CSÁK GYULA

A tábornoknál

Vereczkey báró az amerikai hadsereg ezredeseként szolgált a második világháborúban, mind az európai, mind az ázsiai hadszíntereken. Minthogy nem hivatásos katonaként vonult be, leginkább a hadtáp és a katonai hírszerzés csúcsintézményeiben kapott feladatokat. Mindezeket általában elsõrendûen látta el, mert abban az idõben már érdekeltségei voltak az építõiparban, a kõolaj-kereskedelemben és a bankvilágban. Öt nyelven beszélt folyékonyan. Részt vett a katonai irodalomban mindmáig legnagyobbnak minõsített invázió, az 1944-es normandiai partraszállás elõkészítésében, amelynek korai szakaszában csaknem fél évig - Eisenhower személyes utasítására - a Londonban és Észak-Afrikában tevékenykedõ de Gaulle tábornok rendelkezésére kellett állnia.
    Különös érzés volt tehát másfél évtizeddel késõbb újra testközelben lenni a tábornokkal, immár a Francia Köztársaság elnökével.
    Kairóban kapta az értesítést, hogy jó lenne, ha találkozót kérne a tábornoktól, aki bizonyára szívesen látná vidéki rezidenciáján.
    Beszélgetésük elején el is játszotta, hogy nagyon hálás, amiért idõt szakított számára a tábornok, és ezzel módot adott a nehéz és mégis daliás idõk felidézésére - noha szüntelenül ott kattogott agyában a feltevés, hogy semmiképpen sem nosztalgiázásra hívták.
    De Gaulle is játszott; nyájas volt és méltatta Vereczkey báró diplomáciai képességét, amely fõként Churchill akadékoskodásainak leküzdése szempontjából volt hatékony és áldásos annakidején. Ugyanakkor látható élvezettel szapulta Churcill katonai és emberi gyengeségeit. "Mi lenne - villant fel a báróban a játékos és egyszerre veszélyes ötlet -, ha közölném, hogy Churchill szerint viszont de Gaulle a valaha látott legkisebb óriás, egyben legnagyobb törpe, vagyis olyan átlagember, akirõl sem elég jót, sem elég rosszat nem lehet mondani?"
    A lomhán és mégis energiát sugárzón sétálgató tábornokra pillantva menten és újra megállapította, hogy nem volt igaza s most sem lenne a rosszmájúságra hajlamos angol miniszterelnöknek; ez az ember nemcsak testi méretei, hanem egész egyénisége okán kiemelkedõnek mondható. Együttmûködésük és a késõbbeni történelmi események során ezt bõven igazolva láthatta.
    A golyóálló üveggel védett, napfényes teraszon társalogtak és fanyar ízû gyümölcslevet ittak. Ha élt is a gyanúperrel a báró, hogy színészkedik de Gaulle, õszintén jólesett az a figyelmesség, amellyel házigazdája megtisztelte. A tábornok emlékezett a báró nagyapjának tajtékpipájára annak alapján, ahogyan azt a báró annakidején leírta, tudta és felemlegette, hogy a báró magyar anyanyelvû, hogy egyidõben kacérkodott a marxizmussal és a cionizmussal is, de mindkettõbõl a "lángoló fecsegõk" miatt ábrándult ki.

    Magasba emelte mutatóujját a tábornok, és szónokias pózba vágta magát.
    - Lángoló fecsegõk! Tetszik nekem ez a meghatározás és utólagos jóváhagyását remélve használtam is néhányszor. Magam is gyûlölöm a fecsegõket.
    Elkomorult és váratlanul azt kérdezte: nem lenne-e túlságosan terhes a báró számára, ha felkeresné a hírek szerint kórházban fekvõ Eisenhowert, és átadná a Francia Köztársaság elnökétõl érkezõ, legmelegebb jókívánságokat. Ez megint úgy hangzott, mintha berszélgetésük - s talán egész találkozójuk - lényege lenne, ám a báró jól ismerte a bölcselmet, amely szerint az emberek rendszerint akkor térnek rá az õket érdeklõ legfontosabb ügyekre, amikor már minden egyéb mondanivalójukból kifogytak. Különösen de Gaulle tárgyalási modorára illett ez jól, amit háborús együttmûködésük idején oly közelrõl figyelhetett. Ébersége tehát nem csökkent, mert a tábornok még távolról sem fogyott ki egyéb mondanivalóiból.
    Mindenesetre biztosította a tábornokot, hogy készséggel vállalkozik a feladatra - aztán várt. Feszülten figyelte a házigazdát, akinek öltözéke lovaglónadrág és elõl gombozott, laza kötésû pulóver volt. Ez utóbbi ruhadarab feltehetõen kevenc családi holmija lehetett, amit szívesen viselt, mert itt-ott már foszladozott.
    - Emlékszem egy Eisenhowerrel folytatott beszélgetésre - mondta a kellemes emlékeket idézõk derûjével -, amely során újabb alkalmam lehetett megcsodálni gondolkodásmódját. Kárhoztatta azokat a nagy újítókat, akik miután meghatározták egy korszak fejlõdését, sikertelenség esetén is megkapaszkodnak elképzeléseik romjain. - Fonott székére telepedett, elõrehajolt s egy olyan személy zavarával folytatta, aki szégyelli, hogy pletykálkodik. - Önt kivéve még senkinek sem említettem, hogy akkor, tehát barátságunk egész ideje folyamán, egyszer határozottan ellentmondtam neki, mert Sztálin személyét is a nevezettekhez sorolta, s keményen elítélte. - Kurtán felnevetett. - Azt mondta nekem akkor az elnök, hogy ha véletlenül publicista lennék, bizonyára úgy ismerne a világ, mint sztálinistát. - Pillanatig élvezte a báró arcára kiülõ csodálkozást, majd gyorsan elenyészett benne a hirtelen támadt derû. Hanyatt dõlt és maga elé suttogott. Dzsingisz kán állítólag félmillió embert gyilkoltatott le hatalma teljében. Meglehet, Joszif Visszarionovics megdöntötte ezt a szomorú rekordot, de számomra õ mégis mindmáig az emberi erõfeszítés gigantikus példája akkor is, ha erõfeszítése, szerintem, egy utópia szolgálatában áll... Talán tudja, hogy a háború alatt meghívott egyszer a Kremlbe. Volt egy mondata, amelynek rejtett értelmét valószínûleg soha nem fejtem meg, delejes kisugárzása azonban máig foglalkoztat. Azt mondta: "Soha nem az igazságot kell keresni, hanem örökké a tévedéseket, s akkor elõbb-utóbb rábukkanunk az igazságra is."
    - Ha megengedi, mon général - vetette közbe a báró szándékosan használva de Gaulle katonai rangját, hogy tompítsa mondandója élét és a régi, szövetségesi hangulatot idézze általa, a magam részérõl Eisenhower álláspontja felé hajlok. Ami mentheti a szovjet vezért, az nem egyéb, mint velünk teremtett kényszerû szövetsége Hitler ellen. - S nehogy a témába bonyolódjanak, bõbeszédûen méltatni kezdte a tábornok fiatalos tartását.
    - Ne hízelegjen - legyintett de Gaulle -, vagy ne gúnyolódjék. Hol vagyok én például Sarah Bernhardtól, az isteni Sarah-tól, aki hetvenéves korában még Juliát játszotta!
    - Nincs kétségem - csevegett a báró -, hogy ráadásul pompásan játszotta. Az ön szerepe azonban sokkal fontosabb a franciák s az egész világ sorsa szempontjából.
    - Hát... igen. A franciák - dörmögte huncut fénnyel a szemében a tábornok. - Egészen jól el lehetne kormányozni Franciaországot... franciák nélkül. - Sebesen hozzátette: - Természetesen büszke vagyok arra, hogy franciának születtem!
    Újabb imbolygó sétába kezdett, miközben ünnepélyesen méltatta a "francia jellem" kiválóságát, fõképpen azt, hogy századokkal korábban éppen a franciák tanították meg a világot: hogyan kell "elegánsan háborúzni" és miképpen kell humánusan békét kötni.
    - A világ azóta elképesztõen eldurvult, és mind a háborúzók, mind a békecsinálók elvesztették azt a képességüket, hogy a népek javára dolgozzanak - szögezte le, majd szigorú szavakkal ostorozta az elsõ világháború utáni békecsinálók rövidlátását.
    A báróban felötlött, hogy a második világháború utáni "békecsinálók", amelyek csendestársaként már ott volt de Gaulle is, úgyszólván mindenben lemásolták elõdeik hibáit, de óvakodott a közbeszólástól, mert jól tudta, hogy a tábornokot úgyis csak a saját véleménye érdekli. Inkább arra összpontosított, hogy a hallott mondanivalóban felfedezze azt a mondatot vagy szót, amely esetleg rejtetten, de feltétlenül ott lesz, vagy talán már ott is volt (?), s amely végre megmagyarázza, hogy a maga körmönfont módján miért kérette ide a tábornok.
    Tapasztalatból tudta, hogy a csökönyösen okos ember néha éppen olyan bágyasztó lehet, mint a csökönyösen buta - s ez a gondolat megijesztette, mert érezte magán a fáradás jeleit. Mielõtt azonban rálelt volna a módra, amellyel öszszemarkolja energiáit, hogy jobban összpontosíthasson, a tábornok a szó szoros értelmében "felébresztette". Egészen közel megállt elõtte és ráordított:
    - Miért nem mennek ki maguk Vietnamból? Mi a fenét akarnak még ott? - Arca elvörösödött, szeme kidülledt. - Ez az átkozott háború az oka minden feszültségnek! Félmillió embert küldtek oda, s azt hallom, még növelni is akarják ezt a létszámot. Ha eddig nem tudta volna, most megmondom magának: információim szerint tízezrével dezertálnak a maguk fiai. Se morálja, se frontja, se hátországa nincs maguknál ennek a háborúnak! Az egész amerikai társadalom gyûlöli, és nekem is tartanom kell érte a hátamat itt, Európában. Eddig több, mint harmincezer amerikai halott! Gondolt-e már arra, hogy minden egyes katonahalál a vietnami dzsungelben, pszichológiai halál az amerikai társadalom dzsungelében? - Fújtatott egyet és halkabban, eltûnõdve hozzáfûzte: - A pszichológia szétszedte az embert. Ideje lenne, hogy jöjjön valaki, aki újra összerakja... - S minden eddiginél nagyobb hangerõvel kiáltotta: - Gyõzni akarnak ott, ahol a franciák veszítettek?
    "Kibújt belõle a jó öreg nacionalista" - gondolta a báró, miközben arra törekedett, hogy elemeire bontva, majd az egészet egyetlen pillantással újra áttekintve fölfedezze: hol rejtõzik a tábornok valódi mondanivalója?
    - Mire jó ez maguknak? - kérdezte ezúttal fojtottan de Gaulle, majd hosszan hallgatott, mint aki válaszra vár.
    A báró értekezõ tónusban beszélni kezdett valamit az amerikai kormány "valószínû" elképzeléseirõl, de a tábornok ismét félreérthetetlenné tette, hogy nem kíváncsi magánvéleményekre. Megint körsétába kezdett s miközben hol ingerülten, hol csendesebben magyarázott, hosszú karjával sebesen kaszált a levegõben.
    - Azzal traktál engem Johnson elnök, hogy a gyöngeség jeleként értelmezné a világ, ha gyõzelem nélkül hagyná ott Vietnamot. - Most mindkét karját a levegõbe dobta.. - Algéria esetében én megmutattam, hogyan lehet gyõztesen levonulni egy vesztett csatatérrõl! - Rövidet hallgatott, mintha alkalmat kínálna a bárónak, hogy a hallottakat megeméssze. - Ne értsen félre, becsülöm Johnson elnököt. De az õ mandátuma lejárt, a történelem pedig nélkülünk is tovább történik... Önöknél választási küzdelmek zajlanak, s még nem ismeretes a leendõ elnök személye. - Ismét felemelte hangját. - Bárki lesz is azonban a világ leghatalmasabb országának vezetõje, csakis az európai szempontok ismeretében lehetnek reálisak az emberiség sorsát érintõ, jövõt formáló elképzelései. - Hirtelen megélénkült és mintha meg is enyhült volna a báró iránt, csevegõsre váltotta hangszínét és szavait. - Látja, Eisenhower például már megválasztása elõtt jól ismerte az öreg kontinens gondjait, elnöksége idején mégis többször járt itt, hogy a helyszínen konzultáljon. Bölcs ember volt, aki tudta, hogy a jónak a jobb mindig ellensége, tehát semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehetne javítani rajta. - Megállt, erõsen ráncolta homlokát és merev pupilláit a báró szemébe akasztotta. - Hadd ismételjem meg, mennyire hálás leszek önnek, ha átadja neki üdvözletemet... és esetleg Nixon úrnak is, aki rokonszenves érvekkel küzd az elnöki székért... Tudtommal az ön gazdasági érdekeltségei kapcsolatban álltak egy idõben az õ ügyvédi nagyüzemével... Jól tudom? - Nem várta meg a választ, hanem gyorsította szóáradatát. - Nem bocsátkozom jóslatokba, de számos jel szerint õ az esélyes, és ebben az esetben rá vár a feladat, hogy Eisenhower nyomdokaiba lépve ápolja kapcsolatait Európával. No de... Önnek ugyebár mindenféle egyéb kapcsolatai vannak s felteszem, hogy nyitva lesz az ön számára a Fehér Ház akkor is, ha nem Nixon úr lakik benne... Jól tudom természetesen, hogy az ön kapcsolatai fõleg a pénzvilágban szervezõdnek, amely világban én kicsit sem vagyok otthonos. A pénzrõl mindig annak a francia parasztnak a maximája jut eszembe, aki szerint a pénz olyan, mint az élet: akkor kezdünk töprengeni róla, amikor fogytán van. - Felnevetett, mint aki bor melletti, kötetlen hangulatban kvaterkázik. - Tõle hallottam azt is, hogy a gyermeket és a bankügyletet egyaránt a kéjvágy hozza létre. Nem rossz, mi? Remélem, nem sértettem meg vele.
    A tábornok vicces kedve ellenében Vereczkeyt most kezdte igazán prés alá szorítani egy heves, belsõ izgalom: látni vélte a lényeget, ami de Gaulle színjátéka hátterében lapul. Egyre kevéssé volt ugyanis kétsége, hogy merõ álság, amit a tábornok mûvel. De miért veszi ezt a fáradtságot? A szellemi erõfeszítéstõl apró gyöngyök jelentek meg halántékán, s mivel megérezte, hogy most már eltávolodik tõle a tábornok, amennyiben másfajta gondjaiba burkolja magát, felállt, mint aki távozáshoz készülõdik, s de Gaulle nem tartóztatta.
    Vendéglátójához hasonlóan könnyed mosollyal fogalmazott egy búcsúzásnak szánt, nehéz gondolatot.
    - Magam részérõl bizonyosra veszem, mon général, hogy ön alábecsüli a pénzügyekben való jártasságát, és jól tudja, hogy errõl nehezen is tudna meggyõzni. De hát ezt feltétlenül hagyjuk máskorra. Mivel rólam viszont feltételez bizonyos szakértelmet, hadd legyek bátor figyelmébe ajánlani, mekkora jelentõséggel bírna, ha például a francia tõke éppen öntõl kapna bátorítást Kelet felé nyitó, politikával kombinált gazdasági tranzakciókra. Megítélésem szerint egy ilyen gesztus a világ más pénzpiacait is hasonló irányultságú pezsgésbe hozná, s mindez az ön által oly fontosnak ítélt általános enyhülés eszköze lehetne.
    A tábornok egy ideig fogva tartotta a báró kezét, és most nagyon magasról, jótékony jóindulatot mutatva azt mondta: - Tudja, kedves báró, az úgy van, hogy amikor az állam támogat egy gondolatot, azt rendszerint gyanakvással fogadják. Ha ellenzi, akkor lelkesednek érte. Ettõl függetlenül, megfontolom, amit a figyelmembe ajánlott.
    - Ebben az esetben - hajtott fejet a báró -, felhatalmazottnak tekinthetem-e magam, hogy megfelelõ körökben úgy idézzem jelenlegi beszélgetésünket, mint amelynek során ön legalábbis nem ellenezte a nyugati tõke vasfüggönyön túlra irányuló mozgását?
    - Ahogy óhajtja - bólintott a tábornok, és barátságos hangulata jeleként az ajtóig kísérte a bárót.
    Miután a biztonsági zónákon átkísérte egy testõrtiszt, saját autójába bújt, behúzódott a mély hátsó ülés egyik sarkába és "szellemi túrára indult, hogy tisztást keressen a gondolatok vadonjában" - ahogyan erre irányuló tevékenységét azonnal elnevezte.
    Elõbb idõrendben tekintette át az eseményeket.
    l. De Gaulle meghívta, de úgy viselkedett, mintha megengedte volna, hogy a báró titkon felkeresse. Ebben semmi figyelemre érdemes nincsen. Formajáték, ami arra szolgált, hogy a tábornok ne látszódjék kérelmezõnek.
    2. Tény viszont, hogy valóban kérni akart valamit. Máskülönben érthetetlen luxus lenne, hogy idõt szakítson egy mégoly kellemesnek igérkezõ "érettségi találkozó"-ra.
    3. Marad tehát valamilyen érdek, a meghívás valódi céljának felkutatása... Miket is mondott? Keresse fel a beteg Eisenhowert, és adja át üdvözletét. Miért éppen õ? Miért nem például a francia nagykövet? Vagy miért nem ír neki levelet? Miért nem hívja fel telefonon? Ezt mind megtehetné, de nem teszi. A báró iderendelésének igazi célja tehát nem Eisenhowerrel kapcsolatos.
    4. Tajtékzott a vietnami háború ellen. Mi értelme van, hogy errõl a témáról a báróval üvöltözik? Mondhatja - és nyilván mondja is - annak, akit illet. Ez is kipipálható!
    5. Mellékesnek tetszõen utalt rá, hogy átadhatná üdvözletét Nixonnak is, ha véletlenül éppen arra jár... Na, itt már van valami, ami korábban is meggondolkoztatónak tetszett. Mi célja lehet ennek az üdvözlet-közvetítésnek?
    "Stop! - sóhajtott fel a báró. - Megvan a tisztásl!"
    Óvatos vadász módjára közelített a jelenséghez s mindinkább látta, hogy azt látja, amit keresett. Most kapott értelmet az a tény, hogy e témát érintve tûnt leginkább felindultnak a tábornok, holott ezt látszólag semmi nem okolta. Hacsak az nem, hogy a tábornok úgy kalkulál Nixonnal, mint leendõ elnökkel... Ámde van itt egyéb is. Nem állította, hiszen miképpen is állíthatta volna, hogy Nixon lesz az új elnök, ellenben egy másik, elkentnek ható megjegyzése szerint akárki kerül az elnöki székbe, a Nagy Minta, vagyis Eisenhower módján kell közelítenie az európai szempontokhoz, amelyeket - lám csak! - nyugodtan behelyettesíthetünk a tábornok szempontjaival. Tehát az új elnök látogassa meg a legbölcsebb európait.
    Aha! A báró dolga tehát, hogy Amerika új elnökének adja át de Gaulle meghívását.
    Az autóba épített fridzsiderbõl Camparit vett elõ, poharába dobott néhány jégkockát és mohón húzta le a tábornok ízetlen pancsai után üdítõen férfias italt. Hirtelen azonban megállt a nyeldeklése, levette szájáról a poharat és tartójába tette, mert olyan remegés jött a kezére, hogy félõ volt: elejti a poharat. Miért vele óhajtja közvetíteni a Fancia Köztársaság elnöke a meghívást? Miért nem választja a szokásos diplomáciai csatornákat?
    Megnyugodott, mikor arra gondolt, hogy a tábornok beteges hiúságát ismerve, feltehetõen aggasztja de Gaulle-t, hogy az amerikai elnök esetleg nem azonnal pattan. Esetleg nyilvánosságra hozza, hogy meghívta de Gaulle, és el is megy, ha majd ráér. Washingtonból mondják majd meg, hogy mikor... Azonkívül az a látszat sem lenne jó, hogy õ vágyakozik egy ilyen találkára. Az lenne jó, ha onnan ajánlkoznának, onnan kérnék a találkozót, "ahogyan ezt a látszatot rendezte az én esetemben is..." Így már érthetõ, hogy miért színészkedett a kedvemért, és miért kellett azt a sok zöldséglevet meginnom. Tudniillik így nemleges válasz esetén sem szivárog ki semmi, ami a tábornok presztizsét érintené.
    Akármiként alakul is majd, kétségtelen, hogy kivételesen megtisztelõ feladatot kapott a báró... Új italt mixelt magának s közben elismeréssel adózott a tábornok zsenialitásának, aki nemcsak megtisztelte, de különlegesen magas tiszteletdíjáról is rendelkezett. Voltaképpen felhatalmazta, hogy "megfelelõ körökben" dicsekedjék diszkrét randevújukról, amelynek során meggyõzte a tábornokot bizonyos nemzetközi pénzügyi és politikai cselekvések hasznosságáról. Ilyen hivatkozási lehetõség pedig óriási mértékben segíthet, hogy számára fontos kereskedelmi, pénzügyi stb. övezeteket hódítson meg - akár bekövetkezik valami de Gaulle tetteibõl, akár nem.
    S jól meggondolva, ez csupán a borravaló. Az igazi, a busás haszon, a nagy számla az lesz, hogy megbízatása révén bizalmas kapcsolatba kerül az Egyesült Államok új elnökével, fõként pedig magas befolyású apparátusával.
    Ehhez azonban feltétlenül és eredményesen kell végrehajtani feladatát.
    Lehúzta a sofõrtõl elválasztó üvegablakot és elõreszólt: - Egyenesen a repülõtérre!
    Tárcsázta a Párizs környéki magánrepülõteret, és utasítást adott, hogy készítsék elõ gépét egy azonnali amerikai útra.

GYÖRE IMRE

Májusi kiáltás

"Idõ elõtt elmúlni vétek"
(Ady Endre)

Idõ elõtt elmúlni vétek,
ifjodjunk vissza most, fiúk,
újra mérni a Mindenséget,
idõnkbe üssünk tág kaput
- május van -, melyen mind beférnek
múltból, jövõbõl jött tanúk
s a múlásokon gyõztes élet.
 *
Négy égtáj felé indulunk el
s egyfelé megyünk mindahányan,
a szembejövõk velünk jönnek,
míg soraink közt hátrafelé
tülekednek a vége nincsen
vonulásban utat keresve,
így hát velünk, hiába háttal:
sodorjuk õket akaratlan.

Vastrónon égett Dózsa György jön,
nem szól, Giordano Brunót nézi,
ki meg Jeanne d'Arcot, máglyák jönnek,
Münzer Tamás a fejét hozza,
mit lecsaptak még Mühlhausennél...

Európa, fiaid jönnek,
s lányaid együtt, élõk, holtak,
ha õk nem, ki tapaszt majd össze,
magánutak sehová visznek.
Egész országot hozok én is
hárommillió koldusával,
Szabadság, Egyenlõség, Testvé-
riség! - kiáltom, tudva mindnek
idõvert csorbultát, de mégis
fölgyulladnak az éjszakában.
Karl Marx, az Idõ magvetõje,
Petõfi, Világszabadság együtt,
Ady, Kezdetek nem lelõje,
s folytatója, maga a Minden,
jön bennem Attila, sinek közt,
Heinrich Heine s jön Bertolt Brecht is,
hatszázezer testvérem hamva
felhõvé sûrült, száll fölöttem -
hõseinkrõl a mártírjainkról
 Éluard szól:
"a holnap legnagyobb álmáig nõttek õk",
"Hajnalba öltözötten lépnek ki a halálból."

Hajnali fényük homlokunkra,
testünkre csavart vérszín zászló,
az a bizonyos, tiltott, izzadt,
fölloboghat újra a szélben,
nyoma kihül, de mégis éget.
*
Idõ elõtt elmúlni vétek.
Ifjúljunk - kiáltom -, fiúk!
Idõnkbe üssünk tág kaput,
s mérjük újra a Mindenséget.
 

Az Végekrõl való

Hárs Györgynek

Holott voltunk egykor szárnyas szép madarak,
szállottunk magasan, magasabb ég alatt,
szárnyunkkal csapdostunk,
felhõket kavartunk.

Ám azért a földön voltunk jó úrfiak,
szemmel kik dicsértük az szép leányokat,
sõt, nemcsak hogy szemmel:
kévánó versekkel.

Végeknek voltunk mi vitézi, deáki,
erõsen akartunk jobb idõket látni,
ki-ki nem magának,
inkább a hazának.

Mikor az hadaknak java szerteszéledt,
maradtunk egynéhány jó szegénylegények,
dudorogtunk fagyban,
semhogy árulásban.

Görbe utak futnak, nem futunk mi rajtuk
végetlen mezõknek füveit talpaljuk,
lábunk nyomát látjuk,
más is léphet rájuk.

Mink, szegénylegények, vénülve se késve,
tán-tán eljutunk még fénylõ messzeségbe,
szablyánk, pennánk fenve,
nagy Isten segéljen,
harcunk, ha még lenne.
 

Jövés

Nem látott évek
bizonnyal jöttök
ahogy a szelek
az Északi-sarkról
ahogy a tenger-
áramok Délrõl
nagy idõk mélyén
már mocorogtok
távcsõ nem látta
gondolatokban
szemek mélyén fel-
csillanó szikra
jelzi hogy jöttök
bárhogy és honnan
dobhártya dobját
szakasztó csöndben
jöttök és minden
naptár kitépett
lapjain jártok
 

Viszonylagok

Tegnapelõtt és holnap
épp most, nano-idõkben,
mikor a perc oly hosszú,
láthatáron a vége,
holott a Nap már nyugszik
vagy föl se kelt, az égtáj
Kelet se, Napnyugat se,
vagy épp fordítva minden.
Szakajtó alatt? égbolt?
vagy egy nagyobb szakajtó?
négykézláb tapogatva
kiszáradt mezõségben
egyenest körbe merre,
hang nélkül tört fûszálak
csönd: elõleg, mióta
süket-vak végtelenbõl,
oda vagy éppen vissza -
parazsad köpd ki végre
egy száraz fûcsomóra.
 

Arcok

Az élet nemcsak reggel
nemcsak nappal és éjfél
nem véletlenek egymás-
utánja vet ránk hálót
fölismeretlen kényszer
megismeretlen szükség
keveredik a fénnyel
mely túlságosan fényes
a süket éjszakával
fekete-rozsdás abroncs
épp mellkasunk szorítja
bármennyi levegõbõl
csak mi tüdõnkben elfér
a többi sem fölösleg
s nem oktalan a légszomj -
rejtõzõ értelembõl
naponta pár szilánk csak
a tükröt összerakni
kevés egyetlen élet
körömnyi szilánkjában
arcod mögött egy másik
vonásait már látni
s visszfényét minden arcnak -
ne légy rest elképzelni
a Holnap arcvonását
holnaputánt s a többit
egymásra rárakódnak
ki tudja meddig addig
s tiéd is ott lesz köztük

GÖRBE TÜKÖR

SIMOR ANDRÁS

Patkánygyûlés

A patkányok vezére
azt mondja patkánynyelven:
"Legyünk büszkék, minálunk
senki se cincog szebben.

A ló nyerít, a gúnár
gágog, és kotkodácsol
a tyúk, õsellenségünk,
a macska meg miákol.

Mi cincogunk, és fajtánk
ez õrzi örökétig,
a kutyák ugatása,
tudjuk, nem száll az égig.

Vagyunk az õspatkánynak
egyenes ivadéka,
majomból lett az ember,
ebihalból a béka,

mi pestist terjesztettünk,
fertõzõ sárgaságot,
ha jött a vándorpatkány,
nem kellett más halál-ok.

Patkányok voltunk mindig,
nem bújtunk gyáván lyukba,
mint a hitvány egérnép,
emlékezzünk a múltra."

A patkánykirály így szólt,
ki egyszerre volt három,
ezt hallván, talán jobb lesz
marásuk be se várnom.
 

Vályú-szózat

A sertések tiltakoznak:
"Nekünk nagy tisztaság nem kell,
csak legyen teli a vályú
lével, mit ormányunk felver.

Mi nem megyünk ki az ólból,
Európa hölgy ha füttyent,
indulunk majd feldolgozva
hurkának vagy töpörtyûnek.

Röfögünk a parlamentben,
és megírjuk SMS-be,
mit üzen a bankárnépnek,
ügynököknek kan és emse!

Hõs elõdünk, a Nagy Vadkan,
aki Zrínyi úrral végzett,
nem kell nekünk költõféle
lángoszlopnak vagy vezérnek."

Ezt röfögi ma agyar nép,
és ki agyartalan szájú,
hányatja a régi moslék
és a még régebbi vályú,

letapossák, hisz a gazda
jobbik féle, velük hízik,
együtt mennek - álmuk álma! -
a nemzeti vágóhídig.
 

Álom

Megérkeztem egy országba,
úgy hívták: Ria, Ria,
vagy éppen ezt kiabálta
kokárdás lánya, fia.

Katedrálisában lelkész
mondott prédikációt,
visszaküldte más hazába
az idegen nációt,

akik nem Árpád apánkkal
jöttek ide valami
fene tudja milyen hágón,
és kikrõl azt hallani,

hogy terrorra készülõdnek,
és a Dunába lövik,
akinek nincsen szakálla,
és nem is lóg le övig,

miként azt a múltban tették,
végül is ez köztudott,
pedig errõl nem egy skribler
sok másfélét hazudott,

nem úgy, mint a tengerjáró
szónok, aki nem nyilas,
de íjával idegenre
és álorcásra nyilaz.

"Mily szép álom!" - mondtam ébren,
míg fejem felett az ég
piros-fehér-zölden fénylett,
csak a Nap volt hupikék.
 

Kandúrvezér

Rágcsálókkal a kandúr
szövetséget kötött,
nem miákol már, cincog
az egerek között.

Rágcsálóféle sok van,
az egér szapora,
a szövetségkötésnek
mégsem ez fõ oka.

Az egérparlamentbe,
véli, így bekerül,
utcán nem nyávog kóbor
kandúrként, egyedül.

Egérvezér kicsinyke
fogával belemar,
vérszövetséget kötnek,
hisz mindkettõ magyar.

A bibsi és a bolsi
nyomorult idegen,
ezt vallják lángra gyúlva
vagy jégcsap-hidegen.

Köszönti õket holnap
az egérparlament,
cincognak mindhalálig
egy hangon, odabent.

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban elõször közlünk máltai írót, Oliver Friggierit (1947), aki fõleg máltai nyelven ír. (Ez a kis nyelv, amelyet mintegy 300 ezer ember beszél, a sémi-hámi nyelvcsalád sémi ágához, azon belül az arab nyelv magrebi nyelvjáráscsoportjához tartozik.) Friggieri a szigetország jelenkori irodalmának legnépszerûbb alakja. Számtalan nyelvre fordították le verseit és novelláit.
 

OLIVER FRIGGIERI

A baba nem beszélt

"Milyen szépek a szemeid! Úgy nézel rám, mint egy kisangyal. Akik a házak körül és a tanyákon kószálnak esténként a gyerekeket figyelve, hogy alszanak-e már. És ha már mindegyik alszik, a boldog angyalkák újra elszállnak a sûrû felhõk mögé a mennyországba, és vissza se néznek a földre, egészen a kövekezõ éjszakáig."
    Így beszélt Betsabeja a babájához, szemét a baba kerek arcára és pufók állacskájára szegezve.
    Ki tudja, hány másik babát árultak a játékboltban? Talán sokkal szebbeket is. Néha, amikor Betsabeja az anyjával sétált, megállt és hosszan bámulta õket. Elõfordult, hogy az anyja továbbsétált, anélkül, hogy észrevette volna, lánya még mindig ott ácsorog a kirakat elõtt. Voltak vörösesbarna-hajú babák, vöröshajú babák és feketék. Mindegyiknek gyönyörû szeme volt. Akadt közöttük alvóbaba, a többiek pedig úgy néztek a festett szemeikkel, mintha azt várták volna, hogy történjen valahol valami. Betsabeja csöndesen beszélt mindegyikkel, nézte és hasonlítgatta õket egymáshoz, de az összes közül csak ez az egy törõdött Betsabejával, ez az egyetlenegy értette a szavait, melyeket egész nap ismételgetett. A szavak valójában nem is saját szavai voltak, hanem amelyeket a mamájától tanult. Az édesanyja mondogatta azokat esténként, amikor lefektette. Betsabeja egyik szó után a másikat mondta, mintha nem is beszélt, hanem kántált volna. Ugyanígy imádkozott, és anyja ezerszer intette õt.
    - Amikor imádkozol, ne hadarj, különítsd el az egyik szót a másiktól. Figyelj! Így, szívem - és az anyja példaként elmondott egy Üdvözlégyet.
    Betsabeja figyelte édesanyját, de azután is éppen úgy hadart, mint azelõtt. A baba mindent értett és megértett, még a lélegzetét is. "Milyen szép szemeid vannak! Úgy nézel rám, mint egy kis angyal." Néha összezavarodott, kihagyott egy-egy szót, de folytatta, és a baba megértette a hiányzó szót is.
    A baba hosszú haja mindig szépen volt fésülve, szemöldöke olyan volt, mint a félhold, szemei vidámak, orra mélyrõl az arcából indult, és hirtelen ugrott elõ, ajka szorosan zárt és méregvörösen tûnt elõ a rózsaszínû arcocskából. Ingjének gombjai túl nagyok voltak, de Betsabeja folyton gombolgatta, minden ok nélkül is. Két vaskos karja mezítelen volt, kövér kezének tenyere öt elkülönült ujjban végzõdött. Nagyon rövid szoknyája volt, ez az egy, nyárra és télre. Ilyen volt a baba, aki Betsabejával együtt nõtt fel.
    - Mama, miért nem beszél a babám? Mindent megért, amit mondok neki, és mindent megcsinál, amit akarok, de miért nem szól hozzám egy szót se. Tudom, hogy nem haragszik, mert mindig nevet. Sose veszekszünk, és látom, hogy örül, amikor elmondom a legszebb meséket, amiket tõled hallok.
    Az anyja egy pillanatra abbahagyta a házimunkát, hogy olyan választ adjon neki, amely kedves is, és egyszerû is, és amelyért nem kell erõfeszítést tennie. De azt, hogy miért néma a baba, sose mondta meg valójában.
    Egyszer Betsabeja rosszul viselkedett, és kikapott. Hosszan és keserûen sírt. Senkihez se szólt, csak sírt, és a babájának is el akarta mondani szomorúságát, ki akarta önteni a lelkét. Felment hozzá összetört szívvel, szeme olyan fátyolos volt, mint a párás ablaküveg a sûrû esõ idején, és elcsukló hangon mondta: - Nem fogom elmondani a mai napot, kedvesem!,... és azt sem fogom mondani, hogy milyen szép szemeid vannak! Ma nem. Ma velem kell, hogy sírj! Ma éjjel az angyalok se jönnek le és nem kószálnak a házak fölött és a farmokon, úgyhogy ne várj rájuk!
    Azon a napon a boldog angyalok mégiscsak lejöttek, mintha mi se történt volna, és észre se vették, hogy a kislány sokáig nem tudott elaludni. Ma éjjel talán még õk is haragudtak.
    Amikor Betsabeja elkezdte az iskolát, anyja folyton a dolog komolyságára figyelmeztette, és arra, hogy itt az idõ, hogy hagyja abba végre a babázást. Játszhatnál inkább új barátaiddal - mondta -, azok mindenfajta játékot ismernek, és még beszélni is tudtak. A baba hosszú ideig elhagyatva hevert a sarokban, ahová Betsabeja szokás szerint rakta. A por már beleivódott a színeibe és be is fedte, ruhája fakó lett, és szemei is elvesztették az élénkségüket.
    A régi szavak elfelejtõdtek; már se a kislány, se a baba nem emlékezett rájuk. Változni látszott a világ, és Betsabeja keblében már egy kis iskolás lány szíve dobogott, aki azt kívánta, bárcsak megmaradhatott volna békés királyságában szeretett szemû babájával. Nemegyszer, amíg édesanyja a házimunkával, takarítással, fõzéssel bajlódott, Bestabeja lábujjhegyen és mezítláb, lopva kúszott a sarok felé, ahol a játékai voltak. Óvatosan tapogatózott a játékai között, míg meg nem találta a babáját. Az összes játékai között csak a baba létezett számára. Ki tudja, mi történt volna, ha az anya rajtakapja, ahogy barátjához beszél, éppúgy, mint régen, mielõtt még megkapta azokat a szépséges könyveket, az iskolatáskát és az egyenruhát?
    Az iskolában rengeteg történetet hallott a babákról, de két egyformát sose. Tanítónõje, egy idõsebb vénkisasszony, életét gyerekekkel töltötte, és egészen olyanná vált, mint õk. Folyton tündérmeséket talált ki, tele kalandokkal, erdõben eltévedt kislányokkal, kegyetlen történeteket csúf, öreg boszorkákról, aki gonoszul elvarázsoltak mindent és mindenkit.
    Azon a napon a tanitónõ egy kislányról mesélt, akinek eleven babája volt, olyan, amelyik mindenkihez beszélt. Mert a babák olyan édesek. Válaszolnak, ha kéred, megértenek minden szót, amit csak mondasz.
    A gyerekek szemei mind a tanitónõre szegezõdtek. Kedves hangja volt az egyetlen nesz, ami az osztályban hallatszott; és egy teljes órára elvitte a gyerekeket messze, a fantázia világába. Arca olyan volt, mint máskor, mintha lángolt volna az elképzelt látványtól, és úgy tûnt, valóban olvasni tud a gyerekek gondolatában. Betsabeja a babájára gondolt. Azt képzelte, hogy magához szorítja, és mondogatja a szokott édes szavakat "Milyen szép szemeid vannak! Úgy nézel rám, mint egy kisangyal." Hogy tud a tanítónõ az õ babájáról beszélni? És honnan tudja, hogy néz ki a babája?
    A tanítónõ meglepetten vette észre, hogy a kislány sír. Azonnal abbahagyta a mesélést. A többiek csöndben maradtak, de mind Betsabeját figyelték. Az asszony hozzá sietett, gyengéden megsimította a fejét, és azt kérdezte: - Mi a baj, szívem? Miért sírsz?
    Betsabeja egy szót sem szólt. Száját összezárta és meleg könnyek csúsztak le az arcán. A kérdés, amit magában tartott, túl súlyos volt, és ha még a mamája se tud választ adni rá, hát hogyan tudna a tanítónõ.
    - Miért sírsz? A történet... nem tetszett a történet? - kérdezte újra a nõ.
    Amikor a csengõ megszólalt, és az osztálytermekben harangzúgás visszhangzott, az ajtó szélesre tárult, de a kicsi lány mégse lépett ki barátaival, ahogy szokott, nem állt meg játszani a golyókkal a közeli lyukaknál, a fákon túl. Barátai, hiába vártak rá. A kiözönlõ gyerekek sorban hazaporoszkáltak.
    Betsabeja is hazament, és szó nélkül a sarokhoz indult, ahol játékai voltak. Egyik kezével kihalászta a babát a többi játék közül, másik kezével óvatosan letörölte az arcát, megpuszilta, és gondolkodott a régi szavakon. Csendesen mondta ki azokat, egyszer, kétszer, és addig ismételte, amíg pontosan nem emlékezett rájuk. De a régi lelkesedés már nem volt a baba arcán többé, és ha ez így van, akkor a barátságuknak vége a könyvek miatt, az iskolatáska miatt, az egyenruha miatt és a többi gyerek miatt.
    - Mondd, hogy tudsz beszélni, ha akarsz. Miért nem szólsz soha hozzám? - kérdezte a babát szomorúan.
    Ahhoz képest, hogy kicsi volt, a tekintete szokatlanul szigorú lett. Megismételte a kérdését, de feleletet nem kapott. Újra és újra megismételte, és a hangja egyre parancsolóbbá vált. - Nem akarsz hozzám beszélni?
    "Nem, nem akarod hozzák beszélni" - képzelte a választ.
    Durván megmarkolta a babát, és a földhöz vágta, de egy hang se jött ki a babából. Erre vadul felkapta, és verni kezdte, éppen úgy, ahogyan õt az anyja, amikor rossz volt. Utálattal tartotta kezében a babát, ruhácskájának végénél fogva, azután azt is letépte róla, körmeit a meztelen mûanyagba vájta, és mélyen fölhasította. Hideg volt azon a napon, és Betsabeja azt várta, hogy a baba reszketni fog. Kezébe vette az ollót, és nagy fürtökben vágni kezdte a haját, egyik hajcsomót a másik után. A kopasz fejen csak néhány csomó maradt. Eltörte a kezét, a fejét, a lábát, s végül a baba apró darabokban, de még igy is gyönyörû szemekkel hevert elõtte a padlón. Egy szó nem volt. Egy sóhaj nem volt. Betsabeja öszszetaposta lábával, ami még maradt a babából, de a rászegezõdõ kedves, szép, beszédes szempár mintha még akart volna tõle valamit.
    - Nem szeretlek többé! - mondta a kislány rekedt hangon. És a következõ pillanatban az anyja teára hívó szavait hallotta a földszintrõl.
    BODA MAGDOLNA FORDÍTÁSA

KOSZORÚ

Száz éve halt meg Jókai Mór (1825-1904). Egyik legszebb - Bem apóról szóló - karcolatával emlékezünk rá, amely elsõ nagy mûvének, az 1850-ben írt Forradalmi és csataképek 1848- és 1849-bõl címû elbeszéléskötetének egyik darabja.
 

JÓKAI MÓR

A kis, szürke ember

Egy invalidus irkafirkáiból

Szegény öregapó! Mintha most is látnám... Mikor decemberben, hideg, fagyos éjjel lovagolt elõttünk egyszerû, szürke köpenyben, feszes kamáslikban, egyik arcán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.
    A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája, s a téli idõ nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, amennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midõn a kis, szürke ember egyszerû, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelöl, télben, hóban, zivataros éjszakában.
    Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettetõ szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: - Elõre, elõre!
    S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midõn a kis, szürke ember nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelöl télben, hóban, zivataros éjszakában?
    Szegény öregapó! Mintha most is látnám...
    Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere, s a túlnan maradt ágyúk mind ottvesztek miatta.
    Elöl ellenség, hátul ellenség, s csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.
    Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis, szürke ember, hol elöl, hol hátul, ahol megtámadtaték.
    Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s aközben vonult a sereg elõre, vérben, tûzben, ellenség országában.
    Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt. Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis, szürke embert.
    Kijött az hozzánk a piacra, felállítá seregét, végignézte kérdezé: - Akarnak-e önök velem tovább harcolni, vagy leteszik a fegyvert? Jönnek-e, merre vezetni fogom?
    S ki ne ment volna vele, midõn õt látta legelöl? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, aki a fegyvert letegye.
    - Menjen ön vissza - szólt ekkor a követnek a kis, szürke ember -, és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat...
    Ekkor reánk gyújtották az ellenséges várost, a kis, szürke ember vizes pokrócokkal terítteté le lõporos szekereit, s azzal nyargalt elõre, utána a kis sereg szuronyt szegezve.
    - Elõre, elõre! - hangzék kiáltása, s ki ne követte volna õt, midõn legelöl látta nyargalni vérben, tûzben, ellenség országában.
    Egy hídhoz jutottunk.
    Itt megállította seregét a kis, szürke ember.
    - Tovább nem megyünk! - mondá, és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek. - Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! - szólt csapatját elrendezve a hídon, s amint az ostromtûzben egy ujját lelõtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a mûtétel után, a kis, szürke ember pedig mosolyogva mondá: úgysem sok hasznát vettem az ujjamnak.
    Másfél napig harcolt a kis sereg roppant erõ ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiúknak, de el nem futott egy is, s akinek ellõtték a kezét vagy lábát, gondolt a kis, szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve, és aztán nem jajgatott.
    Egy hónap múlva Szeben alatt vívott a kis, szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost s amidõn bevette, elsõ dolga volt - amnesztiát adni.
    - Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nõk és gyermekek ellen.
    S ki ne nyújtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midõn a kis, szürke ember nyújtá legelõször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?
    De mégsem volt igaza a kis, szürke férfinak.
    Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.
    Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tirannizmus.
    Aminél fogva a kis, szürke embert, mielõtt megdicsérték volna gyõzedelmiért, keményen megrótták az adott amnesztiáért.
    A kis, szürke ember, amint a pirongatóriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek minél elõbb pénzt, mert a katonák rongyosak.
    Odafenn tehát, hogy a kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis, szürke embernek egy arany rendkeresztet, s az országgyûlés színe elõtt kinevezték altábornagynak.
    Ugyanakor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabíró urakat pedig kit ezredesnek, kit õrnagynak.
    Ebbõl képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendcím elnyerése.
    Egy õsz huszár ezredes, a hadügyminiszter segéde lõn megbízva e kineveztetés és rendjel kézbesítésével.
    A kis, szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.
    A szászok éppen százezer ezüstforintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, amire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.
    Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.
    Úgy lõn, aznap jelent meg a hongyûlés követe is a küldött csecsékkel.
    Belép hozzá a vén huszár ezredes. Õsz, magas, hetvenbe járó férfi volt.
    Amint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka kezéhez, s õsz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult kezet.
    A kis, szürke ember könnyezve szorítá keblére a vén, õsz katonát, s midõn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszár ezredes egy igen szép beszédet intézett hozzá - valóságos német nyelven.
    A jó öreg huszár egy debreceni születésû magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült, utoljára is úgy mondta el, hogy aki magyarul nem tudott, bizvást azt hihette, hogy most magyarul beszél.
    A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelenül megteltek könnyekkel. Az õ könnyei a tábornokban is felkölték a rokon érzelmeket, sírt a kis, szürke ember érzékenyen, keservesen. Odament a vén huszárhoz, midõn az beszédét elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszketõ kezét, és mondá:
    - Valóban, ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok, s egy szót sem értettem belõle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, amit beszélt.
    Ez ideig egy sem volt, ki ne könnyezett volna a jelen voltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoviálisabb kacagásra nem fordulnia. A kis, szürke ember az egész izzadsággal fogamzott német dikciót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erõteljes, visszhangos magyar szó beszél hozzá.
    A vén huszár tehát leírta a papirosra elmondott szavait, s úgy mutatá be a tábornoknak.
    Végigolvasá azt, s elégülten bicegett hozzá kis szürke fejével.
    S azután örömmel hagyta magának föltûzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevõ örömében sem felejté el a ceremónia végeztével az országgyûlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett.
    - Hozott-e ön pénz a katonáknak?
    - Most az egyszer semmit.
    - Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szûkölködni nem hagyom a fiaimat.
    Rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette õket!
    Szegény öregapó! Mintha most is látnám...

KÉPZÕMÛVÉSZET

RENATO GUTTUSO

Jegyzetek a mûvészetrõl

A mesterségem

A festészet és a rajz a mesterségem. Pontosan: a mesterségem és az a mód, ahogyan a világhoz viszonyulok. Azt hiszem, számomra ez a legalkalmasabb módja annak, hogy értsem a dolgokat, és hogy megértessem magam. De ez még nem jelenti azt, hogy értek, s hogy meg tudom értetni magam.
    Szeretném, ha korom (mondhatnám azt is: indulataim) krónikása lehetnék anélkül, hogy meg kellene hamisítanom a jelentéseket. Szeretnék világosan beszélni és egyszerûnek látszani anélkül, hogy egyszerû lennék, sõt, anélkül, hogy teljesen új dolgokat mondanék. Szeretném a lehetõ legjobban hasznosíthatni az avantgárd mûvészet felfedezéseit anélkül, hogy bárki módszerét utánoznám, hogy újabb részkísérletekkel folytatnám valamely vonalát annak az "avantgárdnak", mely lényegében már lezárult. Szeretném elérni a tökéletes mûvészi szabadságot, azt a szabadságot, amely - akár az életben - az igazságban gyökerezik.
 

Pour le réalisme

A realizmus a polgársággal együtt alakult ki, mondja Ernst Fischer. Amikor azonban ezt állítja, a realizmusnak egy bizonyosfajta "történeti" értelmezésérõl, azaz a polgári realizmusról beszél.
    Minden olyan társadalom, mely egy adott történelmi pillanatban úttörõ szerepet tölt be, saját realizmusának a hordozója.
    Minden olyan történelmi pillanat, amely új eszmék születésének a tanúja, bizonyosfajta realizmus kifejezõje. Így Giotto és a korai reneszánsz, így a reneszánsz válságát élõ Caravaggio, így a németalföldi festészet Bruegellel, így David és Courbet esetében.
    De sohasem ugyanarról a realizmusról van szó, s nem hinném, hogy amikor Roger Garaudy kiszélesíti, vagy éppenséggel törli a realizmus határait, jó szolgálatot tenne nekünk. Az ilyen határtalan realizmus esetében maga a realizmus kifejezés is értelmét veszíti. Ha viszont igaz, hogy a modern realizmus a polgárság társadalmi körén belül születik, mindenképp megjegyzendõ, hogy a modern szocializmus is e körülmények közt születik, továbbá ugyanolyan igaz, hogy a modern realizmus - melynek atyjaként nyomós okok alapján Courbet-t nevezhetjük meg - a polgári társadalmon belüli szocialista mozgalommal együtt születik. (Párizsi Kommün stb.)
    A realizmus az emberiség haladó fejezeteinek megfelelõ eszköze, de félreértésekkel és veszélyekel is jár.
    A realista törekvések "következményei", a naturalista ellaposítások, a beteges tökélykultusz stb. - megannyi negatívum.
    Fischernél épp azt kell elutasítanunk, hogy hajlamos az in negativo realizmust elfogadni. Hogy õnála az erõt "minden fennállónak a tagadása" jelenti, s ugyanígy minden fennálló tagadása jelenti az új valóság felfedezését is.
 

Taktika és stratégia

A mûvészet a társadalmiság egyik tényezõje, egyszersmind jelzi is a társadalmiságot, mivel közlésre képes, éppúgy, mint minden más olyan tevékenység, mely része a valóságnak s a valóság mozgásának. Óvakodnék azonban a közlés vágyát azzal azonosítani, amit mind a mai napig a "nyelvi kutatómunka" jelent.
    Ez a - szó mûvészettörténeti értelmében nagyon is avantgárd-módszer mindmáig nem vezetett máshová, mint egy sor egymást követõ jövendöléshez, amire a soron következõ kutatás rendre rácáfolt. Valamely forradalmi, vagy egészen egyszerûen, konkrét tevékenység során nem lehet jövendölgetni és eközben sajátos "módszereket" megkülönböztetgetni, bármilyen meggyõzõnek és lázítónak tûnhetnek is azok.
    Hozzá kell tennünk, hogy meggyõzõnek és lázítónak általában annak a "kultúrának" a rendszerint öntudatlan szempontjai láttatják velünk e módszereket, amelybõl vétettünk, s amely a reális közléssel szemben a kerékkötõ vagy a torzító tükör szerepét játssza. Hogy valamilyen "nyelvi kutatómunkának" értelme legyen az osztályharcban, annak magukból a dolgokból kell fakadnia, kulturátlanítania kell magát, ennélfogva el kell uasítania a "kutatás" forma mentis-ét.
    Nem létezik e téren semmiféle taktika, semmiféle módszerkutatás, itt csak igazi kapcsolatteremtésre való erkölcsi és szellemi képesség lehetséges, mindazzal a "nyelvi katasztrófa"-veszéllyel együtt, amivel a ténylegesen szükségszerû közlés jár. Az pedig nyilvánvaló, hogy katasztrófákról csakis egy "kulturált", az uralkodó osztály struktúráiban kialakult és meghatározott szemléletmód szól.
    Egyetértek abban, mindezt elõrebocsátván, hogy szükséges a közös akció, mely a polgári társadalomban érvényben levõ felépítménnyel szembeni következetes magatartáson alapul. S hogy ez létrejöhessen, politikai konkrétságra van szükség, és nem sokat érnek az a priori kijelentések, melyek szerintem alapjaiban elhibázott eljárásra vallanak.
    Nem tudom, hogy stratégiát követek-e, még kevésbé, hogy e statégiában hol tart az én munkám. És semmi más "utopizálást" nem helyeslek, csakis azt, amelyik a munka s az ember erkölcsi és forradalmi tudata, illetve munkája közötti viszonyáról szól.
 

"Az ellentmondásokban gyökereznek reményeink"

Nincsenek elméleteim, elveim talán igen (de nem a festészeten belül), de azok legfeljebb azért tükrözõdnek képeimen, mert életem részét teszik. Inkább arra gondolok, hogy kell lennie bennem valami hajtó- és fékezõerõnek, mely mûködésbe lép, hogy visszatartson, ha olyan tájak felé indulnék, melyek vonzanak, s melyeken olykor szívesen elkalandoznék. Ugyanakkor elõfordul, hogy ez az erõ olyan tájak felé ösztökél, amelyeken nem tudok tájékozódni, s elõre nem sejtett következtetésekre indít. Azt hiszem, nem más ez, mint valami tudattalan csökönyösség, mely végül is olyan állandó kérdések megválaszolása elé állít, melyekkel szemben találom magam anélkül, hogy kerestem volna õket. Ha viszont így áll a dolog, akkor, ha azt jelenti, hogy lényegében mégiscsak keresem ezeket a kérdéseket; s azért keresem, mert még nem oldottam meg õket.
    Leonardó Sciascának az írónak köszönhetem azt a megfogalmazást, amely némileg jellemez engem: "bizonyosságtól marcangolt ember" (ellentétben önmagával, aki "kétségektõl marcangolt ember"). De miféle bizonyosság marcangolhatna engem, ha nem volnék kétségektõl marcangolt? Ez, véleményem szerint, egybecseng azzal, amit a tudattalan csökönyösségbõl fakadó készségrõl mondtam.
    Azt szeretném hinni, hogy - mivel olykor úgy viselkedem, ahogy egyébként nem viselkednék - az, amit én mûvészetnek vagy szabatosabban festészetnek nevezek, csak látszólag fikció, valójában konkrét dolog, mely nem éntõlem függ, hanem a világ objektivitásában rejlik. Csupán arra van szükség, hogy kibontsam abból, ami beborítja (vagy épp csak kézbe vegyem, hiszen nagyon is könnyen meglehet, hogy semmi sem borítja.)
    Tulajdonképpen jóval terjengõsebb és homályosabb módon, csak Michelangelo egy gondolatát ismétlem, mely szerint "nagy" mûvésznek az õ esetében nincs "oly álma", melyet ne zárna már önmagába a márvány.
    Nyilvánvaló, hogy a megszállottság és a bizonyosság nem a lélek vagy a végzet misztériuma, hanem olyan racionális tényezõk, melyek arra szolgálnak, hogy elfogadhatóvá, netán megoldhatóvá tegyék a gyakorlat megannyi ellentmondását. Brecht erre ezt mondja: "Az ellentmondásokban gyökereznek reményeink."
    Valóban így van, mert ellentmondások nélkül nincs mozgás.
BARNA IMRE FORDÍTÁSA

MÉRLEG

MÉSZÁROS ISTVÁN

Szocializmus vagy barbárság (I.)

Az "amerikai évszázadtól" a válaszútig

Ezt a tanulmányt Harry Magdoffnak és Paul M. Sweezynek ajánlom, akik az utóbbi ötven évben - könyveikkel és a Monthly Review szerkesztõiként - mindenki mást fölülmúlva gyarapították az imperializmusról és a monopolista fejleményekrõl szerzett tudásunkat.
 

Elõszó

Épp csak elhagytuk a huszadik századot, amelyet a tõke legnagyobb hangú apologetái "amerikai évszázadként" jellemeznek. Úgy hangoztatják ezt a nézetet, mintha az 1917-es októberi forradalom vagy a rákövetkezõ évtizedekben a kínai és a kubai forradalom, valamint a gyarmati fölszabadító háborúk meg sem történtek volna, nem is szólva arról a megalázó vereségrõl, amelyet közvetlenül szenvedett el a hatalmas Egyesült Államok Vietnamban. Csakugyan, a fennálló rend kritikátlan védelmezõi bizakodva úgy számítanak, hogy nemcsak az elõttünk álló évszázad, de az egész következõ évezred arra rendeltetett, hogy a Pax Americana megfellebezhetetlen szabályai szerint teljék el. Csakhogy függetlenül attól, mennyire a tõke javára alakultak az erõviszonyok az utolsó évtizedben, a 20. század föntemlített nagy társadalmi földindulásainak - amelyekhez akadna még jónéhány hozzátenni valónk, pozitív és negatív egyaránt, beleértve két világháborút - mélyenfekvõ okaira nem hoztak megoldást a bekövetkezett fejlemények. Ellenkezõleg, az erõszakos elodázás minden újabb szakasza csakis súlyosbíthatta a tõkerendszer ellentmondásait, mind nagyobb veszélybe sodorva ezáltal az emberiség puszta fennmaradását.
    Társadalmi antagonizmusaink megoldhatatlansága, a tõke ellenõrizhetetlenségével párosulva, egy ideig még bízvást gerjeszthet diadalittas légkört, s keltheti a maradandóság megtévesztõ illúzióit, amiként a közelmúltban is. De elõbb-utóbb szembe kell nézni a halmozódó és pusztító módon fölerõsödõ problémákkal. Mivel ha a most következõ évszázad valóban a tõke diadalmas "amerikai évszázada" lesz, akkor nem lesz több évszázada az emberi utókornak, nemhogy egész évezrede. Ennek semmi köze az "Amerika-ellenességhez". 1992-ben annak a meggyõzõdésemnek adtam hangot, hogy

"A szocializmus jövõje az Egyesült Államokban dõl el, bármily borúlátón hangzik is ez. Erre próbáltam utalni Az ideológia hatalma utolsó szakaszában, ahol az egyetemesség problémáját taglaltam.1 A szocializmus vagy egyetemesen érvényre jut, és ily módon minden térségre kiterjed, beleértve a világ legfejlettebb tõkés térségeit is, vagy nem következik el."2

    A súlyosan összefonódott, tartós megoldásért kiáltó problémákkal terhes, jelenlegi fejlõdési fokot tekintve, csakis egyetemes megközelítésmóddal juthatunk valamire. Ámde a tõke menthetetlenül igaztalan rendszere - erõltetett "globalizációja" ellenére - szerkezetileg összeférhetetlen az egyetemességgel, e szónak bárminõ értelmében.
 

1. A tõke - az eleven ellentmondás

1.1
Bármilyen nagy igények fogalmazódnak is meg a jelenlegi globalizációs folyamat nevében, semmilyen egyetemesség nem lehetséges a társadalomban lényegi egyenlõség nélkül. Nyilvánvaló ennélfogva, hogy a tõkerendszer minden történelmileg ismeretes vagy elgondolható alakjában teljesen ellenséges még a saját globalizáló - satnya és megnyomorított - egyetemesség-képével szemben is. És összehasonlíthatatlanul még ellenségesebb a társadalmilag alkalmazható egyetemesség egyedül értelmes megvalósításával szemben, amely teljes összhangba hozná a termelõerõk egyetemes fejlõdését a szabadon társult társadalmi egyének képességeinek és lehetõségeinek mindenoldalú kifejlõdésével, mert tudatosan követett vágyaikra alapozódna. Ehelyett a tõke egyetemesítõ tendenciájának lehetõsége elembertelenítõ elidegenedés és eldologiasodás valóságává vált. Marx-szal szólva:
    "...ha a korlátolt polgári formát lehántjuk, mi egyéb a gazdagság, mint az egyének szükségleteinek, képességeinek, élvezeteinek, termelõerõinek stb. az egyetemes cserében létrehozott egyetemessége? mint a természeti erõk - mind az úgynevezett természetnek, mind az ember saját természetének az erõi - feletti emberi uralom teljes kifejlõdése? mint az ember teremtõ hajlamainak abszolút kimunkálása - aminek nincs más elõfeltétele, mint a megelõzõ történelmi fejlõdés -, amely a fejlõdésnek ezt a totalitását, azaz minden emberi erõnek mint olyannak elõre adott mércével fel nem mérhetõ fejlõdését öncéllá teszi? mint amikor az ember nem egy meghatározottságban termeli magát újra, hanem a totalitását termeli? nem arra törekszik, hogy olyan valami maradjon, ami lett, hanem a levés abszolút mozgásában van? A polgári gazdaságtanban - és a neki megfelelõ termelési korszakban - az emberi bensõ e teljes kimunkálása mint teljes kiürülés, ez az egyetemes tárgyiasulás mint totális elidegenedés, minden meghatározott egyoldalú célnak a lerombolása pedig mint az öncélnak egy egészen külsõleges cél oltárán való feláldozása jelenik meg."3

A munka funkcionális megosztásának - elvben egyetemesen alkalmazható - fejlõdése alkotja a tõke munkafolyamatának potenciálisan felszabadító horizontális dimenzióját.
    Csakhogy ez a dimenzió elválaszthatatlan a tõke uralmi struktúrájának keretén belül a vertikális vagy hierarchikus munkamegosztástól. A vertikális dimenzió funkciója a rendszer életbevágó érdekeinek megóvása azáltal, hogy biztosítja a többletmunka folytonos bõvítését a munka totalitásának maximálisan elérhetõ kizsákmányolása alapján. Következésképpen a horizontális szerkezeti erõ mindenkor csak annyira nyomulhat elõre, amennyire szilárdan ellenõrizhetõ marad a vertikális dimenzió számára a tõke újratermelésének szemhatárán.
    Ez azt jelenti, hogy csakis addig a határig engedelmeskedhet saját dinamikájának, ameddig az ebbõl következõ termelési fejlemények még a tõke kívánalmainak (és megfelelõ korlátozásainak) paraméterei között tarthatók. A tõkének az a követelménye, hogy õ rendelkezzék vertikálisan, mindig is meghatározó mozzanat a két dimenzió viszonyában. De míg a rendszer fejlõdésének emelkedõ szakaszában a horizontális és vertikális dimenzió, viszonylag rugalmas kölcsönös csereviszonyuk révén, kiegészíti egymást, mihelyt az emelkedõ szakasz végetért, a dialektikus komplexum korábban túlnyomó mozzanata átváltozik alapvetõen bomlasztó, egyoldalú meghatározottsággá.
    Ez súlyos korlátozásokat hoz magával a termelés fejlõdésére nézve, egyben a felhalmozás nagyobb méretû válságával jár, ami korunkban teljesen világosan kitetszik.
    Ez az oka, amiért a termelõerõk fejlõdésében egykor potenciálisan bennerejlõ egyetemesség ígéretének el kell vetélnie a tõke magára irányuló parcialitásának és leküzdhetetlen szerkezeti hierarchiájának megõrzése érdekében.
    A tõkerendszer ellentmondások dzsungelszerû hálójaként tagolódik, amit ideig-óráig lehetséges többé-kevésbé sikeresen kezelni, de sohasem lehet végképp leküzdeni.
    Mindezek gyökerénél a tõke és a munka közti összebékítheteten antagonizmust találjuk, amely mindenkor szükségszerûen a munkának a tõkéhez való strukturális/hierarchikus alárendeltsége formáját ölti, mindegy, milyen gondos és misztifikáló próbálkozásokkal igyekeznek elleplezni e strukturális alárendeltséget. Hogy csupán néhány fõbb ellentmondást nevezzünk meg:

    - a termelés és ellenõrzése;
    - termelés és fogyasztás;
    - termelés és forgalom;
    - verseny és monopólium;
    - fejlettség és fejletlenség (vagyis az "észak-dél" választóvonal, globálisan éppúgy, mint minden
    egyes országban);
    - a válságot szülõ csökkenés magvával terhes terjeszkedés;
    - termelés és pusztítás (ez utóbbit gyakran "termelõ" vagy "teremtõ pusztításként" dicsõítik);
    - a tõke strukturális uralma a munka fölött és leküzdhetetlen függõsége az élõmunkától;
    - szabad idõ termelése (többletmunka) és ennek nyomorító megtagadása a szükséges munka
    újratermelésének és kizsákmányolásának parancsolata révén;
    - autoritárius döntéshozatal a termelõvállalatoknál és "konszenzusos" megvalósításuk szüksége;
    - a foglalkoztatottság bõvítése és a munkanélküliség elõidézése;
    - az anyagi és emberi erõforrásokkal való takarékoskodás hajszolása, párosítva ezeknek az
    erõforrásoknak a legképtelenebb módon való eltékozlásával;
    - a termékkibocsátás minden áron való növelése és a velejáró környezetpusztítás;
    - a transznacionális vállalatok globalizáló tendenciája és a szükséges megszorítások, amelyeket a
    nemzeti államok hoznak vetélytársaikkal szemben;
    - ellenõrzés az egyes termelõegységek fölött és átfogó szabályozásuk ellenõrzésének
    meghiúsulása (innen a tervezéssel való minden próbálkozás rendkívül problematikus jellege a
    tõkerendszer valamennyi elképzelhetõ formájában); és
    - a többletmunka gazdaságilag és politikailag szabályozott elvonása között feszülõ ellentmondás.

    Teljesen elképzelhetetlen akár csupán egyet is leküzdeni ezek közül az ellentmondások közül, nem is szólva kibogozhatatlanul összeszövõdött hálózatukról, ha nem alakítunk ki radikális alternatívát a tõke társadalmi anyagcsere-ellenõrzési módjával szemben4 - egy olyan alternatívát, amelyik lényegi egyenlõségen alapul, aminek a teljes hiánya a közös nevezõje és rothasztó veleje minden társadalmi kapcsolatnak a létezõ rendszerben.
    Amit szintén fontos itt hangsúlyozni: a problémák - a tõkerendszer mint olyan strukturális válságának köszönhetõen, ellentétben a kapitalizmus periodikus konjunkturális válságával, amelyet a múltban tapasztalhattunk - végzetesen súlyosbodtak a jelen fejlõdési szakaszban, és roppant sürgõsséggel a történelem napirendjére tûzték a szükségét valamilyen megvalósítható, általános ellenõrzésnek az emberiség anyagi termék- és kulturális cseréje fölött. Marx még úgy beszélhetett a tõkerendszer fejlõdésérõl, mint amely határai és korlátai ellenére "bõvíti a forgalom körét" és "ledönt minden korlátot, amely gátolja a termelõerõk fejlõdését, a szükségletek bõvülését, a termelés sokrétûségét és a természeti és szellemi erõk kiaknázását és cseréjét."5 Ennek szellemében úgy jellemezhette a tõkerendszer kibontakozását, mint ami "új termelési módnak az elõfeltételévé válik".6 Ma szóba sem jöhet az emberi szükségletek kiterjesztéséhez kapcsolódó "termelés sokrétû fejlõdése". Így hát, adva lévén az a mód, ahogyan a tõke globalizáló tendenciája valóra vált - és továbbra is érvényre jut -, merõ öngyilkosság lenne a tõke pusztító valóságát elõfeltételül venni a fenntartható emberi létfeltételek újratermelésének olyannyira szükségelt új módjához. A dolgok mai állása szerint a tõke nem törõdhet "a fogyasztás körének bõvítésével " a "gazdag társadalmi egyéniség" javára, amirõl Marx szólott, hanem kizárólag saját mindenáron bõvített újratermelésével. És ez utóbbi, legalábbis egyelõre, csakis a pusztítás különbözõ módozatai által biztosítható.
    A tõke "értékesítési folyamatának" fonák szemszögébõl nézve azután a fogyasztás és a pusztítás funkcionálisan egyenértékûek. Valaha a fogyasztás körének bõvülése kéz a kézben együtt járhatott a tõke bõvített önértékesítésének meghatározó követelményével.
    A tõke történelmi fölívelésének végetértével a rendszer bõvített újratermelésének feltételei gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltoztak, túlnyomórészt a destruktív tendenciák nyomultak az elõtérbe, és természetes velejárójukként a katasztrofális pazarlás. Mi sem példázza ezt jobban, mint a "katonai-ipari komplexum" és folyamatos terjeszkedése, dacára az "új világrend" és az úgynevezett "békeosztaléka" látszatkeltésének "a hidegháború vége" után. (Erre a problémakomplexumra a 2.7 szakaszban térünk majd vissza.)

1.2
Ezekkel a fejleményekkel párhuzamosan ráadásul a munkanélküliség kérdése is rossz irányban módosult. Többé már nem szorítkozik a "tartalékseregre", amelyik arra vár, hogy a tõke termelõ terjeszkedésének keretébe bevonják, és aktívvá tegyék, ahogyan a rendszer emelkedõ szakaszában, olykor bámulatos mértékben, megszokott dolog volt.
    Most krónikus jelleget öltött az elembertelenítõ munkanélküliség vaskos valósága, s errõl még a tõke legkritikátlanabb védelmezõi is - persze, önigazoló módon, mintha semmi köze nem volna dédelgetett rendszerük visszás természetéhez - elismerik, hogy "strukturális munkanélküliség".
    A zavartalan növekedés háború utáni évtizedeiben, épp ellenkezõleg, egyszer s mindenkorra megoldottnak hírlelték a munkanélküliség problémáját. Így a tõke egyik legrosszabb fajta apologetája - Walt Rostow, Kennedy elnök "agytrösztjének" egyik vezetõ alakja - arcátlanul kinyilatkoztatta semmitmondó, ám mindenütt agyonreklámozott könyvében:

    "Minden okunk megvan rá azt hinni - tekintve a politikai folyamat érzékenységét a munkanélküliségnek még kicsiny fészkei iránt is a modern demokratikus társadalmakban -, hogy az 1920-as és 1930-as éveknek a munkanélküliség szintje iránt tanusított tunya és bátortalan politikája többé már nem tûrhetõ el a nyugati társadalmakban. S napjainkban már a szakma technikai fortélyai - a keynes-i forradalomnak köszönhetõen - tág körben közkinccsé váltak. Nem volna szabad elfelejtenünk, hogy Keynes azt a feladatot tûzte ki maga elé, hogy megcáfolja Marx prognózisát a munkanélküliség alakulásáról a kapitalizmusban; és ezt remekül meg is oldotta.7

    Ugyanebben a szellemben Rostow és a burzsoá közgazdászok egész serege bizakodva jósolta nem csupán azt, hogy "a munkanélküliség kicsiny fészkeit a nyugati demokráciákban" hamarosan és végképp a "bõség" és a prosperitás oázisaivá változtatják, hanem azt is, hogy az õ egyetemlegesen alkalmazható "modernizációs" receptjeiknek és "szakmai fortélyaiknak" köszönhetõen a Harmadik Világ is a "fejlettségnek" és a boldog tökéletességnek ugyanolyan fokára jut majd el, mint a mi "nyugati demokráciáink". Feltételezték, hogy - az idõtlen univerzum eleve elrendelt természetének megfelelõen - a fejletlenséget tõkés "föllendülésnek" kell követnie, ez pedig óhatatlanul magával hoz egyfajta természetes "érett lehiggadásra ösztönzést", gondoskodva arról, hogy a "nyugati demokráciák" politikai erõi elejét vegyék a forradalmárok zavartkeltõ ördögi cselszövényeinek, akik eltökélten meg akarják bolygatni ezt a természetes rendet.
    Ez az eufória bõkezûen fizetett fejlõdéskutató ipart hozott létre, amely lázas tevékenységet, ám csekély konkrét eredményt produkált. A tõke strukturális válságának beköszöntével a neoliberális monetarizmus vette át az ideológiai orientáló pozíciókat, amelyeket addig a keynes-i üdvtan fõpapjai foglaltak el. Ez megrengette a tan terjesztését igazoló alapvetõ premisszát. És amikor végül be kellett látni, hogy a keynes-i "szakmai fortélyok" soha már nem idézhetik elõ a korábbi "csodákat" (vagyis azokat a viszonyokat, amelyeket "csodaként" magasztaltak, akik annak idején bolondul hittek bennük, nem úgy, mint kritikus ellenfeleik), a tõke fogyatékosságainak keynes-i végsõ megoldását hirdetõ korábbi propagandisták egyszerûen köpönyeget fordítottak, és anélkül, hogy a legcsekélyebb önkritikát mormolták volna, fölszólították mindazokat, akik még nem jutottak el az új transzcendentális megvilágosodás rájuk jellemzõ szintjére, hogy ébredjenek föl szendergésükbõl, és rendezzenek méltó temetést korábbi hõsüknek.8
    Eképpen - némileg megalázó módon - el kellett vetni a Harmadik Világ modernizálásának elméletét. A dolgot tovább bonyolította az ökológiai katasztrófa növekvõ veszélye. Nyilvánvalóvá lett, hogy amennyiben a pazarlásnak és szenynyezésnek az a vészes szintje, amelyet a "modernizáció" mintaállama, az Egyesült Államok produkált, megengedhetõ lenne, hogy akár Kínában vagy Indiában is elõálljon, akkor az pusztító következményekkel járna az eszményített "nyugati demokráciák" számára is. Azonfelül az Egyesült Államok által újabban támogatott önkiszolgáló megoldás - "szennyezési jogokat" vásárolni a Harmadik Világ országaitól - nem csupán önpusztító, hanem feltételezi a Harmadik Világ fejletlenségének állandósítását is.
    Így hát mostantól fogva mindenütt, beleértve a "nyugati demokráciákat" is, új típusú fegyverként lehet forgatni a modernizáció ideológiáját: arra való, hogy eltángálják és diszkvalifikálják az "Old Labour"-t, mivel az nem hagyja, hogy a "New Labour" modernizálja õt; vagyis nem hajlandó végképp sutba vágni, miként a "New Labour" tette, még gyönge szociáldemokrata elveit és elkötelezettségét is. Az új, egyetemesen ajánlott célok a "demokrácia és fejlõdés" lettek: demokrácia, ahogyan Amerikában a republikánusok és a demokraták között kialakított politikai konszenzus modellezte, amelynek következtében a munkásosztály még korlátolt parlamenti értelemben véve is kertelés nélkül és teljesen szabadságjogaitól megfosztottá vált; és fejlõdés, ami semmi egyebet nem jelent, csak amit könnyedén be lehet gyömöszölni a formális demokrácia legtendenciózusabb definíciójának üres héjába, hogy világszerte ráhúzhassák mindenre, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió "újsütetû demokráciáitól" Délkelet-Ázsiáig és Afrikáig meg Latin-Amerikáig. A londoni The Economist, mint az USA dominálta Hetek vezetõ propagandaszerve, utánozhatatlan cinizmusával így fogalmazta meg ezt:
    "Nincs alternatívája a szabadpiacnak mint a gazdasági élet szervezési módjának. A szabad piacgazdaság elterjedése fokozatosan a többpárti demokráciához vezet majd, mert a nép, amelynek szabad gazdasági választása van, azon lesz, hogy ragaszkodjék szabad politikai választásához is."9
    A munka mint a tõke ellenlábasa számára a "szabad gazdasági választás" az alkalmaztatásban csakis azzal lehet egyenlõ, hogy aláveti magát a rendszer terjeszkedési követelményeibõl fakadó parancsolatoknak; az egyre növekvõ számú nem annyira "szerencsések" számára pedig azt jelenti, hogy ki vannak téve annak a megaláztatásnak és határtalan nélkülözésnek, amit a krónikus strukturális munkanélküliség okoz. A "szabad politikai választás", amit a "többpárti demokrácia" keretében lehet gyakorolni, valójában arra szorítkozik, hogy keserû kiábrándulással elfogadják a következményeit egy mindinkább szûkülõ politikai konszenzusnak, amely arra késztette a brit szavazóknak nem kevesebb, mint 77 százalékát - és csaknem ugyanilyen arányban az Európai Közösség néhány más országának lakosait is -, hogy elutasítsák a részvételt az olyan értelmetlen rituáléban, mint amilyen a legutóbbi országos választás volt, amikor arra kérték föl õket, hogy válasszák meg képviselõiket az Európai Parlamentbe.
    Sok vonatkozásban a gazdasági téren tapasztaltakhoz hasonló drámai irányváltásoknak voltunk tanúi a tõke szükülõ mozgástere következményeképpen a politikai képviselet és igazgatás terén is. A tõke fejlõdésének emelkedõ szakasza a termelés terén a foglalkoztatás tömeges megnövekedését hozta magával, napjainkra viszont a krónikus munkanélküliség veszedelmes trendje lépett a helyére. Ami a politika terét illeti, a választójog drámai hatású megnövekedésétõl az általános választójogig és a munkás tömegpártok ennek megfelelõ megalakulásáig vezetõ mozgás ívében most nagy irányváltást láthatunk, amely a munka nem formális, ámde hatékony és teljes jogfosztásához vezet a parlamenti politikai keretek közt. E tekintetben elég, ha az olyan politikai formációkra gondolunk, amilyen a New Labour és megfelelõi a "másik oldalon", ahol fölöttébb sajátságos formákban alkalmazzák a "demokratikus döntéshozatalt" a szûk tanácsadói-baráti körben, s könyörtelenül érvényre juttatják a "nincs más alternatíva" bölcsességét minden elütõ hanggal szemben, még ha valami véletlen folytán a mindent nyugtázó kormányban bukkan is a felszínre ilyesmi.

1.3
A krónikus munkanélküliség lesújtó trendje még a legfejlettebb tõkésországokban is érezteti most hatását. Ugyanakkor azoknak, akik még állásban vannak ezekben az országokban, anyagi létfeltételeik rosszabbra fordulásával kell számolniuk, s ezt még a hivatalos statisztikák is elismerik. A tõke történelmi fölívelésének végetértével ugyanis együtt jár a kizsákmányolás különbözeti rátájának lefelé való kiegyenlítõdése is.10
    Vége a "Harmadik Világ modernizálásának", s ez rávilágít egy teljesen alapvetõ problémára a tõkerendszer fejlõdésében: hangsúlyozza annak a ténynek a messzeható történelmi jelentõségét, hogy a tõkének nem sikerült teljessé tennie rendszerét mint globális kapitalizmust, vagyis mint túlnyomórészt gazdasági szabályozását a többletmunka mint értéktöbblet elvonásának. A "föllendülés" meg az "érett lehiggadásra ösztönzés" minden múltbeli képzelgésének dacára, ma a világ népességének csaknem a fele kényszerül létfeltételeinek olyan módokon való újratermelésére, amelyek éles ellentétben állnak az eszményített "piaci mechanizmussal" mint a társadalmi anyagcsere túlnyomólag uralkodó szabályozójával. A tõke ahelyett, hogy csakugyan kapitalista globális rendszerként kiteljesítette volna magát, az olyan országok mellett, ahol a többletmunka-elsajátítás ellenõrzésének tõkés gazdasági módja érvényre jutott, tovább folytatta többé-kevésbé kiterjedt nem-kapitalista hátországgal rendelkezõ kapitalista enklávék létrehozását is. India nyilvánvaló példa erre, Kína esete viszont bonyolultabb, amennyiben állama nem minõsíthetõ kapitalistának. (Ámde van az országnak néhány erõteljes kapitalista enklávéja, amelyik egymilliárdnál több lakosú nem-kapitalista hátországhoz kapcsolódik.) Ez bizonyos fokig hasonlít egyik-másik múltbeli gyarmatbirodalomhoz, pl. a brithez. Nagy-Britannia általános politikai-katonai ellenõrzést gyakorolt India fölött, teljes mértékben kizsákmányolta tõkés gazdasági enklávéit, ám ugyanakkor magára hagyta a népesség túlnyomó többségét, hogy miként a gyarmatosítás elõtt, máról holnapra tengõdjék, de immár a gyarmatosítással súlyosbítottan.
    Számos különbözõ okból - beleértve a "fejlett kapitalizmus" fönntarthatatlan és általánossá nem tehetõ szerkezeti tagolódását, a maga katasztrofálisan pazarló, csökkenõ hasznosítási rátájával mint folyamatos terjeszkedése fõ velejárójával - el sem képzelhetõ, hogy a kapitalizmusnak ezt a hiányosságát orvosolni lehet majd a jövõben. Így hát a Harmadik Világ tõkés modernizálásának elmaradása minden erõfeszítés dacára, amit ráfordítottak a terjeszkedés háború utáni évtizedeiben, az egész rendszer egyik alapvetõ strukturális hiányosságára irányítja figyelmünket.
    Még egy másik problémát is meg kell röviden említenünk ezzel kapcsolatban: a legfejlettebb tõkésországokban is nyilvánvaló "hibrid jelleget". Ez fõképp az állam mind nagyobb közvetlen és közvetett beavatkozásával nyer teret, a társadalmi anyagcsere-újratermelés tõkés módja folyamatos megvalósíthatóságának biztosítása érdekében. A tõkerendszer - minden ellenkezõ, "az állam birtokhatárainak visszaszorításáról" szóló, neoliberális képzelgésekkel párosuló tiltakozás dacára - egyetlen hétig sem maradhatna fönn az államtól folyamatosan kapott masszív támogatás nélkül. Ezt a problémát másutt tárgyaltam, ezért itt elég lesz csupán röviden említenem. Amit Marx a korai kapitalista fejlõdésnek VIII. Henriktõl és másoktól nyújtott "rendkívüli segélynek" nevezett, az szinte elképzelhetetlen, tömeges formában újra fölbukkant a huszadik században, "a közös mezõgazdasági politikától" és az exportgaranciáktól a hatalmas, államilag pénzelt kutatási alapokon át a csillapíthatatlan étvágyú katonai-ipari komplexumig.11 S amitõl még kínosabb a probléma: ebbõl a rendkívüli segélybõl soha sincs elég. A tõke, történelmi fejlõdésének jelenlegi szakaszában, teljesen függõvé vált ettõl az egyre növekvõ nagyságú ellátmánytól.
    E tekintetben megint a rendszer egyik korlátjába ütközünk, amennyiben azt látjuk, hogy ez a rendkívüli segély krónikusan elégtelen ahhoz képest, amit az állam jelenleg nyújtani képes. A tõke strukturális válsága csakugyan elválaszthatatlan az efféle rendkívüli segély krónikus elégtelenségétõl olyan körülmények között, amikor a társadalmi újratermelés antagonisztikus rendszerének a hibái és hiányosságai vég nélkül igénylik ennek adagolását.
 

JEGYZETEK

1 István Mészáros: The Power of Ideology (Az ideológia hatalma). New York University Press. 1989. 462-470. o.
2 "Marxism Today" (A marxizmus ma), interjú a Radical Philosophy 62. számában (1992 õsz); újraközölve a Beyond Capital (A tõkén túl) IV. részében (London. Merlin Press. 1995), idézet: 995-996. o.
3 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/I. 367. o.
4 Részletesen kifejtett érvek amellett, hogy a tõke inkább "a társadalmi anyagcsere-ellenõrzés módjaként" értendõ, semmint statikus tárgyként, a Beyond Capital (A tõkén túl) 2. fejezetében olvashatók.
5 Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/I. 296. és 298. o.
6 U.o. MEM 46/II. 22. o.
7 Walt Rostow: The Stages of Economic Growth (A gazdasági növekedés szakaszai). Cambridge University Press. 1960. 155. o.
8 Lásd a londoni The Economist nevezetes vezércikkét: "Time to bury Keynes?" ("Ideje temetni Keynes-t?"), (1993. július 3. 21-22. o.); a címben föltett kérdésre nyomatékos "igen"-nel feleltek a lap szerkesztõi.
9 The Economist, 1991. december 31. 12. o.
10 Kirívó példát hozott föl a kizsákmányolás különbözeti rátájára egyik tanulmányában Renato Constantino, a kiváló filippin történész és politikai gondolkodó: "A Ford Philippines részvénytársaság, amelyet csupán 1967-ben hoztak létre, most (négy évre rá) a Fülöp-szigetek 1000 legnagyobb vállalatának jegyzékében a 37. helyen áll. 1971-ben 121,32 %-os részvényhozamról adott számot, míg (a Ford) általános részvényhozadéka 133 országban csupán 11,8 % volt ugyanebben az esztendõben. A Ford magas profitja, ha nem számítjuk azt a temérdek ösztönzõ kedvezményt, amelyet a kormánytól csikart ki, fõleg az olcsó munkaerõnek volt köszönhetõ. Míg az USÁ-ban a szakmunka átlagórabére 1971-ben csaknem 7,5 dollár volt, addig a hasonló munka bérszintje a Fülöp-szigeteken csupán 0,30 dollárt ért el." (Renato Constantino: Neo-Colonial Identity and Counter-Consciousness: Essays in Cultural Decolonization (Újgyarmatos azonosságtudat és ellen-öntudat: Tanulmányok a kulturális dekolonizálásról). London. Merlin Press. 1978. 234. o.) Azok a viszonylagos elõjogok, amelyeket a múltban a fejlett tõkésországokban élveztek a dolgozó osztályok, megfogyatkoztak az utóbbi három évtizedben a tõke szükülõ mozgástere és a folyó transznacionális globalizáció következtében. A kizsákmányolás különbözeti rátájának ez a lefelé irányuló kiegyenlítõdése igen jelentõs fejlõdési irányzat korunkban, s óhatatlanul növekvõ szigorral fog érvényesülni a következõ évtizedekben.
11 Rosa Luxemburg prófetikusan hangsúlyozta a haditermelés növekvõ fontosságát még 1913-ban, rámutatva, hogy "alapjában véve maga a tõke ellenõrzi a haditermelésnek ezt az automatikus és ritmikus ingadozását a törvényhozás, valamint a sajtó révén, amelynek az a funkciója, hogy megdolgozza az ún. 'közvéleményt'. Ezért látszik határtalan terjeszkedésre képesnek a tökefelhalmozásnak ez a résztartománya." (Rosa Luxemburg: A tõkefelhalmozás (The Accumulation of Capital. London. Routledge. 1966. 466. o.). A náci fasizmus szerepe a haditermelés további kibõvítésében meglehetõsen nyilvánvaló, miként a II. világháború után a "nyugati demokráciákban" és másutt a tõkének a katonai-ipari komplexumon keresztül nyújtott, csakugyan bámulatos (és roppant bõkezû) "rendkívüli segély" is. Ami e tekintetben kevésbé ismeretes, az, hogy F. D. Roosevelt milyen tudatosan szentelte e célnak tevékenységét már elnökké választása elõtt is. Még azt az elítélõ vélekedést is elõre látta, amely a késõbb "neoliberalizmus" néven ismertté vált irány képviselõitõl várható volt. 1932. július 2-án mondott beszédében így nyomatékosította ezt: "...haladéktalanul hatálytalanítanunk kellene tehát azokat a törvényi rendelkezéseket, amelyek arra késztetik a szövetségi kormányt, hogy kiálljon a piacra, vásároljon, eladjon, spekuláljon a farmok termékeivel, hasztalan próbálkozva ezáltal, hogy csökkentse a túltermelést. S õk azok, akik arról fecsegnek, hogy távol kell tartani a kormányt az üzlettõl"... (F.D.Roosevelt "New Deal" beszéde a demokrata konvenció elõtt, Chicagóban, Illinois államban, 1932. július 2-án.) Valamennyi idézetünk Roosevelt beszédeibõl a B. D. Zevin szerkesztette könyvbõl való: Nothing to Fear: The Selected Address od Franklin Delano Roosevelt, 1932-1945 (Nincs mitõl félni. Franklin Delano Roosevelt Válogatott beszédei, 1932-1945. London. Hodder&Stoughton. 1947.)

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

(A tanulmány második részét június-júliusi számunkban közöljük)

MÛHELY

WIRTH ÁDÁM

"Mondd, mit érlel annak a sorsa?"

(A munkásosztályról, jelen és jövõ idõben)

Alaposan felborzolta a kedélyeket a száz leggazdagabb magyar ember nevét és vagyonának nagyságát tartalmazó lista megjelentetése. A közvélemény látványosan, megnevezhetõ, név szerint azonosítható személyekben testet öltõ konkrét formában szembesült azzal, amit egyébként a statisztikákból eddig is tudni lehetett, tapasztalatilag is érzékelhetõ volt, azaz, hogy az elmúlt másfél évtizedben egy maroknyi kisebbség hihetetlenül meggazdagodott, miközben a nagy többség elszegényedett. Az egyszerû emberek a milliárdos vagyonok tulajdonosaival a létminimum alatt élõk, a munkanélküliek, alkalmi munkások, kisnyugdíjasok, sokgyermekes családok, hajléktalanok, reménytelenül leszakadók és elszegényedõk millióit állítják szembe. Felháborodva firtatják: hogyan lehetett ilyen mértékben, ilyen gyorsan meggazdagodni, amikor õk - a többség - elszegényedik, létbizonytalanságban él, megélhetési gondokkal küzd? Hogyan, honnan, mibõl tettek szert egyesek mesés vagyonokra? A meggazdagodás mögött sokan korrupciót, törvénytelen és tisztességtelen módszereket, üzelmeket sejtenek. Felháborodásukban a joghoz, a törvényhez, az erkölcshöz appelálnak. Mindhiába. A másik oldalon, azok, akik meggazdagodtak, hol büszkén, hol önigazolóan mentegetõzve, hol indulatosan, munkájukra, szorgalmukra, vállalkozásaikra, kockázatvállalásukra hivatkoznak, és a tisztességes megérdemelt üzleti hasznot emlegetik. Mintha mindenki számára, akiben elegendõ szorgalom és vállalkozó kedv volt, nyitva állt volna, illetve nyitva állna ez az út. Mintha a meggazdagodás kizárólag az egyén munkáján, felkészültségén, tudásán, szorgalmán, vállalkozó és újító szellemén múlna. A politikai babérokra pályázó sikeres nagyvállalkozó személyes története parlamenti szócsaták és a bulvársajtó fókuszába került. A személyes történetnél azonban izgalmasabb és fontosabb a mögöttes társadalmi folyamat. Miféle mélyebb társadalmi folyamatok és összefüggések rejlenek az egyéni esetek mögött. Milyen osztályviszonyokat tükröznek a kirívó vagyoni-jövedelmi különbségek?
    Tõke nélkül nincs kapitalizmus - magyarázzák a kapitalizmus régi és új apologétái azoknak, akik méltatlankodva firtatják a mesés vagyonok eredetét. Ha kapitalizmust akartatok, akkor el kell fogadni az eredeti tõkefelhalmozást is - érvelnek. Az utóbbit a rendszerváltás hõskorának, a privatizátorokat pedig a rendszerváltás hõseinek tüntetik fel. Az eredeti tõkefelhalmozás apológiájának logikája nem sokat változott. A polgári gazdaságtanban az eredeti felhalmozás hasonló szerepet játszik, mint a bûnbeesés a teológiában. Eredetét úgy magyarázzák, hogy "egyszer, réges-régen élt az egyik oldalon egy szorgalmas, értelmes és mindenekelõtt takarékos elit, a másik oldalon meg lusta, mindenüket, sõt annál is többet elherdáló korhelyek. Igaz, hogy a teológiai bûnbeesés legendája azt meséli el nekünk, hogyan ítéltetett az ember arra, hogy orcája verejtékével egye kenyerét; a közgazdasági bûnbeesés históriája viszont azt leplezi le, hogyan lehetnek olyan emberek, akiknek erre semmi szükségük nincs. Az elõzõek gazdagságot halmoztak fel, az utóbbiaknak végül nem maradt más eladnivalójuk, mint a saját bõrük. És ettõl a bûnbeeséstõl keltezõdik, a nagy tömeg szegénysége, amelynek még mindig, minden munkája ellenére, nincs más eladnivalója, mint saját maga, és a kevesek gazdagsága, amely folyton növekszik, holott már régen nem dolgoznak" (MEM 23. kötet 668. oldal). Kevesek meggazdagodásának és sokak elszegényedésének magyarázataként ma is az eredendõ közgazdasági "bûnbeesés" régi históriáját ismételgetik. "Szorgalmas, értelmes, takarékos elit" - az egyik oldalon. "Lusta, mindenüket elherdáló korhelyek" - a másikon. Ezek szerint: vagyon, jog, erkölcs az egyik oldalon, a gazdagok oldalán. Szegénység, jogtalanság, erkölcsi lealacsonyodás a másik oldalon, a szegények oldalán. Állítólag ez a - kapitalista - természet örök rendje. Ilyen egyszerû lenne?
 

Új eredeti tõkefelhalmozás

"A gazdagság felhalmozása az egyik póluson egyúttal a nyomor, a munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét mint tõkét termeli." (Marx).

Az eredeti tõkefelhalmozás titkát az a Marx Károly fejtette meg, aki a brit BBC ezredfordulós felmérése szerint az elmúlt évezred legjelentõsebb gondolkodója volt, s akit Németországban legutóbb (Adenauer és Luther Márton társaságában) a három legnagyobb német közé választottak. A tõkés piacgazdaság alapfeltétele, sine qua non-ja, Marx szerint, "a munkások elválasztása a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától". "Mihelyt a tõkés termelés már a maga lábán áll, ezt az elválasztást nemcsak fenntartja, hanem állandóan növekvõ mértékben újratermeli." Az eredeti tõkefelhalmozás teremti meg a tõkés termelési mód kialakulásának alapfeltételét. A tõkés termelési mód kialakulása nem más, mint "a munkás elválasztási folyamata munkafeltételeinek tulajdonától, olyan folyamat, amely egyrészt a társadalmi létfenntartási és termelési eszközöket tõkévé, másrészt a közvetlen termelõket bérmunkásokká változtatja" (uo. 669. oldal).. Azért nevezzük "eredetinek", mert nem történelmi eredménye, hanem történelmi alapzata a sajátos tõkés termelési módnak. A tõke és a neki megfelelõ termelési mód "elõtörténete".
    A tõkében Marx bemutatta, és részletesen elemezte az eredeti tõkefelhalmozás klasszikus folyamatát Angliában. Az eredeti tõkefelhalmozás folyamatát erõszakos módszerek jellemzik. "A közvetlen termelõk kisajátítását a legkíméletlenebb vandalizmussal és a leggyalázatosabb, legpiszkosabb, legkicsinyesebben gyûlölködõ szenvedélyek ösztönzésére hajtják végre. A saját munkával létrehozott, úgyszólván az egyes, független dolgozó egyénnek és a munkafeltételeknek összenövésén nyugvó magántulajdont kiszorítja a tõkés magántulajdon, amely idegen, de formailag szabad munka kizsákmányolásán nyugszik." "Nagy embertömegeket hirtelen és erõszakosan elszakítanak létfenntartási eszközeiktõl és mint szabad prédául szolgáló proletárokat a munkapiacra dobják õket" (uo. 712. oldal)
    Az eredeti tõkefelhalmozás történelmi folyamata egyes országokban "különbözõ színeket ölt", "különbözõ szakaszokat fut be", lényege azonban mindenütt ugyanaz: tõke felhalmozása magánszemélyek tulajdonában az egyik oldalon, a munkás elválasztása - a legkíméletlenebb módszerekkel - munkája feltételeinek tulajdonától a másik oldalon. A múlt század végén nálunk, más kelet-európai egykori szocialista országokhoz hasonlóan, egy új eredeti tõkefelhalmozás teremtette meg a tõkés termelés hiányzó alapfeltételeit: a tõkés magántulajdont, és a tõke számára szabad prédát jelentõ bérmunkások tömegét. Ez volt a tõkés rendszerváltás lényege. Az eredeti tõkefelhalmozás klasszikus formájának ismerete, az eredeti tõkefelhalmozás titkának megfejtése kulcsot jelent az új eredeti tõkefelhalmozás megértéséhez is. Az új eredeti tõkefelhalmozás a korábbi gazdasági fejlõdési folyamat erõszakos megszakításával, az addig létezõ gazdasági viszonyok erõszakos megváltoztatásával, gazdaságon kívüli erõszak alkalmazásával ment végbe. Döntõ szerepet játszott ebben az állami tulajdon felülrõl vezérelt privatizálása, valamint a szövetkezeti tulajdon szétverése.
    A korábbi idõszakban a gazdaság több mint 90 százaléka Magyarországon állami és szövetkezeti tulajdonban volt. A privatizálással az ezredfordulóig az állami tulajdon zöme magántulajdonba került. 1990 végén, Magyarországon 1858 állami és tanácsi gazdálkodó szervezetet tartottak nyilván. Ebbõl, az ÁPV Rt adatai szerint, 1999 végéig 1158-at teljes egészében privatizáltak, a többiek részben felszámolás alatt álltak, vagy további privatizációra voltak kijelölve, részben tartós állami tulajdonban, vagyonkezelésben maradtak, illetve más vagyonkezelõnek lettek átadva. Az új tulajdonosok áron alul, jelentõs állami támogatással, hitelek és kedvezmények biztosításával jutottak a privatizált állami vagyonhoz. Dolgozói tulajdon szerzésére (MRP) csak korlátozott lehetõség nyílt. (A 20 fõnél nagyobb létszámú gazdasági szervezetek létszámának mindössze 3 százaléka dolgozik MRP tulajdonú cégeknél.) A privatizálás jelentõs vagyonvesztéssel járt. Az 1631 milliárd induló vagyonértékû privatizált állami vagyon mindössze 553 milliárd privatizációs bevételt eredményezett. A termelõszövetkezeteket a szövetkezeti földtulajdon adminisztratív megszüntetésével, a szövetkezeti vagyon szétosztásával gyakorlatilag szétverték. A megmaradt szövetkezetek többsége tõkés típusú gazdasági társasággá alakult át. Az alapvetõ termelési eszközök ma Magyarországon minden területen tõkés magántulajdonban vannak.
    Az új eredeti tõkefelhalmozás nemcsak a magántõke felhalmozását, a munkások "proletarizálódását" is jelentette. A tõkés termelés célja és hajtóereje a profitszerzés. A profitszerzéshez a tõkének olcsó munkaerõre, a szükséges termelési eszközök és feltételek tulajdonával nem rendelkezõ, ezért munkaerejüket a tõkéseknek eladni kényszerülõ bérmunkásokra, a tõkések számára mindig készen álló kizsákmányolható munkástömegre van szüksége. A szocialista gazdaság, minden hibája, a bérszínvonal relatív lemaradása ellenére is, a teljes foglalkoztatottság megvalósításával viszonylagos létbiztonságot teremtett a munkások számára. A tõkés termelésnek ezzel szemben létfeltétele a viszonylagos túlnépesedés, a munkásnépesség egy részének nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változása, ami biztosítja a mindig készen álló kizsákmányolható emberanyagot a tõke változó szükségletei számára, s egyben a tõkés felhalmozás emeltyûje. Az ipari termelés a tulajdonváltással egyidejûleg 20-30 százalékkal, a mezõgazdasági termelés 30-40 százalékkal visszaesett. A munkanélküliség megjelenése szükségszerû velejárója volt a tõkés rendszerváltásnak. A foglalkoztatottak száma 5,4 millióról 3,8 millióra esett vissza. A 15-74 éves népesség 46 százaléka inaktív (nyugdíjas, tanuló, eltartott). Különösen nagy volt a csökkenés a feldolgozóiparban, a bányászatban és építõiparban. Mintegy másfél millióan veszítették el munkájukat. A teljes foglalkoztatottságot tömeges munkanélküliség váltotta fel. 1990-1993 között a munkanélküliek száma ugrásszerûen 40 ezerrõl 700 ezerre nõtt. A nyilvántartott munkanélküliek aránya jelenleg 6 százalék körül látszik stabilizálódni. 30-40 százalékuk tartósan munkanélküli, vagyis egy év óta vagy annál is régebben keres, de nem talál munkát. Még nagyobb a "passzív munkanélküliek" száma, akik már a munkanélküli nyilvántartásból is kikerültek, munkanélküli ellátásban nem részesülnek, és semmi esélyük sincs arra, hogy állandó munkahelyet és munkát találjanak maguknak. Sokan idõ elõtt nyugdíjba kényszerültek. Százezrek lettek bizonytalan egzisztenciájú, önkizsákmányoló "kényszervállalkozók". A munkás kiszolgáltatottságát a szakszervezeti mozgalom egységének felbomlása, a szakszervezetek erejének gyengülése is fokozza. A munkásoknak valóban nem maradt egyebük munkaerejüknél: nem maradt más eladni valójuk, mint saját bõrük. Szabad prédává váltak a munkapiacon. Az eredeti felhalmozás ezzel betöltötte funkcióját. A gazdagság felhalmozása az egyik póluson, a nyomor, a munkarabszolgaság, a morális lealacsonyodás felhalmozása a másik póluson. A tõkés termelés "elõtörténete" befejezõdött. A kifejlõdött tõkés termelés Magyarországon immár a saját lábán áll. Fenntartja, és növekvõ mértékben, állandóan újratermeli a munkások elválasztását a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától. "A saját menete révén újratermeli a munkaerõ és a munkafeltételek szétválasztását. Ezzel újratermeli és megörökíti a munkás kizsákmányolásának feltételeit. Állandóan arra kényszeríti a munkást, hogy munkaerejét eladja azért, hogy élhessen, és a tõkésnek állandóan lehetõvé teszi a munkaerõ megvásárlását, azért, hogy meggazdagodjék" (uo. 539 oldal).
 

Az új tõkésosztály

"Személyekrõl itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítõi, meghatározott osztályviszonyok és érdekek hordozói." (Marx)

Az új eredeti tõkefelhalmozás eredményeként új tõkésosztály jött létre. Egyik forrását az egykori tõkésosztály maradványai és leszármazottjai jelentették. Bár reprivatizáció Magyarországon nem volt, a korábban államosított cégeket a régi tulajdonosok nem kapták vissza, többen, régi márkanévvel vagy új márkanév alatt, újraindították régi cégüket. A nyugatra emigráltak közül többen visszatértek, és idehaza fektetik be tõkéjüket. Egy másik forrás a rendszerváltás idején felbukkanó "újtõkések" voltak. A korábbi idõszak megtollasodott magánvállalkozói "szocialista milliomosokból" rövid idõ alatt "kapitalista milliárdosok" lettek. A régi vezetõk, a "nomenklatúra", a vállalati menedzsment, "a késõ-kádári technokrácia" számos képviselõje korábbi pozícióját, tapasztalatait és kapcsolatait tõkéstulajdonra váltotta, a privatizáláskor "jó idõben jó helyen volt", és megragadta a vagyonszerzés kínálkozó alkalmát. Olyan vélemény is van, hogy tulajdonképpen nem is eredeti tõkefelhalmozás, hanem a "szimbolikus tõkék konvertálása" ment végbe, az "elit" váltotta át kapcsolati, politikai, kulturális tõkéjét gazdasági tõkére. Egy másik vélemény szerint csak az történt, hogy a "kollektív kapitalista" (az állam) helyét "magánkapitalisták" foglalták el. Ebben a felfogásban éppen az sikkad el, ami az eredeti tõkefelhalmozás lényege, vagyis, hogy az új eredeti tõkefelhalmozás hozta létre a tõkés termelési mód alapfeltételeit, s alapozta meg az új tõkésosztály kialakulását.
    A magyarországi kapitalizmus és az új tõkésosztály kialakulásában meghatározó szerepet játszott a külföldi tõke. A privatizált állami vagyon mintegy kétharmada külföldi tulajdonba került. A külföldi tulajdon részarányát tovább növelték a nemzetközi tõkéstársaságok zöldberuházásai. 1990 és 2000 között a külföldi érdekeltségû vállalatok száma az országban 5 ezerrõl 26 ezer fölé nõtt. A külföldi tõke kontrollja alá került az ipar kétharmada, a távközlés 90 százaléka, az energiatermelés és elosztás 60 százaléka, pénzintézeti szektor 70 százaléka, a kereskedelmi szektor fele. A külföldi tõkét az olcsó, és viszonylag jól képzett, munkaerõ, a piacszerzés lehetõsége, a magas profit és gyors megtérülés, a külföldi tõkének nyújtott adókedvezmények vonzották Magyarországra. Az utóbbi idõben ellentétes irányuló tendencia is tapasztalható: több külföldi cég a termelést olyan országokba telepíti át, ahol még olcsóbb munkaerõt talál.
    A külföldi tõke hazai mûködését egy szélesebb hazai közvetítõ "komprádor" réteg (beszállítok, értékesítõk, menedzserek, pénzügyi szakértõk) segíti. Ezek különbözõ mértékben és formában részesednek a külföldi tõke profitjából, egy részük maga is tõkéssé válik. Klasszikus értelemben vett "nemzeti burzsoázia" nem alakulhatott ki. A hazai vállalkozások döntõ része a külföldi tõke, ezen belül a nagy multinacionális vállalatok ellenõrzése alatt áll, beszállítóként, importõrként, bérmunka végzésén keresztül azzal összefonódik. A külföldi tõke térhódítása ugyanakkor számukra egyben konkurenciát is jelent.
     A tõke "anonim" formájában (részvénytársaságok, vagyonkezelõ holdingik) a tõkés személye, az "élõ tõkés", általában háttérben marad. Jelenleg Magyarországon 150 ezer korlátolt felelõsségû társaság (kft), 4 ezer részvénytársaság van bejegyezve. A részvénytársasági formában elmosódik a különbség a nagy- és közép részvényesek (a tulajdonképpeni tõkésosztály), valamint a kisrészvényesek (részvényekkel rendelkezõ alkalmazottak, nyugdíjasok) között. A részvénytársaságok tulajdonát azonban alapvetõen a nagyrészvényesek ellenõrzik, a részvénytársaságok mûködésében az õ érdekeik a meghatározók.
    A jobboldali, szélsõjobboldali pszeudo-antikapitalista populizmus a "kozmopolita kapitalizmussal" a "nemzeti kapitalizmus" mítoszát állítja szembe. Nem a tõkés rendszert, hanem a "nemzetidegen zsidó tõkét" támadja. Az osztály-kizsákmányolás bírálatát rasszista alapon antiszemitizmussal cseréli fel. Az antiszemitizmust Engels a "hanyatló rétegek reakciójának" nevezte, a kapitalizmusra. A "primitív antikapitalizmus", a "feudális szocializmus" egyik válfajának tartotta, amely reakciós célokat szolgál, és amelyhez a munkásmozgalomnak nem lehet semmi köze. Ady Endre szerint "zsidógyûlölet szítása azoknak áll érdekében, kiknek reszketve kell gondolniuk arra, hogy a jó bárgyú nép egyszer csak megvilágosul, s róluk talál egy kicsit elgondolkodni". Az antiszemitizmus szítása a "primitív antikapitalizmus" álruhájában ma is reakciós érdekeket szolgál. Azoknak áll érdekében, akik el akarják terelni a figyelmet a tõkés kizsákmányolás osztálylényegérõl.
    A tõkés rendszer apologétái a tõkés hasznát a tõkés által végzett munka megérdemelt díjának tüntetik fel. A valóságban a társaságok és vállalatok irányításának és mûködtetésének technikai funkciója (a felsõ vezetés igazgatási munkája) könnyûszerrel elválasztható a tõketulajdontól és átruházható fizetett alkalmazottakra, menedzser szakemberekre. A tõkések ma világszerte, így nálunk is, menedzserekre bízzák a vállalatok igazgatását. A menedzserek munkaviszonyuk szerint "alkalmazottak", társadalmi helyzetük, jövedelmük nagysága és formája azonban a tõkésosztályhoz köti õket, a tõkés érdekeit szolgálja ki, s maga is a tõkés profitjából részesedik. A tõkésnek közvetlenül csak a munkások által megtermelt értéktöbblet elsajátításának funkciója marad. Ezt a funkciót a tõkés kiváltképpen tõkésként, "mint idegen munkaerõ kizsákmányolója" tölti be. "A bér, amelyet ezért a munkáért igényel és kap, pontosan egyenlõ az idegen munka elsajátított mennyiségével, amennyiben magára vállalja a kizsákmányolás szükséges fáradságát, ez a bér közvetlenül e munka kizsákmányolási fokától függ, nem pedig annak a megerõltetésnek a fokától, amelybe neki ez a kizsákmányolás kerül, és amelyet mérsékelt fizetésért átengedhet egy igazgatóra" (MEM 25. kötet 365. oldal).
    A tõkésosztály parazita jellegét jelzi, hogy a tõkések napjainkban egyre inkább "feleslegessé" válnak a termelés szervezésében és irányításában. Engels a tizenkilencedik század végefelé így jellemezte ezt a folyamatot Szükséges és felesleges osztályok címû írásában: "A valóságban nincs más tennivalójuk, mint hogy beváltsák a félévenkénti osztalék-szelvényeket. A tõkés társadalmi funkcióját átruházták bérrel fizetett szolgákra; de a tõkés továbbra is bezsebeli osztalékát, a fizetést azokért a funkciókért, noha már nem õ látja el õket.[...] Az [igazgatástól] visszavonult, vagyis feleslegessé vált tõkéseink nem lévén jobb dolguk, kedvükre ûzik a spekulációt Mammon templomában, ahol milliókat veszítenek és nyernek" (MEM 19. kötet 323-324. oldal). Korunkban ez még inkább így van. Világtendencia a pénzügyi spekuláció mértéktelen növekedése. A termelésbe feleslegessé vált tõkések kedvükre ûzik kedvenc játékukat Mammon templomában, ahol immár milliárdokat veszítenek és nyernek. De vajon "ki fizeti a révészt?"
 

Szabad préda a tõke számára

"A tõkés termelés elõrehaladásával kifejlõdik egy olyan munkásosztály, amely nevelés, szokás, hagyomány alapján ennek a termelési módnak a követelményeit természeti törvényeknek ismeri el. A kifejlõdött tõkés termelési folyamat szervezete minden ellenállást megtör, a viszonylagos túlnépesség állandó termelése a munka kínálatának és keresletének törvényét s ezért a munkabért olyan határok között tartja, melyek a tõke értékesíti feltételeinek megfelelnek, és a gazdasági viszonyok néma kényszere megpecsételi a tõkés uralmát a munkás felett." (Marx)

Szociológiai felmérések szerint a munkások több mint 70 százaléka a rendszerváltás vesztesének érzi magát. Velük fizettették meg a rendszerváltás árát: õk "fizették a révészt". Õk lettek a rendszerváltás fõ vesztesei. Elvesztették létbiztonságukat, sokan munkájukat is. Reálbérük csökkent, a rendszerváltás elsõ éveiben a 20 évvel korábbi szintre esett vissza, s az eltelt idõszakban csak fokozatosan érte el a rendszerváltás elõtti színvonalat. A hazai bérek az európai átlag alig egyharmadát képviselik. (József Attila szavaival: "Bérük van, nincsen örömük".) Romlottak a munkások szociális körülményei. Az üzemi szociális létesítményeket (orvosi rendelõ, bölcsõde, könyvtár, vállalati üdülõ, munkáslakás-építés stb.) felszámolták. A szakszervezeti mozgalom visszaesésével a munkások érdekvédelmi képessége meggyengült. A munkaerejüket a tõkéseknek eladni kényszerülõ munkások alkotják korunk modern proletariátusát. "Proletariátuson a modern bérmunkások osztálya értendõ, akik minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni saját munkaerejüket, hogy megélhessenek" (MEM 4. kötet 323-324. oldal). Ismét aktuális József Attila balladájának ajánlása:

    "Proletár, folytatnám, de unnád,
    tudod, hogy nem élsz lazacon, -
    amíg tõkések adnak munkát,
    a tõkéseké a haszon."

    Az aktív népesség 60-70 százaléka, több mint 3 millió dolgozó, Magyarországon bérmunkás. Közülük több mint 1 millió szakmunkás, 600 ezer betanított munkás, 300 ezer segédmunkás, 1 millió 400 ezer nem-fizikai foglalkozású. Mintegy 1 millió 300 ezren dolgoznak a feldolgozóiparban, építõiparban, bányászatban, 2 millióan a szolgáltató ágazatokban, 200-300 ezren a mezõgazdaságban. Ez a "munkásosztály" termeli meg a társadalom életéhez és fejlõdéséhez szükséges anyagi javakat.
    A munkásosztály hosszú idõn keresztül - leegyszerûsítve - az ipari munkássággal, a fizikai munkásokkal, képletesen a "kalapácsos emberrel" azonosították. Elméletileg a munkásosztály fogalma nem a munka valamilyen konkrét fajtájához (ipari munkához, fizikai munkához) kötõdik, hanem a legkülönbözõbb munkafajták összességéhez. Ezzel kapcsolatban Marx gyakran használta az "összmunkás" fogalmát, amely egyesíti magában "a munkafajták totalitását", "a fej és a kéz funkcióit", vagyis a fizikai és a szellemi munkát. A termék a különféle munkákat végzõ személyek "közös terméke", tõkés termelési mód esetén mindegyik viszonya "bérmunkásnak a tõkéhez való viszonya", "munkájuk megfizetett munkából és meg nem fizetett munkából áll".
    A munkásosztály történelmi magját tehát az ipari munkásság jelentette. A termelés fejlõdésével azonban a munkásosztály összetétele is átalakul. A modern ipar állandóan forradalmasítja a termelés technikai alapzatával együtt a munkások funkcióit és a munkafolyamat társadalmi kombinációit. Ezzel állandóan forradalmasítja a munkának a társadalmon belüli megosztását, és szakadatlanul tõketömeget és munkástömeget dob egyik termelési ágból a másikba. A nagyipar természete ezért feltételezi a munka változását, a funkció folyékonyságát, a munkás mindenoldalú mozgékonyságát" (MEM 23. kötet 454-455. oldal).
    A modern ipar fejlõdése napjainkban, a termelés "technikai alapzatának" forradalmasításával (tudományos-technikai forradalom) együtt, mindenütt forradalmasítja a munkások funkcióit, a munkafolyamat társadalmi kombinációit, a munkának társadalmon belüli megosztását, megváltoztatja a munkát, nagy munkástömegeket dob át a termelés egyik ágazatából a másikba. Mindez átalakította, és folyamatosan módosítja, a munkásosztály ágazati, szakmai összetételét, területi megoszlását, feltételezi a munkás mindenoldalú mozgékonyságát.
    A munkásosztályon belül az utóbbi évtizedekben Magyarországon is relatíve csökkent a hagyományos ipari ágazatokban dolgozók aránya, ugyanakkor nõtt a szolgáltató ágazatokban foglalkoztatottak száma és aránya. Egyidejûleg az anyagi szolgáltató ágazatokban és a mezõgazdaságban is széles körûen terjednek az ipari jellegû munka módszerei (gépesítés, automatizálás). Jelenleg Magyarországon a foglalkoztatottak 30 százaléka dolgozik az iparban, 60 százalék pedig különféle szolgáltató ágazatokban. Az utóbbiak jelentõs része ipari foglalkozású, és fizikai munkát végez. A munkások munkatevékenységében ugyanakkor növekszik a szellemi munka ("a fej funkciója") részaránya. Új, a korábbinál magasabb szakképzettséget és folyamatos továbbképzést igénylõ szakmák jelennek meg, új munkásrétegek alakulnak ki. ("Tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát, - a tõkéseké a haszon".) A tõkés termeléshez azonban az alacsonyabb szakképzettségû munkára és munkaerõre is szükség van. Az ilyen munkát és munkaerõt tömegesen igénylõ tevékenységeket a nemzetközi tõkés társaságok, extraprofit reményében, általában a perifériára és félperifériára telepítik, ahol még olcsóbb munkaerõt találnak. Magyarországra a rendszerváltát követõen fõleg betanított munkásokat foglalkoztató üzemeket telepítettek, amelyeket aztán, ha érdekeik úgy kívánják, tovább telepítenek más országokba, ahol olcsóbb a munkaerõ.
    A munkások érdekvédelmi, érdekérvényesítése ma Magyarországon kicsi. Szervezettségük visszaesett, szakszervezetei meggyengültek. (Az összes foglalkoztatott csupán egynegyede tagja valamelyik szakszervezetnek.) A munkásoknak egyáltalán nincs parlamenti képviseletük. A kormány, a munkaadók és a munkavállalók közötti érdekegyeztetés (a nevezetes "tripartit") kiüresedett. Az erõs és jól szervezett tõkésekkel és a tõkések érdekeit készségesen kiszolgáló kormányzattal szemben a munkavállalók saját érdekeiket nem tudják eredményesen érvényesíteni. Érdekeik védelmében a munkások sztrájkhoz ritkán folyamodnak. (1991 és 2001 között 59 kisebb-nagyobb sztrájk volt.) A tõkés termelés szervezete "megtört minden ellenállást", "a viszonylagos túlnépesedés állandó termelése a munkabért olyan határok között tartja, amelyek megfelelnek a tõke feltételeinek". A gazdasági viszonyok "néma kényszere megpecsételte a tõke uralmát a munkás felett". A mai munkásosztály - jelenlegi deklasszálódott, dezorganizálódott, demoralizálódott állapotában - a tõkés termelési módot "természeti törvénynek ismeri el".
    A proletariátus ma Magyarországon szabad préda a (külföldi és hazai) tõke számára. De vajon így marad ez örökre? Marxisták az osztályokat sohasem statikusan, mozdulatlan állapotukban, hanem dinamikusan, mozgásukban vizsgálják, "nemcsak a múlt, hanem a jövõ szempontjából is".

 [...]