TÓTH GYULA

Léptek a Mindentudás útján

Maróti Lajos (1930-1982)

"Javak bősége s győzelmes tudat - ez a rend,
amelyért hinnünk érdemes volt."
(Dühöngés a boldogságról)

Nekifutás

"Kezdődött az egész azzal, hogy nyolcéves koromban váratlanul kitört rajtam a tüdőasztma: a légtelenség rohamai, a fuldoklás elsötétülő pillanatai láttán, amelyekkel szemben az orvostudomány tehetetlennek bizonyult, apám, szegény [...] hegyi iskolát keresett számomra - így kerültem Pannonhalmára diáknak, a bencésekhez. Döntő fordulat az életemben. Az asztma ugyan nem múlt el tőle [...] viszont rést nyitott előttem egy azilumnak tűnő életfelfogásra és életformára, és érettségi után beléptem a bencés rendbe."
    Ezt a lépést akkoriban Maróti Lajos hajlamos volt nagykorúsága demonstrációjaként felfogni, amelyben a döntő mozzanat családi szituációból, anyja 1945-ben bekövetkezett halálából született. 1951 őszére azonban a rend vezetőségében megérett a felismerés, hogy a novícius nem odavaló, mert túlságosan erjesztő szellemi alkatnak mutatkozott. Elküldték. Az első stáció megrázó élményéből az akkoriban nagy feltűnést keltő vaskos regény, A kolostor (1968) keletkezett, bár a szerző egy megjegyzésben szeretett volna megmenekülni attól, hogy művét kulcsregényként forgassák. Az irodalomtörténet A kolostort parabelisztikus írásnak tartotta, mondván: az író teremtette határhelyzetben a korszak időszerű jelensége, az ún. személyi kultusz fogalmazódott meg, azzal a tanulsággal: "Ha egy testület, mely az önkéntes fegyelem elvére épült, összetéveszti a tett fegyelmét a gondolkodás gúzsba kötésével, szükségképpen a selejtet szelektálja magának." Az egyház intézményszerűségének írói kritikájában a regény Greene, Böll, Thurzó Gábor, Rónay György, Peyrefitte híres műveivel került rokonságba, azzal a hazai megkülönböztetéssel, hogy Marótinál mindig érezte az olvasó a humánumért vívott küzdelem becsületét, hitelét. Pannonhalma iránt reménytelenül elfogultnak tartotta magát, "nekem ez a domb volt az ifjúság". A táj élete végéig a szépséget őrizte szemében, "ahogyan föntről láttuk", a szemközti dombsor, a koratavaszi metsző tisztaság, a frissen szántott földek egymás alá rótt barázdasorai, a távoli dombok tetején a magányos fák égre rótt jelei, a völgyek, a Bakony megszelídült utolsó nyúlványai között, amikor megteltek párákkal és ködökkel. Magába mélyedve a táj után a kövek buktak fel képzeletében. A kövek: a négyszögletes kis kolostorudvar, a kvadratura körüli kerengő folyosók, ahol a gyámkövekbe odavésték arcukat az építők. "Más gyámkövekbe meg más arcokat véstek: a bűnök pofázmányait." A kövekből épültek a falak, majd kilencszáz év alatt lelkiismeretesen letette minden stílus a maga kőnévjegyét. Már költészet: "... hozzám itt mindig anyai volt a táj, és emberiek voltak a kövek".

A fizikus(ok)

1951 őszén került az ELTE természettudományi karának fizika-matematika szakára. Mély megrázkódtatással járt a váltás, reménytelen fiatalemberként kezdte egyetemi tanulmányait. Társtalan lődörgései közben bevetődött rokonszakú intézetekbe, s tanult a vegyészeknél spektroszkópiát, a műegyetemen Gombás Pál professzor statisztikus atomelméletét hallgatta. Itt a Bohr-féle atommodellt ismerte meg, s a megismerés az apátiából heves izgalomba hozta, szellemi feszültséget szikráztatott ki bensőjéből. "Szent Pál érezhetett ilyet, amikor szemébe villant az isteni fénykéve a damaszkuszi úton".
    Valóság és mérés, az intuíció és a heurisztika kalandja, egy képlet, aztán számolás és szembesülés a valósággal. Ekkor találkozott egy tudomány gondolkodásmódjával, fölvillanyozta egy gondolatmenet bátorsága, antidogmatizmusa. Dürrenmatt drámája az 1960-as évek elején az atomkor tudósainak emberfeletti felelősségéről már világméretekben rázta meg agyunkat. Maróti Lajos 1976-ban magát már aposztata fizikusnak nevezte az Eötvös Loránd Fizikai Társulat közgyűlésén, ahol arról beszélt, hogy milyen hatást válthat ki a fizika az egyes emberből, "hatását életem végéig hordozni fogom" - vallotta. Ekkor vette át az iránta tanúsított, nagy megbecsülés jeleként a Prométheusz-érem kitüntetést. A természettudomány legnagyobbjainak megismertetését legszebb kötelességének tekintette: Einstein-t, akinek íróként sem röstellte vállalni "nagy emberi példáját, amivel szembe mert helyezkedni korának és szülőhazájának faji, majd választott hazájának politikai előítéleteivel, Max Planck-ot, akit "legszívesebben Mózeshez hasonlított; fenntartás nélkül szerette a talán legnagyobb magyar jövőlátó fizikus, Marx Györgyöt. Jövőnk az Univerzum kötetéért (1969) így lelkesedett: "Kötetének egésze [...] meggyőz: gondolkodásunkat ki kell tágítanunk a legkisebb és legnagyobb méretek irányában, ha részt kérünk magunknak az emberiség univerzumdimenziójú jövőjéből.
    Írótársa, Mezei András kérdésére érdekesen vallott fizika és irodalom kapcsolatáról: "Nagy sikerű színdarabod, a Giordano Bruno ürügyén írt Az utolsó utáni éjszaka szövegkönyvét a Fizikai Szemlében adtad közre. Miért éppen ott? Csak nem az egyik epizódfigurád, Albert Einstein sugallatára? - Nem mondhatnám. Marx György professzor kérte el az egyik első előadás után a szövegkönyvet, a Fizikai Szemle számára."
    1969-ben szerzői minőségben javasolta a Gondolat Kiadó igazgatójának Havas Ernőnek hat fizikusportré megírását: Planck, Einstein, Bohr, Heisenberg, de Broglie, Schrödinger. A portrékat a műfaj Bálint György-i műfaj-fogalma szerint a tudományos életmű szakmai bemutatásával és emberi-gondolkodói egyéniségével akarta megrajzolni. Niels Bohr, a dán fizikus kimutatta, hogy az atomi világok fizikája más törvényeket követ, mint az általunk megszokott és érzékeink számára közvetlenül adott realitásé. Atomfizika és emberi megismerés (1964) c. kötetét Maróti szerkesztette meg. A francia Louis de Broglie herceg felállította az anyaghullám hipotézist, és mindvégig foglalkoztatta a fény kettős hullám és korpuszkuláris természete. Magáról írta: "... én voltam a mai hullámmechanika és kvantumfizika egyik kezdeményezője [...] Mégsem vagyok megelégedve [...] A forrás majdnem mindig helyteleníti a folyó útvonalát." Válogatott tanulmányok (1968) kötetéhez szerzőnk írta az utószót. Erwin Schrödinger a hullámmechanika megalkotója, remek költő és humanista gondolkodó írta: "Az élet önmagában értékes. »Megbecsülni az életet« - azt hiszem, így fogalmazta meg Albert Schwitzer minden erkölcsiség főparancsát." Hitler országának hátat fordított, sponte sua vállalta az üldözöttek sorsát.

Költő a tűz-táncosok között

"Kamaszkorom óta írónak szántam magam" - vallotta magáról Maróti Lajos 1981-ben. Jovánovics Miklós szerint "... a Tűz-tánc nem valamiféle stílusirányzat, nem is az irodalomban szokatlan iskola vagy külön programú csoport" volt, amely 1957-ben nem riadt vissza a nagy társadalmi kérdésektől, a rázúduló történelemtől, nem menekült rezignált befeléfordulásba, nem illúziókra építette meggyőződését, hanem lényegében szocialista világnézetre. A tűz-táncos gárda egyfajta nyitás szerepét töltötte be, békésen mozgósította az országot bénító hadiállapot megszüntetésére. Egészségügyi okok miatt igen gyakran aratott a halál soraikban. Fiatalon hunyt el közülük - ábécé rendben - Garai Gábor (a névadó), Héra Zoltán, Ladányi Mihály, Váci Mihály, de szerencsénkre élnek költészetünk legjobbjai: Baranyi Ferenc, Mezei András, Simor András, Soós Zoltán és Györe Imre.
    A Harminc év múltán 1958-1988 című, csak a neveket repetáló kötet Maróti Lajosról írja: "Itt közölt utolsó verseinek legtöbbje mindeddig nem publikált költői hagyatékából való. Innen szól az emberekhez a látnoki könyörgés: »Ha rájönnél hogy az rakott testembe fészket / ne kímélj: mondd szemembe az igét és a véget / emelt fővel / hadd álljak / tenyerén a halálnak / de hogyha jön a perc és a részeg fájdalomban / mi énné tett és tesz még - az értelem kilobban / szememben és a fény vak zavarosra vált: / könyörgök ne tagadd meg a megváltó halált / hisz aki ott hever még morfiumtól réveteg / értelme fosztott hús-csont már úgysem én leszek /.«"
    Már az 1963-as, egyik konszolidációs év termése volt Illés Lajos Tiszta szigorúság c. antológiája, ahonnan néhány életrajzi tényt érdemes felidézni: Maróti első önálló könyve egy terjedelmes verses mese volt, a Tücsök Tóni. 1959-ben Villódzó fények énekelnek címmel megjelentek versei, második verseskötete 1963-ban a Pantomim. A fizikus és a költő teoretikus mivolta a hatvanas évek első felében egységbe látszott összeforrni.
    1965-ben, az európai szocialista országok költőinek konferenciáján korreferátumot tartott A jelenkor költészete és a modern tudományos világkép címmel, mondván: a líra feladata nem ilyen vagy olyan tudattartalmak közvetítése, hanem szituációk pontos és egyszeri jellemzése tudattartalmak felidézésén át, vagy: természettudományosan helytálló igazságból nem lesz föltétlenül költészet, vagy: a természettudományos iskolázottság általában a gondolkodás bizonyos fegyelmezettségét, logikai áttekinthetőségét, egyszerűségre és egzaktságra törekvését hozza magával, vagy: a költő témája változatlanul és egyszer s mindenkorra az ember. Áttérve a korszerű műveltségre, állította, hogy a korszerű műveltségnek három önálló, de egymástól nem független összetevője van: humán, természettudományos, technikai és "korunk most alakuló ember- és műveltségeszményében kell lehorgonyoznunk". A lírában nagyon szerette az embertelenséget ostorozó parabolát, valamilyen akkor többünket bántó jelenségre figyelt fel, amikor az Új írásban (1965) így szólított:

    "... Tisztelt kollegáim,
    újságcsinálók, bőrszín- és egyéb más
    előítéletügyekben az olcsó
    táv-kibickedések helyett a söprést
    nem lenne jobb tán itthon kezdeni?"
      (Egy két-színű szerelem ügyében)

A társadalmi jelenségekre való érzékenységét bizonyította az irodalom féltése Az irodalom alkonya? (Magyar Hírlap, 1970) címmel a "két kultúráról" folyt vitában való harsány hangú megszólalása, hiszen "... korai még az irodalom életének változásait és helyi válságjelenségeit [...] egy elektronikus komputerkultúra előszelének tulajdonítani, [...] az irodalom éppen az önmagát megújítani képes vitalitás jeleit mutatja, nem pedig az agóniáét." Egy sejtelmes célzásából prófétikus műre gyanakodhat 2004 embere. 1978-ban ezt írta: "Ha pedig majd igazán levegőhöz jutok, drámát készülök írni Teleki Pálról. A címe már megvan: A gyalázat iskolája."

A 20. század költőóriásának,
Juhász Ferencnek az ismerőse, sőt rokona

Juhász Ferenc 1963-ban írta meg a költészet egyik csodáját, a József Attila sírjánt. Akkoriban a Kiadói Főigazgatóságon dolgoztam, s a művel minisztériumbeliek szinte rám verték az ajtót, kiáltozva, hogy miért tűrjük ezt az ízléstelen, érthetetlen, irracionális, sőt elmebeteg förmedvényt. A példátlan felzúdulást, a pártközvéleménynek tartott felháborodást csak a múló idő csitította el.
    Maróti gyötrelmes munkával, hosszadalmas gondolkodás után írta meg örökérvényű tanulmányát Juhász és verse védelmében: A világámulat virágai "József Attila sírjá"-ra. Első benyomása szerint mintha hömpölygő vízbe lépnénk, a sodrás kirántja lábunk alól a talajt, árad ez a folyam, sehol egy pont a betűk rengetegében, egyetlen lélegzet ez a vers, egyetlen háromszázhetvenhat sorból álló mondat. Képek hömpölyögnek. A francia André Breton és Reverdy olvastán úgy látta, hogy a verset kapcsolatba kell hozni a szürrealizmussal. Különbséget kell tennünk irracionalitás és érthetetlenség között, amit nem értünk, az nem föltétlenül irracionális. A versnek szerkezete van, a kép-futamoknak is megvan a maguk szerkezete, s bár esetleg egész már valóságkörből kerülnek a versbe, a megelőző kép egyik eleméhez kapcsolódnak, annak kibontásaként keletkeznek. A képsor logikája világos, váratlan, de legkevésbé sem logikátlan asszociókat ébreszt. Juhász képei nem irracionalitásukkal tüntetnek, de épp ellenkezőleg, racionalitásra kényszerítő voltukkal. A poén, a tanulmány irreverzibilis csattanója: Juhász a költői egyszerűség és a kifejezésbeli szigor puritanizmusára kényszerít. Senki sem élhet a továbbiakban Juhász költői eszközeinek felhasználásával.
    Azóta is így történt, Juhász útját járhatatlanná tette mások számára. Azzal, hogy végighaladt rajta.

A verstől a drámáig

"A hatvanas évek vége felé kezdtem a drámai műfajokba belekontárkodni, de ennek [...] érdekes előzménye van. Én ugyanis eleve drámaíró akartam lenni." Rádiójátékokkal kezdte, azután színházak felkérésére írta meg Az utolsó utáni éjszaka színpadi változatát. Ezt követte a Vénasszonyok nyara Győrött, majd az Egy válás története Szegeden. A Dantéról szóló A számkivetett a Nemzeti Színházban került színre. Ezen a bemutatón az izguló szerző mellett ültem, s azután hajnalig sétáltunk a pesti utcán a műről beszélgetve. Tudjuk, hogy Dantét száműzték Firenzéből, s száműzetésben írta meg a Divina Comediát. 15 év után felajánlották, hogy térjen vissza. A konfliktus: elfogadja-e a megalázó kegyelmet, vagy maradjon idegenben. A drámai válasz: "Soha Firenzébe be nem lépek."
    Az utolsó utáni éjszaka, ez az abszolút történelmietlen játék két részben Giordano Bruno tragédiája a kritikus Nagy Péter szerint Brecht és Németh László Galileije, a nagy megalkuvó drámája után a nagy meg nem alkuvó drámája azzal a felkiáltással végződik: "Nem vonok vissza semmit, nem írok alá semmit." Tarján Tamás kritikus vette észre, hogy a morális következetesség, a politikai megfontolás és a tudományos érdek kötötte meg Brunót, a szerző nem a himnikus mindenekfelettiséget hangoztatta, hanem a helyzet diktálta józan mérlegelésre szólított. Munkamódszeréről árulta el szerzőnk, hogy elég lassan, akkurátusan dolgozik, egy-egy írását többször is félreteszi, majd később átdolgozza. Így járt Platón-drámája, Az állam is, Tarján szerint a legnagyobb szabású, de részleteiben még bizonyosan igazításra szoruló dráma. Platónnak módja nyílt, hogy az ideális államról vallott nézeteit a valósággal szembesítse, az elmélet gyakorlatba való átültetésére. Bizonyára szerzőnk korának szóló figyelmeztetése is volt, hogy az ideális állam még sehol sem valósult meg, azóta se. Platón utópiája megbukott, e bukást dolgozta fel Maróti drámája. Tarján Tamás 1983-ban azt írta, hogy beharangozott előadására addig még nem került sor. Maróti válogatott drámáinak kiadására a Magvető Könyvkiadó vállalkozott 1979-ben.
    Maróti Lajos 1970-ben lett a Gondolat Kiadó irodalmi vezetője. Kapcsolatunk ekkorra már asszonyostól összejáró, trécselő barátsággá nemesedett. Szerette volna, ha az ő kiadójánál munkatársi viszonyba kerülünk, ebben a dologban én is folytattam tárgyalásokat a Gondolat igazgatójával és nejével, Benke Valériával. A Hippi akvárium című könyvében Maróti Lajos az ügyre több mint célzást is tett. Dedikációja így szólt: "Tóth Gyulának baráti szeretettel és azzal a titkos reménnyel, hogy leszünk még mi »közelebbi kollégák« is."

Pier Paolo Pasolini

Ki volt PPP és milyen szerepet játszott Maróti életében? Már elöljáróban elmondhatjuk, hogy alighanem Maróti Lajos fedezte fel a 20. századi olaszköltő, regényíró, filmes gondolkodó művészetét Magyarország számára. Kitűnően tudott olaszul, és nagyon szerette Itáliát. Tehát ki volt PPP? Parcz Ferenc szerint "Péter Pálnak hívták, itt volt / és mégsem vette senki észre, / hogy ő volt a Pápa, / pedig Rómában élt és / gyalog bejárta az összes külvárosokat... /."
    Egy csodás olasz tanulmánykötet arról tudósít, hogy 1922-ben született, édesapja hivatásos tiszt volt, anyja tanítónő. 1945-ben öccsét kommunista gerillák ölték meg. PPP-t kiskorúak megrontásának vádjával állásától megfosztották, az olasz KP-ból pedig kizárták. 1957-ben jelent meg első verseskötete. 1960-tól pedig sorra rendezte filmjeit: Mamma Roma, Máté Evangéliuma, Salò, avagy Szodoma százhúsz napja, Oidipusz király, Teoréma, Disznóól, Decameron, Canterbury mesék. 1975-ben Ostiában bottal verte agyon valamelyik utcagyerek.
    A pesti Olasz Intézet jóvoltából egy ügyvéd levelét olvashattam. Pasolini megölését kezdetben egyetlen személy terhére írták, aki a bírák szerint bűnös ismeretlenek közreműködésével elkövetett, szándékos emberölés bűntettében. 1995-ig az olasz bíráskodás megpróbálta megcáfolni ezt a változatot. A Pasolini család védőügyvédje négyszer próbálta újra felvétetni a nyomozást. A Pasolini-titok megismertetésében Giorgio Pressburger hazánkban sokat tett. Maróti tehát 1966-ban, mint írta, másfél hónapon át csak az olasz íróval foglalkozott, középpontban a Ragazzi di vita (Az élet gyermekei, 1955) című regényével. A regény egy csoport fiú életét beszélte el Róma kietlen külvárosaiban a második világháború után, lumpenproletár hőssel. Pasolini ekkor ismerkedett meg a marxizmussal. Az ismertetésben szerepelt az Una vita violenta (Egy indulatos élet, 1959), szintén lumpenproletár fiatalemberrel. "Oda kell figyelni rá, mert ragyogó s nagy hatású művekkel alapozza meg e figyelemre való jogát és igényét."
    Marótitól a bemutatás stafétabotját Dobai Péter vette át (Pasolini-premier-plan, 1971), és Pasolini halálának 20. évfordulójára kitűnő tanulmányt írt: Kereszt nélkül a Damaszkuszi úton. Ennek verses bevezetője: "Magányos, harcos arcod meszsze pusztult... / A mozaik fehér vetítővásznán, a televíziók / képernyőjén olykor - föltűnően ritkán! - leperegnek / evangéliumi tisztaságú képsorait / :képei a te ANGYALI AGRESSZIÓD-nak / ... Neked a halál: nem halál. / Neked senki isten nem hazudik Feltámadást."
    Ismerőseim közül Pasolini-rajongó lett Szkárosi Endre és Szabó Győző, csak éppen Marótiról feledkezett meg mindegyikük. Pedig 1977-ben álarc mögé bújva ML írta A Pasolini-rejtélyt (Nagyvilág, 1977. 12. sz.). Gúnyosan állította, Pasolini védelmében "Pasoloni-rejtély természetesen nem létezik. Én találtam ki csupán." Egy könyv jött még, vékonyka kötet: La Divina Mimesis. Jegyzetek a Commedia modern parafrázisához. Végül a Pasolini-életmű summázata "Minden kipróbált, mindent átélt. Ítéleteit elfogadhatjuk vagy elutasíthatjuk. Csak egyben nem kételkedhetünk: műveinek őszinteségében. Mert egy fertőzéstől föltétlenül érintetlen őrizte meg magát: a cinizmustól."
Haláláról a Látóhatár a Metafizikus sanzonokkal emlékezett meg:
    Ha majd a végső utáni napon
    trombitál az angyal s fölkelek,
    s jőnek utánam csontjaim, miképp
    földből kihúzott hagyma után a gyökerek:

    akkor majd talán megtudom,
    hogy minek éltem.
      *
    De ha a feltámadás elmaradna?
    Ha nem lesz angyal meg harsona mégsem...?
    Miként a földben évelő hagyma
    ottfelejtődöm a nem-létezésben,
    és soha nem tudom meg, hogy
    mifrancnak éltem.

A Villódzó fények énekelnek kötetből méltó idéznünk az Epilógus utolsó énekét:

    Kis sugarak rám is visszaragyognak,
    Bár becsukódott rég az ég felettem,
    Ki láttam röptét jövő századoknak,
    S a Mosolygó Emberről énekeltem.

MÉRLEG

MÉSZÁROS ISTVÁN

Szocializmus vagy barbárság (III.) *
* A szerző - a Sussexi Egyetem (Anglia) professzor emeritusa - tanulmányának előző két
részét 2004. májusi és 2004. június-júliusi számunkban közöltük

Az "amerikai évszázadtól" a válaszútig

3. A történelmi kihívások, amelyekkel szembe kell néznie a szocialista mozgalomnak

3.1
Amint korábban láttuk, a 19-20. század fordulóján kudarcot vallott az antiimperialista mozgalom az Egyesült Államokban, mert a munkásság vezetői "a trösztökkel való békülékenység politikáját folytatták, és támogatták külpolitikájukat". Lincoln elnök hajdani társa, George S. Boutwell 1902-ben levont következtetése, hogy "A végső erőfeszítést a köztársaság megmentésére a dolgozó és termelő osztályok tehetik meg", ma prófétai jövendölésként hangzik. A siker feltételei ugyanis változatlanok, és csakis az amerikai "dolgozó és termelő osztályok" állíthatják meg a globális-hegemón imperializmus pusztító előrenyomulását. Nincs a földön olyan politikai-katonai erő, amely képes volna kívülről végrehajtani azt, amit belülről kell megvalósítania egy mozgalomnak, amelyik pozitív alternatívát kínál az Egyesült Államokban fennálló renddel szemben.
    Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy bárki is ölbe tett kézzel ülve várakozhat, amíg a szükségelt akció befejeződik, hiszen ilyesmit sohasem lehet elszigetelten végrehajtani. A problémák és az ellentmondások olyannyira kibogozhatatlanul összegabalyodtak, hogy megoldásuk mélyreható változásokat követel a világ más részein is. Mindenütt föl kell tárni a robbanékony ellentmondások mélyenfekvő okait, elkötelezetten egy igazán nemzetközi vállalkozás iránt, amelynek minden alkotóeleme szembeszáll a tőke dzsungelszerű ellentmondás-hálózatából rájutó résszel, szolidárisan a "dolgozó és termelő osztályokkal" Amerikában vagy bárhol a világon. Hogy az amerikai munkások "a trösztökkel való békülékenység politikáját folytatták, és támogatták külpolitikájukat" a századfordulón60, az egyfelől annak volt köszönhető, hogy nyitva álltak a lehetőségek az imperialista terjeszkedésre és ezáltal a tőke ellentmondásainak halasztó érvényű áthelyezésére; másfelől viszont, a munka oldalán, hiányoztak egy megvalósítható hegemón alternatívának az objektív és szubjektív feltételei61 a társadalmi újratermelés ellenőrzésének a tőke által gyakorolt módjával szemben. Egy ilyen alternatíva elképzelhetetlen nemzetközi szolidaritás nélkül, amely a lényegi egyenlőség rendjének a megteremtésére irányul.
    Nem kell ahhoz harcos szocialistának lennünk, hogy belássuk, milyen veszélyekkel nézünk szembe. Érdemes fölidéznünk ezzel összefüggésben azt a vészjelzést, amelyet 1977-ben a Nobel-díjas Joseph Rotblat adott a biotechnika és a klónozás terén folyó, profit irányította kutatások kapcsán. Amint tudjuk, a tőke uralma alatt az effajta tevékenység - a rendszer terjeszkedési követelményei által állított csapdában, tekintet nélkül az emberi és környezeti következményekre - új dimenziót nyit az emberiség lehetséges önmegsemmisítésére. Ez az új dimenzió immár hozzáadódik a létező nukleáris, vegyi és biológiai fegyverarzenálhoz: ezek mindegyike képes sokszoros, egyetemes holokausztot mérni ránk.
    Denis Noble, a kimagasló liberális tudós, aki vezéralakja volt a Margaret Thatchernek az Oxfordi Egyetem kancellárjává választása ellen tiltakozó mozgalomnak, kiterjesztette Rotblat érvelését, rámutatva azoknak az ellenőrizhetetlen és potenciálisan önpusztító módozatoknak a veszélyeire, ahogyan társadalmi rendszerünkben előáll és használatba kerül a tudományos ismeret. Azt írta nemrég az akadémiai integritásról szóló tanulmányában:

    A társadalmi - szociális, politikai, vallási - struktúrák súlyosan recsegnek-ropognak, mert képtelenek vagyunk rá, hogy amit tudunk, azt beépítsük tág körben elfogadásra alkalmas etikai és szociális rendszereinkbe. A probléma sürgető [...] Az egyik lehetséges következménye, természetesen, a visszahúzódás lehet az ilyen vagy olyan formájú fundamentalizmusba, s ez minden bizonnyal komolyan veszélyeztetné az akadémiai integritást. Az alternatíva: fölismerni, hogy e fölhalmozott tudáskészlet létrehozóinak kötelességük kimunkálni azt, hogyan lehet ártalmatlanítani az alkalmasságát arra, hogy elpusztítson bennünket.62

    Lehetetlen eltúlozni a tudósok társadalmi felelősségét az ilyen veszélyek elleni küzdelemben. Csakugyan, a 20. században részesei voltak ennek a vállalkozásnak néhányan a legnagyobbak közül is. Így például Einstein sok éven át folytatta harcát a tudomány militarizálása ellen, a nukleáris leszerelés életbevágó ügyéért. Azt írta egy tervbe vett - ám durva közbeavatkozás következtében soha össze nem ült - országos tudóskongresszushoz intézett üzenete fogalmazványában:

    Õszinte örömömre szolgál, hogy a tudósok nagy többsége teljesen tudatában van felelősségének mint tudósnak és mint világpolgárnak; és nem esett áldozatul annak a tág körű hisztériának, amely jövőnket és gyermekeink jövőjét fenyegeti. Elborzasztó ráeszmélni, hogy a militarizmus és az imperializmus fenyegető mérge nem kívánatos változásokat idézhet elő az Egyesült Államok politikai magatartásában... Amit működni látunk itt, az nem az amerikai nép érzelmeinek kifejeződése; inkább egy hatalommal bíró kisebbség akaratát tükrözi, amelyik arra használja gazdasági erejét, hogy ellenőrizze a politikai élet szerveit. Ha a kormány ezt a végzetes irányt követi, nekünk, tudósoknak, el kell utasítanunk azt, hogy alávessük magunkat erkölcstelen követelményeinek, még ha a törvény gépezete támogatja is ezeket. Van egy íratlan törvény, a lelkiismeretünké, amely sokkal erősebben kötelez, mint akármely törvény, amit csak meghozhatnak Washingtonban. És természetesen nekünk is megvannak a végső fegyvereink: az együttműködés megtagadása és a sztrájk.63

    Az 1946. január 10-12-re tervezett összejövetel elmaradása nem igazolta Einstein nyilvánosan megvallott hitét a tudósok nagy többségének tudatosan vállalt társadalmi felelősségében. Mindazonáltal haláláig folytatta harcát, dacára a fenyegetéseknek és a nyilvános denunciálásoknak. Nagyon jól tudta, hogy "az emberek soha másképp nem szabadították ki magukat törvénybe vésett, tűrhetetlen kötelékből, csakis forradalmi cselekvéssel"64, és leszögezte: "Tettekre, nem szavakra van szükség; puszta szavakkal nem jutnak a pacifisták semmire. Akciót kell kezdeményezniük, s azzal kell elindítaniuk, amivel épp lehetséges."65 Mégis, hiába volt Einsteinnek mérhetetlen presztízse és páratlan lehetősége bejutni kormányfőkhöz éppúgy, mint a médiába, végtére teljesen elszigetelték őt, s vereséget mértek rá a növekvő katonai-ipari komplexum politikai apologétái. Még vádemelést is követeltek ellene66, kilátásba helyezve az Egyesült Államokból való kiutasítását; Mississippi állam egyik kongresszusi képviselőjének dörgedelmes szavaival: "Ez a külföldi születésű agitátor újabb európai háborúba akar taszítani bennünket avégett, hogy elősegítse a kommunizmus továbbterjedését az egész világon."67
    Így hát még az évszázad legnagyobb, szociálisan érzékeny és politikailag tudatos tudósának tiltakozása is szükségképpen pusztába kiáltott szó maradt. Nem erősítette föl ugyanis valamely tömegmozgalom, amely szembeszállhatott volna a tőke mélyen körülsáncolt, pusztító erőivel, és lefegyverezhette volna őket a saját, gyakorlatban alkalmazható alternatív elképzelésével arról, hogy miképpen rendezzük emberi dolgainkat. Boutwell javasolt egy ilyen alternatívát, amikor kijelentette: "A végső erőfeszítést a köztársaság megmentésére" - mármint a birodalomépítő, kalandor nagyvállalatok és államuk ellenében - "a dolgozó és termelő osztályok tehetik meg". Boutwell csaknem egy évszázada mondotta e szavakat, ám igazságuk csak erősbödött azóta, mivelhogy az egész emberiséget fenyegető veszélyek nem csupán 1902-höz képest - amikor Boutwell szavai elhangzottak - növekedtek meg mérhetetlenül, hanem még Einstein korához képest is. A nukleáris fegyverek megatonnái, amelyek Einsteint aggasztották, az ő halála óta nemcsak hogy megsokszorozódtak, de kiterjedten elburjánoztak, dacára a "hidegháború végéről" szóló, mindenféle önáltató fecsegésnek. Épp nemrégiben emlékeztettek bennünket a dolgok valódi állására: amikor Jelcin elnök országa "szuverén jogát" próbálta igazolni arra, hogy kegyetlen háborút folytasson Csecsenföld ellen, figyelmeztetve rá a világot, hogy Oroszország még birtokában van a nukleáris fegyverek teljes arzenáljának.
    Ma a MAD ("Mutual Assured Destruction" - "Kölcsönösen Biztosított Pusztítás") nukleáris fenyegetésén túl még a tömegpusztításra szolgáló vegyi és biológiai fegyverek alkalmazási módjának ismerete is rendelkezésükre áll mindazoknak, akik nem haboznának ilyen fegyvereket bevetni, ha a tőke uralmát veszélyeztetné valamilyen fenyegetés. És ez még korántsem minden. Mostanra ugyanis a tőke vakon követett érdekeinek szolgálatában folyó környezetpusztítás olyan méreteket öltött, hogy még amennyiben megfordulna is holnap e folyamat, akkor is évtizedekbe telne, amíg valami szignifikáns változást lehetne fölmutatni benne, semlegesítve a tőke ártalmas önmozgó és önfenntartó tagozódását, amely kényszerűségből követi a számára "racionális" és közvetlen feltételeiben "gazdaságos" legkisebb ellenállás irányvonalát. Ennek a pusztításnak a terjedelmét drámaian illusztrálja az a szörnyű vész, amely a venezuelai népet sújtotta a 20. század végnapjaiban a felelőtlen erdőirtás és spekulatív "fejlesztés" következtében. Azonfelül a profitéhes óriásvállalatok és kormányaik diktátumait követő belekontárkodás a természetbe - a zabolátlanul alkalmazott biotechnológia, a klónozás, valamint az élelmiszerek genetikai módosítása révén - egy újabb Pandora szelencéje fölnyitásával ér föl.
    A dolgok mai állása szerint ezek most a láthatárunkon tisztán kivehető veszedelmek; ám ki tudja, miféle további, gyermekeink holnapját fenyegető veszedelmek bukkannak még föl a tőke pusztító ellenőrizhetetlensége folytán! Történelmi tapasztalatunk fényében annyi mindenesetre teljesen világos, hogy csakis egy valódi szocialista tömegmozgalom képes föltartóztatni és legyőzni azokat az erőket, amelyek ma az önmegsemmisítés szakadéka felé taszigálják az emberiséget.

3.2
Sürgető szükség van radikális alternatíva kialakítására a társadalmi anyagcsere újratermelésének tőkés módjával szemben, s erre nem kerülhet sor a múlt kritikus fölülvizsgálata nélkül. Meg kell vizsgálni, miért nem volt képes a történelmi baloldal megfelelni Marx 1847-ben megfogalmazott, derűlátó várakozásának, hogy a munkásosztály szakszervezeti "egyesülése" és ebből következő politikai fejlődése szoros párhuzamban megy majd végbe a különböző tőkés országok ipari fejlődésével. Amint írta:

    ...valamely ország munkásegyesüléseinek fejlődési foka pontosan jelzi azt a fokot, amelyet az illető ország a világpiac hierarchiájában elfoglal. Angliának, ahol az ipar a fejlettség legmagasabb fokát érte el, vannak a legnagyobb és a legjobban szervezett egyesülései.
    Angliában a munkások nem álltak meg a részleges egyesüléseknél [...] Ezek... egyidejűleg jöttek létre a munkások politikai harcaival, s a munkások most chartisták néven egy nagy politikai pártot alkotnak."68

    Marx várakozása szerint ennek a folyamatnak ily módon kellett volna folytatódnia:

    A munkásosztály, fejlődése folyamán, a régi polgári társadalmat olyan társulással fogja helyettesíteni, amelyik kizárja az osztályokat és antagonizmusukat, és akkor nem lesz többé voltaképpeni politikai hatalom, mert a politikai hatalom éppen a polgári társadalomban meglevő antagonizmus hivatalos summázása."69

    Ám a munkásosztály történelmi fejlődését folyamatos részlegesség és szekciós megosztottság jellemezte. Ezek a jellemzők nem korlátozódtak a "részleges egyesülésekre" és a belőlük kinőtt különböző szakszervezetekre. Az eleinte elkerülhetetlen parcialitás áthatotta a szocialista mozgalom minden aspektusát, beleértve politikai dimenzióját is. Olyannyira, csakugyan, hogy ez még másfél évszázaddal később is óriási problémát jelent, amelyet majd csak valamikor a remélhetőleg nem túl távoli jövőben lehet megoldani.
    A munkásmozgalom nem lehetett más a kezdeteiben, csakis megosztott és részleges. Ez nem egyszerűen szubjektíven alkalmazott, rossz stratégia kérdése volt, ahogy gyakran bizonygatják, hanem objektív meghatározókon múlott. Amint korábban említettük, "a tőkék pluralitásán" nem lehetett volna és nem is lehet túllépni a tőke társadalmi anyagcsere-rendjén belül, a globálissá váló tőke monopolista koncentrációjának és centralizációjának - valamint transznacionális, de éppenséggel transznacionális (nem pedig multinacionális) jellegében szükségképpen parciális fejlődésének - leküzdhetetlen tendenciája ellenére. Ugyanakkor "a munka pluralitását" sem lehetséges megszüntetni a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés talaján, akármennyi erőfeszítést fordítanak is arra, hogy megpróbálják a munkát a tőke strukturálisan összebékítheteten ellenfeléből egyöntetűen készséges szolgájává változtatni; ezek a próbálkozások a részvényes "népi kapitalizmus" misztifikáló és abszurd propagandájától a többletmunka olyan mindent felölelő, direkt politikai kisajtolásáig terjednek, amilyet a tőke posztkapitalista megszemélyesítői gyakoroltak, akik azzal a hazug ürüggyel kísérelték meg legitimálni magukat, hogy ők volnának a munkásosztály igazi érdekeinek megtestesítői.
    A munkásmozgalom megosztott és részleges jellegéhez defenzív tagozódása társult. A korai trade-unionizmus - amelyből később a politikai pártok kiemelkedtek - a szekciós megosztottságnak tendenciáját tekintve tekintélyelvű központosítását képviselte, s ezáltal a döntéshozói hatalom átruházását a helyi "egyesülésekről" a szakszervezeti központokra, majd ezt követőleg a politikai pártokra. Így tehát már a korai szakszervezeti mozgalom is egészében véve elkerülhetetlenül megosztott és defenzív volt. Csakugyan, e mozgalom belső fejlődési logikájának következtében, a szekciós megosztottság központosítása a védekező jelleg erősítésével járt együtt azokhoz a szórványos rohamokhoz viszonyítva, amelyek révén a helyi egyesülések komoly kárt voltak képesek okozni a helyi tőkés ellenfeleiknek. (Távolabbi rokonaik, a ludditák ugyanezt próbálták tenni általánosabban romboló és ennélfogva nagyon rövid idő alatt teljesen alkalmazhatatlannak bizonyult formában.) A védekező jelleg erősítése tehát paradox történelmi előrelépést jelentett. A munka ugyanis, korai trade unionjai révén, egyben a tőke tárgyalópartnerévé is lett anélkül, hogy megszűnt volna objektíve strukturális ellenfelének lenni. A munka általános védekező jellegének ebből az új pozíciójából, kedvező feltételek között, bizonyos előnyök származhattak a munka néhány szekciója számára. Ez addig volt lehetséges, ameddig a tőke megfelelő alkotóelemei országos méretben - összhangban a potenciális tőketerjeszkedés és -fölhalmozás dinamikájával - igazodni tudtak azokhoz a követelményekhez, amelyeket a defenzíven tagozódott munkásmozgalom közvetített hozzájuk. Ez a mozgalom a tőkerendszer strukturális premisszái megszabta keretekben működött, mint törvényesen elismert és államilag szabályozott tárgyalópartner. A jóléti állam fejlődése volt a végső megnyilatkozása ennek a logikának, amely csak nagyon kevés országban volt működőképes. Korlátozta részint az, hogy az illető országokban meg kellett lenniük a zavartalan tőketerjeszkedés kedvező feltételeinek, merthogy ezek megléte előfeltétele volt a jóléti állam megjelenésének, részint pedig időbeli határa korlátozta, amelyet végül is a jóléti állam teljes fölszámolásáért az utolsó három évtizedben kifejtett "radikális jobboldali" nyomás vont meg, a tőkerendszer mint egész strukturális válságának eredményeképpen.
    A munka politikai pártjainak megalakításával - olyanformán, hogy elválasztották egymástól a munka "ipari karját" (szakszervezetek) és "politikai karját" (szociáldemokrata és élcsapat jellegű pártok) - tovább erősödött a mozgalom defenzív jellege. Merthogy mindkét típusú párt kizárólagos jogot formált magának mindennemű döntéshozatalra, amit már magának a szakszervezeti mozgalomnak a központosított megosztottsága is előrevetített. Ez a védekező jelleg még rosszabbra fordult a politikai pártok alkalmazta cselekvési mód révén, amellyel bizonyos sikereket azon az áron értek el, hogy a szocialista mozgalmat kisiklatták, eltérítették eredeti céljaitól. A tőkés parlamenti keretekben ugyanis, cserébe azért, hogy a tőke elfogadta a munka politikai pártjainak legitimációját, teljesen törvénytelenné vált "az ipari kart" politikai célokra fölhasználni. A munkáspártok elfogadták ezt a szigorú korlátozó feltételt, s ezáltal teljes tehetetlenségre ítélték az anyagi gyökerű és lehetőségeit tekintve politikailag is a leghatékonyabb termelőmunka hatalmas harci potenciálját. A cselekvésnek ez a módja annál is inkább problematikus volt, mivel a tőke, strukturálisan biztosított fölénye révén, megmaradt annak a par excellence parlamenten kívüli erőnek, amely tetszése szerint képes volt kívülről uralkodni a parlamenten.
    A munka helyzete a posztkapitalista országokban sem igen volt jobbnak tekinthető. Sztálin ugyanis olyan szerepre kárhoztatta a szakszervezeteket, amelyet ő a hivatalos propaganda "transzmissziós szíjának" nevezett, mentesítve ezáltal az autoritárius döntéshozatal posztkapitalista formáját a munkás osztálybázis által gyakorolható ellenőrzés bárminemű lehetőségétől. Érthető hát, tekintettel a politikai pártok mind a két fő típusával szerzett, szomorú történelmi tapasztalatunkra, hogy semmi remény a szocialista mozgalom radikális újratagozódására a munka "ipari karjának" és "politikai karjának" teljes egyesítése nélkül: átruházni egyfelől a jelentős politikai döntéshozatal hatalmát a szakszervezetekre (ekképpen bátorítva őket, hogy legyenek direkt mód politikai szervezetek), másfelől pedig hajthatatlanul aktívvá tenni magukat a politikai pártokat az ipari konfliktusokban, a tőke megalkuvás nélküli ellenfeleivé, amelyek vállalják a felelősséget harcukért a parlamenten belül és kívül egyaránt.
    A munkásmozgalom, hosszú történetén át, mindvégig szekciókra oszlott, és defenzív jellegű maradt. Ez a két meghatározó jellemvonása csakugyan valóságos hibás kört alkotott. A munka, a maga megosztott és gyakran belső szakadás szabdalta pluralitásában s a tőkék pluralitásától függő helyzetében, nem volt képes kitörni bénító szekciós korlátai közül, mert defenzív módon tagozódott mint általános mozgalom; és vice versa, nem léphetett át a tőkével szemben szükségszerű védekező jellegének súlyos korlátain, mert szervezett ipari és politikai tagozódásában mindmáig szekciós megosztottság jellemzi. Ugyanakkor, hogy még szorosabbra záruljon a hibás kör, a munka által elvállalt defenzív szerep fura formán legitimálta a társadalmi anyagcsere ellenőrzésének tőkés módját. A munkásság defenzív magatartása ugyanis, ellenkező megnyilatkozás híján, kimondva-kimondatlanul hozzájárult, hogy úgy kezeljék a kialakult társadalmi-gazdasági rendet, mint szükségszerű keretét és egyben folyamatos előfeltételét annak, amit "reálisan elérhetőnek" lehetett tekinteni az előterjesztett igényekből, s ugyanakkor kijelölte az egyedül legitim útját-módját a tárgyalópartnerek rivális követeléseiből adódható konfliktusok megoldásának. Ez egyfajta öncenzúrával ért föl, a tőke mohó megszemélyesítőinek nagy gyönyörűségére. Kábító öncenzúrát jelentett ez, stratégiai tétlenséghez vezetett, ami továbbra is bénítja a szervezett történelmi baloldalnak még a radikálisabb maradékait is, nem szólva a hajdan eredetileg reformista, ám mostanra már teljes mértékben beidomított s a rendszerbe beolvasztott összetevőiről.
    A tőke "józan tárgyalópartnereinek" defenzív magatartása - akiknek a józanságát a priori meghatározta, hogy mi fért bele az uralkodó rend gyakorlati előfeltétele és korlátai közé - viszonylagos hasznot hajthatott a munkának, a tőke általános politikai szabályozó keretének maga-proklamálta törvényessége pedig alapjában sértetlen maradt. Csakhogy a tőke, strukturális válságának nyomása alatt, egyszer csak nem tudott már semmi jelentős engedményt tenni "józan tárgyalópartnerének", hanem ellenkezőleg, korábbi engedményeit is vissza kellett vonnia, s kíméletlenül, egészen alapjaiban kellett megtámadnia a jóléti államot, valamint egy sor "demokratikusan életbe léptetett", autoritárius szakszervezetellenes törvénnyel a munka védelmező-védekező jogi biztosítékait is. Ekképpen megkopott a kialakult politikai rend legitimációja, s fény derült ugyanakkor a munka defenzív magatartásának teljes tarthatatlanságára.
    A politika válságát ma még a rendszer legsilányabb apologétái sem tagadhatják. Persze, megpróbálják a New Labour "harmadik útjának" szellemében a politikai manipuláció és a velejáró cinkos egyetértés körére korlátozni. De ez a politikai válság a társadalmi anyagcsere-újratermelés megállapodott módjának és a politikai ellenőrzés hozzátartozó általános keretének mélyreható legitimációs válságát jelenti. Ennek okán nyert történelmi aktualitást a szocialista offenzíva,70 még hogyha a munka is a maga sajátos "legkisebb ellenállás irányvonalát" követi, és napjainkban továbbra is a létező rend fönntartásának kedvez, dacára annak, hogy ez a rend mindinkább nyilvánvalóan csődöt mond a "javak szolgáltatásában" - még a legfejlettebb tőkésországokban is -, jóllehet ez az alapja az egykor elsöprő többséggel elfogadott legitimációjának. A "New Labour" ma, minden európai változatában előmozdítója a "javak szolgáltatásának", de csakis a tőke megrögzött érdekei szerint, akár a finánctőke birtokterületén - amelyet a Blair-kormány cinikusan védelmez még némelyik európai partnerével való konfliktusa árán is -, akár ennek csupán egyik-másik ipari és kvázi-monopolisztikus kereskedelmi szektorában. Ugyanakkor avégett, hogy a tőke újratermelési lehetőségeit tekintve szűkülő mozgásterének feltételei közepette megóvják a rendszert, teljességgel semmibe veszik a dolgozó osztály aggályait. Ekképpen a tőke életbevágó érdekeit szolgálja a közelmúlt valamennyi autoritárius munkásellenes törvényének fönntartása,71 és az, hogy az állam, hatalmát latba vetve, támogatja a tőke törekvését, hogy a munkanélküliség problémájának cinikus látszat-"megoldásaként" tömegestül alkalmi munkássá változtassa a munkaerőt. Ezért nem képes rá a munka defenzív alkalmazkodásának semminő adott vagy elképzelhető változata sem, hogy levegye a történelem napirendjéről a szükséges szocialista offenzívát.
    Nem meglepő, hogy a jelenlegi válságkörülmények között ismét hallható a keynes-izmus sziréndala, amely kívánatos gyógyírként idézi a régi "expanzionista konszenzus" szellemét a "fejlődés" szolgálatában. Ma azonban ez a dal csak roppant bágyadtan hallatszik, mintha valami hosszú-hosszú kürtőn át hatolna föl a keynes-i kripta mélységes mély fenekéről. A konszenzusnak az a típusa ugyanis, amelyet a rendszerbe beilleszkedett munka létező változatai kultiválnak, valójában csak arra való, hogy elfogadhatóvá tegye a tőketerjeszkedés és -fölhalmozás strukturális csődjét, éles ellentétben azokkal a feltételekkel, amelyek hajdan lehetővé tették a keynes-i politika érvényesülését egy szűk időhatárok közé zárt történelmi időszakban. Luigi Vinci, az olasz Rifondazione mozgalom kimagasló alakja helyesen hangsúlyozta, hogy ma a radikális szocialista erők valódi önmeghatározását és autonóm szerveződésként való életképességét "gyakran súlyosan hátráltatja egyfajta homályos és optimista baloldali keynes-izmus, amelyben a »fejlődé« varázsigéje foglalja el a központi helyet."72 Ez a "fejlődés"-képzet még a keynes-i expanzió csúcsán sem volt képes közelebb hozni még egy ujjnyival sem a szocialista alternatívát, mert mindig természetesnek vette a tőke szükséges, gyakorlati előfeltételeit, mint orientáló keretét saját stratégiájának, amelynek mozgásterét szilárdan megszabták a "legkisebb ellenállás irányvonalának" internalizált korlátai.
    Azt is hangsúlyozni kell, hogy a keynes-izmus természeténél fogva konjunkturális. Miután a tőke szerkezeti paraméterei közt tevékenykedik, nem lehet nem konjunkturális, tekintet nélkül arra, hogy rövidebb vagy hosszabb konjunktúrának kedveznek-e a körülmények. A keynes-izmus, még "baloldali" változatában is, szükségképpen a tőke "állj-haladj" ("stop-go") logikáján belül - és attól korlátozva - helyezkedik el. A keynes-izmus még legjobb korszakában sem képviselhetett mást, mint egy terjeszkedési ciklus "haladj" fázisát, amelynek elő-utóbb véget vet az "állj" fázis. A keynes-izmus eredetileg megpróbált alternatívát nyújtani ezzel az "állj-haladj" logikával szemben, "kiegyensúlyozottan" kezelve a két szakaszt. Ám ez nem sikerült neki, s a tőkés államra támaszkodó szabályrendszerének természete következtében megmaradt a "haladj" fázishoz való egyoldalú kötődésében. A háború utáni keynes-i expanzió teljesen szokatlan hossza - bár sokatmondó, hogy még ez is csupán egy maroknyi fejlett tőkésországra szorítkozott - nagyrészt a háború utáni újjáépítés kedvező feltételeinek és annak az uralkodó pozíciónak volt köszönhető, amelyet ebben a rekonstrukcióban a túlnyomórészt állami finanszírozású katonai-ipari komplexum töltött be. Másrészről az a tény, hogy a kiigazító és ellenirányban ható "állj" fázisnak a "neoliberalizmus" (és álobjektív ideológiával megokolt alkalmazása, a "monetarizmus") rendkívül nyers és érzéketlen alakját kellett öltenie - már Harold Wilson munkáspárti kormányzása alatt is, akinek monetarista pénzügypolitikáját Denis Healy irányította pénzügyminiszterként -, a tőke egész történelmi korszakra kiterjedő (immár nem hagyományosan ciklikus) strukturális válsága kezdetének volt köszönhető. Ez magyarázza a neoliberális "állj" szakasz kivételes hosszúságát, amelyik most már hosszabb, mint a háború utáni keynes-i "haladj" szakasz. S még nem rémlik a vége, mivelhogy állandósulni látszik - a konzervatív és munkáspárti kormányok egyaránt vigyázó szeme láttára.
    A neoliberális "állj" szakasz goromba munkásellenessége éppúgy, mint ijesztő hosszúsága, azzal a ténnyel együtt, hogy olyan kormányok gyakorolják a neoliberalizmust, amelyekről azt föltételezték, hogy a parlamenti választóvonal ellenkező oldalán helyezkednek el, valójában csakis úgy értelmezhető, mint a tőke strukturális válságának egy-egy megnyilvánulása. Némely munkáspárti teoretikus, megideologizálva, úgy értelmezte a neoliberális szakasz brutális hosszúságát, mint a normális tőkés fejlődés "hanyatló (recessziós) hosszú ciklusát", amelyet bizonyosan követnie kell majd egy másik "terjeszkedő (expanziós) hosszú ciklusnak". Ez a körülmény csak kiemeli a reformista "stratégiai gondolkodás" teljes képtelenségét arra, hogy megragadja a jelenlegi fejlődési trendek természetét. Az elvadult neoliberalizmus ugyanis a rendszerbe beilleszkedő munkától végképp háborítatlanul halad tovább a maga járásán, s már-már kifutunk azokból az évekből is, amelyekre az eljövendő "pozitív hosszú ciklus" - amúgy képzeletszülte - eszméjével meghirdetett jóslat vonatkozott a tőke munkáspárti apologétáinak elméleti fejtegetéseiben.
    Így hát, tekintve a tőkerendszer strukturális válságát, még hogyha egy konjunktúra felé történő elmozdulásból következhetnék is egyfajta átmeneti próbálkozás arra nézve, hogy valamilyen formán ismét létrehozzák a keynes-i állami pénzügyigazgatást, ilyesmivel csakis nagyon rövid ideig lehetne kísérletezni, hiszen hiányoznak hozzá az anyagi feltételek, amelyek kedveznének hosszabb időbeli kiterjesztésének, még a vezető tőkésországokban is. Még fontosabb, hogy az efféle korlátozott időtartamú konjunkturális föllendülés egyáltalán semmivel sem járulhatna hozzá egy radikális szocialista alternatíva megvalósításához. Lehetetlen lenne ugyanis alkalmazható stratégiai alternatívát fölállítani a tőke társadalmi anyagcsere-ellenőrzésének módjával szemben úgy, hogy belső konjunktúra-teremtés útján igazgatnánk a rendszert, vagyis olyan úton-módon, amelyiknek elengedhetetlen saját működési előfeltétele lenne az egészséges tőketerjeszkedés- és fölhalmozás.

3.3
Miként az előzőekben láttuk, a munka szekciós széttagoltságának korlátait, valamint defenzív jellegét nem lehetséges meghaladni a mozgalom szakszervezeti és politikai központosításával. Ezt a történelmi hiányosságot most igencsak szembetűnővé teszi a tőke transznacionális globalizációja, amelyre a munkának, úgy tetszik, nincs semmilyen válasza.
    Emlékeztetnünk kell itt arra, hogy az utóbbi másfél évszázad folyamán nem kevesebb, mint négy Internacionálét alapítottak, megpróbálván ezekkel megteremteni a munkásság kívánatos nemzetközi egységét. Ámde egyiknek sem sikerült kitűzött céljait még csak megközelíteni sem, nemhogy megvalósítani. Erre nem találhatunk magyarázatot, ha egyszerűen csak személyes árulások körében vizsgálódunk. Még hogyha helyénvaló is ilyesmiről szólni bizonyos személyek esetében, az efféle vizsgálódás mindig nyitva hagyja, sőt tudomásul sem veszi azoknak a súlyos, objektív, meghatározó feltételeknek a kérdését, amelyeket szem előtt kell tartanunk, ha orvosolni akarjuk a helyzetet a jövőben. Magyarázat nélkül marad ugyanis, hogy valójában miért kedveztek a körülmények az ilyen kisiklásoknak és árulásoknak ilyen roppant hosszú történelmi időszakon át. Az alapvető probléma az, hogy a szekciókra széttagolt munka pluralitása szorosan kapcsolódik a tőkék hierarchikus szerkezetű, konfliktusos sokaságához mind az egyes országokon belül, mind pedig globális méretben. Ha nincs ez az utóbbi, sokkal könnyebben elképzelhető volna, hogy sikerül kialakítani a munka nemzetközi egységét az egyesült és egyesíthető tőke ellen. Csakhogy adva van a tőkerendszer szükségszerűen hierarchikus-konfliktusos tagozódása a maga menthetetlenül méltánytalan belföldi és nemzetközi rangsorával, s emiatt a tőke globális egysége - amellyel elvben gond nélkül szembeállítható lenne a munka megfelelő nemzetközi egysége - megvalósíthatatlan. Annak a sokat kárhoztatott történelmi ténynek, hogy a különböző országok dolgozó osztályai a nagy nemzetközi konfliktusokban hazai kizsákmányolóik oldalán sorakoztak föl ahelyett, hogy a szocialisták fölhívásának engedelmeskedve, saját uralkodó osztályaik ellen fordították volna fegyvereiket, azokban az ellentmondásos erőviszonyokban található a magyarázó anyagi alapja, amelyekre az imént utaltunk, s megokolása nem szűkíthető le az "ideológiai tisztánlátás" kérdésére. A tetejébe azoknak, akik e tekintetben gyökeres változást várnak a globalizálódó tőke egységesülésétől meg "globális kormányától" - amellyel harcos szellemben szembeszállhatna a nemzetközileg egyesült és minden ízében osztályöntudatos munkásság - szintén csalatkozniuk kell. A tőke nem lesz szíves ilyen kegyet gyakorolni a munkával, azon egyszerű okból, hogy nem képes rá.
    Mindig is a tőke hierarchikus-konfliktusos tagozódása marad a rendszer általános strukturáló elve, mindegy, hogy mekkorák - akárha óriásiak is - az alkotóegységei. Ez következik a rendszer döntéshozó folyamatainak legsajátabb természetéből. Minthogy kibékíthetetlen strukturális ellentét feszül a tőke és a munka között, ez utóbbi szükségképpen kategorikusan ki van zárva minden jelentős döntéshozatalból. Szükségképpen van ez így nem csupán a legátfogóbb szinten, de még az alkotóelemek "mikrokozmoszában" is, vagyis az egyes termelőegységekben. A tőke ugyanis mint a döntéshozatal elidegenedett hatalma sehogyan sem lenne képes funkcionálni, ha döntéseit az egyes műhelyekben nem (a munkaerő által) abszolúte megkérdőjelezhetetlenül hozná, vagy ha a közbülső szinten, tehát egy-egy adott országban, vagy akár a legátfogóbb méretekben elvitathatnák ezeket (a nemzetközileg egymással vetélkedő egységek irányításáért felelős vezetők). Ez az oka, amiért a döntéshozatal tőkés módja - a tőkerendszer minden ismeretes és lehetséges változatában - nem lehet más, csakis a különböző vállalkozások igazgatásának felülről lefelé ("top-down") irányuló, autoritárius útja-módja. Érthető tehát, hogy mindenféle-fajta locsogás az olyan munkáról, amellyel "megosztják a hatalmat", vagy amelyik "részt vesz" a tőke döntéshozatali folyamatában, a merő képzelgés birodalmába tartozik, ha ugyan nem a dolgok valódi állásának cinikus álcázása.
    Ez a strukturálisan meghatározott alkalmatlanság a hatalom megosztására magyarázza azt, miért kellett takeover-ek (kényszeregyesülések) formájában bekövetkezniük a 20. század tágkörű monopolista fejleményeinek; akár "ellenségeskedéssel", akár "nem ellenségeskedéssel" (ahogy manapság is mindenütt, észvesztő méretekben végbemegy), de így is, úgy is takeover-ek formájában, amelyekből a közreműködő felek egyike még akkor is győztesként kerül ki, ha a folyamat hazug megideologizálásával azt állítják, hogy nem egyéb ez, mint "egyenlő felek boldog házassága". Ugyanez a fajta alkalmatlanság magyarázza azt a fontos tényt - amely a mi korunkban méginkább sokatmondó -, hogy a tőke folyamatban levő globalizációja óriás transznacionális vállalatokat hozott és hoz létre, de korántsem valódi multinacionálisakat, bármennyire hasznos lenne is ez ideológiailag. Semmi kétség, a jövőben számos próbálkozás történik még majd arra, hogy helyesbítsék ezt az állapotot, és valódi multinacionális társaságokat hozzanak létre és működtessenek. Az alapvető probléma azonban szükségképpen fennmarad még ilyen körülmények közt is, mivelhogy a valódi multinacionális vállalatok jövőbeli "megosztott vezérlőtermű igazgatóságai" csak akkor lehetnek működőképesek, ha nem lesznek már jelentős érdekösszeütközések e szóbanforgó multinacionális cégek egyes nemzeti alkotóelemei között. Ha egyszer viszont ilyen konfliktusok előállnak, akkor tarthatatlanná válik a korábbi "harmonikus vezérlő együttműködésre alapozott berendezkedés", és az általános döntéshozási folyamatnak vissza kell térnie a megszokott autoritárius "felülről lefelé" válfajához, amelyikben a legerősebb tag döntő túlsúlya érvényesül. Ez a probléma ugyanis elválaszthatatlan attól, hogy az egyes nemzeti tőkéket milyen viszony fűzi a saját munkaerőhöz, amelyik velük mindig is strukturálisan ellenséges-szembenálló marad.
    Következésképp egy-egy nagyobb konfliktushelyzetben semelyik nemzeti tőke nem engedheti meg magának - vagy tűrheti el -, hogy hátrányt szenvedjen olyan döntésektől, amelyek a vele rivális nemzeti munkaerőnek és ennélfogva az ő rivális másnemzetbeli tőkés-ellenfelének kedveznének. A tőke uralma alatt álló, áhított "világkormány" csakis akkor valósulhatna meg, hogyha hathatós megoldást lehetne találni erre a problémára. De semmilyen kormány nem állítható föl, s legkevésbé egy "világkormány", szilárdan kialakított és hatékonyan működő anyagi bázis nélkül. Egy kivitelezhető világkormány azt föltételezi saját elengedhetetlen anyagi alapjaként, hogy minden jelentős anyagi antagonizmust kiiktassanak a tőkerendszer globális berendezkedéséből, ennélfogva tehát azt, hogy a társadalmi anyagcsere-újratermelést egyetlen vitathatatlan globális monopólium igazgassa harmonikusan, s ez a globális munkaerő készséges együttműködésével kiterjedjen a társadalmi újratermelés minden oldalára - márpedig ez valódi önellentmondás. Ilyen anyagi alap híján csupán azt lehetne elképzelni, hogy egy valamely hegemón imperialista ország állandó jelleggel, totálisan autoritárius és - ha kell - szélsőséges erőszakkal uralkodjék az egész világon: ám ez úgyszintén abszurd és tarthatatlan módja lenne a világrend irányításának. Csakis a társadalmi anyagcsere-reprodukció szocialista módja nyújthat valódi alternatívát e lidérces megoldásokkal szemben.
    Egy másik lényegbevágó, objektív meghatározó körülmény, amellyel - bármennyire kényelmetlen legyen is - szembe kell néznünk, a politikai szféra és azon belül a pártok természetével kapcsolatos. A szekciókra széttagolt munka központosítása ugyanis - a széttagoltságot politikai pártjaitól remélte orvosolni a munkásság - nagy mértékben maguknak e politikai pártoknak a szükségszerű működési módjából következett, politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból a kapitalista államon belül, amely a tőke általános uralmi struktúráját képviseli. Így hát a munka valamennyi politikai pártjának, beleértve a leninistát is, birtokába kellett vennie a teljes politikai dimenziót, hogy saját tagozódási módjában képes legyen tükrözni az alapvető politikai struktúrát (a bürokratizált tőkés államot), amelynek alá volt vetve. Mindebben az volt a problematikus, hogy az ellenfél politikai szerkezeti elvének politikailag szükséges és sikeres leképezése nem járhatott együtt a gyakorlatba átültethető elképzeléssel a rendszer ellenőrzésének alternatív módjáról. A munka politikai pártjai azért nem tudtak használható alternatívát kidolgozni, mert tagadó funkciójukban kizárólag az ellenfél politikai dimenziójára összpontosítottak, megmaradva ezáltal teljes függőségben tagadásuk tárgyától.
    A lényegbevágón fontos, hiányzó dimenzió, amelyet a politikai pártok mint olyanok nem pótolhattak: a tőke nem mint politikai uralom (ezt az aspektusát kétségkívül megragadták), hanem mint az anyagi újratermelési folyamat társadalmi anyagcsere-szabályozója volt, holott végső soron ez határozza meg a politikai dimenziót is, ám jóval többet, mint csupán azt. A tőkerendszerben a politikai és az anyagi újratermelési dimenzió között "egyértékű" korreláció áll fönn, ebben rejlik a magyarázata annak, hogy miért vagyunk rendre tanúi a nagy társadalmi-gazdasági és politikai válságok idején periodikus kilengéseknek a politika parlamentáris demokratikus tagozódásától a szélsőségesen autoritárius változatai irányába. Ezekre az elmozdulásokra mindig sor kerül, valahányszor megkövetelik vagy megengedik a társadalmi anyagcsere-folyamatok zavarai. Majd idővel a tőke frissen újrarendezett és konszolidált társadalmi anyagcseréje talaján visszaáll az ellenségeskedés formális-demokratikus előírásokkal szabályozott politikai kerete.
    Miután a tőke valóságosan ellenőrzi a társadalmi anyagcsere minden életbevágó aspektusát, megengedheti magának, hogy úgy határozza meg a politikai legitimáció elkülönítve kialakított szféráját, mint szigorúan formális valamit, ennélfogva a priori kizárva a lehetőségét, hogy törvényes kihívás érhesse őt a társadalmi újratermelési művelet lényegi szférájában. Ilyen meghatározó feltételek közepette a munka mint a valóságosan létező tőke ellenfele csakis állandó tehetetlenségre ítélheti magát. A posztkapitalista történelmi tapasztalat nagyon szomorú tanmesével szolgál nekünk ebben a tekintetben, mármint ami a tagadott társadalmi rend alapvető problémái téves diagnosztizálásának és megragadásának módját illeti.
    A tőkerendszer javíthatatlanul széttartó (centrifugális, szembenálló-ellenséges) alkotóelemekből épül föl, amelyeket a kapitalizmusban - mint ugyanezek összetartó dimenziója - nem csupán a teketóriátlanul uralkodó "láthatatlan kéz" egészít ki, hanem a modern állam számos jogi és politikai funkciója is. A posztkapitalista társadalmak melléfogása volt, amikor az örökölt rendszer centrifugális szerkezeti meghatározottságát úgy próbálták elhárítani, hogy egymással ellenséges alkotóelemeire egy autoritárius politikai állam végletesen központosított uralmi struktúráját erőszakolták rá. Ahelyett tették ezt, hogy a döntő probléma megoldására irányították volna figyelmüket, hogy ti. miként lehet orvosolni - belső újrastrukturálás és a lényegi demokratikus ellenőrzés kialakítása révén - a sajátos reproduktív és disztributív egységek ellenségeskedését, s ami velejár: működésük széttartó (centrifugális) módját. A tőke magánkapitalista megszemélyesítőinek eltávolítása ennélfogva nem tölthette be a neki szánt szerepet még első lépésként sem az ígért szocialista átalakulás útján. Valójában ugyanis életben tartották a tagadott rendszer ellenségeskedő és centrifugális természetét azáltal, hogy a munka rovására központosított politikai ellenőrzést erőszakoltak rá. Csakugyan, annak a kudarcba fulladt próbálkozásnak következtében, hogy hatékonyan helyettesítsék a régi reproduktív rend "láthatatlan kezét" a posztkapitalista tőke "látható" új megszemélyesítőinek voluntarista önkényével, a társadalmi anyagcsere rendszere ellenőrizhetetlenebbé lett, mint bármikor korábban.
    A siker alapvető feltétele ellentétes az ún. létező szocializmus fejlődésének alapfeltételével: a politikai - és nemcsak politikai - döntéshozatal elidegenedett hatásköreinek fokozatos visszaszerzése a valódi szocialista társadalom felé vezető átmenetben. Ezeknek a hatásköröknek a visszaszerzése nélkül sem a társadalom mint egész politikai ellenőrzésének új módja - a társadalmat alkotó egyének által - nem gondolható el, sem pedig a sajátos termelési és elosztási egységek nem-ellenségeskedő s ennélfogva összetartó és tervezhető működtetése az önigazgató társult termelők által.
    Az anyagi-újratermelési és a politikai szféra egységének helyreállítása lényegi meghatározó jellemzője a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés szocialista módjának. Nem maradhat a távoli jövőre az ehhez vezető közvetítések megteremtése. Ez az, ahol jól látszik a 20. századi, szekciókra széttagolt szocialista mozgalom defenzív tagozódásának és központosításának történelmi anakronizmusa és tarthatatlansága. A politikai szférára korlátozni a társadalmi anyagcsere ellenőrzésének tőkés módjával szembeállított, radikális hegemón alternatívát - ez sohasem járhat sikerrel. Ámde a dolgok mai állása szerint továbbra is jellemző a munka szervezett politikai testületeire, hogy tevékenységük nem irányul a rendszer leglényegesebb dimenziójára, a társadalmi anyagcserére. Ebből fakad a legnagyobb történelmi kihívás a jövőre nézve.

3.4
Annak lehetősége, hogy egy gyökeresen újratagozódott szocialista mozgalom megfeleljen ennek a kihívásnak, négy főbb megfontoláson alapszik.
    Az első negatív, s a létező rend állandóan súlyosbodó ellentmondásaiból fakad. Ezek pedig a rend abszolút örökkévalóságáról szőtt apologetikus ábrándok hívságát teszik hangsúlyossá. A pusztítás ugyanis roppant hosszan elnyújtható, amint nagyon is jól megtanultuk folyton rosszabbodó létfeltételeinkből, ámde nem a végtelenségig. A jelenlegi globalizációt akként üdvözlik a rendszer védelmezői, mint megoldást a rendszer problémáira. Valójában azonban olyan erőket hoz mozgásba, amelyek nem csupán azt teszik szemetszúróvá, hogy a rendszert nem lehetséges ésszerű tervezéssel ellenőrzés alatt tartani, hanem egyben arra való képtelenségét is, hogy betöltse ellenőrző funkcióit, holott ez létezésének és létjogának feltétele volna.
    A második megfontolás az események jóra fordulásának a lehetőségét - de csakis a lehetőségét - mutatja ki. Mindazonáltal ez a lehetőség nagyon is valós, mivelhogy a tőke-munka viszony nem szimmetrikus. Ez a legfontosabb vonatkozásban annyit jelent, hogy míg a tőke függése a munkától abszolút - amennyiben a tőke abszolúte semmi a munka nélkül, amelyet örökké ki kell zsákmányolnia -, addig a munka függése a tőkétől relatív, történelmileg jött létre, és történelmileg leküzdhető. Másszóval, a munka nincs arra ítélve, hogy örökre bezárva maradjon a tőke hibás körébe.
    A harmadik megfontolás is éppennyire fontos. Ez a tőke és a munka szembenállásában bekövetkező, nagy történelmi változásra vonatkozik, amely annak a szükségét hozza magával, hogy valami egészen más utat keressünk a "szabadon társult termelők" életbevágó érdekeinek érvényesítésére. Ez éles ellentétben áll a reformista múlttal, amely vakvágányra vezette a mozgalmat, s egyúttal megsemmisítette a tőkétől a múltban kicsikart, még oly korlátozott engedményeket is. Így hát a történelemben első ízben teljesen tarthatatlanná vált a közvetlen célkitűzések és az általános stratégiai célok között tátongó, homályt keltő szakadás fönntartása - ami olyannyira uralkodóvá tette a reformista zsákutca követését a munkásmozgalomban. Következésképp a történelem napirendjére került a társadalmi anyagcsere egy valamely alternatív rendje reális ellenőrzésének a kérdése, mindegy, hogy egyelőre milyen kedvezőtlenek a megvalósítási feltételei.
    És végül, mint ez utóbbi pont szükségszerű folyománya, a lényegi egyenlőség kérdése is fölvetődik, ellentétben a formális egyenlőséggel és a tőke döntéshozatali folyamatainak, valamint annak a módnak a lényegükben hierarchikus egyenlőtlenségével, ahogyan ezek tükröződtek és reprodukálódtak a megbukott posztkapitalista kísérletben. Egy nem-ellenségeskedő és csakugyan tervezhető társadalmi anyagcsere-rend fölött gyakorolt ellenőrzés szocialista alternatív módja ugyanis - ami abszolúte szükséges a jövőre nézve - teljességgel elgondolhatatlan lényegi egyenlőség mint saját strukturáló és szabályozó elve nélkül.

4. Végkövetkeztetés

Rosa Luxemburg, Marx nyomán, meghökkentő módon fejezte ki azt a dilemmát, amellyel szembe kell néznünk: "szocializmus vagy barbárság". Amikor Marx első ízben megfogalmazta ennek a gondolatnak a korai változatát, az akkoriban kibontakozó ellentmondások legtávolabbi történelmi horizontjára helyezte. Nézete szerint ezek az ellentmondások majd valamikor a meghatározatlan jövőben fogják az egyéneket szükségképpen az elé a követelmény elé állítani, hogy további létezésükhöz helyes döntést kell hozniuk arról, milyen társadalmi rendet választanak.
    Azidőtt, amikor Rosa Luxemburg ezt a sziklaszilárd alternatívát fölállította, teljes lendülettel haladt előre második történelmi fázisában az imperializmus, olyan mérvű pusztítást végezve, amilyen teljesen elképzelhetetlen volt a fejlődés korábbi szakaszában. Ámde azt, hogy a tőkerendszer milyen hosszú ideig érvényesül még "termelő rombolása" és "romboló termelése" formájában, nem lehetett tudni Rosa Luxemburg életében. Ugyanis semmilyen hatalom egymagában - de még az összes együttvéve sem - volt képes akkoriban arra, hogy dúló konfliktusaival elpusztítsa az emberiséget.
    Ma minőségileg más a helyzet, s ez okból Rosa Luxemburg állítása drámai sürgősséggel telítődött. Nincsenek vészkijáratok, amelyek a megbékélés járható kerülőútjaihoz vezethetnének. Sőt, még hogyha bizonyossággal állítható is, hogy a globális-hegemón imperializmusnak is csődbe kell jutnia, mivel nem képes sem eloszlatni, sem örökké elodázni a rendszer robbanékony ellentmondásait, ez sem ígérhet semmilyen megoldást a jövőre nézve. Számos probléma, amellyel szembe kell néznünk - a krónikus strukturális munkanélküliségtől a nagy nemzetközi gazdasági és politikai-katonai konfliktusokig, amelyekre föntebb rámutattunk, úgyszintén a mindenütt nyilvánvaló, egyre kiterjedtebb környezetrombolásig -, már a legközelebbi jövőben összehangolt cselekvést követel. Az ilyen cselekvés időtartamát talán néhány évtizedben szabhatjuk meg, ámde semmiképp sem évszázadokban. Kifutunk az időből. Így hát csakis a társadalmi anyagcsere-újratermelés ellenőrzésének megállapodott módjával szemben fölállítandó radikális alternatíva kínálhat kiutat a tőke strukturális válságából.
    Akik a mi dilemmánkra, úgymond, megoldást hozó "harmadik útról" fecsegnek, azt bizonygatva, hogy sehol sem nyílhat tér egy újjáéledő radikális tömegmozgalom előtt, azok vagy lóvá akarnak tenni bennünket azzal, hogy az uralkodó rend általuk szolgai módon való elfogadását "harmadik útnak" nevezik, vagy nem képesek fölfogni a helyzet súlyosságát, s bizodalmukat valamiféle kívánatos, konfliktusmentes, pozitív kimenetelbe vetik, amit csaknem egy évszázadon át ígérgettek anélkül, hogy akár egy ujjnyival is közelebb kerültünk volna hozzá. A keserű igazság az, hogy ha nincs jövője korunkban egy radikális tömegmozgalomnak, akkor talán az emberiségnek magának sincs jövője.
    Ha módosítanom kellene Rosa Luxemburg drámai szavait azoknak a veszélyeknek láttán, amelyekkel mostanában nézünk szembe, annyi megszorítást kellene hozzátennem a "szocializmus vagy barbárság"-hoz: "barbárság, amennyiben szerencsénk van". Merthogy a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetőségnek a világa, ott túl a "szocializmus vagy barbárság" alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelő, amelyekről az hírlik, hogy halálosan magas szintű nukleáris sugárzást képesek elviselni. Ez az egyetlen racionális jelentése a tőke harmadik útjának.
    A globális-hegemón imperializmus harmadik és potenciálisan legszörnyűbb, immár teljes mértékben operatív fázisa, amely a tőkerendszer mint egész mélyreható strukturális válságának felel meg politikai és katonai síkon, semmivel sem szolgál számunkra vigasszal, semmi okot sem ad rá, hogy magabiztosak legyünk. Inkább a lehető legsötétebb árnyat veti a jövőre, amennyiben a szocialista mozgalom nem lesz képes sikeresen szembeszállni az előtte tornyosuló történelmi kihívásokkal a még rendelkezésére álló idő alatt. Ezért szükségszerű, hogy az előttünk nyíló évszázad a "szocializmus vagy barbárság" évszázada legyen.
 

Jegyzetek

60 Az amerikai munkásmozgalom tanulságos történetéhez lásd Paul Buhle: Taking Care of Business: Samuel Gompers, George Meany, Lane Kirkland, and the Tragedy of American Labor [Vigyázni az üzletre. Samuel Gompers, George Meany, Lane Kirkland és az amerikai munkásság tragédiája]. (New York. Monthly Review Press. 1999), különösen a 17-90 és a 204-263. o. Élesszemű észrevételekkel számol be a mai szakszervezeti munkásság stratégiai szerepéről Michael D. Yates könyve: Why Unions Matter [Miért fontosak a szakszervezetek <vagy a kétértelmű cím másik jelentésében: Miért gennyesek a szakszervezetek>]. (New York. Monthly Review Press. 1998).
    61  Persze, a kedvezőtlen objektív körülmények fönnállásának elismerése nem szolgálhat általános igazolásul a "szubjektív oldal" gyakran önként vállalt ellentmondásaira. Michael Yates helyesen hangsúlyozza azoknak az egyéneknek a történelmi hatását és felelősségét, akik az amerikai munkásmozgalom főszereplőiként döntéshozó helyzetben voltak. Azt írja egyik újabb cikkében: "Gompers nem volt köteles elárulni az IWW-t [Industrial Workers of the World - Nemzetközi Munkásszövetség] és föladni a rendőrségen a harcos szocialista kádereket, de hát másfelől a vezető szocialisták sem voltak kötelesek szövetkezni Gompersszel és végső fokon ugyanolyan veszett konzervatívvá lenni, mint ő. Gompers és utódai nem voltak kötelesek elszegődni az amerikai imperializmus szolgálatába és aláásni a haladó munkásmozgalmat világszerte, pénzt fogadva el a CIA-től, amikor ez a halálügynökség a szakszervezeti vezetők meggyilkolását, bebörtönzését ösztönözte mindenütt a földtekén. A CIO [Congress of Industrial Organization - Iparszervezeti Kongresszus] vezetői nem voltak kötelesek csatlakozni a boszorkányüldözéshez, s ezzel valósággal megkülönböztethetetlenné tenni a CIO-t az AFL-től [American Federation of Labor - Amerikai Munkásszövetség] addigra, amikor 1955-ben egybeolvadtak. De a kommunisták sem voltak kötelesek arra ösztökélni a kormányt, hogy dugja rács mögé a trockistákat, és szolgamód követni Sztálin direktíváit. Mindez nem azt jelenti, hogy némely radikálisoknak meg Gompers és társainak a cselekedetei egy tőről fakadtak, de azt igen, hogy a radikálisoknak is van a múltjukban takargatnivalójuk." Michael D. Yates: "The Road Not Taken" ["Nem foglalt az út"]. Monthly Review. 51. évf. 6. sz. (1999 november). 40. o.
    62  Denis Noble: "Academic Integrity". ["Sérthetetlenség a felsőoktatásban"]. In: Alan Montefiore és David Vines (szerk.): Integrity in the Public and Private Domains [Sérthetetlenség a köz- és a magánélet terén]. (London & New York. Routledge. 1999). 184. o.
    63  Otto Nathan és Heinz Norden (szerk.): Einstein on Peace [Einstein a békéről]. (New York. Schocken Books. 1960). 343. o. Einstein üzenetét csupán halála után lehetett közzétenni.
    64  Uo. 107. o.
    65  Uo. 116. o.
    66  Uo. 344. o.
    67  Idézi Ronald W. Clark: Einstein: The Life and Times [Einstein. Élete és kora]. (London. Hodder & Stoughton. 1973). 552. o.
    68  Marx: A filozófia nyomorúsága. MEM 4. 172. o.
    69  Uo. 173. o.
    70  Lásd a Beyond Capital [A tőkén túl] 18. fejezetét, 673-738. o. E fejezet korábbi változatát tartalmazta az "Il rinnovamento del marxismo e l'attualita storica dell'offensiva socialista" ["A marxizmus megújítása és a szocialista offenzíva történelmi aktualitása"] c. tanulmány, megjelent a Lelio Basso alapította folyóiratban: Problemi del socialismo. XXIII. évf. (1982 január-április). 5-141. o.
    71  Nem szabad elfelejtenünk, hogy a munkásellenes törvényhozás Nagy-Britanniában Harold Wilson munkáspárti kormányzása alatt vette kezdetét a "Viszály helyett" nevezetű törvénykezdeménnyel, a tőke strukturális válságának kezdeti szakaszában. Folytatódott azután Edward Heath rövidéletű kormányzásakor, s még tovább haladt Wilson és Callaghan munkáspárti kormánya alatt. S tíz évvel később, Margaret Thatcher idején kapott nyíltan "neoliberális" címkét.
    72  Luigi Vinci: La socialdemocrazia e la sinistra antagonista in Europa [A szociáldemokrácia és az európai antagonista baloldal]. (Milánó. Edizioni Punto Rosso. 1999). 69. o.
    Rochester, 1999. július-december
CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

FÓRUM

SIMÓ ENDRE

Ha majd mindenki ehet *

Az ENSZ egyetemes emberi jognak tartja, hogy minden ember megfelelő táplálékhoz jusson, és a nemzetközi közösség felelősségének tekinti, hogy ennek a jognak érvényt is szerezzen. A világszervezet tagállamai 1996. évi római élelmezési csúcsértekezletükön elhatározták, hogy 2015-re felére csökkentik az éhezést: 800 millióról 400 millióra. Elhatározásukat megerősítették az ENSZ 2000. szeptemberi Millenniumi Nyilatkozatában is. Az utóbbit kiegészítették azzal, hogy 2015-re felére csökkentik a "szélsőséges szegénységben" élők létszámát is: azaz azokét, akik napi egy dollárnál kevesebből kénytelenek fenntartani magukat. (Jelenleg 1,2 milliárd ilyen szegény él a Földön.) Azzal érveltek, hogy az éhezés legközvetlenebb oka a szegénység. A legfrissebb statisztikai adatok birtokában elmondható, hogy az ENSZ határozatai nem teljesülnek, a táplálkozáshoz való jog fikciónak számít 842 millió embertársunk életében. 1995-2003 között ugyanis nemhogy csökkent volna, hanem ellenkezőleg, 30 millióval nőtt az éhezők serege a világon, és hasonló képet mutat a szélsőséges szegénység alakulása is. A negatív fejleményt elsősorban a volt szocialista országok társadalmi állapotainak romlása, valamint a Szahara alatti térségben szaporodó problémák idézték elő. Kelet-Európa szocialistából kapitalistává lett országaiban 1995-ben 25 millióra becsülték az alultápláltak létszámát, de a köztulajdon összezsugorodása és a privatizáció kiteljesedése közepette megugrott munkanélküliség hatására tovább mélyült a szegénység, az éhezők száma pedig 34 millióra emelkedett. A kelet-európai alultápláltak zöme, 28,8 millióan, az egykori szovjetköztársaságokban élnek. Tádzsikisztánban a lakosság 35 százaléka számít alultápláltnak. ezen kívül sokan éheznek Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, Macedóniában, Montenegróban, Bulgáriában, Lettországban is. Magyarország sem mentes az alultápláltságtól. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO a világélelmezés bizonytalanságáról készült 2003. évi jelentésében azok közé az országok közé sorolja hazánkat, amelyekben az alultápláltság 2,5 százalék alatti. Egyik táblázata szerint "nulla". Minthogy az utóbbi, nullás verziót sem a FAO korábbi adatai, sem pedig a legújabb hazai felmérések nem támasztják alá, a valósághoz inkább a két adat közötti állapot állhat a legközelebb. Szűkebb pátriánkról lévén szó, helyénvalónak tűnik, hogy részletesebben is vázoljuk állapotainkat, rávilágítva azokra az okokra, amelyek miatt Magyarországon is felütötte fejét az éhezés. Magyarországon a családok egytizede, közel 400 ezer család, 1,1 millió ember olyan helyzetben van, hogy a rezsi kifizetése után egy főre számítva 3400 forintja marad. (Ez kb. 15 eurónak felel meg.) Még a következő legszegényebb egymillió embernél is csak havi 13 ezer forint marad (kb. 52 euró). A Szociális Szakmai Szövetség kimutatása szerint hazánkban 2003-ban kb. három millióan éltek a létminimum alatt, a népesség csaknem egyharmada. A Ferge Zsuzsa akadémikus vezette 3SZ Gyorsjelentés a szegényedésről 2000-2003 című összesítésben azt írták, hogy "Növekedni látszik a szegények között azoknak az aránya, kiknek az egyszerű létfenntartásuk sem biztosított, s akiknek választaniok kell az enni vagy melegedni között. [...] Hiteleket vesznek fel, hogy enni tudjanak adni a gyerekeknek. [...] A gyermekek táplálkozása rendszertelen, csak az iskolai étkeztetésük biztosított."
    Hasonló következtetésekre jut évek óta a Gyermekétkeztetési Alapítvány is. 2002-ben az alábbi levéllel fordultak az adakozókhoz: "Mivel községünkben, Tiszakercsnyen és környékén nincs munkalehetőség, a családok többsége semmilyen más jövedelemmel sem rendelkezik, csak családi pótlékkal és jövedelempótló támogatással. Ez olyan szerény jövedelem, hogy csak a mindennapi megélhetést teszi lehetővé. Legtöbben korgó gyomorral érkeznek az iskolába és óvodába, és első kérdésük: mikor fogunk enni? Alultápláltak. És nem az jelenti a problémát, hogy egészségesen étkezzenek, hanem az, hogy egyáltalán legyen valami ennivaló." 2004. februári levelükben "rettenetes szegénységben élő családokról, nyomorgó, kilátástalan helyzetű gyermekekről" írtak, és jelezték, hogy ennivalót szeretnének küldeni minél több gyereknek a legközelebbi ínséges időszakra, a tavaszi szünetre, amikor is szünetel az iskolai étkeztetés. Molnár Gézáné, a Létminimum Alatt Élők Társaságának elnöke e sorok írójának adott interjújában 2003. februárjában azt mondta, hogy "sok családnak már nemcsak a hús és a zöldség beszerzése okoz gondot, hanem a kenyéré és a tejé is."
    Az éhezéssel és az alultápláltsággal közvetlenül összefüggő szegénység 1997 óta az ország lakosságának 9-10 százalékát sújtja. A mögöttünk álló évtizedben fokozatosan csökkent a segélyek reálértéke, szűkült a segélyben részesíthetők köre és a jogosultság időtartama is. 1998-ban a kétmilliónyi szegénynek a bruttó nemzeti termék 0,8 százaléka jutott, 2002-ben viszont már csak 0,6 százaléka. Tudvalévően a segélyezés hosszabb távon nem megoldás, de amíg nincs munka, addig a megélhetési és lakhatási segélyeknek legalább olyan szinten kellene mozogniok, hogy a rászorulók ne veszítsék el otthonukat és ne kerüljenek az utcára, hozzájuthassanak a társadalmilag szükséges minimális forrásokhoz. Máskülönben a nyomor végzetessé válhat - figyelmeztetett Ferge Zsuzsa szociológus. Az éhezés közvetlen oka a szegénység, közvetett oka pedig a munkanélküliség.
    Nos, Magyarországon a tényleges munkanélküliség lényegesen magasabb a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek számánál. Az aktív korú lakosság rendkívül alacsony foglalkoztatási arányából következtetve 12-15 százalékra tehető, de - számítások szerint - vannak olyan térségek, amelyekben a 20 százalékot is meghaladja. Az európai jelenséghez hasonlóan idehaza is terjedőben a "fekete munka": a társadalombiztosítási hozzájárulást mellőző szerződés nélküli, jogtalan foglalkoztatás. Ez annyiban kapcsolódik az éhezés és szegénység témaköréhez, hogy a következő években egyre többen lépik majd át a nyugdíjkorhatárt olyanok, akik nem részesülhetnek majd nyugdíjban, mert aktív koruk jelentős részében nem rendelkeztek öregségi nyugdíjra jogosító munkahellyel. A fentiek miatt nem tűnnek megalapozatlannak azok a hazai és nemzetközi becslések, amelyek szerint Magyarországon ma 100-150 ezer főre tehető az alultápláltak száma, tehát azoké, akik nem jutnak hozzá a naponta szükséges 2700 kalóriához. Köztük sok a gyermek. Szembetűnő fejlemény 25 évvel azután, miután Romány Pál földművelésügyi miniszter 1979-ben a magyar kormány nevében az ENSZ elé terjesztette azt a kezdeményezést, hogy nyilvánítsák élelmezési világnappá október 16-át. (Akkoriban nem éhezett gyermek Magyarországon, hazánk pedig nemzetközileg elismert szakmai segítséggel vette ki részét az éhezés elleni küzdelemből.)
    Globális léptékkel mérve ma a világ 54 országa szegényebb, mint 1990-ben volt, 21 országban pedig többen éheznek, mint azelőtt. A visszalépés miatt távolabbra került az ENSZ millenniumi céljainak megvalósulása. Ha ugyanis a jelenlegi ütemben haladnak, akkor az éhezést 130 év múlva, a szélsőséges szegénységet 2147-re tudják majd a felére csökkenteni, illetve 2165-re valóra váltani a gyermekhaladóság kétharmados mérséklésének tervét. Jelenleg naponta 30 ezer gyermek pusztul el megelőzhető, többnyire éhínség okozta betegségekben, évente több mint tízmillióan.
    Az éhezés okai között a neoliberális közgazdasági felfogás hívei előszeretettel hangsúlyozzák a mostoha természeti körülményeket, valamint a környezeti károsodást. Különösen a talajeróziót és az elsivatagosodást. Kétségtelenül eddig 250 millióan kényszerültek elvándorolni földjükről a sivatagosodás miatt, és több mint száz országban egymilliárd emberre vár hasonló sors, ha a folyamatot nem tudnák feltartóztatni. További tény, hogy évente húszmillió hektárnyi talaj válik alkalmatlanná a gabonatermesztésre, pedig a "harmadik világ" élelmiszerszükséglete a következő 30 évben várhatóan a kétszeresére nő majd. Ma kétmilliárd hektárnyira tehető az emberi mulasztás miatt tönkrement talaj, és ezen az Egyesült Államok és Kanada együttes méretének megfelelő területen egymilliárd ember megélhetése forog kockán. A talajpusztulás oka az öntözéses gazdálkodás okozta elszikesedés, a túllegeltetés, az erdőirtás miatt bekövetkezett erózió, és a biológiai sokféleség (biodiverzitás) beszűkülése. A magasabb hozamú növényfajták meghonosításával és a növényvédő szerek elterjedésével elejét vették ugyan a beharangozott "végítélet napjának", de környezetileg nagy árat fizettek érte. A 90-es években visszaesett a termelés, egyes térségek, mindenekelőtt szubszaharai, pedig egyáltalán nem részesülhettek az előnyökből. Ökológus közgazdászok különösen a biodiverzitás beszűkülése miatt aggódnak, hiszen ezt alapvetőnek tartják az élelmiszerbiztonság hosszú távú szavatolásához, tekintettel arra, hogy a vadnövények a betegségekkel, a szárazsággal, a szikesedéssel szembeni ellenállás genetikai forrásai. S nemcsak mezőgazdaságilag fontosak, hanem egészségügyileg is: több mint hárommilliárd embernek biztosítanak elsődleges orvosi ellátást, nem beszélve a gyógyszeripari alapanyagokról. 2000-ben készült ENSZ-felmérés szerint újabban minden nyolcadik növényfajtát, továbbá az emlősök 25 százalékát és a madarak 11 százalékát fenyegeti a kipusztulás veszélye. Ha folytatódik az erdőirtás, a talaj- és a vízpusztulás, s tovább terjed a monokulturális földművelés, akkor azt a biológiai sokféleség még jobban megsínyli majd. További ökológiai érvük a vízforrások beszűkülése. Kiszámították, hogy miközben 1900-1995 között hatszorosára nőtt a világ vízfogyasztása, az emberiség lélekszáma csak két és félszeresére gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy ha a jelenlegi tendencia tovább tart, akkor 2025-re három ember közül ketten szomjazhatnak - írják. Ma a vízfogyasztás 10 százalékkal múlja felül a kínálatot, s az emberiség egyharmada vízhiánnyal küszködik. Különösen súlyos a gond a talajvíz apadása miatt az Arab-félszigeten, Kínában, Indiában, Észak- és Délnyugat-Afrikában, Mexikóban, a volt Szovjetunióban és az Egyesült Államokban. Egyes térségekben évente 1-3 méternyivel apad a talajvíz. Pedig az ezredfordulón öntözött talajon termett az élelem 30-40 százaléka, s kikerülhetetlennek tűnik a "kék forradalom": a több terményt ugyanannyi vízzel technológia. Ma több mint egymilliárdan nem jutnak tiszta ivóvízhez.
    Az élelmezésbiztonság romlásának másik okát az AIDS terjedésében látják. HIV-fertőzés következtében a 21. század első évtizedében előreláthatólag 30-40 millióan fognak meghalni, többen, mint az elmúlt utóbbi ötven év háborúiban összesen. (Eddig 25 millióan haltak meg AIDS-ben.**) Az AIDS és a malária úgy függ össze az éhezéssel, hogy a fertőzött, illetve elhalt személy kiesik a termelésből, és sem magának, sem gyermekeinek nem biztosíthatja az élelmet. Az AIDS nemzetgazdasági problémává vált a déli Afrika több országában, mindenekelőtt Zimbabweban, hiszen a fertőzöttek és elhaltak többsége életkoruk teljében levő fiatalokból került ki.
    A neoliberális elemzők által említett, éhezés kiváltó okok kétségtelenül szerepet játszanak abban, hogy összességében nőtt az éhezés, ahelyett hogy csökkent volna. Mégis csak részben adnak választ a negatív fejleményekre. Köztudott ugyanis, hogy Földünkön bőségesen terem annyi, hogy mindenki asztalára jusson élelem, és semmi okunk sincs annak feltételezésére, hogy bolygónk ne tudna a jelenleginél több lakost is eltartani - áll Kofi Annan, ENSZ-főtitkár jelentésében a világszervezet 21. században játszandó szerepéről. 2001. októberében a FAO, a svéd kormány és a Svéd Királyi Akadémia szervezésében megtartott stockholmi konferencián Margareta Winberg svéd mezőgazdasági miniszter kijelentette: "Nem a Földanyán múlik az éhezés, hiszen ő képes mindenkinek enni adni, hanem az elosztási, a termelési és a tulajdonviszonyokon."
    Vagyis az ok-okozati összefüggéseket a fennálló társadalmi és nemzetközi gazdasági viszonyok mélyebb régióiban kellene kutatnunk? Ha arra gondolunk, hogy mind az ökológiai, mind az egészségügyi problémák hátterében jelentős mértékben politikai és társadalmi mulasztások húzódnak meg, akkor a mélyebb elemzés feltétlenül tanácsos. Ugyanis tudvalevően a bolygónkat érintő ökológiai problémákat a globális légköri felmelegedés következtében végbemenő klímaváltozás, továbbá az uralkodó piaci viszonyok miatt a természet rovására kielégített megélhetési szükségletek idézik elő. A kiotói jegyzőkönyv dacára nem csökken a légköri szennyezés, a CO2 kibocsátás. Az Egyesült Államok kormánya, Bush elnök megválasztásakor nem létező problémának minősítette a globális légköri felmelegedést, és az olajtrösztök nyomására nem ratifikálta a jegyzőkönyvet. Következménye a vízgazdálkodásra, a halászatra, az elsivatagosodásra nézve nyilvánvalóak. Vakcina híján az AIDS ugyan még gyógyíthatatlan kórnak számít, de léteznek már olyan gyógyszerek, amelyekkel lényegesen lassítható a betegség elhatalmasodása, és meghosszabbítható a beteg élete. Ennek jelentőségét a termelésben és abban lehetne mérni, hogy kevesebb gyermek maradna árván, elhagyatva és éhesen. (Jelenleg 13 millió olyan árva él a Földön, akinek szülei AIDS-ben haltak meg.) De ehhez az kellene, hogy a rászorulók hozzájussanak a szellemi jogvédelemtől mentes gyógyszerekhez, mert az évi 10-15 ezer dolláros kezelés megfizethetetlen a legtöbbjük számára.
    Természetesen helyileg is nyílik mód az ökológiai gondok részbeni orvoslására, vagyis az AIDS-fertőzés további terjedésének lefékezésére, felvilágosítással, megelőzéssel, tanácsadással. Mégis azt kell mondanunk, hogy alapvető változást vélhetően csak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi rendszer olyan reformja hozhatna, amely nem a szegénység tartósításának kedvez, hanem a felszámolását segíti elő. Napjaink agrárkereskedelmi rendszere ugyanis hátráltatja és akadályozza a szegénység és az éhezés felszámolását. Az Egyesült Államok és az Európai Unió protekcionizmusa ugyanis a fejlődő világ rovására torzítja el a versenyt, destabilizálja az árakat és a jövedelmeket. A Világbank kimutatása szerint az EU évi 272 milliárd dollárral finanszírozza agrárexportját. "Ha nem alakítják át alapjaiban a nemzetközi kereskedelmi rendszert, mindenekelőtt az agrárkereskedelmet, ha nem számolják föl a gazdag országok agrárszubvencióit, s nem csökkentik a vámokat, kiegyenlítve az esélyeket, akkor a szegénység csökkentésére irányuló hosszútávú tervek is kudarcot fognak vallani" - figyelmeztetett Mark Malloch Brown, az ENSZ Fejlesztési programjának (UNDP) igazgatója a humánfejlődésről szóló 2003. évi jelentésben. A FAO is nagy fontosságot tulajdonít az igazságos és egyenlő nemzetközi kereskedelemnek, és bírálja a jelenlegi rendszert, a liberalizált piacgazdaságit, mert megakadályozza, hogy a gyengébbek védjék magukat az erősebbektől, és biztosítsák hazai termelőiknek a megélhetést.
    Hasonló problémákkal kerültek szembe az egykori szocialista országok mezőgazdasági termelői is, a rendszerváltást követően. A kollektív mezőgazdasági termelés felszámolásával egyidejűleg végbement piacliberalizálás tömeges munkahelyvesztéssel és a vidéki lakosság elszegényesedésével járt. A mezőgazdasági termelés is jelentősen visszaesett. Magyarországon ma kb. 35 százalékkal kevesebbet termelnek, mint a 80-as években. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok leépítésével, szétszabdalásával és privatizálásával valamennyi volt szocialista ország kiszolgáltatottá vált a fejlett nyugati nagygazdaságok konkurenciájával szemben. Manapság általános jelenségnek számít olyan termékek behozatala, amelyeket korábban idehaza termeltek, esetleg exportra is. Az ár- és piaci torzulásokra jellemzően Magyarországon is kifizetődőbbé vált számos termék importja, mint hazai előállítása. Mindez korlátozta agrárnépességünk megélhetési lehetőségét, és gyarapította a társadalom perifériájára szorultak seregét. Az ENSZ adatai szerint Kelet-Közép-Európa volt szocialista országaiban kb. 120 millió szegény él, a lakosság egyharmada számít szegénynek. (Magyarországon hasonló arányról lehet beszélnünk.) Az adatokból arra lehet következtetni, hogy a rendszerváltás után olyan súlyos társadalmi ellentmondások és aránytalanságok keletkeztek, amelyek korábban nem, vagy csak alig léteztek. A tömegessé vált szegénység- kísérőjelenségeként pedig az alultápláltság problémája arra utal, hogy nem nemzeti vagy térségspecifikus problémáról van szó, hanem európai, sőt globális tünetről, mely a neoliberális filozófia szellemében működő piacgazdasági rendszerből fakad. Ez a rendszer közössé lett a rendszerváltás után. A neoliberális kapitalista gazdaság a profitlogika szerint szelektál, oda juttatva élelmet és gyógyszert, ahol meg nem tudják fizetni. Aki pedig nem tudja megfizetni, mert ugyancsak a piachatékonysági szempontok miatt nincs munkája, melyből megélhetne, az a sorsára marad. Éhezik és nyomorog.
    Az éhezés és a szegénység mérséklésében - a jelek szerint - csak ott érnek el komolyabb eredményt, ahol nem engedik alárendelődni a táplálkozást és a létfenntartást a piachatékonysági érdekeknek. Kína példája különösen figyelemre méltó, hiszen a világ egyetlen olyan országa, amelyikben sikerült eleget tenni az ENSZ millenniumi céljának, és a szegénységet a felére csökkentette. Kínában az elmúlt 10-15 évben olyan vegyes gazdaság felé vettek irányt, amelyben ötvözni igyekeznek a termelési eszközök köz- és magántulajdonát, a tőkés piacgazdaságot és az állami tervezést, a népi demokráciát és a polgári szabadságjogokat. Az ország gyors gazdasági fejlődése és látványos társadalmi eredményei arra engednek következtetni, hogy - megfelelő gazdasági, társadalmi és jogi keretek között - a tőke egy része is társadalmi célok szolgálatába állítható. Luíz Inacio Lula da Silva Brazíliájában agrárreformmal, a foglalkoztatás növelésével és a jövedelmek emelésével vették föl a harcot a 40 millió embert sújtó éhezéssel szemben. Népi étkezdéket nyitottak, munkásétkeztetési programokat indítottak, megállapodásra késztették a szupermarketeket és a mezőgazdasági termelőket, hogy a rászorulók minél olcsóbban juthassanak élelmiszerhez. Térítésmentes étkeztetést biztosítnak azokban az iskolákban, ahová éhező gyermekek járnak, élelmiszerbankokat létesítettek a legszegényebb vidékeken és víztárolókkal segítik a földművelést és az állattenyésztést az aszályos vidékeken. A "Nulla éhezés" (Fome Zero) program keretében élelemezés-biztonsági tanácsot hoztak létre a kormány és a civilszervezetek képviselőinek részvételével. Lula kormánya azt tervezi, hogy 2006-ra felszámolja az éhezést Brazíliában. Vietnamban ugyanezt 2005-re tervezik, 2010-re pedig 5 százalékkal akarják mérsékelni a szegénységet. Eszközül a hitelpolitikát, a beruházást, az oktatást és a nevelést, az infrastruktúra-fejlesztést választották. Tunéziában nemzeti szolidaritási alapot hoztak létre kormány-, üzleti-, egyéni, nemzeti és nemzetközi-szervezeti források bevonásával. Az alap nyolc éves működése alatt mérsékelték az éhezést, villanyt vezettek be 72 ezer otthonba, vizet 81 ezerbe, 30 ezer új lakást és 122 egészségügyi létesítményt építettek. 17 ezer új munkahely is az alapnak köszönheti létét. Thaiföldön a nemzeti étkeztetési program jóvoltából 230-ról 17-re sikerült csökkenteni a 100 ezer élve született gyerekre számított anyaelhalálozást.
    A felsorolt példák kivétel nélkül azt támasztják alá, hogy komoly eredményekre akkor nyílik mód, ha az államvezetés felvállalja a társadalmi gondok orvoslását és felelősséget vállal a legelesettebb, legkiszolgáltatottabb rétegek iránt, érdekükben alakítva át az elosztási és az újraelosztási viszonyokat. Az említett sikerek híján ma sokkal több éhező volna a világon. Hogy az éhezés összességében mégis nőtt, azt jelzi, hogy globális méretekben még mindig hiányzik a politikai akarat, mely egyes helyeken megvan, illetve hiányoznak azok az anyagi feltételek, amelyekkel a politikai akarat keresztülvihető. Éppen a világméretű viszszaesés miatt nem szabad kitérni a társadalmi viszonyok elemzése elől, hiszen - magától értetődően - nem az éhezőnek kell a fennálló viszonyokhoz alkalmazkodnia, hanem a társadalmi viszonyokat kell úgy alakítani, hogy többé ne legyen éhezés, sem pedig szegénység. John Gray The Dimensions of Global Capitalism c. művében úgy vélekedik erről, hogy "a szabadpiac ellentmond a biztonság iránti egyetemes vágynak, a személyes és a vagyonbiztonságnak, a foglalkoztatási biztonságnak, a jövedelemhez jutás, az egészség és az életterv biztonságának [...] Szükségszerűen civilizáltabb szabályozási formákkal kell felváltani." Az 1990-es évektől kezdve, a globalizálódó társadalmi problémák láttán olyanok is "új gazdasági világrendet" kezdtek sürgetni, akik addig még nem vonták kétségbe a "magántulajdon szentségét". II. János Pál pápa például arra figyelmeztette a világot, hogy a szocializmus megszűnésével nem szűntek meg az emberiség alapvető gondjai. Centesimus Annus enciklikájában leszögezte: "Egészen napjainkig az egyház védelmezte a magántulajdon jogának természeti jellegét, de azt is tanította, hogy a javak birtoklása nem abszolút jog, hanem az emberi természetből adódóan megvannak a korlátai. [...] Isten a Földet az egész emberi nemnek adta, hogy valamennyi tagját éltesse, anélkül, hogy bárkit is kizárt volna belőle, vagy előnyben részesített volna. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének a gyökere."
    A társadalmi igazságosság és egyenlőség kérdése mint élesebben vetődik fel a szegénység és az éhezés fokozódása miatt. Az a puszta tény, hogy napjainkban a leggazdagabbak százalékának kezében akkora jövedelem összpontosul, mint amekkora a világnépesség 57 százalékánál együttvéve, arra utal, hogy nemcsak az uralkodó gazdaságpolitikához férhet kétség, hanem a rendszer erkölcsi legitimitásához is. Az ENSZ 21. századi szerepéről szóló jelentésében Kofi Annan főtitkár ezt írja: "Képzeljük el egy pillanatra, hogy a Föld, melyen élünk, közös falunk és ezer lelket számlál. Lássuk, hogy tükröződik a cseppnyi falu életében a világ tengere! Az ezerből 150-en a falu szebbik felén élnek, 780-an pedig a szegényebb fertályán. Hetvenen az átmeneti részeken. A lakosság évi átlagos jövedelme hatezer dollár, és a korábbinál több család jut ilyen keresethez. De mindössze 200 emberhez kerül a javak 86 százaléka, a lakosság fele pedig napi két dollárból tengődik. Összetételét tekintve a férfiak valamivel többen vannak, mint a nők, de a szegények többsége nőkből kerül ki. A felnőtt lakosság egyre nagyobb része tud írni és olvasni, de 1000 lakos közül 220-an még mindig írástudatlanok. Az analfabéták kétharmada nő. A húsz éven aluliak háromnegyede, azaz 390-en kétségbe esetten munkát keresnek, de nem találnak. Mindössze hatvan lakos rendelkezik számítógéppel, s csak huszonnégyük férhet hozzá az Internethez. A lakosság fele soha életében nem telefonált még, és nem is hívták telefonon. A falu jómódú részén élők várható átlagos élettartama 78 év, a szegényebb részeken élőké viszont 64, a legszegényebbeké pedig 52 év. Mindannyiuk élettartama meghosszabbodott ugyan az előző nemzedékéhez képest, de vajon miért ez az óriási különbség a legszegényebbek és a leggazdagabbak között? Azért, mert a legszegényebbek között sokkal gyakoribbak a betegségek, a járványok, a rosszul tápláltság. Sokkal nehezebben jutnak tiszta ivóvízhez, tisztálkodási lehetőséghez, részesülhetnek orvosi ellátásban, rendelkeznek megfelelő otthonnal, kaphatnak nevelést, dolgozhatnak. A faluban békétlenség honol: egyes részein nyugalom van, más részeit azonban a szervezett bűnözés kerítette hatalmába, és erőszak lett úrrá rajtuk. A falut mind gyakrabban sújtja természeti csapás: váratlan viharok, trópusi méretű esőzések, szárazság. Érezhetően emelkedik az átlagos hőmérséklet is. Egyre nyilvánvalóbb az ok-okozati kapcsolat a légköri felmelegedés és a használt energiahordozók között. A felmelegedést előidéző szén-dioxid kibocsátás ötven év alatt a négyszeresére emelkedett. Rohamosan apad a falu vízkészlete. A lakosok egyhatodának a megélhetését talajerózió fenyegeti. Vajon meddig képesek fennmaradni ők, ha nem hozunk intézkedéseket az érdekükben? Hogy ne kelljen éhezniük, hogy erőszaktól mentesen élhessenek, tiszta ivóvizet fogyaszthassanak, tiszta levegőt lélegezhessenek és gyermekeik is esélylyel nézhessenek az élet elé? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie nagy falunknak, a hatmilliárd lelket számláló világunknak."
    Az elemzést egy ENSZ-közvéleménykutatás is alátámasztotta. A hatvan ország 57 ezer felnőttjének körében végzett felmérés szerint a megkérdezettek túlnyomó többsége az emberi jogok védelmezésében jelölte meg a világszervezet fő feladatát, és elégedetlennek vallotta magát védelmezésük jelenlegi állapotával, különösen a kormányok hozzáállásával. A válaszok végül is három kategóriába sorolhatók: az emberek meg akarnak szabadulni a nélkülözéstől, félelem nélkül akarnak élni egy olyan világban, mely kíméli a környezetet. A jogos elvárásokra - mint láthattuk - mindeddig nem érkezett kielégítő válasz. Ellenkezőleg, a legutóbbi évek tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy meghatározott pénzügyi körök erőszakkal próbálnak úrrá lenni a rendszer ellentmondásain, köztük a szegénység és az éhezés problémáján. Az ENSZ 2000. évi millenniumi nyilatkozata óta háborúkkal és terrortámadásokkal került szembe a világ. Mivel mindkettő a másikra hivatkozva igazolja magát, erős a gyanú, hogy közös tőről fakadnak és ugyanazt a célt szolgálják más-más oldalról: a rendszer fenntartását szélsőséges, önkényuralmi eszközök igénybevétele árán is.
    A 90-es évek végén néhány vezető finánctőkés azzal a feladattal bízott meg egy szakembergárdát, adjon választ nekik arra a kérdésre, hogy miként tarthatnák fenn a kapitalizmust a 21. században is. A következő választ kapták: "Mindenekelőtt más alapokra kell helyezni az emberek gondolkodását. Nem szabad hagyni, hogy tért nyerjen az emberiség közös érdekének, együvé tartozásának gondolata, az egyetemes emberi jogok felismerése és érvényre juttatásának igénye. Ahhoz, hogy a tőkés globalizáció folytatódhasson, elejét kell venni annak, hogy megerősödhessen az emberek, a népek, a fajok, a különféle vallási felekezetek közötti szolidaritás. Meg kell osztani az embereket etnikai, nyelvi, faji, vallási, nemi, sőt foglalkozási alapon. Az ideológia új légósainak minden szinten harcolniuk kell az egyenlőség és a testvériség eszméje és gyakorlata ellen, bizonyítva, hogy a fejlődés egyetlen útja az egyenlőtlenségen át vezet, és hogy verseny nélkül nincs felvirágzás. Úgy kell egyengetni az utat a globalizáció előtt, hogy atomizálják a társadalmat, felmagasztalják az egyént, szétszabdalják a társadalmi közösségeket és szembeállítják őket egymással. A gazdasági és a politikai globalizáció mindaddig folytatható, amíg az emberek nem törődnek azzal, hogy mi történik körülöttük, hanem csak saját, szűkre szabott érdekeikkel vannak elfoglalva. Ezért el kell hinteni köztük a gyűlölet magvait, hogy egymással legyenek elfoglalva, és ne lássák, kik és milyen erők irányítják a sorsukat. Feszültséget, konfliktust, polgárháborúkat kell szítani köztük. Minthogy a piacgazdaságnak nincs szükséges fizetésképtelenekre, le kell csapolni a világnépességnek azt a részét, amelynek nincs köze a piachoz."
    A Luganói jelentés címmel 2000-ben megjelent iromány szerzői azt javasolták megrendelőiknek, hogy porolják le Darwin, Malthus és Nietzsche társadalomfilozófiáját, nyissanak teret a szociáldarwinizmus előtt, vagyis mozdítsák elő az anyagi alapon történő biológiai kiválasztódást, hatmilliárdról négymilliárdra csökkentve az emberiség lélekszámát, hiszen a szegénység legmegfelelőbb megoldása a szegények fizikai likvidálódása - írták. (Le Rapport Lugano, Paris, Fayard 2000)
    A neoliberális kapitalista valóság válságából természetesen nemcsak antihumánus "megoldás" kínálkozik, hanem emberközpontú, progresszív kiút is. Olyan társadalmi értékrenden nyugvó tényleges megoldás, amely az éhezés és a szegénység felszámolása felé vesz irányt a társadalmi differenciálódás további elmélyülése helyett. Egy ilyen új formációnak nyilván szintézist kell teremtenie termelési hatékonyság és társadalmi igazságosság között, hiszen a természeti forrásokkal takarékosan kell bánni ahhoz, hogy a fejlődés fenntartható legyen. Olyan vegyes gazdaságra gondolunk, amelyikben a monopoltőke nem rendelheti maga alá a társadalmi érdeket, sem pedig az egyetemes érdeket. Ennek az új valóságnak az eléréséhez nélkülözhetetlennek tűnik az elosztási viszonyok megváltoztatása, de erre csak akkor nyílik mód, ha a tulajdonviszonyokhoz is hozzányúlnak, és a formális demokráciát tovább fejlesztik "termelési demokráciává", mérsékelve, majd megszüntetve a társadalmi termelés-egyéni kisajátítás történelmi ellentmondását. A szegénység és az éhezés megszüntetésének közvetlen feltétele a munkához jutás, a földhöz jutás, olyan garanciák beépítése a rendszerbe, amelyek szavatolják a társadalmi összefogáson alapuló termelést, módot nyújtva a közösségek megélhetésére. Véleményem szerint a szegénység és az éhezés problémájának megnyugtató megoldása csak egy másfajta etikai alapokon nyugvó társadalmi berendezkedéstől remélhető.
    A cél az, hogy elhárítsuk az akadályokat ennek az új erkölcsiségnek az útjából. A fennálló rendszer logikáján túlmutató megoldásokat ugyanazokon a pontokon kell keresni, amelyeken a fejlődés múlik, és amelyek híján a normális táplálkozáshoz és az emberhez méltó élethez való jog nem érvényesülhet. Ezek a kitörési pontok a munka, a kenyér, a béke. Az értük való egyéni és közös fellépés, a nemzetközi szolidaritás. A jövő formálásában minden eddiginél nagyobb szerep juthat a közösségek önálló kezdeményezéseinek, a szövetkezésnek, a részvételi demokráciának, a kollektív cselekvésnek.
 

---

  * Megjelent a „Falvak, földek, földművesek” című kötetben  [vissza]
** Más adatok szerint ez a szám 30-35 millió. - A szerk.  [vissza]

KILÁTÓ

HIDASI JUDIT

Lehet-e szépen megöregedni?

Az elöregedő japán társadalomról

Megöregedni - sem fizikailag, sem tudatilag, sem lelkileg - nem könnyű. Szépen megöregedni pedig még ennél is sokkal nehezebb. Vajon Japánban, a világ leggyorsabban öregedő társadalmában hogyan kezelik ezt a feladatot?

A japán társadalom elöregedése

Az idős korú lakosság aránya a japán társadalomban jelentősen emelkedik egy idő óta. 1995-ben már a lakosság 14%-a volt 65 éves vagy ennél idősebb. Csak összehasonlításul: Franciaországban például a 65 éven felüliek arányának 7%-ról 14%-ra növekedéséhez 115 év kellett, Japánban ez 25 év alatt - azaz 1970 és 1995 között - követekezett be. (Japan from A to Z: 53. o.) Ennek a korcsoportnak a részaránya a társadalmon belül egyre nő: 2000-ben elérte a 17,4%-ot. A jelenleg 126 milliós lakosság növekedése megállt, és 2006-tól elindul a lélekszám megcsappanása. Ázsiában itt a legalacsonyabb a születések száma, s ez a társadalom rohamos elöregedéséhez vezet. Házaspáronként immár csak 1,3 a születendő gyerekszám, aminek a további csökkenését prognosztizálják: 2017-re 1,24 a várható adat. Jelenleg minden ötödik állampolgár 65 éves felüli. Az iparilag fejlett országok között kiugróan magas ez az adat. 2001-ben - az ugyancsak a társadalmi elöregedés gondjával küszködő - Olaszországban 18,2%, Németországban 17,1% volt, és Franciaországban 2003-ban érte el a 16,1%-ot. Az Országos Népességi és Társadalombiztosítási Kutatóintézet előrejelzése szerint 2015-re a 65 évesek vagy annál idősebbek aránya Japánban már 26% lesz, és 2030-ra valószínűleg minden harmadik állampolgár ebbe a korcsoportba tartozik majd. Ugyanakkor a gyermekek száma fokozatosan csökken: a 15 éves és ennél fiatalabb gyermekek a lakosságnak mindössze 14,1%-át tették ki 2003-ban. Ez még az olaszországi 14,4%-os adatnál is roszszabb. Összevetésképp az ázsiai listavezető Fülöp-szigeteken ez 37%, de még Dél-Koreában is sokkal magasabb: 20,9%. Nem is beszélve néhány afrikai országról, mint például Nigéria, ahol a vonatkozó arány 44,2%! Ha a születések száma ilyen mértékben fogy, akkor a jelenlegi 126 millióról 2050-re a lakosság lélekszáma 89,7 millióra zuhan Japánban. Ezzel egyidejűleg az utóbbi időben felmerült a nyugdíjkorhatár megemelésének a szükségessége is, mivel a munkaképes lakosság számaránya csökkenésnek indult. Tervek szerint 2013-ra fokozatosan felemelik a nyugdíjkorhatárt a vállalati foglalkoztatottak körében, a jelenlegi 61 évről 65 évre.
    Noha a fejlett világban a társadalom elöregedése mindenhol tendencia, a japán sajátosság abban áll, hogy mindez rendkívül rövid idő alatt és rendkívül radikálisan lezajló folyamat. Elképzelhető, hogy ez a folyamat milyen új kihívásokat jelent a japán társadalomban és gazdaságban. Csak jelzésként említem, hogy a japán országgyűlés idei feladatterveinek kiemelt pontja a nyugdíjrendszer és a társadalombiztosítás rendszerének gyors, hatékony átalakítása a nemzeti büdzsére háruló rohamosan növekvő kiadások fejezetének előteremtése végett.
    A képhez még hozzátartozik az is, hogy a fejlett világban Japánban a legmagasabb a születéskor várható életkor. A férfiak esetében 78 év, míg a nőknél 84 év (The Japan Book: 88-89). Japánban jelenleg a férfiak 53,5%-ának és a nők 75,3%-ának jó esélye van arra, hogy megéri a 80. évet. (JT: 2002/09/29/11) Az emberek ebben a tudatban élnek és tevékenykednek. Ennek a magas életkori mutatónak a fejlett egészségügyi ellátás mellett a táplálkozási és életviteli szokásokban jelölik meg a magyarázatát. Saját meglátásom szerint azonban van még egy tényező, ami hozzájárul a magas életkor eléréséhez. Ez pedig a szemlélet. Az emberek Japánban ugyanis nem egyszerűen sokáig akarnak élni - mint egyébként bárhol máshol a világon -, hanem egészségesen, teljes életet élve kívánnak megöregedni, és ehhez a "programhoz" tevőlegesen hozzá is járulnak. Ez az a pont, ahol az öregedő társadalom problematikája kapcsolódik a szemlélethez, az életvitelhez és a tanuláshoz.

A társadalom és a közgondolkodás viszonya az öregekhez

Nem tudok Japánon kívül más országról a világon, ahol az öregeknek nemzeti ünnepük lenne. A japán kalendáriumban szeptember 15-e a "keiró-no-hi", azaz "az idősek (tiszteleti) napja", munkaszüneti nap. Az időseket ugyanúgy megilleti az ünneplés, mint a kislányokat (március 2: Hina-macuri), vagy a kisfiúkat (május 5: Tango no Sekku), amit a nemi diszkrimináció vádját elkerülendő 1948 óta Gyermeknap-nak neveznek.
    A mentalitásban még mindig továbbélő konfuciánusi hagyományoknak is köszönhetően, "idősebbnek lenni" Japánban bizonyos fokig tiszteletet kelt. Már az iskolában is kialakul az a szemlélet, hogy a magasabb évfolyamtársakat a kisebbek némi távolságtartó tisztelettel szólítják meg (szenpai), hogy a tapasztaltabb klubtársakat a baseball-csapatban némi előjogok illetik meg, hogy a családban az idősebb testvér jogai erősebbek a fiatalabbénál, hogy a háztartásban az idősebb asszony (azaz a férj anyja) szava többet nyom a fiatal asszonyénál, és a sor még folytatható. A munkahelyeken az idősebbeket hagyományosan magasabb fizetés és bizonyos kedvezmények illetik meg; vagyis egy sor dologban a szenioritás maga jogalapot ad arra, hogy az ember fiatalabb társaival szemben érzékelhető előnyökhöz jusson. Noha ez a mély kulturális gyökerekre visszavezethető mentalitás kétségtelenül átalakulóban van a teljesítményelvűség javára, azért a felszínen a tisztelet az "előbb született"-nek kijár. Ha másért nem, hát azért, hogy az illető "ne veszítse el az arcát". Vagyis lehet, hogy egy munkahelyi közösségben a tényleges döntés nem a legidősebb kezében van, de a véleményét feltétlenül kikérik, tisztelettel végighallgatják, és semmiesetre se hozzák olyan helyzetbe, hogy megszégyenüljön. Lépten nyomon érezhető a türelem, amellyel az idősebbek - sokszor ténylegesen már nagyon koros emberek - véleményét tiszteletben tartják.
    A hétköznapi életben is tetten érhető ez az idősebbek és az öregek iránti tisztelet: vigyáznak arra, hogy a méltóságát az idősebb ember is megőrizhesse. Nincs türelmetlenkedés a bolti pénztárnál, ha egy idős vevő hosszasabban matat a pénzzel, nincs lökdösődés a leszállásnál, ha egy öregember lassabban mozog, nincs dudálás, ha egy idősebb vezető késlekedve reagál a lámpaváltásnál. Igaz, hogy látványos "segítés", "támogatás" sincs az öregek részére - ezt az idősebbek ugyanis nem várják el. Ebben a tekintetben például nagy az eltérés Ázsia más kultúráihoz képest, ahol sok helyütt - például a szomszédos Koreában - a felszínen is kifejezést nyer az idősek iránti tisztelet: helyátadással a vonaton, előreengedéssel a boltban, stb. A méltóság megőrzéséhez, a japán felfogás szerint, hozzátartozik az is, hogy az öregek nem tartanak igényt megkülönböztetett figyelemre - amit igényelnek, az csupán a tisztelet, és azt többnyire meg is kapják. Ilyen értelemben a japán közgondolkodás sokkal egészségesebben viszonyul az öregedéshez: a tiszteletet azzal adom meg, ha hagyom, hogy valaki a saját tempójában, a saját módján, a saját erejéből boldoguljon. Ha ugyanis még önállóan meg tud oldani élethelyzeteket, akkor a maga ura, akkor még megőrizte emberi tartását. Márpedig a japán öregek mindent megtesznek azért, hogy sokáig megőrizzék életerejüket, frissességüket.

Életviteli minták: idősek az iskolapadban

Mind a gerontológiai és szociológiai vizsgálatok, mint a hétköznapi élettapasztalatok megerősítik azt, hogy az életerő megőrzésének egyik titka az aktivitás. Japánban az átlagnál is tovább az okinawaiak élnek, akiknek a "titkát" kutatva elemzők rámutattak arra, hogy alighanem a rendszeres aktivitásukban keresendő a magas életkor egyik nyitja. Igaz, az aktivitás Okinaván mindenek előtt a szabad levegőn végzett tevékenységet, azaz a fizikai aktivitást jelenti. Ez a nagyvárosokban nem mindenki számára lehetséges "karbantartási" metódus. De a városlakók is mindent elkövetnek azért, hogy mindennapjaikat rendszeres elfoglaltsággal színesítsék.
    A városokban rendkívül sok intézményes és civil kezdeményezés foglalkozik az időskorúak értelmes elfoglaltságának a megteremtésével. Szinte minden idősebb ember tagja valamilyen klubnak, szervezetnek, egyesületnek, ahol érdeklődésének megfelelő tevékenységének vagy hobbijának élhet. Lakóhelyi közösségek számos szolgáltatást a már nyugdíjas, ámde még ereje teljében levő önkéntesen közreműködésével szerveznek meg - legyen az parkgondozás, szociális ápolás, jogi tanácsadás, korrepetálás, karbantartási munkák végzése. A sajátos az, hogy az ilyen tevékenységekben közreműködők többnyire semmilyen ellenszolgáltatást nem kérnek. A munkát tehát nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tekintik, hogy helyük és feladatuk legyen a világban. Azzal, hogy hasznossá tehetik magukat, saját magukon is segítenek, hiszen a tudat, hogy szükség van rájuk, energiákat szabadít fel bennük. Az aktív életvitel áldásos hatásán kívül az effajta tevékenységek lehetőséget adnak arra is, hogy társaságban legyenek az idősek. A japán kultúrában a csoporthoz tartozás lelki igénye mindig is erős volt. Jó érzés, ha a munkahelyi közösségből való kiválás után sikerül egy vagy több másik közösség tagjává válni, ahol bánatot és örömöt, gondot és gondolatokat meg lehet osztani. A kedvező életkilátási statisztikák megerősíteni látszanak ennek a szemléletnek a hatékonyságát.
    Az utóbbi évtizedben ehhez a jelenséghez társult a tanulási láz. Manapság már szinte minden felsőoktatási intézményben a hallgatóság soraiban ott ülnek a "szenior" tanulók. Vannak, akik csak bizonyos előadások látogatására kérnek engedélyt - ezt az egyetemek rendszerint lehetővé is tesznek -, de fokozatosan emelkedik azoknak a száma, akik az egyetemi kurzusok rendes beiratkozott hallgatóivá válnak. Feltehető a kérdés: mi szüksége van egy nyugalomba vonult banktisztviselőnek vagy egy 50-es háziasszonynak, hogy egyszerre csak például művészettörténetet hallgasson? Sőt, hogy dolgozatokat írjon, s annak rendje és módja szerint vizsgákon is megmérettessen? Miért gyürkőzik neki egy egykori óvónő vagy újságíró az angol szaknak, amikor az európai felfogás szerint végre "élvezhetné" a megérdemelt nyugdíjas éveket? Miért van az, hogy az idegennyelvi kurzusokon - legyen az kínai, koreai, német, francia vagy magyar - a hallgatóság fele időskorú? Nos azért, mert a japán felfogás szerint a tanulás szerves része az emberi életnek. A tanulást sokan nem a végzettség kedvéért, hanem a folyamatért magáért végzik. Úgy érzik, hogy noha a diplomájukat vagy a nyelvvizsgájukat használni aligha fogják semmire, a szerzett ismeretek által gyarapodnak. Az életük teljesebbé válik, a mindennapjaiknak - a szoros követelmények miatt - célja és értelme lesz. Tevékenyek maradnak. És itt újabb visszautalás a korábban mondottakra: a szellemi "kondícióban maradás" - vizsgálatok által is megerősített módon - kedves az életkilátásoknak. Az aktív szellemi munka nemcsak az agyat stimulálja, hanem pozitívan hat az egész szervezetre. Ez is egyfajta aktivitás, ami karbantart. Megfontolandó minta a világ más népei számára is.

Az öregek gondozása, ápolása

A demográfusok vizsgálják a Japánban kialakult demográfiai krízis okát, ami több tényező konstellációjából adódik: a várható hosszú életkor, a házasodási korhatár kitolódása, a termékenység csökkenése, ami végső soron a várható gyermekszám csökkenéséhez vezet. Vagyis a társadalom életkori piramisa a feje tetejére állt. Akármilyen tevékenyek és aktívak is a legtöbben, elkerülhetetlenül adódnak olyan élethelyzetek, amikor a család idősebb tagjai ápolásra, gondozásra szorulnak. Ez, párosulva a kulturális szokások és életviteli változásokkal, alapos próba elé állítja a japán társadalmat. (Traphagan-Knight 2003.)
    Különösen a nőknek a családban betöltött szerepe van átalakulóban. Hagyományosan mindez ideig a családban az asszony feladata volt a család öregjeinek az ellátása, egészségügyi ápolása. Csakhogy az életkor általános meghosszabbodásával ez a feladat akár több évtizedes munkát és lekötöttséget is jelenthet a nők számára, amit sokan már nem akarnak felvállalni. A megnehezedett foglalkoztatási és gazdasági körülmények miatt egyre több nő vállal munkát a háztartáson kívül is. Ilyen feltételek mellett a beteg és magatehetetlen öregek ellátása megoldhatatlan a családi keretek között. Végül a magas iskolázottságnak köszönhetően egyre több nő választja a hagyományos családi szerep helyett - feleség és anya - a szakmai karriert, ez pedig végső soron vagy azt jelenti, hogy egyáltalán nem megy férjhez, vagy azt, hogy férjezetten sem kívánja szakmai pályáját feladni. Az ápolást és gondozást igénylő öregek ellátása ilyenformán kiszorulóban van a családi keretekből és áthelyeződik intézményes szociális ellátás területére. Ez azonban a társadalom részéről kíván nagy áldozatokat: megfelelő szociális és egészségügyi intézmények létrehozását, a gondozás megszervezését, szakképzett munkaerő kiképzését és biztosítását. Mindehhez rengeteg pénz kell - amit az adófizetők állnak.

Életkilátások

Öregnek lenni Japánban sem könnyű, hiszen a biológiai átalakulással járó fizikai és testi megpróbáltatások a japán öregeket sem kímélik. Mégis az a benyomása az embernek, hogy a lelki és mentalitásbeli hozzáállás sokat segít a folyamat feldolgozásában. A japán öregek nem "fiatalok" akarnak maradni, mint amerikai társaik, akik gyógyszerek és kozmetikumok bevetésével próbálnak az idő ellen harcolni. Egy szűk réteg - a tehetős "újgazdagok" - kivételével nem törekednek erőltetett fiatalító kúrák és plasztikai műtétek révén illúziókat kergetni. Az öregedés tényét tudomásul véve inkább az emberi méltóság megőrzésére törekednek és ésszerű határokon belül egészségesen, tevékeny életvitellel igyekeznek önmagukon segíteni. Erre egyébként annál is inkább egyre nagyobb szükség lesz, mivel az urbanizáció és az életviteli szokások átalakulása miatt egyre többen élnek külön a gyerekeiktől. A fiatalabb generáció támogatására kevésbé akarnak támaszkodni, mint az számos európai kultúrában megszokott. Igaz az is, hogy a fiatalok sem veszik annyira igénybe a nagyszülői besegítést a gyereknevelésbe, mint mondjuk, Európában. Ennek a különálló életvitelnek az egyik előfeltétele persze az anyagi bázis. Ezzel a mai időskorú generáció rendelkezik, mivel Japán gazdasági felfutásának tevékeny részeseiként anyai hátterük biztosítva van. Többségüknek ezért megélhetési gondjaik nincsenek. Egyre többen merészkednek külföldre is: nemcsak rövid turistautakra (ott ugyanis megszokott dolog már az időskorú csoportok látványa), hanem hosszabb időszakra is. Egy-két évtizedet akár Délkelet-Ázsiában, akár Európában leélni nemhogy nem luxus, hanem gazdaságos is, mivel a japán árszínvonalnál olcsóbb megélhetést kínálnak ezek az országok.
    Más kérdés, hogy a mostani munkavállalók és főleg az őket követő generációk sorsa hogyan alakul majd: hiszen növekszik majd az egy foglalkoztatottra eső nyugdíjaskorúak száma, és feltehetően az új nyugdíjrendszer sem garantálhat túlságosan bőkezű juttatásokat az igénylők megnövekedett száma miatt.
    De ez már a következő generáció problémája lesz.

IRODALOM
    Japan from A to Z, Yenbooks, Tokyo, 1995
    JT=The Japan Times, angol nyelvű japán napilap
    The Japan Book, Kodansha International, Tokyo, 2002
    Traphagan, Joh W. and John Knight (eds.): Blessed with Old Age: Demographic Change and the Family in Japan's Aging Society. New York: State University of New York Press, 2003

TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED*

A magyar orvostudomány sokoldalú, színes alakja

Tuszkai Ödön (1863-?)

Soha nem nevezték ki orvostanárrá, ám rendkívül sokoldalú, az orvostudomány több szakágában is kimagasló jelentőségű munkásságával megkülönböztetett hely illeti meg a magyar gyógyászat történetében.
    Tuszkai (Tuszkay) Ödön egész élete rendhagyó volt, s ez a rendhagyóság - érdekes módon - felmenőit is jellemezte. Az első Tuszkai, akiről tudunk, II. Rákóczi Ferenc egyik tisztje volt, Tuszkai Sámuel. A szatmári békekötés (1711) után Oroszországba emigrált, és Nagy Péter cár hadseregének magasrangú tisztje lett. 1728-ban, a perzsák elleni háborúban esett el, a Kaspi-tó melletti csatában. Két fia közül az egyik, György, szintén katonatiszt lett. Minthogy azonban zsidó lányt vett feleségül, s jómaga is áttért a zsidó hitre, ki kellett lépnie a cári hadseregből. Visszatért Magyarországra, a Liptó vármegyei Rózsahegyen (ma: Ružomberok, Szlovákia) telepedett le, ahol hamarosan nagy tekintélyre tett szert, városbíróvá is megválasztották. A család tagjai valamennyien hithű zsidók voltak, egyikük prágai rabbi lett. Õ is hazatért, Tatán próbaszónoklatot tartott, de rövidesen meghalt.
    Tuszkai Ödön 1863-ban született Székesfehérváron. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, egyetemi éveit azonban már Berlinben és Budapesten abszolválta. A budapesti orvosi karon avatták doktorrá, ahol már medikus korában díjazott demonstrátor volt. Lenhossék József és Mihalkovics Géza professzorok mellett tanársegéd lett az anatómiai intézetben; ott dolgozta ki a vagus és sympathikus idegrendszer közötti összefüggéseket, számos új, addig ismeretlen kapcsolatra bukkanva köztük.
    Gyakorló orvosként a Tauffer Vilmos professzor vezette II. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán kezdte meg munkásságát. Négy évig tartó klinikai tevékenysége alatt több kitűnő tudományos publikációt tett közzé. 1892-ben jelent meg Klinikai szülészi műtétek című könyve, négy nyelvre is lefordították Szívbajok a terhesség alatt című tanulmányát s három nyelven is megjelent A mesterséges vetélés esetei és indicatioi című munkája. Ezekkel a publikációkkal alapozta meg szakírói tekintélyét, s hamarosan kora egyik legkiválóbb orvostani írójaként tartották számon, részint magyarul, részint németül írt munkái révén.
    A Tuszkaira vonatkozó irodalomból nem derül ki, hogy miért vált meg a klinikától, de feltehetően továbbra is mint szülész és gynekológus praktizált. Publikációi megsokszorozódtak és kiterjedtek immár a gyermekgyógyászatra, a pubertás problémáira és társadalmi egészségügyre is. Miután elhagyta a Tauffer-klinikát iskolaorvosként is praktizált, ezenkívül igazgatósági, illetve vezetőségi tagságot vállalt a Gyermektanulmányi Társaságban és az Országos Gyermekvédelmi Ligában, s ő szerkesztette a Középiskolai Egészségügyi Könyvtárat, amely többek között úttörő szerepet vállalt a századfordulós Magyarországon az ifjúság nemi felvilágosításának terén.
    Bár könyvei és publikációi egyre több külföldi szaklapban és szakkiadónál jelentek meg, s neve mind ismertebbé vált külföldi szakkörökben (számos nemzetközi társaság választotta tagjai közé), s mindezt megkoronázva a nőorvosok VI. bécsi kongresszusán nagy érdeklődést keltett A méh és a gyomorbántalmak közötti összefüggés című értekezésével, a pesti orvostudományi egyetem elutasította magántanári kinevezéséért folyamodó kérelmét.
    Tuszkai ekkor - élete során nem először és nem utoljára - pályát módosított. Marienbadban (Mariánské Láznì) fürdőorvosa lett, és ezzel egy időre érdeklődése is a balneológia felé fordult. Elmélyült balneológiai tanulmányokat végzett, s csakhamar ebben a témában is fontos publikációkat tett közzé. Über die Kunst Schlank zu werden (A fogyás művészete) című könyve például akkora sikert aratott, hogy két kiadásban és akkoriban hallatlanul nagy példányszámban, 12 000 (!) példányban jelent meg. Londonban a Királyi Orvosi Társaságban tartott előadást Subaqualis diagnosztika és terápia címmel. Marienbadi munkája közben sem adta fel budapesti praxisát, és 1913-ban betegei melegen ünnepelték meg huszonöt éves orvosi működését, s ebben a szakma is osztozott, hiszen akkor már tizennegyedik éve szerkesztette a tekintélyes szaklapot, a Pester Medizinisch-chirurgische Presse folyóiratot.
    Az első világháború idején hazatért, és a fővárosi helyőrségi kórház sebészeti osztályát irányította. Eredeti, szűkebb szakmájáról, a nőgyógyászatról azonban ekkoriban sem feledkezett meg. Újabb irány a nőgyógyászatban és a szülészetben címmel feltűnést keltő tanulmányt publikált a Gyógyászat című szaklapban.
    A háború után - s egyben élete utolsó korszakában - egyre inkább az egészségügyre és a gazdaságtudományra vonatkozó munkákat jelentetett meg magyarul és németül, s szenvedélyes harcot indított az akkortájt divatba jött áltudomány, az okkultizmus ellen. A csoda és az orvostudomány című tanulmánya például akkor visszhangot keltett, hogy még napilapokban is éles vitákra adott alkalmat. A húszas években megjelent tanulmányai és könyvei (Embergazdaság, A közegészségügy nemzetgazdasági alapon, A környezeti hatás pedagógiai szempontból, stb.) nemcsak idehaza, hanem külföldön is élénk érdeklődést vívtak ki.
    Sokoldalú, univerzális tehetség volt, közismert, színes egyénisége a magyar orvostudománynak, akit a nemzetközi szakmai életben is számon tartottak. (Angol és francia szakmai lapokban évtizedeken át ő ismertette például a közép-európai orvostudomány eredményeit, szakmai vitáit.) Éppen ezért megfoghatatlan rejtély, hogy senki sem ismeri halála idejét és helyét. 1937-ben még egészen bizonyosan élt, ezt a Pesti Hírlap Lexikonának címszója tanúsítja, de azután titokzatosan és nyomtalanul eltűnik Tuszkai Ödön a világ szeme elől.

---

*A szerző izraeli gyermekgyógyász, orvostörténész. Cikkét magyarul írta.  [vissza]