MÚLTUNK
 
HEGEDÛS SÁNDOR
 
A néptribun
 
Bokányi Dezsõ (1871 - 1938)
 
Bokányi Dezsõ a múlt századelõ magyar szociáldemokrata mozgalmának legnagyobb szónoka volt. Budapesten született a Párizsi Kommün évében, 1871. február 11-én. Édesapja Bokányi Mihály bajai kõfaragó, mûvészi szinten gyakorolta szakmáját (õ készítette el a városka Szentháromság-szoborcsoportjának alakjait). Az apa, mestersége kegyetlen betegségének, a szilikózisnak lett áldozata, amikor még mindössze 34 éves volt. A fiút a vallásos nevelõapa, Kegyella Mihály a királyi gimnáziumba íratta be, hogy annak elvégezte után papneveldébe küldje. Ám Dezsõ nem érzett elhivatottságot isten szolgálata iránt. Õ apja nyomdokain járva, gondolatait-érzéseit inkább kõbe akarta vésni. Ezért félbeszakította középiskolai tanulmányait és kõfaragó lett. Az ifjú a kiegyezést követõ korszakban cseperedett felnõtté, amikor Magyarországon az ipari-gazdasági fejlõdés óriási lendületet vett. A kézmûipar mellett megjelent a gyáripar, mely mindinkább átvette a vezetõ szerepet. A lófogatok egyre kevésbé tudtak versenyre kelni a vasúttal, a gõzgépeket kezdte felváltani a villamosítás, mely mindinkább kiszorította a gyertyát, a mécsest. Nõtt az iparban foglalkoztatottak száma, s egyben az igény a jól kvalifikált szakmunkások iránt. A proletariátus életvitele, lakás- és egészségügyi helyzete középkori színvonalon rekedt meg. Kizsákmányoltsága nem csökkent, s ez a körülmény élezte az osztályharcot, mely a szervezkedés útjára kényszerítette a dolgozókat. Erõsödött a szakszervezeti mozgalom s a szocialisztikus irányzatú tömörülés. Bokányi 17 éves volt, amikor felszabadult és segéd lett.
    Munkáskörnyezetben érezte igazán jól magát, hamar megtalálta a közös hangot szaktársaival. Felismerték benne a szolidáris, a dolgozó emberekért harcolni kész fiatalt. Ezért Stöckl fõpallér ajánlatára bekerült a szakszervezeti mozgalomba, ahol egyre több feladattal bízták meg: dalárdában énekelt, jegyzõi feladatot látott el, megbízták az építõmunkások könyvtárának kezelésével. Nem sok idõ kellett hozzá, és a kõfaragók érdekvédelmi szervének vezetõségi tagja lett. Ott volt 1890-ben az elsõ magyarországi május elsejei munkásfelvonuláson, sõt: aznap este õ a szakegylet szónoka. Harcra, szervezkedésre buzdította társait. Lelkesítõ, derûlátó távlatokat nyitott meg hallgatósága elõtt: "Ez az idõ közelebb van, mint gondoljátok. De nem jön el magától, a kapitalista nem fogja belátásból szétosztani a vagyonát közöttünk. El kell venni tõle!" Fiatal "mozgalmár" még, csekély tapasztalatot halmozott fel, de hallgatóságát meglepte érettséget, szenvedélyes hangja. Az egyik polgári lap figyelmét nem kerülte el a szereplése: "Egy Bokányi Dezsõ nevû munkás különösen kitett magáért."
    A szakszervezeti aktivista nem volt függetlenített ember. Miközben szervezte, nevelte társait, a szakmájában maradt, és mûvészeti alkotásokkal is maradandóvá tette nevét. Õ faragta a Mátyás-templom kõcsipkéit. Az ifjú harcos - Jászai Samu javaslatára - mint hallgató jelen volt 1890-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt decemberi, elsõ kongresszusán, ahol elfogadták a mozgalom Elvi Nyilatkozatát. E fontos, korszerû dokumentum célul tûzte ki "a mai termelési módnak a társas munkával leendõ helyettesítését". Abban is állást foglalt, hogy a társadalom megváltoztatásának történelmi feladatát a szervezett proletárság hivatott elvégezni.
    Bokányi gyakorlati ember volt, de szorgalmasan tanulmányozta a marxista irodalmat, s a távlati célok ismeretében bátorította szaktársait. Az építõmunkások 1891-es, elsõ nagy mozgalmának tevékeny résztvevõjeként szerepet játszott a követelések megfogalmazásában is. Tagja volt a bértárgyalásokat folytató küldöttségnek. A sztrájk sikerrel járt, a tõkések engedményeket tettek. Ez nemcsak a munkabeszüntetõk szervezett és erélyes fellépésének volt köszönhetõ, hanem annak a körülménynek is, hogy a nagy építkezési konjunktúrában minden egyes kiesett óra súlyosan érintette a profitéhes vállalkozókat. Éppen a leendõ Országháza épületén dolgozott, s a munka leállásának nemcsak gazdasági, hanem politikai kihatásai is lehettek. Bokányi népszerûsége nõttön-nõtt szaktársai körében, nem így ítélték meg azonban tevékenységét a polgári körök s az õket kiszolgáló hatóságok. Feketelistára került, s ez megnehezítette elhelyezkedését szakmájában. Mivel ebben az idõben nem volt túl magas az építõmunkások szervezettségi foka, sokat járt vidékre, hogy növelje szakszervezetének létszámát és tagjainak öntudatát. Jól beszélt németül, s kiváló szónok hírében állt, s ezért õ képviselte a szakma dolgozóit az építõmunkások bécsi kongresszusán. Pályája töretlenül ívelt felfelé. Rövid ideig a betegsegélyezõ pénztár tisztviselõje volt. 1893-ban már küldöttként vett részt az MSZDP második kongresszusán. Ez a tanácskozás a súlyos belsõ harcok jegyében telt. A megalkuvó Csillag Zsigmond és társai kibuktatták a pártvezetésbõl az osztályharcos Engelmann Pált és néhány hívét, ám az 1894-es harmadik kongresszuson - noha Engelmann kimaradt a vezetésbõl - sikerült a párt belsõ egyensúlyát helyreállítani. Ekkor lett Bokányi a pártvezetõség tagja. A neves szónok ekkor beszélt elõször tízezer hallgató elõtt a Nemzeti Lovardában. Kiállt a nyolcórás munkaidõ és a választójog követelése mellett. Nagyhatású beszédében kijelentette: "A munkásosztály, mely tud dolgozni megszakadásig a gazdagok profitjáért, tud majd harcolni, és ha kell, meghalni azért a világért, amelyért érdemes élni…" Buchinger Manó szociáldemokrata vezetõ nagy elismeréssel nyilatkozott a szónok képességeirõl. "Kis termetû, lengõ, fekete hajú ember volt - jellemezte egyik kortársa -, széles karimájú, puha kalappal (melyet a prolik Bokányi-kalapnak neveztek), csokorra kötött, fekete mûvésznyakkendõvel, folyton hangosan és elevenen beszélve, mintha szakadatlanul láthatatlan tömegekhez intézné szavait, a munkások kedvence, a gyûlések gyújtó hatású született néptribunja, akinek szónoki ereje alól senki se vonhatta ki magát. »Úgy kell beszélni - mondta egy alkalommal -, hogy a tömeg ne csak a szavakat értse meg, hanem elevenen maga elõtt lássa azt, amirõl szó van.«" Apponyi Albert is - aki pedig nem tartozott a szociáldemokratákat kedvelõ politikusok közé - hatása alá került Bokányi retorikai teljesítményének: "Irigylem ezt a borzas kõfaragólegényt orgánumáért."
    Amikor elhatározták, hogy a hetilapként megjelenõ Népszavából napilapot csinálnak, Bokányi nagy lelkesedéssel vetette bele magát a szervezésbe. Õ lett a munkásújság felelõs szerkesztõje. A Népszava napilapként 1895 május elsején jelent meg elõször, és a liberális Bánffy-kormány, radikális hangvétele miatt azonnal üldözõbe vette. Az 1896-os választásokon Bokányi Orosháza szociáldemokrata jelöltje lett, de az akkori népellenes, szigorú cenzuson alapuló választási törvény, a terror, a korrupció, az etetés-itatás körülményei között semmi esélye nem volt arra, hogy országgyûlési képviselõ legyen. Pedig gróf- és papellenes agitációja az egyszerû parasztemberek rokonszenvét váltotta ki. "Lázító" beszédei miatt sokszor gyûlt meg a baja a hatóságokkal. Osztályellenes izgatásait az ún. szabadelvû kormányzat nem tolerálta. 1898-ban az esküdtszék egyévi államfogházra ítélte, amelyet a váci fegyházban kellett letöltenie. A párt jobbratolódását értetlenül figyelte, de fegyelmezett pártmunkás lévén átmenetileg sodródott az árral. Beszédeiben nagy teret szentelt Magyarországnak a Monarchián belüli alárendelt, hátrányos helyzetének. Kiállt a honi ipart és mezõgazdaságot támogató védvámok mellett: "A magyar marha húsa olcsóbb Bécsben, mint Budapesten. A magyar kender, len, gyapjúk garasokért megy ki az országból és drága iparcikkek formájában tér vissza. Gyarmattá süllyedtünk. Az osztrák tõke nem akarja, hogy Magyarország is iparosodjék". 1903-ban jelen volt és felszólalt a programadó pártkongresszuson. Bokányi a tõle megszokott lendülettel beszélt a szocialista távlatokról, követelte a mezõgazdasági munkások szervezését és a nemzetiségiek egyenjogúságának elismerését. Itt és ekkor fogadták el a Magyarországi Szociáldemokrata Párt céljait évtizedekre meghatározó programot. A dokumentum leszögezte, hogy a kizsákmányolás és elnyomás megszüntetésének egyedüli módja a kapitalizmus megdöntése, az új társadalmi rend megteremtése, a politikai hatalom meghódítása által. A túl általános megfogalmazások azonban forradalmi helyzetben megbénították a vezetõség nagyobbik részét. A mezõgazdaságban elvetették a földosztást, és a nagyüzemek kialakítása mellett foglaltak állást. Ez utóbbi kérdésben nem vették figyelembe a konkrét magyarországi politikai és gazdasági viszonyokat. Bokányi egyetértett a párthatározattal és megszavazta. Ennek jegyében, a parasztság körében végzett agitációja során - a párt hivatalos álláspontját követve - nem állt ki a földmagántulajdon mellett. A parasztság ezt nagyon nagy csalódással fogadta, de Bokányi népszerûsége mégis töretlen maradt.
    1903 októberében Tisza István lett Magyarország miniszterelnöke. Erõs kézzel vette fel a harcot minden demokratikus, az általános választójogot követelõ irányzattal szemben. A nemzetiségiek reménye, hogy elõbb-utóbb elnyerhetik az egyenjogúsítást, hamar szertefoszlott. A kormányfõ megbeszélést hívott össze, hogy a meghívott pártok elmondják véleményüket a választási törvénytervezetérõl. A Magyarországi Szociáldemokrata Pártot Bokányi Dezsõ képviselte. Hozzászólásában kifejtette, hogy a tárgyalt tervezet nem jogkiterjesztõ, hanem ellenkezõleg: jogfosztó, célja a munkásság kirekesztése a politikai jogokból. Amíg Nyugat-Európában a proletariátusnak képviselete van a parlamentben, nálunk börtönben senyved. Bokányi kifogást emelt a vidéken bevezetett nyílt szavazási rendszer ellen is. Tisza hajthatatlan maradt. Kifejtette, hogy az általános választójog bevezetése egyértelmû lenne a nemzet (értsd: a tõkések és nagybirtokosok) öngyilkosságával. A szociáldemokrata politikus ekkor még harcban állt a pártellenzékkel, demagógnak tartva megnyilatkozásaikat. Örömmel és együttérzéssel fogadta az 1905-ben kirobbant oroszországi polgári demokratikus forradalmat: "Világtörténelmi napokat élünk. […] Ébredjetek nemzetek. Orosz testvéreink bámulatra méltó hõsiességgel küzdenek felszabadulásukért. […] Mi, elnyomott, jogtalan magyar munkások szintén arra az útra akarunk térni, amelyen most õk járnak. Akkor a mennykõ beleüt a magyar reakcióba. […] és utána új élet, új Magyarország támad." Ezek kétségtelen forradalmi hangok voltak.
    Az 1905-ös kormányzati válság idején Kristóffy József belügyminiszter, hogy a szociáldemokratákat leválassza az ellenzék oldaláról választási reformokat ígért. A megbeszélésen Bokányi képviselte az MSZDP-t, de átlátott Kristóffy õszintétlen szándékain, s óvatosságra intette a párt vezetõit. A választási ígéretek a feledés homályába vesztek, mihelyt az állam irányítói úrrá lettek belsõ nehézségeiken. Bokányi tevékenységi köre és érdeklõdése nem volt provinciális, földhözragadt, széleskörûen foglalkozott az ország kérdéseivel: "Kevesebb kaszárnyát, kevesebb kolostort, kevesebb katonatisztet, kevesebb papot, több iskolát, több tanítót, több fizetést, több tanszert követelünk." Hihetetlen munkabírással végezte megbízatásait. 1907-ben a kerületi munkásbiztosító pénztár aligazgatója lett, miközben a Magyar Építõmunkások Országos Szövetségének vezetõségi tajga. Ugyanakkor a párt fõszónoka, és cikkek sokaságában fejtette ki nézeteit. Ellentmondásos politikus, aki ingadozott a radikális retorika és a mérsékelt gyakorlati cselekvés között. A forradalom hívének vallotta magát, de viszszatartotta elvtársait a "meggondolatlan" cselekvésektõl: "fegyvert csak akkor kell ragadnunk, amikor a munkás elég erõssé válik arra, hogy gyõzni is tudjon". Ez felettébb furcsa logika, hiszen a harc kimenetele soha nincsen elõre "kódolva". 1908 áprilisában a készülõ "derestörvény" ellen nyilatkozott: ha a parlament megcsinálja a sztrájktörvényt, akkor a párt harcolni fog ellene. Ez a középkorba illõ rendelkezés megfosztotta volna az agrárproletariátust, hogy munkabeszüntetéssel védekezzen elemi jogai megcsonkítása ellen. A polgári sajtó vádemelést követelt a "felbújtó" ellen. Látva a klérus elõretörését, ajánlotta a papok mielõbbi "mennybemenetelét", Prohászka Ottokárral, a nagy hatású katolikus teológussal vitázva kijelentette: "A földi mennyországot kívánjuk mi elõkészíteni, és nem kívánunk hiú ábrándok, képzelt mennyországok felé sandítani." A Véres Csütörtök (1912. május 23.) után a harc folytatását javasolta, de a vezetõség (mely nem jeleskedett radikalizmusával) leszavazta. Ezt is fegyelmezetten tudomásul vette. Õ tartotta az áldozatok temetésén a gyászbeszédet: "Halhatatlanok vagytok, mert az eszmék, amiért meghaltatok, halhatatlanok."
    1914 nyarán kitört az elsõ világháború. A militáns kormány nacionalista "népnevelése" következtében nagy lelkesedés lett úrrá az országban, s a magyar baka készült leszámolni a "kutya Szerbiával". Bokányi nem volt ugyan híve a katonai megoldásoknak, de kezdetben hallgatott, mert pártja nem szegült szembe a háborúval. Az MSZDP csak azért nem szavazta meg a hadihiteleket, mert nem volt tagja az országgyûlésnek. Vilmos német császár gyors gyõzelmet ígért, s azt, hogy "fiaink itthon lesznek, mire lehullanak a falevelek." Ám a levelek csak hulltak-hulltak, egyre több gyászjelentés érkezett a frontról, egyre több sebesültekkel teli hadiszerelvény futott be a pályaudvarokra, miközben nõtt a sorállás a boltok elõtt a mind kisebb fejadagokért. Az eufóriát felváltotta a türelmetlenség, az elkeseredettség és aggódás. Ebbe a hangulatba robbant bele az Oroszországból érkezett hír: kitört a februári polgári forradalom! Az emberekben felcsillant a béke reménye. Bokányi nem lépett fel a háborúspárti politikusok ellen, és hosszú ideig nem ejtett szót a kivezetõ útról sem. Az oroszországi események hatása alól azonban már õ sem tudta kivonni magát. Egyik február végi beszédét így fejezte be: "Keleten már virrad!"
    1917 tavaszán a szociáldemokrata pártok Stockholmban találkoztak, hogy megbeszéljék a béke kérdését. A Garami Ernõ vezette hattagú magyar küldöttség tagja volt Bokányi Dezsõ is. A svéd fõvárosban semmi érdemleges esemény nem történt. Garami Ernõ ekkor kifejtette pártja azon véleményét, miszerint az Osztrák-Magyar Monarchiát érintetlenül fenn kell tartani. Ezzel az állásponttal Bokányi is egyetértett. 1917. október 25-én hatalomra került Petrográdon az orosz proletariátus. Ennek üdvözlésére a városligeti Iparcsarnokban nagygyûlést tartottak. Beszédet mondott Bokányi Dezsõ: "Kezünket nyújtjuk az orosz elvtársaknak, és melegen megrázzuk az õ kezüket, mert visszaadták az emberiségnek a szocializmusba vetett hitet. Tanuljunk az oroszoktól!" 1918. január 20-án a párt újabb beszédet tervezett, ugyancsak a Városligetben, de Garamiék megrettentek egy esetleges általános sztrájktól, ezért a rendezvényt lefújták. Ezt a visszakozót Bokányi is támogatta. A háborúellenes hangulat erõsödése egyre többször tüntetésekben jutott kifejezésre. Itt-ott a szocializmus követelése is elhangzott. Bokányit felkeresték a forradalmi szocialisták, hogy álljon az érlelõdõ revolúció élére. A szociáldemokrata politikus ezt elhárította. Õ inkább az általános választójogért folytatott harcot ajánlotta. Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy nem került az élenjárók vezérkarába. A forrongó munkások ezt a gesztust árulásnak bélyegezték. Bokányi nem lett tagja a Károlyi Mihály nevéhez kötõdõ Nemzeti Tanácsnak, ám késõbb beválasztották a Budapesti Munkástanácsba. Kiesett az események fõsodrásából, ezzel magyarázható, hogy váratlanul érte az õszirózsás forradalom. A nagy lendület hatása alól nem tudta magát kivonni: lelkesedéssel csatlakozott a sorsdöntõ népi mozgalomhoz. Nem vett részt a pozíciókért folyó harcban, megelégedett a második vonallal is. A Budapesti Munkástanács küldöttjeként a fõváros ügyeinek rendbe hozásán dolgozott, majd Bíró Lajos íróval az Országos Propaganda Bizottságot vezette. Rokonszenvezett Jászi Oszkár elképzelésével, aki Magyarország integritásának megóvása mellett (és érdekében) egy svájci mintájú szövetségi rendszer megvalósításáról álmodozott. Ez a koncepció igen progresszív lehetett volna a 19. században, de a huszadikban - amikor nemzetiségeink már az elszakadás terveit dédelgették - elveszítette minden realitását. Egyébként Károlyi Mihály kormányfõ maga is az integer Magyarország káros álláspontját képviselte. Bokányi bízott a "vörös gróf" vezette kormányban, hitte, hogy irányításával képes lesz az ország demokratikus átalakítását végrehajtani. Amikor Kun Béla hazatért Szovjet-Oroszországból és megkezdte tárgyalásait a magyar kommunista párt létrehozása céljából, Bokányival is találkozott, de a szociáldemokrata politikus ragaszkodott pártja önállóságához. Bokányi pesszimista volt az orosz forradalom jövõjét illetõen. Õ - mint akkor sokan mások is - ortodox álláspontot képviselt: a Nyugattól remélte a "hajnalhasadást". Odáig ment, hogy megfenyegette a fejlõdés menetét megzavaró, okvetetlenkedõ kommunistákat. Kun Béla úgy vélte, Bokányi nem értette meg az idõk szavát. Bokányi kétségtelenül arra gondolt, mint sok szociáldemokrata elvtársa, hogy egy polgári demokratikus Magyarország kedvezõbb békét remélhet az Antanttól, s a békekötés után egy független, haladó és virágzó ország bontakozik majd ki a dualista államrendszer romjain. Neheztelt Leninre, amiért nem akarta a magyarokra bízni a fejlõdés menetét. A bolsevik vezetõ természetesen nem direktívákat, csupán tanácsokat adott, amelyeket a magyar vezetõk vagy figyelembe vettek, vagy nem. Mindkét esetre volt példa. Bokányi akkoriban egyre türelmetlenebb és agresszívebb lett a kommunistákkal szemben: gyakran elõfordult, hogy erõszakkal távolította el õket a gyûlésekrõl. Nem emelt kifogást Kunék letartóztatása ellen, de helytelenítette a foglyok bántalmazását. Bokányi, szociáldemokrata lévén, féltette pártja egységét, s azt tartotta, hogy a leninizmus nem alkalmazható Európára, mert az "ázsiai eszme". A reformok, az evolúció híve volt és a kommunisták megzavarják a békés, idillikus hatalomátvételt. Mint ízig-vérig demokrata politikus, immár nem zárkózott el a földreformtól, és a kizsákmányolás korlátozását szorgalmazta. Egyetértett Garamival, aki a KMP-ra nem mint testvérpártra, hanem mint ellenfélre tekintett. Ám a tömegek radikalizálódása következtében kialakulóban volt az MSZDP-ben egy olyan baloldali csoport, mely kapcsolatokat keresett Kun Bélával. Ez az irányzat közeledett a kommunistákhoz s a velük való együttmûködés szükségességét vallotta. Közülük sokan késõbb õszintén csatlakoztak a forradalmi párthoz. Bokányi Dezsõ nem tartozott közéjük. Õ kitartott egyre konzervatívabbá váló szervezet mellett. (Akkor lett kommunista, amikor 1919. március 21-én a két munkáspárt egyesült.) Midõn az Antant 1919 márciusában benyújtotta a hírhedt Vyx-jegyzéket (újabb területeket követeltek Magyarországtól), a fegyveres ellenállást javasolta. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor (1919. március 21.) pedig õszintén csatlakozott a proletárdiktatúrához. Munkaügyi népbiztos lett. Az események dinamikája magával ragadta, s látva a tömegek akaratának megnyilvánulásait, hamar levetkezte reformista beidegzõdéseit. Több szociálpolitikai javaslattal akarta megjavítani a proletárság helyzetét (munkásbiztosítás, a lakásviszonyok rendezése, a nyugdíjegyesületek államosítása, árvák, özvegyek állami ellátása stb.). Õ javasolta, hogy a sokgyermekes családok javára sajátítsák ki a gazdagok lakásait. Mint ateista indítványozta az iskolai vallásoktatás megszüntetését. Visszanyerte régi életkedvét, aktivitását: toborozta a magyar Vörös Hadsereget, az õ ötlete volt az új rendõrség, a Vörös Õrség megszervezése. A neofiták túlbuzgalmával bírálta a kétszínû szociáldemokratákat, javasolta az egyesült párt megtisztítását az egységbontó tagoktól. Az egyesült párt júliusi kongresszusán támadta a szakszervezeteket, mert fõ feladatukat nem a termelés fellendítésében látták. Bokányi tagja lett a felsõ pártvezetésnek. Õ elnökölt a Tanácsok Országos Gyûlésének júniusi ülésén. Felszólalásában méltatta a munkáshatalom politikai, gazdasági és szociális vívmányait. Amikor a ludovikások felkeltek a proletárdiktatúra ellen, Csepelre sietett, hogy mozgósítsa a munkásságot, ezt követõen pedig a III. Hadtest parancsnoka lett és minden szónoki erejével a románok ellen buzdította harcra a Vörös Hadsereg katonáit.
    1919. augusztus 1-jén a Tanácsköztársaságot leverte az antant katonai túlereje. Megkezdõdött Horthyék ellenforradalmi tobzódása, a fehérterror. A rendõrség a lakásán fogta el. Vallatták, megkínozták. Tanúk szerint állta a megpróbáltatásokat. Bokányi a börtönbõl levelet írt Szakasits Árpádnak, melyben a harc folytatására ösztönözte még szabadon levõ társait. A kormányzat egy bírósági komédia keretében akarta kollektívan felelõsségre vonni és "leleplezni" a Magyar Tanácsköztársaságot, és annak tíz vezetõjét. Ezért rendezték meg az úgynevezett népbiztosok perét. A nagy publicitást kapott eljárás harmadik napján került Bokányi Dezsõ a bírók elé. A vádlott, élve rendkívüli szónoki képességével, kiállt elsõ proletárdiktatúránk mellett. A hallgatóság nagy része vért követelõ horthysta különítményesekbõl toborzódott, akik - mit sem törõdve egy bírósági procedúra szabályaival - hangosan tüntettek a népbiztos ellen és fenyegetõ szidalmazással akarták befolyásolni a tárgyalás menetét. Erre természetesen nem sok szükség volt, hiszen a per lebonyolítói válogatott antibolsevisták hírében álltak, akik készségesen tettek eleget a felsõ akaratnak. Berinkey Dénes, Balogh Ernõ, Dietz Károly tanúk valósággal öntötték a vádlott fejére olvasott rágalmakat. A tárgyalás közepette érkezett meg G. V. Csicserin, szovjet külügyi népbiztos távirata Teleki Pál miniszterelnökhöz: a népbiztosok "áldozatai egy mondvacsinált bûnpernek, és ki vannak téve annak, hogy törvényesen gyilkolják meg õket azokért az intézkedésekért, amelyeket a dolgozó nép javát szolgáló kormány tagjaiként, a nép akaratát kifejezve hajtottak végre […] tekintettel arra a veszélyre, amelyek a volt népbiztosokat és a Magyarországon maradt szovjet állampolgárokat fenyegeti, a szovjet kormány elrendelte, hogy internáljanak Szovjet-Oroszország területén tartózkodó ezer magyar tisztet. Közülük tíz tisztet […] túsznak nyilvánított a tíz népbiztosért". Teleki egyelõre nem válaszolt Csicserin üzenetére. Bokányit, több társával együtt halálra ítélte a Stocker bíró vezette gyorsított tanács. Vád: lázadás, felségsértés, pénzhamisítás, gyilkosságra való felbujtás. Egyes, kevésbé elfogult polgári körökben az ítéletet "problematikus értékû politikai vezércikknek" minõsítették. Teleki végül elfogadta a szovjet ajánlatot, de úgy adta át a népbiztosokat, hogy azok többé nem térhetnek vissza Magyarországra. A szabadult foglyok 1922. február 1-jén léptek orosz földre. A fogadáson Bokányi beszélt: "Fanatikusan hiszem, hogy mi még visszatérünk a kommunista Magyarországra."
    Az egykori népbiztos a munkaügyi népbiztosságon kapott beosztást, ahol társadalombiztosítási ügyekkel foglalkozott. 1929-ben a Sarló és Kalapács címû magyar emigráns lap szerkesztõbizottságának tagja lett. Lenin mûveinek magyarra fordításában is feladatot kapott. Ugyanakkor részt vett a Nemzetközi Vörössegély irányításában. 60 éves korában nyugállományba vonult, de a mozgalmi munkában fáradhatatlan maradt. Kun Béla, hozzá küldött levelében kifejezte reményét, miszerint látni fogja õt a majdani magyarországi proletárdiktatúra élén állók között.
    Ez a jövendölés, fájdalom, nem vált valóra. 1938-ban Bokányit koholt vádak alapján letartóztatták, és a börtönkórházban meghalt.
 

A vég (1935)

MÛHELY
 
ILLÉS LÁSZLÓ
 
Meddig létezik még a kapitalizmus?
 
Gondolatok Szerdahelyi István könyvérõl
 
Szerdahelyi István kapitális munkája A még létezõ kapitalizmus (Eötvös József Kiadó, Bp., 2007.) válasz arra a korábbi kritikai kívánalomra, amely A sosem létezett szocializmus címû, megelõzõ könyvével kapcsolatban fogalmazódott meg. Akkor egy recenzens azt merészelte állítani (Ezredvég, 2006. 8-9. sz. p. 116-119.), hogy az idealista módon elképzelt (azaz utópikus) szocializmus ugyan valóban nem létezett, bizonyos lényegi elemei azonban nagyon is léteztek: a nem is oly szerény életszínvonal mindenki számára elérhetõ volt, nem létezett számottevõ munkanélküliség, azaz a létbizonytalanság ismeretlen volt, nem ismertük a "szép, új világ" barbár embertelenségét, a kapualjakban megfagyó hajléktalanok létezését (léttelenségét), (ld. Csányi Vilmos, in: Népszabadság, 2007. szept. 27.), volt ingyenes oktatás és egészségügy, biztos nyugdíj stb.). Ezért - így a recenzens - a létezõ szocializmus objektív megítélése csak akkor hiteles, ha szembesítjük a létezõ kapitalizmus analóg mutatóival. Szerdahelyi István tervezett trilógiájának jelen, második kötete ad választ erre a feltett kérdésre, illetve kívánalomra.
    A könyv címe mindenesetre talányos. Azt sugallja a szocializmus eszméjének megmaradt hívei számára, hogy a kapitalizmus ugyan még létezik a mában, de a perspektivikus jövõben bizonyára nem fog létezni. Mi sem lenne tévesebb ilyen elhamarkodott, naiv képzelemnél! A bonyolult kérdésre maga a szerzõ vaskos monográfiája ad választ.
    S hogy milyen felkészültséggel? E kérdés azért is jogos, mert közismert, hogy Szerdahelyi tudós irodalomtörténész, a verstan kiemelkedõ szakembere, az esztétika akadémiai doktora. De vajon milyen közgazdász, politológus és történész? Átalakuló világunkban - a kétséges értékûvé váló - humán tudományok mûvelõi, mondhatni: kényszerûen váltanak át azelõtt tõlük idegen, mára azonban létfontosságú diszciplínák tanulmányozására, hogy teljesen átérthessék a jelenkori "szép, új világ" igazi természetét. (Szerdahelyi ebben az akadémikus Almási Miklós társául szegõdött.)
    A szerzõ, úgy tetszik, híve a marxista tudományos módszertan egyik alapeleme, a történetiség alkalmazásának. A 19. századot a liberális kapitalista diktatúrák korának tartja, amely aztán áthajlik a kapitalizmus korlátozott demokráciáinak 20. századi variánsaiba, ahol is a társadalmi-gazdasági rendszerek változatos formációinak vagyunk tanúi. Ezek többek közt: a fasiszta kapitalizmusok, aztán a legfényesebb korszak (alig 2-3 évtized a század 50-es és 70-es éveiben) a jóléti korlátozott demokráciák periódusa, majd a liberális álca mögött a neokonzervatív törekvések tûnnek fel, a posztkommunista kapitalizmus ránk is vetülõ torz ábrázata, s végül a kapitalizmus távlatai sejlenek fel. A marxizmusnak a felvilágosodástól átvett másik nagy módszertani hagyományát, a racionalizmust is mesterien kezeli Szerdahelyi: kegyetlen tisztánlátással leplezi le és frivol, maró gúnnyal teszi nevetségessé a kapitalizmus egész mûködését átszövõ álságos hamisításokat és hazug elveket. (Az állítólagos tõkés világrendszer léte, a szabad világpiac, az állítólag szabad kereskedelem, a demokrácia mint állítólag népuralom, az off shore cégek legális mûködése stb.). S mindezt fölényes szakavatottsággal, a tények felsorakoztatásával és nem holmi zsurnalisztikus hevülettel. Már maga az megdöbbentõ, hogy a könyv csaknem egyötödét foglalja el a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ez kevés híján három és félezer mûvet sorol fel a kapitalizmus anyagi és szellemi termelésével és szolgáltatásaival foglalkozó fõleg angolszász, német, francia és magyar szakirodalomból. A jegyzék azonban nem pusztán adattár, hanem alaposan "megkonzultált", azaz az okfejtésben elfogadott vagy vitatott, konfrontatív eszmefuttatások és közlemények dialógusa, amelyek a szerzõ építkezési módszereként teljes körképpé összeálló témamozaikokhoz kapcsolódó miniatûr szakirodalmi jegyzékekben is megjelennek, mutatják meg hiteles felhasználásukat és egyúttal további kutatási segédletet nyújtanak az érdeklõdõ olvasónak. Szerdahelyi munkája ily módon valóságos Nachschlagewerk, azaz a témára vonatkozó tudományos forrásokat közlõ és feldolgozó kézikönyv, amely a tankönyv szerepét is betöltheti a közgazdasági felsõoktatásban, de a humán szakmák mûvelõinek is melegen ajánlható, annál inkább, mivel a téma tárgyalásának sávjai (a történeti genezis, az anyagi termelés és szolgáltatás, valamint a gazdasággal szorosan összefonódó politikai alrendszerek) mellett nagy figyelmet fordít a szellemi termelés és szolgáltatás alrendszere egyes övezetei átvilágítására is.
    Eddigi voluminózus munkásságából ismeretes, hogy Szerdahelyi hevesen vonzódik a rendszeralkotáshoz; ezt bizonyítják verstani, esztétikai munkái, a strukturalizmus irányzatának egy idõben oly divatos áramlatának "rendberakása", az általa szerkesztett 19 kötetes Világirodalmi Lexikon kompozíciójának kialakítása. Jelen mûvét is - felfokozott mértékben - ez a módszertani elv jellemzi. Formailag már errõl tudósít az a tény, hogy a tárgyalt szöveg elé bocsátott tartalomjegyzék nyolc sûrû oldalt foglal el, és ad kalauzt a roppant anyagban eligazodni kívánó olvasónak. Csak a fõ fejezetcímeket említjük, amelyekhez esetenként két vagy háromtucatnyi "alrendszer" kapcsolódik. Ezek: A kapitalista társadalom átfogó sajátosságai; A liberális kapitalista diktatúrák; A kezdeti kapitalista korlátozott demokráciák; A jóléti korlátozott demokráciák; A posztkommunizmus kapitalizmusa; A kapitalizmus jelene; A kapitalizmus távlatai.
    Már e fõ fejezetcímekbõl látható, hogy a szerzõ célkitûzése nem a tõke gazdaságtana, azaz gyakorlati monetáris eljárások "sorvezetõje", tehát hogy pl. mi a célszerû befektetés környezettanulmányozásának módja, miképpen mûködik a tõzsde, hogyan érhetõ el minimális költségráfordítással a profit maximálása, hogyan kell a bankrendszert kétszintûvé fejleszteni és közforrásokból feltõkésíteni, milyen a célszerû könyvelési technika stb. Szerdahelyi alaptémája ez: miképpen hasad ketté a termelésben mûködõ (azaz ipari) tõke és a civilizációs produktivitástól elszakadt finánctõke (pénzpiaci tõke) s fõleg annak transznacionálissá válása, a multik térnyerése? És legfõképpen: milyen következményekkel jár ez a kettéhasadás, a viszonylag emberarcú "jóléti államok" kapitalista társadalmi rendszere átalakítására irányuló törekvés, magyarán: a szociális vívmányok fokozatos lefaragása, vagyis az ún. "megszorítások", a társadalmi demokrácia korlátozása vagy egyenesen felszámolása? Európában (neo)liberalizmusnak, Észak-Amerikában neokonzervativizmusnak becézik a jelenkori modern finánctõkés burzsoáziának ezt az ideológiáját, amely a thatcheri s reageni félig sikerült kezdeményezések nyomán mind a mai napig él és erõteljesen mûködik szerte a világon (sajátos változatban, kisded hazánkban is).
    Szerdahelyi kb. a 17. századtól vezeti fel, az ipari forradalmak több fázisán át a 19. században kiteljesedõ kapitalista fejlõdést, s ezt õ (a szakirodalomban szokatlan módon) a liberális diktatúrák korának nevezi. Úgy tetszik azonban, a történeti elemzésbõl mégis mintha kimaradna az a kezdetektõl jelenlevõ döntõ vonás, amely fokozatosan erõsödik fel, s amely torz embertelenségével végigkíséri és jellemzi ezt a fejlõdést mind a mai napig. Mindjárt az ún. "eredeti tõkefelhalmozásra" kell gondolnunk, vagyis arra, ahogy Amerika felfedezése után az õslakosságot nagyrészt kiirtották, az indiók aranyát és ezüstjét elrabolták, s amely cselekmény elindította a kapitalizmust "dicsõ" útjára, amelyet aztán a dinasztiák és etnikumok és vallások álcájában a befolyási övezetekért, a nyersanyagokért és a piacokért vívott véres háborúk követtek, egészen az elsõ világháború 16 millió és a második világháború csaknem 50 millió emberáldozatot hozó eseményeiig, a szörnyû anyagi és szellemi pusztítást nem is említve. Nem lehet eléggé erõteljesen hangsúlyozni: mindezeknek az idegekben élõ és ma is rémületet keltõ eseményeknek a kezdeményezõje és kivitelezõje a kapitalista burzsoázia volt, újabb kori változatában az ún. imperializmus (amelynek lenini meghatározását a szerzõ alighanem tévesen minõsíti tévedésnek). A munkásosztály és a szegény paraszti sereg pedig az ágyútöltelék szerepét játszotta ebben a véres színjátékban.
    A "liberális diktatúrák" kolonizációs "rémtetteit" (Szelényi Iván: HVG 2007. dec. 15. p. 91.) nagyrészt a mégiscsak valamennyire létezõ szocialista "világrendszer" hatására a "korlátozott demokráciák" korában függetlenedõ országokban már a "kifinomult" (?) kizsákmányolás váltotta fel. Ennek fõ eszköze az olcsó hitelek nagylelkû nyújtása, amely a rendszerint "kockázati felárral" növekvõ kamatozás következtében a kamatos kamatok ún. "adósságcsapdájába" csalta a hitelre éheseket. Ez a volt gyarmatokon - megfejelve a közvetítõ korrupt helyi oligarchák közremûködésével - vezetett oda, hogy az ENSZ WHO statisztikái szerint ma is évente 55 millió emberi lény hal éhen a volt harmadik világban, köztük nyolc és félmillió gyermek. Másfél milliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz. Nem volt tehát téves Marx állítása a munkásosztály abszolút elnyomorodásáról, csak az mára már a helyi proletáriátusról kiterjedt a kolonizált világ népességére. A budapesti klíma-konferencián az államelnök mondta: "A 2005-ös adatok szerint a világ népessége 40%-a számára a világ összes jövedelmének mindössze 5%-a jutott." (Azért beszélünk volt harmadik világról, mert mára már nincs "második" világ; a volt szocialista országokat is lenyelte az adósságcsapda, ez gazdasági és politikai vergõdésük fõ oka, noha ennek lényegét az egymásra acsargó pártok, a tömegek nem látják át, a politikai elit pedig tudatosan hallgat róla.)
    A "még létezõ kapitalizmus" Janus arcának egyik fele ez. A Szerdahelyi idézte adatok szerint míg 1910-ben a gazdagok és szegények aránya 1:10-hez volt, addig ez az arány 2000-re 1:19-re, mára pedig még tovább nõtt. Ez azonban csalóka statisztikai átlag. Kialakult a világban egy széles menedzserréteg, több milliós fizetésekkel. (A Siemens elnöke pl. havi 130 millió forintnak megfelelõ eurót vág zsebre. In: Népszabadság, 2007. dec. 18.) Ferge Zsuzsa adatai szerint hazánkban a lakosság 30%-a él a szegénységi küszöb alatt, ebbõl félmillió a legmélyebb nyomorban, több mint kétszázezer gyermek veszélyeztetett körülmények között. (Ha a recenzens egy pillanatra kiléphet a moralitás övezetébe, azt kell mondani: mindenki, aki tollat vesz a kezébe, a legmélyebb szégyenérzettel teheti ezt akkor, ha cinikus közönnyel nem él az idegszálaiban, nem vesz tudomást errõl az égbekiáltó embertelenségrõl.) Persze a kapitalizmus Janus arcának van egy másik ábrázata is. Ez annak tudása, hogy a feudális vagy kapitalista tõke és gazdaság képezte a hátterét a civilizációs és technikai-tudományos fejlõdésnek, az emberi kultúra csodálatos alkotásainak, noha az összefüggések nem közvetlenek, és abban döntõ szerepe van az egyéni zsenialitásnak, a kreativitásnak. Szerdahelyi - miközben (talán túlozva is) megvetõen szól a pénztõke birtokosainak mûveletlenségérõl és tudatlanságáról - kizárólagosan csak a mûszaki értelmiség alkotó szellemiségének mûködésére vezeti vissza az elsõ, a második és a harmadik ipari forradalom (a gõzgép, az elektromosság, az atomfizika, az informatikai forradalom) véghezvitelét.
    A szerzõ - mivelhogy nem kultúrtörténetet ír - csak részben tárja fel a kulturális és mûvészi "termelés" döntõ fázisait. (Meglepõ módon talán túlértékeli a "tömegkultúra" szerepét, nem ismeri el annak részben "bódító" hatását a tömegek, fõleg az ifjúság "világérzékelésére". Ez az oka, hogy az ún. Frankfurti Iskolának még a létezését is kétségbe vonja.) Egy kivétel akad e sávban: a humán értelmiség körében dívó ún. posztmodern létszemlélet beható kritikája. Ez a heideggeri fogantatású nihilizmus fõleg francia filozófus körökbõl terjedt szét nagyjából a "jóléti kapitalizmusok" elleni finánctõkés támadással egy idõben, azt mondhatni: annak ideológiájává vált. Tömény ideológia ez annál is inkább, mivel rögzített törvényszerûségei nincsenek, határai elmosódottak, lényege mégis kihámozható: a tudomány relevanciájának kiiktatása, az igaz és hamis közötti különbség elmosása, minden állítás ellentétének jogosultsága, végül is: "a racionalizmus dekonstrukciója" (Bayer József). "A valóság eltûnt a jelek tengerében" - állítja J. Baudrillard. A felvilágosodás örökségének a leépítésével "új világrendszer vette kezdetét" - írja J. F. Lyotard. Az emberi szuverenitás önvédelmének szellemi arzenálja, szerintük, kiürült tehát, az elszigetelt egyéniség védtelenné vált számára vak erõk kelepcéjében.
    Könnyen átlátható, hogy ez az ideológia a marxizmus alaptéziseinek lerombolását célozza, a munkásosztály aktív forradalmi szerepének, a történelmi fejlõdés törvényszerûségeinek és a racionalizmus vívmányainak megsemmisítésére tör, a finánctõke legélesebb ostorozója, az értelmiség kritikai szelleme kioltására. Annál szomorúbb, hogy a progresszív osztálybázis nélküli s a történelmi tapasztalatokat magától elhárító értelmiség széles rétegei követik vakon ezt az eszmerendszert, amelynek vezetõ személyiségei - ahogy Szerdahelyi megállapítja - mára már Európa-szerte elfoglalták az akadémia és egyetemi vezetõ pozíciókat, a szerkesztõségeket, általában a szellemi mûhelyeket. Jellemzõ, hogy a természettudományos értelmiség mély szkepszissel kíséri ezt a világra szóló csalást.
    Szûkre szabott kereteink közt még két "metszetét" kell felvillantanunk e hatalmas anyagot megmozgató értékelésnek. Az egyik a posztkommunizmus romjain tobzódó neoliberális kapitalizmus néhány sajátossága, s végül e képzõdmény jövõ perspektívái. Mint említettük, az adósságcsapdába csalt (és a helyi árulók segítségével lerombolt "létezõ szocializmus" a gazdasági-politikai elõnyökön túl (piacszerzés, a konkurens termelõ ágazatok felvásárlása és felszámolása stb.) geopolitikai elõnyöket is hozott a modernkori invázió számára (a NATO hatókörének kibõvítése); de igazi ellenfél többé nem lévén, a jelenkorban már nem volt szükség arra, hogy 1945-höz hasonlóan egy Marshall-segéllyel állítsák talpra és egyenrangúként hasonítsák a keletközép-európai térfelet. Ezzel szemben végbement a "posztszocialista tõkefelhalmozás", vagyis a "közvagyon szabad rablása" (újra: Szelényi, uott), a liberális-neokonzervatív trend mentén. Ennek egyik fõ eleme a forráskivonással, megszorításokkal elért s a szocialista múlt (nyugaton a "jóléti állam") reminiszcenciáinak tekintett szociális ellátórendszerek leépítése, magyarán: az anyagi eszközök átcsoportosítása a tõke javára. Sajnos, a magyar baloldal vezetõ pártja is serényen követte a blairi "harmadik út", a schröderi "új közép" módszereit, s ma már e párt elveszítette szocialista arculatát, "polgári párttá" vált (Wiener György, in: Dialektika, 2007. dec.). Egy közgazdász egyetemi professzor arról panaszkodik, hogy a leszakadó rétegek ellátása egyre több pénzt visz el a fejlõdéshez szükséges forrásokból. (A magyar költségvetésben - az õ adatai szerint - 8187 milliárd forint van elõirányozva a legszélesebb értelemben vett jóléti kiadásokra, míg az összes többi rovatra 5891 milliárd forint jut.) Ez tarthatatlannak minõsül, s a szerzõ erre a következtetésre jut: "A piac szemszögébõl nézve a szolidaritás ideológiája a semmittevés jutalmazása, amelynek terheit a piac viseli." (Róna Péter: Vesztésre játszottunk. In: Népszabadság, 2007. dec. 21.) Miközben Ferge Zsuzsa arról panaszkodik, hogy a "munkanélküliség, a kitaszítottság növekedése ellenállást szül" és "az erõszakos féken tartás alkalmasint az európai civilizáció aláásásához vezet". (Szerdahelyi, p. 483; [a továbbiakban: Sz]), addig némely politológusaink és közgazdászaink a hazai (komprádor) burzsoázia avagy a transznacionális burzsoázia üdvösebb voltáról vitatkoznak (Kósa Lajos - Miklós László: Párhuzamos vélemény. In: Népszabadság, 2007. nov. 27.; Bokros Lajos: A vállalati kultúra típusai az átmeneti gazdaságban, In: uott, 2007. dec. 22.). Senki sem gondol a weimari tanulságokra, ahol is 1930-ban a végsõkig pauperizált tömegek féken tartására ugyanennek a széles rétegnek legaktívabb és agresszív része (a barnainges gárda) jelentkezett - az uralkodó rend szolgálatában. Nálunk az ún. Nemzeti Kerekasztal semmiféle demokratikus választáson senkitõl meg nem bízott résztvevõi 1989-ben mindezt valószínûleg elõre látták; a monetarizmus vésztjósló folyamatairól viszont semmit sem tudó kisember, a bulvárlapokkal kábított "tömeg" pedig a hazug propagandának felülve valamiféle "rajnai demokráciában" reménykedett. Csalódásuknak az 1994-es választásokon adtak kifejezést, de úgy jártak, amint azt Adorno és Horkheimer a harmincas-negyvenes évek fordulóján elkábult tömegeknek megjósolta: "Menekülésüket az örvényben keresik, amely aztán majd elnyeli õket."
    Hogyan is lehetett volna ez másképp, ha egyszer a szuperhatalmak vezetõi, az idõsebb Bush és Gorbacsov 1989. december 3-án a Málta partjainál horgonyzó hadihajón pecsétet ütöttek megegyezésükre s döntöttek százmilliónyi ember sorsáról és egzisztenciájáról. Magyarországon több mint egy évtizedre mélyen az 1988. évi szint alá süllyedt a GDP (a bruttó évi hazai termék). S míg 1990-ben a közvagyon 150 milliárd dollár volt, és az államadósság 30 milliárd, addig a közvagyon 2005-re 20 milliárd dollárra apadt, az adósságállomány pedig 70 milliárdra nõtt! Túlzás-e vajon ilyen körülmények közt újra "a hárommillió koldus országáról" beszélni a "hiénakapitalizmus" viszonyai közt (Krausz Tamás megfogalmazása). Mindez a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank inspirálta ún. "Washingtoni Konszenzus" (1990) jegyében történt és történik.
    És legvégül: Szerdahelyi István briliáns módon átvilágította, põrére vetkõztetve bemutatta, és ha helyesen olvastuk, mélyen megvetette a "még létezõ kapitalizmust". De vajon milyen konzekvenciákat von le a jövõre, milyen perspektívákat rajzol fel a finánctõke és a tõle szenvedõ Ember jövendõje elé? Ahogy régen mondták az esztétikában: ez a zárófejezet "adekvát módon", valóságos stílustörõ hangnemre vált. Míg korábban a dikció sziporkázó szellemességét vitriolos gúny szõtte át, most halk meditációra vált a szöveg hullámverése. A szerzõ a magyar származású Karl Mannheimnek a "tervezett kapitalizmusról" szóló eszmefuttatását ismerteti, a "harmadik és negyedik világ" felzárkóztatásáról szóló közgazdasági képzelõdéseket boncolgatja, a "hálózati állam" képét felrajzoló teoretikusok eszmemenetével ismerteti meg az olvasót. Fantazmagóriák, a doktriner katedra-közgazdász szócséplés kerül ismertetésre, noha korábban Hayek és Friedmann fénylõ Nobel-díját minõsítette "szemfényvesztõ álokoskodásnak", amelybõl "olyan hatalmas divathullámok emelkedtek magasra, amilyenek a 20. századi kultúrpiacot és a konfekcióipart jellemzik általában" (Sz. p. 321.). A szerzõ reménykedve a "szellemi alkotóerõ és tudásszomj által vezérelt értelmiségi tudástársadalom" jövõjét vizionálja (Sz. p. 514.), F. Block okfejtését teszi magáévá, miszerint "… a megtervezett eszmerendszerként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve békésen át lehet alakítani…" Ebbõl Szerdahelyi azt a következtetést vonja le: "A szocialista társadalom létrejöttéhez tehát nem szükséges a marginalizált rétegek forradalmasítása, egy új forradalmi osztály születése". Még a marxizmus klasszikusait is tanúul hívja téziséhez: "Marx és Engels egyáltalán nem tartották lehetetlennek, hogy a kapitalizmus parlamentáris-alkotmányos úton, reformokkal nõjön át a kommunizmus alsó fokára" (Sz. 512.) Mészáros István A kapitalizmuson túl címû katasztrófa-elõérzetû könyvébõl is azt hallja ki: "Nála szó sincs tehát arról, hogy ez az átmenet a Kommunista Kiáltvány marxizmusától a leninizmusig terjedõen kvalifikált proletárdiktatúra vagy a munkásosztály avagy éppenséggel annak élcsapata, a kommunista párt vezetésével menne végbe" (Sz. p. 482.). Végkövetkeztetése: "Visszakanyarodva a történelmi fejlõdés egyetlen lehetséges fõútjára, teljesítsük ki a jóléti államok vívmányait" (Sz. p. 479.).
    Miben bízik tehát a szerzõ, aki egyébként mély rokonszenvet érez a túl meszszire levõ Dél- és Közép-Amerikában kibomló szocialisztikus szabadságeszmék iránt. Abban, hogy "… a kapitalizmus uralkodó osztályainak sorában a józan gondolkodású tõkés csoportok és az elitértelmiség mindeddig elegendõ hatalmat birtokolt ahhoz, hogy ez a társadalmi forma fejlõdõképes legyen és megújulva kerüljön ki válságaiból" (Sz. p. 484.). Szerdahelyi hûen követi F. Block fejtegetéseit, melyek szerint "… a jelenlegi állapotból kiindulva kiépíthetõk az olyan társadalmi intézmények, amelyek lehetõvé teszik, hogy lépésrõl-lépésre kiterjesszük az egyenlõség, a demokrácia és az egyéni szabadság horizontját. Most az évezred végén, ebben a kockázatokkal teli pillanatban is igennel válaszolnék" (Sz. 515.). Szerdahelyi lakonikus megjegyzése ehhez: "A távolabbi jövõre gondolva magam is így tennék." A neoliberális-neokonzervatív finánctõke megfékezését és letörését egyenesen a kormányzatoktól reméli: "A globális nagytõkének annyi hatalma van, amennyit a kormányok adnak neki […] az állam törvényhozását és valamennyi erõszakszervezetét mozgósíthatják, ha úgy látják, hogy [azok] tevékenységükkel a fennálló rend értékeit sértik." (Sz. 473.) Itt elakad az olvasó lélegzete. Hát nem ugyanez a szerzõ fejtette ki korábban, hogy számos transznacionális konszern költségvetése zsebre vágja sok állam teljes büdzséjét? Kié a hatalom tehát, a multiké vagy az õket kiszolgáló lakáj-kormányoké?
    Szerdahelyi István nem hihet komolyan a nagytõke józanságában és önmérsékletében. A nemzetközi (és nemzeti) finánctõke vak következetességgel követi saját törvényeit. Ennek kimenetelét a Szerdahelyi által beidézett Mészáros István látja legreálisabban: "A keserû igazság az, hogy ha korunkban nincs jövõje egy radikális tömegmozgalomnak, akkor az emberiségnek magának sincs jövõje. […] A globális-hegemon imperializmus […] potenciálisan legszörnyûbb szakasza […] a lehetõ legsötétebb árnyat veti a jövõre, amennyiben a szocialista mozgalom nem lesz képes megbirkózni az elõtte tornyosuló történelmi kihívásokkal…" (Sz. p. 481.) Józan realitással, úgy hiszem, azt mondhatjuk: nem lesz képes. S valóra válik az Engels Frigyestõl Rosa Luxemburgon át Mészáros Istvánig hirdetett tézis "… a jövõben vagy szocializmus lesz, vagy barbárság". Barbárság természetesen a kétharmadnyi társadalom számára, fényes jövõ pedig a finánctõke uralkodó osztályának és váltakozó mértékben az õt körülvevõ szellemi vagy technikai infrastruktúrának. S akkor többé már nem a marxizmus osztályfogalmai uralkodnak, hanem a szociáldarwinizmus törvényei. A szerzõ által vizionált - újra megvalósítandó - jóléti kapitalizmus merõ álom. A Marx által is nagyra becsült Darwin felfedezte törvény, a struggle for life (a létért folytatott harc) már ma is mûködik mind a magánszférában, de fõleg a közélet fokozódó eldurvulásában. Szelényi Iván megalapozottan írja: "Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a kapitalizmus természetes formája a liberális demokrácia."
 

Minden visszatér egyszer (1923)
 

TUDÓSPORTRÉK
 
ALEXANDER EMED
 
Egy nagy tudós, akit alig ismerünk
 
Bauer Ervin (1890-1938)
 
Bauer Ervin, akit még ma is alig ismernek Magyarországon, a két világháború közötti idõszak egyik legnagyobb biológusa volt. Viszonylagos ismeretlenségének alighanem az az oka, hogy tudományos munkásságát fõleg a Szovjetunióban fejtette ki, és könyveit, tanulmányait, publikációit javarészt oroszul írta. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban ugyan nagyon is felfigyeltek eredményeire, de a hazai tudományos élet jószerével csak 1963-ban értesült róla. Akkor jelent meg ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának Közleményeiben a szovjet B. P. Tokin tanulmánya, Az elméleti biológia és Bauer Ervin magyar-szovjet biológus munkássága címmel. (Tokin akadémikus két évvel késõbb könyvvé fejlesztette dolgozatát.)
    Bauer Ervin 1890-ben Lõcsén (ma: Levoa, Szlovákia), mûvelt polgári családban született. Édesapja fõgimnáziumi igazgató volt, német filozófusokat fordított magyarra. Két idõsebb testvére közül Hilda tanár lett, Herbert pedig író: Balázs Béla néven kitûnõ költõ és prózaíró, világhírû filmesztéta, az elsõ Nyugat-nemzedék tagja.
    Ervin 1909-ben beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultására, a rák és a daganatos betegségek gyógyítására akarta specializálni magát - ebbeli elhatározásában bizonyára az is szerepet játszott, hogy édesapja rákban halt meg. Négy budapesti szemeszter után Göttingában folytatta tanulmányait, ott is doktorált, majd az egyetem kórboncnoki intézetében kezdett dolgozni. Göttingában publikálta elsõ tudományos dolgozatát is, amelyet boldogan közölt barátjával, Lukács Györggyel. 1914 tavaszán vette feleségül a nála tizenegy évvel idõsebb, kiváló írónõt, Kaffka Margitot, s szinte esküvõjükkel egyidejûleg avatták orvossá.
    A háború kitörésekor a fiatal orvost behívták és az orosz frontra vezényelték, az egyik tábori kórházba. 1915-ben betegsége miatt hátországi szolgálatra rendelték; a temesvári kórházban szolgált patológusként. Boldog, de rövid szerelmi házassága 1918-ban tragikusan ért véget. Kaffka Margit 1918 decemberében a háborút követõ gyilkos influenza-járványban, a "spanyol náthában" hirtelen meghalt.
    Felesége halála után Bauer Ervin a fõvárosban maradt, az egyetem Buday Kálmán professzor vezette I. sz. Kórboncnoki Intézetében praktizált, s gyors egymásutánban több publikációt is közölt: a kiütéses tífusszal, a mellékvesével és a daganatok keletkezésével foglalkozott.
    Az 1918 októberi õszirózsás forradalom idején - barátja, Lukács György és bátyja, Balázs Béla hatására - már marxistának, kommunistának vallotta magát. Az év végén újból megnõsült, feleségében, Szilárd Stefániában, aki jeles matematikus volt, megértõ társra talált. Annál is inkább nagy szüksége volt erre, mivel a Tanácsköztársaság idején aktívan részt vállalt az eseményekbõl, és ezért a bukás után menekülnie kellett.
    Feleségével együtt Bécsbe emigrált, majd Göttingában és Prágában vállalt munkát. Egyetemi asszisztensi munkája mellett itt fejezte be elsõ nagy tudományos munkáját, Az elméleti biológia alapelvei-t, amely aztán Berlinben a Springer Verlagnál jelent meg. Õ maga is Berlinbe költözött, ahol a rákkutató intézetben dolgozott egészen 1925-ig, amikor is Moszkvából hivatalos levelet kapott. Szemasko, egészségügyi népbiztos (miniszter) meghívást küldött számára, s egyúttal letelepedést és tudományos rangjához méltó munkát ajánlott fel neki. Bauer nemcsak azért kapott az ajánlaton, mert igen nehéz anyagi körülmények között élt Berlinben, hanem elsõsorban azért, mert régi álma teljesült a szovjet meghívással.
    A moszkvai egyetem biológiai tanszékének vezetõje lett. Pedagógiai feladata mellett széleskörû elméleti munkásságot végzett. 1928-ban kiadta A dialektika és a természettudományok címû munkáját, 1930-ban pedig korábbi, hatalmas mûvének továbbfejlesztett, javított változatát, Fizikai alapelvek a biológiában címmel, s emellett számtalan tudományos publikációt tett közzé különbözõ szaklapokban. A szovjet tudományos élet egyre inkább megbecsülte eredményeit. 1930-ban a leningrádi egyetem tanszékvezetõ professzorává nevezték ki, s egyben meghívták a kísérleti orvostudomány világhírû intézetébe - L. A. Orbeli, A. Sz. Szperanszkij és a Nobel-díjas I. P. Pavlov mûhelyébe -, ahol a rákkutatás és az általános biológia osztályára került.
    Hét évig dolgozott itt, s tudósi rangja egyre emelkedett. Részt vett a Nagy Szovjet Enciklopédia szerkesztésében, a közoktatásügyi népbizottság felkérésére õ írta meg a közép- és felsõfokú tanintézetek számára az általános biológia tankönyvét, 1935-ben pedig megjelent élete fõmûve, a terjedelmében is hatalmas, úttörõ jelentõségû Elméleti biológia. Ebben a könyvében összegezte addigi tudományos eredményeit. Ma már nyilvánvaló, hogy úttörõ és alapvetõ munkásságot fejtett ki az élet energetikai meghatározására s az élet- és kórjelenségek energetikai magyarázatára vonatkozólag. Fõ érdeme az élet termodinamikai jellemzõinek korát jóval megelõzõ felismerése és kifejtése volt. Azzal, hogy a szervezeteket mint rendszereket feltételezte, a mai rendszerelméletek egyik elõfutára lett.
    Idézzük egyik, ma már klasszikus megfogalmazását: "Az élõ rendszerek struktúrái nincsenek egyensúlyi állapotban, tehát fennmaradásukhoz, azaz a rendszer feltételeinek biztosításához, azok állandó megújulása szükséges, ami állandó munkavégzést igényel. Vagyis táplálékkémiai energiáját a szervezet a struktúrák szabadenergia tartalmának megteremtésére, a struktúrák felépítésére, a megújítására és megtartására használja fel, és nem alakítja át közvetlenül munkává."
    Pályafutása csúcsán, 1937-ben, tartóztatták le feleségével együtt. Igazságtalan váddal (idegen hatalom javára való kémkedés) bíróság elé állították, halálra ítélték, és 1938 januárjában kivégezték õket.
    Húsz évvel késõbb rehabilitálták Bauer Ervint, 1990-ben pedig Puskino városában szümpoziont tartottak halála századik évfordulóján, újra fölfedezett tudományos munkássága tiszteletére.

MORFONDÍROZÁS
 
SZERDAHELYI ISTVÁN
 
Szorongás az új vizualitás korában
 
1990-ben, amikor a Szovjetunió és az európai szocialista rendszerek összeomlottak, egy Jonathan Crary nevezetû amerikai tudós, a New York-i Columbia Egyetem professzora így összegezte az új történelmi korszak lényegét: "A számítógépes tervezés, a szintetikus holográfia, a repülésszimulátorok, a számítógépes animáció, a robotikus képfelismerõ, a sugárnyomkövetés, a domborzati térképek, a mozgásellenõrzés, a virtuálisvalóság-sisakok, a mágnesesrezonancia-képalkotás és a multispektrális érzékelõk még csak ki sem merítik azokat a módszereket, amelyek a látást az emberi megfigyelõtõl elválasztott síkra helyezik át. Természeten fennmaradnak a látás más, korábbi és ismerõsebb módozatai is, és szorongva élnek tovább az új formák mellett. A képkészítés újonnan megjelenõ módjai azonban fokozatosan a vizualizáció uralkodó modelljeivé alakulnak át, amelyek az elsõdleges társadalmi folyamatok és intézmények mûködését is meghatározzák. […] A vizualitás egyre inkább kibernetikus és elektromágneses terepre helyezõdik át, ahol az absztrakt vizuális és nyelvi elemek egybeesnek, és ahol ezeket globálisan fogyasztják, forgalmazzák és cserélik."
    Minthogy a rendszerváltás bekövetkeztével nálunk is mindenki roppant kíváncsi volt, mi várható az új világrendtõl, némi késéssel ugyan, de 1999-re A megfigyelõ módszerei címmel magyar fordításban is megjelent Crary eligazító mûve. S ami igaz, az igaz: azóta a látást tõlem, az emberi megfigyelõtõl elválasztott síkra helyezték át. Ilyesmi - a "vakulj, magyar!" mondás tanúsága szerint - azelõtt is volt ugyan, de korántsem olyan mértékben, mint most, amikor a látás más, korábbi és ismerõsebb módozatai már csak szorongva élnek tovább az új formák mellett. Amilyen például a virtuálisvalóság-sisak: ez nyilván az a Dart Wader-fejfedõ, melyet a rohamrendõrök szoktak viselni, amikor a szintetikus holográfiák valóságában létezõ demokrácia nevében ütlegelik-rugdossák Európa-szerte a valóságos valóságban létezõ embereket.
    A mágnesesrezonancia-képalkotás és a multispektrális érzékelõk mûködése azonban nem lehet eléggé tökéletes még, ha egyszer az istennek se tudjuk reformnak látni az elnyomorodást. Még kevésbé tudunk megbékélni a mindezt sötét céljaikra felhasználó szélsõjobboldalisággal. Ez azonban nyilvánvalóan a mi avíttan szorongó látásmódozataink hibája. A fejlett Nyugaton az ilyesmi már tökéletesen mûködik, hiszen Fejtõ Ferenc Párizsban már csalhatatlanul fel tudta ismerni, hogy nincs nálunk semmi gond, "csak az a kérdés, hogy a magyarok megérdemlik-e a fiatal Gyurcsány Ferencet? Remélni lehet, hogy igen".
    A vizualitás viszont nálunk is egyértelmûen egyre inkább kibernetikus és elektromágneses terepre helyezõdött át, ahol az absztrakt vizuális és nyelvi elemek egybeesnek, és ahol ezeket globálisan fogyasztják, forgalmazzák és cserélik. Ebben szentül hiszek, csak azon kell még egy kicsit eltöprengenem, mit jelent. Merthogy annyi mindent lehet olvasni errõl a modernkori vizualitásról. Guy Debord-nál például azt, hogy manapság "az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik. […] Az élet minden aspektusáról leválasztott elképzelések közös folyamban egyesültek, és az élet egykori egységessége mindörökre elveszett. Ha részlegesen vizsgáljuk, a valóság új általánossága mint egy elkülönült pszeudo-világ jelenik meg, amely kizárólag szemlélõdés tárgya. A világról alkotott elképzelések specializálódásának tendenciája legmagasabb szintû kifejezõdését az autonóm elképzelés világában leli, ahol a csalás önmagát csalja meg. Általánosságban a látvány az élet konkrét kifordítása, és így a nem-élet önálló folyamata". Minthogy én, a magam szorongóan elmaradott látásmódjával nem vagyok az önmagát megcsaló csalás globális fogyasztásának, forgalmazásának és cserélésének részese, megvallom, ezt sem értem. A nyitott ajtón át kinézek a szomszéd szobába, ahol négy unokám kergetõzik székeket feldöntve és üvöltözve. Ez a látvány egyáltalán nem az élet konkrét kifordítása, és így a nem-élet önálló folyamata, hanem egy olyan életforma tartozéka, ahol a szülõk munkaidejének vége nem esik egybe a munka végével. Lukács György fejtegetései jutnak eszembe az általános és különös viszonyáról, de csak azért, mert szorongóan elmaradott vagyok, és tudom, hogy "kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda". Ez kérem nem a Született feleségek tévésorozat kibernetikus és elektromágneses terepre áthelyezett Amerikája, hanem a magyar kapitalizmus.
    Behunyom a szemem.
 

Két akt

KASSAI FRANCISKA
 
A kihívás kora
 
Régebben ezt a szót, kihívás, más értelemben használták. Kihívó lehetett például valakinek a ruházata, viselkedése, pillantása. A szó ilyesmit is jelenthetett: illetlenül kacér. Vagy pedig így is mondták: "Ne hívd ki magad ellen a sorsot!"
    Persze, természetes folyamat, hogy a szavak tartalma idõvel változáson megy át. A gondolkodás átalakul. Egy-egy szó újabb jelentése vagy tetszik az egyes embernek, vagy nem. Mindenesetre híven tükrözi a korszellemet. Elképesztõen gyakran hallani ma ezt a szót. Mondja az értelmiségi, a mûvész, a vállalkozó, a hivatalnok, a háziasszony, és minden társadalmi rétegbõl szinte mindenki. Aki mégsem használja, restellheti, hogy nem halad a korral. Miféle maradi, furcsa szerzet akinek nincsen kihívása? Úgy érezheti, hogy nem is él. A környezet a sikeres emberektõl folytonosan újabb és újabb teljesítményeket vár el. S az igazán korszerû magatartás: vállalni a kihívásokat, mert ez a trendi. Ugye, milyen üdítõen magyarosan hangzik ez a mondat?
    Sajnos azonban a tartalma méginkább elgondolkodtató. Benne foglaltatik a versenyszellem. A környezet elvárásait hangsúlyozza az egyénnel szemben. Harcot feltételez, agresszivitást, párbajt az ember és a világ között. S akitõl nem várnak semmit, pedig szeretne értelmes munkát végezni, amibõl lehetõleg tisztességesen meg is él? Sok-sok embernek mi a kihívás? Ezért ez a szemlélet megbénítja az alkotóerõt, hiszen ha nincsen szükség az egyén tevékenységére, akkor lassan-lassan elvesztheti a munkakedvét. Ám a környezet is emberekbõl áll - nekik mások szabják meg mit tegyenek. A kihívást. A szakadatlan harcot. A kíméletlen törtetést. Ez talán túlzás, mondanák néhányan. Lendületet adó és izgalmas feladaton dolgozni, ez a kihívás. De akkor mért nem a "feladat" szót használják helyette, vagy azt ami az adott mondatba beleillik? Attól tartanak, hogy nem elég korszerû? Nem hiszem. Inkább az a helyzet, hogy ez a szó alattomosan befészkelte magát az emberek idegeibe és a nem gondolkodók fejébe.
    Kihívás: benne van az is, hogy csak az az értékes, ami kívülrõl jön. Márpedig az embernek önmagával szemben is vannak fontos kötelezettségei. Meg kell valósítani az igazán mélyrõl jövõ elképzeléseit. El kell jutnia önmaga lényegéhez. Ha az élet véget ér, akkor ki kéri számon a létre nem hozott mûveket? Azt, hogy olyan munkát nem végeztünk el, amit más nem tudott volna helyettünk? A lelkiismeret lesz az "aki" választ vár majd. Lehet az a válasz, hogy más volt mindig a kihívás, s nem maradt elég erõ és idõ egyéb dolgokra. Lehet az is a válasz, hogy nem volt semmi kihívás, és így elapadt az erõ, s elfolyt az idõ.
    A kihívás diadala egyáltalán nem magyar sajátosság. Tele van a világ elégedetlen, és önmagukat - s ezért egymást is - rabszolgaként hajszolókkal, akik a teljesítmény káprázatában észre sem veszik, hogy a tudatukba táplálták ezt a hozzáállást, dicsõítik a versenyszellemet, s a mindenáron gyõzni akarás bódulatában futkosnak újabb és újabb kihívások után.
 

Sors (1920)
 

OLVASÓLÁMPA
 
BISTEY ANDRÁS
 
Két verseskötetrõl
 
Donkó László: Négy kerítés drótja között
 
Furcsa könyv Donkó László verseskötete. Furcsa az alcíme is: Hetven évig titkosított versek. Ez elsõsorban nem arra utal, hogy a politikai elit, hogy sok sötét dologra ne derüljön fény, hatvan-hetven évre, vagy még hosszabb idõre titkosított bizonyos iratokat, inkább arra, hogy elsõ kötetét a költõ a hetvenedik születésnapja körül jelentette meg.
    Ritka dolog, hogy egy költõ hetvenévesen szánja rá magát elsõ kötete kiadására. Donkó László négy évtizeden át tanított tanyasi-falusi iskolákban. Tette a dolgát, és közben írt, versekben hagyott jelet a világról, amelyben élt. Sok verse megjelent folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban, s úgy gondolhatta, most jött el a betakarítás ideje. Ám ez a betakarítás csak részleges, hiszen a kötet életmûvének csak egy szeletét tartalmazza. Szigorú válogatás ez, Donkó csak az általa legjobbnak tartott verseket adja benne közre. Kimaradtak gyermekversei, humoros versei is, amelyek a maguk nemében nem kevésbé fontos részei az életmûnek.
    A vékony, alig hatvan oldalas kötet négy ciklusra oszlik. Az elsõ kettõ, a Csak a pusztai szél és a Szegényember ciberével sok szempontból rokon hangú és hangulatú verseket tartalmaz. Híradás ez a két ciklus a puszták, a roskatag tanyák és a bennük még élõ, "elhasznált" életû emberek világából.

    E tájon nincs szegény se gazdag
    Egyke lóval szánt a paraszt
    Elhasznált életeket igazgat
    A jegyzõ - de senkit se maraszt.
    A szerencsés vénnél ki ifjabb
    Szántót bérel vagy legelõt
    S a summás aki bért alig kap
    Hajlong az úr s isten elõtt.
                        (Elhasznált életek)

    Olyan világ ez, ahol a vén szerencsés, mert õ már túl van az élet nyomorúságának nagy részén, s ha még egy kis nyugdíja is van, már irigyli õt, s szívesen cserélne vele a fiatal. A jegyzõ nem maraszt ugyan senkit, mert hiszen mire marasztana, de nem is nagyon lehet elmenni. Ugyan hová menne, aki menekülni szeretne?

    Ha már a szíkgyep is kivénhedt
    S hó lep pusztát és mindenséget
    Hová menjen innen az ember?
    Helyet nem lel a végtelenben.
    […]
    Minek mennék tanyákhoz én is
    Hisz a dûlõ is másfelé visz
    Szétdúlt krisztus feje letörve
    Járnék a pusztán körbe-körbe…

    Ebben a világban ha az ember az égre néz, nem segítséget, irgalmat vár, hanem azt, hogy szakadna már le, hogy vége legyen a nyomorúságnak (Bokortanyákon). A tanyákon "Púpos vasorrú banyák / Mesékbe mennek sietve. "S kezdõdik a boszorkánytánc / Méreggel teli a bögre / S reggel - végzett vele a lánc - döglött tehén jár körbe-körbe" (Rémmese).
    Az elsõ ciklus utolsó verse népdalszerû, az istennel perel benne:

    […]
    Ölel isten mintha
    Én lennék az öccse.

    Ne öleljen inkább
    Avas szalonnáját
    Padlásomra kösse!

    A második ciklusban felbukkan az öregedés, mint szomorú költõi téma (Szerelmes vers hetven évesen), és a közelítõ vég okozta szorongás (Ha meghaltál).
    Az Állj fel, haver ciklus a hétköznapok szelídebb, megbékéltebb hangulatait idézi, a falusi estéjét, a Tisza-tó csendjét, egy hóhullásos napon az elmúlásról támadt gondolatokat. Formai szempontból is sokrétûbb, változatosabb ez a ciklus. A Ha én J. A. lennék címû költemény a gyermekversek stílusában idézi meg József Attila saját motívumainak felhasználásával:

    ha én J. A. lennék
    süvegcukrot vennék
    a kislábaskával
    világgá is mennék
    […]
    Padlásra mamával
    Teknõ mellõl mennék
    Kékítõkék égnek
    Oldott fénye lennék!

    A Tanulmány egy verés anatómiájáról ciklusban több költemény szól Aba Novák Vilmosnak a jászszentandrási templomban látható freskóiról (Felirat egy templomfreskóra, Aba Novák freskói elõtt), felidézi a szülõk, nagyszülõk emlékét, és róluk szólva itt is elõbukkan a temetõ, a halál motívuma (Temetõkapu kitárva, Másnak és másként).
    Donkó László késõi elsõ, de remélhetõleg nem utolsó kötetében sok szép verset ad közre az emberi élet mindennapjairól, olyan egyszerû és õszinte verseket, amelyekrõl akár azt is gondolhatja az olvasó, hogy ha költõ lenne, õ is ilyeneket írna. Mélységes humánum van ezekben a sorokban, a költõ helyenként megrendítõ hangon szól az "elhasznált életekrõl", de ha önmagáról ír, azt is úgy teszi, hogy sorsában sok ember ráismerhet a saját sorsára, életére. (Z-füzetek/124)
 
*
 
Simor Ágnes: Ma szellemekkel vigadok
 
Meglepetés ez a kötet, a fiatal költõnõ, Simor Ágnes elsõ könyve. Meglepetés, mert az elsõ kötetekben megbocsátható utánérzéseknek, a kisebb-nagyobb mesterségbeli hiányosságoknak itt nemigen találja nyomát az olvasó. Önálló hangú, saját mondanivalóval jelentkezõ költõ mutatkozik be, aki szuverén módon uralkodik a maga költõi világában.
    Érzésekben, gondolatokban, hangulatokban gazdag ez a költõi világ, ám van néhány olyan motívuma, amelyek ha nem uralkodnak is az egészen, meghatározó jelentõségûek. Ezek között is különösen fontosnak érzem a feloldódás vágyát. A feloldódásét, a szerelemben, a táncban, a világban. A tánc különös szerepet játszik a költõnõ életében, de nemcsak, és talán nem is elsõsorban azért, hogy kifejezze, megmutasson valamit a világból, amit csak ilyen módon lehet megmutatni, hanem azért, hogy feloldódjon, elmerüljön a táncban, egészen az önkívületig, a személyiség megszûnéséig.

    topogva meg-megállva, aztán újra erõvel, gyorsan, lehunyt szemekkel
    ritmusra, gondolat nélkül, dühösen csak pörögni,
    arcba csapó hajaddal, úgy, hogy csak foltokat láss,
    […]
    nem látni, körbe forogva, mindig egy pontra nézve
    elõre tartott fejjel, csak beljebb, beljebb, beljebb.
                                                                                              (Tánc)

    Más összefüggésben, lidércnyomásos álomban jelenik meg a tánc a Raga címû versben. A költõnõ több versében a tánc a tudat saját mûködését felfüggesztõ kalandja, ám a valóságban mindig a test táncol. A test a tánc révén is fontos szerepet kap ebben a költészetben.

    ez a test fehér márvány
    pörsenésekkel ültesd tele
    macskákkal karmoltasd
    dobd a földre
    fûrészeld szét
    csavard össze
    rugót cserélj
    hogy táncba kezdjen
    csikorogva
               (Csavartest)

    A kötet szerelmes verseiben is megjelenik a feloldódás motívuma, igaz, többször csak mint vágy. A boldog szerelemben sincs teljes feloldódás, a szerelem sokszor csupán menedék a világ szimbólumokban megidézett fenyegetése elõl (Férjemnek).
    Szerdahelyi István azt írja Simor Ágnes verseirõl, hogy "Külön elemzést igényelne sajátos, a szokványos metrumokat mellõzõ, a szöveg egyedi hangulatát kiemelõ ritmikája." A kötet valóban meglepõen gazdag ritmusképletekben, variációkban. Talán nincs is a kötetben olyan vers, amely mellõzné a szövegritmus valamilyen fajtáját, illetve fajtáit, s csak a gondolatritmusra építene. Érdekes példa lehet a Zárókép címû vers, amelyben ritmusképletekbe nem foglalható sorok között felbukkan egy tiszta jambikus sor: "fehéren sikolt a madár, / ilyenkor, mint a gyermek, úgy visít / sír fájdalommal".
    Gyakran él a hangsúlyos verselés adta lehetõségekkel is, de ezekben az esetekben is eltér a hagyományos ritmusképletektõl, mint például a kötet elsõ, cím nélküli versében:

    Ez a szív lóg / cérnaszálon
    hát neked / ajánlom
    íme
    õrizze te / nyered íve
    ezt a dobo / gó vörös húst.

    Egy tiszta felezõ nyolcas egy felezõ hatos követ, majd a két szótagú sor után két felezõ nyolcas következik, de a sormetszetek nem szavak között vannak, mint az elsõ két sorban, hanem szavakat vágnak ketté. Ez a két sor más módon is ritmizálható, például így:

    õrizze / tenyered / íve
    ezt a / dobogó / vörös húst.

    Szinte minden versben találhat az olvasó különös, eltérõ ritmikájú sorokat egymás alatt, de ebbõl a keveredésbõl nem bántó ritmustalanság, hanem gyakran meglepõen újszerû ritmika keletkezik. Jó példa lehet erre az Utólag címû szonett, amely a szabályoknak megfelelõen jambikus sorral kezdõdik: "A karnevál itt véget ért már régen", majd egészen más ritmusú sorok következnek. A szonettnél ez persze nem rendkívüli dolog, hiszen a valamikor legfeszesebbnek tartott szonett ma már annyira fellazult, hogy kis túlzással csak egyetlen formai követelmény maradt vele szemben, az, hogy tizennégy sorból álljon.
    Simor Ágnes külsõleg is szép, vonzó kötete izgalmas, ígéretes pályakezdést mutat, gondolatgazdagsága, formakultúrája alapján joggal gondolhatjuk, hogy a folytatás méltó lesz hozzá, és a Ma szellemekkel vigadok egy jelentõs költõi pálya indulását jelzi. (Jaffa Kiadó)
 

GYIMESI LÁSZLÓ
 
Magányosság, lendület
 
P. Papp Zoltán: Vershatalom
 
Vershatalom - olvashatjuk P. Papp Zoltán elegáns új kötetének címlapján. Micsoda? Vers és hatalom? Ennél bizarabb párosítással ritkán találkoztunk esernyõék boncasztali randevúja óta! Csak a mindenben iróniát szimatoló ezredfordulós orrunknak köszönhetjük, hogy nem gyanakodunk sajtóhibára.
    Vers és hatalom? Egymásnak feszülésük, már-már örök harcuk régóta nem csak irodalmi közhely. Mert a hatalom verse nem is vers igazán (Königen Lied), a "hatalmas" vers pedig legfeljebb fittyet hány a hatalomra (itt van, ki tetteid elzengi, ugye). A vers birodalma maga a hatalom nélküli rend. Az emberszabású - igen! - anarchia. Mirõl beszélünk tehát?
    Szerencsére a költõ hamar eligazít - másféle tréfából eredezteti a meghökkentõ címet. A félszáznyi verset hat alom-ból származtatja, hat hívószó köré csoportosítja, s ezek (hogy, hogy nem) mind alom-ra végzõdõ szavak. Soroljuk fel: Vállalom, Társadalom, Cirkalom, Vigadalom, Buzgalom, Fájdalom. Nocsak! A hívószavak egy költõi életmû valódi, korántsem vicces csomópontjaira utalhatnak. Nézzük meg, így van-e!
    Vállalom - szögezi le mindjárt az elsõ ciklus címében a szerzõ. Mit vállal? Azt, ami a mai módi szerint illetlenség: az egyik hagyományos költõi szerepet. Amely szerint a vers nem elégedhet meg a rögzítéssel és reflektálással, hanem a világ egészének elsajátítására (esztétikai birtokbavételére) hivatott. Eszerint a líra - emlékezzünk - logika, de nem tudomány. A didaktikus ócskaságoktól, illetéktelen (sokszor voluntarista) bölcselkedésektõl megtisztított gondolati költészet véleményem szerint a legápolandóbb hagyományaink közé tartozik, s e vélekedésben P. Papp minden bizonnyal osztozik velem. A kötet egészét jellemzõ mély, és éppen ezért játszani is tudó gondolatiság ebben a ciklusban a legszembetûnõbb. Vállalni kell a feltárás nehézségeit, egész addig, "amíg megismerem a / patakba fagyott / kövek álmát" (Ezután eltûnõdöm). Nem kerülhetõk meg az élet és halál örök kérdései, miközben tisztázni kell az evilági kötõdések tartalmát, értelmes okát kell adni az azonosulásoknak és az elhatárolódásoknak. A póztalan szerénység gesztusaival mindenki értésére kell adni, hogy a mûvészi vállalás egyedi tett, nem recept: "mióta beléptem a körbe / csak kifelé vágyom / mióta távcsövem van / nem érdekelnek a csillagok".
    A második ciklust a Társadalom felcímmel állította össze a szerzõ (vagy a szerkesztõ). A vállalásokra rímeltetve talán programot várnánk a birtokbevételre, persze nem azt kapunk. Ugyanis a költõ honfoglalása már megtörtént. A megokolt szkepszis hangján a többé-kevésbé pacifikált birodalom leltárba vétele folyik, lírai leltárívek a versek egy roppant szomorú virtuális krónika mellékletei. Csak verscímeket sorolok: Apokalipszis, Foglalkozása öngyilkos, Nonszenszek, Káosz esti fényben. A semmi ágáról szertetekintõ szív és elme megszabadult már az illúzióktól, de még nem haladta meg a hiányukból fakadó szomorúságot. Szívszorító, amikor a költõ így imádkozik: "legyen tiétek a csízarcúak hatalma / adjátok vissza a szomorúságom" (Adjátok vissza!) Az értékek veszendõsége, elvesztegetése egészen az anyanyelv szétrombolásáig vezet, ezt vizionálja az egyik legerõsebb - s legellentmondásosabb - vers, a Free tree címû. "persze nem free tree / mert a tûzifa firewood lenni / de eljõ az idõ midõn mindent / már szabad nyelven kell írni".
    Címében játékot ígér a Cirkalom, cifra díszeket a birodalom üszkös falaira. Folyik is a játék, de vérre menõen, a költõ ugyanis jól tudja, hogy a laza, felszínes játszadozás a méltatlanok menekülése, a valódi játék nem más, mint töltekezés, felkészülés, erõgyûjtés a valóságos küzdelmekre. Azokra a csatákra, amelyeknek a haditerve az elõzõ ciklusok alapján készülhet el. Pontosan: "a mély-éji-hangok zenévé fonódnak / újratöltik a szavakat hogy táplálhassanak / egy valószerûtlen vállalkozást" (A kényszerúszó álma).
    A Vigadalom a legrövidebb ciklus, hat verset tartalmaz, hat találó szatírát. A túlzások átlépik a költõ folyamatosan érvényesülõ iróniájának, öniróniájának diszkrét határait, de nem cáfolják azt, hanem erõsítik, mintegy felkiáltójel-halmazzal szakítják meg az alapvetõen kérdõ hangsúlyú alapszöveget.
    A Buzgalom alcím alá sorolt költemények értelmezik és tovább építik a szatírák világ-kritikáját, s magukba olvasztják mindazt, amit a gondolati költészet Papp-féle kísérlete eddig eredményezett. Fölényes biztonsággal teszi magáévá és haladja meg a posztmodern eredményeit (Találmányok), ugyanakkor tudja, hogy nagyon is konzervatív értékek mentén hitelesíthetõ sajátos birodalom-alapítása: "mint fiú az apát / a vers / ha van szó egyáltalán / tovább írja magát" (Szóképek násza).
    Az eddigiekbõl nem derül ki, hogy a szerzõ korántsem a személytelen, általános én álarca mögül kérdez és válaszol. A Fájdalom ciklus, a kötet záró egysége szabadjára engedi az eddig lappangó lírai és civil értékek sokaságát; a hétköznapi és szakrális, a konkrét és elvonatkoztatott élmények akaratlanul ünneplõ ruhába öltöztetik az esendõ személyiséget, s nem is óhajtott magaslatokra ragadják az ilyen szerepekhez nem szokott költõt. A holnap kapui hamleti mélysége, az Édesanyámhoz szándékoltan bumfordi bája akaratlanul jelöli ki azokat az utakat, amelyeken a költõi pálya folytatható. Isten mentsen attól, hogy önbeteljesítõ jóslatként mûködjön a Halogató döntetlen jövendölése: "fej vagy írás / repül a versérme / ha elgurul majd / szavamra vége". A versérme ugyanis repül még, repül, s szerencsénkre messze van attól, hogy guruljon, elguruljon.
    P. Papp Zoltán - remélem, a fentiekbõl kiderül - nem akármilyen költõ. Sohasem volt (lesz) a divatok felkapott szalonhõse, nemigen fogják belefoglalni a tanszékek boszorkánykonyháin összetákolt kánonokba sem. Teszi a dolgát: fontos, s általában jó verseket ír. Nem a divatdiktátoroknak, nem a tanszékeknek, hanem nekünk - olvasóknak, értõknek, érteni vágyóknak.
    Hosszútávfutó - a táv közepén. Gyötri õt a közmondásos magányosság, de a konok elszántság, a hajrára is megõrzött lendület a dobogóra érdemesíti. A Vershatalom még nem a finis könyve, de arról már most meggyõz, hogy a költõ be fog érni a célba. Hite, ereje, tehetsége kötelezi is erre.
    A Napkút kiadó a mûvek teljesítményéhez igazodva attraktív, de nem hivalkodó formában adta közzé a verseket. Kemény kötésben, Csõregh Éva kitûnõ festménye felhasználásával készült borítóval, jól megválasztott betûtípussal, elegáns papíron - mintha nem is itthon lennénk. Szepes Erika értõ-értelmezõ utószava úgy simul a versek közegéhez, mint a hosszútávfutóhoz a frissítõ szél. A kiadó Kiadóként dolgozott. Lehet, hogy mégis mûködött valamiféle vershatalom?
    Igaza volt-e félig játékos, félig groteszk címválasztásával P. Papp Zoltánnak? A hat alomból kisarjadt versek azt mindenesetre igazolják, hogy a költõnek a maga világán már olyan hatalma van, amit ab ovo még az õs-anarchista költészet sem vethet el. A szépség, az igazság és a jóság koronázatlan királysága dereng ugyanis a határokon. S a hetedik alom világa, a bizalomé. (Napkút kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
 
Távol
 
Két könyvrõl
 
Nehéz lenne egymástól távolabb álló szerzõket és mûveket kiválasztani, mint ahogy olvasásom rendjében most a véletlen hozta. Különösképpen mégis van bennük közös: a kelet-európai múlt válságaival foglalkoznak. Az egyik szerzõ, a legnagyobb orosz költõnõ, a másik a legkülönb magyar történész. Anna Ahmatovának nevét épp hatvan éve Zsdanov kíméletlen kritikájából ismertük meg, melynek durvaságánál csak stupiditása volt nagyobb; míg Szekfû Gyula most újra megjelent fõmûvét elõször már majd hetven éve olvastuk.
    Ahmatovának nálunk eddig alig ismert, fõként fiatalkori verseibõl szép kis füzetet hozott össze Konczek József. Nincs az a kritika, melynek ne lennének valóság-elemei. Így igaz a kegyetlen zsdanovi bírálatnak az a megállapítása, miszerint Ahmatova költészete "keresztül-kasul individualista […]. A legfontosabb nála a szerelmi-erotikus motívum, összefûzve a bánat, vágyódás, halál, misztika, elkárhozás motívumaival". Ám nagy költészet, ha nem is egyenrangú a Bruns óta legnagyobb népi költõ Jeszenyin s a robbanó erejû Majakovszkij költészetével. Világviszonylatra tekintve a nõi szemlélet már évtizedekkel elõbb megvalósul Emily Dickinsonnál, a fiatalkori versek finom dekadenciája már Heinénél megjelenik, nem is szólva Rilke egykorú költeményeirõl, melyekkel Ahmatováéi semmiképpen sem tekinthetõk egyenrangúnak. De azért a Konczek által végre magyarul is bemutatott fiatalkori versekben is jelen van a zsenialitás, a játékossággal oldott szorongás, a kor valóságától egyáltalán nem független félelem:

    "Oroszföld a drága vért / Kéjjel issza el" (1917)
    "Halj meg, hóba bukva most, / Nem szokás hogy élj" (1917)
    "Jósoltam én kedveseimnek / Halált s meghaltak sorra mind" (1921)

    és 1944-bõl:
    "Nincs még elintézve a mi dolgunk."
    "Két háború - jaj, én nemzedékem."

    Mindez az orosz történelem velejárója, s korántsem társadalmon kívüli. De a személyes, szerelmi költészet semmi esetre sem érdektelen, sõt, természet, társkeresés, szemérmes vágyódás, reménytelenség, kiábrándulás - megannyi õsi érzés és a kornak megfelelõ költõi fordulat.
    Már 1918-ban: "Lírám pendül, hold világol."
    Vagy 1944-bõl: "Két átfénylõ szivárványt látok / Éjjel, hol párbeszéd fakad."
    Még tíz évvel késõbb: "Ám meglehet, a költészet maga / Sem más, csupán egy pompás szép idézet."
    Szóval nagy költészet, amely eddig sem volt ismeretlen, de most Konczek jóvoltából kiegészült. És kiegészíti még egy, mai orosz költõk verseibõl készült kis válogatás, mely egészében véve jelentéktelennek tetszik: szürke hétköznapok, unottság, némi önkritika és búsongás a visszhangtalanság miatt: "Kispolgár vagyok, fecsegõ" és "Belehalni a saját verseidbe." Végül: "a természet hagy ránk remegve mindent". (Ahmatova ifjú arca… és mai orosz költõk. Orpheusz Könyvek)
    Az idõsebb - s Ahmatova elõtt, 1955-ben meg is halt - Szekfû Gyula 125 évvel ezelõtt született; épp száz éve került a bécsi Hofkammerarchivba, 95 éve jelent meg a hazai konzervativizmus gyûlöletét kiváltó A számûzött Rákóczi-ja, 90 éve A magyar állam életrajza, 1920-ban a Három nemzedék címû fõmûve, 80 éve már a kor legfontosabb folyóiratának, a Magyar Szemlé-nek szerkesztõje, 75 éve írja meg a Három nemzedék-et kiegészítõ "és ami utána következik" címû új nagy fejezetet, amelyben már antifasiszta, s ez a felszabadulás után lehetõvé tette moszkvai magyar nagyköveti kinevezését, amit 60 éve elõttig tölt be. 1955-ben, vagyis halála évében még az Elnöki Tanács tagja.
    A Három nemzedék és ami utána következik Széchenyi konzervatív reformrendszerének ismertetésével, egyben idealizálásával indul s a könyvben ehhez mint viszonyítási ponthoz képest egészen a mû megjelenéséig mindent hanyatlásként lát. Az ok: liberalizmus és kapitalizmus, ezen belül a Galíciából beözönlõ zsidóság szerepe. Rengeteg helytálló megállapítása már nem tûnik újnak, hiszen azóta szinte általános iskolai tananyag, mindenesetre nemzeti közmegegyezés tárgya: a kiegyezés utáni politika megítélése, a magyar középnemesség, dzsentri megannyi mulasztásának, sõt bûnének tudata, a nemzetiségi kérdés és a nacionalizmus bírálata, a Trianon miatti propaganda elutasítása, a polgári fejlõdés tudomásul vétele. Ám épp amit a zsidóságnak a kapitalizmusban vitt vezetõ szerepérõl ír, az ma szinte a holokauszt elõkészítésének látszik, Bosnyák Zoltántól Rajniss Ferencig, német és magyar náci gyilkosokig ugyanezekkel az érvekkel készítették elõ s hajtották végre a zsidóság kiirtását… Lehet, hogy késõbb Szekfû megbánta "felfedezését", de - sose vonta vissza. A magyar kapitalizmus fõbûne az "idegenség", bár még azt is - helyesen - észreveszi, hogy az osztrák, a cseh, a morva szakemberek közremûködése is elengedhetetlen volt. A magyar középrétegeket pedig egyáltalán nem érdekelték azok az értelmiségi pályák (üzleti élet, bankszakma, orvosi, ügyvédi, kereskedelmi hivatások), amelyeket önként engedett át a mozgékonyabb zsidóságnak - nekik "hivatal" és "úri életforma" kellett… Szóval rengeteg helyes felismerés, végletes és végzetes következtetésekkel, de kétségkívül történészi zsenialitással. Az adatok megbízható pozitivista kezelése máig követhetõ és követendõ - állásfoglalása alig. Amit (elmulasztott) gyógyírnak vélt: egy szociális töltésû, katolikus politika, amit a Zichy Nándor-féle politikusok, késõbb Prohászka Ottokár és Bangha Béla képviseltek, ám ennek hiábavalóságát is belátja.
    A kapitalizmus és a polgárosodás vizsgálata hiteles és megbízható - csakhogy a valóságban (épp a zsidóság szerepével) egészben véve nem hanyatlás, hanem elõre vivõ fejlõdés volt. A szocializmus elutasítása Szekfûnél felszínes és naiv. Marxot és tanításait pár sorban "intézi el": Hegeltõl eredeztethetõ filozófiai alapjairól s gazdasági elemzéseinek mélységérõl mit sem tud.
    Hetvenöt éve, az "és ami utána következik" fejezetben viszont szemlélete már változik. Felismerve a jobboldali radikalizmus veszélyeit, ez ellen lépett fel, ami máig aktuális tanulságokkal jár! Felfedezi a két háború közötti reprezentatív építkezés neobarokk jellegét, s ez az egész akkori társadalom jelképévé, közhellyé lett. Végre fölismeri az agrárszegénység problémáját, a földreform szükségességét, a népi és a magas kultúra találkozásának (Bartók-Kodály) fontosságát. Ám mit sem változik a hazai kapitalizmus zsidó jellegének és ezzel együtt a zsidóság hozta kultúra nemzetközi tekintetben is dekadenciaként minõsítése, ami még "szellemtörténeti" tekintetben sem elfogadható. Mert például Adynál sem csak az ellenszenvvel, de máig hitelesen bemutatott polgári radikalizmus (Jászi és mások) támogatása a döntõ, a zsidó kultúra nemcsak a különben sem olyan színvonaltalan Színházi Élet címû folyóirattal azonos, hanem Freuddal, a Szekfû által egyáltalán nem ismert Kafkával és Prousttal, hazai vonatkozásban Karinthyval és Radnótival is jellemezhetõ, nem szólva arról, hogy a Szekfû által elsõként felismert neobarokknak világviszonylatban legjelentõsebb ellentétét az építész, Breuer Marcell valósította meg, akit a neobarokk idején Magyarországon nem engedtek építeni…
    Rokonszenves viszont a Szekfûvel együtt minden korabeli divatot elutasító, új népi utat keresõ, harmincas évekbeli fiatalságnak az együttértõ megítélése; más kérdés, hogy õk mind a szocializmus felé fejlõdtek tovább, az aktív politikus Ortutay Gyulától a visszahúzódott, ám szíve legmélyén szintén magántulajdon-ellenes Németh Lászlóig. (Maecenas)
 

KÉPES GÁBOR
 
Küldetés ez a könyv
 
Müller László: Egy jó szó
 
Müller László költõ, mûfordító évek óta ismert volt a Nagy Lajos Irodalmi és Mûvészeti Társaság tagjai számára: kedves, halkszavú, bölcs irodalomkedvelõként egy idõben rendszeres vendég volt keddi asztaltársaságunknak, amíg tudott közlekedni a városban, eljárt hozzánk. Túl volt már a nyolcvanon, amikor megismertük, amikor megkereste akkori szervezõtitkárunkat, mostani elnökünket, Szepes Erikát. Eleinte csak lelkesen mutogatta nekünk jószívû egyéniségét tükrözõ, bájos gyermekverseit, majd meglepetés volt, amikor az Orosz Kultúra Házában orosz nyelvû esteket kezdett rendezni, s kiderült számunkra, hogy tagtársunk milyen remek mûfordító.
    Késõbb, amikor már lakásához láncolta a kor, még több meglepetést okozott. Hihettük volna, hogy élete leszállóágba került, de Laci bácsi megtanult internetezni, moszkvai kiadójával elektronikus levelekben tartotta a kapcsolatot - és sorra jelentette meg orosz nyelvû köteteit. József Attila születésének századik évfordulójára Kép a tükörben címmel jelentetett meg válogatott fordításkötetet a moszkvai Radugánál, míg Baranyi Ferenc mûveibõl A hajnal hírnöke címmel állított össze fordításkötetet a budapesti Hungarovoxnál. Egy magyar irodalmi antológiát is közreadott Költõk párbeszéde címmel.
    Ez utóbbiban olyan széles merítéssel dolgozott, hogy még e sorok írójának néhány szerény alkotását is átültette oroszra. Persze, jólesett. Jó volt tudni, hogy Laci bácsi a kis lakásából, ahova látogatóinak kisebb kirándulás volt eljutni, figyel ránk, figyeli az irodalmat. S nemcsak az irodalmat figyelte, arról is értesült, hogy az egyik tagtársunk bajban van, súlyos betegen, magányosan, reményvesztetten fekszik. Számítógépet ajánlott fel neki, hogy ezzel segítse a lábadozást, hogy a beteg újra kedvet kapjon az íráshoz.
    Laci bácsi pár hónapja vehette át az aranydiplomáját, s nemrég, 2007 második felében jelent meg különleges kötete, Egy jó szó címmel. Verseket és mûfordításokat tartalmaz a kötet, s alighanem ez volt életmûve legjobban várt, számára is legfontosabb darabja. Békés Attila tudósít róla, hogy egy fordításkötet még készülõben volt, Marosi Lajossal együtt mutatták volna be Leonyid Volodarszkij mûveit, s szintén készült egy munka a sakkmûvészet lélektanáról. Ahogy ezt leírom, látom magam elõtt Laci bácsit, ahogy elmélyült figyelemmel sakkozik egy fiatal barátunkkal. Komoly felkészültség és szenvedély volt az Írószövetség éttermében rendszeresen megejtett sakkpartik mögött.
    Számomra ismeretlen, hogy e két készülõ könyv milyen stádiumban maradt. A Jó szó viszont itt van a kezemben, s úgy érzem, a legteljesebb kifejezõdése Laci bácsi békés, szellemes egyéniségének. A kötet elsõ fele tizenhárom saját vers: az ív egy megrendítõen tömör, apró kis írástól (1943, Rubcovszk) a családi-, szerelmes- és gyermekversekig, s tovább, egy archaizáló természeti kép kibontásáig, s közéleti intelmekig terjed.
    Az összeállításban ott vannak saját kedvencei is, azok a mókás, ártatlan kis írások (Tréfa, Gyógymód, Egy rosszcsont kalandjaiból, Vár bennünket Kaposvár, Mese három különcrõl), melyekkel a környezetében szaladgáló aprónépet akarhatta jobb kedvre deríteni. Érdekes, ahogy az "ötéves polgártársnak" írt költeményében, mely a szó legszebb és legeredetibb értelmében naiv alkotás, ez a tiszta naivitás egy fõleg a modern orosz lírából szerzett, nem mindennapi mûveltséggel rendelkezõ ember tollán szólal meg. A kötet legszebb versei személyesek: az Emléked címû szerelmi vallomás, a hiány "lidércreményét" jeleníti meg szemérmes módon: álomszerû szerelmes vers négy tételben. S a kötet kiemelkedõ darabja a Decemberi rege:

    Hangodba fogódznék e téli éjszakán,
    akár kis gyermek, oly bízón, s oly sután.
    Halló… Halló…
    Hívlak, tárcsázlak szívemmel - számod nem felel.
    Halló… Halló…
    Gyolcs lepelben bénán, ernyedten kering a hó:
    nincs Isten, nincs ember,
    ki tudná - mi kell, s mi nem kell.
    Hull a hó…
    Már csak homályos derengés az a régi május -
    csaló való.
    Szakad a hó:
    egy emelet, öt emelet, lassan mindent eltemet.
    Késel a szél és zuhog a hó, megfagy a szó.
    Minden hiábavaló? […]

    A könyv orosz költõk alkotásaiból összeállított válogatással és Müller saját mûfordítói hitvallásával zárul. Így kerek egész, így teljes ez a cseppet sem hiábavaló, sõt! bámulatos fegyelemmel és lelkesedéssel megtervezett-megélt életmû. Mihail Lermontov, Alekszandr Blok, Marina Cvetajeva mellett jórészt mai orosz költõk hazánkban kevéssé ismert hangja szólal meg a könyvben: a legfiatalabb szerzõk 1969-ben születtek. Több verssel képviselteti magát a magyar vonatkozású írásairól is ismert Volodarszkij, s talán az sem véletlen, hogy az õ Jó szó címmel magyarra fordított költeménye lett a kötet címadója.
    Küldetés ez a könyv, egyrészt a magát nyolcvan év fölött is makacsul megmutatni akaró költõé, másrészt az orosz kultúrába szerelmes egykori orosz-magyar tolmácsé és tanáré egy mesterségesen russzofób kornak. A verseket Justh Krisztina lendületes, kamaszosnak tetszõ illusztrációi egészítik ki. A borítóképen egy apró, szelíd, gyámoltalan galamb üldögél a szerzõ, Müller László nevén. Talán Kiril Kovaldzsi versébõl totyogott elõ.
    A galamb azóta felszállt. Müller László 2007. december 29-én, élete 88. évében elhunyt. Nyugodjon békében. (Hungarovox)