MÛHELY

ROZSNYAI ERVIN

A váltás alternatívái

Részletek a "Gondolatok a bukás elméleti tanulságairól" címû készülõ tanulmányból

Az 1960-as években a szocialista irányultságú társadalmak sokasodó gazdasági nehézségei megkövetelték, hogy a korábbi, erõsen központosított irányítást rugalmasabb intézményrendszer váltsa fel, amely felszabadítja az emberekben rejlõ kezdeményezõképességet és termelési energiát. A cél szempontjából az lett volna az ideális, ha sikerül megközelíteni a munka szerinti elosztást, visszaszorítva a közéletnek a tömegek által gyakorolt demokratikus ellenõrzése révén a fejlõdés szocialista irányával ellentétes jelenségeket: a munka nélkül szerzett jövedelmeket, az érdemtelenül élvezett kiváltságokat, a közvagyon elpocsékolását.
    A demokratikus tömegellenõrzés nyilvánvalóan sérti azoknak a rétegeknek az érdekeit, amelyeket összefoglalóan "szocialista kispolgárságnak" nevezhetünk. Nemcsak a párt, a szakszervezet és az államhatalmi-államigazgatási szervek elbürokratizálódott elemei tartoznak ide, hanem a gazdasági és mûszaki vezetõknek, illetve általában az értelmiségnek a bürokratikus túlszabályozással szemben álló, de a polgári-kispolgári léthez és szemlélethez vonzódó csoportjai is, amelyek különbözõ, akár ellentétes érdekekhez igazodhatnak, attól függõen, hogy a munkamegosztás melyik szintjén vagy szektorában helyezkednek el. Amiben ezek az önmagukban sem homogén csoportok egy húron pendülnek, az a tömegellenõrzéstõl, a proletár demokráciától való - többnyire tagadott, vagy demokratikus frázisokkal álcázott, de mindig felszínre nyomuló - félelem.
    A tömegellenõrzés, még ha sikerül is megszervezni és rendszeresen alkalmazni, természetesen nem csodaszer. Nem sokszorozhatja meg a termelõerõket, amelyek éppúgy meghatározzák a munkák hierarchikus tagolódását és a vele kapcsolatos társadalmi egyenlõtlenségeket, mint az egyenlõtlenségek mérséklésére irányuló osztályharc objektív lehetõségeit. Ennek a különleges osztályharcnak az lenne a feladata, hogy az adott lehetõségeken belül megteremtse a termelés forradalmasításához szükséges politikai, anyagi és erkölcsi erõkoncentráció feltételeit: másképp nincs mód kiépíteni a szocializmus saját anyagi-technikai bázisát, amely túlszárnyalja termelékenységben a kapitalizmust, és lehetõvé teszi a munkamegosztás - az egyenlõtlenségek - lebontását. Ha az átmeneti korszak kudarcot vall e feladat teljesítésében, akkor gyorsuló ütemben fog nõni a hátránya a kapitalizmus centrumaival szemben: ezek ugyanis a gyengék leigázásával és kifosztásával gátlástalanul megszerzik maguknak a szükséges anyagi forrásokat a soron levõ termelési forradalomhoz. Röviden: a tömegellenõrzés lehetõségeinek objektív határt szab a termelõerõk állapota; de a tömegek osztályharca, ellenõrzõ tevékenysége, a társadalmi kérdések eldöntésében való aktív részvétele nélkül nem lehet úrrá lenni az átmeneti kor gazdasági nehézségein, és a fejlõdés restaurációs irányba fordul. Ha elvonatkoztatunk az imperialista környezet és a megdöntött hazai burzsoázia többnyire összehangolt támadásaitól, és figyelmünket az osztályharcnak arra a formájára összpontosítjuk, amelyet az átmeneti kor gazdasági szerkezete gerjeszt, elsõsorban a munkásosztály és a "szocialista kispolgárság" közötti ellentmondást kell szemügyre vennünk.
    Az átmeneti korban a munkásosztály az öröklött munkamegosztás lényegi eleme. Mint a termelõeszközök alkotmányos tulajdonosa, nem proletariátus többé; mint a munkamegosztás alsó szintjét alkotó osztály, továbbra is bérmunkát végzõ proletariátus. Kettõs helyzetébõl érdekeinek kettõssége következik. Általános-távlati érdeke az, hogy megszûnjék a munkamegosztás - a szellemi és fizikai munka, az irányítás és végrehajtás ellentéte -, és vele együtt õ maga is, a proletariátus mint osztály; hogy tûnjenek el az osztályhatárok, és a társadalom egyetlen szabad testvéri közösségként legyen úrrá a természeten és saját viszonyain. Amíg azonban létezik munkamegosztás, addig van proletariátus, és közvetlen létfeltételeit a fennálló, ellentétektõl szabdalt társadalmi-gazdasági szerkezet formálja ki. A munkásnak a piacról kell élnie, mint bárki másnak, és a munkamegosztás alsó szintjén ez többnyire - ha nem is mindig - nagyobb gondot okoz, mint a felsõbb szinteken. A munkás tehát többnyire - ha nem is mindig - nem azért dolgozik, mert kedvét leli a munkájában, nem is azért, mert szívén viseli a vállalat vagy éppen a szocializmus ügyét, hanem hogy pénzt keressen a megélhetéshez. És ez korántsem valamiféle deviáns, természetellenes magatartás, ellenkezõleg: teljesen logikus, racionális okozata az átmenet társadalmi-gazdasági szerkezetének.
    A mondottak persze semmit sem változtatnak azon, hogy a pénzközpontú magatartás ellentétes a szocialista végcéllal - noha az utóbbival együtt maga is a proletárlétbõl ered, amely egyrészt szocialista átalakulást sürget, mint a barbárság és a végsõ pusztulás egyedüli alternatíváját, másrészt magán hordozza a tõkétõl örökölt munkamegosztás szennyes lenyomatát is. Újra meg újra hangsúlyozni kell: a megdöntött burzsoázia erejét a szívósan újratermelõdõ munkamegosztás táplálja, mert kényszertörvényeivel a proletariátus javarészét is a polgári-kispolgári ideológia láncain tartja; lehet valaki osztályhelyzete szerint proletár, de ugyanakkor - társadalmi viselkedésében - a polgári-kispolgári osztály öntudatlan házõrzõje. Ez a kettõsség elsõ pillantásra úgy tûnhet fel, mintha az egyes proletár közvetlen személyes érdeke és a proletár osztály távlati-közösségi érdeke kizárnák egymást; mintha az volna az egyedüli alternatíva, hogy vagy a megélhetést választom, vagy a harcot egy méltóbb jövõért. Mégis, éppen a kétféle érdek ellentéte világítja meg a legélesebben, hogy a lét mai formája messze van még az "igazitól"; hogy tehát már ma harcolnom kell, hacsak nem akarok az átmeneti társadalom tagjaként tõkés restaurációt, vagy pedig - ha kapitalizmusban élek - végpusztulást. Ma kell harcolnom - mert a közvetlen érdek egybeesik a vele ellentétes távlati érdekkel, az egyes proletár személyes érdeke az osztály általános-közösségi érdekével. Ez az egybeesés éppenséggel nem nyilvánvaló, elrejtõzik az ellentétek antagonizmusának látszata mögött, tömeges felismeréséhez ideológiai forradalomra van szükség. Ideológiai forradalomra - amely üres és meddõ szócséplésbe fullad, ha össze nem nõ szervesen a hatalom mindennapos újbóli meghódításáért, a fejlõdés szocialista irányáért folytatott gyakorlati-politikai tömegharccal. Ebbe a harcba az élcsapatban egyesült legtudatosabbak oldalán bekapcsolódhatnak (tartósan vagy átmenetileg) mindazok, akik komolyan veszik a társadalmi igazságosságot, a "szabadság, egyenlõség, testvériség" eszményét, az "aki nem dolgozik, ne is egyék" parancsát - a humanizmus általános normáit, amelyek csak a szocialista közösségben válhatnak az elvont erkölcs utópiáiból fénylõ valósággá.
    A szemközti oldalon, a "szocialista kispolgárság" térfelén, nagyjából két csoport helyezkedik el: a rövidség kedvéért az egyiket a "mozgalmi és állami bürokrácia", a másikat a "bürokrácia-ellenes ösztönösség" csoportjának nevezhetnénk. E csoportok a legkülönfélébb társadalmi típusokat foglalhatják magukba, a szocializmus nemegyszer forradalmi múltú híveitõl a megrögzött törtetõkig, az adott gazdasági-politikai szerkezet meggyõzõdéses, párthû apologétáitól a kiváltságaikhoz foggal-körömmel ragaszkodókig. Az elsõ csoport a szektás-dogmatikus politikák és elméletek talaja, a második - jobbára értelmiségiekbõl álló - csoport a liberalizáló-fellazító revizionizmusé; a kettõ között, hol ide, hol oda húzva, a centrizmus imbolyog. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az átmeneti kor kezdeti szakaszán, amikor objektív szükséglet a nagyfokú hatalmi koncentráció, a "szocialista kispolgárság" soraiban a szektás-dogmatikus "mozgalmi és állami bürokráciáé" a legnagyobb súly. Hruscsov emlékezetes "titkos" beszéde óta szokás ezt a csoportot egybemosni a marxistákkal, és az így nyert keveréket a "sztálinista" címkével ellátni (amelyet késõbb kiegészít a "maoista" jelzõ). Valójában a marxisták mindvégig igyekeztek visszanyomni a kasztosodó bürokráciát, de ha ezt - többnyire a pártfegyelem hamis értelmezése miatt - a nyilvánosság kizárásával, a tömegek mozgósítása nélkül kísérelték meg, rendszerint õk húzták a rövidebbet: ellenfeleik annál erõszakosabban védelmezték pozíciójukat, minél alkalmatlanabbak voltak rá. Amikor azután a termelõerõk végképp kinõtték az elsõ idõk intézményrendszerét, és az újratermelés fokozódó zavarai gazdasági-politikai modellváltást követeltek, felvetõdött a kérdés: ki és milyen irányban fogja a váltást végrehajtani? Ilyen kérdésekben az osztályharcé a döntés, mint minden politikai válaszútnál. Ha a proletariátus hiteles képviselete gyengének bizonyul, akkor a centrista vagy a revizionista alcsoport kerekedik felül, akár egymást váltva, akár egyidejûleg. (Más lehetõség nincs, hacsak nem az azonnali tõkés restauráció.)
    A centristákat az jellemzi, hogy a fenyegetõ válság hatására a reformok híveivé szegõdnek, de sem tömegdemokráciát nem akarnak (mert veszélyeztetné kiváltságaikat), sem tõkés restaurációt (mert a kiváltságokat a társadalmi tulajdon biztosítja számukra). Mint középutas "igazságosztók", egyaránt fellépnek a válság marxista, "baloldali"-dogmatikus és jobboldali-restaurációs kezelése ellen, háromfrontos harcot folytatva, amelyet kétfrontosnak érzékelnek és tüntetnek fel, mivel a marxistákat és a "baloldali"-dogmatikusokat együvé gyömöszölik a "sztálinisták" címkével ellátott közös skatulyába. Ebben a harcban a kommunisták zömére is számíthatnak, részint a pártfegyelem és a vezetõkben való bizalom okán, de fõleg azért, mert a centrista hatalom - egyelõre - megvédi a köztulajdont a restaurációtól. Bizonyos egyensúly - "konszenzus" - jön létre ily módon a társadalom különbözõ, ellentétes érdekû csoportjai között, nem annyira a valóságos egyetértés, mint inkább az "élni és élni hagyni" jegyében, hála a magánéletbe húzódó, saját kertjük mûvelésével foglalkozó tömegek megvásárolt passzivitásának. A vezetõ nélkül maradt tömegek széthullanak, a tömegektõl elszakadt centrista vezetõ réteg bürokráciává kasztosodik; a gazdaság pedig irányvesztve botorkál a már nem és a még nem állapotában, a horizont mögé csúszó szocialista cél és az alattomosan készülõdõ tõkés ellenforradalom között.
    A "konszenzus" költségei, amelyeket nem lehet másképp elõteremteni, mint a felhalmozás rovására, végzetesen késleltetik a termelõerõk esedékes megújulását. (Késleltetnék akkor is, ha a zavarokat fel nem szoroznák a világgazdaság kedvezõtlen fordulatai.) Romlik a gazdaság teljesítõképessége, növekszik a lemaradás a vezetõ tõkés országoktól. Ebben a helyzetben szükségképpen hátránnyá lesz a centrizmusnak a jobboldali ellenzékkel szemben élvezett kezdeti elõnye, a kulcspozíciók birtoklása, mert a közvélemény természetes módon a kulcspozíciók birtokosait teszi felelõssé a hanyatlásért. A mérleg nyelve átbillen a "liberálisok" oldalára. Õk eleinte csupán "megújult", "demokratikus", "emberarcú" szocializmust követelnek, nagyobb önállóságot a vállalatoknak, nagyobb teret a piacnak, biztosítékokat a bürokrácia, a korrupció, a törvénytelenségek ellen, és követeléseiket a fennálló viszonyok gyakran jogos, tapasztalatilag ellenõrizhetõ bírálatával támasztják alá. A válságjelek szaporodásával felhangosodnak a hivatkozások a tõkés gazdaság fölényére, miközben a kritikusok többnyire elsiklanak afölött, hogy a tõke a gyengébb néprétegeknek és országoknak, a "harmadik világ" dolgozó tömegeinek kifosztása révén érte el megcsodált eredményeit; sûrûsödnek egyúttal a "szocializmus" életképtelenségét hangoztató, övön aluli érvelések is, miközben szó sem esik a durva tõkés diszkriminációkról és kártevésekrõl, a folyamatos gazdasági, politikai, diplomáciai, katonai, ideológiai nyomásról, sem pedig arról, hogy a szocialista irányultságú országokat éppen õk, a bírálók terelték tanácsaikkal és a megfelelõ közhangulat felszításával a nemzetközi tõke csapdájába. Így tudják egyre szélesebb körben érvényesíteni restaurációs "reformjaikat": a piac folyamatos kiszélesítését a gazdaságban, a pluralizmust a politikában. A jogszabályokkal legalizált nyerészkedés mellett gyakorlatilag legalizálódnak a maffiák is, és a folyamat fokozatosan eléri azt a pontot, ahol a mennyiség minõségbe csap: a felgyûlõ magánvagyon a fogyasztásból átlendül a forgalomba, majd a termelésbe, és hagyományos értelemben vett tõkévé válva, immár nyíltan az értéktöbblet-kisajátítás eszközeként tevékenykedik.
    Összegezzük röviden a lényeget.
    A központosítás kezdeti formája ellentmondásba kerül az általa kibontakoztatott termelõerõkkel, és a növekedés extenzív tartalékainak - a tömegesen bevonható szabad munkaerõnek - a kimerülésekor a továbbfejlõdés akadályává lesz, elhatalmasodó bürokratikus vonásai megkötözik a gazdaságot. A váltás elkerülhetetlen. Ha az azonnali tõkés restaurációtól eltekintünk, két lehetõség adódik: szocialista irányú és revizionista-piacosító átalakítás. Azonosnak látszó célkitûzése mind a kettõnek, hogy a túlközpontosított irányítást lebontva, nagyobb teret szán a gazdálkodó egységek önálló kezdeményezéseinek. Döntõ különbség azonban közöttük, hogy a szocialista irányú modell nem elvetni akarja a központosított irányítást, hanem demokratikus ellenõrzés alá helyezni; a piacosító modell ezzel szemben, ha megvalósul, felpörgeti az ösztönösség centrifugáját, és átvezet a kapitalizmus restaurációjához.

FÓRUM

SZIGETI JÓZSEF

Levél a szerkesztõségnek

Tisztelt Szerkesztõség!

Nem szívesen állok kritikai megjegyzéseimmel egy tehetséges és felkészült pályatársam, Csala Károly útjába. Annál kevésbé, mert az általa felvetett kérdés, József Attila utolsó költõi korszakáról szóló Determinizmus és rezignáció címû esszéjében, valóban jelentõs, felvetése önmagában véve is érdem. És pozitív jelentõsége van annak is: abban a tudatban nyúl témájához, hogy a gondolati költészet megközelítésében - amely a magyar lírában kiemelkedõ csúcsokat ért el József Attila elõtt is - feltétlenül szükség van a filozófiai elmélyülésre. Ha nem jár sikerrel, akkor ennek egyik oka bizonyára az, hogy az általa választott megközelítési mód ma nagyon nem népszerû, nincs kialakult gyakorlat, az elemzések többnyire elakadnak a posztmodern kicsinyes, buktatókkal teli "szöveganalitikai", de facto ötletszerû fejtegetõzéseiben.
    E pozitívumok láttán kritikai mércém alkalmazásánál csak Arisztotelész meggondolására hivatkozhatom - nem elõször életemben -, aki Platón idea tanát bírálva a Nikomachosi Ethikában elõrebocsátja: "nagyon kedvünk ellen van ez a fejtegetés, mert hiszen az ideák tanát éppen a mi jóbarátaink állították fel. S mégis úgy véljük, hogy ez a legbecsületesebb eljárás, sõt egyenesen kötelességünk is, hogy az igazság védelmében még azt is feláldozzuk, ami a szívünkhöz közel áll, már csak azért is, mert hiszen filozófusok vagyunk: szeretjük ugyan mind a kettõt, de szent kötelességnek tartjuk, hogy elsõsorban az igazságot szolgáljuk." (Szabó Miklós fordítása, 1096a 15- 23)
    A hozzászólás jogát egyébként rég megszereztem már, mivel mintegy hatvan évvel ezelõtt, a Magyar Líra 1947-ben címû, akkoriban nagy port felvert tanulmányomban (a vita történetét és értékelését Intellektuális Önéletrajzomban, Bp. 2000, 375-383 old. írtam meg) alighanem elsõként vetettem fel József Attila utolsó életszakaszának problémáját és problematikusságát, a következõképpen: "Aki nem tudott egybeforrni a szocializmus gondolatával a fellendülés pillanataiban - írom Vas István költészetét elemezve -, az a mozgalom letörése idején elveszíti ezt a lehetõséget. A 30-as évek munkásmozgalmának letörése nemcsak a szocialista gondolattal szimpatizáló költõket kényszeríti a befeléfordulás útjára, nemcsak õket veti vissza az izolált Én pozíciójára, hanem - ha költészetének utolsó szakaszát nézzük -, még egy József Attilát is. Mindenesetre azzal a lényegbevágó különbséggel, hogy József Attila a társadalomtól izolálódó Én izolációjának társadalmi motívumait tökéletesen tisztán látja, és ez a tisztánlátás ennek az Én lírának egészen új - a polgári lírában ismeretlen, a polgári életforma keretein belül elképzelhetetlen - éles és tiszta jelleget ad. Akik a társadalom fejlõdésének mozgását, fejlõdésének konkrét dinamikáját nem ismerik, nem lévén, proletárköltõk, mint József Attila, azok öntudatlanul, szinte észrevétlenül, vagy legfeljebb csendes protestálással izolálódnak. József Attila lírájában a társadalmi otthon elvesztésének kétségbeejtõ, emberszétszaggató tragikus pátosza hangzik fel, amely a végsõ, immár feloldhatatlan magány rettenetét is azzal érezteti, hogy utal arra, amitõl elszakadt. Az izoláltságot öntudatlanul átélõ költõk a belsõ feszültségnek ezt a fokát nem ismerik, lírájuk elégikus, lemondó…" (Sz. J: Útban a Valóság felé. 1948. 211-212. old.) Csala ennek a problematikának vonalát veti fel, tõlem teljesen függetlenül, ami már abból is kiderül, hogy míg nálam a költõ történelmi és pszichológiai okokból szükségszerûen létrejött izolálódása elleni kétségbeesett harcáról van szó, addig nála a rezignáció eluralkodásáról, fátumként való elfogadásáról és - tudja, nem tudja - a marxizmustól való elszakadásról.
    Valaha, az idézett sorok papírra vetése idején, foglalkoztatott az a gondolat, hogy elgondolásomnak belterjes rögzítése után, külterjes kifejtést adjak. De Londonba kerülésem egy British Council-ösztöndíjjal, ezt lehetetlenné tette. Egyáltalán angliai tartózkodásom ellenállhatatlanul ébresztette fel bennem a filozófia iránti elõszeretetem, filozófiai lelkesültségem. Ráadásul azzal az új életkörülmények adta többlettel, hogy a nagy angol empirikus természet- és társadalomtudósok - többségükben marxisták, sõt kommunista párttagok - J. D. Bernal, J. B. S. Haldane, Gordon Childe elõadásait hallgatva, könyveiket olvasva, idõnként velük beszélgetve filozófiai elgondolásaim és szaktudományos ismereteim összekapcsolására, egybedolgozására és egymáson való lecsiszolására törekedtem. Szabadabb óráimat Lancelot Hogbennek - a Primers for the Age of Plenty, az oly hasztalanul ígérgetett Bõség Kora Alapkönyvei inspirátorának és szerkesztõjének 18 kiadást megért - páratlanul invenciózus szakdidaktikával megírt - könyvét a Mathematics for the Millionst tanulmányoztam, a felsõbb matematika elsajátításának szentelve magam, ami nélkül a filozófiailag releváns természettudományi ismereteknek, sõt újabban már, legalább részben, a társadalomtudományiaknak komolyabb elsajátítása sem igen lehetséges.
    Most sem vállalkozhatok József Attila utolsó korszakának teljesebb megvilágítására, hiszen minden bizonnyal jóval nagyobb versanyagot kellene mozgatnom, mint amit Csala tanulmányában találunk. Kritikai megjegyzéseim egyetlen tárgyra, szerzõ azon alapgondolatára összpontosulnak, miszerint az Eszmélet IV. versszaka "a magyar gondolati költészet szinte utolérhetetlen csúcsa. De magában véve nem problémátlan. Gondolati törést dokumentál. Két részre szakad, az elsõ öt sor adta determinizmus képbõl ugyanis egyáltalán nem következik a rákövetkezõ három sor végtelen fejlõdést ábrázoló képe. A determinizmus leírása mozdulatlan, statikus kép. Nincs ideje. Rá következik azután, de nem belõle következik, hanem tõle elválasztva következik az 'idõ', mûködésében a lehetõ legáltalánosabb megfogalmazásban: a 'keletkezés, fennállás, elmúlás' költõi definiálásaként."(71. old.) Ráadásul ebbõl "analóg" Hegel-idézetek segítségével kimondva - kimondatlanul idealizmust vezet le. Az analógia elv azonban kétélû, attól függõen, hogy felületi vagy lényegi hasonlóságokat vesz e tekintetbe. Az utóbbi esetben azonban már több is, mint analógia, mert beemelkedik a lényeg-összefüggések szférájába. Csala analógiái, amelyeket a Marx után fölöttébb esendõvé vált hegeli történetfilozófiából merít, merõben felületiek. Ezt nem kívánom kritikailag bizonyítani, mivel pozitív bizonyításunk tökéletesen megcáfolja helyességüket. Ha már analógiát keresett Hegelben, akkor a helyes analógiát Hegel alapmûvében a Wissensschaft der Logikban találhatta volna meg, közelebbrõl a lét és nem-lét dialektikájának kifejtésében, továbbá a jelenség - lényeg -dialektikában. De olvassuk el a kritikus versszakot, s engedjük hatni magunkra:

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ.
    szorítja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát,
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág.
    ami van, széthull darabokra.

    Ha elfogulatlanul, azaz formális elméleti elõfeltevések nélkül, és nem dogmatikusan olvassuk el az elemzett versszakot, akkor mindenki spontánul felfogja, bármiféle gondolati törés nélkül a Csala szembeállította "sztatikus" és "dinamikus" verssorok egységét, egymásba átmenetelét. Hiszen nincs közkeletûbb gondolat, mint az, hogy a lét átmegy a nem-létbe, az élet a halálba, és - néhány közvetítõ láncszem beiktatásával, nem krisztusi feltámadással - a halál is az életbe, legalábbis egy vagy több tetszõleges formájába.
    Csak a klasszikus mechanika elméletében, az égi és a földi testek mozgásának mechanikájában fordul meg ez a viszony, a virtuális munka elve, a D'Alembert elv alapján, amellyel a gyorsuló mozgás dinamikáját a sztatikának rendelik alá, szabatosabban szólva a dinamika problémái megoldását sztatikai egyensúlyi helyzetekre vezetik vissza. Ebben a mozgásegyenletben szereplõ "m. a" erõt (m = tömegpont, a = gyorsulás), a "szabad erõ" -1-el szorzott tagja segítségével 0-ra redukáljuk, megkeresve dinamikus egyensúlyi állapotukat, ahol a szabaderõ eredõje F - m.a = 0. Mindez szemléletesen is könnyen felfogható. Ha egy zsinegre kötött testet forgatunk, akkor a súllyal bíró test - a kényszerpályán - gyorsuló mozgást végez. Ha elvágjuk, vagy elengedjük a zsineget, akkor a gyorsuló mozgás és a külsõ, "szabad erõ" kölcsönhatása 0-ra redukálódik s a test immár gyorsulás nélkül érintõ irányba repül el, mozgása nem rendelkezik többé a sugár irányú komponenssel. Csala elgondolása mögött alapjában véve ez a mechanikus szemlélet + formális logikai felfogása húzódik meg.
    E két elõfeltevéstõl hendikepelve nem veszi, és nem is nagyon veheti észre, hogy a mechanikus determinizmus kép, amit kikövetkeztet Attilából, ellentmond saját esztétikai élményének, amely arra készteti, hogy lelkiismeretesen kimondja: a strófa a "magyar gondolati költészet szinte utolérhetetlen csúcsa". Valójában aligha lehetne az, ha mindaz érvényes lenne, amit értelmezésével mond. Az 5 + 3 = 8 sorképlete külsõséges és merev kapcsolattá válna. Az 5 nem elõlegezné a 3-at, a 3 nem utalna vissza az 5-re, amint pedig kontextuálisan még a matematikai képlet is kvázi dialektikusan megtesz. Akkor, ha elvégezzük az összeadás inverz mûveletét, a kivonást. Hiszen az 5 + 3 = 8 egyenlõség jobb és baloldalán nem az A  A ekvivalencia (ennek jele a '') elvont azonosságai állnak, mint leggyakrabban tévesen értelmezik, hanem a baloldalon egy megoldandó feladat, a jobbon a feladatmegoldás, a megoldott feladat. Azaz egy-egy kvázi konkrét azonosság. Végezzük el a kivonást: 8 - x = 5, ebbõl, 8 - 5 = 3, vagyis 5 implikációja (legyen az implikációs viszony jele '' ) 3. Jellel felírva 5  3,tehát 5 elõreutal a 3-ra, mint ahogy 3 is visszautal az 5-re, ha x = 5; jellel kifejezve az utóbbit is 5  3. 5 és 3, pusztán mint számok, sorrendre való tekintet nélkül, kölcsönösen feltételezik egymást. Ezt a matematikai logika, amelynek jelöléseit felhasználtuk, koimplikációnak (jele '') nevezi, s röviden így fejezi ki 53. A sorrendiséget esetünkben a tartalom határozta meg, hiszen a tartalmat figyelmen kívül hagyva, 8 több, a számtesten belüli, 8-nál kisebb több számpáros (71, 62, 44) összeadásából adódhat.
    Csala felfogását így nem egyszerûen a szabatosság e hiánya miatt nem fogadhatjuk el, hanem azért nem, mert a József Attila rajzolta kép a IV. versszakban a szaktudományosan és filozófiailag is egyaránt helytálló dialektikus determinizmus képe, nem a mechanikus determinizmusé. Ezért nemcsak költõi kép, de elméleti értelemben vehetõ igazság is! A Csala idézte Kant ellenére, aki elég szerencsétlenül igyekezett a mûalkotásból, úgy is mint tevékenységbõl, úgy is mint a tevékenység eredményébõl a fogalmi gondolkodást kiküszöbölni. Az esztétika alaptörvénye a társadalmi tartalmak érzéki megjelenítése, mégpedig a természeti jelenségeken át is. S ez konstitutíve feltételezi az érzéki megjelenítés képességében benne rejlõ intellektuális, fogalmi erõt. Nemcsak a mûvészetek technikai alapjaiban, mint amilyen a zenében a tudományos összhangzattan, vagy a festészetben - teszem - a színelméleteken nyugvó pointillista törekvésekben, hanem az érzékileg szituált regénybeli és drámai monológusokban vagy világnézeti tartalmú dialógusokban is. S természetesen az Eszmélet kérdéses strófájában is.
    Filozófiailag szólva: az Eszmélet IV. versszaka a lét állapota azonos szintû dialektikus reprodukciójának kifejezése. Ez éppen, mint ilyen - Csala állításával ("Nincs ideje") ellentétben - magába foglalja az idõt, a mozgást, a tagadást és ellentmondást, mint ahogyan az emberi test sejtjei egy életidõben többször is kicserélõdnek, úgy, hogy a szubjektum, különbözõ fejlõdésszakaszaiban, és teljes fejlõdésében, születéstõl a halálig, mélyen járó változásaival, konkrét azonosságú, a változást magába oldó, szubjektum marad.
    Ma már kiemelkedõ, polgári kereteikben maradó természettudósok tudják, hogy a lét átmegy a levésbe, úgy ahogyan az orosz származású belga kémikus, Ilja Prigozsin (Prigogine, nevét rendszerint a belga változattal írják) a materialista dialektika ismeretében is tudja, lelkiismeretesen számot vetve annak téziseivel Marxtól Engelsen át Leninig. Prigozsin iskolateremtõ könyvei egyikének címében is kifejezi ezt az átmenetet: From Being to Becoming, Vom Sein zum Werden 1979, A Léttõl a Levésig. (Magyar fordítása eleddig nincs, talán mert tudósaink kiváló teljesítményeik ellenére, beleértve a kiváló teljesítményekbe a szaktudományos, biológiai fejlõdési kérdésekkel foglalkozó tudósaink munkáit, nem állítható, hogy hazánk úttörõ lenne a fejlõdés-gondolat filozófiai, dialektikus formái terjesztésében. A kozmogóniában például, némi örvendetes kivétellel [S. Hawking, R. Penrose] jobbára csak az »Õsrobbanás« a »Big Bang« körüli harangzúgással süketítik fülünket, s a (teremtett) véges világ koncepciójának alighanem véget vetõ Nobel díjas svéd kutató Hannes Alfvén Cosmic Plasma 1981 címû könyvében kifejtett elméletérõl mit sem hallunk. Csak a fiziko-kémiai plazma (= ionizált gázok) kutatása laboratóriumi eredményeirõl kaptunk kiváló beszámolót Abonyi Ivántól, de eredményei késõbbi kiterjesztésérõl a világegyetemre már - tudomásom szerint - senkitõl sem, jóllehet ennek kitûnõ természettudományi és filozófiatörténeti kifejtése 15 éve megjelent, Alfvén munkatársa, Eric J. Lerner: The Big Bang Never Happened, Õsrobbanás Sohasem Történt, 1991 címû könyvében.)
    A dinamika fentebb emlegetett visszavezetése a sztatikára nemcsak a klasszikus mechanikában érvényes. Érvényes, mint Prigozsin hangsúlyozza a kvantummechanikában is, persze sokkal bonyolultabb folyamatokkal és ennek megfelelõ matematikai apparátussal, továbbá a szûkebb keretek áttörésére irányuló rejtettebb tendenciákkal. Így vagy úgy, de a D'Alembert elvben mindenképpen absztrakciókról van szó. Amit filozófiai fogalommal azonos szintû reprodukciónak neveztünk, az ezen területeken egybeesik a reverzibilis folyamatokkal. Ilyen reverzibilis folyamat az ingamozgás is. Mi az, amitõl a virtuális munkavégzés elve absztrahál - példánknál maradva - az ingamozgás esetében? Mi marad ki szûkségképpen az idealizált megközelítésben? Az, hogy az anyagi test minden mozgása, az ingamozgás is, súrlódással jár! A súrlódás pedig hõt fejleszt, ami véget vet az egyensúlyi állapotnak. Romba is döntheti a szerkezetet a hõfejlesztés következményeként. Amikor az inga megáll, megszûnik inga lenni, függetlenül attól, hogy a mozgást végzõ dologi eszközt ingának nevezzük, lehetséges felhasználása okán. Egyébként lehetetlen nem észrevenni, hogy a természettudósok jókora poetica licentiával tekinthetik csak a reverzibilis folyamatokat az idõdimenziók (múlt, jelen és jövõ) megszûnésének. Az inga kileng A-tól - B-ig. Mozgása az indítás jelenidejében megy végbe, ám a következõ, tehát a jövõ idõintervallumra vár az, hogy B-bõl visszatérjen A-ba, mint hogy egyik útja alkalmával sem vihet végbe egyazon pillanatban két ellentétes mozgást, azt, hogy elmozdulva B felé, ugyanannyival térne vissza A felé, mivel ezek kioltanák egymást, s mozgás helyett az inga helyben maradna. A mechanikai mozgás belsõ ellentmondása nem is ez a képtelenség, hanem az a fenomenológiai tény, hogy az inga B felé haladva ugyanakkor távolodik is A-tól, ami nem mozgásának oka (Newton óta köztudomású: oka a gravitáció), csupán a jelenség struktúrájának szabatos fogalmi tükrözése. A poetica licentiát a filozófia csak a költészetben tekinti érvényes kategóriának, a tudományban már nem. Mivel konkrétan véve a reverzibilitás is feltételezi már az idõ irreverzibilitását. Nincs szükség tehát kettõs idõfogalomra, amit Prigozsin alkalmilag feltételez a "t" nélküli mechanikai egyenletek elsõ számú (reverzibilis) ideje és a termodinamika s fejleményei második számú (irreverzibilis) idejeként. (Kitûnõ barátom, a jelentõs cseh dialektikus gondolkodó Jindøich Zeleny', aki Prigozsin meleg értékelése mellett, Dialektik der Rationlaiät 1986 címû könyvében rámutatott (122-138 o.) Prigozsin tudatosan alkalmazott dialektikájának egy és más korlátjára.)
    A IV. versszak nem a fahasábok nyugalmi állapotáról, hanem egymást szorításáról beszél, "szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát", azaz a fizika tudománya értelmében vett munkavégzésrõl, aminek eredményét a második rész zárósora közli, az a rész, amely Csala szerint "gondolati töréssel" szakadt el jóvátehetetlenül az elsõtõl: "ami van (mint a súrlódással együtt látott, új szintû önreprodukció, amely a hõtermelés révén fékezetlen bõvített reprodukcióvá válik - Sz. J.) széthull darabokra." Ezzel voltaképpen le is zárhatnánk egy-két mondattal a kritikai elemzést. De ha már belevágtunk a virtuális munka lényegre redukált kifejtésével, vigyük végig elemzésünket a természettudomány legújabb, Prigozsin markánsan megrajzolta forradalmi fejlõdésének szempontjából. Annál is inkább, mert adódik itt egy véletlen összefüggés József Attila és Ilja Prigozsin között, amellyel egyik fél sem lehetett tisztában. (Ezután mutatjuk meg a felmerült logikai következtetés problémájának valódi jellegét.)
    Prigozsin a Vom Sein zum Werden címû könyvéhez Goethe Faustjának második részébõl választott mottót, s ebben is elõfordul a szorít szó és a nyomás gondolata csak ellentétes jelleggel, mint József Attilánál:

    Komm, drücke mich recht zärtlich an dein Herz!
    Doch nicht zu fest, damit das Glas nicht springe!
    Das ist die Eigenschaft der Dinge:
    Natürlichen genügt das Weltall kaum:
    Was künstlich ist verlangt geschlossenen Raum

    (Magyarul és prózában: Jer, szoríts gyengéd szeretettel a szívedre! De ne nyomj túl erõsen, nehogy szétpattanjon az üveg! Ilyen már a dolgok rendje. A természeti dolgok alig érik be a világegyetemmel, a mesterségesek zárt tért kívánnak meg.)
    Mégis van valami közös a két nagy költõ soraiban. A világegyetem végtelenségében a természeti alakulatok a végtelen kis kiterjedésû alakulatoktól (egy osztva a milliárddal) a végtelenül nagy (sok-sok milliárdnyi fényév!) metagalaxisokig, azokig, amelyek felépüléséhez, mint ezt az empirikus, nem-spekulatív, csillagászati vizsgálatok bebizonyították, jelentõsen több idõre van szükség annál, amennyit a Big Bang-elmélet hívei "engedélyeznek" a világ-egyetem egész élettartamára, misztikus teremtõdésétõl (valójában isteni teremtésétõl! - mint ahogy ezt számos filozófus és teológus egybehangzóan felfogja) elmúlásáig. Az empirikus csillagászat adatait az Õsrobbanáson túljutott elméletek képviselõi, legkövetkezetesebben bizonyára Alfvén, kozmikus plazma elméletében, amely nemcsak a gravitációs erõt veszi számításba, egyik döntõ empirikus alapjuknak, kiindulópontjuknak tekintik.
    ("A kételkedés a Big Bangben az új megfigyelésekkel kezdõdik, amelyek aláássák a konvencionális kozmogónia alapfeltételezéseit. Talán a legfontosabb ezen alapfeltételek között az az eszme, hogy a világegyetem legnagyobb méreteiben egyenletes és egynemû. Ha az ilyen egyenletes világegyetemben egyedül a nehézségi erõ játszik uralkodó szerepet - s ez a második legfontosabb alapfeltevés -, akkor Einstein gravitációs elmélete (általános relativitás elmélete) vagy egyetlen pontba összehúzódó, vagy egyetlen pontból kitáguló szingularitás. - De úgy látszik univerzumunk "göröngyös" (clumpy), sem nem görbíti meg a tér egészét, sem nem okozza egésze kitágulását vagy összehúzódását. Minden darab éppen csak behorpasztja környezõ terét. A galaxisok hatalmas szupergöröngy komplexumokba fürtösödnek, és keresztülszelik az ismert univerzum legfontosabb részeit. - Ezen objektumokat, köztük a valaha látott messze legnagyobbat, Brent Tully, a Hawaii Egyetem asztronómusa fedezte fel 1986-ban, mai napig õ az optikai asztronómusok egyik vezetõ kutatója. Tully azt találta, hogy szinte valamennyi galaxis a Földtõl milliárd fényévek távolságán belül az anyag hatalmas láncolataiba összpontosul milliárd fényévnyi hosszúságban, háromszázmillió fényévnyi szélességben és százmilliónyi vastagságban." Lerner o. c. 15. old.)
    A természet mûvészi, s egyáltalán esztétikai megjelen(ít)ésében azonban - akkor is, ha a tudományos igazság vonalán mozog - mindig van valami többlet elem, mindig a társadalmiasult ember viszonyát jeleníti meg az anyatermészet érzékletes képeiben is. S nemcsak az esztétikumban van ez így! Gyakran a tudomány kulcsfontosságú terminusai is errõl árulkodnak - teszem a görög kozmosz = világegyetem szó, bármennyire is elidegenedett eredeti jelentésétõl, etimológiája szerint az összes görög törzsek együttes (nagy) gyûlését jelentette! Ha nincs árulkodó jel, akkor tudományszociológiai elemzéssel megjeleníthetõ. Goethe éppúgy, mint József Attila valóságidézõ természeti képeiben is errõl van szó. A lényeges különbség kettejük között az, hogy a dolgok önmagukban vett képeiben Goethe pozitív, emberi viszonyt jelenít meg, a még saját alapjain humanizáltan továbbfejlõdõ polgári társadalom világát, míg József Attila a külsõ és belsõ szorítás szenvedéseiben élõ, szétesésben lévõét, amelyben az emberek egymást szorító ölelése már réges-rég "elpattintotta az üveget", és elviselhetetlen nyomásukkal már egymást és önmagukat kezdik összeroppantani.
    Prigozsin könyvének van egy megvilágító - a fõcímhez hasonlóan természetfilozófiai - alcíme: Zeit und Komplexität in der Naturwissenschaften. Az idõnek s magának az anyagnak valódi természetét kívánja megvilágítani a természettudomány napjainkban adott magas fejlettségi fokán, a természettudományos és a filozófiai gondolkodás szintetikusan egyesített (és nem külsõdlegesen, szinkretikusan összekapcsolt) módszereivel. (Predilekciója a filozófia iránt rokon az Alfvénével, akit nem emleget, jóllehet vonalaik konvergensek.) A relációs jellegû idõ természetét az irreverzibilitásban, az anyagi testét - "felfelé" és "lefelé" is - a komplexitásban keresi. A végtelenül nagy makrotestek természetét a változás kategóriájának vezérfonalával kutató kozmológiában, valamint a fejlõdés kategóriáját alkalmazó, a világegyetem részrendszereinek törvényszerûségeit a csillagoktól a metagalaktikákig vizsgáló kozmogóniában, amely objektumai születésének, fennállásának és pusztulásának titkait deríti fel. Maga a világegyetem nem keletkezik és nem is pusztul el, anyaga komplexitása és - relatív - szimplexitása, s ennek relációs, változó jellege, örökkévaló. Vagyis részrendszerei változásainak közepette szakadatlanul tart az idõben, így az örökkévalóság az idõ mozzanata, az örök tartam. Semmiféle Nagy Bumm nem történt!
    Prigozsin forradalmi jellegû kutatásának fogódzója az egyensúlyi állapotoktól távoli rendszerek tanulmányozása volt. Mint fizikai kémikus tért rá a hõtani, termodinamikai vizsgálatokra. Az õ és részben iskolája által végzett kutatásaiért "a nemegyensúlyi termodinamika terén elért eredményeiért, különösen a disszipatív elméletéért" (A Nobel-díjasok Kislexikona 1985. 615 o.) nyerte el 1977-ben a Nobel-díjat.
    Nézzük most már - röviden és közérthetõen - mit is jelentenek az ítéletben szereplõ kulcsfogalmak az idõre és komplexitásra való vonatkozásukban. Idézzük a Kislexikon, a korábban a forgatott súllyal és az ingamozgással kapcsolatban szemléletesen elõadott elméleti ismeretek után valóban közérthetõ összefoglalását. "A klasszikus termodinamika fõként zárt rendszerek egyensúlyi állapotokon keresztül végbemenõ reverzibilis folyamataival foglalkozik, és nincs tekintettel a folyamatok idõtartamára. A valóságban többnyire nyílt, a környezettel kölcsönhatásban álló rendszerekkel találkozunk, és a folyamatok nemegyensúlyi állapotokon keresztül, irreverzibilisen, idõtõl függõen játszódnak le… Az irreverzibilis folyamatok termodinamikájában kitüntetett szerepe van az entrópiának" (azaz annak az állapotjelzõ extenzív mértéknek, amely, kifejezi, hogy a rendszer rendezetlensége beavatkozásunktól függetlenül csak nõ; ezért az állapotjelzõ egyben a hõtani folyamat irreverzibilitásának mértéke is. - Sz. J.)… Prigozsin "kimutatta, hogy csak az irreverzibilis folyamatok járulnak hozzá a rendszer entrópia-termeléséhez… Az egyensúlyi állapottól távoli rendszereket tanulmányozva teljesen váratlan eredményre jutott… az egyensúlyi vagy ahhoz közeli rendszerekkel ellentétben az egyensúlytávoli rendszerek a rendezettség felé tartanak és a rend az ingadozásokon hullámozva valósul meg, forrása a nemegyensúly…" (o.c.615-16 old.)
    Ahhoz, hogy az egyensúlyvesztés, a rendezetlenség átmenetét az új egyensúlyba vagy magasabb rendû rendezettségbe megértsük, ismét csak a szemléletesség kedvéért, amely érthetõ tartalommal tölti meg a "disszipatív elmélet" fogalmát, vegyük Prigozsin bázis-kísérletét, a Bénard-féle instabilitási jelenség vizsgálatát, amelynek eredményét más szerkezetileg azonos vizsgálatok alapján általánosította. "Két párhuzamos lemez közé zárt folyadékréteget alulról melegítenek. A folyadék nyugalmi állapota bizonyos hõmérsékleti viszonyok mellett instabillá válik, áramlások indulnak meg benne. Kialakul egy rendezett áramlási állapot, makroszkopikus számú molekula makroszkopikusan mérhetõ idõ alatt makroszkopikus méretû áramlási szerkezetté rendezõdik, áramlási mintát alkotva. Prigozsin az ilyen szerkezeteket disszipatív szerkezeteknek nevezte… azért, mert a struktúrák disszipatív (= negatív-keletkezési típusa alapján energiaszóródási, pozitív-eredménytípusa alapján energiaelnyelési - Sz. J.) folyamatokban keletkeznek, amelyek során nemegyensúlyi feltételek között a rendszer és környezete között anyag- és energiacsere megy végbe, és e szerkezetek addig maradnak meg, amíg ez a kölcsönhatás fennáll. Egy bizonyos kritikus érték fölött makroszkopikus méretben megfigyelhetõ hõáramlás jön létre, úgy, hogy egy nagyméretû ingadozás a környezettel stabilizálódik. Prigozsin szerint a disszipatív szerkezetek az anyag dinamikus állapotának új fajtáját jelentik. Ezek a szerkezetek koherens tér- és idõbeli viselkedést mutatnak. Prigozsin ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy az egyensúly állapottól távoli rendszerek - az egyensúlyi vagy ahhoz közeli rendszerekkel ellentétben -a rendezettség felé tartanak, és e rend a fluktuációkon (kilengés, ingadozás, hullámzás, - Sz. J.) keresztül valósul meg, forrása a nemegyensúly." (o.c. 616. old.)
    Prigozsin nem említi Engels természetdialektikájának azt a gondolatát, amelyet az univerzum hõhalál-elmélete kapcsán fejtett ki, minek okát a kortárs tudományosság az entrópia megállíthatatlan növekvésében látta. Engels velük szemben fejtette ki, hogy a dialektikus gondolkodás törvényei alapján az anyagi testek energiájának szétszóródása meg kell, hogy szülje ilyen vagy olyan formában saját ellentétébe csapva át a koncentrációját is, amely - Prigozsin alapján hadd egészítsem ki Engelst - új mozgásformában materializálódik, növelve az anyagi világ komplexitását, színességét és gazdagságát. Engels gondolatának gyakorlati felismerésére, szaktudományos megvalósulására a természettudomány páratlanul gyors fejlõdése idején is száz évet kellett várni!
    A modern tudomány fejlõdése az idõ irreverzibilitásának gyõzelmes felfogását hozta meg. Igazolta és gyakorlatilag is használhatóvá tett valamit, amit az emberiség õsidõk óta tud, ami nélkül semmiféle tudatos gyakorlatot nem folytathatott volna. Azt, amit az Eszmélet IV. versszakában József Attila is képviselt. Azzal a lényeges különbséggel, hogy úgy mondotta ki, ahogyan soha senki elõtte. Sem költõ, sem tudós, sem a technika embere. "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra." Ha nem is szórul szóra való megfelelkezést, de a szellemi megfelelkezést, a strófa és a disszipatív elmélet mozzanatai között, annál könnyebb bizonyítani. Oly egyértelmû ez a megfelelkezés, hogy elég, ha a két legfontosabb mozzanatra rámutatunk. "Csak ami nincs, annak van bokra" - ami nincs az az egyensúlyi helyzet, mert az újból és újból megtagadott egyensúlyi helyzetektõl távolodó mozgásban (a mozgás "forrása a nemegyensúly" - mondja Prigozsin) elérkezünk ahhoz a határhelyzethez, amely után már közeledünk a disszipatív struktúra lényeges új egyensúlyi helyzetének mozgásformájához, s annak stabilizálódásához, a környezetbõl való "energia elnyelés" révén. Mindez alapvetõen termodinamikai folyamat, ami már rejtettebb mozgásként az elsõ fázisban megkezdõdött, a hõtermelés révén. Ami most elõttünk áll, az már a "csak ami lesz, az a virág" szakasza.
    A disszipatív struktúrák nem kötõdnek kizárólag s hõtani folyamatokhoz. Prigozsin úttörõ munkái nyomán (az õ ösztönzésére és egyetértésével) megpróbálják a biológián túl, társadalomtudományi területekre is kiterjeszteni elméletét. Ez azonban már egy új kérdéskomplexum, amelynek mélyreható vizsgálatára kötelezne bennünket az a tudománytörténeti tény, hogy Max Weber elvégzett egy ilyen vizsgálatot 1909-ben, az általa is méltán tisztelt nagy kémikus és tudományszervezõ, Wilhelm Ostwald Energetische Grundlagen der Kulturwissenschaft 1909 címû könyvérõl (in: M. Weber: Wissenschaftslehre, 1922. 376-402 o.) kultúraelméleti "energetizmusáról", merõben negatív eredménnyel. Ez azonban nem tartozik ide.
    Így egyetlen teendõnk most már a logikai kérdés megvilágítása. Ma szokás arról beszélni, hogy nincs logika, csak logikák vannak. Ha jól odanézünk kiderül, hogy csak különbözõ nyelvi-nyelvtani kategóriák, kérdés, felelet, parancs stb. rendszerint "matematikai logikai", logisztikai formába öntése jelenti a sok logikát, vagy nemegyszer más mozgásformák logisztifikálása, ilyen az ún. "quantumlogika". Maga a matematikai logika véleményem szerint nem logika, hanem az absztrakt vagy strukturális algebra egyik részterülete, legalább is, ha a modern algebra elméleti alapjának kritériumaként elfogadjuk, amit a fiatalon meghalt zseniális Ernst Steinitz: Algebraische Theorie der Körper (Matematikai Testek Algebrai Elmélete) címû munkájában már 1910-ben a Journal für die reine und angewandte Mathematik folyóiratban kifejtett, s amit számomra érthetetlen módon a "matematikai logika" nagy képviselõi Russel, Whitehead, Tarski soha nem vettek tekintetbe. Valóságos logika így hát valójában csak kettõ létezik, egymásnak ellentmondva, egymást kiegészítve. E kettõ egymást gerjesztõ, felfokozó dialektikája e terület kidolgozásának egyik legfontosabb záloga. E kettõ: az arisztotelészi, formális és a nem-arisztoteleszi, dialektikus logika. Az utóbbinak jelentõs képviselõje akadt a magyar fejlõdésben, Erdei László személyében: filozófiai intézeti igazgatóságom idején, barátom és igazgatóhelyettesként is munkatársam. (Erdei életadatai in Magyar Nagylexikon 7. k. amely sajnálatos módon éppen úgy mit sem tud nemzetközileg jelentõs dialektikus logikai munkásságáról, mint ahogyan nem vesz tudomást a 4. kötetben szereplõ nyelvészprofesszor, Zsilka János ama tettérõl sem, hogy a szemantikát és szintaxist a dialektika módszerével újította meg. Mindkettejük jelentõségét a logikai tanszék, illetve szemantikai és szintaktikai kutató csoport létrehozásában véli kimerülni, közismert bürokratikus mércéket alkalmazva tudományos mértékek helyett.)
    A formális logika alapelve a mindenki számára evidensnek tetszõ azonossági elv, ami önmagában véve valójában érthetetlen, mert az önazonosság semmitmondó. Ezt ma már nemcsak - az irracionalizmus oldalán álló - C. G. Jung ismeri fel, hanem két olyan jelentõs racionalista író is, mint Friedrich Dürrenmatt és Umberto Eco. Üres és semmitmondó, mert az ítélet alanyát (S) ismétli meg az állítmány (P) a középfogalom (M) közvetítésével. Az ember (S) - (est, ist, a terminus medius M itt a copula, a magyarban hiányzó van pótlására, alkalmasint '-' kötõjellel) - ember (P). Az azonosság csak akkor kap értelmet, ha a különbség értelmezi. "Az ember - ember és nem ágyútöltelék", hogy Erdei Brechtbõl vett sokatmondó példáját idézzem. Az ember fogalmának megismétlése ezúttal nem tautológikus semmitmondás, mert jóllehet az ember, mint empirikus lény története során számtalanszor ágyútöltelék, a félmúltnál maradva az elsõ világháború 8 millió és a második 80 millió halottja emlékeztethet erre, ágyútöltelék mivolta nem a lényegébõl következõ rendeltetése. S hogy a jövõ fenyegetettségérõl se feledkezzünk meg, idézem a Guardien címû angol lap közlését, miszerint az Egyesült Államok vezérkari fõnöke arra a kérdésre, hogy miért kísérleteznek olyan fegyverek és fegyverrendszerek kialakításával, amelyek lehetõvé teszik állama számára, hogy saját területérõl gyõztes háborút vívjon meg a Föld bármely más pontján lévõ állammal, minden diplomatikus nyelvezetet semmibe véve így válaszolt: "Arról szól ez, hogy bolygónk túlsó oldalán is robbantással levegõbe repíthessünk bármely népet, ha akad olyan nép e földtekén, amely nem hajlandó megengedni nekünk, hogy felhasználjuk területét." Más kérdés, hogy a józan amerikai nép vállalja-e az áldozatot, amit a forrófejû militaristák lázálmainak megvalósítása jelent, s ami korántsem csupán életszínvonal kérdés, mert az ilyen kezdemény elvezethet az emberiség kipusztításáig. Ami ma, pusztán technikailag nézve, nagyon is a reális lehetõségek tartományába tartozik.
    Visszatérve a logika bizonnyal vonzóbb kérdéseire. Az S és P lehet egyazon szó ismétlése, de a brechti szöveg beillesztésével az S - P ítéletben S és P már egyediség- és lényegi általánosként állnak szembe egymással. Csak ebben az esetben van az ítéletnek értelme, és tovább konkretizálható jelentése. A dialektikus logika elve a tagadásra épülõ ellentmondásé. Az azonosság tagadásának fogalmával kifejezve: Az azonosság és nem-azonnosság azonossága. Ha tetszik, a nem azonosság kontradiktorikus fogalmát kontrárius ellentétébe, azaz a különbségbe fordítjuk át. Ekkor az elõzõvel egyenértékû elv lesz: Az azonosság és különbség azonossága. Utóbbi csak akkor veszíti el érvényét, ha a "különbségnél", mint ezt Arisztotelész tette, kivált az Organon a fogalom terjedelmi viszonyaira épített részében, ha megfeledkezünk a különbség kategória nem-azonosságból való, negációs eredetérõl.
    Az azonosság és nem-azonosság azonosságának nehézkes elve persze helyettesíthetõ a tagadás tagadásának elvével, vagy egyszerûen a tagadással, mint univerzális elvvel, amely nem lehetne egyetemes, ha mindent tagadhatna csak önmagát nem. A második tagadásban ismét pozitívvá válik a tagadás, konkrét azonossággá, azzal különbözve a korábbi elvont azonosságtól, hogy magába foglalja a másságot, a meghaladott ellentéteket, a megszüntetve-megõrzés magasabb szintjén. Megvan persze ennek is a nem elõre, hanem visszafelé - a kiindulópontra - mutató mozgása, amit idézendõ amerikai tanulmányomban (pp. 311-13), kimutatva létét, zeneelméleti mûszóval, dialektikus rákmenetnek ("dialectical crabwise movement") neveztem el. A matematikai logika, mint nem formális, hanem more matematico formalizált "logika", amint ezt a Minnesotai Egyetem NST Nature, Society, and Thought 1999. Vol. 12, No. 3 pp. 261 - 375 The Principle of the Identity of Identity and Not-Identity c. tanulmányomban a formalizálás eszközeit felhasználva bebizonyítottam, levezethetõ a tanulmány címadó elvébõl, a Sheffer's stroke, tehát azzal a kettõs tagadású ("sem… sem…") kijelentéskalkulus felhasználásával, amelyre az összes többi kijelentéskalkulus (negatio, konjunctio, disjunctio be- és kizáró formáiban, implicatio és ekvivalentia stb.) visszavezethetõ.
    Mindez már sokkal inkább Marx, mint Hegel. Marx a Zur Kritik der politischen Ökonomie ún. Nyersfogalmazványának "Nagybevezetésében" megmutatja, hogy a dialektikus logikában, az ítéletben S és P között a kölcsönös tagadás révén közvetlen ellentmondás van. "A termelés így közvetlenül fogyasztás". ("Termelés" és "fogyasztás" fogalmai nemcsak kölcsönösen feltételezik, de ki is zárják egymást. Túltengõ pozitív és negatív mozzanataik mozgásuk során változnak! A pozitívból negatív, a negatívból pozitív lesz, mindenkor az ellentétes mozzanat gyengült megõrzésével.) Marx a következõ lépésben újabb ellentmondást mutat fel, az elõzõ ítélet invertálásával. "A fogyasztás közvetlenül termelés". Mindkét ítélet belsõ ellentmondása és egymásnak ellentmondó szembenállása rendkívül termékeny, annak következtében, hogy rákényszeríti a megismerõ alanyt arra, hogy minden egyes mozzanatot és a mozzanatok együttesét, a fõ- és alfogalmat, a középfogalmat a maguk konkrét összefüggéseiben, relatív egészükben fogjon fel.
    Zárógondolatában végül azt mondja: "Mindegyik közvetlenül a maga ellenkezõje. Egyúttal azonban egy közvetítõ mozgás megy végbe kettejük között. A termelés közvetíti a fogyasztást, amelynek anyagát létrehozza, nélküle a fogyasztásnak nem volna tárgya. De a fogyasztás is közvetíti a termelést, amennyiben csak a termékek fogyasztása hozza létre a szubjektumot, amelynek számára termékek. A termék csak a fogyasztásban kapja meg a végsõ finisht (befejezettséget)." (Mindez mutatis mutandis, értelemszerûen alkalmazható Prigozsin "disszipatív folyamat" fogalmára, azaz az entrópia termelés, szétszóródás és elnyelés fogalmára. Sõt, már alkalmaztam is, ha nem is a következtetés, inferencia sajátos formájában. Továbbá még kevésbé jelenti, hogy Prigozsin a természettudomány szokott útját járva ezt a gondolatformát alkalmazta volna. Vagy amennyiben mégis, annyiban Marx Shakespeare-re támaszkodó egyik axiomatikus alaptételének, a "Sie wissen es nicht, aber sie tun es" módjára, ami Shakespeare-nél a Much Ado About Nothing IV. Scene 1. lines 19/20-ban szerepel.Claudio: Oh what men dare do!: Oh what men may do! Oh what men daily do, not knowingwhat they do! Fodor József fordításában: Oh, mit mernek az emberek! Mit tesznek az emberek! Mit tesznek naponta az emberek, nem tudván, hogy mit tesznek!)
    Nem valószínû, hogy József Attila ismerte volna a Nyersfogalmazványt. Kivált az addig jószerével fel sem ismert és diszkurzus nelkül maradt, logikai szempontból döntõ részeit. De ismerte azt a végtelenül hajlékony és hatékony dialektikát, amelynek segítségével Marx kidolgozta és megfogalmazta elméleteit. S ezt kiválóan meg is értette. Így tökéletesen természetes és problémátlan volt számára a létrõl a levésre, a terméketlen egyensúlyról a termékeny egyensúlytalanságra és egy új egyensúly kialakulására való átmenet.
    Dixi et salvavi animam meam.
 
 

Roulin postás
 
 

KILÁTÓ

HIDASI JUDIT

Férfinak lenni Japánban

A dolgozó szamurájok
Nakane Chie professzor asszonynak 1967-ben megjelent, a társadalomkutatásban mérföldkõnek számító könyve (Tateshakai no ningen kankei, 1970-ben angolul: Japanese Society) az akkori társadalmi hierarchia szerkezetét és mûködését mutatta be. Ennek a legerõsebb tartópillérét a cég iránt elkötelezett, a munkáért a magánéletét is feláldozó alkalmazotti réteg adta. A késõbb "dolgozó szamuráj"-oknak is titulált réteg elöregedésével azonban az általuk képviselt értékrend is igencsak megváltozni és elkopni látszik.
    Ebbõl a régi értékrendet képviselõ rétegbõl 2007 és 2009 között mintegy 7 millió japán férfi fog nyugdíjba vonulni. A Hakuhodo Intézet felmérése szerint ezeknek a férfiaknak 85%-a örömmel tekint a megérdemelt nyugdíjas évek elé, ugyanakkor a feleségek 40%-a szorongva gondol arra a perspektívára, hogy ezentúl férjeikkel összezárva kell mindennapjaikat eltölteni (JT 2005. 10. 20. 3).
    Ez a sajátos jelenség abból adódik, hogy a hagyományos értékrendben élõ családoknál a férj és a feleség a házasság évei alatt életvitelben és érzelmekben alaposan eltávolodik egymástól. A munkába temetkezõ férfi körül megszûnik a világ: munkás évei alatt családjával érdemi kommunikációt nem folytat, haza csak késõ este érkezik, és otthonról kora reggel távozik. Társadalmi életet a munkatársaival és üzleti partnereivel él - sokszor beleértve a hétvégéket és a hagyományosan igen rövid vakációkat is. A feleség szerepe az otthon mûködtetésére és rendben tartására korlátozódik. A napi családi kommunikáció az együtt töltött idõ rövidsége, valamint a napi mozgástér és érdeklõdési kör különbsége miatt minimálisra szûkül. Mindeközben azonban az asszonyok többnyire kiépítik saját kis világukat - a saját ismeretségi és barátnõi körükben különféle nyelvtanulási, sport és kulturális tevékenységekbe fognak, kialakítják a lehetõségek keretein belül az értelmesen élhetõ programjaik rendjét. Nos, a nyugdíjba vonulás után "szabaddá" váló férj megjelenésével ez a menetrend felborul. A friss nyugdíjas férfiak többsége hirtelen nem tud magával mit kezdeni - baráti kapcsolatai a munkahelyéhez kötõdtek, csakhogy a munkahelyi kapcsolatok megszûntével ezek a barátságok nagyrészt megszûnnek. A férfinek a munkában eltöltött hosszú évtizedek alatt rendszerint nincs ideje arra, hogy valamiféle kedvtelésnek hódoljon; a japán férfi a háztartásban, a ház körüli teendõkben és a gyereknevelésben gyakorlatilag nem vesz részt, a család tagjaival érdemleges kapcsolatokat nem ápol. Kiderül, hogy a férfiak - a munkájukon kívül - semmihez sem értenek, semmihez sem tudnak hozzá szólni, semmilyen hobbijuk sincs. Hirtelen "fölösleges ember"-nek érzik magukat. Az asszonyok nemegyszer tehernek tartják otthoni jelenlétüket, hiszen ezután napközben velük kell foglalkozniuk.
    A hagyományos családmodellben a családfõ elsõsorban a munkájának él, de a családjának keres. A férfi a családfenntartó, bár egyre inkább a nõk munkavállalása sem elhanyagolható a családi költségvetés szempontjából, de rendszerint az asszony a családi kassza kizárólagos kezelõje. Az asszony diszponál a teljes jövedelem felett, amelybõl a férjnek kiad valamennyi zsebpénzt. Vagyis a nõ odahaza nagy úr, jóllehet a külvilág felé a látszat mást mutat: a felszínen tovább él az engedelmes feleség képe. Fontos tudni, hogy a házasság alapját Japánban nem a partnerkapcsolat jelenti, hanem a gazdasági-társadalmi elvárásoknak és gyakorlatnak való megfelelés. Így a férj és a feleség nem egyenrangú partnerekként élnek a házasságban, hanem a családi és a háztartási "üzemmenet" résztvevõiként. Ez vezet egyébként a házasság manapság tapasztalható válságához is. Mivel ezen kapcsolatok érzelmi alapok helyett inkább gazdasági-társadalmi indíttatásúak, amint megszûnik ez az utóbbi kapocs - vagy azért, mert a férj elveszti az anyagi biztonságot jelentõ állását, vagy mert a gyerekek már kirepültek - akkor bizony sokszor kiüresedik maga a kapcsolat. Ez a magyarázata annak, hogy viszonylag magas az idõsebb korban benyújtott válókeresetek aránya.

    A partnerkapcsolatok
    A japán férfi, európai társaival ellentétben, nem akarja lépten-nyomon bizonyítani férfi mivoltát, nem törekszik arra, hogy macsónak lássék. Az öltözködése sem különösebben férfias; a fiatal fiúké inkább nõies, az idõsebb korosztályé pedig merev és konzervatív. A viselkedésük is visszafogott: nincs udvariasság, nincs bókolás, nincs kedveskedés a nõk iránt, de nincs leszólítás, megbámulás, füttyögés sem. A férfi méltóság egyik megnyilvánulásaként látszólag nem vesznek tudomást a nõkrõl. Más dolog, hogy lopva leskelõdnek, vagy hogy a mindig zsúfolt vonatokon és metrókon tapogatnak. Ez a viselkedés egyfajta "nemi vákuum"-ot hoz létre. A nõk ugyanis bárhol a világon attól érzik nõnek magukat, hogy akár szavakkal, akár gesztusokkal tudatják velük azt, hogy azok. A japán nõk szemlátomást szenvednek ettõl a helyzettõl; sokan fogadják kritikátlan örömmel külföldi férfiak közeledését, akik mellett igazán nõnek érezhetik magukat.
    A japán fiatalok "irányított ismerkedés"-e munkahelyi vezetõk, kollegák, család, rokonok vagy barátok jóvoltából a mai napig virágzó gyakorlat, noha ezt beismerni nem sikk. Illik úgy tenni, mintha spontán alakult volna ki a kapcsolat. Az Európában megszokott "udvarlási kultúra" hiányzik a japán partnerkapcsolat-teremtési gyakorlatból. A fiatalok rendszerint azonos nemû társaikkal csapatba verõdve járnak szórakozni: a csoportcentrikus japán kultúra megszólja az önállósodni kívánó párokat. A lánykérés szó helyett a "fiúkérés" lenne a helyén való a mai Japánban. A japán férfiak olyannyira gátlásosak és passzívak, hogy az esetek többségében a nõk veszik kézbe a kezdeményezést az ismerkedéstõl kezdve a kapcsolat szexuális menetének az irányításán át egészen a házassági ajánlat megtételéig. Igaz, hogy a nõknek többnyire sikerül mindezt úgy alakítani, hogy a férfi méltósága ne csorbuljon - ami az önbecsülésének a megõrzésén kívül, a külvilág felé közvetített kedvezõ kép kialakításához is elengedhetetlen.
    A japán fiatalember mindaddig, amíg a szülei háztartásában él (márpedig a tendencia arra vall, hogy egyre késõbbre tolódik ki ez az idõ), addig az anyja kisfia marad. Ha pedig megnõsül, akkor az anya szerepét átveszi a feleség. A házastársi kapcsolatban ezért a nõ partnerszerepe helyett a hangsúly az anyaszerepre helyezõdik át: a feleség mintegy tovább viszi, folytatja az anya szerepét és funkcióit. A japán férjek ennek megfelelõen - európai mércével ítélve - sokszor nem mint partnerek, hanem mint tékozló fiak viselkednek: isznak, kimaradnak, alkalmanként félrelépnek, de otthon elvárják, hogy kiszolgálják õket. A feleség, mint afféle "megbocsátó anya", elnézi ezeket a kilengéseket - cserébe az anyagi és társadalmi biztonságért, amit a házasság nyújt. Legalábbis mindezidáig ez a házasság-modell volt a jellemzõ. Mostanában azonban kezdenek megváltozni a viszonyok - a felnövõ generáció értékrendjében alapvetõ átrendezõdések figyelhetõk meg.
    Elismerve azt, hogy különösen a fiatalabb generáció körében a férfi-nõ kapcsolatok alakulása Japánban is közelebb kerül a nyugati mintákhoz, azért mégis megállapítható, hogy az esetek többségében még mindig a szerepek éles különválása a jellemzõ. A szerepek elkülönülése nemcsak a férfi-nõ relációban érvényes, hanem magukon a nõi szerepeken belül is. Még mindig jól meghúzható a határvonal a családot és a férjet kiszolgáló gondos feleségszerep, a fizetség ellenében szexuális szolgáltatásokat nyújtó örömlány, a szellemi-lelki-intellektuális felüdülést jelentõ hostess-intézmény (akik részben a gésák szerepét vették át, noha mûvészileg a nyomukba sem érnek), és a karrierjének élõ modern nõszerep között. Ezek a szerepek régebben nem keveredtek. Az egyes nõi szerepek és funkciók között átjárás alig-alig fordult elõ.
    Manapság indult el egy folyamat, amely az Európában és Amerikában kialakított "multifunkcionális" nõmodellt igyekszik népszerûsíteni. Azaz: a feleség legyen szexbomba is, háztartási alkalmazott is, anya is, szellemi társ is - és ideális esetben munkavállalásával aktívan járuljon hozzá a családi költségvetéshez is. De Japánban sokan - mindkét nem részérõl - ezt a szerephalmozást összeegyezhetetlennek és kivitelezhetetlennek tartják. A nõk részérõl egy réteg a családi szerep helyett inkább a karriert választja - és nem megy férjhez. Mások ameddig biológiailag csak lehetséges, elodázzák a házasságot és gyerekvállalást. 35-40 éves korukig élik az önálló nõk gondtalan életét - majd még szülõképes korban gyorsan férjhez mennek és szülnek egy (ritkább esetben két) gyereket. Egy újabb csoport férjhez megy ugyan, de gyereket nem szül - hogy a munkáját és a karrierjét megtarthassa. Végül marad a hagyományos családmodellt tovább folytatók egyre ritkuló tábora.
    De vajon a fiatal férfiak alkalmasak-e a családfenntartó szerepre?
    Egy 2005-ös felmérés szerint a japán fiataloknak csupán 16%-a tekinti követendõ mintának szülei életvitelét. Ez kétségtelenül arra utal, hogy a munkájának élõ alkalmazotti életpálya a felnövõ generáció többségének többé nem vonzó perspektíva.
    A fiatalabb férfinemzedék életvitelében és szemléletében különbözõ módokon törekszik a hagyományos férfimodell helyett valamilyen más szerepet kialakítani. Sokan pótcselekvésekbe menekülnek.

    Az otaku szubkultúra
    Ha a 21. század elsõ évtizedének hangulatát kellene jellemezni, akkor elsõnek is A férfi a vonatról címû másfél milliós példányszámot elérõ sikerregény (Densha Otoko, Shinchosha, 2004) és a belõle készült sikerfilm fõhõsének életérzéseire érdemes hivatkozni. Egy internetes szájt chatszobájának az odavetett feljegyzéseibõl összeálló történet egy otaku életvitelét mutatja be. Az otaku jelenség újkeletû, noha a szó maga régóta létezik. Eredetileg az o-taku (szó szerint: "tisztelt Ön") valami olyasmit jelent mint "kiskegyed" vagy "kedves uram", illetve a kontextus függvényében az "Ön otthona". Alapos jelentés-átalakulás következtében azonban a mai szóhasználatban egyfajta megrögzött "mániákus"-t, "megszállott"-at jelent. Az otaku életvitel és az otaku kultúra olyan sebességgel és intenzitással borította el az országot, amely csakis Japánban figyelhetõ meg a divatõrültek terén.
    Az otaku szubkultúra tagjai a manga és anime megszállott rajongói, akik idejük, energiáik és pénzük nagy részét az elektronikus piac termékeire, a manga és anime világának figuráira és úgynevezett "cuki" tárgyak - csilingelõ mütyürök, ketyerék, bizgentyûk és fétistárgyak - beszerzésére és gyûjtésére költik. Beszerzési portyáikhoz a legkiválóbb terepet a turisták körében is jól ismert elektronikus negyedek kínálják, amelyek közül a trenddiktátor tokiói Akihabara városrész kitûnik invenciózusságával. Az otaku szubkultúra igényeinek a kiszolgálására gyorsan kiépült egy sajátos szolgáltatóipar: az otaku-k ízlésvilágához illeszkedõ sajátos fodrászszalonok vagy kávéházak, ahol a betérõ vendégeket habos fõkötõkbe és fehér fodros kötényekbe öltözött "szobalányok" fogadják és egy "háziúrnak" dukáló reverenciával szolgálják ki. Mindeközben a magába forduló otaku szenvtelen arckifejezéssel, gyakran némán tûri ezt a kényeztetést. A mindennapi élettõl és a való világtól elszakadva, ebben a virtuális fantáziavilágban élik életüket: értékrendjük és kommunikációjuk teljességgel elszakad a valóságtól. A nõi nem iránti érdeklõdésüket sokszor fotószeánszokon élik ki: borsos belépti díj ellenében napi 4-5 szeánszon is kedvükre kattogtathatják legújabb digitális fényképezõgépeiket hiányos öltözetû vagy éppen "fantáziakosztümökben" pózoló lányok elõtt. Az élõ emberi kapcsolatok ápolása helyett ebbe a virtuális világba temetkeznek. Ez a magába forduló és a fantáziák világába menekülõ életforma már-már járványszerû méreteket ölt. Ezek a fiatal férfiak nemcsak a társadalmi valóságtól, a munka világától, hanem többnyire a családjuktól is elszakadnak. Emberi kommunikáció híján családalapításra és családteremtésre már eleve nem gondolnak. Visszatérve a korábban említett nagysikerû regényhez és filmhez, annak a fõhõsével végül is egy szerencsés kimenetelû véletlen folytán egy fiatal nõnek sikerül szót értenie - ami maga a kommunikáció diadala.

    A puhány divat
    A japán társadalom mindig is toleráns volt nemi hovatartozás és nemi szokások iránt. Ma sincs ez másképpen. Ami viszont mégis más manapság, az a férfiak elnõiesedési divatja. Ez öltözködésben, életviteli szokásokban, beszédmodorban és viselkedésben egyaránt tettenérhetõ.
    A média szerepe ebben a folyamatban kifejezetten támogató. Egyrészt szinte valamennyi show-mûsor szereplõgárdájában elengedhetetlen tényezõként megjelennek a nemi hovatartozás szempontjából meghatározhatatlan státuszú sztárok. Ezzel a média részint egyfajta nézõi igényt elégít ki: ha mással nem, hát akkor ezzel nyújtsanak valami újat, valami frisset. A média ugyanakkor bizonyos fokig divatot is diktál: hiszen ezek a médiaszereplõk öltözködésükkel és viselkedésükkel hatékonyan befolyásolják a nézõket. Vagyis a média áldásos tevékenysége révén a folyamat öngerjesztõ. A japán Adóhivatal által közzétett 2004-es adatok szerint az egyéni adófizetõk top-listáján sok ilyen médiasztár szerepel. Közülük is az egyik legnépszerûbb Karijazaki Sogo, akinek a jövedelme a kimutatás szerint tízszeresen haladta meg a Toyota-gyár vezérkarának tagjaiét. A 46 éves Karijazaki szalaggal hátrafogott sárgás hajzuhatagával és extravagáns ruhakölteményeivel bûvöli el közönségét: mint az egyik legünnepeltebb ikebana- és virágrendezõ afféle japán Martha Stewartként lakberendezési tanácsokat is ad. Azzal az apró különbséggel, hogy õ férfi.
    Érzékelhetõen megváltozott az utca divatja is. Különösen a fiatalabb korosztályokban az egyébként magát férfinak valló ifjak egy része is a más kultúrákban kifejezetten nõiesnek tartott öltözködési mintákat követ: nem ritka a hajában díszeket viselõ, nõi sapkában-kalapban járkáló, vagy nõi pulóverben feszítõ fiú látványa. Az egyetemeken a fiúhallgatók körében egyre többen viselnek ékszereket, némelyek festik a körmüket. Éltesebb férfiak se restellnek idõnként nõi táskákkal közlekedni, tekintélyes öltönyös urak zsebébõl gyakran kerül elõ rózsaszínû malackával, Hello Kitty-figurával vagy csengettyûs bóbitával felpántlikázott mobiltelefon. Tokió Sindzsuku negyedében a jónevû Iszetan áruházlánc egyik tízemeletes új épülete (Isetan Men's) kifejezetten a férfiak effajta új "szoft" igényeinek a kiszolgálására szakosodva a klasszikusan elegánstól kezdve a legkülönfélébb "új", azaz enyhén nõiesített tárgyakat és darabokat is kínál. És az üzlet prosperál.
    A fiatal és középkorú japán férfiak költik a világon a legtöbb pénzt a különféle kopaszodás-gátló és megelõzõ szerekre, amelyekbõl a kínálat minden képzeletet felülmúl. A kozmetikai ipar - amelybõl a világon a legnagyobb szegmens Japánra esik - ugyancsak érdekes módon alakul. Az egyre nagyobb hányadot jelentõ "petkozmetika" (azaz kutya, macska és egyéb háziállatok kozmetikáját kiszolgáló szegmens) felfutása mellett a férfikozmetika terén is hatalmas a kereslet-növekedés. Az utóbbi hét év alatt négyszeresére, vagyis évente 400 milliárd jen-re (JT 2005. 09. 30. 3.) emelkedett a férfikozmetikai szolgáltatások bevétele, amihez a különbözõ fogyasztó-, masszázs-, wellness-programok, arc-, kéz-, körömápolás stb. tartoznak. A férfiak egyre nagyobb hányada veszi igénybe a kozmetikai kezeléseket és a férfikozmetikumok kínálata a szupermarketek polcain szemmel láthatóan is megnövekedett.
    Mindezt látva hatalmas a kontraszt a szamuráj-filmekbõl megismert zord tekintetû, fizikai erejével és határozott fellépésével a férfiasságot sugalló, egykori férfiideállal szemben. A változásokat elemzõ, tárgyaló, magyarázó, mentegetõ és elítélõ vélemények rendszerint oda lyukadnak ki, hogy a japán nõk igénylik ezt a "szoft" férfitípust. Vajon tényleg így van-e?

    Új tendenciák
    Az értékrendben bekövetkezõ változásokban a generációs választóvonalak majdhogynem élesen meghúzhatók. Nem a társadalom egészében, hanem a társadalom egy rétegében - a fiatalok között - indult el a változás. Ez azt eredményezte, hogy ugyanazon a családon belül gyökeresen ellentétes viselkedési minták figyelhetõk meg: például a cégért önmagát és családja érdekeit gondolkodás nélkül feláldozó szorgos apa, és sem tanulni, sem dolgozni nem akaró fia. A családért otthonában szorgoskodó anya, és a minden keresetét önmagára költõ, gondtalanul élõ lánya.
    Új jelenség a NEET generáció megjelenése (No Education, Employment or Training), akiknek a száma az Egészségügyi, Munkaügyi és Szociális Minisztérium felmérése szerint 2003-ban (Yomiuri Shinbun, 2005. 01. 10. 3) elérte az 520 ezer fõt. Maga a jelenség ugyan nem példátlan a világ más országaiban sem, de ami Japánban végbemegy, az már-már járványos méreteket ölt. Noha ezek a fiatalok - többségükben fiatal férfiak - a hagyományos értékrend és életmodell elleni tiltakozásként választják ezt a fajta "lebegést" a tisztes megélhetést ígérõ munka helyett, a jelenség nem csekély aggodalomra ad okot a társadalom jövõjét illetõen.
    A tartós (az 1990-es évek elejétõl 2003-ig terjedõ) gazdasági recesszióból való kilábalás elhúzódásának egyik oka annak a társadalmi értékválságnak is tulajdonítható, amit szociálpszichológusok vizsgálatai is megerõsítenek. Tény ugyanakkor az is, hogy a hosszan elhúzódó gazdasági recesszió következményei - a munkanélküliség növekedése (2003-ra meghaladta az 5,5%-ot, habár a helyzet 2004-re ismét javult és jelenleg 4,2% körül alakul), a szerkezeti átalakításból (riszutora) adódó létbizonytalanság veszélyének növekedése (cégek, gyárak felszámolása, munkahelyi elbocsátások, rövidített munkaidõ, ami értelemszerûen jövedelemkiesést is jelent, stb.) - visszahatnak a hagyományos értékek megrendíthetetlenségébe vetett bizalomra, és értékválságot idéznek elõ. Az emberek ugyanakkor az értékválság miatt bizonytalanná váltak, a hagyományos életmodellekbe vetett hitük és bizalmuk megingott, ami menthetetlenül a társadalmi- és munkamorál lazulásával jár. Megrendült a hagyományos családmodellbe vetett bizalom is.
    A gazdaság és az életmód változásaira minden társadalom érzékenyen reagál. Jóllehet Japánban mindig egy belülrõl egységes nép állt szemben a külsõ hatásokkal és változásokkal, úgy tûnik, a japán társadalom most jelentõs korszakváltás szakaszába lépett. Ennek egyes elemei változó mértékben érintik a társadalmi viselkedést, a társadalmi érintkezést és a társadalmi közhangulatot. Mindez valahol visszahat a társadalmi követelményekre, és az egyéneknek a társadalmi élet egészét érintõ döntéseire, viselkedésére is - beleértve a nemi szerepek átrendezõdését, a gyermekvállalási kedvet, a családmodell alakulását.
    A globalizáció révén és a technológiai fejlõdésnek köszönhetõen az új generáció egy olyan világgal és életstílussal kerül nap-nap után kapcsolatba, amely más értékekkel rendelkezik, mint a megszokott, hagyományos japán rend. A társadalmi szerkezet és az intézmények rendszere ugyanakkor nagyrészt még a régi, hagyományos minták és keretek szerint mûködik - ez pedig jelentékeny feszültséget kelt. A fiatalabb korosztály értékrendjében részben "elnyugatiasodik", részben az útkeresés fázisában van. A feszültségre a társadalom egy része (ezen belül is a legérzékenyebb fiatal korosztály) devianciával, illetve apátiával reagál. A magasabb életszínvonal, majd az azt követõ gazdasági visszaesésbõl eredõ létbizonytalanság megtapasztalása új társadalmi értékrend és mûködési rend kialakulásának igényét veti föl. Ehhez a kihíváshoz nõi társaiknál szemmel láthatóan nehezebben tudnak alkalmazkodni a japán férfiak.

DOKUMENTUM

A Tûzraktár - Tûzraktér Független Kulturális Központ

    Egy hely, amely összegyûjti a város rezgéshullámait.
    Egy helyzet, amelyben a különbözõ mûvészeti és civil törekvések reakcióba lépnek egymással.
    Egy folyamat, amelynek során a megtermékenyült ötletek visszasugároznak a város felé.

    A város kreatív atmoszférája, alkotó kulturális közege többé nem tartható fenn a 20. században alkalmazott módszerekkel. A modern mûvészeti múzeum exkluzív terei, a kultúrpalota szimbolikus üzenetei nem szólnak a mindennapi kultúrafogyasztóhoz, nem nyújtanak értelmezési lehetõségeket a világot és az ént illetõen. A hagyományos mûvelõdési házak pedig anakronisztikus kínálatukkal végképp kiszorulnak a jelen idõbõl, látogatóikkal egyetemben.
    Ezek az intézmények elszigetelt zárványokként helyezkednek el a városi térben, nem reagálnak annak rezdüléseire, nem hallják meg annak hangjait, nem reflektálnak változásaira. Nem nyújtanak lehetõséget a kortárs kultúra és a saját élet közötti összefüggések felfedezésére. Éppen ezért nem válnak, nem válhatnak a város, a kerület, a környék komoly identitásképzõ tényezõivé.
    A 20. század végének meghatározó jelensége a múzeumok megsokszorozódása. A városok kulturális kompetenciájuk bizonyítására törekszenek regionális és nemzetközi téren egyaránt
    Pusztán kulturális presztízs beruházások révén, nagyléptékû múzeumépítések segítségével nem kel új életre egy város, nem születik meg egy hely kreatív ipara, nem alakul ki olyan innovatív kulturális légkör, amely több szinten érezteti pozitív hatását a társadalmi közegben is. Ha a fejlett országok egyes városaiban ma mégis létezik ilyen közeg, az elsõsorban a független kulturális központoknak köszönhetõ.
    Számos példát ismerünk, amikor ma egy volt gyár, raktárépület, kikötõ, az ipari társadalom termelésének mûhelyei a kulturális és mûvészi innováció mûhelyeivé válnak.
    A Tûzraktár ilyen kezdeményezés, a világszerte létezõ független mûvészeti központok eredményeinek ismeretében, azok nagyfokú szakmai támogatásával jött létre.
    Kollektívájában számos mûvészeti ág és kreatív iparág képviselteti magát, ezek együttmûködése során sajátosan új, köztes mûvészeti formák jönnek létre, melyek a kortárs mûvészet és társadalom közötti lehetséges kapcsolódási pontokat keresik. A Tûzraktár mûvészeti ágainak résztvevõi táncmûvészek, színházi csoportok, zenészek, képzõmûvészek, építészek, designerek stb. Tevékenységének hatása érvényesül a városi mûvészeti és kulturális közegben, fogadtatása a város és a tulajdonos részérõl egyaránt pozitív. (A tulajdonos, Rudas László a központ létfontosságú támogatója, hiszen az épületet a mûvészek rendelkezésére bocsátja. Az õ nevéhez fûzõdik az Istenhegyi Klinika mûködtetése is).
    A budapesti mûvészek eddig nem létezett alkotó- és kiállítóhelyekre tesznek szert, ezeknek koncentráltsága és összetettsége új lehetõségeket biztosít számukra. A látogatók valódi használóivá válnak a helynek, ahol tájékozódhatnak, új képességeket sajátíthatnak el, miközben nemcsak szemlélõi, de értõi és résztvevõi is lesznek a kortárs mûvészetnek. A Tûzraktár közösségi jellege elõsegíti és új tartalommal tölti meg a találkozást, az információcserét és a játékot. A projekt társadalmi dimenzióját közösségi jellege határozza meg. Kisugárzása gazdagítja a környéket, a kerületet és a várost, még betöltetlen feladatokat vállal magára az oktatásban, a városról való gondolkodásban és a mûvészet közvetítésében.
    A Tûzraktár csaknem másfél éves elõmunkálatok után 2005. június 23-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség számára a Tûzoltó utca 54-56. szám alatt. Szervezõi összmûvészeti központot hoztak létre, mely mintegy 10 000 négyzetméteren adott teret pályakezdõ, alternatív, valamint hivatásos mûvészeknek az alkotásra és megmutatkozásra.
    A próbahelyeket és alkotómûhelyeket a Tûzraktár-csoport szervezõi az alkotókkal együtt alakították ki, így a terek szabadon változhatnak, az adott alkotófolyamat igényeinek megfelelõen.
    Az alternatív és a hivatásos mûvészek közti átjárás megteremtése az alkotás sokféleségének, az útkeresések kipróbálásának biztosítéka. A Tûzraktár nem különböztet meg mûvészeket alkotói mivoltukban - olyan kezdeményezéseket is támogatott kezdettõl fogva, melyek valamilyen okból nem találtak befogadóhelyet.
    A mai napig lehetõséget teremtünk diákszínjátszók szereplésére, fesztiválok lebonyolítására, nemzetközi illetve, összmûvészeti produkciók megvalósítására. A központ a szakma és közönség találkozásának céljából, illetve a szakma fejlõdésének és megújulásának érdekében szervez mûvészeti vitaesteket és elõadásokat.
    A júniustól októberig tartó idõszakban 6 kiállítás 180 alkotóval, 64 színházi elõadás, 10 táncelõadás, 147 koncert, 2 cirkuszi elõadás, 13 performance, 5 irodalmi est, 7 elméleti elõadás, 8 fesztivál, 5 divatbemutató valósult meg. A szabadtéren létrejött romkocsma szintén fiatalok tömegét vonzotta, itt mutatták be állandó elõadásaikat a tûzzsonglõrök.
    Számos külföldi - kubai, mexikói, német, belga, norvég, osztrák, venezuelai - mûvész, illetve társulat érkezett a Tûzraktárba. Nemzetközi fesztiválokat is szerveztünk, mint például a Movimiento (filmfesztivál), OASE (kiállítás és zenei fesztivál), Észt Fesztivál (összmûvészeti jelleggel). A Krétakör Színházi Társulat nálunk ünnepelte tízéves évfordulóját, a Tûzraktárt egész napra betöltõ összmûvészeti programokkal. A Tilos Rádió úgyszintén nálunk ünnepelte a születésnapját, zenei mûsorokkal. A Képzõ- és Iparmûvészeti Egyetem végzõs hallgatóinak sokak által nagyra értékelt kiállítására is itt került sor. Zenei téren szinte minden jelentõs stílus jelent volt, a jazz, a blues, a rock, a világzene, a népzene, a komolyzene, illetve számos alternatív zenekar. Külön örömünkre szolgált, hogy vidéki zenekaroknak is sikerült fellépési lehetõséget biztosítanunk. A színházi és tánc elõadások mellett ezekhez kapcsolódó mûvészeti kurzus is létre jött.
    A Tûzraktár szervezõi mindezt társadalmi munkában valósították meg.
    Rendeztünk ajándékkönyv-osztást, autómentes-napot, társadalomelméleti és építészeti konferenciát. A Tûzraktár számos filmforgatás helyszínévé vált.
    Mivel a helyszín egy ma is romos állapotban levõ, volt orvosi mûszergyár épülete, a Tûzraktár télen nem üzemel, hiszen ebben az idõszakban a társadalmi munkában dolgozó szervezõk és mûvészek minden erõfeszítése is kevés lenne az épület üzembe helyezéséhez.
    Így 2006 januárjától három hónapra a Tûzraktár megújulva Tûzraktér néven a Merlin Színházba költözött be, ahol leginkább színházi csapatoknak tudott segítséget nyújtani, fellépési lehetõséget teremteni. A Tûzraktér színházi részlege mostanra elfogadott Befogadó Színházzá alakult, több befogadó hellyel is együttmûködve próbálja segíteni a tánc és színház területén mûködõ alkotókat. Külön öröm számunkra, hogy idén a bábosok is megjelentek.
    A mûvészet rejtelmeinek megmutatása érdekében továbbra is mûködik nyitott képzõmûvészeti mûhely, nyílt próbákat is tartunk.
    A Tûzraktér 2006. április 7-én nyitotta meg újra kapuit az eredeti helyszínen, így a mûvészek ismét beköltözhettek, a programok megkezdõdtek. A szervezõknek minden elõzetes terv ellenére az anyagiakat illetõen ismét váratlan nehézségekkel kellett szembe nézniük, melyek azonban a munkát nem állíthatták meg.
    Idén a Tûzraktér különös hangsúlyt vetett a szociális problémákra, többek között Az utca embere címmel a hajléktalanok helyzetét bemutató állandó filmklubnak adott helyszínt, illetve egyre gyakoribbá váltak a roma estek, a roma mûvészet sokszínûségének hiteles elõadásaival.
    Továbbra is fontos feladat, hogy beépüljünk a nemzetközi kulturális hálóba. Sok külföldi mûvésznek van lehetõsége arra, hogy nyári utazgatása során betérjen hozzánk, elõadást rögtönözzön, esetleg be is költözzék egy-egy mûhelybe. Ezt sajnos, a hazánkban élõ mûvészek sokkal nehezebben tehetik meg. Reményeink szerint a nemzetközi kapcsolatok idõvel az itteni mûvészek számára is segítséggé válhatnak. A civil szervezetek is állandó helyet kapnak, elõadásaik szerves részei a központ életének, hiszen a mûvészeti lét kérdései összefüggnek a társadalmi helyzet alakulásával.
    Bár a helyszín a házfoglalásokkal megszerzett helyszínekre emlékeztet, valójában a központ létrehozása hivatalos módon valósult meg, sok tárgyalással és állandó küzdelemmel, ugyanis a sok országban elfogadott szabad térfoglalás a mûvészek számára hazánkban nem megengedett.
    Az állandó programok, amellett, hogy izgalmasak a nagyközönség és szükségesek a mûvészek számára, valójában a teljes projekt életben maradását is szolgálják. Akármilyen fontos például az alkotási folyamat - mely nélkül a mû sohasem jöhetne létre - ha a Tûzraktér csupán alkotóhely volna, támogatottság nélkül csekély esélyei lennének. Ahhoz, hogy a Tûzraktér továbbra is a köztudat eleven része maradjon, támogatást élvezhessen, a nem feltûnõt és feltûnõt ötvöznie kell, az apró különlegességeket és kiemelt látványosságokat egyaránt fel kell mutatnia. A kevés nézõt vonzó, mégis magas mûvészi értéket hordozó darabok mellett a populárisnak is jelen kell lennie. Ezáltal a mûvészeti kép is színesedik, a hazai viszonyok hitelesebb tükrévé válik.(A kommersz elkerülése, kivédése viszont sokszor nem kis küzdelmet igénylõ feladat.)
    Mivel a szervezõ csoport tagjainak nagy része maga is mûvész, leginkább annak örülünk, amikor a központba érkezõ mûvészek kreatív, alkotó módon viszonyulnak magához a helyhez is, nem pedig egyszerûen elvárják, hogy mindent megteremtsenek számukra. Sokan a megszokott körülményeket keresik, és ha el is jutnak hozzánk, a speciálisból hagyományost próbálnak újra létrehozni. Mindez természetes, a szellemiség újító jellege mindenkit máshogy érint.
    Fontos, hogy a helyszín szórakozóhelyét ne csak romkocsmának tekintsük, s hogy ezt a látogatók körében is elérjük. Ezen a helyen a fogyasztásra kialakított térnek egyben mûvészeti térré kell válnia. Ez a mindennapokban nem mindig érhetõ el, mégis arra törekszünk, hogy az alkotások egy részét kihelyezzük a szabadtéri vendéglátó részbe. A mûvészet a helyszín kiállítótermeihez, színházi tereihez, koncertterméhez képest a vendéglátó térségében nincs védett helyen, a mûvész és mûve kiszolgáltatottabbá válhat, de szélesebb réteget is megérinthet.
    A Tûzraktérben ritkán mondjuk azt bármire, hogy képtelenség, miközben csak reménykedhetünk, hogy megszállottságunk kötéltánca az egyik kitört ablaktól nem csak egy másik kitört ablakig vezet

    A Tûzraktér csoport tagjai:
    Balla Zoltán (képzõmûvészeti szervezõ), Binges Viki (sajtó, Pr, film szervezõ), Miklusicsák Alíz (színház szervezõ), Ridovics András (design), Dr. Ruff Bálint (jogi ügyek), Simor Ágnes (programszervezõ, mûvészeti felelõs), Zagyva László (web, arculat), Tanyi László (mûszaki vezetõ), Vincze Márton (szállítás, általános feladatok)

    www.tuzrakter.hu
 
 

Csillagos ég

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Eredményeikben eggyé lettek

(Csonka János, 1852-1937 és Bánki Donát, 1859-1922)

A szegedi születésû Csonka János a fizikai munka tapasztalatait apja helyi kovácsmûhelyében ismerte meg. Késõbb, a kor szokása szerint, "valcolni" indult, azaz ismereteit külföldön, Bécs, Párizs, Zürich és London nagy gyáraiban gyarapította. Hazatérve az Alföld-Fiumei Vasút szegedi fõmûhelyében kapott állást, majd Pilch Ágoston egyetemi professzor ajánlására a budapesti mûegyetem tanmûhelyének vezetõjévé nevezték ki, s e tisztét 1925-ig, nyugdíjba vonulásáig megtartotta.
    Csonka elsõ nagy, feltûnést keltõ találmánya az egyetemi tanmûhelyben született meg. Kevesellte ugyanis, hogy a bevett Schmiedt-féle vízoszlop révén biztosítsák a mûhely energiaellátását, és tervet adott be, engedélyt kért egy gázszelepes motor elkészítésére. Nem sokkal késõbb a motor világító gázzal és petróleummal egyaránt mûködött (1884).
    A magyar mûszaki fejlõdés nagy korszaka, és nagy alakjainak idõszaka ez. A bánki (Nógrád vármegye) születésû Bánki Donát - aki a mûegyetem elvégzése után az egyetem mûszaki mechanikai tanszékén tanársegéd s egyúttal a Ganz és Társa cég szerkesztõmérnöke - a 80-as években ismerkedik meg Csonkával. Együttmûködésük példaszerû. Az állóhengeres motorok átszerkesztésének problémájával foglalkoznak a kõbányai gyárban, majd a mûegyetem új mûhelyében. Bár a szerkezet tökéletesítése egyre sikeresebb, egyelõre sehogy sem tudják megoldani a fõ gondot: a petróleum párolgása nem egyenletes, a motor robbanásveszélyes. Csodába illõ véletlen adja az ötletet. Rácsodálkoznak egy virágait permetezõ fiatal lányra. Így leltek rá a korszakos megoldásra, a hajtóanyag porlasztásának ötletére.
    1893-ban, a világon elsõként, szabadalmaztatták a benzinporlasztót (karburátor), és jóformán másnap már el is készítették a világ elsõ karburátorát. Felbecsülhetetlenül nagy tett volt ez a korszerû motor- és gépjármûgyártás megindításában. Még ugyanabban az évben elkészítették az elsõ magyar motorkerékpárt és motorcsónakot, továbbá a kõbányai mûhelyben elkezdték a gázkalapács-gyártást. Csonka gyártotta le a posta részére az elsõ motortriciklit és benzinmotoros teherautót is (1904) - ez utóbbi több mint negyedszázadon át szolgált. (Kis mûhelyébõl fejlõdött ki a késõbbi Csonka-gépgyár, majd a felszabadulás után a Kismotor- és Gépgyár.
    Csonka és Bánki együttmûködése más területekre is kiterjedt. Legjelentõsebb eredményük a kettõs vízáthaladású turbina kifejlesztése volt (1917) - kiszorítva a nehézkes vízikereket -, amely merõben új utat nyitott a törpe vízierõmûvek építésében. 1918-ban pedig nagyszabású tervet dolgoztak ki az al-dunai vaskapu vízierejének hasznosítására. Erõmûvük 365 000 lóerõt szolgáltatott volna, alig kevesebbet, mint az észak-amerikai Niagara-erõmû. De egymást inspiráló, megtermékenyítõ munkásságuk kiterjedt az elsõkerék-meghajtású gépkocsira és a repülõgép stabilizációjára is.
    Valóban elmondhatjuk, hogy õk ketten, a magyar technikatörténet halhatatlanul nagy alakjai, eredményeikben eggyé lettek.
 
 

Vitorláscsónakok a tengeren Saintes-Maries-nál
 
 
 

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

"Magyarország fényes jövõ"

Ülök a sötét szobában a számítógép képernyõje elõtt, és olvasgatok ezt meg azt. Odakinn, mintha csak délibáb lenne, forró fénnyé változott a világ, a redõnyöket leeresztettem, s csak az Interneten át tartok kapcsolatokat a valósággal. A startlap azt írja, "Játssz Ramaval értékes ajándékokért!", s mellette a margarinkocka képe. El nem tudom képzelni, hogyan lehet margarinnal nyereményjátékokat játszani. Valami bíztató olvasnivaló kellene, beütöm a Google keresõprogramjába azt, hogy "Magyarország fényes jövõ". Egy belga közgazdász, André Mommen tanulmányát dobja elém, abban áll, hogy "Egy új keletû (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövõ elé néz." A szerzõrõl tudom, hogy írt egy könyvet Varga Jenõrõl, de hogy mi áll benne, az ördög tudja, csak flamand nyelven olvasható.
    Ebben a tanulmányában a rendszerváltást követõ magyar gazdaságpolitikát elemzi, s azt állítja, lehetnek nekünk akármilyen illúzióink, az azóta eltelt negyedszázad a liberális globalizáció "sikertörténete". Marakodjanak egymással bármilyen modorban politikusaink, "a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja", "a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják". Belgium messze van ugyan, de emlékszem, hogy barátom, Wiener György, aki igencsak járatos a hazai politika élet lengõajtós folyosóin, lényegében ugyanezt írta a Mozgó Világban közölt A játékszabályokat nem Magyarországon határozzák meg címû cikkében, mondván, hogy "valutaalapi, világbanki és más felszólítások, elvárások, dokumentumgyûjtemények hatására" a magyar kormányok az elmúlt negyedszázadban nem tettek egyebet, mint "»direktívákat« valósítottak meg, hajtottak végre".
    Mommen sorra is veszi a nemrég még oly heves választási küzdelmeket vívó magyar pártokat, mondván, hogy szocialista kormányaink, "miként a blairisták Nagy-Britanniában", "a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal", s ez azt jelentette, hogy uralmuk idején mindig "neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba". Ami azért oly érdekes, hiszen másik, a politikában nálam jóval járatosabb barátom, Krausz Tamás a liberális pártról már 1992-ben megállapította, hogy megbukott, "a társadalom perifériájára szorították", "szétszóródnak, a társadalmi bázisuk elolvadt", ahogyan egyébként "Kelet-Európában mindenütt" kezdett "perifériára szorulni a polgári liberális irányzat". Annyit pedig még én is tudok, hogy a legutóbbi választáskor hajszál híján múlt, át tudnak-e csúszni a parlamenti küszöbön.
    Az igazán érdekes azonban az, hogy Mommen azt írja, e tekintetben nem festett másképp "a »hazafias« jobboldal" arculata sem, mert "a nemzetközi tõke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette". Vonatkozott ez már az Antall-kormányra is, amely a liberális tõke utasításait követve "monetáris indíttatású" politikájával a "kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki", és ugyanez állt Orbán Viktor programjára, amely Mommen szerint "a neoliberális stratégiát csak »hazafias« retorikával tudta befolyásolni, de "hazafias" kampánya csak "belsõ használatra" szólt, hiszen neki sem volt "teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában".
    Ami Antall Józsefet illeti, az õ hajmeresztõ történetérõl még én is értesültem Rabár Ferenc 1995 júliusában, a Magyar Nemzetben közölt cikkébõl. 1990 februárjában, tehát jóval a választások elõtt, amikor ebben az országban Antall még csak egy ismeretlen múzeumigazgatócska volt, személyes barátai, valamint az SZDSZ-t képviselõ Tardos Márton kíséretében Londonba utazott a hitelezõ bankházak vezetõinek meghívására. Az ott lefolytatott, két napos, magánjellegûnek mondott tárgyalásokon Antall - aki a legcsekélyebb közgazdasági tájékozottsággal sem rendelkezett - minden alkotmányos felhatalmazás nélkül olyan titkos megállapodásokat kötött, amelyek máig meghatározzák sorsunkat: Magyarország még fel sem veti, hogy a nyugati uzsorakölcsönöket nem, vagy könnyebb feltételekkel fizeti, és a nemzeti termelõtõkét úgy adja magánkézbe, hogy annak minél nagyobb hányadát a külföldi nagytõke szerezhesse meg.
    Összegezésében Mommen úgy látja, hogy nálunk a "különbözõ koalíciós kormányok" egyaránt "neoliberális piaci reformpolitikát" folytattak, és "a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve" "összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenõrzése alá került". Ilyesformán pedig "a beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek".
    Itt most már csak az a kérdés, hogyha nálunk valamennyi kormány ugyanazt a politikát folytatta, akkor miért titulálja Mommen az egyiket baloldalinak, a másikat meg jobboldalinak? Baloldal - új kihívások elõtt címû kötetének elemzéseiben Szalai Erzsébet azt fejti ki, hogy a magyar politikai életben egyetlen baloldali párt sincsen, mert "a baloldal szerepkörét betöltõ" szocialista és liberális párt egyaránt jobboldali. Mi több, mutat rá Szalai, velük szemben a baloldali társadalompolitikai programokat sokkal inkább azok a pártok - 1990-ben az MDF, majd 1998-ban még erõteljesebben a FIDESZ - fogalmazták meg, amelyekrõl azt mondják, hogy jobboldaliak. E helyzetképbõl Szalai Erzsébet azt a következtetést vonja le, hogy különbséget kell tennünk a "politikai baloldal" és a "szellemi baloldal" között, minthogy az elõbbi nem baloldal, az utóbbi viszont vállalja a baloldaliságra jellemzõ társadalomkritikai feladatokat. Ehhez az kell, mondja a szerzõ, hogy a szellemi baloldal legyen "többpártonkívüli", tartsa magát távol "a politikától" õrizze meg teljes függetlenségét minden politikai csoportosulástól.
    Amint ez ismeretes, vagy legalább is ismeretesnek kellene lennie, azt az ideológiát, amit mi liberálisnak vagy neoliberálisnak nevezünk, az Egyesült Államokban konzervatívnak vagy neokonzervatívnak mondják, s a liberalizmus ott a viszonylag haladóbb, szociálisabb érzelmû politikai mozgalom megjelölése. Igen ám, de az amerikai James Midgley arra hívja fel a figyelmet, hogy a dolog még ennél is bonyolultabb: mert az, ami nálunk liberalizmus-neoliberalizmus, az náluk nem egyszerûen konzervativizmus, hanem egy "radikális jobboldaliság". A hagyományos jobboldali konzervativizmust ugyanis a fennálló rend védelme jellemzi, s ennek pártjai a II. világháború után a jóléti kapitalizmus oldalán álltak, "jóváhagyták az állami beavatkozást és elfogadták, hogy közintézmények irányítsák a gazdaságot, szabályozzák a kereskedelmi és gazdasági tevékenységeket, szubvencionálják a jövedelmeket, széles körben nyújtsanak humán szolgáltatásokat, tetemes társadalombiztosítási alapok fölött rendelkezzenek, sõt nagy ipari vállalatokat birtokoljanak és mûködtessenek. Az életszínvonal állandó növekedése és a jólét mindent átjáró érzete éles ellentétben állt a csupán egy nemzedékkel korábbi korszak társadalmi viszonyaival".
    Ezzel szemben ez a mostani radikális jobboldal "a gazdasági individualizmus, a kulturális tradicionalizmus és az autoritárius populizmus" nevében a jóléti állam fennálló rendjének megdöntésére szervezõdött, s mint ilyen, nemcsak elkülönül a hagyományos konzervativizmustól, hanem támadja azt, és Midgley szerint azokra a "diktatúrákra emlékeztet, amelyek alig egy nemzedékkel korábban hatékonyan kapcsolták össze a populista nézeteket a fasizmus ügyével". Hozzátenném, hogy a hagyományos amerikai konzervativizmus sem adós e radikális jobboldalnak a maga replikáival. Kevin Phillips világhírû könyveket írt a mögötte álló "arrogáns tõkérõl", a pénzarisztokrácia dinasztiáiról. Persze, nálunk e néven csak egy focicsatár ismeretes, de az olymértékben, hogy még azt sem hallgatják el elõlünk, mit szól azokhoz a hírekhez, miszerint átigazol a Sunderland csapatából.
    Jut eszembe, Soros György is azt írta A globális kapitalizmus válsága: veszélyben a nyílt társadalom címû munkájában e radikális jobboldali liberalizmusról - vagy ahogyan õ nevezi, a "piaci fundamentalizmusról" -, hogy "olyan veszélyt jelent a nyílt társadalomra, ami manapság - és ez könyvem lényege - ártalmasabb, mint bármiféle totalitárius ideológia".
    Hát - az biztos, hogy pokoli kánikula van.
 
 
 

A tarasconi országút
 
 
 

Gauchet kisasszony a zongoránál
 
 

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Válogatás öt évtized novellatermésébõl

Tabák András: A helvéciai próba

Tabák András szívesen rendezi novelláit kötetekbe az idõrendi vagy a tematikai elvektõl eltérõ szempontok szerint. A Jeles kalendárium felettébb tanulságos prózákból és versezetekbõl… címû könyv 12 elbeszélést és ugyanennyi verset tartalmaz a tizenkét csillagképnek megfelelõ beosztásban. A Vén ló - hószakadásban alcíme "Hét elbeszélés gyermekeimrõl kölyökkutya korukból", a hetes szám ott is fontos volt a szerkesztés szempontjából, ugyanúgy, mint Az ezüst vitézségi gyerekkort idézõ novelláinál. Ezek a novellák egy-egy ciklust alkotnak a válogatásban, csupán a "Vén ló - hószakadásban" helyett "Mukivonat" a ciklus címe.
    Egyáltalán nem meglepõ tehát, hogy a kevés híján öt évtizedes novellaírói munkásságának bemutatására megjelent kötet szerkesztésében szintén szerepet kapott a hetes szám: hét ciklusból áll, mindegyik ciklus hét novellát tartalmaz. Ez a negyvenkilenc írás mutatja be Tabák novellisztikáját. Minden ciklus elõtt egy vers olvasható, amely érzelmileg és gondolatilag ráhangolja az olvasót a következõ novellákra.
    Azért foglalkozom ennyit a válogatás szempontjaival, mert az ilyen "betakarító" jellegû kötetek szerkesztésében jelentkezik egy dilemma, amit a fülszöveg tanúsága szerint Tabák András sem került, vagyis hogy szigorúan csak az életmû csúcsait mutassa-e be a könyv, vagy a teljes írói tematikát, horizontot vázolja föl, vállalva annak a kockázatát, hogy a teljesség kényszere miatt esetleg egyenetlenebb lesz. Tabák azzal is megnehezítette a dolgát, hogy minden ciklusba csak hét novellát vett föl. Így, mint erre utal is a már említett fülszövegben, ki kellett hagynia olyan írásokat, amelyeknek helye lett volna a könyvben.
    Az elkészült válogatás, A helvéciai próba az önként vállalt kötöttségek ellenére úgy mutatja be a novellisztikai életmû valamennyi fontos területét, tematikáját, stílusrétegét, hogy nem tesz lényeges színvonalbeli engedményt. Igaz ez akkor is, ha a legkorábbi, 1957-59-es évekbõl származó novellákban természetesen érzõdik a kezdõ író útkeresése, az elõdök hatása. A teljességhez azonban mindez hozzátartozik, jól tette Tabák, hogy nem hagyta ki ezeket a korai kisprózákat a válogatásból.
    Az elsõ ciklus címe "Az ezüst vitézségi", alcíme pedig "7 novella egy gyermekkorból". Egy gyermekkorból, amely az újabb kori magyar történelem legsötétebb esztendõire, az 1940-es évek elsõ felére esett. Ez a hét novella, amelynek több motívuma, sõt néhány novella szinte teljes egészében szerepel A sötét ablak címû regényben, egy még alig iskoláskorú kisfiú szemével láttatja a háborús éveket, a nyilas õrjöngésbe züllõ rendszer hétköznapjait. A család, fõleg az anya mindent megtesz, hogy a kisfiú világából kirekessze a szörnyûségeket, ám azok, a felnõttek olykor kényszerûen irracionális viselkedése miatt mégis átszivárognak abba a világba, és megteremtik a bizonytalan, abszurd félelem állandó légkörét.
    Ennek a nyugtalanító kettõsségnek az ábrázolásával kitûnõ novellák születtek, mint a rendkívül tömör, 1964-es Bor, sör, pálinka, amely mellett úgy olvasható a 2003-ban írott 1943 szeptemberében, mintha ugyanazon év termése volna. Az író majdnem negyven évvel késõbb is biztonsággal megtalálta az akkori hangot.
    Mintha az emberi élet korszakait követné, kamaszokról, szerelemrõl szól a második ciklus, a "Mezei illat". Talán ennek a nyitóverse, a Szilvia a legkifejezõbb a versek közül, szomorkás humorú fölidézése a világgal, a szerelem érzésével és önmagával ismerkedõ gyerek érzelmi zûrzavarának. Ezek a novellák a korai évek terméséhez tartoznak, valamennyi 1957 és 1963 között keletkezett. Ha vonatkoztatható is rájuk, amit föntebb az útkeresésrõl írtam, máig megõrzött kamaszos frissességük, hellyel-közzel rejtett érzelmességük ma is kellemes perceket szerez az olvasónak.
    Az emberi élet korszakainak megfelelõen a kamaszkor felidézését a kötetben is a felnõttkor követi, annak is a legizgalmasabb idõszaka, amikor az egykori kamaszból kisgyermekes szülõ válik, s rádöbben, hogy már nemcsak önmagáért felelõs, egy másik ember sorsa van a kezében, jórészt tõle függ, hogy ez a sors milyen irányt vesz, hová vezet. Tabák Andrásnak nemcsak a gyerekkor ábrázolásához van különleges tehetsége, hasonló módon képes fölidézni a szülõ-kisgyermek kapcsolatot is. A "Mukivonat" ciklus történeteinek igazi értékét az adja, hogy felnõtt hõsei, miközben irányítják gyermekeik sorsát, maguk is õszintén gyermekké tudnak válni, amikor szükséges, ez a képességük teszi õket jó szülõkké. Ebbõl a ciklusból kissé "kilóg" az Etentók stúdiumok címû, egyébként briliáns humorú írás, amelynek gyermekszereplõje nem játszik számottevõ szerepet a történetben.
    A további három ciklus már nem az emberi élet korszakaihoz köthetõ, ezekben inkább a stílus és a szemléletmód a válogatás fõ szempontja. Ma kevés író illesztene a kötetébe "szocreál" novellákat. Tabák András választását nemcsak a teljességre törekvés indokolja. Olyan novellák olvashatók ebben a ciklusban, amelyek ma ugyan nem divatosak, ez azonban esztétikai értéküket a legkevésbé sem befolyásolja. Munkásokról, munkáról, közösségekrõl szólnak a történetek, "egyszerû" emberekrõl, akik azonban a novellák tanúsága szerint semmivel sem egyszerûbbek bárki másnál, a maguk világában éppen olyan bonyolultak, mint az agyonírt, vívódó értelmiségiek, vagy az önpusztító, alkoholba, drogba menekülõ, céltalanul lázadó fiatalok.
    Tabák a további ciklusokban bebizonyítja, hogy ha a téma úgy kívánja, bármilyen hangon meg tud szólalni, és minden hangja természetes. Ezt bizonyítják a "Szereti ön Fuchsot?" abszurdjai. Ezek közül nem az irrealitást a végletekig fokozó írások a legjobbak, hanem egy olyan történet, amely csak Európának ezen a táján élõ szerzõnek juthatott eszébe. Az Akit idézõjelbe zártak címû novella fõhõsét állandóan megmenti egy férfi, elgázolástól, megveretéstõl, nemi betegségtõl és egyéb ártalmaktól, majd kiderül, hogy az õrangyal Suhajda Pál nyomozó fõhadnagy, akinek a "célszemély" megfigyelése a feladata. Egy különleges pillanatban errõl így beszél: "Mondja, mit képzel maga egyáltalán? Mi a fenének strázsálom és istápolom magát? Talán a két szép szeméért? Magának az a dolga, hogy az írásaiban izgasson, nekem meg az, hogy idõrõl idõre jegyzõkönyvet állítsak össze a tevékenységérõl, rendõrhatósági figyelmeztetésben részesítsem, esetleg egy szilenciumot akasszak a nyakába, és mindeközben a legmesszebbmenõkig oltalmazzam az életét és a biztonságát." Az 1966-ban (!) írott novella igazi közép-európai abszurd, cseh változatban Hrabal késõbbi írásaiban lehet hasonlókat olvasni. Ugyanebben az évben született a hasonló témájú másik abszurd, a szintén kitûnõ Miért izgat, mondja, barátom? címû novella is. Az Anselmus barát látogatója címû, "7 hungarica" részben történelmi témájú novellákat tartalmaz, részben pedig jelenkoriakat, olyanokat, amelyek hungaricák a szónak olyan értelmében, hogy csak Magyarországon, vagy legalábbis Európának ezen a fertályán történhetnek meg. A hang itt is sokféle, Az utolsó hongyarapító iróniája jól megfér A parkban szívszorító történetével vagy a szanatóriumi történetekkel, amelyek késõbb többnyire beépültek a Tabák András írói pályáján korszakos jelentõségû Átmeneti emberek címû regényébe.
    A kötet utolsó ciklusának címe "Bernardo és Marcello", amelyben hét parabola olvasható. A címadó novella egy artistakettõs életét kíséri végig, miközben általánosan érvényes gondolatokat fogalmaz, vagy inkább fogalmaztat meg az olvasóval dicsõségrõl, barátságról. Ebben a ciklusban olvasható a kötet címadó novellája, egy, lényegét tekintve a reformáció korába helyezett magyar krétakör-történet, de talán a legmegragadóbb az Ítélet a Liluli-sziget ügyében, amely a maga abszurdba hajló módján a szülõk és gyerekek kapcsolatának körében veszi a témáját. Történelmi parabola a Mulatságos legenda arról, hogy mint vívta meg a tatár Poltavát, de 1981-es megírása idején Kasszandra-jóslatként a jelenhez szólt. Azt meséli el, hogy a tatárok számára erõvel elfoglalhatatlan Poltavát hogyan vették be csellel, "baráti" kapcsolatok építésével, kereskedelmi elõnyökkel, nagyvonalú pénzadományokkal, egyesek lefizetésével elaltatva a védõk éberségét.
    Tabák András mintegy 400 oldalas novelláskötete jól reprezentálja az életmû fontos részét képezõ novellisztikát. Azt bizonyítja, hogy a sokoldalú szerzõ, regényei és versei mellett a kisprózában is maradandót alkotott. (Szerzõi kiadás, a Saxum Kiadó közremûködésével)
 

BERETI GÁBOR

Apokrif feltámadás

Bartis Attila: A Lázár apokrifek

Bartis Attila könyve azoknak a munkáknak a sorába tartozik, amelyek stiláris és epikai teljesítményükben meghaladják a beléjük kódolt írói világkép érvényességét. S amikor recenzens a mû ebbéli vonását választja szemlézése kiemelt szempontjául, akkor ez egyszerre az epikai teljesítmény elõtti tisztelgés és szerény kísérlet az esztétikai eredményhez képest néhol fellelhetõ tartalmi inkonzisztencia korrekciójára.
    Mint látjuk, Bartis Attila jó író. Miért figyelnénk hát erre? Novelláinak stílusa könnyed, néhol ironikus, ahogyan kell. Miért figyelnénk hát erre? Welcome, írja, s a szót körüllengi egy világkép, s mögötte fölsejlik a világ. Van-e különbség e kettõ között? Nos, erre már érdemes figyelni.
    Már az elsõ néhány tárcanovella témájából, azok kulcsszavaiból kirakhatjuk szemlélete mozaikfreskóját. A szólapocskákat összeszedegetve, az elénk táruló virtuális freskó ilyesféle gondolatdarabkákból áll: szeptember tizenegy, mint a gonoszok napja, Nagaszaki, napalmot szállító bombázók, mint a történelmi múlt, a háttérben pedig a normandiai partraszállás, ami nélkül se te, se ez a tárca, amit most olvasol, nem létezhetne, s amibõl kinõtt a modern demokrácia e mai, követendõ szabadságmodellje, stb. Avagy, lepõdünk meg, a média futószalagon gyártott gondolatlapocskái, melyekbõl nap mint nap kirakják életünk csillogó ornamentikáját, hogy a szemünkbe káprázzon, s feledtesse sorsunk fonákságait. Ezt nincs kedvünk dicsérni, mert akkor beállnánk azok közé, akik a lényegrõl terelik el a figyelmet.
    De hát mi tévõk legyünk, ha az oly gonddal õrzött írói és józan ész is jobbadán csak a felszínt látja, a struktúrát nem. Hiszen ha az elbeszélésben csak a humanista segélyszállítmány, a mosolygó átadóbizottság, s egy magával együtt mindezt levegõbe röpítõ tizenéves gyermek látszik és más nem, akkor megriadunk. Welcome! Mert akkor nem kijutottál, hanem éppen befelé tartasz a világ legnagyobb depressziójába. (Az ammani tekercs).
    Várunk tehát, és rábízzuk magunkat a hangütést követõ novellák sodrására. Elõttünk jó iramú, szilaj futású írások sorjáznak, amelyek egyre inkább nélkülözik az itt-ott azért még föl-fölhabzó világnézeti trend flittereit. A történeteket úsztató megformált, míves áramlás egyre mélyül, hogy aztán a könyv végéhez közeledve összegzésre ösztönözzön. Mit is láttunk? - idézzük vissza az elfutó part tájait.
    Nos igen. Immár az Értõl az Óceánig jutva, három egymástól jól elkülönülõ tájegységre emlékezhetünk. Ezek kronológiai, pontosabban korosztályi felosztás szerint: 1. a holokauszt emlékezetének harmadik generációs változata, 2. a negyedik generációs Trianon-trauma és 3. az immár évszázadokat átívelõ kommunizmus, illetve kommunizmus kontra fasizmus ellentétpár idõrõl idõre összemosott kettõsének örökzöld képlete.
    Bartis Attila erdélyi születésû, Magyarországra települt író, zsigereiben a fenti témák harmad, negyed és sokad generációs élményanyagával. S mint láthatjuk, mindennek az érvényes kánont idézõ és azt elasztikusan követõ tudatával. Ám a történetek - implicit, a világképet is magában foglaló - értékét nem az aktualitásokon uralkodó mainstream, hanem az aktualitásokban rejtõzõ és a mûalkotásokban explicite kifejezõdõ mondeoartisztikus világ-megnyilvánulás, akár tudatos, akár ösztönös közvetítettsége fogja hitelesíteni.
    Lássuk hát sorjában:
    1. Amint az A Lázár apokrifek aurájából is kitetszik, a holokauszt élményvilágát a harmadik generáció már az új, közel-keleti ország erõterébe vonja, s ehhez viszonyítva éli, illetve honosítja az emlékezetet. Ezt A Lázár apokrifek néhány írását belengõ attitûdöt azért érdemes exponálni, mert a történések, e mostani szembenállás valamilyen kompromisszumos megoldásának a lehetõségét is magukban hordják, ellentétben a holokauszt eredeti fogalmához kötõdõ antinómiák feloldhatatlanságával.
    2. Ha Bartis Attilához hasonlóan úgy találnánk, hogy a Trianon-trauma a maga negyedik generációs idõszakában immár a feloldhatóság küszöbére érkezett, csalódás várna optimizmusunkra (Felvidék visszatért). "tessék, alig telt el húsz év […] és Versailles egy kicsit magyar falu, […] a Felvidék egy kicsit visszatért, […] Varsó egy kicsit portugál, és ez a kevés mindenbõl épp elég" olvashatjuk. A ránk köszöntött uniós idõk keltette - a nemzeti szupremáciát, a nemzetállamot, az irredentát képviselõk felett érzett - gyõzelmi mámorban Poncea elvtárs ablaka alatt, akárha szimbolikusan is, a maroknyi székely helyett Beethovent dúdolni, borítékolhatóan önbecsapás. Önbecsapás mindaddig (minimum egy generáció), amíg a fenti célok és "ellencélok" iránt érzett lelkesedést a minden nép számára nemzeti kiteljesedést biztosító államszövetségért érzett lelkesedés fel nem váltja.
    3. Poncea elvtárs felbukkanása pedig már átvezet bennünket a mindent átfogó kommunizmus, illetve kommunizmus egál fasizmus kérdésköréhez. (Idefent balsors, odalent sorstalanság. A vámos és az Úristen). "Auschwitz pedig mérhetetlen, ahogy a mi Szamosújvárunk is mérhetetlen, mert az embertelenség aligha tekinthetõ mércének" - olvashatjuk és elszomorodunk, hiszen Auschwitz és Szamosújvár összevarrása ez esetben sem egyéb, mint az uralkodó neoliberális-neokonzervatív ideológia (globálisan évi 12-13 millió ember éhhalálát eredményezõ) gyakorlatának a fügefalevele, legitimációja. Welcome! A kapitalizmus és szocializmus közötti különbség nem keverendõ össze a demokrácia és a diktatúra közötti különbséggel. Az elõbbiek különbsége a tõketulajdonosok, és a tõke tulajdonnélküliek osztályérdeke szerint szervezett társadalmak közötti különbség. Az utóbbiak közti eltérésre pedig, szembeszökõ másságuk okán, nem is érdemes szót vesztegetni. Ami a lényeges itt az az, hogy mindkét rendszer lehet demokratikus és diktatórikus berendezkedésû, azaz az uralmi rend mindkét esetben alakítható a demokrácia, avagy a diktatúra, illetve ezek valamilyen kombinációjának a kritériumai szerint. A Poncea elvtárs-szimbolika ezzel szemben a kapitalizmust nemes egyszerûséggel magával a demokráciával, míg a fasizmust és a kommunizmust egybemosva egyként a totalitárius diktatúrával azonosítja. Mintha a fasizmus nem a kapitalizmus diktatórikus változata lett volna, vagy mintha a szocializmusnak csak diktatórikus változata létezett volna, vagy létezhetne. Ez a szimbolika a maga tendenciózus, oktrojált módján a kapitalizmus mai, neokon formáját a történelem végének, a világtörténelem meghaladhatatlan csúcspontjának tekinti, a kapitalizmus alternatívájáról, a szocializmusról pedig tudomást sem vesz. A Poncea elvtárs-szimbolika ezért csúsztatás, történelemhamisítás, vagyis embertelenség. Márpedig az embertelenség, mint olvashattuk fentebb, aligha tekinthetõ mércének.
    Talán említenünk sem kell, mi most itt A nyugalom árnyékában idõzünk.
    Aránytalan maradna a kép, ha ismertetésünkben néhány mondat erejéig nem térnénk ki A Lázár apokrifek stiláris és epikai teljesítményét prezentáló, jobbik énjére. A tizenkét egymást kiegészítõ, bár nem egymásból sarjadó írás végül is egy egésszé áll össze, amit a kulturális univerzalitás, a kimért szerkesztettség, és az érzékeny, ám olykor rezignált, a szemlélõ pozícióját tükrözõ stílus fog egybe. A stiláris teljesítmény plasztikus nyelvi eszközökkel szolgálja a történetvezetést és a karakterábrázolást, a textúra azon összeszövõdõ, jellegadó rétegeit, amelyek ha megritkulnak és kibújik mögülük a szerzõ direkt világlátása, akkor ezt az egész metaforikus rend ellen elkövetett impertinenciát, ahogy a narráció és az esztétikai jelentésmezõ is, megsínyli. Azon novellák esetében azonban, amelyekben a stiláris szövegtest bontatlan marad, az esztétikai élménymezõ is megõrzi egységét (Cedenka, A stalker). Máskor meg, a mûfaji keretek hatására is feszesre formált élményvilág csak a cselekmény szimbolizáltsága és szituáltsága által nyerheti el organikus teljességét (Krasznojarszk).
    Az óceánba érve együtt ring fény és árnyék, szín és árnyalat, részlet és egész, s a szálak összefonódva egy világlátás, hiátusokkal tarkított matériájának a szövetét adják. Mindez az esztétikum kontextusában, e különös fénytörésben felvillanva, a mûegészre az életbõl rávetülõ játékos fények és omló árnyékok hatása nyomán, a megilletõdöttségig átélt szépség benyomását kelti. A Lázár apokrifek összességében egy arányérzék vezette, biztos kezû író érdemes munkája. (Magvetõ)

ILLÉS LÁSZLÓ

Töredékes széljegyzetek egy könyvrõl

Szerdahelyi István: A sohsem létezett szocializmus

Egy (még nem létezõ) trilógia elsõ kötetét tartja kezében az olvasó. A trilógiát nem csupán a kritikus képzelte el, hanem a szerzõ is. A kritikus pedig óhajával egyúttal kardinális igényét is megfogalmazta.
    Mirõl is szól Szerdahelyi István könyve? Bevezetõben a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a kommunizmus jövõjére vonatkozó érett elképzeléseirõl, amelyeket orthodox marxistaként Szerdahelyi is oszt, írván: "Ami Marx és Engels szövegeit illeti, ezekbõl valóban különleges erõvel sugárzik nemcsak e társadalmi forma eljövetelének szilárd hite, hanem az a buzdítás is, hogy mindent meg kell tennünk mielõbbi eljövetelének érdekében. Annál különösebb, hogy se Marx, se Engels nem szentelt egyetlen részletesebb elemzést sem annak a kérdésnek: voltaképpen miként is kellene festenie ennek a mielõbb létrehozandó új társadalmi formának" (24). És itt kezdõdnek a problémák. Eltekintve a marxi-engelsi utópiától, a követõk kezén ez a Sollen, ez a követelés folyamatosan kisiklott. Téveszmék logikai hibák, továbbá a kivitelezõk ún. "szocializmust" építõ gyakorlatának végzetes ellentmondásairól van szó, az 1945 utáni nemzetközi munkásmozgalom katasztrofális politikájáról, mely végül is csõdhöz és összeomláshoz vezetett.
    A Szerdahelyi által bemutatott lehengerlõ tényanyag láttán (amelyet még kiegészít egy, több mint hatszáz (600) konzulenssel folytatott egyetértõ vagy vitázó dialógus) a kritikának le kell tennie a fegyvert. Cáfolat nem lehetséges - a részletekben. A pörölycsapások alatt darabjaira hullnak az 1905-ös és az 1917-es forradalom messianisztikus hiedelmei, põrén mutatkoznak meg az 1920-as évek hatalmi torzsalkodásai, az 1930-as években a gazdasági és pénzügyi törvényszerûségek semmibe vétele, a második világháború után pedig a geográfiailag kiterjedt "szocialista világrendszer" vergõdésének és felbomlásának története. Ezen a konklúzión nem változtat az a módszertani furcsaság sem, hogy az összkép mozaikokból van összerakva, amelyek ablakszerûen bekeretezett hívószavakra, (többé-kevésbé találó hívószavakra) válaszolnak, s lehetõvé teszik a szerzõnek, hogy rendkívül elasztikusan térjen át a gazdasági problémákról a monetáris sajátosságokra, a politikai, politológiai dimenziókról a kulturális szférára, a történeti szûkebb szakaszokról a kontinentális övezetekre.
    A könyv nem követi a klasszikus (tehát nem modern) mûvek bevett szabályait: van ugyan futó bevezetése, van hosszan kitartott kulminációs vonulata, de nincs happy endje, nincs feloldása. Ettõl már az indító sorok elhatárolják az olvasót: bizonyos érzelmekrõl tesz említést a szerzõ (ezek minémûségérõl mit sem tudunk meg), de aztán sürgõsen annullálja ezt mint nem adekvát megközelítést, és belevág a tények, a faktumok sûrûjébe.
    Holmi feloldásról, javító-okító szándékról - a historicizmus jegyében - szó sem lehet. Mintha csak az Arany Jánosi hõs kifakadását - de ezúttal érzelem nélküli kifakadását! - hallanók: "Lássuk uramisten, mire megyünk ketten!" Ezért van az, hogy a mûvet átlengi a szenvtelenség, avagy az ironikus kíméletlenség aurája, mintha csak egy szívoperációt végzõ orvosprofesszor szikéjének villanásait látnók. Szerdahelyi - ha hû akart maradni elõfeltevéseihez - nem tehetett másképp, különben tudományos igényû mûve esztétához nem illó módon, az emocionalitás lápvidékére téved.
    Egy olyan latensen fel-felbukkanó eleme van az okfejtésnek, amely szándéktalanul kilép a megsemmisítõ dikcióból: ez az a szemrehányás, amely az értelmiség szerepével kapcsolatos. Eléggé közismert, hogy a munkásmozgalom egész történetén végigvonul egy többé-kevésbé erõs értelmiségellenesség. Szerdahelyi egy-egy kulminációs ponton felrója a történelem aktorainak, hogy nem alkalmazták, vagy egyenesen elnyomták, sõt még üldözték is a magasan képzett, kreatív szakértelmiséget, így aztán az ügy a dilettáns pártbürokrácia kezébe került, amely sokkal inkább el volt foglalva a hatalmi torzsalkodásokkal, mintsem a "szocializmus építésével". Ezt a kérdést azért nem ugratja ki a szerzõ, mert nem óhajt abba a látszatba keveredni, mintha azt akarná sugallni: ez az egyetlen gyógyír megmenthette volna a rendszert. Hallgatólagosan: a rendszer nem volt életképes, és ezért nem is volt alkalmas arra, hogy megmentsék.
    De hát mi lehetne a hivatása az általam reklamált trilógia második kötetének? Természetesen az elsõ kötetben felvázolt komor kép részletekbe bocsátkozó árnyalása. Senki sincs tisztességes ember, aki mentséget keresne a tömeggyilkosságokra, emberek üldözésére, a demokrácia elfojtására, a totalitarisztikus diktatúra ténykedésére. De a történelem széles mederben ömlik tova. S ebben a legellentétesebb komponensek kavarognak. Ebben benne van a közép-ázsiai mértékû mélységes nyomor és elmaradottság felszámolása, a földbesüppedt, dohos, hatalmas falu, Moszkva világos lakótelepekké átépítése, az oktatás és az egészségügy ingyenessé tétele, a különbözõ etnikumok összebékítésére tett erõfeszítések, az elsõ ember világûrbe küldése, a világ második ipari hatalmává fejlõdés, az atomparitás kiépítése (amely még ma is a végzetes katasztrófák megakadályozásának az eszköze), a Dnyeprosztroj és Magnyitogorszk felépítése, az ország óriási emberáldozatokkal történt megvédelmezése a náci fenevadtól, a Közép- és nyugat-európai térfél olcsó energiahordozókkal való ellátása, de benne van az is, hogy a krumpliföldekre és a silány minõségû barnaszénre telepített NDK a világ hetedik ipari hatalmává vált, de benne van a magyar gyógyszeripar és a termelõszövetkezeti mezõgazdaságnak a világ élvonalába jutása. Az évtizedek óta, blokáddal szorongatott Kuba ma is képes ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást biztosítani polgárainak, sõt ilyen segítséget nyújtani Dél-Amerikának. A Kínai Népköztársaság lenyûgözõ fejlõdésérõl talán ne is szóljunk! (Ez utóbbi jövendõjét Szerdahelyi nyílt lehetõségnek, talán egy "harmadik variánsnak" látja.)
    S végül is: számtalan generáció és százmilliók küzdelmes élete, erõfeszítése, egy jobb élet reményébe vetett hite, amiért tettek is, nem is keveset. Mi e küzdelem, vagy ha úgy tetszik küszködés tradíciója? Csak az újabb korból: az európai parasztháborúk, a Nagy Francia Forradalom, a 19. és 20. századi népi forradalmak. Mindezek a felszabadulásra, szabadságra és egyenlõségre, vagy legalábbis az igazságosságra vágyó Ember törekvései voltak egy szociális lét-rend megteremtésére. És mindez törvényszerûen és természetesen áramlott bele a nemzetközi munkásmozgalomba és annak forradalmaiba. Függetlenül attól, hogy mivé lettek ezek az akarások, hogy mi lett az eredmény? Lehet persze erre azt válaszolni, hogy ez a mindenkire kiterjedt szegénység demokráciája lett. Kétségtelen, annyi külsõ fenyegetettség és belsõ elégtelenség közepette hetven (és negyven) év alatt ennyire futotta. De hogy mire futotta a kapitalizmus mûködésének több mint 300 éve alatt, arról csak a készülõ trilógia harmadik kötete tudna válaszolni. Egyelõre fel kell tennünk a kérdést: létezett-e avagy tényleg sohasem létezett egy Abszolútum: a szocializmus? Ha Szerdahelyi István  la Marx és Engels felrajzolt volna egy ideális képet arról: eszmék és téveszmék, sikerek és tragédiák közepette milyennek kellett volna lennie egy szocializmusnak, akkor ahhoz viszonyítva tudnánk válaszolni erre a kérdésre. Ez a modell-kép azonban egyelõre hiányzik. Így tehát csak egy irracionáliához mérve tudjuk elfogadni: szocializmus sohasem létezett. Hogy azonban akkor miért támadták intervenciók, blokádok, preventív háborúk, gazdasági elemzõk és politológusok ezt a "képzõdményt" (nevezzük így), az homályban marad. Pedig a válasz napnál világosabb: a tõke kisajátítása, köztulajdonba vétele miatt! A tõke, majd az imperialista tõke törekedett folyamatosan, minden eszközzel a szocializmus megfojtására. Ez - belsõ segédlettel - végül is sikerült. Azaz a tézis: "két osztály van" vörös fonálként áthúzódik az évszázadokon, és különösen érvényes a 20. században.
    Ennek fényében tudjuk értelmezni Szerdahelyi több ponton is tett megállapítását arról, hogy az ún. szocializmus elleni belsõ lázadások (beleértve a magyar 1956-ot is) "kommunista forradalmak" lettek volna. Alapozza ezt arra a tényre, hogy ezekben munkástömegek is részt vettek. A történelem azonban - így az 1830-as és 1848-as francia forradalmak, a berlini 1848-as forradalom - világos képét adják annak, hogy az elnyomottak, illúzióiktól vezettetve, új elnyomóik számára kaparják ki a gesztenyét a tûzbõl. Hogy az említett felkelések végsõ tendenciájukban a "két osztály van" szindrómát követik, ezt az a tény bizonyítja, hogy a szovjet blokk szorításából kiszakadt "lázadó országok" egyikében sem jött létre holmi "megjavított, emberarcú" szocializmus, hanem igen gyors ütemben egyfajta - vadkapitalizmus.
    S hogy mi a természete ennek - a trilógia harmadik kötetében elemzendõ - konstruktumnak, amelybe a lázadók oly lelkesen belemanõverezték magukat, arról nagyon sok ismeretet szerezhettünk az utóbbi másfél évtizedben. Csak jelzésszerûen: elõször is, mily örvendetes, hogy megszûnt a "mindenki egyenlõen szegény" valóban visszataszító szindrómája. Ezzel szemben létrejött a legaktívabbak célkitûzéseként egy ideális társadalmi szerkezet: fent a dúsgazdagok szûk rétege, õket körülveszi egy - nem túl széles - többé-kevésbé lojális értelmiségi szellemi infrastruktúra, továbbá talán egy egyharmadnyi tömeg, amely állandóan a leszakadás rémével küszködik, majd 30-40%-nyi szegény, e réteg alsó peremén pedig a lakosság tíz százalékát kitevõ nyomor tenyészik. Sorsukat bizonyos szervezetek csekély eredményt felmutató segítõ szándéka, nagyon sokak cinikus vállrándítása kíséri.
    S ez a nagyvilágban sincs másképp. A földteke kétmilliárdnyi népessége él (ENSZ-statisztikák szerint) napi 1-2 dollárból, de még ez is csupán rétegezetten igaz. Kétmilliárd embernek nincs egészséges ivóvize, betegségek és járványok pusztítják õket, évente sokmillió ember hal éhen. És ez történelmileg nem elszigetelt jelenség, a tõke többszáz éves "dicsõ" diadalmenete logikus és felszámolhatatlan, sõt, egyenesen szükségszerû következménye. Ez az egész folyamat az amerikai õslakosság legyilkolásával és kirablásával kezdõdött, így jött létre az eredeti tõkefelhalmozás. Ezt követték a legkülönbözõbb pusztító háborúk és a gyarmatok kiszipolyázása (amely ma is tart - Soros György szavaival szólva -, mûködik a centrum-országok "halál-pumpája", s ennek következtében a fejlett világ és a perifériák közti távolság egyre nõ). Két világháború kerül a nemzetközi burzsoázia számlájára; ezek egyikét sem a munkásosztály robbantotta ki. Vannak, akik azt hirdetik: Marx tétele a munkásosztály abszolút elnyomorodásáról téves elemzés következménye. Csakhogy ez a cáfolat - viszonylagosan - legfeljebb Nyugat- és Észak-Európa, Észak-Amerika szegélyére érvényes, a földkerekség háromnegyed része átvette az abszolút elnyomorodás gyászos szerepkörét. A mohó finánctõke globális imperializmusa (mint egyedüli nagy narratíva), alig néhány helyen töredezõ vasmarkában tartja a világot, mérhetetlen militáris arzenálja többé semmilyen sorsfordító ellenállást nem tesz lehetõvé. (Kis hazánk elitjének, s talán középrétegeinek egyetlen menedéke a nyugat-európai régióba való betagolódás.)
    Ez hát a kritikus óhajaként felvázolt trilógia vázlata. Ha nem készülne el ez a szerzõ elõtt is lebegõ mû, az jóvátehetetlenül nagy kár lenne. Nem mondhatni, hogy Szerdahelyi Istvánnak elismerõ szava lenne a neoliberális ideológiáról, amely - sõt, ma már sokkal inkább a neokonzervativizmus - mûködteti az új, szocializmusmentes világrendet. De elítélõ szavait is tartalékolja egy késõbb elkészülõ mû számára. Mármost: a "sohsem volt szocializmus" szorításából szabadult és egy megbonthatatlan rácsozatú neokapitalizmusban "otthonra talált" Ember jövendõ sorsáról mit gondoljunk? (Saluton Kiadó - Eötvös József Könyvkiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A-tól Z-ig

Tizenegy könyvrõl

Hetven éve foglalkozom könyvismertetésekkel, de remekmûvekkel (akár lektorként is) ritkán találkoztam. Az Ezredvég-be tizenöt éven át írt cikkeimben egy-kétszer adódott erre alkalom, amikor Dantérõl vagy Fontanéról kellett számot adnom. E mostani ismertetés A betûjét azonban Jane Austennek újból kiadott Büszkeség és balítélet-ével indítom. Eleinte untam, mert a húszéves (!) írónõ angol vidéki kisnemesek fecsegését adja vissza, abszolúte hitelesen: férjfogás, pletykák, pénz, netán kártya a téma, s ami unalmas, azt nehéz lenne érdekesen visszaadni. hanem aztán megjelenik egy buta s álszent pap, akit az írónõ leplezetlen ellenszenvvel állít elénk: ez kétszáz éve (akkor íródott a regény) vakmerõ húzás volt - egy papleány tollából. Austen ezzel az ábrázolással, legalábbis az angol irodalomban, "iskolát teremtett". Még a múlt század elején is csak hosszú elfektetés után jelent meg hasonló mû, Samuel Butler Minden testnek útja címû, szintén remekmû, de nem különb (!) könyve. Az angol írónõ regénye aztán mind izgalmasabb lesz s a szerkesztés arányait éppúgy meg kell csodálni, mint (a felsõ tízezert bemutató, ám a "néprõl" tudomást sem vevõ) társadalomképét, az ellentétek lélektanát, ennek elemzését: mindenki más, mint amilyennek elõször látjuk. A lelkiekben gazdag fõhõsnõ persze az írónõ önarcképe, de nem öndicséret, csak lélektani realizmus, különös tekintettel arra, hogy az ironikusan ábrázolt büszkeségbõl miként lesz balítélet. Ám aztán mégis "boldog vég" kerekedik ki a történetbõl, amely a maga korában valóságos csoda, hiszen akkoriban még jó, ha kísértethistóriák helyett történeti regényeket írtak (Walter Scott) s olvastak. A nõi zsenialitás csodája ez a mû, páratlan, megkerülhetetlen alkotás, amelyet csak egy másik zseniális papleány, Emily Brontë múl majd fölül, és az angol regényben a huszadik századig - senki. (Lazi Kiadó)
    A után legyen B - s ki más lehetne, mint Baranyi Ferenc, megint egy új kötetkével, amely irodalmi alkotások rövid, élményszerû, mégis szakszerû bemutatása. (Litere-túra a világ körül, Z-füzetek/116.) Itt olvashatjuk Baranyi nem egy, általa fordított költõ mûveinek bevezetését, de olvasmányélményeirõl szóló miniesszéjét is, melyben néha túlságosan is megértõ. Somlyó Zoltán versének idézetében pl. "Az emlék gödrén sírt szelíden ástak" - sor szinte riasztó. Csakhogy Baranyi a felfedezések mestere s egy-egy "elnézõ" gesztusa igazán megbocsátható, nem szólva arról, hogy saját "idézett" fordításai egytõl-egyig nem csak meggyõzõek, hanem szépek is. Mint ahogy Baranyi új kötetének egésze.
    A és B betû után a C jegyében két cigány tárgyú könyvrõl szólok. Az egyiket, egy gyönyörû albumot Kerékgyártó István, az ún. "naivfestészet" legjobb hazai szakértõje írta s állította össze, a páratlanul tehetséges Péli Tamás (1948-1994) festõmûvészrõl. Péli csodagyerekként tûnt fel, aztán valósággal elherdálta az életét, melynek során pedig bõven volt része megérdemelt sikerben, éspedig nemcsak itthon, hanem külföldön is. (Legutóbb egy aukción több mint tízszeres, milliós áron vették meg egy triptichonját.) Bár Hollandiában találkozhatott Mondrian és a késõbbi nonfiguratív festõk mûveivel, õ közelébb állt Van Gogh vagy Munc expresszivitásához, ez azonban nála nem az ember tárgyilagos kívülrõl nézését fejezte ki, hanem a cigányság üldöztetését. Péli maga csak anyai ágon volt cigány - igazán kibújhatott volna a cigánysorsból, de õ (fõként anyai nagyanyja hatására) önként vállalta nemzetiségének múltját és jelenét. A cigányság idealizálása mellett s ellenére ugyanakkor háborgás és düh feszíti képeit, melyek tán legközelébb a mexikói szocialista mûvészek - Siqueiros, Rivera, Orozco - alkotásaihoz állnak. Kerékgyártó remekül elemzi e mûveket, kár hogy asztrológiai hülyeségekkel (Péli "oroszlán" volta) terheli meg szakszerû szövegét. Ezzel az "oroszlánsággal" nehéz összeegyeztetni Péli önpusztítását. (Magyar Filmtörténeti Fotógyûjtemény Alapítvány kiadása.)
    Van aztán egy halhatatlan mû, amely méginkább idealizálja a cigányságot, s ez Liszt Ferenc 150 éve megjelent könyve: A czigányokról és a czigány zenérõl Magyarországon. Liszt könyvét megjelenése óta csak szidták, s az 1861-es magyar kiadás mostani reprintjéig (Magyar Mercurius Kiadó) alig olvasta valaki. Bartók persze igen, és helyére is teszi, mert korába helyezi Liszt tévedését, mely a magyar népzenét a cigányzenével azonosítja s teljes egészében a szabadságszeretetük, függetlenségük és béketûrésük miatt csodált cigányoknak tulajdonítja. Kétségtelen, hogy (mint azóta tisztázták) a verbunkosból származó magyar úri zenét a cigányok terjesztették el országszerte, sõt egész Európában, az is, hogy virtuózok százai népszerûsítették ezt a muzsikát, míg a népzene mély rétegeirõl a kornak, benne Lisztnek fogalma sem volt, azt csak Vikár Béla, Bartók és Kodály kezdte feltárni. Liszt magyar rapszódiáit tulajdonképpen cigány rapszódiáknak írta, de így nevezve nem akarta vele riasztani a magyar úri közönséget. A cigányok jelszava: "Még várni, várni, örökké várni…" s kirekesztettségüket Liszt a zsidóságéval azonosítja. "A magyarok befogadták a czigányokat nemzeti zenészekül" - ez könyvének summázata, s ebben igaza volt egészen a 20. század elsõ harmadáig bezárólag.
    Liszt Ferenc egyik rokona is résztvett az õsi magyar népzene feltárásában. Szomjas Schiffert György egészen az északi sarkkörön túli rokon népeinknek a miénkhez közeli õsi dallamaiig. Legelsõ publikációja, melyet már hetedfél évtizede ismertem, mégsem szerepel életmûvének felsorolásában a Káprázat címû verskötetében. (Az a kis füzet még a Szegedi Fiatalok Kis kalendáriumainak egyik ünnepi kiadványa volt.) E mostani posztumusz versek költeményként persze nem igazán jelentõsek, de nem érdektelenek, mint afféle verses naplófüzér, különös tekintettel az ötvenes évek elején ártatlanul történt meghurcoltatására. Pl. az Elmúlt idõkbõl a koncepciós pörök bírájának aforisztikusan összefoglalt lehetséges "önvallomása". Nagyon szép az Árva sziget természeti hattyú-verse, s az Õszi esõ, de giccs az Õszi csönd meg a Liszt Borbála primitív balladája, amelynél többet mond a múltról egy-egy olyan helyi emlék, mint a Budai fürdõ. Akárhogyan is, ez a válogatott kötet megérdemelte a megjelenést. (Püski)
    A következõ verskötettel lépjünk vissza az ábécé elejére: Drégely István Hét X címû kötetkéjérõl lesz szó. (Z-füzetek/114.) Sokat fejlõdött elõzõ kötete, a Hétszerelmes tenger óta, ha így sem lett is jelentõs alkotóvá. Legfõbb erénye az epigrammaszerû sûrítés, bár egy-két nagy verse is elismerést érdemel. (Visznek lépteink valóságos életkörkép.) Egy-egy szép gondolat s a belõle kiszakadó szabad asszociációk: ez a legjobb versek érdeme, s az, hogy nincs se rím, se kötött ritmus, csak szabadabbá teszi a költõt.
    Magasabb szinten áll a bajai Esnagy József kötete, A gyûlölet kora (Z-füzetek/113). Keserû költészet ez, de költészet a javából. Leggyakoribb szavainak egyike az "átverés". Vannak a múltak költészetére való megnyerõ visszautalások, pl. Ady kapcsán: "Párizsban az õsz zörög zordan" - ez verselésének ötletességét is tanúsítja. Jellemzõk lendületes mondatmonstrumai, melyek középponti célzata igencsak konkrét politikum: pl. A Vezér és az Õ aurája. Mindazonáltal kár a gyûlöletet - noha lenne rá ok - akármily gazdag költészet középpontjába állítani. Ahogy ez érvényes Péli festményeire is.
    Nem sokkal "melegebbek" Simor András versei sem, de az õ költészetének párját ritkító iróniája játékos mezbe öltözteti szintén indokolt gyûlöletét (Palackposta a 21. századnak - Z-füzetek/115). Szomorú tartalma ellenére nem lehet megállni, hogy nevessen, ha ilyet olvas az ember:

    Ruszki helyett jöjjön jenki,
    így kell függetlennek lenni.
    Régi vágya a magyarnak,
    legyünk végre német gyarmat.

    Tucatjával ilyen "Ócska rigmusok", de persze most is van rengeteg, múltra utaló irodalmi emlék, van macskadal, sõt a fiatalokra tekintve optimista költemény is (A grund). Mindentõl s megannyi mástól lesz gazdag ez a kis füzet, egy fontos életmû fontos mérföldköve.
    Akárkinek van is errõl más véleménye: fontos életmû a Kertész Imréé is, de nem a Nobel-díj, hanem saját írói tevékenysége révén. Négy jelentõs regénye mellé most egy magnóra mondott emlékezés-sorozata jelent meg a Magvetõnél, mely ezt rejtélyes okból regényként hirdette. Ami semmiképpen nem indokolható reklámfogás, s erre Kertész nincs is rászorulva, noha õ is "regényt" emleget a bevezetésben. Sok újat nem tudunk meg a (Kafkára is utaló címû) K. dosszié beszélgetéseibõl, sõt amit tudunk, arról is alig esik szó. Kertész, meg az õt kérdezõ Hafner Zoltán, szívesen emeli ki az író üldöztetését, csakhogy újságírói pályájának gyászos végében nem volt egészen ártatlan bárányka. (Leadott egy riportot valami utált gyûlésrõl, amelyen nem volt jelen, ezért nem tudhatta, hogy megváltozott a program.) De azért nagyon érdekes dolgok is vannak a kötetben, pl. az ún. "zsidókérdésrõl". És az egész Kertész-életmûrõl, amely - ismétlem - jelentõs alkotások sora. Ahogy Kertész maga mondja: "Semmire sem születünk, de ha sikerül elég soká életben maradnunk, végül nem kerülhetjük el, hogy valamivé ne váljunk." (Magvetõ Könyvkiadó)
    Ez érvényes az egyénre, hát még egy országra! Egy, a háború után újból felnövekedett gazdasági nagyhatalomról, Japánról könyvtárnyi mû olvasható, magyarul is, de olyan, mint a hazai posztmodern apostolának, Pethõ Bertalannak, Japán út/viszony címû kötete, aligha van másik. Ez ugyanis nem Japán gazdasági, netán politikai fejlõdésével foglalkozik, hanem a legmodernebbnek tekinthetõ nyugati filozófia szemszögébõl vizsgálja a párját ritkító országot, amelyet a posztmodern államiság úttörõjének tart. No de mi az, hogy posztmodern? Ennek is könyvtárnyi irodalma van. A leglényegét talán abban foglalhatnám össze, hogy mindenfajta ideológiát metafizikainak tekint, s minden transzcendenciát, mint metafizikát elutasít. Ebben tulajdonképpen egyet is érthetünk vele, Pethõ könyvében azonban sokkal többrõl van szó, a ma már nálunk is nagynak elfogadott Heideggernek itt még szinte ismeretlen, második világháború utáni filozófiájáról, Derridáról meg a dekonstrukcióról és így tovább. Mindez nagyon tanulságos, számomra azonban filozófiai tekintetben magas, amit nem könnyít meg Pethõ sajátos szóhasználata, mely még új filozófiai fogalmakkal is él. Mindez fontos lenne, ha értené az ember, de még érdekesebb annak a japáni magatartásnak a vizsgálata, amelynek "csúcsteljesítménye" tán legkülönb írójuk, Misima, mondhatni, "szakrális" öngyilkossága, egy (nálunk így mondják) harakiri, a helyes szóhasználat szerint "szeppuku". Ennek érdekessége Misima sajátos jobboldalisága, nacionalizmusa, melynek során a hasát felvágó író elõbb háromszor kiáltja: "Éljen a Császár!" Mindezt az író és leghûségesebb barátja lefejezését a túszul ejtett hadügyminiszter pár méterrõl kénytelen végignézni. Nem új ez a história, bár Pethõ nem hivatkozik rá, a legnagyobb akkori francia írónõ, Yourcenar egyik kötetében magyarul is olvasható, ahol ezt a rémtettet Báthory Erzsébet másfajta rémtetteivel együtt vizsgálja. De Pethõ mindehhez hozzáfûzött néplélektani-filozófiai elemzései kétségkívül újak, érdekesek, mint ahogy az egész, Japánról szóló (immár második) mûve. (Platon kiadás)
    Hogy az ábécé végére érjek Zimányi Tibor igényes címû kötetét ismertetem: Történelmi tudatunk (Püski), már csak azért is, hogy a jobboldal szellemét a tárgyilagosság kedvéért ne csak Heidegger vagy Misima, hanem hazai szerzõ is képviselje. Mert nem a bal és jobb, hanem a tartalom és színvonal a fontos. Különben Zimányit még nagyon is baloldaliként ismertem meg, valamikor az 1940-es évek elsõ felében, mikor is ellenállási csoportunk akciósainak legelszántabbika volt. A felszabadulás után (s ez valóban felszabadulás volt számára is, hiszen 1944 decemberében letartóztatták) rendõrtiszt lett. Tõle hallottam elõször dicsérni Kádár Jánost, aztán kiábrándult s - ártatlanul - Recsken töltött egypár évet. 1956 után újból lecsukták, mégis sokra vitte: a szabadulás után fontos vállalati pozíciókat töltött be, s az elsõ szabad választás után MDF-es képviselõ lett.
    "Igényes címû" - írtam a kötetrõl, amely tartalmában nem egyenletesen igényes, mert több jelentéktelen cikkecskét és parlamenti felszólalást is tartalmaz. A címül szolgáló tanulmány viszont valóban helytállóan ragadja meg történeti tudatunk témáját. Évtizedekre tekint vissza s (más jobboldali köröktõl eltekintve) nem hallgatja el a magyarországi uralkodó osztályok történelmi felelõsségét, a dualizmusból trializmussá átalakulás elutasításától a manapság agyonhallgatott pángermán törekvések eltûrésén át a második világháborúba való oktalan belépésig. Sok értékes cikk van Zimányi kötetében a politikai elit csõdjérõl, ötvenhatról, a hazai álliberalizmusról, stb. Fontos adalékokkal szolgál az 1944-es ellenállásról és késõbbi eseményekrõl, s ezekkel a ma is baloldali olvasó egyetérthet, legfõképpen Zimányi "marxi" öröksége okán, mely mindent történetileg lát. De persze sok mindenrõl lehet vele vitatkozni. Hogy visszatérjek rá: Kertész Imre Nobel-díját burkolt németbarátságának s a népirtásban való náci felelõsség "elkenésének" tulajdonítja, márpedig ez semmi esetre sem helytálló. Kár, hogy az elhangzás vagy megjelenés helye és idõpontja nincs mindenütt feltüntetve.
    Egyebek mellett ezeket olvastam pár hónap alatt, A-tól Z-ig.

 
 
 

Lapzártakor érkezett a szomorú hír: 71 éves korában meghalt Baráth Lajos.Az 1960-as években tûnt fel. Munkásíró volt, a leghitelesebbek közül való, elkötelezett, baloldali alkotó, akinek világnézetét, erõteljes mûvészetét a „rendszerváltás” sem törte meg. A kezdetektõl folyóiratunk szerzõje volt, emlékezetes, kitûnõ elbeszéléseket közölt oldalainkon. Az Ezredvég legjobb novellistáinak egyikeként õrizzük meg emlékét.


 
 
 
 
 
 
 
 

Pályázati felhívás A2007. évi Fehér Klára Irodalmi díjat az a fiatal, 40 év alatti magyar író nyerheti el, aki az utóbbi egy-két évben írt, illetve megjelent, bármely irodalmi mûfajba tartozó, a díj névadója humanista szellemiségének megfelelõ írásával figyelemre érdemes mûvet alkotott. Apályamû beküldési határideje: 2006. december 31. Cím: Fehér Klára irodalmi pályázat. Petõfi Irodalmi Múzeum. 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 18. Tel.: 317-3611 A2006. évi díjat Bene Zoltán kapta meg, akit az Ezredvég olvasói jól ismernek a folyóirat oldalairól.