmus az állam­kapitalizmus legeklatánsabb példáját nyújtja.” ^[14] Ezzel a jezsuita páter meg­közelíti a nagy titok nyitját: kapitaliz­mus és kommunizmus egy tőről fakadnak, a tőke gyökeréből, és a gazdasági alapok különbsége abban áll, hogy az egyik a magán­tulajdonra, a másik a köztulajdonra esküszik (noha megjegyzendő: Marx A tőké-ben a tagadás tagadásáról szólván, egyéni tulajdon­ról beszél). A két formáció felépítményét tekintve persze eseten­ként lényeges különbségek mutat­koznak. A nép­tömegek keserű sorsa itt és ott egyként a politikai hatalom birto­kosai avagy a tu­lajdon ügyigazgatói önző, kíméletlen, kétszínűséggel leplezett in­di­vi­dualiz­musából származik.

Ennek belátása és megrendítő elismerése egy későbbi kor pri­vilégiuma lesz; Csávossy tétele egyelőre elszigetelt felvillanás­nak minősíthető. A tulajdon, követ­kező­leg a hatalom birtoklásá­nak e kétféle formációja képletét Csávossy páter világosan látja: „Küzdelmük nem más, mint az elnyomott osztály küzdelme el­nyomói ellen.” ^[15] De ha így álltak a dolgok, és ilyen felismerések keltek a katolikus szellemiség körében, vajon mi lehetett az oka, hogy egyházi tisztségviselők és teoretikusok nem csatlakoztak a hasonló vagy azonos következtetéseket képviselő marxistákhoz, hanem ellenkezőleg: az enciklikák és a katolikus publicisztika he­ves bírálatának célpontja éppen az istentelen, materialista marxiz­mus volt, amely eltörölni kívánta a magán­tulajdont. Vélhetően e „banális” probléma volt (és maradt) a punctum saliens, a megbéké­lést és kompromisszumot nem ismerő szembenállás oka, s ezt a konstruk­tumot vonta az erkölcsi szférákban az eszmélkedés kö­rébe az a nemes buzgalom, amely az ember, az Isten teremtménye megváltását nem az anyagi világ berendezése megváltoztatásától várta, hanem a bűnös világot megtisztító kegyelemtől. E mozza­natban a keresztény és marxista álláspont végső ellentéte jelenik meg: a marxizmus nem ismer transzcendenciát és ottani megvál­tást, a keresztény hitnek pedig ez szerves tartozéka. (L. erről Marx: A moralizáló kritika és a kritizáló morál című írását.)

A hétköznapokban vívott elkeseredett küzdelmekben a nemes emelkedettség, a szeretet szava elhalkult a materialisták, a szocia­listák osztályharcos gyűlöletre uszítása mellett, amiként azt a ka­tolikus sajtó megfogalmazta. ^[16] Ezzel a különbséggel magya­rázták sokan azt az elkeserítő körülményt is, hogy a szociáldemokrácia és a szocialista egyletek, pártok eredményeihez képest szinte je­lentéktelennek látszottak a keresztény tömörülések sikerei. Csak­hogy mind az enciklikák, mind a katolikus sajtó rendszeresen és élénken tiltakoztak az ellen, mintha a magántulajdonnak oly szen­vedéllyel ostorozott működése ellenére az egyházi ideológia vé­gül is változatlanul nem a magántulajdon elismerésének alapján állna; s láthatóan ebből a circulus vitiosusból, ebből a bűvös kör­ből nem volt lehetséges kitörni, mivel az elismerés – akarva-akaratlanul – a következmények viselésének terhével jár.

Lehetséges viszont, hogy pszichológiai indítékból, a gyenge­ség felismerésének ez a körülménye sodorta a katolikus szellemi­séget a harmincas években egy újkori rendiség keresésének útjá­ra, a megoldás etatista övezetben való kereséséhez. Gróf Széche­nyi György figyelmeztetett: „A proletárok megváltása képezheti csak alapját az osztályharc megszűnésének és az új rendiségnek” ^[17] Kühár Flóris szintén a rendiség által véli kiküszöbölhetőnek az osztályharcot. ^[18] Gróf Széchenyi több tanulmányában fejti ki a „hi­vatásszervezeti” átrendeződés programját, amelyhez az indítékot kétségtelenül a Quadragesimo anno adta meg. E program nem volt annyira elmosódó képzelem, mint azt gondolnék. „A két világ­háború között – olvassuk egy újkeletű tanulmányban – a katoli­kus egyházra nagy hatást gyakoroltak a dél-európai fasiszta álla­mok korporatív kísérletei.” ^[19] Széchenyi gróf például elmé­lete ki­dolgozásához Ottmar Span államtanában talál támaszra. „A ma­gyar katoli­ciz­musnak – fejtegetései szerint – ilyen előmunkálatok nyomán kell kialakítania a maga szociális politikai rendszerét és gyakorlati célkitűzéseit.” S hogy miben áll ez, azt így vázolja fel a szerző: „A hivatásszervezet kiterjeszti a maga tevékenységét […] köz­igazgatási és politikai térre is […], a rendi szervezetek a ma­guk körébe vonják az adminisztratív és bürokratikus munka te­temes részét. […] Ezzel kapcsolatban még megállapítható, hogy a társadalom tömörülése hivatásszervezetekben a politikai erőté­nyezők átcsoportosulását, az erőviszonyok megváltoztatását von­ja maga után […] teljes átalakulást kíván és az alkotmány átszer­vezésével is együtt jár.” ^[20]

Azt hiszem, e projektumokhoz nem kell kommentár; nagy sze­rencséje a magyar katolikus egyháznak, hogy a hivatásrendek lé­tesítésére vonatkozó tervek csupán ter­vek maradtak. (Azt is meg kell jegyeznünk e helyütt, hogy az eszmei relációk meg­is­me­résé­re vonatkozó tájékozódáson túl, a katolikus sajtó elhatárolódott a korpo­rá­ció­kat preferáló fasiszta rendszerek egyre nyilvánvalób­bá váló ember­telen­ségétől.) Eh­hez indítékot nyújthatott XI. Pius pápa 1937. március 14-én kibocsátott Mit bren­nender Sorge kezde­tű enciklikája is.

Mindenestere teljes mértékben helytállónak vélhetjük Vásár­helyi Miklósnak a Korunk szava munkásságát elemző kitűnő ta­nulmánya megállapításait a teoretikus Mihelics Vidnek a Rerum novarum gondolatait taglaló, ide vonat­kozó munkájáról. ^[21] Vásár­helyi szerint, miután Mihelics Vid belátta, hogy az anyagi javak élvezői önmaguktól nem fognak a szociális kérdés gyökeres meg­oldására töre­kedni, gondolkodása oly fordulatot vett, „amely ké­sőbb, a megvalósulás folya­ma­tában nemegyszer súlyosan komp­romittálta a katolikus társadalomszemlélet egyes irányait”. Ez el­mélet szerint ugyanis „a szociális igazság megvalósításának fel­adata a keresz­tény államhatalom kötelessége. A katolikus etatizmus, a hatalmat a kereszt jegyé­ben gyakorló állam, az osztály­harcot parancs­szerűen meg­szűntető törvény­könyv, a tár­sa­dalmi ellentéte­ket, a pluralista társadalmi mechanizmust a rendiség korlátai közé kény­szerítő hierarchikus struktúra szükségszerűen és elkerülhe­tetlenül vezet a tekin­tély­uralom valamely formájához, amint azt Salazar és Dolfuss példái a gyakorlatban bizonyítják.” ^[22]

A harmincas évek történései bizonyos vonatkozásban a mába érnek. ^[23] Tanulságos lenne, ha mégoly futólag is, pillantást vetnünk jelenkorunkra, Közép-Európára. A latin-amerikai térségre, az egy­házi szociális tanítások érvényesülésére mai világunkban. Isme­retes, hogy XXIII. János (1958-1963), majd az őt követő VI. Pál pápa (1963-1978) Octogésima adveniens kezdetű enciklikájában (1971) ^[24] és a II. Vatikáni zsinat (1962-1965) ^[25] új hangsúlyokat helyeztek a dotente jegyében az emberi társadalmi haladást szolgáló törekvésekre a megértés, a kompro­misszum jegyében. Az oly nagy­hatású Rerum novarum kibocsátásának szá­zadik évfordulóján jelent meg a jelen­legi Szentatya, II. János Pál Centesimus annus kezdetű enciklikája, amely a megelőző szociális enciklikák nyomvonalán haladva néz szembe az időközben bekövetkezett történelmi események tük­rében a világ, a társadalom régi-új égető problémáival. ^[26] Ugyanő az Átlépni a remény küszöbén ^[27] című, filozófiai elmélkedéseket tar­talmazó könyvében, s a Tertio Millenario adveniente című aposto­li levelében ^[28] megállapítja a tényt, hogy – úgymond – „jelen civi­lizációnk elveszítette az érzékenységét a végső dolgok iránt”. A pápa változatlanul elítéli „az önző tőkés ideológiát”, az individu­alizmus túlhajtásait, a faji diszkriminációt, sőt a La Stampa-beli interjújában a marxizmusban is elismeri az igazság magvait. Az apostoli levél kimondja: „Az új évezred küszöbén a keresz­tények­nek alázatosan fel kell tenniök a kérdést az Úr színe előtt: meny­nyiben felelősek ők is korunk bajaiért”. Egyúttal a Veritas Splendor (1995) című mű­vé­ben kinyilvánítja az evangelizáció szükséges­ségét. „A nagy keresztényellenes rend­szerek – előbb a nácizmus, majd a kommunizmus – összeomlása Európában sürgető feladat­tá teszi, hogy az európai férfiaknak és nőknek újra fölkínáljuk az evangélium szabadító üzenetét.” ^[29]

Vélhető: az egyház szociális tanításai semmit sem veszítettek aktualitásukból, mivel az őket kiváltó okok sem szűntek meg. A „gonosz birodalmának” össze­omlá­sával a „nemzetközi finánctő­ke” nem vált emberszabásúbbá; a nyomorúság, a kiszol­gálta­tott­ság és elnyomás – ez mind az enciklikák nagy témája – nem csök­kent, hanem még növekedett, új térségekre terjedt ki. A bolsevizmus mint állam­rezon ön­fel­számo­lá­sával párhuzamosan minden téren és szerte a világban súlyos vereség érte a munkás­mozgal­mat is (hangsúlyoznunk kell, hogy a kettő nem ugyanaz) pozíci­ói, a tőkével szembeni – II. János Pál pápa által is korlátozott mér­tékben jogosnak el­is­mert – osztályharcában nagymértékben el­veszítette ellenálló, önvédő erejét, amit szinte automatikusan kö­vet világszerte a finánctőkének a dolgozó emberek szociális jogait vissza­szorítani, korlátozni törekvő igyekezete. Ezt érzékelvén kell emlé­keze­tünkbe idézni Agostino Casaroli bíboros egy nyilatko­zatát: „A kommunizmusnak – úgymond – kétségtelenül alapve­tő hibái voltak, ám mégis magában hordozta a szoli­daritás és az igazságosság értékeit. Sajnos mindezt egy szélsőséges utópiába ágyazva. Ennek ellenére mégiscsak olyan értékek vesztek el, me­lyeket aligha lehet újjá­teremteni”. ^[30]

A XI. Pius pápa által néven nevezett „nemzetközi finánctő­ke” eufórikus győzelme során elveszítette legitim és természetes kontrahensét, a munkás­mozgalmat. Kérdés marad: ésszerű volt-e ez a csere, valóságos volt-e ez a „totális” győzelem, képes lesz-e a polgári társadalom megbirkózni az ezredvég globális kihívá­saival az egyházi enciklikák megszólítottja, a munkásosztály tevékeny közreműködése, a vele való dialógus nélkül? A Rerum novarum és a Quadragesimo anno is súlyos veszélyeket vizionált a munkásosz­tály, a dolgozó emberek szociális problé­mái megoldásának elma­radása esetére. Az igazságnak – úgy lehet – senki sincs kizáróla­gos birtokában, a civilizált világ fönnmaradása ezért csak a kon­szenzus, a kompromisszumok útján s nem utolsósorban az egyház szociális tanításaiban ajánlott elvek megvalósításával biztosítható. Erre utal a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996. augusztus 20-án kibocsátott Igazságosabb és testvériesebb világot kezdetű körlevele is. ^[31]

JEGYZETEK

^[1] Előadás a IV. Hungarológiai kongresszuson, Róma, 1996. szept. 10. [vissza]

^[2] Az Új Testamentum. Courier International kiadása, Anglia. 1981. 225. [vissza]

^[3] U. ott. 245. [vissza]

^[4] Uo. 6. [vissza]

^[5] Uo. 126-127. Apostolok cselekedetei; 5,1-10. [vissza]

^[6] Acta Sanctae Sedis, XXIII (1890-91) és Leonis XIII. Pontificis Maximi Acta. Vol. XI., Akademische Druck- und Verlagsanstalt, Graz, 1971.; Magya­rul: Az egyház társadalmi tanítása – Dokumentumok. Szerk.: Tomka Miklós és Goják János. Szent István Társulat, Bp., 1993. 27-56. [vissza]

^[7] Korunk Szava, 1932. április 1. 6. [vissza]

^[8] Acta Apostolicae Sedis XXIII (1930).; Magyarul: Az egyház társadalmi tanítá­sa…, I.m. 57-104. [vissza]

^[9] Nagy Csaba; A rosszul értelmezett szabadság című cikkében idézi. Népsza­badság, 1995. szept. 22. [vissza]

^[10] Az egyház általános történetét illetően 1.: A katolikus egyház története. Ecclesia K.,Bp., 1985.; Szorosan témánkhoz: Gergely Jenő: A keresztényszo­cializmus Magyarországon 1924-1944. Typovent K., Bp., 1993.; A harmincas évek második felének történéseihez 1.: Rónay László: A magyar katolikus egyház története 1939-ben. Új Ember K., Bp., 1995. Ezúton fejezem ki köszö­netemet Rónay Lászlónak, aki a téma kidolgozásához a forrásokat il­letően több értékes útbaigazítást adott. A hazai katolikus közszellemiség­hez l. még: Horváth Sándor emlékkönyv. Bp., 1985. [vissza]

^[11] Korunk Szava, 1932, l.sz. 7. (Belső vezércikk.) [vissza]

^[12] Uo. 1932. jan. 15. 2. [vissza]

^[13] Csávossy Elemér; Kapitalizmus, szocializmus, katolicizmus. Uo. 1932. márc. 15., ápr. 2., ápr. 15. [vissza]

^[14] Uo. 1932. márc. 15., 5-6. [vissza]

^[15] Uo. [vissza]

^[16] Aradi Zsolt: A keresztény munkásmozgalom csődje. Uo. 1932. febr. 15., 5-6. [vissza]

^[17] Gróf Széchenyi György: A kapitalizmust védi-e az enciklika? Uo. 1933. febr. 1. [vissza]

^[18] Kühár Flóris: A Katholikus Akció a Quadresimo anno-ban. Uo. 1933. nov. 15. 369-370. [vissza]

^[19] Hegyi Gyula: Keresztények és szocialisták a kapitalizmus bálján. Kritika, 1994 l. sz. 22-23. [vissza]

^[20] Gróf Széchenyi György: Elvesztette-e az egyház a társadalomra való befolyá­sát? Uo. 1932. ápr. 1. [vissza]

^[21] Mihelics Vid: A Rerum novarum jubileuma. Korunk Szava, 1931. jún. 1. 4. [vissza]

^[22] Vásárhelyi Miklós: A Korunk Szava. Vigilia, 1986. 6. sz. 437-447 (440). [vissza]

^[23] Pomogáts Béla: A keresztény közéletiség hagyományai. Magyar Hírlap, 1996. febr. 20. [vissza]

^[24] VI. Pál: Octogésima adveniens… In.: Az egyház társadalmi tanítása… l. m. 315-348. [vissza]

^[25] A 11. Vatikáni zsinat tanítása. Szent István Társulat, Bp., 1975. [vissza]

^[26] II. János Pál: Centcsimus annus… ln.: Osservatore romano, 1991. máj. 12. Ma­gyarul in: Az egyház társadalmi tanítása… 531 ff. [vissza]

^[27] Joseph Laux Kiadó, 1994. [vissza]

^[28] A Szent István Társulat kiadása, 1995. [vissza]

^[29] Magyarul részletek Magyar Hírlap, 1995. jan. 28. [vissza]

^[30] Idézi: Nagy Csaba: Casaroli bíboros titkos küldetése. Népszabadság, 1996. jan. 27. 23. [vissza]

^[31] A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóaka­ratéi emberhez a magyar társadalomról. Kiadta a MKPK Tömeg­kommu­niká­ciós Irodája. Bp., 1996. 71. [vissza]

Zelk Zoltán lírája a felszabadulás után

Harmincnyolc évvel a háta mögött és két évtizedes költői termés­sel a tarsolyában lépte át Zelk Zoltán a felszabadulás határmezs­gyéjét. Kétszeres értelemben is for­du­lót jelentett ez pályáján. Ifjú­korában inaskodott, aztán alkalmi munkákon tengődött, az időn­kénti letartóztatás, kitoloncolás, majd a háború alatti két év mun­kaszolgálat s végül a hónapokig tartó illegális bujkálás után az első szovjet katonában (akit könnyes szemmel ölelt át) élete megmentőjét, a szó szoros értelmében felszabadítóját üdvö­zöl­hette. De nem kisebb lehetőséget nyitott meg költészete számára az új világ. Mindjárt 1945-ben megjelent addigi négy kötetének és újabb ver­seinek foglalataként a Teremtés tanúja, s a harmincas években sa­ját költségén kiadott vékony füzet­kékből való bő válogatással je­lezhette: a sorsforduló előtti tisztelgésnél joggal vállal­hatja egész költői múltját, mely törések nélkül igyekezett egy tisztultabb jövő és a művészi kiteljesedés felé.

Zelk a húszas évek közepén indult Kassák későaktivista lap­jaiban (365, Dokumentum). Ezek a versek, amelyekből később Első szavak címmel nyújtott át egy csokorra valót, még nem árulják el igazi költői természetét. Szecessziós dekorativitás éppúgy jellem­zi őket, mint a konstruktivista képépítkezés; fénylő színes síkok és ezüst sugarak villódzása, mértanian kicirkalmazott panteizmus, a világegész boldogan lélegző egysége, amelyet csak néha tör át a félelmek és zuhanások szürrealista víziója. Mindez a hú­szas évek közepén még felszívható közkincs volt, de irányt alig mutatott. „Egyedül vagyok / lomha mozdulatok nyújtóznak belő­lem” – vallja egy versében. A mindvégig magánytól kínzott ember a mindig sóváran vágyott közösséget a szatmári Gubaszin mun­kásotthon után, egy bécsi találkozás folyta­tása­képpen Pesten ta­lálta meg, Kassák kemény fegyelmű iskolájában. (Egy ideig tagja volt az első MSZMP-nek, a Vági-pártnak is).

A Munka-kör nem sokáig nyújtott otthont számára, mivel – Vas István emlé­kezé­seinek tanúsága szerint – az érzelmek lázadásá­nak jogán tagjai közül többen elhagyták mesterüket. Hallatlan me­részséggel népdalokat kezdett írni Zelk, rímeket alkal­mazott; bú­csút intett a szabadon áradó versnek, és a kötött formák fegyelmét öltötte magára. Kiválásuk és fellépésük indította el a „harmadik nemzedék” néven ismert, lazán együvé tartozó szabadcsapatot, amelynek más kötelezettséget írt elő szük­ség és lehetőség, mint az előtte járóknak. Az évek futása távolabbra tolta tőlük az élet viszonylataiba való közvetlenebb beavatkozásnak azokat a lehe­tőségeit, amelyek a második nemzedéknek még – közvetve-közvetlenül – inkább rendelkezésére állottak. De nemcsak a konkrét munkásmozgalmi kapcsolatok többé-kevésbé átmeneti jellegéről volt szó (ebben különböző mértékben egyaránt részes volt a né­hány évvel idősebb József Attila, de Radnóti Miklós, Vas István, Forgács Antal és Zelk is), hanem a nagyon eltérő módon kirajzo­lódó költői világkép módosulásáról is, amely azt sugallta, hogy a nemzedék a való világgal való elszámolásban nem ugyan hát­rafelé, hanem – szinte schilleri értelemben – feljebb lépett, de csak viszonylagos mértékben egyúttal távolabbra.

Zelk, noha a munkásmozgalom indította útnak, szelíd és bána­tos szavú költő volt; szimbólumokba és a sejtés páráiba öltöztetett osztályharcos indulatai törtek fel. A helyrehozhatatlannak vélt ve­reséget érzékelte, és a megtisztultság, a nemes bukolika irányába törekedett költőisége, amely többeknél, így József Attilánál és Rad­nóti Miklósnál vert visszhangot. Verseinek fátyolozottsága ked­venc prózaírójára, Krúdyra, zeneisége Tóth Árpádra emlékeztet; „bús, csendes, gyönge, gyöngéd, szelíd, szegény, simogató” jelző­iből dús csokrot lehetne kötni. A romantikusok késői leszárma­zottjának látszik, a megtagadott expresszionistáktól a jóság eszmé­nyét örökölte, s ki tudja, honnan hozta a nyugtalanul vibráló mo­dern korba a naiv termé­sze­tes­séget, az önfeledt dalolás képessé­gét, amellyel csillagot tűz a pisztrángok orrára, és megsimogatja a fűszálakat. Illyés szerint „versei meghatnak, de nem elégítenek ki”, Fenyő Miksa arról írt, hogy „tónusuk van ezeknek a versek­nek… csak éppen átütő erejük nincs”, Vas István pedig úgy talál­ta, hogy a „négy és feles, négyes és hármas jambus meglehetősen halk és szürke változásainál” egyezőbb formát e költői termé­szet­hez nem is találhatott volna Zelk, akinél azonban a „kopott jambusok…egész saját­ságos dallamot adnak”, s akinek verselése, ríme­lése – úgymond –„néha hanyag, szabálytalan, sokszor egyenesen rossz”, noha siet hozzátenni: „…mégis közvetlenül árad belőle a zeneiség”. Majd később még kiegészíti e véleményt: „Szabálytalan verslábakkal írt, de biztos dallamérzékkel”. S ha kortársai több­ségének inkább poéta doctusként meg kellett is küzdenie a kor­szerűnek akart versért, Zelk Zoltán, az „istenáldotta tehetségű” költő mit sem törődött mértékkel és verslábakkal, termé­szetesen áradtak ezek szabályos-szabálytalan zengésükkel a lélek mélyé­ről. Németh László a Tanú-ban (1933) szintén a zeneiséget méltá­nyolta Zelkben, mondván: „Zelk szétfolyóbb arc, de elégikus len­dülete néhol tiszta sorokban húz fel…[versei] …a szív mellől szól­nak, szűk skálájú s tiszta zenéjű költőt ígérnek”.

Zelk költői rangja egyre és egyenletesebben emelkedett a har­mincas években. A Csuklódon kibuggyan a vér (1930) című kötetét Radnóti Miklós szinte kama­szos rajongással köszönti a Kortárs-ban. Valószínűleg a rokon lelkületet érezte meg a valamivel idő­sebb pályatársban, még akkor is, ha saját radikalizálódó gondo­latvilágához képest (Zelket is proletár­költőként üdvözölte) a „sá­padt versből” inkább a „fáradt kiáltást” hallotta ki a meleg, óvó közösség után. Rokonszenves lehetett számára a stilizált táj, ahol „meztelen, csorba dombokon…sziszegve jár a szél”, ahol a pásztor „nyájat legeltet”, s mint saját vidékein is, éppúgy Zelknél „néma nyáj halad”. (Feltűnő, mily sok kép és fogalmi eszköz bukkant fel már ekkor Zelknél, amely később beépült és szervesült nem egy jelentékeny költői világképbe). Zelk lankáit József Attilánál majd hullafoltok éktelenítik, a „hulló vakolat” s a penészes testű tégla­csontok nagy proletár­versek építőkövei lesznek; a csorgó alkony a fájdalom jegyében bukkant fel később Radnóti jajszavai közt, s a fényszavak a födetlen arcon egészen Benjámin kései lírájáig su­gároztak. A mozgalom nehéz és közelharcoktól sem ment évei­ben etikai igényességének is olyan összefoglalására bukkanunk, amely még terminológiájában is a legjobbakkal közös:

Ne higgy annak, ki eltakarja arcát,
ki lopva sugdos setét szavakat –
csak nyílt szemekbe tekintsél, bátor légy és tiszta
s ne szégyellj játszadozni.

                                                  (Fiatal munkáshoz)

Mindez annyit jelent csupán, hogy ekkori költészete pasztellszí­neivel is magá­ban hordozta a készséget arra, hogy azonosuljon egy nagy áramlással, amely a magyar líra jövendő fejezetei felé tart.

A Kifosztott táj (1936) és A lélek panaszaiból (1942) című köte­tei­ben összefoglalt versek olyan költőt mutattak, aki szívesen elme­reng a hétköznapi lét csodáin, aki – láthatóan – szíve szerint köl­tészetté emelné a teljes emberi és termé­szeti világot, elpepecsel­ne színeivel, illatával és főleg derűs harmóniájával; de aki szen­ved is egyúttal a harmónia észlelt töredezettségétől, melynek okai után – legalábbis a költészetben – nem kutat. Visszafogottságát már a korabeli nemzedéki kritika is szóvá tette. Vas István a Ki­fosztott táj-ról írt Nyugat-beli írásában úgy találta, hogy „a költé­szet nagyra­törése hiányzik belőle”. Antológiába kívánkozó sorai egy helyzet és egy lélek állapotát rögzítik:

Petróleumszag és kávésbögre,
zsíros papír és tört kenyér –
s egy ember, aki ül csendben
s nem vár és nem remél.

                    (Nincs vigasz itt)

A „nem vár és nem remél” József Attilánál már a konfliktusok­ban megtépett párt­munkás jelszava, Zelk azonban még innen volt a vereségeken, számára a kikezd­hetetlen világ­egész sugallta a bé­nító igét, „Nem várunk semmit… és mint a polip, /vezér csápjával befon a szegénység…sehova sem megyünk és sohasem érünk se­hova sem…” – panaszolja a Szegénység-ben, „…céltalanul csak fe­küdjünk, / amíg az értelem elzsibbad / és alászáll sorsunk, mint a pára” tanácsolja a Három nap című poémájában.

Az „istenáldotta költő” nagy erénye volt a valóság közvetlenül megmutatkozó arcával való meghitt ismeretség; ennek sok rész­letét jól látta, kiemelve össze­függé­seikből és felmutatva őket, élni és ragyogni kezdett minden fűszál és minden katica­bogár. Ked­venc szava, a „tipegés” illett élőlényei mozdulataira, de semmikép­pen sem valami­féle dinamizmus, netán száguldás a távlatok felé.

S ha megérintette is időnként a való világ oly gazdag külsősé­gei mögött működő törvényszerűség, amely az okok, és összefüg­gések felől tájékoztatott volna, ezeket – úgy érezvén: nem tartoz­nak rá – egy igazán élőbb valósággal megteremtett szövet­ségi vi­szony megnyugtató magabiztosságával hárította el:

…melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…

Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
az omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán…

                                                  (Bíztató)

A jogos pályatársi elismerést ez években – nem a hozott új érté­kekkel vívta ki, hanem a természetes, meleg érzelmességgel, életes ízeivel; mindez egyéniségét, költé­szetét belülről áradóan jel­lemezte. S noha reá is vonatkoztak Halász Gábornak a nem­zedé­ket oly súlyosan érintő tanulmánya (A líra ellenforradalma) ítéletei, kétség­telen, hogy a kor nyomása alatt meghajló generáció tagjai közül Radnóti és Vas mellett Zelk állt a legközelebb ekkor a szel­lemi baloldal gondolatvilágához, noha példa­képe nem a „vasba öltözött” líra volt, hanem a Nyugat költészeti eszménye. „Érzelmi szocializmusa” a külvárosok, a telepi szegénynép mindennapja­inak bizal­ma­sává avatta, a Villamoson, a Szilveszter a Fóti úton, az Este a kútban című életképek mutatnak rá elbeszélő költészete táp­láló televényére, amelyben helyenként tragédiák lappanganak. Sőtér István találóan írta róla a Négy nemzedék (1948) című tanul­mányában: „Zelk számára a végsőkig humanizált közösségi kap­csolatok melege válik valósággá”, majd egy újabb írásában: „Szo­cializ­musához valójában a szeretet vezeti – ez a szeretet azonban nem csupán az emberek, hanem az állatok, növények, a kőzetek társadalmaira is kiterjed…a végtelen világgal érzett testvérisé­ge az, melyből oly bőven telik magára a szocializmusra”. A fény­telenségben fuldokló dalos költőre oly hosszasan borult rá a re­ménytelenség takarója, hogy teljesen érthető az a szomorú vágy, amellyel a szabadulás után sóvár­gott:

Vártam harmincöt éven át,
Hogy jő az angyal és kivált
E kínteli pokolból:
Aztán minden egyszerű,
Lábam előtt kövér derű
Hever majd és dorombol

                              (Vártam)

Zelk bizalmas hite nem szubjektív adottság volt csupán. Bár­milyen messzire távolodott is e kor a Lékai Jánosok és a Lengyel Józsefek negyedszázad előtti nyel­veze­tétől, lehetetlen fel nem is­merni látásmódjában a messianizmusra hajló és a végleges világmegváltásra kész elődök naiv és tiszta hitét abban, hogy a Forra­dalom újjászüli majd az Embert, lemossa róla a primitív önzés bű­nét, megtisztítja a világot a farkaserkölcsöktől, és elhozza a Jóság és Derű országát a földre. A konfliktusok egy csapásra történő meg­oldását vallotta 1919-ben Balázs Béla, és hirdette meg a har­min­cas években is, Zelk kibontakozása idején a baloldali művelődéspo­litika. Sem költé­szetéből, sem prózai írásaiból nem következtet­hető ki, hogy Zelket elérték volna egy tágasabb világ híradásai., amelyek éles konfliktusokról tudósíthattak volna, álom és való el­téréseiről, a messianizmus tünékeny természetéről, s egy új realizmusról, amelynek alapelveit ekkoriban igyekezett kidolgozni Lukács György, belül tartván az elmélet kontúrjain mindazt, ami van, s kívül azt, amineklennie kellene. Zelk egy közelibb, beláthatóbb horizontú világban élt, a „hétköznapi lét” övezeteiben. De ez a lét teljes volt számára, átláthatóak dimenziói, és bemérhetőek emberi viszonylatai. Elég csak a Tegnap (1966) című emlékezéskö­tete írá­saira, egy tervezett, de soha el nem készült önéletírás épí­tőelemeire gondolnunk, hogy lássuk: a nélkülözés és megalázta­tások fájó benyomásait rendre elsimították egy egészséges lélek derűs optimizmusának gesztusai: az önfeledt megmerülés a ká­véházi közösség dohányfüstös légkörében, a pályatársak közel­ségében, egy humanizáltnak tudott létszelet napi kis örömeiben.

Zelknek ily módon semmi oka sem volt, hogy ne mindennek a kiteljesedését higgye 1945-ben. Első verse a szabadságról szólt, s az azonos című lapban jelent meg, amelynek kulturális rovatve­zetője lett. Bóka László találóan jegyezte meg a Kagylóban tenger (1947) című kötete kapcsán: Zelk azzal vált ki a kortársai közül, hogy fenntartás nélkül át tudott lépni az új korszakba, nem behó­dolt annak, hanem otthon lelte magát benne. A Szabadság, az Egy vörös katona sírjánál, a táncos kedvű Tavaszi vers és a Zuglói reggel, és megannyi más költeménye az új kezdeteknek, üdék és hamva­sak ma is; Illyés Gyula, Benjámin László köszöntői mellett mara­dandó emlékei a felszabadító történelmi pillanatnak. Zelk a to­vábbiakban, a küzdelmes hétköznapok idején sem húzódott ma­gába, nem került a benjámini „három kétely kapujába”; elegen­dő okot látott arra, hogy tudatosan pártos költő legyen. A hűség és hála éneke (1949), A pártos éneke (1950) és A nép szívében (1952) című kötetei tanúskodnak e szándék valóra váltásának eredményeiről.

Zelk nem váratlanul lett pártos költő. Ha megfigyeljük a negy­venes évek elején keletkezett Éjszaka írom című költeményének ké­peit, nemcsak azt állapít­hatjuk meg, hogy a vers a József Attila-i Hazám-ra visszhangzik, hanem költő és nép sajátos viszonyát is érzékeljük bennük. A magyar líra évszázados hagyo­mányába il­leszkedik (legalábbis Petőfitől kezdve) a Nép megszólítása, a köl­tői szerep­tudat oly felnövesztése, amelynél legitimmé válik a szin­te prófétai pozíció. Ha ezt kérdi a versíró:

Van-e hazád, költő, tiéd e nép?
Fölé hajolva hallgattad szívét?
S fölismerted-e ujjongva, szívében
Önnön-szívednek gyermek énekét? –

akkor nemcsak az azonosulás közlése válik fontossá, hanem ki­cseng a sorokból a retorikus hangvétel is, a háromszor megismé­telt szív-motívum elhasz­nált­sága, de mégis inkább a gyermeki-ér­zelmi szinten rögzített kapcsolatteremtés banális igénytelensége. „Mintha visszfényként tó tükrén lebegne / oly szelíd, sejtelmes a világ” – fejeződik be a költő és a hon találkozását leíró költemény egy elboruló korban, amikor a nemzet és költőinek sorsa tragédi­ák örvényébe készül zuhanni.

A gyermek mivolt mint a nép és egyúttal a költő pozíciójának metaforája aggasztó következményekhez azonban majd csak ak­kor vezet, amikor A hűség és hála éneke című költeményben – úgy­mond – „világteremtő századunk sugárzó címere” felé „fordul és nevét kiáltja a gyermekarcú nép”. Itt a személyiség és a nép­töme­gek szerepének marxista (noha költői) értelmezésével szemben a néptömeg és az azt alkotó szuverén egyedek degradálása történik, és akkori vezetőinek kultikus-idealizált és művészileg hiteltelen rajzolata jelenik meg. A való világ csodáin rend­sze­resen ámuló, a részletek szépségével oly beszédes viszonyban álló költő hirtelen olyan – ritka levegőjű – magaslatra lép, ahonnan mintha autenti­kus termé­sze­tes­séggel kezdhetné szózatát: „Most, hogy szembe­nézek veled, Emberiség!” A nép szívében című költeményében pe­dig ronthatatlan falak, várak emelkednek a Bizalom jegyében, újra csak a költő szívében, aki ekkor még nem érzé­kel­hette, hogy mi­lyen meredélyre, milyen bizonytalan ösvényre kapasz­kodott, ki­lépve meghitt tájaiból.

Ezek a költemények kihullottak a későbbi gyűjteményes köte­tekből, de indokoltan maradhatott bent A pártos éneke, amelyből szinte teljesen hiányzik a deklaráció, amelynek muzsikáló dallama oly természetességgel ringatja felidé­zett látványait, kíséri szemlé­lődését, amely befogja a csillagok és folyók futását, az egész termé­szeti világot, mindent, ami él és a napfény felé törekszik. A koz­mikus térsé­gekből ereszkedik le a költő a föld tereire, a bányákba és a kovácsműhelyekbe, az üvegfúvókhoz, a sikongó fűrészgépek mellé, a dolgozó emberekhez, az ő pártjukon áll, és „pártján, ha kell, a pártnak… s nem meglepő, hogy ezekben a valós és em­beri dimenziókban mozogva még a részletekből az általánosítás felé szárnyaló költői szó is nyomban hitelessé válik:

Pártján annak, ki készül,
hogy a napot letépje,
hogy ragyogni föléjük
tűzze egy tiszta égre!

. . . . . . . .

Légy pártos, költő, pártján
csak nekik! a szegénynek!
Sorsuk kormos, de attól
lesz fényes majd az ének!

„Akit pártköltőnek mondanak, ha igazán költő, egyetlen meg­kötöttséget ismer: a gyökérét” – írta Zelk 1947-ben, s e helyes fel­ismerést költészetté váltó néhány versét mindvégig joggal vállal­hatta. A kezdetek hiteltelenül „pártos” költeményeit azonban ki­rostálta, noha később, még 1966-ban is így nyilatkozott: „Költé­szetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte…a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.”

Mi volt hát mégis a romlandó anyag, amely elbontotta e korszak termésének egy részét? Zelk saját naivitására gyanakszik, amely a közeleső megoldásokhoz, a szépnek látszó illúziókhoz vezet­te. A mai olvasónak mindenekelőtt az tűnik fel, hogy a korai köl­tészethez képest az új szakaszban rohamosan csökken a játékos­ság, a zeneiség, kiszikkad az érzelmes töltés, megsokasodnak a pongyola, prózai fogal­mazások, egész sorok, képek csak töltelé­kül szolgálnak, egyszóval fellazul a vers szövete. Amellett fogal­mi vázat igyekszik szerkeszteni, ezzel ellensúlyozná az érezhe­tő szétesést, olyan építőanyaggal dolgozik tehát, amely sohasem volt erőssége. Nem az ihlet működik a költeményben, hanem a tisztes emberi szándék, s ez – úgy látszik – nem elegendő ahhoz, hogy a vers felszárnyaljon. A hűség és hála éneke (1949), A pártos éneke (1950) és A nép szívében (1952) című kötetei tanúskodnak e szándék valóra váltásának eredményeiről.

Zelk nem váratlanul lett pártos költő. Ha megfigyeljük a negy­venes évek elején keletkezett Éjszaka írom című költeményének ké­peit, nemcsak azt állapít­hatjuk meg, hogy a vers a József Attila-i Hazám-ra visszhangzik, hanem költő és nép sajátos viszonyát is érzékeljük bennük. A magyar líra évszázados hagyo­mányába il­leszkedik (legalábbis Petőfitől kezdve) a Nép megszólítása, a köl­tői szerep­tudat oly felnövesztése, amelynél legitimmé válik a szin­te prófétai pozíció. Ha ezt kérdi a versíró:

Van-e hazád, költő, tiéd e nép?
Fölé hajolva hallgattad szívét?
S fölismerted-e ujjongva, szívében
Önnön-szívednek gyermek énekét? –

akkor nemcsak az azonosulás közlése válik fontossá, hanem ki­cseng a sorokból a retorikus hangvétel is, a háromszor megismé­telt szív-motívum elhasz­nált­sága, de mégis inkább a gyermeki-ér­zelmi szinten rögzített kapcsolatteremtés banális igénytelensége. „Mintha visszfényként tó tükrén lebegne / oly szelíd, sejtelmes a világ” – fejeződik be a költő és a hon találkozását leíró költemény egy elboruló korban, amikor a nemzet és költőinek sorsa tragédi­ák örvényébe készül zuhanni.

A gyermek mivolt mint a nép és egyúttal a költő pozíciójának metaforája aggasztó következményekhez azonban majd csak ak­kor vezet, amikor A hűség és hála éneke című költeményben – úgy­mond – „világteremtő századunk sugárzó címere” felé „fordul és nevét kiáltja a gyermekarcú nép”. Itt a személyiség és a nép­töme­gek szerepének marxista (noha költői) értelmezésével szemben a néptömeg és az azt alkotó szuverén egyedek degradálása történik, és akkori vezetőinek kultikus-idealizált és művészileg hiteltelen rajzolata jelenik meg. A való világ csodáin rend­sze­resen ámuló, a részletek szépségével oly beszédes viszonyban álló költő hirtelen olyan – ritka levegőjű – magaslatra lép, ahonnan mintha autenti­kus termé­sze­tes­séggel kezdhetné szózatát: „Most, hogy szembe­nézek veled, Emberiség!” A nép szívében című költeményében pe­dig ronthatatlan falak, várak emelkednek a Bizalom jegyében, újra csak a költő szívében, aki ekkor még nem érzé­kel­hette, hogy mi­lyen meredélyre, milyen bizonytalan ösvényre kapasz­kodott, ki­lépve meghitt tájaiból.

Ezek a költemények kihullottak a későbbi gyűjteményes köte­tekből, de indokoltan maradhatott bent A pártos éneke, amelyből szinte teljesen hiányzik a deklaráció, amelynek muzsikáló dallama oly természetességgel ringatja felidé­zett látványait, kíséri szemlé­lődését, amely befogja a csillagok és folyók futását, az egész termé­szeti világot, mindent, ami él és a napfény felé törekszik. A koz­mikus térsé­gekből ereszkedik le a költő a föld tereire, a bányákba és a kovácsműhelyekbe, az üvegfúvókhoz, a sikongó fűrészgépek mellé, a dolgozó emberekhez, az ő pártjukon áll, és „pártján, ha kell, a pártnak… s nem meglepő, hogy ezekben a valós és em­beri dimenziókban mozogva még a részletekből az általánosítás felé szárnyaló költői szó is nyomban hitelessé válik:

Pártján annak, ki készül,
hogy a napot letépje,
hogy ragyogni föléjük
tűzze egy tiszta égre!

. . . . . . . .

Légy pártos, költő, pártján
csak nekik! a szegénynek!
Sorsuk kormos, de attól
lesz fényes majd az ének!

„Akit pártköltőnek mondanak, ha igazán költő, egyetlen meg­kötöttséget ismer: a gyökérét” – írta Zelk 1947-ben, s e helyes fel­ismerést költészetté váltó néhány versét mindvégig joggal vállal­hatta. A kezdetek hiteltelenül „pártos” költeményeit azonban ki­rostálta, noha később, még 1966-ban is így nyilatkozott: „Költé­szetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte…a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.”

Mi volt hát mégis a romlandó anyag, amely elbontotta e korszak termésének egy részét? Zelk saját naivitására gyanakszik, amely a közeleső megoldásokhoz, a szépnek látszó illúziókhoz vezet­te. A mai olvasónak mindenekelőtt az tűnik fel, hogy a korai köl­tészethez képest az új szakaszban rohamosan csökken a játékos­ság, a zeneiség, kiszikkad az érzelmes töltés, megsokasodnak a pongyola, prózai fogal­mazások, egész sorok, képek csak töltelé­kül szolgálnak, egyszóval fellazul a vers szövete. Amellett fogal­mi vázat igyekszik szerkeszteni, ezzel ellensúlyozná az érezhe­tő szétesést, olyan építőanyaggal dolgozik tehát, amely sohasem volt erőssége. Nem az ihlet működik a költeményben, hanem a tisztes emberi szándék, s ez – úgy látszik – nem elegendő ahhoz, hogy a vers felszárnyaljon. A hűség és hála éneke, A nép szívében nemcsak azért hullottak ki az idő rostáján, mert a késői kor távla­tossága lefoszlatta róluk a hamis burkot, az illúziókat és az üres pátoszt, hanem elsőssorban, mert a költői ihlet valódisága híján omlottak szét, nem voltak igazi versek. S ezt a hiányt nem pótol­hatta az akarás őszintesége.

Valamikor Zelk az érzelmek jogát védelmezve lázadt mestere, Kassák szikárnak érzett racionalizmusa ellen; most a törvények megalapozottsága után kutató intellek­tuális kétely, a valódi és az etikailag igazolható után nyomozó gondolat gyengeségei mi­att bukott el. Mintha nem is lett volna egykor kortársa Derkovits, úgy hadakozott 1948-ban a művészi absztrakció ellen, s midőn a realizmusra esküdött, gyakran megelégedett annak látszatával. Pedig érezte, hogy mélyebbre kellene hatolnia: „A hirtelen nekihevültség, az eltökélt szándék sehol sem olyan árulkodó, mint a versben” – írta 1949-ben költészetünk akkori állásáról.

Helyzetét a kritika is megnehezítette. „Nemzeti költő”-vé dekla­rálták, akinek teljesítménye előtt lábhoz tett fegyverrel kell tiszte­legnie a bírálatnak. „ A magyar líra vezető egyéniségévé vált” – ír­ták róla, s arra bíztatták”…adja át magát lénye termé­szetes hajla­mainak, feledkezzen rá az élet derűs, jóleső tényeire, éreztesse az élet napos oldalának ízeit”. Nehezen lehetne ma már kielemez­ni, miképpen sodorták, hogyan sodródott Zelk költői készségei­nek, lehetőségeinek perifériái felé, midőn azt hihette, azt hitették el vele, hogy felfelé tart.

A tétova meghökkenés első jelei már a Mint égő lelkiismeret (1954) című kötetben feltünedeznek, noha ezt még a hivatalos kritika és a második Kossuth-díj elismerése fogadta. Itt már feltűnt, hogy a korai, közéleti típusú versek közül többet kihagyott, hogy csök­ken a verstermés, s úgy látszik, a költő kerüli az aktuális problé­mákat. Ugyanakkor dicsérték gyermek­verseit, a Gyermekbánat-ot (1947), s a Mese a kiscsikóról-t (1954), s joggal. Zelk, aki a felszaba­dulás után újságíró lett (Szabadság, Népszava), majd az Athenaeum lektora, 1952-1956 közt az általa alapított Kisdobos-t szerkesztette. A játékosság iránti vonzalmát meséiben, gyermek­verseiben élte ki, s míg a „komoly,, verseket általában nehezen írta, a gyermek­versek, a mesejátékok mindig boldog odaadással, könnyedén szü­lettek tolla nyomán. A jóság és gonoszság küzdelmének színterei ezek a mesék és versek, az öröm és derű természetes otthonai Zelk Zoltán költészetében, amelynek sohasem voltak mellékes termé­kei (Válogatott gyűjteményük: Erdőben-berdőben, 1964).

A Mint égő lelkiismeret-et azonban nem a „kiscsikó” zárta le, ha­nem a Szárnyak, amely az ifjúmunkás-emlékekhez kiáltott segélyért:

Ha kétségbe, ha csalódásba,
úgy szálljak, soha zuhanásba,
soha hűtlenség mocsarába
e halálnál mélyebb halálba!

S a másik záró vers, az 1953. december 29-i dátummal ellátott Micsoda válasz! a szabadság első reggelének fogadalmát idézi fel, s riadtan kérdi: „…hol van az ének, mely szívig ér?” Mintha csak a réges-régi Töredék visszhangja verődne fel:”…már egyre halkabb s tépettebb az ének”.

Alig egy év múlva azok közé az írók közé került, akikről ezt ál­lapította meg egy határozat: „Elvesztették a szocializmus perspek­tíváját, megingott a munkásosztályba vetett bizalmuk, pesszimiz­mus és csüggedés vett erőt rajtuk, ami kifejezésre jut műveikben”. Amit Benjámin az Egyetlen élet-ben versbe fogalmazott, azt Zelk újságcikkben írta meg a maga mentségére: „nem adok fel semmit elveimből, abból a meggyőződésemből, ami ifjúkoromban a mun­kásmozgalomba vitt. Ma már tudom, hogy akkor adtam fel ezeket az elveket, ifjúkorom tiszta hitét, amikor el­hit­tem én is, hogy em­berség nélkül, moralitás nélkül … is lehet igaz ügyet szolgálni”.

A válság évei következnek most Zelk pályáján, három eszten­dő termése 1956-ben egy vékonyka kötet, az Alkonyi halászat. A prózaiság korszaka egyszerre véget ér, a vers keményebb veretű­vé válik, és megtelik zengéssel. Ez a zene bánatos dallamú, rezig­nált hangszereléséi. De nem oldódás az eredmény, hanem szerve­sebb, sűrűbb rétegek egymásra hajlása. Nem gyakorol látványos önbírálatot, nem is tud ítélkezni. Halálfélelem szorongatja. Az Éj­szakáim avarán beszédes bizonysága felkavart nyugtalanságának:

Mint az űzött szarvasok futása,
szól szívemnek rémült dobbanása,
éjszakáim avarán dübögnek
patái a halálfélelemnek.
Ég az erdő, lobognak az ágak,
napok, évek mind hamuvá válnak,
fut a szarvas, hurkot vet nyakába
százezer ág százezrnyi lángja.

Cigánybíztatóinak keserű, füstös dallamai egy Aranyig és Vörösmartyig vissza­nyúló hagyományt éltetve a megvert, becsapott naiv dalos alkonyi elvonulását kísérik. A „szomorúság boldogságá­nak” öncsalásába öltözik, s újra a vers élére száll, s szim­boli­kával töltekezik ifjúkori költészetének gyakran megénekelt jelképe, a „vi­gasszá érett szenvedés” égi rajzolata, a Hold, amelyen pár éve már átsuhant egy majd később kibomló látomás: a fehér sirály árnya.

Győzelmes csatákat kívánt az újrakezdőknek, de ő már nem megy velük, új várakat soha nem fog rakni. Költészetének magas­ra emelkedése mégsem a bánat jogán kikövetelt magányban ment végbe, hanem a tudat és lélek mélyeit felzaklató, megtorló való­sággal történt összeütközésből, midőn le kellett szállnia az elmosódott-harmonikus képet kínáló magasból.

Nem az idill volt az a környezet, amelyben készségei, igazi ké­pességei kibon­takoz­hattak és maradandó, megragadó költészet­té szervesülhettek, hanem a költőt körül­vevő küzdelmes élet. En­nek egyelőre csak felzaklató, sokszor fejvesztésre kész­tető moz­zanataival találkozott; megtagadta a politikát, memorandumot írt alá, és fellépett, nyilatkozott, és nemegyszer a tételes törvényekkel szemben cselekedett. A tragikus ősz után, 1957 elején börtönbe került, ahonnan 1958. október 15-én szabadult. Felesége, Irén, éle­tének jóban-rosszban több mint két évtizeden át volt társa, meg­halt időközben, személyes élete romokban hevert, erről a pontról kellett újra elindulnia.

A hétévi hallgatás után megjelent Tűzből mentett hegedű (1963) tanúsága szerint az újrakezdés nem volt látványos, s az Alkonyi halászat-hoz képest nincs is szó semmilyen fordulatról. Ellenke­zőleg: a különös alakzatú harmóniát, amely a versben feltalálha­tó, a magára találás egyensúlya tartja. Nem a „csendes ősz” nyu­galma ez, mint egykor remélte, hanem az emberi megrázkódtatá­sok mély meg­élé­sének eredménye; olyan időszak terméke, midőn a hangulati-érzelmi benyomások közvetlen visszadalolása helyett arra kényszerült, hogy mélyebbre hatoljon. Ez az elmélyedés nem a princípiumok tartományában történt, a Késői sorok októberről erőtlensége mutatja ezt. Zelknek nem sikerült Benjáminéhoz hason­ló viviszekcióval kikényszerítenie önmagában a feloldozást, eredendően passzív alkata visszatartotta ettől. A súlyosbodó gazdagodást az érzelmi mozzanatok érvényesebb felmutatásával érte el. Szerelmes verseit a halott feleségéhez, s különösen az újabb ma­gyar líra egyik legszebb alkotását, a Sirály-t, ezt a XV. századi zsol­tárokat idéző, tökéletes elégiát az tölti be, hogy eleve kilátástalanul-reménytelenül a süket és néma végzettel száll perbe, a soha haza nem találás, a feloldhatatlan magány szív­szorí­tóan őszinte emberi panaszával. A lamentáció hol elcsituló, hol felviharzó zo­kogásában elkeveredik a saját életút, s az együtt töltött évek emlé­ke, a jelen sivár egyedüllétének jeges szorítása. E zenei szervezett­ségű poéma monoton hullámverése, sírgöröngyök fokozódó, hul­ló dübörgése, a szárnycsapásként vissza-visszatérő vezér­szólam­mal (Vak szemgödör, Halott sirály) a megszokott melankólián túl­viharzó erejű vallomás, nem „boldog szomorúság” többé, hanem lesújtó és felemelő igaz emberi bánat, szemközt a halott kedvessel:

Halj meg, de karjaim között!
Hallgassam én is a rögök
deszkán dübörgő dobszavát –
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnyatlan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnya vesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

Igen, felemelő és megtisztító is e szívet tépő férfisírás, mert a metafizika áthág­hatatlan határain innen a tér még nyitott marad, talán új örömök és új szenvedések számára. Bejárhatók az ifjúság tájai, a miskolci és szatmárnémeti gyermekkor emlékei, Zugló, a rákospataki kertek; át lehet újra élni a dorosici alkony szörnyűsé­geit, be lehet kopogtatni a Kolumbusz utca 54/b-be, ahol soha sen­ki nem nyit többé ajtót, el lehet búcsúzni rég meghalt pályatársak­tól, s mindezt a személyiség élénk jelenlétével, s a megszokott jambikus hullámzást kontrasztosan átalakító trochaikus-daktilikus muzsikával, Csokonaira és Aranyra utaló dallamokkal, s nagyon ritkán némi szür­realisztikus fátyolozottságéi vízióval (Cigányok a fergetegben). Zelk oly gyakran feltűnő muzsikus cigányait Benjá­min László elpusztíthatatlan szegénylegényével tartják a rokon­ságot; a nyirettyű kíséretével felsíró megváltó dalba vetett biza­lom a hamu és pernye alól is felszálló szelíd vigaszt élteti, amely egyébként már csak másokat illet. A Tíízből mentett hegedű korsza­kának legjellegzetesebb sorait talán a Régi módi-ban olvashatjuk:

Virrasztó elődök! szívemnek verése
már csak régi tollak lassú percegése
régimódi versek ízével a számban
így élek, ha élek, rekkenő magányban,
tűző némaságban.

Így élek, ha élek, mert kitépett nyelvvel,
szívem emlékezés, torkom néma sebhely,
éveim a máglyán, lángok között várom,
szívem áldozati füstje még fölszálljon –
vigaszként lebegjen eljövendő tájon.

Ezt a vágyat közvetíti az 1964-ben megjelent életmű válogatás, a Zúzmara a rózsafán, ehhez a szándékhoz, a vigasz építményéhez gyűjtögeti össze az Élet és Irodalom-ban közzétett kedves-derűs em­lékeit prózai kötetében, a Tegnap-ban (1966), s lényegében ezt foly­tatja majd szépprózája értékes vonu­latá­ban, a Tükör hasábjain Go­lyóstollat címen közölt jegyzeteiben. Az ifjúkori emlé­kek­ből, a pá­lyatársak portréiból s kedves-szelíden zsörtölődő meditációkból álltak össze az Élet és Irodalom-ban megjelent Pénteki levél című ro­vat írásai egy újabb kötetté (Féktávolságon belül, 1973.)

Az újabb versek a romlás és építés folytatólagos küzdelmét mutatják, foglalatuk a Fölforrt az ég című kötet, 1967-ben. Késői, tört fényű ragyogásként egy fellángoló és hamvába hulló, inkább gyötrelmes, mintsem boldog szerelem zaklatja fel a dalok és elé­giák halkuló futamait (az előző kötetből a klasszikus veretű Ti­zennégy sor már erre utalt). E néhány kurta év verstermése a hat­vanas évek közepén szinte önálló fejezete mégis életművének, a Lásd, élni szeretnék, a Vers a lehetről és a nem lehetről, a Ha tegnap megölöm, s nem utolsó sorban a címadó Fölforrt az ég s egy sor to­vábbi költemény egy viszonylag rövid, de annál kíméletlenebb birkózás lenyomatai: egy új reményé, s egy – talán az eddigiek­hez képest is – még súlyosabb, mert helyrehozhatatlan vereségé. A költő ifjúsága a színtelen szegénységben telt el; abban a korban viszont, amely a volt nincsteleneké és megalázottaké lett, kudar­cok érték, s a megverettetés lett osztályrésze, mondhatni: közéle­ti tevékenysége és költészete válságból válságba zuhant, élete tár­sa elvesztésével személyes kisvilága is kongóan üres lett. S ekkor, mint a mesében, a Zelk által oly megejtően elmesélt tündértörté­netekben is, váratlanul, a novemberi ködből kilobbant elé piros sállal és sárga pulóverben az ifjúság, s hozzá lépett, hogy két, im­már örökre elvált világ gyötrelmes, rövid párbeszédében társa le­gyen. Időközben ugyanis észrevétlenül körülvette és hálójába ke­rítette a költőt egy addig rejtőzködő ellenfél, amely most egyre félelmetesebb lépésekkel szorította védekező állásba a tulajdon­képpen mindig derűs mosolyra kész embert: az öregedésnek be­cézett testi pusztulás fenyegető folyamata, s előreküldött követei, a betegség megannyi jele. Nem ugyan az egzisztencialista filozó­fia fogalmi készletével, de annál inkább lelkiállapotával és han­gulataival telített versekben zúg és zakatol most a kétségbeesés, elúsznak újra és újra a dalla­mok, növekszik a prózaiság aránya, sőt megjelennek, sokasodnak a prózaversek, kimért, hosszan ki­tartott lehajló ütemeikkel, kopogó zeneietlenségükkel. Görcsös futamok tűnnek fel, a dadogás a vers témájává válik, a „nem le­het” végérvényessége riasztó hideget lehel – úgy tetszik –, téveteg volt tehát a hiedelem, hogy a világ, az emberi közösség kis és nagy viszonylatai tartósan meleg otthonossággal beren­dezhetők; ha más nem, hát az emberi egyéniség fizikai pusztulása szétsza­kítja ezt a csalóka hiedelmet. Az öregedő férfi kegyetlen veresé­get szenvedett a sugárzó ifjúság előtt. A Fölforrt ég-korszak meg­rázó nagy „élménye” ily módon az öncsalás nélküli körültekin­tés kényszerű kötelme lett:

Megteremtette a világot,
aztán öngyilkos lett az isten,
ezért születünk árvaságra,
ezért taposnak be a földbe,
mint a füvet a csorda, az évek.
Nincs aki körmünkre koppintson,
kezünkből a kést kicsavarja,
ajkunkról a vért letörölje,
és lelkünkről a verejtéket.
Holnap meghalok, hát fennhangon
elmondom utolsó imámat,
fejem a lelakatolt égbe
és a földi kövekbe verve,
égből földig hajlongva mondom,
hogy Nincsen, nincsen, nincsen
és nincs és nincs és nincs és nincsen.
Amen!

                                                  (Nincs)

A bekerítő, növekvő számú évtizedek árnyéka rávetül a színesebb-derűsebb oldalakra is, a népdalok üdeségével fel-felvillanó részletekre. A kötet egésze tematikai változatosságában is a töre­dezettséget jelzi, a széttartó vonalak futását mutatja meg. A ver­sekben elúszó-visszatérő, halkuló-felerősödő dallamok bujkálnak, elárulják a költői alkotó módszer tulajdonságát, amelyről így nyi­latkozott Zelk: „Verseim majdnem mindig szövegtelen hangulat­ból, néma lelkiállapotból születnek. Hogy mikor és hogyan érik bennem a mondanivaló, azt nem tudom. Legfeljebb utólag re­konstru­álhatom. Mikor a verset érezni kezdem, lassan kialakul a szöveg. Egy szó vagy egy verssor.” A külvilággal szemben védte­len, fegyvertelen, a szó régi értelmében igazi lírai költő vallomá­sa ez, akinek a való világ, az élet élményi impressziókban, han­gokban, színekben, érzelmekben gyülekezik a tolla hegyére. „Fel­nőtt voltam, s fel­nőttek közt gyermekszívvel éltem” – írta még A bánat jogáért című versében, amikor „vétke” után kutatott, s – úgy tetszik – itt pontosan érzékelte, miért is sebződött fel az önfeledt dalolásra predesztinált alkat egy zordabb lét meg­kerül­hetetlen, sokasodó élein.

Az irodalomkritika az utolsó évtized termését szívesen jelle­mezte a szolid megbékélés, a derűs szemlélődés kulcsszavaival. A Bekerített csönd-del (1971) kezdődő, majd az Ahogy a kötéltáncosok (1975), a Meszelt égbolt (1976) című kötetekkel folytatódó és végül a Mindennapi halálom (1979) című gyűjteménnyel, s az Új versek-kel az életműkiadás Keréknyomok az égen című kötetében, (1982) zá­ruló korszakra azonban – ha tüzetesen elemezzük e költeménye­ket – semmi sem jellemző kevésbé, mint a derűs megbékélés. A Fölforrt az ég ciklusában lezajlott küzdelem költészeti következmé­nyei kiteljesednek, és elmélyülnek ebben a kétségtelenül lényegé­ben egységes utolsó szakaszban, amelynek értékszintjét azonban éppen a tudati és etikai erők koncentrált felfokozódása biztosítja, szemben a fizikai széthullás megújuló rohamaival.

A Zelk Zoltán költészetére valaha oly jellemző csengő-bongó dallamosság, a zeneiség túlhabzása végleg megszűnik; a rímek megritkulnak, talán csupán a ritmus lüktetése, a belső alliterációk részleges érintetlensége őrzi a nyelvezet egykori tulaj­donsá­gait. Az ünnepi zengés múltával a lét hétköznapi közvetlenségé­vel lép elénk, legalábbis a költői termés egyik rétegében. Úgy lát­szik, valami végérvényesen elmúlt, a természeti világból kiveszett a harmónia, a boldog lélegzés, a színek sziporkázása; nem gurul már a költő lába elé többé összegömbölyödve egy kiskutya, óvó simo­ga­tásra várva; az ég dalos madarait vegyszerek tizedelik, a rét selymes füvét sivár szelek kuszálják. A költő már nem énekel, már nem dalol, hanem beszél, elmond, közöl, rögzít. Fanyar józan­ság és kesernyés íz hullámzik át a tört sorokon, a sokasodó töre­dékeken; a prózaverseken és a versalakzatú valóságos prózán. A rigófütty kivész, kedvelt madarainak, a fecskéknek cikázó villa­nása a légben a fagyott ágak közti megmerevült rajzolattá válik:

… Dérverte lámpád
kihunyt a támadó szelekben,
széthull asztalod, fekhelyed,
madártalan, szélütött fáknak
mondod fennhangon versedet.

– írta a Nem áll eléd záró soraiban. S a létérzékelésnek ez az alap­szó­la­ma végig megmarad már lényegében akkor is, ha a költő egyé­ni sorsa elegendő teret és időt adott ahhoz, hogy a végső elszámo­lás, leltárfölvétel tüzetesebb részletességgel történhessen meg, s így feldúsuljon oly életes anyaggal, amely elfedi, beburkolja az egyéni létfilozófia szikárabb természetét. Az emberi elmagányo­sodás és végső kiszol­gálta­tottság szavakkal – még költői szavak­kal is – végül is feloldhatatlan; a verseket még akkor is írni kell, ha a „kibírhatatlan kínok lángjai sem oltják” a halálfélelmet, s ha a költői tudat éberen figyelte is: „…hogyan billen / ferdül alattam a világ, / most már a néma zúgást hallom, / s várom a semmi si­kolyát!” (Három év)

Ebben, s csakis ebben az erőtérben válhat költői vízióvá a meg­élt múlt, mivel „…maga az élet szürreális”, ahogy Illyés Gyula írta a hetvenéves, súlyosan beteg költőt üdvözlő levelében. Chagalli képzetekké, balladás révületté, álommá és mitoló­giává válik, tépődik szét és összegződik mindaz, ami a múltnak feneketlen kútjából felmerül, seregszemlére gyülekszik a meszelt égből vakító fehérségében, a súlyos betegségben, kórházakban töltött hosszú évek alatt. Szó sincs derűs megnyugvással szemlélődésről: „…fe­kete Tejút hajdan vándora / ülsz már visszhanggal betömött fülek­kel / emlékeid szögesdrótja mögött…” – jelöli meg valódi pozíció­ját a költő, s adja meg a „kész a leltár” számvetését:

Átgázoltam folyókon,
vasúti töltéseken,
malteros ládákon,
vasrudakon,
árokba fordult gépkocsik roncsain,
gőzölgő hátú réteken,
józsefvárosi sikátorokon,
melyeknek kapualjaiban öregasszonyok és munkátlan
fiatal férfiak aludtak,
leégett falvakon,
melyeknek hamujában csordába verődött, farkasbánatú
kutyák vonítottak,
elhullott lovakkal teli országutakon,
börtönök folyosóin,
temetők tujabokrai között, míg végül az ablakhoz értem és láttam,
milyen szomorú lámpákkal dülöng az Újpestre tartó
villamos.

                                                                                (Félszáz év)

A súlyos tartalmú történelmi leltár crescendójának banális jelentéktelenségű, meghökkentő záróképe (gondoljunk ellentétül csak Benjámin László Vérző zászlók alatt című versének refrénjére) nem költői erőtlenségből származik, hanem adekvát lenyomata a végső mérleg tétova számvetésének. Egy ember élet­útjával szem­besülünk itt, aki – mint Sinka Mihályról írta – maga is beállni ké­szült a „Több­ség Gyüle­kezetébe”, s aki elvegyült a többségben, de ki is vált belőle, mivel a költői szó varázslatos adományával élve jelezhette a tömeg, az osztály, az elnyo­mottak és megvertek osztá­lyának érzéseit. A kritika szívesen szól Zelk késői költészete nyelvének modernségéről, kavafiszi jellegéről, arról a tulajdonságáról, hogy csökken benne a részletező leírás, fokozódnak a felhang­ok, az áttételesség, a hirtelen törések és megszakítások aránya, s mindez – a recepcióesztétika szabályai szerint – a továbbgondo­láshoz, a kiterjesztéshez, új távlatok felismeréséhez adhat indíté­kot, fel­erősít­heti a szubjektivitást. Mindezek a jellemzők ugyan­akkor a világkép elren­dezett­ségének dekonkretizálását is jelentik, a végső és megnyugtató elrendeződés (a derű feltétele) elmaradá­sát. Ily értelemben sajátos visszhangja, visszavétele is e költészet a negyvenes-ötvenes évek fordulója gondtalan, dalos optimizmu­sának, és adekvát megfelelője a kor jellegének, amelyben a költői teremtés folyamata végbe­ment. Zelk klasszikus igényű, visszafoj­tott érzelmességű, kemény veretű kései lírájának történelmi pers­pektívája ugyanakkor mégsem azonosítható az egziszten­cializmus távlattalanságával, mivel e költészet tartalmai végső soron a kül­dő közösség létérzé­kelését fejezik ki, e közösséghez fűződő eltéphetetlen kapcsolatokat, a hűséget és az azonosságot bizonyítják. E kései líra egyik alapvető vonulata nem véletlenül az életrajzi jel­legű mozzanatok újjákomponálása (mindig is oly közvetlenség­gel írta bele életét a verseibe), amelyekben egyébként megjelen­nek újra a gyermekkori emlékek, a megélt történelmi események, s nem utolsósorban a kortárs költők és művészek, akikhez tanít­ványt baráti viszony fűzte őt életükben és halálukban.

Zelk Zoltán kései lírájának korszerűsége éppen ezért nem az egyéni lét köreibe, a magánemberi egzisztencia övezeteibe való visszahúzódással jellemezhető, nem ez emeli „nagy költészetté” e lírát, hanem a közösség reprezentánsaként a méltó emberi életért folyta­tott küzdelem kemény végigharcolása, s ennek költőileg végleges tisz­taságú, tömörségű és fegyelmű, jelképekkel dús kifejezése. Ez a melegszívű, kissé mindig hamiskásan pillantó, és egyáltalán nem hősies kiállású férfi az utolsó percekig fenn­tartotta a maga részé­ről a lét értelméhez fűződő akaratát, amikor mindig és újra a hol­napi vers megírására készült. Sorsa ajándéka volt, hogy az utolsó – úgy lehet, legnehezebb – éveiben szenvedése „…mély tüzű nagy tükrébe” tekinthetett, szenvedése „…százszoros visszárnyá”-ból, a mellette álló asszony jelenlétéből merít­hetett erőt, az embertár­si szolidaritás bizonyosságában hihetett.

S hitt még szinte megszállottként a vers, azaz az alkotás értelmé­ben, mint az emberi létezés megvalósulásának legmélyebb titká­ban, még akkor is, amikor már egyre erősebben hallotta a félelme­tes patkócsattogást, s látta az égre rajzolódó keréknyomokat. Ami­kor a Három perc utolsó sorait írta, akkor is érvényes volt számára az az üzenet, amelyet még az Alkonyi halászat-ban a maga szá­mára küldött előre, az intuíció csodájaként:

S ha majd utad végére érsz,
Ha szív és elme tudja, nincs tovább:
Egy dalt, egy dalt még akkor is,
Ha együgyűt, ha bármely ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
A légbe dobott egyszál kötélen,
Úgy csüngj te is, az űrben ott
Egyszál énekké változott
Utolsó perceden!

                                        (Ötven felé)

1982

Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal

Ladányi 1974-ben megjelent gyűjteményes kötetét (Se csillaga se holdja) ilyképp ajánlotta a kiadó a kegyes olvasó figyelmébe: „érdes indulatisága sohasem merevedett meg…, hovatovább egy valósá­gosan létező, nem lebecsülendő társadalmi aggodalmat fejezett ki a »konszolidált« körülmények között.” Nem szükséges stiláris ana­lízis alá vonnunk e tamen etsi tametsi óvatosságú megközelítését an­nak az esztétikai-ideológiai jelenségnek, amelyet Ladányi nevével jegyzünk, s amelynek pontos bemérésére és nyíltszívű vállalására több mint fél évtizeddel ezelőtt még – úgy tetszik – nem volt érett az idő. Azóta újabb három kötete jelent meg a költőnek (Seregek mö­gött, 1976; Föld! Föld! 1977; s most a Torkomban sóhajokkal (1981), ame­lyet a kezünkben tartunkj. Kérdés: kiteljesedett-e vala­milyen irány­ban, tovább épült-e a MŰ, és elmozdult-e közben az illedelmes szo­nettbe öltöztetett provokatív ideologikum? Mivé lett mára az a „tár­sadalmi aggodalom”, amelyet a „konszolidált körülmények között” nem lehet lebecsülnünk? Célszerű, határozott feleletet adni ezek­re a kérdésekre, annál inkább, mivel Ladányi költészete is egyenes válaszokat ad, nem kendőzi el az aggodalmakat, nem pólyálja be a sértő élességű sarkokat; lírája még személyesebbé vált, kitárja ma­gát, költeménye ő maga, szinte mondván: látva lássatok!

Ami mindig is megejtő volt Ladányiban: a vegyelemzés sem mu­tatta ki a szerep­játszást egy olyan színtéren mozgó költőnél, ahol a díszletek szinte csábítottak a szó­csőszerepre, s ahol éppen ezért akut veszéllyé válhatott a monotónia, s a talál­kozás Don Quijotéval, a nemes lovaggal. Ladányi látszólag egy ügyet vállalt, hangja azon­ban sohasem vált monotonná, erről gondoskodott az „élet sűrű­je”, ahová leszállt, s a mérhetetlen gazdagságú forrás, amely bá­nata kútjából buzgott fel kiapad­hatat­lanul. Érdes indulatisága va­lóban nem merevedett meg, de nem is vált hajlékonyán alkalmazkodóvá, nem követte simulékonyan konform, s főleg békü­lékeny módon választott tárgyát. E tekintetben tehát semmi változás; kü­lönbékéről nincs, nem lehet szó. A létérzékelés dimenziói azonban a személyesség irányában kiterjedtek; s megváltozott a hangszere­lés akusztikája, mert – megváltozott a társadalmi közeg, amelynek arcába vágta költőnk egykor keserű igazságait.

Egykori „kétségbeesett kiáltozása” elhalkult; nagyon találó a kö­teteim: torkában sóhajokkal él a költő; s ha még legutóbbi kötetében is „Föld! Föld!-et kiált­hatott, mára – úgy tetszik – a felsejlett parto­kat ködbe vonta a pára, ami közelinek látszott, távolabbra úszott el a messzeségbe: „Csak ülök az idő világító­tornyában / szemem fölé tartott tenyérrel, / vagy régi térképen kutatok / ködbeveszett szá­razföldem után.”

Az illúziók indulószövegét – úgy érzi – ma már a pénztárgépek csattogása nyomja el, a Februári ének-ben frivol kegyetlenséggel von­ja be a költőiség ezer­éves rekvizitumait az undor nyálkáival. Sok minden kérdésessé vált; tovatűnt szerel­mek édes ízei is megkese­rednek, ami utolsó menedék volt egykor, talmivá és érdekké válik az is, a kegyetlen őszinteség a hazugság foszlányait se tűri meg töb­bé. Sön­tések bádogpultjaihoz húzódott vissza a „közösség”; a ma­gány hívójeleire csö­röm­pölve érkezik a válasz: „Téves!” Panasszal szól szava: „Ha társat keresni indulok a tömegbe / ezer magányt fo­gok. / Űrtől bűzös szatyorral / vánszorgok se­hova két­ség­be­esve.” A költői szenzibilitás érzéki csalódásáról volna szó talán, egy fel­fokozott várakozás szükségszerű megcsalattatásáról? Aligha hihe­tő. Költőnk pana­szos szava őszinte és megrendítő, többet közvetít, mint egyszemélyi üzenetet:

Születtem sónak, jókedvet ízesíteni,
születtem színnek, hangnak, tapintás gyönyörének,
itt jártam simogatásra kész tenyérrel,
az örömet akartam felmutatni vele.

De mindig szél fújt és eső esett,
bírák, gyámok és őrök ültek mellém,
hát csak a tévelygés örömei maradtak,
kocsmák, szerelmek, és persze álmok,
hogy eljön az a kor, azért is eljön.

A költemények nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a kor nincs látóközeiben, de arról is tanúskodnak, hogy nem a cinizmus éget­te fel sivár tartománnyá az egykor dús mezőket, a lélek változatla­nul őrzi az etikum zárt folyószámlájára átutalt ÉRTÉKeit. De egy eddig ismeretlen ellenfél is felbukkant közben a jakobinus köte­lék­ből kilépett költő előtt: az „Örök Halál előjele”. Valamikor a küz­delemre vég­te­len­nek tetszett az idő, a harag és megvetés szilajon reccsentek bele a „lágy zenekariba, hetykén hajították oda a kesz­tyűt a kispolgárrá hájasodott forradalmárnak, leköpte költőnk a szemérmetlen bambasággal hivalkodó státusszimbólumokat, er­kölcse a szocia­lizmus erkölcse volt, félelem sehol a szívében, frivol és kihívó hangja pedig a magabiztos partizáné, a sereg mögött ha­ladva is a sereghez tartozó fárad­hatatlan harcosé. Most azonban már látható a túlsó határ, a ring be van kerítve, nem­csak a küzde­lem célja, a küzdelem lehetősége is kimért. Egy súlyos okkal több a melan­kóliára, eggyel mélyebb hang a rezignáció húrjain. A zen­gést még szivet melen­getőbbé teszi a költői hangszerelés beágya­zottsága a magyar líra Aranytól Radnótiig húzódó vonulatába. A tompított és megtört rímek jelzik, hogy a dal nem önfeledten szól, s egy megsebzett lélekből száll fel. Ladányinál nem a lételveszettség avant­gardista zaklatottságában fejeződik ki a sikoly, nem is a verbalizmus cinizmusában, hanem az értelmes, szabad duktus és a formák, rímek fegyelmének ölelésében zokog fel a „valami elve­szett” fájdalma, elégikus panaszszava.

Vajon a „hangszerelés lágyabb tónusokra” az oka annak, hogy midőn Ladányi líráját érettebbnek és teljesebbnek tudjuk e köteté­ben, egyúttal kevésbé kihívónak is? Öreges bölcsességről szó sincs persze, sem a végső elszámolás még elodázható, most még csak to­rokszorító sejtelméről. A visszhang változásának oka máshol kere­sendő. A kritika valamikor a „konszolidált” viszonyok között e köl­tészetben kifejeződő „nem lebecsülendő társadalmi aggodalom”-ról szólt. Gondjaink azonban már rég nem a frizsiderszocializmus ag­godalmai többé. Viszonyaink már sokkal bonyo­lul­tab­bá alakultak, társadalmunk és érdekviszonyaink sokkal rétegezettebbekké váltak ahhoz az elmúlt évtizedben, hogysem mindez a „konszolidált” jel­zővel meg­hatá­rozható lenne. Az alapvető termelési eszközök köz­tulajdona és a piac törvényeinek az alkotó, teremtő, sőt vállalkozó erőket széleskörűen mozgósító hatása, bonyolult dialektikája olyan társadalmi folyamatokat váltott ki, és olyan jelenségeket termelt a tudat és a közerkölcs övezeteiben, a szellemi élet egészében, hogy az a „társadalmi aggodalom” fogalmával pontosan már nem jelle­mezhető. Ez a társadalmi lét és a bonyolultan rétegződött köztudat ma már nem érzi idegesítő kihívásnak, mint egykor, Ladányi plebe­jus dohogását, proletár füstölgését; ez a köztudat mintegy integrál­ta már magába ezt a fajta „rendszerhű ellenzékiség”-et, kedélyeseb­ben erkölcsi jellegűnek, szelídebbnek hallja költőnk egykor élesen metsző szavait. A közeg, amellyel Ladányi perben állt, nem a kriti­ka óhajtotta irányban haladta meg önmagát, ezt már csak a Tizen­egyedik parancsolat jelezte kegyetlen és világérvényű gazdasági tör­vények miatt sem tehette volna meg, hanem egy új összefüggések közé került létben alakuló társadalom formájában, amelynek jelen­ségei ma felfokozott kihívást jelentenek a „Ladányi-pozíció” számára. A jelenkori szocializmus e koor­dináták közt keresi eszmei indítta­tását; határozza meg azt, ami konstans, s jelöli meg azt, ami képlé­keny – és esetleg idegen.

E helyzet felismerésének a jelei még nincsenek a kötetbe foglal­va, de már benne munkál ennek előérzete. Ha lesz elég erő Ladá­nyiban, hogy újra felvegye a jakobinus kishitű keserűséggel ledo­bott harci köntösét, hogy társaival együtt meg­kísé­relje megfordíta­ni az „égő lift” futását, akkor kiteljesedik és felszáll még dala, ame­lyet hallani oly sokan óhajtanak; de ha keserűsége s a személyi lét bekerí­tett­ségének tudata a rezignációt táplálja szívében, akkor tor­kában elhalhatnak az elégikus sóhajok. Költői művének erkölcsi parancsa az előbbi alternatíva választására köte­lezik. (Szép­irodalmi)

1981

Elbúcsúztatható-e a „fausti” ideál?

Avantgárd és posztmodern világkép a magyar irodalomban

Nyilvánvalóan nem lehet szó arról, hogy egy rövid tanulmány­ban – akár jelzésszerűen is – felvázoljuk az egykori magyar iro­dalmi avantgárd teljes spektrumát, s egyúttal bemutassuk a jelen­kori magyar irodalom posztmodern áramlatainak változatos szín­képeit. S ezért nem is a két jelenség történeti teljessége érdekelhet most bennünket, hanem elsősorban egymáshoz való funkcioná­lis viszonyuk, pontosabban a bennük kirajzolódó világkép elté­rései. Vizsgálódásunk előterében főleg a magyar avantgárd aty­ja: Kassák Lajos és mozgalma, valamint a jelenkori magyar poszt­modern irodalom reprezentatív képviselője, Esterházy Péter írás­művészete áll.

A köztük mutatkozó funkcionális eltérések lényegbevágóaknak tetszenek számomra; annak ellenére, hogy mind a klasszikus ma­gyar avantgárdot, mind a poszt­modern korszakot hajlamos vagyok egy azonos nagy áramlat különböző fázisainak tartani; ^[1] még ak­kor is, ha az időben évtizedek, szinte egy fél évszázad választja el a magyar avantgárd klasszikus korszakát a posztmodern mint­egy két évtizeddel ezelőtt etablirozott megjelenésétől. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a magyar aktivizmust a posztmodern kor­szakkal – a dada és a konstruktivizmus közjátéka után – a mo­dernség egy jellegzetes és nagyhatású képződménye: a szürrealiz­mus köti össze, amely a magyar irodalomban legalább négy egy­mást követő hullámban feljut a harmincas-negyvenes évekig, sőt átcsap az 1945-ös történelmi fordulón, s a mába ér.

De a világirodalmi folyamatok mélyén változatlanul ugyanaz a törvényszerűség munkál, ez köti össze a modernséget, az avant­gárdot és a posztmodernet: az emberi személyiség megingott in­tegritásának problémája a 20. században; amely az első világhá­ború kataklizmájától kezdve forradalmakon és ellenforradalma­kon át egyre nagyobb mértékben volt és van veszélyeztetve. Eb­ben a folyamatban válnak lényegessé a különbségek is, ha meg­gondoljuk: az egymást követő történeti fázisokban az irodalmat befolyásoló történések – és ezáltal az irodalomtól kapott válaszok is – sokban különböztek egymástól. Alapvető kérdésünk az: milyen irányú ez az elmozdulás, mi a tartalma, mi az alkalmazott poétikai struk­túrák szerepköre a változásban?

Vizsgálódásunk nem tisztán poétikai természetű, hanem tör­téneti megközelítést igényel, és ezért – ideológiai indítékú. A tisztán poétikai megközelítések és leírások pozíciójáról szemlélődve ez az eljárás gyanús lehet; bízom azonban a hermeneutikai mű­vészetszemlélet lényegéhez tartozó megértés működésében, még akkor is, ha az irodalomtörténeti megközelítést sokan a „módszer agóniájaként” jelölik meg.

*

Bizonyos hogy amikor a század tízes éveiben Kassák Lajos meg­alapította folyóiratait (A Tett, 1915, Ma 1916), amelyekben közhír­ré tette lázadását a Nyugat által reprezentált modern magyar iro­dalmi gondolkodás ellen, olyan folyamatot indított el, amely tel­jes összhangban volt a korabeli avantgárd európai áramlatokkal. Elsősorban a német aktivizmussal tartotta a rokonságot; Franz Pfemfert és Herwarth Walden kezdeményezéseivel lélegzett együtt ez a magyar művészeti mozgalom, de nyitott volt az olasz és orosz futurizmus, a francia kubizmus irányában is. Egyidejűleg volt ez a modern emberi lét lényege után kérdező szemléleti változás, és ebből következően formai forradalom. Ez azt jelenti, hogy a ma­gyar avantgárd semmi esetre sem volt kizárólag az önelvű mű­vésziesség híve, annak ellenére, hogy hitt a művésziesség önelvűségében. Ez az ellentmondás már azt az ambivalenciát előlegez­te, amit egyik legfontosabb tradícióként majd a posztmodern vál­lal fel. De nemcsak avantgárd sajátosság volt ez az ambivalencia; a magyar költészeti modernség legnagyobb alakja, Ady Endre, a Nyugat-mozgalomnak is vezető reprezentánsa ugyanilyen érte­lemben tudatosította individuális küldetésének értelmét:

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga

                                (Hunn új legenda)

– írja versében mentorának. A régi, népnemzeti líra tradíció­it szétrobbantó költői mű alapvető eszmei tendenciái a feudaliz­must véglegesen lerombolni törekvő polgári Magyarország ki­küzdése irányát jelezték, még akkor is, ha már olyan mozzanatok is feltűntek Ady költészetében, amelyek a polgári létviszonyoktól elütő tendenciát mutatnak. ^[2]

Ez a gond, a maga rendkívüli bonyolultságával, majd éppen a magyar avantgárd ügyévé válik. Félreérthetetlenül megjelenik Kassák avantgárd kötészetében, mégpedig egy „felemelkedő” és egy „leszálló” tendenciával. Persze merőben munka­hipoté­zis­ként nevezem „felemelkedő” ágnak Kassák avantgárd munkásságá­nak azt a szakaszát, amely az Eposz Wagner maszkjában című mű­től (1915) a magyarországi forradalmak felé tart. Az 1918-as polgári forradalmat majd az 1919-es proletár­diktatúrát követő Horthy-rendszer nemcsak a baloldali társadalmi mozgalmaknak ve­tett véget, hanem az európai fejlődéssel kongruenciában lévő modern, sőt avantgárd irodalom fejlődésének is. Kassák és hívei Bécsbe menekültek, ahol egy bizonyos át­meneti fázis után, ame­lyet még mindig az expresszionista aktivizmus fémjelez, Kassák né­hány év alatt – mondhatni gyorsított tempóban – befutja a ma­gyar avantgárd út­jának újabb fázisait: a dada, a konstruktivizmus és egy sajátos szürrealizmus képződ­ményei születnek munkássá­gából, amíg 1925-ben – élve az amnesztiával – haza nem tér Ma­gyar­országra. Kassák avantgárd pályájának ezt a későbbi szaka­szát semmi esetre sem művészi szempontból, hanem kizárólag a művekben megnyilvánuló világ­látás szempontjából nevezem „le­szálló ágnak”; noha készséggel megengedem, hogy bárki ponto­san ellentétesen értékelje és minősítse ezeket a fázisokat, hiszen csak így járhatunk el korszerű tudományos megalapozottsággal, azaz posztmodern módon.

Kassák avantgardista költőhöz illően radikálisan, perspektivi­kusan és egyértelműen jelölte meg akkor a kibontakozás irányát, s ezt az egyértelműséget az avantgárd funkcionalitása egyik igen lényeges jellemzőjének tarthatjuk. ^[3]

Az avantgárd – azaz tekintsünk csak Kassák avantgárdjára – szocialista programját és az ezzel adekvát művészi világképét, konstrukciós eszközeit halálosan komolyan vette, ma utópisztikus­nak látott terveit megvalósíthatónak vélte, távol állt tőle minden nyegle frivolitás és cinizmus. Ezt a szigorú tartást az avantgárd újabb lényeges differencia specifikájának tudhatjuk. Miközben a gram­matikát széttörte az avantgárd, egyúttal elutasította az elvi relativizálást. „Ez a harsány, erővel teli, olykor dadogó, vad és torz nyelv is az igazságtalanságok és kép­mu­tató konvenciók elleni lá­zadást fejezte ki” – írja Béládi Miklós Kassákról szólván –, „a ter­mészetes ösztönök nevében kelt ki a választékos, csiszolt irodal­mi formák hamis világképe és lagymatag esztétizmusa ellen.” ^[4] Az irodalmi aktivizmus valóság­tudata adekvát kifejezőeszközeinek teljes tárházát szemlélhetjük a magyar avant­gárd­ban: a történés­momentumok szimultán összevonását, az expresszivé szétrob­bantott névszók tömbjeit, a kiabáló erősségű gesztusokat, a sza­bad vers által létesített „nyílt tereket” stb. ^[5] Majd eljön az idő ha­marosan, midőn Kassák kétségbe vonja a szeman­tika fontosságát; de bizonyos, hogy aktivizmusa „felszálló ágában” még érvényes számára az a tudat, amit Jurij Lotman úgy fejez ki: „A mű fogal­ma nem merülhet ki a szöveg fogalmában”.

Gondolom, joggal vélhetjük: Kassákon, az avantgárd meste­rén is beteljesedett a schilleri maxima: az idők szorongattatása közepette művészetében nem hátrafelé lépett, hanem – fölfelé. Ez azonban semmiképpen sem vált a posztmodern szívesen örökölt tradíciójává.

*

Talán már az sem véletlen, hogy az intertextualitás magyar mesterművében, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című gyűjteményes kötetében a kassáki teljesítményre, Kassák szemé­lyére magára mindössze két rövid utalás történik. Mindkettő kedélytelen és kínos körülményt idéz fel: a szigorú elvű Kassák bi­zalmatlan fenntartását a frivolnak és nyeglének érzett ifjú pálya­társsal szemben. Kassák, a harcos avantgárd költő és Esterházy, az ambivalens posztmodern szerző ténylegesen két külön vilá­got reprezentálnak, s ez a különbség a világlátás, azaz a létértel­mezés különbségében rejlik, ebből következik poétikai arzenál­juk mássága. Kassák egykor egy politikai – s legalábbis célzatá­ban – egy társadalmi forradalom előterében bontakoztatta ki avant­gárd költészetét és prózáját. Több mint egy fél évszázad múltával az induló magyar posztmodern nemzedék egy időközben meg­valósult, intézményesült forradalom torzult realitásai közt találta magát. Marx egykor úgy vélte; a szocializmus annyit jelent, mint „minden viszonyt felszámolni, amelyben az ember lealacsonyí­tott, szolgává tett, elhagyatott, megvetett lény”. ^[6] Mindebből a „re­ális praxis” övezeteiben az irracionalitás szövedéke lett. A mo­dernség egykori álma az elidegenedés feloldásáról a reális szo­cializmus viszonyai közt semmivé foszlott; a kommunista avant­gárd vágyakozása az ÚJ EMBER megszületése után merő hiede­lemnek bizonyult. A „fausti ideál”, azaz a sokoldalúan fejlett, al­kotó, harmonikus ember racionalista-humanista világképe messzemenően pervertálódott; attól tartok: minden geográfiai dimen­zióban. Időközben nyugaton és keleten is lezajlottak azok az ese­mények – az 1956-os események Magyarországon, az 1968. évi di­áklázadás Párizs­ban és a „prágai tavasz” –, amelyek mind ham­vukba holtak; a hamis tudatként értel­mezett ideológiák övezete­iben úgy tetszett: a monopolkapitalizmus és a monopol­szocializ­mus adott rendszere megingathatatlan.

A lét eme külső történéseit az irodalom sem hagyhatta figyel­men kívül. A poszt­modern irodalom és művészet – általános vé­lemény szerint – éppen a fenti történések utáni időben bontakozott ki. „Minden a megváltozhatatlanság tör­vé­nyé­ben forrott” – is­merte föl a vas törvényszerűséget Kassák egykor tehetetlen, kese­rű dühvel; s ugyanez a felismerés munkált posztmodernjeink tu­data mélyén is – de számukra mintha derűs játékossággal. („Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst” – idézi találóan Esterházy a hírhedett tételt.) A magyar posztmodern távlatos történeti tudata hiányos volt, egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy a „meg­változ­tat­hatat­lanság törvénye” csak a polgári társadalmi rendszer­re érvényes; ezért a mostanában bekövetkező történelmi változá­sok előterében mímelt derűje inkább egy tragikus keserűség torz paradoxona volt.

Nem hagyható tehát figyelmen kívül a kelet-középeurópai posztmodern ese­té­ben az a körülmény, hogy a hegeli világszel­lem önmagához való zavartalan vissza­térését széles régiókban akadályozta az a bizonyos hírhedt „kísértet”, amely bejárta Euró­pát, és annak keleti részében – történetileg nézve rövid időre – in­tézményesen is konstruálódott. Ez a retardációs állapot sajátsá­gos szociális töltést és feszültséget kölcsönzött a kelet-európai és benne a magyar posztmodern iroda­lomnak. Előtte állt (részben áll is még) olyan fejleményeknek, amelyek a természetes fejlődés útján és ezért zavartalanul kibontakozó nyugati poszt­modernet már ma is jellemzik. Úgy lehet, csak rövid idő kérdése, hogy e fá­ziskülönbség eliminálódjék, és a magyar posztmodern a játékos­ság jegyében megszabaduljon a „szociál­filozófiai ideologémák” és kiváltó okaik unalmas és kényszerű képviseletétől.

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy – vélelmem szerint – a posztmodern poétikai, narrotológiai vizsgálatának ígéretes eljá­rásai sem teszik egészen feleslegessé jelenleg a hazai „posztmo­dern diskurzus” ideológai megközelítését. Annál inkább nem, mi­vel az irodalomtudomány minden kétségbeesett elhárító magyará­zata ellenére a posztmodern irodalom maga a legmasszívabb módon ideológiai töltésű, komoly hatásának magyarázata éppen ebben keresendő. A posztmodern leg­kivá­lóbb magyar teoretikusa, Kul­csár Szabó Ernő olyan „kortudatnak”, sőt „világ­látásnak,, tartja e jelenséget, amely – úgymond – „[…] ideológiakritikai […] dimen­ziókban is megragadható,” ^[7] noha másutt ugyanő meglepő módon „a lét­értel­mezési sajátosságok ideológiamentes feltárását” igény­li ^[8] ami első pillantásra is contradicio in adjecto-nak látszik. A te­oretikus érthetően okkal óv az ideoló­gia­kritikai meg­közelí­téstől, hiszen ellenkező esetben egy korábban érvényesnek vélt világ­lá­tás történeti hivatkozásai, frazeológiája szembesülne illetlen mó­don egy olyan szem­lélettel, amely szigorúan tudományos fogalmi rendszer hálózatát építette ki a maga számára, s nem tartja magát „materiális esztétikának”.

E fenomenológiailag tételezett tiszta szituációt azzal is megte­remteni óhajtja a teoretikus, hogy a „személyiség önlegitimáció­ját” nem a banális valóságban, hanem kizárólag a nyelvi szférá­ban tartja megvalósíthatónak, s ezért figyelmeztet: „Igaz, hogy a posztmodern tudat valóban függetlenedni akar a dologi-társadal­mi meg­hatá­rozott­ságtól, s csak a nyelvben való önmegalkotás le­hetőségét tartalmazza: emberi világ és személyiség – emberi mér­tékkel – eszerint az episztémé szerint csak a világtól elkülönül­ve, a tárgyak és a dolgok valóságától különváltan hozható létre.” ^[9]

Ha azonban Esterházy Péter szóművészetét szembesítjük ez­zel a figyelemre­méltó elméleti követeléssel, azt a meglepő megál­lapítást kell tennünk, hogy a kettő alig össze­mérhető. Esterházy össz-szövegének egésze a szürreális lebegés sajátos szférájában mintha valóban kiemelkedne a hétköznapiság banális világából; ugyan­akkor határtalan szilánk-sivatagszerű létformájában ezer­nyi szállal kötődik a tárgyak és dolgok valóságához, beleértve a történéseket is, a távoli, a közelebbi múlt és jelen történéseit, a rá­juk vonatkozó reflexiókat, amelyek a szerzőtől, alteregóitól, az iro­dalom-, a nyelv-, a filozófiatörténet élő és holt jeles egyéniségeitől származnak. E reflexiók gyakran közvetlenek, és a nemzeti ön­tudat elemeiként funkcionálnak, máskor – és igen gyakran – ha­talmas és szerteágazó műveltséganyagot mozgatnak, bonyolult szisztémában működnek, és ezért rendkívüli készültséget és tu­dati kon­cent­rációt követelnek az olvasótól. De e csodálatos épít­mény, e szó-mágia-katedrális semmi­képpen sem „a világtól elkü­lönülve” létezik, hanem azzal eleven korres­pon­denciában.

„Valóságszerűsége” nem areferális jelrendszerekben létesül ki­zárólag (noha abban is ), hanem a dekódolásra képes olvasó szá­mára naturalista módon értelem­hordozó elemek útján. A szétmor­zsolt és össze­kevert lét­valóság e próza építőanyaga, de az összetört EGÉSZ rom­halma­zából konstruált fikció nemcsak zárt és öntör­vényű szövegteret létesít, hanem intenzív referenciát is a valóság­ról. Termé­szetesen kérdéses, hogy milyen értékű és milyen jelle­gű referenciát. (Erről majd záró következtetéseinkben szólnánk). Ha indokoltan elismerjük, hogy már a „klasszikus modernség […] jel­szemlé­letével éles választó­vonalat húzott a műalkotás és az élet valósága közé”, akkor ebből logikusan következne, hogy a hason­líthatatlanul ezoterikusabb poszt­modern próza még távolabbra ke­rült „a meg­isme­rés­elvű esztétikai formáktól” ^[10] Esterházy prózája igazolja és egyúttal cáfolja ezt a következtetést. Nála a textualitás nem csupán visszaszorítja a közvetlen valóság műbe áramlását, hanem ellenkezőleg: képes arra is, hogy néha banális közvetlen­séggel, több­nyire azonban rendkívül áttétteles módon referáljon erről a valóságról. Csalóka a képzet, mintha a nyelvezet különle­ges szférájában létesített öntörvényűség meg­szakí­totta volna a korrespondenciát a banális léttel. A közvetlen kapcsolatok valóban el­sza­kadtak, tudatosan és többszörösen szétszakíttattak. A refle­xió azonban hol nyíltabban, hol rejtettebben tetten érhető. A fik­ció tehát olyan szövegteret hoz létre, amely igenis valóságillúzi­ót kelt. Tejesen elvont és félelmetesen szuggesztív – mond­juk – a Fuharosok-ban, a „testetlen rettegés” remekművében, amely Ester­házy egyik jeles kritikusa értelmezése szerint „e világ örök rend­jének kaotikus pok­láról, természetünkről szól” ^[11] Másutt a kiej­tett szótagok sodró értelmetlensége a politikai szónoklatok üres és sivár monotóniáját karikírozza metsző iróniával. De meg­jelen­het ez a reláció a közvetlenség expresszív áradásában deklaráció­ként is, mint azt egy rövid részlettel illusztrálhatjuk: „A hamvas ég inog – írja szerzőnk –, nincs közép­pont, nincs fő, nincs méltó­ság, csak felhalmozott zsákmány, összeesküvés, nincs felelősség, csak érdek, tanácstalanság, itt a veszély és kétség, és nincs elhatá­rozás, nincs irány, nincs cél, nincs út, csak támolygás, zavar, téve­dés, szégyen, nyomor, szegénység, rémület, gond, bűn, gyalázat, mindenki, aki valamit tudott, aki valamit ért, aki valamit mert, elrejtőzött, der Tempel brennt.” ^[12]

Ez a deklaratív szöveg evidensen referens, egy meghatározott szituáció üze­netét tartalmazza. „Mit tehet és mit kell, hogy tegyen az irodalom ilyen körülmények között?” – kérdezi a kelet-európai viszonylatokat felmérve Kis magyar porno­gráfia című művében a szerző. Válasza így hangzik: „Csupán egyet, de azt feltét­lenül: fel kell mutatnia, pontosan ezt a helyzetet, valós mérleget kell készí­tenie. Ez a józan pontosság nem sok, de nem is kevés.” ^[13]

Nem posztmodern szerzőről beszélnénk azonban Esterházy esetében, ha e valós mérleget holmi tradicionális realizmus pro­duktumának vélnénk. A par excel­len­ce posztmodern kompozíció (helyesebben: a mesteri módon komponált kompozí­ció­tlanság), a posztmodern dikció minden adekvát kelléke, a stílusarzenál tel­jessége együtt van szerzőnknél: de valamilyen többlettel – a rea­litás-vonatkozás többletével. Noha meglehet, hogy ezt a „többle­tet” a kelet-középeurópai posztmodern kényszerű válla­lásának, éppen­hogy egy negatív többletnek, egy keserű tehernek kell tarta­nunk, amely akadályozza, hogy az identitás­keresés … „az ideológia­kritika és a kritikai teória dominanciája után” létrejött „linguistic turn” jegyében ^[14] kizárólag egy ön­törvényű textuális térben való­suljon meg. Azt hiszem, a magyar poszt­modernben kísértetiesen megismétlődik a századforduló magyar modernjeinek esete: va­lami olyasmiért kellett a Tisza mentén küzdeniük, ami a boldog nyugaton már megvalósult és felfedte teljes ellentmondásossá­gát, elveszítette hamvas ártatlanságát. Esterházy még nem követ­heti Umberto Ecot, aki A rózsa neve előszavában örömmel tudó­sít arról, hogy a Valiét abbé szövegének megtalálása és megírá­sa közti időben hátat fordíthatott a világ megváltoztatása terhes kötelmének, s most már csupán az írás öröméért ír. ^[15] Esterházy is így ír, de posztmodern művészete legmélyebb dilemmájának még­is éppen azt tartom, hogy perlekedő dialógusban áll egymással a létezés „átrendezésére törekvő indulata” és az „átrendezés” lehe­tet­len­ségének hamis tudata, s mindeközben képes megvalósíta­ni a posztmodern épisztémé szuverén világát. Hamis tudatot pe­dig azért mondtunk, mert a posztmodern önkén­tesen elzárkózó attitűdje az univerzális látásmódtól (amiben a változtatás szilárd avant­garde hite is bennefoglaltatna) művészi, sőt egzisztenciális értelmetlen tragédi­ához is vezethet, mint ezt a korán elhunyt, nagy tehetségű Hajnóczy Péter esete is mu­tatja. Fogunk rá emlékezni, hogy már Kassák felismerte a „történetfilozófiai álom” végét, és a „megváltozhatatlanság törvényét” a polgári társadalmi rendben műkö­dő lényegi sajátosságnak tudta. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar poszt­modernjének tragikus létszemlélete ezért a kassáki tanításról való megfeledkezésről tanúskodik. A jelenkori magyar posztmodern nem ismerte fel, hogy a hegeli világszellem feltar­tóztathatatlanul visszatér, s csak az álom oszlik szét a semmibe.

Kulcsár Szabó Ernő állapította meg, hogy „problematikussá a nyelv és vele a jelhasználat általában akkor válhatott, amikor a jel­zéselvű, denotatív világértelmezés elégtelennek bizonyult a sze­mélyiség helyzetének megértéséhez”. ^[16] Ez a teória – főleg Foucault Les mots et les choses című műve nyomán – igen elterjedt, és a kom­muni­kációs valósággal együtt járó ismeretelméleti szkepszis ma­gyarázata lett. Sőt a totalitásvesztés századvégi élménye után ál­lítólag bekövetkezett a személyiség identitás­vesztése is; a poszt­modern tanúsága szerint ezt pedig egyenesen a nyelv­vesztés fe­nyegetettsége követi. ^[17] Nem tudhatjuk azonban, hogy ezt a folya­matot aggoda­lommal kell-e szemlélnünk vagy a pozitív fejlődés kétségtelen tanúságaként örömmel kell konstatálnunk.

Ha a posztmodern túlhabzó nyelvi orgiáira gondolunk, akkor kétségessé válik, hogy beszélhetünk-e nyelvvesztésről, annál in­kább szó lehet értelemvesztésről, azaz arról az aggodalomról: talán éppen e nyelvi túlhabzás rejti el a lényeget vagy leg­alább­is akadá­lyozza meg annak revelációszerű kimondását, főleg, ha úgy vél­jük: nincs olyan lényeg, amit meg­nevez­hetnénk. Tudja-e szolgáltatni tehát a posztmodern szöveg a jeleknek nem a valóságra, ha­nem kizárólag egymásra történő utalásával a „lényegi igazságo­kat”, képes-e valódi kommunikációra? Úgy lehet, a posztmodern nem is törekszik a hagyományos értelemben vett kommunikáci­óra. Kulcsár Szabó Ernő fejti ki, hogy a posztmodern „nem a mű­alkotásban megjelenülő életvilág jelentését tekinti elsődlegesnek, […] „hanem a beszéd formák modalitásában megragadó absztrakt lét­értel­mezés értéklehetőségeit.” ^[18] A posztmodern szférában te­hát kérdés­feltevésünk indokolatlan, hiszen az igazság – ezt tud­nunk illik – eleve megismerhetetlen, és – mint Umberto Eco bi­zonyítja – legfeljebb véletlen­szerűen található meg. Heidegger és Wittgenstein óta tudjuk, hogy a világ értelmesen már nem alakít­ható. Irodalommal és művészettel főleg nem. Esterházy a Kis ma­gyar pornográfiá-ban azt mondja erről: „Az irodalom csak eszköz, nincs oka és célja […] Úgy kínálkozik a világnak, hogy semmifé­le praxis nem alapozza meg és nem igazolja. Teljesen tárgytalan aktus, semmit sem változtat meg és őt sem erősíti meg semmi.” ^[19] Másutt így nyilatkozik: „A mű sohasem válasz a világ rejtélyé­re”. ^[20] „[…] azért van irodalom, mert a jelek bizonytalanok […] a je­lek mindegyike önmagában csak (szükséges) hazugság, de sok­féleségük maga az írói igazság […] az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész” ^[21] – halljuk a szentenciát, amely nem más, mint jelöletlen idézet, és mint tudjuk – Ernst Blochra utal, míg a jelek sokféleségének eklekticizmusa a tudomány­szocioló­gia „együttlátás” fogalmára megy vissza.

Legitim posztmodern attitűd-e ugyanakkor, hogy a felfedhetetlen „világrejtély” ellenére „a hallgatás ellen emelt ház” felépüljön? Esterházy szállóigévé vált mondása szerint ő görcsösen ragaszko­dik az „alany-állítmány” relációhoz; eszerint – noha titkolja – még­iscsak hihet abban, hogy az értelmes emberi beszéd lehetséges. Vé­gül is ezt is szolgálja az egész posztmodern episztémé, ez a „hal­mazelméleti paradoxon” ^[22] a központnélküliség, a forma törtsége, a nyelvjátékok, az idézetek, az ismétlések, az előre- és visszacsa­tolások, a nem lineáris narráció, a szövegkollázsok, a komolyta­lanság, a szórakoztatás, a frivol játékosság, a kulturális tradíció beiktatása és ironizálása, a totális ambivalencia, az igazságok és hamisságok körtánca, a kijelentő mondatokat lezáró kérdőjelek, ^[23] „az erkölcsi entrópiát megközelítő pluralizmus”. ^[24] S mindez vajon mi célra? Az egyik jeles Esterházy-hős, a Kurfürst ezt mondja: „A világ élete botrányos hevenyészettséget mutat. Helyéről elmozdí­tani a beszédet annyi, mint forradalmat kirobbantani.” ^[25] s szó sze­rint ugyanezt megismétli a fiúcska Daisy transzvesztita klubjá­ban, ^[26] s ez pedig – mint tudjuk – Roland Barthes-ra visszhangzik. ^[27]

Az a gyanú kél ily módon, hogy nemcsak a klasszikus modern­ség, de titkon talán a posztmodern is hisz valamennyire a művészi jelrendszer jelentésképző fikció­jában. Még az a gondolat is fölme­rülhet, hogy megalapozatlan az állítás, miszerint nem lehetséges művészi beszéd abban a világban, ahol a kommunikáció alapja­iban vált kérdésessé. Talán nem is vált teljesen kérdésessé. S úgy tűnik: némileg homályos és elégtelen a századfordulóra feltűnő performanciális nyelvhasználat okául az indi­vi­duum „transzcen­dentális hajléktalanságának” megrendítő alapélményét megad­ni. ^[28] Esetleg a technika gyors ütemű fejlődése is hozzájárult eh­hez, ami a kommunikáció új formáit és eszközeit hívta elő; továb­bá hozzájárulhattak e performanciához a történelemben működő, addig soha nem látott mértékű és intenzitású szociális feszültsé­gek és megrázkódtatások is, amelyek szintén növelték az indivi­duum lét­pozí­cionális bizonytalanságát, és következőleg ennek artikulációs módját. Mivel idő­közben ugyanez a történelem nem szűnt meg, kolliziói pedig csak felfokozódtak, aminek következ­tében a nyelvi szférával való korrespondenciában is törvénysze­rűen is új minőségek léptek fel.

Úgy lehet, ez a szituáció jelenik meg a magyar posztmodern világképében is. Ahol azonban a nyelvi szféra nem hermetikusan zárt, s nem kizárólag az egziszten­cializ­mussal színezett fenomeno­lógia birodalma, hanem működő övezet, sőt – isten ne adj! – „for­radalmi jellegű” (ahogy Esterházy citátuma állítja), ott óhatatla­nul meg kell jelennie a gyűlöletes fenoménnak – az ideológiának. Úgy tetszik, Esterházy példaszerűen posztmodern művében ez meg is jelenik. Talán éppen ez a mozzanat az ő posztmodernsé­gének egyetlen súlyos deficitje. Bár ki tudja: akik a posztmodern episztémét nem belülről szemlélik, azaz egész és zárt teljességű világnak látják, hanem kívülről közelítik meg, és a jelenleg lehet­séges létértelmezéseknek csupán egyik variánsául fogadják el, azok értéket is fedezhetnek fel ebben a hibás tulajdonságában. Ehhez mindenesetre az szükséges, hogy nem Kari Mannheim állás­pontját fogadjuk el, aki fő művében az ideológiát a hamis tudattal azono­sította (egyéb­ként Engels is így járt el egy Franz Mehringhez 1893. június 14-én írt leve­lében), hanem inkább Marxét, aki szerint az ideológia azonos azokkal a „jogi, poli­tikai, vallási, művészi vagy filozófiai formákkal”, amelyekben az emberek társadalmi konf­lik­tu­saiknak „tudatára jutnak és azt végigharcolják”. ^[29] Ha e felté­telezés valamennyire is megalapozott lenne, azt el kellene fogad­nunk Esterházy esetében is. A már idézett esztéta, Balassa Péter szerzőnk egy művéről szólva „rendkívüli mérték­ben közéleti, éle­sen politizáló könyvről” beszél. ^[30] De nemcsak kelet közép-európai szerzők nyilatkoznak az ideológia legitim megjelenéséről a poszt­modernben (ők köz­tudottan nehézkesen képesek csak elszakad­ni a provinciálisán avitt „szociál­filozófiai ideoló­gémáktól”). Karin Siatris például ezt írja: „Sok kortárs műalkotásból egyértel­műen kiérezhető, hogy a mű ideológiai szempontból sohasem semle­ges, hanem puszta léténél fogva állást foglal és valamiféle mon­dandót közvetít.”. ^[31]

Mint ismeretes, Kari Mannheim szerint az ideológia „oly tudat, amelyet a valóság túlhaladott”. ^[32] Ha ezt a tézist elfogadjuk (azzal a kiegészítéssel, hogy a valóság folyamatosan haladja meg az ideoló­giát, tehát ennek vannak viszonylag tartós elemei is), akkor Ester­házy posztmodern művészetéről azt mondhatjuk, hogy az – kizá­rólag most ebből a szempontból nézve – a magyar posztsztálinista létviszonyok maga­sabb szintű, szépirodalmi jellegű ideológiakriti­kai teljesítménye.) Állítá­sunk ellentétes tehát Bojtár Endréével, aki a posztmodernt a posztsztálinizmus művészi megfelelőjének vél­te. ^[33] Hogy ez egy sajátos jelrendszer útján valósul meg, mit sem változtat a lényegen, hiszen inverzív módon igazat kell adnunk Mihail Bahtyinnak, aki szerint „jelek nélkül nincs ideológia”. ^[34]

A magyar posztmodern egy adott valóság válságának terméke, maga azonban csak részben válságjelenség, részben – meglepően hangozhat –: realista üzenet, amely korszerű formába öltözött. Ester­házy episztéméje sodrásának gyakori vonatkozási pontja a tétel: „A hely, ahol most vagyunk”. Ez a nevezetes hely (Standort) Alfréd Webernél vonult be a gazdaságelméletbe, s kiterjedt az ismeret­elméletre is. Használata általánossá azonban Kari Mannheimnél vált. ^[35] Erről a nevezetes helyről ő állapította meg: „A gondolati válság nem egy pozíció krízise, hanem egy világ válsága” ^[36] Már Simmel is a modern kultúra kríziséről beszélt. Ezek a megfigye­lések teljesen helytállóak.

A válság rögzítése a magyar posztmodernben élénk korresporidenciában van a valósággal; szó sincs róla, mintha Esterházy is ab­ból indulna ki, hogy „elvileg soha­sem képes elérni a valóságot”. ^[37] Rendkívül bizonytalanul tudom tehát felfogni Kulcsár Szabó Ernő azon állítását, miszerint az „újabb magyar epikában tulajdonkép­pen csak Esterházy regényírása kötődik oly mértékben a poszt­modern textualitáshoz, hogy műveinek »világa« az aktuális nyelvi megvalósulás közegétől elválasztva elvileg már nem rekonstruál­ható. Az olvasó rendelkezésére álló lehetséges tapasztalati világ­modellre ez a szövegtér és jelenségvilág valóság­analóg úton nem vonat­koz­tatható.” ^[38] Ez a valóság birtokba veszi az irodalmi mű­vet, amiként az irodalmi mű is birtokba veszi a valóságot – egy­másra hasonlítanak. Ebben a viszonyban kérdésessé válik „a szövegben való gyönyörködés” („Lust am Text”) barthes-i idiómá­ja. Ester­házy mindent elkövet, hogy adekvát módon tükrözze és értelmezze a létet, amely azon a helyen található, „ahol most va­gyunk”. A kultúrkorifeusnál lefolyt ki­hall­ga­tás­ról tudósítva rög­zíti, mit is gondol a szöveg gyönyörködtető szerepéről: „Lényegé­ben meg­álla­pod­tunk abban, hogy a művészet sohasem volt a bol­dogság szépecske szigete, amely mintegy ellenállna az örvénylő habos, mocskos árnak, s ahol kellemesen ejtőzhetnénk Pascalun­kat olvasgatva? Inkább épp e mocsokból származik, s innét és ez emelkednék egy-egy pillanatra az Isten felé…” ^[39] E „mocskos ár” veti partra, azazhogy a szöveg lapoldalainak margójára a vissza­taszító ábrázolásokat. Midőn elandalodnánk, rendre megjelenik egy undorító, rágcsáló patkány képe, egy tekergő, százlábú her­nyó, egy kiontott bélű emberi roncs, s reánk pillant Raffaello: A néma című festménye rejtélyesen és fájdalmasan réveteg tekintetű fiúcskája: „ Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsü­let […] itt élünk, egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és ne­vetséges világban […] ennek az országnak a népe hazugságba me­nekült […]” ^[40] – mondja Csáth, az alterego, a századforduló szeren­csétlen sorsú magyar írója, a korabeli (de milyen kora-beli?) való­ságról, s e valóság posztmodern undorérzete szimbolikus értékű (és gyönyörködtető szépségű!) megjelenítése az újra és újra visszatérő képe a SEB-nek; „A seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mé­lyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott al­vadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen távolról. Kö­zelebbről nézve még súlyosabb az eset […] Kukacok, olyan vasta­gok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendően és a rájuk fröccsent vértől is rózsaszínűek, s a seb belsejébe tapadva fehér fejecskéjük­kel, sok-sok apró lábukkal tekerednek a fény felé”. ^[41]

Esterházy ilyennek érzékelte az őt körülvevő posztsztálinista magyar valóságot (s ezúttal lényegtelen azt vizsgálni: szubjektív vagy objektív volt-e ez az érzékelés), ezt az undort közvetíti az egész művet áterező részben normális, de főleg aberrált szexuali­tás; figuráinak szellemi-erkölcsi romlása valami nagy bűnt sugall: az élet perver­tálódását. „Hősei” (ha így nevezhetjük elmosódó fi­guráit) megvalósítják Hork­heimer híres tézisét: „Egy széthasadt és visszataszító társadalomban az ÉN is széthasadt és visszataszító”. ^[42]

Esterházy posztmodern írásművészetének történeti dimenzi­ói – minden valóságos kötöttségük ellenére – nem könnyen meg­határozhatóak. Kassáknál egy­szerű volt a helyzet: egy háborús összeomlás, egy mély társadalmi válság forradalmi változásokat hívott életre, az avantgárd művész az EMBER megváltása hírnökének, sőt tevőleges megvalósítójának tudta magát. Esterházy ezzel szemben „túl van a tréfás dátumon”, azaz 1968-on. Mint Radnóti Sándor oly találóan írja: „[…] olyan korszak szülötte, amely min­denféle értelemben érintetlen ettől a kerettörténettől; nem örökö­se, nem utópisztikus mértékként való fenntartója, nem ellenfele […]” ^[43] A nála manifesztálódó válságtudat Kassák avant­gardiz­mu­sá­nak „leszálló (ha úgy tetszik: kiteljesedő) ágával sem hasonlít­ható közvetlenül (noha a nyelvi szféra hasonlóságai, azaz a dada és a posztmodern kapcsolatai nem elhanyagolhatóak), hiszen Kas­sák egy társadalmi forrada­lommal azo­nosult, és annak összeom­lásán jajong, posztmodern szerzőnket azonban nem érintette sem­miféle forradalmi láz, ő jól megtanulta, hogy „a nép­felke­lések vé­resek, kegyetlenek és reménytelenek.” ^[44] nem is volt módja – élet­koránál fogva sem – azonosulni a legutóbbiakkal sem, a számá­ra adott létezési szféra intenzív értékelése, a változtatási szándék foszforeszkálása és viszonylagos lefoj­tott­sága, az ideológiai tájé­kozódás homályos körvonalazottsága okozza, hogy Esterházy leg­kiemelkedőbb kritikusai is ambivalensek: vajon a tragédián innen vagy a tragédián túl szituálható-e szövegei üzenete.

Hogy ez a kérdés egyáltalán fölmerülhet, jelzi, hogy a magyar posztmodern e jeles képviselője nemcsak ideológiakritikusa, de egyúttal foglya is a geográfiai sajátos­ságoknak. Par excellence posztmodern művészként fölötte kellene lennie az alantas valóság­nak; mint fentebb azonban láttuk: nem csupán kimondott szavaira vonat­koznak újabb kimondott szavai a nyelvi ezoterikum szférájá­ba zárva, hanem stiliszti­kuma megsűrűsödési pontjain – valóságos istenkáromlás ez egy posztmodern gondolkodó esetében – forra­dalmi változásra buzdít. Nem véletlen, hogy az irodalmi hagyo­mány mély rétegeihez nyúl ilyenkor – persze forrásmegjelölés nél­kül – szerzőnk: a két háború közti magyar félfasiszta rendszer at­moszférájában fuldokló s azt gyilkos iróniával támadó Nagy La­joshoz és Déry Tiborhoz. A történelem morbid tréfája: kísértetie­sen azonos dikcióval szórja Esterházy átkait fél évszázad múltán arra a társadalmi formációra, amely után Déry egykor áhítozott, perben állván a húszas évek viszonyaival: „Van egy ész, amelyet nem akceptálunk, van egy látszatbölcsesség, amely irtózattal tölt el, van egy ajánlat a kiegyezésre és megbékélésre, amelyet többé nem fogadunk el. Bekövetkezett a törés. Eljutottunk ahhoz a nyílt­sághoz, amely nem tűri többé a cinkosságot.” ^[45]

A zavarba ejtő csupán az, hogy e hadüzenetet nem követi a jövő semmilyen projektuma (természetesen költői projektum­ra gondolunk), hiányzik a parallelitás Kassák konstruktivizmu­sához. Ezen a ponton feltétlenül igazat kell adnunk Kulcsár Szabó Ernőnek, aki kifejtette: „A posztmodern igazából az avant­gárddal való szembe­fordulásnak az irodalma.” ^[46] Almási Miklós a filozófiai alapjait is találóan határozza meg ennek a választás­nak: „A modernizmusok hanyatlását az ideologi­kumokkal együtt járó univerzalizálhatósági törekvésekből való kiábrándulás, il­letve a lehetet­lensé­gükkel való számvetés hozta.” ^[47] Utópiát per­sze nem várhatunk Ester­házytól, nyilvánvalóan jól tudja,hogy a „kritikai elmélet” racionalista képviselői is be­lát­ták: „… az utópisz­tikus energiák kimerültek századunk utolsó harmadára; elég ta­lán Max Horkheimer utolsó éveinek rezignációjára vagy Jürgen Habermas eszme­futta­tásaira gondolnunk, avagy Lyotard fenye­gető világvége-jóslatára, Foucault isten gyil­ko­sának halálát felidé­ző átkaira.” ^[48] Valóban úgy látszik: az újkornak a haladásra irányu­ló nagy és utópista koncepciói meginogtak; a legutolsó ilyen ígér­vény a magyar poszt­modern generáció szeme láttára foszlott sem­mivé. Esterházy zárt, monoton ritmusú világa egy döntő jelentősé­gű illúzióval szegényebb, mint volt – mondjuk – Horkheimeré, aki 1938-ban az újbarbárság szörnyű veszélyével, a fasizmussal szem­ben is látott még reménysugarat, mondván: „Jelenkorunk huma­nizmusa azoknak az életformáknak a kritikájában nyilvánul meg, amelyek közepette az emberiség most a pusztulásba hull; továbbá abban az erőfeszítésben, hogy e létformákat ésszerű módon meg­változtassuk.” ^[49] „Az abszolút vég közeliségének csodaváró kultú­rája” (Balassa Péter meghatározása) – úgy tetszik – már nem nyújt ilyen fogódzót a jövő felé. Be kell látnunk: nincsenek többé örök­ké érvényes igazságok, s mint Kari Popper tanítja: az atombomba árnyékában együtt kell élnünk a bizonytalansággal.” ^[50]

E tudat keresztül-kasul átsugározza Esterházy oeuvre-jét. A ma­gyarországi kritika azonban még egyelőre nem érzékeli a „végve­szélyt” más elvárásokkal közeledik a műhöz. „Esterházynak nincs szilárd értékrendszere […] az igazi értékek felől is bizonytalan­ságban van” – írja Kenyeres Zoltán –, „lemond a kockázatra biz­tató eszményekről, pedig ma dinamikus értéktudatra van szükség […] hiányzik az az átfordulási pont, ahol a szellem újra a cselek­véshez, a teremtő, változtató cselek­véshez föllebbez. […] a libera­lizmus regénye, ahelyett, hogy a demokratizmus regénye volna […] a beleszólás és részvétel mozgósító korparancsa hiányzik” ^[51] Mint látható, alig pár évvel ezelőtt, egy lebontásra érett diktatúra viszo­nyai közt, az irodalmi kritika konstruktív politikai elvárásokkal, továbbá ennek megfelelő etikai érték­posztu­látu­mok­kal közeledett Esterházyhoz. Figyelemre méltó Heller Ágnes aggálya, aki szerint ugyanakkor „a politikai normák teljes relativizálódásához, a po­litikai erkölcs süllye­déséhez vezethet” a poszt­modern. ^[52] A filozófus Almási Miklós, aki az avantgárd „voluntarista terrorizmu­sával […] mandarin esztétikájával” szemben a posztmodern sza­bad individuális műértelmezésére szavaz, meglepő módon végül is így fakad ki: „S közben az ember attól szenved, hogy szeretne valamivel többet, megváltással teltebbet átélni, tagoltan részlete­zőbb élményt, üzenetet kapni arról, ami kínozza: kérdéseiről, utó­pikus vágyairól,társadalmi lehetőségeiről, emberi sorsáról, stb.” ^[53]

Mindebből arra lehet következtetni, hogy jelentékeny fáziskü­lönbség van a magyar társadalmi tudat különböző szférái kép­viselőinek képzetei között. A kritika számon kéri Esterházytól, a posztsztálinizmust eszmeileg dezorganizálni segítő magyar poszt­modern szerzőtől a demokratikus eszmei előlegezést, amiről de­rűs vágy­kép­zetek élnek sokakban, de aminek igazi természetéről Esterházy már részletes információkkal szolgált a Gothár Péter­rel közösen írt filmjében, a Tiszta Atneriká-ban. Ihab Hassan nyo­mán úgy vélhetjük, talán túlzás az a kritika, amelyet Sartre gya­korol Franz Fanon: Les damnes de la terre (1961) című könyvéhez írt előszavában a nyugati civilizációról, midőn abban „a hazugságok és a rablás ideológiáját… az agresszió alibijét” fedezi fel. ^[54] Min­denesetre nem keleti marxista szerző állapítja meg: „A posztmo­dern esetében éppen egy alternatív jövőbe vetett empatikus hit ve­szett el. Sőt, mi több: a felvilágosodásba és a haladásba vetett hit bizonyult hamisnak és babonának.” ^[55] Sőt, mi több, ily nézetekkel szembe­sülünk: „Nem egyszerűen a modernség vált kérdésessé, hanem az egész nyugati kulturális fejlődés a mítosztól napjain­kig. Ha a pusztító erők hatalmas potenciáljára tekintünk, rádöb­benünk, hogy a humánum eszméi és története végükhöz értek.” ^[56]

Mindezt tudva, s a mondottak értelmét komolyan véve meg­ütközést kelthetnek a magyar kritika ideálképzetei, populista ro­mantikája, amivel a posztmodern európai szintű előképét képvi­selő Esterházy oeuvre-jével szembesülnek. (Megjegyzendő, hogy az élvonalbeli kritikusok többsége nem marxista szemléletű, vé­leményük tehát szuverénnek mondható.) Mi a lényege az értet­lenségnek, fenntartásoknak? Kenyeres Zoltán mellett Balassa Pé­ter mondja ki ezt legvilágosabban: „Idegenkedésem […] párhuza­mos azzal a hatvannyolc év utáni fejleménnyel, hogy az évezredes szociális lelkiismeret, szolidaritás és természetes baloldaliság tra­díciója lepusztulóban van, különösen Kelet-Közép-Európában.” ^[57] Egy független értelmiségi véli ezt azon a Magyar­országon, ahol a posztsztálinizmus lebontása és a polgári restauráció van napi­renden. Vajon ebben a helyzetben valóban a „természetes balol­daliság tradíciója” kerülne napirendre a konzervatív szellemiség programjaként, pótolván azt a „bal­oldali­ságot”, ami a poszt­modern­ből hiányzik? Mintha mit sem hallott volna a magyar ideo­lógia­kritika arról, miképpen vélekednek ma nyugaton a szocia­lizmus letűnt történeti szerepéről, amely megszűnt faktor lenni a emberi civilizáció végpusztulás felé tartó fázisában.” ^[58]

Maga a posztmodern irodalom, maga Esterházy – úgy tetszik – inkább tisztá­ban van mindezzel, mint a kritikai irodalom, meg­előzi amazt, s inkább kongruen­ciában látszik lenni azzal a ma­gyar teoretikus teljesítménnyel, amely – főleg a francia gondol­kodók nyomán – kitűzte azt a „vezércsillagot”, ami felé az egész posztmodern kultúra s benne az irodalom is kényszerűen halad, s ez alól a közép-európai Magyar­ország sem kivétel. Itt elsősorban Kulcsár Szabó Ernő alapvető tanulmányaira gon­do­lunk. S ezen a ponton – befejezésül, célkitűzésünkhöz híven – alapvető aspek­tusokban vissza kell utalnunk a magyar avantgárd atyja, Kassák Lajos meghatározó eszméire, amelyeknek érvénye – számomra úgy tetszik – alámerült a posztmodern diskurzusban.

Kassák ideálképzetei a jövőről kétségtelenül elvontak és elmosódottak voltak. Mégis, „a végtelenbe derülő ember” képzete hu­ma­nis­ta program volt, történeti szemlélet működött benne, a korban cselekvő embert értékgyarapító akti­vi­tá­sában szemlélte. (Egyik leg­emlékezetesebb verse, a Mesteremberek, az alkotó­munka dicséretét zengi; a bécsi emigrációból hazatérve alapított folyóirata a Munka címet viselte.) A „posztmodern tudás” számára a higtech (a maga­san fejlett technológiájú) posztindusztriális társadalomban – mint ismeretes – már nem a munka a lét bázisát építő fenomén, amely­nek erővonalai mentén a világ meg­ismer­hető és alakítható, ezt a szerepet az ismeret, a kommunikáció vette át. Ugyanakkor a ter­vezhetetlenség, az instabilitás, az „új átláthatatlanság” (die neue Unüber­sicht­lichkeit) „tanácstalanságot és nagyszabású kétségbe­esést” (Balassa írja ezt Ester­házyról) indukálnak a posztmodern elbeszélésben, amely éppen ezért már el is veszítette azt a képes­ségét, hogy a létezést történeti folyamatosságában ábrázolja. Mint Kulcsár Szabó Lyotard nyomán a „grand récit” széthullásával kapcso­latban megállapítja; „A történetelvű létértelmezés e szá­zadra lényegében végleg elvesztette identitásképző funkcióját” ^[59]

Kassák avantgárd episztéméjének egy másik kardinális eleme volt a „kollektív individuum” célképzete. Az individuumé feltét­lenül, amelyet minden „pártpolitikán felülállónak” óhajtott tudni, s amelynek csorbíthatatlan jogaiért konfliktusok során át szembe­szegült a kommunizmus magyarországi képviseletével. De ez az „individuum” ugyanakkor kollektív-ként volt elgondolva, azaz be­letartozott egy szociális szférába, egy olyan EGESZ-be, amelynek alapvető céljaival az individuum azonosult, de amely ugyanakkor hivatva volt védeni is az egyéniséget és biztosítani függetlenségét.

Nem kerülheti el azonban figyelmünket az a körülmény, hogy mindez Kassák avantgárd elméletében volt így. De ez nem jelenti azt, mintha az európai gondol­kodás­törté­netben nem lettek volna meg a gyökerei az autodidakta munkás Kassák eszmél­kedé­sének. Max Horkheimer már idézett Montaigne-esszéjében (1938) szin­tén leszögezi: „Az Én csak akkor tudja megvédeni magát, ha az emberiség is arra törekszik, hogy egész mivoltában védje meg az Ént”. ^[60] Horkheimer nem mulasztja el felhívni figyelmünket arra, honnan ered felismerése: Kanttól, aki az isteni gond­viseléstől (Vorsehung) eredeztette az univerzális kegyelem állapotát, reá hi­vatkozva jelen­tette ki: „[…] mert egyedül csak tőle várhatunk ered­ményt, amely az EGÉSZ-et illeti, s onnan terjed ki a részekre.” ^[61] A posztmodern korig terjedő történelmi idő azon­ban kétségtele­nül nagyon sok tapasztalatot gyűjtött fel arról, hogy a kanti véle­lemre és nemkülönben a hegeli transzcendentális illúzióra, erre az „egységgé tota­lizált” fenoménra irtózattal tekinthet a szorítá­sában megsemmisült Ember.” ^[62] Almási Miklós is – mármost a mű­vészetre tekintve – így véli: A kanti «általános érvé­nyűség« mint a művészi princípium visszacsatolná a befogadót a Rendszerhez, az elidegenedéshez, a totális uralomhoz, mert az egyéni reakció­kat, a lélek individuális válaszait alárendelné az általános-elvont jelentésnek.” ^[63] Úgy tetszik, éppen e veszély motiválja a posztmo­dern törekvését a személyiség autonómiája meg­terem­té­sére, a logosz-tanok heves elutasítására ^[64] amelyek végül is mind a kanti modellre mennek vissza, annak Sollen-je működik a moderniz­mus és az avantgárd irány­zatainak kizárólagosságában. Védelmül a posztmodern elmélet (elsősorban Lyotard) a másság (a disszenzus, a difference) pozícióját ajánlja. Vannak, akik ebben a „viszony­la­gosság fesztelen végtelenségét”, az igazság és az etikai alapok össze­függé­sének elhomályosulását féltik; a normatív történetiség hi­ányában minden érvényesség szétesése miatt aggódnak. ^[65] A más­ság meggyőződött hívei viszont – sajnos – semmilyen érvet nem szolgáltatnak arra: ki és mi „szavatolja” (Esterházy kedvenc sza­va) a szubjektum szabad és független lebegését, nem öncsalás-e ebben hinni? S ezzel ez a szubjektum ugyanolyan absztrakttá vá­lik, mint volt Kassák tétele a „kollektív individuumról”. A poszt­modern azonban tudatosan vállalja jelenlétét a „tételezett” öve­zetben. Lyotard ezt így fejezi ki: „Nem az a dolgunk, hogy való­ságosat nyújtsunk, hanem hogy képesek legyünk utalni az elgon­dolhatom, amit nem lehet megjeleníteni.” ^[66] Éz a felismerés termé­szetesen tökéletesen megnyugtathatja – a híveit.

„Az emberért indítottuk el harcunkat… akiben a világ képe él” – tűzte avant­gárd mozgalma zászlójára a jelszót Kassák, s va­jon mi maradt ebből a programból a poszt­modern számára? Mint Foucault-tól tudjuk: semmi sem maradt, hiszen az ember helyett mára a nyelv és a jelvilág vált a filozófia tárgyává, s mint Kulcsár Szabó Ernő előadásából értesülünk, az individuum szétoldódóban van, megszűnt „hagyo­mányos személyiségértékek foglalata” len­ni, „az egész posztmodern létértelmezése – úgymond – tagadja a jövő valamely racionális konszenzus szerinti huma­ni­zál­ha­tó­sá­gát”. ^[67] Ez a lezártság és pers­pek­tíva­nél­küliség üli meg fülledt at­mosz­féra­ként Esterházy zseniális kivitelezésű műveit is, amelyek messze meghaladták a hazai kritika jelenlegi „kérdező-horizont­ját”. Itt egy olyan negatív jövőkép bontakozik ki, amely valóban csak a lyotard-i paralogika útján értelmezhető. Már Nietzsche óta tudjuk, hogy az európai észelvű gondolkodásnak befellegzett. A posztmodern részben vallja, részben intenzíven sugallja ezt; azaz nem riad vissza az ideológia termelésétől és terjesztésétől. Lyotard Habermas kritikai racionalizmusa ellen fellépve a fel­vilá­go­sodás eszméinek két évszázados sorozatos vereségeit végzetes mítosszá növeli, bénító szuggesz­tióvá ideologizálja: „Egyáltalán nem arról van csak szó, hogy ne lett volna haladás, hanem ellenkezőleg, ar­ról, hogy a tudományos-tecnikai-művészi-gazdasági és politikai fejlődés a művelődésügy krízisével tette lehetővé a totális hábo­rúkat, a totali­tariz­must, a kiterjedő időszak Észak-Dél csapdát, a munka­nélküli­séget és az Új Szeg­énységet, a kultúra leépülését.” ^[68]

„Az ember, akiben a világ képe él” – vallotta Kásák; a mai elmé­let azonban úgy tudja, hogy a racionalista-humanista fausti ideál „elbúcsúztatása” van inkább napi­renden, hiszen a „világ embe­ri mértékkel való alakíthatósága…az individuális iden­titás meg­szerzése már nem lehetséges ezzel a modellel. „A posztmodern­ség ugyanis éppen ezt az állapotot tekinti meghatározónak – írja Kulcsár Szabó –, melyben az európai kultúrracionalizmus eszkö­zeivel már nem valószínűsíthető az alternatív jövő képzete […] a posztmodernség már csak olyan személyiségmintákat ismer, ame­lyekben ezek az értékek nem válhattak vezérlő elvekké.” ^[69]

Nem csodálható, hogy az ehhez hasonló azonosuló állapotrög­zítéseket nem csekély ellenérzés kíséri. S nemcsak arról van szó, hogy a puszta negativitás meg­növeli a lét nyomorúságát, hanem arról is, hogy ez a masszív és agresszív ideológia megfosztja tudatától, s így védtelenné teszi az embert, lefegyverzi alkotó aktivitását, a különböző színárnyalatú sötét hatalmak manipulációjának tárgyá­vá degradálhatja. „Pontosan ez: az emancipációról való lemondás és a mítoszba történő re­integ­ráció jelentik Habermas számára a posztmodern fő jellemvonásait” – írja Gudrun Klatt, ^[70] aki egyúttal a jelenkori monopolkapitalizmus kora esztétikai kategóriákba foglalt alkalmazkodási stratégiájának látja a poszt­modernet, ezt az álde­mok­ratikus, a tömegek tudatának elkábítására alkalmas, nosztal­giával díszített ideolo­gémát. Frederic F. Jameson a késő kapitaliz­mus kiszolgálójának és apologetikájának látja a poszt­modernet. ^[71] Hans-Peter Krüger Habermas tételére emlékeztet „az engedel­mességre való készségről” (Gehor­samkeits­bereit­schaff). ^[72] S végül nem hallgathatjuk el, hogy mélységesen egyetértünk Christian Kleinschmidt értékelésével, aki szerint „az elviségtől való eltávo­lodás a gondolkodás észre orientáltságától való elválást jelenti, azt, hogy a humanitás gazdag hagyományú kötelezvényét felmond­ták […] s mindez végül is a civilizált barbárság alakjába csap át”. ^[73]

Nos, Kassák jövővíziói illúzióknak bizonyultak – Esterházy posztmodern episztéméje már nem keres semmiféle jövőt. Lehet­séges, hogy a játékos és szórakoztató szövegek egy bizonytalan és ismeretlen jövőbe kísérik el az embert, aki már elveszitette a gon­dolati erőt sorsa összefüggéseinek megértésére? Ha így van, ak­kor a „fausti ideál” valóban halott. A posztmodern ambivalencia értelmében azonban az is lehetséges, hogy – él.

JEGYZETEK

^[1] Az avantgárdot Mátéi Calinescu is a modernség egy változatának tart­ja. Douwe Fokkema írja: „According to Calinescu the Avant-Garde is one of the faces of modernity…” Douwe Fokkema: Concluding Observations: Is there a Future fór Research on Postmodernism? In: Exploring Postmodernism. Edited by Matei Calinescu and Douwe Fokkema. Amsterdam-Philadelphia, 1987. 233-241. [vissza]

^[2] L. erről bővebben Bori Imre: A magyar avantgarde apostolai – Füst Milán és Kassák Lajos. Újvidék, 1971.165-166. Továbbá Pál Deréky: Ungarische Avantgarde-Dichtung in Wien – 1920-1926. Böhlau Verlag, Wien, 1991.; Deréky Pál: A vasbetontorony költői. Bp., 1992. [vissza]

^[3] Kassák Lajos: Aktivizmus, (Felolvasás 1919. febr. 20-án.) Ma, 1919. 4. sz. 46-51.; Újabban: Jelzés a világba. Bp. 1988. 138. [vissza]

^[4] Béládi Miklós: Jelzés a világba – A magyar avantgarde történetéhez. In: Jelzés a világba. 12. [vissza]

^[5] L. erről behatóbban: Bori Imre: A magyar avantgárd apostolai. 166. [vissza]

^[6] Marx: Bevezetés a hegeli filozófia bírálatához. In: Kari Marx és Friedrich En­gels művei. Bp., 1957.1. köt. (1839-1844). 385. [vissza]

^[7] Kulcsár Szabó Ernő: A különbözés esélyei – Szempontok a posztmodern fo­galmának meghatározásához. Literatura. 1987-88. 1-2. 137. – L. még: Kulcsár Szabó Ernő a posztmodernről. Könyvvilág, 1987. 3-4.; Douwe Fokkema szerint a poszt­modern „világnézet” ill. „létszemlélet” („postmodernism as a world view…a particular way and wiew of lite”. D.F.: Concluding Observations… In.: Exploring – Postmodernism. 233-234. [vissza]

^[8] Kulcsár Szabó Ernő: Literatura 138. [vissza]

^[9] Uo. 22. [vissza]

^[10] Kulcsár Szabó Ernő: A másság mint jelenlét – Posztmodern kortudat és irodai miság. Jelenkor, 1988. 7-8. 689-706. (695). [vissza]

^[11] Balassa Péter: A hallgatás ellen emelt ház. Élet és Irodalom, 1986. augusztus 22. (34.) 4.; Radnóti Sándor Ambivalens műbírálat. Medvetánc, 1987. 2. 265-292. (286.) [vissza]

^[12] Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Bp., 1986. 109. [vissza]

^[13] Uo. 504. [vissza]

^[14] Andreas Huyssen – Klaus R. Scherpe: Postmoderne – Zeichen eines kulturellen Wandels. Rowohlt V., Reinbeck, 1986. 7. [vissza]

^[15] Umberto Eco: A rózsa neve. Bp., 1988. 11. [vissza]

^[16] Kulcsár Szabó Ernő: Jelenkor 694. [vissza]

^[17] Uö: Literatura 143. [vissza]

^[18] Uő: Jelenkor 699. [vissza]

^[19] Kis magyar pornográfia. In.: Esterházy: Bevezetés… 403. [vissza]

^[20] Uo. 651. [vissza]

^[21] Uo. 403. [vissza]

^[22] Kenyeres Zoltán: Jelentés egy püspöklila könyvről. In: K.Z.: A lélek fényűzése. Bp., 1983. 454. [vissza]

^[23] L. erről bővebben: Radnóti Sándor: Medvetánc, 280. [vissza]

^[24] John Barth: Az újrafeltöltődés irodalma – A posztmodernizmus szépprózá­ja. Nagyvilág, 1982. 4.sz. 76. – Eredetileg: The Literature of Replenisment. In: The Atlantic, 1980. 1. sz. [vissza]

^[25] Esterházy: Bevezetés… 356. [vissza]

^[26] Uo. 300. [vissza]

^[27] Roland Barthes: Kririk und Wahrheit. Frankfurt am Main, 1967. 57 [vissza]

^[28] Kulcsár Szabó Ernő: Jelenkor 694. [vissza]

^[29] Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához – Előszó (1859. Január). In: Marx és Engels művei. Bp., 1965. 13. köt. 6-7. [vissza]

^[30] Balassa Péter: Marginális egy breviáriumhoz – Esterházy Péter: A kitömött hattyú. Életünk, 1988. 12 .sz. 126. [vissza]

^[31] Karin Siatris: A posztmodern művészetről. Helikon, 1987. 1/3. sz. 186. – Ere­detileg: „Content”: A Contemporary Focus. In: USA 1985. 49. 49-54. [vissza]

^[32] Kari Mannheim: Ideologie und Utopie. Bonn, 1929. 52. – A témához 1. főleg a mű IV. fejezetét. (Das utopische Bewusstsein.) [vissza]

^[33] Bojtár Endre: A posztmodernizmus és a közép- és kelet-európai irodal­mak. Kri­tika, 1988. 6. 32. [vissza]

^[34] Idézi: Róbert Weimann: Literaturgeschichte im Zeichen dér Postmoderne. Sinn und Form 1988. 2. 289. [vissza]

^[35] L. erről: Adalbert Fogarasi: Die Soziologie der Intelligenz und die Intelligenz der Soziologie. Unter dem Banner des Marxismus. 1930. 3. 359-375. [vissza]

^[36] Kari Mannheim: l.m. 62. [vissza]

^[37] Kulcsár Szabó Ernő: Irodalmunk fordulatának esélyeiről. Könyvvilág. 1989. 9.4. [vissza]

^[38] Uő: Jelenkor 700. [vissza]

^[39] Esterházy: Bevezetés… 510-511. [vissza]

^[40] Uo. 686. [vissza]

^[41] Uo. 533. [vissza]

^[42] Max Horkheimer: Montaigne und die Funktion der Skepsis. In: Kritische Theorie. Franfurt am Main. 1968. Bd. 2.258. [vissza]

^[43] Radnóti: Medvetánc, 282-283. [vissza]

^[44] Esterházy: Bevezetés… 642. [vissza]

^[45] Uo. 47. [vissza]

^[46] Kulcsár Szabó Ernő: Könyvvilág, 1987. 3.4. [vissza]

^[47] Almási Miklós (a posztmodernről): Medvetánc, l.m. 219. [vissza]

^[48] Max Horkheimer levele a Fischer Varlaghoz, 1965. jún. 3-án. In: Kritische Theorie. VII-XI; Jürgen Habermas: Die neue Unübersichtlichkeit. Frank­furt am Main, 1985. 45; Jean-François Lyotard: Les immateriaux – Un entretien avec Jean-François Lyotard. NAC Magaziné 1985. 26.13-16; Németül: Immaterialitat und Postmoderne. Berlin, 1985.; Michel Foucoult: Die Ordnung der Dinge, Frankfurt am Main, 1974. 460 [vissza]

^[49] Max Horkheimer: Montaigne… 256. [vissza]

^[50] L. erről: Rolf Dahrendorf: Das sonderbare Ende des Sozialismus. Die Zeit, 1989. aug. 4. (32.) 3. [vissza]

^[51] Kenyeres Zoltán: l.m. főleg 443-468. [vissza]

^[52] Heller Ágnes (a posztmodernről.) Medvetánc, 1987. 2. 25. [vissza]

^[53] Almási Milós: Margószövegek a láthatón és a nem láthatón. Nagyvilág, 1982. 4. 586. [vissza]

^[54] Ihab Hassan: Veszélyt kereső én. (Kézirat magyarul, 15.) – Eredetileg: Selves at Risk – Autobiography, Adventure and Quest in Contemporary American Letters. [vissza]

^[55] Andreas Huyssen: Postmoderne – eine atnerikanische Internationale. (L. a 27. sz. Jegyzetet.) 16. [vissza]

^[56] Hans Martin Schönherr: Abschied von der Apokalypse – Anmerkungen zur Postmoderne Diskussion. Neue Deutsche Hefte, 1988. 2. 746-763. (747). [vissza]

^[57] Balassa Péter: (a posztmodernről). Medvetánc, 1987. 2. 230-242. (240). [vissza]

^[58] Rolf Dahrendorf: l.m.. uo.; Gerhard Spörl: Radikale Reformen – harte Konflikte. Die Zeit, 1989. július 28. (31.) 34. [vissza]

^[59] Kulcsár Szabó Ernő: Literatura 144. [vissza]

^[60] Max Horkheimer: Kritische Theorie. 234. [vissza]

^[61] Az 1965. jún. 3-án írt levelében: 1. a 48. sz. Jegyzetet. [vissza]

^[62] Jean-François Lyotard: Mi a posztmodern? Nagyvilág, 1988. 3. 426. – Ere­detileg: Reponse a la question: Qu'est-que le postmoderne? Critique, 37. évf. 1982. 419. 357-367. (Németül: Beantwortung dér Frage: Was ist Post-Moderne? Tumult, 1982.131-142.) Újabban: La Postmoderne – expliqué aux enfants. Galílée, Paris, 1986. [vissza]

^[63] Almási Miklós: Nagyvilág, 585. [vissza]

^[64] Peter Sloterdijk: Kritik der zynischen Vernunft. Frankfurt am Main, 1983. Bd. 2. 941-942. Idézi: Kulcsár Szabó Ernő: Jelenkor. 692. [vissza]

^[65] Balassa Péter: (a posztmodernről). Medvetánc, 1987. 2. 230-242. (240). – A posztmodern lehetséges perspektívájához 1. Szabolcsi Miklós: Érvek és ké­telyek a posztmodernizmus dolgában. Kritika, 1988. 5., főleg 21. [vissza]

^[66] J. E. Lyotard: l.m. 426. – Az értelmiség „szabad lebegéséről” figyelem­reméltó eszmefutatást tett közzé Kari August Wittfogel: „Wissen und Gesellschaft”. Unter dem Banner des Marxismus. 1931. 1.101. [vissza]

^[67] Kulcsár Szabó Ernő: Literatura 140. [vissza]

^[68] Du bon usage du postmoderne – Entretien avec Jean-Franqois Lyotard. Magaziné Littéraire 1987. 239-240. 96-97. [vissza]

^[69] Kulcsár Szabó Ernő: Jelenkor 690. [vissza]

^[70] Gudrun Klatt: Moderne und Postmoderne im Streit zwischen Jean François Lyotard und Jürgen Habermas. Weimarer Beitráge 1989. 2. 283. [vissza]

^[71] Frederic F. Jameson: Postmodernism or the Cultural Logic of Late Capitalism. New Left Rewieiv. 1984. July-August, 146. sz. Idézi: Szabolcsi: Lm. 21. [vissza]

^[72] Hans-Peter Krüger: Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne – Die Neue Uniibersichtlichkeit. Weimarer Beiträge 1988. 3. sz. 522. [vissza]

^[73] Christian Kleinschmidt: Kulturzeitschrift als Idee. Sinn und Form, 1989. 4. 897-900. [vissza]

Élők-e, vagy holtak a kísértetek? ^[1]

Úgy gondolom, ha Jacques Derrida magyarul Marx kísértetei cím­mel 1995-ben megjelent könyvéről elmélkedünk, akkor a szerző­nek nem csupán a magyar szellemi életben oly mély nyomokat hagyó Grammatológiá-ját, majd Szókra­tészről, Nietzscheről, Freudról és Husserlről, valamint Heideggerről szóló filozófiai, kul­túrtörténeti és történetfilozófiai eszmél­kedéseit kell állandóan a figyelem elő­teré­ben tartanunk, hanem joggal gondolhatjuk, hogy „dekonstrukciós” elméletei búvó­patakként gyülekeznek egy nagy történetfilozófiai folyam elé, amelynek – úgy lehet – első megragadási kísérlete Spectres de Marx című műve, mely nagyon is ért­hető­en nem keltett oly széleskörű visszhangot a jelenkori magyar szel­lemi életben, mint amilyet megérdemelt volna. A recepciós egy­idejűség bizonytalansága a kor szel­lemi tájékozódásának ideoló­giailag motivált egyoldalúságában gyökeredzik és nem Derrida „időszerűtlenségéből” ered.

Derrida szellemének destruktív mobilitása természetesen eb­ben a művében is maradéktalanul jelen van, s a dialektika megszüntethetetlen működése következtében betölti azt a konstruktív szerepet is, amely egyedül adja az értelmiségi tevé­kenység hitelét. Mindezt megfontolva, ezúttal nem az életmű filozófiai-szakmai as­pektusához közelednék, hanem Derridát mint moralistát kérdez­ném ki, tudván, hogy a moralitás munkásságának ereje és egyút­tal önkénytelen gyengesége is. Nemrégiben Perecz László tollából jelent meg egy figyelemreméltó írás Derridáról ^[2] Ez az eszmefutta­tás ráirányítja a figyelmet arra a kérdésre: vajon valóban idősze­rűtlen-e az az ügy, amelyet Derrida a műben képvisel? Csupán az időszerű-e, amit a média annak minősít, és minden írott és elektro­nikus csatornán a tudatokba sulykol, avagy vannak a létnek olyan széles övezetei, melyekre sötét árnyék vetül, de ettől még azok na­gyon is valóságosak maradnak, mivel létezésüket maga a lét biz­tosítja? De elöljáróban azt is megkérdezhetjük: tulajdonképpen mi is az az ügy, amely állítólag időszerűtlenné vált. Derrida újra és újra visszatér kiindulópontjához, ez egy irodalmi mű, Shakes­peare Hí?m/ef-jének néhány sora, amely Arany János halhatatlan fordításában így hangzik: „Kizökkent az idő; – ó kárhozat! / hogy én születtem helyre tolni azt”. Derrida nem hagy kétséget afelől, hogy – felfogásában – az idő attól zökkent ki, hogy az erkölcsiséget érte sérelem, s hogy a tételes jog nem harmonizál egy maga­sabb rendű joggal, s ez a jog – az igazságosság.

De hiszen – vélhetjük – a legutóbbi történelmi horderejű válto­zások éppen hogy leküzdötték a jogtalanság és igazságtalanság gonosz rendszerét, azaz – az idő helyrezökkent! Mintha azonban Derrida nem lenne meggyőződve erről; szemére hányja példá­ul Fukuyamának, hogy az rövidre zárja a világtörténelmet dia­dalmasan bevégző liberális demokrácia által felszámolt bűnlajst­romot. Azaz nem szól a „civilizáció normális útján” lépten-nyomon ma is elénk bukkanó terrorról, az elnyomásról, a megtorlás­ról, a kivégzésekről és a népirtásról (67). Mi jellemzi ma a kizök­kent időt helyretoló liberális demokráciákat Derrida szemében? „A munka­nélküliség, a hajléktalanok serege, a piac anomáliái, a külső adósságteher, a fegyver­ipar és – kereskedelem, az atomarze­nál, az interetnikai háborúk, a terrorista maffiák, a drogkonzorci­umok, a nemzetközi jog állapota, a szörnyű tényleges egyenlőtlen­ség, ma inkább, mint bármikor az emberiség történelmében”, (90, 95) stb. stb. Úgy véli Derrida: ki kell kiáltani, hogy „az erőszak, a kizárás, az éhség, azaz a gazdasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt, a világ és az emberiség történelme folya­mán […] semmiféle haladás nem feledtetheti, hogy soha, abszolút számban soha még ennyi embert, asszonyt és gyermeket nem tet­tek szolágává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön” (95)

Megdöbbentőnek lehet tartani ezt a tökéletesen „időszerűtlen” szöveget, amelyet a sajtóban és szakorgánumokban megjelenő ten­gernyi információ, adat és statisztika támaszt alá. De vajon magá­nyos próféta-e Derrida, aki a pusztába kiáltja jere­miádáit? Nem a már nem létező marxista írásbeliséget hívnók tanúul amellett, hogy Derrida nem különc, nem Sancho Panza, nem vértelenné szikkadt kísértetek „bűvölője”, hanem egy világot átfogó, tiszte­lettől övezett instanciát idéznénk meg, a római katolikus egyház örök­érvényű enciklikáit, amelyek beszédesen világítják meg: mi­képpen járt el az a nagy „narrativa”, amely jelen korunkban ke­rekre zárván a törté­nelmet, visszatolta a Marx kísértetei által ki­zökkent időt „a civilizáció normális útjára”.

Derrida – ha könyvében kilépett is a szakfilozófia fogalmi há­lójából, és esszéisztikus valőrrel a történetfilozófia végső kérdé­seihez közeledett –, nem, mint magányos értelmiségi „azonosítot­ta” Marx kísérteiéit. Ellenkezőleg: széles szellemi övezetben járt. Olyan övezetben, amely szintén megerősíti: az újtotalitás új nagy narratívája létezik, és nem fantom és nem kísértet, és megnevezé­sének kötelme a „mondializmusról” és a „globalizmusról” szóló populista (?) szólamok diszkreditálásának ürügyével nem sem­misíthető meg.

Derrida tehát nem hiszi, hogy a kizökkent idő helyre lenne állítva, akár Szellem (Geist), akár Kísértet (Gespenst) az igazsá­gosság erkölcsi pa­ran­csa; minden­esetre megtagadva, eltagadva, vagy a „diadalittas beszély” által elhall­gat­tat­va is – él és időszerű, mint ahogy az egy igazi kísérteihez illik. A tételes jogon túl lé­tező igazságosságért folytatandó küzdelmet, a kizökkent idő hely­retolását Derrida az értelmiségre súlyosodó felelősség-nek tarja. Va­jon honnan ered nála a moralitásnak ez az intenzív jelenléte? Is­mert, hogy Derrida algériai zsidó csa­lád­ból származott, s noha ő és környezete nem volt szenvedő alanya a holo­caustnak, de az er­ről szerzett Tudás befolyásolja és meghatározza egész gondolko­dását és szociális érzékenységét. Innen ered a héber RUAH szel­lemében érzett gyötrő fele­lős­sége, innen emelkedik fel fogalmisága egyik jellegzetes idolja, a GYÁSZ szelleme, innen ered felfo­kozott érzékenysége a peremen élőkkel, a kizártakkal, az elnyo­mot­tak­kal, a kizsákmányoltakkal, a megalázottakkal, a bárhol és bármiért meg­gyil­kol­tak­kal szemben. Az ellenük elkövetett bűncselekmények mind-mind a kizökkent idő helyre­tolásának útjá­ban tornyosuló akadályok.

Derrida tükrébe tekintve nem kerülhető meg a kérdés: vajon miképpen viseli korunk humán értelmisége az erkölcsi felelős­ség általa megjelölt terhét, amelyet már Hamlet is vállaira vesz? Él-e még az a tradíció, amelyet Julién Benda vázolt fel egykor La trahison des clercs című művében? Visszhangzik-e Derrida szenve­délyes kísértet-megidézésére az írástudók szava? Erre a kérdés­re ma nagyon bizony­talan választ lehet adnunk. „Ez a diadalittas conjuracio valójában tagadni igyekszik és ezáltal elleplezni, hogy soha, mióta a világ világ, nem volt ennyire gyászos, fenyegető és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli” – közli velünk Derrida (61). A médiáknak szemére hányja, hogy „a libe­rális kapitalizmus győzelmét azért zengik csupán, hogy elleplez­zék – elsősorban önmaguk előtt-, hogy ez a diadal még soha nem volt ennyire válságos, törékeny és fenyegetett […] katasztrofális és alap­jaiban véve gyászos” (78).

Derrida megállapításai módszertanilag túlmutatnak a marxi életmű jelenkori magyarázatain, amelyek arra törekszenek, hogy „a politikai imperativust egy klasszikus életmű nyugodt magyarázgatásával semlegesítsék vagy tompítsák el” (40). Szerzőnk ki­lép a politikai filozófia köréből, midőn ráolvassa az értel­miségre, hogy az elkövetett sztereotípiák „egy potenciális erő” semlegesíté­sére szol­gálnak, azért, hogy „elnémítsák benne a lázadást” s hogy hallgatás övezze „mindazt ami […] nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre vagyis arra, hogy a megfejtésből olyan transzformáció legyen, amely megváltoztatja a világot” (42). S itt még csupán a legkülönfélébb diszciplínák általánosan elterjedt metodikájáról van szó, s a tudatok manipulálására (értsd: elködösítésére) irányu­ló „neue Unübersichtlichkeit” (új átláthatatlanság) masszív ideológi­ájáról. Van azonban Derridának korszerű szava az „olyan diadal­ittas beszélyről” is, amelyben a kísértet vészes és pusztítóan félel­metes egykori vonulása feletti indokoltnak tetsző habzó diskur­zus tematikai tárgyiassága mögött közvetve a történelem helótáival szembeni viszolygó ellenérzés fejeződik ki, azaz, akarva-akaratlanul az újkori „kizökkent idő” legitimálása és affirmációja.

Ez a jelen – és a múlt? Derrida nem riad vissza attól, hogy ki­mondja a nagy titkot: „A fantomra, amit a kommunizmus képvi­selt […] félelmetes és könyörtelen há­ború volt a válasz, és egyedül ennek folyamán volt képes a leninizmus majd a sztá­li­nista totali­tarizmus a hullámverésig szilárdult szörnyűséggé válni” (115). Ezt a történetileg igazolt megállapítást nyilván riadtan utasítja el a je­lenkori beszély, már csak ama lapos hiedelem jegyében is, hogy az „idő helyretolása” a jelen időben örök­érvényű és többé megkérdő­jelezhetetlen, azaz a kísértet végérvényesen halott. Erre az eszmélkedésre alapoz Derrida egyik fő partnere, Francis Fukuyama is, aki – Jür­gen Habermas kifejezésével élve – a „nachträgliche Revolntion” során a másod­szori ”nagy polgári forradalmat” élte át, és a libe­rális demokrácia győ­zel­mében dekla­rálta és konstituálta a történe­lem végét. Ily módon beteljesedett hát Hegel víziója: a világszel­lem bolyongásai után visszatért – önmagához. (Az ünnepi zengés­ben senkit sem zavar az a tény, hogy Hegel számára ez a porosz reakciós monarchia banalitásában testesült meg). Fukuyama lel­kesült, egy rövid történelmi pillanathoz kötött naiv hiedelmével szemben Derrida rámutat a jelenkori banalitás ijesztően torz voltá­ra (fentebb idéztük erre vonatkozóan néhány megállapítását). Ta­lán kiegészíthető ez még a közismert ténnyel, hogy a liberális de­mokrácia, mint „a történelem vége” csillogó idolja csupán Nyu­gat- és Észak-Európa, Észak-Amerika szegélyein, és – nagyon is kérdéses formában – Kelet-Ázsia peremén létezik (s hogy miként jött létre, itt nem részletezhetjük). A világ további háromnegyede állapotáról Derrida találó képet festett, ezt ne ismételgessük. Ma már a szakirodalom egyre inkább nem kétharmad, hanem húsz-nyolcvan százalékos osztású társadalomról beszél.

A „gonosz társadalmának” totális összeomlásával azonban nem csupán egy anti­demok­ratiz­musra épített állam­rezon omlott össze, hanem súlyos – ha éppen nem végzetes – csapás érte a nemzet­közi munkásmozgalmat is. A szocialista-szociál­demokrata pártok mindenütt jobbra tolódtak, a szakszervezetek gyengülőben; nem csodálható, ha az enciklikák által is megnevezett „nemzetközi fi­nánctőke” világszerte – demográfiai ürügyek leple alatt – általános támadásba lendült a néptömegek jogai, szociális ellátása, egész­ségügyi biztonsága ellen. (A valódi ok nyilvánvaló: előnyösebb pozíciók biztosítása a nagy érdekcsoportok egymás elleni kon­kurencia harcában). Ebben az – enciklikai kifejezéssel élve – „ke­gyetlen és könyörtelen” küzdelemben a tőke legyőzte és egyúttal elveszítette természetes vitapartnerét, a munkás­osztályt, amellyel pedig kompro­misszumra léphetett volna. (Több történelmi szeg­mens példája bizonyítja, hogy ez lehetséges volt, és társadalmi békéhez, egyensúlyhoz vezetett). E totálisnak hitt győzelemmel a kontrahensek más dimenzióba léptek. Úgy tetszik, egy „termé­ketlen félreértés” működik itt; Shakespeare és Derrida számára az igazságosságot ért sérelemtől zökkent ki az idő, és az erkölcsi pa­rancs ennek helyre­állítását követeli meg. A „diadalittas beszély” számára az idő kizökkenését a „negyedik rend” felhorgadása idéz­te elő, s ennek letörésével folytatható a „civilizáció normális útja”. A két beszély közt – úgy tetszik – nem lehetséges dialógus. S va­jon mit nyert a dialógusra kész munkásosztály helyett a „diadal­ittas győző?” Derrida felsorolja ezeket, részben megismételhetjük, részben kiegészíthetjük diagnózisát: a tőke meg­nyerte az ellenál­lás torz pótlékát: a nemzetközi terrorizmust, a „bellum omnium contra omnes” jegyében a bűnözés ijesztő mértékű kiterjedését, mint a társadalmi lezüllés biztos jelét, a tömeggyilkos etnikai vi­szályokat, amelyek már aligha gyűrhetők le többé rendőri eszkö­zökkel, mivel ezek az újtotalitás törvényszerű lényegéhez tartoz­nak, azaz gyökereik mélyebbre nyúlnak – éppen a szociális szfé­rába, amelynek gondjai – a közeljövőre prognosztizált demográ­fiai robbanás, és az azt kísérő fanatikus ideológiai képződmények okán is – beláthatatlan történésekhez vezet­hetnek. (Ezekről újab­ban Samuel P. Huntington elmélkedett). A pápai enciklikák szinte drámai hangon figyelmeztetnek a veszélyekre, amelyek a komp­ro­misszum­készség hiánya miatt bekövetkezhetnek. A Kiáltvány a történelmet osztályharcok történetének vélte, „amely minden­kor az egész társadalom forradalmi átalakulásával, vagy a harc­ban álló osztályok együttes pusztulásával végződött”. Azt lehet gondolni, hogy ez a második „végeredmény” is alternatívaként merülhet fel a horizonton. Derrida az Új Szent Szövetség rendsze­rének láthatárán a GYÁSZ triumfálása jegyében a törékenység és a fenyegetettség sziluettjét vizionálja. Derrida gondol­ko­dásában a Heideggernél kitüntetett helyre került GOND és SZORONGÁS kísértetei oly érzékletesen leírt „láng és hamvak” irányába halad­nak. Ez lehet talán a „diadalittas győzelem” végső ára? Lehetne hinni még a tudományban. De vajon lehet-e? Teller Ede, a neves fizikus, aki a hidrogénbombát függesztette az emberiség fölé, egy közelmúltbeli interjújában úgy vélte: „az emberiség a kollektív elbutulás felé halad […] a szellemi értékek egyre lejjebb kerülnek”. S egyúttal ő az, aki ugyanebben a nyilat­kozatában kétségbe von­ja a társadalomtudományok létjogosultságát, a szocio­lógiát me­sebeszédnek minősíti. ^[3]

Azt lehetne tehát gondolni, hogy Derrida kísértetidézése is a ne­gatív utópiák körébe tartozik. A filozófusnak végül is nincs (nem lehet) víziója a posztkapitalista világról; nem hisz osztályokban, pártokban, állam­rezonokban; az „új internacionálét” a szellem „el­len-összeesküvésének” tartja, így hát éles kapitalizmus-kritikáját a kapi­ta­liz­mus ugyanúgy képes domesztikálni, mint azt egykor a kritikai elmélettel, a Frank­furti Iskola kultúrkritikájával tette. De mindez azt jelenti talán, hogy a Derrida által megidézett marxi kísértetek léggé lényegültek? Aligha! Állandó és szüntelen élet­re kel­té­sükről maga a tőkés rendszer gondoskodik, új és ma még elképzelhetetlen for­má­ban történő felbukkanásukkal folyama­tosan számolni kell. így hát az értelmiség előtt is az az alternatí­va áll: megszólaláshoz segíti-e a kísértetnek látszó Szellemeket, avagy ellen­kezőleg: elnémításukban segédkezik. Derrida világo­san megjelöli ezt a válasz­utat, ahonnan nincs harmadik elágazás.

S mégis, van posztmodern válasz is: kinek-kinek megnyugta­tásául talán az is el­gon­dolható: hátha a shakespeare-i vízió, az er­kölcsi világrend helyreállításának pa­ran­csa káprázat volt csupán, hátha Hamlet atyját a „civilizáció normális útján” csak a neki ter­mészetesen kijáró atrocitás érte, s szó sem volt arról, hogy ettől ki­zökkent volna az idő; helyesebben talán éppen ezzel zökkent a he­lyére. Ha így lenne, ezzel a circulus vitiosus is bezárulna, a kizökkentnek vélt idő helyretolása végérvényesen idő­szerűt­lenné vál­na, hiszen az igazságosság – úgy lehet – nem áll a tételes jog fö­lött, ennek ellenkezőjét csak a fantaszták képzelik.

JEGYZETEK

^[1] A szegedi JGYTF Lukács-körének szimpóziumán 1996. okt. 31-én tartott előadás. [vissza]

^[2] Perecz László: Az időszerűtlenség erénye. Népszabadság, 1996. febr. 10. 26. [vissza]

^[3] Teller Ede: A tudástól nem szabad félni. [Interjú], Magyar Hírlap, 1996. okt. 26. [vissza]

Meddig létezik még a kapitalizmus?

Szerdahelyi István kapitális munkája A még létező kapitalizmus (Eöt­vös József Könyvkiadó, Bp., 2007. 614 old.) válasz arra a korábbi kri­tikai kívánalomra, amely A sosem létezett szocializmus című, meg­előző könyvével kapcsolatban fogalmazódott meg. Akkor egy re­cenzens azt merészelte állítani, (Ezredvég, 2006. 8-9. sz., p. 116-119.), hogy az idealista módon elképzelt (azaz utópikus) szo­cia­liz­mus ugyan valóban nem létezett, bizonyos lényegi elemei azonban nagyon is léteztek: (a nem is oly szerény élet­szín­vonal mindenki számára elérhető volt, nem létezett számot­tevő munka­nélkü­liség, azaz a lé­tbizony­talan­ság ismeretlen volt, nem ismertük a „szép, új világ” barbár embertelenségét, a kapualjakban megfagyó haj­léktalanok létezését (léttelenségét), (ld. Csányi Vilmos, in:Népsza­badság, 2007. szept. 27), volt ingyenes oktatás és egészségügy, biztos nyugdíj, stb.) Ezért – így a recenzens – a létező szocializmus ob­jektív megítélése csak akkor hiteles, ha szembesítjük a létező ka­pitalizmus analóg mutatóival. Szerdahelyi István tervezett triló­giájának jelen, második kötete ad választ erre a feltett kérdésre, illetve kívánalomra.

A könyv címe mindenesetre talányos: azt sugallja a szocializ­mus eszméjének meg­maradt hívei számára, hogy a kapitalizmus ugyan még létezik a mában, de a pers­pek­tivikus jövőben bizonyá­ra nem fog létezni. Misem lenne tévesebb egy ilyen el­ha­mar­ko­dott, naiv képzetemnél! A bonyolult kérdésre maga a szerző vas­kos mono­gráfiája ad választ.

S hogy milyen felkészültséggel? E kérdés azért is jogos, mert közismert, hogy Szerdahelyi tudós irodalomtörténész, a verstan kiemelkedő szakembere, az esztétika akadémiai doktora. De va­jon milyen közgazdász, politológus és történész? Átalakuló vilá­gunk­ban – a kétséges értékűvé váló – humán tudományok műve­lői – mondhatni kény­szerűen – váltanak át korábban tőlük ide­gen, mára azonban létfontosságú disz­cip­línák tanulmányozásá­ra, hogy teljesen átérthessék a jelenkori „szép, új világ” igazi ter­mészetét. (Szerdahelyi ebben az akadémikus Almási Miklós tár­sául szegő­dött.)

A szerző – úgy tetszik – híve a marxista tudományos módszer­tan egyik alapeleme, a történetiség alkalmazásának. A 19. századot a liberális kapitalista diktatúrák korának tartja, amely aztán áthajlik a kapitalizmus korlátozott demok­ráciáinak 20. századi va­riánsaiba, ahol is a társadalmi-gazdasági rendszerek változatos formációinak vagyunk tanúi. Ezek többek közt: a fasiszta kapita­lizmusok, majd a legfényesebb korszak (alig 2-3 évtized a század 50-es 70-es éveiben) a jóléti korlá­to­zott demokráciák periódusa, majd a liberális álca mögött a neokonzervatív törekvések tűnnek fel, a posztkommunista kapitalizmus ránk is vetülő torz ábráza­ta, s végül a kapitalizmus távlatai sejlenek fel. A marxizmusnak a felvilágosodástól átvett másik nagy módszertani hagyományát, a racionalizmust is mesterien kezeli Szerda­helyi: kegyetlen tisztán­látással leplezi le és jótékonyan frivol, maró gúnnyal teszi nevet­ségessé a kapitalizmus egész működését átszövő álságos hamisí­tásokat és hazug elveket. (Az állítólagos tőkés világrendszer léte, a szabad világpiac, az állítólag szabad kereskedelem, a demokrá­cia mint állítólag népuralom, az off shore cégek legális működé­se, stb.) S mindezt fölényes szakavatottsággal, a tények érvelésé­vel és nem holmi zsurna­lisz­tikus hevülettel. Már maga az meg­döbbentő, hogy a könyv közel egyötödét foglalja el a felhasznált szakirodalomjegyzéke, ez kevés híján három és félezer művet so­rol fel a kapitalizmus anyagi és szellemi termelésével és szolgálta­tásaival foglalkozó elsősorban angolszász, német, francia és ma­gyar szakirodalomból. A jegyzék azonban nem egyszerű adattár, hanem alaposan „megkonzultált”, azaz az okfejtésben elfogadott vagy vitatott, konfrontativ eszmefuttatások és közlemények dia­lógusa, amelyek a szerző építkezési módszereként teljes körkép­pé összeálló téma-mozaikokhoz kapcsolódó miniatűr szakirodal­mi jegyzékekben is megjelennek, mutat­ják meg hiteles felhaszná­lásukat és egyúttal további kutatási segédletet nyújtanak az ér­deklődő olvasónak. Szerdahelyi munkája ily módon valóságos Nach­schlage­werk, azaz a témára vonatkozó tudományos forráso­kat közlő és feldolgozó kézi­könyv, amely a tankönyv szerepét is betöltheti a közgazdasági felsőoktatásban, de a humán szakmák művelőinek is melegen ajánlható, annál inkább, mivel a téma tár­gyalásának sávjai (a történeti genezis, az anyagi termelés és szol­gáltatás, valamint a gazdasággal szorosan összefonódó politikai alrendszerek) mellett nagy figyelmet fordít a szellemi termelés és szolgáltatás alrendszere egyes övezetei átvilágítására is.

Eddigi voluminözus munkásságából ismeretes, hogy Szerdahe­lyi hevesen von­zódik a rendszeralkotáshoz, ezt bizonyítják vers­tani, esztétikai munkái, a struk­tura­liz­mus irányzatának egy idő­ben oly divatos áramlata „rendberakása”, az általa szer­kesz­tett 19 kötetes Világirodalmi Lexikon kompozíciójának kialakítása. Jelen művét is – felfokozott mértékben – ez a módszertani elv jellemzi. Formailag már erről tudósít az a tény, hogy a tárgyalt szöveg elé bocsátott tartalomjegyzék nyolc sűrű oldalt foglal el, és ad kala­uzt a roppant anyagban eligazodni kívánó olvasónak. Csak a fő fejezet­címeket említjük, amelyekhez esetenként két vagy háromtucatnyi „alrendszer” sora­ko­zik fel; ezek: A kapitalista társada­lom átfogó sajátosságai; A liberális kapitalista diktatúrák; A kez­deti kapitalista korlátozott demokráciák; A jóléti korlátozott de­mokráciák; A posztkommunizmus kapitalizmusa; A kapitalizmus jelene; A kapita­lizmus távlatai.

Már e fő fejezetcímekből látható, hogy a szerző célkitűzése nem a tőke gazda­ságtana, azaz gyakorlati monetáris eljárások „sorve­zetője”, tehát hogy pl. mi a cél­sze­rű befektetés környezettanulmá­nyozásának módja, miképpen működik a tőzsde, ho­gyan érhető el minimális költségráfordítással a profit maximálása, hogyan kell a bank­rendszert kétszintűvé fejleszteni és közforrásokból feltőkésíte­ni, milyen a célszerű köny­velési technika, stb. Szerdahelyi alapté­mája ez: miképpen hasad ketté a terme­lésben működő (azaz ipari) tőke és a civilizációs produktivitástól elszakadt finánctőke (pénz­piaci tőke) s főleg annak transznacionálissá válása, a multik tér­nyerése. És leg­főképpen: milyen következményekkel jár ez a kettéhasadás, a viszonylag emberarcú „jóléti államok” kapitalista társadalmi rendszere átalakítására irányuló törekvés, magya­rul: a szociális vívmányok fokozatos lefaragása, vagyis az ún. „meg­szorítások”, a társadalmi demokrácia korlátozása vagy egyenesen felszámolása. Európában (neo)li­be­ralizmusnak, Észak-Amerikában neo­konzer­vatí­viz­musnak becézik a jelen­kori mo­dern finánc­tőkés burzsoázia emez ideológiáját, amely a Thatcher-i, Reagen-i félig sike­rült kezdeményezések nyomán mind a mai napig él és erőteljesen működik szerte a világban, (sajátos változatban, kis­ded hazánkban is).

Szerdahelyi kb. a 17. századtól vezeti fel, az ipari forradalmak több fázisán át a 19. században kiteljesedő kapitalista fejlődést, amit ő (a szakirodalomban szokatlan módon) a liberális diktatú­rák korának nevez. Úgy tetszik azonban, a történeti elem­zésből mégis mintha kimaradna az a kezdetektől jelenlévő döntő vonás, amely foko­zatosan erősödik fel, s amely torz embertelenségével végigkíséri és jellemzi ezt a fej­lő­dést a mai napig. Mindjárt az ún. „eredeti tőkefelhalmozásra” kell gondolnunk, vagyis arra, ahogy Amerika felfedezése után az őslakosságot nagyrészt kiirtották, az indiók aranyát és ezüstjét elrabolták, s amely cselekmény elindí­totta a kapitalizmust dicső útjára, amelyet aztán a dinasztiák és etnikumok és vallások álcájában a befolyási öve­ze­tekért, a nyers­anyagokért és a piacokért vívott véres háborúk követtek, egészen az első világháború 16 millió és a második világháború közel fél­száz millió ember­áldo­za­tot követelő eseményeiig, a szörnyű anya­gi és szellemi pusztítást nem is említve. Nem lehet eléggé erőtel­jesen hangsúlyozni: mindezeknek az idegekben élő és ma is rémü­letet keltő eseményeknek a kezdeményezője és kivitelezője a kapi­talista burzsoázia volt, újabb kori változatában az ún. imperializmus, (amelynek lenini megnevezését a szerző alighanem tévesen minő­síti tévedésnek.) A munkásosztály és a szegény paraszti sereg pe­dig az ágyútöltelék szerepét játszotta ebben a véres színjátékban.

A „liberális diktatúrák” kolonizációs „rémtetteit” (Szelényi Iván, HVG. 2007. dec. 15. p. 91) nagyrészt a mégis csak valamennyi­re talán létező szocialista „világ­rendszer” hatására a „korlátozott demokráciák” korában függetlenedő orszá­gokban már a „kifinomult”(?) kizsákmányolás váltotta fel. Ennek fő eszköze az olcsó hitelek nagylelkű nyújtása, amely a rendszerint „kockázati felár­ral” növekvő kama­to­zás következtében a kamatos kamatok ún. „adósságcsapdájába” csalta a hitelre éhe­seket. Ez a volt gyarma­tokon – megfejelve a közvetítő korrupt helyi oligarchák közremű­ködésével – vezetett oda, hogy az ENSz WHO statisztikái szerint ma is évente 55 millió emberi lény hal éhen a volt harmadik világ­ban, köztük nyolc és fél­millió gyermek. Másfél milliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz. Nem volt tehát téves Marx állítása a mun­kásosztály abszolút elnyomorodásáról, csak az mára már a helyi prole­tariátusról kiterjedt a kolonizált világ népességére. A buda­pesti klíma-konfe­ren­cián az államelnök mondta: „A 2005-ös ada­tok szerint a világ népessége 40%-a szá­má­ra a világ összes jöve­delmének mindössze 5%-a jutott”. (Azért beszélünk volt harmadik világról, mert mára már nincs „második” világ; a volt szocia­lista országokat is lenyelte az adósságcsapda, ez gazdasági és politi­kai vergő­désük fő oka, noha ennek lényegét az egymásra acsargó pártok, a tömegek nem látják át, a politikai elit pedig hallgat róla.)

A „még létező kapitalizmus” Janus-arcának egyik fele ez. A Szerdahelyi által idézett adatok szerint míg 1910-ben a gazdagok és szegények aránya 1:10-hez volt, addig ez az arány 2000-re l:19-re, mára pedig még tovább nőtt. Ez azonban csalóka statisztikai átlag. Kialakult a világban egy széles menedzser-réteg, több milliós fi­zetésekkel. (A Siemens elnöke pl. havi 130 millió forintnak meg­felelő eurót vág zsebre. In: Népszabadság, 2007. dec. 18.) Ferge Zsu­zsa adatai szerint hazánk­ban a lakosság 30%-a él a szegénységi küszöb alatt, ebből félmillió a legmélyebb nyomorban, több mint kétszázezer gyermek veszélyeztetett körülmények között. (Ha a recenzens egy pillanatra kiléphet a moralitás övezetébe, azt kell mondania: mindenki, aki tollat vesz a kezébe, a legmélyebb szé­gyenérzettel teheti ezt akkor, ha cinikus közönnyel nem él az ideg­szálaiban, nem vesz tudomást erről az égbekiáltó embertelenség­ről.) Persze a kapitalizmus Janus-arcának van egy másik ábrázata is: ez annak tudása, hogy a feudális vagy kapitalista tőke és gazdaság képezte a hátterét a civili­zációs és technikai-tudományos fejlődésnek, az emberi kultúra csodálatos alko­tá­sainak, noha az összefüggések nem közvetlenek, és abban döntő szerepe van az egyé­ni zsenialitásnak, kreativitásnak. Szerdahelyi – miközben (ta­lán túlozva is) megvetően szól a pénztőke birtokosainak művelet­lenségéről és tudatlanságáról – egyenesen csak a műszaki értel­miség alkotó szellemiségének működésére vezeti vissza az első, a második és a harmadik ipari forradalom (a gőzgép, az elektro­mosság, az atomfizika, az informatikai forradalom) véghezvitelét.

A szerző – mivelhogy nem kultúrtörténetet ír – csak részben tárja fel a kul­tu­rá­lis és művészi „termelés” döntő fázisait. (Meg­lepő módon talán túlértékeli a „tömeg­kultúra” szerepét, nem is­meri el annak részben „bódító” hatását a tömegek, főleg az ifjú­ság „világérzékelésére”. Ez az oka, amiért az ún. Frankfurti Isko­lának még a léte­zését is kétségbe vonja.) Egy kivétel akad e sáv­ban: a humán értelmiség körében dívó ún. posztmodern létszem­lélet beható kritikája. Ez a heideggeri fogantatású nihilizmus fő­leg francia filozófus körökből terjedt szét nagyjából a „jóléti kapi­talizmusok” elleni finánctőkés támadással egy időben, azt mond­hatni: annak ideológiájává vált. Tömény ideológia ez annál in­kább, mivel rögzített törvényszerűségei nincsenek, határai elmo­só­dottak, lényege mégis kihámozható: a tudomány relevanciájá­nak kiiktatása, az igaz és hamis közötti különbség elmosása, min­den állítás ellentétének jogosultsága, végül is: „a racionalizmus dekonstrukciója” (Bayer József). „A valóság eltűnt a jelek tenge­rében” – állítja J. Baudrillard; a felvilágosodás öröksége leépítésé­vel „új világrendszer vette kezdetét” – írja J.-F. Lyotard; az embe­ri szuverenitás önvédelmének szellemi arzenálja kiürült tehát, az elszigetelt egyéniség védtelenné vált számára vak erők kelepcéjé­ben. Könnyen átlátható, hogy ez az ideológia a marxizmus alapté­ziseinek le­rom­bolását célozza, a munkásosztály aktív forradalmi szerepének, a történelmi fej­lődés törvényszerűségeinek és a raci­onalizmus vívmányainak megsemmisítésére tör, a finánctőke leg­élesebb fegyvere az értelmiség kritikai szelleme kioltására. An­nál szo­mo­rúbb, hogy a progresszív osztálybázis nélküli és a tör­ténelmi tapasztalatokat ma­gától elhárító értelmiség széles rétegei követik vakon ezt az eszmerendszert, amely­nek vezető személyi­ségei – ahogy Szerdahelyi megállapítja – mára már Európa-szerte el­fog­lalták az akadémiai és egyetemi vezető pozíciókat, a szer­kesztőségeket, általában a szellemi műhelyeket. Jellemző, hogy a természettudományos értelmiség mély szkep­szissel kíséri ezt a világra szóló csalást.

Szűkre szabott kereteink közt még két „metszetét” kell felvil­lantanunk e hatalmas anyagot megmozgató értékelésnek: az egyik a posztkommunizmus romjain dúló neoliberális kapitalizmus né­hány sajátossága és végül e képződmény jövő perspektívái. Mint említettük, az adósságcsapdába csalt (és a helyi árulók segélyé­vel) lerombolt „létező szocializmus” a gazdasági-politikai elő­nyökön túl ( piacszerzés, a konkurens termelő ágazatok felvásár­lása és felszámolása, stb.) geopolitikai előnyöket is hozott a mo­dernkori invázió számára (a ÑATO hatókörének kibővítése); de igazi ellenfél többé nem lévén, a jelenkorban már nem volt szük­ség arra, hogy 1945-höz hasonlóan egy Marshall-segéllyel állítsák talpra és egyenrangúként hasonítsák a keletközép-európai térfe­let. Ezzel szemben végbement a „posztszocialista tőke­fel­hal­mo­zás”, vagyis a „közvagyon szabad rablása” (újra: Szelényi, uott), a liberális-neo­konzer­vatív trend mentén. Ennek egyik fő eleme a forráskivonással, megszorításokkal elért s a szocialista múlt (nyu­gaton a „jóléti állam”) reminis­cen­ciáinak tekintett szoci­ális ellá­tó-rendszerek leépítése, magyarul: az anyagi eszközök átcsoporto­sítása a tőke javára. Sajnos a magyar baloldal vezető pártja is seré­nyen követte a blair-i „harmadik út”, a schröderi „új közép” mód­szereit, s ma már e párt elveszítette szocialista arculatát, „polgá­ri párttá” vált (Wiener György, in: Dialektika, 2007. dec.) Egy köz­gazdász egyetemi professzor arról panaszkodik, hogy a leszaka­dó rétegek ellátása egyre több pénzt visz el a fejlődéshez szük­séges forrásokból. (A magyar költség­vetésben – az ő adatai sze­rint – 8187 milliárd forint van előirányozva a legszélesebb értelem­ben vett jóléti kiadásokra, míg az összes többi rovatra 5891 milli­árd forint jut.) Ez tarthatatlannak minősül, s a szerző erre a követ­keztetésre jut: „A piac szem­szögé­ből nézve a szolidaritás ideoló­giája a semmittevés jutalmazása, amelynek terheit a piac viseli.” (Róna Péter: Vesztésre játszottunk. In: Népszabadság, 2007. dec. 21.) Miközben Ferge Zsuzsa arról panaszkodik, hogy a „munkanél­küliség, a kitaszítottság növe­ke­dése ellenállást szül” és „az erő­szakos féken tartás alkalmasint az európai civilizáció aláásásához vezet”, (Szerdahelyi, p. 483; [a továbbiakban: Sz], addig jeles poli­tológusaink és közgazdászaink a hazai (komprádor) burzsoázia avagy a transz­nacionális burzsoázia üdvösebb voltáról vitatkoz­nak (Kosa Lajos – Miklós László: Párhuzamos vélemény. In: Népszabadság, 2007. nov. 27; Bokros Lajos: A vállalati kultúra típusai az átmeneti gazdaságban. In: uott,2007. dec. 22). Senki sem gondol a weimári tanulságokra, ahol is 1930-ban a végsőkig pauperizált tö­megek féken tartására ugyanennek a széles rétegnek legaktívabb és agresszív része (a barnainges gárda) jelentkezett – az uralkodó rend szolgálatában. Nálunk az ún. Nemzeti Kerekasztal senki ál­tal demokratikus választáson meg nem bízott résztvevői 1989-ben mindezt valószínűleg előre látták, a monetarizmus vész­jósló fo­lyamatairól viszont semmit sem tudó kisemberek, a bulvárlapok­kal kábított „tömeg” pedig a hazug propagandának felülve vala­miféle „rajnai demokráciában” remény­kedett. Csalódásuknak az 1994-es választásokon adtak kifejezést, de úgy jártak, amint azt Adorno és Horkheimer a harmincas-negyvenes évek fordulóján elkábult tömegeknek megjósolták: „Menekülésüket az örvényben keresik, amely aztán majd elnyeli őket.”

Hogyan is lehetett volna ez másképp, hiszen a szuperhatalmak vezetői, az idő­sebb Bush és Gorbacsov 1989. dec. 3-án a Málta part­jainál horgonyzó hadihajón pecsé­tet ütöttek meg­egye­zésük­re és döntöttek több­száz­milliónyi ember sorsáról, egzisz­tenciá­járól. Ma­gyar­országon több mint egy évtizedre mélyen az 1988 évi szint alá süllyedt a GDP (a bruttó évi hazai termék). Amíg 1990-ben a köz­vagyon 150 milliárd dollár volt, és az államadósság 30 milliárd, addig a közvagyon 2005-re 20 milliárd dollárra apadt, az adósság­állomány pedig 70 milliárdra nőtt. Túlzás-e vajon ilyen körülmé­nyek közt újra „a hárommillió koldus országáról” beszélni a „hi­éna­kapi­taliz­mus” viszonyai közt? (Krausz Tamás megfogalma­zása). Mindez a Nemzet­közi Valuta­alap és a Világbank inspirálta ún. „Washingtoni Konszenzus” (1990) jegyében történt és történik.

És legvégül: Szerdahelyi István briliáns módon átvilágította, pőrére vetkőztetve bemutatta, és ha helyesen olvastuk: mélyen megvetette a „még létező kapitalizmust”. De vajon milyen kon­zekvenciákat von le a jövőre, milyen perspektívát rajzol fel a fi­nánc­tőke és a tőle szenvedő Ember jövendője elé? Ahogy régen mondták az esztéti­kában: ez a zárófejezet „inadekvát módon”, va­lóságos stílustörő hangnemre vált. Míg koráb­ban a dikció szipor­kázó szellemességét vitriolos gúny szőtte át, most halk medi­tá­ci­óra vált a szöveg hullámverése. A szerző a magyar származású Kari Mannheim-nek a „tervezett kapitalizmusról” szóló eszme­futtatását ismerteti, a „harmadik és ne­gye­dik világ” felzárkózta­tásáról szóló közgazdasági képzelődéseket boncolgatja, a „há­ló­zati állam” képét felrajzoló teoretikusok eszmemenetével ismer­teti meg az olva­sót. Fantazmagóriák, a doktriner katedra-közgaz­dász szócséplés kerül ismer­te­tés­re, no­ha korábban F. A. Hayek és Milos Friedmann fénylő Nobel-díját minősítette „szem­fény­vesz­tő álokoskodásnak” amelyből „olyan hatalmas divathullámok emel­kedtek magasra, amilyenek a 20. századi kultúrpiacot és a konfekcióipart jellemzik általában (Sz, p. 321). A szerző remény­kedve a „szellemi alkotóerő és tudás­szomj által vezérelt értelmiségi tudástársadalom” jövőjét vizionálja (Sz, p. 514), F.Block okfej­tését teszi magáévá, miszerint ”…a megtervezett eszme­rend­szer­ként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve béké­sen át lehet alakí­tani…” Ebből Szerdahelyi azt a következtetést vonja le: „A szocialista társadalom létre­jöttéhez tehát nem szük­séges a marginalizált rétegek forradalmasítása, egy új forra­dalmi osztály születése.” Még a marxizmus klasszikusait is tanúul hív­ja téziséhez: „Marx és Engels egyáltalán nem tartották lehetetlen­nek, hogy a kapitalizmus parlamentáris-alkotmányos úton, refor­mokkal nőjön át a kommunizmus alsó fokára” (Sz, 512). Mészáros István A kapitalizmuson túl című katasztrófa-elő­érzetű könyvéből is azt hallja ki: „Nála szó sincs tehát arról, hogy ez az átmenet a Kom­munista Kiáltvány marxizmusától a leninizmusig terjedő­en kvalifikált proletár­diktatúra vagy a munkás­osztály avagy ép­penséggel annak élcsapata, a kommunista párt vezetésével men­ne végbe” (Sz, p. 482). Végkövetkeztetése: „Vissza­kanya­rodva a tör­ténelmi fejlődés egyetlen lehetséges főútjára, teljesítsük ki a jólé­ti álla­mok vívmányait.” (Sz, p. 479). Mennyire hasonlít ez az óhaj Sevardnadze másutt már idézett tézisére!

Miben bízik tehát a szerző, aki egyébként mély rokonszenvet érez a túl messzi­re lévő Dél- és Közép-Amerikában kiboru­ló szocialisz­tikus szabad­ság­esz­mék iránt. Abban, hogy „…a ka­pitalizmus uralkodó osztályainak sorában a józan gondolkodá­sú tőkés csoportok és az elitértelmiség mindeddig elegendő ha­talmat birtokolt ahhoz, hogy ez a társadalmi forma fejlődőképes legyen és megújulva kerüljön ki válságaiból” (Sz, p. 484). Szerda­helyi hűen követi F. Block fejtegetéseit, melyek szerint ,…a jelenle­gi állapotból kiindulva kiépíthetők az olyan társadalmi intézmé­nyek, amelyek lehetővé teszik, hogy lépésről-lépésre kiterjesszük az egyenlőség, a de­mok­rácia és az egyéni szabadság horizontját. Most az évezred végén, ebben a koc­ká­za­tok­kal teli pil­la­nat­ban is igennel válaszolnék.” (Sz, 515). Szerdahelyi lakonikus megjegy­zése ehhez: „A távolabbi jövőre gondolva magam is így tennék.” A neoliberális-neo­konzervatív finánctőke megfékezését és letöré­sét egyenesen a kormányzatoktól reméli: „A globális nagytőkének annyi hatalma van, amennyit a kormányok adnak neki […] az ál­lam törvényhozását és valamennyi erőszakszervezetét mozgósít­hatják, ha úgy látják, hogy [a tőkések] tevékenységükkel a fenn­álló rend érdekeit sértik.” (Sz, 473). Itt elakad az olvasó lélegzete. Nem ugyanez a szerző fejtette ki korábban, hogy számos transz­nacionális konszern költségvetése zsebre vágja sok állam teljes büdzséjét. Kié a hatalom hát, a multiké vagy az őket kiszolgáló lakáj-kormányoké?

Szerdahelyi István nem hihet komolyan a nagytőke józanságá­ban és mér­sék­le­té­ben. A nemzetközi (és nemzeti) finánctőke vak következetességgel követi saját tö­rvé­nyeit. Ennek kimenetelét – azt hiszem – a Szerdahelyi által beidézett Mészáros István látja legre­álisabban: „A keserű igazság az, hogy ha korunkban nincs jövője egy radikális tömeg­mozga­lom­nak, akkor az emberiségnek magá­nak sincs jövője… A globális-hegemon imperializmus […] potenci­álisan legszörnyűbb szakasza […] a lehető legsötétebb árnyat veti a jövőre, amennyiben a szocialista mozgalom nem lesz képes meg­birkózni az előtte tornyosuló történelmi kihívásokkal…” (Sz, p. 481) Józan realitással – úgy hiszem – azt mondhatjuk: nem lesz képes. S valóra válik az Engels Frigyestől Rosa Luxemburgon át Mészá­ros Istvánig hirdetett tézis „… a jövőben vagy szocializmus lesz, vagy barbárság”. Barbárság természetesen a kétharmad társada­lom számára, fényes jövő pedig a finánctőke uralkodó osztályának és váltakozó mértékben az őt körülvevő szellemi vagy technikai infrastruktúrának. Ennek létezésében többé már nem a marxiz­mus osztályfogalmai uralkodnak, hanem a szociál­darwiniz­mus törvényei. A szerző által vizionált, –újra megvalósítandó-jóléti kapitalizmus – merő álom. A Marx által is nagyra becsült Darwin felfedezte törvény, a struggle for life (a létért folytatott harc) már ma is működik mind a magán­szfé­rá­ban, de főleg a közélet fokozódó eldurvulásában. Szelényi Iván megalapozottan írja: „Le kell szá­molnunk azzal az illúzióval, hogy a kapitalizmus természetes for­mája a liberális demokrácia.”

(Ezredvég, 2008. 3. sz.)

A globalizáció és a humán értelmiség

Előadás a Szabolcsi Miklós emlékülésen

Úgy gondolom: mindenki, aki ebben a világban él, külön doku­mentálás nélkül is elhiszi nekem, hogy e vakmerőén megnevezett témáról egy team, vagy legalább is egy kisebb intézet elmélyült ku­tatásai alapján megírt vaskos monográfiában vagy könyv­soro­zat­ban lehetne csupán megközelítő választ adni arra a kérdésre: mi­lyen álla­pot­ban érte a humán értelmiség legkülönbözőbb szféráit az a valóban világtörténelmi jelentőségű változás, amely ugyan már jóval korábban kezdődött, de legintenzívebb formájában a szovjetkommunizmus összeomlása után bontakozott és bontako­zik ki jelenkorunkban s amelyet eufémisztikusan globalizációnak vagy mondializációnak nevezünk, anélkül azonban, hogy nyers őszinteséggel kimondanánk: a főleg angol­szász indusztriális, ke­reskedelmi és finánctőke most már akadályok nélkül az egész vi­lágot átfogó anyagi és szellemi stratégiájáról van szó, annak min­den követ­kez­mé­nyé­vel együtt. (Zárójelben megjegyzendő: az in­formatikai forradalom nem azonos vele, nem genuin szülötte, ha­nem parallel kísérő jelensége csupán.)

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az első nagyhatású po­zitív információt erről a trendről a Kommunista Kiáltvány adta, mi­dőn szerzői kifejtették: „A burzsoá­ziának a történelemben fölöt­tébb forradalmi szerepe volt […] nem hagyott meg más kapcsola­tot az ember és ember között, mint a meztelen érdeket […]a jám­bor rajongást, a búbánat szent borzongását az önző számítás jég­hideg vizébe fojtotta. […] A burzsoázia minden eleddig tisztelet­re méltó és borzongó áhítattal szemlélt tevékenységről leszedte a dicsfényt. Fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.” ^[1] És így tovább.

Mint látható, a két szerző rövid úton eljutott annak a társadal­mi képződ­mény­nek az állapotrajzához, amely most újra közvet­lenül minket is érdekel. A civiliza­tó­ri­kus, a technikai viszonyok óriási pozitív változáson mentek át időközben, de nem mond­hat­ni, hogy a pertraktált viszony elvileg megváltozott volna. Beve­zető szavaim­ban ugyan az értelmiség állapota iránt érdeklődtem, amelyben a modern glo­ba­lizáció találta őt, de tulajdonképpen el­sősorban mégis az érdekelhetne talán ben­nün­ket: hogyan reagál és reagált az értelmiség az előállt bonyolult viszonyokra ma? S hogy enyhítsem a manapság bizonnyal szokatlan intonációs be­széd­helyzet okozta esetleges nyugtalanságot egy-némely tisztelt hallgatómban, ugyanakkor nem elszakadva az eredeti kérdésfel­tevéstől és kapcsolódva ahhoz a személyiséghez is, akinek tisz­teletére ma itt összegyűltünk – átmenetileg némileg narratívabb, kolloquiális beszédmódra térnék át. Amit mondani óhajtok, az egy vékony, de rend­kívül erős szálon kapcsolódik Szabolcsi Miklóshoz.

Amikor 1995 augusztusában, a finn-ugor kongresszus résztve­vőjeként szállás­helyemen, a jyväskyläi Salmirante üdülőhelyen, az estébe hajló órákban azon gondol­kod­tam, miről is kellene ír­nom az Irodalomtörténet című folyóirat készülő Szabolcsi Emlékszá­mába, akkor kitekintvén a csillogó tavakat övező hajladozó sudár fenyők közt az alkonyaiban is valószerűtlenül kék finn égre, úgy határoztam, hogy Lékai Jánosról írok, (akiről egy jeles líraértőnk, egy alanyi költő azt sem hallotta, hogy létezett); nos, gondoltam, felvázolom, ha mégoly tömören is, e lányos arcú, kék­szemű ifjú forradalmár pusztulással, a halállal eljegyzett kurta életének sors­döntő moz­zanatait. Ő volt az, aki a Kassák- és Galilei-körből jövet fegyvert emelt Tisza Ist­ván­ra, aki a parlamentben egy órával előbb bejelentette a magyar nemzet sorsára néz­ve oly szörnyű következ­ményekkel járó háború elvesztését. Csakhogy ez az ifjú „terro­ris­ta” (a revolver szerencsére nem fukcionált), nemcsak forradalmár volt, hanem költő is, aki Rilkét és Trakl-t olvasott, imádta a zenét és a festészetet, s miközben a nemzetközi ifjúmunkás-mozgalom egyik szervezőjeként szinte állandóan úton volt Párizs és Szent­pétervár, Hamburg és Pozsony között, hol börtönben, hol illegális összejövetelek szüneteiben novellát és költemények sorát írta – s minden megpróbáltatás közepette hű maradt ahhoz az eszméhez, amelyre az életét feltette. Ez az élet nagyon hamar véget ért, alig harminc évesen hunyt el a New-Yorki-i Szent József Hospitalban. Halálos ágyán írt utolsó versében a szenvedők és megalázottak, a kizsákmányoltak és eltiportak felszabadítására robajló seregek felett száll és zeng az ének. Az Irodalomtörténetbe szánt, Lékairól szóló cikket így fejeztem be: „A késő kor fia – ízlése szerint – ne­vezheti e robajlást hallucinációnak, vagy akár történelmi ideoló­giának, avagy mély, irracionális gyökérzetű meggyőződésnek, a volonté générale minden vereség ellenére elpusztíthatatlan műkö­dése vissz­hangjának.”

Amikor Szabolcsi Miklós elolvasta a tiszteletére szolgáló folyó­iratszámot és benne az én dolgozatomat, felhívott és tömören azt mondotta: „Köszönöm, meg­ér­tet­tem az üzenetet, amit küldték” Hangsúlyából arra következtettem: egyetértőleg értette meg ezt az üzenetet. És úgy vélem: a történelmi fordulat kisded hazánkat is sodrásába vonó lendülete ugyan neki is, mint sokunknak, szé­lesebb és mélyebb ismereteket adott arról a korról, amelyet meg­éltünk, de talán nem értettünk át akkor teljesen, – de nem adott olyan ismereteket, amelyek a humanitás kiküzdésére és fenntar­tására irányuló egykori törekvéseink jogosultságát megkérdője­lezték volna. Nagy­szabású József Attila monográfiája befejezé­se kötötte le utolsó éveiben ener­giáját, emlékiratainak megírásá­ra készült, s privát élete, családja múltbéli gyökereinek feltárá­sa foglalkoztatta, – de nem a menekülés, a múltjától való elfordu­lás; nem a tagadás, sőt megtagadás mozdulatával fordult ebbe az irányba. Akik jelen voltak annak idején az Akadémián, ahol – azt mondanám; búcsúelőadásán – Mozart Don Giovanni-ját elemez­te, azok megrendültén érzékelhették; valamilyen tragé­diáról be­szél az előadó, egy korszak és az egyéni lét lezárulásának tudatos vagy félig-meddig tudatalatti sejtelmeivel nézett szembe önmagá­val, a közeledő véggel, amikor oly nehezen tudott elszakadni at­tól a motívumtól, amikor az Ismeretlen vészt hozó és félelmetes híradással jelenik meg. Úgy éreztem akkor: ez az előadás üzenet is volt, baljós figyelmeztetés.

Nem ismerek olyan írását, megnyilatkozását, amelyben megta­gadta volna élet­művét, amelyben – oly sokakkal ellentétben, ellen­állóvá igyekezett volna magát átsti­li­zál­ni, nem kötött csokornyak­kendőt és nem fordította ki a felöltőjét. Minden pozitív újdonság iránt nyíltszívűén – egyúttal hűségesen őrizte, amit József Attilától örökölt, s nemcsak az egzisztencialista félelmek és riadalmak irán­ti fogékonyságot, hanem az azóta némelyek által ironikusan em­legetett „szociális gondolatkot is, az utca és a föld fia iránti kötel­met. Vajon hány értelmiségi emlékezik ma még erre a kötelemre?

S ezen a ponton elhagyjuk a megtiszteltet, s madártávlatból szemlélődve a szűkre szabott percekben visszatérünk eredeti kér­désfeltevésünkhöz: Miként élte meg és éli meg az intellektuális szféra azt a megrendítő változást, amelyet egy híres, volt szov­jet politikus úgy jellemzett, hogy azzal az „emberiség visszatért a civilizáció nor­mális útjára.” ^[2] Órákig lehetne példákat felsorakoz­tatni hazánkból és a nagyvilágból arról, milyen nagyszerű ered­ményeket ért el az emberiség azon az úton, amely a vadság korá­ból indul, a rabszolgaságon felépülő polis-demokrácián, a későb­bi törté­nel­men át kanyarogva a véres és visszataszító 20. száza­don át tart – vajon hová is?

Talán a legjobb, ha a polgári irodalomtudomány nálunk is is­mert és elismert személyiségét, Jacques Derridát hívjuk ide tanú­ságtételre. Derrida ezt írja Spectres de Marx című könyvében, egy passzusban: „A munkanélküliség, a hajléktalanok serege, a piac anomáliái, a fegyveripar és – kereskedelem, az atomarzenál, az inter­etnikai háborúk, a terrorista maffiák, a drogkonzorciumok, a nemzetközi jog állapota, a szörnyű tényleges egyenlőtlenség, ma inkább mint bármikor az emberiség törté­ne­tében […] az erő­szak, a kizárás, az éhség […] soha nem érintett még ennyi embe­ri lényt […] semmiféle haladás nem feledtetheti, hogy soha, ab­szolút számban soha még ennyi embert […] nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a földön.” ^[3]

De nem a jelen történelmi pillanat terméke mindez. A készü­lődés a kedvező pillanatra már régóta tart. Van más tanunk is a szóbanforgó ügyben, már félszáz évről korábban, Marx és Derrida között. A szerzőt XI. Pius pápának hívják, aki a Quadragesimo anno-ban ezt írta: a „civilizáció normális útjá”-ról: „A gazdasági hata­lom – és erőkoncentrálódás a modern gazdaságnak lényegi jegye, olyan gyümölcs, amelyet a gazdasági verseny korlátlan szabadsá­ga termett […] ez a szabadság csak a legerősebbeket hagyja meg az élők sorában, azokat, akik mindannyiuk közül a legkíméletle­nebbül küzdenek, akik a legkevesebbet sem foglalkoznak a lelki­isme­re­tükkel […] a gazdaság világa egészében félelmetesen ke­ménnyé, könyörtelenné, erő­szakossá lett. Ebből az egyetlen for­rásból kétágú folyam tört a felszínre: az egyik a nacionalizmus, vagyis a «gazdasági imperializmus« folyója, a másik meg éppoly átkos halálfolyam: a nemzetközi finánctőke, vagyis a «nemzetkö­zi imperializmus«. ^[4] Eddig a Szentszék szavai, amelyeket – úgy le­het – a pusztában elhaló sóhajnak tekinthetünk.

Valóságtartalma azonban kétségbevonhatatlan. Eszmélkedésünk záró mozza­na­ta­ként azt kérdezhetjük: Miképpen éli meg ezt a szituációt legmodernebb, mai válto­za­tában a magyar értel­miség? A verifikáló válasz szinte lehetetlen, hiszen személyek­hez kötött, és ha a legkülönbözőbb szakmák mérvadó személyisége­it és a soha szó­hoz nem jutó hallgatag tömeget kérdeznők is ki, ezernyi árnyalatban sejlene fel előt­tünk a válasz: a heves tiltako­zástól az egyre mélyülő melankólián, az eufória múltával a nai­van törekvők csalódottságán és esetenként kétségbeesésén át egé­szen a meg­vásárolt affirmativitás, a Gottfried Benn által ábrázolt „szoláris elit” cinizmusáig. Ez utóbbi keskeny övezet körül – em­beri szeméremből ad hominem soha, sehol meg nem jelölt – éme­lyítő fluidum terjeng, Derrida fogalmát kölcsönözve – a nagybe­tűs Gyász árnyai kóvályognak. Ezeket az árnyakat nevezte József Attila egy költe­ményében egykor „népiszony”-nak. ^[5]

A marxista irodalomszemlélet hullásával a történetiség igénye és a realizmus kategóriája is kikerültek az irodalomtudomány figyel­mének köré­ből. Ez annak ellenére így van, hogy pl. maga Umberto Eco figyelmeztetett arra, mi­szerint a létnek igenis van valami­lyen „kemény talapzata”. ^[6] A hermeneutika törté­né­szeként pedig Maurizio Ferraris vonja kétségbe az interpretáció végtelenségé­nek dog­máját, megállapítván, hogy „a lét mint olyan, kívül marad az interpretáció szféráján.” ^[7] Az un. „werkimmanent” módszerek a kontingencia virtuális filozófiai talapzatára támaszkodva – minden rendkívülien jelentős, az irodalom természetéről referáló értékük mellett – nem hoztak létre valamilyen koherens képződményt. Ez posztmodern korunkban talán nem is illett volna. „Az irodalom­tudomány, miközben más tudományokba behatolva parttalanná válik, az újabbnál újabb koncepciók adap­tációinak gyors változá­sa és szimbiózisa következtében polemizáló iskolákra és irányza­tokra hullik szét” – olvassuk egy irodalomtudományos szak­mun­kában. ^[8] Ezt nem kifogásolhatjuk, az indetermináltság filozófiai el­mélete jegyében mindez az egy­kor-volt hegeli-marxi totalitás elmé­let önkéntelen elutasítása miatt van így. „Die Welt zerdacht” (A vi­lág szét van gondolva) – idézik előszeretettel a Gottfried Benn-i axiómát a totalitást tagadók.

Az irodalomtudomány dezideológizálásának heves igénye ugyanakkor világ­talanul megy el a tény mellett, hogy a glóbuszt egy minden eddiginél perfektebb to­ta­litás fogja vasmarokba: a korábban említett multinacionális finánctőke mindent átható tör­vény­szerű­ségei. Az irodalomtudomány kizárólagos formalizálá­sa riadt védekezés a világban s így szeretett hazánkban is jelenva­ló – sok vonatkozásban ijesztő – lét­való­ság ellen; a posztmodern kontingencia pedig a történeti tapasztalat kiiktatása segít­sé­gével járul hozzá a tudatok manipulálásához, a világ egységben látása, az individuum helyzetfelismerő tájékozódó képessége és ellenál­lása megtöréséhez. Eötvös József egykori romantikus intelmét, az „akit nem hevít korának érzeménye” üzenetét ma már nagyon ke­vesen hallják meg. Az irodalomtudósnak – úgy tetszik – nem hi­vatása többé tudni és meghallani a magyar valóság szavát, ez nem az ő ügye. Nincs még finom áttételeken átszűrődő korrespondencia sem a nyers valóság és az elvont elmélet között.

Hivatkozhatnánk persze vigasztalásul, mondjuk a 32. Magyar Filmszemle megfogalmazta gondolatokra, amelyek – mint egy kritikus írja – „gigantikus tár­sa­dal­mi különbségekről, belső-ázsi­ai falusi viszonyokról, a felfelé kapaszkodás remény­telenségéről” szóltak, ^[9] ez azonban egy más humán szféra szava, kedvetlenül el­hárít­hatjuk, ne zavarjon bennünket. De van, akit mégis zavar. Igazságos akarok lenni az irodal­már szakmával szemben s ezért sok más példa képviseletében idézem be egy kitűnő esztétánk legutóbbi keserű szavait: „A mindenkori civilizáció alap­kérdé­sévei állunk szemben; mit csinál az elnyomorodás, a semmivé vá­lás elszenvedőivel? …a nyelvi és nyelven túli képmutatás, szem­forgatás…a nyomor elképesztő mértékével és kiszolgáltatottságá­ban is fenyegető közelségével szemközt agresszíven és önelégül­ten jelenik meg.” ^[10] – írja a szerző. Milyen jó lenne, ha ezt a nyelvi immanenciákba menekülők is így tudnák.

De, hogy ne tudják, arról – sajnos – a filozófia gondoskodik. S egyúttal jogo­sul­tan arra figyelmeztet bennünket: semmilyen ér­telme nincs a moralizálásnak. Ebben egyet kell értenünk. Nem­régiben jelent meg Német­országban egy tanulmány­gyűj­te­mény, amelyben Lukács György egyik egykori jeles tanítványa felteszi a kérdést: „Van-e értelme a kultúr­kritikának?” Nos, a professzor így válaszol: ”A világ olyan, amilyen. Úgy kaptuk, ahogy adták. Nem tudunk vele mit kezdeni […] Azt mondanám: Lukács nem tudott a posztmodern megoldással megbékülni […] Nem maradt más hátra számára […] mint a kultúrkritika veszélyes útjára lép­ni, s ez az út […] elkerülhetetlenül a totalitarizmushoz vezet […] A kultúrkritika arra tesz kísér­letet, hogy az Igazság nevében az el­nyomottakat a Gonosz ellen fellázítsa […] A lázadás azonban – re­ménytelen, és épp ezért veszélyes is…az elméleti tirannizmus el­kerülhetetlenül valamilyen politikai tirannizmus elfogadásához vezet […] ha szociális mozgalomként céljai megvalósítására tör.” ^[11]

Itt tehát készen kapjuk a globalizációs tirannizmus vas­akarata előtt ellenállást nem tanúsító, önkéntes alávetett­ség masszív ideológiáját. Útmutató ez az irodalomtudomány dezideológizálásában hívők számára. Róluk szól „A negativitás dialektikájá”-ban Horkheimer és Adorno, amikor azt mondják: „az elnyeléssel fenyegetettek az örvényben keresik menekülé­süket.” Rövid távon azonban bizonyos, hogy az individuális ér­vényesülés számára a fenti hívó szó, az önfeladás követése az egyedül üdvös tirannizmus fénykörében – gyümölcsöző lehet. Kéretlen tanulságul talán elég is ennyi mindabból, amit dióhéj­ban elmondhattunk.

JEGYZETEK

^[1] Marx-Engels: A Kommunista Kiáltvány. Bp., 1948.15-16. [vissza]

^[2] Sevardnadze, Eduard: Moj vübor (Az én választásom). Moszkva, 1992. [vissza]

^[3] Derrida, Jacques: Marx szelleme. Bp., 1997. 90., 97. [vissza]

^[4] Acta Apostolicae Sedis – XXIII. (1931 Magyarul: Az egyház társadalmi ta­nítása – Dokumentumok.) Szerk.: Tomka Miklós és Goják János. Bp., 1993. 57-104. [vissza]

^[5] József Attila: Aranybojtú nyár lóg vállamon. In: JAÖM, Bp., 1952. II. Köt. 39. [vissza]

^[6] Eco, Umberto: Kant és a kacsacsőrű emlős. Bp., 1999. 66. (Idézi: Kelemen János: Konvergencia, realizmus, antirealizmus. In: Világosság, 2000. 5. sz.) [vissza]

^[7] Ferraris, Maurizio: L'hermeneutice. Roma-Bari, 1998. 58. (Uott, Kelemen János idézésében). [vissza]

^[8] Hima Gabriella: Az irodalomtudomány jelenkori irányzatai. Bp., 1999. [vissza]

^[9] Gréczy Zsolt: Egy másik világ – szomorú Magyarország. In: Magyar Hír­lap, 2002. febr. 10. 12. [vissza]

^[10] Balassa Péter: Jómódú barbárság. In: Magyar Hírlap, 2000. dec. 23. 9. [vissza]

^[11] Vajda Mihály: Ist Kulturkritik sinnvoll? In: Jahrbuch dér Internationalen Georg-Lukács-Gesellschaft. Hrsg. von Frank Benseler und Werner Jung. Bielefeld, 2000. S. 192-193., 197. [vissza]

(Pillanatkép a hazai irodalomtudományról)
[Szabolcsi Miklós Emlékkönyv] 2002.

Lukács György Kafkáról

Lukács sohasem írt külön tanulmányt a prágai-német íróról, eszté­tikai szemléletének mégis a középpontjában állt Franz Kafka. Ezért a kérdés esztétikai, ideológiai munkásságának tágasabb összefüg­géseiben vizsgálható. Az elemzés koordinátáit az avantgarde je­lenségek és a történetfilozófia összefüggései jelölik ki. Ezek sűrít­ménye Lukács Wider den mißiverstandenen Realismus című kötetében összefoglalt tanul­mány-trilógiában tanulmányozható. Ezek Die weltanschaulichen Grundlagen des Avantgardeismus, Franz Kafka oder Thomas Mami? valamint Der kritische Realismus in dér sozialistischen Gesellschaft címmel jelentek meg. (A magyar kiadásban: Az avantgardizmus világnézeti alapjai; Franz Kafka vagy Thomas Mann?; A kri­tikai realizmus a szocialista társadalomban) ^[1]

Az olvasót nem tévesztheti meg az a körülmény, hogy ezek a kérdések vi­szony­lag későn (1955-56-ban) kerültek kidolgozásra, valamint az sem, hogy a látszólag elkülönülő témakörök egyet­len összefüggő elemzésben egyesültek. A kötetben tör­tént egye­sítés több évtizedes munkásság elvi hozadékának összesítése, mintegy a teore­tikus munka sűrítménye, hosszan érlelődő stú­diumok eredménye, amely nem csupán állapotfelmérés, hanem „visszafelé” is sok mindent bevilágít a jeles marxista esztéta ko­rábbi munkásságában.

Ismeretes, hogy Lukács esztétikai gondolkodásának közép­pontjában mindvégig a realizmus fogalma állt. A tízes években, Heidelbergben a német idealista esztétika hatása alatt állt, az 1918-19-es radikális marxista fordulatát követően végig a húszas években aránylag csekély­számú irodalomtörténeti munka mellett figyelmét a pártpolitikai tevékenység zsurna­lisztikus kötelmei kötötték le, valamint a filozófia kérdései, amelyek összefoglalá­sa a marxista történetfilozófia kiemelkedő műve, a Geschichte und Klassenbewufitsein (Történelem és osztálytudat, 1923) volt. Ezek főleg a bécsi emigráció idejének termékei. A húszas évek végének konf­lik­tu­sok­kal terhelt pártmunkája és rövid berlini tartózkodás után az 1945-ig terjedő moszkvai emigráció idején visszahúzódott a po­litikai működés övezetéből a filozófiai és irodalomtörténeti mun­kálkodás – viszonylag – nyugalmasabb területére, ez azonban va­lóban csupán viszonylagosan tette lehetővé az elmélyült tudomá­nyos kutató­mun­kát, tekintve a szovjet szellemi élet heves átpoli­tizáltságára. A Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intéze­tének munkatársaként figyelme előterébe Hegel munkás­sá­gának vizsgálata került (monográfiájával 1937-ben készült el), ^[2] továbbá a marxista esztétikai gondolkodás kialakulásának vizsgálata kötötte le érdeklődését, ennek legkiemelkedőbb hozadéka regényel­mélete volt. A történelmi regény kéz­iratát a Hegel-könyvvel ellen­tétben (amely csak a háború után külföldön, Svájcban jelenhetett meg) részleteiben publikálhatta a Lityeraturnij Krityik hasábjain.

Ez a folyóirat volt a műhelye az ún. tyecsenyije (Strömung) kör­nek, itt jelentek meg Lukács irodalmi- és vitacikkei, éles polémi­ában a hamvaikból feltámadt rappis­ták­kal, az ún. proletáriroda­lom egykori képviselőivel. A folyóiratot párthatározat szün­tette be 1941-ben, ugyanebben évben került Lukács pár hónapra az NKVD börtönébe. ^[3] De már ezt megelőzően, a harmincas évek közepén éles harcokat vívott a szovjet irodalomban egyre inkább elterjedő dogmatizmus, sematizmus és forma­lizmus ellen. Az 1937/38-as vitában jelent meg kiemelkedő tanulmánya, amelyet Es geht um den Realismus (A realizmusról van szó) címmel publikált. Az ebben az időszakban írt munkái képezik a centrumát az avantgardizmus ellen és a realizmusért folytatott küzdelmének. Itt súrolja elő­ször azokat a problémákat, ame­lye­ket húsz évvel később megje­lent művében „teoretikus sűrítményként” prezen­tál az egy kötet­be foglalt „trilógiában”. Itt foglalja el első ízben központi szerepét Franz Kafka, aki gyaníthatóan acteur latens-ként mindvégig jelen volt eszmél­ke­dé­sé­ben. (Legalábbis 1945 után, hiszen – közismer­ten – Kafka csak a háború után foglalta el méltó helyét a világiro­dalmi közgondolkodásban.)

Az idevezető út, a „realizmus széles útja” kidolgozását a való­ságban heves polé­miák kísérték. A „tyecsenyije” ellenfelei érvelé­sének kiindulópontja az a marx-i tétel volt (a Német ideológiá-ból), miszerint a kapitalizmus ellenségesen viszonylik a szellemi pro­dukció bizonyos fajtáival, így a költészettel és általában a művé­szetekkel szemben. Ebből egyenesen következett, hogy a társa­dalmi haladással, s főleg a szocia­liz­mus kibontakozásával paral­lel virágzik fel a művészet, amelyek motorja a leg­ha­la­dóbb világ­nézet, a marxizmus. Párhuzamos indíttatású volt ezzel az a fő­leg Mihail Lifsic által képviselt nézetrendszer, amely Hegelre tá­maszkodott, s amely szerint a szellemi alkotóművészet a modern korban a folyamatos hanyatlás állapotában van, s ennek kiindu­lópontja a görög eposz megismételhetetlensége. Hegel szerint a „világ­szel­lem” (Weltgeist) fokozódó „visszatérése” a gondolati vi­lágba a fogalmi lét­fel­fogás­nak kedvez. Itt a forrása Lukács ambi­valens viszonyának is a hegeli és a marxi vélel­mekkel szemben. A 19. századi ún. „nagyrealizmus” alkotásaira, majd az ún. „kriti­kai realizmus” pozitív idoljára támaszkodva szállt szembe Lukács a „hanyatlás-elmélettel”, másrészt a feltörekvő antirealista áram­latok elleni küzdelemben hall­ga­tó­la­go­san mégis csak elismerte a hanyatlás-elmélet igazát. Munkásságának vezérelve ily módon a realizmusért folytatott és az antirealizmus elleni küzdelem lett.

Csakhogy a „tyecsenyije” ellenfelei, akikhez többek közt jermilov, Kirpotin, Altmann, William-Wilmont is tartoztak, ^[4] 1939-40-ben éles támadást indítottak a Lukács-Lifsic iskola ellen. Egy­részt támadták azt a lukácsi tézist, miszerint a nagy művészet, a nagy realizmus (Balzac, Tolsztoj) létszemléletének negatív voná­sai járul­tak hozzá művészi zsenialitásuk kibontakozásához, hi­szen ebből az következett volna, hogy a nagy művészek reakci­ós nézeteik ellenére érték el a realizmust. Ezt az eszme­fut­tatást kifejezetten a korabeli szovjet irodalom és irodalompolitika elle­ni táma­dás­nak, a marxista világnézet lebecsülésének fogták fel.

A Lukács-iskola ezzel szemben a realizmus hanyatlását az avantgarde irány­za­tok térnyerésére vezette vissza, amelyek egy­re intenzívebben terjedtek el a forma­liz­mus és a naturalizmus for­májában a szovjet művészetben, irodalomban, képző­művé­szet­ben egyaránt. Ily módon egy rendkívül kusza tudatállapot bontako­zott ki a szovjet köz­szellemíségben: a Lukács-iskola a korszerű realizmus kibontakozását akár reakciós világnézet alapján is el tudta képzelni, egyúttal küzdelmet folytatott a közvet­lenül prog­resszív világnézetre alapozott tézis-irodalom ellen, amelyben a szovjet iro­dal­mat elmarasztalta, s ezzel gyakorlatilag szembeke­rült a sztálini-zsdánovi kultúr­poli­tikával. (Ez a körülmény is cá­folata annak az állításnak, miszerint Lukács a 30-as évek­ben hit­hű sztálinista lett volna.) Egyúttal ő volt az, aki már ekkor Hegel könyvé­ben kifejtette a minden társadalomban, azaz a szovjet tár­sadalomban is jelenlevő ellent­mondások elvét.

Lukács avantgardeellenessége tehát történelemfilozófiája összefüggéseiben érthető. Realizmus-koncepciója középpontjában a kiteljesedett Ember állt, úgy ahogy az a német klasszika nagy mű­veiben megvalósult. Minden ettől eltérő jelenségben az ember le­fokozásának, eltorzulásának jelét látta. Ily módon a realizmus ki­bonta­ko­zásával egyidőben egy ellentétes áramlat feltűnését kons­tatálta., amely a naturalizmus kibontakozásától kezdve a 20. szá­zadi izmusokon át egészen a szürrealizmusig terjedő ívet rajzolta fel. Ez volt a Hegel által previzionált hanyatlás íve, amelynek ter­mé­sze­te­sen megvoltak a valóságban is az indítékai. A nagyrealizmus „lealkonyulásának” kez­de­teit az 1848. júniusi francia forra­dalomtól és főleg az 1871-es párizsi kommüntől datálta, tehát ami­kor a feltörekvő és kiteljesedő burzsoáziával szemben egy új osz­tály, a proletariátus, mint világtörténelmi tényező lépett színre.

A naturalizmussal kezdődően nem a fejlődés humanista esz­ménye lett a haladás vezérelve, hanem a hullásé, a hanyatlásé, bár­milyen új formai struktúrában. Lukács avantgarde felfogásában nem a különböző iskolák formai jellegzetességei voltak a lényege­sek, hanem a tartalmiak. S ezek közt is legfontosabb a szorongás, a félelem (die Angst) lelkiállapota. S az avantgarde-ról szóló eszmélkedése során itt lép be fejtegetései középpontjába Franz Kafka. Lukács számára nem az volt a fontos, hogy Kafka expresszionis­ta-e, (mint ismeretes Kafka első munkái expresszionista folyó­irat­okban jelentek meg) sem az, hogy világképe szürrealista-e (ahogy a szak­iro­da­lomban általában tartják.) Lukács szerint: „Az avantgardizmus azonban az el­tor­zu­lást a maga torz közvetlenségében tükrözi vissza, hiszen olyan művészi formákat gon­dol ki, amelyek a művészetellenes tendenciákat az élet egyeduralkodó hatalma­iként jelenítik meg, s így fenomenológiai leírásból objektív való­sággá torzítja az el­tor­zu­lást, s ennélfogva eltünteti, ontológiailag elhanyagolhatóknak minősíti a való­sá­gosan hatékony ellenerőket és ellentendenciákat.” ^[5] Ez a meghatározás tökéletesen ráillik Kaf­kára, hiszen az egész művészetét átlényegítő szorongás nélkülözi a feloldást, a kibontakozást mind A per-ben, mind a Kastély-ban és el­be­szé­lései­ben. Nem a formai jellegzetességek minősítik tehát Kafkát avantgardistává, ha­nem világképének állapotszerűsége, a bénultság a Sorssal szemben, a perspektíva teljes hiánya. S olyan töménységben és olyan kísértetiességgel, amely messze túlmutat az ún. „modernség” illúzióin a tiszta szellemiség honában, azaz George és Rilke hori­zont­ján, de túl helyezkedik el az expresszio­nisták céltalan lázadásán is. Az „örök” onto­lógiai kategóriák vi­lágában honos Kafka világa, vagyis az „elveszettség” álla­po­tában. Lukács Benn és Heidegger „ősformáinak” antihumanizmusa kö­zelében keresi Kafka helyét a kor szellemi áramlatai között. Az ál­lapotszerűség Benn történelem elle­nes­ségének rajzolata, nála ez a valóság lényege. Kafka reménytelen igyekezete, hogy eljusson a Kastélyba, hogy megismerje A per bíráit, az ellene irányuló vád lényegét, mindez a polgári hétköznap visszfénye, az emberi sze­mélyiség eltorzulására vezethető vissza. Lukács mindenekelőtt a naturalizmus indítékaiból magyarázza ezt a tudatállapotot, az örök, elvileg megváltozhatatlan „condition humaine” tételezésé­re, a pers­pek­tívátlanságra, amely változó formában jellemezte az utolsó fél évszázad művészetét. A legszuggesztívebb képviselője ennek az irányzatnak Franz Kafka. így foglalja össze ezt Lukács György Franz Kafka vagy Thomas Mann? című tanul­má­nyá­ban: „A vak szorongás és a páni félelem fogságában rekedt művészet klasszikusa Franz Kafka. Egyedülálló helyét annak köszönheti a mai irodalomban, hogy közvetlenül és egyszerűen, formalista, tech­nicista és modoros áb­rá­zolási eszközök nélkül fejezi ki ezt az élet­érzést. Az életérzés a maga egyszerű köz­vet­len­sé­gé­ben határoz­za meg a művészi formát. A megformálásnak ez a módja mint­ha a jelentős realisták sorába állítaná Franz Kafkát. És szubjektív te­kintetben még inkább közéjük tartozik, mert kevés író van, aki olyan eredeti és elemi módon fogná fel és adná vissza a világot, akinél olyan mélyről fakadna a csodálkozás a világ soha­sem lá­tott egyszeriségén, mint nála. Ma, amikor kísérletező és semati­záló rutin ural­ko­dik az írókon és olvasóikon, kiváltképpen erő­teljes benyomást kelt ez az írói lendület. Köl­té­sze­tének intenzitá­sát még tovább fokozza, hogy nemcsak művészi maga­tar­tá­sában van meg ez a ma már oly ritka nyíltság, hanem kifejeződik művei világának egy­szerű­ségében és magától értetődően is. Ebben rejlik Kafka legmélyebb eredetisége. Kierkegaard mondja: „Minél ere­detibb valaki, annál mélyebb a szorongás benne.” Kafka valóban eredeti módon önti formába ezt a szorongást, és azt, amit ellenáll­hatatlan kényszerrel kivált: az objektív valóság – állítólag – neki megfelelő, őt életre hívó struktúráját és tárgyiasságát. Kafka egye­dülálló teljesítménye művészileg nem új formai kifejező eszköze­in alapul, hanem tárgyi világának, alakjai reakcióinak szug­gesz­ti­vitást és felháborodást keltő evidenciáján. „Nem a szörnyűsége­sen ütközünk meg – írja erről Adorno – hanem, hogy a szörnyű­ség magától értetődő.” „A modern kapi­talizmus, mint pokol és az ember tehetetlensége az alvilág borzalmaival szemben – ez Kaf­ka költészetének tartalma.” ^[6]

És a továbbiakban úgy véli: „ Kafka életművét az egész modern művészet jel­ké­pévé teszi ez a világnézetté fokozott és emelt tehe­tetlenségi érzés, a szorongás meg­ren­dítő víziója, amelyet a világ valamennyi eseménye és az a meggyőződése ered­mé­nyez, hogy az ember tökéletesen ki van szolgáltatva ennek a megmagyaráz­hatatlan és meg­szün­tet­he­tet­len rémületnek.” ^[7]

Semmi kétség afelől, hogy ez a tudatállapot, ez a „pokoli életér­zés” a korabeli kapi­talizmus produktuma, noha későbbi történé­seket Kafka még csak previzionálni tudott, de ezek a víziók még a harmincas-negyvenes éveken túlmenően, azaz Lukács tanul­mánya megírásának idején is érvényesek voltak. (Az azóta eltelt fél évszázad pedig nem csökkentette, hanem inkább növelte ezen víziók szuggesztív jelenlétét.). Nem csoda hát, hogy amikor Luk­ács igen magasra értékelte Kafka állapotleírását, ugyan­akkor nem volt képes elfogadni a hegeli történetfilozófiai koncepció megin­gását. Hegel eszméje az volt, hogy az emberiség a szabadság és az ésszerűség hona felé tart. Ezt Lukács is így gondolta. Ezért volt kénytelen egy ellenerőt keresni a tör­té­ne­lem­ben és az iroda­lom­ban. Ez utóbbi kiemelkedő reprezentánsa Thomas Mann volt, az a polgári író, aki nem utasította el á limine a szocializmust, ha­nem végső soron a vele való együttélést, a nevezetes koegzisztenciát is lehetségesnek tartotta. Itt keresendők a lukácsi eszmélkedés azon gyökerei, amelyek mind a két ideológiai térfélen a kriti­kai realizmus érvényességét kutatták.

Lukács nem tagadta tehát az avantgarde irodalom, nem tagad­ta Kafka áb­rá­zo­ló-művészetének jogosultságát és érvényességét, így vélekedett: „Nagyon is érthető, hogy a mai kapitalista társa­dalom élményei, elsősorban az értelmiségieknél a szoron­gás, az undor, az elveszettség, a kétségbeesés, a megvetés és az önmeg­vetés stb. effek­tu­sait válthatták ki. Sőt, a valóság olyan ábrázolá­sa, amely nem keltene fel ilyen érzel­meket, amely nem tudná for­mába önteni ezeket az effektusokat, szükségképpen hamis, meg­szépítő visszatükrözése volna a mai világnak. Nem az a kérdés te­hát, hogy meg­van-e mindez a valóságban. Hanem csak az, hogy ez-e a teljes valóság? Nem azt kérdez­zük, hogy ábrázolni kell-e mindezt. Csak azt, hogy meg kell-e állni ennél? ^[8]

Lukács úgy vélte: nem lehet megállni ennél az állapotrajznál, keresni kell az ellen­állás erőit és azok ábrázolását. Ehhez az im­pulzusokat kétségtelenül szocialista meg­győződése adta. Lukács több mint egy fél évszázadot töltött el a kommunista munkás­moz­galomban. Ez a hosszú idő részben lelkes pártmunkával telt el, részint intenzív ideológiai munkával, tele volt csalódásokkal, sőt üldözésekkel is a párton belül, volt ő messianisztikus rajongó és volt „revizionista”. Volt alkalom, hogy felül­vizs­gálta, sőt megta­gadta korábbi nézeteit. Egy valami azonban állandó maradt életé­ben és életművében. A kommunista párt melletti kitartása s az a, meggyőződése, hogy a világkapitalizmus megnyomorítja az Em­bert és katasztrófához vezet. Történe­lem­filozófiája kiútja a szoci­alizmus megvalósítása volt. Ennek gyakorlati meg­valósít­ha­tósá­gában csupán élete vége felé kezdett kételkedni. 1955-56-ban, ami­kor az avant­garde-ról, amikor Kafka és Thomas Mann művésze­tének ellentéteiről értekezett, ez a végső kétely még nem merült fel benne. Ez a magyarázata annak, hogy az avantgarde művé­szet dilemmájának feloldását a perspektíva jelenlététől remélte. A pers­pek­tíva problémáját a IV. (keletnémet írókongresszuson fej­tette ki részletesen, de esztétikai szemléletének ez korábbról is, és később is egyik döntő eleme volt. Kons­tatálta, hogy mind Kafka, mind Benn, vagy akár Musil felháborodva utasítanák el a pers­pektíva követelményét, mint művészetüktől idegen elemet, mert hiszen ez a kifej­tés az előrehaladás rendező elve, a tipikus alakok teremtésének előfeltétele, a realista vég­kifejlet stratégiáját jelen­tené. Mindez azonban diametriálisan szemben áll az avant­garde művészet ideológiai szerkezeti elveivel.

Tagadhatatlan, hogy 1955-56-ban írt tanulmányaiban a pers­pektíva még szocia­lista perspektíva volt, a realista művek alapten­denciája a szocialista realizmus felé mutatott előre. Feltűnő azon­ban, hogy már akkor az elméleti fej­te­ge­tések mellé nem rendelő­dött konkrét művek konkrét elemzése, mintha a szocialista pers­pektíva maga is, többé-kevésbé a jövő víziója lett volna. Tág terje­delmet szentelt ugyan­akkor fejtegetéseinek arról, hogy a szovjet irodalmi művekben megjelenő jövő­kép gyakran a „kincstári op­timizmus” jegyeit viseli, a sematizmust teremti meg, ugyan­azo­kat a formalisztikus jegyeket mutatja fel, amelyeket már két évti­zeddel ko­ráb­ban, mint az avantgarde formai elemeinek a szovjet irodalomba való beszi­vár­gá­sa­ként utasított el. Attól tartott, hogy a szovjet élet ellentmondásai újra antago­nisz­ti­kus­sá válhatnak, ha gazdasági voluntarizmusra és szubjektivizmusra támaszkod­nak. En­nek a jelei pedig egyre világosabban rajzolódtak ki a szov­jet társadalomban és követ­kezőleg az irodalomban is. (Elég itt a zsdánovi kultúrpolitika következményeire utal­nunk.) Bizonnyal itt találjuk meg a magyarázatot arra, hogy a perspektíva elvét ku­tat­va hangsúlyosan Dreiserre, Heinrich Mannra, Thomas Mannra s más polgári írókra is utalt, mintha csak a szocialista realizmus idol­ja mellett szemléletében a kritikai realizmus is szinte egyenlő he­lyet foglalt volna el.

Úgy lehet, previzionálta azt az eseményt, az 1963-ban lezajlott liblicei Kafka-kon­fe­renciát, ^[9] amelynek több neves előadója (Ernst Fischer, Roger Garaudy) ki­mond­ták az addig tabunak számító megállapítást, hogy a szocialista társadalomban is jelen van az Entfremdung, az elidegenedés s ezzel hallgatólagosan megrendült a szocia­lista perspektíva legitim jelenléte a marxista művészetel­méletben. Lukács majd csak 1968-ban írt Demokratisierung heute und morgen című (évekre elhallgatott) mű­vében reflektált a sztáli­nizmus következményeire ^[10] és a Szolzsenyicinről írt tanul­mánya­iban ^[11] arra is kész volt, hogy az avantgardizmus jegyeit felmutató mű­vek­ben engedményeket tegyen a realizmus, sőt a szocialista realizmus fogalmi köré­nek tágítására. Nem történt meg ez azon­ban Franz Kafka esetében, pedig az követ­ke­ze­tes lépés lett volna, hiszen ő maga deklarálta, hogy az avantgardizmus nem a formai jegyek sajátosságaiban, hanem a művész létszemléletében gyö­kerezik. Mivel pedig Franz Kafka a 20. század legmélyebb tuda­ti élményének, az elidegenedésnek a Lukács által elismert legna­gyobb művésze volt, számára akár a kritikai realizmus kiemelke­dő képviselője is lehetett volna.

Minden engedménye ellenére azonban Lukács kitartott törté­netfilozófiai kon­ce­pciója mellett, de már nem érhette meg annak teljes összeomlását. A szocialista rendszer bukásával elveszett a Lukács previzionálta perspektíva elve, pon­to­sab­ban a polgári de­mokráciák nyújtotta kritikai lehetőséggé zsugorodott. Megmaradt azon­ban, sőt Kafka korához képest óriási mértékben kiterjedt az a világméretű jelen­ség, amely – ha hihetünk Lukács analógiájá­nak – alapvető oka volt az avantgarde szel­le­misége fő elemének. Ez a fenomén a szorongás, a félelem – Kafka mű­vé­sze­té­nek leg­főbb konstrukciós elve. A világban meglévő óriási szociális feszültsé­gek, etni­kai konfliktusok, háborús szituációk, a terrorizmus, az atomfenyegetettség a szo­ron­gásnak ma is fő okozói. így tehát az avantgarde irodalom létezése, sőt ki­bon­ta­ko­zása szociológiai alap­jai megerősödtek. Perspektívának – ha Lukács elméletét reális­nak véljük – megmaradt a polgári demokráciák nyújtotta perspektíva. Visszautalva Lukács 1956-os tanulmánya címére, némi modifiká­cióval azt mondhatjuk: Franz Kafka és Thomas Mann.

JEGYZETEK

^[1] Lukács, György: Wider den mifiverstandenen Realismus Claasen Verlag, Hamburg, 1958. Magyar kiadás: A kritikai realizmus jelentősége ma. Bp. 1985. (A továbbiakban: A kritikai realizmus,). [vissza]

^[2] Lukács György: Dér junge Hegel – über die Beziehungen von Dialektik und Okonomie. Europa-Verlag, Zürich und Wien, 1948. Magyar kiadás: A fiatal Hegel. Bp. 1976. [vissza]

^[3] Beszedi na Lubjanke – Szledsztvennoe gyelo Györgya Lukacsa. Moszkva, 1999. Magyar kiadása: Vallatás a Lubjankán – Lukács György vizsgálati ügy­iratai. – Életrajzi dokumentumok Bp. 2002. [vissza]

^[4] A mintegy 40 cikket tartalmazó vita eredeti orosznyelvű anyaga és annak általam történt magyar fordítása a Lukács-Archivumban került letétbe he­lyezésre. [vissza]

^[5] A kritikai realizmus, 108. [vissza]

^[6] Uott, 109-110. [vissza]

^[7] Uott, 47. [vissza]

^[8] Uott, 108. [vissza]

^[9] Franz Kafka – aus Prager Sicht. Verlag dér Tschechoslovakischen Akademie der Wissenschaften, Prag. 1965. [vissza]

^[10] Magyarul: A demokratizálódás jelene és jövője, 1988; Ld. ehhez: Illés László: Georg Lukács' Ansichten über die Demokratisierung. In: Sozialismus und Demokratie – Georg Lukács' Überlegungen zu einem ungelösten Problem. Rosa Luxemburg – Stiftung Sachsen, Leipzig, 2002. S. 29-47. [vissza]

^[11] Illés László: Georg Lukács' Solschenyzin-Bild. In: Lukács Jahrbuch – 2005. Aisthesis Verlag, Bielefeld, 2005. S. 233-253. Uaz a Kafka-Katern című hol­land folyóiratban, a 2006. 4. sz.-ban és oroszul a Voproszi lityeraturi 2009. január-februári számában, p. 78-87. [vissza]

(Ezredvég, 2006. 12. sz.)

FÜGGELÉK

Emlékezés múlt időkre

Talán ott kellene kezdenem, hogy 1945 januárjában több ezernyi nyugat-dunántúli levente-társammal együtt az eszelős nyilas ha­talom Németországba „evakuált” a közeledő front, a szovjet csa­patok elől. Nem tudok arról, hogy valaha, valaki is szót emelt vol­na az elhurcolt tíz-egynéhány éves leventékért. A helyenként emlékezők leg­alább is erkölcsi mementót kívántak állítani ezeknek a gyerekembereknek, akik valódi ál­dozataivá váltak a háborút mű­ködtető ördögi erőknek. Nemsokára éppen tizenhét éves lettem, amikor hazakerülvén az összeomlott Németországból, Szlovénia felől jövet 1945. augusztus 8-a sötét éjjelén, kifigyelvén a járőröző szerb granicsárok osz­tagát, egy kukorica-táblában kúszva értem el a határpatakot és derékig vízbe me­rül­ve lép­tem újra hazai földre. Éjfél után, úgy három órakor zörgettem be házunkba; apám meg­indultam szegény édesanyám csillapíthatatlan zokogással fogadott.

A határ menti kis falú, Szíjártóháza, negyven házával, alig százegynéhány la­ko­sával nagy várakozásban élt akkoriban: a hábo­rú viharának elmúltával valódi fel­sza­ba­du­lásra várt a szegénypa­rasztság, akik közül nyaranta sokan a távoli Baranyába jártak a nagybirtokokra summás munkásnak, hogy megkeressék télire a kenyérnek valót. (Én magam 12-14 éves koromban gyakorta dol­goztam a lendva-hegyi hercegi er­dé­szet­ben, a csemetés kertben. Égyébként a lenti polgári iskolába jártam, ahonnan külön­bözeti­vel kerültem 1941-ben a zalaegerszegi gimnáziumba. Az öt km-re fekvő rédicsi vasútállomáson szálltam vonatra minden reggel 6 órakor, télen néha olyan hóban éviekéivé, hogy még az út mentét sem láttam, csak ha belecsúsztam. 1945-ben sok minden megvál­tozott. A kezdődő új világ iránti reménnyel várták a parasztembe­rek a földosztást. A herceg Esterházy hitbizományt Rédicsről irá­nyította Raffen­sperger úr jószágkormányzó, akit csak nagy ritkán lehetett látni hintójában, amikor kikocsizott ellenőrizni tiszttartó­it, akik a részesművelésben tartott réteken végezték a „har­mado­lást”. Ennek most már vége lett, jött egy földmérő, (én vittem utá­na a lán­cot), aki is kimérte a falú határában elterülő hercegi szán­tókat, réteket a paraszt­em­be­reknek, kinek 2 hold, kinek 3 hold ju­tott, családja nagyságától függően. így lettek „föld­höz­jutta­tottak” az én szüleim is, noha igásjószág dolgában, kezdetben nem álltak valami jól. Apám Illés Vendel, felesége, édesanyám Soós Mária.

Talán kétévnyi nyugalmasabb, reményre jogosító időszak kö­vetkezett. 1945 őszén jelentkeztem ismét zalaegerszegi iskolám­ban. Egy időben albérletben is laktam, de mivel szállásadóim spó­roltak a villannyal, emlékszem, nem egyszer az utcai köz­vilá­gítás lámpája alatt tanultam, pl. az integrál-számítást. Megváltás volt, amikor beke­rül­hettem az 1947 februárjában alakult Batsányi Já­nos Népi Kollégiumba, amely az ólai templomon túl, egy volt lak­tanyaépületben kapott helyet. A Népi Kollégiumok Országos Szö­vetsége (NÉKOSZ) 1946 őszén alakult meg. Ezután az egész or­szágban gomba módra szaporodtak a népi kollégiumok, 1947 ta­vaszára már 130-ra rúgott a számuk, elősegítvén a szegénypa­raszti és munkás gyermekek tanulását. A kollé­giu­mo­kat a pesti Györffy-kollégisták szervezték, akik nem sokkal azelőtt az orszá­gos föld­osztás végrehajtói voltak. Az egerszegi kollégium létre­hozásában jelentős szerepet ját­szottak Pallosi Gyula és Kerek Gá­bor – Pestről leérkezett – Györffy kollégisták. A kollé­gium fenn­tartása nagyrészt „tarhálás” útján volt ekkor lehetséges, azaz in­téz­mé­nyek és magánszemélyek csurranó-cseppenő adományai­ból. Az igazgató Hegedűs Raymond ^[1] tanár úr volt, aki korábban a gimnázium felső emeletén lakott fele­ségével, később Esztergom­ba költözött. Itt kollégista társaim voltak: az őriszentpéteri Vörös Antal, a későbbi neves történész, a pajzsszegi Pais István, később az ókori filozófia tudósa, Szalay Sándor Zalalövőről, később Gár­donyi Géza életművének kutatója, és még sokan mások. Gimná­ziumi tanulmányaink mellett aktívan részt vettünk a jellegzetes kollégiumi „önnevelő” szemináriumokon, rendezvényeken. Em­lé­kezetes maradt az egykori szereplőknek és jelenlévőknek 1947 későtavaszi „be­mu­tat­kozásunk” egy műsorral az Arany Bárány szálló nagytermében. A falon, egy transz­parensen Illyés Gyula híres „intelme” volt olvasható: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazol­nod, sejh ma nem azzal kellene: honnan jössz, azzal ecsém, hova mész.” ^[2] Lelkesen harsogtuk a Nékosz indulót: „Sej, a mi lobogón­kat fényes szelek fújják, / Sej, az van arra írva: Éljen a szabadság! / Sej szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok, Holnapra megforgat­juk az egész világot!” ^[3] Vörös Antallal és Hegedűs tanár úr támo­gatásával kiadtunk egy válogatást Batsányi János költeményeiből. ^[4]

Az 1947-es választások után azonban elkezdődött a „népi de­mokrácia” át­lé­nye­gü­lése „proletárdiktatúrába”. Éppen a 47-es vá­lasztások alkalmából ért egy olyan „ütés”, amely azonban eltör­pült a későbbiekhez képest. Történt, hogy a választási bizott­ság felkért – mint afféle „írástudó” diákot –, hogy végezzem a válasz­tások le­bo­nyo­lítása során adódó adminisztrációt. Én tehát a kapott útmutatásoknak meg­fe­le­lő­en kértem az ún. „kék cédulát” attól az agitátortól, akit több hónapra előkészítő mun­ká­ra, azaz propagan­dára helyezett ki a környékre az MKP. Ekkor reccsent rám dur­ván a falú párttitkára, aki felügyelte a választást: „Nem feladatod a kék cédulák elkérése; majd gondoskodom arról, hogy kivágja­nak az iskolából.” Ez volt az első talál­ko­zá­som az agresszív hata­lommal, később még több ilyen leckét kaptam.

Már 1945 őszén letettem elmaradt vizsgáimat, (olaszból Szom­bathelyen a piaris­táknál, mivel zalaegerszegi olasz tanárunk a háború alatt túl messzire ment az olasz fascio dicsőítésében, és ezért „kivált” a tanintézményből.) Éppen az olasz tanár volt az, aki – alighogy felvettek a gimnáziumba – egy alkalommal megál­lított a folyosón és azt mondta: „Hát téged meg honnan szalajtottak, talán Tót­or­szág­ból? – mivel féllábszárig érő nadrágot és bocskort viselsz.” Szavai úgy értek, mint egy ostorcsapás. Képzelhetni, milyen érzés volt ez abban az iskolai közösségben, ahova a város tisztségviselő krémje gyermekei is jártak, a polgármester, a térpa­rancsnok fia stb. Sőt, a háború vége felé a nyugatra szorult arisz­tokrácia gyermekei, egy gróf Károlyi, egy gróf Andrássy fiú is.

1947 júniusában érettségiztem a zalaegerszegi Deák Ferenc gim­náziumban. Hálával emlékezem vissza Csernay László matemati­ka tanárunkra, Tegzes Ezsébetre, aki a földrajzot tanította, Móra Jánosra, a latintanárra […] nem is Sorolom őket, noha még többen elevenen élnek emlékezetemben, emlékszem oktatási módszere­ikre, sajá­tos gesztusaikra. Diák kollégáim felsorolására sem vál­lalkozom már, egyre ritkuló osztály­találkozóinkon egyre fogyat­kozó létszámban jelennek meg.

Augusztusban a pesti Györffy István kollégiumban ^[5] felvéte­liztem, ez a több napos esemény a nagytétényi Gömbös villában zajlott le. Fel is vettek, így módom nyílt 1947 szeptemberében be­iratkozni a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsész­karán ma­gyar-német szakra. A Kardos László által irányított Györffy kollé­gium szelle­me, nevelési elvei mindhalálig hálás emlékezetemben maradnak. A Rákosi-Révai vezette diktatúra azonban gyanakod­va szemlélte az egyre szélesebben kibontakozó kollé­giumi moz­galmat, a párt lehetséges riválisát látta benne, ezért a vezető kol­lé­giu­mot, a Györffyt 1948-ban feloszlatták. Én az I. kér. Dezső ut­cai „szakosított”, azaz nyelvi Körösi Csorna Sándor kollégiumba mentem át, innen később negyed­magam­mal felvettek az Eötvös Kollégiumba. ^[6] Egy év után, mint tapasztalt kollé­gistát a XIV. kér., Szabó József utcába telepített Körösi Csoma kollégium igazgatá­sával bíztak meg. így csak hallomásból értesültem arról, hogy az Eötvösben, ebben az évben sorra „nyírták ki” az osztályellenség­nek minősített kollégistákat. ^[7]

1950 nyarán az „elitképző” Eötvöst is feloszlatták, a kollégiumok fokozatosan diák­szállókká alakultak át. A Művelődésügyi Minisz­térium keretében alakultak át az ODKH (Országos Diákjóléti Kol­légiumi Hivatal) intézményeivé. Az Eötvös „diák­szállóba” men­tem én is vissza, miután a NÉKOSZ likvidálása (1948. márc.15) a Körösi Csorna kollégiumot is elérte. De a megelőző évben még sú­lyos követ­kez­mé­nyek­kel járó események történtek. 1949 nyarán, Budapesten zajlott a VIT (Világ­ifjúsági Találkozó), és én sokad­magam­mal a Mária utcai kollégiumban találtam helyet, mivel az Eötvös épületét a kínai delegáció foglalta el. Itt készültem a szep­temberre halasz­tott alapvizsgáimra. A Mária utcai kollégiumból mentem haza szüléimhez kétheti pihenésre, Dél-Zalába. Ekkor tettem azt a meggondolatlan, végzetesnek bizo­nyult megjegyzést egy történész kolléga kérdésére: hova megyek? Mariborba vála­szoltam könnyedén. (Ez a város a másik oldalon van, Szlovéniá­ban.) Az azóta elhunyt történész, T. Zs., (később jeles Erdély-kutató), akivel csupán kollegiális köszönő viszonyban voltam, mint később kiderült, akkor elrohant a rendőrségre és feljelentett en­gem. Ebből született két évvel később a vád, hogy 1949 nyarán én az UDB ^[8] (a jugoszláv titkosrendőrség) diverzáns-iskoláján tartóz­kodtam, Zágrábban, Tito-Jugo­szlá­viában. A történész kolléga 1956 őszén kétségbeesve kereste fel Szűcs Jenőt, ^[9] jó bará­tomat (szintén történész volt, a magyar nemzettudat kiváló kutatója, később tra­gikus körülmények közt hunyt el) s azt tudakolta tőle: mit taná­csol, mit tegyen, nem lesz-e baja abból, hogy engem akkor felje­lentett? így tudtam meg Szűcs Jenőtől 1957 tavaszán, mi is tör­tént 1949 augusztusában, ami oly éles fordulatot vágott sorsomba.

1950 júniusában, még a Körösi Csorna kollégiumban kaptam egy Szolnokon feladott gyűrött levelet, amelyet a jugoszláv határöve­zetből kitelepített szüleim dobtak ki a lezárt marhavagon rácsos ablakán, s valamely jótét lélek, talán egy vasutas fel­bé­lye­gezte és feladta címemre. Arról értesültem e levélből, hogy szegényparaszt, föld­höz­jutta­tott szüléimét mint „Tito-ügynököket” június 23-án az AVH elhurcolta, s most ismeretlen irányban (mindenesetre kelet felé) viszik őket. (Mint emlékezetes, az 1948. évi Kominform Titót elitélő határozata nyomán ^[10] a jugoszláv határ egész hosszá­ban 30 kilométeres szélességben ún. „határsávot” létesítettek, ahová csak külön engedéllyel lehetett belépni, s ahonnan 1950-ben sok ezer embert telepítettek ki. (Volt azonban még becsületes ember is a legfelső vezetésben: a kitelepítések meg­kez­désekor lett öngyil­kos – családjával együtt – Zöld Sándor belügyminiszter.) A követ­kező levél már arról tudósított, hogy a „szállítmány” a Hortobágyra érkezett, ahol a szerencsétleneket az óhat-pusztakócs-i Állami Gazdaságban „telepítették le”. ^[11] Abban a birka-hodályban éltek há­rom évig, amit a Gulyás testvérek Törvénysértés nélkül ^[12] című film­jében lehetett látni a későbbiekben. A közeli Egyek­ről a gazdaság­ba bejáró egyik szakmunkás (talán Nagy Józsefnek hívták) – egy­általán nem veszélytelen – közvetítésével tudtam levélbeli kapcso­latot találni szüleim­mel. S egy forró nyári napon, 1950 nyarán el­indultam megkeresni őket azon a vidé­ken, ahol azelőtt sohasem jártam. Egy földrajz szakos kollégám keresett ki egy régi katonai térképet, amelyen jelölve volt Pusztakócs. Az egyeki vasútállomás­tól vagy 8 kilo­méterre fekvő tanyaközpontba jutottam a kiégett, szikes pusztaságon áthaladva és meg­találtam szüléimét, akikkel ekkor azonban csak rövid ideig beszélhettem, mert a rend­őr-őrs­ről felfedeztek, kiutasítottak és megfenyegettek: ha még egyszer beteszem a lábam a táborba, akkor „bevágnak oda engem is”. Az ekkor ott töltött rövid idő alatt is sok mindent megtudtam arról: mi is történt? (Később, „konszolidáltabb” körül­mények közt újra bejutottam illegálisan a tanyavilágba, amely ekkor gyakorlatilag koncent­rációs tábor volt.) Az ide hurcoltakat „osztályidegen ellen­ségként” tartották számon, és a legdurvább fenyegetésekkel és fe­nyítésekkel félemlítették meg. Jellemző a viszonyokra és bánás­módra, hogy pl. apámat bűnvádi eljárás alá vonták azzal az ürüggyel, hogy a házunk szérűjén lévő szénaboglyában a nyomozók fegyvert találtak. Szintén az akkor is elvétve meglévő becsületér­zés körébe tartozik, hogy apámat a Szolnok megyei bíróság fel­mentette a vád alól, (ebben a légkörben!), mivel a ház­ku­tatás nem a vádlott jelenlétében történt. (Mondanom sem kell, hogy apám semmiféle fegy­vert nem rejtegetett, azt – ha volt – a „nyomozók” rejthették csak oda.) Az ér­ke­zet­tek első feladata volt, hogy szinte szerszámok nélkül ki kellett takarítaniuk a maj­dan szálláshely­ükül szolgáló birkahodályt, amelyben bokán felül állt az állatok ürü­lé­ke. Az ezután leteritett szalma szolgált hosszú időre mint­egy száz embernek közös alvó­helyül. A viszonyok „rendeződése” után a rabok csoportosan mezőgazdasági mun­kára jártak, mindig rendőri felügyelet mellett. Ez különös megpróbáltatás volt azok­nak, akik arisztokratákként, vagy értelmiségiként nem szokták meg a nehéz fizikai munkát. Anyám a földeken dolgozott, apám a tábor asztalos műhelyében. (Fiatal korában kitanulta a szakmát, dolgozott Nagykanizsán, Sopronban.)

A kitelepítésükről szüleim soha semmiféle hivatalos okmányt nem kaptak; egy­sze­rűen „Tito-kémeknek” minősítették őket, noha semmiféle kapcsolatuk a jugoszláv határ túloldalán, Radamosban élő, igen távoli rokonokkal sem volt. Az ún. Kom­inform-határozat után (1948) a Magyarországról szított ellenséges propaganda lég­köré­ben alakult ki az a hisztérikus hangulat, amely szinte hadi­övezetté változtatta a déli határsávot. Gyakran előfordult ott lö­völdözés is. A mesterségesen szított félelem agresszív indulato­kat szült, a védelmi hatóság betonutakat, laktanyákat, bunkere­két tele­pítte­tett a Mura és a Dráva lápos, ingoványos árterületén. Ennek során került sor a kitelepítésnek nevezett, emberiség-el­lenes, hivatalból elkövetett köztörvényes bűn­cse­lek­mé­nyekre is. Az egyik ok a termelőszövetkezetek erőszakolt megalakításával szem­beni ellenállás megtörésének igyekezete volt, ezért kellett a paraszti lakosságot meg­félemlíteni. De szerepet játszott a bűn­tényben a „szövetségessel való rivalizálás” is, vagyis a Nemzeti Parasztpárt félre szorítása. így kitelepítették Ihász Sándort is, aki a lenti-i járás parasztpárti szervezete elnöke volt, de a párt több más tagját is elvitték.

Apám különösen szálka lehetett az MKP szemében, mivel az 1947-es válasz­tá­so­kon, a Parasztpárt megyei listáján a 39. volt, és kétségtelenül az ő szervező munkája nyomán történt, hogy a Barankovics-párt által uralt Zalában, Szíjártóházán a Parasztpárt győzött. Ez kiváltotta a helyi MKP párttitkár féltékenységét. Ezek voltak az általános politikai szempontok.

De mi volt vajon a vétke szomszédunknak, a szintén szegény sorsú Darabos József­nek, akit a politika soha sem érdekelt, minden örömét négy gyermekében és néhány kaptárnyi méhesében lelte. Igaz, legidősebb lánya, Jolán, a határon túlra került, Göntérházára ment férjhez. Vagy elég ürügy (indok) volt-e a Magyar család ki­telepítésére, ahol a férjet még 1934-ben (!) távolították el igen ala­csony beosztásából a csend­őrségtől italozása miatt.

A helyi „kivitelezés” azonban konkrét személyek tevékeny köz­reműködésével zajlott le, s ebben a személyi gyűlölködések és ér­dekek játszották a fő szerepet. A falú leg­sze­gé­nyebbjeihez tartozó apám esetében az, hogy a Nemzeti Parasztpárt híveként 1945-ben nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, amelynek he­lyi párttitkára (Sz. P.) leventeoktatóként ugyan híven kiszolgálta a Horthy-rendszert (a vele egy házban lakó öccse volt a nyilas fa­luvezető), majd az oroszok bejövetele után hirtelen eszébe jutott 1919-es „vörös” múltja (amiért annak idején kitiltották Budapest­ről), és ritka erőszakossággal szervezte pártját, azaz túlteljesített, láthatóan ott kívánta foly­tatni, ahol negyedszázaddal korábban abbahagyta. Egyik hű (és hírhedten részeges) segítőtársával (H. J.) együtt, pár nappal a kitelepítés előtt a Lentiben történt „eligazí­tásról” visszatérve bekiabálták apámnak: „Most aztán elintéztük az Istók Vendelt, a nép ellenségét!” A „nép ellensége” szlogenje akkoriban igen divatos volt az üldözések során.

A fenyegetés következménye valóban, pár nap múlva, be is kö­vetkezett. Éjjel há­rom órakor törtek rá szüléimre, s a legszüksége­sebb motyóik összeszedése után, há­rom másik szerencsétlen, sze­gényparaszti családdal együtt kihajtották őket a rédicsi vasút­állo­máson várakozó szerelvényhez. A hátrahagyott állatokat, a szegé­nyes beren­de­zéseket és egyéb javakat a következő napokban ki­rendelt helybeliek „leltározták” és a hatóság osztotta szét külön­böző „rászorultaknak”. (így kapott pl. a gutorföldei jegyző is két télikabátot, így kapta meg a lenti pártbizottság egyik tagja búto­rainkat, egy Zalaszentgrót melletti termelőszövetkezet 3 tehenün­ket, és a helybeli párttitkár „sajátí­totta el” szüleim földosztáskor kapott földjét.) Mivel Pesten, kollégiumban lakván, nem tudtam új könyveimet elhelyezni, azokat minden alkalommal hazavittem, (már akkor is lelkes könyvbarát voltam), nos, most ezt a könyvtárat szekérderékra hányták és beledobálták a Lentin átfolyó Kerkába. Mint megtudtam, a kutyánkat, amely napokig a környéken vo­nítva kereste gazdáit, könyörületből egy vadász lőtte le. A többi­ekhez hasonlóan, szüleimnek is idős korukra kemény munkával összegyűjtött kis vagyonkáját gyakorlatilag kirabolták, ők maguk pedig egy szál ruhában földön­futókká váltak.

Nem kívánom visszaemlékezésemben teljes név szerint megem­líteni (és ezzel meg­örökíteni) azokat a helyi párt és tanácsi szemé­lyeket, akik túlteljesítő buzga­lom­mal segédkeztek szegényparasz­ti sorstársaik tönkretételében, az állatias felsőbb szer­vek utasítá­sainak serény végrehajtásában. A kitelepítések későbbi feloldása után ezek­ért a jogszabállyal leplezett (vagy anélkül végrehajtott) köztörvényes bűn­cselek­mé­nye­kért soha senkit nem vontak fele­lősségre. Nem várhatja hát senki tőlem, hogy akár­csak lélekben is megbocsássak nekik; s mivel már mind a temetőben nyugsza­nak, nem kívánhatom nekik az ősi egyházi kívánsággal, hogy le­gyen nékik könnyű a föld.

Az 1953-as Nagy Imre-féle kormányprogram során felszámol­ták a kitele­pí­tet­tek táborait; de tilos volt számukra visszatérni ere­deti lakóhelyükre, valószínűleg azért, nehogy jelenlétükkel meg­zavarják üldözőik lelki nyugalmát. De hová is mentek volna vissza, hiszen kényszerűen elhagyott házukból még az ablakkere­teket is kiszed­ték valakik; Szíjártóházán szüleimnek a szó szo­ros értelmében nem maradt semmijük. így aztán a tábor feloszla­tása után a Pest melletti Dunaharasztiban találtak egy düle­dező vályogház egy kis szobájában új „otthont”, majd megvásároltak egy, az 1956. január 25-i földrengés során erősen megrongálódott házacskát, s azt újjáépítve váltak haraszti lakosokká. Innen jártak el dolgozni Pestre, apám egy asztalosműhelybe, anyám pedig egy üzemi konyhára. De lelki békéjüket sohasem találták meg többé.

Apámmal véletlenül éppen az 56-os események napjaiban, jut­tatott földjei ügyé­ben lent jártunk Szíjártóházán, de Lentiben sem­mit sem tudtunk elintézni, mivel ak­kor a hivatalokban nem találtunk senkit. Két hétig voltunk lent a falúban, apám nővé­rénél lak­tunk. Az ottaniak természetesen felzaklatva élték meg ezeket a na­pokat, a rádióból hallgatták a pesti eseményeket. Az említett párt­titkár mindenesetre elmenekült a gáborjánházai erdőbe, és csak november 4-e után került elő. Apám 1957-ben is felkereste falu­ját, de éber ellensége, a nevezett párttitkár rendőri kísérettel távolíttatta el újra szülőföldjéről. A Lenti Járási Hivatal pedig írásban értesítette, hogy „ellen­forradalmi” tevékenysége miatt földügyé­vel a továbbiakban nem foglalkoznak. A párttitkár tehát nyugod­tan használhatta tovább apámnak a földosztáskor juttatott földjét. Apám ezután már soha többé nem tette be lábát a faluba, ahon­nan kitaszí­tották. Megkeseredve halt meg 1962-ben; anyám 21 év­vel túlélte őt, most mindketten a dunaharaszti temetőben, idegen földben nyugszanak, távol szülőföldjüktől.

Talán érdekli e krónika olvasóját, mi lett gyermekeik sorsa? Bá­tyám 1945 júliu­sá­ban Pesten egy rejtélyes szerencsétlenség követ­keztében meghalt, most ő is Duna­harasz­tiban van eltemetve. Én a lenti polgári iskola, majd a zalaegerszegi gimnázium elvég­zése után – ahogy már említettem – Pestre kerültem és a Györffy Ist­ván kollé­gium tagjaként egyetemre jártam. 1951 tavaszán kezdő­dött a szüleimmel történtekre és saját „cselekményeimre” hivatko­zással az én „ügyem”, amit Békéi Józsefné egye­temi párttitkár és Kékes Andor tanulmányi osztályvezető asszisztálásával Berzsák Béla és Hrabecz József egyetemi hallgatók (a valóságban az AVH ügynökei) intéztek. (Az egyetemet terror alatt tartó Berzsák tes­tileg is nyomorék volt, lelki eltorzulása talán erre vezethető vissza. Furcsa módon „segédje”, Hrabecz is, őt a salgótarjáni üveg­gyárban érte egy baleset, egész arca egy összeégett sebhely volt. Róla mesélte el nekem Mátrai László a filozófia tanára, az Egye­temi Könyvtár későbbi igazgatója, hogy amikor egy órán a felvi­lágosodásról, a Nagy Francia Forradalomról beszélt, fel­ug­rott a padsorokból egy bizonyos Brabecz (sic!), és emelt hangon kiok­tatta a pro­fesszort: Nagy Forradalom csak egy volt: a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom!) Kép­zelhető, milyen légkör uralko­dott akkor az egyetemen. Én akkor a nyelvi intézetek bizottságá­nak elnöke voltam. Berzsák pl. egy alkalommal felszólított: állít­sak össze egy 10-12 főből álló listát az államvizsgák előtt álló né­met szakos hallga­tók­ról, akiket soron kívül el kell távolítani az egyetemről Ezt kategorikusan meg­ta­gad­tam. Ezt követően, meg­alázó és megfélemlítő procedúrák, kihallgatások és fenyege­tések sora után, közvetlenül államvizsgáim előtt az egyetemi fegyelmi bizottság – mint a néphatalommal szemben ellenséges elemet – ki­zárt az ország összes egye­temé­ről. Visszaemlékezem erre a fegyel­mire: mint vonult el előttem, aki az elő­szo­bában várakoztam, félre fordított fejjel B. L., a magyar irodalom tanára, akivel pedig jó vi­szonyban voltam, és T. L. dékánra, akit az Egyetem téri rendház templomából láttam kijönni, amikor a fegyelmi tárgyalásomra si­etett. Rendkívül nagy tudós volt, kedves ember, ő volt a bizottság elnöke. De hát mit tehetett, a rendszer meg­nyo­mo­rí­totta a becsü­letes embereket is. A „kiirtásomra” ezután összehívott kari gyű­lés azon­ban (óriási dolog volt ez abban a légkörben) nem szavazta meg a kizárásomra tett elő­ter­jesztést, amely felsorolta összes bű­neimet: szüleim kitelepítését, UDB-s diverzáns múltamat (?), olyan egyetemi hallgatók pártfogolását, akiket egyidejűleg a kizárás fe­nyegetett. Ennek ellenére a felsőbb instanciák 1951 májusában el­távolítottak az egyetemről. Ezt követően közel nyolc éven át a Cse­pel Művekben dolgoztam, – későbbi feleségemnek a gyárban dol­gozó nővére segített be oda –, mint vas- és fém­esz­ter­gályos, miu­tán elvégeztem egy átképző tanfolyamot. A csepeli Királyerdőben laktam egy komfort nélküli házban, innen jártam be kerékpáron a gyárba. A Rákosi-rezsim légkörében ekkor – úgy éreztem – le­zárult körülöttem a világ. Nem mű­ked­velő voltam az üzemben, hanem egy munkásközösség tagja, vélhetően életem végéig. Fur­csa módon, ezt nem szerencsétlenségként éltem meg, fiatal vol­tam és érdekelt, amit csináltam. Eleinte három műszakban dolgoz­tunk, de aztán Pék János váltó­tár­sunk valamilyen szakszervezeti iskolára ment, mi pedig Balázs Gáborral, a szakma való­ságos mű­vészével kettesben maradtunk a gépnél, egy WM 300-as eszter­gapadnál. 1951-52 az ún. „feszített ötéves tervek” ideje volt, több mint egy éven át 12 órás váltás­ban dolgoztunk, egy évben talán 2-3 szabad vasárnappal. Az eredmény pedig az lett, hogy Balázs Gabi bácsi értő oktatása mellett – azt hiszem – alaposan megtanul­tam a szakmát, „osztályidegen” létemre háromszor kaptam meg a sztahanovista csilla­got. Nagy szó volt ez akkor, hiszen ugyan­abban az üzemrészben dolgozott a két híres­sé vált sztahanovista, Muszka Imre és Bordás András.

Még ma is jóleső érzéssel gondolok vissza azokra az élmények­re, amikor egy-egy 12 órás műszak után reggel 6 órakor megelé­gedéssel néztem rá a csillogó-villogó kúpkerekekre a gép végé­nél, ezeket én munkáltam meg, én alkottam. Egy keresztútnál állt a gépünk, a reggeli műszakra érkezők alig tudtak átjutni a fém­forgács halmokon. 1953-54-ben, amikor lazult némileg a „hajrá” beiratkoztam levelező hallgatóként a Vendel utcai gépipari tech­nikumba. Nagyon távoli perspektívaként felsejlett előttem a Mű­egyetemre bejutás lehetősége.

1955-ben azonban engedélyezték az egyetem befejezését, ma­gyar-német szakos tanári oklevelet kaptam, amivel visszamentem a Szerszámgépgyár Fogaskerék üzemé­be dolgozni, még újabb há­rom évre, mivel egy instancia szerint „magyar szakos taná­rok­kal Dunát lehet rekeszteni.” így tehát letaszítottak a munkásosztály­ba, amely pedig egyút­tal az uralkodó osztály volt – állítólag. Egy alkalommal bent jártam az egye­te­men, és találkoztam Lutter Ti­borral, az angol tanszék vezetőjével, korábban az Eötvös kollégi­um igazgatójával, aki aggodalmasan körültekintve bevont szobá­jába és bocsá­natot kért, amiért nem állt ki mellettem a tortúrák so­rán, de mint mondta: „én is féltem.” Volt egy másik tanár is, Pándi Pál, aki szintén bocsánatot kért tőlem, noha nem neki volt erre a leginkább oka. Azok azonban, akik tevékenyen részt vettek üldö­zésemben, sohasem kísérelték meg, hogy kezet nyújtsanak, igaz, nem is fogadtam volna el.

Volt egyetemi pályatársaimmal csak ritkán és véletlenül talál­koztam, évek múltak el, hogy nem léptem át a Nagykörút vonalát. Nem egy volt köztük, aki elfor­dí­totta a fejét, amikor meglátott. A leginkább az fájt, amikor hírül vettem: legjobb barátomat azzal a feltétellel vették fel a pártba, ha engem nyilvánosan megtagad. És ő ezt megtette. Az egyetlen, aki – dacolva a kizárással való állan­dó fenyegetettséggel – mind­végig hűségesen kitartott mellettem, menyasszonyom Strauss Ilona, későbbi feleségem volt. 1954-ben házasodtunk össze. 1956 nyarán aztán rehabilitáltak, közöl­ték ve­lem, hogy semmi sem igaz abból, amit ellenem felhoztak.

1958 őszén „utánam nyúltak” régi egyetemi pályatársaim és így 1993-ig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi In­tézetének munkatársaként, tudo­mányos titkáraként, később osz­tályvezetőjeként dolgoztam. Egyidejűleg 1960-tól a Nagyvilág c. fo­lyóirat kritikai rovatát szerkesztettem. Közben 1970-75 közt az or­szágos hatáskörű Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója voltam, s folytattam irodalomtörténészi tudományos munkámat. Mint pártonkívüli főigazgató a Minisz­térium és a Pártközpont, gyakran személyesen Aczél György folyamatos vegzálása köze­pette igye­keztem dolgozni, a korábban teljesen lezüllött múzeumot a szak­terület el­ismert intézményévé fejlesztettem. Miután már nem tud­tam elviselni az állandó tor­túrákat, 1975 december végén vissza­tértem az akadémiai intézetbe. Intézeti éveimben német, orosz és francia nyelvtudásomra támaszkodva bejártam fél Európát, Párizs­tól Rómáig és Berlintől Moszkváig; több irodalomtörténeti tárgyú könyvem jelent meg és több száz tanulmányom magyar és idegen nyelveken. Az Akadémián szereztem meg tudományos minősíté­semet is. Nyugdíjazásom után, 1994-től 2004-ig a Miskolci Egye­tem Bölcsészettudományi kara Német irodalmi tanszékének ta­nára voltam. Itt is habilitáltam, 1997-ben.

1965-ben József Attila díjjal tüntettek ki. 1987-ben megkaptam az Akadémia Díjat, 1988-ban a SZOT díjat, és 2005-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdem­keresztjét.

Főbb irodalomtudományos munkáim: Józanság és szenvedély (1966), A megőrzött utópia (1988), Üzenet Thermopüléből (1999). Publicisztikai kötetem A küzdelem értelme (2010). Szerkesztettem többek között: Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből. I-VI. kötet (1962-1985), Befunde und Entwürfe (Berlin, 1984), Vita az expresszionizmusról (1994), Hungárián Studies on György Luk­ács (Bp. 1994.), Mítosz és utópia (1995) című műveket.

(Itt kell, úgy érzem, egy lényeges körülményt megvilágítanom: feltűnhet az olva­sónak életrajzomban, hogy miután mindez velem és szüleimmel megtörtént, még­is stúdiumaim egyik fontos tárgya a két világháború közti emigráció, és a hazai, illet­ve nemzetközi szocialista irodalom lett. Ennek egyszerű a magyarázata: az fog­lal­koz­tatott, hogy nyomára jussak: mi volt az az ördögi, bűnös erő, amely kiforgatta eredeti értelméből a szociális gondolatot, amely pedig jelen volt az európai örök­ség­ben, a Spartacus-féle rabszol­galázadástól, az őskeresztényektől kezdve, az eschatoló­gi­kus ál­modozáson, az utópistákon, a parasztháborúkon, a Nagy Francia Forra­dal­mon, az 1848-as forradalmakon át mindig és mindenütt s amelynek célja az embe­riség felszabadítása volt a rabszolgaság­ból, a kizsákmányolásból és a jog­fosz­tott­ság­ból. És én ezekhez a szabadságeszmékhez hű maradtam, miközben mélyen elítéltem és megvetettem azokat, akik visszaélve ezzel az eszmével diszkreditálták azt, üldöztek engem, földhözragadt szegény szüléimét, és mások ellen még szörnyűbb bűn­cselek­mé­nyeket követtek el.)

Az 1956 óta eltelt negyven év során én magam sem jutottam el szülőfalumba. Erre csak 1996 nyarán és 1997 tavaszán került sor. Valamilyen ellenállhatatlan érzés von­zott vissza, tulajdonkép­pen a búcsúvétel tudatalatti szándéka. Jóleső érzés volt találkoz­ni egykori – megfogyatkozott számú – barátommal, köztük is el­sősorban Szabó Ferenccel, akikkel hajdanán együtt koptattuk a zalaszombatfai elemi iskola padját, tanítónőnk, Tüskéné Horváth Etelka szeretetreméltóan erélyes oktatásán nevelődve.

A szülőfalumról négy évtized után kelt benyomásaim nagyon ellentétesek voltak: örömmel láttam a falúközpont ízléses kialakí­tását, az aszfaltozott utakat, a telefon­hálózatot, a villanyvilágítást, az autóbusz-közlekedést – ez mind nem volt fél évszázaddal ez­előtt. De lehangolt a lélekszám erős megfogyatkozása, a félig-meddig romokban heverő házak látványa, amelyeket elhagytak egy­kori lakóik, a valamikori ápolt rétek, legelők elhanyagolt állapota.

A falú kültelkén, a Kükecen állt – azóta elbontott – házunk he­lyén a telket fel­ver­te az elvadult növényzet, de megmaradt még néhány korhadó kerítésoszlop, kerí­tés-szögesdrót foszlány. És az egykori csenevész kis almafák azóta nagyra nőttek. A szintén el­hurcolt szomszédunk, Darabos Józsefék házát is benőtte a vadon, csak a meg­rongált falak álltak, az üres ablakhelyeken átfütyült a szél. Ezeken a helyeken a pusztulás, az elmúlás hangulata csa­pott meg; s a boldog gyermekkor sok-sok emléke tolult fel gondo­lataimban, és annak tudata, hogy mindez visszavonhatatlanul el­múlt, és megrendítő tragédiák közepette múlt el.

Szülőfalumtól ily módon fájdalommal vettem búcsút, s azzal a kívánsággal, hogy lakói boldoguljanak a jövőben, és sohase fe­lejtsék el azt, ami egy sötét, ember­telen korszakban sorstársaik­kal történt, s őrizzék meg az emlékezéssel együtt a legfőbb tanul­ságot: az embertársaink iránti szolidaritást és szeretetet.

JEGYZETEK

^[1] Hegedűs Raymond magyar-német szakos középiskolai tanár, 1947-ben meg­szervezte a Batsányi János Népi Kollégiumot; 1948-50 között a zalaegersze­gi gimnázium tanára volt. [vissza]

^[2] Az idézet Illyés Gyula: Versek egy népfira c. művéből való. Nyugat, 1936. 9. sz. [vissza]

^[3] Az indulót egy moldvai csángó népdal dallamára Jankovich Ferenc költő írta 1946-ban. [vissza]

^[4] A könyv címlapjának fotója látható „A fényes szelek nemzedéke” című ki­advány 199. számú illusztrációján. Budapest, 1980. I. Köt. [vissza]

^[5] A Györffy volt az első népi kollégium, amely még Bolyai kollégium néven 1939-ben alakult, 1942-ben vette fel a neves néprajzkutató nevét. A háború után motorja lett a népi kollégiumok szervezésének, a NÉKOSZ megalakí­tásának, tagjai részt vettek a földosztás lebonyolításában. [vissza]

^[6] A párizsi École Normal Superieur mintájára még 1896-ban alakult intézmény, amely a magyar humán értelmiség több generációját bocsátotta szárnyra. [vissza]

^[7] Részletesen ir az itt történtekről Szász Imre Ménesi út című dokumentum-re­gényében. (Bp. 1985). Ld. még Fodor András: A Kollégium. Napló, 1947-1950. (Bp. 1991.) c. művét. [vissza]

^[8] A jugoszláv titkosrendőrség, Uprava Drzsavne Bezdbednoszti = Államvé­delmi Igazgatóság, az ÁVH rokon testületé. [vissza]

^[9] Szűcs Jenő (1928-1988) történész, a magyar nemzettudat kiváló kutatója. [vissza]

^[10] 1948 júniusában – mivel Sztálin nem tűrte a szocializmus különutas épí­tését – Jugoszláviát kizárták a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájából. [vissza]

^[11] 1950 és 1953 között a Hortobágyon létrehozott 12 zárt tábor egyike a pusztakocsi. [vissza]

^[12] Gulyás János és Gulyás Gyula 1982 és 88 között készült filmszociológiája a hortobágyi munkatáborok világáról. A film az 1988-as Filmszemlén a do­kumentum kategóriában fődíjat kapott. [vissza]

(In: „Sívó évek alján” Zalaegerszeg. 2006.)