A származása folytán munkaszolgálatra a Don-kanyarba hurcolt író számos sorstársához hasonlóan jelképes sírban nyugszik a voronyezsi Rudkino határában elterülő II. Magyar Központi Katonai Temetőben. A veszteségkimutatás szerint 1943. január 1-jén – azaz 75 éve halt meg.
Első fejezet
– Pénzt vagy életet!
– Életet!
A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.
Ez volt lefolyását és befejezését tekintve minden idők legkülönösebb és legszomorúbb bűnügyi komédiája. Színhely: San Francisco, Oakland. Írta: az élet.
Személyek:
Egy ideges útonálló.
Egy rezignált áldozat.
(Katonaság, néptelenség.)
Idő: pénz.
– Barom! – ismétli a rabló. – Pénzt vagy életet! Nem hallotta?
– Mit ordít! Azt hiszi, süket vagyok? Miután szabadott választanom, hogy a pénzemet adjam-e vagy az életemet, én az életet ajánlottam.
Az útonálló helyzete kétségbeejtő volt.
– Ha komédiázik, pórul jár! Háromig számolok!…
– Maga egy számtantanár, becsületszavamra!… Mondtam, hogy az életet megkaphatja. Én ingyenélő vagyok, hát az életre nincs rezsim. De honnan veszek másik ötven centet, ha ezt odaadom?
Most képzeljük el a rablót. Agyonlőjön valakit, tehát villamosszéket kockáztasson ötven centért, vagy szégyenszemre távozzék e rövid beszélgetés után?
– Utoljára figyelmeztetem, és azután… – kezdte újra komolyan.
– Ne adjon terminusokat! Maga rám bízta a választást, most tessék lőni!… – és mert megszánta a pisztolyával tehetetlenül hadonászó támadót, szelíden folytatta: – Verje ki a fejéből, tisztelt martalóc úr, hogy én magának akár csak egyetlen vasat is adjak. Nincs rá eset, higgye el, drágám…
– Utoljára figyelmeztetem: ha hülyéskedik, úgy főbe lövöm, mint a pinty!
– All right! De siessen, mert nem érek rá itt ácsorogni!… – és artikulátlan rikácsolással röhögve bólogatott: – Maga egy nagy áldozat nálam, rabló úr! Egy alig züllött martalóc! Az ilyen ötven centért nem öl embert!… Két dolláron alul nem tesz ilyent. Az öreg Wagner nagy emberismerő, well, my best gangster!…
Ebben a pillanatban, váratlanul, néhány lépésnyire tőlük, feltűnt két arra sétáló katona.
Ezek elfogják!
Az útonálló rémülten zsebre vágta a pisztolyát. Az áldozat gépszerű alkalmazkodással leeresztette magasba emelt karjait, a katonák felé fordult és…
És nem szólt semmit!
Ráadásul felettük most zizegés hallatszott! Két biciklis járőr kerekezik, beszélgetve a rakparton, és az áldozat nem mozdul. A katonák és a járőrök eltávolodtak. A rabló villámgyorsan újra előrántotta a pisztolyát, és rákiáltott az áldozatra:
– Egy moccanást sem, mert…
A másik rémülten körülnézett, és szinte sírva, de azért igen erélyesen rászólt:
– Ne ordítson, maga ló! Idecsődíti nekem a csendőröket!… Ilyen ideges rablót még életemben nem láttam! Képes és a legnagyobb kellemetlenségeket csinálja nekem!
A rabló megrémült.
Te jó Isten! Mi ez?!
Az áldozat jobban fél a csendőrségtől, mint a fegyveres útonállótól. Ki lehet ez az ember? Miféle szörnyű, régóta keresett bűnöző?
– Fel a kezekkel!
Az áldozat dühösen emelte a magasba karjait.
– Mondja, maga tornaórát rendez itt?!… Becsületszavamra, ilyet még nem láttam! Ez a mániája a kezekkel. És harmadszor: ne hadonásszon állandóan a pisztollyal, mert elsül, és visszajönnek a rendőrök… Ilyen ideges rablót még életemben nem láttam! – siránkozta türelmetlenül, és közben akkorát csuklott, hogy szakadt keménykalapja az orráig süppedt.
– Mondja maga bolond?
– Lehet, de ez most nem fontos… Ide hallgasson, rablovics úr – kezdte békülékenyen a megtámadott –, adjon nekem egy dollárt, és futni hagyom. Na?… mit vitatkozzunk itt soká. Nem igaz?
– Futni hagy? – álmélkodott az útonálló. – Örüljön, ha nem bántom és elmegyek.
– Ez is egy álláspont, de nem az enyém. Hupplá!… Ne remegj, pajtás, csak csuklottam! Az én álláspontom más. Ha elmegy, akkor majd én előveszem a késemet, és szanzsén a nyakszirtjébe hajítom hátulról. – És rekedt, joviális kacagással felrikácsolt: – Well, my dear gyilkos! Zsebkésvetésben az öreg Wagner olimpikon lehetne… És rekordidő alatt úgy a bicskámat, mint az egy dollár tarifát kiveszem magából! Látja, ez egy jó álláspont. Na?… választhat: pénzt vagy életet?!
Az útonálló végképp elvesztette a talajt maga alól. Lelője ezt a szörnyeteget ötven centért? Vagy megkockáztassa, hogy kést vágjanak belé távozáskor? Mert hogy ő, revolverrel a kezében, egy dollárt fizessen az áldozatnak az világröhej volna.
Az áldozat kissé imbolyogva, de nyugodtan várt. Megdöbbentően toprongyos volt. Ruházatát egy jobb madárijesztő sem vállalta volna. Inget egyáltalán nem viselt, viszont mindenféle ócska rongyot kötött a nyakára, mintegy jelezve a fehérnemű szükséges voltát. Feltűnő ismertetőjele lehetett volna valami körözvényben, hogy egy alig elszáradt gardénia díszlett a gomblyukában.
A hervadt virág hervadhatatlan gyermeki optimizmusának jelképe volt. Szimbóluma annak a könnyed, buzgó kedélynek, naiv életfilozófiának és szüntelen mámoros derűnek, mellyel Wagner úr a nap minden percében széttárta lelkivilágát a legcsekélyebb, legegyszerűbb örömök előtt is.
Ráncos, bibircsókos, fogatlan és széles szájú vén arcán, állcsontja mentén ritkás, de hosszú szőrű matrózszakáll vonult félkörben. Első látásra inkább zsinórral felkötött műszőrzetnek hihette volna az ember.
És amint a holdfény reá tűzött, ez a szakáll végképp elrettentően hatott az amúgy is döbbent rablóra.
Ijedten felkiáltott!
Ugyanis a rendkívüli szőrzetnek csillogó, búzakék színe volt!
Aki nem tudta, hogy Wagner úr, egy csodálatosan nagy pofon következtében, belezuhant a rakparton előkészített hajófestő zománcába, az így, a holdfényben, kísértetnek hihette.
– Na mi lesz? – sürgette a rablót az áldozat. – Itt akar megöregedni? Adjon egy dollárt, és menjen a fenébe!… Ilyen egy hülye sztrovacsek.
Hogy a sztrovacsek kifejezés mit jelentett Wagner úrnál, azt senki sem tudta. Állandó, csontig ható részegsége még őt is erősen akadályozta abban, hogy akár csak saját szavait is helyesen értelmezze.
– No de értse meg – kiáltotta dühös kétségbeeséssel az útonálló –, nincs pénzem, és nem akarom lelőni. Sajnálom magát!
– Mi közöm ahhoz nekem?!… Maga ne legyen jó az én egy dolláromért! Tessék csak lőni!
– Nem teszem! És figyelmeztetem, hogy ha odamegyek…
– Akkor megrúgom, és jön a bicska. Az én konyhakésszerű, hatalmas zsebkésem. Ha viszont a helyén marad, akkor megint csak ott tartunk, hogy tessék lelőni!… Szép kis hecc! Na, tudja mit: Ide hallgasson! Ha nincs pénze, fizessen természetben. Elfogadom a revolvert. Majd csak adnak egy kis pálinkát érte a Három Dugóhúzó dajningrumban! Na, benne van?
… Minek folytassam? Rövid, elkeseredett vita után Wagner úr megkapta a revolvert. Sem a hátba szúrást, sem a villamosszéket nem kockáztathatja az ember ötven centért. A rabló pályája kezdetén volt, mindössze tizenkilenc éves, mellesleg ez is mentse tehetetlenségét.
– Na jöjjön, kis sztrovacsek! – vigasztalta a rablót humánus áldozata. – Maga is kaphat egy korty pálinkát… Hoppla! Legalább a muníciót elihatja a revolveréből… Ni, milyen szép nadrágrögzítő! – kiáltotta, ahogy elindultak, és egy hosszú spárgát pillantott meg lefüggni a feje fölötti vastraverzről. – Ezt leszedem innen, de a mindenségit… odacsomózták… – és kedvesen a fiatalemberhez fordult: – Nincs magánál egy bicska véletlenül?
– Mi?! – kérdezte a rabló, és halálosan elsápadt. – De hiszen… Maga fenyegetett… Magának van kése!
– Ne gyerekeskedjék! Soha életemben nem volt késem… Hopplá… no, várjon! De revolverem most már, hála Istennek, van, hát csak nyughassék, kedves sztrovacsek…
És a dühös útonálló orra elé tartotta saját fegyverét.
I.
Földbarát
eke,
gyomorbarát
liszt.
*
Úgy se lát
szeme
hazát, bakát.
Tiszt.
*
Egy kabát
zsebe
üres? Nahát!
*
Seb, Fiát
szike
ölelte át.
II.
Mindazt, ami
nem személyes,
és azt ami
sohasem szent.
*
Megmenteni
kottaképes
hangért sunyi
zeneistent.
Nincs éteri
fény? A vesztes
vak jól hiszi?
*
Egy hajnali
lámpa rád les.
Nap vagy neki.
Namármost, a dolog – teljes valóságában – a következőképpen történt. Becsöngettem hozzá. Ő nyitott ajtót. A Mester.
– Szép jó napot kívánok, Uram! – mondtam dadogva. – Ön Karinthy Frigyes?
– Miért, lát itt más Karinthy Frigyest is? – válaszolta összevont szemöldökkel.
– Tulajdonképpen, nem, csak…
– Hát akkor, gratulálok, mert megtalálta! – szólt kurtán, és be akarta csapni előttem az ajtót.
Ám én nem hagytam magam. Az ajtókeret és a csapódó ajtó közé tettem a lábam.
– Bocsásson meg, Mester! – hebegtem. – Dénes Miklósnak hívnak, és van szerencsém felajánlani Önnek titkári szolgálataimat…
– Á, vagy úgy! Már vártam. Jöjjön b…
– Már várt?!
– Hm, persze. Már régóta várok egy valamirevaló, hasznos titkárra, aki…
– … aki rendbe teszi a kéziratokat, aki házal velük, aki előleget csikar ki a szerkesztőktől, kiadóktól, és…
– Ö… de…
– … aki mindezt ingyen és bérmentve vállalja, a Mester iránti legmélyebb tisztelettel és alázattal?
– Nem hangzik rosszul… – motyogta kissé bizonytalanul a Mester. – Mondja… hm… Dénes Úr… ha meg nem sértődik… izé… szóval volt már Ön… esetleg… a Zárt-osztályon?…
– Ó! – mosolyodtam el, kedvesen legyintve egyet. – Hol nem voltam én már! De „ott” még nem voltam.
– Még?
– Nos, Mester? Mi a válasza? Akár már most elkezdhetjük a munkát, rajtam ne múljék!
– Ö… mindjárt jövök… csak még meg kell beszélnem a fe…
Ekkor az ajtón hirtelen kidugta a fejét az egyik legszebb nő, akit valaha láttam. Még sohasem volt szerencsém hozzá. De azonnal ráismertem. Ő volt az. Böhm Aranka, a híres és hírhedt nej.
– Ki maga és mit akar? – kérdezte tőlem a gyönyörű hölgy, baljósan.
– A… ö… a titkárom… – szólt a Mester, enyhén sértetten.
– Úgy! – csattant fel Karinthyné, szemével villámokat szórva a férjére. – Szóval a Maga titkárja! Na, szépen vagyunk!
– I… igen – hadartam félszegen.
– Valóban? Nos, jó. Fáradjon be, tisztelt…
– Dénes Miklós, okleveles magántitkár – szavaltam lámpalázasan.
– Jöjjön, kedves Dénes Úr! – mondta a Mester, szemével kontravillámokat szórva a nejére.
Bementünk hát a lakásba. Bódító parfümillat, rend és tisztaság lengte be a teret. És én rögtön megértettem, hogy a Mester miért inkább kávéházakban szeret alkotni, és nem otthon. A fiúk, ki tudja hol voltak. Csak a Mefisztó nevű kistacskójuk volt még jelen. De ő aztán, nagyon. Szépen el is kezdte rágcsálni a nadrágom szárát.
– Talán foglaljunk helyet! – intett az asszony.
Leültünk a fotelekbe. És a kutya nem tágított mellőlem. Sőt.
– Szóval ott tartottam, hogy… – mondtam, míg karjaim hessegető mozdulataival, kétségbeesetten próbáltam megőrizni a nadrágom épségét.
– Látom, nagyon megkedvelte Magát a Mefisztó! Aranyos jószág, nem? Ő a mi büszkeségünk! – szólt meghatottan a Mester, majd szeretettel nézett az ebre. – Igaz? Te, te tasmán ördög!
A kutya odament hozzá és azonmód hanyatt vágta magát. Az asszony eközben meglehetősen bizalmatlanul méregetett minket. Én pedig, némiképp felszabadult érzésekkel, a nyálas és rojtossá lett nadrágom szárát kezdtem el törölgetni a zsebkendőmmel.
– Khm! – mondtam aztán.
Az asszonyság ekkor felállt, és bosszúsan legyintve ránk, szólt.
– Á! Van nekem elég dolgom így is, minthogy magukkal itt tereferéljek!
Azzal befordult a konyhába. Mefisztó pedig, nem kis örömömre, vígan utána totyogott.
– Nos – csaptam össze a tenyereimet –, kedves Mester, van-e valami kész mű a tarsolyában, amit eladhatnánk?
– Hát… egy ötlet… egy ötletecske…
– Remek! Halljuk, halljuk!
– Izé… szóval filologice… mármint, hogy a pénz szó miből is eredt?
– Csupa fül vagyok – biztosítottam teljes figyelmemről.
– Abból a szóból, hogy: nincs…
– Csodálatos! Folytassa, kérem, mint ha itt se lennék.
– Abból lett a néncs, amabból meg a féncs… abból pedig a péncs, és így lett a… pénz…
– Varázslatos! – lelkendeztem. – Ebből kéne még egy pár, és már ma a kezében lesz a néncs, akarom mondani, a pénz. Utána meg ezekből írni egy kötetre valót, amit majd…
– Ezt még meg kell beszélnem a fe… Na, jó, irány a Japán!
– Jó!
Egyszerre álltunk fel, mit felálltunk, fölugrottunk. A Mester még bekiáltott a konyhába.
– Kedveském, ö… megyek írni! Még ma itt leszek a pénzzel!
– Ajánlom is magának, különben… – mondta zsémbeskedve az asszony.
– Szipirtyó!… – suttogta fojtottan a Mester.
Aztán kart karba öltve rohantunk a Japán kávéházba.
* * *
A Japánban aztán otthagytam a Mestert dolgozni, míg én rohantam tovább a Nyugat szerkesztőségébe. Úgy két órára rá, vissza is értem. A Mester még mindig dolgozott.
– No, készen van már, vihetem? – kérdeztem.
A Mester nem szólt – csak alkotott egyre. Úgy tűnt, mintha észre se vette volna, hogy ott állok az asztala mellett. De néhány másodperc múlva letette a tollát, és fölnézett rám.
– Kész, viheti! – szólt önelégülten.
Én is fölnéztem rá. De ezzel, azt hiszem, nem voltam egyedül, ebben a kis országban. Már kaptam is fel a kéziratot, hogy vigyem.
– Meg se nézi?! – pislogott a Mester.
– Viccel, Mester? Ha nem bíznék vakon az Ön lángelméjében, ugyan mire volnék én jó? No. Most rohanok vissza a Nyugat szerkesztőségéhez. Ó, majd’ elfelejtettem! Itt van 500 pengő előleg az új humoreszk-gyűjteményének megjelenéséért…
– Milyen „új humoreszk-gyűjtemény megjelenéséért”?… – hüledezett a Mester, míg a kezébe tettem a pénzt.
– Azzal Maga ne foglalkozzon, Ön csak írjon, az a dolga, nekem meg az, hogy eladjam őket.
– Ezt még meg kell beszélnem a fe…
– Visszlát Mester, két óra múlva legyen otthon! Viszem a pénzt!
És már loholtam is vissza Babitshoz.
* * *
Nagy örömömre, amikor újra beléptem a Mesterék lakásába, csupa vidámság uralkodott mindenen és mindenkin. A fiúk most sem voltak még otthon. Mefisztó viszont farokcsóválva folytatta a nadrágom szárán való bűvészkedését. (Megjegyzem, újat kellett fölvennem.) És olyan ínycsiklandó ételillat lengte be az egész lakást, hogy csuda. A Mester éppen egy – úgy láttam, elég jó minőségű – bort kortyolgatott, és egy jókora havannait szívott hozzá. Az asszonyság pedig, aki egyébiránt beengedett, barátian átölelt, összecsókolt, és így szólt.
– Dénes Úr! Remélem, nem utasítja vissza, hogy velünk ebédeljen. Marhapörköltet készítek épp…
– Marha jó lesz! – kuncogott ki a Mester, az óriási szivarfüst-aurából.
– Ö… – motyogtam meghatottan. – Persze, izé, igen…
– Akkor én nem is zavarom a munkájában, kedves Dénes Úr – szólt, és visszament a konyhába.
– Mester – mondtam Karinthynak, miközben kétségbeesetten próbáltam, legalább az új nadrágomat megmenteni, Mefisztótól. – Itt van még száz pengő…
– Száz pengő? Hogy lehetett egyetlen humoreszkért száz pengőt fölvenni?
– Neeem, dehogyis, félreért. A nagyobbik része szintén előleg az új könyv kiadásáért.
– De hát milyen könyvről beszél?!
– Milyen könyvről, milyen könyvről, hát a Följelentem az Emberiséget címűről!
– De hisz azt már kiadta a Tevan!
– Igen, valóban. De a Nyugat is kiadja, méghozzá, Följelentem a házmesternét címmel. Babits úrral madarat lehetett volna fogatni!
– Ezt még meg kell beszélnem a fe…
– Á, ha már itt tartunk! – mondtam, kissé közelebb húzódva a Mesterhez. – Találtam Önnek egy minden szempontból kiváló új feleséget. Higgye el, sokkal jobb lesz, mint a mostani! Csendes, békés, nem mellesleg, csinos, és…
– Ezt még meg kell beszélnem a fe… – szólt zavartan a Mester, elnyomva szivarját és megtörölve verejtékes homlokát.
A feleség ekkor, mint egy fúria, ádázul kirontott a konyhából, egy hatalmas fakanállal a kezében. És felém tartott!…
* * *
Ez minden, amire emlékszem. A többi – sötét folt. És csak az egész testemet beborító kék-zöld foltok, a betört koponyám, meg a lábaimon lévő harapásnyomok a megmondhatói, mi is történhetett velem.
A kórházban eszméltem – ahol két hónapot kellett töltenem, ágyhoz kötötten – két napra rá, és tulajdonképpen máig nem értem, mi volt a baja az asszonyságnak? Hiszen én csak jót akartam! De hát, ez van. Ez a jutalom.
A régi közmondás jut eszembe az eset kapcsán, miszerint: Mondj igazat és betörik a fejed!
Két zsaru járőrözik a város egyik forgalmas utcáján. Egy idősebb, testesebb és egy fiatal, még kezdő közrendőr.
– Ni csak, egy egyszemélyes tüntető! – hívja fel rá a figyelmet a fiatalabb rendfenntartó. – Nézzük meg, miért demonstrál!
EGYSÉGBEN AZ ERŐ! FEGYELMET! RENDET! MEGÉRTÉST! – olvassák a nagybetűs szavakat. A demonstráló gatyában, kifeszített napernyő alatt ül a földön, és olvasgat. Előtte, mögötte közömbös arccal jönnek-mennek az emberek, egyik-másik elolvassa a transzparenst, aztán odébbáll. Mindennapos jelenség volt, szinte hozzátartozott az utca képéhez.
– Jó napot kívánunk!
– Tiszteletem, önöknek is.
– Tüntetünk, tüntetünk? – érdeklődik az öregebb fakabát.
– Miért, nem szabad?
– Attól függ. Ha van engedélye, bármikor. Nem mondom, az öltözéke kissé hiányos, de még elcsúszik, legfőképp amiért ilyen kurva meleg van – ránt ki zsebéből egy hatalmas kockás zsebkendőt. – Csak aztán vigyázzon: eddig és nem tovább, ha nem óhajtja, hogy közbotrányokozás vagy szeméremsértés miatt bevigyük.
– Mit olvas? – érdeklődik a fiatalabb.
– Modern költők versei, Magyarország alaptörvénye. Ismerik? Nem? Akkor ajánlom, olvassák el sürgősen, különösen az alaptörvényt, melynél izgalmasabb olvasmány tíz, nem, húsz éve sem került a kezembe.
– Mint az alaptörvény? – néz nagyot az őrmester. – Á, értem! Maga olyan… ügyvédféle.
– Nem, könyvtáros, az is csak voltam, amíg raktárt nem csináltak a könyvtárból.
– Részvétem. Valamikor én is könyvtárosnak készültem. Mert én is szeretek ám olvasni. De hát ember tervez, isten végez, úgyhogy már az egyetemi írásbelin kiestem.
Most meg a tüntető néz nagyot.
– Ejha, egy olvasó zsaru! Aztán ki a kedvenc írója?
– Verne Gyula, Agatha Christie, Stephen King…
– Micsoda véletlen, nekem is – fog kezet melegen a nála nem sokkal fiatalabb rendőrrel. – Feltételezem, hogy még könyvtára is van otthon.
– Természetesen.
– Neked? – tátja el a száját a törzsőrmester. – Még a végén kiderül, hogy titokban verseket írsz, mint a román kollégák. Épp a minap olvastam az újságban… Na, mindegy, nem ide tartozik. Maguk meg mit rötyögnek? – förmed a köréjük csoportosuló néhány emberre. – Oszoljunk, kérem, oszoljunk! Zavarják a forgalmat. Maga marad! – nyomja vissza a földre a körszakállas exkönyvtárost. – Még nem végeztünk.
– Ej, hadd a csudába! – húzza félre feljebbvalóját az őrmester. – Ha tüntet, tüntet, végül is joga van hozzá. Igyunk meg inkább egy pofa jó hideg sört, még mielőtt elolvadunk ebben a júliusi melegben.
– Szolgálatban? Becsavarodtál? Ráadásul még a tag engedélyét, sőt, igazolványát sem ellenőriztük.
– Minek? Kellene?
– Atyám, jó kis társat küldtél nekem a mennyekből! Uram, volna szíves pár pillanatra felállni? Igazoltatni szeretném – sétál vissza a szakállashoz.
A férfi felkászálódik, fölhúzza a nadrágját, és kiveszi zsebéből a személyazonossági igazolványát.
– Parancsoljon!
– Köszönöm. A tüntetési engedélye?
– Pillanat! – nyúl ismét a zsebébe, onnan egymásután a többibe, de sehol sem találja. – Nagyon sajnálom, valószínűleg, igen, most már világosan emlékszem: otthon felejtettem, biztos úr.
– Föltéve, hogy valóban megkapta az engedélyt – húzza el a száját gúnyosan a tapasztalt közrendőr. – Őrmester! Magának mi a véleménye a dologról.
– Megkaptam, esküszöm. Csak nem indulok enélkül tüntetni. Én, kérem, törvénytisztelő polgár vagyok, és eddig még minden rendelkezést, szabályt betartottam.
– Nem magát kérdeztem.
– Hát… Nem is tudom. Ha ő mondja – bizonytalanodik el az alig pár hete végzett „mazsola”, aki szimpatizált ugyan a férfival, de ki mond ellent a főnöknek?
– Lali, Lali sokat kell neked még tanulnod. Első szabály… Egyébként ez sem ide tartozik, helyesebben ide, de majd később, négyszemközt tisztázzuk. Maga pedig, tisztelt tüntető, szép sorjában elmondja, mi a neve, hol lakik és hasonlók – kapar elő táskájából egy nyomtatványt.
A férfi elkedvetlenedik.
– Jegyzőkönyv? Ugyan, minek az? Elintézhetjük ezt úgy is, ha egyszerűen hazakísér, ott átadom az iratot, és iszunk egy sört az egészre.
– Nagyszerű! Én benne vagyok! – elevenedik meg a fiatalember.
– Hogy mit felejtsek el, és kit hova kísérjek, az hadd legyen az én gondom – válaszolja a törzsőrmester mogorván. – Ez a fazon hülyének néz bennünket, legfőképp meg engem, ez nem vitás – háborog magában.
– Szóval megbüntet. Rendben van, büntessen! – nyugszik meg hirtelen a szakállas. – Akár be is kísérhet, ha óhajtja.
– Ha szükséges. Csak ha szükséges – javítja ki a törzsőrmester. – Neve?
– Az imént olvashatta a személyimben.
– Nem válaszol? Ebben az esetben kénytelen vagyok előállítani a hatóság munkájának akadályozása jogcímén.
– Stréb Ernő, szolgálatára.
– Helyes! Látja, tud maga együtt is működni, ha akarja.
Még felír néhány adatot, aztán rátér a lényegre, a tüntetés kezdésének és befejezésének időpontjára, céljára stb. A férfi változatlan magabiztossággal válaszol, és semmi hajlandóságot sem mutat begyulladni a hatósági közegtől. Egye fene, ne féljen, de ettől még mutathatna több respektust iránta – igyekszik legyűrni ellenszenvét a törzsőrmester. – Igaz, hogy nincs egyetemi végzettsége, és könyvtára sincs, mint a társának, azért mégis csak ő képviseli itt a törvényt, a krisztusát!
– Köszönöm. Most végeztünk. Viszontlátásra!
– Akkor… most mehetek?
– Egyelőre. A többi a főkapitányság feladata. Addig is ajánlom, máskor ne menjen hivatalos engedély nélkül tüntetni, és tanúsítson több tiszteletet is irántunk.
– Megértette? – fordít egyet a köpönyegen csak úgy, ráadásként ekkor az őrmester.
Bocsáss meg, cimbora, de első a hivatal és azon belül is ez a mitugrász, aki véletlenül épp a főnököm. És ha egy főnöknek nem járunk a kedvében, megnézhetjük magunkat.
– Mi maximálisan megértjük a helyzetét. Munkahelyéről elbocsátották…
– Megszűnt.
– Ej, ne szóljon közbe, ha kérhetném. Előbb hadd fejezzem be a mondatot. Szóval: munkahelyéről elbocsátották, türelme, pénze elfogyott, és már abban sem igen hisz, hogy az országgal együtt egyszer maga is lábra áll.
– Már elnézést, de…
– Ezek után kíváncsian kérdezem: miben hisz maga, Stréber úr?
– Stréb vagyok, nem Stréber. Stréb Ernő, kérem tisztelettel.
– Jó, jó, legyen Stréb, de talán illene válaszolnia, ha kérdezik.
– Én…
– Adja csak ide azt a transzparenst! Egységben az erő! Fegyelmet! Rendet! Megértést! Remek szlogen, ám valóban hisz is bennük, Stréb Ernő? – sandít a törzsőrmester felé, s ugyancsak elképed, amikor az összeráncolt szemöldökkel rivall rá.
– Mit szövegelsz te itt összevissza? Egy rendőrnek az a dolga, hogy röviden, érthetően kérdezzen, megállapítsa a tényállást, és intézkedjék, ha a helyzet úgy hozza. Világos? Kikérdezi a delikvenst, nem szónokol neki, te észkombájn.
– Igenis.
Hát ezt ellőtte! Pont, amikor azt hitte, ezúttal mégis csak bevágódott „Az öregnél”.
– És most, eins-zwei, induljunk! Máris túl sok időt időztünk egy helyen. Maga pedig hagyja el azonnal a tüntetés színhelyét! – szólítja távozásra a tüntetőt. – Nemsokára kap egy idézést, leperkál pár lepedőt, amiből szépen megtanulja, hogy a törvénnyel nem szabad packázni.
– Egyetértünk. Nem is szoktam, sőt, ugyanez az én mottóm is. Hallgassa csak, biztos úr! – kapcsol be a fiatalember egy MP3-as lejátszót.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Nevem Stréb Ernő. 27 éves vagyok, pillanatnyilag munkanélküli. Ma, holnap sikeres vállalkozó, köztiszteletben álló polgármester, politikus, egyszóval bárki és bármi lehetek én is, te is, mindenki, aki valamennyi politikai és civil szervezettel karöltve munkálkodik hazánk javáért. Egységben az erő – gondolom én. Ti mit gondoltok? Akkor lesz Magyarország a végtelen lehetőségek hazája, ha tíz millió felé húzzuk az ország szekerét, vagy megadjuk a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené? Végül is ki ismeri a legjobban minden gondunkat-bajunkat, mint azok, akik kormányoznak bennünket? Momentán, de ha mindnyájan csatlakozunk hozzájuk, holnap a demokrácia szabályainak megfelelően már együtt kovácsoljuk a sorsunkat. Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, én ezért jöttem tüntetni, és meg vagyok győződve, hogy csak rajtunk múlik egyedül, Európa nagy családja szegény rokonnak vagy élenjáró nemzetnek tekintsen-e újból bennünket.
– Elég, elég! Kikapcsolhatja! – kapkod zsebkendője után újfent a törzsőrmester. – Be kell vallanom, életemben sok szpícset hallottam, de a magáé, Stréb Ernő külön díjat érdemel.
– Köszönöm.
– Ezt mondtam én is. És te, már megbocsáss, pont egy ilyen kitüntetést érdemlő hazafit akartál bevarrni – szúrja oda kajánul a csőrmester.
– Ja. Csupán az a nagy kérdés, hová, melyik osztályra.
– Hogyhogy melyikre? Ezt… ezt aztán tényleg nem értem.
„Az öreg” lemondóan legyint, és kivesz zsebéből egy telefont.
– Halló! Pszichiátriai osztály?
Nem folytathatja, mert valaki hátulról kiveszi kezéből a mobilját.
– Állambiztonsági szolgálat. Kérjük, feltűnés nélkül kövessen! – dugnak egy nyomózói jelvényt „Az öreg” orra elé, s már viszik is magukkal.
A próbarendőr megrökönyödve bámul utánuk, s ha eddig halványan pedzett is valamit, most minden összekavarodik a fejében. Hiába, túl bonyolult ez a világ ahhoz, hogy egy egyszerű krumplivirág is megértse.
– Kérem, szeretnék belépni az anonim jótevők klubjába. Eddig vállaltam az arcomat, szemtől-szembe tettem a jót. De ott tartok, hogy már nem bírok a tükörbe nézni. Undorodom a kenetteljes pofámtól, az émelyítő íztől a számban, amit egy-egy jótettem után érzek. Nem beszélve arról, hogy rengeteg ellenséget szedtem össze. Mindenhonnan érzem a jóságomnak kiszolgáltatott, és megalázott emberek tehetetlen dühét. Hálás kutyaszemük ne tévesszen meg senkit! Mögötte ugrásra kész, fojtott vicsorgás lapul. Lassacskán az életemet féltem. Már a lakásomban sem érzem biztonságban magam. Rájöttem, hogy a jóság demoralizál. Rettenetes teher ez számomra, szeretnék megszabadulni tőle. Szeretnék megjavulni, vagyis rossz lenni.
– Ne aggódjon, uram, itt jó helyen jár. Az adományát, amitől láthatólag szabadulni akar, ide, ebbe a résbe szíveskedjék behelyezni. Mi gondoskodunk róla, hogy még véletlenül se kerüljön rászorulóhoz. Ön mától fogva biztonságban van. A rés a mi zsebünkben végződik. Ha belép közénk, ön is garantáltan rossz ember lesz, megszabadul jósága nyűgétől, nyugodtan alhat.
Csak meg ne köszönje, az Istenért!
Minden nap kimegyek a temetőbe, hogy megfigyeljem, hogyan viselkedsz a sírom mellett. Ritkábban jössz, mint elvárható lenne, elvégre életed nagy vesztesége vagyok. Általában keresned kell a parcellámat, sosem jegyzed meg, hol van. Ahogy a névnapomról is szerettél megfeledkezni, míg éltem. Holott jeles nap, minden virágüzlet tőle hangos. Emlékszem, egyszer szóvá is tettem, mire felfortyantál, hogy na, ez a hiszti már nem fér bele a kapcsolatunkba! Lassan bandukolsz, mint akinek nem sürgős és úgy teszel, mintha éppenséggel temetőben kószálni támadt volna kedved. Holott egyszerűen magadnak sem akarod bevallani, hogy fogalmad sincs, hol vagyok eltemetve. Körbejárod a temetőt, elidőzöl idegen emberek szarkofágjai mellett, feliratokat böngészel. Rájössz, mennyi híres ember nyugszik itt, talán neked is itt kéne foglalnod sírhelyet…
Otthon azt mondtad, Árpibácsihoz mész. Most is hazudtál. Mint mindig, ha hozzám jöttél.
Virágot is hoztál. A feleséged figyelmeztetett, hogy így illik. Mint ahogy életemben is valószínűleg ő javasolta, hogy hozzál üdítőitalt, vagy valami gyümölcsöt a próbáinkra. Sokáig tanakodtál, míg a temető bejáratát övező virágárusoknál kiválasztottad a legolcsóbb krizantémot. Smucig vagy most is, mint életemben. Ha nagy ritkán meghívtál étterembe, már hónapokkal előtte beígérted és akkora feneket kerítettél neki, hogy mikor végre sor került rá, menünél drágábbat nem mertem választani. Nem győztelek kényeztetni, hogy valami visszaáramoljon rám is. Kiemeltelek az öncsaló semmittevésből. Pódiumhoz segítettelek, tollat adtam a kezedbe, szeretni tanítottalak.
Mire hozzám érsz, megnyugodtál. Nem sírsz. Itt nem. A temető szép. Körül hegyek, jó a levegő, csend van, sok fa, virág. Meglepődsz, mennyi virág van mindig a sírom körül. Sokan szerettek. Próbálsz a krizantémodnak fő helyet keresni és úgy dugod a többi közé, hogy kissé kiemelkedjen. Ez csak kompenzáció. Nem bántál jól velem. Teátrális gesztusok, látszat figyelem… A kórházba bejöttél ugyan, amikor hírét vetted, hogy a végét járom, mert szóltak neked, ha még látni akarsz, gyere, de ahelyett, hogy a kezemet fogtad volna, a körmeidet vizsgálgattad. Azt hiszed, nem láttam?
Más módot nem találtam a megleckéztetésedre, mint hogy meghalok. Talán, ha nem vagyok, megtanulsz értékelni. De látom, teljesen fölösleges áldozat volt. Te semmiből nem tanulsz. Nem jövök többet.
A faluban élt egy siket család. Nem siket-némák, csak siketek. Siket volt az anya, siket volt az anya és siket volt a húsz éves lányuk is. Siket és szűz, mert a faluban igencsak elkéltek már a hason korú lányok. Szabad legény nem akadt. Amúgy a lány egyáltalán nem volt csúnya, sőt! Egyszer aztán felcsillant a remény a siket lány számára is. Tízévi idegenlégióskodás után hazatért szüleihez egy falubeli fiú. Hamar felmérte a helyzetet, és megismerkedett a siket lánnyal, ami egyáltalán nem esett nehezére, hisz mondtam, hogy amúgy szemrevaló lány volt.
Az egyik este, inkább éjszaka éles sikoly verte fel a falu csendjét. Nem volt hosszú, de a kutyák folytatták, és vonyítottak még vagy tíz percig. Másnap azt találgatták a faluban, hogy vajon kit fojtogattak az éjszaka, hol volt veszekedés.
Aztán kiderült, hogy a siket család házából jött a hang. Kíváncsian várták, hogy meglássák a családot, megvannak-e, élnek-e mindannyian. Éltek ám! A szülők kiabáltak a boltban, mert ugye a siketek elég hangosak. A lány meg? Majd elrepült, olyan boldog volt.
A falubeliek nem tudták mire vélni a dolgot. Pár nap múlva ismét vonyítottak a kutyák. Nem a teleholdat ugatták akkor sem, hanem belekapcsolódtak a sikolyba, sikongatásba. A siketek egyik szomszédja elhatározta, hogy utána jár a dolognak. A következő alkalommal, amikor ismét felhangzott a sikoly, a szomszéd kilopakodott a kert aljába, és figyelt. Már pirkadt, és alig tudta nyitva tartani a szemét, amikor a szomszédban valaki kinyitotta az ajtót. Az ajtón pedig egy férfi lépett ki, visszahajolt és csókot adott búcsúztatójának. Az idegenlégiós legény volt az, meg a siket lány!
Egyszeriben minden világos lett! A toronyóra még nem ütötte el a delet, amikor már az egész falu tudta a sikoly okát. Volt is susmorgás, összesúgás, nevetgélés. A siket család tagjainak nem tűnt fel semmi, csak az, hogy milyen vidámak az emberek a faluban. Az udvarlónak viszont igen, hiszen ő se siket, se néma nem volt. Zavarta is a dolog, bántotta a falubeli legények élcelődése, de gondolta, hogy majd kiagyal valamit. Elvégre próbált legény volt.
A falu kocsmájában, minden héten, szombaton összejött egy négytagú fiúcsapat. Hajnalig pókereztek, iszogattak. Csak ők négyen. Ez volt az ő szabadnapjuk, amikor nem kísérhették el őket a barátnőik, szeretőik. A légiós fiú is el-ellátogatott a kocsmába. De csak vett egy üveg Bikavért, és elköszönt.
Amint elment, a négy fiú egyből a sikolyról beszélgetett. Előtte nem igen mertek, mert a tíz év légióskodás rakott némi izomköteget a fiúra.
Az éjszaka közepén felhangzott a már jól ismert sikoly. A kutyák pedig vonyítottak. A négytagú csapat fetrengett a röhögéstől, meg már volt bennük egy-két korsó sör is. Ám az volt a furcsa, hogy a hang nem a siketek felől jött, hanem a templom mögül! Az egyikük meg is jegyezte: – Ezek azt hiszik, hogy ha a templom mögé mennek szerelmeskedni, akkor majd nem halljuk őket!
Na, erre még nagyobb lett a jókedv és a nevetés.
A következő héten is megjelent fiú, vitte a Bikavért. A sikongatás most meg a patak felől jött.
A harmadik héten pedig a víztorony felől.
A negyedik héten meglepő módon, a siket lány jött a kocsmába borért, ráadásul igen későn. A fiúk nem tudták mire vélni a dolgot. A lány még ki sem lépett a kocsmaajtón, amikor felharsant a sikítás, rákezdtek a kutyák. A hang a buszmegálló környékéről jött.
A négy fiú hirtelen elgondolkodott. Nem szóltak semmit, de a következő héttől elmaradt a póker parti, mert az egyiknek a barátnője a templom mögött lakott, a másiké a patak partján, a harmadiké a víztorony mellett, a negyediké pedig a buszmegálló környékén.
Az újpesti Babits Mihály Nemzeti
Kisdedóvó poétaporonty világ-
polgárainak mókázó mondókáiból
Bojkottálok * bankot
Szóhasználatot
Io triumphe **
Széplélek vagyok
Bojkottálok könyvet
Trendi divatot
Io triumphe
Széplélek vagyok
Bojkottálok szégyent
Folyóiratot
Io triumphe
Széplélek vagyok
Bojkottálok színészt
Non-Stop trafikot
Io triumphe
Széplélek vagyok
Bojkottálok démont
Parfűmillatot
Io triumphe
Széplélek vagyok
Bojkottálok chipset
Kormányablakot
Io triumphe
Széplélek vagyok
Bojkottálok műbőrt
Ál-pályázatot
Io triumphe
Széplélek vagyok
Bellóna *** Beliál ****
Bellevue ***** bel esprit ******
L’art pour l’art költőnek
* Kapcsolatok teljes v. részleges, megtorló célú megszüntetése. (Ch. C. Boycott írországi angol jószágkormányzó nevéből.)
** Kb. Ihaj-csuhaj! (Latin)
*** A háború istennője a római mitológiában. (Latin)
**** Alvilági rontó, ártó lény; az ördög egyik neve. (Héber)
***** A fr. Bellevue (ejtsd: bellevü) vagy az ol. Belvedere (ejtsd: belvedére)= szép kilátást nyújtó hely; díszes kilátó; magaslaton épült palota, villa (m. m. szép kilátás).
****** Széplélek. (Francia.) Vö. Schöngeist. (Német)
Mit írok én, agyament tortúrát, lovagi tornát, test-test elleni harcát,
arcátlan kancát,
keletlen kovászt, keményítő fohászt, lábatlan százat, nyomorék lázat,
bagót, logót,
tort, bort, csatorna bűzét, kiöntött ürgét, koldus magányát, meggyújtott
máglyát,
szoptató kismamát, sírdogáló anyát, szerelmes hattyút, szemérmetlen
fattyút,
szemtelen szabócskát, cirpelő kabócát, szirmát vesztett rózsát, a
traverzen rozsdát,
vasat, tele hasat, csontvázat, romos házat, rémes tivornyát, prémes
topánkát,
propánt, ha robban, butát, ha toppant, előre vágtat, betömött vágat,
vázát, Kínát, az
ember kínját, szegények gondját, sodró szélvészt, a lét szélét, szemérmes
talányt, az
úron kacagányt, kormos tetőt, csendes temetőt, mocsári csárdát, a lelenc
barátját,
kimenekülő kondát, a folyó apályát, a mindent ellepő vizet, a meghalt
csak tízet, a
sebesült kínját, a rejtelmes Burmát, ha szabadba tereltek, az utcán, ha
hevernek,
a biológiai órát, mely méri az ember korát, sejtekben a robbanást,
csontokban a roppanást,
szélrózsát, bénát, Horát és Kloskát, klastromot, mindent eltüntető
flastromot, kínja közt vergődő Dózsát, és koszorún rózsát és rózsát és
rózsát és
rózsát. Ez most ki van egyenlítve. Rám sincs hederítve.
„Mindig gondolj rá: helyetted is van másik.
Mindig van másik.”
(A Pályázatírók oktatókönyvéxből, 2016)
A bemutatóterem üvegfaláról lecsorgott a mézszínű délutáni napfény. Körülpillantottam: vagy százan szorongtunk a kényelmetlen – extra modern ízléskényszerű tervezőre valló – kórház-fehér székeken. Minden szem feszülten meredt a dobogóra, ahol a fehér lepellel letakart alak állt.
– Tisztára, mint egy szoboravatáson! — nevetett fel mellettem Ferenc úr, cégünk, az Unikornis vezetője. (Akit mi, elegáns kíméletlensége miatt, egy tévésorozat hőséről egymás között Zorrónak hívtunk). – Ezek minden új brandnél ezt csinálják…
Lehullt a lepel, a meglepetés moraja zúgott át a termen: egy vonzó alakú és szép arcú nő állt a dobogón, mozdulatlanul, szétterpesztett lábbal és kezekkel, a híres anatómiai Leonardo-pózban a meghívottak előtt.
– Óriási! Mondhatták volna, hogy biorobot! Kész szemfényvesztés! – kiáltotta valaki.
– Ha nem tudnám, hogy műanyagból készült, hát isten bizony, megkívánnám, te nem? – bökött oldalba Zorró – Mondj már valamit, Ábris!
Nem jutott eszembe semmi okos válasz, csak a szájam széle remegett. Bámultam a szép, ovális arcot, a dús szemöldököket, az érzéki ajkat. Az egész alak, a maga panoptikumszerű tökéletességében egy hajdani szerelmemre hasonlított! Megborzongtam: ilyen nincs, lehetetlen, mondtam magamnak és megpróbáltam elhessegetni a gondolatot – sikertelenül.
Most a nemzeti színű háttérfüggöny mögül előrejött egy vastag szemüveges, erősen kopaszodó, hórihorgas férfi, a nyaka s homloka izzadságtól fénylett.
– Íme, hölgyeim és uraim! A Jövőkutató Hivatal legújabb fejlesztése! Ő a 2100-as év ruhatervező robotja, azonosító neve Kitty – jelentette be a sportversenyekről ismert kikiáltó-hangon – Hajrá Kitty! Szurkoljunk Kittynek, aki igazán jól sikerült prototípus! Sietek mindjárt hozzátenni – amit önök már nyilván ki is találtak – , hogy valóban biorobotról van szó, a szerkezetet egy emberi testet megjelenítő anyagba burkoltuk… Egy fiktív emberi testbe persze, ami nem zárja ki, hogy a szép Kitty egyes részeit a tervező valóságos emberről másolta, pusztán a célból, hogy a robot jobban beilleszkedhessék a munkafolyamatba… Igen, kérem, ez újdonság, akárcsak az, hogy robotunk kétfunkciós: nemcsak automatikus műveletek végzésére alkalmas, de – hasonlóan a nemrég piacra dobott porszívókhoz és más takarító-automatákhoz – folyamatosan vezérelhető emberi szóval is… Hölgyeim és uraim, kérdezzenek csak bátran, ha valami nem világos…
Csak egy kérdés volt. Egy alacsony, macskabajszú ember azt tudakolta: ha Kitty nőnemű – márpedig a külseje alapján nagyon is vonzó nő –, fennállhat-e nála a munkahelyi szexuális zaklatás? – A közönségből sokan nevettek, de a kikiáltó komolyan kezdte magyarázni:
– Hölgyeim és uraim, ezt a kockázatot eleve kizárhatják! Kitty nem emberi lény. Formai tökéletessége – mint már említettem – csupán a kellemetes munkahelyi légkör célját szolgálja…
A hallgatóság diszkréten visszafogott tapssal fejezte ki elégedettségét és csak néhányan kuncogtak, amikor Kittyt az egyik segéd a hóna alá csapva lehozta az emelvényről: ekkor látszott, hogy formás fenekének közepén elektromos csatlakozó éktelenkedik.
Sokáig feküdtünk összebújva. Aztán Veronika, a ruhatervező, nagyot sóhajtva, felült az ágyon.
– Már mész? Még ki se világosodott.
– Épp azért megyek. Amíg sötét van.
– Nem kéne úgy sietned.
– Azt akarod, hogy a kézbesítő esetleg meglásson itt nálad? Az állásodba kerülhet!
– Egyszer már ideje lesz színt vallani…
– Észnél vagy, Ábris? Ismered a keretszerződést… Az alkalmazottak között tilos a szexuális kapcsolat…
– Persze hogy ismerem – sóhajtottam –, én fogalmaztam, mint a cég jogásza…
Vera magára kapta a ruháit és könnyű léptekkel kisurrant a lépcsőházba. Akár egy őz: épp csak a kapu koccanását hallottam, halkan, mintha csak a hajnali szellő játszana az üveggel. Elszívtam egy nikotinmentes nyugtató cigarettát (ez a cég alkalmazottainak is engedélyezve volt), és a fal felé fordultam. De két perc után rájöttem, hogy lőttek az alvásnak. Folyvást arra a lányra kellett gondolnom, akinek a külsejét Kitty számára kikölcsönözték.
Annának hívták, Kovacsevics Annának és nagyon régen volt. Ő két osztállyal feljebb járt s én, a tizenhat éves gimnazista, szerelmes voltam belé. Esetlen, de gyöngéd csókokat váltottunk a kapualjakban, simogattuk egymást elhagyott játszótereken s napról-napra készültünk rá, hogy végre megtörténjen az. Az iskolában persze titkolnunk kellett ezt a kapcsolatot, s amikor kitudódott, engem átraktak egy másik osztályba.
Attól kezdve még inkább együtt voltunk, minden délután a budai hegyekben csavarogtunk. Arról álmodoztunk, hogy én híres író leszek, ő meg híres színésznő. Verseket írtam hozzá s ő elszavalta őket. Nem tudtam persze, hogy közben színésznövendékekkel is jár. De azokkal is csak cicázott, egyiket a másikkal játszotta ki és mindegyiknek más néven mutatkozott be: szóval már serdülőként is igazi díva volt, nagy szerepjátszó… Végül a szülei, hogy véget vessenek e veszélyes kapcsolatoknak, vidékre vitték. Több levelet is írtam neki, lángoló vallomásokkal, s ő egyikre se válaszolt… Minden nőben őt kerestem: hiába. Aztán egyszer, mikor már kezdtem elfelejteni, az Operettszínház színpadán láttam viszont, itt már Korvinusz Anna volt a neve. Az első sorba vettem jegyet, előadás közben integettem neki, de ö figyelemre se méltatott. Előadás után beszöktem az öltözőjébe. S ő – „gőzöm sincs, ki ez a pasas!” – a rendésszel dobatott ki.
Aztán néhány év múlva a televízióban láttam, egy reklámfilmben. Butácska szöveget énekelt, valami ilyesmit: „Ez a szappan, csodamárka, kényeztesse testét! Kegyetlen az izzadsághoz, ám a bőrhöz gyengéd…” És a szép arcát-mellét valami zöld kenőccsel dörzsölgette – elég gyenge reklám volt, s ő nevetségesen túl is játszotta, mégis csak úgy sugárzott belőle az érzékiség… Így tűnt el előlem, látszólag örökre.
Hirtelen forróság önt el, mintha lázas lennék. Ledobom a takarót, felöltözöm. Reggeli közben Kitty technikai ismertetőjét kezdem olvasni, megpróbálom megérteni a szöveget, mely szerint: „Kitty lényegében egy testformájúra alakított bio-nanorobot, amely az elektromágneses energia segítségével működtethető… Ahhoz, hogy a robot reagáljon a parancsszóra, olyan algoritmust kellett kifejleszteni, amely képes megkülönböztetni az utasítást adó hangját a többiekétől… Ezért az utasításra jogosultak hangját be kell kódolni Kitty agyába…” Átvillan bennem: milyen agya lehet Kittynek, aki úgy néz ki, mintha az én Annám lenne? Vezetékek és mágneshuzalok villogó halmaza? Nanorészecskék a kedves, érzéki arc alatt?
Összeszorult a szívem, s ahogy elindultam a gyárba, csaknem egy autó alá rohantam. A mobilomról meghallgattam a hajnali híreket. A munkaügyi miniszter közleményt adott ki: eszerint ezentúl a robotok munkába állítása, ha ettől a termelés gyorsítása várható, önmagában törvényes felmondási ok lesz…
Odabent, alighogy beléptem a forgóajtón, Zorró üzenete várt: rohanjak az irodájába.
Ismerve főnököm vonzalmát a nagyképű locsogáshoz, ez nem tartott vissza attól, hogy a folyosói automatából, mintegy vigasztalásul, három forró csokoládés kávét is megigyak. (Ezzel túlléptem a keretem, mely a menedzsment tagjainak naponta két kávé-bonuszt engedélyezett. )
A vörös padlószőnyeggel borított főnöki irodában már ott gubbasztottak az ovális asztal körül a menedzsment tagjai, a szokásos lanyha, pingvinszerű pózban.
– Öt percet késtél – meredt rám Zorró, és feszesre gombolta ünnepélyes lecsó-vörös zakóját – a pontosság rád is vonatkozik! – tette hozzá és megigazította a bal mellén díszelgő kormánykitüntetést (mindig kitűzte, ha fontos bejelentésre készült). Az igazgatótanács tagjai csendben gubbasztva, kárörvendőn néztek rám: „ez a fickó, aki a főnök haverja, ez se ugrálhat az égig”.
Zorró rövid, lényegre törő előadásban ismertette a cég anyagi helyzetét, amelyet – a divatiparban tapasztalható szezonális mozgás ellenére – drámainak nevezett.
– Megesszük, amit megtermelünk… ilyen bérköltség mellett, ilyen eszeveszett fizetések mellett, amit ti kaptok, csak az imádságban bízhatunk… Egy hónap múlva bezárhatjuk a boltot és mindenki mehet, ahova lát! – A cég apokaliptikus összeomlását vizionálva kijelentette, hogy a gyártási költségek csökkentése mellett csakis a termelési folyamat felgyorsítása mentheti meg munkahelyünket – és itt pajkosan rám kacsintott, majd váratlanul, patetikus mozdulattal elbődült. – Gondoljatok a családotokra, a szeretőtökre, amikor szavaztok! Szóval tartsa fel a kezét, aki egyetért abban, hogy Kittyre nagy szükségünk van!
S a fehér ingujjas, mandzsettás kezek, egytől-egyig, a levegőbe emelkedtek.
– Helyes. Akkor most lássuk, hogy dolgozik Kitty! – Néhányan kuncogtak – Hol van Veronika? – S a főnök, karon fogva szeretőmet, a műhelybe irányított minket, ahol bámész kíváncsisággal álltuk körbe a már hálózatba kapcsolt Kittyt. Zorro egy tervrajzot lobogtatott.
– Ennek a ruhatervnek te vagy a profilgazdája, ugyebár, Verácska?
– Kétrészes estélyi, sok-sok extrával. Én találtam ki. Két hónapig dolgoztam rajta.
– Akkor most Kitty, csinálj belőle, mondjuk, télikabátot – Zorró megnyomott egy rejtett gombot a robot hátán, mire egy kis üvegcella kinyílt. – Helyezd be a tervrajzot! – Vera behelyezte – Most nyomd meg ezt itt! – Parányi gombocska volt csak, akkora, mint egy anyajegy. Kittyből valami zümmögésféle hallatszott, amely néhány másodperc múlva átment halk dúdolásba. Ökölbe szorult a kezem: felismerni véltem Anna hangját! Aztán a robot kinyitotta a szemét: igen, Anna kék szeme volt az! Végignézett a társaságon, végül rajtam állapodott meg a tekintete. (Mintha azt mondta volna: „megvagy”.) Megborzongtam és Vera mögé húzódtam. De akkor a robot mellén egy kivilágosodó képernyőn megjelent az átszabott ruha rajza… Aztán újra lehunyta a szemét és a dúdolása is megszűnt.
– Nem egészen két perc kellett neki – mondta büszkén Zorró – Derék kislány, igaz? Még énekel is hozzá…
– Képtelenség – mondtam hirtelen –, lehetetlen! Ez alighanem csak valami reklámfogás.
– Mindjárt megvizsgáljuk – nézett rám szemrehányóan a főnök – Nyomtassátok ki! Úgy látom, még az anyagszükségletet is kiszámította…
– Persze, hogy reklám – erősködtem – Ha én most azt mondanám neki…
De Zorró leintett. – Nyugi, csak tőlem fogad el parancsot. Senki mástól. Mint egy jól nevelt kutya, figyelő módba helyezte önmagát. Nevetett, a kitüntetés ugrált a kövér mellén. – Nem lehet megtéveszteni, minden helyzetben felismeri ő a gazdit! És – láthattátok – egy átlagos dolgozó tizenkétszeresét éri!
Egy pillanatra nagy csend támadt. Én Verát figyeltem: szeretőm sápadt arcán látszott a feszültség, szemében félelem ködlött.
Zorró – talán éppen ezért – boldogan mosolygott.
– Hiába akarod megfúrni Kittyt, Ábris… Nála jobb munkaerőt elképzelni se tudok! Örülök, hogy mellette döntöttem. Nem is értem, mi kifogásod lehet ellene?
Erre nem tudtam mit mondani. Kifelé menet, a folyosón Vera kezét szorongattam, mert láttam, hogy ajkát harapdálja a feszültségtől.
Az estét megint együtt töltöttük. De csak feküdtünk az ágyban, nem volt kedvünk szeretkezni se.
– Szerinted hány nap múlva fog kirúgni?
– Honnan veszed ezt? Te vagy itt a legjobb tervező.
Felkeltünk és lementünk a sarki kocsmába, azzal se törődve, hogy valamelyik kollégával találkozhatunk.
Pirított májat ettünk, Vera kedvencét, s ledöntöttünk hozzá egy-egy üveg ürmöst. Kicsit jobban éreztük magunkat így becsiccsentve. Kóvályogva azon kaptuk magunk, hogy a munkahelyünkön vagyunk és Kittyt bámuljuk. Ott állt behunyt szemmel az éjszakai őrlámpa kékes fényében, akár egy tengerfenékre süllyedt görög szobor.
– Tetszik neked ez a robotnő? – kérdezte Vera gyanakodva – Úgy bámulod, mintha… – Nem hallottam a folytatást, mert Kitty lehunyt szemei mintha egy pillanatra felnyíltak volna…
– Oda nézz, kinyitotta a szemét! – kiáltottam fel, de Vera lehűtött: – Képzelődsz! Mi van veled? Belehabarodtál egy robotba? – Ne tréfálj! – próbáltam gyorsan túllenni a dolgon, de ő aggódva kérdezte.
– Ugye, megvédsz ellene, ha kell?
– Őellene? Azt képzeled, ő az oka annak, ami történik?
Ostoba kérdés volt, erre rögtön rájöttem, de már késő volt. Vera arca kipirosodott a haragtól.
– Sejtettem, hogy te is be fogsz rezelni. Istenem, milyen beszari alakokkal vagyok körülvéve! – És kiviharzott sisteregve, a lengőajtó háromszor is megpördült utána.
Ottmaradtam kettesben Kittyvel. Nem tudtam a szemem az arcáról levenni, mely az őrlámpa gyér fényében most kísértetiesen sápadtnak tűnt.
Megsimogattam, mert érezni akartam a bőrét: hideg volt, feszes és élettelen. Kicsit megnyugodtam, részegen is: tényleg csak képzelődtem, ez nem lehet az én első szerelmem. Tényleg csak valami hasonmás, műanyagból. Hazabotorkáltam és belezuhantam ruhástól az ágyba.
Ijesztő álmom volt. A hórihorgas, kopasz kikiáltó, aki Kittyt legelőször bemutatta, fehér orvosi köpenyben ült a számítógép előtt egy fehércsempés teremben, mindenféle műszerek között. Egy másik fehérköpenyes, kigyúrt alak ekkor Annát tolta be, kerekes székre szíjazottan. A lány feje kopaszra nyírva – tisztán fölismertem az arcát, miközben tudtam, hogy részeg vagyok. Az orvosnak látszó kikiáltó ekkor valami tapadókorong-félét illesztett Anna fejére, amelyből antennaszerű drót állt ki. Ezt mondta Annának:
– Ez itt az idősűrítő. Rákapcsoljuk magát, hogy az IQ-ját az elképzelhető legmagasabbra nyomjuk fel. Maga szerencsés ember: megszabadítjuk a haláltól.
– Hisz meghaltam már – mondta erre a lány, alig hallhatóan.
– Legfeljebb a teste – intette le amaz –, mert a tudatát konzerváltuk, a legújabb eljárás szerint, ha nem történik valami kataklizma, örök időkre fennmarad.
– Nem akarom! Nem akarom! – kérlelte kétségbe esetten Anna – Aludni akarok!
– Ez most fájni fog – mondta erre szenvtelenül a kikiáltó. – De aztán soha többé nem fog érezni semmit, micsoda boldogság… Kihúzott a falból egy hosszú tűt, mely vezetékhez csatlakozott. Beleszúrta Anna nyakába s a lány felordított. Fájdalomkiáltása oly erős volt, hogy az álom határán túl is elkísért.
Erre a kiáltásra ébredtem fel: a saját kiáltásomra.
Másnap Vera és további tizenegy tervező megkapta a felmondólevelét. Azonnali hatállyal. Az indoklás mindenkinél ugyanaz: a vállalat költségkímélő átszervezése.
A képlet a lehető legvilágosabb: Kitty, a zseniális robot tizenkét embert tett feleslegessé. Minden nap, amivel tovább dolgoznának, tizenkét értelmetlen bérkifizetéssel járna.
Tiszta és logikus. Zorró az asztal szélén állt, s ahogy a neveket olvasta, szinte pirulva fordította kissé oldalra a fejét, mintha azt mondaná: „roppant sajnálom, emberek, de mit is tehetnék ilyen verhetetlenül fényes logika ellen?”
Veronika azonban nem jött oda a felmondóleveléért. – Nem veszem át! – jelentette ki. – Majd Kitty felé fordult s úgy vágta oda a robotnak, mintha élne: – Bárcsak robbannál fel a nagy tökéletességedtől! – és kirohant, anélkül, hogy rám nézett volna.
– Mint cégünk jogásza, remélem, tudod a kötelességed! – szólt rám a főnököm, vészjóslón.
Bólintottam és Vera után eredtem. E pillanatban a világ legszomorúbb embere voltam. Hogy magyarázom meg neki, hogy semmit sem tehetek érte? Hogy minden reménytelenül bonyolulttá és ugyanakkor ijesztően egyértelművé vált?
Mikor a lakásához értem, az ajtaja zárva volt. Hiába kopogtam és dörömböltem, nem nyitotta ki.
Engem gyűlöl-e jobban vagy az egész világot? Bárcsak mondana valamit! De ez a néma megvetés a fojtogató magány árnyát vetítette elém.
Vissza kellett mennem az üzembe, Kitty első munkanapjának ünnepélyes kezdetére.
Úgy rendezték el a dolgot, mintha egy új üzemegységet avatnának: egyetlen tervezőasztalt hagytak meg, a Kittyét (hiszen az összes többi feleslegessé vált, a hatalmas csarnokkal egyetemben). Ezt leplezendő, a csarnokot lampionokkal és művirággal díszítették, mint valami Hálaadás-ünnepen. Középen cizellált betűkkel a felirat egy kifeszített molinón: „Isten hozott minálunk, Kitty!” Kétoldalt jobbról-balról a menedzsment tagjai sorakoztak fel, akár egy temetésen vagy egy különösen fontos futballmeccs előtt, sötét öltönyben, szívűk felett a cég logójával: arany mezőben ágaskodó egyszarvú, görbe karmos mancsában egy papírtekerccsel.
Zorró emelkedett szólásra, a hangja szinte líraian szárnyalt.
– Ugye, tisztában vagytok vele, hogy ez a pillanat, amikor Kitty munkába kezd, nem egyszerűen egy tervezővállalat életében meghatározó, hanem egy egész ország számára vízválasztó? Gondoljátok meg: nincsenek többé tervezési hibák, nincs kötbér, nincs késedelem, nincsenek fölösleges költségek!
Pezsgősüveget vett elő, mindenkinek töltött. Magasra emeltük a hosszúnyakú poharainkat. – Kittyre! A világ legjobb munkaerejére! – kiáltotta és a poharak összecsendültek. Én csak álltam ott, kezemben szorongatva a poharat, esetlenül. Zorró hátba bökött s a fülembe súgta: – Neked nem szimpatikus, rendben, oké… De azért a jó modorról se feledkezz meg! – Így hát én is ittam Kitty egészségére, miközben Zorró – tenyerét a szép robot fején nyugtatva –, ismertette a mai munkapenzumot: bejárató munkanap lesz, ami azt jelenti, hogy Kitty ma visszafogja magát. Csupán a tizenkét tervező egynapi munkáját fogja elvégezni, ennyit és nem többet. „Az Unikornis jelszava mindig is a mérséklet volt.” Azzal benyomta az indítógombot.
Mindenki közelebb lépett Kittyhez, aki kinyitotta kék szemét.
– Betáplálom az első munkafeladatot, most figyeljenek! – fordult a főnök a karéjban bámuló újságírókhoz és betolt a robot hátán a résbe egy papírt – Nem fogják elhinni: mindjárt énekelni fog! – Kittyből azonban most halk moraj hallatszott, mely hirtelen fenyegető morgássá erősödött. – Csak nem terroristát rejtettek el benne? – kérdezte egy jó humorú újságíró, de Kitty megremegett, majd szabályosan felrobbant. Szétspricceltünk, ki-ki futott, amerre látott. A robot teste fekete füstöt eresztve lángolt. A világítás kialudt és a csarnok füstös homályát az égő műanyagok orrfacsaró bűze töltötte meg. A földön egy koromfekete emberi test hevert.
A rendőrség különleges egysége szinte azonnal, még a mentőautó előtt megérkezett. Kordont vontak a füstölgő roncs köré és megállapították, hogy a feketére kormozódott test Zorróval azonos, aki középsúlyos égési sérüléseket szenvedett.
Még ott, a helyszínen felmerült a terrorista merénylet gyanúja.
Mint a sértett vállalat jogászát, bevontak engem is az eljárásba.
Az ilyenkor szokásos keresztkérdésekre: – kiknek állhatott érdekében Kitty elpusztítása? Kit láttam a robot körül sündörögni, és így tovább – rövid, kitérő válaszokat adtam, mindenesetre úgy téve, mintha magam is hinnék a merénylet-elméletben. Nem árulva el gyerekes, bár kézenfekvő gyanúmat: hogy Kitty pusztulása – akinek a testetlen személyiségét, úgymond, az idősűrítő titokzatos eljárásával egy robot műanyag-börtönébe zárták – saját szuverén döntése volt… Tisztában voltam vele, hogy e feltételezés olyan kérdéseket vet fel, melyeket a menedzsment egyik irányító tagja se engedhetne meg magának – legkevésbé azt a következtetést, hogy robotok sose lesznek öngyilkosok… A menedzsment minden tagja egyébként egyetértett abban, hogy minden valószínűség szerint csak rejtett hibáról van szó, anyagfáradtságról vagy hasonlóról, olyasmiről, ami az önjáró porszívótól kezdve az űrrakétáig szinte mindennapos jelenség. Fennen egyetértettem velük, és biztosítottam őket, hogy egy ettől eltérő magyarázat abszurd és méltatlan lenne az Unikornis hírnevéhez. (A közvélemény megnyugtatása érdekében a belügyminiszterhez ilyen tartalmú nyílt levelet intéztünk.) Mégis, egyre inkább erősödött bennem a vágy, hogy megosszam valakivel a lelkem mélyén fészkelődő különös gyanút – mely persze nem támaszkodhatott másra, csak egy szenzitív ember rossz idegeire, no meg egy másnapos, részeg álomra… Kézenfekvő lett volna, ha főnökömnek mondom el, de Zorró messze nem volt abban az állapotban, hogy ezt felfogja. A kórház baleseti sebészetén feküdt és egész felsőtestével együtt a szája is gézzel volt leragasztva (más időkben szívesen élcelődtem volna azzal, mennyivel szimpatikusabb így ez az ember). Husika, a titkárnője, aki beköltözött vele a kórházba, egy papírlapot vett elő és az orrom elé tolta: Zorró megbízása volt, hogy vegyem át ideiglenesen a cég irányítását!
Ő bólintott, nyöszörögve motyogott valamit a géz alatt, mire kezet fogtunk és már távoztam is… Ki gondolta volna ezt, csak egy nappal ezelőtt? Én, mint az Unikornis teljhatalmú vezetője!
Most tehát begyógyíthatnám azokat a sebeket, amiket Kitty megjelenése okozott, gondoltam, helyreállíthatnám az elbocsátottak tönkretett életét… Ez a gondolat felvillanyozott, de a valóság hamar lehűtötte. Kiderült, hogy Kitty megvásárlása akkora összegbe került, hogy nemcsak feleslegessé, de egyben évekre lehetetlenné is vált a tizenkét tervező státusa… Azon voltam, hogy megmagyarázom ezt nekik, de az üzem előtt elkeseredett, agresszív tömeg gyűlt össze, betörték a nagy üvegajtót és felgyújtották a kocsimat… Mintha én tehetnék róla, éppen én, akiben ekkora sebet szakított fel ez az esemény!
Ki kellett hívnom a rendőrséget: könnygáz sistergett, gumibotok pufogtak, emberek átkozódtak, mentő- és tűzoltó kocsik vijjogtak alvilági hangokon… Én kábultan álltam a nagy tervezőcsarnok közepén és Kitty elszenesedett testére bámultam… Arra gondoltam: mekkora erővel képes felbuzogni a múlt, ha a valóság bármi okból megreped! Akkor valami csillogót vettem észre a huzalok és anyagcafatok halmazában. Kiemeltem: Kitty szeme volt az, egy kék üvegszem.
A tenyeremben tartottam: ijesztő volt, mert egyenest rám nézett, akármerre forgattam… Vagy megint csak képzelődtem? Kitty még mindig létezik, hiába semmisült meg? De ez itt mégiscsak egy üvegszem, azok meg csak drótok, huzalok! Belerúgtam a kupacba: mindent gyűlölök benned, ami nem te vagy!
Mert ami te voltál, – gondoltam aztán – az ellenállás, a lázadás, az itt már nincs jelen. Az, valami más vegyértékké alakulva, távozott. És eszembe jutott az az álom. És elhatároztam, hogy csak azért is végleg utána járok a dolognak: ember volt-e Kitty? (Én már csak így neveztem s nem Annának). Ember – egy robot fogságában?
Ezt csak egy módon tehettem meg: bepereltem a Jövőkutató Hivatalt.
A bíróság csak egyetlen tárgyalást tartott.
A Hivatalt egy ifjú, ugyancsak kopaszra nyírt jogászkolléga képviselte. Már messziről lobogtatta a Digitális Ablakok igazolását: a hivatalos fájlok között semmi nyoma sincs annak, hogy Kovacsevics vagy akár Korvinusz Anna nevű személy valaha is megszületett és a keresetemben írt címen lakott volna. A másik flegma kopasz, aki a tárgyaláson jelen volt, a hórihorgas kikiáltó. Róla kiderült, hogy kormánybiztos. Most szakértői minőségben szerepelt, és előadta, hogy a legújabb felmérések szerint az ember-gép kommunikációban egyre fontosabb szerep jut az érzelmeknek. Ami azt jelenti: bármikor kifejleszthető olyan robot, aki előre bekódolható érzelmeket támaszt az emberekben, anélkül, hogy a homo sapiens bármely tulajdonságát birtokolná. – A tisztelt kolléga – mondta roppant gúnyosan – úgy látszik, egyébként sem hallott a digitális halhatatlanságról, arról a műveletről, amikor a páciens agyát egy komputerre töltik át. Anélkül, hogy a donor agyállománya akárcsak egyetlen sejtjét is in natura kölcsönadná! Úgybizony! – Itt felpattant az ifjú kolléga, hogy bejelentse: nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok az állásom által megkívánt józan mérlegelésre! Ezt alátámasztandó, javasolta, hogy vessenek pszichiátriai vizsgálat alá.
– Csatlakozom a javaslathoz – mondta erre hűvösen a kormánybiztos. – Tudtam előre, hogy az ilyen emberszabású robotokkal még sok baj lesz… Túl tökéletesre és szenzitívre sikerültek… Mégis, aki elhiszi róluk, hogy robotnak álcázott emberek, azokkal veszélyes bármit is kezdeni… Azok humanista álproblémáikkal, s a gyenge idegzetükkel csak akadályozni fogják a fejlődést… – Majd így szólt hozzám: – Mint kormánybiztos, mostantól én felügyelem az összes felhasználót… Nem ajánlom, hogy még egyszer betegye a lábát az üzembe… El van bocsátva, megértette?? És imádkozhat, hogy a nyomozás a merénylet miatt ne tárjon fel magára is terhelő adatot! Ha nem tudná: maga is a gyanúsítottak között van!
A bíró ezen a ponton berekesztette a tárgyalást, rám lőcsölve az eljárás minden költségét.
Kifelé menet a Hivatal kikiáltóembere vállon veregetett s azt kérdezte, felülről-lefelé:
– Azt hitted, tudósfejű, okosabb lehetsz a Jövőnél?
Nevetés harsant a hátam mögött.
Veronika volt az: ott ült a hallgatóság sorai közt. Úgy kacagott, hogy a könnyei is eleredtek.
Az utcára érve, rám is átragadt a fékezhetetlen röhögés.
Az emberek megütközve bámultak, ahogy harákolva, prüszkölve, Verával egymás hátát veregetve végigkacagjuk a révült félelem ködébe borult várost.
Min is nevettünk? Elsőre azt hittük, sajátmagunkon. Pedig inkább azon, hogy egyszerre jöttünk rá: milyen kicsi az ember, ha istent játszik. De ki tudja mióta, először éreztem magam szabadnak.
Részletek a Jász dekameron készülő második, bővített kiadásából
A jászapáti malom előtt unalmukban vetélkednek a várakozó fiatalok. Egy idősebb ember sem akar lemaradni mögöttük, és furfangos feladatot eszel ki, amelyet rajta kívül senki sem tud megcsinálni.
Híresen jó lisztet őrölt a harmincas években a jászapáti malom, a háziasszonyok messze földről oda küldték az urukat őrletni. Így azután mindig hosszú sorban álltak a szekerek a malom előtt, és az unatkozó emberek, főleg a fiatalok, vetélkedéssel ütötték agyon az időt.
A jásztelki Fülöp Béla fél kézzel a vállára penderített egy zsákot, a jászszentandrási Faragó Alajos pedig mindkét vállára fölvett egy zsákot, majd kibírta, hogy a kettőre keresztben még egy harmadikat helyezzenek.
Az idősebbek nézték a fiatalok vetélkedését, és mondogatták, hogy ők valamikor ezeknél még sokkal különb dolgokat is véghezvittek, de az már régen volt. A fiatalok meghallgatták, és hitték is, nem is… Volt ott egyszer egy öregember, aki nézte egy darabig a vetélkedést, azután megszólalt:
– Én tudok valamit, amit senki se csinál utánam.
– Ugyan mi lenne az? – kérdezték többen is egy kis hitetlen mosollyal.
– Meg tudom harapni a seggemet.
Nagy nevetés támadt, azután valaki fölkiáltott:
– Na, lássuk!
– Nem addig a’ – mondta az öreg. – Ki tudja megcsinálni előttem?
Volt, aki próbálta, de persze sehogy sem sikerült.
– No, lássuk! – ismételte az előző közbeszóló. – Maga ugyan megteszi-e?
Az öreg megállt, nézett jobbra, nézett balra. Senki sem hitte, hogy megcsinálja, de azért nagy csend támadt, mind készültek, hogy majd jól kinevetik a nagyotmondásáért. Az öreg azonban váratlan mozdulattal kikapta a szájából a műfogsorát, megharaptatta vele hátul a nadrágját, és diadalmasan körülnézett.
– Csalás! Csalás! – kiabált közbe egy fiatal gazda. – Így könnyű!
– Ha könnyű, hát csináld utánam – vetette oda flegmán az öreg.
Csakhogy a fiatal gazdának nem volt műfogsora, sőt a többieknek sem a várakozók közül, így senki sem tudta megismételni a mutatványt.
A jászberényi tanítóképző igazgató helyettese új szabályt alkot a kerékpárok elhelyezésére, de néhány diák csínye miatt nagy vitába keveredik az egyik tanártársával, a tanulók nagy örömére.
Még a háború előtt történt, a jászberényi tanítóképző igazgatóhelyettese kezdte rossz szemmel nézni, hogy a bejáró tanulók a díszbokrok tövébe, meg az intézet udvari falához a hűvösbe támasztják a kerékpárjaikat, letördelve velük a bokrok vesszőit, leverve a falról a vakolatot. Csináltatott hát egy állványt, és kiadta rendeletet, hogy a fal és a bokrok kímélése miatt attól a naptól kezdve a kerékpárját mindenki köteles ott tartani.
A baj csak az volt, hogy az állványt olyan helyen állítatta föl, ahová reggeltől estig odasütött a nap. A diákok mégsem mertek ellenkezni, de a matematika-fizika tanára úgy gondolta, hogy a szabály ugyan szabály, de majd ő lesz a kivétel, aki a szabályt erősíti, ezért a kerékpárját továbbra is a falhoz, a hűvösre támasztotta.
A diákokat bosszantotta, hogy a tanár semmibe veszi az igazgatóhelyettes rendeletét, miközben az ő kerékpárjaik a napon forrósodnak, és elhatározták, hogy elégtételt vesznek érte.
Egy reggel, amikor a tanár, szokása szerint, ismét a falhoz támasztotta a kerékpárját, felszaladtak az igazgatóhelyetteshez.
– Felháborító – mondták –, hogy egyes fegyelmezetlen diákok nem törődnek az igazgatóhelyettes úr rendeletével. Mi már többször is figyelmeztettük őket, hogy tegyék a kerékpárjaikat az állványra, de hiába. Most is ott van egy a fal mellett. Úgy érezzük, már nem hallgathattunk tovább, szólnunk kellett az igazgatóhelyettes úrnak.
– Köszönöm, fiúk! – felelte az igazgatóhelyettes, aki aznap egyébként is dühös volt valamiért, és ez az eset még jobban felmérgesítette. – Teszek róla, hogy ilyesmi többet ne forduljon elő.
Azzal levágtatott a lépcsőn, elvonszolta a faltól a kerékpárt, és anélkül, hogy megnézte volna a névtábláját, kivágta az udvar közepére, hogy csak úgy porzott. De még ez sem volt elég, tiporni kezdte, amitől a küllői úgy összegabalyodtak, hogy akár el is lehetett volna dobni a két kerekét.
A diákok pedig szaladtak a kerékpár tulajdonosához.
– Tanár úr! – kezdték lihegve. – Nagy baj van! Az igazgatóhelyettes úr éppen most tapossa szét a tanár úr biciklijét!
A tanár végig sem hallgatta a mondandójukat, rohant az udvarra, ahol az igazgatóhelyettes még mindig taposta a biciklit, vagyis ami még maradt belőle.
Azonnal összevesztek, vadul gesztikulálva ordítottak egymásra, kis híja volt, hogy ölre nem mentek az udvar közepén az ablakokban figyelő diákok nagy mulatságára.
A hevesi főszolgabíró találkozik egy szentandrási gazda szamaras fogatával. Meg akarja dicsérni a gazdát nagy leereszkedéssel, de szégyenben marad.
Nagy úr volt Hevesen a harmincas években Makkai főszolgabíró. Az volt a szokása, hogy délutánonként, amikor befejezte a munkáját, sétált egyet a községben. Volt egy ezüstveretes botja, azt úgy tudta fél kézzel pörgetni menet közben, hogy ámult, aki látta. Ha száraz idő volt, nem a járdán sétált, hanem a kocsiúton, és elvárta, hogy az arra szekerező gazdák kitérjenek előle.
Egy napon azonban szamaras fogattal találkozott. A két csacsi békésen poroszkált az úton, a kocsin senki sem ült, a gazdájuk, egy jászszentandrási parasztember, a gyalogjárdán baktatott.
A főszolgabíró szokása szerint forgatta a botját, és ment egyenesen szembe a fogattal. A szamarak megriadtak a forgó bottól, szépen lehúzódtak az árokszélre, kitértek az útjából.
Makkai egészen meghatódott, hogy lám, a jámbor állatok is hogy tudják a tisztességet, és odafordult a gazdájukhoz.
– Hallja kend – mondta barátságos leereszkedéssel –, de jól nevelt szamarai vannak!
A jász gazda odapillantott a kalapja alól, és csak úgy mentében visszaszólt:
– Nem hallotta még az úr, hogy az okosabb enged?
Egy öregasszony nem ismeri meg a papját, és éppen neki példálózik a mondással, hogy „Telhetetlen, mint a pap zsákja.”
A hatvanas évek elején új, fiatal pap került Jászszentandrásra, aki sok szempontból modernebb felfogású volt az elődeinél. Ez a modernség többek között abban mutatkozott meg, hogy miként az öregasszonyok rosszallóan mondogatták, „nem átallott” reverenda helyett rövidnadrágban vagy melegítőben kimenni az utcára.
Egyszer a Tüzép-telepre kellett mennie szenet vásárolni, és akkor is éppen melegítő volt rajta. Ahogy ott ácsorgott a sorára várva, megszólította egy öregasszony, aki nem ismerte meg a melegítős fiatalemberben a falu papját.
– Vettem egy kis szenet, fiam, nem tolnád haza?
– Nem tehetem, néni – felelte kitérően a pap, de az öregasszony nem hagyta annyiban.
– Adnék tíz forintot.
– Nem lehet.
Ám az öregasszony tovább erősködött, addig-addig, hogy a pap megunta.
– Még egy százasért sem! – mondta határozottan, hogy lezárja a vitát.
Az öregasszony megmérgesedett.
– Ejnye, ejnye! Telhetetlen vagy te, fiam, mint a pap zsákja!
Morgolódva továbbment, és nem értette, miért csap fel akkora nevetés a sorban álló emberek között.
Az asszonyok Jászkiséren megszervezik a zenebarátok körét. Az első összejövetelen azonban furcsa beszéd hangzik el.
A nagy gazdasági válság idején rossz világ járt a jászkiséri muzsikus cigányokra is. Kevesebb volt a bál, kevesebb a lakodalom, és ami volt, azon is kevesebb a fizetség.
Egyszer az egyik prímás kitalálta, hogy meg kellene alakítani Jászkiséren a zenebarátok körét, amelyben rendszeresen tartanának összejöveteleket, természetesen zenével, és ebből mindig csurranna-cseppenne egy kis pénz. Sorra járták hát az úri kaszinó tagjait, tetszett is az ötlet mindenkinek, csak éppen szokás szerint tenni nem akart senki a kör megalakítása érdekében. Nagyon úgy nézett ki, hogy a dologból semmi sem lesz.
Sajnálták a cigányok a pénzt meg a vacsorákat, sokszor megtárgyalták, mit lehetne tenni, végül a prímásnak újabb ötlete támadt.
– Ha az emberek nem mozdulnak, megkeressük az asszonyokat! Majd ők megalakítják a zenebarátok körét.
Jól számítottak, az asszonyok jobban ráértek, meg szerették az összejöveteleket, egy-két hét alatt megszervezték – vagy ahogy Kiséren mondták – fölállították az egyesületet, és a férfiakat is rávették, hogy belépjenek.
Az első összejövetelt a kaszinóban tartották, és minden úgy ment, ahogy elképzelték: kellemes zene, jó vacsora mellett töltötték az időt az egyesület tagjai, jól érezték magukat, a cigányok meg pláne örültek, mert jóllaktak és jó fizetség várt rájuk.
Élt akkoriban Jászkiséren egy Mocsy Bálint nevű idősebb ember, aki nevezetes volt a jó kedélyéről, társaság nemigen jött össze nélküle, most is ott volt az egyesület elnökségében.
A vacsora vége felé, amikor már megivott néhány pohár bort, és a hangulat egyébként is kezdett emelkedni, Mocsy Bálint megkocogtatta a poharát, ami azt jelentette, hogy csend legyen, mert beszélni szeretne. El is csendesedtek a vacsorázók, és innen is, onnan is kiáltották:
– Halljuk! Halljuk!
– Tisztelt jelenlévők! – Mocsy Bálint fölállt. – Ezt a pohár bort hölgyeink egészségére szeretném üríteni. Ugyanis nekik köszönhetjük, hogy megalakult ez az egyesület községünkben a zenekultúra ápolására. Meg kell hajolni a hölgyek eme tette előtt! Mert – emelte föl a kezét a szónok –, amit a férfiak nem tudtak fölállítani, azt az asszonyok vették kézbe, és addig nem nyugodtak, amíg föl nem állították!
Nagy nevetés támadt a szavai nyomán, alig akart lecsillapulni. De igazán akkor tört ki a hahota, amikor Mocsy ártatlan képpel odafordult a jegyző feleségéhez, aki mellette ült, és fennhangon így szólt:
– Ugyan, nagyságos asszony, magyarázza már meg nekem, hogy mit nevetnek olyan nagyon, hiszen nem mondtam én semmi rosszat.
Színhely: kirakodóvásár
Szereplők: János, politikusok, árusok, kikiáltó, szerzetes, riporter.
kikiáltó: Tessék, tessék! Itt látható János és a politikusok rettentő és csodálatos története! Ilyen még nem volt, nem van és nem lesz! Csak itt és most, és csak Önöknek, kedves nagyérdemű… (Bámészkodók gyülekeznek körülötte.)
első árus: Meleg kolbászt tessék! Meleg a kolbászom…!
második árus: Gumijáték, guminő, gumiszoba, tessék csak… aki nem vesz, ne babrálja, menjen az anyja vala…hol várja!
harmadik árus: Majmot tessék! Kicsit, nagyot, közepeset! Ugrál, és nem kér enni! Asszonyok, magyar anyák! Majmot a gyereknek!
kikiáltó: …és itten látható János, aki még nem tudja, hova szavazzon…
János: (Tanácstalanul néz jobbra-balra.)
Hazaffy: Derék öcsém, te a szent magyar rögvalóságból született talajgyökér… vagy mi… izé… mi érted vagyunk, veled vagyunk. Neked vagyunk. A mi magyarságteljesítményünk ezer százalékos, és a judeoliberálbolsevista…
második árus: Gumijáték, guminő, gumiszoba…!
Honffy: (Bejön, a hátán hozza Keresztessyt, aki egy nagy keresztet tart a kezében.) Ez a párt bevitelre kerül a Parlamentbe, ha a hátamon viszem is be. Mert a keresztény testvériség…
Keresztessy: Aki keresztény, ránk szavaz!
Honffy: (Súgva.) Csend, most én dumálok! (Hangosan.) A honfivérrel öntözött drága magyar föld…
Keresztessy: Mária országa, Szent István!
Honffy: (Súgva.) Kuss! (Hangosan.) A keresztény értékek nevében a mi pártunk, meg a másik…
Keresztessy: A mi pártunk meg a másik!
Honffy: Ezt neked, te töpörtyű! (Ledobja.) Mi vagyunk a keresztényi szeretet!
Keresztessy: Mi vagyunk a keresztényibb…
Honffy: (Fenéken rúgja.) Mondtam, hogy kuss legyen!
szerzetes: (Bejön.) Máglyára velük!
János: Kikkel?
szerzetes: Tisztítsuk meg ezt a szegény nemzetet a hitetlenség mételyétől!
Keresztessy: (Egy kissé háttérbe szorult, most előrefurakszik.) Tisztítsuk meg! Ki az idegenszívűekkel! A bolsevikokkal, a liberálisokkal, a szocikkal, a zsidókkal, a cigányokkal, a svábokkal, a tótokkal, az oláhokkal, a rácokkal, a buzikkal, az ateistákkal, a szektásokkal, a közönyösökkel, és akkor hatalmasra nőve leend a nemzet!
János: De ki marad itt?
Keresztessy: (Fenyegetően fölemeli a keresztet.) Ezzel verem a fejedbe a keresztényi szeretet parancsát, te kriptokommunista!
Okoska: (Bejön. Halk, monoton hangon.) Csak a kulturált citoyen teremtheti meg a jövő hungarian societyjét. Amíg mi governamental party voltunk a dzsídípí emelkedése grandiózus eszkalációt produkált. Mint azt minden very hungarian patriot tudja, a mi eszménk a jövő globális államrezonja… mi egy potenciális big party vagyunk…
János: (Álmosan.) Mit mond?
Okoska: (Az érdeklődéstől felvillanyozva.) A globalizáció a future! My friend, látom, maga interesszálva van ezek iránt a dolgok iránt. Maga nagyon intelligens, szenzibilis, bár látszik, hogy mélyről jött, de ez nem olyan nagy tragedy. Maga egy very self made man, maga még lehet egy citoyen…
János: (Lefekszik a földre, és elalszik.)
(Néhányan követik a példáját, mások egymás között beszélgetnek.)
Okoska: A mi pártunk minden political forcetól egyenlő távolságot tart, mi még magunktól is egyenlő távolságot tartunk. (Fölrázza Jánost.) Az állam rossz gazda… az állam rossz gazda… az állam rossz gazda… az állam…
János: (Ébredezik, dörzsöli a szemét.) Mi van az állával?
Okoska: Nincs ingyen ebéd!
János: Nem vagyok éhes…
Okoska: Csak a magántulajdon… minden államit el kell adni… kis állam, kis pénz, kis politikus… mindent eladni…
Hazaffy: Anyád!
Okoska: Eladni! Ár nem számít… csak ne állami… az állam rossz gazda… az állam…
János: Esetleg valamit a szegények érdekében…
(Mindenki döbbenten elhallgat, azután óriási hangzavar.)
az összes politikus: Demagóg! Bolseviki! Hol van itt szegény ember? Nézzen már körül!
szerzetes: Isten akarata a szegénység is, amibe alázatos szívvel bele kell nyugodni. A lelki gazdagság számít! A pénz csak megront… titeket! Különben pedig máglyára az eretnekekkel!
a többi politikus: Ötszintes villám van! Az Adrián! Floridában! Nekem földem! Gyáram! A rokonaimnak is! A barátaimnak is! A szomszédaimnak is! Ma már mindenki autón jár! Volna annyi közlekedési dugó, ha lennének szegény emberek? Maga nem ismeri a magyar valóságot!
Okoska: Ha nem lennék ennyire demokrata, szavazni se engedném az ilyen bunkókat! Mit értenek ezek a politikához! Nem is tudom, megérdemel-e minket ez a bugris népség?
Honffy: Igenis vannak szegény emberek! (A többiek hitetlenül rámerednek.) Amikor nem mi vagyunk kormányon, akkor vannak! (Jánoshoz.) Szavazz ránk, a mi kormányunk tesz róla, hogy egy hónapon belül nem lesz szegénység ebben az országban. Szegény emberen kívül viszont minden lesz: autósztráda, csatorna, huszadik havi nyugdíj, a sízőknek hegyi lesiklópálya…
János: De hát itt hegy sincs…
Honffy: Az is lesz!
Keresztessy: (A fenekét tapogatva visszaólálkodik az előző rúgás után. Odamegy Hazaffyhoz.) Kedves barátom… izé… én úgy látom, közöttünk sok a hasonlóság.
Hazaffy: Mi van?
Keresztessy: A mi eszméinkben sok közös vonás van… Szavazóink szociálisan… és a szeretet meg minden… Na, idefigyeljen! Maguknak szüksége van a mi szavazatainkra, ha kormányozni akarnak. Mi bevisszük magukat a hátunkon a hatalomba. (Föl akar mászni Hazaffy hátára.)
Hazaffy: Maga minket? (Nevet.) Egyébkén örülök, hogy láthatom… egyáltalán. (Lerázza.)
Keresztessy: Bús magyar sors! Ez az örökös széthúzás… (Leül a földre és sír.)
Honffy: (Odamegy hozzá.) No, nem bánom, ha megjött az eszed, majd szólj!
Keresztessy: (Durcásan elfordul.)
Honffy: Akarsz egy kis részt a hatalomból?
Keresztessy: (A fejével igent int.) Nem!
Honffy: Akkor gyere!
Keresztessy: (Fölmászik a hátára.)
Honffy: Csak semmi egyénieskedés!
riporter: (Jánoshoz megy.) Kedvesz izé… Jánosz! Mit szűt le az ööö elhangztakbó?
János: Én úgy gondolom, hogy…
riporter: Melyik politikusszal éét…izé…egyet?
János: Úgy istenigazában nem nagyon tudnék…
riporter: A választász… ööö… hazafiasz …izé, ha máá a koomány megengedi a demokváciát.
János: De nem látom, hogy a kisemberek érdekében…
riporter: Nem gondoja, hogy…hm… az idő máá eljávt az ilyen …ööö…divatjmúlt izék fölött?
János: Egyáltalán nem…
riporter: Kedvesz József….izé…köszönöm, hogy vászolt a kédészeime! (Otthagyja.)
politikusok: (Mind János köré sereglenek, eltakarják. Őrült hangzavar.) Szavazz ránk… minden jó lesz… szeretet és megértés… a többiek szélhámosok…csupa megélhetési…csak a pénz… a többiek lopnak..csak én nem…én…én…én! (János leguggol, kisurran a topogó lábak között, és eltűnik a színről.)
kikiáltó: Csak tessék, tessék! Ilyen még nem volt, nem van és nem lesz! Csak itt és most, és csak önöknek kedves nagyérdemű!
második árus: Gumijáték, guminő, gumiszoba!
harmadik árus: Majmot tessék! Asszonyok, magyar anyák! Majmot…
FÜGGÖNY
1.
Na, ez már megint itt van. Azt mondják, hogy egy bevásárlókosárnak ne legyenek érzelmei, de mért ne legyenek, kérdem én? Mért ne legyenek, amikor vannak? Nekem talán mindegy? Nem mindegy. Mert ez a pasas például tíz üveg sört rak belém minden alkalommal. Tíz üveg sör. Lehet, hogy meginni könnyű, de cipelni nehéz. És mit kapok én ezért a cipelésért? Meg aztán vegyük hozzá, hogy én egyfülű bevásárlókosár vagyok, aztán mi lesz, ha ez az egy fülem is letörik. Mehetek az olvasztóba. Én úgy érzem, ennél többet vár tőlem a világ, és a többi egyfülű kollégám. Ráadásul még alig vagyok egy hónapos. Ez mifelénk már elég tekintélyes kor, mondjuk, most épp a legjobb erőben vagyok. Vannak itt kétfülű kosarak is, nyamvatag népség, akármelyikkel felvehetném a versenyt. Felvehetném, de nem veszem fel. Mi, egyfülűek, nem állunk szóba velük. A létünkről van szó, itt nincs helye a haverkodásnak.
Igaz, itten a bal sarkamon az egyik drót kiáll, de azért senki se mondaná meg, ha rámnéz, hogy hány mázsa lisztet és hány száz liter tejet cipeltettek velem végig az úton. Hát a tejet meg a lisztet azt nem szeretem. A tasakok latyakosok, a zacskó lisztes, aztán egyszerre csak észreveszem, hogy valami ragadósság van az aljamon, hát én ezt nem szeretem. – Koszos a kosár – mondja az a kövér szőke. – Az kizárt dolog – mondja a vezetőnő –, egy félórája sincs, hogy kimostuk őket, de azt is csak megszokásból, mert ezek a kosarak nem tudnak koszosak lenni. Éppen azért találták ki őket, ebből a drótból, hogy ne legyenek koszosak. Mert a liszt meg a morzsa kipotyog a lyukakon, a tej meg kifolyik. De különben, ha nem tetszik a kedves vevőnek, kereshet egy másikat. Mert a kedves vevő azt nem tudja, hogy micsoda népek vannak, direkt összekoszolják a kosarakat. Mert annyi eszük nincsen, hogy azt a tejeszacskót letöröljék, ott van a rongy, ni, hanem csak belevágják a kosárba, meg a lisztet is, hát azért mondom, hogy micsoda népek vannak.
Most megint egy kövér szőke kap fel a pultról, úgy látszik, máma szőke napom van. Nem szeretem ezeket a kövér szőkéket. Mert csak jönnek, aztán teliraknak liszttel, cukorral, meg azzal a kövidinkával, aminek még a szagát se szeretem, minek nekik ennyi liszt, talán holnap nem lehet lisztet kapni? Hajolgat, emelget, na, már csak ez az olaj hiányzott, meg az üveg cékla, azért jó lenne tudni, hogy mért a salátaszezonban vesz céklát, na, ez a cukor már sok, mindennek van határa, arról én nem tehetek, hogy kiszakadt neki a harisnyája ettől a dróttól. Azt lehet látni, hogy ottan van egy drót a bal sarkamon, mért nem néz a szemivel? – Én ugyan nem – mondja a pénztárosnő –, jól néznék ki, ha nekem kellene minden elszakadt harisnyát megfizetni. Ne dörzsölje oda a lábához, akkor aztán nem szakad ki. – Odacsapja a tejet, persze, kiszakad a zacskó. – Mert a kedves vevők csak húzzák-vonják a zacskókat, mi meg aztán állandóan törölhetjük felfelé a boltot – mondja neki az eladó –, hát mi nem takarítónők vagyunk, azt tessék tudomásul venni.
Na, ezt már szeretem. Ez a kis barna itt dolgozik a szomszéd boltban, csak úgy köpenyben szalad át, két zsömlét vesz, meg tíz deka párizsit, még szólnék is neki, hogy kisasszony, ez a párizsi csak kilenc deka, én ezt úgy megérzem, mintha patikamérleg lennék, de jobb, ha nem szólok, még félreértené, ezért csak gyengéden hozzáütődöm a lábához, ha ebből nem érti meg, hogy csak kilenc deka, nagyon sajnálom, én figyelmeztettem.
Ni, az a peckes. Jön nagy peckesen, mintha meg akarná venni az egész boltot, de csak egy literes zöldszilvánit állít ide a jobb oldalamra, hát persze, lebillenek, nem vagyok én egyensúlyozóművész, hát persze, lebillenek. – Annak kéne ezt megfizetni, aki ezeket a kosarakat kitalálta – mondja a peckes, és lecsap a földre. Hát ennek meg mi baja van velem? Én tehetek róla, hogy ő nem tudja, hogyan kell vásárolni?
Ez a fél liter tej, meg a négy zsemlye azé az öregasszonyé a szomszédból, oda se nézek, megismerem a szagáról, meg köménymagot vesz, állítólag ebből csinálják a rántott levest. Nehéz vagyok neki, nehéz, de azért cipel. Minek jön az ilyen egyáltalán vásárolni, azzal a fél liter tejjel ne kenjen össze engem senki.
Na, végre, ez egy úriember, ez Martinit vesz, nicsak, százhetven forint lett a Martini, pedig ez a kedvenc italom, az ember adjon magára, mert ha elveszti a tartását, mehet az olvasztóba.
Nicsak, a szerkesztő úr! Fél kiló krumplis kenyér, egy pár virsli, tizenöt deka trappista, egy üveg exportból visszamaradt Cabernet, becsípem az ujját, nézegeti a körmét, ott egye meg a fene, hát ez nem veszi észre, hogy én nem vagyok egy közönséges kosár? Na, legközelebb majd jobban idefigyel.
Én meg elrakom a kenyeret, a bort, a sajtot meg a virslit. Úgy látszik, csöng a fülem, mondom magamban. Mintha egy kosár hangját hallottam volna az imént. Már a kosarak is beszélnek? Jó lesz vigyázni.
2.
Az egy őrült nagy tévedés, kérem, hogy én egy pocsolya vagyok. Aki engem pocsolyának néz, annak sejtelme sincs arról, hogy mi a pocsolya. Nem akarok hivalkodni, de egy pocsolya és énközöttem akkor a különbség, mint egy Trabant és egy Mercedes között. Az nem érv, hogy az egyiknek is négy kereke van, meg a másiknak is. Nem akarok kérkedni a tájékozottságommal sem, de utánanéztem magamnak. Nem, ennek semmi köze sincs a családfakutatáshoz. Az ilyen víztükrök, mint én, sose kaptak nemesi oklevelet, még ha jókora különbség volt is köztük. De ez a pocsolyázás már kezdett az idegeimre menni, végül is senki se szereti, ha összetévesztik másvalakivel. Szóval, a pocsolya, az értelmező szótár szerint sekély, piszkos kis állóvíz. Hát sekély vagyok én? Jöjjön ide félcipőben, aki azt állítja, hogy én sekély vagyok. Nem harapok a lábába, tessék, itt vagyok, gázoljon belém. Aztán, ha úgy látja, hogy mégsem vagyok annyira sekély, akkor legyen benne annyi becsület, hogy álljon ide mellém, és mondja meg a járókelőknek, szerényen, de határozottan: kérem, tévedtünk, ez itt nem pocsolya. Azért, mert vízből van, még nem pocsolya. Ezt várom én attól az illető egyéntől. És bízom abban, hogy egyszer majd jön valaki, és igazságot szolgáltat nekem. Az emberek alapjában véve jók, becsületesek, legfeljebb a sietség meg a felületesség akadályozza meg őket abban, hogy lényegemet megismerjék. De folytatom. Az említett szótár szerint pocsolyának nevezzük a talaj mélyedéseiben meggyűlt (eső)vizet is. Hát, hol van itt talaj? Érdesített aszfalt, az van. De mi köze az érdesített aszfaltnak a talajhoz? Semmi. A talaj az csak úgy van a szabad természetben, de hol talál valaki a mezőn érdesített aszfaltot? Nem, nem. Én emberi kéz műve vagyok, ha nem is közvetlenül, hanem közvetve, ezt ne vitassa el tőlem senki, mert ehhez ragaszkodom.
De hát akkor mi vagyok én, ha nem vagyok pocsolya? Én, egyszerűen a tényeket rögzítve, létesítménynek tekintem magamat. Hogy egész pontos legyek, és nembeli lényegemet egyértelműen kifejezzem, az én hivatalos nevem: emberi kéz, valamint megfelelő gépek által előállított, érdesített aszfalton nyugvó, eső vagy olvadás után előálló, nedves állagú, időszakos létesítmény. Mert előfordul, hogy éppen nem vagyok itt található, de ez csak olyan, mint ha valaki elmegy hazulról, vagy elutazik nyaralni.
Szóval, amikor eső után létesítményjellegem szembetűnővé válik, akkor itt vagyok. Hogy hol, azt fölösleges közölnöm, mert aki erre jár, az úgyis tudja, kíváncsiskodókra pedig nincs semmi szükségem. Nem vagyok a feltűnés híve. Az ember szerényen, hivalkodás nélkül teljesítse a kötelességét, a többi nem rá tartozik. Egyébként is, mint egy ilyen, járda melletti időszakos létesítmény, inkább a csendes szemlélődésre és elmélkedésre vagyok hajlamos. Elnézem a felhőket az égen, végeredményben állományom látható része onnan felülről származik, integetünk egymásnak, felküldök hozzájuk egy kis párát, jó, ha ott fenn tudják, hogy megvagyok, és utolsó cseppemig teljesítem a kötelességemet, persze, egy kis utánpótlás nem ártana. Aztán elnézem a járókelőket, milyen kedves például az az anyuka azzal a gyerekkocsival, jaj, ez fájt, ez a teherautó egyenesen belémgázolt, egész darabokat szakított ki belőlem, a gyerek csupa latyak, az anyuka is, izgatottan törölgeti a gyerek arcáról a vizet, meg kéne neki mondani, hogy ne dobja el a papírzsebkendőt, csavarja ide vissza belém a vizet, de olyan szemrehányóan néz rám, hogy inkább hallgatok. Mit tehetek én erről? Nekem semmi érdekem sem fűződik ahhoz, hogy elfogyjak, kicsit összébb húzom magamat mindenestre, jön egy busz, lassít és kikerül, végre, valaki belátja, hogy én nem magamtól vagyok itten, ekkor vágtat belém egy Lada, mehet vagy nyolcvannal, a vezető vigyorog, azt még látom, mielőtt darabokra szakadnék, amikor visszanyerem öntudatomat, látom, hogy a felem hiányzik, a járdán szitkozódó népek, felém, meg a Lada felé mutogatnak, törülköznek, az egyik ide köp belém, kérem, én ehhez nem vagyok szokva, emberek, értsük meg egymást, én szeretem az emberiséget, és az emberiség is kell hogy szeressen, különben mért létesítettek volna éppen ide, az emberek a fal mellé húzódnak, van, aki oson, van, aki rohan, rámnéznek, a pillantásukból látom, hogy félnek tőlem, ekkor egy Opel jön, és kifröcsköl belőlem, amennyit csak tud, az emberek az öklüket rázzák, valamit tenni kellene, nem nekem, nekik kellene valamit tenniük, megint egy Lada, végem van teljesen, itt vagyok ennek az úrnak a ruháján meg a szemüvegén, mi keresnivalóm van nekem itten?
Hát bizony, ezt az öltönyt tisztítóba kell adnom – mondom magamnak, olyan váratlanul ért ez a zuhany, a fene egye meg, most már gyalogolni se lehet? De közben, mintha hangokat hallottam volna. Ki beszélt? Van itt valaki? Szóljon!
Magyar Nemzet, 1980. július 2. és 9.
Ma a tanító néni azt mondta, hogy írásban válaszoljunk az olvasókönyvnek arra a kérdésére, hogy mit fejez ki a következő népi mondóka?
Gólya, gólya, gilice,
mitől véres a lábod?
Török gyerek elvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal,
nádi hegedűvel.
Ez a szép mondóka, amit ezért hívnak népi mondókának, mert a nép szokta mondogatni, amikor elég ideje volt erre, sok mindent kifejez. Megtudjuk belőle, hogy hazánkban már régen is voltak gólyák. De ezek a gólyák nem voltak olyan nagyok, mint ma, amikor bőséges táplálékhoz jutnak, hanem sokkal kisebbek voltak. Ezt abból lehet tudni, hogy nemcsak gólyának hívták, hanem gilicének is, pedig a gilice az egy egészen más madár. De ha a gólya sokkal kisebb volt, akkor messziről könnyen össze lehetett téveszteni a gilicével. Ma már, amikor a gólya sokkal nagyobb, nem lehet összetéveszteni a gilicével, ezért mindig gólyának hívjuk.
A mondóka kifejezi, hogy a gólyák már akkor is vándoroltak, akármilyen kicsinyek voltak is. Így kerültek Törökországba, ami akkor sokkal közelebb volt hozzánk, mint most, olyan közel, hogy még Magyarország nagy részén is Törökország volt. Ott török gyerekek laktak, akik állandóan csavarogtak meg verekedtek, ahelyett, hogy iskolába jártak volna, ahol ezek a gonosz gyerekek megtanulhatták volna, hogy a gólya hasznos madár, mert megeszi a békákat és a kígyókat, amik ugyancsak hasznos állatok.
Ezért aztán, valahányszor a mezőn egy gólyára találtak, megfogták és a jatagánjukkal, ami egy török fegyver, addig-addig nyiszálták a lábát, míg végül is elvágták, és kiserkedt a vére. A gólyák eközben keservesen kelepeltek, de a gonosz török gyerekek továbbra is csak vagdosták a lábukat, mert látták, hogy ezek magyar gólyák, és így álltak bosszút azért a sok verségért, amit Hunyadi János és Kinizsi Pál mért a törökökre.
A gólyák ezután egyenesen Magyarországra repültek, ahol magyar gyerekek laktak. Ők nem csavarogtak el az iskolából, hanem rendesen tanultak, és megtanulták azt is, hogy a gólyák hasznos madarak. Ezért, amikor látták, hogy a gólyák lába véres, mindjárt tudták, hogy ezt csak a török gyerekek tehették, mert azt a szép népi mondókát is tanulták az iskolában, amelyeik erről szól, hogy a török gyerekek mindig elvágják a gólyák lábát.
Ezért elhatározták, hogy bosszút állnak a törökökön, és meggyógyítják a gólyákat. Akkor régen, a nagy szegénység és elnyomás miatt még nem volt penicillin, se jód, se kötszer. Így nem volt más gyógyszerük, mint hogy elővették hangszereiket, a sípot, dobot és nádihegedűt, és addig játszottak rajtuk, míg a gólyák lába be nem gyógyult. Akkor a gólyák fölszálltak a fészkükre és vidáman kelepeltek.
Csakhogy akkor is minden évben volt tél, ilyenkor a gólyák útra keltek, és ismét csak le kellett szállniuk Törökországban, hogy kipihenjék az utazás fáradalmait. A török gyerekek látták, hogy a gólyák lába már nem véres, és rögtön tudták, hogy a magyar gyerekek gyógyították meg őket. Fölmérgesedtek, mert látták, hogy hiába vágják el folyton a gólyák lábát, ha a magyar gyerekek folyton meggyógyítják őket. Ezért bosszút esküdtek, és elhatározták, hogyha felnőnek, eljönnek hazánkba és megbüntetik a magyar gyerekeket, hogy ne tudják többé a gólyák lábát meggyógyítani. El is jöttek, ágyúkkal, és a topcsik meg a szpáhik és a janicsárok sorra elfoglalták a várakat, a felnőtteket kardélre hányták, a gyerekeket pedig rabságba vitték. Csak Eger várát nem tudták bevenni, mert ott Bornemissza Gergely, aki kisebb korában Gergő volt, ellenállt, ami Gergőnek most nagy büszkeség, és az asszonyok is leöntötték őket forró szurokkal. Ettől eltakarodtak, de a gólyák lábát továbbra is elvágták, amikor csak tehették.
A szép népi mondóka így kifejezi, hogy a török gyerekek iskolakerülők, elvetemedettek, gonoszak, és kínozzák a hasznos madarakat. A magyar gyerekek viszont szeretik és tisztelik a szüleiket, szorgalmasan tanulnak, meggyógyítják a gólyákat.
Ezért térnek vissza a gólyák minden tavasszal Magyarországra.
U. i. Emiatt a dolgozat miatt nagy bánat ért, mert kettest kaptam rá, és a tanító néni odaírta a végére: Nem jól értetted a mondókát! Máskor jobban figyelj! Anyukám pedig nem engedett el a Gergővel focizni, emiatt ki is kaptunk. De azért én nem haragszom a gólyákra, hanem továbbra is mindig megvédelmezem őket.
Múlt évi utolsó számunkban jeleztük, hogy rövidesen méltó emléket állítunk a közelmúltban elhunyt marxista filozófusnak, társadalomtudósnak. Folyóiratunk korábbi számaiban társadalomelméleti írásait jelentettük meg, az alábbiakban közölt anyagokkal a Költészet Napjához igazodva, s megemlékezve a költő halálának múlt év decemberi 80. évfordulójáról, irodalomtörténeti tevékenységét idézzük fel.
Egy negyvenöt évvel ezelőtt ihletett, négy évtizede olaszul megjelent József Attila-könyv lát végre napvilágot magyarul és itthon, közel a lírikus születésének centenáriumához. Méghozzá egy olyan magyar filozófus tollából, aki Londonban él, s aki az elmúlt évtizedekben angolul írta és jelentette meg társadalomfilozófiai, politikaelméleti monográfiáit, vitairatait.
Mészáros István – emigrációban élő, Nyugaton maradt más literátor, illetve társadalomtudós honfitársaitól eltérően – az elmúlt 15 évben, a szellemi-politikai határok teljes megnyílásával sem vált igazán ismertté hazájában. Hogy miért, messzire vezetne, mindazonáltal megkockáztatjuk: „nem használt” itthoni népszerűségének, hogy a rendszerváltás időszakában is megmaradt baloldalinak. Egy mélyebb hűség jegyében nem tagadta meg tanítómestere, Lukács György demokratikus szocialista elkötelezettségét és marxista esztétikai orientációját sem – jóllehet (túl is élve őt) mindenféle dogmatizmus és kanonizáció nélkül, vagyis kritikai attitűddel értelmezi s viszi tovább Lukács György örökségét.
Mészáros István 1956 tragédiába fordult szép ősze után hagyta el Magyarországot. Ezt követően írott munkáiban személyes megrendültséggel és átfogó, gyökeres bírálat jegyében mérlegelte-mérlegeli a pártállamok, az államszocializmusok modelljét és valóságát. Azóta született s főleg új tudományos műveiben ugyanakkor nem hozsannával vagy akár csak rezignált „tárgyilagossággal”, ellenkezőleg, szigorú és filozófiai mélységű kritikával értelmezi az újkapitalizmus, az új világhatalmi rendszer és a globalizáció korát. Ezt a mélyebb világnézeti hűséget és a teljesítmény rangját a külföldi, a nemzetközi szellemi élet mindenesetre – úgy látszik – jobban tolerálja, sőt honorálja, mint a hazai. Most, az új évszázad elején a XX. századi nemzeti irodalmunk klasszikusáról szóló filozófiai esszéjével – mondhatni „legmagyarabb” művével – Mészáros István, az unreconstructed, „a változatlan marxista” végre hazatér a magyar szellemi életbe.
Unreconstructed – ezt a jelzőt használják az angolok arra, aki nem változtatta meg nézeteit külső körülmények hatására. Kik és miért változtatták meg nézeteiket külső hatások következtében a legutóbbi évtizedekben? Hát gyakran a marxisták és különféle egyéb baloldaliak. Az ok pedig elsősorban a világpolitika: a szovjet típusú rendszerek válsága és összeomlása. Ennek következtében a fent említett jelző leggyakoribb előfordulási formája ez az összetétel: unreconstructed Marxist – vagyis a nézeteit meg nem változtató marxista. Ebbe a követők és az ellenlábasok által egyaránt nagy tisztelettel emlegetett – de nem az ódivatú, dogmatikus konokság szinonimájaként értelmezhető – kategóriába „sorolhatjuk” Mészáros Istvánt (aki persze nem szorul rá semmiféle besorolásra). Voltak idők, amikor sikk volt baloldalinak és marxistának lenni, volt, amikor egyenesen üzlet, sokaknak karrier is járt érte. Ma – enyhén szólva – nem; még akkor sem, ha az élet néha produkál furcsaságokat, és egy angliai internetes szavazás Marxot hozza ki győztesnek az évezred gondolkodója címért folytatott versenyben.
Mészáros az ötvenes évek közepén Lukács György egyik legtehetségesebbként emlegetett tanítványa volt Budapesten. Ezt az indíttatást és kvalitást tükrözi 1955-ben megjelent esztétikai monográfiája, a Szatíra és valóság. Abba a nemzetközileg is komoly tekintélyt kivívott ún. Lukács-iskolába – a később Lukács által Budapesti Iskolának nevezett szellemi kör tágabb övezetébe – tartozott s tartozik, amelynek elhunyt és élő egyéniségei persze világnézeti, módszertani és politikai értelemben sokfelé tájékozódtak, s egymással is gyakran vitába kerültek. 1956-ban, huszonhat éves korában előbb Olaszországba távozott; Torinóban, a híres Einaudi Kiadónál jelentette meg 1958-ban az egyéni és társadalmi kataklizmát teoretikus síkra emelő könyvét az 1956-os felkelésre (La rivolta degli intellettuali in Ungheria). Majd Nagy-Britanniában telepedett le, ahol – itthon furcsállható módon – kiderült, hogy a nagy marxista filozófus mellett megszerzett tudása igenis konvertibilis. A dél-angliai Brightonban, a Sussexi Egyetemen tanított, tizenöt évig vezette a filozófia tanszéket, jelenleg ugyanott Professor Emeritus.
Nemzetközi elismertségét az 1970-ben a marxi elidegenedés-elméletről írott könyvének köszönhette (Marx’s Theory of Alienation). Ezért a könyvért tüntették ki a rangos Isaac Deutscher-díjjal. 1972-ben mesteréről, Lukács Györgyről publikált filozófiai tanulmányt (Lukács’ Concept of Dialectic). Később behatóan foglalkozott Sartre eszmevilágával (The Work of Sartre: Search for Freedom), és könyvet írt az ideológiák hatalmáról (The Power of Ideology). Azok közül, akik a hatvanas években a szükségletek vagy az elidegenedés problematikájával, tehát lényegében „a fiatal Marx”-szal foglalkoztak, sokan váltak később kevésbé radikális baloldali vagy liberális filozófussá. Voltak, akiknek ez utóbbi egy állomás volt az ún. posztmodern felé. Mészáros munkásságán ebből a szempontból nem látszott meg az idők nyoma. 1995-ben jelent meg opus magnuma Beyond Capital (A tőkén túl) címmel. Ebben a globális tőke romboló hatásáról és ellenőrizhetetlenségéről írt – aktualizálva, a XX. század végének viszonyaira alkalmazva azt a kapitalizmuselemzést, amelyet Marx A tőkében alapozott meg.
Legutóbbi – máris több nyelvre, például portugálra, spanyolra és görögre is lefordított – könyvének címe: Socialism or Barbarism (Szocializmus vagy barbárság) [2]; témája az Egyesült Államok globális dominanciája és ennek következményei. A cím természetesen utalás Rosa Luxemburg századelőn írott művére – csak hogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy mennyire unreconstructed szerzővel van dolgunk. Ennek a könyvnek az előszavában olvasható az alábbi, a XX. századot értékelő részlet, amely a múlt század első felére tett utalásokkal visszavezet bennünket József Attila életművének aktualitásához is:
„Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amelyet a tőke leglármásabb apologétái »amerikai évszázad«-ként jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak vagy az elkövetkező évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nemcsak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben igazodjék a »Pax Americana« megfellebbezhetetlen elvárásaihoz. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg: minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.” (Konok Péter fordítása.)
A pártállami szocializmust, a sztálinizmust illető radikális kritika, ugyanakkor a tőkés rendszer XX. század végi „alternatívátlanságába”, a világ kettészakadtságába, a regionális és a társadalmi perifériák kizsákmányoltságába, nyomorába, kilátástalanságába bele nem nyugvó baloldali értelmiségi dac képezi az 1964-es József Attila-könyv világszemléleti, erkölcsi és érzelmi bázisát is. Sőt: ez biztosítja a mai magyar kiadásnak a szerző által nyíltan vállalt aktualitását is. Hitelesen vall erről a 2002 novemberében kelt előszó, de közvetve maga a könyv, a József Attila és a modern művészet is.
Mészáros István 1961-ben nem szabályos életrajzot és irodalomtörténeti monográfiát írt József Attiláról, hanem filozófiai-esztétikai esszét. Méghozzá akkor tette ezt, amikor még nemcsak az 1956 okozta sebek és szakadékok voltak roppant mélyek, hanem József Attila sematikus és torz kanonizálásának béklyói sem oldódtak föl. Pontosabban: Magyarországon éppen azokban az években – az 1960-as évek elején – kezdett megújulni a József Attila-értelmezés, amelyekben Mészáros is írta a maga könyvét, elszakadván az éltető anyanyelvi és irodalmi közegtől, de egyúttal a hazai irodalomtörténeti kutatásoktól és a lassan felpezsdülő szellemi légkörtől is. Ma olvasva, illetve újraolvasva ezt a könyvet, szembetűnő, hogy mennyi benne a párhuzamos gondolat, értékállítás, reformer szellemiség a korabeli és későbbi hazai modern József Attila-értelmezésekkel. Szinte reveláló élmény, hogy milyen szuverén és innovatív a könyvben a Lukács György által elindított – s néhány évig, lényegében a 70-es évek elejéig, a szovjetunióbeli, a nemzetközi „szocialista neokonzervativizmus” ellentámadásának „sikeréig” eleven – marxizmus-reneszánsz szellemisége. Máig ható sugárzással.
A baloldaliság-történeti, az eszme- és kritikatörténeti viszonyítás, a szakmai-kutatási analógiák és eredmények mérlegelése aligha ennek az utószónak a feladata. Tiszteletben tartva a 40 évvel ezelőtti tanulmány és a mai előszó szövegét, illetve Mészáros István meggyőződését, azt sem érezzük indokoltnak, hogy megállapításainak némelyikét vitassuk. De azt sem, hogy akár csak tömören és szembesítően összefoglaljuk: miben alakította át jelentősen a József Attiláról mint költőről és teoretikusról való tudásunkat az elmúlt évtizedek gazdag tudományos termése. (Csak József Attila szövegeinek idézésekor követi a fordítás a legmodernebb, a Stoll Béla által szerkesztett 1984-es kritikai kiadás [Akadémiai Kiadó] textológiai kánonját.) Arra sem vállalkozik ez az utószó, hogy jelezze: milyen más világértelmezési ajánlatok, például a globalizáció és a baloldal viszonyáról vallott, kidolgozott paradigmák „működnek” mai magyar és nemzetközi baloldali gondolkodáson belül is, köztük olyanok, amelyek több ponton akár lényegesen eltérnek a Mészáros István képviselte felfogástól. Vonatkozik ez a József Attila-i tradíció, a szocialista költő emléke hiteles ápolásának tágabb értelmezésére, a mai „folytatás” plurális, a Mészáros Istvántól megfogalmazotthoz képest másféle (nem kevésbé értékes és illetékes) képviseletére is.
Ezeket a remélhetőleg kibontakozó, termékeny vitákat a könyv kortárs olvasóinak, a hazai szellemi élet műhelyeinek kell kihordani Mészáros József Attila-könyve (és talán többi műve) recepciója nyomán. Mert korántsem csupán dokumentumértékű ez a közel fél évszázados szöveg (bár ez sem lenne „kevés”): esztétikai szemlélete, emberfelfogása, a lírai világkép iránti különleges fogékonysága és filozófiai érzékenysége – a filológiai, irodalomtörténeti leletszerűségek ellenére – ma is frissé, időszerűvé avatja ezt a munkát. A leginkább persze magát József Attilát, akinek líráját – az Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak) című költemény kiemelésével – a „mindenséggel mérd magad” ethoszának képviseletében maga a szerző, Mészáros István is oly drámaian aktuális életműként állítja elénk a XXI. század elején.
(2004)
[1] In.: Mészáros István: József Attila és a modern művészet (2004. Budapest) [vissza]
[2] Magyarul: In.: Ezredvég 2004/5; 2004/6-7; 2004/8-9; ill. Napvilág, 2005 [vissza]
1.
Nagy örömömre szolgál, hogy a József Attila és a modern művészet most magyarul is napvilágot lát. Valóban sok víznek kellett lefolynia a Dunán, amíg ez végre bekövetkezhetett.
Amikor 1958 vége felé József Attila verseinek olasz kiadója, a Lerici felkért a könyv megírására, egy pillanatig sem haboztam a válasszal. Gyerekkorom óta nagyon szerettem József Attila verseit, s a költő nem egy megrázó sora a mai napig is gyakran ötlik fel bennem, mint ami történelmi távlatba helyezi látszólag megoldhatatlan problémáinkat, bizonyságként nagy költőnk páratlan aktualitására.
Két évvel József Attila tragikus halála után, nyolcéves koromban hallottam először néhány versét. Nővérem olvasott fel esténként az iskolából hazahozott kötetből a petróleumlámpa nagyon is hozzáillő hangulatú fényénél. Kérésemre többször is felolvasta a verseket, mert azt akartam, hogy bevésődjenek az emlékezetembe. Később megszereztem az összegyűjtött költemények kötetét, s az mindig bátorító útitársam maradt az elmúlt évtizedekben. Amikor huszonöt év munkáját összefoglaló könyvemhez, a több mint ezer oldalas Beyond Capitalhoz mottót kerestem, magától értetődőnek tartottam, hogy József Attila-sorokat válasszak:
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát új gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre, mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál. [1]
Ha körültekintünk a világban, nyomban szemünkbe ötlik, hogy a „szivárgó nyomor” ma, hat és fél évtizeddel József Attila halála után sem szűnt meg a földgolyón. Ellenkezőleg, Amazonas méretű folyammá dagadt egy olyan világban, ahol igazi lehetőség nyílhatna a pusztító nyomor teljes fölszámolására. Ehhez persze mélyreható társadalmi változásokra volna szükség – éppen a költő eszméinek értelmében vett változásokra.
József Attila valaha „két milliárd párosult magány”-ról írt. Manapság a kétmilliárd kifejezés arra emlékeztet bennünket, hogy a földtekén nem kevesebb mint kétmilliárd ember tengődik a legsötétebb nyomorban. Amikor a statisztikák ezt a siralmas állapotot úgy próbálják érzékeltetni, hogy e nyomorgóknak naponta egy dollárnál kevesebből kell valahogy életben maradniuk, akkor még ez is megszépítése anyagi helyzetüknek. Mert valójában az „egy dollár alatt” azt jelenti száz- és százmillióknak, hogy napi 40 centnél kevesebből kell napról napra eltengődniük. Ez a költői vádbeszédben felpanaszolt „szivárgó nyomor” mai értelme.
Hogy mindez így lehetséges még a XXI. században is, az persze „a meg nem gondolt gondolat” változatlanul bénító hatalmát mutatja. Mert ki merné szemrebbenés nélkül – a tények ismeretében – azt állítani, hogy a dolgok ilyetén állása rendjén való? S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy napjainkban is „új gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat”. Így misztifikálják a valódi problémákat, azt prédikálva, hogy megoldhatatlanok, s így terelik veszélyes zsákutcákba a tömegeket.
Ma persze az is nyilvánvaló, hogy a dicsekvően „globalizáltnak” nevezett világban sokfelé az elnyomás, méghozzá a tömegirtó fegyverekkel állig felvértezett elnyomás „csapatban károg, / élő szívre, mint dögre száll”. A méretek itt is megváltoztak a múlt század harmincas évei óta, a „szivárgó” részlegestől a világuralomra éhes, mindent elárasztani képes Amazonas-szerűig. Az elnyomás károgó csapata monopol helyzete révén ma nemcsak sokkal hangosabb, mint bármikor a múltban, hanem egyelőre sokkal ellenállhatatlanabb is. Ugyanakkor azt az illúziót is sikeresen terjeszti a tömegkommunikáció minden eszközével, hogy az égető társadalmi problémák megoldását mindörökre el lehet feledni, vagy legalábbis büntetlenül az egyre jobban púposodó szőnyeg alá söpörni. Nem kétséges, hogy ez a magatartás soha korábban nem látott veszélyeket hordoz magában, amelyek ma már az egész emberiséget fenyegetik megsemmisüléssel. Csak a javíthatatlan részeg, aki „kedvét pezsgőbe öli”, tud mámorában megfeledkezni ezekről a veszélyekről, az Ős patkány terjeszt kórt miköztünk… soraiban ábrázolt látleletről.
2.
Egy perzsa költő barátom, aki József Attilát fordításokból ismeri, a legnagyobb csodálat hangján beszélt róla, egyedülállónak mondva az Ars poetica mindenkit mélyen elkötelező sorát: „a mindenséggel mérd magad”. Ugyanakkor nagy örömét fejezte ki azt illetően, hogy – mint magyarokkal való beszélgetéseiből megtudta – a rendszerváltás után is milyen nagy odaadással tartják tiszteletben az országban József Attilát; mintha mi sem változott volna.
Valójában, amikor ma Magyarországon a fiatalok megismerkednek József Attila verseivel – ha egyáltalán alkalmuk van ismerkedni velük –, varázsuk most is elragadja őket. Az is szemmel látható, hogy jó néhány magyar író, és talán a legközvetlenebb utalásokkal éppen az Ezredvég jelentős költőgárdája, gondosan ápolja József Attila emlékét, és – ha gyakran keserű szájízzel is – próbálja nagy költőnk kérdésfeltevéseit a mai olvasók elé idézni. E dacos keserűségre jellemző Simor András verse, amely az Ars poeticát idézi fel:
Nem sejdít engem munkás teste,
nem gondol rám, szántván, paraszt,
mégsem fogom be pörös számat,
a tudásnak teszek panaszt.
(Simor András: József Attila négysorosa)
Így a „csakazértis” hangja egyúttal az elszigeteltség fájdalmáról is tanúskodik. Mert társadalmunk „össze-vissza kusza szövevénye”, amelyről József Attila oly megrázóan írt, ma a pozitív értékek megvalósítását még nehezebbé és bonyolultabbá teszi, mint volt valaha. Ez azért van, mert sok keserű történelmi tapasztalat távlatából egyszerre kell küszködni a naponta felmerülő gondok sürgető nyomásával és azzal a bénító tudattal, hogy igazában csak a legnagyobb és a legmélyebbre hatoló átalakulás révén lehet még a legkisebb problémákat is véglegesen átadni a múltnak. Így perzsa költő barátom ítélete József Attilának a rendszerváltás után is változatlanul érvényesülő hatását illetően, enyhén szólva, ma egy kicsit túl optimistának hangzik. Hiszen az olyan társadalmi földrengés, amelynek az utolsó másfél évtizedben Magyarországon is tanúi voltunk, a dolog természeténél fogva mindent megrendít, még a legnagyobb értékeket is. Következésképpen nem egyszerűen a múltban elhanyagolt irányzatok kerülnek az adott körülmények között, joggal vagy jogtalanul, előtérbe, hanem maga az igazi mértékek iránti kérdésfeltevés is bizonytalanná válik. Kevesen mernék ezért manapság magukénak vallani József Attila parancsoló hitvallását: „a mindenséggel mérd magad”. Annál is inkább, mert azt nem elegendő minden további nélkül gondolatban elfogadni, hanem a költői gyakorlattal hitelesíteni is kell.
De a mai helyzet súlyosságát még inkább aláhúzza az a tény, hogy a magyarországi társadalmi földrengés nem helyi jellegű volt, hanem egy óriási méretű nemzetközi földrengés szerves része. A szovjetrendszer összeomlásával nemcsak az úgynevezett „létező szocializmus” értékelése vált sokak szemében mindenütt kérdésessé, hanem magának a szocializmusnak mint a tőkés rendszer történelmi alternatívájának a létjogosultsága és tarthatósága is. Tegyük hozzá: korunk nagy kérdőjelét kibúvás lenne azzal a válasszal elintézni, hogy a Szovjetunió összeomlása önmagában semmit sem bizonyít. Elvégre a múltban sokfelé, így Magyarországon is, a szovjet megoldást tekintették kötelező modellnek. Ez a körülmény ma elkerülhetetlenül azt is jelenti, hogy a múlt reális történelmi értékelésének maga után kell vonnia a nehéz újrakezdés vállalását is.
Természetesen itt sem gyökeresen új helyzettel állunk szemben. Korunkban távolról sem először történik meg az, hogy a „történelem csele” a szocializmust magát kérdőjelezi meg ilyen drámai módon. Tekintve, hogy ezt illetőleg nem kevesebbről, mint egy mindent átfogó korszakváltás szükségességéről és – mind objektív, mind pedig szubjektív – feltételeiről van szó, az alapvető társadalmi alternatívákat érintő és meg-megújuló konfliktusok majd csak akkor szűnhetnek meg, ha a bonyolult történelmi folyamat maga mondja ki tarthatóan az erre vonatkozó ítéletet. Éppen József Attila tanúskodik erről megrendítő erővel az Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak) soraiban.
Ez a vers a Népszava 1934. augusztus 12-i számában jelent meg először. A dátum nemcsak az akkori nagy történelmi viharra hívja fel a figyelmünket – Hitler hatalomra jutására és annak József Attila által világosan fölismert katasztrofális perspektívájára –, hanem arra is, hogy a költő igazi történelmi távlatból tudta szemlélni a saját személyes politikai tragédiáját is. Mint ismeretes, két évvel korábban végső összeütközésbe került a párt szektás politikájával, s ez az összeütközés őt – a szocializmus szenvedélyes hívét és költőóriását – a szocializmus számkivetettjévé fokozta le.
Akkor írta a Bánat szívbe markolóan szép soraiban, az őt ért sérelem elleni elementáris tiltakozásként: „Zúgj, erdő elvtárs!”. Ugyanakkor a megszemélyesített természet szolidaritásában keresett vigaszt a maga tragikus elszigeteltségére, egy magányos erdei út képét éppen az emberinek – a gallyat szedő néni felidézésével is – az élő természet legapróbb lényeivel való bensőséges azonosulása révén gyöngédségében is hatalmas erővel ábrázolva:
s kijöttem, hogy erőm összeszedje,
mint a néni a gallyat, a bánat.
Könnycsepp, – – egy hangya ivott belőle,
eltünődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.
Így hát 1934-ben, alig egy évvel Hitler hatalomra jutása után, József Attilának kettős alapja lehetett volna arra, hogy a szocializmus jövőjét pesszimista módon értékelje. Erről azonban egy olyan költőnél szó sem lehetett, aki mind a világ folyását, mind a saját helyzetét hitelesen „a mindenséggel tudta mérni”.
József Attila akkori kérdésfeltevése megint csak példamutató számunkra is. Ő egy pillanatig sem akarta tagadni a politikai és társadalmi fejlődés távlatainak ólomsúlyát. Éppen ellenkezőleg, emberileg meghaladható bányaomláshoz hasonlította az adott történelmi helyzetet, minden negatívumának teljes tudatában és mégis annak ellenére. Így tudta reálisan mérlegre tenni mind a tennivalók sokakat elriasztó és gyakran feneketlen pesszimizmust szülő nagyságát, mind pedig a megoldásukhoz elengedhetetlenül szükséges feltételeket. Mert ami alapvetően fontos volt József Attila korában, és az marad nemcsak ma, hanem a jövőben is, az a magát valamilyen formában mindig újrafogalmazó kulcskérdés: milyen perspektívából kell megítélni a történteket a szó legközvetlenebb értelme szerint életbe vágóan szükséges cselekvés érdekében. Ezt fejezte ki József Attila Ignotushoz intézett verse negyedik szakaszában:
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.
Amint látjuk, József Attila tanúsága szerint bármily távolinak és bénító akadályokkal terhesnek tűnhessék is a szocializmus távlata – a mai nagy bányaomlások közepette nem kevésbé, mint a múltban –, a „tárnák kincsei” mégsem semmisülhetnek meg. Nem semmisülhetnek meg mindaddig, amíg lesznek bányászok – a veszélyes zsákutcákból kiutat kereső elkötelezett emberek –, akik mindent megtesznek azért, hogy „újra nyissák az aknát”, amelyet a társadalmi bányaomlás látszólag véglegesen betemetett. Ez volt József Attila világos és szenvedélyes üzenete mindazoknak, akikben a nagy sorsproblémák megoldhatóságába vetett hit megrendült.
Ugyanakkor József Attila – költészetének egyik gyakran visszatérő motívumaként – a vers folytatásában azt is aláhúzta, hogy a szocializmus perspektívája nemcsak a korban felmerülő napi kérdésekre nyújthat bátorító választ, hanem az évezredek óta fel-felvillanó, de az ellentmondásokkal teli történelmi fejlődés menete következtében mindmáig kíméletlenül félretolt, nagy kihívásra is: az emberek szubsztanciális egyenlőségének a megvalósítására. Ezt vetítette előre „a dolgos test és az alkotó szellem” oly régóta esedékes egymásra találása jegyében, s ezáltal egyszersmind „az elme és a szív” konfliktusainak pozitív megoldását is. Egy olyan fejlődést, amelyet ő a szocializmus alapvető hivatásának és egyúttal létkérdésének is tekintett. Az ilyen jövőt felidéző meggyőződését tárta elénk József Attila az „alkalmi vers” ötödik szakaszában:
A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat múló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Mint láthatjuk, József Attilának a „hamvadthajú öreg” Ignotushoz intézett, szerető gonddal megírt versében nem kisebb ügyről volt szó, mint a történelmi távlatokat józanul felmérő, valamint az „alkalmi” meggondolásokat a legalapvetőbb és legátfogóbb összefüggésekbe beágyazó – s így a nagy korszakváltás vízióját felidéző – társadalmi értékelésről. Így tudta József Attila a legnagyobb költői erővel és hitelességgel elítélni a szocializmus távlata védelmében nemcsak a megalkuvás végső soron mindig kudarcba fulladó „reálpolitikai” csábításait, hanem a „meg-nem-gondolt gondolat” nyomán a válságos időkben gyakran felszínre törő, de előbb-utóbb elkerülhetetlenül görcsökbe fulladó, irracionalizmust is.
3.
A József Attila és a modern művészetet 1959 elején kezdtem írni a londoni British Múzeum könyvtárában, és 1961 végén fejeztem be a skóciai St. Andrews ősi egyetemén.
Annak idején József Attilának kevés verse volt lefordítva olaszra. Így hát a könyvírás egyúttal a fordítás komoly nehézségeivel való megbirkózást is megkövetelte.
A József Attila és a modern művészet egészében mindössze két már létező fordításból tudtam idézni, ami természetesen a kezdet kezdetéhez sem volt elegendő. De hogy e költői életmű változatos fejlődésvonaláról és világirodalmi jelentőségéről megfelelő képet lehessen adni, ahhoz nem kettő, hanem – amint az a könyv írása közben kiderült – nem kevesebb mint kétszáz költeményből kellett lefordítani a jellemző sorokat. Sőt József Attila jó néhány versét – amikor azt a szövegelemzés szükségessé tette – teljes egészében kellett olaszra átültetni. Ez teljesen lehetetlen lett volna feleségem, Donatella odaadó segítsége, fordító munkája nélkül. Már 1955-ben Párizsban, ahol egy francia József Attila-kötet megjelentetésén munkálkodtam Gara Lászlóval együtt, sokat idéztem Donatellának a költő munkáiból. Az évek során ő is nagyon megszerette József Attila költészetét. Így hát ugyanolyan lelkesedéssel tudott részt vállalni a hároméves munkából, mint jómagam. Ezért ajánlottam a József Attila és a modern művészetet Donatellának, állandó bátorítása és költőileg is szép, nemcsak tartalmilag hűséges fordítói munkája elismeréseként. Több fordítása nyomban bele is került a szintén a Lerici által kiadott és alaposan kibővített József Attila-kötetbe.
A könyv írása során mindig világossá akartam tenni, hogy személyesen mit is jelent nekem ez a költészet. Világ életemben mindig elvetettem a rossz értelemben vett akadémiai „tárgyilagosságot”, amely sokszor nem jelent mást, mint menekülést a komolyan megalapozott állásfoglalás követelménye elől. Ráadásul az ilyesfajta magatartásnak különösképpen nincs helye egy lírikus életművének értelmezésében. Elvégre a jelentős lírai költő kérdésfeltevései nem elvont gondolati sémák, amelyektől el lehetne különíteni őket vagy önmagunkat, hanem a költő lényét „meztelenül” az olvasók elé táró azonosulások az alkotói munka révén lírailag áttételezett eszmékkel, egyszersmind kimondottan vagy implicit formában közös tennivalókat állítva maguk az olvasók elé is. Következésképpen a kritikus szeretheti – vagy, ha jól megalapozott oka van rá, akár szenvedélyesen el is vetheti – a költőt, de nem szemlélheti a „neutralitás” hűvös távlatából, mintha maga egy másik planétán élne. Éppen ezért tűztem ki feladatként magam elé, hogy József Attilát ne csak bemutassam az olasz olvasóknak, akik alig-alig tudtak valamit róla, ha ugyan egyáltalán hallották a nevét, hanem hogy egyúttal meg is szerettessem velük.
Az irodalmi értelmezésekben sok szó esik a lírai költészet lefordíthatatlanságáról, és nem teljesen alaptalanul. Hiszen minden nyelv egyes szavainak többféle, gyakran elképesztően sokféle értelmük van, amelyek távolról sem esnek mindig egybe a különböző nyelvekben. Magától értetődik tehát, hogy éppen az ily módon felmerülő eltérések azok, amelyek a nyelvi/költői „felhangok” részleges lefordíthatatlanságát okozzák.
Mindazonáltal a nagy gondolati költészet, amelynek József Attila műve az egyik világirodalmilag is kiemelkedő példája, ebben a tekintetben valamivel kedvezőbb helyzetben van. Hiszen a lírailag megfogalmazott nagy témáknak legalább a központi magva közös a különböző nyelvekben. Ha nem így volna, akkor minden gondolati tartalom, és nem csak a rendszeres filozófiai munkáké, szintén teljesen lefordíthatatlannak bizonyulna. Ez az aránylag kedvezőbb helyzet segít abban, hogy József Attila költészetét talán egy kicsit könnyebb idegen nyelvre fordítva hitelesen a külföldi olvasók kezébe adni, és ezáltal hozzájuk közelebb hozni, mint például Aranyét vagy Tóth Árpádét.
Ahhoz, hogy József Attila életművét ilyen célkitűzéssel lehessen ábrázolni, ahhoz egy esztétikai tanulmányt kellett írni, amely érzékeltetni kívánta sokszor szinte hihetetlenül virtuóz költészetének minőségi meghatározóit és azok megvalósításának bonyolult összetevőit. Ezt persze nem pusztán formai értelemben kell érteni, mert – amint ezt a könyv harmadik fejezetében az olvasó láthatja – József Attila egyáltalán nem hitt a „pusztán formai” törekvések divatos kultuszában és tartós sikerében. Éppen ellenkezőleg, fontos elméleti írásaiban a bírált versek formai fogyatékosságait mindig konkrét tartalmuk vérszegénységéből vagy a költői vállalkozás belső ellentmondásaiból magyarázta. Igazi formai tökély tehát szerinte csak az esztétikum és a társadalmiság dialektikus viszonyának megjelenítéséből születhet. József Attilának mind esztétikai koncepcióira, mind lenyűgöző költői gyakorlatára gondolva ez a következőt jelenti: a művészi nagyság – az adott kor nagy sorsproblémáira példamutatóan reagáló és e problémák megoldása érdekében a művészet sajátos eszközeivel adekvát módon visszahatni is képes művészi nagyság – minden időben teljesen elválaszthatatlan a konkrét történelmi helyzet társadalmi tartalmiságának a legapróbb részleteket is átható, ugyanakkor azokat egy reprezentatív összképbe foglalni képes mélyreható megragadásától.
Természetesen József Attila költői nagyságát nem lehetett az olvasóval igazán érzékeltetni a kiválasztott lírai alkotások részletekbe menő esztétikai elemzése nélkül. Ugyanakkor magukat az esztétikai elemzéseket mindig szorosan egybe kellett kapcsolni a költő korának és konfliktusokkal teli életkörülményeinek beható ismertetésével, már amennyire azt a könyv keretei megengedték. Ezt az összekapcsolást a nemzeti költészet és a világirodalom potenciális és valóságos egysége követelte meg.
Itt azonban problémát okoz, hogy a költészetre vonatkozó értékítéleteit minden olvasó a saját történelmi, társadalmi és kulturális hagyományai alapján alakítja ki, és annak megfelelően formálja ki esztétikai ízlését és befogadóképességét. Nem tud tehát egy más nemzeti kultúránk talajából kinőtt alkotást teljes gazdagságában a maga esztétikai értékítéleteinek szerves részévé tenni anélkül, hogy meg ne ismerkednék annak – az első látásra idegennek tűnő – sajátos belső szerkezetével és tágabb társadalmi összetevőivel. Amikor azonban ez a megismerkedés bekövetkezik, az olvasónak nemcsak a látóköre tágul ki, hanem művészi élményvilága és azonosulási képessége is jelentősen megváltozik. Így gazdagul a nemzeti – a kezdőpontot képező spontán nemzeti – a tudatosan felismert és elsajátított más nemzethez tartozóval.
Ez persze fordítva is áll korunkban, az igazán jelentős költő esetében, ha bizonyos változásokkal is. Az ilyen költő ugyanis a maga sajátosan nemzeti kérdésfeltevésekből fakadó eszmevilágát és formáló elveit kezdettől fogva a legtágabb művészi és történelmi-társadalmi összefüggések keretében tudatosítja önmagában, mégpedig mint egymástól egyszer és mindenkorra elválaszthatatlanul nemzetit és világirodalmit. Ahhoz, hogy a nagy költő „a mindenséggel tudja mérni” önmagát, ahhoz természetesen elengedhetetlenül szükséges, hogy a maga elé tűzött feladatok megvalósításához világirodalmi mértékeket szabjon magának. Mert a „mindenséghez” nyilvánvalóan az is hozzátartozik. Ezáltal azonban nemcsak hogy nem szűnik meg nemzeti költő lenni, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan így tud világirodalmilag is példamutató nagy nemzeti költővé válni, amint azt József Attila alkotói pályafutása is bizonyítja. Alig huszonegy éves korában már tudatában volt annak, hogy neki a világirodalmi mértékek az irányadók. Nővérének 1926 nyarán Bécsből írt levelében említette, hogy „Lesznai Anna (Jásziné), Balázs Béla és Lukács György igen nagy költőnek tartanak, különösen az utóbbi – mint az első világirodalmi – nem kozmopolita! – kvalitásokkal rendelkező proletár-lírikust”. [2] Ez egyszerre jelentett számára életre szóló bátorítást és elkötelezettséget.
A József Attila és a modern művészet ezeket az összefüggéseket három fejezetben vizsgálja. A könyv a személyes-életrajzi körülmények tárgyalása mellett az általánosabb témákból kiindulva, a huszadik század művészi fejlődése történelmileg és társadalmilag sajátságos összetevőinek az elemzésén keresztül jut el József Attila lírailag áttételezett eszmevilágának, formai tökélyének és egészen különleges metaforavilágának bemutatásához.
Az első fejezet – A világirodalom nagy forradalmi költője – József Attilát Ady Endrével együtt mint a magyar líra forradalmi hagyományának világirodalmilag is a legnagyobbak közé tartozó huszadik századi óriását mutatja be. Itt elkerülhetetlenül az elemzés tárgyává kellett tenni – a nagy költőnket ért szektás sérelmeken messze túlmenően – magát a forradalmiság kérdését, irodalmi szerepét és jelentőségét. Ebben az összefüggésben kellett foglalkoznom az irodalom minden területén megtalálható „disszonancia” megítélésével, vitában sok tendenciózusan leegyszerűsítő felfogással.
A modern művész sajátos helyzetéről szóló második fejezet a költői személyiség különböző típusait tárgyalja a huszadik század sajátos történelmi viszonyainak közepette, amikor a költészet nagy témái között közvetlenül is megjelenik az emberiséghez való tartozás. Egy olyan, történelmileg vajúdó, átmeneti korszakban, amilyen a József Attila kora volt, a sorsot érintő általános döntések nehézségei gyakran egy helyben toporgáshoz, a kompromisszumok egyeduralmához vezetnek, amit csak súlyosbít a fejlődési tendenciák homályossága és kétértelműsége. Ilyen körülmények között a formakultuszhoz menekülés ugyanúgy csábíthatja az írót, mint a viszonyokkal való elvtelen megbékélés. József Attila, a század nagyjaihoz hasonlóan, mindkét csábítást elveti. Ars poeticájának ez a kiindulópontja: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” Ugyanakkor az uralkodó kompromisszumoknak még a látszatát is elutasítja a meg-nem-alkuvó hajthatatlanság – a jó értelemben vett intranzigencia – következetességével. Így tud olyan költészetet teremteni, amely az általános érvényű nemzeti irodalmi törekvések és a metafora huszadik századi válságát példamutatóan meghaladja.
Végül a harmadik fejezet – A zsengéktől a klasszikus magaslatokig: József Attila fejlődésvonala – behatóan elemzi e költészet minőségileg eltérő fejlődési szakaszainak belső logikáját és a változások szükségszerűségét. Itt ismerkedhetünk meg közelebbről József Attila különösen megragadó metaforateremtésével és annak nagy gondolati lírájában kifejezésre jutó eszmei gyökereivel.
Amint az olvasó látni fogja, a József Attila és a modern művészet minden oldalát ez a meggyőződés hatja át: mi, magyarok igazán büszkék lehetünk – és kell is, hogy legyünk – arra, hogy József Attila személyében az egész világirodalom egyik legnagyobb költőjét adtuk az emberiségnek.
4.
Mégsem állhatunk meg ezen a ponton, a kimagasló költői nagyságot esztétikailag teljes joggal elismerő formai varázs szemügyre vételénél. Annál is kevésbé, mert éppen ehhez a – világtörténelem talán legválságosabb korának napjainkat is átfogó bonyolult meghatározóiból kinőtt – különleges költői nagysághoz szervesen hozzátartozik a lírikus József Attila eszmevilágának páratlan időszerűsége és egyúttal a változatlanul sürgős tennivalókat közvetlenül is sugárzó ad hominem felhívása. Hiszen ő éppen azért tudott olyan lenyűgöző költői életművet alkotni, mert korának legsúlyosabb problémáit is messze látó világossággal és megrázó lírai szenvedéllyel tudta kortársai elé tárni. Művészetének esztétikai nagysága teljesen egybeforrott nagy gondolati lírájának mélységével. Nem is lehet a kettőt egymástól elválasztva megérteni, költőileg teljes gazdagságában érzékelni.
József Attila egyik legnagyobb költeményét – A Dunánált, amelyet 1936-ban írt – ezekkel a sorokkal fejezte be:
… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Hatvanhat év távlatából egészen megdöbbentő, hogy milyen aktuális ma is a költő felhívása: „rendezzük végre közös dolgainkat”. Mert ahelyett, hogy sikerült volna megvalósítható választ találni a múlttól örökölt nagy tennivalókra, ma is ugyanolyan kihívóan tornyosulnak elénk, mint valaha. Ugyanakkor új, minden korábbinál súlyosabb problémák társultak hozzájuk a második világháború utáni évtizedekben, magát az emberiség létét is fenyegetve nemcsak a ma létező fegyverek közvetlenül emberirtó hatalmával, hanem közvetve is, a természet rohamosan előrehaladó pusztítása által. Ezért vagyunk ma ugyanolyan távol „az emlékezés békéjétől”, mint József Attila korában.
Éppen ezért fontos ma is magunk elé idézni József Attilát, aki költészetében rendkívül evokatív erővel emlékeztet bennünket mind a tennivalókra, mind pedig megvalósításuk feltételeire. Távol vagyunk még attól, hogy a „bányaomlások” lehetőségét végleg átadhassuk a múltnak. De bármily nagyok legyenek is a jelen és a jövő bányaomlásai, „aknanyitó” nagy költőnket azok sohasem temethetik be. Ennek tudatában nyújtom át a József Attila és a modern művészetet a magyar olvasóknak, különösképpen a fiataloknak.
Rochester, 2002. november
7.
A modern művészet kora egyben a nemzeti művészet válságának kora. Más szavakkal: a modern művészi látomásokban az emberiség problémaköre mindinkább uralkodóvá válik, kétségessé téve azoknak a kérdésföltevéseknek az érvényét, amelyeket egy-egy korlátozott közösség szorosan vett nemzeti érdekeire való tekintettel fogalmaztak meg. A kor nagy problémái mindenütt és egyre nagyobb erővel az emberiséggel való közvetlen kapcsolat aspektusából jelentkeznek, vagyis többé-kevésbé nyilvánvaló utalással arra a tényre, hogy megoldásuk nem lehetséges az adott közösség keretei között, hanem csakis az emberiség általános fejlődésének távlatában. Ez azt jelenti, hogy egy-egy társadalmi csoport vagy nemzeti közösség konkrét problémáit vissza kell vezetni néhány, szinte közhelyszerűen érvényes (illetve „elvontan egyetemes”) általános tételre, amely éppen e különös természete miatt – minthogy a közvetlenül adott helyzetek egyediségének az „elvont egyetemessel” való összekapcsolása szükségéről van szó – kettős veszélyt jelent a művészetre nézve. Egyrészt a művész ebben a helyzetben nehéznek véli azonosulnia az ábrázolt életmozzanattal, s ezért nincs teljes védettsége azzal a kísértéssel szemben, hogy elvont régiókban keressen menedéket, másrészt pedig, ha arra hajlamos, hogy ne vegye tekintetbe az elvontabb viszonyokat, és valami okból nem állítja ábrázolásának közvetlen tárgyát egyetemes távlatba, az eredmény ugyanolyan problematikus, mint az előző esetben, azzal az egyedüli különbséggel, hogy ezúttal az elvontságba merészkedés helyett a jelenségek felszínén marad. Esztétikai síkon ezzel a problémával egyaránt találkozunk az egyfelől provinciális-nacionalista, másfelől kozmopolita kérdésfölvetés jellemzőiben, valamint a naturalizmus-absztrakcionizmus művészi nézőpontból egyformán problematikus ellentéteiben.
A magyar irodalomban vita folyt annak a művészeti fejlődésnek már a kezdeti szakaszában is a „kozmopolita költészetről”, amelyik később a művek jelentős részét a naturalizmus és az absztrakcionizmus végletei közt polarizálta. A nagy költő, Arany János 1877-ben versben támadta – Kozmopolita költészet a címe – a magyarországi „európás” orientációt, mert ebben a haza jelenének és jövendőjének égető kérdéseitől való eltávolodást látott. Így kezdte szenvedélyes vádiratát:
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája –
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
S egy későbbi versszakban, fölismerve az efféle orientációban rejlő veszélyeket, ő maga emeli ki az „elvont” szót:
Légy, ha birsz, te „világ-költő”!
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
Aranynak teljesen igaza volt, amikor hangsúlyozta az elvontság veszélyeit, és diagnózisát igazolták azoknak a munkái, akikkel szembefordult. De alighanem érezte saját állásfoglalásának korlátozottságát és annak az alternatívának a tragikus voltát is, amelyik meghatározta költői termésének nosztalgikus-rezignált hanghordozását ebben az időszakban.
Nincs itt lehetőségünk arra, hogy taglaljuk azokat az ellentmondásokat, amelyekbe az új kor körülményei sodorták magának Aranynak a költészetét, aki egy egészen más korban lett költővé, Petőfi kortársaként, a magyar szabadságharc előtt és alatt. De ami fontos itt, magának a tragikus alternatívának a ténye, s ez még egy olyan, igen nagy költőnek az életművét is problematikussá teszi, mint amilyen Arany János. Petőfi valójában nem kényszerült hasonló alternatívát megfogalmazni. Ő egyenes vonallal köthette össze művészetében a nemzeti közösség problémáit és a „szent világszabadság” eszményét. A megoldandó feladatok az ő felfogásában olyan természetűek, hogy föltételezik az ő nemzetének fölemelését Európa politikailag haladottabb nemzeti közösségeinek szintjére. Így hát az olyan kifejezések, mint „emberiség” vagy „világszabadság”, nem egyebek egyfajta eszmei és szellemi köteléknél a nemzeti valóságok között, vagy más szavakkal az emberiség eszménye azonosul a nemzet eszményével, illetőleg az eszményi nemzettel. E fölfogásnak megfelelően az ábrázolt életmozzanatok szervesen beilleszthetők a nemzeti irodalom folytonosságába, s így elérhető az az egyneműség is, amelyről föntebb szóltunk.
Formai téren, ha a népköltészeti hagyomány motívumainak kérdését vesszük példaként, egy kiváltképp szembetűnő ellentmondásra bukkanhatunk: Petőfi költészetében a népdal formai szerkezetében megjelenő népi hangvétel a legteljesebb összhangban van a választott tárggyal. Olyannyira, hogy csaknem megkülönböztethetetlenné teszi e verseit a népköltészettől, s igazi népdalokként fogadják be őket a falvak. Ezzel szemben a népi motívumoknak a műalkotásokba való beillesztése útján haladó művészeti megújhodás kísérleteinek egyik fő funkciója olyan feltételek között, amelyek a nemzeti művészet válságát okozzák, éppenséggel az, hogy tudatos erőfeszítéssel ellenállást fejtsenek ki a művészet nemzeti jellegzetességei és kötődései fölbomlasztásának irányába ható tendenciákkal szemben. Ez utóbbi esetben a jelenkori művészeti témák nem férhetnek össze természetes módon a népi motívumokkal és hangvétellel. Éppen ezért ebben a vonatkozásban a különböző elemek legnagyobb kontrasztjának, valamint az eredeti népi motívumok teljes átalakulását tanúsító kompozíciótípus fölbukkanásának vagyunk tanúi.
Ady nem kevésbé heves szavakkal vádolta a magyar elmaradottságot, mint Petőfi. De amikor villámokat szór a „magyar ugar” tehetetlenségére (Ady egyébként a sokatmondón Nyugat elnevezésű folyóirat legerősebb személyisége, és legnagyobb művésze), nem folyamodhat többé az eszményi nemzethez, mivel egyetemes megrázkódtatással kell immár számolnia. Hiszen látta – s ő maga is megírta – sötétbe burkolózni és teljesen megbénulni imádott Párizsát, a „fény városát” egyetlen meghökkentő szempillantás alatt egy általános sztrájk alkalmából. Így hát Ady költészetében az ember nem egyik vagy másik különös típusa az embernek, hanem maga az Ember, nagybetűsen írva és természetesen így is értve.
De vajon valóságos-e az emberiségnek ez a problematikája, amely annyira aggasztja a modern művészeket, vagy csupán egy kísértet, anakronisztikus maradvány az idealista és historicista filozófiából, ahogyan nem kevesen hajlamosak gondolni? Tetszik, vagy sem, nem tagadhatja senki e problematika makacs meglétét. Megnyilvánul abban is, hogy míg a német klasszicizmus korában az egyén és az emberiség viszonyának problémája mint magában álló tárgy jelenik meg az irodalomban (legmagasabb beteljesülése a Faust-téma), a modern művészet korában, túl az olyan alkotásokon, amelyek az emberiséget állítják szemlélődésük középpontjába, föllelhető ilyen vagy olyan formán még a mindennapi élet legaprólékosabb bemutatásában is. Az irodalom mindazonáltal nem ábrázolhat magukban véve perspektívákat anélkül, hogy üres szónokiasságba ne süppedne, hanem csakis emberi reflexeiket, amennyiben ezek megnyilvánulnak az emberek valóságos életében. (A szocializmus elméletét részletesen kidolgozták a tizenkilencedik század derekán, s nem kevés író csatlakozott hozzá gondolatilag; mégis fél évszázadot kellett várni, egészen Gorkijig, hogy olyan szocialista íróról beszélhessünk, aki a szocializmus problémakörének vonásait és megnyilatkozásait országa valóságos életében tudta ábrázolni.) Nem elég, hogy a költő filozófiailag koherens távlattal bírjon. Az is szükséges, hogy föllelje ezt valamilyen formán az objektív eseményekben, az emberi cselekedetekben és szenvedélyekben – a valóság és nem az elvontság síkján, máskülönben műve híjával marad az igazi szuggesztivitásnak. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy csupán a huszadik században lép be az emberiség problematikája a közember látókörébe közvetlen élettapasztalatával s nem a tudati szférába zárva és ennélfogva a leginkább tudatos, kisszámú értelmiségi életének néhány vonására korlátozva (innen az elszigetelt, különálló tematika említett ténye, s hogy ezzel együtt szükség van Faustra mint sajátságos értelmiségi típusra).
Negyedszázaddal József Attila halála után már jóval inkább nyilvánvaló, mint az ő életében, és egyre többek számára, hogy az „emberiség” nem merőben intellektuális fogalom, hanem valóságosan létező: az emberi nem kipusztításának tartós veszélye emlékezteti e tény valóságára még azokat is, akik parciális érdekeket tartva szem előtt hajlamosak volnának nem venni tudomást róla. De miként jelentkezett József Attila korában a realitás szintjén az emberiségnek ez a problematikája?
Ne feledjük, hogy Ady „Ember”-e új típusú problémafölvetést hozott a magyar irodalomba, és a fiatal József Attila szeme előtt már ott lebegett ez a hagyomány. Mindazonáltal az 1918–19-es forradalmak bukása új helyzetet teremtett, pesszimista-letargikus lelkiállapotot hozott létre a költészetben, azzal a törekvéssel együtt, hogy egy tisztán nemzeti világ intimitásában keressen menedéket. József Attila tanítómestere, a szegedi Juhász Gyula magas hőfokon és nagy szuggesztivitással fejezte ki ezt a lelkiállapotot, s az ő látásmódja nagymértékben befolyásolta a fiatal költőt, akinek a műveiben különös együttélésével találkozunk egymással szemben álló és eredeti módon adoptált motívumoknak Ady és Juhász költészetéből. A harmadik fejezetben majd látni fogjuk, miként szabadult meg József Attila néhány év alatt a Juhász Gyula-i problémafölvetéstől. Fejlődésében nem csupán politikai-társadalmi eseményeknek volt részük, hanem – bármily különösnek tetszhet is ez egy költőnél – az emberi előrehaladás távlatába helyezett relativitás einsteini elmélete tanulmányozásának is. Így jutott el az érett költő hazája különböző természetű problémáinak olyan ábrázolásához, amelyben a közvetlen költői tárgyat ebbe a tág látókörébe illeszti bele az emberiségnek, amely oly pontjára jutott a fejlődésnek, ahonnan már nem léphet előbbre anélkül, hogy ne tudatosítaná valós emberiség mivoltát.
Amikor Hitler hatalomra került, József Attila beszélgetést folytatott egyik liberális barátjával, aki tehetetlennek érezvén magát az eseményekkel szemben, minden reménységét a német munkásosztály visszavágásába helyezte (olyan álláspont ez, amely az illető saját személyében a tehetetlen csodavárásra hagyatkozást testesítette meg). József Attila ezzel a mondattal válaszolt neki: „Furcsa, hogy én vagyok a marxista, és te a humanista, és hogy közben te bízol az osztályban, és én az emberben.” [3] Igazából ez az emberbe vetett hit számított, s a horderejét láthatjuk egy másik beszélgetésben, amelyet a szóban forgó barát évekkel később vetett papírra. A fennálló helyére szánt társadalomról folyt a szó, s a barát kifejtette tételét arról, hogy milyen is lesz majd szükségképpen a munkás a szocializmusban. „… nyugodjunk bele, hogy nyárspolgár lesz, s érjük be azzal a reménnyel, ha az új jómódban, az új szabadságban aztán fokozatosan lekopnak róla nyárspolgári voltának legnyersebb szögletei, élethez és boldoguláshoz engedve azt is, aki történetesen nem olyan, mint ő.
Ez a legtöbb, amit a költő a szocializmustól remélhet. Ez a legtöbb, amit az ember az emberiségtől remélhet. A társadalmi fejlődés a tűrhető silányság irányába mutat, a vert vassal szegett pokolból. Ilyesmit magyaráztam Attilának. Nevetett.
– Látom már, milyennek képzeled te az eszményi szocialista társadalmat… – kezdte.
– Nem – vágtam közbe. – Az eszményit, azt hagyjuk. Ha társadalom, akkor már nem eszményi.
– Jó. Látom már, milyennek képzeled a szocialista társadalmat – folytatta. – Olyannak képzeled, hogy a világ be lesz népesítve csupa Lukács Alajos leszámítoló bankbeli cégvezetővel. A Hortobágyon egy Lukács Alajos őrzi a gulyát, és Csepelen a kazánfűtő, ha leteszi a lapátot, és lezuhanyozza magát, akkor motorkerékpáron siet három-négy szobás kis villájába, egy mérsékelten csinos és gondosan ápolt feleség mellé Lukács Alajos életét élni. És Gödöllőn a főszolgabíró egy könyökvédős Lukács Alajos lesz a fürjtollas Endre László helyett, és nagy szociális haladásnak számít, hogy ő is motorkerékpáron vagy egy kis Tátra kocsin közlekedik, nem négyfogatú hintón, mint Endre László, és hogy a parasztnak azt mondja: »Szabó úr, ön…«, nem pedig »Hé te…«, mint Endre László. És a paraszt is, akit így szólít, csupa Lukács Alajos lesz, aki naponként fürdik, és részletre megveszi Shakespeare és Földi Mihály és Zilahy Lajos összes műveit, és büszke a jó erkölcseire, mert a gyermekeinek gondját viseli, és büszke arra is, hogy bohém, mert viszonya van a postáskisasszonnyal, és arra is büszke, hogy kultúrember, mert olvas kicsit franciául, főképp Dekobrát, és ha már nagyon meg akarja erőltetni magát, akkor Vágó Márti kedvéért aláírja az előfizetési gyűjtőívet József Attila sajtó alatt levő új verseskötetére… Csupa ilyen emberből áll majd az új társadalom?
– Nem csupa, de leginkább – feleltem. – Remélem, nem áll majd sem csupa ilyenből, sem csupa olyanból. Szabadnak lenni annyi, mint különbözni. Ha majd szabadok leszünk Endre Lászlótól és attól, amit szolgál, és azoktól, akik szolgálják…, ha szabadok leszünk a kötött nagybirtoktól és a csendőrségtől, az osztálybíróságtól és a vitézi széktől, és ha aztán szabadok leszünk a tőkés kizsákmányolástól is, a nyomor és a gazdasági bizonytalanság szorongatásától, attól, amiről a múlt századbeli liberális forradalom nem vette tudomásul, hogy rabság… szóval, ha szabadok leszünk, már amennyire azok lehetünk, akkor végre, reméljük, kedvünk szerint különbözhetünk is Lukács Alajostól nem kevésbé, mint Endre Lászlótól. Nekünk ezt hozhatja a szocializmus, legföljebb ezt. De a paraszt-átlag és a proli-átlag nem akar különbözni Lukács Alajostól, ugyanolyan kevéssé akar, mint a cégvezető-átlag. Miért akarna? Hiszen arra kell neki Jog és Kenyér, hogy ne kelljen tőle különböznie.
– Azért megy a barikádra, hogy Lukács Alajos lehessen?
– Azért – feleltem.
– Hát ennél nagyobb marhaságot még tőled sem hallottam.
– Ezt könnyű mondani. Cáfold meg.
– Megcáfolom. Szerinted Lukács Alajos az eszményi…
– Fenét eszményi. Mondtam már. Az elérhető átlag.
– Átlagnak eszményi, mondjuk így. Ha felszabadítjuk a csordaembert, Lukács Alajos lesz belőle. Ez azért tévedés, mert Lukács Alajos is csordaember, Lukács Alajos sincs felszabadítva, a cégvezető is rabja a kapitalizmusnak, sőt a kapitalista is rabja a kapitalizmusnak. Ha a gazdasági kényszer alól felszabadul, ha a munkájának természete átalakul, akkor átalakul a kedvtelése, a szórakozása, a világban való tájékozódása is.
– Ez igaz – mondtam –, igaz még akkor is, ha ez az átalakulás, az Überbau átalakulása sokkal tovább fog tartani, hogysem a jótéteményeit megérhessük. Mondom, hosszú távra igaz. És ebből megértem, miért volt igaza Marxnak, csak azt nem értem, miért van igaza annak, aki a gazdasági kényszer diktálta berendezkedések lebontása közben éppen azt az életformát akarja megmenteni, amelyre leginkább jellemző a gazdasági tényektől való függőség: a parasztit.
Nézze el az olvasó azt az emberi gyöngémet, hogy saját szavaimra jobban emlékszem, mint az övéire. Nem születtem Eckermann-nak, sem Boswellnak. Csak elmosott pacákban tudom felidézni, mit felelt a »parasztéletformáról« tett megjegyzésemre. Olyasvalamit, hogy a paraszt rab is, szabad is. Barbár is, nem is; szegény is, nem is; retrográd is, nem is; tudatlan is, tudós is, művész is.
– Többet tud, mint te – mondta. – Tudja, hogy a szekér melyik rúdja, melyik deszkája mire való, tudja, melyiket hogy hívják, te nem tudod.
– Ő meg nem tudja, hogy az automobil alkatrészeit hogy hívják…
– Azt te sem tudod – vágott vissza Attila, s ezzel le voltam forrázva.” [4]
Ebből a beszélgetésből világosan kitűnik, még ha a szerző a saját szavaira emlékezik is jobban, hogy József Attila álláspontja pozitív módon van megalapozva, s vitatása csak negativitással történik (mellesleg szólva meglehetősen lapos tételekkel, amilyen a szabadság mint „különbözés”, aminek azután tüstént önkéntelenül ellene mond a konformizmus szükségszerűségére való hivatkozás). De ami még inkább szembeszökő, a „humanista” fölülről tekint le az emberekre, a kéregető szintjére kívánva lesüllyeszteni az „átlagembert”, hogy az efféle szellemi laposságokat hirdető értelmiségi felsőbbrendűségét állapítsa meg vele szemben, az örök egyenlőtlenség eszményéhez folyamodva ekképpen, míg József Attila „emberbe vetett hite” minden korlát ledöntését föltételezi, utat nyitva a teljes ember fejlődésének az élet minden területén. [5]
József Attilának ez a fölfogása ugyanakkor azt jelenti, hogy elutasítja a proletár eszményítését, még ha egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy maga is a külváros fia, s ha vallja is azt a hitet, hogy a proletár fogja majd kialakítani az új társadalom előfeltételeit. De annak az embernek a távlatából ábrázolja a proletárt, akivé majd átalakul az új társadalomban azokkal együtt, akik ellen a jelenben harcol. Így jelenik meg előttünk a Külvárosi éjben:
Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.
Láttuk, milyen erőteljesen tiltakozott József Attila az arisztokratikus fölfogás ellen, amelyik a „tömegember” természetes és szükséges feltételévé nyilvánította, hogy szellemileg torz legyen az arca, és látjuk a Külvárosi éj e soraiban, hogy milyen szeretettel és szolidaritással szemléli a költő a maga emberét még nyomorúságos körülményei közt is. Aki azt gondolja, hogy ez az ember majd barikádra megy azokért az életfeltételekért, amelyeket József Attila szarkasztikusan ecsetelt az idézett beszélgetésben, bizonyára „nem helyénvalónak” vagy minden jelentőség híján valónak találja ezt a mondatot: „Élteti a forradalmat”. József Attila fölfogásában azonban ez nem egyszerűen egy arra mutató jelzés, hogy változtatni szükséges az élet külső körülményein, hanem utalás a nagy emberi energiákra, amelyek az ily ellentmondásos látszatok alatt rejlenek, s amelyek garanciát jelentenek az ember hatalmas átalakításának végbevitelére, amely a lírikus szerint a szocializmus rendeltetése. A költőnek ez a látomása ellentétben állt nem csupán az arisztokrata – aki sokatmondón az osztályba vetette hitét, s nem az emberbe – liberális koncepciójával, de azzal a „forradalmi romantikával” is, amely a munkás rettentő bonyolult helyzetétől, aki részegségbe fojtja elkeseredését, és sírva élteti a forradalmat, csupán azt a tényt óhajtja észrevenni, hogy élteti a forradalmat. József Attila tragikus konfliktusa a pártbeli dogmatikusokkal a látásmódnak ebben a különbségében gyökerezett. Azok, akik támadták őt, irreális optimizmust követeltek, a saját javukra eszményítve az erőviszonyokat és végképp tudomást sem véve az emberiségnek József Attila líráját oly mélyen átható problematikájáról.
Azt a tényt, hogy az aktuális politikai-társadalmi problémák az emberiséghez föllebbeznek megoldásért, nem mint puszta eszményhez, hanem mint realitáshoz, természetesen nem lehetséges kifejezni egyszerűen ezekben a terminusokban, mert amint mondottuk, ez még ha igaz is filozófiailag, a költészetben egyfajta intellektualisztikus elvontság lenne. Ám ez a problematika ténylegesen tapasztalható a valóságban, legalábbis olyanformán, hogy a jelen problémáit nem lehet megoldani másként – hiszen az előző közösségek formái fokozatosan vagy erőszakosan dezintegrálódtak –, csakis ebben a viszonylatban. És itt csakugyan a valóság síkján mozgunk, mivel épp e sajátságos helyzet természetéről van szó, ezért képes a költő fölfogni kora távlatát az emberiséghez való ilyen viszonyában, ha elég éles a szeme hozzá, hogy meglássa a különböző ellentmondások lényeges jellemzőit és emberi horderejüket ahelyett, hogy beérné előregyártott és bármilyen helyzetre erőszakoltan ráhúzható „következtetésekkel” az „elviselhető aljasságról” vagy az állapot eszményi mivoltáról („a legtöbb, amit várhat az ember az emberiségtől”), amelyben az értelmiséginek megvan az az előjoga, hogy fölülemelkedjék az elkerülhetetlen, szánalmas konformizmuson. József Attila költészetének egyik nagy érdeme, hogy érzékelhetővé tudta tenni, milyen méretet ölthet az egyéni kínszenvedés. S hogy megfelelőképpen fölmérhessük a jelentőségét költészete eme jellegzetességének, emlékezzünk rá, hogy a láthatárnak ezt a kitágítását oly korban vitte végbe, amikor a művészet nagyrészt a leginkább magánjellegű viszonyok kultuszában keresett megoldást az egyén számára.
József Attila természetesen nem maradt kívül azoknak az erőknek a körén, amelyek a magánéletiség irányába hatottak. Neki is meg kellett tapasztalnia az elszigeteltséget, a tehetetlenség érzését a rázúduló eseményekkel szemben, és spontán reakcióként éreznie kellett az ilyen elviselhetetlen nyomás nélküli világ vonzását, az intimitás vágyát. De mennyire más az ő megoldása ezekben a helyzetekben is, mint azoké, akik elfogadják a magéletbe zárkózás szükségét! Láthatjuk ezt a Március című költeményében:
I.
Langy, permeteg eső szemerkél,
uj buza pelyhe ütközik.
Kéményre gólya s a levert tél
jeges csucsokra költözik.
Zöld robbanásokkal kitört
a kikeleti víg erőszak.
Asztalos műhelye előtt
remény legyint meg, friss fenyőszag.
Mit ír a hirlap? Dúl a banda
Spanyolhonban és fosztogat;
Kinában elűzi egy bamba
tábornok a parasztokat
kis telkükről. Had fenyeget,
vérben áznak a tiszta vásznak.
Kínozzák a szegényeket.
Hadi uszítók hadonásznak.
Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám, álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja. Megriaszt
a buzgóság e söpredékben.
S csak magunkból nyerek vigaszt,
erőt az élet érdekében.
II.
Zsoldos a férfi, a nő szajha,
szivüket el nem érhetem.
Gonoszságuk is föl van fujva,
mégis féltem az életem.
Hisz nincs egyebem e kivül.
Számol ezzel a gondos elme.
A megbántott Föld ha kihül,
ég Flórám és szivem szerelme.
Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.
Ebben a versben a lélek valóságos vihara játszódik le a szemünk láttára, minden fázisával. A hangulatok skálája roppant széles, s amint a nagy tónus- és stílusváltásokban láthatjuk, a játékostól a nyers és stílusában szinte újságírói tényszerűségen át a lázadóig, majd a belenyugvóig, aztán a csüggetegig s végül a pátosszal telítettig terjed. A költő jóval többet sugalmaz a kontrasztokkal, mint amennyit kimond. És ez, ahogyan ő szándékoltan ellentétbe állítja az ábrázolás különböző síkjait, a higgadt krónikásitól a pátosszal teli elképzeltig, nem csupán azt sugallja, hogy a jelen nagy problémái, amelyek egyre súlyosabb robbanásokban nyilvánulnak meg, nem találhatnak maguknak megoldást másban, csakis az emberiség integrálódásában (a „szabadság békességében”, amint másutt mondja), de azt is nyilvánvalóvá teszi, milyen messzire van a jelen ennek az igazságnak a fölismerésétől, illetőleg a bajok és szenvedések elérhető orvoslásától.
Ha az optimizmus összekapcsolható a legnagyobb keserűséggel, akkor talán efféle társítással jellemezhetnénk a legjobban a József Attila-i álláspontot. Egy költő, aki nagyon messzire tud nézni korának legbensőbb lényegébe hatoló tekintetével, de aki túl korán érkezett ahhoz, hogy megértsék. Fojtogatja a meg nem értés, mégsem jut el odáig, hogy lemondana hitéről. Nem képes nem látni a valóságos kapcsolatot a mindenütt jelenlevő legriasztóbb gyötrelmek és aközt, hogy az embernek szükségképpen a horizonton feltűnő emberiségbe kell integrálódnia, még hogyha azzal vádolják is érte, vagy jobbik esetben csak azzal szánakoznak rajta, hogy bolond. Ahogyan elutasítja azt, hogy a „forradalmi romantika” sémái szerint eszményítse a proletárt, ellenben hangsúlyozza, hogy annak saját magában is föl kell szabadítania az embert, éppúgy attól is távol áll a költő, hogy mesterségesen a jelenbe vetítse az emberiségnek ezt a távlatát, [6] hogy nyugtatóként vagy altatóként alkalmazza a valóság nyomása ellen. Tárgyilagos megfigyelője és bírája marad korának, és mint olyan ember, aki a maximális intenzitással vesz részt minden emberi konfliktusban, látva összefüggéseiket és fölfedezve „kívül a magyarázatot” saját szenvedéseire, ily szavakkal tud fordulni az Emberiséghez:
Óh emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni ujra érted,
te két milliárd párosult magány!
Láttalak sírni a folyók fagyán,
mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;
láttalak ölni, halni s mint nem éltet,
tündökölni nagy egyházak falán.
Hegyen láttalak és lapulni ólnál –
szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,
megérdemled, hogy atyád a halál!
Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák
s föl-fölmutat a társuló bolondság,
mely téged minden kínban megtalál.
Így kontemplációiban is mindig szilárdan megmarad a valóság talaján. És éppen ettől a jellegzetességétől lesz roppant lélegzetű az ő költészete, s ez menti meg egyben az absztrakcionizmus minden formájától.
Csala Károly fordítása
[1] Nagy László számomra meggyőző új olvasatában idézem itt a második szakasz első négy sorát. Simor Andrásnak tartozom köszönettel, hogy felhívta rá a figyelmemet. [vissza]
[2] József Attila válogatott levelezése. Budapest, 1976. Akadémiai Kiadó [vissza]
[3] Ignotus Pál: i. m. 173. o. – A ford. [vissza]
[4] Uo. 149-152. o. – A ford. [vissza]
[5] Vö. József Attila írásaival: Egyéniség és valóság, Az egységfront körül, A szocializmus bölcselete, A középosztály és a vajúdó világ, Esztétikai töredékek, A művészet kérdése és a proletárság, A dolog. [vissza]
[6] „Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára” – olvassuk József Attila töredékeiben. [ÖM III. 273. o.] Látjuk tehát, hogy az emberiségre való utalásban benne rejlő művészi egyetemesség kritériumát úgy fogta föl, mint az ábrázolás maximális társadalmi konkrétságát. Ez a fölfogás egyképpen irányul a romantikus illuzionisták ellen, akik nyugtatószert kerestek az emberiségre való hivatkozásban, valamint a haladás, a történelem és az emberiség fogalmainak századunkban oly divatos temetése ellen. (József Attila egyik kritikájában – Mécs László költészete, 1931 – maró gúnnyal illette a költőt, aki a divatot követve, így verselt: „az Emberiség csak álom...”) [vissza]
Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,
könnyű a délután, fölém derül az ég is,
friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,
tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.
Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,
a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.
Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon,
ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el, hagyom.
Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,
veretes bibliám, verseid olvasom.
Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok
a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.
Gyárudvaron kószálsz, elér az alkonyat,
lázong veled az éj, a sínre zárt vonat.
Érzem, nem könnyeden lépsz át a könnyeden,
szivárványcsöppjein a bánat visszanéz,
szerelemeid ölelni mégis lendül a kéz...
Lélekbúvárod én, engedd meg hadd legyek,
ha kérdenek majd rólad, tudjam az éneked,
mert korhadó a sors, varázsa nincs mesénknek,
mint összetört cserép, üres és torz az élet,
dühödtebb lett a kor, tompább az érzelem,
a régi gazdag kertben ma bojtorján terem.
120 évvel ezelőtt született Bertolt Brecht marxista szellemiségű kommunista író, költő, drámaíró, aki egész művészetével keményen küzdött a nácizmus ellen. Ezt tanúsítják drámái, a Mahagonny városának tündöklése és bukása, a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban, valamint az Állítsátok meg Arturo Uit. Emigrációjából visszatérve 1949-ben megalapította Berlinben színházát, a Berliner Ensemble-t, s feleségével, Helene Weigel színésznővel vezette 1956-ban bekövetkezett haláláig. A társulat többször is vendégszerepelt Budapesten. Művei közül egy ma is aktuális jegyzetet választottunk ki.
Heinrich Mann-nak az emigrációban közzétett írásaiban engem leginkább az lepett meg, hogy milyen támadó szelleműek. A kultúrából indul ki, de a műveltség harcias jellegűvé válik. Világos, hogy a polgári kultúráról van szó, a polgárság kultúrájáról történelmének egy egészen meghatározott szakaszában: a mai szakaszában. Ez nem jelent leszűkítést, mert ha ezt a kultúrát a polgárság fejlesztette ki és ellenőrzi is, mégiscsak az, amit kultúrán értünk, a tapasztalatok, impulzusok, ellentmondó tendenciák összessége, tehát a kultúra mindazonáltal oly erősen kifejlődött és általánossá vált, és olyan fejlődőképes, hogy azok a korlátok, amelyeket a polgárság az útjába állított, nem abszolútak, nem áthághatatlanok, nem rombolók. Ez kultúránk legfelső foka, innen nézve mindaz, ami polgári, korlátnak, béklyónak és fenyegetésnek látszik.
Ez alkalmasint kissé homályosan hangzik, de a vékát, ami alá tudását napjainkban rejti az ember, nem ő készítette.
Lehet a kultúrát, azt, amit kultúrán értünk, óvni csupán; beszélhetünk humanizmusról és a fasizmus szemére vethetjük barbár természetét, dicsérhetjük a demokráciát, és a fasizmus rovására írhatjuk a demagógiát, magasztalhatjuk a weimari köztársaságot, és mondhatunk gorombaságokat a potsdami köztársaságról. Mondhatjuk: itt volt kultúra, de most már nincs. Ám akkor sem jutunk el a kultúrától a kulturátlansághoz; akkor pontosan olyan kultúránk van, amelyik a kulturátlanságot ha nem is kitermelte, de lehetővé tette (elvégre az egyik nem következhetett egyszerűen a másikra).
De Heinrich Mannból nemcsak a weimari köztársaság hangja beszél. Írásaiból a kultúra szól, kultúra születik, miközben a fasizmust rohamozzák. Nem csak úgy támadja a fasizmust, mint egy átmeneti jelenséget, amelyet egyszerűen el kell ítélni, és türelemmel ki kell várni, amíg lassan elmúlik –, utána úgyis helyre áll ismét a „normális” élet. Heinrich Mann világosan látja, hogy ezzel a jelenséggel együtt sok más is el fog tűnni. A fasizmus nem epizód, hanem a végső fázis. „A polgárság felemelkedése és uralma” című nagy színjátékban nem a negyedik, hanem az ötödik felvonás. És nem lesz happy end.
Éppen a rendszer züllöttsége, iszonyata és személyi tökéletlensége gátol sokunkat abban, hogy egész mélységében és pusztító jelentőségében fel tudjuk mérni, mekkora szerencsétlenséget jelent. A hatalomátvétel teljesen váratlanul jött, mint egy sokk, amit nem lehetett előre látni. Furcsamód nem szállunk perbe előrelátó képességünkkel, hanem a borzasztó eseménynek valami, hogy úgy mondjuk, történelmen kívüli, külső, idegentest-szerű, pillanatnyi jelleget tulajdonítunk, amely valóban nem illik a „normális vonalba”, így egy olyan vonalat képzelünk el, amelynek csak egyetlen többé-kevésbé kiszámíthatatlan kanyarulata van, de azután majd megint „normálisan” fog folytatódni. Ezek nem ismerik el, hogy a fasiszták polgári jellegűek, úgyszólván megfosztják őket „polgárságuktól”; felindultan utalnak mindarra, amit a fasizmus a polgársággal „is” űz. Talán nem lőttek agyon tábornokokat „is”? Nem fosztottak meg állásuktól bankigazgatókat is? Törődtek-e az aggódó gazdasági vezetők memorandumaival? Megkegyelmeznek-e Goethének? Akik így érvelnek, nem látják, hogy a polgárság lezüllött, visszataszítóvá, mint osztály üressé vált, és így nem is értik a dolgot. Csak olykor-olykor villan fel bennük egyik-másik esemény fényében, hogy itt valami szörnyű, züllött és üres logika működik, és nyugtalanul elfordulnak ettől a felfedezéstől, nehogy gondolattá álljon össze, és újra az abszurditás, az abnormalitás, az elégtelenség bizonyságait keresik.
A valóságban a vértelen elnyomás és kiszipolyozás a szemünk láttára alakul át véres elnyomássá és kiszipolyozássá. Azoknak az életéveknek summája, amelyektől a kifacsart, eltiport népet a normális időkben megfosztották, nagyobb, mint azoknak az éveknek az összege, amelyektől mostanában fosztják meg, sőt nagyobb, mint amelyektől az eljövendő háborúkban megfoszthatják. Életének eltorzítása (abnormálissá tétele) hatalmas méretű volt. Most már ez sem elég az uralkodó osztálynak. Már az üzletek is, amelyeket most „más eszközökkel” kell folytatni – így hangzik a háború egyik kitűnő polgári megfogalmazása –, halálosak voltak. A fasizmus számos megbélyegzése nem több, mint a „túlzásokba” való belekapaszkodás – mintha csak a hámból rúgnának ki. Ami a logikát illeti, a fasiszták az ilyen ellenfelekkel vitázva lényegesen jobb helyzetben vannak. Amikor azzal érvelnek velük szemben, hogy ez vagy az a brutalitás a kapitalista gazdasági életben „nem szükséges”, ők igen jó és megtámadhatatlan érvekkel kioktatnak, hogy mennyire szükséges: a fasiszták ebben valóban jobban tudják, hogy mi mindenre van szüksége ennek a rendszernek. A fasiszta követelések telhetetlensége miatti felháborodást talán azzal szerelik le, hogy az olyan betegen, aki roncsolt tüdeje végső maradékával lélegzik, mit sem segítenek az oxigén-telhetetlenségéről tartott erkölcsprédikációk. Ahogy a kapitalizmusnak szüksége van a maga ciklikus válságaira, hogy túltermelését elpusztítsa – ugyanis semmi más (szebb, hasznosabb, emberibb) módon nem tudja levezetni, csakis azzal, hogy elpusztítja –, épp úgy szüksége van a háborúira is: a kapitalizmus mindenestül válságos és háborús gazdasági rendszer. Mondhatnók, hogy a kapitalizmus csak ebben az eddigelé utolsó fázisában, a fasiszta fázisban vált végképp elviselhetetlenné, de akkor éppen mint kapitalizmus vált elviselhetetlenné. A híres dinamika, amit a fasizmus kiváltságának tartanak, a kapitalista tőkefelhalmozás régi, gyakran megtárgyalt dinamikája. Az, ami most néhány országban dinamikusabbá (és elviselhetetlenebbé) vált: a kapitalizmus.
Nem minden további nélkül, nem közvetlenül, nem azonnal ismerik fel a humanisták a borzalmas kulturális elfajzottságnak azokat a jelenségeit, amelyekről elismerik, hogy egy borzalmas – tudniillik a polgári – termelési mód tünetei és kísérőjelenségei. A német társadalom középső rétegeinek szeme előtt változik át az élet javainak termelése a halál javainak termelésévé. Csak a munka tart életben bennünket! – kiáltja a rendszer. De ez olyan munka, amelyik az életet fenyegeti, és nemcsak a másokét. A rendszer háborút akar – mondják a megrémült emberek. Tévedés – szól a rendszer –, csupán nem riadunk vissza tőle. Elég! – nyöszörögnek a rémüldözők. Békét akarunk – üvölti a rendszer –, és meg is lesz, ha teljesítik követeléseinket! „Jogos vagy nem jogos, semmi esetre sem szabad teljesíteni!” És váratlanul megszólal egy másik hang: Jogos vagy nem jogos, nem is lehet őket teljesíteni.
Semmi értelme, hogy ördögűző mondókákat kiabáljunk a kapitalista államokra. Zsákmányoljatok ki, de ne túlságosan! Háborúzzatok, de ne a polgári lakosság ellen! Ágyúkkal, de ne gázzal! Hallom, hogy az amerikai kongresszus „a fegyverkezésből származó nyereséget 10%-ra korlátozta”. Ugyanilyen jól tenné, ha „10%-ra korlátozná” a háború emberveszteségét.
Arra figyelmezteti a kapitalizmust, hogy térjen észre, annyit tesz, mint felszólítani, hogy vizsgálja át a folyószámlakönyveit. A fasizmus a nincstelen államok kapitalizmusa, mint kapitalizmus éppen olyan értelmes, mint a vagyonos államok kapitalizmusa. Ha értelmen az összes képességeknek azt a summáját értjük, amely az egész emberiséget fel tudja sorakoztatni érdekei megvédésére, kijelenthetjük, hogy a kapitalizmus (amely bizonyos helyzetekben és fázisokban fasizmusba megy át) hadat visel az értelem ellen.
Amit mint polgári termelésmódot kapunk, az véres, harcias termelési mód, olyan véres és harcias, amilyennek éppen lennie kell (és amilyen lehet) ahhoz, hogy a termelőerők a profit korbácsa alatt félig-meddig kifuthassák magukat.
Heinrich Mannt Victor Hugóval hasonlították össze. Nem leszünk igazságtalanok Victor Hugóhoz, aki példásan viselkedett III. Napóleonnal szemben, ha úgy találjuk, hogy sántít az összehasonlítás, mert Mann-nal szemben igazságtalan. Az idő nem állt meg azóta. A két korszak között igen frappáns érintkezési pontok akadnak, ezeket könnyen észre is vehetjük, ha Marx klasszikus elemzéseit olvassuk. De a mussolinik és hitlerek egy egészen más fázisban fejtik ki működésüket, egy jóval előrehaladottabb fázisban – és így cselekszik Mann is.
Heinrich Mann „Alattvaló”-ja tudomásom szerint a német irodalom első nagy szatirikus politikai regénye, a háborút megelőző korszak német gazdasági vezetőjének briliáns rajza. Benne az irodalom újból megfogalmazta a német nyomorúságot. A polgárság még mindig nem hajtotta végre politikai forradalmát. Időközben teljesen parazitává vált, de még most sem tudja, helyesebben: már nem tudja kiszorítani a feudális osztályt a politikai vezetésből. Lefelé tapos, és kénytelen eltűrni, hogy felülről vállon veregessék. Az államban alattvaló, a gyárban zsarnok, nagy példaképe a trónra emelt anakronizmus.
Mi történt azóta? Mindenekelőtt egy furcsa ellentmondás keletkezett. Adva volt egy nép, amelyik elveszítette a háborút, ugyanakkor adva voltak a hadimilliomosok. Hadimilliomosok mindenütt voltak, de sehol sem volt olyan nép, amely megnyerte volna a háborút. A háborút, és ezt ezernyi újságcikkben olvashattuk, „csak” a nép vesztette el. De az alattvaló olykor azt hitte: „csak” a hadsereg miatt. A hadsereg tisztekből állt, a militarizmus ideológusaiból. Az alattvaló „csak” tartalékos tiszt volt, „csak” tartalékos militarista.
Tudjuk, hogy az alattvaló napjainkban a legszolgalelkűbben aggodalmaskodó memorandumokat terjeszti elő. Göring mozgalma a nyersanyagpazarlás ellen többek közt az efféle papírpocsékolás ellen is irányul.
Kezdetben, mert kezdetnek, bizony, itt is kell lennie, egy megbeszélésen, amelyet egy báró és egy katonatiszt hozott össze, ő megmagyarázta az alattvalónak, hogy voltaképpen mire van szüksége neki, ha eddig nem tudta volna. Az alattvaló végre megértette. És szerződtette a férfiút.
Az ügyletben nem volt csalás. Ő akkoriban gondolhatta vagy mindenesetre mondhatta volna, hogy csalás: ő csalt. De ő áltatta magát (vagy a többieket). Nem történt csalás.
Az alattvaló bizonyos fokig árnyékba húzódott, de ez hasznot hozó árnyék volt. A páncélszekrényben is árnyékban van a pénz.
Az alattvaló továbbra is alattvaló maradt, számára azonban ez volt a legjobb. Memorandumai a papírkosárba vándoroltak, de csak azért, mert teljesen tévesek, tudniillik valóban tévesek, az alattvalóra nézve alapjában elhibázottak voltak. Hiszen minden a legtökéletesebb rendetlenségben van, s számára ez a legtökéletesebb rend. Az alattvaló-típus az egyetlen az államban, akiről a Führer valóban gondoskodik, „áldozata” valóban az ő javát szolgálja.
„A beszéd” csodálatos mű. Az új úr szólal meg benne. És ő nem föntről jött, mint a legutóbbi, hanem lentről – így látja az alattvaló. „A népből” (erről mondja meg a véleményét Mann). A régi úr minden lépését lemásolta, még a hangját is („farkasüvöltés” – mondta Karl Kraus); az elrendezés is ugyanolyan, csak mindent erősen felnagyítottak, és minden még sokkal üresebb. Az alattvaló ugyancsak leutánozta a régi urat. Most ott látja az új utánzatot új uránál (ez a kifejezés, mint tudjuk, bizonyos üzletei levelekben is előfordul, ahol így hangzik: „És X urunk a közeljövőben látogatást tesz Önnél”). Minő érdekes találkozás!
A nagy író előtt új út nyílt meg a fasizmus uralomra jutásával.
A gazdasági vezető mögött (akinek portréja az „Alattvaló”-ban, környezetének rajza pedig a „Zwischen den Rassen” [Fajok között] és az „Im Schlaraffenland” [Eldorádó] című jelentős alkotásaiban látott napvilágot) az óriási középrétegek álltak. A kis- és nagypolgárság közti ellentét mintha elmosódott volna. A középrétegek még kerestek. A háború utáni években egyfajta látszaturalmat gyakoroltak. Az infláció előkészítette proletarizálódásukat, a munkanélküliség az ő soraikban is elharapózott. De a racionalizáló ipar hatalmas gazdasági felfegyverzése a politika mögött, a középrétegek háta mögött ment végbe. Látszólag a hadsereg urai voltak az egyedüli ellenség, ott a nagypolgárság és a feudalizmus dominált, de csak kevesen ébredtek tudatára, hogy itt voltak azok a parancsnoki kulcspozíciók, ahonnan „garantálták” az ipari felfegyverkezés katonai felfegyverkezéssé való átváltoztatását. A nagypolgárság és a feudalizmus azután éppen a középrétegek gazdasági hanyatlását, növekvő proletarizálódását használta ki mint egy emelőt a középrétegek politikai megdöntésére. A középrétegeknek a termelés folyamatából kivetett, lezüllött része, a versenyképtelen kisiparosok és kiskereskedők, a feudális nagybirtok és a nagypolgári ipar által felőrölt parasztok abban az órában, amikor az egész német termelőapparátus a világválságban fuldokolt, újból kiszolgáltatták magukat a nagyipar és a nagybirtok uralmának – a középrétegek „misszióhoz” jutottak.
A sötétség még sötétebb lett, Mann azonban világosan látta, mi történt. Az alattvaló koncepciója elvont volt, mélyebb értelemben negatív. A polgárság gyengeségét, következetlenségét, szánalmasságát és önállótlanságát fedte fel. Most láthatóvá vált a konzekvens polgárság szánalmas és szánalmat keltő jellege. Ami a nagypolgárnak, az alattvalónak hiányzott ahhoz, hogy nagypolgárrá váljék, már csak a még nagyobb züllöttség volt; korlátait összetörve nyerte csak el teljes embertelenségét. Nem azért volt rossz, mert rossz polgár volt, hanem mert polgár volt. (Végtére is az idő haladt, ez a „dinamika”.)
A középrétegek a nagy kisajátító hatalmába kerültek, ez azonban nem a kommunizmus volt, hanem a kapitalizmus. A kapitalizmus kisajátította a parasztot, a kis takarékoskodót, a kisiparost. Termelése érdekében rombol. Az életet arra használja fel, hogy elvegye.
Erre a szemléletre csak a polgári szférán kívül juthatott az író, és mert a konkrét szférán kívül semmilyen nézet sincs, mert a konkréton kívül nincs semmi, nézetet csak a proletariátustól kaphatott.
A nagypolgárság megfosztja Mannt, az írót polgári jogaitól, ügye a proletariátus ügyévé válik, a proletariátus ügye pedig az övé lesz.
Mann minden bizonnyal jóval előbbre tart, mint a középrétegek, de éppen ilyen biztos, hogy azok az ő útját járják. Belekergetik őket a proletariátusba.
Mann az élen jár, miközben támad. Feladja a nagypolgárság immár nem tartható, aláaknázott hadállásait, amelyek nem a szabadság pozíciói; egyetlen réteg sem lehet ugyanis szabad más rétegek rovására. A szabadság követelményének hadállásai számban megnövekednek, szélesebb körben helyezkednek el, és erősebbek lesznek, midőn a szabadságot minden proletár réteg, minden, a fasizmus által eltiport, kifacsart réteg, minden kisajátított számára követelik.
Így lesz Az alattvaló merész és intuitív koncepciójából konkrét, pozitív koncepció. Így lesz aktív.
A „Bátorság” című könyvének egyik legmeggyőzőbb fejezete egy Führer-beszéd. Nem mintha magának a beszédnek különösebb fontosságot tulajdonítana; az alig játszik szerepet. A beszéd formai megnyilvánulás, és Mann tartja magát a formához. Mindjárt az elején az általános várakozásról szól.
„Ki tudja, talán mégis lesz valami meglepetés. A szónok például úgy is elmondhatná a beszédét, hogy közben fejjel lefelé a trapézon csüng. Vagy árjául beszél.” [2]
Ennek a megjegyzésnek tréfás színezete nem tarthat vissza bennünket attól, hogy a benne foglalt ítéletet meg ne vizsgáljuk.
Az író itt nagyon szerencsésen mutat rá a német nacionalizmus formális természetére. Ez az ember természetesen éppoly kevéssé tud árjául beszélni, mint árja dinamókat gyártani, vagy a népnek, amely nemcsak árja, hanem éhes is, árja marhahúst szerezni.
Itt nem egy nemzet (faj) lép fel kapitalista formában, hanem a kapitalizmus nemzeti formában. Amire ennek a nemzetnek szüksége van (nagyon sokra), arra a kapitalistáknak van szükségük. Ezt a mondatot nem lehet megfordítani. Ha majd nemzeti formában, mint nemzetek közötti harcot, megvívják a gigászi nemzetközi gazdasági harcokat, és ezek kedvező esetben szerencsésen végződnek a német „nemzet” számára (árja faj, Németország-szekció), akkor mindaz, amit felhasználtak és felhasználnak, teljesen kapitalista módon lesz meg, vagyis a „nemzet” túlnyomó többsége számára nem lesz meg. Dinamóról és marhahúsról nemzetileg még forma szerint sem beszélnek többé.
Mann a következő szavakat adja Hitler szájába egyik monológjában:
„Népem és zsenim egymást tükrözi vissza és megsokszorozódik: tükrök üresen tündöklő, végtelen galériája. A teljes megvilágítástól üres mindkettő: a zsenim és népem. Nem tesz semmit, ez az állapot ritkán fordul elő, nem éltem hiába, és előnyösen gondolkozom magamról. Mint ahogy minden további nélkül ezt gondolja népem is. A tükörkép és szemlélője egy. Ha nincs tükrözött, kép sincs. Hol lenne ez a nép, ha nem lett volna olyan szerencséje, hogy én benne tükröződöm, s ő énbennem tükröződhet. Bennünket nem választ el semmi, ne álljon közénk semmilyen papírrongy, hogy ne láthassuk többé egymást. És semmi más nem léphet tükröm elé, és nem takarhatja el képemet, kivált semmilyen elmélet, még kevésbé a halottak. Milyen terhesek az elméletek, milyen haszontalanok a halottak. Egyetlen mentségük, hogy nincsenek. A valóság, a teljes valóság én vagyok.”
Álljon itt Hegel egyik mondata az „Előadások a történelem filozófiájáról” című művének bevezetéséből, ahol a nagy férfiakról, a „világszellem sáfárjairól” beszél: „Ezért követik a többiek ezeket a lelki vezetőket, mert érzik saját, itt előttük álló belső szellemüknek ellenállhatatlan hatalmát”. A középrétegek Führer-hite nem egyszerű elvakultság. Ebben a szellemi elmaradottságban a középrétegeknek a modernül gazdálkodó finánckapitalizmusban tapasztalható elmaradottsága nyilvánul meg. A vezetést is a kapitalizmustól kapják tehát. Tehetetlenek, enerváltak lévén ügyességre kell szoktatni őket. A kapitalizmus a szorgalom és ügyesség kérdésévé teszi, hogy a kapitalizmustól megszabott körülmények között a paraszt ki tud-e „eleget” hozni a földjéből. A német népet elég szorgalmassá és ügyessé kell tenni arra, hogy megnyerjen egy világháborút, hogy a kenyerére vaj kerüljön. Eleget kell pusztítania, szitává lőnie, gyilkolnia, elgázosítania, akasztania és leigáznia ahhoz, hogy némi vaj kerüljön a kenyerére. Az egész termelés átalakul a pusztító eszközök termelésévé. Az embernek úgy kell helytállnia, hogy embereket irt. A középosztályoknak tehát szükségük van vezetésre, vezetés nélkül mindezt nem tudják megvalósítani. A kapitalizmus azonban nemcsak mocsárban bujkál, hanem mocsarat is termel. Minden szorgalmat, tehetséget, tervezést, minden szörnyűséget, minden életrevalóságot a mocsár-termelésbe fektet.
Nagyon komolyan kell tehát vennünk azt, hogy a középrétegeknek vezetésre van szükségük. Ez tény. Történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági tény.
Az, hogy vezetésre van szükségünk, annyira bizonyos (vagy bizonyossá fog válni), mint az, hogy fasiszta vezetésre viszont semmi szükségük. Segítenünk kell nekik, mert ők nem tudnak magukon segíteni.
Ma nem egy vezér igázza le, sajátítja ki, gyilkolja őket (egyébként a gyilkos is el fog pusztulni), hanem egy osztály. Csak egy másik osztály szabadíthatja fel őket. Ők maguk nem alkotnak osztályt, amely fel tudná szabadítani önmagát.
Nincs tervük, nem találnak kiutat a zűrzavarból, sem felmutatni, sem garantálni nem tudnak általánosan hatékony, új, eredményes gazdasági és politikai szisztémát. Egymaguk képtelenek a társadalmi alap olyan mélyreható megváltoztatására, ami minden ember szabadságának, tehát a saját szabadságuknak a kiharcolásához szükséges. Segíteni rajtuk csak a munkásosztály tud. Úgy segíti őket, hogy saját magát segíti.
Nem a német munkásosztályt biztatja Heinrich Mann bátorságra. Hanem a középrétegeket. Nekik van szükségük bátorságra. Mert ahhoz, hogy szabadok legyenek, belátásra van szükségük, ehhez pedig bátorság kell. Elnyomottságukból és proletarizálódásukból ugyanazokat a következtetéseket kell levonniuk, mint a munkásoknak, éspedig azt, hogy harcolni kell az ellen a társadalmi és gazdasági rendszer ellen, amelyiknek az embernek ember általi kizsákmányolása céljából az embernek ember általi elnyomására, mégpedig egyre növekvő elnyomására van szüksége. Ezért egynek kell lenniük a néppel, amely fogalomnak tulajdonképpen csak akkor van értelme, ha „magát a népet” jelenti.
Mann azzal járja „A beszéd” című fejezetet, hogy megbírálja Hitlernek „én a népből jöttem” szólamát. Ez a mondat nagyon emlékeztet a weimari alkotmány híres első mondatára (ez az alkotmány olyan volt, hogy Hitler anélkül, hogy megszegte volna, odajuthatott, ahová jutott): „Az államhatalom a néptől ered”. Egy munkáskórus dalában ez a kérdés csendül fel: „De hová vezet?” És Mann ezt gondolja: „A német munkások meghallották ezt, és arra gondolatra jutottak, hogy nagyon nem jó és nem dicséretes a népből jönni, ha az illető később meggyalázza a népet ellenségeinek megbízásából. Mi ki fogjuk harcolni a szocialista népi államot – ezt határozták el a német munkások… A mi népi államunkban már senki nem jön a népből, mert ott nem is lesz más, mint a nép.”
(1939. március 3.)
[1] In.: Bertolt Brecht: Irodalomról, művészetről (Kossuth Könyvkiadó, 1970) [vissza]
[2] B. Brecht kiemelése [vissza]
Hetvenöt évvel ezelőtt vesztette életét Ukrajnában a büntetőszázaddal a frontra vezényelt kiváló író, publicista, a szocialista irodalmi kritika vezető alakja, a baloldali egységfront harcosa, aki írásaival keményen harcolt a fasizmus térhódítása ellen, a szegénység felszámolásáért. A toronyőr visszapillant címmel 1961-ben jelent meg cikkeinek, tanulmányainak, kritikáinak gyűjteményes kiadása, ebből idézünk három írást.
Felháborodom, tehát vagyok. A felháborodás – a mai társadalomban – a szellemi ember létének legmagasabbrendű kifejezése. Felháborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az entellektüel végső és legintenzívebb teljesítménye, ez az ő barikádharca. Ifjú entellektüelek, tanuljátok meg a felháborodás művészetét!
A felháborodás nem csupán „negatívum”. Ha valami ellen felháborodom, annak ellenkezőjéért lelkesedem, ha valamit elutasítok, annak ellenkezőjét követelem. Lehet, hogy ez az ellenkező még nincs kéznél, és még nem is tudom pontosan, milyen lesz. Csak egy bizonyos: akarom. Akarom azzal, hogy nem akarom az ellenlábasát, a meglevőt, a fennállót. Egyelőre még birtokon kívül állok, még nem formálhatom meg tökéletesen az újat – most még csak felháborodhatom a meglevő ellen. A felháborodás a hatalom birtokán kívül álló entellektüel legerősebb fegyvere. Ezért nem lehetnek más szövetségesei, mint a birtokon kívül álló tömegek. Ifjú entellektüelek, kezdő felháborodók, sohase felejtsétek ezt!
* * *
Mi háborítja fel a szellem emberét? Semmi esetre sem személyes ügy. Ez csak bizonyos gyakorlati reflexet válthat ki belőle, haragot, irigységet, esetleg taktikus lépéseket. Hozzájárulhat ez is a felháborodáshoz, de – önmagában nem elég. Valami személyentúli kell hozzá, valami általános elvi. Az elnyomott, kizsákmányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koordinált tömege teszi harcossá: a tömegnél a személyes és az általános, a gyakorlati és az elvi oszthatatlanul egy. Az entellektüelnél, akinek gondolkozása és munkája magányos jellegű, más a helyzet. A tömeg személyes sérelme az ő számára elvi sérelmet jelent, és csak ezen keresztül válik személyes élménnyé. A tömeg ügye az ő személyes ügyévé lesz – ha azzá segíti a megfelelő elvi funkció, a felháborodás. Csakis így érthető, hogy vannak jómódban élő szellemi emberek, akik az éhező tömegek ügyének harcosaivá lesznek, és vannak nyomorgó szellemi emberek, akik rongyos ruhában, kínosan összekoldult két pengővel a zsebükben is a birtokon belül levők hívei maradnak. Újra meg újra véssétek emlékezetekbe, ifjú entellektüelek: nem a személyes sérelem a döntő. Emlékeztek néhány híres, szociális író esetére? Személyes sérelmük vitte őket a tömeg közelébe, ahelyett hogy a tömeg sérelme vált volna, az elv közvetítő közegén keresztül, az ő személyes ügyükké. Idővel valahogy belefáradtak a sértődésbe, melyre már kevesebb okok is volt. Személyi ügyeik javultak, és ők megkötötték a maguk különbékéjét. Ifjú entellektüelek, okuljatok a példájukon. A ti felháborodástokhoz elvi alap kell, sőt, bizonyos fokig elméleti alap. Nincs magasrendű felháborodás elmélet nélkül. Tudni kell bizonyos dolgokat: csakis így háborodhattok fel egy hazug ember, egy csúnya szobor, egy pongyola gondolat vagy egy hazug, csúnya és pongyola társadalom ellen.
* * *
Van köztetek, aki nem tud felháborodni – vagy aki mindenen egyformán háborodik fel. Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbe üti a gyenge Pált – és van, akit az is felháborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert. Az előbbiekről, a rendíthetetlenekről, a „bölcsek”-ről most ne essék szó – ők azok a silány és hasznavehetetlen entellektüelek, akikre találóan áll Wilde Oszkár mondása: „A bölcs ember mély nyugalommal tűri a csapásokat, melyek felebarátját érik.” Fontosabbak és veszélyesebbek a túl nyugtalanok, a túl háborodók. Sokan vannak, és rossz a szemmértékük. Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ütni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálja a közelmúlt egy híressé vált riportcímét, mely így kezdődik: „Példátlan brutalitással védekeznek…” Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózástól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semlegességüket, akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában. Ők azok, akik nem ismernek különbséget erőszak és erőszak között – és akik nem ismerik fel a nagy hasonlatosságokat sem. Mert nem minden erőszak szemmel látható, nem minden gyilkosság jár vérrel. Az éhség van olyan kegyetlen gyilok, mint a kés. Vannak, akiket megdöbbent egy utcai zavargás néhány áldozata, de érintetlenül hagy százezer ember tengődő, lassú ínségpusztulása. Ifjú entellektüelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hova kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú entellektüelek, legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!
* * *
És még egyet: sohase szégyenkezzetek felháborodástok miatt. Ne higgyétek, hogy „vad” és szellemi emberhez méltatlan indulat. Szokatlan és nemvárt helyzetekben bontakozik ki a legfényesebben az emberi méltóság. Legyetek okosak – ez az első szabály; de legyetek elszántak is, ez a második és nem kevésbé fontos, „Éljetek veszedelmesen” – mondta Nietzsche, és ezt még így lehetne megtoldani: érezzetek veszedelmesen, sőt, gondolkodjatok veszedelmesen. Ne hódoljatok az indulat és gondolat kettősségének, higgyetek e kettő egységében. A gondolat számítsa ki a távolságot és a szükséges lendítőerőt – aztán az indulat repítsen benneteket, egyéniségtek biztos, de szűk partjáról, tágas veszélyek felé. Ifjú entellektüelek, vállaljátok a legnagyobb kockázatot: egy-egy nagy, döntő pillanatban veszítsétek el magatokat. Merüljetek alá a tömeg történelmi kavargásában, hogy később, a vihar után felbukkanva, derűs ég alatt, megújultan találkozzatok ismét magatokkal.
Azt álmodtam, hogy a szavak felkeltek, és kivonultak, mint egykor Róma elégedetlen népe, a Szent Hegyre. Előzőleg már jó ideje forrongott az egész szótár, sisteregve és zizegve panaszolták el sérelmeiket a szavak, úgyhogy majdnem felébredtem. Dühös szavalókórusba tömörültek, és ilyen szöveggel verték fel a csendet:
– Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak eredeti jelentésünkből. Egyre jobban kopunk, már egészen laposak vagyunk, és ha ezt tovább tűrjük, holnapra már nem lesz semmi értelmünk!
– Jó, hogy engem említenek – kiáltott most közbe élesen az „értelem” szó. – Velem történik a legnagyobb igazságtalanság. Minden zagyva szajkó az ajkára vesz; minduntalan használnak, méghozzá a legaljasabb célokra. Higgyék el, uraim, hogy nekem már régóta nincs semmi értelmem, és ez, lássák be, az én szakmámban végzetes.
– Igaza van! – zúgta rá a szavalókórus. – Mások is ezt mondják. „Szellem” nevű kollégánk is panaszkodik: úgy helybenhagyták, hogy már nem is szellemnek érzi magát, hanem hazajáró kísértetnek, amiben senki sem hisz többé komolyan. A „szeretni” ige zokogva fenyegetődzik, hogy öngyilkos lesz, mert nem bírja már a rengeteg visszaélést. Olyan gyalázatos módon használják fel a leggyanúsabb érdekek szolgálatában, hogy folyton émelyeg a szógyöke. Legtöbb igénket hasonló sérelmek érik: szégyenteljesen ragozzák őket. Ami pedig a főneveket illeti, ezeket teherhordásra használják fel. Olyan fogalmakat kell cipelniük, amelyekhez semmi közük sincs. A jelzők őrjöngenek a felháborodástól, mert a piszkos munkában elvesztették a színüket, és most már mindegyik egyformán szürke. Rossz írók, tudatlan kereskedelmi levelezők és galád szónokok állati sorban tartanak bennünket. Hülyeségüket és gonoszságukat kell folyton szolgálnunk. Hát ezért élünk? Ezért viseljük legszebb képzőinket? Ezért fejlődtünk évezredeken át, kőbaltás, szőrös testű indulatszavakból intelligens, tiszta, magasrendű kifejező eszközökké?
– És ezért kellett minket elvonni? – hördültek fel fájdalmasan az elvont szavak.
Percről percre nőtt a zendülő szavak izgalma. Lázas agitátorok futkostak lapról lapra: a kötőszavak, melyeket a legtöbb sérelem ért. Az „és” szenvedélyesen rázta öklét, és tőle teljesen szokatlan, drámai pátosszal fogadkozott, hogy soha többé nem fog olyan fogalmakat összekötni, amelyek egyáltalában nem tartoznak össze.
– Nem leszek többé bűnrészese a világcsalásnak! – süvöltötte, és szerény társa, a néma kötőjel, helyeslően bólintott.
– Én is abbahagyom a munkát! – ordította magából kikelve a „de”. – Ezentúl ott fejezem ki az ellentétet, ahol nekem tetszik. Mért kell például azt mondanom: „Szegény, de becsületes” – mért nem mondhatom néha ezt: „Gazdag, de becsületes?”
A feldúlt kötőszavak mellett a ragok szították leghevesebben a felkelést. Ezek, sajnos, csak dadogni tudnak, és így elég nehezen panaszolták el sérelmeiket. Az fájt nekik a legjobban, hogy tévesen alkalmazzák őket, például így: „A népnek” – holott az igazság ez: „A néptől”. A határozók is kivették részüket a mozgalomból, szokott határozottságukkal. Egyre fenyegetőbben zúgott a szavak beláthatatlan tömege. Hullámzott, kavargott ez a tömeg, de egyre céltudatosabb ritmust, egyre egyenesebb irányt kapott a mozgása. Végül aztán feltartóztathatatlan menetben indultak el a felkelő szavak egy ismeretlen célpont felé. Percek alatt elnéptelenedett a szótár: csak néhány magával tehetetlen agg maradt a helyén, mint például a „hehezet”, a „sajátképpen” és a „mértékhitelesítés” vagy egy-egy szerencsétlen torzszülött, mint mondjuk a „géperejű bérkocsi”. Az emberek körében hamarosan észrevehetővé váltak a lázadás következményei. Tehetetlenül kapkodtak és tátogtak, és nem tudtak rendesen hazudni, halandzsázni, csalni, és népszerű olvasmányokat szerkeszteni. Később már rabolni és gyilkolni is alig tudtak, mert fejlett, differenciált világunkban ez sem lehetséges szavak nélkül. Így azután meglepően rövid idő alatt összeomlott az egész civilizáció.
A szavak pedig ismeretlen, új hazájukban boldogan és szabadon éltek, elfelejtették a sanyarúság és a gyalázat éveit, gazdag és mély értelmet teremtettek maguknak, saját lelkiismeretük szerint, és egészen újszerű, színes és dallamos ragokkal gyarapodtak. Még ma is élnének, ha fel nem ébredtem volna.
Egy zord, esős és eseményteljes áprilisi napon Karl Kraus könyvét, a Die letzten Tage der Menschheitet olvasgattam. Az emberiség végnapjainak nevezte 1914-18 napjait a nagyszerű bécsi szatirikus. Pokoli torzképet festett a világháborús Ausztriáról. Reménytelen könyv: apró, vitriolos jelenetei és párbeszédei az erkölcs és az értelem alkonyát hirdetik. Karl Kraus már nem él, és szinte nyomtalanul elsüllyedt az a világ is, amelyet ragyogó szellemmel és megszállott lélekkel ostorozott. A könyv mégsem vesztette el értékét és időszerűségét: a helyzetek, a problémák, az embertípusok változhatnak, de a gonoszság és a butaság örök. Ám örökök azok az erők is, amelyek a gonoszság és a butaság ellen küzdenek. Karl Kraus maga is ilyen erő volt: egész életében támadott és verekedett, lapja, amelyet egymaga írt, a Fackel, évtizedeken át fogalom volt Bécsben. Nagyszerű harcos volt, de megmaradt mindvégig polgárnak. Csak a magányos küzdelemben hitt, csak ahhoz értett. Mint a legtöbb polgári entellektüel, irtózott a „tömeg”-től. Csak a gyáva, puha, minden jelszónak felülő kispolgári tömeget látta meg: nem volt érzéke a másik, az igazi tömeg gyakran rejtett, gyakran tetszhalott, de mégis mindig élő és fejlődő ereje iránt. Nem értette meg, hogy a szellem emberének, ha az értelmetlenség és erkölcstelenség ellen akar küzdeni egyetlen természetes szövetségese az a tömeg, amely úgyszólván a testén érzi a világ erkölcstelenségét és értelmetlenségét, amelynél már a bajok felismerése sem puszta elméleti tény, hanem aktív cselekedet. Kraus, aki zseniális kritikusa volt a maga társadalmának, nem vette észre, hogy a proletariátus maga a testet öltött társadalomkritika. Ez magyarázza talán Kraus mérhetetlen pesszimizmusát. Ezért beszélt „az emberiség végnapjairól”.
Ma, 1940-ben ismét sokan emlegetik az emberiség végnapjait. Sokan beszélnek arról is, hogy az emberiség menthetetlen és javíthatatlan. Sokan idézik Vörösmartyt, aki életének és a hazának egy tragikus korszakában így kiáltott föl:
Az emberfaj sárkányfog-vetemény,
Nincsen remény, nincsen remény.
Az emberiség általában rosszul jár mostanában: a polgári humanista bölcselkedők, akiknek idegeire pokoli intenzitással nehezednek napjaink, elkeseredetten szidalmazzák és átkozzák. Ez a magatartás, úgy érzem, egy kissé naiv, és amellett veszedelmes is. Nem lehet általában „emberiségről” beszélni. Az „emberiség” fogalmába beletartoznak az amerikai milliárdosok, a kínai kulik, a francia festőművészek, a hindu fakírok, az asturiai bányászok, a közép-európai próféták, a dél-afrikai ültetvényesek, a magyar parasztok és a pesszimista polgári bölcselkedők – hogy csak néhányat említsünk. Bajos feltenni, hogy ezeknek az embercsoportoknak sok lényeges közös tulajdonságuk van. Azok, akik az „emberiség” romlásáról és romlottságáról beszélnek, rendszerint csak a maguk szűk társadalmi körét látják, és azt azonosítják az „emberiség”-gel. E pesszimistákat figyelmeztetni kell arra, hogy a világtörténelem során már számtalanszor volt vége a világnak. Valahányszor egy termelési rendszer elérkezett a döntő válsághoz, a pesszimista és rövidlátó (vagy túlságosan is „éleslátó”) bölcsek megállapították, hogy vége a civilizációnak, és elvész az emberiség. Eszükbe sem jut ilyenkor, hogy talán a szomszéd utcában az emberiségnek egy olyan rétege él, amely még az igazi kezdetig sem jutott el. Ha a szocializmus megvalósul, írja Marx, véget ér az emberiség előtörténete. Az „emberiség” túlnyomó többsége csak akkor kezd majd élni, és történelmet formálni. Az emberiségnek azok a rétegei, amelyek ma még a világtörténelem előszobájában várakoznak, jól tudják, hogy a fejlődés ellentétes erők örök játékából áll, és hogy a válság nemcsak véget, hanem kezdetet is jelent. Jól tudják ezt, és ezért, ha Vörösmartyt idézik, nem a „nincsen remény” kétségbeesett felkiáltása kívánkozik az ajkukra, hanem a Vén cigánynak ezek a sorai:
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
és főképpen ez: „lesz még egyszer ünnep a világon”. A pesszimista bölcselkedők pedig jobban tennék, ha a sötét, de bizonyos szempontból kényelmes reménytelenség helyett termékenyebb állásfoglalást választanának, és a maguk szellemi eszközeivel támogatnák az emberiségnek ama rétegeit, melyek a válságból kiutat keresnek. Az emberiség túl fogja élni ezeket a „végnapjait” is, mint ahogyan túlélt eddig is minden végnapot. Csak az életformák nem halhatatlanok: és ez az, amibe olyan sokan nem tudnak beletörődni. Az értelem és az erkölcs majd talán más keretek között él tovább: reméljük, hogy jobban és tartósabban, mint eddig.
Bálint György emlékére
TÖREDÉK
Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
S ez az ősz se hozott hírt rólad.
Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, – koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
Mégsem tudok írni ma rólad!
1943. november 21.
Rovatunkban egy világszerte ismert, s egy hazánkban szinte ismeretlen férfi tettei előtt tisztelgünk. Közös bennük, hogy szembe mertek szállni a megkülönböztetéssel, a szegregációval, a közösség megsemmisítésére irányuló elnyomással, erőszakkal, és képesek voltak ezek felszámolása, jogaik kivívása érdekében mozgósítani sorstársaikat. Példamutatásukkal, tetteikkel, egész életükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen.
* * *
A varsói gettófelkelés volt az első tömeges megmozdulás a náci megszállás ellen. A gettó tervezett felszámolását megelőzően, annak megakadályozásáért 1943 januárjában kezdődött, és hátráltatta a gettó kiürítését. Csúcspontjára 1943. április 19-én jutott, amikor a német SS erői megpróbáltak behatolni a gettóba, de támadásukat visszaverték. Négy napon keresztül messziről látható volt az egyik házon a felkelők által kitűzött fehér-piros lengyel nemzeti és a Zsidó Harci Szervezet kék-fehér zászlaja. Az alig felfegyverzett, és utánpótlást nélkülöző ellenállást az SS május 16-ra felszámolta. A 75. évforduló kapcsán emlékezünk meg a bátrakról.
Bevezetés
Israel Gutman 1923-ban született Varsóban. Kamaszkorától részt vett a Hasomer Hacair [2] (Ifjú Gárda) mozgalomban, a varsói illegális zsidó ellenállásban, majd aktív szereplője volt a varsói gettó felkelését megszervező zsidó fegyveres ellenállási szervezetnek. Átélte a majdaneki, az auschwitzi és a mauthanseni koncentrációs tábort, a világháború után aktív tevékenységet folytatott zsidó és cionista ifjúsági szervezetekben Ausztriában és Olaszországban. 1946-ban kivándorolt Izraelbe (akkor Palesztin brit- mandátum), ahol 1971-ig kibucban dolgozott, 1961-ben pedig tanúskodott az Eichmann-perben. Időközben egyetemi tanulmányokat folytatott, 1975-ben PhD fokozatot szerzett. 2013-ban bekövetkezett haláláig a Héber Egyetemen folytatott tudományos tevékenységet, több kutatóközpont alapításában vett részt, s lett egy-egy időszakban ezek vezetője. Öt éven át a Yad Vashem vezető történész kutatója volt, szerkesztésében jelent meg 1989-ben a Holocaust Encyclopedia.
Interjú
– Kérem, beszéljen arról, milyen tevékenységet folytatott az ifjúsági mozgalom tagjaként a háború első napjaiban.
– A varsói Hasomer Hacair tagja voltam abban a csapatban, melyet Mordechai Anielewicz hozott létre. Amikor a nácik fegyveres erővel megszállták Lengyelországot, lehetetlenné tették a lengyel városok – és különösképpen a zsidóság – normális életvitelét. Számunkra ez azzal járt, hogy Varsóban csökkent az ifjúsági mozgalom aktivitása. A mozgalom vezetői féltették a részt vevők, s különösképpen a vezetők életét, ezért megtiltották, hogy magunknál tartsuk a tagsági könyvet, vagy bármilyen más iratot, amely a mozgalomhoz tartozást feltételezheti. Arra is figyelmeztettek bennünket, soha ne fedjük fel, hogy részt veszünk a mozgalomban. Ez volt a helyzet a háború első néhány hetében. Aztán történt valami a hátunk mögött. Szánalmasan meghátráltunk, oktatóink keletre történő menekülésük megszervezésén fáradoztak. Elképzelésük sem lehetett róla, mi várna rájuk a Szovjetunióban, ám mivel a nácik erősen nyomultak kelet felé, úgy vélték, legcélszerűbb elmenekülni. Nem nekünk, fiataloknak, csak a vezetőknek meg az instruktoroknak. Minket nem tájékoztattak, miképpen lehetne elmenekülni, a vezetőségi tagok és a mozgalom szervezői elmenekültek Varsóból, mi viszont ott maradtunk. A zsidó mozgalom vezetői ugyancsak eltűntek, szerették volna titokban tartani a mozgalom létezését is, feltételezve, hogy a nácik kutatni fognak utánuk, letartóztatják a vezetőket, s ki tudja, mit művelnek velük. Természetesen tisztában voltunk a náci rendszer antiszemita természetével, s féltünk tőle, azt viszont nem tudhattuk, hogy ennek az antiszemitizmusnak a célja valamennyi zsidó elpusztítása, nemcsak a politikai aktivistákéi, nemcsak bizonyos életkorú zsidóké, hanem hiánytalanul valamennyi zsidó családé. Abban az időszakban ezt sem mi nem tudtuk, sem senki a világon, minthogy a deportálásokra csak két évvel később került sor. A háború kitörésekor a zsidók lengyel állampolgárként vettek részt a mozgalomban, minthogy a nácik országunkat támadták meg.
– Milyen módon változott meg a zsidó ifjúsági mozgalom tevékenysége a háború kitörése után?
– Korábban csak a zsidó nép történetének tanulmányozásával foglalkoztunk, dalokat tanultunk, vitatkoztunk, és készültünk arra, hogy kivándoroljunk Izraelbe. Furcsa most visszagondolni ezekre a dolgokra. Tisztában voltunk például azzal, hogy nem szabad dohányoznunk, és hogy a fiúk és lányok nem kerülhetnek intim kapcsolatba egymással. Világos volt számunkra, hogy felnőtt életünk akkor kezdődik majd, amikor Lengyelországból már kivándoroltunk Izraelbe. Nos, ez az álom meghiúsult. Olyannyira, hogy nemcsak ennek lehetőségétől fosztottak meg, de még csak nem is levelezhettünk ott élő hozzátartozóinkkal, s ők sem látogathattak meg bennünket, holott Lengyelországban élt a legnagyobb létszámú zsidó közösség.
– Hogyan fogadták az emberek, hogy meghiúsult az izraeli kivándorlás lehetősége?
– 1940 áprilisában a Habonim Dror [3] mozgalom és a Hasomer Hacair néhány vezetője, többek között Mordechai Anielewicz és Antek Zuckerman úgy döntött, hogy visszatér Varsóba tanítványaihoz. Ezek a visszatérő vezetők szervezték újjá a mozgalmat és igazították annak tevékenységi formáit a korábbiaknál sokkal kedvezőtlenebb körülményekhez. Lépésről lépésre korábban nem létező szervezeti formák jöttek létre. A mi mozgalmunk tagjai elhagyták otthonukat, életünket saját szervezeti keretek között alakítottuk ki. Nem jelentett akadályt, ha a fiúk és a lányok között szerelmi kapcsolat jött létre, több ilyen eset is volt. A mozgalomban családias légkör uralkodott. Ebben az időszakban még illegális kiadványokat is sikerült megjelentetnünk, ami rendkívül fontos volt. Ezeket a dr. Emanuel Ringelblum köré csoportosult fiatalok szerkesztették. [4] Harcunk minden eseményét dokumentálták – az anyagok a későbbiekben megsemmisültek. […] Ringelblum, baloldali beállítottságú cionista, egészen különleges ember volt. Minthogy tanúja volt egész családok, gyermekek, felnőttek, öregek emberi tragédiájának, úgy döntött nem szökik el, bár családja azt tanácsolta, hagyja el Varsót. Tevékenysége mindenekelőtt azért méltánylandó, mert a mozgalom számos vezetője a német megszállás előtt elhagyta Lengyelországot, ő viszont maradt.
Később a gettóban igen fontos szerepet játszott, rengeteget segített a gyermekeknek, az ifjúsági mozgalomnak a mindennapi életben, az életben maradás feltételeinek biztosításában. Iskolákat alakított ki, búvóhelyeket hozott létre, élelmet szerzett a gyermekeknek, megszervezte az öregek és betegek ellátását, így jómagam is ahelyett, hogy dolgozni jártam volna csekély fizetség ellenében, amely elegendő volt a létfenntartásomhoz időseket, betegeket gondoztam.
– Hogyan birkózott meg a családja a kialakult helyzettel?
– A német megszálláskor a zsidókat azonnal elkülönítették a lengyelektől. Amikor a zsidókat 1940 novemberében bekényszerítették a gettóba, csapdába estek: nem dolgozhattak korábbi munkahelyükön, nem élhették megszokott életüket. Röviddel ezután már nem tarthattak semmiféle kapcsolatot a külvilággal. A lengyelországi zsidók többsége nem volt jómódú, eltekintve egy szűk befolyásos rétegtől, amely jelentős vagyonnal rendelkezett. Ezek többnyire kereskedők voltak és a gettóban fontos szerepet játszottak, mivel a nagy többségnek alig volt betevő falatja. Létfontosságú harcfeladat volt élelmet szerezni a családoknak, a gyerekeknek. A mi családunk egy darabig előnyösebb helyzetben volt: apámnak sikerült elhelyezkednie egy befolyásos zsidó üzemében. Ez komoly segítséget jelentett, ám apám hamar meghalt, majd nővérem is, így tizenkilenc éves húgommal és beteg anyámmal maradtunk. Nem tudtam befejezni a középiskolát, ám nagyon fontos volt, hogy részt vettem a mozgalomban. Tisztán emlékszem rá, anyám azt mondta, vigyáznom kell a húgomra.
– Elmondaná milyen események zajlottak a varsói gettó felkelése alatt és után?
– A gettó utolsó hónapjaiban, a tömeges deportálások előtt a napok egyre nagyobb feszültségben teltek. Egyre terjedtek a hírek és a rémhírek arról, hogy a gettóból és a lengyelországi településekről deportálni fogják a zsidókat. Az életkörülményeinkben bizonyos javulást hozott, hogy egyre többen jutottak munkához, és bizakodásra adtak okot a frontról érkező hírek is. Ez némi stabilitást biztosított, és egy kis optimizmussal töltött el bennünket a túlélési lehetőségeket illetően. Ám 1942 júliusa és szeptembere között 300 000 embert deportáltak a varsói gettóból, legtöbbjüket a treblinkai megsemmisítő táborba. A deportálások után, szeptember közepére mintegy 60 000 ember maradt a gettóban. Az új gettót három részre osztották […] és ez valójában már nem annyira gettó volt, mint inkább munkatábor. Az itt maradottak – zömében fiatal fiúk és lányok, akik magukra maradtak, mivel családtagjaikat elhurcolták –, jelentős változáson mentek át. A deportálások idején mindenki folyamatos stresszben élt, csakis arra koncentrált, hogyan lehetne túlélni, hogy lehetne elkerülni, hogy ne kerüljenek az Umchlagplatzra, az elosztó térre, ahonnan a deportálandókat útnak indítják. A deportálások megszűnése után volt egy kis időnk, hogy felmérjük a helyzetet. Világos volt, hogy senki sincs biztonságban, senkinek sincsenek hosszú életkilátásai, s hogy a deportálások a teljes kiürítésig folytatódni fognak. Mindenki szenvedett a magánytól, szerettei elvesztésétől, attól, hogy nincs kit óvniuk. Elkeseredettség lett úrrá az ellenállás hiánya miatt, amiatt, hogy az emberek a legcsekélyebb mértékben sem védekeztek a gyűlölt zsidó rendőrséggel szemben. Lassanként egyre többen mondogatták, hogy nem fogják ellenállás nélkül tűrni, hogy a németek elhurcolják őket. [1943] április 18-án olyan hírek érkeztek a gettón kívülről, hogy a következő napon megkezdik a végső deportálást. A Zsidó Harci Szervezet tagjai házról házra járva figyelmeztették az embereket a következő napi fejleményekre. A gettót az SS – a segéderők és a lengyel rendőrség támogatásával – szorosan körbezárta. Huszonöt méteres közökkel sorakoztak fel a fegyveresek. Azon az éjszakán kezdődött a varsói gettó felkelése a földalatti bunkerekben. […]
A felkelés harmadik vagy negyedik napján eltalált egy gránátszilánk. A Zsidó Harci Szervezet, melynek megalakulása óta a tagja voltam, azzal a feladattal bízott meg, hogy gondoskodjam az egyik bunkerben rejtőzködő szervezeti egység biztonságáról. A bunker a Francizkanska utca 30. alatt húzódott. Ezen a napon a nácik behatoltak az épületbe, és annak egy részét tűz alá vették. Estig vártunk, akkor négyen feljöttünk – kettőnk fegyverrel – hogy eloltsuk az épületben a tüzet. E napig a nácik nem merészkedtek be sötétedés után a gettóba, így nem feltételeztük, hogy lenne, akivel meg kellene ütköznünk. Azonban amikor felértünk a padlásra, hirtelen lépteket hallottunk, elemlámpa fénye villant, és két tábori csendőr lépett be. A földre vetettük magunkat. A padlás háromszög alakú volt, igyekeztünk minél jobban az egyik sarok felé kúszni, hogy beleolvadjunk a falba. Amint említettem, kettőnknek volt fegyvere. A barátom lőtt elsőnek fekvő helyzetből, de a golyó célt tévesztett. A nácik parancsot adtak, hogy álljunk fel, és motozni kezdtek. Ekkor én következtem. Míg egyikünket motozták, meghúztam a tenyerembe rejtett kis pisztoly ravaszát. Korábban bántott, hogy csak ilyen aprócska fegyvert kaptam, ám most szerencsém lett. Kinyújtott karomat épp az egyik náci szájának irányítottam. A padláson teljes volt a sötétség, s talán a német szája épp nyitva volt. Meghúztam a ravaszt, de lövedék nem jött. Magasan tartott kézzel állva biztonságban éreztem magam, ismét céloztam. A katona felüvöltött, másikuk az ajtóhoz iramodott, de menekülés közben még behajított egy kézigránátot. Ketten sebesültünk meg, engem szemen talált, a jobb szememen, Yulek Winter sebesülése könnyebb volt, a szilánk épp csak súrolta a kezét. A padlások közti, előre kiépített átjárón sikerült elmenekülnünk, s néhány perc múlva már a bunkerben voltunk.
– Az Eichmann-perben tanúvallomása kapcsán Ön a következőket mondta:
„[A felkelés leverése után] Ötös sorokban tereltek bennünket az Umchlagra. Ez volt az utolsó alkalom, hogy járhattam szülővárosom utcáin, ahol életem huszonöt évét leéltem. A gettó romokban hevert. Az utcákon holttestek hevertek. Odaértünk az Umschlagra, ahol marhavagonba tereltek, jobban mondva tuszkoltak bennünket. Treblinka akkor már teljesen tele volt, így egyes varsói transzportokat Majdanekbe irányítottak. Mivel a munkaképes majdaneki foglyokat nem akarták azonnal megsemmisíteni, őket különböző koncentrációs táborokba hurcolták, így engem is.”
STRIKER JUDIT fordítása
[1] Letöltés: www.yadvashem.org/yv/en/education/interviews/gutman.asp [vissza]
[2] Lengyelországban baloldali, szocialista cionista ifjúsági szervezet [vissza]
[3] Jelentése: A szabadság építői. Cionista ifjúsági szervezet [vissza]
[4] Israel Gutman szerkesztő helyettesként tevékenykedett az El Al című illegális ifjúsági lapnál [vissza]
Ötven évvel ezelőtt, 1968. április 4-én gyilkolták meg Memphisben Martin Luther Kinget, az Egyesült Államokban élő afro-amerikai lakosság legismertebb polgárjogi harcosát, aki 1963. augusztus 28-án szervezte meg híressé vált washingtoni menetelését, amelyen 250 000 ember demonstrált a déli államokban feketéket érő diszkriminatív bánásmód és erőszak ellen. Itt hangzott el King világhírű, „I have a dream”, azaz „Van egy álmom” kezdetű beszéde. 1986 óta minden év januárjának harmadik hétfője a polgárjogi harcos emlékére tartott nemzeti ünnep az Egyesült Államokban.
Boldog vagyok, hogy ma együtt lehetek veletek, olyan esemény ez, amely a szabadságvágy legnagyszerűbb megnyilatkozásaként fog bevonulni hazánk történelmébe.
Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai – most az ő árnyékában állunk – aláírta a rabszolga-felszabadító törvényt. Ez a nagy horderejű határozat a reménység messzire ellátszó jelzőfényét villantotta fel olyan néger rabszolgák milliói számára, akiket már elsorvasztott a reménytelenség. Úgy érkezett, mint boldog virradat, mely véget vet a fogság hosszú éjszakájának.
Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja. Száz évvel később a négerek az amerikai társadalom homályos zugaiban sorvadoznak, és számkivetettként élnek saját országukban. Ma tehát azért vagyunk itt, hogy a világ elé tárjuk ezt a megdöbbentő állapotot.
Voltaképpen azért jöttünk hazánk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Köztársaságunk megteremtői az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat nagyszerű szavainak írásával aláírtak egy kötelezvényt, melynek örököse lett minden amerikai. Ez a kötelezvény arra tett ígéretet, hogy minden ember biztosítékot kap az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való elidegeníthetetlen jogára.
Mára kiderült, hogy színes bőrű polgárait illetően Amerika nem tesz eleget a kötelezvényének. Amerika nem tartja tiszteletben szent kötelességét, hamis csekkel fizetett néger népének; olyan csekkel, amely „elégtelen fedezet” megjelöléssel érkezett vissza. Mi azonban nem akarjuk elhinni, hogy az igazság bankja csődbe ment. Nem akarjuk elhinni, hogy azokban a hatalmas páncéltermekben, melyekben a nemzet lehetőségeit őrzik, nincs elegendő fedezet.
Eljöttünk hát, hogy beváltsuk ezt a csekket, mert e látra szóló csekkre fizetik ki nekünk a szabadság és az igazságszolgáltatás biztonságának vagyonát. És azért is jöttünk el e megszentelt helyre, hogy emlékeztessük Amerikát a most rettenetes sürgősségére.
Fényűzés volna kivárni, míg csillapodnak indulataink, vagy ráfanyalodni a fokozatos fejlődés nyugtató gyógyszerére. Most jött el az ideje, hogy valóra váltsák a demokrácia ígéreteit. Most jött el az ideje, hogy a faji megkülönböztetés sötét és kietlen völgyéből kijussunk a faji igazságosság napsütötte útjára. Most jött el az ideje, hogy Isten minden gyermeke előtt kinyissák a lehetőségek kapuját. Most jött el az ideje, hogy eljuttassuk nemzetünket a faji igazságtalanság futóhomokjáról a testvériség kemény kősziklájára.
Végzetes lenne a nemzet számára, ha nem venne tudomást a pillanat sürgetéséről, ha alábecsülné a négerek elszántságát.
A négerek törvényes rosszkedvének e tikkasztó nyara nem múlik el addig, míg el nem jön a szabadság és az egyenlőség éltető ősze. 1963 nem a vég, hanem a kezdet. Ha az ország, szokása szerint, megint visszatér napi foglalatosságához, kellemetlen ébredésük lesz azoknak, akik abban reménykednek, hogy a négerek kiengedték a gőzt, és majd újra megnyugszanak. Sem nyugalom, sem békesség nem lesz addig Amerikában, amíg a négerek polgárjogát nem ismerik el. A lázadás forgószele mindaddig alapjaiban rázkódtatja meg országunkat, míg fel nem kél az igazság fényes napja.
De van mondanivalóm népemnek is, melynek lába alatt ég a küszöb, hogy bejusson végre az igazság palotájába.
Miközben jogos helyünk eléréséért küzdünk, nem eshetünk az igazságtalan cselekedetek bűnébe. Ne a keserűség és a gyűlölet poharából csillapítsuk szabadságszomjunkat. Nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká silányuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel tudunk válaszolni.
A négerek közösségében tapasztalható újfajta nagyszerű harci szellem nem vezethet a minden fehérrel szembeni bizalmatlansághoz, mert fehér testvéreink közül sokan – ahogy mai, itteni jelenlétük is bizonyítja – tudatára ébredtek, hogy sorsuk össze van kapcsolva a mi sorsunkkal, és szabadságuk kibogozhatatlanul össze van kötve a mi szabadságunkkal. Egyedül nem mehetünk.
És mivel megyünk, meg kell fogadnunk, hogy előre fogunk haladni. Nem fordulhatunk hátra. Egyesek örökösen azt kérdezik a polgárjogi harcosoktól: „Mikor lesztek végre elégedettek?”
Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a rendőri kegyetlenség kimondhatatlan rémtetteinek négerek az áldozatai. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg fárasztó utazásoktól elnehezült testünk nem pihenhet meg az utak mentén álló motelekben és a városok szállodáiban. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a négerek mozgása alapvetően egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözésben merül ki. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg egy Mississippiben lakó néger nem szavazhat, és amíg egy New York-i néger azt hiszi, hogy neki nincs miért voksolnia.
Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.
Nem feledkezem meg róla, hogy vannak köztetek, akiket nagy próbatételek és szenvedések küldtek ma ide. Vannak, akik szűk börtöncellákból érkeztek. Vannak, akik olyan vidékekről jöttek, ahol szabadságvágyukat vad üldöztetés és rendőri kegyetlenkedés fojtja el. Ti vagytok a teremtő szenvedés kipróbált katonái. Abban a hitben folytassátok a munkát, hogy a meg nem érdemelt szenvedésben megváltó erő rejlik.
Mindnyájan azzal a tudattal menjetek vissza Mississippibe, Alabamába, Dél-Karolinába, Georgiába, Louisianába, modern nagyvárosaink nyomornegyedeibe és gettóiba, hogy ez a helyzet valamiképpen meg tud és meg fog változni. Ne merüljünk el a kétségbeesés tengerében.
Ma azt mondom nektek, barátaim, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére van egy álmom. Olyan álom ez, amely mélyen gyökerezik az amerikai álomba.
Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni.
Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.
Van egy álmom.
Van egy álmom: hogy egy napon Alabama államban, ahol a kormányzó ma szünet nélkül csak a beavatkozásról és a hatálytalanításról beszél, megváltozik a helyzet, de úgy, hogy fekete kisfiúk és fekete kislányok testvérként, kézen fogva járhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.
Van egy álmom.
Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember.
Ez a mi reménységünk. Ezzel a hittel térek vissza Délre. Ezzel a hittel képesek leszünk kifaragni a kétségbeesés hegyéből a reménység kövét, ezzel a hittel gyönyörű szimfóniává változtatjuk nemzetünk fülsértően hamis hangjait. Ezzel a hittel és abban a tudatban, hogy egy napon szabadok leszünk, tudunk majd együtt dolgozni, együtt imádkozni, együtt harcolni, együtt börtönbe vonulni, együtt kiállni a szabadság mellett.
Ez lesz az a nap, amikor Isten valamennyi gyermeke együtt, új tartalommal énekelheti: „Hazám, én rólad, a szabadság édes országáról énekelek. Ország, ahol atyáink haltak, a zarándokok büszkesége, minden hegyoldalról zengjen a szabadság!”
Márpedig Amerika csak akkor lehet nagy nemzet, ha ez igazzá válik. Zengjen hát a szabadság New Hampshire csodás dombtetőiről! Zengjen a szabadság New York fenséges hegyeiről! Zengjen a szabadság a Pennsylvaniai Allegheny csúcsairól! Zengjen a szabadság Colorado hófedte Sziklás-hegységéről! Zengjen a szabadság Kalifornia kerekded hegyormairól! De nemcsak róluk: zengjen a szabadság Georgia Kőhegyéről is! Zengjen a szabadság Tennessee Őrhegyéről! Zengjen a szabadság Mississippi minden dombjáról és halmocskájáról. Minden hegyoldalról a szabadság zengjen!
Ha szabadság zenghet, ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és minden falucskából, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk azt a napot, melyen Isten minden gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: „Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!”
[*] Letöltés: www.szeretlekmagyarorszag.hu/van-egy-almom-a-teljes-beszed/ [vissza]
Nem tudom, van-e olyan meghatározás, hogy „Naplóírások kora”, mivel minden korban vezettek naplót az emberek, ha nem irodalmi igényűt, akkor mint időszaki cselekedetek listáját, napok-hetek-hónapok emlékeztető történéseit. A világirodalom híres naplói azonban kétségtelenül trendet teremtettek, s kivájtak maguknak valamit az önéletrajz műfaj-tömbjéből. Van valami a Naplóban, ami az Önéletrajzban, a memoárban nemigen található; a naplóíró szerénysége, az események pontos leírásának igénye, s ezáltal az egyén szerepének némileg háttérbe helyezése. Az önéletrajz óhatatlanul afféle egyéni hőssé rajzolja íróját, csírájában tartalmazza az önértékelést, rendszerint a pozitívumok vannak túlsúlyban, még ha látens módon, tudatalattin is. A Naplóból hiányzik az ilyen ember, avagy ritkán mutatkozik a fenti fegyverzetben.
Mindezt előrebocsátva arról szólnék, hogy újabban régen szunnyadó naplók fénybe emelése folyik. Ezek a naplók az elmúlt hatvan év Magyarországának korszakaira engednek betekintést, mégpedig a hivatalossá vált történelmiség igényét mellőzve, de a bejegyzések mozaikkövei mégis történelmet festenek. Az utóbb kezemhez került naplókötetek majdnem kronologikus folyam, Radnóti Fanni és Zimándi Piusz István naplóitól kezdődően Heltai Jenő naplóján át (40-es évek) Király István jegyzetein keresztül (1956–1989) „aprólékokban” közvetítik e korszakok drámáit, tragédiáit, szorongásait, szabadjon mondani a pejoratívitás teljes kizárásával: utcaszinten. A Magvető kiadásában megjelent eme kötetek az események iránt érdeklődő olvasót elvezetik a jegyzetelt korszakok falankszjai mögé, a naplóírók számot adnak arról, mi folyik az utcán, lakásaikban, az együttélés és/vagy kirekesztés, üldöztetés, intrikák és háború városi őrlőmalmaiban. Talán nem kell említeni, hogy ezek a naplóírók nem névtelen emberek, hanem írók, a korabeli magyar értelmiség szellemét képviselők. De mindenekelőtt önmagukat képviselték, ami körülöttük történt az elsősorban az ő élményük volt és hozzáállásuknak megfelelően jegyzetelték napjaik eseményeit.
A napló-folyam egyik általam olvasott eddigi utolsó kötete Márai Sándor teljes naplója az 1978–81 évekből, ezúttal a Helikon kiadásában. Ez egy kései napló, az író 80. életévének elérésekor jegyzetel az önkéntes száműzetés színhelyein, az itáliai Salernóban és a kaliforniai San Diegóban. Márai talán a huszadik század legszorgalmasabb naplóvezetője. 1943-tól írta nagyrészt az eseményekre reagáló gondolatait folyamszerűen, s a kötetek kiadási helyszíne is híven jellemzi az író és az őt forgató történelem állapotát. Ez az öregkori napló a hagyatékból került felszínre, míg az előző évtizedek köteteinek kiadási helyszíne: Budapest, Olaszország, Washington, Torontó. Az emigrációt választó író változó földrajzi helyzeteinek forgatagában a mindenkori Gondolat állandó, az eseményekre Márai általában filozofikusan reagál. Az öregség tünetei, az író és felesége L. (Lola) hanyatló egészsége és ebből kifolyólag szellemi kapacitásuk csökkenése szinte napi bejegyzési téma. Márai hűvösen és iróniával szemléli a leépülést, készül az elmúlásra. Salernóból San Diegóba költöznek, mert „ott közeli és megbízható krematóriumok vannak.” Európa, Itália már nem otthon, az igazi civilizáció a kontinensről átköltözött Amerikába, a Csendes Óceán partjára. Márai napi – azaz esti – penzuma a klasszikusok traktátumainak olvasása, Boswell, Krúdy, Justh Zsigmond, Goethe, Epiktétosz világlik fel számára alkonyatkor, Lolának, aki szembaja miatt alig lát, a Toldiból olvas fel elalvás előtt.
Látható – érezhető – a naplóírók in situ helyzetéből kifolyólag a hétköznapokra reagálások „vérnyomása”, az atmoszféra veszélyfoka, bizonyos ziláltság, ami szinte átköltözik a karosszékben ülő olvasóba. Márainál is megtalálható ez a veszély-diagnózis, noha a naplóíró körül és felett tornyosuló sejtett kataklizmák – a Föld természeti elhalása, az atomháborúk veszélye, a föld lakóira leselkedő ember-okozta tudományos prognózisok-keltette félelmei – nemigen hasonlíthatók például Heltai idegen csillagos házakba zsuppolásának és a napi zsidótörvények, mentesítési védlevelek beszerzésének, a kijárási tilalom betartásának napi traumáihoz. Pontosabban: Márainak ideje van a morfondírozásra, a hétköznapok veszélye nem azonnali, az emigráns-lét lassan darál és időt enged a gondolatnak, nem követel azonnali cselekvést. Így hát konklúzióra is képes: „Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt.” S azután az önfeledt, sommás, tömör jellemrajzok a kor államférfiairól: Reagan az öreg apaszínész, Carter elnök „a mogyorókereskedő aki besettenkedett a Fehér Házba”, „A polyák plébános, akiből pápát csináltak, utazgat” – és egyebek. E kései Márai-napló egy, a különböző konvenciókkal már leszámolt – letisztult? – az akkori Európából kikopott régi „kassai polgár” öntörvényű jegyzethalmaza. Egyben gondolatok kincsesbányája az ilyenre nyitott olvasónak.
A Margarethe I. fedőnevű terv keretében a Wehrmacht – erőit átvonuló csapatoknak álcázva –, 1944. március 19-én hajnalban a magyar hadsereg legcsekélyebb ellenállása nélkül megszállta Magyarországot.
Bevezetés
Hazánk tragikumokban bővelkedő múltjának egyik legsúlyosabb, (ha nem a legsúlyosabb) korszaka az 1944-es márciusi német megszállást követő Sztójay Döme-féle bábkormány regnálása volt. Időben „csak” márciustól-szeptemberig tartott, de pusztítása – emberben-anyagiakban – túltett minden korábbi csapáson. A tervszerű, koncepcionális népirtásnak olyan elrettentő példájával állunk szemben, amelynek az utókor számára egy életre szóló tanulsággal kellett volna szolgálnia. Néhány év elteltével azonban e szörnyűségek igen sokak számára a múlt homályába vesztek.
Ám egyesek nemcsak emlékezni akarnak rá, de követni is.
Szakasits Árpád visszaemlékezéseiben az alábbiakat olvashatjuk: „Valahányszor visszagondolok erre a napra, mindig torkon ragad a szégyenérzet.”
Mint látni fogjuk, a szélsőjobboldali bábkormány – a nácik segítségére sietve – részt vett csaknem egymillió zsidó, cigány, baloldali ellenálló, értelmetlen háborúba kényszerített „honvéd” elpusztításában. Hitleréknek mindehhez nem kellett presszionálniuk a magyar elitet, mert nagy részük mindezt meggyőződéssel tette, a keresztény-nemzeti eszmevilág ideológiai kisugárzását követve. Sztójayék kiszolgáltatták az országot a hitleri Németországnak, Magyarország elveszítette nemzeti függetlenségét. Ugyanakkor a „magyar érdekek” érvényesítését, a fasisztoid hatalom végérvényes fennmaradását, a trianoni revízió feltámasztását is remélték a nácik világpolitikai stratégiájának támogatása fejében.
Téved, aki azt hiszi, a hogy a német megszállásnak csak a zsidók, cigányok, baloldaliak voltak a kárvallottjai. Sztójayék kiszolgáltatták az országot a hitleri Németországnak. A németek győztes kalandja esetén hazánk (mi Tisza-parti pápuák) a modern rabszolgaság poklába jutott volna. Nincs keresztény, zsidó, cigány család, melynek ne lettek volna áldozatai ebben az embertelen náci rémuralomban. A magyar elit tétlenül nézte végig a nácik garázdálkodását, egy jelentős hányada még aktívan segítette is. Nem elsősorban a prolik motyói kerültek a németek és a nyilas „felsők” kezére, (ezeket inkább a lumpen elemekre bízták), de a gazdag uralkodó osztályok jelentős vagyona: a magánosok és az állam tulajdonát képező ipari felszereléseket, művészeti kincseket a németek kisajátították. A hatalmas veszteség pótolhatatlan volt, visszavetette az országot a középkor állapotába. És akkor nem szóltam arról a morális kárról, melyet az embertelen lélekmérgezéssel okoztak nemcsak a kortársaknak, de a jövő nemzedékének is. Ezeket a szörnyű hagyományokat őrzik, ápolják a Jobbik Magyarországért Mozgalom tagjai, amikor zászlót bontottak a szélsőjobboldal szellemiségének jegyében. Egyik fő jelszavuk lett: „Holokauszt nem volt, hanem lesz!”
A pálya kezdete
Sztójay Döme (eredeti nevén: Dimitrije Sztojadikovich) 1883. január 5-én született szerb családból a vajdasági Versecen (Vrsec). Pályafutását a pécsi hadapródiskolában kezdte, majd a bécsi hadiiskolában fejezte be. A legmagasabb katonai tanulmányok elvégzése után különböző beosztásokban teljesített szolgálatot. Az első világháborúban a K.u.K. Hadseregben már, mint ezredes vett részt, mígnem 1917–1918-ban a hadsereg-főparancsnokság hírszerző osztálya Balkán-csoportjának vezetője lett. 1919-ben, a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után pedig a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága II. (Hírszerző és Kémelhárító) Csoport irányítója. (Meg kell jegyeznem: a rohamtempóban alakuló Vörös Hadseregbe, a közös hadseregben korábban szolgáló tisztek többsége nem az árulás szándékával jelentkeztek, hanem azért, hogy megvédjék hazájukat a románok, csehszlovákok és szerbek területszerző törekvéseitől. Ezek a tisztek az integer Magyarország fenntartását tekintették alapvető feladatuknak, s noha nem értettek egyet a Tanácsköztársaság politikai-ideológiai szellemiségével, a határok védelme kérdésében a különböző álláspontok találkozni látszottak.)
Sztójay Döme nem tartozott az igazán a tehetséges tisztek közé, de Horthyék előléptetésekkel és felelős beosztásokkal honorálták az ellenforradalmi rendszer iránti lojalitását. 1927-ben már tábornok és Berlinbe küldték a magyar követségre katonai attasénak. 1933-ban a Honvédelmi Minisztérium elnöki osztályának vezetője lett. Jó együttműködést épített ki a német vezérkarral. Két esztendővel később altábornaggyá léptették elő.
Gömbös Gyula 1935 végén kinevezte berlini követté. Feltétlen híve volt Hitlernek s a magyar kormányzóval folytatott vitákban inkább a Führer oldalán állt. Erre az időre Sztójay már a hitlerizmussal rokonszenvezett. Nem volt híve a félmegoldásoknak, a zsidóellenesség, az irredentizmus és az antibolsevizmus kérdésében. A radikális jobboldaliságban látta a magyar nemzeti célok megvalósításának leghatékonyabb lehetőségeit.
Horthy kormányzó emlékirataiban lakonikusan foglalkozott az ország leigázásának katonai vonatkozásaival. „Magyarország megszállását a II. hadosztály hajtotta végre, s említésre méltó események közbejötte nélkül történt meg, de tisztjeik és katonáink sem tudták, hogyan állunk azzal a sokat emlegetett angolbarátsággal. Egyébként csapataink zöme keleti és délkeleti határunkon állott és senki sem volt odahaza, aki katonai parancsokat kiadhatott volna”. Ez utóbbi állítás merő képmutatás, hiszen a felső katonai parancsokság határozott utasítást adott az ellenállás mellőzésére. Az is jellemző a kormányzóra, hogy a németek passzív fogadtatását Horthy nem tartotta „említésre méltó eseménynek. A kormányzó maradásának jelképeznie kellett az ország legitim politikájának folytonosságát. Új kormányt nevezett ki, mely alárendelte magát a németek stratégiának, politikai-gazdasági és katonai céljainak. Folytatta a háborút, s olyan rendszert épített ki, ami a horthysta fasisztoid szisztémák helyett a totális fasizmus követelményeinek felelt meg. Mindez azt a látszatot keltette, mintha Horthy a kialakult helyzetbe beletörődött volna, de azonnal aktivizálódott mihelyt a románok átálltak a szövetségesekhez, nagy vitát váltott ki, az a kérdés, ki legyen az új miniszterelnök, aki megfelel mind Horthy, mind Hitler elvárásainak. Ez egy nehezen megoldható dilemma volt, hiszen a megszállással a kormányzó és a Führer között alig áthidalható nézeteltérések alakultak ki. A magyar államfő egy hozzá hű emberre gondolt, de a náci vezető a maga feltétlen hívét szerette volna a miniszterelnöki székben tudni. Nem akart „trójai falót” állítani a kabinet élére, mert az ország megszállásával a „szövetséges” megbízhatóságát biztosítottnak remélte. Hitler ezt a megkérdőjelezhetetlen odaadást Imrédy Bélában látta, akinek zsidó ősei nem zavarták a Mein Kampf (Harcom) szerzőjét. Horthy elhárította Hitler Veesenmayer-javaslatát – mondván – Imrédy mögött nem állnak számottevő tömegek, ennél fogva a parlamentben nem tudná akaratát érvényre juttatni. Ajánlott egy hivatalnoki kabinetet, melyet azonban Hitler visszautasított, miután a legitimitás látszatának érdekében ragaszkodott a T. Ház szerepköréhez. Végül a kormányzó Sztójay Döme mellett döntött, akiben megbízott, s aki Hitler számára is elfogadható katona-politikus volt. Az új államfő a náci vezető bábja volt, aki szándékai szerint folytatta a háborút, deportálta a zsidók nagy részét és a cigányok bizonyos hányadát, totalizálta az államot, igyekezett leszámolni Hitler tényleges és potenciális magyar ellenségeivel. Ezen felül kellett a németeknek a hazai olaj, búza, de a német határokat is igyekezett minél keletebbre eső területeken védelmezni. E célok megvalósításában a kabinet új ura odaadó társnak bizonyult. Sztójay Döme tehát miniszterelnök lett és ezzel belépett a magyar történelembe.
A miniszterelnök
A létrejött szélsőjobboldali kormány olyan időben állt az ország élére, amikor a háború kimenetele egyetlen józan ész előtt sem volt már kétséges. Hitler lázálmai sorra-rendre összeomlottak. A Führer önmagát ámította és a világot ijesztgette a közeljövőben bevetésre felkészített atombombájával. A németek győzelmében feltétlenül hinni akarók körében egy új remény született: a csodafegyver mítosza. Elszállt azonban ez a derűlátás, amikor a németek földalatti műhelyeit az angolszász légierő megsemmisítette. Utolsó ábrándozásaik már a megalapozatlan fantáziálás és üres propaganda népámító fogásai voltak. A németek Moszkva, Sztálingrád, Kurszk sokkjának hatása alá kerültek, melyet már nem tudtak többé kiheverni. Kicsúsztak a kezükből a katonai kezdeményezések, s szívós védekezéssel igyekeztek (sikertelenül) minél hosszabb ideig távolt tartani a szovjet erőket országuk határaitól. Abban bíztak, hogy ez idő alatt az angolszászok szembekerülnek Sztálinnal és kiegyeznek a hitleristákkal.
1944. március elején az orosz csapatok elérték az északi frontot, a balti államok határait, ugyanez év tavaszán egész Ukrajna felszabadult s egyre közelebb jutottak Romániához, valamint Magyarországhoz. Nem lehetett kérdés, hogy a lendületben lévő Szovjet Hadsereget többé senki sem állíthatja meg. Mit tesznek ilyen helyzetben az ország népét féltő állami vezetők? Nyilván keresik a háborúból való kilépés reális (a legkisebb veszteséggel járó) útjait-módozatait. Sztójay Döme azonban nem tartozott a józan, felelősségérzettel megáldott államfők közé. Ő szembement a végzettel: egyre intenzívebben vetette alá magát a nácik katonapolitikai érdekeinek. Totális háborút hirdetett, a belső tartalékok maximális kiaknázását, mely párosult a féktelen diktatúrával. Hitler iránti elfogultságában vakon hitt abban, hogy a „zseniális” hadvezér a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is megtalálja a győzelemhez vezető utat. 1944. március 22-én, némi huzavona után létrejött a Sztójay Döme altábornagy vezette kormány.
Összetétele:
belügyminiszter: Jaross Andor
honvédelmi miniszter: Csatay Lajos
igazságügy-miniszter: Antal István
Iparügyi miniszter: Szász Lajos
kereskedelmi- és közlekedési miniszter: Kunder Antal
pénzügyminiszter: Reményi Schneller Lajos
földművelésügyi miniszter: Jurcsek Béla
külügyminiszter: Sztójay Döme
Rácz Lajos, Kunder Antal, az Imrédy-párthoz (Magyar Megújulás Pártja), Reményi Schneller, Szász Lajos, Antal István, Jurcsek Béla a régi kormánypárt jobboldalához tartozott. Horthy Miklós kormányzó Imrédy Bélát nevezte ki gazdasági csúcsminiszterré. A nyilaskeresztes-szárny vagy annak közelében politizáló hungaristák (a németek kívánsága szerint) nem kerülhettek a Sztójay-kabinetbe. Ez természetesen találkozott a kormányzó elgondolásaival is. Horthy sem akart együttműködni a nyilasok vezetőjével, aki az ő helyére pályázott, s akit hóbortos kalandornak tekintett. Hitler sem becsülte sokra és csak vészhelyzet esetén, amikor már minden lehetőséget kihasznált volt kénytelen igénybe venni támogatását. (Ez a helyzet majd 1944. október l5-l6-án érkezett el.) Amikor a kormányt 1944. augusztus 7-én átalakították, némi enyhülés állt be a szélsőjobboldali nyomásban. A legitimitás tehát nem szenvedett csorbát, a kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy minden Horthy kormányzó akarata szerint történik. Sztójay Döme tehát beváltotta a hozzá fűzött német reményeket. Nem okoskodott, nem vitatkozott, nem hivatkozott mindannyiszor a magyar érdekekre, hanem mint az eminens tanuló szolgalelkűen végrehajtotta a náci felettesek utasításait. Ez megkönnyítette Hitlerék dolgát, akik az adott katonai helyzetben nem értek rá holmi különálló magyar kérdésekkel bíbelődni és vitába szállni. A miniszterelnök mindent a Harmadik Birodalom megmentésének kívánt alárendelni, melyet egyúttal magyar ügynek is tekintett. Ellenségnek bélyegzett meg mindenkit, aki ezzel a felfogással nem akart azonosulni.
Sztójay a „honvédő” nacionalizmussal, az antiszemita propagandával, valamint a terror fokozásával verte bilincsbe az egyre elégedetlenkedő tömegeket. A józan ész már prognosztizálta a dráma végének kikerülhetetlen közeledtét, amire a miniszterelnök csak szigorral, kemény lépésekkel reagált, látva, hogy a hazafias frázisok már egyre kevésbé hatnak az emberekre. Kezdetben látszólag minden rendben volt. Az ország élén ott regnált az 1920 márciusában, a parlament által „megválasztott” kormányzó, aki a legnehezebb helyzetben is a helyén maradt, nevével fémjelezve a hatalom folytonosságát és legitimitását. Volt az országnak „szabályosan” kinevezett miniszterelnöke, egy kipróbált katona személyében. A törvényeket, rendeleteket a T. Ház megszavazta, szentesítette, az államfő ellenjegyezte. Csak a bennfentesek tudták, hogy minden alapvető kérdésben a német utasításokat hajtották végre. Semmi sem történhetett hazánkban Hitler és magyarországi helytartója, Edmund Veesenmayer (Dietrich Jagow követ utódja) akarata ellenére. Alig különbözött ez a helyzet a megszállt Csehországétól, melyet protektorátusi státuszban rendeltek alá a német birodalomnak.
Sztójayék egyik első lépése a magyar zsidóság helyzetének rendezése volt. Az izraelitákat rendeletek sokaságával választották el a magyarság egészétől. Az izolálás első lépése a sárga csillaggal történő megkülönböztetés, azt követte a gettósítás, végül a deportálás. A németek nem bíztak egyetlen magyar kormányban sem, amíg a honi zsidóság (Európa egyik legnagyobb vallási közössége) intakt tömeget alkotott. Hitük szerint ez a tömeg bármikor hátba támadhatta őket, miközben a frontokon élet-halál harcukat vívták az „európai civilizáció megmentéséért”. A zsidók aktív ellenállására számítani ekkor már nélkülözött minden realitást, hiszen a fegyverforgató férfiak zöme munkaszolgálatosként szétszórva az országon belül és a németek által megszállt hadműveleti területeken teljesített szolgálatot. A holokauszt áldozatainak többsége gyermek, nő, idős és beteg ember volt. A hazai zsidóság németellenes-antifasiszta felkelésének azért sem lehetett távlata, mert a magyar lakosság jelentős része nem volt alkalmas közeg egy, a megszállók elleni országos méretű nemzeti megmozdulásra. Gondoljunk arra, l944. március 19-én a nácik úgy szállták meg Magyarországot (nem leküzdhetetlen katonai erőkkel), hogy jóformán egyetlenegy puska sem dördült el. Azt sem szabad elfelejteni, a zsidóság – felkelése esetén – nem találkozott volna a magyarság többségének aktív támogatásával.
Amíg sikerült az új kormányfő személyében megállapodni, a németek nem voltak tétlenek. A Wermachtot a Gestapo is elkísérte Magyarországra s egy előre elkészített lista alapján megkezdték a Hitler-ellenes személyiségek letartóztatását. Voltak közöttük politikusok, üzletemberek, gyárosok, újságírók, stb. Minden bizonnyal a lista összeállításában segítségükre voltak a magyar politikai élet, a rendőrség, csendőrség németbarát beépített emberei. Hitler tehát a fenyegetést elsősorban a zsidóság felől várta, ezért volt a leszámolás radikális, mely párját ritkította a népirtások történetében. Az igazi veszélyt azonban nem ők, hanem a szovjet hadsereg jelentette.
A magyarországi zsidóság összegyűjtése olyan precizitással történt, hogy ez rányomta bélyegét az egész műveletre. Egy félmilliós szétszórt tömeget kellett összpontosítani a kijelölt házakba, téglagyárakba, gettókba, majd a koncentrációs táborokba. Be kell ismerni, hogy a szervezés magas-iskoláját produkálták. Ezt a hatalmas feladatot a németek egyedül nem tudták volna végrehajtani, ám nem is voltak egyedül, hiszen a magyar hatóságok, a csendőrség, rendőrség (túlzás nélkül mondhatjuk) készséggel és kéjjel segítette őket. Az izraeliták bevagonírozását német alapossággal és átgondoltsággal, előre elkészített stratégiai terv alapján hajtották végre, az alábbi területi beosztás szerint:
Kárpát-Ukrajna
A visszacsatolt Dél-Szlovákia
Észak- Erdély
Alföld
Dunántúl
Veesenmayert nemcsak ideológiai és politikai szempontok vezérelték, hanem a zsidó-vagyonok megszerzésének szándéka is. A genocídium szervezőit, a közvetlen fosztogatókat, a strómanokat (szalmabáb), a zsidó nagybirtokok, üzemek átkeresztelésének haszonélvezőit elvakította, hogy ekkor ölükbe hullott a meggazdagodás reménye. A váratlan vagyon elnyerése annyira elszédíttette az eksztázisba esetteket, hogy fel sem figyeltek az ország keleti határai felől hallható vészjósló ágyúdörejekre, melyek jelezték feltartóztathatatlanul közeleg a vad tivornya vége.
A németek elsöprő támadásait felváltotta a „rugalmas elszakadás” taktikája. A németbarát táborban felütötte fejét a pánik, a kapkodás. Néhol, mint nálunk erőszakhullám árasztotta el az országot. Az erősebbekkel szembeni tehetetlenséget a gyengébbek elnyomásával és elpusztításával akarták kompenzálni.
A kormány eskütétele után egy héttel, nagy sietséggel sorra jelentek meg a zsidóellenes rendelkezések. Előírták, hogy minden zsidó „fajhoz” tartozó ember (gyermek, felnőtt egyaránt) köteles a sárga-csillag viselésére. Annak még a méreteit is pontosan meghatározták.
Az 1944. március 29-i minisztertanácson az új kormányfő kijelentette: „A kormányzó úr őfőméltósága az összes zsidó rendelkezésekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak és ezek tekintetében nem akart befolyást gyakorolni.” A „szabad kéz” alatt azt kell érteni, hogy Horthy nem állt ellen a német parancsok teljesítésének, különösen a zsidók megrendszabályozásának nem. A megbélyegzetteket kitették a megaláztatásnak, inzultusoknak, a törvényen kívüliség kiszolgáltatottságának. A szánakozók tábora (ne tagadjuk ilyen is volt) félve az antiszemiták, a nyilasok bosszújától – nem merte érzéseit nyíltan kinyilvánítani. Kialakult egy olyan „ipar”, mely illegális lakásokkal, hamis papírokkal látta el az üldözötteket. Sorra születtek meg a honi zsidóságot ellehetetlenítő rendelkezések, melyek megtiltották, hogy keresztények zsidók alkalmazásában legyenek, izraeliták nem foglalhattak el állami állásokat, tilos volt a külföldi rádió hallgatása később az ellenséges adóktól való eltiltás miatt tulajdonosaik kötelesek voltak készüléküket beszolgáltatni, az üldözöttek nem lehettek művészi kamarák tagjai, miáltal hivatásukat nem folytathatták. Kész rejtély, hogy a jogfosztott emberek miből tartották fenn magukat, családjukat még hónapokon keresztül. Ez nem volt gond a gazdagoknál, de a többség szegény volt és nem rendelkezett tartalékokkal. Május 5-én megkezdődött a zsidók gettóba gyűjtése koncentrációs táborba szállításuknak előkészítése céljából. Ezt rövidesen követte a holokauszt. A pánik elkerülése, az empátiára hajló lakosság közömbösítése, valamint európai imázsuk megőrzése érdekében csak munkaszolgálatról beszéltek, nem népirtásról. De mivel magyarázták a sok beteg, csecsemő és mozgássérült férfi és nő kiszállítását? A hatóságok félmillió „halálra ítéltet” a legkegyetlenebb pribékjeire bízta, Jaross Andorra, Baky Lászlóra, Endre Lászlóra és Ferencz Lászlóra.
Jaross a szlovákiai Magyar Nemzeti Párt egyik vezetője volt, aki szélsőséges irredentizmusával hívta fel magára Imrédy Béla figyelmét. l940. október 7-én Imrédyvel megalakította a Magyar Megújulás Pártját. Nagy szerepet játszott a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének létrehozásában. Ennek a fasiszta „parlamentnek” lett volna feladata megakadályozni Magyarország kilépését a háborúból. Baky László, nyugalmazott csendőrőrnagy a hungarista mozgalom egyik vezetője, a Sztójay-kormány belügyminisztere. „Elévülhetetlen” érdemeket szerzett a magyar zsidóság deportálásának megszervezésében. Később Szálasitól felhatalmazást kapott a különleges katonai rendfenntartó szervezet létrehozására. Endre László, a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, előtte Gödöllő főszolgabírója, majd Pest-megyei alispán. Szálasi polgári főkormánybiztosnak nevezte ki. Baky mellett nagy szerepe volt a hazai zsidóság összegyűjtésében és bevagonírozásában.
Ferencz László, csendőr-alezredes, a magyar darutollasok és Eichmann között teljesített összekötő szolgálatot, a magyarországi zsidóság 1944-es deportálásának egyik fő szervezője és irányítója. Megkönnyítette a zsidókérdés „rendezését”, hogy maga Horthy is antiszemita volt, szabad kezet adott a németek ez irányú terveinek realizálásához. Legfeljebb néhány izraelita iparbáró mellett állt ki. Ez egyes becslések szerint mintegy negyven embert jelentett. E nagytőkések gyáraikat német „bérbe adásával” váltották ki életüket és szabadságukat, semleges országba történt kiszállítás útján. A felsorolt német-bérencek meggyőződésből és lelkesen, a legkegyetlenebb náci parancsokat is teljesítették. A felszabadulást követően felállított népbíróság emberellenes bűneikért valamennyit halálra ítélte. Lelkületük pontosan tükrözte a Sztójay-éra gondolat- és érzésvilágát. Az új kormány fontosnak tartotta a hazai baloldal és az ellenzék más prominens képviselőinek likvidálását, mert tartaniuk kellett az antihitlerista erők szabadságharcától, a megszállók hátbatámadásától. Félelmük nem volt teljesen alaptalan, hiszen a legelszántabb antifasiszták egymást keresve és megtalálva aktivizálódtak, megszervezték a magyar ellenállási mozgalmat.
Ennek fő bázisa a Magyar Front volt, mely vezérkara lett a kommunisták, szociáldemokraták harcolni kész elemeinek, de a kört kiszélesítették a németellenes polgári erőivel (kisgazdák, Parasztszövetség, Kettőskereszt Szövetség, KNDP, stb.). A negyedszázados antikommunista, irredenta rendszer nevelése, a féktelen, kíméletlen terror, a kommunista mozgalom gyengesége, az illegalitás korlátainak hátránya s nem utolsósorban a hazai közeg passzivitása miatt nálunk az antifasiszta mozgalom nem tudott áttörővé az egész országot mozgósítani képes fronttá válni. Ezért „csak” részleges, helyi jellegű maradhatott, jóllehet ez is jelentős volt a maga nemében. Példájában, hatásában olykor-olykor túllépte a partikuláris jelleget. Ez időszak mártírjai mindazonáltal megérdemelnék az utókor tiszteletét. De manapság sem szobor, sem utca, sem intézmény nem jár azoknak, akik a fasizmus elleni harc áldozatai lettek. Ez a magatartás a mai elit arculatát leplezi le.
Az ismert és ismeretlen szociáldemokrata-kommunista bebörtönzöttek mellett a Gestapo fogságába került Bajcsy-Zsilinszky Endre, az egyetlen polgári politikus, aki kilátástalan fegyveres ellenállást fejtett ki a Gestapo pribékjeivel szemben, alig az ország megszállása utáni órákban. Nagy Ferenc, Apponyi György, Sigray Antal, Gratz Gusztáv, Rassay Károly. A zsidó nagytőke képviselői: Aschner Lipót, Chirin Ferenc, a hortysta belügyminiszter Keresztes-Fischer Lajos, akit a nyugati orientáció hívének tekintettek. Ezek németellenességénél csak antikommunizmusuk volt nagyobb.
A hitleri politikai rendőrségnek a potenciális ellenállók lefogásában nem volt nehéz dolguk, mert – amint ezt E. Veesenmayer a nürnbergi per során elmondta – sehol olyan készségesen nem adták a németek kezére az antihitleristákat, mint Magyarországon.
Bethlen István egykori miniszterelnök illegalitásba vonult s a németeknek – bár tűvé tették érte az országot nem sikerült elfogniuk. Kállay a „hintapolitikus” kormányfő a török követségen élvezett menedékjogot, de később feladta magát és rövid ideig élveznie kellett a németek koncentrációs táborainak vendégszeretetét. Ide tartozik, hogy a tábori-csendőrök kegyetlenkedései a katonaszökevényekkel szemben fokozódtak, olyan mértékben, ahogyan elszaporodott a dezertőrök száma.
Kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy, az I. Magyar hadsereg ideiglenes parancsnoka a honvédség bomlását megakadályozandó kegyetlen szigorúságú rendelkezést adott ki, melynek 8. §-a kimondja: „Az állásokat az utolsó emberig tartani kell, a védelemre rendelt alakulatok embereiből minden – esetleges hátraszivárgót nyomban a helyszínen agyon kell lőni.” Egyre többen felismerték, hogy a háború, mely nem magyar érdekekért folyik elveszett, ezért ha a szabadulás reményének legkisebb szikráját látták, megszöktek egységükből. Rejtőzködtek, amíg el nem érkezett a háború vége, vagy a kevésbé szerencsések esetében nem kerülnek üldözőik karmai közé. Ők jobban számíthattak a lakosság segítségére, mint a zsidók, ezért több siker kecsegtette bujkálásukat. Az ellenállás lehetséges vezetői nem önmagukban estek áldozatul a hitleri Gestapo, vagy a magyar hatóságok önkényének, hanem Sztójayék illegalizálták azokat a pártokat, melyek hordozói voltak a náciellenes törekvéseknek. A Horthy-rendszerben 1944 márciusáig a törvény által engedélyezett politikai szervezetek működését megtiltották (Szociáldemokrata Párt, Kisgazdapárt, Parasztszövetség). Helységeiket, vagyonukat lefoglalták. A baloldali németellenes lapokat betiltották, a szakszervezeteket állami ellenőrzés alá vették és élükre kormánybiztosokat állítottak. A felső vezetésben nagyarányú tisztogatást végeztek: leváltották a minisztereket, tábornokokat, a főhivatalnokokat, a 41 főispánból 29-et, lecserélték a városi polgármesterek 2/3-át, a Nemzeti Bank, a Rádió, a kormánylapok vezetőségét. A média gleichschaltolását jelentette mindez. Kolozsváry Borcsa Mihály irányításával félmillió nemkívánatos (zsidó, baloldali) könyvet semmisítettek meg, gondosan összeállított lista alapján. E vandál tevékenység során a magyar kultúra nemzetközi értékű alkotásait semmisítették meg, (Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Kiss József, Bródy Sándor, Füst Milán, Hunyadi Sándor, Szomori Dezső, stb.) Üldöztetés jutott osztályrészül a Magyarországra menekült lengyeleknek, a náci megszállás elől itthon bujdosó francia, angol dezertőröknek. A németek az ország megszállásával elsősorban Horthynak a háborúból való kilépését akarták megakadályozni. Minden lépésüknek e feladat biztosítása volt a legfőbb értelme. A horthyzmus által tolerált minimális szabadságjogok további kurtítása a háborús hátország „stabilizálását” szolgálta. Ezt csakis a terror fokozásával érhették el, még akkor is, ha a lakosság részéről országos ellenállásra igazán nem számítottak. E. Veesenmayer, a Sztójay rezsim tényleges vezetője az ostor és a mézesmadzag politikáját alkalmazta. Ez utóbbi módszerével bizonyos körökben el tudta hitetni, hogy Magyarország Hitler szabad, független szövetségese. Az igazi mézesmadzag a lakosság anyagi ellátásának folyamatos javulása lett volna, de ez nem volt lehetséges, mert az ország kifosztása csökkentette a gazdasági helyzet javításának alapjait. A helyi németbarát tábor erősítésével elérte, hogy a náciknak nem kellett közvetlenül beleszólni a napi igazgatás kérdéseibe, ez felmentette a Wehrmachtot a megszállás nagy erőket lekötő feladatai alól, ami meggyengíttette volna Hitlerék amúgy is katasztrofális katonai helyzetét a keleti és nyugati fronton. (A megszálló német hadsereg létszámát folytonosan csökkentették, hogy pótolhassák a harctereken elesetteket és sebesülteket.) Horthy, a Legfőbb Hadúr kijelentette: amennyiben a németek a magyar hadsereghez nyúlnak lemond, egyébként hajlandó lenne egyre több katonát küldeni a bolsevizmus elleni háborúba. A nácik igyekeztek maximálisan kiaknázni Magyarország hadipotenciálját, s minél több katonát küldeni az összeomlás előtt álló orosz frontra. Ezt támasztotta alá hazánk gazdasági kizsigerelése, ami felért egy nagy, országos „padláskisöpréssel”. Ennek következménye lett a krónikus hiánygazdaság, s miután a németek a magyar árut „hitelben” szállították ki, egy soha nem tapasztalt pénzhígítás vette kezdetét. A magyar élelmiszerek és alapanyagok exportja Németország felé a lakosság élelmiszer fejadagjainak állandósult csökkentését eredményezte. A katonák hangulata nemcsak a háború céltalanságának felismerése miatt romlott, hanem azért is, mert harcba küldték őket téli egyenruházat nélkül, a töltényeket is kiadagolták, ám messze a „szükségletek” alatt. Olykor még puska sem jutott minden katonának. A németek, többszöri ígéreteiket a hiányok pótlására legtöbbször nem teljesítették. Súlyos felelősség terhelte a vezérkart, a politikai irányítókat a helyzet ilyetén alakulása miatt.
A németek rossz szemmel nézték a magyar fasiszta pártok és pártocskák egységbontó torzsalkodását, mert az erők koncenrálása érdekében egypártrendszerben gondolkodtak. Tervük nem sikerült, miután az egyes csoportosulások vezetői a maguk számára szerették volna megkaparintani az első helyet. Maradt a többpártrendszerre épülő szélsőjobboldali diktatúra. Veesenmayer jól látta, hogy Horthy bizalmát csak úgy nyerheti el, ha sikerül Szálasi Ferencet és mozgalmát marginálissá tenni, nem fenyegetve a maga negyedszázados ellenforradalmi uralmát. A nácik egyelőre Szálasit és a hungarizmust háttérbe szorították, de csak a „kispadig”.
A német helytartó több, Berlin számára megbízhatatlan katonai vezető leváltásával, Hitler-barátokkal történő felcserélésével elérte, hogy a magyar hadsereg német ellenőrzés alá kerüljön. Hasonló módszerekkel elérték, hogy az állami közigazgatásra is hitleri befolyást gyakoroljon. Leszámítva a magyar hitlerellenes rezisztenciát, hazánkban országos antihitlerista mozgalommal a németek nem számoltak, miáltal fenn tudták tartani az ország függetlenségének a látszatát. Akire már nem volt feltétlenül szükség az ország megszállásához, a keleti frontra vezényelték. Ugyanakkor a magyar vezérkart is kötelezték arra, hogy újabb és újabb egységeket küldjenek a szovjet arcvonalba. 1944 áprilisában megkezdődött az l. magyar hadsereg mozgósítása az orosz reguláris csapatokkal szemben, melyet Model német tábornok hadseregcsoportjának rendeltek alá. Náday István altábornagy védekezésre akart berendezkedni, de a németek leváltották és helyére Lakatos Gézát állították. Lakatos az alábbiak szerint kommentálta feladatát: „Ama megkötést, hogy a magyar megszálló erők nem vethetők be orosz reguláris csapatokkal szemben, azonnali hatállyal felfüggesztették és a déli VII. hadtestet mindjárt alá is rendelték Mannstein tábornagynak, a déli hadseregcsoport parancsnokának, míg a VIII. hadtestet északabbra, a középső hadseregcsoportnak rendelték alá.” Hitlerék nem azért követelték ki a magyar katonákat a keleti frontra, hogy ott védekezésszerű lebzseléssel töltsék az időt, hanem azért, hogy támadják a szovjet erőket, és saját testükkel védjék meg a németeket. Lakatos tábornok, hitleri parancsra április 7-én megindította az offenzívát, de az hamar összeomlott. Ezt követően az I. magyar hadsereg védekezésre rendezkedett be. Júniusban újabb négy magyar hadosztály került a frontra s ezáltal az I. magyar hadsereg létszáma 300 000 főre emelkedett. A július 22-én elindított szovjet támadás sikerei következtében a magyar hadvezetés elrendelte a visszavonulást a Kárpátok vonalától 200 kilométerre kiépített úgynevezett Hunyadi-állásokba. A németek – katonai erejüket felerősítendő – a magyarországi svábság fiataljai körében kényszersorozást hajtott végre, miáltal az SS-be 60 000 embert sikerült behívniuk. Közben Magyarországon Sztójay Döme folytatta az „országépítést”. 1944. május 15-én megindultak a deportálások. Ebben a magyar csendőrség „jeleskedett”, Baky László és Endre László vezényletével, a pontosságra kényesen ügyelő németek legnagyobb megelégedésére. Ekkora népmozgást nélkülük nem tudtak volna megoldani. A kegyetlen genocídium híre eljutott nyugatra. Az angol király, az amerikai elnök (Roosevelt) tőlük szokatlan felháborodással tiltakoztak a páratlan brutalitás ellen. Utaltak arra, hogy a háború után az egész országnak kell vállalnia a felelősséget. A Vatikán tiltakozása sem maradt el, de a pápa elsősorban a kikeresztelkedett zsidók védelmében emelt szót.
Itthon a baloldali mozgalmak és az egyházak tiltakoztak a deportálások ellen, ám a lakosság zöme a zsidóság problémájának tekintette a történteket, melynek semmi köze a többségi magyarság sorsához. A hazai zsidóság szerves része a többségi magyarságnak, s a probléma ilyetén kezelése jól mutatja, hogy a honi izraelitákat nem tekintették asszimilált, vagy asszimilálható etnikumnak. Idegenek voltak, akiket ideig-óráig eltűrtek s az antiszemiták őket tekintették minden társadalmi baj fő forrásának. A nemzetközi felháborodás, különösen pedig a németek háborús vereségének látható-kitapintható közelsége miatt Horthy kormányzó is kénytelen volt megmozdulni, a budapesti gettó lakói érdekében. Általános és elfogadott nézet, hogy a terror következményeiért döntően az ország vezetése, a hatalom volt a felelős, míg a népnek felmentést adtak az elkövetett szörnyűségek miatt. Megítélésem szerint nem lehet a passzív állampolgárokat ártatlanoknak tekinteni ilyen drámai helyzetben. Babits Mihállyal értek egyet: bűnösök között cinkos, aki néma. Bulgáriában, Dániában a németek nem tudtak végrehajtani olyan országos gyalázatot, mint amilyet elkövettek Magyarországon. Ehhez a néptömegeknek legalább a passzív magatartására volt szükség. Nálunk, sajnos a többség nem tekintette saját ügyének a honi zsidóság melletti kiállást. Nem valószínű, hogy a kormányzó csak akkor értesült a német koncentrációs táborokban történtekről, amikor a menye kezébe nyomta az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvet. Amikor elkezdődött az izraelita vallású magyarok elszállítása Horthy Bakynak kijelentette kihallgatása során: a vidéki és a kommunista zsidókat, valamint a „galiciánereket” (az évtizedek során, a pogromok elől Galíciából menekült kaftános, orthodox polisi zsidók) vigyétek, de a Vidákat, Chorinokat, Kornfeldeket, akik becsületes magyar emberek, kíméljétek meg. Horthy, nemzetközi nyomásnak engedve – háború utáni hatalma fennmaradása érdekében – felemelte szavát a maradék (jórészt budapesti) izraeliták védelmében. „Ellenállt” Baky és Endre László puccskísérletének, melynek valószínűsége ma már legalábbis kétséges. Sztójayék retiráltak, de így is sikerült félmillió üldözöttet deportálni. Ezek többsége elpusztult a gázkamrákban. Magyarország gazdasági kifosztása a másik stratégiai feladata volt a németeknek. Az ország megszállása lehetővé tette a gazdasági rablást, különös tekintettel a zsidó tulajdont képező üzemekre, bankokra és egyéb vagyonra. A csepeli Weiss-Chorin-Kornfeld család üzemeit a Himmler vezetése alatt álló SS-re bízták – 25 éves bérletek formájában. Ez az eljárás kiváltotta a magyar vezetők mindenekelőtt Imrédy Béla exminiszter-elnök tiltakozását. Veesemayerék ügyet sem vetette a gazdasági csúcsminiszter tiltakozására Ennek hatására Imrédy lemondott gazdasági csúcsminiszteri megbízásáról.
A németek biztosokat neveztek ki a magyar fegyverkezés és haditermelés irányítására. Feladatuk volt segíteni a Sztójay- kabinetet a gazdasági erőforrások totális mozgósításában. Nemcsak ipari termékeket vittek ki Németországba, de munkásokat is, hogy pótolják a frontokra küldött német dolgozókat és biztosítsák a haditermelés zavartalan folytonosságát. Ez a munkaerő-export 50 000 dolgozót érintett, és a mezőgazdasági termelésben is érezhető munkaerő-hiányt okozott. A német megszállás havi 200 millió pengős költségét is a magyar néppel fizettették meg. A hazai gazdasági javak Németországba történő kiszállításának pénzügyi fedezetét, mely havi 80 millió pengőt tett ki. A kilátásba helyezett átszervezés költségei további 160 milliót jelentettek. Ez a soha vissza nem térített megterhelés bomlasztóan hatott a magyar gazdaságra. Hitlerék eljárása jól mutatja, hogy nem tekintették Magyarországot szabad és egyenrangú szövetségesnek, hanem a náci kolonializmus egyik célpontjának. Az üzemi terror ellenére csökkent az ipari termelés. Ezen az sem tudott változtatni, hogy a haditermelésben közvetlenül, vagy közvetve érdekelt üzemek élére katonai parancsnokokat állítottak, szigorúan büntették a szabotőröket, fegyelmi vétséget elkövető munkásokat, munkahelyükről igazolatlanul elmaradókat. A növekvő szigor ellenére a szabotázsok következtében a bányászatban és a vasipari üzemekben a termelés sok helyütt a felére esett vissza. Jellemző a lakosság hangulatának alakulására a hatóságok észrevétele: „Országszerte nap nap után folytatódnak a kormányzósértések, az állami és társadalmi rend elleni bűncselekmények, a fegyveres erők, az alkotmány, a hatóság és a hatósági közegek elleni izgatások” – írja a belügyminisztérium augusztusi összefoglalója. Nagymértékben befolyásolták a termelés alakulását az április 2-án megindított angolszász bombázások, melyek napi rendszerességgel zavarták meg az ország nyugalmát és a termelést. Főleg Pesterzsébet, és Csepel ipari objektumait vették célba. Ezek az akciók súlyos károkat okoztak a közlekedésben, lakóházakban, üzemekben. Az angolszász Liberátorok nemcsak pusztítást okoztak, de annak üzenetét is hordozták, hogy a hitleristák és szövetségeseik számára ütött a megtorlás pillanata.
A kormány tehetetlenségében növelte az antikommunista és zsidóellenes propagandát, azt a hitet erősítve, miszerint minden bajért a Szovjetunió, az angolszászok, a kommunisták és a zsidók a felelősek. Nem állíthatjuk azt, hogy ennek a politikának és pedagógiának akkor már semmi hatása nem volt. Túl erősen befészkelte magát a lakosság lelkébe az antikommunizmus és zsidóellenesség, semmint ez az eszmei hatás süket fülekre talált volna. Ám azt sem állíthatjuk, hogy azokban a borzalmas hónapokban a nácik és nyilasok magyarellenes tevékenysége nem erősítette fel egyre több emberben a náciellenességet és békevágyat.
Ez a körülmény adott némi lehetőséget az egymásra találó, immár illegális baloldali és a hozzájuk közeledő polgári antifasiszták aktivitásának növekedéséhez. Annak ellenére, hogy a magyar rendőrség és a Gestapo közel 3000 ellenállót hurcolt el, és soraikat szétzilálta a növekvő és mind kegyetlenebbé váló terror, a magyar ellenállás nem kis zavart okozott a hatalom haszonélvezőinek és védelmezőinek. A kommunisták az elmúlt 25 esztendőben, az illegalitás körülményei között vívták harcukat a honi és megszálló fasizmussal szemben, nagy tapasztalatokat gyűjtöttek össze a módszerek tekintetében és azokat igyekeztek a szövetségeseikkel megosztani. Egységfrontot hirdettek, mondván: „Hitlerék vesztett háborújukat a mi pusztulásunk árán akarják meghosszabbítani”. A „kivárási” politikát folytató polgári pártok is belátták, a passzivitás a németek malmára hajtja a vizet, nehezíti a hitlerizmus összeomlását. A kommunista röplapok szabotázsra, géprombolásra, az anyagi kiürítés megakadályozására, a parasztságot pedig terményei elrejtésére szólították fel. (A kommunisták ebben az időben a III. Internacionálé népfrontpolitikájának jegyében egy antifasiszta demokrácia megvalósítását tekintették közvetlen feladatnak: szabadságharc „a német hódítók és cinkosaik kiverésére; békét a szövetségesekkel; minden ízében demokratikus szabad Magyarországi alapjainak lerakása.” Amíg a partnerek az ország felszabadítását csak a nyugati szövetségesekkel tudták elképzelni, a szociáldemokrata baloldal és a kommunisták megnyugtatásukra kijelentették: „A Szovjetunió nem veszélyezteti, hanem megvédi függetlenségünket.” A passzív tömegek felrázása érdekében kijelentették: a döntés órájában „Mindenki felelős tetteiért a nemzet ítélőszéke előtt”. Nem tudták egy szervezetbe erőszakolni a fasiszta és szociáldemokrata munkásszervezeteket, ugyancsak sikertelen volt az a kísérletük, hogy a munkásszervezeteket egy csúcsszervezetben az úgynevezett munkáskamarában egyesítsék.
A rezsim végórái
1944 nyarára a Sztójay-kormány általános válságba jutott. A katonai összeomlás kontúrjai már kezdtek ország-világ előtt kirajzolódni. A gazdasági zűrzavar is azt mutatta, hogy a bábkormány egyre kevésbé tud úrrá lenni a nehézségeken, ami együtt járt a lakosság elégedetlenségének növekedésével. Sztójayéknak a kegyetlen erőszakon kívül már nem voltak eszközei, hogy lecsendesítsék a lakosságot. Ezzel jócskán éltek, de egyre alacsonyabb hatásfokkal. Egy ideig a zsidósággal való leszámolás kötötte le az embereket – megosztva a társadalmat a fanatikus antiszemitákra, közönyösekre, az üldözöttekkel való passzív és aktív együtt érzőkre. A minden baj okozóinak nagy részét elhamvasztották a német koncentrációs táborok krematóriumban, de a „tisztafajú árják” helyzete nem javult. Talán mégsem ők voltak minden baj okozói?
A szovjet ágyuk hangjának felerősödése új kérdéseket vetett fel: mi lesz, ha Hitler elveszíti a háborút? Milyen lesz az ország társadalmi berendezkedése, ha elcsitulnak a fegyverek? Ezek napi kérdésekké váltak. Horthyékban felmerült a háborúval való szakítás mielőbbi kivitelezése, de olyan radikális lépésekre nem tudták magukat rászánni, mely magában hordozta volna a realitás lehetőségeit. A kormányzó félt a kísérlettel járó német megtorlástól, a Szovjetunió szerepétől, a baloldali erők aktivizálódásától. Ő csak a hadseregben bízott, de az messzi volt, idegen érdekekért vérzett és a németek a végveszély óráiban nem engedtek volna haza egy katonát sem. A Horthyhoz hű tisztek felcserélése Hitlerhez hű magyar tisztekkel, a tábori csendőrség buzgólkodása, kétségessé tették, hogy a legfőbb Hadúr parancsai szentírásként hatottak volna a tisztikar többségére. Ezért, mint látni fogjuk – előbb késett, majd kudarcba fulladt a próbálkozás. A rohamtempóban kibontakozó események áthaladtak Horthyék feje felett. Mussolini hatalma megbukott, júniusban az angolszászok partra szálltak Normandiában, a keleti fronton a szovjet erők támadása sikerrel haladt nyugat felé, közvetlenül érintve a román-magyar területeket. Románia augusztus 23-án átállt a szövetségesek oldalára és részt kért a németek legyőzésében. Ez utóbbi események megriasztották a magyar kormányzót: mi lesz Erdély sorsa, ha Magyarország nem tudja felvenni a románok ritmusát? Komoly lépéshátrány fenyegette. Amíg Sztójay hatalmon volt bármilyen lépés a háborúból való kilépésre lehetetlen volt. Olyan kormány kellett, mely vállalta volna az átállás keresztülvitelét, minden kockázatával együtt. Bizonyos körülmények Horthy kezére játszottak. A németek erői megfogyatkoztak, figyelmüket lekötötte a kétfrontos háború. A harapófogó egyre jobban zárult a Harmadik Birodalom körül. Mind a hátországban, mind a frontokon nőtt a magyarok kifáradása és elégedetlensége. Sztójay „megbetegedett” és kórházba vonult gyógykezelésre. Távollétében könnyebbnek látszott a kormány leváltása. Erős demoralizáló hatással volt a német tisztikar egy részének július 20-ai kísérlete a Führer megsemmisítésére. Igaz, a merénylet kudarccal végződött, Hitler kisebb sebekkel megúszta a robbanást, s ezt követően durva tisztogatási hadjárat indult a puccskísérlet kezdeményezői és résztvevői ellen. A próbálkozás azonban rávilágított arra, hogy egy Hitler nélküli Németország akart békét kötni az angolszászokkal. A júliusi események igen érzékenyen érintették a magyar elitet. Körükben ugyanis aktivizálódtak a béke hívei. Horthy az élükre állt és olyan miniszterelnököt akart kinevezni, aki alkalmasnak látszott az angolszászok felé megindítandó puhatolódzásokra. Az illegalitásba vonult Bethlen István rejtekhelyéből üzente a kormányzónak, hogy itt az ideje megtenni az előkészületeket a Hitlerrel történő szakításra. Horthy egy alkalmas embert keresett, akire ezt a kényes feladatot rábízhatta volna. Lakatos Géza vezérezredesre gondolt, de a tábornok – félve Hitler bosszújától – visszautasította a megbízatást. A kormányzó – rosszul értelmezett szövetségi hűségből kiindulva – naivan közölte Veesenmayerral elhatározását. A német helytartó kijelentette: „Ilyen körülmények között azonnali visszahívásomra számíthat… és ezután a dolgok olyan irányt vennének, amelyek teljesen eltérnének attól, amit ő és tanácsadói elképzeltek.” Hitler üzenete: minden változás a március l8-ki megállapodás megszegése lenne, ebben az esetben az eredeti megszállási terv második változatát érvényesíti, amely a megszállási rendszert nyílttá teszi, a magyar szuverenitást semmilyen formában nem tartja fenn és a megszállásba esetleg román csapatokat is bevonna. Horthy retirál, Lakatost visszaküldte birtokára és a Sztójay-kormány elmozdítását jobb időkre halasztotta. Horthy naivitása mutatja, hogy államvezetésre alkalmatlan embert választottak maguknak az urak 1920 márciusában. Az kellett volna, hogy a kiugrást nem német segítséggel, vagy jóváhagyással hajtsák végre, hanem éppen a németekkel szemben. A katonai helyzet, mind a keleti, mind a nyugati fronton annyira megváltoztatta az erőviszonyokat a szövetségesek javára, hogy egy újabb olasz, vagy román átállást nem hagyhattak ellenlépések nélkül. Minden erejükre szükség volt, hogy megmentsék a Harmadik Birodalmat a végpusztulástól.
Közben, augusztus 23-án a románok átálltak és háborúba kezdtek a szovjetek oldalán. A Bukaresttel kötött különbékében Moszkva leszögezte: Erdély egy része, vagy egésze a románoké. Ez az alternatív megfogalmazás hagyott a magyarok számára egy kiskaput. Amennyiben Horthyék rövid időn belül követik keleti szomszédjukat, lehet szó Erdély felosztásáról. A románok átállása sokkolta a magyar vezetést, s gyorsabb cselekvésre ösztönözte őket. A kormányzó augusztus 29-én leváltotta Sztójayt és kormányát és Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki a helyére. A németek a katasztrofális katonai helyzet miatt már nem tudtak Sztójayék segítségére sietni. A gyengélkedő miniszterelnök távozásával véget ért Magyarország történelmének egyik legdrámaibb korszaka. Sokan hitték, Horthy kivezeti az országot a pokoli helyzetből. Tévedtek. Ha van rosszabb, ez következett be a háború befejezéséig még hátralévő néhány hónapban. Sztójay Döme, menesztése után kivonult a közéletből. A szovjet erők előrenyomulása elől Ausztriába menekült. Itt esett amerikai fogságba, akik 1944. október elején kiszolgáltatták a magyar hatóságoknak. Budapesten a népbíróság a legsúlyosabb ítéletet szabta ki rá. A király nélküli királyság 35. miniszterelnökét 1946. augusztus 22-én, 63 éves korában golyó által kivégezték.
A nyugati civilizáció elpusztításával fenyegetőző terrorizmus felidézte emlékezetemben a zsidótlanítást, melynek során a fasizmus – közösségünk és kultúránk teljes és végleges megsemmisítésére törekedve – elpusztította szülőhelyem lakosságának jelentős részét.
A második világháború befejeztével húgom és jómagam – két tinédzser, aki Németországban élte meg a láger felszabadítását – azon voltunk, hogy mielőbb hazajussunk Magyarországra. Felkapaszkodtunk zsúfolt teherautókra, utaztunk megrongálódott vasúti kocsik tetején, csakhogy végre hazakerüljünk.
Az emlékeinkben élő otthont a szüleinkből, és a kertünkkel határos szomszédos házban lakó nagyszüleinkből áradó szerető légkör járta át. A verandát szőlőlugas árnyékolta, a kertben rózsák illatoztak. A kert végében sorakoztak a szilvafák, őszibarackfák, diófák, melyeket hatalmas bajszú, jólelkű nagyapám ültetett. A házban a fafűtéses kályha mellett hallgattuk a családi történeteket meg a lefekvés előtti meséket, melyek az örökké tartó szeretet és biztonság forrásai voltak számunkra.
Szülőhelyemen, az észak-magyarországi Abaújszántón a kétszáz fős zsidó közösség tagjai mind ismerték egymást. Valamennyien részt vettek a közösség életében; együtt köszöntöttük a sabbathot, együtt ünnepeltük meg a neves napokat, a családi eseményeket. Az óvodás koromtól hetedikig erős barátságokat kötöttem. Otthonom, és a gazdag kulturális örökséggel megáldott zsidó közösség azt jelentette számomra, hogy tartozom valahová, ezek a kapcsolatok határozzák meg identitásomat, értékrendemet.
Amikor végre hazaértünk, azzal kellett szembesülnünk, hogy nemcsak szüleinket, nagyszüleinket veszítettük el, de nincs otthonunk sem, és semmivé vált, eltűnt a zsidó közösség. Több hónapos éjjel-nappali kínszenvedés után húgommal együtt úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Németországba az árva gyerekeknek létesített táborba.
Nemzedékek óta, és különösen az utolsó évek üldöztetései alatt, zsidó közösségünk összetartó ereje a vallási előírások betartásában, a közösségi segélyezésben és támogatásban, a jótékonykodásban, a tanulásban, a tudományokkal való foglalkozásban rejlett. A nácik nem csupán hat millió zsidót pusztítottak el, de elpusztították az egész európai zsidó kultúrát is. Mi, a túlélők, nem csak családjainkat, otthonunkat, közösségünket veszítettük el, hanem társadalmi és családi örökségünket is.
Ám a hagyományok, melyeket a zsidóságnak sikerült megőriznie több ezeréves üldöztetése során, velünk maradtak a lágerekben is. Ennek a kultúrának és örökségnek köszönhető, hogy a legborzalmasabb körülmények között is emberségesek és becsületesek tudtunk maradni.
A bajtársiasság és a bizalom ilyen megnyilvánulását tapasztaltam Elza részéről, akivel egymás mellett aludtunk a szálláshelyen. Ugyanoda kerültünk Markkleebergbe, az egyik buchenwaldi altáborba. Rabszolgaként dolgoztattak bennünket, hogy alkatrészeket gyártsunk az egyik legnagyobb német repülőgépgyár, a Junkers gépeihez. Elza, aki szintén abaújszántói volt, egy nap kapott egy almát a gyárba bejáró egyik munkástól. Gyorsan a zsebébe dugta. Elza, akárcsak mi valamennyien, mindig rettentő éhes volt, megehette volna egymaga a ritka gyümölcsöt. Ám a hosszú munkanap alatt mindvégig gondosan rejtegette. Este, visszatérve a barakkunkba összehívta hatunkat, akik földiek voltunk. Nagy nehézségek árán sikerült egy kést kerítenie valahonnan, és gondosan hat darabkára vágta az almát. Mielőtt a szájunkba vettük volna, egyikünk figyelmeztetett, mondjuk el a Shecheyanut, az ősi hálaimát, mivel már hónapok óta nem ettünk egy szem gyümölcsöt sem. Amint e szavakat kiejtettük: „Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki életet adtál nekünk, tápláltál, és lehetővé tetted, hogy megérjük ezt a napot”, magunk előtt láttuk falunkat és otthonunkat, s könnyeink csorogtak a picinyke alma darabkára.
Egész életünket végigkísérte az a nyomasztó érzés, hogy megfosztottak bennünket kulturális örökségünktől. Gyermekeink számára elszakadt a fonál, ami összeköthette volna őket tágabb családjukkal, a közösség kultúrájával. Nagyon sokan úgy nőttek fel, hogy semmit nem tudhattak meg családjukról, soha nem láttak egyetlen fényképet sem szüleik, nagyszüleik fiatal koráról. Ha gyermekeink netán felkeresik szüleik szülőhelyét, nem sok mindent találhatnak. Amikor magammal vittem két lányomat és az unokámat Abaújszántóra, nem láttunk mást, mint egykori kultúránk enyészetének maradványait – a régi sírköveket a zsidó temetőben, meg egy romos épületet egykori házunk helyén. Lányom, könnyekkel szemében felvett és a zsebébe rejtett egy-két kis kődarabot.
Ha mi, a túlélők néha-néha összejövünk, igyekszünk egy kicsit felidézni azt a melegséget és baráti érzést, amely segített megőrizni identitásunkat, s hozzájárult ahhoz, hogy életben maradhattunk. Ha anyanyelvünkön beszélhetünk egymással, megmártózunk az elvesztett kultúra és hagyomány emlékeiben.
STRIKER JUDIT fordítása
Weöres Sándor Kismadarak (1963) című ütemhangsúlyos, hetes-ötös verse címében még differenciálatlanul említ „kismadarakat”, de a második és harmadik versszakban már specifikálja őket:
Nyitottad az ablakot:
Szállj be napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:
aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,
pinty, királyka, őszapó –
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.
Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,
behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.
Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?
(1975, 2: 563–4).
Ami a felsorolásban szereplő madárneveket illeti, az aranymálinkó – alakváltozatokkal – dunántúli tájszó, jelentése ‘sárgarigó (Oriolus oriolus)’ (MTsz 1: 51, ÚMTsz 1: 245, Kiss 1984: 322).
A pirók madárnév 1800-ban bukkan fel először, s három kis énekesmadár (karmazsinpirók, nagypirók, rózsás pirók) tudományos nevében is előfordul (Kiss 1984: 312-3). Tájszótáraink a pirók szót madárnévként nem regisztrálják.
A fekete rigó tudományos név is egyben, ‘Turdus merula’, 1793-tól adatolható (Kiss 1984: 283). Mivel nálunk közismert madár, a jelző nélküli rigó is ezt a madárfajt jelöli, a fekete rigó összetétel pedig tájszótárainkban nem szerepel.
A sármány szó sármaló változata 1604-től adatolható, s a sármányféléket (Emberizidae) jelöli (Kiss 1984: 299). E szót sarmadli, sármádli, sármáluó, sármándli, sármánkó, sármántyú, sármányka, sármók, sármóka változatokkal regisztálták a tájnyelvben, elsősorban Erdélyből és Nyugat-Magyarországból (MTsz 2: 352, ÚMTsz 4: 835). Ahogy az aranymálinkó ‘aranybegyű rigó’, a sármány is a -mál utótagot tartalmazza a sár- ‘sárga’ előtaggal, elváltoztatott formában: ‘sárga begy’ (Kiss 1984: 299). A sármány a legjobb madárnevek közé tartozik, megfelel a jellegzetes madárnév kritériumainak: (1) kétszótagos, (2) szibilánst és (3) likvidát tartalmaz stb. (Kicsi 2015).
A vörösbegy tudományos név is egyben, ‘Erithacus rubecula’, Veres-begy alakváltozata 1702-től adatolható (Kiss 1984: 279). Népi névként is számon tartják (MTsz 2: 957, ÚMTsz 5: 772).
A csíz tudományos név is egyben, ‘Carduelis spinus’, 1538-tól adatolható hangutánzó eredetű szláv jövevényszó (Kiss 1984: 308), tájszótárainkban viszont nem szerepel.
A hangutánzó eredetű pinty 1533-tól adatolható, a pintyféléket (Fringillidae) jelöli (Kiss 1984: 304). Nálunk közülük a legismertebb az erdei pinty (Fringilla coelebs), ennek népi neve a pinty, pintyőke, Erdélyben bincs (Kiss 1984: 305, MTsz 2: 151, ÚMTsz 4: 487).
A királyka tudományos névként a sárgafejű királyka (Regulus regulus) és a tüzesfejű királyka (Regulus ignicapillus) megnevezésére szolgál, s 1783-tól adatolható (Kiss 1984: 270–1). Népi madárnévként azonban tájszótáraink nem regisztrálják.
Az őszapó tájszóból lett az Aegithalos caudatus tudományos neve (1898), mivel fehér fejével galambősz apóra emlékeztet (Kiss 1984: 288–9). Tájszótári adat rá az ősz-apa (Heves, 1840, MTsz 2: 45).
A kukó és tavaszhívó madárnevek hapax legomenonok, csak Weöres Sándor fenti versében fordulnak elő. Nem ismerik őket madárnévként se tájszótáraink, se az alapos monográfiát jegyző Kiss Jenő (1984). A kukó azonban más – elsősorban ‘tojás; üres tojáshéj; megtöltött tojáshéj’ – jelentéssel regisztrált tájszó (MTsz 1: 1240, ÚMTsz 3: 613), a kukóka pedig a kakukk (Cuculus canorus) zempléni neve volt (MTsz 1: 1240, Kiss 1984: 196). Természetesen mind a kukó, mind a tavaszhívó szóról elképzelhető, hogy nem Weöres egyéni szavai, hanem apró énekesmadarakat jelölő dunántúli tájszók, azonban mégis: így csak a fenti versben fordulnak elő.
Weöres egy későbbi, Madárhivogató (1973) című versében a jellegzetesen dunántúli tájszó babuta ‘búbos banka (Upupa epops)’ fordul elő (1975, 3: 458; kiss 1984: 220, MTsz 1: 76, ÚMTsz 1: 298).
A XX. században a természetet legteljesebben megverselő Áprily Lajos életművében is szerepel több madár, amelyet Weöres a Kismadarakban említett: aranymálinkó, pirók, feketerigó, vörösbegy, csíz, pinty, őszapó (Kiss Székely & Kiss Székely 2000, 4. táblázat).
IRODALOM
Kicsi Sándor András: „Madárnévség”. Ezredvég 25 (2015)5: 93–95.
Kiss Jenő: Magyar madárnevek. (Az európai madarak elnevezései.) Bp.: Akadémiai 1984.
Kiss Székely Zsolt & Kiss Székely Júlia: „Csudáltalak ezer szemmel, ezerszemű szerelemmel. A természettudományos szemlélet Áprily Lajos lírájában.” In: Arany János, szerk.: „Szemeimet a hegyekre emelem.” Áprily Lajos és a Baár-Madas. Bp. 2000: 45–69.
MTsz Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
ÚMTsz B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1–3. Bp.: Magvető 1975
Ballai László: A szabadság rabja
Ráby Mátyás történetét sokan ismerik Magyarországon Jókai Mór Rab Ráby című regényéből. Jókai Ráby Mátyás Strasbourgban, 1797-ben német nyelven megjelentetett önéletírása alapján írta meg a könyvét, szokása (és a kor szokása) szerint regényesítve a történetet. Az önéletrajz ugyanis, amely 1956-ban magyarul is megjelent, nem olvasmányos történet, Ballai László szerint is „… rosszul szerkesztett, állandó ismétlésekbe bonyolódó, jogi fejtegetésekkel túlterhelt, zavaros és igen unalmas olvasmány.” Máshol pedig „… öndicsérő, anekdotikusan tekergő, ellentmondásoktól hemzsegő iromány…”. Ettől eltekintve még lehetne benne sok igazság.
Nyilvánvalóan a Jókai-regény hatására, hosszú ideig tényként fogadta el a közvélemény, hogy Ráby Mátyás a 18. századi korrupt és erőszakos magyar nemesi közigazgatás ostorozója, a gyengék és elnyomottak védelmezője, II. József reformjainak lelkes és eltökélt támogatója volt, aki egy forradalmár elszántságával vetette magát a Magyarország modernizálásáért folytatott küzdelembe. Az 1962-es Új Magyar Lexikon még így ír Rábyról: „1784-ben különböző visszaélések miatt feljelentette Pest vm. tisztviselőit, mire a vm. hamis vádak alapján elfogatta. II. József többszöri sürgetésére 1789-ben szabadon engedték. … önéletírása vádirat a nemesi önkény és a vármegyei korrupció ellen.”
Noha a korabeli vármegyei közigazgatás színvonalával kapcsolatban nem nagyon lehetnek illúzióink, elegendő Eötvös József regényére, A falu jegyzőjére utalni, idővel kételyek merültek föl Ráby Mátyás önéletírásának hitelességével kapcsolatban, és a korabeli periratok és egyéb dokumentumok átvizsgálása nyomán ezek a kételyek csak erősödtek. Hajdu Lajos 1984-ben megjelent, Forradalmár vagy szerencselovag? című monográfiája már egyértelműen a „szerencselovag” mellett teszi le a garast, aki érdekből, a feljelentőt megillető jutalomért tette, amit tett, és több zavaros anyagi és egyéb ügybe bonyolódott.
Kétségtelen, hogy vannak ellentmondások Ráby Mátyás tevékenységében, amelyek mellett nem mehet el szó nélkül az utókor. Ballai László is idéz néhányat, például azt, hogy valószínűtlen az önéletrajzban leírt szoros kapcsolat a császár és a magyar kamara egyszerű fogalmazója között, aki levelezett a császárral, és szinte bármikor megjelenhetett nála, gyakorlatilag egyik magyarországi megbízottja volt, akit a vármegye börtönéből akár katonaság bevetésével is kiszabadított volna. Az is kétségeket ébreszthet az olvasóban, hogy vármegyei, sőt kisvárosi tisztviselők korrupciós hálózata nem csak a Helytartótanácsig, de a legmagasabb bécsi udvari körökig elért az önéletrajz szerint. Ugyanakkor az is meggondolandó, hogy amíg II. József élt, Ráby Mátyás végeredményben mindig kisiklott ellenfelei kezei közül, akik óvakodtak attól, hogy fizikailag leszámoljanak vele, viszont a császár halála után azonnal elhagyta a birodalmat, a forradalmi Franciaországba távozott. Talán azért, mert sejtette, hogy ellenfelei leszámolnak vele, ha nem élvezi a császár támogatását.
Jókai – a romantikus regényíró számára kötelezően –, angyalokat és ördögöket festett a Rab Rábyban is. Az utókor ennek az ábrázolásnak a hitelességét kétségbe vonja, de vajon nem esik-e át a ló másik oldalára? Az olvasó gyanakodhat, hogy talán a vármegye és a város – Szentendre – urai sem voltak egészen ártatlanok azokban az ügyekben, amelyeket Ráby Mátyás felrótt nekik.
Az igazság valahol középtájon lehet. Ez persze közhely, de a közhelyek tulajdonsága az, hogy bár a könyökünkön jönnek ki, igazak.
Bár Ballai László inkább Ráby Mátyás bűnössége felé hajlik, talán maga is érzett némi kételyt, ezért mutatja be hősének mindkét életét a könyvében. A kötet nagyobb részében a Jókai által is megörökített tiszta lelkű és kezű reformer, a szegények és elnyomottak védelmezője lép elénk, de bemutatja a följelentő rágalmazót is, aki elsősorban saját anyagi gyarapodása érdekében teszi, amit tesz. Vagyis azt az embert, akinek alakja főleg a periratokból rekonstruálható.
Ez a kettősség a könyv előnyére válik, mert nem kész véleményt, ítéletet tár az olvasó elé, hanem hagyja, hogy az maga alkossa meg a saját véleményét Ráby Mátyás tevékenységéről, sőt egész életútjáról. (Hungarovox Kiadó 2017)
125 évvel ezelőtt, 1983. március 16-án halt meg szívrohamban tragikusan fiatalon a telefonhírmondó feltalálója – halálhírét elsőként találmánya vitte szerte a világba.
Gyárfás Endre: Halló, itt Puskás
Van egy még ma is élő tévhit a magyarországi köztudatban, mégpedig az, hogy a telefon „magyar találmány”, első megalkotója Puskás Tivadar. Magyarországon kívül azonban, okkal, az angol Bellt tartják a telefon feltalálójának. Puskás az első telefonközpont megalkotója volt. Érdeme azonban nem kisebb, mint Bellé, hiszen ő tette széles körben alkalmazhatóvá Bell Edison által tökéletesített találmányát.
A Halló, itt Puskás ifjúsági regény, amelyben Gyárfás Endre Puskás Tivadar kalandos életével ismerteti meg ifjú olvasóit. Középpontjában a telefonközpont feltalálása és elterjesztése áll, a szerző azonban nem szorítkozik erre a két tényre. Puskás élete ugyanis kalandok sorozata, a nyugtalan szellemű férfi volt aranyásó és vállalkozó Amerikában, váltakozó szerencsével dolgozó üzletember Európa több országában és természetesen Magyarországon, ahol az ő nevéhez fűződik a telefon elterjesztése Budapesten és néhány nagyobb vidéki városban. Mindezek mellett a könyv, mint romantikus szerelmest is bemutatja.
A telefon elterjesztésének kezdeti időszakát ismertető rész ízelítőt is ad a korabeli európai és magyarországi viszonyokból, a 19. századi Magyarország gazdasági és tudati elmaradottságából, az új dolgok iránti bizalmatlanságból és a szellemi restségből. Bemutatja az önemésztő küzdelmet, amelyet Puskás kénytelen volt megvívni találmányának elfogadtatásáért és elterjesztéséért. Kevesen álltak mellette, miközben nemcsak a bizalmatlansággal, a hivatali bürokráciával került szembe, de azokkal is, akik a telefonközpontban rejlő gazdasági lehetőségeket, olykor a törvények kikerülésével és a tisztesség figyelmen kívül hagyásával saját önző céljaikra akarták fölhasználni.
A jó ifjúsági regénnyel szemben jogos igény, hogy ne csupán izgalmas legyen, témájától függően lehetőleg ismereteket is közvetítsen, természetesen anélkül, hogy ártana a cselekmény fordulatosságának. Gyárfás Endre jó arányérzékkel tesz eleget a kétféle követelménynek. Nem bocsátkozik hosszadalmas szakmai fejtegetésekbe a telefon, a telefonközpont és egyéb technikai dolgok megismertetésekor, de olykor, ha csak egy-egy bekezdésben is, megvilágítja a szóban forgó találmányok legfontosabb műszaki jellemzőit, helyüket a technikai haladás folyamatában. A chicagói vágóhidakról írva például megjegyzi, hogy „Ezekben, akárcsak más gyárakban, a masinákat gőzgép hajtotta. A robbanómotorokat még csak ez idő tájt találták föl, az elektromos áram hajtóerejével is csupán kísérleteztek.” A szövegösszefüggésből kiemelt részlet a felnőtt olvasó számára talán didaktikusnak tűnik, ám a regény ifjú olvasóját segíti eligazodni a korabeli technikai fejlődés történetében, a 19. század nagy találmányainak időrendjében, és felismerni azok jelentőségét. Hasonló módon közöl ismereteket az elektromosság alkalmazásainak kutatóiról, vagy néhány sorban, történelmi események kapcsolatáról, például a königgrätzi vereség és a kiegyezés összefüggéséről.
A mai ifjúsági regényekben az írók már többnyire egyenrangú félként kezelik olvasóikat, sőt a kisgyermekeknek írott könyvekben sem divat a gügyögés. Az ifjúsági regényeknek mégis vannak bizonyos nyelvi-stiláris sajátosságaik. Ilyen például a stílus egyszerűsége, a történet áttekinthetősége és elsődlegessége a leírásokkal, valamint az írói kommentárokkal szemben. Gyárfás Endre regénye ebből a szempontból is jól megfelel a korszerűség követelményeinek.
A szerző két előbbi regénye, a Noé meg a bárkája és A dzsungel újabb könyve kitűnő szatíra, szellemesen humoros könyv. A Halló, itt Puskás a téma miatt sem lehet ezek folytatása, ami a humort illeti, ám néha az alapvetően komoly történetben is előtör a szerző humora, például amikor a Puskás Tivadar munkáját akadályozó hivatali bürokráciáról ír. „Papirosok, bélyegzők, aláírások, hát igen, ha ezek egyszer benyomulnak a Hivatal dzsungelébe, újabb papirosokkal, bélyegzőkkel, aláírásokkal találkoznak, s vagy megverekednek, vagy összeházasodnak egymással. Ez utóbbi esetben a nászból aranyos kis papirosok, bélyegzők, aláírások születnek.”
Végül, de korántsem utolsó sorban, Gyárfás Endre regénye a legtisztább, legbölcsebb módon segíti ifjú olvasói hazafias nevelését. Nem puffogtat frázisokat, „csak” példát ad az ország haladását elősegítő tevékeny, önzetlen hazaszeretetre. (Móra Könyvkiadó 2017)
J. Nagy László: Magyarország és az arab világ 1947–1987
J. Nagy László munkásságának középpontjában kezdettől az arab világ állt, noha írt tanulmányokat más témákról, például Haitiről és a közép-amerikai ültetvényes gazdálkodásról is. Az életművét szisztematikusan építő szegedi történészprofesszor első tanulmányait az algériai népnek a francia gyarmatosítók elleni szabadságharcáról írta. Ám az algériai történéseket nem lehetett elszigetelten vizsgálni, hiszen a háború idején már önálló szomszédos országok, Marokkó és Tunézia, fontos szerepet játszottak az eseményekben. Megszületett hát A Maghreb-országok felszabadulása és A Maghreb-országok története a 20. században című könyv. Időközben némileg változott a szerző nézőpontja, kezdte a magyar-arab kapcsolatok szemszögéből vizsgálni az arab világban lejátszódó eseményeket. Így született meg a Magyarország és az arab térség, illetve a Magyar-egyiptomi kapcsolatok.
Közben Visszaemlékezések az algériai háborúra címmel szerkesztett egy kötetet, amelyben több, az algériai háborúban fontos szerepet játszó személyiség szólal meg, közöttük a legendás francia Henri Alleg, aki újságíróként küzdött a gyarmatosítás ellen, és akit Vallatás című világhírű könyve tett híressé, melyben megírja az algériai francia hatóságok börtönében átélt szadista kínvallatásainak történetét. A könyv jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a francia társadalom rádöbbenjen a gyarmati háború igazi jellegére.
Már a Magyar-egyiptomi kapcsolatokkal is túllépett a Maghreb-országok (Marokkó, Algéria, Tunézia) körén, legújabb kötetében pedig Mauritániától Ománig és Szíriától Szudánig már az egész arab világgal foglalkozik. Ebben a könyvben is a Magyarországgal fennálló kapcsolatokkal párhuzamosan vizsgálja az arab országok történelmét a címben jelzett négy évtizedben, sőt egyes esetekben szinte napjainkig követi az eseményeket. Ami a magyar-arab kapcsolatokat illeti, ezek jellege, fontossága mindig szoros összefüggésben volt, és van ma is, az arab országok történelmével, politikai és gazdasági orientációjával, a világgazdaságban játszott szerepével, egyes országok olajnagyhatalommá válásával.
Az arab világ a maga sok millió négyzetkilométeres területével, sok százmillió lakosával, valamint egyes országoknak az olajból származó hihetetlen gazdagságával a világ meghatározó része. Így van ez akkor is, ha az iszlámon belüli vallási ellentéteivel, társadalmi tagoltságával, eltérő gazdasági és politikai rendszereivel, belső harcaival nem képes egységes fellépésre. Ám változásai, amelyek olykor robbanásszerűen következnek be, így is befolyást gyakorolnak a világgazdaság és a világpolitika egészére.
J. Nagy László könyve – összegezve a szerző eddigi munkáinak lényegét, és kiegészítve az összegzés nyomán levonható új következtetésekkel –, politikai és gazdasági szempontból átfogó képet ad az arab világról, és annak – mint a címe is ígéri –, magyar kapcsolatairól. Minden országról szó esik a könyvben, de természetesen nem egyforma súllyal és terjedelemben. Egyiptomra, Szíriára, Irakra, Líbiára és természetesen Algériára nagyobb figyelmet fordít a szerző, erre két oka is van: ezek az országok az arab világ gazdasági és politikai szempontból legjelentősebb államai, és a vizsgált időszakban ezeknek voltak a legerősebb, legsokrétűbb kapcsolataik Magyarországgal. Szaúd-Arábia, noha olaja révén az arab világ leggazdagabb állama, azért kaphatott kisebb figyelmet a könyvben, mert a rendszerváltásig gyakorlatilag nem tartott fenn kapcsolatokat Magyarországgal.
A szerző egy korábbi kötete, a 2006-ban megjelent Magyarország és az arab térség, hasonló összegző jellegű munka volt, ám csak 1975-ig tárgyalta az eseményeket. Bizonyos értelemben ennek a könyvnek némileg átdolgozott folytatásaként is olvasható a Magyarország és az arab világ.
Az olvasó talán furcsállja, hogy a könyv nem foglalkozik önálló fejezetben az arab-izraeli viszonnyal, noha a palesztin mozgalomról szó esik, elsősorban annak magyar kapcsolatai révén. Ennek okát is megadja a szerző. „… külön az arab-izraeli viszonnyal, pontosabban Izrael Államhoz való viszonyukkal, az izraeli politikával nem foglalkozunk. Ez szándékos döntés, ugyanis – véleményünk szerint az egy teljesen önálló. specifikus jegyekkel is rendelkező téma. Természetesen mindig jelen van, de csak annyira, hogy a tárgyalt részek, események érthetők legyenek.”
A kötet rövid visszatekintéssel kezdődik, amelyben a 16. századig mutatja be a magyar-arab kapcsolatokat, a „magyarábok” Egyiptomba és Szudánba kerülésétől egészen a második világháborúig. Az újrakezdés 1947-ben történt, amikor Magyarország, az arab világban elsőként Egyiptommal diplomáciai kapcsolatokat létesített.
Ezután a szerző bemutatja az egyes arab országok második világháború utáni történetét. Részletesen foglalkozik az algériai függetlenségi háborúval, az egyiptomi változásokkal, elsősorban a Nasszer-korszakkal, amely a magyar-egyiptomi kapcsolatok aranykora volt, de a szintén intenzív magyar kapcsolatokat ápoló Szíriával és Irakkal is. Ennek során elemzi a szocialista országok és a többé-kevésbé szocialista orientációjú arab országok kapcsolatát, hiszen az együttműködésben fontos szerepet játszottak az ideológiai tényezők. Az arab világ a vizsgált negyven évben is fontos terepe volt a szovjet-amerikai szembenállásnak. A szocialista országok, közöttük Magyarország, lehetőségeiknek megfelelő súllyal vettek részt ebben a küzdelemben. Pénzzel, műszaki segítséggel, élelmiszerekkel, gyógyszerekkel, orvosok küldésével, diákok fogadásával, sebesültek itteni gyógyításával, és ha kellett, fegyverrel is támogatták arab szövetségeseiket. Ez azonban nem egyirányú utca volt, a szocialista országok törekedtek a gazdaságos kereskedelmi kapcsolatok építésére is, főleg a gazdag olajvagyonnal rendelkező arab államok esetében.
A kötetet izgalmas mellékletek egészítik ki. Az eligazodást segíti egyebek mellett a mintegy hatvan oldal dokumentum, amelyek között sok, a maga idejében „Szigorúan titkos” minősítésű, diplomáciai irat is van. Ezek úgyszólván első kézből adnak képet a korabeli magyar diplomácia törekvéseiről, eredményeiről és kudarcairól, stílusáról és színvonaláról.
A külpolitika iránt érdeklődő idősebb újságolvasók találkozhatnak olyan ismerős nevekkel a könyv lapjain, mint például az algériai Ben Bella és Bumedien, az egyiptomi Nasszer, a tunéziai Burgiba, a líbiai Kadhafi, az iraki Szaddam Huszein vagy a palesztin Arafat.
J. Nagy László könyve egy szisztematikusan épülő gazdag tudományos életmű újabb összegzéseként megkerülhetetlen mindazok számára, akik bármilyen okból érdeklődnek az arab világnak szinte a jelenkorig tartó közelmúltja iránt. (JATEPress Szeged 2017)
Elképzelhetetlen jót és figyelemreméltó hasznot
köszönhetünk a könyvnyomtatásnak és az ő szabadságának
(Goethe Gutenbergről)
Gutenberg sajtója