ABLAK

NORBERTO FUENTES

Hemingway Kubában, II.*

A Floridita bár

Nem volt elsõ látásra támadt szerelem, hanem lassú és kitartó folyamat, amelynek legszemélyesebb élményei egész érett írói termésében elszórva és rejtjelezve fellelhetõk. 1932-ben, amikor elõször halászott kardhalra a kubai vizeken, biztosra vette, hogy Key West-en, ahol gyereke született és második regényét befejezte, sikerül végre megállapodnia... Ám egyik cimborájával, Joe Russellel, a Sloppy Joe's tulajdonosával gyakorta átrándult Havannába: egy alkalommal "minden idõk legnagyobb italrakományát" szállították Kubából Key West-re - írja valahol, és magától értetõdik, hogy csempészáruról van szó. Mégis e kalandos kirándulásokon, melyekben szemernyi irodalmias íz sem volt, ismerte meg azokat az embereket, akik haláláig a barátai maradtak, s a helyeket, ahol késõi írásai játszódnak.
    Volt két utca a havannai Óvárosban, ahol autóval nem szeretett végighajtani, mert akkor túlságosan hamar bejárta õket: az Obispo és az O'Reilly utca. Ennek a két utcának a keresztezõdésében áll a Floridita bár, amelyet a harmincas években fedezett fel magának, s utóbb világhírûvé tett.
    A helyén kezdetben egyszerû italmérés mûködött, ünnepélyes nevét - Ezüst Ananász - csaknem egy évszázad múltán változtatták az egyszerûbb hangzású Floridára. Havannát a 20. század elején még csipkés kõfal vette körül, amely kiszögelléseivel és beugróival fogaskerékre emlékeztetett. A lakosság (nyolcvanöt ezer fõ) ekkor már nem fért el a falak között, így hát a falakon kívül terjeszkedett. A kapukon át nap mint nap hatalmas tömeg áramlott mindkét irányban szekereken, talyigákon, hintókon vagy gyalogszerrel, de köztük is a legforgalmasabb a Montserate kapu volt, az O'Reilly és az Obispo utca találkozásánál. Itt állt az Ezüst Ananász, s bejárata elõtt rendszerint számtalan ember lebzselt. A krónikák szerint "az Obispo és Montserrate utca sarkán mindenrõl tudtak, ami Havannában történt és mindenkit ismertek, aki csak az Ezüst Ananásznak nevezett korcsma elõtt elhaladt..." Vagyis stratégiai helyen állt "hívogató csapdaként, amelyen a nyájas utazó fennakadt, hogy bort és pálinkát vegyen magához", mialatt a hölgyek selyem napernyõik alatt a kocsiban maradtak, szörbetet, limonádét vagy gyümölcsök levét kortyolgatva.
    1820 táján, amikor az Ezüst Ananászt megnyitották, már legalább tíz éve beköszöntött Kubába a "jég korszaka" - az elsõ jégszállítmány 1810-ben egy fagylaltgépben érkezett Bostonból -, ettõl fogva a fullasztó éghajlatú városban rákaptak az emberek a jeges gyümölcsitalokra. Mellesleg a magók, csirimoják, naspolyák, tamarindok és sárgadinnyék, a guanábanák, ananászok és anónok együttesen azt is kivívták, hogy a havannai nõk nagyobb jogokhoz jussanak. Az Ezüst Ananász italmérésbõl cukrászdává avanzsált, és a kreol hölgyek a kinti fényözönt enyhítõ, diszkrét zsaluk és paravánok mögött ülve fogyasztották a frissítõket.
    Az Ezüst Ananász végül az elsõ észak-amerikai intervenció (1898-1902) idején változtatta a nevét El Floridá-ra, majd Floriditá-ra.
    Abban az idõben a bár bejáratánál még egy sajátos, független boltnak is nevezhetõ nyitott, négyzet alakú pult is volt: a "kirakat", ahogy Havannában hívták. Mögötte talpalatnyi, éppen egy embernek elegendõ hely, ahol általában a kirakat tulajdonosa trónolt, csuklóján karperecekkel, ujjain töméntelen gyûrûvel, szájában hatalmas szivarral. Cigarettát, szivart és lottószelvény árusított.
    1914-ben egy új italosfiú került a Florida bárba, a Katalóniából bevándorolt Constantino Ribailagua, akit a vendégek hamarosan csak Constante, azaz Állhatatos néven szólítottak. Constante takarékos és céltudatos ember volt, s egy idõ után megvásárolta a boltot.
    Constante igen rövid idõ alatt hírnévre tett szert a szakmájában. Az idõsebbek még emlékeznek rá, hogy százötven féle koktélreceptet ismert, valamennyit trópusi gyümölcsök, cukor és kubai fehér rum kombinációjából állította elõ. Mestermunkája minden kétséget kizáróan a daiquirí megalkotása volt. Hemingway gyakorta emlegeti a Floridita csillogó mahagóni pultja mögött szorgoskodó mixert és koktéljait: "Az ital már jobb nem is lehetet volna, a világon sehol még csak hasonlót sem lehet kapni." A dupla jeges daiquirí olyan könnyû "mintha nem is volna benne alkohol".
    Tény, hogy az Esquire címû folyóirat 1953. decemberi száma a Floriditát a világ hét legjobb bárja közé sorolja: a szingapuri Rafles bárral, a dublini Shellbourne-nel, a New York-i Club 21-gyel, a párizsi és a londoni Ritz bárjával, valamint a San Franciscó-i Palace Pied Piper bárjával együtt holtversenyben végzett.
    A klasszikus daiquirí rum, zöldcitrom és cukor keverékébõl készül, amelyet egészen apróra tört és habbá felvert jégre öntenek, esetleg pár csepp maraschinót vegyítve hozzá. Hemingway Constantéval egyetértésben dolgozta ki a Daiquirí Speciált, azaz elhagyta a koktélból a cukrot, ám dupla adag jéghabot és dupla adag rumot alkalmazott. Kezdetben az italos barátságból készítette cukor nélkül az italát, aztán az író, mondhatni, vérszemet kapott és dupla adag rumot kezdett rendelni hozzá. Így keletkezett a Daiquirí Barbár módra, avagy Daiquirí Papa módra, majd továbbfejlesztett változata, a Dupla Papa.
    Az 1970-es években a Papa Speciált már zöldcitrom-maraschino-grapefruit lé, dupla adag rum és jéghab keverékébõl cukor nélkül mixelték a Floriditában, az akkori idõk új koktél-királya, Antonio Meilán irányításával.
    Fénykorában a Floridita gondosan õrizte titkait. Antonio Meilán véleménye szerint a jó daiquirí kulcsa a tökéletesen száraz jég. A bárban még ma is mûködik az a régi amerikai, a harmincas években importált Flak-Mak márkájú fagyasztógép, amelyet annak idején Constante vásárolt, és amelyik egészen könnyû és finom jeget készít. A jeget a pult mögött kis lábakon álló, lyukas fenekû ládákban tárolták, így a felesleges víz mindig elszivárgott, s a jéghab sohasem olvadozott a pohárban.
    Ha belépünk a bárba, balkézre esik a hosszú bárpult, huszonegy bárszékkel, mögötte sötét mahagóni ajtókkal az óriási, nyolc részes hûtõszekrény. Fölötte falfestmény az 1700-as évek Havannájának idilli látképével. Hemingway mindjárt a bejárat mellett ütötte fel fõhadiszállását. Általában tizenegy óra tájt érkezett bermudanadrágjában, tornacipõben, rövidujjú ingben. Elküldött az újságokért, elfoglalta törzshelyét és lehajtott néhány italt. Déltájban eltávozott, majd öt után ismét megjelent. A bárfiúk hallgatag medveként emlékeznek rá: "Bivalyerõs ember volt, ha valakinek betörölt, az megnézhette magát." Szívesen besegített ugyanis az alkalmazottaknak, ha verekedésre került sor. 1954-ben, amikor Nobel-díjat kapott, a Floridita mellszobrot emeltetett illusztris vendégének. Rajta réztábla, melyen ez a szöveg olvasható:

Nobel-díjas barátunknak,
Ernest Hamingway-nek
A Floridita bár

    Amikor meglátta, csak ennyit dörmögött: "Ez már túl sok. Túl nagy megtiszteltetés."
    Antonio Meilán azt állítja, hogy Hemingway egy-egy délután tucatnál jóval több pohárral is elfogyasztott. Távozáskor megtöltötték a termoszát, s ha otthon felejtette, az utolsó Speciált vagy Dupla Papát szalvétába csavart, lehûtött vizespohárban vitte magával.
    "1959 telén már egyre kevesebbet ivott - emlékezik Antonio Meilán. - Hirtelen lefogyott. Azt mondta, megoperáltatja magát Spanyolországban vagy az Egyesült Államokban."
    Többé nem találkoztak vele. Amikor elutazott, kifizette a számláját, busás borravalókat osztogatott: "Hogy el ne felejtsenek, ha esetleg történnék velem valami."
    Végül egy apró adalék:
    Derék Lili, a Szigetek az áramlatban címû regényének egyik alakja valóságosan is a Floridita állandó vendége volt: Leopoldina Rodrígueznek hívták, ismerõsei pedig Derék Lili-nek becézték. Hemingway a pult túlsó végére ülteti, ahol a bárban tevékenykedõ prostituáltak mindig is üldögéltek. "Méltóságteljesen átvonult a bár túlsó felébe, útközben sokakkal szóba állt, és sokakra rámosolygott. Mindenki tisztelettel volt iránta. Akit csak megszólított, az majdnem mind szeretkezett vele az utóbbi huszonöt évben. Amint Derék Lili letelepedett és rámosolygott, Thomas Hudson átment a bár túlsó felébe..."**
    Némelyek emlékezete szerint "Leopoldina elegáns, finom és mûvelt nõ volt, aki akkoriban járt még a Floriditába, amikor márvány borította a falakat". Antonio Meilán, a mixer is emlékszik rá, de a magánéletérõl sem õ sem mások nem tudnak semmit. "Egy fia volt, orvosnak készült. Õt taníttatta." Vagy: "Nagyon szegény nõ volt, a nyomor elõl menekült."
    Lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy mindez Derék Lili legendájához tartozik. Az ötvenes évek végén, amikor eltemették, egyetlen gyermeke sem kísérte ki. Váratlanul halt meg, rákban. A temetés költségeit egy ismeretlen fizette. Állítólag ugyanaz az ember ballagott egymagában a koporsója után: egy szakállas, õszes, tagbaszakadt amerikai, parasztingben, lebegõ szárú, gyûrött nadrágban.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

---

*A kubai szerzõ nagysikerû, kitûnõ könyvébõl 2004. januári számunkban már közöltünk egy hosszabb részletet.
**Göncz Árpád fordítása

KOSZORÚ

Száz éve halt meg az orosz kispróza és dráma mestere, a világirodalom egyik legnagyobb novellistája, Anton Pavlovics Csehov (1860-1904).
Emlékét egyik híres szatírájával és egy kevéssé ismert humoreszkjével idézzük meg.

A. P. CSEHOV

A csinovnyik halála

Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült és látcsövén keresztül gyönyörködött a Corneville-i harangok-ban. Gyönyörködött és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen... Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a "hirtelen"-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira bõvelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt... leeresztette szeme elõl a látcsövet, elõrehajolt és... hapci!!! Amint tetszik látni - tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüszszent a paraszt, tüsszent a rendõrkapitány, sõt némelykor még a valóságos titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba, megtörülközött zsebkendõjével és, mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye elsõ sorában az elõtte ülõ öregúr kesztyûjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Cservjakov felismerte Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban levõ fõtisztviselõjét.
    "Ráprüszköltem! - gondolta röstelkedve Cservjakov. - Nem a fõnököm, más hivatalban szolgál, de mégis csak kínos. Bocsánatot kell kérnem."
    Cservjakov köhécselt, felsõtestével elõredõlt és a tábornok úr fülébe súgta: - Bocsásson meg, mélts... uram, leprüszköltem... nem szándékosan tettem...
    - De kérem, semmi az egész...
    - Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem... nem szándékosan tettem...
    - De kérem, semmi az egész...
    - Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem... igazán nem akarattal...
    - Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!
    Cservjakov még jobban zavarba jött, bambán elmosolyodott és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de elõbbi boldogsága nyomtalanul eltûnt. Nyugtalanság gyötörte.
    Szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette és félénkségét leküzdve, megszólította: - Az imént leprüszköltem mélts... uram... Bocsásson meg... Én igazán... Nem azért, hogy...
    - Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! - szólt rá a tábornok és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát.
    "Azt mondja, elfelejtette, a szemébõl meg csak úgy árad a gyûlölség - gondolta magában Cservjakov és gyanakodva pillantott a tábornokra. - Beszélni akar velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem... hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd késõbb eszébe jut!"
    Hazaérkezvén, Cservjakov elõadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy találta, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket; elõbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.
    - Tudod mit, mégis csak menj el hozzá bocsánatot kérni - ajánlotta azután. - Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendõen viselkedni jó társaságban.
    - Éppen errõl van szó! Bocsánatot kértem tõle, de õ valahogyan furcsán fogadta... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idõ, hogy megbeszéljük a dolgot.
    Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott és elment Brizzsalovhoz bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezõt talált s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezõt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.
    - Tegnap az Árkádia-színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts... uram... - kezdte meg elõadását a hagyatéki végrehajtó. - Tüsszentettem és véletlenül... lefrecskeltem... Bocs...
    - Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat... Nos, mit kíván? - fordult a tábornok a soron következõ kérelmezõhöz.
    "Beszélni sem akar velem! - gondolta Cservjakov elsápadva. - Tehát haragszik... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban... Meg kell neki magyaráznom..."
    Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett és megindult belsõ szobái felé, Cservjakov utánavetette magát.
    - Mélts... uram! - motyogta. - Ha zaklatni bátorkodom a mélts... urat, úgy ez kizárólag a bûnbánat érzületébõl fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!
    A tábornok bosszús arcot vágott és lemondóan legyintett.
    - De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! - recsegte és azzal eltûnt az ajtó mögött.
    "Már hogyan csúfolódnék? - szörnyülködött Cservjakov. - Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról. Ilyen nagy úr, aztán mégse érti meg. Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettõl a nagyképû alaktól. Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!"
    Eképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Azonban nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégis csak személyesen kellett elmennie hozzá kimagyarázkodni.
    - Tegnap nem azért zaklattam mélts... uramat - motyogta, amikor Brizzsalov kérdõ tekintetét ráemelte -, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefrecskeltem mélts... uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts... uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé... hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval...
    - Takarodjék elõlem! - hördült fel a tábornok, elkékülve és egész testében remegve.
    - Tes-séék? - kérdezte suttogó hangon, a rémülettõl ájuldozva Cservjakov.
    - Takarodjék!! - ismételte a tábornok és dobbantott lábával.
    Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért s vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon és... meghalt.
 

A panaszkönyv

A könyv - a panaszkönyv - külön e célra épült kis irodaszobában fekszik a vasútállomáson. A szoba kulcsa "az ügyeletes csendõrnél õriztetik", valójában azonban semmiféle kulcsra nincsen szükség, mert a szobácska soha sincs bezárva.
    Nyissuk fel a könyvet és olvassuk:
    "Tisztelt uram! Tollpróba?"
    Ez alatt hosszúorrú, torz pofa, szarvakkal. A karikatúra alatt a következõ felírás:
    "Ökör te vagy, aki nézed, én csak a te tükörképed."
    "Ezen állomáshoz közeledvén és az ablakon át a természet szépségeiben gyönyörködvén, kalapom elrepült. I. Jarmonkin."
    "Hogy ki írta, nem tudom, de én hülye, olvasom."
    "Ittjártom emlékére: Kolovrojev, a sóhivatal elnöke."
    "Panaszt emelek a fõnökségnél Kucskin kalauz ellen, amiért gorombán viselkedett feleségemmel szemben. Feleségem egyáltalában nem lármázott, hanem ellenkezõleg, azon igyekezett, hogy csönd legyen. Ugyancsak panaszt emelek Kljatvin csendõr ellen, aki durván vállon penderített. Lakhelyem Andrej Ivanovics Iscsejev birtoka, aki ismeri magatartásomat. Szamolucsev írnok."
    "Nyikadrov szocialista!"
    "Felháborító cselekedet friss benyomása alatt írván... (törölve). Ez állomáson átutazva, lelkem mélyéig felháborított a következõ... (törölve). Szemem elõtt az alábbi felháborító esemény játszódott le, amely rikító színekkel ecseteli hazánk vasúti viszonyait... (minden, ami alább következik, törölve, kivéve az aláírást): Alekszej Zugyev, a kurszki gimnázium VII. oszt. tan."
    "A vonat indulására várakozva, szemügyre vettem az állomásfõnök ábrázatát és fölöttébb elégedetlen voltam vele. Errõl ezennel értesítem a fõnökséget. Egy rettenthetetlen nyaraló."
    "Tudom, hogy ezt ki írta. M. D. írta!"
    "Uraim! Telcovszkij hamiskártyás!"
    "A csendõr felesége tegnap Kosztka pincérrel kirándult a túlsó partra. Jó mulatást kívánunk. Csendõr, ne csüggedj!"
    "Ezen állomáson átutazván és éhes állapotban megfelelõ táplálékra kívánkozván, nem tudtam böjtös ételhez jutni. Duhov, diakónus."
    "Azt zabáld, amit adnak!"
    "Aki egy bõr szivartárcát talál, kérem, adja le a pénztárnál, Andrej Jegoricsnak."
    "Mivel engem elcsapnak az állomásról, mert állítólag részegeskedem, kijelentem, hogy egytõl-egyig valamennyien gazemberek és tolvajok. Kozmogyemjanszkij, távirász."
    "Ékeskedjetek erényeitekkel!"
    "Katyinka, megõrülök magáért!"
    "Kéretik a panaszkönyvbe be nem írni, ami nem odavaló. Állomásfõnök helyett: Ivanov VII."
    "Hiába vagy hetedik, mégis hülye vagy."

SZÖLLÕSY KLÁRA FORDÍTÁSAI

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

A nótám

Dalold el a nótádat, s megmondom, ki vagy! Eredményes módszer, régi példák is igazolják. Mert - teszem azt - Ady Endrének a Mátészalka gyászban van kezdetû népdal volt a nótája. A legtökéletesebb mértékben rímel vele. A komor, balladisztikus ének sötét színei teljesen megegyeznek az Ady-versek vérárnyalatos aranytónusával. Móricz Zsigmond a Lement a nap a maga járásán, sárgarigó szól a Tisza partján kezdetû dalt intonálta, amikor a homoki borocska meghozta a nótázó kedvét. Mirõl is szólt volna a legnagyobb "keletmagyar" nótája másról, mint a Tiszáról? Sarkadi Imre is mély átéléssel énekelte mindig, hogy "a szerelem szélesebb a tenger vizénél", hiszen úgy lángolt Kondor Ágiért, hogy csak õ tudhatta igazán, milyen széles a szerelem.
    Az én nótám is egy népdal. Mindössze négy sora van:

    Zöld erdõben lakom, keressél galambom,
    nyári folyóvíznek csak zúgását hallom,
    nyári folyó vize õsszel megaluszik,
    de az én szerelmem soha meg nem nyugszik.

    A dallam egyébként apró eltérésekkel megegyezik a Megrakják a tüzet kezdetû, közismert népdal melódiájával.
    Nos, magam is sokat töprengtem rajta, hogy mitõl olyan kedves nekem a népköltészetnek ez a kurta, de igen-igen mélybõl fakadó terméke. Talán a nyári folyó miatt. Én valamiféle alga, pisztráng vagy tintahal lehettem elõzõ életemben, mert delejes hatással vannak rám a vizek. Amikor Franciaország Royan nevû tengerparti városkájában hónapokig tartózkodtam ösztöndíjas diákként, egyszerû volt a napi programom: déli tizenkettõig különféle audio-vizuális nyelvtanfolyamokon vettem részt, fél egykor megebédeltem az Hôtel Terminus családias éttermében, pontban kettõkor pedig kiültem a tengerpartra és öt-hat órán át rezzenetlenül bámultam az Atlanti-óceánt. Messze röptette a képzeletemet a vízsivatag, amely látszólag a legsivárabb látványt nyújtotta, kiváltképp a téli hónapokban, amikor sem rajta, sem mellette nem mutatkozott semmiféle élet. A felszín sem fecsegett és még mélységesebben hallgatott a mély. Mégis ezer arcát mutatta meg a tenger annak, aki oly odaadó érdeklõdést tanúsított iránta, mint én. Huszonkét éves voltam és azon nyomban verssorok képzõdtek a lelkemben:

    Elszédített a tenger. Elõször láttam akkor
    határtalan hatalmát, mely fényt rabolt a naptól,
    merész morajt a lombtól, haragot a szelektõl -
    mindent magába gyûjtött. S én elszédültem ettõl.

    Igen, elszédített és megbabonázott a tenger, mint mindig mindenféle víz: a Szék nevû kacsaúsztató a falum határában, a Gerje-patak gyerekkorom legnagyobb metropolisza, Cegléd közelében vagy akár a Tápió tízvalahány kilométerre odébb. Kislegényként csak ilyen csenevész csermelyek jutottak nekem osztályrészül az aszályos síkságon. Talán ez az ínség keltette fel a vágyat bennem a nagy vizek iránt. Ezért aztán késõbb csak az számított teljes értékû nyaralásnak, ha vízparton tölthettem el a szabadságomat, a Velencei-tó, a Balaton, vagy netán valamelyik tenger mellett. Tán csodáltam, ám én sem szerettem különösképpen a hegyeket, de nem az Alföld tengersík vidékét vetettem ellenük, hanem a vizek varázslatos világát, mondhatni: magát a sík tengert. Lakni is a Duna-parton lakom már, a tizenharmadik kerületben.
    Ezért az a népdal lett leginkább enyém, amelyikbõl ki lehetett hallani a folyóvíz zúgását. Kamaszkoromban a rádióban hallottam elõször, szép tenorhangon énekelte valaki. Talán a Béres Feri volt. Szerelmes voltam, szíven ütött a dal.

MÚLTUNK

BÁN ERVIN

Aki hazatért

Jány Gusztáv (1883-1947)

Az 1943-as doni összeomlásról és az odaveszett 2. magyar hadsereg parancsnokáról, Jány Gusztáv vezérezredesrõl az utóbbi tíz évben sokat vitáztak. A vitapartnerek igyekeztek a tényeket értelmezni, csakhogy maguk a tények kívül állnak a vitán, öntörvényûek. Magyarok tízezrei haltak meg a vereségért, s a fogságban elpusztultakkal együtt a veszteség hatjegyû szám. Kiket küldtek a harctérre? Nagyobbrészt szegényparasztokat mint katonákat és zsidókat mint munkaszolgálatosokat - vagyis éppen azokat, akiknek az akkori államrend fennmaradása nem állott érdekében. Nemeskürty István azt a gyanúját említi, hogy a szegényparasztok kivezénylése a hatalmasok érdekét szolgálta: hadd pusztuljanak azok, akik a háború után elkerülhetetlen földreform esetén földigénylõként jelentkeznének. (Requiem egy hadseregért.) Szakály Sándor történész a kiválogatást termelési érdekben látja: termeljen itthon, akinek van termelõeszköze.
    Az 1947-ben kivégzett és az 1990-es években rehabilitált hadseregparancsnokról sok mindent megtudtunk a viták jóvoltából, számos részletkérdés úgy-ahogy tisztázódott. A Kossuth Rádió 2003. január 12-én sugárzott évfordulós mûsort, okos, hiteles történelmi összeállítást, történészi véleményekkel, izgalmas tanúmeghallgatásokkal, dokumentumokkal. A Kétszázezer parancsnokáról a következõket közölték: magyar-sváb családból származott (így mondta a krónikás!), apja szatócs volt, és Hautzingernek hívták. Fia azért magyarosíthatott Jányra (1924-ben), mert édesanyjának neve Jány Vilma volt. (Az én nyelvész észjárásom szerint ennek a névnek a magyarsága sem biztos.) A múlt század elsõ éveiben avatták honvédtisztté, majd elvégezte a bécsújhelyi (Wiener Neustadt) katonai akadémiát. Ferenc József tisztjeit másként és másra nevelték, mint Horthy tisztikarát. Õk csak kötelességet és engedelmességet ismertek, politikát nemigen.
    A továbbiakban a rádiómûsorban hallottakhoz kapcsolom máshonnan szerzett ismereteimet és saját kombinációimat is.
    Jány úgy szolgált a fronton, ahogyan nevelése, gondolkodása meghatározta. Elment olyan helyekre is, ahol lõttek - ettõl tisztkollégái általában óvakodtak -, állítólag egyszer megsebesült. Könyörtelenül tartotta a vonalat, amíg - hosszú vitatkozás után - meg nem kapta a visszavonulási engedélyt, pedig láthatta, hogy ez sokezer életbe kerül. De addig õ is helyben maradt, nem vonult a fõhadiszállással védettebb helyre.
    Az Új magyar életrajzi lexikon kettõs megítéléssel csatlakozik a Jány-vitához. A szerzõ szerint a hadseregparancsnok tudta, hogy mi történik, mégsem rendelte el a visszavonulást, engedelmeskedett a végsõkig való kitartást - vagyis a pusztulást - követelõ német parancsnak. Az 1947-es pert mégis koncepciósnak tartja. Elismeri tehát a bûnt, de elutasítja a bûnhõdést. Ám a seregnyi életért jajgató nemzet számára az áldozat iszonyata nem jogi ügy.
    Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke, a doni visszavonulást szégyenfutásnak nevezte. Igaza van, valóban az volt. Némelyeknek. A tiszteknek, akik a szovjet támadás erejének észlelésekor hátrafutottak, biztonságosabb helyre, odahagyva a katonákat. (Errõl is beszéltek az említett rádiómûsorban.) Meg azoknak, akik otthon, a meleg szobában hõsiességrõl, kereszteshadjáratról és a haza védelmérõl szavaltak. De nem volt szégyene sem a szerencsétlen bakáknak, sem azoknak a hadapródoknak, jórészt tanítóból lett tartalékos zászlósoknak, akik velük maradtak a bajban.
    Az összeomlás után elkezdõdött az a történet, amelyet értetlenül hallok és olvasok. 1943 áprilisában Jány hazatért a hadseregének maradványaival. Úgy tudni, ezután adminisztrált, majd saját kérésére nyugállományba vonult, és élt békességben, amíg el nem kellett hagynia Budapestet a szovjet hadsereg közeledése miatt.
    Hogyan tudott nyugodtan aludni? Nekem nem lett volna egyetlen átaludt éjszakám, ha a kezem alatt tíz- és tízezer magyar pusztult volna el. Katonák is akadtak a világon, akiket ilyen hekatombák után összeroppantott a lelkiismeret. Japán parancsnokok harakirit követtek el. De elõfordult tábornoki öngyilkosság az orosz hadseregben is, mind a cáriban, mint a vörösben. Ha hihetünk Földi Pálnak, a magyar tisztikarban törzstisztek és alacsonyabb rangú hivatásos katonák végeztek magukkal reménytelen helyzetekben. (Magyar hadfiak és vitézek lexikona. Anno Kiadó, Bp., év nélkül. - Megbízhatatlan krónika.) Két hazai tábornok öngyilkosságáról tudunk, 1944-45-bõl, de õket nem a tragédia okozta lelkiismeret-furdalás ejtette kétségbe; az egyik a nyilasok, a másik a gyõztesek miatti rémületében menekült a halálba.
    Az 1947-ben történt hazatérés, ha hihetünk a Jány számára kedvezõ vélekedéseknek, a katonabecsület döntése volt. (Már elõzõleg, távollétében, kitaszították a hadseregbõl.) A bíróság elõtt a szolgálati szabályzatra hivatkozott, mondván, hogy õ azt soha nem sértette meg. Nem ismerte el vétkességét.
    A mai gondolkodó ember számára ez is érthetetlen. Jányt azonban a nevelés száz százalékos katonává formálta. A mindent uraló katonatudattól nem jutott hely más dimenziónak, a végzettel szemben csak parancsra váró katona tudott lenni, más nem - sem ember, sem magyar. Az önigazolást szubjektíve teljesen jogosnak tartotta. De mit szóltak volna a jégsivatagban megfagyott bakák, ha a bíróság tanúként megidézhette volna õket? Vallomásuk talán meggyõzte volna a parancsnokukat legalább lelkiismereti felelõsségérõl, amely alól semmilyen regula nem ad felmentést.
    Jányt az igazságszolgáltatás bûnösnek mondta ki, de nem tekintette bûnözõnek. Szóba sem került az akasztás, a halálos ítélet elsõ fokon is golyóval történõ végrehajtást rendelt el.
    Közmegegyezéssel, katonaként halhatott meg.

KILÁTÓ

KARDOS TATJÁNA

A bétel

A bétel, a bételrágás igen elterjedt ma is Indiától Kínáig, az indonéz szigetvilágtól egészen Óceániáig. Azonos összetevõkbõl ki-ki a saját ízlése szerint készíti el a bételt, használatához helyenként más és más szokások kapcsolódnak, a bételkészletek vidékenként változóak, és jól megkülönböztethetõek egymástól.
    A rágni való bétel úgy készül, hogy a bételnövény (Piper betle) levelét kevés oltott mésszel megkenik, és egy szelet arékadiót (Areca catechu) tesznek hozzá. A levelet ezután élvezõje összecsavarva helyezi a szájába, és megrágja. A bétel kúszónövény, levele rágcsálás közben kellemesen fûszeres ízû, meleg érzést kelt a szájban. A levél íze attól a növénytõl is függ, amelyre felfut. A kapokfára (gyapotfa; Ceiba pentandra) felfutó bétel levelét tartják a legaromásabbnak. A híres tizenharmadik századi Rama Kamheg-oszlop felirata tanúsítja, hogy abban az idõben a Szukhotai Fejedelemségen már rendszeresen termesztettek arékadiót és bételt - a felirat ezeket az örökölhetõ javak közé sorolja.
    A három legfontosabb alapanyagot egyéni ízlés és helyi lehetõségek szerint szokás ízesíteni: dohánnyal, szerecsendióval, fahéjjal és egy gyömbérféleséggel, a kardamonummal. A bétel erõsen mérgezõ, de csökkenti az éhséget, felfrissíti fogyasztóját és - úgy tartják - megóvja a fogakat is.
    Laoszban fõleg az idõs nõk fogyasztanak bételt, a hozzávalókat társadalmi öszszejövetelekre is magukkal viszik. Az ilyen alkalmakkor szokásos közös étkezések után mindenki a saját bételkészletét használja. A bételkészlet legfontosabb tartozéka a bétellevéltartó és több kisebb, egymással harmonizáló díszítésû doboz az oltott mész, az ajakír és az arékadió számára. Laoszban hagyományos még a kúpos fedelû, hengeres formájú, magas mésztartóedény is. A budapesti Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Mûvészeti Múzeumban például látható egy ilyen, igen szép darab. Az arékadió és a fahéj darabolásához speciális ollót használnak, amely lehet gazdagon díszített, ezüsttel berakott, de egészen egyszerû is. Ez az olló egyébként az esküvõi szertartásban is szerepet kap: ennél fogva vezeti be majdani közös hálószobájukba a menyasszonyt és a võlegényt az idõsebb nõrokon.
    A mindennapi életben használt bételkészlet egyszerû anyagokból, rézbõl készül, a levéltartót néha rotangpálmából fonják. A régi és az új ezüst bételkészletet ajándékba, nászajándékba adják, birtoklásuk növeli a család tekintélyét. A dobozok alakja és díszítése nagyon változatos. Gyakoriak a kerek és a sokszögû szelencék, némelyikük ornamentikája a buddhaszobrok csigás hajviseletére emlékeztet, de díszítenek virágmintákkal és különbözõ mitológiai állatokkal is. Készülnek állat, madár és gyümölcs alakú szelencék is.
    Thaifölddel ellentétben, ahol ma már nem készítenek bételkészleteket, Laoszban még él ez a hagyomány. Az ezüstmûvesek egyszerû, saját készítésû eszközökkel dolgoznak, a tárgyak domborítását szurokkal bevont fatuskón végzik. Az újabb darabokat azért könnyû megkülönböztetni a régebbiektõl, mert kidolgozásuk elnagyoltabb, és a patinát gyakran fekete festékkel helyettesítik. Fontos megjegyezni, hogy az ólomsúlyokkal ellentétben az új bételkészletek használatra készülnek, értéküket alapanyaguk - az ezüst - adja. A nagyobb városok piacain a régi darabok szintén ezüstáron cserélnek gazdát.

MÉRLEG

MÉSZÁROS ISTVÁN

Szocializmus vagy barbárság (II.)

Az "amerikai évszázadtól" a válaszútig

2. Az imperializmus potenciálisan legszörnyûbb szakasza

2.1
A rendszer egyik legsúlyosabb ellentmondása és korlátja az a viszony, amely a transznacionális tõke gazdasági téren globalizáló tendenciája, valamint a nemzeti államoknak mint a fennálló rend átfogó politikai uralmi struktúrájának a folyamatos dominanciája között fennáll. Az uralkodó hatalmak erõfeszítései, hogy saját nemzeti államukat diadalra vezessék a többi fölött, és ezáltal a tõkerendszer mint olyan államaként érvényesítsék fölényét, két szörnyû világháború véres viszontagságaiba sodorta az emberiséget a huszadik században. Mindazonáltal a nemzeti államé maradt a végsõ szó az átfogó társadalmi-gazdasági és politikai döntéshozatalban, s úgyszintén õ maradt a valóságos kezese annak a kockázatnak, amely minden jelentõs transznacionális gazdasági ügyletnek a velejárója. Ez szemlátomást olyan mérvû ellentmondás, hogy nem tartható a végtelenségig, bármennyire vég nélkül puffogtatják is a frázisokat arról, hogy állítólag megoldható ez az ellentmondás a "demokráciáról és fejlõdésrõl" folytatott diskurzusokkal meg ezek csábító folyományával: "Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan." Ezért kell az imperializmus kérdését a kritikai figyelem homlokterébe állítani.
    Jó pár évvel ezelõtt Paul Baran helyesen jellemezte a tõkés világ háború utáni nemzetközi hatalmi viszonyaiban beállott gyökeres változást és "a régi imperialista nemzetek egyre nagyobb alkalmatlanságát arra, hogy helytálljanak a befolyás és a hatalom növelésére irányuló amerikai törekvéssel szemben", amikor hangsúlyozta, hogy "az amerikai szupremácia érvényesítése a 'szabad' világban Nagy-Britannia és Franciaország lefokozásával jár (nem is szólva Belgiumról, Hollandiáról és Portugáliáról) az amerikai imperializmus alárendelt üzlettársainak státusába."12 Idézte a londoni The Economist kijózanító szavait is, amely jellemzõ szolgalelkûséggel amellett kardoskodik, hogy "Meg kell tanulnunk: nem vagyunk most egyenrangúak az amerikaiakkal, és nem is lehetünk azok. Jogunk van kifejezni minimális nemzeti érdekeinket, és elvárni az amerikaiaktól, hogy tiszteletben tartsák ezeket. Ám ha ez megtörtént, igazodnunk kell vezetésükhöz."13 Hasonló védõbeszédet tartott az amerikai vezetõszerep elfogadása mellett - de még talán nem teljesen elszántan arra, hogy valamilyen formán átadják a brit birodalmat az Egyesült Államoknak - negyedszázaddal korábban a londoni Observer is, amikor lelkesen így beszélt Roosevelt elnökrõl: "Amerika talált egy férfiút. Benne a világnak vezérre kell találnia."14
    S a brit birodalom - valamint az összes többi - vége földerengett már Roosevelt elsõ beköszöntõ beszédében, amelyik teljesen világossá tette, hogy õ mint az Egyesült Államok elnöke "nem kíméli a fáradságot azért, hogy helyreállítsa a világkereskedelmet a nemzetközi gazdaság újraszabályozása révén."15 És néhány évvel késõbb ugyanebben a szellemben védelmezte "a tisztességtelen versenytõl és a monopóliumok bel- és külföldi uralmától szabad légkörben folyó kereskedés" jogát.16 Így hát ott volt az írás a falon a brit birodalom végzetérõl már Roosevelt elnökségének kezdetétõl fogva. A gyarmati kérdés a késõbbiekben igencsak beárnyékolta Roosevelt viszonyát Churchill-lel. Kiderült ez azon a sajtótájékoztatón, amelyet Roosevelt tartott - részben nem a nyilvánosságnak szánva - a Churchill-lel és Sztálinnal folytatott jaltai konferencia után. Francia-Indokína kérdését illetõen Roosevelt átmeneti védnökséget javasolt a függetlenség elõtt, mint arra szolgáló megoldást, hogy

    neveljük õket az önkormányzásra. Nekünk ötven évünkbe került ezt elérni a Fülöp
    szigeteken. Sztálinnak tetszett az ötlet. Kínának [Csang Kaj-sek] tetszett az ötlet. A
    briteknek nem tetszett. Összeomolhat a birodalmuk, hiszen hogyha az indokínaiak
    együttmûködnek, és csakugyan kivívják függetlenségüket, akkor a burmaiak is megtehetik
    ugyanezt Angliával szemben.
    KÉRDÉS: Churchill felfogása valamennyi külsõ területrõl az, hogy mindet vissza akarja
    szerezni ugyanolyan állapotban, mint azelõtt?
    ELNÖK: Igen, õ olyan közép-viktoriánus minden efféle dologban.
    KÉRDÉS: Churchillnek ez a felfogása összeegyeztethetetlennek látszik az önrendelkezés
    politikájával?
    ELNÖK: Igen, ez igaz.
    KÉRDÉS: Emlékszik Ön a miniszterelnök beszédére arról, hogy nem azért lett Nagy
    Britannia miniszterelnöke, hogy széthullani lássa a birodalmat?
    ELNÖK: A drága öreg Winston sohasem okul ebben az ügyben. Köti az ebet a karóhoz.
    Ezt, persze, nem a nyilvánosságnak szánom.17

    Az általa pártolt "nemzetközi gazdasági újraszabályozásban" - az újraszabályozás szüksége elsõsorban az 1929-1933-es nagy világválságból adódott, és Amerika számára az tette mindinkább halaszthatatlanná, hogy a II. világháború kitörése elõtt újabb recesszió kezdõdött az országban - természetesen kockán forgott az egész brit birodalom. Roosevelt ugyanis hitt abban, hogy "India számára biztosítani kellene a háború alatt a nemzetközösségi státust és azután öt-tíz éven belül a teljes szabadság választását. A régivágású britek számára Jaltában a legsértõbb indítvány volt az õ javaslata, hogy Hongkongot (akárcsak Talient) tegyék nemzetközi szabadkikötõvé. Voltaképpen egész álláspontja naívnak és elhibázottnak tetszett a britek nézõpontjából. Úgy érezték, hogy hamis színben tüntette föl a királyi imperializmus céljait és eredményeit. Még fontosabb, hogy arra hívták föl a figyelmet: a birodalom fölbomlása meggyöngítené a Nyugatot a »hatalmi politika« világában. Zûrzavar és viszály veszélyes térségeit hozná létre - »hatalmi vákuumot« teremtene, amelybe potenciális agresszorok (a Vörösök) nyomulhatnának be."18
    Az összehasonlíthatatlanul hatalmasabb imperialista vetélytárs, az Egyesült Államok színrelépésével megpecsételõdött a brit birodalom sorsa. Még szorongatóbbá s a gyarmatokon megtévesztõn vonzóvá tette ezt, hogy Roosevelt az amerikai világuralom megvalósítását célzó politikáját a "szabadságot mindenkinek!" retorikájával terjeszthette elõ, sõt még arra is igényt tarthatott, hogy egyetemesen elfogadható "sorsrendelésnek" tekintsék. Nem habozott kijelenteni, hogy "jobb civilizációt tartogat, mint amilyet valaha ismertünk, Amerika számára, és a mi példánkkal talán az egész világ számára. Itt, úgy látszik, messzire elõrelátó volt a sors pillantása."19 Szinte rögtön azután, hogy gúny tárgyává tették az "ómódi britek" átlátszón imperialista ideológiai önigazolását, propaganda-jelszavaikat maradéktalanul a sajátjaikként vették át az amerikaiak. Úgy igazolták katonai beavatkozásaikat Indokínában és másutt, hogy elejét kell venniük a "hatalmi vákuum" kialakulásának, s ki kell zárniuk a ("Vörösök" okozta) "dominó-effektus" lehetõségét. Ám ez csakis azokat lephette meg, akik továbbra is illúziókat tápláltak az "imperializmus végérõl".

2.2
Hogy megértsük a jelenlegi helyzet komolyságát, történelmi távlatba kell helyeznünk. A földteke különbözõ részeire való imperialista behatolás az újkor elején meglehetõsen különbözött attól, ahogyan néhány vezetõ tõkés hatalom összehasonlíthatatlanul kiterjedtebb - és intenzívebb - módon behatolt a világ többi részébe a tizenkilencedik század utolsó néhány évtizedében. Ezt a különbséget erõteljesen hangsúlyozta Harry Magdoff:

Az a gondolkodásmód, amelyik a gazdasági imperializmus fogalmát a mérlegkészítés értelmében leszûkítve fogja föl, rendszerint meg is vonja terjedelmi határát annál a (közvetlen vagy közvetett) ellenõrzésnél, amelyet egy ipari hatalom egy fejletlen ország fölött gyakorol. Az efféle korlátozás nem veszi figyelembe a kései 19. században kialakuló új imperializmus lényegi vonását: az egymással versengõ ipari nemzetek küzdelmét a világpiac és a nyersanyagforrások fölött uralkodó pozíciókért. A szerkezeti különbség, amely megkülönbözteti az új imperializmust a régitõl: a sok cég versengésével jellemzett gazdaság helyettesítése egy olyannal, amelyikben egy maroknyi óriásvállalat verseng valamennyi iparágban. Továbbá, ebben az idõszakban a szállítási és hírközlési technológia fejlõdése, valamint a legújabb ipari nemzetektõl [mint amilyen Németország] érkezõ kihívás Angliával szemben két további vonással gyarapította az imperialista kort: a világméretû versenyküzdelem erõsbödését és az igazán nemzetközi kapitalista rendszer érettségét hozta el. Ilyen körülmények között az óriásvállalatok csoportjai és kormányaik versengése az egész földtekére kiterjedt: a fejlett nemzetek piacaira éppúgy, mint a félig iparosodott és a nem iparosodott országokéira.20
    Az amerikai hegemónia sikeres megvalósításával a háború utáni világban - ennek gyökerei, amint láttuk, Roosevelt elsõ elnökségének idõszakába nyúlnak vissza - az imperializmus fejlõdésének harmadik fázisába léptünk, amely a legsúlyosabb következményeket hordozza a jövõre nézve. Most ugyanis a katasztrofális veszélyek, amelyek velejárói egy olyan globális tûzvésznek, amilyenben már volt részünk a múltban, magától értetõdõk még a rendszer legkritikátlanabb védelmezõi számára is. Ugyanakkor senki épelméjû nem zárhatja ki egy halálos konfliktus kirobbanásának és ezzel az emberiség elpusztításának a lehetõségét. Sõt, valójában senki semmit sem tett azért, hogy megoldják e végzetes irányba mutató, mélyenfekvõ, súlyos konfliktusokat. Ellenkezõleg, a versenytéren maradt egyetlen szuperhatalom - az Amerikai Egyesült Államok - gazdasági és katonai hegemóniájának folytonos növekedése mind sötétebb árnyat vet a jövõre.
    Új történelmi szakaszhoz értünk a tõke transznacionális fejlõdésében: olyanhoz, amelyikben többé már nem lehetséges elkerülni a szembenézést a rendszer egyik alapvetõ ellentmondásával és szerkezeti korlátjával. Ez a korlát abban a súlyos hiányosságában áll, hogy nem képes a tõkerendszernek mint olyannak az államát, transznacionális törekvéseinek és tagozódásának a megfelelõjeként, létrehozni, s ugyanígy nem képes leküzdeni a nemzeti államok között feszülõ, robbanásra kész antagonizmusokat, amelyek az elmúlt két évszázadban állandóan súlyosbodón jellemezték a rendszert.
    A kapitalista retorika nem pótolhat ez ügyben semmit, még abban a legjobb alakjában sem, amelyikben egy szükséghelyzetre sikerrel alkalmazta Roosevelt. Roosevelt retorikája - amelyre még ma is nosztalgiával emlékezik számos baloldali értelmiségi az Egyesült Államokban - éppen azért volt viszonylag sikeres, mert rögtön látni lehetett, hogy szükséghelyzet áll fenn.21 Jóllehet jócskán túlbecsülték a javasolt intézkedések egyetemes érvényét, és méginkább súlyosan alábecsülték, vagy egyszerûen hamis színben tüntették föl a birodalomépítõ amerikai elemeit, mégiscsak volt akkoriban bizonyos érdekközösség a gazdasági világválság szimptómáinak föltárásában (ha nem is az okainak, mert azokat hajlamosak voltak "rossz gazdálkodással" egyenlõnek vett "rossz erkölcsökre" és a "vakon önzõ ember" cselekedeteire redukálni22) éppúgy, mint abban, hogy az USÁ-nak részt kell vennie a hitleri Németország leverésében. Ma, ellenkezõleg, a "New Deal" évek legjobb retorikája helyett a legrosszabb fajtája záporozik ránk, a valóság cinikus álcázásával, ez a legközönségesebb amerikai imperialista érdekeket a "többpárti demokrácia" egyetemes gyógyírjaként, az "emberi jogok" - tendenciózusan szelektív - védelmezéseként állítja elénk. Az emberi jogoknak ez a védelmezése szépen megfér sok egyéb mellett a törököknek a kurdok sérelmére elkövetett népirtásával vagy félmillió kínai lemészárlásával Indonéziában, Suharto hatalomra juttatásának idején, meg a késõbbiekben több százezer ember legyilkolásával Kelet-Timoron, amit ugyanez az USA-kliens rezsim hajtott végre. Amit egykor "a monopóliumok bel- és külföldi uralmaként" kárhoztattak, azt most mint "szabadpiacot" adják elõ ebben a diskurzusban.
    Mára jelentõsen módosította az óriásvállalatok és kormányaik versengését az, hogy a nyomasztó túlerejû hatalom, az Egyesült Államok veszedelmesen azon igyekszik, hogy a tõkerendszer mint olyan államának a szerepét vegye föl, minden rendelkezésére álló eszközzel maga alá gyûrve minden rivális hatalmat. Az a tény, hogy ezt a feladatot nem lehetséges tartós alapon sikeresen teljesíteni, nem rettenti vissza az erõket, amelyek könyörtelenül a megvalósítására törnek. És nem pusztán holmi szubjektív félreértés okozza a bajt. Mint az adott rendszer minden nagy ellentmondása esetében, itt is objektív körülmények teszik elkerülhetetlenné, hogy egy gazdasági és katonai szuperhatalom most hegemón uralmának a stratégiáját kövesse bármi áron, hogy ezáltal megpróbálja leküzdeni a transznacionális tõke és a nemzeti államok közti strukturális hasadást. Csakhogy magának a mélyenfekvõ ellentmondásoknak a természete vetíti elõre e stratégia szükségszerû bukását hosszabb távon. Számos próbálkozás történt már arra, hogy megtalálják a lehetséges tûzfészkeket és és lángralobbanásuk megakadályozásának módját, kezdve Kant álmától az örök békérõl, amelyet egy jövõbeli Népszövetségnek kell majd fölvigyáznia, egy ilyen szövetség intézményes fölállításáig az elsõ világháború után, s az Atlanti Charta ünnepélyesen kinyilatkoztatott elveitõl a mûködõképes Egyesült Nemzetek Szervezete létrehozásáig. Valamennyi kezdeményezés sajnálatosan alkalmatlannak bizonyult a kitûzött cél eléréséhez. És nem csoda. A kudarc ugyanis, hogy a társadalmi anyagcsere-újratermelés kialakult módjának bázisán hozzanak létre egy "világkormányt", abból a ténybõl fakad, hogy itt a tõkerendszer egyik abszolút érvényû, áthághatatlan korlátjába ütközünk. Magától értetõdik, hogy a strukturális ellenfél kudarca a legcsekélyebb vigasszal sem szolgálhat a munka számára.

2.3
Az imperialista uralom, természetesen, nem újdonság az amerikai történelemben, még hogyha korábban úgy igazolták is, mint - Roosevelt elnök szavaival - "a fülöp-szigeteki nép önkormányzásra nevelésének ötven évét" (nem feledendõ a jó ötven évnyi "továbbképzés" sem a Marcos és utódai-féle USA-bizományosok ügynöksége által). Amint Daniel B. Schirmer hangsúlyozta mélyenszántó és aprólékos gonddal dokumentált könyvében a századforduló rövid életû imperialistaellenes mozgalmáról az Egyesült Államokban:

A vietnami háború csupán az utolsó, a leghosszabb és a legbrutálisabb az Egyesült Államok más népek ügyeibe való beavatkozásainak sorozatában. Az Egyesült Államok hatóságai által támogatott kubai invázió kudarcba fulladt ugyan a Disznó-öbölben, de más esetekben hatékonyabbnak bizonyultak az intervenciók, így a Dominikai Köztársaságban, Guatemalában, Brit-Guyanában, Iránban és Kongóban. A lista nem teljes; más gyarmati népek (meg néhány európai is) úgyszintén megtapasztalták, milyen az, amikor az amerikaiak agresszíven benyomulnak belpolitikai életükbe, akár nyílt erõszakkal, akár anélkül...
    A mai felkelés-elhárító és intervenciós politika azokból az eseményekbõl eredt, amelyek a huszadik század kezdetén játszódtak le. Az Egyesült Államok akkor mért háborús vereséget Spanyolországra, s fosztotta meg karib-tengeri és csendes-óceáni gyarmataitól: nyíltan elragadta Puerto Ricó-t, névleges függetlenséget adott Kubának, és annektálta a Fülöp-szigeteket, miután erõszakkal elfojtotta nemzeti forradalmát. A modern külpolitizálást a mexikói háborútól és az indián háborúktól - ezek idõszakának nagy részét tekintve - kiváltképp megkülönbözteti, hogy az amerikai történelem egy másik korszakának a terméke, és döntõen más társadalmi nyomásra adott válasz. A modern külpolitika a nagy iparvállalatok és pénzügyi társaságok létrejöttének velejárója, amelyek az ország uralkodó gazdasági erejét jelentik, s a leghatalmasabb befolyást gyakorolják az Egyesült Államok kormányzatára. A spanyol-amerikai háború s az Aguinaldo és a fülöp-szigeteki felkelõk leverésére indított háború - ezek voltak e befolyás következtében folytatott elsõ külháborúk: a modern nagyvállalati Amerika elsõ háborúi.23

    Amikor Roosevelt elnök elsõ beköszöntõ üzenetében meghirdette a "világgazdasági újraszabályozás" stratégiáját, ez a lépése jelezte eltökéltségét, hogy minden gyarmatbirodalom - s nem csupán a brit - fölbomlasztásán fog munkálkodni. Mint egyéb nagy történelmi irányváltásoknak, ennek is megvolt a néhány évtizeddel korábbi elõzménye. Valójában szorosan kapcsolódott a századfordulón meghirdetett "nyitott ajtó politikájához".
    Az ún. nyitott ajtó, amit megköveteltek más országoktól, gazdasági behatolást irányzott elõ (ellentétben a közvetlen gyarmati-katonai megszállással), s jellemzõ módon hallgatott a velejáró, ellenállhatatlan erejû politikai uralomról. Nem csoda hát, hogy sokan merõ képmutatásnak nevezték a "nyitott ajtó politikáját". Amikor az USA 1899-ben e politika nevében elhárította, hogy gyarmati enklávét hozzon létre Kínában - a többiek mellett, mint velük egyenrangú -, ez nem liberális fölvilágosultságnak vagy demokratikus együttérzésnek volt betudható. Az Egyesült Államok azért nem élt ezzel a lehetõséggel, mert - mint e korban a tõke legdinamikusabb alakulata - kellõ idõben magának akarta egész Kínát. Ez a terv tökéletesen világossá vált az egészen a mi korunkig elvezetõ úton folyamatosan egymást követõ történelmi fejlemények tükrében.
    Mindenesetre a világuralomnak a "nyitott ajtó politikája" révén való megvalósítása - tekintettel az imperialista nagyhatalmak általános erõviszonyaira - reménytelenül korai volt a századfordulón. Kellett hozzá az elsõ világháború szörnyû vérontása, valamint egy rövid rekonstrukciós szakasz után a súlyos világgazdasági válság kibontakozása, hogy meg lehessen hirdetni e stratégia roosevelti változatát. Mi több, szükség volt hozzá egy még nagyobb vérontásra a második világháborúban, amely az Egyesült Államok mint messze a legnagyobb gazdasági hatalom fölemelkedésével járt, hogy erõteljes kísérletet tehessenek a roosevelti stratégia végrehajtására. Erre a második világháború vége felé és közvetlenül utána került sor. Az egyetlen komolyabb bonyodalmat - a szovjet rendszer létezését (minthogy járulékos komplikáló tényezõként Kína csak 1949-ben vált végleges valósággá) - szigorúan ideiglenesnek tekintették. Ezt a nézetét hangoztatta bizakodón a "kommunizmus felgöngyölítésének" politikájával foglalkozó számos nyilatkozatában John Foster Dulles külügyminiszter.
    Így hát a huszadik századi fejlemények során eljutottunk odáig, hogy az imperialista hatalmak versengõ együttélése immár tarthatatlanná vált, akárhány szép szót fecséreltek is az ún. policentrikus világra. Miként Baran helyesen állapította meg még 1957-ben, a korábbi gyarmatbirodalmak büszke birtokosait olyan mértékûre nyesegették le, hogy csakis "az amerikai imperializmus alárendelt üzlettársainak" szerepét játszhassák a továbbiakban. Amikor a háború vége táján a birodalmi birtokok jövõjérõl vitáztak, a brit aggályokat a "derék öreg Winston" reménytelenül "közép-viktoriánus" fogalmai gyanánt söpörték félre. De Gaulle-lal még csak nem is tanácskoztak.24 A belgák, a hollandok meg a portugálok pedig mintha nem is léteztek volna. Minden fecsegés valaminõ államközi egyenlõség elve alapján mûködõ "policentrikus világról" a merõ képzelgés, ha ugyan nem a cinikus ideológiai álcázás birodalmába tartozik. Persze, nincs ebben semmi meglepõ. A "pluralizmus" ugyanis a tõke világában csakis a tõkék pluralizmusát jelentheti, és ezen a pluralizmuson belül szó sem lehet egyenlõségrõl. Ellenkezõleg, ezt mindig is a strukturális hierarchiák s a nekik megfelelõ hatalmi viszonyok legegyenlõtlenebb rangsora jellemezte, és ez mindig az erõsebbeknek kedvezett abbeli törekvésükben, hogy fölfalják a gyöngébbeket. Így hát, mivel a tõke logikája kérlelhetetlen, csupán idõ kérdése volt, hogy a rendszer kibontakozó dinamizmusa mikor ér az államközi kapcsolatok szintjén is abba a szakaszába, amikor egy valamelyik hegemón szuperhatalomnak a fennhatósága alá kell vonnia az összes kevésbé hatalmasat (mindegy, hogy milyen nagyok), és el kell fogadtatnia azt a - végképp tarthatatlan és az egész emberiség számára a legveszedelmesebb - követelését, hogy kizárólagos állama legyen a tõkerendszernek mint olyannak.

2.4
Nagy jelentõsége van e tekintetben a nemzeti érdekek kérdésében tanúsított magatartásnak. Egyfelõl erõnek erejével jogosaknak fogadtatják el õket, ha a vitatott ügyek közvetlenül vagy közvetve sértik az Egyesült Államok állítólagos érdekeit, amely nem habozik akár a katonai erõszak legszélsõségesebb formáit, vagy az efféle erõszakkal való fenyegetõzést alkalmazni avégett, hogy rákényszerítse önkényes döntéseit a világra. Másfelõl viszont más országok jogos nemzeti érdekeit arrogánsan elutasítják mint tûrhetetlen "nacionalizmust" vagy akár mint "etnikai zûrzavart".25 Ugyanakkor az Egyesült Nemzetek Szervezetét más nemzetközi szervezetekkel együtt úgy kezelik, mint az Egyesült Államok játékszereit, a legnagyobb cinizmussal dacolnak velük, mihelyt határozataik nincsenek ínyükre a többé-kevésbé nyíltan deklarált amerikai nemzeti érdekek védelmezõinek. A példáknak se szeri, se száma. Néhány nemrégi esethez ezt az éles megjegyzést fûzte Chomsky: "A legfõbb illetékesek brutális világossággal kifejtették, hogy a Nemzetközi Törvényszék, az ENSZ és egyéb intézmények irrelevánsakká váltak, mivel már nem az USA parancsait hajtják végre, ahogyan a háborút közvetlenül követõ években tették... Clinton alatt a világrenddel való dacolás olyan végletes formát öltött, hogy aggodalmat váltott ki még a héják nézeteit képviselõ politikai elemzõkbõl is."26
    Az Egyesült Államok az igazságtalanságot sértéssel tetézve, nem hajlandó megfizetni óriási adósságát: ENSZ tagsági díjhátralékát, ugyanakkor azonban rákényszeríti politikáját a szervezetre, beleértve a krónikusan fedezethiányos Egészségügyi Világszervezet pénzalapjainak megkurtítását is. Ez a kirívóan obstrukcionista magatartás még olyan rendszerhû tekintélyeknek is szemet szúrt, mint amilyen Jeffrey Sachs, akinek az USA uralta "piacgazdaság" ügye iránti odaadása kétségen felül áll. Nemrég azt írta egyik cikkében: "Az Egyesült Államok mulasztása, hogy nem fizeti meg ENSZ-adósságait, bizonyosan a nemzetközi kötelezettségek világviszonylatban legjelentõsebb megszegése [...] Amerika szisztematikusan leszorította az ENSZ-intézmények költségvetését, köztük olyan életbevágón fontosakét is, mint az Egészségügyi Világszervezet"27
    Szükséges itt említést tenni azokról az - ideológiai és szervezeti - erõfeszítésekrõl is, amelyeket a döntéshozatal nemzeti kereteinek megkerülésére fordítanak. A felszínesen csábító jelszó - "Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan" - egyik érdekes esete ennek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy általában véve az emberek, akik híjával vannak minden értelmes, nagyobb hatású döntéshozó hatalomnak (a választási szertartás lemondó aktusán kívül), csakis azt találhatják járható útnak, ha valami módon a szorosan vett helyi szinten avatkozhatnak be a dolgok menetébe. Azonfelül senki sem tagadhatja, hogy a megfelelõ helyi cselekvés fontos lehet. Mindazonáltal a "globális", amely iránt, azt várják el tõlünk, kritikátlan figyelmet kell tanúsítanunk - jámboran elfogadva a nemzeti kormányok fogyatékos hatalmáról és a multinacionális globalizáció elkerülhetetlenségérõl szóló állításokat, amelyek (túlnyomóan az Egyesült Államok által dominált) nemzeti transznacionális társaságokat tendenciózus hamisítással "multinacionálisaknak" s ezáltal egyetemesen elfogadhatóknak minõsítik -, tehát ez a "globális" teljesen üres fogalom az egyes nemzeti közösségekhez fûzõdõ komplex viszonyai nélkül. Azonkívül, ha egyszer a "globálisat" elválasztják sokrétû nemzeti környezetétõl, elterelve a figyelmet az összefonódott, ellentmondásos államközi kapcsolatokról, az a fölhívás, hogy cselekedjünk "lokálisan", roppant rövidlátásra vall, és végképp semmitmondóvá válik.28 Ha a demokráciát az így kiherélt "lokális cselekvésre" korlátozzák, akkor a "globális döntéshozatalt és cselekvést", amely óhatatlanul befolyásolja minden egyes egyén életét, a legönkényesebb módon gyakorolhatják az uralkodó gazdasági és politikai erõk - és persze túlnyomórészt az Egyesült Államok - annak a pozíciónak megfelelõen, amelyet a tõke globális rangsorában elfoglalnak. A Világbanktól és az USA uralta egyéb szervezetektõl arra fordított pénzalapok, hogy a "lokálisat" a nemzeti fölé emeljék, megkísérelve ehhez igénybe venni a akadémiai és más értelmiségi elitek támogatását bõkezûen szponzorált konferenciák és kutatási projektek révén (kiváltképpen, de nem kizárólag a Harmadik Világban), azt a tervet jelzik, hogy "világkormányt" hozzanak létre, amely képes megkerülni a köztes nemzeti szintek lehetõ legkényelmetlenebb döntéshozó eljárását, az ott elkerülhetetlen ellenkezést, s hogy a társadalmi élet fölött gyakorolt, kirívóan önkényes uralmat legitimálják egy "világkormány" által, amelyet kíméletlenül kierõszakolnak fölülrõl a mesebeli demokrácia nevében, amely majdhogynem "a rendszeres szemétgyûjtés" úgynevezett "lokális cselekvésének" a szinonimája.

2.5
Az Egyesült Államok gazdasági imperializmusának megnyilatkozásai túl számosak ahhoz, hogy itt elõsoroljuk õket. Néhány szemetszúró ügyet tárgyaltam már korábban, köztük azokat, amelyek még a konzervatív politikusokból is tiltakozást váltottak ki, mint - "a technológiai engedményezés szabályozása, az amerikai protekcionista törvények, a Pentagon koordinálta és a kongresszus támogatta területenkívüli ellenõrzések",29 valamint "a földkerekség legnagyobb és leggazdagabb társaságainak folyósított pénzalapok [úgyhogy ha a jelenlegi folyamat] ellenõrizetlenül [folytatódik], szektorról szektorra haladva fölvásárolják a világ élenjáró technológiáit."30 Úgyszintén tárgyaltam ugyanabban a cikkemben a hadititokból húzott ipari elõnyt, az amerikai kormányzat, a törvényhozó és végrehajtó szervek üzleti célú nyomásgyakorlását, valamint a valódi, világraszóló adósságproblémát: magának az Egyesült Államoknak azt a csillagászati nagyságú adósságát, amelyet az uralkodó imperialista hatalom a világ többi részére hárít át, hogy amíg csak bírják, fizessenek helyette.31
    Hasztalanok a "dollárimperializmus" elleni gyakori tiltakozások. Az USA gazdasági imperializmusa mindaddig megingathatatlan, ameddig ez az ország megõrzi elsöprõ fölényû uralmi helyzetét, nem pusztán a dollár mint kivételezett világgazdasági fizetõeszköz révén, hanem mint a gazdasági kapcsolatok minden nemzetközi orgánumának irányítója is, az IMF-tõl a Világbankig, a GATT-tól annak utódjáig, a WTO-ig. Ma Franciaországban sokan tiltakoznak az "amerikai gazdasági imperializmus" ellen a büntetõtarifák miatt, amelyeket nemrég rótt ki rájuk az Egyesült Államok, a WTO állítólag független ítélkezése alapján. Ugyanilyen rendszabályokat léptettek életbe a múltban többször is, köntörfalazás nélkül, Japán ellen, s rendszerint az lett a vége, hogy a japán hatóságok akarva, nem akarva, engedelmeskedtek az amerikai diktátumoknak. Ha az Európára kivetett büntetõtarifákról határozó utolsó ülésszakon valamelyest elnézõbben kezelték Nagy-Britanniát, az csupán jutalom volt azért a totális szolgalelkûségért, amelyet a jelenlegi "New Labour" kormány tanúsít minden Washingtonból jövõ utasítás iránt. De akkor is, a nemzetközi kereskedelmi háborúskodás csetepatéi nagyon komoly trendet mutatnak, amely messzeható következményekkel jár a jövõre nézve.
    Hasonlóképpen, az amerikai kormányszervek prepotens beavatkozása a fejlett technológia ügyeibe - legyen akár katonai, akár polgári -, aligha viselhetõ el vég nélkül. Az egyik döntõ területen - a számítógép-technológiában, mind a hardver, mind a szoftver terén - rendkívül komoly a helyzet. Hogy csupán egy esetet említsünk, a Microsoft csaknem teljes monopolhelyzetet élvez világszerte, és szoftvermonopóliuma nagymértékben korlátozza az alkalmazható hardver megválasztását. De messze túl ezen, nemrégiben fény derült rá, hogy egy beépített titkos kód a Microsoft-szoftverben lehetõvé teszi az amerikai biztonsági szerveknek és katonai titkosszolgálatoknak, hogy kémkedjenek bárki után a világon, aki csak a Microsoft Windows-t és az Internetet használja.
    Egy másik, szó szerint létfontosságú területen - a genetikailag módosított élelmiszerek termelése terén, amelyeket olyan óriás transznacionális társaságok végeznek, mint a Monsanto - az amerikai kormány minden tõle telhetõt megtesz, hogy lenyomja a világ többi részének torkán azokat a termékeket, amelyek bevezetése mindenütt rákényszeríti a földmûvelõket, hogy újra meg újra a steril vetõmagvakat vásárolják a Monsantótól, s ezáltal biztosítsák az Egyesült Államok korlátlan uralmát a földmûvelésben. Hasonló célokat szolgálnak azok a próbálkozások, hogy "géneket szabadalmaztassanak" amerikai vállalatok számára. Sirámokat váltottak ki az "amerikai kulturális imperializmusról" az Egyesült Államok próbálkozásai, hogy "szellemi tulajdonjogokat"32 erõszakoljon rá a világ többi részére a WTO intézménye révén - ezek azt célozzák egyebek mellett (beleértve a roppant nagy gazdasági érdekeket), hogy biztosítsák állandó uralmát a világ mozi- és tv-életében harmad-, sõt tizedrangú hollywoodi produkciók révén, amelyekkel folyton el vagyunk árasztva. S szintén idetartozik a tüneményes bõkezûséggel pénzelt "üzleti kultúra-imperializmus", az amerikai "menedzsment-tanácsadó"-had behatolásának szorgalmazása szerte a világon.
    Ám talán a legsúlyosabb a gazdasági és kulturális uralom jelenlegi trendjei közt az, amilyen ragadozó és félelmetesen tékozló módon kaparintja meg az Egyesült Államok a világ energia- és nyersanyag-forrásait: ezek 25%-a a világ lakosságának mindössze 4%-áé, az emberi túlélés környezeti feltételeiben okozott mérhetetlen és kérlelhetetlenül halmozódó kártételek kíséretében. És ez még nem minden. Az Egyesült Államok ugyanis egy füst alatt továbbra is aktívan szabotál minden arra irányuló nemzetközi erõfeszítést, hogy valamiféle ellenõrzést vezessenek be avégett, hogy korlátozzák, és talán 2012-re valamelyest csökkentsék a környezetkárosítás jelenlegi katasztrofális trendjét, amit már a rendszer leghitványabb apologetái sem tagadhatnak.

2.6
Mindezek katonai vonatkozását nagyon komolyan kell vennünk. Nem túlzás azt mondani - tekintettel a 20. század második felében fölhalmozott fegyverzetek korábban teljesen elképzelhetetlen pusztító erejére -, hogy az imperializmusnak az egész történelemben legveszélyesebb szakaszába léptünk. Mivelhogy ami ma kockán forog, az nem a bolygó valamely - mindegy, milyen nagy - része fölötti ellenõrzés, ami hátrányba hoz ugyan némely vetélytársakat, de még eltûri független akcióikat, hanem a földgolyó egészének ellenõrzése egy hegemón gazdasági és katonai szuperhatalom által, minden rendelkezésére álló eszközzel, akár rendkívül önkényes, és ha szükséges, erõszakos katonai eszközökkel is. Ezt igényli a globálissá fejlõdött tõke alapvetõ racionalitása abban a hiábavaló próbálkozásában, hogy ellenõrzése alá vonja saját kibékíthetetlen ellentmondásait. A baj azonban az, hogy az efféle racionalitás - amit nem kell idézõjelbe tennünk, hiszen eredendõn megfelel a tõke logikájának a globális fejlõdés jelenlegi történelmi szakaszában - egyben az irracionalitás legszélsõségesebb formája a történelemben, beleértve a világuralom náci koncepcióját, amennyiben az emberiség túlélésének szükséges feltételeit érinti.
    Amikor Jonas Salk elutasította, hogy szabadalmaztassa felfedezését, a gyermekbénulás elleni oltóanyagot, azt hangoztatva, hogy ez olyasmi lenne, mint azt követelni, hogy "szabadalmaztassuk a napfényt", el sem tudta volna képzelni, hogy eljöhet még az idõ, amikor a tõke éppenséggel majd ezzel próbálkozik: megkísérli magának szabadalommal levédeni nem csupán a napfényt, de a levegõt is, még ha ezzel együtt el kell is vetnie minden aggályát a halálos veszedelmekkel kapcsolatosan, amelyek az efféle törekvésekbõl és cselekedetekbõl származnak az emberiség túlélésére nézve. A tõke alapvetõ logikája ugyanis a döntéshozatali folyamatokban nem lehet más, csakis egy kategorikusan autoritárius "top-down" ("fent-lent") fajta logika, a kis gazdasági vállalkozások mikrokozmoszától a politikai és katonai döntéshozatal legfelsõbb szintjeiig. De miként lehet érvényre juttatni a napfényre vagy a levegõre kierõszakolt szabadalmakat?
    Két tiltó akadály áll ennek útjában, még hogyha a tõke - abbeli buzgalmában, hogy ledöntse saját áthághatatlan korlátait - nem hajlandó is elismerni ezeket. Az elsõ az, hogy a tõkék pluralitását nem lehet megszüntetni, mindegy, mennyire könyörtelenül és brutálisan nyilvánul is meg a rendszerben a monopolista fejlõdési trend. A második pedig az, hogy a társadalmi munka megfelelõ pluralitását sem lehet megszüntetni avégett, hogy az emberiség teljes munkaerejét, minden nemzeti és ágazati válfajával és tagozatával egyetemben, átváltoztassák a tõke hegemón módon uralkodó szekciója bárgyú, "engedelmes szolgájává". A munkásság ugyanis, leküzdhetetlen pluralitásában, sohasem mondhat le arról a jogáról, hogy napfényhez és levegõhöz jusson; és még kevésbé képes, a tõke folytonos javára, életben maradni - márpedig ez elengedhetetlenül szükséges a társadalmi anyagcsere-újratermelés e módja fenntartásához - napfény és levegõ nélkül.
    Akik azt mondják, hogy ma az imperializmus nem jár együtt katonai területfoglalással, azok nem pusztán alábecsülik a ránk leselkedõ veszélyeket, hanem egyúttal korunk imperializmusának lényegi meghatározó jellemzõiként fogadják el a legfelületesebb és leginkább félrevezetõ látszatokat, figyelmen kívül hagyva a történelmet éppúgy, mint a jelenkori fejlõdés irányát. Az amerikai hadsereg, mindenekelõtt, nem kevesebb mint hatvankilenc országban foglal el katonai támaszpontjai révén területet: ez a szám tovább gyarapszik a NATO kibõvítésével. Ezek a támaszpontok nem az ottani népek javát szolgálják - így szólna groteszk ideológiai igazolásuk -, hanem a megszálló hatalom javát, hogy képes legyen olyan politikát diktálni, amilyen neki tetszik.
    Mindenesetre a gyarmati területek közvetlen katonai megszállása a múltban csakis részleges lehetett. Miképp tudta volna Anglia csekély népessége más módon uralma alá hajtani hatalmas birodalmának, mindenekelõtt Indiának, öszszehasonlíthatatlanul nagyobb népességét és területeit? S nem is a brit birodalom kizárólagos jellemzõje volt az efféle aránytalanság. Amint Renato Constantino emlékeztetett rá a Fülöp-szigetek kapcsán:

    A spanyol gyarmatosítás kezdettõl fogva nagyobb mértékben operált a vallással, mint az erõszakkal. Így mélyen befolyásolta a tudatot. Ez tette képessé a hatóságokat arra, hogy végrehajtsák az adószedést, a kényszermunka-toborzást és az újoncozást, jóllehet csekély katonai erõ fölött rendelkeztek. A papság ügyködése nélkül ez lehetetlen lett volna. A papok lettek a gyarmati berendezkedés tartóoszlopai; olyannyira, hogy azzal hencegtek: "minden szerzetes személyében fõkapitánya és egész ármádiája van a királynak a Fülöp-szigeteken". A gyarmati ellenõrzést szolgáló tudatalakítást más síkon az amerikaiaknak is folytatniuk kellett. A tömeges represszió évtizede után õk is a tudat befolyásolásával operáltak, ezúttal a oktatási és különféle kulturális intézményeken keresztül.33

    Egy másik roppant fontos példa Kínáé, amelyet - területének egy kicsiny részét kivéve - sohasem foglaltak el katonailag. Még akkor sem, amikor a japánok tömeges katonai erõvel özönlötték el. Mégis, már jóval azelõtt teljesen idegen hatalmak uralma alatt állott az ország. Olyannyira, hogy a fiatal Mao szarkasztikusan így jellemezte: "Ha a külföldi fingik, azt mennyei illatként kell üdvözölni." Ami minden imperialista kalandorakcióban mindig lényeges volt, az, hogy folyamatosan képesek voltak ráerõltetni diktátumaikat az uralmuk alá vetett országra, s csakis akkor folyamodtak büntetõ katonai intervencióhoz, ha a kormányzás "normális" útja-módja veszélybe került. A híres-nevezetes kifejezés: "ágyúnaszád-diplomácia", tömör összefoglalása volt mindannak, ami csak megvalósítható és gyakorolható volt az igénybevehetõ katonai erõforrásokkal.
    Az ilyen imperialista uralom fõ jellemzõi nem változtak napjainkra sem. A ma alkalmazható hadi arzenál rombolóerejének megsokszorozódása - kiváltképp a légifegyverzet katasztrofális hatóereje - bizonyos fokig módosította annak a formáját, ahogyan az imperialista diktátumokat mérik valamely alávetendõ országra, de nem módosította lényegüket. Az ellenfél fenyegetésének végsõ formája - a "szabadalommal levédett levegõbõl" fenyegetõ új ágyúnaszád-diplomácia - a jövõben minden valószínûség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerõszakolni a tõke végsõ érvrendszerét a világ ellenszegülõ részeire. Ma is teljesen elképzelhetetlen az egész, egymilliárd kétszázötven millió lakosú Kínát elfoglalni s megszállva tartani, még akár a legeslegnagyobb, gazdaságilag fenntartható, külsõ katonai erõvel is. Az, hogy ilyesmi elképzelhetetlen, nemigen rettentheti el imperialista céljaiktól a legszélsõségesebb kalandorokat, akik nem képesek szembenézni saját világuralmuk semmilyen alternatívájával; a "józanabbak" pedig - akik végtére nem kevésbé veszélyesek - arra irányuló stratégiai lépéseket helyeznek kilátásba, hogy megpróbálják a globális kapitalizmus hegemón centrumából ellenõrizhetõ darabokra fölszabdalni Kínát a "szabadpiac" ideológiájának segítségével.
    Magától értetõdik, hogy a katonai erõket gazdaságilag el kell tartani, s ez mindig korlátozott vállalkozásokra kényszeríti õket mind magának a hadigépezetnek a méreteit, mind pedig mûveleteik idõtartamát tekintve. A múlt imperialista kalandorakcióinak története azt tanúsítja, hogy azidõtõl fogva, amint nagy területre kiterjeszkedtek - miként a franciák elõbb Indokínában, majd Algériában, késõbb pedig az Egyesült Államok Vietnamban - vállalkozásuk kudarcával kell szembenézniük, még ha meglehetõs idõbe telik is, amíg a végére jutnak. A számtalan múltbeli amerikai imperialista katonai mûveletet illetõen nem csupán a Fülöp-szigetekre, valamint a Vietnamban kudarcba fulladt, nagyszabású intervenciós háborúra kell emlékeztetnünk, hanem a Guatemalában, a Dominikai Köztársaságban, Brit-Guyanában, Grenadán, Panamában és Kongóban lezajlottakra is, úgyszintén számos más országban folytatott hadmûveletekre, kezdve a Közel-Kelettõl és a Balkántól egészen a különbözõ afrikai helyszínekig.
    Az amerikai imperialista érdekek érvényesítésének mindig is az egyik legkedveltebb módja volt megdönteni a nemszeretem kormányokat és a helyükre olyan diktátorokat ültetni, akik teljesen új gazdájuktól függenek, s az adott országok fölött e jól ellenõrzött diktátorok révén uralkodni. Marcosról és Pinochetrõl beszélünk, Suhartóról meg a brazil tábornokokról, Somozáról és az USA dél-vietnami bábtábornokairól, s meg ne feledkezzünk a görög ezredesekrõl (akiket "kurafiaknak" nevezett Lyndon Johnson) és Sese Seko Mobuturól (akit fura dicséretként "a mi kurafinknak" mondott egy magasrangú külügyi tisztviselõ).35 A lenézés, amellyel az amerikai kormányzati figurák utasítgatják szolgáikat az uralmuk alá gyûrt országokban, miközben cinikusan úgy ábrázolják õket közfogyasztásra szántan, mint "a szabad világ" bajnokait, mindõjük esetében meglehetõsen nyilvánvaló.

2.7
A tõke strukturális válságának kezdete az 1970-es években fontos változásokat idézett elõ az imperializmus viselkedésében. Ez tette szükségessé, hogy növekvõn agresszív, kalandor álláspontra helyezkedjék, miközben békülékeny retorikához folyamodott, s késõbb még az "új világrend" abszurd propaganda-fogalmát is kiötölte, ennek soha be nem váltott "békeosztalékra" vonatkozó ígéretével egyetemben. Igencsak téves volna ezeket a változásokat a szovjet rendszer összeroppanásának tulajdonítani, jóllehet kétségkívül igaz, a hidegháború és az állítólagos szovjet katonai fenyegetés a múltban sikeres igazolásul szolgált ahhoz, hogy zabolátlanul terjeszkedjék az, amit Eisenhower tábornok, elnöksége vége felé, "katonai-ipari komplexumnak" nevezett. Azok a kihívások, amelyek agresszívabb - és alapjában véve kalandorkodó - álláspont kialakítását teszik szükségessé, fennálltak már a jóval a szovjet rendszer összeomlása elõtt is. 1983-ban (nyolc évvel a Szovjetunió összeroppanása elõtt) a következõképpen jellemeztem ezeket:

    - a gyarmati rezsim vége Mozambikban és Angolában;
    - a fehér rasszizmus veresége és a hatalom átengedése a ZANU-nak Zimbabwéban;
    - az ezredesek irányította USA-kliens rezsim összeomlása Görögországban s az Andreasz Papandreu vezette PASZOK rákövetkezõ gyõzelme;
    - Somoza élethosszig tartónak szánt, USA támogatta kormányzásának széthullása Nicaraguában s a Sandinista Front meglepõ gyõzelme;
    - fegyveres felszabadító harcok El Salvadorban és másutt Közép-Amerikában s a régió fölött egykor oly könnyûszerrel gyakorolt amerikai imperialista ellenõrzés vége;
    - teljes csõdje - és nem csupán képletesen, hanem a szó betûszerinti értelmében - az "anyaország" sugalmazta és uralta "fejlesztési stratégiáknak" világszerte, masszív strukturális ellentmondások felszínre törése Latin-Amerika mindhárom vezetõ ipari országában: Argentínában, Brazíliában s még az olajban dúskáló Mexikóban is;
    - az iráni sah rezsimjének drámai és teljes szétesése s vele a régióban régóta alkalmazott amerikai stratégiák nagy veresége, ami azután rettentõ veszedelmes - közvetlenül vagy bizományos révén végrehajtandó - pótstratégiákat hívott létre.36

    Ami csakugyan megváltozott a szovjet rendszer összeomlása után: igazolni kellett valamivel, hogy miért viselkedik az amerikai imperializmus egyre agresszívabban a világ különbözõ részein. Ez különösen sürgetõvé lett a csalódások után, amelyekhez az a próbálkozás vezetett, hogy a kapitalizmusnak a Szovjetunióban gazdaságilag fenntartható restaurálása révén serkentsék új életre a nyugati tõkét - ellentétben azokkal a viszonylagos, még ingatag sikerekkel, amelyeket nyugati "segélyezéssel" az állam politikai gépezetének kezelésében értek el. A "rettentõ veszedelmes - közvetlenül vagy bizományos révén végrehajtandó - pótstratégiák" szembetûnõen mutatkoztak meg a Szovjetunió összeroppanását megelõzõ és követõ években. Ámde az efféle veszedelmes kalandorstratégiák megjelenését nem lehet - amint némelyek vélik - a hidegháborús ellenfél meggyöngülésének tulajdonítani. Ellenben maga a Szovjetunió összeomlása csakis a tõkerendszer mint olyan folyamatban levõ strukturális válságának integráns részeként értelmezhetõ.
    A sah mint amerikai bizományos - valamint föltételezett biztosíték egy újabb Moszadik veszélye ellen - úgy felelt meg rendeltetésének, hogy kíméletlenül kordában tartotta népét, és ehhez hatalmas mennyiségû fegyvert vásárolt Nyugattól. Miután távozott, az "amerikai sátánról" beszélõ ellenfél leveréséhez egy másik bizományost kellett találni. Szaddám Huszein és az Egyesült Államok, valamint más nyugati országok által állig fölfegyverzett Irak, úgy tetszett, megfelel a kívánalmaknak. Csakhogy Irak nem volt képes leverni Iránt, és az amerikai imperialista stratégia nézõpontjából az instabilitás egyik elemévé vált a világnak e fölöttébb bizonytalan régiójában. Másfelõl viszont Szaddám Huszeint, a korábbi USA-bizományost most egy nagyobb cél szolgálatába állíthatták. Elõléptették a mitikus mindenható ellenség státusába, aki nem csupán azt a veszélyt képviseli, amelyet a hidegháború napjaiban a Szovjetuniónak tulajdonítottak, hanem jóval többet annál, olyasvalaki, aki vegyi és biológiai hadviseléssel - valamint nukleáris holokauszttal - fenyegeti az egész nyugati világot. Erre a mitikus ellenségre hivatkozva elvárták tõlünk, hogy igazolva lássuk nem csupán az Öböl-háborút, de több nagyobb katonai beavatkozást is Irak területén, valamint egymilliónyi iraki gyermek csöndes legyilkolását az ország ellen az USA diktátumának eredményeképp alkalmazott szankciók révén, amelyeket szégyenszemre elfogadtak a mi "erkölcsös külpolitikájukkal" folyton hivalkodó "nagy demokráciáink".
    De mindez még a felületi kezeléséhez sem járulhatott hozzá a krónikus instabilitásnak a közel-keleti régióban, még kevésbé világméretben. Akik azt gondolják, hogy a mai imperializmus nem igényel területmegszállást, újra kellene ezt gondolniuk. Meghatározatlanul hosszú idejû katonai megszállás valósul meg nyilvánvalóan a Balkán bizonyos részein (köztudomású is, hogy ez "határozatlan idejû kötelezettség-vállalás"), és ugyan ki tudná megindokolni, hogy vajon miért ne következhetnék be hasonló katonai területmegszállás a világ egyéb részein? Vészjóslók a jelenlegi trendek, s a rendszer mélyülõ válsága csak még vészesebbé teheti õket.
    A közelmúltban két roppant veszedelmes fejleménynek voltunk tanúi az amerikai imperializmus ideológiájában és szervezeti keretében. Az elsõ az, hogy a NATO nem csupán jelentõsen kiterjeszkedett kelet felé, amit az orosz hatóságok fenyegetésként érthetnek, ha nem is a jelenre, de valamikor a jövõre nézve; ám ami még fontosabb: a NATO céljait és törekvéseit a nemzetközi jogra fittyet hányva, gyökeresen átértelmezték, egy tisztán védelmi jellegû katonai társulásból a potenciálisan legagresszívabb támadó jellegû szövetséggé alakították át a szervezetet, amelyik minden törvényes fölhatalmazás nélkül azt teheti, ami csak tetszik neki - vagyis inkább azt teheti, ami az Egyesült Államoknak tetszik, és amit az tenni parancsol. Az 1999-ben Washingtonban tartott NATO-csúcson az Észak-atlanti Egyezmény Szervezete amerikai nyomásra "új stratégiai koncepciót fogadott el, amelyben kimondták, hogy a NATO térségén kívül is katonai akcióhoz folyamodhatnak, nem törõdve más országok szuverenitásával és figyelmen kívül hagyva az Egyesült Nemzetek Szervezetét".37 Ami fölöttébb sokatmondó: ennek az új, félreérthetetlenül agresszív magatartásnak az ideológiai igazolása - amit huszonnégy "kockázati tényezõ" formájában hoztak nyilvánosságra - átlátszón ingatag. Még azt is megengedi ez az érvelés, hogy "a huszonnégy kockázati tényezõbõl csupán öt tekinthetõ olyannak, amelyik valóságos katonai veszélyt képvisel".38
    A másik, különösen veszedelmes, újabb fejlemény az új japán-amerikai biztonsági egyezménnyel kapcsolatos. Ezt az egyezményt jellemzõ módon hajszolták keresztül a japán parlament két házán (a képviselõházon és a tanácsnokok felsõházán). Szinte teljesen szó nélkül maradt Nyugaton, fájdalom, még a baloldalon is.39 Az új fejlemények ez esetben is cinikusan fittyet hánynak a nemzetközi jogra, és sértik a japán alkotmányt is. Az egyik jelentõs japán politikai vezetõ, Fuva Tecuzo így kommentálta ezt: "A japán-amerikai biztonsági egyezmény veszélyessége odáig terjed, hogy belerángathatja Japánt az USA háborúiba, megsértve a japán alkotmányt, amely elutasítja a háborút. Emögött az amerikai megelõzõ csapás roppantul veszélyes stratégiája rejlik, amelynek értelmében az Egyesült Államok bármely országban beavatkozhat, támadást intézhet bármelyik ország ellen, amelyik nem tetszik neki."40 Magától értetõdik, hogy "a megelõzõ csapás stratégiájában", amelyben a parancsokat Washingtonban adják ki, a Japánra osztott szerep az "ágyútölteléké". Ugyanakkor elvárják Japántól, hogy bõkezûen járuljon hozzá a hadmûveletek költségeihez, ahogy az Öböl-háború alkalmával is kényszerítették erre.41
    E fejlemények egyik, fölöttébb baljós vonatkozása került napvilágra nemrégiben, amikor Nisimura Singo japán hadügyminiszer-helyettes lemondásra kényszerült, mert "elhamarkodottan" és agresszíven emelt szót Japán atomfegyverkezése érdekében. S még ennél is tovább ment: egyik nyilatkozatában katonai erõ alkalmazását helyezte kilátásba a vitatott Senkaku-szigetekkel kapcsolatban. Kijelentette: "Ha a diplomácia csõdöt mond e vitás ügy rendezésében, a hadügy majd megbirkózik vele." Amint az Akahata címû lap hangsúlyozta:

    A valódi probléma itt az, hogy egy politikusnak, aki nyíltan érvelt Japán nukleáris fegyverkezése és a katonai erõ alkalmazása mint a nemzetközi viták eldöntésére szolgáló eszközök mellett, miniszteri bársonyszéket juttattak. Természetes, hogy más ázsiai nemzetek súlyos aggodalmuknak adtak hangot emiatt. Ráadásul a liberális demokrata párti kormány az amerikai kormánnyal kötött titkos egyezségben sutba dobta a "három nem-nukleáris elvet" (nem birtokolni, nem gyártani és nem engedélyezni nukleáris fegyverek behozatalát Japánba). Mi több, az újabban elfogadott "kivételes törvénycsomag" háború esetén elsõbbséget biztosít az USA haderõi és az SDF [Önvédelmi Erõ] katonai mûveleteinek a háborús együttmûködés céljára történõ mozgósításban, árukészletek rekvirálásában, telephelyek, épületek lefoglalásában, a vízi és a légi közlekedés, valamint a rádióhullámok ellenõrzésében. Ez a törvénycsomag aláaknázza az alkotmányt.42

    Persze, az új japán-amerikai biztonsági egyezményt a japán honvédelem szükségleteire hivatkozva igazolják. Valójában azonban a "közös védelemnek", amelyre az igazoló jelentés hivatkozik (lásd a 41. jegyzetben idézetteket) semmi köze "Japán védelméhez" egy föltételezett agresszorral szemben, annál több köze van az USA imperialista érdekeinek védelmezéséhez és erõsítéséhez.

    Az USA arra használja japán támaszpontjait - köztük az Okinaván levõket -, hogy politikailag instabil helyzetekben katonai intervenciókat hajtson végre délkelet-ázsiai országokban, beleértve Indonéziát is. Tavaly májusban, amikor megbukott a Suharto-rezsim Indonéziában, az amerikai hadsereg különleges erõinek egységei az okinavai Kadena támaszpont érintésével hirtelen visszatértek a torii állomáshelyre (Okinava, Jomitan falu). Ezek az egységek képezték ki az indonéz fegyveres erõk (ABRI) különleges erõit, amelyek elfojtották a tüntetéseket országszerte. Az amerikai különleges katonai erõk egységeinek ez a váratlan visszatérése jelezte a titkos aktivitást, amelyet az USA Okinaván állomásozó zöldsapkásai fejtettek ki Indnéziában.43

    E veszedelmes politikát és praktikákat rákényszerítik azokra az országokra, amelyek "demokratikus" kormányai jámboran engednek minden USA-diktátumnak. A változásokat rendszerint meg sem vitatják az illetõ országok parlamentjeiben, titkos egyezményekkel és jegyzõkönyvekkel megkerülik õket. És ha valamely okból mégis a parlament napirendjére kerülnek, ugyanilyen cinikus szellemben, ha törik, ha szakad, elfogadtatják, a lehetõ legönkényesebben félresöpörve minden ellenkezést. A politikusok, akik ekképpen "vetik a sárkánymagvakat", megfeledkezni látszanak a veszélyrõl, hogy - ha eljön az idejük - valódi sárkányok tûnnek föl majd a történelmi színen. Úgy látszik, azt sem hajlandók megérteni vagy föltételezni, hogy a nukleáris sárkány pusztító lángja nem korlátozódik egy adott helyre - például a Közel-Keletre vagy a Távol-Keletre -, hanem végképp mindent elnyelhet ezen a bolygón, beleértve az Egyesült Államokat és Európát is.

2.8
A tervezett amerikai "megelõzõ csapások stratégiájának" természetesen Kína a végsõ célpontja. Amikor a belgrádi kínai nagykövetség bombázását Washingtonban agresszív kijelentések és kiszivárogtatások követték, Eugene Carroll ellentengernagy, a Védelmi Információs Központ (Center of Defense Information) nevû független szakértõi csoport tagja így kommentálta ezeket: "Kína démonizálása folyik itt. Nem tudom pontosan, ki intézi, de ezeket a kiszivárogtatásokat úgy hangszerelik, hogy Kína mint a sárga veszedelem legyen a szóbeszéd tárgya."44
    A belgrádi kínai nagykövetség bombázását elõször úgy adták elõ, s azzal igazolták a NATO-szóvivõk, hogy "elkerülhetetlen, bár sajnálatos baleset" volt. Amikor késõbb tagadhatatlanul kiderült, hogy a nagykövetséget nem holmi eltévedt légibomba érte, hanem három különbözõ irányból gondosan célzott rakétalövedékekkel támadták, Washington gyerekmesébe illõ magyarázkodással állt elõ: a CIA-nek nem sikerült friss Belgrád-térképet beszereznie - amilyet bárki bármelyik sarki boltban megvásárolhat. De még így is teljes rejtély maradt, hogy ugyan mi volt olyan igazolhatón fontos abban az épületben, amelyrõl azt hitték, hogy épp ott foglalja a teret, ahol a kínai nagykövetség áll, vagy mi tette emezt indokolt célponttá. Várjuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, de nyilván sohasem kapjuk meg. Ésszerû magyarázat viszont, amelyik eszünkbe ötlik: a mûveletet kísérleti terepfölmérésnek szánták, két vonatkozásban. Elõször, annak a tesztelése volt, miképpen reagál a kínai kormány egy ilyen agresszív cselekedetre és arra, hogy rákényszerítik: nyelje le a velejáró megaláztatást. Másodszor, s ez talán még fontosabb, a világ közvéleményének tesztelése volt, amelyrõl kiderült, hogy végtelenül jámbor és szolgalelkû.
    Az amerikai-kínai kapcsolatokat terhelõ problémák már nem is lehetnének komolyabbak. Egyfelõl abból a kellemetlen ténybõl fakadnak, hogy "a pártállam még nem találta meg helyét a szabadpiaci világban".45 Amikor a globális hegemón imperializmus ideológiai legitimációjaként használja a "demokrácia" meg a "szabadpiac" fogalmait, akkor minden, ami ebbõl az ideológiai kiindulásból következik - egy gazdasági és katonai nagyhatalomtól támogatva -, komoly fenyegetést hordoz. S végképp tûrhetetlenné teszi ezt a gazdasági fejlõdés távlata, amely hátrányos az Egyesült Államok számára, hiszen a jelenlegi növekedési ráták öszszevethetõk azzal a ténnyel, hogy Kína népessége egy elképesztõ milliárddal nagyobb, mint az Egyesült Államoké. Amint az idézett cikk, a várható fejlemények fölötti nagy aggodalomnak hangot adva, leszögezi: "2020-ra egyedül Kína gazdasága háromszorosa lesz az Egyesült Államokénak."46 Nem túl nehéz elképzelni, minõ riadalmat kelthetnek az efféle elõrejelzések az USA vezetõ köreiben.
    A The Economist, apologéta-szerepéhez híven, megkísérli némi tiszteletre méltó mázzal bevonni a katonai készültség mellett és az amellett való kardoskodást, hogy álljunk készen meghalni a "demokráciáért" és a "szabadpiacért". Az "új geopolitikáról" szóló egyik cikkében fölszólít bennünket arra, hogy törõdjünk bele: hullazsák-készleteket kell fölhalmoznunk. Persze, nem az Egyesült Államokhoz szól majd a fölhívás, hogy töltsék meg ezeket. Holttestekrõl azoknak kell majd gondoskodniuk, akiket a The Economist az Egyesült Államok "helyi segéderõinek" nevez. Gátlástalan szemforgatással beszél a The Economist arról, hogy szükség van a demokráciák "erkölcsi elkötelezettségére" a háború mellett, ennek az erkölcsiségnek a nevében kéri õket arra, hogy lássák be: "a háború a halál és a gyilkolás ideje".
    Az Egyesült Államok odaadó "helyi segéderejének" lenni: ezt a szerepet osztották ki Japánra, az állítólagos kínai fenyegetéssel indokolva. Az újraértelmezett és veszedelmesen kiterjesztett japán-amerikai biztonsági egyezménnyel szemben megnyilvánuló komoly ellenkezést "idegességnek" nevezik. Még szerencse, hogy Kína majd észre fogja téríteni a japánokat, és megerõsíti õket eltökéltségükben. Mivelhogy: "A növekvõ Kína arra készteti az ideges Japánt, hogy készségesebben ragaszkodjék Amerikával kötött szövetségéhez." Az odaadó helyi segéderõ ugyanilyen szerepe jut Törökországnak, s a The Economist reménye szerint Indiának is. Úgy véli, "az olyan szövetséges országok hadseregei, amelyek népe nem kifogásolja, hogy katonáik végzik a "szemtõl szembe" munkát [vagyis õk halnak meg], segítségre siethetnek; ezért fontos Törökország a szövetségnek,47 és ezért lehet majd egy szép napon jó ötlet India segítségét kérni." A dolgoknak ebben a sémájában Oroszország is aktív Amerika-barátként kap helyet, Kínával való föltételezett, óhatatlan szembenállásának köszönhetõen. "Oroszország, keleti területei sebezhetõsége fölötti aggodalmában, végül úgy dönthet, hogy némi tartalommal tölti meg gyöngécske "Partnerség a békéért" kapcsolatait a NATO-val." Országok jellemzése olyan jelzõkkel, mint "ideges" és "aggódó" (ha nem ma, hát holnap), minden esetben "Kelet fölkelõ óriásával", Kínával várható konfliktusaik okán történik. Az "új geopolitikában" Kína úgy szerepel, mint minden baj közös nevezõje, ám ugyanakkor mint megoldás is, amely az összes "aggodalmast" és "idegest" bebetonozza a "Szövetség a demokráciáért"-ba meg a "Partnerség a békéért"-be, 48 s amely "képes lehet bevonni még egy demokratikus Indiát is [e hagyományosan el nem kötelezett országot] a Partnerség a békéért új, dél-ázsiai változatába", az Egyesült Államok vezetése alatt. Arról azonban nem szól a fáma, hogy vajon boldogan fogunk-e élni ezek után, vagy egyáltalában élni fogunk-e még.
    Az efféle Washingtontól sugalmazott "doktrína" természetesen nem korlátozódik a londoni The Economist-ra. Szószólóira lelt Távol-Keleten is, ahol az ausztrál miniszterelnök, John Howard meghirdette a "Howard-doktrínát", amely szerint az õ országa az USA hithû "helyi segéderejének" szerepét fogja játszani. A délkelet-ázsiai politikai közvélemény megdöbbenésére kijelentette, hogy "Ausztrália az Egyesült Államok "seriffhelyetteseként" fog föllépni a regionális békefenntartásban."49 Malajzia ellenzéki vezetõje, Lim Kit Siang azt mondta erre az ötletre: "Howard úr minden korábbi ausztrál miniszterelnöknél nagyobb kárt tett Ausztrália ázsiai kapcsolataiban, amióta csak eltörölték a »fehér Ausztrália« politikáját az 1960-as években."50 Hadi Soesastro, egy Amerikában tanult indonéz akadémikus fején találta a szöget, amikor azt hangsúlyozta: "Mindig a seriffhelyettest ölik meg."51 Valóban, pontosan ez a szerepe az USA "helyi segéderejének": ölni és megöletni az ügyért, amelyet fölülrõl testálnak rá.
    Marx azt írta a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájá-ban, hogy történelmi események gyakorta kétszer, ellentétes alakban kerülnek színre: elõször mint (napóleoni) tragédia, késõbb pedig mint (Kis Napóleon-i) bohózat. A nemrégiben revideált, alkotmányellenes japán-amerikai biztonsági egyezményben Japánra osztott szerep csakis nagy tragédiát hozhat Délkelet-Ázsiára, s éppoly tragikus pusztulást magára Japánra. A muszklimutogató "amerikai seriffhelyettes" szerepjátéka, amelyet a Howard-doktrína hirdetett meg, csakis úgy jellemezhetõ, mint bohózat, amelyik buzgón elõtte jár a tragédiának.

2.9
Az imperializmus történetében három szakasz különböztethetõ meg:
    1. Modern gyarmatbirodalom-építõ, korai imperializmus; ez némely európai országnak a világ viszonylag könnyû behatolásra alkalmas részein történt terjeszkedése révén valósult meg.
    2. "Újrafelosztó" imperializmus, amelyet a nagyhatalmak kvázi-monopolisztikus nagyvállalataik megbízásából folytatott, antagonisztikus viszálykodása jellemzett, s amelyet Lenin "a kapitalizmus legfelsõbb fokának" nevezett; ez a viszálykodás csupán kisszámú valódi vetélytársra szorítkozott, valamint néhány kisebb túlélõre a múltból, amelyek mintegy a frakkjukba kapaszkodtak amazoknak; e szakasz a II. világháború után ért véget.
    3. Globális hegemón imperializmus, ebben ellensúlyozatlan túlerõt képvisel az Egyesült Államok, amit már a színleg demokratikus egyenlõségre alapozott "nyitott ajtó" politikájának roosevelti változata is elõrevetített. Ez a harmadik szakasz nem sokkal a II. világháború után állt be, s a tõkerendszernek az 1970-es években megkezdõdött szerkezeti válságával mutatkozott meg markánsan, amikor sürgetõvé vált az a követelmény, hogy megteremtsék a tõke mindent átfogó politikai uralmi struktúráját, egyfajta "globális kormánnyal" az élén, ahol a globálisan domináns ország elnököl.
    Akik olyan illúziót melengettek, hogy a háború utáni "neokolonializmus" stabil rendszert hozott létre, amelyben a politikai-katonai uralmat a közvetlen-becsületes gazdasági uralom váltotta föl, azok hajlottak rá, hogy túl sokra becsüljék a korábbi gyarmatosító imperialista gazdák folytatódó hatalmát birodalmaik formális föloszlása után, s ugyanakkor alábecsüljék az USA kizárólagos globális hegemón uralomra törekvését és azokat az okokat, amelyek ezt alátámasztják. Azt képzelték, hogy ha a gyarmatok volt urai intézeteket hoznak létre fejlesztési stúdiumokra - korábbi területi tartozékaik posztkoloniális politikai és államigazgatási elitje "továbbképzésének" célzatával, beleértve, hogy sajátítsák el a "modernizálás" és "fejlesztés" újsütetû elméleteit és fortélyait is -, ezzel biztosíthatják régi rendszerük lényegi folytonosságát. Az efféle illúzióknak nem csupán az vetett véget, hogy az amerikai nagyvállalatok óriási behatolási erõfölénnyel rendelkeztek (s ezt erõnek erejével támogatta az USA kormánya is), hanem méginkább az, hogy amint föntebb szó volt róla, mindenütt csõdöt mondott a modernizáció egész politikája.
    Az a tény, hogy az amerikai hegemón imperializmus ilyen sikeresnek bizonyult, s hogy továbbra is fölényesen érvényesül, nem jelenti azt, hogy stabilnak, s még kevésbé, hogy maradandónak tekinthetjük. Az USA igazgatta "globális kormány" éppúgy vágyálom marad, akár a "Szövetség a demokráciáért" meg a "Partnerség a békéért", amelyeket úgy terveztek - a sokasodó katonai összecsapások és társadalmi robbanások idején -, mint az "új világrend" legújabb változatának szilárd alapzatát. Tanúi voltunk korábban - a szovjet rendszer összeroppanása után -, hogy az efféle vízió

    Kedvezõ fogadtatásra talált az USÁ-ban, ahol azon aggódtak, vajon képesek-e mozgásban tartani a kapitalista dinamót a hidegháború végezetével. Szelektív elkötelezettség a kulcsfontosságú "feljövõben levõ piaci" államok iránt, ez lett a külpolitika alternatívája a fékentartás kimúlt stratégiájával szemben. Ez a politika az Egyesült Államoknak szánta az "Egyetlen Világ" tengelyszögének funkcióját, e világnak a megosztott prosperitás, a demokrácia és a mindenkinek jobb életfeltételek felé haladtában. A nyugati nagyvállalatok csak úgy ontanák a technológiát a világ szegényebb régióiba, ahol bõvében vannak az olcsó és tehetséges munkaerõnek. A többé már nem politikai zár és lakat alatt tartott globális pénzpiacok gondoskodnának a tõkérõl. Két évtizeden belül óriási transznacionális fogyasztói piac jönne létre.52

    Bõ tíz év eltelt már a tervezett két évtizedbõl, és sokkal rosszabb a helyzet, mint bármikor korábban, még egy olyan fejlett tõkés országban is, mint amilyen Nagy-Britannia, ahol - a legutóbbi statisztikai adatok szerint - minden három gyermekbõl egy a szegénységhatár alatt él, s számuk az utóbbi húsz évben megháromszorozódott. És senki se tápláljon illúziókat: a tõke strukturális válsága még a leggazdagabb országot, az Egyesült Államokat is sújtja. Merthogy ott is nagy mértékben romlottak a viszonyok az utóbbi két évtizedben. A Kongresszusi Költségvetési Iroda nemrégiben kiadott jelentése szerint - s ezt a hivatalt senki sem vádolhatja baloldali elhajlással - a népesség leggazdagabb egy százaléka annyit keres, mint az alsó 100 millió (vagyis a népesség mintegy negyven százaléka). Sokatmondó, hogy ez az elborzasztó szám immár a kétszerese az 1977. évinek, amikor a csúcson levõ 1 % jövedelme "csupán" a legszegényebb 49 millióéval volt egyenértékû, vagyis a népesség kevesebb mint húsz százalékáéval.53
    Ami a föntebb idézett optimista tervezgetések többi részét illeti, már nem áltatnak bennünket "óriási transznacionális piacok" délibábjával, amelyek majd "mindenkinek prosperitást" hoznak, beleértve a Kelet népeit is. Mostanában magasztalni szokás Csu Zsung-csi kínai miniszterelnököt, mert "merész reformok bevezetésével kísérletezik az állami szektorban, ami most munkanélküliséget jelent a kínai dolgozók millióinak."54 Vajon mennyivel több millió - vagy valójában több százmillió - dolgozót kell még munkanélkülivé tenni, hogy elmondható legyen: Kína végre kivívta "helyét a szabadpiaci világban"? Jelenleg ugyanis a The Economist vezércikke csupán a reményét fejezheti ki, és csak jóslatokat tehet arra nézve, hogy a kínai rendszert belülrõl megdöntik,55 valamint a külsõ katonai megoldást tervezgetheti más cikkeiben, amint föntebb láttuk. Ami e kétfajta megközelítésben közös, az a minden valóságérzék teljes hiánya. Ugyanis még hogyha maholnap megdöntenék is a kínai rendszert, ez abszolúte semmilyen megoldást nem hozna azoknak a vérmes várakozásoknak a teljes csõdjére, amelyek egykor a "feljövõben levõ piaci államokhoz" s elképzelt hatásukhoz fûzõdtek, ami majd képes lesz "mozgásban tartani a kapitalista dinamót a hidegháború végezetével".
    Közben az ellentmondások és antagonizmusok kiiktathatatlanul fennmaradtak, és tovább erõsödnek. A tõke uralma alatt, amely strukturálisan képtelen megoldani saját ellentmondásait - innen az a tulajdonsága, hogy addig-addig halogatja az igazság pillanatát, mígnem a fölhalmozódott nyomás valaminõ robbanáshoz vezet -, az a tendencia érvényesül, hogy mind a múlt, mind a jövõ irányában meghamisítják a történelmi idõt, a jelen idõ örökkévalóvá tételének érdekében. A múlt tendenciózus félreolvasása abból az ideológiai követelménybõl ered, hogy hamis színben kell föltüntetni a jelent mint minden lehetõ változás szükségképpeni szerkezeti vázát. Ugyanis épp azért, mert a fennálló jelennek idõtlenül ki kell vetítõdnie a jövõbe, a múltat is fikcióvá kell alakítani - visszavetítéssel -, olyan térséggé, mint ahol a rendszer más alakban örökké jelen volt, hogy ekképpen el lehessen tologatni a jelen valódi történelmi határait és korhoz kötõdõ korlátait.
    Minthogy a tõke viszonya az idõhöz fonák érdekekben gyökerezik, nem lehet sem hosszú távú perspektívája, sem sürgõsség-érzete, még akkor sem, ha már-már robbanás bekövetkezte várható. A tõke vállalkozásainak irányát az szabja meg, és sikerüket azzal mérik, hogy teljesítik-e a roppant rövidlátó idõbeosztással kiötölt elképzeléseket. Ezért szeretnek a tõke álláspontjára helyezkedõ értelmiségiek úgy érvelni, hogy amennyiben bármi is mûködött a múltban, annak - betokosodva a "mindent csak apránként" eszményített módszerébe - mûködnie kell a jövõben is. Ez veszélyes téveszme. Az idõ ugyanis nem nekünk dolgozik, tekintve, hogy ellentmondásai egyre nagyobb halmozódó nyomást sûrítenek össze. A The Economist elképzelése arról, hogy minden "ideges" és "aggódó" ország örömest sorakozik föl az amerikai stratégia mellé, a legjobb esetben is a jelen önkényes kivetítése a jövõbe, ha ugyan nem teljes meghamisítása a jelen tényeinek avégett, hogy a vágyálmaikban megelõlegezett jövõhöz igazítsák ezeket. Hiszen már az Egyesült Államok és Japán, valamint Oroszország és az Egyesült Államok között jelenleg fönnálló ellentmondások is jóval nagyobbak annál, mint amekkoraként az alkalmazott séma számításba veszi õket, nem is szólva a lehetséges jövõbeli kibontakozásukról. Nem tekinthetünk el az India és az Egyesült Államok között meglevõ objektív érdekütközésektõl sem, nem festhetjük át ezeket tökéletes harmóniává a Kína miatt föltételezett "idegesség" okán.
    Mi több, még ha látszólag összhang uralkodik is a NATO keretében az Egyesült Államok és az Európai Unió között, nem volna szabad biztosra venni, hogy ez a jövõben is így marad, tekintettel az imperialisták egymás közti konfliktusainak világos jeleire az EU-n belül éppúgy, mint az Európai Unió és az Egyesült Államok között.56 Olykor-olykor még a The Economist is aggodalmának ad hangot amiatt, hogy a Nyugat konfliktus tépázta erõviszonyaiban nem minden alakul úgy, ahogyan kellene, ámbár azt hajtogatja, hogy senki még csak ne is álmodjék arról, hogy kérdésessé teheti az USA dominanciáját. Amint a lap egyik vezércikke írja:

    A közös külpolitika motívumai is változnak. Némely európaiak úgy szeretnék, hogy Európa közös politikai akaratának kifejezése legyen; mások úgy, hogy riválisa és korlátozója legyen az Egyesült Államoknak. Ha ebbõl nem sülne ki más, pusztán csak egyfajta Amerika-ellenesség, az szerencsétlenség lenne. A belátható idõben ugyanis a NATO lesz, ha minden jól alakul, az ENSZ-szel összhangban, a Nyugat biztonságának biztosítéka. Amerika még kénytelen vezetõ szerepet vállalni a világ legtöbb veszélyövezetében. De a karnyújtásnyira levõ helyeken, mint amilyen a Balkán, Amerika örömest átruházza ezt a szerepet Európára. És Európának még az olyan térségekben is, mint a Közel-Kelet vagy Oroszország, arra kell alkalmassá lennie, hogy kiegészítõ szerepet játsszék Amerika oldalán. Európa nagyobb befolyást gyakorolhat, és kell is gyakorolnia a világban, de még sok-sok évig nem lesz szuperhatalommá.57

    Ez az értelmetlen frázis: "Európa nagyobb befolyást gyakorolhat, és kell is gyakorolnia a világban" (mint micsoda? és hol?) afféle üres vigaszdíjként áll itt közbeszúrva, mintegy azért, hogy legitimizálja a szellemi fogyatékosok szemében az Egyesült Államoknak azt az abszolút szupremáciáját, amelynek a propagandáját ûzi a The Economist. Valójában azonban egyáltalában nem az a kérdés, mennyi idõbe telik, amíg Európa olyan "szuperhatalommá" válik, amelyik versenyre kelhet az Egyesült Államok katonai erejével. Inkább az: milyen formában és milyen erõvel fog majd a fölszínre törni az imperialisták egymás közti, lassan forrpontjáig hevülõ antagonizmusa a semmiképp sem távoli jövõben?
    Annyi szent, az amerikai kormányzatot igencsak aggasztják az európai fejlõdés kilátásai.

    Strobe Talbot volt külügyminiszter-helyettes mondotta, hogy amit Washington a legkevésbé szeretne látni, az az európai védelmi egyetértés, "amely a NATO-n belül kezdõdik, de a NATO-n kívül, majd a NATO-tól eltávolodva növekszik." A kockázat, mondta egy szemináriumon a Királyi Külügyi Intézetben, egy olyan európai uniós védelmi struktúrából fakad, amelyik "elõbb megkettõzi a szövetséget, majd versenyre kel a szövetséggel". Talbot úr szavai Amerikának a szorosabb európai egységgel kapcsolatos, alapvetõ ambivalenciájára is rátapintanak: szép, szép egészen addig, amíg nem fenyegeti az USA globális elsõbbségét.58

    Így hát az amerikai külügyminisztérium nem mulaszt el semmilyen alkalmat arra, hogy sulykolja sekélyes igazságát Amerika eltökéltségérõl: megtartani a világ többi részét az õ "globális elsõbbsége" követelményeit szolgálók sorában. Természetes, hogy minden nyugati kormányzatok legszolgalelkûbbike, a brit, sietve elkötelezte magát, és föltétlen egyetértésének adott hangot a Királyi Külügyi Intézet említett szemináriumán. "Lord George Robertson, a leköszönõ hadügyminiszter, aki a jövõ héten Javier Solana helyére lép a NATO-ban, igyekezett eloszlatni az amerikai aggályokat, s kijelentette, hogy az atlanti szövetség marad a brit védelmi politika sarkköve".59 Ez alighanem így igaz, egészen addig, amíg a brit kormány háboríthatatlanul játszhatja Európában a "trójai ló" szerepét, amelyet az Egyesült Államok osztott rá. Mindazonáltal az efféle bizonykodás csupán olyasmi, mint a fütyörészés a sötétben, tekintve a nyugati hatalmak között objektíve létezõ érdekellentéteket, amelyek csakis erõsödhetnek a jövõben, függetlenül attól, hogy az amerikai külügyminisztérium milyen erõszakosan emlékezteti rá az Európai Uniót, hogy valójában ki rendeli a nótát, még hogyha esze ágában sincs fizetnie érte.
 

JEGYZETEK

    12. Paul Baran: The Political Economy of Growth [A növekedés politikai gazdaságtana]. (New York. Monthly Review Press. 1957). VII. o.
    13. The Economist. 1957. november 17.
    14. Az Observer kommentárja Roosevelt elsõ beköszöntõ beszédéhez (Washington D. C., 1933. március 4.), idézi Zevin: Nothing to Fear. 13. o.
    15. F. D. Roosevelt elsõ beköszöntõ beszéde, 1933. március 4.
    16. F. D. Roosevelt éves kongresszusi üzenete. Washington D. C. 1944. január 11.
    17. P. C. No. 992 [992. sz. sajtókonferencia-jegyzõkönyv], 1945. február 23. Idézi Thomas H. Greer: What Roosevelt Thought: The Social and Political Ideas of Franklin D. Roosevelt [Mit gondolt Roosevelt. Franklin D. Roosevelt társadalmi és politikai eszméi]. (London. Angus & Robertson. 1958). 169. o.
    18. Uo.
    19. F. D. Roosevelt beszéde a Szabadság-szobor ötvenedik évfordulóján. New York City. 1936. október 28.
    20. Harry Magdoff: The Age of Imperialism: The Economics of US Foreign Policy [Az imperializmus kora. Az amerikai külpolitika gazdaságtana]. (New York. Monthly Review Press. 1966). 15. o.
    21. Roosevelt nem is igyekezett titkolni, hogy cselekvéseit háborús rendkívüli állapotra hivatkozva óhajtja igazolni. Amint leszögezte: "Tágkörû végrehajtó hatalmat kérek a kongresszustól, hogy háborút indítsak a válsághelyzet ellen, akkora hatalmat kérek, mint amekkorát akkor adnának, ha csakugyan külsõ ellenség támadna ránk." F. D. Roosevelt elsõ beköszöntõ beszéde.
    22. F. D. Roosevelt második beköszöntõ beszéde. Washington D. C. 1937. január 20. Roosevelt arról is szólt, ugyanilyen szellemben, hogy a keletkezett profitból keveset "áldoztak az árak csökkentésére. A fogyasztóról megfeledkeztek. Nagyon kicsiny része jutott béremelésre; a munkásról megfeledkeztek, és semmiképp sem volt megfelelõ arányú az osztalékfizetés; a részvényesrõl megfeledkeztek" (Roosevelt "New Deal" beszéde). Az a kérdés, hogy miért feledkeztek meg róluk, nem vetõdött föl. Csak egy valami volt fontos, hogy most nem feledkeznek meg róluk, és ezért minden rendbe jöhet, és rendbe is jön. Ami hiányzik az efféle beszédbõl, az az elsöprõ erejû, objektív összeférhetetlenségek elismerése. Ez teszi a roosevelti beszédmódot számos esetben valószerûtlenül fellengzõssé.
    23. Daniel B. Schirmer: Republic or Empire: American Resistance to the Philippine War [Köztársaság vagy birodalom. Amerikai ellenállás a Fülöp-szigeti háborúval szemben] (Rochester, Vermont. Schenkman Books. é. n.). 1-3. o. A szerzõ azt is világossá teszi, ragaszkodva eredeti történeti kontextusához, hogy a századfordulón miért kellett kudarcot vallania az antiimperialista mozgalomnak: "1902-ben George S. Boutwell, az antiimperialista liga elnöke és Lincoln egykori társa arra a következtetésre jutott, hogy az imperializmus elleni sikeres harc vezetését a munkásságnak kellene kezébe vennie. Azt mondotta egy bostoni szakszervezeti összejövetelen: 'A végsõ erõfeszítést a köztársaság megmentésére a dolgozó és termelõ osztályok tehetik meg.' Ha csakugyan ez volt a helyzet, akkor nyilvánvaló volt, hogy az amerikai munkásság azidõtt még nem állt készen rá, hogy vállalja ezt a felelõsséget, mivel olyan emberek vezették, mint Gompers, akik a trösztökkel való békülékenység politikáját folytatták, és támogatták külpolitikájukat. Bármilyen jövõ elé nézett is Boutwell hitvallása, abban az idõben, amikor beszédét mondta, az antiimperialisták befolyása csökkenõben volt, ideológiájuknak nem volt stabil és növekvõ társadalmi bázisa" (uo. 258. o.).
    24. A dolog nem korlátozódott Francia Indokínára. Roosevelt magatartása ugyanilyen elutasító volt a franciák kívánságával szemben, hogy észak-afrikai gyarmataik, nevezetesen Marokkó birtokában maradhassanak. Lásd ezzel kapcsolatosan Roosevelt 1944. január 24-én kelt levelét Cordell Hull-hoz, amelyet T. H. Greer idéz a 17. jegyzetünkben hivatkozott könyvének 168. oldalán.
    25. Lásd Daniel Patrick Moynihan amerikai demokrata szenátor hírhedt könyvét: Pandaemonium: Ethnicity in International Relations [Zûrzavar. Etnikumok kérdése a nemzetközi kapcsolatokban]. (New York. Oxford University Press. 1993).
    26. Noam Chomsky: "The Current Bombings" ["A folyó bombázások"]. Spectre. 7. sz. (1999 nyár). 18. o.
    27. Jeffrey Sachs: "Helping the World's Poorest" ["Segíteni a világ legszegényebbjeit"]. The Economist. 1999. augusztus 14. 16. és 22. o.
    28. Jellemzõ, hogy a
    The Economist a "fejletlen világ" szegénységérõl szóló vezércikkében a municipális ügyekre helyezi a hangsúlyt ("megbízható vízellátás" - ami inkább "vízárusok" útján érhetõ el, mintsem "a vizet házhoz hozó, költséges vezetékek kiépítéséért vívott küzdelemmel" - meg "biztonságos szennyvízelvezetõk" és "rendszeres szemétgyûjtés"), s arra a következtetésre jut, hogy "a fõ kérdések megoldásának kulcsa a hatékonyabbá és ellenõrizhetõbbé tett helyhatóság" ("Helping the Poorest" ["Segíteni a legszegényebbeken"]. The Economist. 1999. augusztus 14. 11. o.). Az igazság természetesen az, hogy a szóbanforgó országok helyhatóságai reménytelenül hátrányos helyzetben vannak a nemzeti kormányaiktól elérhetõ erõforrásokat tekintve, s a maguk részérõl ez utóbbiak is a legméltánytalanabb módon foglyai a globális tõkerendszer magát állandósító strukturális hierarchiájának.
    29. Michael Heseltine miniszteri lemondó nyilatkozata. 1986. január 9. Idézi I. Mészáros: "The Present Crisis" ["A jelenlegi válság"]. 1987. Újraközli a Beyond Capital [A tõkén túl] IV. részében, 952-964. o.
    30. Uo. 952. o.
    31. Uo. 954-958. o.
    32. Jeffrey Sachs jószándéka világos, amikor azt írja: "a szellemi tulajdonjogok globális rendszere fölülvizsgálatra szorul. Az Egyesült Államok világszerte keresztülvitte a szabadalmi jogszabályok szigorítását és az intellektuális kalózkodás visszaszorítását. Ám mostanában a transznacionális nagyvállalatok és az gazdag országok intézményei mindent szabadalom alá vonnak, az emberi genomtól az esõerdõ biodiverzitásáig. A szegények leszakadnak, hacsak nem zabolázza némi értelem és méltányosság ezt a meglódult folyamatot" (J. Sachs: i. m. 22. o.). Mindamellett reménytelenül valószerûtlenné válik, amikor "elképesztõen félrevezetõnek" minõsíti a bírált eljárások mögött meghúzódó célkitûzéseket (uo. 16. o.). Nincs semmi félrevezetõ az efféle eljárások körül, legföljebb az az "elképesztõen félrevezetõ", ami azt sugallja, hogy orvosolni lehet az ilyesmit egy jókora adag ésszerû fölvilágosultsággal (mint ahogy Rooseveltnek "eszébe jutottak" azok, akikrõl korábban "megfeledkeztek"). Ellenkezõleg, érzéketlenül átgondolt, jól kiszámított és könyörtelenül kiszabott döntések öltenek testet ezekben, s a tõke strukturálisan védett hierarchiájából és objektív követelményeibõl fakadnak. Az igazi kérdés nem az ésszerû belátás - most már szerencsére pótolt - hiánya, hanem a leküzdhetetlenül összeférhetetlen dolgok valósága: Sachs esetében ilyen az "értelem és a méltányosság". Mert ugyanis amit az értelem tanácsolna, azzal abszolút módon ellenkeznie kell a minden lehetõ méltányossági megfontolás radikális kizárásának. Emiatt Sachs cikke - adva lévén a szerzõ tiszteletteli magatartása a "piaci társadalom" iránt (s ezt még csak nevén sem szabad neveznie) - teljességgel fiktív "piaci megoldással" végzõdik.
    33. Renato Constantino: Identity and Consciousness: The Philippine Experience [Identitás és eszmélet. A Fülöp-szigeti tapasztalat]. (Quezon City. Malaya Books. 1974). 6. o. Az amerikaiak csak 1935-ben mondtak le a Fülöp-szigetek iskolarendszerének közvetlen ellenõrzésérõl, azóta igen hatékony közvetett ellenõrzést gyakorolnak fölötte.
    34. Az USA végzetes beavatkozásáról Vietnamban l. Gabriel Koko magvas könyvét: Vietnam: Anatomy of a War, 1940-1975 [Vietnam. Egy háború anatómiája, 1940-1975]. (London. Allen & Unwin. 1986).
    35. Andreas Papandreu elmondta nekem 1973-ban, hogyan szabadult ki az ezredesek börtönébõl. Kennedy elnök agytrösztjének egykori tagja, John Kenneth Galbraith, becsületére legyen mondva, fölkereste Lyndon B. Johnson elnököt, és közbenjárását kérte régi Harvard-egyetemista barátja érdekében. Johnson behívta titkárnõjét, és megkérte, kapcsolja neki az USA athéni nagykövetét. Ez villámgyorsan megtörtént, és Johnson azt mondta a nagykövetnek: 'Mondja meg azoknak a kurafiaknak, hogy engedjék el ezt a jóembert, ezt a Papandreut, de azonnal' - amit azok meg is tettek. Mivelhogy nagyon jól tudták, ki az úr valójában Görögországban. A Mobutu-rezsim megdöntése elõtt néhány héttel idézte a The Economist egy amerikai külügyi tisztviselõtõl: "Tudjuk, hogy egy kurafi, de a mi kurafink." Egy alkalmatos szövetséges effajta jellemzése Roosevelt idejére megy vissza, bár némi vita tárgya, hogy vajon maga Roosevelt vagy Cordell Hull alkalmazta-e a kifejezést Somozára.
    36. István Mészáros: "Radical Politics and Transition to Socialism: Reflections on Marx's Centenary" ["Radikális politika és átmenet a szocializmushoz. Gondolatok Marx centenáriumán"]. Elsõ ízben a brazil Escrita Ensaio folyóiratban jelent meg (V. évf. 11-12. sz. 1983 nyár. 105-124. o.) E cikk rövidebb változata elõadásként hangzott el Athénban 1983 áprilisában. A cikk teljes szöveggel újraközölve a Beyond Capital [A tõkén túl] IV. részében, 937-951. o. Idézet innen: 943-944. o.
    37. Shoji Niihara: "Struggle Against US Military Bases" [Niihara Shoji: "Harc az amerikai katonai támaszpontok ellen"] Dateline Tokyo. 73. sz. 1999 július. 2. o.
    38. Ambrus József: "A polgári védelem feladatai". Az Ezredforduló különszáma Magyarország NATO-csatlakozása alkalmából. MTA Stratégiai Kutatások (1999). 32. o.
    39. Figyelemreméltó kivételként lásd John Manning levelét: Spectre 6. sz. (1999 tavasz). 37-38. o. Az érintett tárggyal kapcsolatban lásd US Military Bases in Japan: A Japan-US Dialogue [Amerikai katonai támaszpontok Japánban. Japán-amerikai párbeszéd]. Beszámoló a bostoni szimpóziumról. 1998. április 25. Cambridge (Ma.).
    40. Tetsuzo Fuwa: "Address to Japan Peace Committee in Its 50th Year" [Fuwa Tetsuzo: "Beszéd a Japán Békebizottság 50. évfordulóján"]. Japan Press Weekly. 1999. július 3. 15. o. A The Economist, Obuchi japán miniszterelnököt és az ellenzék vezetõ alakját, Fuvát összehasonlítva, kelletlenül azt írta: "Az események egyelõre inkább csak egy fontoskodó amatõrnek mutatják Obucsit, különösen ha olyan dörzsölt profik vallatják, mint amilyen Fuwa Tetsuzo" ("A Pity about Uncle Obuchi" ["Obucsi bácsi sajnálatos esete"]. The Economist. 1999. november 20. 97-98. o.
    41. Már meg is esett ilyesmi, mivel Japán arra kényszerül, hogy fedezze azokat a hatalmas költségeket, amelyekbe országa katonai megszállása kerül nagyszámú támaszpont révén. "A Japánban levõ amerikai támaszpontok fenntartási költségei, amelyek a japán kormányt terhelték 1997-ben, 4,9 milliárd dollárra rúgtak, s ezzel Japán az elsõ helyre került a világ országai közt (a "Szövetségesek hozzájárulása a közös védelemhez, jelentés az 1999. évrõl" adatai szerint). Ez minden egyes Japánban állomásozó amerikai katona után 122 500 dollárt jelent. (Niihara S.: i. m. 3. o.).
    42. Akahata. 1999. november 1. Idézve in Japan Press Weekly. 1999. november 6. 6-7. o.
    43. Niihara S.: i. m. 3. o.
    44. "Washington tells China back off or risk Cold War" ["Washington fölszólítja Kínát, hogy vonuljon viszsza, vagy a hidegháborút kockáztatja"]. The Daily Telegraph. 1999. május 16. 15. o. Ugyanez a cikk még azt is közli, hogy "A kémhistóriák özönét, úgy látszik, köztársaságpárti személyiségek vagy a Pentagon emberei szivárogtatták ki, akik úgy látják, hogy az Egyesült Államoknak hosszú távon érdekében áll, hogy nagy ellensége legyen." Szaddám Huszein szemlátomást nem elég nagy ahhoz, hogy kielégítse az ideológiai követelményeket, és igazolja az agresszív amerikai imperialista magatartáshoz tartozó hosszútávú elképzeléseknek megfelelõ, növekvõ katonai kiadásokat.
    45. Jonathan Story: "Time Is Running Out for the Solution of the Chinese Puzzle" ["Lejár az idõ a kínai rejtély megoldására"]. Sunday Times. 1999. július 1. 25. o.
    46. Uo. Jonathan Story cikke részlet a könyvébõl: The Frontiers of Fortune [A jólét határai] (London. Financial Times/Prentice Hall. 1999).
    47. Törökországnak mint az USA "helyi segéderejének" a fontossága drámai módon leplezõdött le az idén tavasszal Abdullah Öçalan, a kurd PKK vezetõje gyalázatos kiadatásával Ankarának, ami az ügyben részes különbözõ európai "helyi segéderõket" megalázó, nagy amerikai nyomásra ment végbe. Lásd Luigi Vinci: La socialdemocrazia e la sinistra antagonista in Europa [A szociáldemokrácia és az európai antagonista baloldal]. (Milano. Edizioni Punto Rosso. 1999). 13. o. Lásd még Fausto Bertinotti: Per una societa alternativa: Intervista sulla politica, sul partito e sulle culture critiche [Egy alternatív társadalomért. Beszélgetés a politikáról, a pártról és a kritikus kultúrákról]. Giorgio Riolo interjúja (Milano. Edizioni Punto Rosso. 1999). 30-31. o.
    48. E bekezdés valamennyi idézete a "The New Geopolitics" ["Az új geopolitika"] c. cikkbõl való. The Economist. 1999. július 31. 15-16. o.
    49. David Watts: "Howard's 'Sheriff' role angers Asians" ["Howard 'seriff'-szerepe dühíti az ázsiaiakat"]. The Times. 1999. szeptember 27. 14. o.
    50. Uo.
    51. Uo.
    52. Jonathan Story: i. m. 33. o.
    53. L. David Cay Johnston: "Gap Between Rich and Poor Found Substantially Wider" ["A gazdagok és a szegények közti szakadék lényegesen tágabbnak bizonyult"]. New York Times. 1999. szeptember 5.
    54. "Worried in Beijing" ["Pekingi aggodalmaskodók"]. The Economist. 1999. augusztus 7. 14. o.
    55. Uo. E vezércikkben több ízben, buzgón jósolgatják Kína bukását.
    56. E problémák gondolatébresztõ taglalását l. Luigi Vincinek a 47. jegyzetünkben idézett kötetében, különösen a 60-66. o.
    57. "Superpower Europe" ["Európa szuperhatalom"]. The Economist. 1999. július 17., 14. o.
    58. Rupert Cornwell: "Europe warned not to weaken NATO" ["Figyelmeztetés Európának, ne gyöngítse a NATO-t"]. The Independent. 1999. október 8., 18. o.
    59. Uo.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

(A tanulmány harmadik, befejezõ részét következõ számunkban közöljük.)