Holdvilágos este falun
Száz éve született Weöres Sándor
Walhalla ura vagy.
Sámán, józan vándor.
Erdő-erős férfi.
Álom-lány, ki táncol.
Ördögűző víg pap.
Nem, mit igen pártol.
Rejtély, mely ragyog ránk.
Dús király, bús várból.
Egyetlen s mindenki.
Oltár kövén játszol.
Semmiből rügy és rend.
Ránk tekintő pásztor.
(Weöres és Dalí)
„Csillag-szárnyas” az
éjszaka
kialszanak a lángoló
zsiráfok
röppen egy fél
bajuszkötő
elkapja holdbéli
csónakos…
A folyékony zsebórák
most dermednek idővé –
De „semmi bú”
csak két „kisfiú”
– kéz a kézben –
csillag lett fenn az égen
(A csöngei csoda-gyermek emlékére)
– Ne fontoskodj! – szólt a „Freskón” az élő fáklya…
W(ére)S az életlen mozdulat (is) – és „vörös” az anyuka szeme:
a kisbaba belekarmolt…
Látja, aki látja, ám étheri rezgésként hallja: a különös, változó,
feltételezett vers-szerkezetek köröttünk kavargó kibontakozását…
Avarban alvó
csillámló csiganyál-kép: (Az arcon leopárd-foltos meztelen-csiga maszatok…):
fénylik fel a vers…
(Felhőkakukkvárban most hullik a nyári hó –
s vadvirág-ízű Rongyszőnyeg-rojtot rág a szó…)
– Miközben azt is kiszaglászom, hogy: a személyiség és a kultúra
egészének összeérését elfedik az értelmetlen rétegek –
s így: már-már az is kétség, hogy minden érintkezik mindennel!
– Mi van a héj alatt? Mi van a héj alatt? Mi van a héj alatt? –
W(ére)S kérdések ismétlődnek, s olybá tűnnek (fel) az erők,
melyek egykor belé(m)merültek, hogy a kénytelen sejtelem ritmusa
valamiképpen rendet is terem(t)…
– Ó, áthághatatlan (és kibonthatatlan):
„centrifugálisan” játszó értelem-lelkület!
Rengetegbe lép át a sántító remény –
a korlát már halovány ködkép-vélemény,
melyen (zsip-zsup) átzuhan: a (sors) kerge fény…
*
(V)én nem a fülnek szólok (az agynak se fül-tétlen pá-pát) –
inkább a tudattalannak nyújtom be a rém-rím számlát,
mert mióta más-más arányban hiányzom magamból
(mióta a Nap: nap közben is lemegy):
hiányom már a Nagy Hiánnyal elegy…
*
Almazamatharmata
– ébredj velem!
Paplanragacsharag
– oldódj fel!
Szandafalatrag
– lépdeljünk!
Talpmaszatkaland
– tisztulj meg!
Karmafamantra
– adj boldog napot!
(Részletek)
*
Aki élt, halt, mind-mind erre jár.
Szivárvány-köntöst ölthetek,
Kölyök nyár költözik belém,
Kés hegyén pörgő förgeteg.
**
Weöres Sándor köcsög kecsketejjel
Kodályhoz készül: ezt neked vettem!
Butéliám is megtöltettem,
Kortyoljunk kedvvel mind a ketten.
***
Ez a festő bohóc-önarcképe.
Miért kennéd át fakó fehérre?
Átüt a vér a szenvtelen álcán,
Szalmahaj lángol a kép fonákján.
****
A polgármester hangyát idomít.
Mutatja: bukfenc! Csináld ugyanígy!
Tapsol körben a felkent testület,
Bucskázna már mind. Ujjong a tömeg.
*****
Kormos rendelte az esti zenét,
Gulácsy népe hordja szerteszét,
Weöresnek szól az összes távirat,
Csigaházba hordják a vak madarak.
„Lebegünk alá az örök tértelenbe”
de ne hidd hogy pesszimista valék
nem áll tőlem távol a kényelem se
mióta felnőttem s lettem langalét
törpéknek közötte kosarasnak mokány
ily viszonyokból kiszorít a lélek
mely képzelet csak inkább füst és dohány
vagy tértelen űrömnél is mélyebb
ne gondold hogy űröm rosszkedv-szólam
mióta felnőttem valék minden jóban
benne noha kissé kívüle a kornak
irányaim forgó táblái között
vagyok a megtűrt és az üldözött
akit elmebeteg kutyák csaholnak
Akit elmebeteg kutyák maholnap
barátjukká fogadnának mégis
sajtot majszolunk majd miként a holtak
s a bűvös „sors e lyukas tenyér” is
áldásosztón terül avagy legyint ránk
a múltnak holdjait kik együtt ugattuk
egy kéz lassan lemetéli irhánk
és beszippant a hajnal a ravasz lyuk
beszippant kiköp mint langyosait az Úr
(e műveletben mennyi lélek igazul)
és folytatjuk ember s kutyamód tovább
node hány s hány túlélt hajnal kellhet
hogy paplanom alól én is fénybe keljek
és ismerőssé váljanak újra e szobák
Hogy ismerőssé váljanak a mostohák
kit anya szült és ostobák neveltek
és otthagyta a pokolba otthonát
évei a kulcslyukon elszeleltek
kit anya szült kit klónozott tömeg
vagyunk mind rossz kis népfelkelők
hiába az álca a butító ötvözet
hullnak legjobbjaink s a pöttöm agyvelők
mert jobb ma egy Most mint holnap három
ha igazol vagy legazol a Sors
és vergődik az Eszme törött szárnyon
és ha lépnél úgyis eltiporsz
(mert álmodsz még műved most fejezd be
mielőtt visszaaludnál éjfeledbe)
Mielőtt halódnál lassan tévelyegve
csípj beléd hogy élsz még csak nyugoszol
mielőtt átjutsz túlnan térfeledre
orczádon legyen elégedett mosoly
mielőtt izgulsz s megszemélyesítsz
nyugodtan porold le málló álom-ruhád
hallgasd csak szónokló bölcs véneid
akik felédnyújtják majd a bürök-kupát
amely lehet hogy életvízzel tele
még nem tudhatod még kivárod mit hoz
az álom végén a happy-end szele
hogy eljuthass ócska titkaidhoz
(de hová is jutnál azt ajánlom szűnj meg
paplanodon bölcsek s kutyák ülnek)
Paplanodon bölcsek s kutyák ülnek
odakint lassan délelőttre fordul
szobád lelked eléggé befülledt
és még emlékekre várogatsz a holdból
odakint esztendők százmilliói
egy még-minden-megtörténhet regény
odakint a felejtés lassú folyói
idebent a valahol-az-út-felén
de sem sötétlő erdő sem vadak
csak némi alvilág itt a nap alatt
még álom-homokpartján jár a láb
titkaid nincsenek mégis kibeszéled
a falaknak ódon-szenvedélyed
mielőtt kapnál még egy éjszakát
Mielőtt kapnál még egy éjszakát
mielőtt napod emléktelenné lenne
hisz unhatják már a vér szagát
akik belefáradtak minden győzelembe
mert küzdelem a szorgos élet
ugyanúgy az átképzelgetett is az
dolláresők hajtós ügynök-évek
az országnyi lapály a nincs-vigasz
hatalmasok ócska bábui a táblán
miránk örök-vereséget szánván
tudást golyót stb.-t a hülye fejébe
az álompolgárnak ha újra támad
(kalapját kobakját illően levéve
vesztőhelyeikről is odébbsétálgat)
Vesztőhelyeikről is odébbsétálgat
hóna alatt hordozva bölcs fejét
rózsavízzel (melyet a hullaszag áthat)
öblíti a múlt öt sajgó sebét
még elhalaszt egy-két malasztot
téblábol komoly emberek nyomán
még szól a száj mit a kor betapasztott
még vándorol mint hangya a koponyán
az út túlfelén már odalett a távol
jelzőkaróik a sivatag-éjszakából
hol megértő gonoszok prédikálnak
az évekkel együtt tünedeztek el
süvít a sötétben néhány égi-jel
hogy ámuljon ki itt már föl se támad
Hogy ámuljon ki itt már föl se támad
bár halni mer hisz élni úgyse tud már
mint elmebeteg kutyák az éjszakákat
rosszkedv-szólamaim el ne und már
ha rád tekint majd e néptelen város
lerúgott sápadt paplana a létnek
(mely költői kép csak elég szokásos)
de az ember lassan úgyis felébred
mert mindannyian kettők vagyunk egy-ek
ne várd hogy újra lomtermésbe kezdjek
ha koszorúmat máris tépázza a szél
szelíden mint szellő a plafonból
robban a lélek mert az is atomból
és közben komolyan könnyedén beszél
Holdvilágos este falun
Némi bölcsesség szükséges, hogy tudjuk,
mi miért történik majd húsz év múlva:
megsejteni a ma még ismeretlent,
elképzelni, milyen káosz lesz újra,
ha elveszítjük az irányt, ha többé
nem érezzük át, mennyi bajt jelenthet
számunkra közönyünk. Igen, örökké
nem tarthat tudatlanságuk. Feldúltuk
életterünk; most a Siratófalnál
járunk végére rongálásainknak;
kérjük, tisztuljon a szenny s minden barbár
tettünk után forrjon be a seb. Semmi
nyoma ne látszódjék vad dolgainknak;
mint régen, legyen okunk ünnepelni.
Ott áll a hegytetőn. Majd körbejárja
a legmagasabb ponton álló jelzést.
Őszi sugarak sápadt ragyogása
veszi körül; a szürkés-kék derengést
figyeli a távolban. Fenn, az égen
a misztikus bíborszín kápráztatja.
A kavicsos úton valaki éppen
érkezik: a kíváncsiság felcsalta.
Most mind a ketten bámulják, csodálják
a tündöklő fény néma távozását.
A lenyűgöző napnak lassan vége.
Néhány pillanatig egymásra néznek,
köszönnek, majd elindulnak a mélybe:
egyikük északnak, a másik délnek.
Szoptató anya
Százharmincöt éve született és nyolcvan éve halt meg Krúdy Gyula. Ne ünnepélyeskedjük ezúttal, kajánkodjunk inkább egy jót, vele együtt.
– Kérek egy ájnspennert zaftban és egy krigula svecháti sört.
Éppen így szólott a vendég a mellettünk levő asztalnál a „kellnerhez”, mire barátom megjegyezte, hogy végre egy jó kis helyre kerültünk, amelyet már évek óta hiába keresett a Belvárosban, nem tudta megtalálni az újonnan nyílt boltok, irodák, kirakatok miatt.
– Már azt kezdtem hinni, hogy nincs is többé korcsma a Belvárosban, a cipészek, kalaposok, művirágkereskedők minden korcsmárost kistájgeroltak helyéből. Remek kis korcsmákat tudtam bizonyos átjáróházakban, átjáróudvarokban, amelyeket csak a valódi pesti emberek ismertek, ahol napközben is nyomtalanul el lehetett tűnni, hogy a fene se találhatja meg az embert. Ezeknek a korcsmáknak semmi nyomuk nem volt az utcán, még csak cégtáblájuk sem, és hozzáértők az udvaron a speditőrök ládái, az üvegkereskedők fadobozai, a folytonosan kiürülő és megtelő udvari raktárak között mégis megtalálták az ajtót, amelyen át rejtelmesen a korcsmába lehetett jutni… Éppen ilyen régi, kis belvárosi udvarban akartam villásreggelizni a minap, amikor egy fűzőkereskedésbe nyitottam be, és egy ingre vetkezett asszonyság, aki éppen fűzőt próbált, talán még manapság is azt hiszi, hogy utána nyitottam be a kereskedésbe. – Hál’ istennek itt nem fenyeget semmi veszedelem – mondta barátom, és megnyugodva körülnézett.
És a szomszéd asztalnál üldögélő vendég eközben már meg is kapta azokat a holmikat, amelyeket fűszeres, szomjas, szinte magának is gyönyörködtető hangon (mintha régen nem hallotta volna hangját ily zamatosnak!) rendelt volt az álmodozó, öreg pincérnél.
– Tessék parancsolni – mondta az öreg pincér ugyancsak azon a fontoskodó nyelven, amelyen pincérek, borbélyok, fiákerosok és hotelportások beszélnek, hogy kellő tekintélyt szerezzenek a maguk kevés szavú mesterségének.
– Friss ez a virsli? – kérdezte a vendég, aki ugyancsak nem látszott mai gyereknek, tudni látszott azokat a szertartásokat, amelyekkel fokozhatná amúgy is kedvesen jött délelőtti étvágyát. (A délelőtti étvágyról az életnek semmiféle rendelkezése nem szoktatja le az emberiséget, hiába okoskodnak az iskolákban és hivatalokban.) – Friss ez a virsli?
– Magam láttam, mikor a henteslegény a szatyrában hozta! –felelt az öreg pincér hivatalosan, szavahihetőséggel, mintha egy turistakalauz biztatná az utazót az induláshoz. – Mi huszonnégy pár virslit és huszonnégy pár szafaládét rendelünk mindennap a hentesnél. Ha a virsli elfogy, jön a szafaládé. Nálunk vannak olyan vendégek is, akik harminc esztendeje ide járnak gábelfrustukra.
„Gábelfrustuk!” Mily ünnepélyességgel ejtette ki ezt a szót az öreg pincér – mintha életének legkedvesebb, szinte ifjonci emlékei fűződnének ehhez a szóhoz. A mindennapok ifjúságát jelenti valóban a „gábelfrustuk” – a söröshordó akkor kerül elő a maga megbízhatóságában, hogy első puffanását a szomszéd madárkereskedő is meghallja kanárijai, stiglicei, rigói fütyülgetése közben. A csaposlegénynek más a kedve, a poharak vállalkozóan csörömpölnek, a seprő nyomai még mindenütt meglátszanak a korcsmában, a közeli fodrászüzletből még púderozott arccal lépnek be a vendégek a korcsmába, a délelőttök, a „hál’ istennel elmúlt” éjszakák, a reggel szorongásai, káromkodásai, ködei már eltisztultak, valamerről bepillant a téli nap, és játszik az üvegkereskedő forgácsaival.
Az „ájnspenner” (magyarul: egyfogatú, amely voltaképpen csak a két tagból álló virslinek a felét jelenti) valóban hozzáigazodott a rózsaszínű, sűrű léhez, amelyben őt feltálalták. Ezekben a pörköltlevekben, amelyeket a virslihez adtak, hajdanában a város minden korcsmájának a karakterét meg lehetett ismerni. A délelőtti korcsmajárók tudják vala, hogy hol és miként készítik a pörkölt alá való lét. Tudták, hol vannak gondoskodó szakácsnék, ahol a vöröshagyma ízét paradicsommal is enyhítik… Hol nem fukarkodnak a lével, amelynek elfogyasztásához két ropogós császárzsemlyét is el lehet használni, miközben villájával úgy úsztatja a vendég a zsemlyedarabokat, mint a gyermekek a papírhajóikat… Egy pörköltnek a levében benne érződhetett egy egész városfertály szolidsága, tisztessége, megbízhatósága. A paprika minősége pedig itt vizsgázott le igazándiban, amikor a vidékiek már javában gyanúsítják Pestet, hogy itt téglaporral hamisítják a paprikát. (Amint később a parádi vízről, az olcsó pálinkáról, a lisztről is mondogatták, hogy hamisítják őket.)
Az ájnspennert megfelelő tálacskában szolgálta fel az öreg pincér, régimódi porcelánban, amilyent manapság nem is láthatni, szarvasagancsos kést és villát helyezett el evőeszközül, sótartót, paprikatartót, borstartót a vendég közelébe helyezett, a drótfonatú zsemlyéskosarat ugyancsak jó helyre tette, mintha maga is gyönyörködnék abban, hogy az asztalt a vendég örömére felszerelte.
– És a krigli sör? – kérdezte a vendég.
Az öreg pincér csak titokzatosan intett szalvétájával, mint a karácsonyfa díszítése alatt a szomszédba zárt gyermekeknek szokás integetni. – Talán a szomszédból hozatják a sört? – kérdezte a vendég, amely kérdésével bizonyságot tett, hogy vérbeli pesti ember, aki szeret gúnyolódni a vendéglőkkel, ahová voltaképpen mulatozás szempontjából tért be. Az öreg pincér most a mutatóujját emelte fel, s ekkor valóban hangzott is már a kiskorcsma másik szobájából az a diadalmas hang, amelyet először ütnek a rézcsapra, hogy a söröshordót meglékeljék. – Friss csapolás – mondta az öreg pincér azon a hangon, mintha az élet bölcsességére figyelmeztetné a türelmetlent: „lásd be, hogy javadat akartam” – mond a maga elhallgatásával az öreg pincér, de a vendég karakán vénember volt.
– Ez nem gilt – dobogott a zsemledarabkák vezénylése közben –, én már megszoktam, hogy minden korcsmában a „hanzlit” én kapom.
A lélekbúvárok e kifakadás mögött tán minden magyarázatot megtalálhatnának, mi csak maradjunk a friss csapolásnál, amelyhez immár szakértő lépésekkel elvonult az öreg pincér is, mintha ez nála nélkül nem történhetett volna meg. (A legtöbb emberi élet apró teendőkből van összerakva.)
És a megelevenedett, szinte az életörömösséggel habzó söröskorsót olyan ragyogó arccal hozta elő, mint valami újszülöttet, amelynek világrahozatalában neki is része volt.
– Sört szeretnék inni, nem pedig habot – elégedetlenkedett volna a vendég, de a szomjúsága már nem hagyta békében, megragadta az elébe helyezett söröskorsót, miután egyenesre feszített kisujjával kétszer-háromszor kézfogás közben megütögette az üveget. A korsónak arra a helyére célzott, ahonnan véleménye szerint a legkevesebben szoktak inni, a korsó füle felett, s ezzel darab időre elbújt a söröskorsóba.
A korsóból egy másik vendég tért vissza a kis sörház udvari ablaka mellé, egy lecsillapodott arculatú, a nyakáig elválasztott frizurájú, deres bóbitájú, oldalszakállas, keménygalléros, pirosra beretvált állú úriember, aki állására nézve lehetett volna valamely nyugállományban levő tisztviselő is, de magatartása szerint inkább budai háziúrnak látszott, aki átjött bosszankodni Pestre, itt megéhezett, megszomjazott, és egy olyan sörházat keresett fel, amelyről régi budaiaktól is hallott, akik valaha Pesten megfordultak. A söröskorsóból előbújt vendég már éppen megelégedésének akart kifejezést adni valamely formában, gondolkozni látszott a megfelelő szón, amit ennek az öreg pincérnek emlékbe odavessen, de lebírta a barátságosságot, akármint küzdött önmagával. Nem szabad az embernek elárulni, hogy jól érzi magát, mert nyomban jön a gonosz sors, a vak véletlen, a szemtelen végzet, amely csak a mogorva embereket félti.
És a söröskorsó meghajtása után mogorvaságot színlelő ismerősünknek igaza volt, mint a fejleményekből kiderül. Éppen beleszúrta villáját a virslibe, hogy azt meghintáztassa a pörköltlében, éppen szájához emelte a virslit, éppen beleharapott, hogy az eddigi szótlan ember is valamiképpen úgy megrettenjen, mintha hirtelen némaság szakadt volna rá.
A süketnémák nyelvén kezdett üvölteni, mintha megháborodott volna. A nyakába kötött szalvéta, mintha érezte volna a rendkívüliséget: repedezni kezdett a gallérja körül. Egy halálosan megsértett ember hörgése hangzott az asztala felől, szinte kívánatos lett volna, hogy valaki segítene a vendég helyett emberi nyelven megszólalni, hogy megtudhassuk a történteket, amelyek a bekövetkezett zűrzavarban alig megérthetően bontakoztak ki eleinte. (Mint barátom mondta: az volt az érzése, hogy csak az segíthetné a dolgot, ha egy keménykalapos, lófarkas, köpenyeges pesti konstábler lépne be e helyre a régi múlt időből, és itt rendet akarna csinálni.)
Valami nagy baj történt. A virslibe harapó vendég ugyanis egy kemény tárgyat talált fogai között, amelyet megszemlélvén, azt tapasztalta, hogy az egy emberi kisujjnak a felső ízületéhez hasonlatos valami, a megfelelő körömmel ellátva. Ezért kiáltott fel kétségbeesésében a vendég, ezért lett éjfél utáni kísértettánca az imént még a villásreggelizés zamatosságában derülő kiskorcsmában, ezért hagyta ott boltjában a csízeket a szomszédos madárkereskedő (egy ugyancsak madárképű emberke), ezért rohant át a művirágkészítő nő (mint valami sohasem látott reszketegség, amelyet galambtojásnyi gömbökkel ékesített hosszú hajtűi megfelelően jelképeztek), ezért szünetelt darab ideig az üvegraktár felől hangzó kopácsolás, mert a kopácsolók kiejtették szájukból a szegeket, ezért nyomult előtérbe a házmester, akiről eddig nemigen volt szokásos tudomást venni a kereskedéses belvárosi házban, de a házmester papucsaiban, kötött mellényében, borvirágjaival előjött, mintha a Józsefvárosban volna, és hangosan kezdett intézkedni az esemény felett. A korcsmárosné, tán mondani se kell, nagyot sikoltott, és elájult; az öreg pincér olyan némult nyelven kezdett beszélni, amelyet senki se értett; a csaposlegény rendelés híján összefont karokkal állott füstbe ment hordója mellett, és mord tekintettel nézte a skandalumot okozó vendéget. A tányérra helyezett emberi körmöt a vendég asztalán ezalatt mindenki megnézte, aki az eseményről értesült. Nagy feltűnést keltett a házmester kijelentése, aki félig-meddig hivatalos nyelvjárással magyarázta az előhívott rendőrnek (aki céltalanul tartotta kezében könyvecskéjét), hogy ő már régen megmondta a háziúrnak, hogy az udvari korcsmának a létezése teljesen felesleges. Későbben a furcsa virsli hírére távolabbi utcákból is érkeztek vendégek, akik nagyrészben nem is fogyasztottak semmit, csak az emberkörmöt akarták látni.
Így múlt el a legjobb belvárosi kiskorcsma.
1929
Lantozó nő
Írásaim többségében újra és újra nekilátok, s hol innen, hol meg onnan fogok neki sorsom elemzéséhez. Ebből számos ismétlődés adódik, sebaj, abban bízom mindig, hogy aktuális felbuzdulásommal sikerül jobban és jobban megközelítenem létezésem megértését. Mára tisztán látom, hogy a bejárt kanyarok lényegében öt korszakot ölelnek fel, és az utolsónak is már a vége felé baktatok, vagy fura hasonlatom szerint éppen: gördülök. Pedig még csak az imént indult a vonatom az 1928. vágányról.
Most döbbenek rá, hogy fokozatosan gyorsuló szerelvényemet az ide-oda rángató útszakaszok öt fontos szelvényre, vagonra tagolják. Mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, sőt bukéja-illata, noha az igazi célirány csak a végefelé kezd tisztázódni, ennek ellenére mindegyik más-más színűre van festve, és zárt, különálló egység önmagában is, de az Isteni Dialektika, vagyis a fémesen súrlódó Magasfeszültségű Távvezeték, amibe az áramszedőm mindvégig görcsösen kapaszkodik, mindegyiken és mindegyik felett jól felismerhető. A Vasutas sípja indulást jelez, s – érzik? – máris mozgásba lendülünk. Fütyül a mozdony, hu-hú, indul a bakterház. Nem bánja meg, aki velem tart. Nekem legalábbis fantasztikus, noha izzadtságos móka volt, amikor úgy hajnal tájt, álom és ocsúdás határán a minap már egyszer megismételtem ezt az auschwitzi emlékutat.
Az első tizenhét esztendős korszak a zsidóságát nem sokba vevő, irredenta magyar kisdiák érzelemgazdag gyerekkorának és kamaszkori tragikus pofára esésének, de aztán mégis megmaradásának a története. Egy lágy, tenyere érintésével is gyógyító Anyuszika meleg karjaiban és egy zárkózott házaló textilügynök Fáti mellett cseperedtem fel, s csak kényszerűségből viseltem el értelmezhetetlen zsidóságomat, de közben folyamatosan kiröhögtem Zsakinak csúfolt rabbinkat és az ő követhetetlen, jobbról balra olvasó, héber hieroglifás hittanóráit, a sárga karszalagos leventfoglalkozásokon meg a minden testvért magához ölelő, kizárólag csak a zsidó srácokat kiutáló cserkészmozgalomban viszont hamar megismertem a magyarok liliomos-turulos istenét. Azt a kegyetlen hamis istent, akitől – a Makkabi Hacair-cionisták bátorítására – szabadulni próbálván – tizenhat éves koromban már-már jugoszláv partizán lettem, de csak az anyai fészekből szakítottak ki a durva csendőrök és SS-legények, hogy sokakkal együtt őt is széttiporják a nácik haláltáborában, s én a leitmeritzi Tunnel Revierjének hullaszobájában, a büdös vizeldefal tövében köthessek ki. Mígnem Valaki odafentről mégiscsak felemelte a kezét, hogy kimentse és megőrizze pislákoló fiatal életem, s a Vörös Hadsereg és a kommunista párt fizikailag és lelkileg is fölszabadított.
Harmincnyolc kilós csontbőr-vázam gyors felépülésének, regenerálódásának zsidóságom szándékos elhomályosítása meg a kajálás hajhászása volt a testi és lelki alapfeltétele, ezért aztán az újra létezés csodás érzésével gördülhet tovább a vonatom második szelvénye. A családja vesztett, új életre kelt legénykét egy vele egykorú, nadrágszoknyás nagylány vezette be a szerelem fantasztikus elemi iskolájába, de a szüzességem kútját hamar el kellett eresztenem a combom közül, hogy magasba törő társam szovjet ösztöndíjjal mégiscsak orvossá képezhesse magát, mert egyikünknek sem volt még miből megélnünk. Gyerekes mérgemben, egy kétszáz forintos, váratlan Madiszos, függetlenített állásra építve, tizenkilenc évesen, ripsz-ropsz mégis feleséghez jutottam, csak éppen valaki mást vettem el. Egy, hozzám hasonlóan apátlanná vált, de az előbbinél sokkal rámenősebb, pergő nyelvű nyüzsgőtársamat, ám egy év se kellett, hogy belássam, mennyire melléfogtam. Magánúton leérettségiztem ugyan, hogy írásos dokumenttel vezethessem a fővárosi Petőfi Diákkört, majd a Diákszövetséget, de aztán szerencsére rátaláltam második szerelmemre, életem igazi párjára, akivel latolgatás nélkül, nyomban rárajtolhattunk a gyerekekre. Vele – hálisten – immár több mint hatvan éve élek, örülök és küszködök, osztozom gyönyörben és bánatban, s neveljük-iskoláztatjuk közösen két rakoncátlan, de tehetségben bíztatóan bontakozó kölykünket.
A tinédzserkori cionista intermezzo váratlanul, utólag köszönt vissza, mert az ifjú titántól politikai megfontolásból, egyik napról a másikra megszabadult a szuperéber kommunista ifimozgalom. Én azonban rá se rántottam, búsulás helyett inkább büszkén berukkoltam. Pártprotekcióval hívattam be magam sorkatona bakának, hogy ne csak zsidó gyökereimtől, de kispolgári csökevényeimtől is egyszer s mindenkorra megszabaduljak. Tüdőbajom kiújulása miatt aztán gyorsan leszereltek, sebaj, kitanultam szakmunkásnak, irodagépműszerésznek. Már a Párom is elvégezte a Pedagógiai Főiskolát, mire felnőtt fejjel magamat is rászántam, hogy egyetemi tanulmányaimhoz nekikezdjek.
Ez utóbbi lépésem azonban már átvezet a harmadik, az eddigieknél is gyorsabban zakatoló pullmannkocsimra, méghozzá valamilyen zárt, furcsán imbolygó, csuklós összekötő micsodán keresztül. Mert az értelmiségi pálya felé már a Leningrádból, kinti tanulmányaiból hazatért, újra föllelt orvosnő iránt föllángolt egykori szerelem terel, akinek ugyancsak van már férje és két gyereke. De semmi sem lehet akadály! Hozzáfogok, s egykettőre megírom az első filmnovellámat meg regényemet – világteremtés kicsiben –, jaj mindenkinek. Itt kezdődik ugyanis a két család magánéletének összevissza kuszálódása. Miért ne lehetne a kettőt egyesíteni? Miért kell holmi berögzött, unalmas szokásoknak mindig s minden körülmények között engedelmeskedni? – lázad a már művészi szabadságot vindikáló lelkem. Ráadásul ekkor pártolok át, szociális tanulmányaim alapján a műszerészasztaltól az alkoholbetegek istápolására, reparálására, gyógyítására – ekkor találkozom először Jézus Krisztus segítségével, hitből szabadulók irigylésre méltó, érthetetlen csodáival! –, de itt kezdődik szédületes közös karrierünk a doktornővel is, ami egész további sorsom meghatározza. Egy három évtizedes, mámoros testi-lelki, szellemi nászút, sok-sok közös tudományos előadással és utazással, amibe szerencsére a drága feleségemet is többé-kevésbé sikerül bevonnunk. A két asszony ugyanis nemcsak megismeri, de – kisebb noszogatásra, már-már a leszbikusság határát súrolva – tán meg is szereti egymást, noha a furcsa szituáció ellen ki így, ki úgy, alkalmanként lázadni próbál. Az orvosnő mindenesetre nem kukoricázik, hamar elválik, magára hagyott férje hiába zokog még a bíróságon is, és a két-két csemeténket is sikerül viszonylag gyorsan összebarátkoztatnunk.
A siker azonban csak kérészéletű. Egymást érik a hisztérikus nagyjelenetek. Előfordul, hogy Párom az ajtónk elé fekszik, hogy el ne menjek, máskor meg valósággal elzavar. De én szeretem, halálosan szeretem. Ezt is, azt is! Egyiktől sem tudok, főleg nem akarok elszakadni. A Nap és a Hold, a két fő égitest nem zárja ki, legfeljebb csak váltja egymást. Mind a kettőhöz ragaszkodom. No meg a fiaimhoz is. Ebből következik, hogy a gyomrom mind többet, már-már ájulásig görcsöl, s szinte kapkodom az erős Ridol tablettákat. De elér a fülemig a figyelmeztetés, hogy a morfinszármazék ugyanolyan függőséget okozhat, mint akár az alkohol, a drogomat tehát egyik napról a másikra elhajítom. Harmadnapra viszont már elbizonytalanodik a látásom, fura figurák ugrálnak előttem, s szabályosan delirálni kezdek. Tipikus elvonási tünetek. Irány az elmeosztály, ahonnan a doktornő lakásán összeköltözünk, de vadonatúj bútorral ám, hogy a párom is csak nyerjen a megreformált életünkön, csak a mi, komplikált tervem ellen lázadó nagyfiúnk marad a nagymamával a korábbi, csepeli kislakásunkban. Szentháromságunk trabantos adriai szeptembere a kritikus technikai-pszichológiai próbaút. Egyszerre épül és recseg-ropog, inog a nagycsalád, de aztán egyik napról a másikra visszaköltözünk újra Csepelre.
Ezzel vonatom soron következő tizenhét éve, negyedik szelvénye beszáguld az alagútba, s mi már valóságos tűztáncot járunk a sötét ablakokon keresztül beáramló, süvöltő, szikrákkal csipkedő, köhögésre ingerlő fullasztó füstben. Gyönyörűség és kárhozat egyvelege, a két asszony megpróbál még ugyan egyik-másik kanyarban kifarolni, oldalukon a felnövő, s egymás után a maguk útjára térő, kiházasodó, valójában kimenekülő gyerekekkel, de én mániákusan, olykor az öngyilkosság legkülönbözőbb kísértő változataival kacérkodva s egyben dacolva csimpaszkodom mindkettőjükbe. A hét egyik felében itt, a másikban ott, izmaim és idegeim már-már szétszakadnak a két ágy között feszülő, mindig igazságot osztani törekvő kereszten, mert nemcsak a saját fiainknak, de a doktornőm fiának és lányának is tanácsadó, igazi apja szeretnék lenni. A lehetetlen megkísértése. Ziláltan autózom ide-oda, hol Pestre, hol Budára, hol pedig az ország végébe, a munka és magánélet forgatagában már-már szédelegve, de váltig mosolygok jobbra-balra, hogy itt is, ott is önhitt, megveszekedett konoksággal prédikálhassam a magamét. A megingókat még látszólag biztos kézzel támogatom, az alkoholistáim felé pedig töretlenül játszom tovább az apostolt, sőt ahol tanultam, az Egyetemen már nemcsak tanársegédkezem, de egyetemi jegyzetet is szerkesztek a diákjaimnak. Szuperhajsza. Míg puff, le nem dönt az első infarktus.
A kórházba még magam megyek be kocsival, csak a kapu előtt áll le a szívem, és orvosi segédlettel az utolsó pillanatban visszamasszíroznak, – sokkolnak az életbe. Halvány remény. Egy kis lauf. Mégis? Hogyan? Van-e, lehetséges-e élet – a halál után?!
Mi mást tehetnék? Nyugdíjba kell vonulnom, nincs más választásom, már csak félnapokat dolgozom. Feladataimat, amelyiket lehet, megosztom, átadom, hátrahúzódok. A doktornőnek se jut már a hetem fele, legfeljebb két-két nap, úgy-ahogy. Fel kell ismernem, hogy lázas tempómból engednem kell. Muszáj. Ha élni akarok még egy darabig egyáltalán. A doktornő – akire leginkább jellemző még mindig a realitás – számot vet erőm fogytával, s miután a fia is meg a leánya is a maguk útjára tértek már, gondosan előkészíti távozását a színről. Finita la commedia. A szükséges mennyiségű gyógyszert régóta gyűjti. Egyik este a kiürített dobozokat is gondosan leviszi a szemétbe, hogy tettének nyoma se maradjon. Hajnalban már csak elmerevedett testére nyithatom az ajtót, jaj nekem. A körzeti orvost én hívom ki, de legalább a boncolástól megmentem.
Ekkor mászom át az ötödik, utolsó vagonomba. Hogy lelki egyensúlyom valahogy visszanyerjem, bánatomat agyament módon a feleségemmel próbálom megosztani, de feloldozásért rohanok a gyülekezetbe is. Őszinte bűnbánat híján ottani barátaimban se találok azonban igazi megértésre, együttérzésre. Többet, valami mást várnak tőlem, érzem. Hogy elfogadjam a Láthatatlanból mindig is felém nyújtott Kezet. Az értem (is) kereszthalált halt, általam oly sokszor megtagadott Messiásomét. És hogy az Ő segítségével megbékéljek mindennel, teljes sorsommal, a holokauszttal, anyám iszonyatos halálával, de még zsidóságommal is. Nyissam fel a szívem szemét a Teljes Bibliára. Halljam meg végre a Szent Szellem halk sebgyógyító suttogását, minden egyes szerető szavát. Ez volna a végső lecke számomra?
De idő kell, amíg ezt is megértem, amíg erre megérek. Igazán, és nem csak ésszel. Mindaddig lázadó lelkemet tűz égeti és jég borítja egyszerre, a kiégett-kifagyott tarló végképp menthetetlen, csak elporladhat végtelen magányában. De a kárhozat nem hamvad el, a pörkölődő hús szaga szörnyen büdös, és én keserves nehezen ismerem be, hogy egész életemet mindenestől elhibáztam, s az összes illúzióm lelepleződött a kedves doktornőmnek, a számomra legfontosabb két ember egyikének a hirtelen halálával – égi jel, vénülve úgy se bírtam volna már az embertelen, lelketlen, kényszerű hercehurcát, strapát! –, s nincs más megoldás, minden tévelygésemet és bűnömet megbánva, a földig le kell borulnom a Teremtő Isten lába elé. Be kell látnom. Fokozatosan meg kell szerényednem. Előtte. A Világ Ura előtt. Tegyen velem, amit jónak lát. Amit csak akar.
Itt van hát az utolsó szelvénye mozgalmas életemnek: elérkezett az őszinte megtérésnek a kritikus tizenvalahány éve. Kemény alkuk sorozatos kudarca következik, romok omlanak a hátamra, s alattuk kúszva-nyöszögve húzódok mind visszább és visszább, pedig annyira fáj ezt is, azt is megtagadnom. Mindent, ami a szívemhez nőtt korábban, az eddigi hosszú pályafutásom során, ami drágának, értékesnek tűnt még nemrég is. Ennek egyik legfájdalmasabb pillanata az, amikor az összes korábbi művemet, irományomat, drága feleségem szeme láttára, simogató tenyerével megizzadt tarkómon, sírva tüzelem el a cserépkályhánkban. És ő velem könnyezett.
És ez még mind semmi. Nem sokkal utóbb, nyolc évvel ezelőtt, mikrofon előtti imádkozás közben, éppen a gyülekezetben érte a sztrók szegényt. Az egész baloldala lebénult. Kis híja, hogy bele nem halt. Úristen! Még mi vár ránk?! Milyen újabb megpróbáltatás? Egy évig, gyógytornász segítségével még nagy akaraterővel jár-járogat ugyan a párom a háromlábú bottal, de aztán tolószékbe kényszerül végképp. Nem vagyunk hajlandók beletörődni abba, hogy hónapról-hónapra, hétről-hétre tovább szűküljön a világ körülöttünk, s tekintetünket a Megváltónkra vetjük, rendszeresen imádkozunk. De naponta járnak hozzánk fiatal testvéreink is, és minden vasárnap segítenek abban, hogy eljuthassunk az istentiszteletekre. Esztendők óta én már szinte csak a drága feleségem felé szolgálok. Megpróbálok valami keveset jóvá tenni mindabból, ami bajt, fájdalmat hosszúra nyúlt életünk során okoztam neki. A valódi pecsétet a megtérésemre azonban csak a szívembe fogadott Megváltómmal közösen nyomhattuk rá, amikor végre a megbántottságaimat, vélt és valós sérelmeimet is az Ő kegyelméből mind-mind képes lettem félretenni, sőt a fiaimtól is bocsánatot tudtam kérni az összes sebért, amit okoztam nekik, s mindazért a rossz-gonosz, okoskodó örökségért, amit rájuk hagytam, vagy ragasztottam. Igazából magamnak is csupán ekkor bocsátottam meg.
Csak tudnék valamit a doktornőm fiáról és lányáról is!
Imádkozó nő
Önarckép, 1927
Nyolcvanöt éve született, 1928. május 14-én Argentína Rosario nevű városában a legendás latin-amerikai forradalmár, Ernesto Che Guevara. 1967. október 9-én gyilkolták meg a bolíviai La Higuerában. Élete és példája mindmáig ösztönző erejű Latin-Amerika népei számára, világszerte a forradalmi törekvések szimbóluma. Őrá emlékezve közöljük a nagy kubai költő, Nicolás Guillén versét.
I.
Besorozott katonácska,
Bolívia katonája,
válladon viszed a puskát,
amerikai a márka,
amerikai a márka,
besorozott katonácska,
amerikai a márka.
II.
Barrientos úrtól kaptad,
Bolívia katonája,
azért küldte miszter Johnson,
testvért öljön adománya,
testvért öljön adománya,
besorozott katonácska,
testvért öljön adománya.
III.
Ez a halott, nem tudod, ki,
Bolívia katonája,
Che Guevara ez a halott,
argentin volt, Kuba várta,
argentin volt, Kuba várta,
besorozott katonácska,
Bolívia katonája.
IV.
Ő volt a legjobb barátod,
Bolívia katonája,
jóbarátja a szegénynek,
síkon és fennsíkon társa,
síkon és fennsíkon társa,
besorozott katonácska,
Bolívia katonája.
V.
Gyászol, hallod, a gitárom,
Bolívia katonája,
gyászol, könnyet mégse hullat,
van ok pedig a sírásra,
van ok pedig a sírásra,
besorozott katonácska,
Bolívia katonája.
VI.
Könnyet azért mégse hullat,
Bolívia katonája,
nem könnyekre vár az idő,
nádvágókés suhintásra,
nádvágókés suhintásra,
besorozott katonácska,
Bolívia katonája.
VII.
Rézgarassal kifizetnek,
Bolívia katonája,
el is adnak, meg is vesznek,
ez a zsarnok praktikája,
ez a zsarnok praktikája,
besorozott katonácska,
Bolívia katonája.
VIII.
Talpra, kelj föl, nappal van már,
Bolívia katonája,
minden élő talpon van már,
mert a nap az eget járja,
mert a nap az eget járja,
besorozott katonácska,
mert a nap az eget járja.
IX.
Egyenesen menj az úton,
Bolívia katonája,
ez az út nem sima sétány,
nem visz árnyas, lankás tájra,
nem visz árnyas, lankás tájra,
besorozott katonácska,
nem visz árnyas, lankás tájra.
X.
Megtanulod mégis egyszer,
Bolívia katonája,
hogy az ember nem öl testvért,
testvért nem küld a halálba,
testvért nem küld a halálba,
besorozott katonácska,
testvért nem küld a halálba.
Violeta Parra (1917 – 1967) világhírű chilei népénekesnő. Dalaiból abból alkalomból közlünk néhányat, hogy 40 évvel ezelőtt, 1973-ban fasiszta puccs döntötte meg Chilében a Népi Egység Salvador Allende vezette kormányát.
Útra keltem a pampára,
szívemet mint madarat
vittem magammal, de szívem
ott a pampán megszakadt,
elvesztettem fényes tollam,
s azután a hangomat.
Perzselőn süt fenn a nap.
Bányásznépnek házát láttam,
tíz gyerek egy fekhelyen,
kagylónak a kagylóhéjban
jóval több a kényelem,
s tolvajnak is, ki a törvény
árnyékában elhever.
Perzsel a nap odafenn.
Utcahosszat viskók, sorban,
pár a párban állanak,
asszonyok ha vízre várnak,
cseppre cseppet ád a csap.
Arcukat a bánat véste,
kőszobornak látszanak.
Perzselőn süt fenn a nap.
Holt falucskát láttam tegnap,
görcsbe rándult a szivem,
könnyű ott a Kaszás dolga,
ahol van még eleven.
Koporsóban az igazság,
föld mélyén az értelem.
Perzsel a nap odafenn.
Hogyha bárki azzal vádol:
mesét mondok s álmokat,
Santa Juanában, Chuquiban
ez történik napra nap.
Már a bányász azt gondolja,
bért a kínért kap, ha kap.
Perzselőn süt fenn a nap.
Santiagóba visszatértem,
szavukat nem érthetem,
csűrik-csavarják a szót, ha
a szegény azt mondja: Nem.
Réz, arany, salétrom és szén,
vaksötét éj, fénytelen.
Perzsel a nap odafenn.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet:
két csillagot szememnek,
hogy a világba nézzek,
hogy meglássak tisztán
feketét, fehéret,
fönn a magas égben
fényes csillagnépet,
s lenn a sokaságban
azt az egyet, téged.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet,
hogy két fülemmel halljam
zajodat és zenédet,
hogy tücsökszót, madárdalt
hallok nappal-éjjel,
ugatást és záport,
dübögő sok gépet,
és hogy néha reggel
a te hangod ébreszt.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet,
nekem adtad a hangot,
s a szót, amivel élek,
szavaim csatáznak,
szavaim becéznek:
szavak: anya, fívér,
gyöngéd, éji fények,
utamat mutatják
hozzád, drága lélek.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet,
adtál két fáradt lábat,
és utat, hova lépjek,
ismerem a járást
síkon, hegyvidéken,
jártam völgyet, lápot,
erdőt, várost, rétet,
s bárhová visz lábam,
udvarodba érek.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet,
adtál dobogó szívet,
melyet az öröm éltet,
vidul, hogyha látja
virtusát az észnek,
vidul, ha a rút
nem fojtja meg a szépet,
vidul, hogyha rám néz
szemed tiszta kékje.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet,
hogy tudom, mitől sírok,
s nevetésre mi késztet,
bánat és öröm közt
hányódik a lélek,
bánatból, örömből
születik az ének,
amit én dalolok,
enyém és tiétek,
mindannyiunk dala,
enyém és tiétek.
Megköszönöm, hogy adtad,
mit nekem adtál, élet!
Hogy fáj, hogy fáj a lélek,
ha a kegyetlen élet
keresztül húzza mindazt,
mit szíved várva vár!
És hogy fáj minden óra,
mit emlékeddel élek,
szemed még mindig rám néz,
de hangod néma már!
És mégis olykor-olykor
mint árnyék jő a kétely,
s agyamra száll, miként egy
baljós halálmadár.
Hogy fáj, hogy fáj a lélek,
ha a kegyetlen élet
keresztül húzza mindazt,
mit szíved várva vár!
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI
Fésülködő nő
1919 után talaját veszítette az a polgári radikalizmus, amely a tízes évektől kezdve az új kulturális törekvéseknek, így a Nyugatnak és a Nyolcak csoportjának volt az éltetője. Az Ady halálával vezérét veszítette Nyugat a húszas években mindinkább a művészi öncélúság mentsvárába húzódott; a társadalmi kérdések megpendítését a művész privát életének búja-gondja, a formatökély keresése váltotta fel. A Nyolcak útja is lezárult. Tihanyi nem is tért vissza Magyarországra, Pór Bertalan csak 1948-ban jött haza, a meghasonlott Czigány végzett magával, Orbán is csakhamar kivándorolt, Fémes Beck pedig meghalt. A többiek útja különféle irányba fordult. A legjellemzőbb Berény művészetének az alakulása volt, mert némiképp a két világháború közti egész magyar képzőművészet útját is jelképezte. […] Berény művészi pályája lényegében a Nyolcak mozgalmát visszakanyarította a nagybányai iskola utódirányához.
Berényhez hasonló tettet hajtott végre a posztnagybányai iskola másik vezető egyénisége, Szőnyi István, aki némiképp az aktivizmus drámai monumentalitását szelídítette a nagybányai tradíció lírai festőiségéhez. Szőnyi fiatalabb volt Berénynél, ő már az új kor művésze, aki tüneményes gyorsasággal futott be a magyar festészet élvonalába. 1921-ben rendezte első kiállítását az Ernst-múzeumban, és tüstént el is nyerte a frissen alakított, nagy tekintélyű elit szerv, a Szinyei Társaság nagydíját. Csakhamar iskolát teremtett; a fiatal mester köré tömörültek az újat kereső fiatalok. Mindez nem csupán a tagadhatatlanul egyéni festői tehetségének, megnyerő emberi értékeinek volt a következménye, hanem annak is, hogy ő fejezte ki a legtisztábban a forradalom monumentális heve után a művészet sáncai mögé visszahúzódó szemlélődő attitűdöt, ő jutott el a legkorábban a nagybányaiak tiszta festőiségéhez, a plein-air napfényfestés modern szellemű továbbfejlesztéséhez. Pedig indulásakor más utat sejtetett. Annak ellenére, hogy két nyarat töltött Nagybányán, és a Képzőművészeti Főiskolán mestere Réti István volt, első munkáinak szelleme közelebb állt az aktivistákéhoz, különösen Uitzhoz, mint a nagybányaiakéhoz (Kettős arckép 1917). Az 1921–23 között festett mély fényű, olajos, sötét tónusú képein a fény-árnyék plaszticitást hangsúlyozó hatását aknázta ki (Fürdő után 1921, Bethsabe 1923).
1923-ban a Duna-kanyarban levő faluba, Zebegénybe költözött, e varázsos szépségű tájban találta meg azt a világot, amelyben a táj, a környezet szüntelenül inspiráló ereje révén művészi egyénisége, saját stílusa kialakulhatott. E tájélmény nem fogalmazódhatott meg a fény-árnyék plaszticitás szellemében. Kezdetben ugyan még egyensúlyt keresett a fény formabontó és ugyanakkor teret is szerkesztő lehetősége között (Zebegényi domboldal 1923), és a fénynyalábok drámai erejének a hangsúlyozása az expresszionizmus hatását is mutatta. E próbálkozásnak volt összegezője a Hegytetőn című kettős önarcképe, melyben találkozott az aktivizmus expresszív-konstruktivizmusa és a nagybányai plein-air élmény. A festő e két rideg, monumentális férfiaktban a forradalmi kor hősideálját fogalmazta meg, és egy nemes veretű újklasszicizmusnak a lehetőségét villantotta fel. Nem állt egyedül próbálkozásával, hiszen ekkor jutott el a modern zene is neoklasszicista szakaszához, ekkor alkotta Picasso és Braque szintetizáló neoklasszicizmusának első jelentős műveit. A kor azonban nem kedvezett az emberközéppontú klasszicitás kibomlásának. Picasso meg is érezte, hogy a valóság mélyén milyen erők gyűrűznek, és neoklasszicizmusából hirtelen a szürrealizmussal rokon mód fordult a szervetlen, a kaotikus és torz művészi megformálásához. A klasszicista törekvések többnyire vértelen formalizmussá lúgozva a totális államok hivatalos művészetébe torkolltak.
A Szőnyi által megpendített neoklasszicizmus a magyar művészetben nem volt járható út. Követői, mint Aba Novák, az olasz novecentóval rokon szellemű klasszicitiás felé fordultak, és Szőnyi is letért a monumentalitás és az expresszivitás újklasszicista stílű ötvözésének az útjáról, a látvány festői szépségének, a szemlélődő életérzésnek lírikus tolmácsolójává szelídült.
Az átmenet egészen a harmincas évek elejéig tartott. A fény el is vesztette teret szerkesztő, látványösszefogó, konstruktív szerepét, formát lazító, a légkör remegését ébresztő elemmé vált, mint volt a plein-air festők kezében (Átkelés a Dunán 1928).
Témaköre és műveinek szelleme az évek során teljesen Zebegényhez kötődött. A zebegényi dombokon búvó temetőbe tartó halotti menet ( Zebegényi temetés 1928), a parasztemberek csöndes esti beszélgetése, a csónakra, kompra váró vízparti emberek, a paraszti élet és a festő családjának mindennapjai alkották festményeinek témakörét (Uszályok 1939). Zebegény, a festő Tusculanuma, menedékhelye, az egyszerű, harmonikus élet, az emberek közötti tiszta kapcsolatok szűzi világa. A póznélküliségre törekedett, olyan egyszerű akart lenni – írta egy levelében –, mint Rembrandt volt, bár formanyelvében ekkor már nem követte a nagy hollandot. Az életet akarja megfesteni – írta barátjának 1929-ben –, az élet pedig számára az egyszerű emberek élete, a mindennapok esemény nélküli világa volt. A paraszti világot azonban nem belülről nézte, mint az alföldiek, ezért nem is ábrázolhatta annak belső konfliktusát, a mélyben marcangoló drámai erőket. Az ő szemében, mint Bartókéban vagy a Giono-féle mítoszt keresőkében a paraszti élet az idilli lét, az ember és természet ősi egységének a realizációja (Este 1934). Ahogy Gauguin, ha közöttük élt is, mégis kívülről nézte a maori bennszülöttek világát, úgy szemlélte Szőnyi is a paraszti sorsot. Ezért válhatott számára a paraszti lét idilli hangulattá, tiszta látványélmény ébresztőjévé. A motívumokat sohasem értelmezte zsánerszerűen, az állapotszerű létet jelenítette, képein a lágyan összemosódó, puha színek lírai érzelmeket sugalltak. Az izmusok intellektuális analitikusságát tudatosan elvetette, úgy érezte, a magyar karakter lényegéhez tartozik, hogy nem vonzódik a spekulatív dolgokhoz. Ezért nem érdekelte sem a kompozíció, sem a térábrázolás modern lehetőségeinek a racionális elemzése, hanem csak a szemében bízott, a látvány szépségét meglátó, a fényértékek között eligazodó érzékeny szemben az eredendő humanizmusában. Festőileg érzékeny szem és humánus érzelemvilág: ez jellemzi Szőnyi festői lírizmusát.
Szőnyi az aktivizmusból a nagybányai iskola tanainak folytatójává, sőt megújítójává vált. Festészete a tradíció vállalásán alapult anélkül, hogy akademizálta volna a nagybányai hagyományt. Művészete alapjaiban realista, az impresszionista fényfestés és a realizmus egyéni ötvözete. A magyar irodalom népies, humanista ága – amely Arany Jánostól Illyés Gyuláig tart – Szőnyiben találta meg festőrokonát. De talán még közelebb áll hozzá művészete nemzeti etoszával, tisztaságával, harmóniavágyával Kodály Zoltán zenéje, jóllehet Szőnyi urbánusabb nála.
* Újpest, 1894 – Zebegény, 1960 [vissza]
A 19. század utolsó évtizedének és a 20. század első harmadának egyik jelentős, meghatározó és színes személyiségű politikusa volt. A közéleti szerepek széles skáláján mozgott, de királyhűségét sohasem engedte vitatni, mint ahogyan arisztokratikus konzervativizmusában és agrárius mivoltában is mindhalálig konzekvens maradt.
A dualizmus kora termelte ki, akár Apponyi Albertet vagy Tisza Istvánt. Ám arisztokrataként nem az Arisztidek és Taszilók vicclapokba illő fajtájából való volt, sem Széchenyi István, Károlyi Mihály, Teleki László és Eötvös József, a maguk korának szavát megértő, innovatív típusából, s még csak nem is a horthyzmussal azonosuló Teleki Pállal, vagy a nemzeti szocialistákkal rokonítható Pálffy Fidéllel és Festetics Sándorral, akik magukévá tudták tenni a huszadik század jobboldali radikális politikai irányzatainak valamelyikét. Azok közé a mágnások közé tartozott, akik – felismerve az ország kritikus helyzetét – cselekedni akartak osztályuk, vezető szerepük és hazájuk megmentése érdekében. Valljuk be, Andrássy nem tartozott a magyar történelem vitathatatlanul pozitív személyiségei közé, de jelentős politikai tevékenysége okán kihagyhatatlan históriánkból.
Ifjú gróf Andrássy Gyula a történelmi főnemesi család sarja. 1860. június 30-án született a Zemplén vármegyei Tőketerebesen (ma: Trebišov, Szlovákia). Édesapja id. gróf Andrássy Gyula (1823–1890), a magyar, majd az Osztrák-Magyar Monarchia politikai közéletének elitjéhez tartozott. 1847-ben Zemplén vármegye országgyűlési követe, Kossuth Lajos oldalán. 1848 őszén részt vett a pákozdi és a schwechati csatában. 1849 tavaszán ezredessé léptették elő, majd a külügyminisztérium megbízásából Konstantinápolyban töltött be diplomáciai szerepet, ahol erőfeszítéseket tett a szabadságharc megmentéséért. A nemzeti háború leverése után – okkal tartva Ferenc József megtorlásától – külföldön maradt. Valóban előrelátó volt, mert 1851-ben távollétében (in effigie) halálra ítélték. Idejének nagy részét Párizsban töltötte, ahol kellemes éveket töltött a francia előkelőség társaságában. Az úri hölgyek a „szép akasztott” (le beau pendu) néven emlegették. Ez a titulus csak növelte nimbuszát a szebbik nem körében.
Az emigrációban kötött házasságot malomvízi Kendeffy Katinka grófnővel. Andrássy a dolce vitát ideiglenes időtöltésnek tartotta, mert amint a körülmények engedték, azonnal hazajött. Képviselője az 1861–1865-ös, majd az 1865–68-as képviselőháznak. 1865–1867 között annak alelnöke volt.
Az osztrákok a német hegemóniáért folyó háborúban (1866) alulmaradtak a poroszokkal szemben és kiszorultak a Német Szövetségből. (Königgrätzi vereség, prágai béke). A meggyengült monarchia vezetői, hogy megmentsék a birodalmat a széteséstől, ha vonakodva is, készeknek mutatkoztak a kölcsönös kompromisszumok jegyében a legerősebb nemzettel (magyarokkal) tárgyalásokba bocsátkozni. Ez a paktum nem volt ellenére a magyar nagybirtokosságnak sem, mivel ez biztosította a honi uralkodó osztály hegemóniáját a nemzetiségek felett. Így született meg az 1867-es kiegyezés. Id. Andrássy Gyula, Deák Ferenc javaslatára, egyik vezetője lett a bécsi előkészítő tárgyalásoknak (1867. február 14–15.).
Nem érthetünk egyet Kossuth Lajossal, aki ellenezte a kiegyezést. A Magyar Újság 1867. május 26-ai Deák Ferencnek címzett írásában tiltakozik a kompromisszum ellen. (Kasszandra-levél.) Ám tudomásul kell venni, hogy a hatvanas-hetvenes években már korántsem volt forradalmi helyzet Magyarországon, s ezért nem hibáztathatjuk Deákot és Andrássyt, hogy keresték Béccsel a megegyezést. Bizonyos kérdések persze máig is felmerülnek. Vajon ezt az alkut véglegesnek vagy ideiglenesnek tekintették-e? Olyan alapnak, mely később újabb és újabb engedményekre kényszeríthette volna az uralkodót vagy olyan megállapodásnak, amely végleg bebetonozta az osztrák-magyar dualizmust a maga 1867-es formájában? Lehetett volna-e többet kicsikarni a bécsiektől, mint amennyit kényszerűségből hajlandók voltak adni? A vélemények megoszlottak. Mindegyik változatnak akadtak képviselői és hívei. Az idősebb és ifjabb Andrássy Gyula némi finomításokkal (nagyobb magyar mozgásszabadságot), mindenesetre kitartott a dualizmus konstrukciója mellett. Tisza István a magyar hegemóniáért verekedett, a konstrukción belül. Ennek a tervnek nem volt sok realitása – figyelembe véve – a birodalom két tagja közötti gazdasági és katonai erőkülönbségeket. Látni fogjuk, hogy a birodalom szétszakadása után az ifjú Andrássy kiállt a Habsburgok oldalán, ezért segítette 1921-ben IV. Károly visszatérési kísérletét. Igaz, ő sem 1867-es módon gondolkodott. A progresszív történészek között is voltak (Hanák Péter), akik elképzelhetőnek tartották a monarchia kereteinek fennmaradását a Habsburgok detronizációja és a birodalom egyenlőség alapján történő föderalizálása esetén. (Lásd Szovjetuniót, Jugoszláviát.) A magyar uralkodó osztály azonban nem lett volna „magyar”, ha lemond a vezető szerepről.
1867 februárjában Bécs az autonómiát elnyert Magyarország miniszterelnökévé nevezte ki az idősebb Andrássy Gyulát. (Deák Ferenc eleve elutasított bármilyen rangot, tisztséget.) Ezt a tisztséget 1871 novemberéig látta el. Jelentős szerepet játszott az 1868-as magyar-horvát kiegyezésben és a nemzetiségi törvény kidolgozásában. Ennek ellenére a magyar birodalom is a „népek börtöne” maradt. Regnálása alatt került sor az Állami Számvevőszék felállítására, a közigazgatás és a bíráskodás szétválasztására és a Határőrvidék felszámolására.
A kormány éléről történő távozása után az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere lett, aki a német és olasz kapcsolatok fenntartása mellett a francia és angol barátságot is ápolni szerette volna. 1879-ben lemondott tisztségéről, mert Bosznia-Hercegovina kérdésében kivédhetetlen bírálatokat kapott a császártól.
Utolsó évei alatt súlyosbodó betegsége miatt visszavonultan élt. Tőketerebesen halt meg, 1890. február 18-án.
A szülői ház a fiú neveléséről és taníttatásáról a legmagasabb szinten gondoskodott. Amikor az édesapa 1871-ben az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere lett, a család Bécsbe, a Ballhausplatzra költözött. Apjától az öntudatos arisztokratikus identitást és küldetéstudatot, édesanyjától a konzervatív nemzeti és vallásos szellemet örökölte, melynek hatása alól élete végéig nem tudott (de nem is akart) szabadulni. Alapiskoláit magánúton végezte, majd jogot tanult. Concha Győző, kora egyik legnevesebb, ám nem éppen haladó szellemű jogtudósa társaságában ismerkedett meg e tudománnyal, de a berlini Humboldt Egyetemen Rudolf von Gneist befolyása is rabul ejtette.
Apja neve és saját felkészültsége alapján hamar érvényesült a politikai pályán.
Amikor a közélet porondján megjelent, a dualizmus épületén már kezdtek kirajzolódni a politikai struktúra repedései. A kapitalizmus teremtette polgárosodás, az antiszemitizmus, a nemzetiségi törekvések ébredezése, a proletár osztályharc kibontakozása, az agrárius-merkantil ellentétek erősödése, a földéhes agrármozgalmak jelentkezése, a Bécs által korlátozott magyarbarát dualizmus kiszélesítésére irányuló nemzeti irányzatok, a Kulturkampf stb. mind-mind egyre markánsabbá tették a politikai differenciálódást, s szétfeszítéssel fenyegették a dualizmust. Ezt a megosztó szerepet a gombamódra szaporodó, egyesülő, megszűnő, majd újraéledő pártok közvetítették és képviselték. A közöttük folyó manőverezés „művészi” adottságokat kívánt. Ám a politikai arénába törekvők közül nem mindenki rendelkezett az ezekhez szükséges adottságokkal. Ezért a közélet már akkor is bővelkedett a farkastörvényekre emlékeztető mozzanatokban (párbaj, ökölharc, merénylet, rágalmazás). A hatalom megszerzése nem mindig a fair play játékszabályait követte. A választási praktikák, az erőszak, az etetés-itatás, az uram-bátyám, a sógorság-komaság, a familiaritás, az intrikák, a pereskedések tarkították a már-már középkoriasan feudális maradványokkal terhelt közéletet. (Lásd: Mikszáth Kálmán zseniális korrajzait!)
Íme, az a szellem és környezet, amely az ifjú Andrássy grófot fogadta, amikor követve a családi hagyományokat a politikai pályát választotta. Tőle azonban mindez távol állt, erkölcsileg egész életében kikezdhetetlen volt. Liberálisnak számított, mint általában az Andrássyak, mert szemben az arisztokrácia túlnyomó többségével, helyeselte az egyház és az állam szétválasztását, a polgári házasság intézményének bevezetését és a törvény előtti jogegyenlőséget. Ami magánéletét illeti, aki csak ismerte, kellemes, vonzó embernek találta, igazi charmeurnek a maga tartózkodó módján, tudása és műveltsége pedig szinte páratlannak volt mondható. Megkapó képet rajzolt róla emlékirataiban Károlyi Mihály, aki – felesége, Andrássy Katalin révén – a veje lett.
„Apósom, mint minden Andrássy, nacionalista volt, de egyben a német kultúra tisztelője, antiklerikális és nagy pártfogója a művészeteknek, különösen a festészetnek. Jól ismerte és gyűjtötte az olasz reneszánsz mesterműveit. A dunai rakpartra néző szalonja telve volt a quattrocento és a cinquecento festményeivel és más korszakokból származó művekkel is: szobrokkal, fafaragású Madonnákkal, régi mesterek és francia impresszionisták képeivel, domborműves bronz ajtókkal. A falakat keleti szőnyegek borították, a palota múzeumhoz hasonlított. Gyűjteményében ott volt Rembrandt ifjúkori önarcképe, egy nagyméretű Sebastiano del Piombo, egy gyönyörű Millet, egy Corot, egy Turner-féle naplemente, egy Daubigny, egy Lawrence és egy Canaletto.
Szeretett ott ülni a félhomályban, ahol csak a képek fölé helyezett rúdlámpák világítottak, és hosszú, vékony lábait törökösen maga alá húzva megosztott figyelemmel hallgatta a körülötte folyó beszélgetést, s csendben szemlélte műkincseit. Néha körbesétált a teremben, közelről is elnézte kedvenc tárgyait, sőt, gyengéden meg is simította őket hosszú, finom ujjaival. Időnként egy-egy szóval, mondattal helyreigazított valamilyen helytelen, pontatlan kijelentést, elnéző mosollyal fogadta családja nőtagjainak szenvedélyes kitöréseit. Az ő véleménye megfellebbezhetetlen volt, akár politikai, akár etikai vagy művészeti kérdésekről folyt a vita. A családból soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ellentmondjon neki. Nem félelemből, mert szelíd és finom ember volt, hanem csodálattal és szeretetből.” *
Tisza Kálmán idején, majd még inkább gróf Szapáry Gyula érája alatt kezdtek megmutatkozni a kormánypárton belüli bomlás jelei, s ezzel párhuzamosan ifjabb Andrássy körül egy másik csoport is fellépett, mely főleg az arisztokrácia körében szervezkedett, Tisza hegemonista módszerei ellenében. Andrássy, aki élete végéig híve maradt a kiegyezésnek az integer Magyarország épsége érdekében nem a nemzetiségekkel szembeni nacionalista platform alapján akarta biztosítani a magyar arisztokrácia vezető szerepét a dualizmuson belül, hanem a közös intézményekben a magyar főnemesség döntő befolyásának fenntartásával.
Ifjú Andrássy Gyula – a kormányzó Szabadelvű Párt programjával –, 1885–1904 között országgyűlési képviselő lett. 1892 és 1894 között belügyi államtitkárrá nevezték ki,1894 és 1895 között pedig a király személye körüli miniszterré az első Wekerle-kormány égisze alatt. A liberálisok pártjából 1898-ban kilépett, de Széll Kálmán kormányfő idején visszatért. A Szabadelvű Párt programját nem követte fenntartások nélkül, és 1904-ben a disszidensek vezetőjeként – végleg szakított is Tisza István politikájával, és azután e vonal ellenzékeként tevékenykedett.
1905-ben létrehozta saját szervezetét, az Alkotmánypártot. Az 1905–1910-es súlyos kormányzati válság idején a Tisza-ellenes ellenzéki koalíció vezetőjeként tárgyalt a királlyal a krízis megoldása érdekében. Többszöri felkérésre sem vállalta a kormányfőséget, számára elfogadhatatlan feltételeket állítottak. Ezzel szemben vállalta, hogy – 1906. április 8-tól 1910. január 17-éig – Wekerle Sándor második kormányának belügyminisztere legyen. Ez volt az a nevezetes időszak, amikor az ellenzék – Wekerle irányítása alatt – összefogott és az 1905-ös országgyűlési választásokon nagy meglepetésre megdöntötte a Tisza-kabinet illetve a Szabadelvű Párt uralmát. A vezető kormányzópárt leváltása nemcsak meglepő esemény volt a magyar politikatörténetben, hanem olyan rendhagyó esemény is, amely 1945-ig többé nem fordult elő. (Kivéve az 1918–1919-es forradalmak rövid időszakát.) A király, akinek a választási eredmény után az ellenzék soraiból kellett volna miniszterelnököt választania, megszegve az alkotmány szabályait, egyik feltétlen hívét, báró Fejérváry Géza testőr tábornokot nevezte ki a kabinet élére. (Darabontkormány.) Az ellenállás az ellenzék részéről azonban olyan erős volt, hogy Ferenc József kénytelen volt megmásítani döntését, és Wekerle Sándort állítani az ország élére. Andrássy tehát belügyminiszter lett ebben az együttesben. Közte és a király között nem volt éppen felhőtlen a viszony, mert még mint ellenzéki politikus sokszor keresztezte Ferenc József szándékait. Ez idő alatt igyekezett megvalósítani közjogi elképzeléseit (közigazgatási bíróság, kivándorlási és közegészségügyi törvény), de sok terve csak papíron maradt, mert azokat, a koalíció korai felbomlása miatt nem sikerült elfogadtatni a parlamenttel. Ilyen volt például a választójogi rendszerre vonatkozó terve, mely szavazati joghoz juttatott volna minden 24. életévét betöltő magyar állampolgárt, aki állandó lakással rendelkezett. Az írástudatlanokat (igen nagy volt a számuk) viszont nem engedte volna az urnákhoz. A nép felé történő nyitást azzal akarta ellensúlyozni, hogy a magasabb iskolai végzettséggel és jövedelemmel rendelkezők két vagy három szavazattal élhettek volna. Ez mindenesetre azt bizonyította, hogy igencsak távolt állt tőle egy korszerű, demokratikus közjogi helyzet megteremtése. Ugyanakkor törekedett az áldatlan egészségügyi-szociális viszonyok javítására: lakásépítési programja realizálása során épült fel a tévesen Wekerle Sándor érdemének tulajdonított állami munkás (valójában kistisztviselő) kolónia, a Wekerle-telep, és nem lebecsülendő az sem, amit a gyermekvédelem területén tett.
Amikor megbukott a koalíció, pártját feloszlatta. E radikális lépés mögött az a törekvés rejlett, hogy bár nem akart tagja lenni a Tisza István vezette Munkapártnak, de saját pártja feloszlatásával indirekte segíteni akarta az uralkodó osztályok összefogását az elhúzódó politikai válság megoldása érdekében. 1910–1918 között pártonkívüli 67-esként tagja lett a képviselőháznak. Ám 1913-ban Tiszával szembeni ellenzékiségét demonstrálta 1913-ban régebbi pártjának, az Alkotmánypártnak újraszervezése. Külpolitikai tekintetben nem volt feltétlen híve a Kelet-Európát elnyeléssel fenyegető német militarizmusnak, ezért a Franciaországhoz és Angliához vezető közeledés módozatait kereste. Ám mégsem került szembe Tiszáék németbarátságával, mert számára mindennél fontosabb volt a hátország szilárdsága és az arisztokrácia által vezetett nemzeti egység politikája. Közép-Európát szerves egységnek tekintette és szorgalmazta e térség politikai, gazdasági és katonai szövetségét.
Az első világháború kitörését ő is, pártja is nagy lelkesedéssel fogadta. Sőt, a hátország megerősítése érdekében kész volt Treuga Deit kötni a kormánynyal, vagyis a háború alatt nem akarta megzavarni Tisza háborús politikáját. Parlamenti felszólalásai lojalitásáról tettek tanúbizonyságot. Midőn a háború előrehaladtával megingott a központi hatalmak katonai helyzete, Andrássy így beszélt egy esetleges különbékéről: „Valóban úgy áll a helyzet, hogy előttünk áll a béke objektív lehetősége. […] Mindezek ellenére nem teszek egy lépést sem egy békeakció irányában.” A gróf csak úgy lett volna hajlandó békét kötni, ha a monarchia megtarthatja az addig meghódított területeket. Ez a megnyilatkozása azt bizonyítja, hogy az átmeneti katonai sikerek következtében elfoglalt területek bekebelezési törekvéseivel túllépett az integer Magyarország koncepciójának határain. Ám Tisza makacs ellenállása minden kiegyezési törekvéssel szemben még a Treuga Dei ellenzéki híveinek egy részét – így Andrássy Gyulát is – a kormány ellen hangolta:
„A t. miniszterelnök úr köti magát egy olyan rendszerhez, mely fenn nem tartható, mely össze fog esni és vele az utolsó reménye annak, hogy konzervatív szempontból bizonyos fokig korlátolt reform legyen megalkotható. […] Ha a kormány és a vezető körök azt hiszik, hogy ott lehet folytatni, ahol abbahagyták a háború előtt, ha azt hiszik, hogy nem kell egy egészen új szellemű szociálpolitikát követni és annak már ma megcsinálni az első lépését, akkor igenis forradalom lesz.”
Megkésett váteszi szavak voltak ezek! Andrássynak azonban ehhez a kérdéshez önkritikusan kellett volna nyúlnia, hiszen a Treuga Dei támogatása nagy szerepet játszott az események ilyen alakulásában 1917-ben IV. Károly leváltotta Tiszát, aki akadályozta különbéke terveinek megvalósítását. A magyar vezető politikusok Andrássyt javasolták a „geszti bolond” helyére, de a király ezt elutasította, mert attól tartott, hogy a közismerten németbarát gróf személye gátja lehet különbéketerveinek. Ezért aztán 1917. június 15-én gróf Esterházy Móric lett Tisza utódja, ám a kormányban Andrássy hívei voltak többségben.
A háborús kabinet leváltásának periódusában Károlyi Mihály ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, a polgári radikálisok (Jászi Oszkár) és a szociáldemokraták (Garami Ernő) alakítsanak kormányt, de nem zárkózott el a korábbi mérsékelt ellenzék híveitől (Andrássy, Apponyi) sem. Azt azonban ellenezte, hogy kabinetjében ez utóbbiak többségi szerephez jussanak, de Andrássyék éppen e dominanciához ragaszkodtak volna. Még Garami Ernőéket is meg akarták nyerni kormányuk számára, akik nem is utasították volna el a felkérést, ha nem kellett volna félniük attól, hogy Károlyi Mihályék és a szociáldemokraták többsége elszigeteli őket. Ennélfogva nem születhetett megállapodás.
Márpedig Andrássy, Apponyi, Wekerle és Tisza változatlanul ilyen kormány létrehozásán munkálkodtak, de makacsságukat Károlyiék keresztülhúzták azzal, hogy 1918. október 24-én megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot. Október 31-én pedig kitört a polgári demokratikus (őszirózsás) forradalom.
Andrássyt még ezt megelőzően, október 26-án, az uralkodó Svájcba küldte, hogy ott az antanttal tárgyalást kezdjen, s mint frissen kinevezett külügyminiszter mielőbb kösse meg a különbékét. A tömegmozgalmak hatására Károlyi látszott esélyesnek a miniszterelnöki székre, de Bécsben Andrássyék meggyőzték a királyt, hogy Károlyi jelölését ejtse el. Formálisan Andrássy híve, gróf Hadik János lett az új kormányfő, de csak 1 napra, mert győzött a felháborodott tömegek akarata: IV. Károly kénytelen volt kinevezni Károlyit. A Károlyi-kormány meghiúsította a liberális éra híveinek minden álmát és tervét. Andrássy Gyulának is távoznia kellett.
De nem gondolt arra, hogy kivonuljon a politikából. 1919. március 21-e után Bécsben mint az Antibolsevista Comité (ABC) egyik vezetője minden tekintélyét latba vetette, hogy az antant segítséget nyújtson a munkáshatalom megdöntésében. A máskülönben tisztakezű arisztokrata ez egyszer nem finnyáskodott: Bécsben a bankgassei magyar követségen őrzött, a Magyar Tanácsköztársaság tulajdonában levő 135 millió koronát elrabolták, hogy megteremtsék a tanácskormány elleni szervezkedések anyagi fedezetét. Gábor Andor írta a betörésről: „A magyar ellenforradalom mágnásai a maguk vagyonából egy fillért sem akartak áldozni a forradalom megbuktatására.” Kölcsönhöz nem jutottak, mert nem akarták birtokaikat a bankok fedezetéül feláldozni. A koronamilliók jelentős része egyébként kézen-közön eltűnt. Ha egy tárgyilagos bíróság kivizsgálja akkor, hová lettek a követség milliói, furcsa képet kaphattak volna a magyar arisztokrácia moralitásáról.
Ebben az időben Andrássy már Svájcban tartózkodott s onnan figyelte az ellenforradalmi hatalom létrejöttéről szóló híreket. Eközben tárgyalásokat folytatott az antant illetékeseivel, hogy a leendő magyar kormány élére segítsék. Az antant azonban már csak azért is idegenkedett az Andrássy-féle, a dualizmus világát felidéző arisztokratáktól, mert szövetségeseik, a szomszéd országok (utódállamok) egyöntetűen tiltakoztak az ellen, hogy a történelmi Magyarország prominensei hátráltassák nacionalista-imperialista terveiket.
Amikor a gróf hazatért, pártonkívüli programmal képviselőnek választották a Miskolc 1. választókerületben. A trianoni diktátum aláírása után (1921) szupremácia-elméletének propagandájától remélte a határrevíziót. Mint írta „Az állam régi nagyságát csak a nemzet erkölcsi és szellemi nagysága állíthatja helyre. Csak kulturális fölényünk szerezheti vissza azt a világállást, azt a hatalmat, azt a tekintélyt, mely minket megillet, s melyet hibák és szerencsétlenség következtében ideiglenesen elveszítettünk. És csak kultúrfölényünk fogja azt biztossá tenni és megtartani, amit a természet rendje, ügyes politika s kedvező szerencse visszaadhat… Nagy, erőteljes kultúrmunkánkban kapcsoljuk be azokat a testvéreinket mind, akiket az igazságtalan ítélet elválaszt addig is, míg az igazság, a jobb belátás és a természet törvényei újra érvényesülni fognak”.
Andrássy Gyula minden erejét és tehetségét a „magyar kultúrfölény” ideológiájának kidolgozására fordította. A magyar nacionalizmusnak-irredentizmusnak ez az ideológiája arra volt hivatott, hogy ország-világ előtt alátámassza a történelmi Magyarország visszaállításának igazságosságát és jogszerűségét. Sokat tett a magyarság általános műveltségének emeléséért (Klebelsberg Kunó és Apponyi Albert mellett), és nagy súlyt helyezett a magyar művészet felvirágoztatására, mert mindezzel akarta bizonyítani műveltségi felsőbbrendűségünket („a magyar kultúrfölény”) a románokkal, csehekkel (!), szlovákokkal, délszlávokkal szemben – alátámasztandó elhivatottságunkat a Kárpát-medencében betöltendő politikai vezető szerepre. Tudjuk, a militáns horthysta tényezők – bár nem hanyagolták el a revíziónak alárendelt propagandát – nem a szép szavak erejében bíztak, hanem a katonai akciókban. A „Nem! Nem! Soha!” a „Mindent vissza!” szlogenjei mellett a hadseregfejlesztést tekintették céljuk megvalósítása fő eszközének.
Andrássy Gyula hitt a művészetek erejében: „… a művészet nemcsak az egyes emberek életét teszi kellemesebbé, tartalmasabbá, nemesebbé, nemcsak az egyén nevelésének és lelke fejlődésének egyik legbecsesebb eszköze, hanem az a nemzeteknek is erőforrása. Hódító hatalmat ad nekik s őket az emberiség jótevőivé és halhatatlanokká teszi.” Természetesen a művészetnek ezt a bűverejét elsősorban a magyar értelmiség szellemi kincsének tekintette s az egyszerű néptől csak annyit várt, hogy megtanulják, miszerint kétszer kettő nem öt. Úgy gondolta, a magyarságnak ez a „kultúrfölénye” feltétele politikai elsőbbségének, vezető szerepének, a Kárpát-medencében érvényesülő szupremációjának.
Hazatérése után elnöke lett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának (KNEP), ennek a klasszikus értelemben vett konzervatív szervezetnek. Váljék becsületére, hogy semmiféle megértést nem tanúsított a dühöngő fehérterror iránt, undorodott Horthy fővezér különítményeseitől, a Héjjas-féle tömeggyilkosoktól, politikailag pedig kifejezetten végzetesnek tartotta azt, ami az országban történik. És ezt a véleményét nem rejtette véka alá. Beniczky Ödön, a Friedrich-kormány (1919. augusztus. 15–1919. november 24.) belügyminisztere, aki 1925-ben az Ujság című napilap hasábjain közzétett vallomásában leleplezte Horthy különítményeseinek rémtetteit (amiért is aztán kormányzósértésért 2 évi börtönre ítélték), nagy megbecsüléssel írt a gróf bátorságáról. **
Andrássy tehát nem volt híve Horthynak, sőt teljes szívéből utálta, kormányzóvá emelését ellenezte, szilárd legitimista maradt, és elszántan küzdött azért, hogy ismét Ferenc József utódja, IV. Károly kerüljön vissza a trónra. Ezt elősegítendő, szerepe volt a Svájcba emigrált király hazahozatalában. 1921 húsvétján Károly váratlanul megjelent Szombathelyen, hogy onnan a fővárosba utazzon és átvegye Horthytól a hatalmat. Bethlen és Andrássy még Szombathelyen felkereste a trónjától megfosztott királyt s rá akarták venni a visszavonulásra. Őfelsége hajthatatlan maradt, a kormányzó is. A második királypuccs (1921. október) során viszont Andrássy már egyértelműen az exkirály oldalára állt s elvállalta IV. Károly leendő kormányában a külügyminiszteri tisztséget, de a kormányzó ellenállása, s a kísérlet gyászosan gyors bukása (budaörsi csata) miatt ennek realizálására nem kerülhetett sor. Előzőleg a gróf attól sem riadt vissza, hogy bizalmasan felkeresse Stromfeld Aurélt, hogy álljon élére a király trónjának visszaszerzéséért indítandó katonai hadműveletnek, ám a Magyar Tanácsköztársaság legendás hadvezére, a magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, aki természetesen szemben állt Horthyval és kormányzóságával, a felkérést kereken visszautasította. Ha ugyanis abban a helyzetben lenne, világosította fel a grófot, hogy fegyvert ragadhatna az ország érdekében, azt a magyar tanácshatalom visszaállításáért tenné – és nemcsak Horthy Miklós, hanem Habsburg Károly ellenében is. A kormányzó, aki többször is fogadalmat tett a Habsburgoknak hűségéről – a hatalom birtokában, s a nemzetközi helyzetre hivatkozva – ekkor már a világon semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy visszaadja az országot az exkirálynak. IV. Károly vonatát és szedett-vedett csapatát Budaörsön Gömbös Gyuláék megállították és a résztvevőket letartóztatták. Andrássy Gyulát is őrizetbe vették. Néhány hétig Tatán vizsgálati fogságban tartották, mialatt Károly királyt Tatáról Tihanyba vitték, majd egy brit monitoron Madeirára száműzték. Ott halt meg 1922-ben.
Amikor imigyen a „veszély” elhárult, az összeesküvőket szabadon bocsátották. Szabad lett Andrássy is, aki visszatért a nagypolitikába. (Nem tagadta meg legitimista meggyőződését, ekkor már Ottóba, Károly fiába vetette minden reményét.) Még fogságában lemondott a KNEP-ben betöltött elnöki tisztségéről és kilépett a pártból. Ezt követően a Friedrich-féle Keresztény Földmíves és Polgári Párt tagja lett. A „felsők” körében élvezett népszerűségére utal, hogy az 1922-es parlamenti választásokon képviselői mandátumot szerzett Budapest I. kerületében.
Az 1926-os választásokig maradt honatya a parlamentben. Miután nem tudott mandátumhoz jutni, véglegesen visszavonult az aktív politikai élettől, de ezután is – hűen legitimizmusához és a Habsburg-házhoz – 1929. június 11-én bekövetkezett haláláig bírálója maradt a Bethlen István vezette kormánynak. Budapesten halt meg s a Fehér megyei Polgárdiban temették el, híveinek nagy részvéte mellett.
Wlassics Gyula, az országgyűlés felsőházának elnöke, nekrológjában 1929. június 21-én többek között az alábbiakban emlékezett meg Andrássy Gyula haláláról: „Ifjabb gróf Andrássy Gyula jelentőségét a magyar nemzeti életben talán legtalálóbban azzal lehet jellemezni, hogy ő a nemzeti politikának egy olyan módszerét képviselte, mégpedig jóformán egyedül, amelyet tettekbe átültetni nem adatott neki alkalom, mely azonban mégis fáklyaként kell, hogy a jövőbe világítson, ha már nem tudtuk azt a múltban kellőképpen érvényre juttatni. […] Andrássy korán ismerte fel a magyar nemzet sorsának azt az alapvető tényét, hogy számára maga a fennállás is probléma, hogy tehát a lét biztosítása a magyar politikának első feladványa, mely mögött a mikéntlét kérdései háttérbe szorulnak. Ez a felismerés uralkodik egész politikai és publicisztikai tevékenységén. Tudományos kutatásai nem voltak neki öncél, hanem politikáját szolgálták.”
Az arisztokrácia és a tőkések körében nagy népszerűséget és tiszteletet élvező gróf halála megrendítette a Horthy-rendszer elitjét. Nem voltak valamennyien egy hullámhosszon vele, de becsülték benne azt a férfiút, aki a maga módján sokat tett az uralkodó osztály politikai, gazdasági és műveltségi monopóliumának érdekében.
Ifj. gróf Andrássy Gyula a professzionista politizálás mellett a tudománnyal, mindenekelőtt a jogtudománnyal is foglalkozott, méghozzá igen magas színvonalon. Három kötetben írta meg A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai a harmincéves háborútól a Pragmatica Sanctióig című monográfiáját. Ez a hiánypótló, grandiózus mű felölelte a magyar alkotmány történetét az Árpád-házi királyoktól a szatmári békéig terjedő időszakban. 1898-ban az 1867. kiegyezésről írt munkája akadémiai székfoglalója volt. Ezeken kívül még számos (a maga korában jelentős) mű fűződik a nevéhez. 1904-ben lett az MTA rendes tagja. 1901–1906 között töltötte be a Magyar Társadalomtudományi Társaság elnöki tisztségét.
Kultusza ma is él mindazokban, akik a „történelmi Magyarország” visszaállításának hiú ábrándját dédelgetik, és képzeletben elhelyezték abban a panteonban, ahol Tiszta István, Horthy Miklós, Bethlen István és Teleki Pál várja a feltámadást, hogy tevékenységüket ott folytassák, ahol a természet törvényei azt megszakították.
* Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Magvető, 1977. 82. o. [vissza]
** [1919.] szeptember első napjaiban felkerestem Andrássy Gyula grófot, és közöltem vele, hogy a katonai kilengések beszüntetése érdekében múlhatatlanul a fővezérlet székhelyére, Siófokra kell utaznom. Felkértem a nagy tekintélyű államférfiút, hogy az ország érdekében utamon kísérjen el. A fővezérrel való, előreláthatóan kényes tárgyaláson, segítségemre legyen. Andrássy Gyula gróf habozás nélkül és készségesen vállalkozott. […] Tárgyalásaink Horthy Miklós fővezér hivatali helyiségében […] folytak le. Először Andrássy Gyula gróf szólott. Ismertette a helyzetet, úgy bel-, mint külpolitikai vonatkozásaiban, félre nem érthető komolysággal intve a fővezér urat, hogy a tisztikar, sajátlagosan a tiszti századok további önkényeskedéseit és garázdálkodásait most már okvetlenül szüntesse meg, nehogy a túlkapásoknak az ország helyrehozhatatlan kárát vallja. A fővezér úr egyre inkább növekvő izgatottsággal hallgatta Andrássy Gyula gróf fejtegetéseit. (Isz: Magyar Pokol. Szerk.: Markovits Györgyi. Magvető, 1964. 95-96. o.) [vissza]
Vízhordó aktok
Zsuzsa és Péter
Íme, egy ijesztő példa. Családi barátunk volt, és korai halálukig maradt, egy házaspár. A férj kollégám az újságnál (ő hunyt el hamarabb), felesége egyetemi évfolyamtársa az én nejemnek az ELTE fizika-kémia tanszékén. Vagyis a természettudományokat tanulták, amelyeknek racionális magyarázatai vannak. A férj halála után is összejöttünk néha, amikor a hölgy már nem középiskolában tanított, hanem az akkori Művelődési Minisztérium egyik osztályának volt a munkatársa.
Erre a részletes bemutatásra azért volt szükség, hogy érzékeltesse az eset abszurditását. Családi-baráti összejövetel volt nálunk, néhány héttel az MSZP 2002-es választási győzelme után. Természetesen nem ezért jöttünk össze, de ez is szóba került, és akkor mindannyiunk meglepetésére megszólalt a hölgyvendégünk:
– Igen – mondta teljes meggyőződéssel –, mert 40 ezer izraelit hoztak ide repülőgépen, hogy az MSZP-re szavazzanak.
Az első pillanatban szóhoz sem jutottunk ekkora ostobaság hallatán, később is csak erőtlenül próbáltunk vitatkozni, mert mit is lehet erre mondani. Magyarázzuk el, hogy 40 ezer ember repülőgépre ültetéséhez legalább 40-50 repülőgép kell, továbbá, ha ideérkeztek, miként szavazhattak és hol, hiszen nem szerepelhettek egyetlen szavazókör névsorában sem. Aztán miért szavaznának az MSZP-re azok, akiknek jelentős része éppen a hazai társadalmi viszonyok, a tulajdonuk elvesztése miatt vándorolt ki. Józan ésszel ezzel az ostoba feltételezéssel nem nagyon lehet, főleg nem érdemes vitatkozni. (Őszinte sajnálatunkra néhány év múlva a hölgy is követte a férjét a temetőbe.)
Ám a kérdés azóta is bennem maradt: miért hitte el ezt a – vélhetően valamelyik jobboldali újságban megjelent –, badarságot egy amúgy intelligensnek mondható fiatal nő? Általában miért hisznek el nyilvánvaló marhaságokat, nem feltétlenül műveletlen, és nem feltétlenül ostoba emberek? Miért hiszik el – ez az újabb verzió –, amit még Csurka pedzegetett meg a lapjában, hogy az izraeli hadsereg készen áll Magyarország elfoglalására? A jobbik sajtója, a Kuricinfó tovább ment, mert szerintük előbb „megveszik az országot” és a tulajdon biztosítása miatt foglalják el. (Nem véletlenül emlegetik a sukorói per kapcsán annyiszor, hogy a csereüzletet egy izraeli úr akarta lebonyolítani.) Nem véletlen tehát az az elképesztő baromság, hogy a holokausztot valójában zsidó bankárok, a nagyobb jövedelem érdekében, támogatták. Ennek a szövegnek a megírása idején szólalt fel a Parlamentben egy jobbikos képviselő, aki kétségessé tette a holokauszt auschwitzi áldozatainak a számát. Pedig a történtek ellenőrzésére ki sem kell utazni néhány száz kilométert Auschwitz-Birkenauba, a náci katonák által készített fotókon lehet látni mi is történt ott a deportáltakkal. (Néhány ilyen fotót kinagyítva helyeztek el a táborban, az egyik legdrámaibbat, a gázkamrára várók – amiről természetesen mit sem tudtak – asszonyok és gyerekek csapata látható a felrobbantott gázkamra mellett.) Miért hiszi azt a jobbik diplomás, több nyelven beszélő képviselője, hogy a Parlamentben kettős magyar–izraeli állampolgárok vannak, és ha véletlenül akadna egy (nem akadt), az miért csak izraeli és nem a magyar érdekeket képviselné? Miért hiszik azt – tömegek! –, hogy a cigányok eleve bűnözők, főként tolvajok, és hogy a nem cigányok között, arányaiban nincs legalább ugyanennyi? Miért hitték el sokan, hogy Magyarországon él egy „piréz” nemzetiség?
Ezért is merül fel bennem oly gyakran a kérdés: miért hisznek el, még magukat némi joggal (diplomával) az értelmiséghez tartozó férfiak és nők, nyilvánvaló ostobaságokat? Arra könnyebb válaszolni, hogy a focimeccseken fasiszta jelszavakat kiabáló drukkerek, gólörömben, vagy főleg gólbánatban, ismét elindítanák Auschwitzba a vonatokat. Rájuk azt lehet mondani, hogy alapvetően műveletlenek – bár általánosítva ez sem egészen igaz –, főleg történelmi kérdésekben.
Az iskola bűnei
A történelmi tájékozatlanságban elsőrendű bűnei vannak az iskolának, azon belül is a történelemoktatás kriminális színvonalának. Csak három példa, kettő személyes tapasztalataimból származik. Az elsőt a kaposvári – akkor még csak Főiskola – igazgatónője mondta el. Felvételiztettek pedagógia szakokra. Valamelyik tanár megkérdezte: mit tud a jelentkező Horthy Miklósról? A válasz: egy 14. századbeli hadvezér volt. Mindezt egy érettségivel rendelkező, tanárnak készülő, fiatal hölgy mondta.
Személyes példáim. Egy időben tanítottam egy magániskolában, ahová ugyancsak érettségivel lehetett jelentkezni. Én egy kommunikátorokat képző csoporthoz jártam, ahol sajtó-műfajelméletet tanítottam. Tanultak magyar sajtótörténetet is, más volt az előadó, de nem akarták, hogy sokan vizsgáztassanak, ezért megkértek, hogy értékeljem a tételek második részét, a sajtótörténetre vonatkozó kérdésekre adott válaszokat is. Az egyik „áldozat” azt húzta ki sajtótörténetből, hogy beszéljen a második világháború utáni magyar újságokról, amelyekről külön előadást hallottak. Én már előre elhatároztam, hogy ha szóba hozza a Szabad Népet, legalább hármast adok. Ha megemlíti a Népszavát is, akkor négyest, ha a Magyar Nemzetről is tud valamit, akkor majd ezért ötös jár. De egyik lap neve sem került elő, sőt valami érthetetlen zagyvalékot adott elő erről a korról. Gyanakodni kezdtem. – Maga szerint mikor ért véget a második világháború? Kis gondolkodás után kivágta: 1948-ban. Mondanom sem kell, hogy a leányzó egy-vagy két évvel korábban érettségizett.
Ugyanebben az iskolában, az első órán, hogy annyi rossz tapasztalat nyomán, fogalmam legyen az előttem ülő 15 hallgató történelmi és társadalmi tájékozottságáról – az Újságíró Akadémia kérdőíves rendszere nyomán –, feltettem néhány kérdést, de nem kellett írásban sem felelni rá, csak aki tudta a választ, annak fel kellett emelni a kezét. – Ki volt Rákosi Mátyás? – Egy kéz emelkedett magasba a tizenötből. – Ki volt Szálasi Ferenc? – Megint csak egy kéz. – Ki volt Berzsenyi Dániel? (Ez az év Berzsenyi születésének valamilyen évfordulója volt, sokat foglalkoztak hát vele a lapokban, televíziókban.) Hárman tették fel a kezüket a nemrég érettségizett diákok közül.
Lehet magyarázni – csak elfogadni nem –, hogy miért ilyen rettenetes a történelemoktatás. Volt ugyanis idő, amikor az 1945 utáni történelmet nem is tanították, és a rendszerváltás után a régi tanárok is jó, vagy rosszízlésük szerint jártak el az „elmúlt 40 év” históriájával. A frissen végzettek a legjobboldalibb ösztönzéseket kapták az egyetemeken, mert ott akarták elsőként bebizonyítani az oktatók, hogy ők tudják ám az „igazi” magyar történelmet. Tudom, mindennek ellenére maradtak színvonalas középiskolák és tisztességes történelemtanárok, de azt hiszem, ezt a kétségbeejtő átlagszínvonalat nem lehet igazán magyarázni.
A „miért hisznek?” kérdésre tehát az első, de korántsem egyetlen, válasz: a történelmi ismeretek hiánya. Van talán, aki erre a kérdésre azzal válaszol: mert hiszékenyek. Szerintem használhatatlan ez a válasz, először is azért, mert a tudományos racionalitás hívei is mindig hisznek ebben, abban, valamiben. Amit még nem feltétlenül igazolt vissza a tudomány. (Például sok tudós is hisz abban, hogy van élet – ha nem is biztos, hogy a miénkhez hasonló –, a Földön kívül is. Vagy, hogy belátható időn belül el lehet érni a 120 éves emberi átlagkorhatárt. De legfőképpen abban, hogy hamarosan megtaláljuk a benzint helyettesítő, ráadásul kevéssé környezetszennyező energiát a közlekedés számára.) És így tovább.
A hit valami még nem létezőben az ember legtermészetesebb magatartása. Ha a legprimitívebben fogalmazunk: minden tettünket az a hit irányítja, hogy létre tudunk hozni valamit, ami eddig nem létezett.
De ott a vallásos hit – tehetjük hozzá –, és talán van valami összefüggés a túlvilág feltételezése és a hétköznapi hiszékenység között. Nincs kizárva, ámbár nincs is bizonyítva. Az írás elején az izraeli szavazókról beszélő hölgy például nagyon vallásos volt. Minden egyetemi vizsgája előtt elment a templomba imádkozni a jó jegyért. Egyszer utána is. Feleségem megkérdezte: most miért ment, hiszen a vizsga előtt már imádkozott. – Mert most bocsánatot kértem, hogy „olyanokat mondtam”. – Az „olyanok” a marxizmus volt, amiből ugyancsak sikeresen levizsgázott.
Lehet hát, hogy aki egy irracionális hit elfogadója, az könnyebben hisz társadalmi, történelmi badarságokban. De ez egyáltalában nem biztos. Csak a lélektan hisz ilyen általános igazságokban. A pszichológia – jó esetben – ki tudja deríteni egy hétköznapi, vagy éppen különleges emberi cselekedet okait, magyarázatokat találhat a múltjában, de – szerintem – alkalmatlan a jövőben bekövetkező esetek leírására. Ha a világon valamennyi embernek más és más az ujjnyoma, legalább annyifélének kell lenni a lélektani értelemben vett arcképének. Mert jellemünk, azaz cselekedeteink forrását három tényező határozza meg. A gének örökletes szerepe, az iskola és a társadalomban szerzett egyedi tapasztalatok, no meg a családi, a közvetlen környezet hatása. Ez a három összetevő minden egyénben más és más arányokban alakulhat ki, és ezek az arányok az évek során változhatnak is. Ha úgy tetszik, ez az egyéniség lélektani lenyomata.
A család szerepe a hiszékenységben
Nem hiszem hát, hogy a vallásosság, az istenhit meghatározó tényező lenne az emberek társadalmi, politikai hiszékenységében. Sokkal fontosabbnak vélem a család meghatározó szerepét a gyermekkorban. Ahogy mondani szokták: az a fontos, amit a gyerek hall és lát a szűkebb környezetében. S itt kell egy – talán csak – magyar jelenségre kitérni. Arra ugyanis, hogy a magyar családokban egyre kevésbé szokás a múltról beszélni. Legfeljebb arról, hogy – esetleg – milyen méltánytalanságok történtek korábban az elődökkel. De általánosságban még ez sem mindig jellemző.
Ebből a szempontból különösen érdekes (és szomorú) a zsidó családok viszonya a múlthoz. Rendkívül sokan, ha ezt százalékosan nehéz is lenne kifejezni, szándékosan, tudatosan nem beszéltek és nem beszélnek a gyerekekkel a vészkorszakban őket ért tragédiákról.
Ismét egy jellemző példa. Nyilvános beszélgetést vezethettem egy nagyon tehetséges, ismert, zsidó származású színésszel. Mikor a család múltjáról esett szó, megkérdeztem, mit tud erről az olimpiai bajnok fia. – Semmit – hangzott a számomra meglepő válasz. – Minek erről tudni?
Számtalan más zsidó család esetében is tudomásom van arról, hogy a gyereket – úgymond – kímélendő az emlékek terheitől, az abban való érintettségükről, odahaza nem beszéltek a már felnőtt gyermekükkel sem a múltról. E mögött a magatartás mögött az a feltételezés is meghúzódik, hogy jobb, ha a gyerek iskolatársai, barátai minderről nem szereznek tudomást, mert esetleg vegzálják, vagy éppen elfordulnak tőle. Egyébként is legyen belőle mindenkivel egyenrangú felnőtt, ne zavarja a múlt. (Közeli barátom és kollégám meg is kereszteltette a gyerekét, és ez a gesztus nem volt egyedüli a vészkorszakot túlélők körében. (Az viszont a lélektan paródiája, ahogy egy olasz származású, Izraelben élő pszichológusnő, magyarul is megjelent Mécsesek című könyvében, azt feltételezi, hogy a holokausztot túlélők gyerekei önkéntelenül is hordozzák a traumát és mindenféle lélektani bajokkal küszködnek, frusztráltak. Ez persze ebben az általánosító formájában egyáltalán nem igaz.)
A zsidó családok egy része nem akarta megismertetni a gyerekét a család múltjával, de valójában nem jobb a helyzet a katolikus, református, vagy bármely felekezethez születési jogon tartozó famíliáknál sem. Ennek jórészt történelmi-politikai okai vannak. Azt is mondhatjuk, hogy Magyarországon már vagy 150 éve mindig szégyelleni kellett az elődöket. Az 1867-es kiegyezés után nem néztek jó szemmel azokra az idősebbekre, akik – mást alig tehetvén – kiegyeztek a Bach-korszakkal. S ezek nem lehettek kevesen. 1919 után azokat a szülőket és nagyszülőket kellett megtagadni, akik valamilyen fokon szerepet – netalán éppen munkát – kaptak Károlyi Mihály, esetleg éppen a Tanácsköztársaság idején. Valójában az idő rövidsége ellenére ők sem voltak kevesen. 1945 után azután szinte minden családnak szégyenkeznie kellett volna, akik nem lázadoztak a Horthy rendszer és a háború miatt. Márpedig jószerivel ezt az egész ország lakosságáról el lehetett mondani, kivéve azt a néhány tucat hazai – és külföldön tevékenykedő – ellenállót. Leginkább azoknak a családoknak illett hallgatni a múltról, akiknek a tagjai közül katonaként a frontra kerültek, hiszen egy igazságtalan háborút szolgáltak. (Csak mostanában kezd kiderülni a magyar királyi hadsereg, mint megszálló és területbiztosító fegyveres erő számtalan olyan viselt dolga, amely kétségtelenül hadtörténetünk legsötétebb lapjaira kerül majd. Egy példa: kizárólag az elfoglalt Csernigovi Területen több mint 100 000 civilt mészároltak le.) * Aztán szégyenkezni kellett azoknak a családoknak, akik bármilyen módon résztvevői – túlélői – voltak a Rákosi idők terrorjának. S ebben is szinte az egész ország „bűnös” volt. A mostani rendszerváltás után, a „kommunistázás” divatja idején, a Kádár-korszak bűnösnek tartott öregjei kerültek elő, még ha nem is voltak semmilyen vezető pozícióban. (Megjegyzendő: a társadalom szerkezetének következtében, sok tízezren voltak valamilyen szinten vezető pozícióban.)
Mit lehet hát kezdeni ilyen múlttal? Dicsekvésre semmiképpen nem alkalmas. (Marad legfeljebb az angolok feletti focigyőzelem és néhány olimpiai aranyérem.) Nem hiszem, hogy sok olyen ország van, mint a mienk, a nagy újratemetések országa, ahol családi szinten (is) ennyire feldolgozatlan a múlt. Aminek jellemző példája a nagypolitikában is, hogy sokan, gyakorta úgy emlegetik a holokausztot, mint kizárólag a nácik bűnét, és sértésnek tartják, ha emlékeztetik a közvéleményt, hogy a fasiszta megkülönböztetések, például a numerus clausus az egyetemeken, nálunk előbb születtek, mint Németországban. És nem szereti hallgatni az ország közvéleménye azt sem, amikor azt emlegetik, hogy a több mint 400 000 magyar zsidó, és több ezer cigány zökkenőmentesnek mondható összegyűjtésének és elszállításának a magyar közigazgatás volt a lebonyolítója. Még a helyi papság is – „hála” Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök tanításainak –, úgy vélekedett, jobb, ha ezt „a gennyes fekélyt” (Prohászka írta le) kivágják a magyar nemzet testéből.
Azt meg már a történészektől sem akarják meghallani, hogy a Szovjetunió magyar megtámadását és a keleti frontra kiküldött magyar katonákat a németek még csak nem is kérték. Ez „önkéntes hozzájárulás” volt a „bolsevizmus elleni harchoz”. Némiképpen a trianoni határok megváltoztatásáért fizetett bér. Amit sok-sok tízezer magyar katona halálával egyenlítettek ki.
Jobb tehát a múltról hallgatni. Mit traktáljuk a gyerekeket, a családtagokat a múlt olyan, akár egyoldalú, akár téves magyarázataival, amelyek nem vezetnek semmire. Nem lesznek ettől sem jobbak, nem is lesznek okosabbak. Ezért, hogy csak a családot ért – 1945 utáni – sérelmek kerülnek elő, érdekes módon nem is elsősorban az egykor leggazdagabbaknál. Ha ezt szóbahozzák, akkor rendszerint elvett földekről vagy üzletekről esik szó, az elvesztett hivatalokról szinte soha.)
Azt hiszem tehát, hogy a hiszékenység ilyen rendkívül magas fokának másik fontos oka – az iskolai történelemoktatás hallatlan kuszaságán, gyengeségén túl – a családok hallgatása a múltról. S talán van még egy harmadik ok is, bár ebben valószínűleg sokan nem értenek majd egyet velem: valami egységesnek mondható világkép (nevezhetem akár ideológiának is) a hiánya.
A világkép hiánya
Valamivel bővebben: nincs egységesnek mondható magyarázata a társadalom bonyolult jelenségeinek. Kézenfekvőnek látszik, hogy a marxizmust, (vagy valami hasonlót) kell hiányolnunk, mint ami a korábbi 30-40 évben – valamennyire – befolyásolta az emberek gondolkodását. Azokét is, akik soha nem tanulták iskolában, vagy szemináriumokban, és múltjuk, neveltetésük okán esetleg szemben is álltak a hivatalos ideológiával. Ami elől persze a sajtó és a nyilvános szövegek jóvoltából nem lehetett elmenekülni.
Az utolsó, rendszerszerűnek mondható társadalmi szemlélet a második világháború előtt a szellemtörténet volt, a kultúrantropológia. Igaz, kevesen voltak, akik ismerték, pláne akik értették is a maguk módján, de mégis ennek alapján próbálták magyarázni a világot. Főleg csak tudósok és egy vékony értelmiségi réteg volt tudatos híve ennek a meggyőződésnek, s bár a szellemtörténet bizonyos pontokon érintkezett a vallásos hitekkel, mégsem azonosítható velük.
A szellemtörténet olyan filozófiai elképzelés volt a társadalmi mozgások számára, amely azt tételezte fel, hogy a szellem átvándorol a tárgyakba, általában az objektív világba, így meghatározza társadalom fejlődését is. Szekfű Gyula, a szellemtörténet talán legjelesebb magyar alakja, és még néhányan, elszakadtak a közvetlen vallásos világtól, és úgy képzelték el, hogy az emberiség szelleme irányítja a történelemben a tökélesedés felé a társadalmakat. (Nem mellékes: ez a gondolat volt az alapja annak a hazai nacionalista nézetnek, hogy azért hivatott a magyarság ebben a térségben a vezetésre, mert szellemi fejlődésünkben előbbre tartunk a többieknél, mi „kultúrnemzet” vagyunk.) A szellemtörténet kiindulópontja az volt, hogy már az ősember képzeletében, tehát szellemében jelenik meg, egy használati tárgy eszméje, ennek nyomán készíti el ezt az eszközt. Az antropológia azóta elég sok olyan részletet tárt fel, például a majmok (és akármilyen meglepő: a méhek) eszközhasználatáról, hogy nem valami „eszme” nyomán jutottak el bizonyos tárgyak használatához, hanem az élelemszerző ösztön diktálta tapasztalatok alapján kezdtek például a madarak ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy a tojásokat kövekre ejtsék. A méhek, hogy a rájuk ragadt virágpor rezgetésével tájékoztassák a kaptárt a lelőhelyek irányáról, és így tovább. Az ősember szerszámkészítése is jórészt a táplálék előteremtése és hasznosítása közben szerzett tapasztalatai alapján tökéletesítette az eszközeit a formátlan kövektől azok megmunkálásáig, s mindeközben a véletleneknek is roppant fontos szerep jutott. Márpedig a társadalom mozgásaiban, a történelem alakulásában, hol kisebb, hol csupán valamivel nagyobb szerepe volt az előre eltervezett, megálmodott modelleknek.
Marx egyik legfontosabb, ha ma még nem is minden aprócska részletében igazolt felismerése volt, hogy leginkább a közösségek gazdasági igényei és kielégítésük módszerei határozzák meg a változások menetét. Amelyekben kulcsszerepet játszanak a munkamegosztásban részt vevő csoportok, ha úgy tetszik: osztályok és azok konfliktusai. Mindeközben az élet – beleértve a természetet is – legalapvetőbb törvénye, a dialektika érvényesül.
Marxot manapság főleg idehaza, sokan igyekeznek lejáratni, vagy éppen bűnbaknak kinevezni, vagy cáfolni. A lényeget illetően nem túl nagy sikerrel. Mert azt ugyan el lehet mondani, hogy amit a munkásosztály szerepéről gondolt, az napjainkban már úgy igaz, hogy ebbe a gyáriparon kívül beletartozik a már annál jelentősebb méretű szolgáltatási szektor a maga dolgozóival, és az értelmiségi jellegű munkát végzők egyre növekvő tábora is. Az is kiegészítésre szorul, hogy Marx úgy vélte, hogy bárminek az értékét a beléfektetett munkaidő mértéke szabja meg. Ma már tudjuk, hogy a befektetett innováció, tehát az eredeti gondolat fontosabb értékteremtő, mint a munkaidő mennyisége. Lehet, hogy Marx gondolatmenetének vannak még olyan részletei, amelyek korrekcióra, finomításra szorulnak, de a történelmi folyamatokra vonatkozó magyarázatának, a materialista világnézetnek az elutasítására a világon semmi okunk.
Visszatérve az alapkérdéshez – miért hisznek el oly sokan, oly egetverő, esztelen ostobaságokat –, harmadik okként idesorolhatjuk, hogy a felnövekvő generációknak nincs olyan megbízható világmagyarázata, ha úgy tetszik, nincs a fejükben olyan megbízható rácsrendszer, amely segíti a jelenségeket a maguk helyén elraktározni és magyarázni. Marad persze változatlanul a vallásos hit, mindenekelőtt a túlvilág megnyugtató ábrándképe, ez azonban aligha magyarázat korunk, ma létező világunk dolgaira. Ha csak nem olyan vakbuzgó hívő valaki, hogy feltételezi: minden, ami a világban történik, csakis Isten akaratából történik. Ám ezek a hívők egyre kevesebben vannak. A tíz évvel ezelőtti népszámlálási adatokhoz képest, mintegy harminc százalékkal (!) többen vallották magukat olyanoknak, akik egyik valláshoz sem tartoznak. Ez a jelenség éppen a fiatalabb, 20-30 éves korosztályoknál figyelhető meg. Ők úgy érzik, nincs is igazán szükségük valamilyen ideológia kapaszkodóra, mely érthetően és logikusan magyarázná a világ dolgait. Egyetlen – ideológiainak is mondható – mércéjük van, amit számukra az anyagi világ jelenségei visszaigazolnak. Az, aminek látni a közvetlen hasznát, aminek felmérhető pénzügyi következményei vannak. Méghozzá személy szerint az ő javukra, s nem a körülöttük, velük élő közösség számára. (Némi igazolást ad számukra, az így, neve szerint nem is ismert, liberális alapelképzelésnek az a része, amely az egyén szentségéről beszél.)
Ha ezt a generációt (de persze, az idősebbeket is) éppen egzisztenciális oldalról éri atrocitás, létükben érzik veszélyeztetve magukat, s megfelelő történelmi és társadalmi ismeretek nélkül, máris azokat a „bűnösöket” kezdik keresni, akik – szerintük – ezt a helyzetet teremtették. És mindent, a világon mindent elhisznek, amit egyes pártok, vagy némely személyiségek, avagy az agyonmanipulált média közöl erről velük. Fogalmuk sincs arról, hogy a történelem soha nem ismétli meg – pontosan – önmagát, ezért hátrafelé keresnek valami megoldást. Amúgy meg rettentően nem érdekli őket a történelem. A társadalmi mozgásokból is csupán azt veszik észre, amit ezek a „véleményformáló” erők a szájukba rágnak, tölcsérrel az agyukba töltenek.
Meglehet persze, hogy ennek a kétségbeejtően ostoba hiszékenységnek ennél a három feltételezetteknél több összetevője is van. A társadalmi jelenségek ritkán írhatók le néhány vonással, de azt gondolom, a felsorolt három ok a legfontosabb magyarázat arra a kérdésre, hogy: miért hisznek?
* Krausz Tamás: A náci népirtás „magyar fejezete” az elfoglalt szovjet területeken. Ezredvég, 2012/6. 113-114. o. [vissza]
Vázlat a Reggel című festményhez
Önarckép, 1920
A legfontosabb társadalmi kérdések – (1) az elszegényedés és a növekvő munkanélküliség, (2) a tömeges kivándorlás és a demográfiai krízis, (3) az egyenlőség-párti szociálpolitika és segélyrendszer pusztulása, a munkajog regressziója, (4) a nyomor regionális, etnikai és generációs koncentrálódása, (5) az egészségügy válsága, (6) az infrastruktúra tönkremenetele, (7) a környezeti és agrárválság, (8) a kulturális intézményrendszerek, az oktatási rendszer, a tudományos kutatás hanyatlása, (9) a liberális jogállam szétrombolása, az autoritárius politika térfoglalása, a humanista közigazgatás szétverése, az alapvető szabadságjogok fenyegetettsége, a plurális nyilvánosság szűkülése, (10) a fajgyűlölet és a faji megkülönböztetés (diszkrimináció és szegregáció) az oktatásban és a foglalkoztatásban – puszta fölsorolása, még a részleges is, megmutatja, mennyire hiányos a magyarországi társadalom ellenállása, önvédelme. A háromnegyedrészt liberális színezetű ellenzéki bírálat többnyire a kormányzat hibájának tulajdonítja az egyáltalán nem helyi jellegű válságtüneteket, mintha a jelenlegi – amúgy csakugyan rémséges – jobboldali kormány eltüntetésével mindezek a szimptómák megszüntethetők lennének. A kelet-, délkelet-, kelet-közép- és dél-európai helyzet futó szemrevételezésével is föltűnik, hogy a bajok egy része kifogásta-lanul működő, tekintélyelvű alkotmányozással és törvényhozással meg nem bénított polgári demokráciákban is megvan az európai periférián mindenütt. (A „magországok” szintúgy súlyos gondjai másfélék. Nagyrészt.)
Az egymással tusakodó jobboldali hatalom és az ellenzéknek az a része, amely a korábbi szociálliberális kormányzatok széttöredezett bázisát és elbizonytalanodott világszemléletét képviseli (MSZP, DK, Együtt 2014 és néhány kisebb szervezet) több-kevesebb egyértelműséggel osztozik a neokonzervatív közmegegyezésben: ez a költségvetési hiány és az államadósság csökkentésében, tehát az alacsony adókban és az állami kiadások visszafogásában látja a kibontakozás kulcsát, azaz a beruházások és a növekedés újraindulásának, a termelő, a szolgáltató és a hitelezési szektor bővülésének, rentábilis működtetésének titkát, s ebből reméli létrehozni a forrásokat, amelyekkel a följebb jelzett problémákat, ha nem is orvosolni, de enyhíteni lehet. Méltányos hozzátennünk, hogy erre a konszenzusra kényszeríti őket az Európai Unió, a nemzetközi pénzügyi szervezetek többsége, az Egyesült Államok, valamint a hazai nagytőke és a szinte teljes egészében polgári közvélemény. Közöttük (a nemzeti jobboldal és a mainstream ellenzék között) a nézeteltérések, amelyek persze jelentékenyek, ezen túl találhatók. A diákmozgalom jelentősége – maguknak az egyetemistáknak és családjuknak a közvetlen érdekei mellett – abban áll, hogy ezt a konszenzust hallgatólagosan, de erőteljesen elveti. Nincs tekintettel a költségvetési egyensúly – és a belőle fakadó szelekciós szempontok – követelményeire, logikája és szenvedélye idegen a neokonzervatív egyetértés szellemétől, bár ennek nyílt megfogalmazására nem képes vagy nem hajlandó, ami egyébként mellékes. A diákmozgalom tagadhatatlan erkölcsi és esztétikai erényeitől érthetően elérzékenyült liberális értelmiségiek és közéleti szereplők futtában meg szokták jegyezni, hogy a diáklázadás gyönyörű, persze van benne fiatalos naivság, hiszen – höhöhö – a tandíjra természetesen szükség van. Szerintem a tandíj és a fölvételi keretszámok eltörlése kiiktathatatlan, a mozgalom lényegéhez tartozik. 1
Mit jelent az ingyenes és korlátozatlan hozzáférés a fölsőoktatáshoz, és mi igazolhatja a bevezetését? Erre először ellenkérdéssel lehet válaszolni. Vajon mi igazolja azt, hogy a szellemhez – a művészetekhez, a tudományokhoz, a filozófiához – való, legmagasabb rendű, rendszeres hozzáférést (a főiskolai, egyetemi tanulmányokat) korlátozzák? A korlátozás híveire nehezedő bizonyítási kényszer nem könnyen érvényesíthető az erőviszonyok miatt. Emellett mind a hozzáférés korlátozásának, mind puszta bővítésének a szószólói az egyetemnek kiválólag gazdasági és szociális funkciókat tulajdonítanak. „Versenyképes tudás” és „piacképes foglalkozások” vagy „szakmák” elsajátítása helyének tekintik. Még a bővítést szorgalmazók is arra hivatkoznak, hogy „a diplomások” (az instrumentalizáló szóhasználat is jellemző) között kevesebb a munkanélküli, tehát „a diplomások” kevesebb pénzükbe kerülnek az adófizetőknek; azt is fölhozzák, hogy „a diplomások” a fokozatuk megszerzése után majd jobban keresnek, tehát több adó folyik be tőlük „a közösbe”. Ezek az érvek többé-kevésbé helytállók – hiszen „a diplomásoknak” csak olyan gazdasági helyzetben lehet magasabb fizetésük, ahol a megtermelt csereérték nagyobb, ami a zömükben állami alkalmazottá váló „diplomások” munkájától legalább részben független; többségükben a magas újraelosztási hányad esetén járnak jól –, de a hozzáférés (access) egyetemességének a kérdését aligha segítenek megoldani. A szellemi javak nyilvános javak (nemcsak egyszerűen közjavak). A kritikai princípium elismeréséből – minden szellemi termék érvényessége nyilvánosan bírálható, tekintet nélkül rendi (korporatív) kötöttségekre, bár ennek a kritikának az intézményes érvényesülése gyakran korlátozott – következik, hogy a szellem ún. közönsége egyetemes (a könyveket nem pusztán az írók ítélik meg és vitatják, hanem az olvasók is), ráadásul a szellemi termékek előállításának sem elengedhetetlen föltétele valaminő formális kritériumnak való megfelelés (pl. oklevél vagy irodalmi/művészeti/tudományos testületi tagság és í. t.). Ráadásul a szellemi javak nem oszthatók és nem amortizálódnak. Ha valamely fizikai tárgyat sokan használnak, a tárgy tönkremegy vagy elfogy. A Háború és béke szellemi „mennyisége” nem változik attól, hogy negyvenen vagy negyvenmilliónyian olvassák: nem fogy el, nem megy tönkre. Milyen javak, milyen „források” azok, amelyek nem korlátosak? A szerzői jog segítségével ugyan „fölosztható” a szellem, de ez visszaélés, és nem a szellem (gondolat, érzés, kép, „információ”) szubsztanciájára vonatkozik, hanem csak hordozóira, amelyeknek egy része a piac által közvetített forgalmazásra és fogyasztásra alkalmas. Köztudomású, hogy a szerzői jog válságban van, a hanglemezipar a masszív letöltések miatt voltaképpen szétmállott (ezt a filmipar követi); a szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek, torrent, felhő, a copyleft, a Creative Commons, a Linux-közösségek stb., a nyílt sisakos „kalózkodás” miatt, tehát a szellemi javak és információk korlátosságának fokozatos megszűnése folytán a szerzői jog, a szellemi tulajdon értelmetlenné válik. Ha a javak korlátlanul állnak rendelkezésre (természetesen térítés nélkül), akkor nem kell őket megvásárolni, tehát nem lehet eladni. Ha nincs árucsere, akkor a termelőket nincs miből javadalmazni. Ezért értékelődött föl időlegesen az ún. képzőművészet, amely alkalmasnak látszott kincsképzésre (mint a nemesfémek), mivel az „eredeti” műtárgyak nem reprodukálhatók korlátlanul, értékük ezért – az általános válság ismeretes körülményei között – szédítően nőtt (innen származott a „múzeumproblematika” fölértékelődése is, mert csak ebben a szakágban volt még érvényes az autopszia – azaz az eredeti műalkotás szemrevétele eredetiben –, ami vagy a műtárgy vagy a néző fizikai helyváltoztatását igényli, ezért itt egyediség, tehát csereképesség jön létre, ami értéket képez a múzeumi vagy kiállítótermi belépőjegytől a gyűjtőknek való eladásig árveréseken), ezért ma az ún. képzőművészet a vezető kulturális ágazat. Együtt a színházzal és – részben – a hangversennyel, amelynek élvezetét korlátozni lehet, s amelyhez szintén fizikai helyváltoztatás kell. (Figyeljék meg, hogy szemben a huszadik század utolsó harmadával, ma több a színikritika, mint a filmkritika: üzlet csak a korlátozható egyediségben van; a filmet pedig úgyis föltöltik a YouTube-ra, a Vimeóra stb., tehát értékét veszti.) A videó, mint vezető avantgarde, ugyanakkor ezeket is fenyegeti, a pillanat egyedülvalóságát relativizálja, már a happening és a performansz se időhöz és térhez kötött (a videómegosztók révén univerzálisan terjeszthető); előbb-utóbb minden kódot föltörnek. A szellemi tulajdonnak mint a polgári kultúra alapegységének: kampec.
Ez hamarosan mindenfajta piacra dobott „elitkultúra” végét jelenti (pl. könyvkiadás, folyóiratok, „minőségi sajtó”): ezt csak a közösség – a polgári társadalom határai között: az állam – tarthatja fönn mindenféle nonprofit formákban, a közösség közös forrásaiból. (Ha nem, akkor a magaskultúra a szellemi tulajdonnal és a szerzői joggal egy időben ugyancsak véget ér.)
A magaskultúra piaci karrierjének befejeződése, „az aura elvesztésének” beteljesedése Walter Benjamin egyetlen olvasóját se lepheti meg. 2 A probléma már a könyvnyomtatással, a metszettel, a litográfiával, az olajnyomattal, a fényképezéssel stb. elkezdődött. Ugyanakkor a szellemi javak korlátossága és – ennek folytán – áruvá, csereértékké válása mindig is ellentmondott a szellem természetének, amire már Platón is utalt: ez áll Szókratész és a szofisták ellentéte mögött, s ez motiválja Platón ismeretes bizalmatlanságát az írásbeliséggel szemben.
Nem szükséges a szellemi javak elpusztíthatatlanságát a szellem halhatatlanságának és fölsőbbrendűségének metafizikájává transzformálni hozzá – márpedig többnyire ez a filozófiai idealizmus egyik indítóoka, s ez teszi plauzibilissé –, hogy belássuk: a közjavak oszthatóvá s evvel értékesíthetővé tétele nem értetődik magától, itt a kapitalizmus túlterjeszkedett azon a szférán, amelyben értelmes az egyenértékek cseréje. Ha a kínálat korlátlan (a fölkínált javak soha nem fogynak el), akkor a kereslet zéró. Márpedig a szellemi javak nem fogynak, mert nem fogyhatnak el, hiszen nem fizikaiak. (Alapvetően nincs téridei korlátozottságuk.)
Az oktatás a szellemi javak fogyasztásának speciális esete. Bizonyos szellemi javak fogyasztásához sajátos szellemi praxisokat szokás rendelni begyakorlás révén. 3 Készségekre, ügyességekre, emlékezetbe vésésre, „kézhez álló”, formalizált tudásokra van szükség ahhoz, hogy a szellemi javak bővített újratermelése lehetséges legyen. Ahhoz, hogy ezek a praxisok kiváltságok lehessenek, s ezért – ha nem is piaci formában – értékesíthetővé válhassanak és jövedelemszerzésre váljanak alkalmassá, ezeknek a praxisoknak az elsajátítását korlátozni kellett, függővé tenni őket bizonyos formális ismérvek teljesülésétől. Ez egyrészt időtől függ (megadott ideig, általában évekig kell „tanulni”), másrészt meg kell teremteni és el kell ismertetni a tekintélyt, amely ezeknek a praxisoknak az elkülönült sajátszerűségéért kezeskedik – vagyis azt a hatalmat, amely vizsgák, dolgozatok, diplomák, tudományos címek adományozása és í. t. révén megszabja, s evvel korlátozza a hozzáférést bizonyos szellemi javakhoz, szellemi praxisokhoz, így aztán sajátos életpályákat („foglalkozásokat”) alakít ki, ezek némelyikét céhes határok közé szorítja (a tizennyolcadik és a huszonegyedik század között növekvő sikerrel), evvel korlátozott kínálatot, tehát valóságos keresletet teremt. 4 Az egész akadémiai-egyetemi-tudományos üzem mindig problematikus volt, és nemcsak azért, mert mindenki ismer diplomás szamarakat és autodidakta lángelméket. A hozzáférés korlátozásának adott formáit mindig vitatták.
Az egyetem Európában sokáig egyházi intézmény volt – ennek nyomai máig láthatók –, ezért a modern filozófia és a modern tudomány az egyetem falain kívül született meg, a marginális poète maudit, az elátkozott költő figurája bízvást általánosítható az intellektuális tevékenységek minden fajtájára. A formálisan kiképzett tudós hivatalnokok és papok a mandarinátus minden alakváltozatában a hagyomány őrei voltak, nem utolsósorban azért, hogy az írástudók rendjének önállóságát és szűkös méretét, azaz a céhes-rendi érdekeket biztosítsák és állandósítsák, így a tudás külső kritériumait meghatározó intézményes tekintély fönntartása mindenkor fontos államérdek volt, ezért cserébe a tudást tudásnak nyilvánító tekintély egyben a mindenkori államrend garanciája is kellett, hogy legyen. Az „egyetemi autonómia” egyebek mellett ezt a funkciót is védte – ne feledjük, a szabadság védelmében az őszirózsás forradalom fölszámolta 1918-ban az egyetemi autonómiát, ekkor kerültek Magyarországon először modern értelmiségiek az egyetemekre (pár hónapra) – a tanárok (és csak a tanárok) tekintély védte gondolatszabadsága mellett.
Az elismert szellemi javak kínálatának szűkítése persze akkor vált igazán fontossá, amikor az intellektuális-kognitív munka termékeit a piacon és a piacról kellett finanszírozni, amikor a természettudomány, majd a társadalomtudomány a termelőerők különleges, de nélkülözhetetlen aspektusává vált. Ekkor olvasztottak az addig tisztán elméleti és hagyományőrzési funkciókat teljesítő tudományos üzembe alapjában gyakorlati mesterségeket (mérnökség, orvoslás, „közgazdaságtan”, hadviselés, „iparművészet”, államigazgatás és í. t.).
A klasszikus humanista egyetem céljait ugyanakkor – már eleve defenzíven – így fogalmazta meg Humboldt 1810-ben: „A felsőbb tudományos intézmények [egyetemek] sajátossága… az, hogy a tudományt mindig úgy kezelik, mint egészen meg nem oldott problémát, és ezért az állandó kutatás állapotában [!] vannak, ellentétben az iskolával, amelynek csupán a kész és befejezett ismeretekkel van dolga, s csak ilyeneket tanít. […] Ezért az, amit felsőbb tudományos intézményeknek nevezünk […], nem más, mint azoknak az embereknek a szellemi élete, akiket külső kötelesség vagy belső törekvés vezérel a tudományos kutatáshoz.” 5 Megjegyzendő, hogy a bécsi, horvátországi, belgrádi diákmozgalmak (2009–2011) hevesen követelték az egyetemek „középiskolásításának” megállítását, s evvel összefüggésben az átkos ún. bolognai rendszer fölszámolását. A tartalmi kérdések szorosan összefüggenek a létszám és az ingyenesség kérdésével. Ha az egyetemek „az állandó kutatás állapotában vannak”, akkor azokat, „akiket […] belső törekvés vezérel a tudományos kutatáshoz”, nem lehet távol tartani az egyetemektől, hiszen máskülönben a kínálat korlátozásával megpróbálják áruvá változtatni a szellemet és az észt, ami önmagában is irracionális; és ez nem moralizálás és nem érzelgés. Arról nem is szólva, hogy éppen azokat tarthatják távol, akiket belső törekvés vezérel a kutatáshoz.
Vázlat a Feleségem és Zsuzsa c. festményhez
Természetesen jól tudjuk, hogy ma az egyetemek „diplomagyárak”, azaz díjazás ellenében vagy költségvetési segítséggel formális kritériumokhoz kötik egy kellemesebb, gondtalanabb, gazdagabb élet megszerzéséhez való jogot, tehát rádupláznak a meglévő társadalmi kiváltságokra. Ezt bizonyítják évtizedek óta az – egyébként fölfújt és eltúlzott – plágiumügyek; privilégiumok kivívása és más haszonszerzési taktikák esetében mindig is szokás volt (és egyéb társadalmi kontextusokban és miliőkben is szokásos) némi csalással vagy kerülő úton megszerezni az előnyöket. Azok, akik helyett más írja meg a disszertációt vagy akik helyett más vizsgázik, nem a kutatói közösségben szeretnének helyet szerezni maguknak, hanem jól fizetett állást akarnak maguknak a diploma vagy a doktori cím révén. Ez a mai társadalom üres rítusa, s nem sokkal üresebb, ha a doktorandusok 6 idegen tollakkal ékeskednek – csak egy kicsit. Abban a pillanatban, ahogy az egyetemi kínálat egyetemessé válik, ennek az előnyszerzésnek és az ebben az esetben abszurd „piaci versenynek” vége szakad.
Vagyis ha a diákmozgalom nem törekszik az egyetemi tanulmányok teljes ingyenességére, akkor célt téveszt: mert akkor csak kiterjeszti a kiváltságosok körét („sikeres kompromisszum” esetén), és maga is hozzájárul az „elkerítéshez”. 7 Az egyetemisták eddig nem tették világossá, hogy pusztán csak a jelenlegi kormány neokonzervatív reformjait ellenzik-e, és a status quo ante helyreállítására törekednek, vagy a teljesen nyitott fölsőoktatást követelik-e. De még ha az előbbi opciót választják végül – hiszen a mozgalom félig-meddig belegyezett abba, hogy a meglehetősen konzervatív hallgatói „önkormányzatok” képviseljék a jobboldali kormánnyal folytatott tárgyalásokon (bár ennek ellentmond a 2013. február 11-én lejáró ultimátum) –, akkor is: az ingyenesség racionális gondolata megjelent, méghozzá erőteljesen.
A kiváltságok kiterjesztése a kiváltságok eltörlése helyett erkölcsi problémákat vet föl. Azoknak a költségvetési forrásoknak az eredete, amelyekből a tömegessé váló fölsőoktatást pénzelik, az adó: ez egyrészt a tőke adóiból (az értéktöbbletből a közjóra elvont, behajtott összegekből), másrészt a tőkevagyon nélküli bérmunkások és közalkalmazottak adóiból adódik össze. Amennyiben megmarad az igazságtalan adórendszer (egykulcsos személyi jövedelemadó, magas forgalmi adó [áfa], csekély tőkeadó, osztalékadó, ingatlanadó, nem létező vagyonadó stb.), annyiban – legalábbis részben – a vagyontalanok fogják fedezni a fölső középosztály csemetéinek felsőfokú tanulmányait s a belőlük származó, majdani magasabb életszínvonalat. Ugyan elvileg az olcsóbb és nyitottabb fölsőoktatás több szegény gyereknek teszi lehetővé a bejutást, de a kulturális hátrányok – ez esetben: az alsóbb néposztályoknak nem tartozik a szokásaik közé, hogy egyetemre járassák a lányaikat és fiaikat – megmaradnak és tovább halmozódnak (hiszen többnyire viszonylag jómódú családok mentesülnek bizonyos költségek alól). A kiváltságok eltörlése csak a kiváltságok eltörlése révén történhet meg.
A szellemnek mint közjószágnak a nyilvános (össztársadalmi és állami) elismerése analóg más közjavakéval. Ugyanis más közjavak, közjószágok esetén is fölmerül az oszthatóság kérdése – immár évszázadok óta. 8 A négy elem – föld, víz, levegő, tűz – magántulajdonra oszthatósága sose volt problémátlan, hiszen értékének létrehozásában nem játszott szerepet a munka. A rőzseszedés, a gombaszedés, a vadászat, halászat, rákászat, a szén- és mészégetés, a külszíni bányászat, a vízhordás, az erdei séta, úszás és evezés a vadvizekben, a legeltetés, az „erdőlés”, a szabad közlekedés még uradalmi birtokokon is, a vadon termő gyógynövény- és gyümölcsszedés, a kiterjedt szolgalmi jogok, a zarándokok és más vándorok utazása és időleges szállása, kegyhelyek és remetelakok létesítése évszázadokig szabad volt (a „free” és a „for love” emiatt jelent ingyenest – is). A földet a hűbéri rendszerben inkább adományozta a hűbérúr (mindenekelőtt a fejedelem), mintsem adták-vették volna. A szellemi javak legfontosabb fajtája a régiségben – a vallási szertartásokon (belőlük ered a „sport” és a színház, a hangverseny, az opera is) való részvétel, az ugyancsak papi kontroll alatt álló szellemi képzés (instrukció: „oktatás”) – szabad volt, azaz ingyenes; a misén vagy az istentiszteleten való részvétel, a szentségek kiszolgáltatása ma is ingyenes (ha nem, az visszaélés); a templom menedék volt mindig (az angol „sanctuary” [szentély] szó mai elsődleges jelentése: menedékhely, búvóhely); a meditáció – amelyet a lakosság igen nagy része gyakorolt – koldulás, illetve alamizsnálkodás révén volt lehetséges. A szerzetesi eszmény (szegénység, szüzesség, engedelmesség) szó szerint azt jelentette, hogy a szerzeteseknek (barátoknak, apácáknak) mindenfajta személyes vagyon és magántulajdon, továbbá mindenfajta javadalmazás nélkül kellett élniük (pusztán a jótékonyságra – a szeretetre: caritas – utalva), továbbá el voltak tiltva a családi forrásoktól, nem örökölhettek és í. t.
Mindehhez hozzájött az ajándékgazdaság (potlatch) és a vendégbarátsági rend, továbbá az adó helyett az euergetiszmosz (a gazdagok és nemesek által közcélokra, néha kényszerűen „adományozott” közművek építése, közösségi rítusok és a „kultúra” pénzelése viszonzás nélkül, amennyiben a halhatatlan hírnévtől eltekintünk). 9 A nép (különösen a fölfegyverzett nép – és régen nemcsak a nemesek és a városi polgárok, hanem a szabad közrendűek is mindenütt föl voltak fegyverkezve) megvendégelése és mulattatása minden régi állam magától értetődő kötelességei közé tartozott. A „földreform” (a magánművelésre kiadott földek újraosztása nemzedékenként) a legtöbb régi állam alapproblémái közé tartozott, maradványai – és mítoszai, legendái, amelyek az „aranykor” mindenkori képzetét annyira befolyásolták – mindenütt megtalálhatók.
A modern kapitalizmus nyilván mindenütt visszaszorította ezeket a hagyományokat, bár nem teljes mértékben. A magántulajdon kiterjedt azokra a szférákra is, amelyekhez korábban nem juthatott hozzá, a kisajátítás 10 általánossá vált, avval az eredménnyel, hogy ami korábban a legtöbb embernek ingyenes volt (lakhatás, fűtés, ruházkodás [otthon szőttek, fontak, szabtak, varrtak], részben a táplálkozás [vadászat, halászat, növénygyűjtés], szellemi javak), csak bér-, illeték- és járadékfizetés révén lett elérhető. A közjavakhoz való általános hozzáférés megszűnt mint „alanyi jog” vagy „szolgalmi jog” vagy „szokásjog” (hogy erről mit gondoltak eleink, kitetszik az evangyéliom szóhasználatából: „vámszedők” stb.). Szeretném hangsúlyozni, hogy a közjavaknak ez az egyetemes hozzáférhetősége magántulajdonon alapuló rendi és osztálytársadalmakban állott fönn – a régi (helytelenül „utópikusnak” nevezett, már a középkori eretnekmozgalmakban, paraszt- és proletárlázadásokban fölbukkanó, a „kisebb rendű” szerzetesi közösségekben közkeletű) szocializmus és kommunizmus ezt a képzetet a munka termékeire és „hasznára” is kiterjesztette volna, ez azonban soha nem sikerült. (Ezt nevezte A Kommunista Párt Kiáltványa – szintén pontatlanul – „feudális szocializmusnak”.) A közjavak föloszthatatlanságának, érinthetetlenségének közeli szinonimája a „szent”. (Ez egyébként a modern kulturális antropológia/etnológia ismert alaptételeinek egyike.)
A közjavak általános hozzáférhetőségének – és evvel persze a közjavak meghatározásának – a gondolata kerülő utakon újra fölbukkant a huszadik században, mindenekelőtt az ökológiai mozgalmakban (beleértve a biodiverzitást és az állatok jogait védelmező csoportokat, az olyan szelídeket és törvénytisztelőket, mint A Négy Mancs vagy az olyan keményebbeket, mint az Animal Liberation Front), a hackermozgalmakban (amelyekből olyan politikai jelenségek nőttek ki, mint a „kalózpártok” vagy a WikiLeaks, az Anonymous stb.) 11 vagy a tér szocializálását követelő mozgalmakban (amelyek a „jogok” polgári ideológiáját teszik magukévá, néha csak látszatra, mint az általános lakhatási jogot követelők – Magyarországon is A Város Mindenkié – meg a „Reclaim the Streets” és í. t.).
Logikailag idetartozik az általános, a munkától elválasztott megélhetési alapjövedelmet indítványozó, egyre terebélyesebb mozgalom is. 12 Ez a mozgalom nem javasolja a piacgazdaság megszüntetését, bár voltaképpen magát az emberi életet a közjavak egyikének tartja. (Mint minden, alapjában polgári, ám radikális reformmozgalomnak, vannak utópikus vonásai. A forradalmi mozgalmak többnyire realisták. Mivel a jegyzetben hivatkozott szerzők az ún. analitikus marxizmus hagyománya felől közelítenek a kérdéshez, fölfogásuk erősen morális, normatív természetű. – Egyébként igazat kell adnunk Polányi Károlynak abban, hogy a „piaci társadalom”: utópia. A társadalmi gazdagságnak [wealth] csak egy része forgalomképes, az oszthatatlan fölosztása: lehetetlen. A közjavakért és a közjavakhoz való korlátozhatatlan hozzáférésért folytatott küzdelmek nem kommunista jellegűek, ám emlékeztetnek a polgári társadalomnak a kanonikus változatára, amelyben a piac elsősorban a fölöslegek kicserélésére szolgált. A – többek között – a digitalizálás, automatizálás, robotizálás miatt társadalmi tényezőként hanyatló, munka, munkaerő, változó tőke ismét fölveti a munka radikális elszakítását a megélhetéstől, amellyel a piaci viszonyok között nincs közvetlen, pláne oksági kapcsolatban. Az általános piacosítás és financializáció aberráltnak tetszik a polgári társadalomban, és tönkreteszi magát a piacot is, miközben a magántulajdon jelenkori alakváltozata is nagy bajban van. Ugyanakkor a nem piacképes szférák további piacosításának dinamikája továbbra is megrendítően erős.)
Az alapjövedelem és eszmerokonai egyben (közvetett) válaszok a mai társadalom egyik alapkérdésére is: miből fog megélni a technikai fejlődés következtében az „értéket” termelő munkából valószínűleg örökre kizárt többség? Ugyanehhez kapcsolódik nyilvánvalóan az egyetemi kérdés is.
A kormányzat, mint a mai – politikai eredetüktől, identitásuktól, hagyományuktól, önértelmezésüktől szinte teljesen függetlenül – egységesen neokonzervatív kormányzatok mindenütt, mindent megtesz annak érdekében (akárcsak elődei), hogy őrizze a közjavakat és a tág értelemben vett üzletet elválasztó vonalat, sőt: hogy lehetőleg ezt a vonalat arrább tolja, az univerzálisan (vagy akár tág körben) hozzáférhető közjavak mennyiségét és minőségét csökkentse. 13 Ennek az általános magatartásnak persze megvannak a különleges, lokális vonásai. Ezek részben a rendszerváltás ideológiájának a lesüllyedt maradékai („polgárság nélkül nincs liberális demokrácia!”), részben az 1930-as évekből származó korporatista elképzelések („a keresztyén úri középosztály kinevelése”), részben egyszerűen a kormánypártok legfontosabb választói bázisának a megerősítése, részben pedig a mindenkori elitek jellegzetes néputálata („panelproliból ne legyen főorvos vagy ügyész vagy bankigazgató”). Ráadásul a kormánynak csakugyan takarékoskodnia kell, az értelmiséget pedig nem kedveli. Mindezek azonban csak részletkérdések.
A lényeg az, hogy a piacon kicserélt áruk közül csak egyetlenegy van, amelynek az elfogyasztása új értéket hoz létre, nagyobb értéket, mint amennyi a reprodukciójához szükséges: ez a munkaerő-áru. A munkaerő-áru nem anyagi természete határozza meg a bővített újratermelést. A munkaerő-áru elfogyasztásának és reprodukciójának a válsága robbantotta ki a jelenlegi világgazdasági válságot is, amely szintén a nem anyagi aspektusok átalakulásának következménye. 14
A munkaerő terjedelme (és az aggregált munkaidő) csökkenésének következtében a munkanélküliség és a prekariátus a jelenkori kapitalizmus középponti aspektusa lett (korábban marginális jelenség, anomália volt). A technika fejlődésének következtében beálló értékcsökkenés paradoxona együtt a gazdagság (wealth, Reichtum, richesse) – a társadalmi „összvagyon” – bővülésével és értékesíthetetlenségével azt a látszatot kelti, hogy a piacról kiszoruló javak és tevékenységek redisztribúciós javak, amelyekért mint állami, „költségvetési” forrásokért verseng a „fizetőképes kereslet” egyedül legitim szimbolikus teréből kiszorult sokaság. Az értékesíthetetlen (vulgo„eladhatatlan”) – mert a munkaerő reprodukciós költségei meredeken zuhannak – javak nem létezőnek tűnnek föl, amelyeket „meg kell teremtenie”, azaz „finanszíroznia” kell az államnak, ám a termelésből (értéktermelésből, csereérték-termelésből) kizuhanó hatalmas tömegek megszűnnek „adóalanynak” lenni, ezért az a látszat, hogy a javak megsemmisülnek, hiszen csakis piacon kívül lennének értékesíthetők, s evvel: elfogyaszthatók. Ami „ingyenes”, üresnek tetszik, sőt: amit „redisztribúciós javakként” úgymond szétosztanak, az illegitim, ahogyan illegitim minden, amit a közületi autoritástól ma kérni kell, hiszen a rendelkezésre álló közjavakat egyszerűen nem ismerik el. A kapitalizmus ősrégi sajátossága, hogy dúl a túltermelés és a túlakkumuláció, miközben embermilliók pusztulnak éhen (és pusztul a természet is, amellyel marxi értelemben vett „anyagcseréjüket” folytatnák). A történelemben voltaképpen először – mert embertársaink közönyös elhanyagolása, amely örök, nem azonos vele – illegitimnek minősül az emberiség számottevő részének igénye a megélhetésre; és persze különösen illegitim a szubaltern osztályok, etnikumok, régiók igénye a közjavakra. (Itt elég csak az afrikai bányászatra, a nagyipari óceáni halászatra és a trópusi fakitermelésre utalnunk.) Természetesen a köz- és fölsőoktatáshoz (meg általában a „kultúrához” és a „tudományhoz”) való egyetemes, nyitott, ingyenes hozzáférés korlátozása is idetartozik; ennek az alapja „a tudás piaci értékesítésének” rég elavult társadalmi célkitűzése az ún. munkaerőpiac összeomlásának és megállíthatatlan zsugorodásának körülményei között – ami teljesen irracionális. (A globális prekariátus legszembeötlőbb csoportjainak – a digitális zselléreknek, a távjobbágyoknak, a programozó vagy pályázatíró napszámosoknak – mint a változó tőke állítólag új elemeinek az értéke problematikus.) A magyarországi („nemzeti [tkp. etnikai] neokonzervatív”) jobboldal ezt a mindenestül irracionális utópiát erőltette – az „önfinanszírozó” fölsőoktatást, vagyis azt, hogy az egyetemi tanulmányok teljes költségét a hallgatók fizessék ki (vagy a családjuk), más területeken meg a még utópikusabb „munkaalapú társadalmat”, amire semmi esély (hála Istennek) – , ámde szembe kellett néznie a valósággal. 15 A valóság ebben az esetben nem más, mint az az egyszerű és közismert tény, hogy mindenképpen sokkal több egyetemista van és lesz, mint ahány diplomásoknak való állás van és lesz, az egyetemnek mint a piaci verseny preszelekciójának, előzetes szűrésének, a privilégiumokat körülíró, szabályozó, korlátozó korlátnak, az establishment elitek illemtanára és retorikájára való tréningnek nincs már az égvilágon semmi értelme. Az ELTE, a Pázmány, a Közgáz és a Ludovika épp úgy munkanélkülieket „nevel”, mint a vidéki szakközépiskola a beázó mennyezeteivel, szétvert vécécsészéivel és betépett, rongyos, katatón kis huligánjaival. A diákoknak semmi más kiútjuk nincs, mint a kulturális forradalom, és ez meg is történt.
Ennek a kulturális forradalomnak a háttere az a melankolikus hedonizmus, amelyet a romkocsmák metaforájával írnak le ma Pesten 16, de ehhez hozzá kell tenni, hogy ami kimarad ebből a metaforából, az a Sirály, Tűzraktér, Fogasház típusú elkötelezett (s emiatt persze üldözött, támadott, betiltott) „hely” – a „helyek” jellegzetes, szűkszavú, VII-VIII-IX. kerületi understatement, vö. még: „terek” –, ahol „helye” van az avantgarde-nak meg a civiltársadalmi, azaz nem hivatalos politikának (amely jellegzetesen antirasszista, antihomofób, feminista, drogliberális, bázisdemokrata/globkrit és zöld, amiként az Brit-Kolumbiától Katalóniáig, a Tűzföldtől Kréta szigetéig, csak Pesten hiányzik a másutt meghatározó marxista/anarchista komponens, egyelőre). A föl-fölbukkanó 68-as párhuzam nagyrészt téves (kevésbé volt téves a brit, a zágrábi, bécsi, belgrádi mozgalmak esetében), de annyi mindenestre igaz, hogy az erőszakmentes, szelíd, inkluzív (befogadó), részvételi-konszenzusos, nyitott-informális jelleg – ezt főleg a széleskörű rokonszenvet kivívott HaHa testesíti meg – most is meghatározó, habár a flower power ideologémái nagyrészt halottak, különösen azért, mert az antimilitarizmusnak és antiimperializmusnak nincs közvetlen kelet-közép-európai időszerűsége, amióta a délszláv háborúk befejeződtek (a neonáci erőszak pedig meglepő módon nem téma, mint egyebütt). Ugyanakkor bátorító, hogy közvetlen alkalom híján is létrejön a hierarchiaellenes és antiautoritárius kifejezésmód és „önszerveződés” (1989-ig „önigazgatásnak” is nevezték, még a Solidarność is „önigazgatói köztársaságot” javasolt kezdetben; kár, hogy ezt a terminust tönkretették a jugoszláviai „önigazgatási” hazugságra való sztereotip hivatkozások).
Ez a magyarországi diákmozgalom – és szövetségesei (oktatók, gimnazisták, fiatal értelmiségiek pl. a Humán Platformban) – eddigi legfontosabb hozadéka.
Herbert Marcuse, akit addig rágalmaztak, amíg az emléke is elhomályosult, és akiről a valaha újbaloldali liberálisok ma már csak fönsőbbséges ajakbiggyesztéssel szoktak beszélni, az 1968-i forradalom egyik lényeges aspektusának „az új szenzibilitást” nevezte – ezt a terminust is eltorzították, kifacsarták, méghozzá mindenekelőtt Magyarországon; talán van, aki nem is tudja, hogy ez Marcuse kifejezése, de ez nála nemcsak kifejezés, hanem gondolat –, amelyben az életösztön föléje kerekedik az agressziónak és a bűntudatnak. Az esztétikai dimenzió a szabad társadalom záloga. Az emberi kapcsolatok univerzumát nem a piac közvetíti, nem alapul a kompetitív kizsákmányoláson és rémuralmon, az új érzékiség megköveteli a nem szabad társadalmak megszabadítását a represszív kielégülésektől; ez a szenzibilitás érzékeny olyan formákra és valóságmódozatokra, amelyeknek harcba kell keveredniük az intézményekkel, amelyek tagadják és megerőszakolják az emberi test és elme igényeit. Mindeközben – mondja Marcuse – a képzelet szabadságát nemcsak az érzékiség korlátozza, hanem az ember racionális képessége, az emberi ész. Az új élet legvakmerőbb képzeteit is a fogalom vezérli. Az érzékek világa történeti világ, és az ész a történeti világ fogalmi birtokba vétele és értelmezése (conceptual mastery and interpretation of the historical world).
Anya kislányával
Az esztétikai univerzum az az életvilág (Lebenswelt), amelytől a szabadság szükségletei és képességei függenek, ha fölszabadul; ezek nem fejlődhetnek ki – folytatja Marcuse – az agresszív impulzusok meghatározta környezetben, nem is jelenthetik pusztán a társadalmi intézmények új halmazát. Ezek csak valamely környezet megalkotásának kollektív praxisában (in the col ective practice of creating an environment) jelenhetnek meg, lépésről lépésre. 17 A fölszabadított környezet megteremtése – a „helyektől” az elfoglalt egyetemekig és a békés tüntetésekig, az antiautoritárius és konszenzuális döntéshozataltól a fogalmilag is egalitárius gyakorlatig – a szemünk láttára megy végbe, és minden okunk megvan az örömre.
(Az esztétikai dimenzióról Marcuse megjegyzi, már a vereség után, hogy a művészet politikai potenciáljának fölszabadítása megoldatlan ellentmondás. A művészet természetében benne rejlik a szubverzió – a fölforgatás – potenciálja, de hogyan lehetne a változtatás praxisának mintegy „útmutatója” anélkül, hogy elveszítené belső szubverzív erejét? A művészet fölszabadító üzenete transzcendálja – meghaladja, túllépi – a fölszabadulás elérhető céljait és transzcendálja a társadalom bírálatát is. A művészet az Ideához kapcsolódik – mondja Marcuse Schopenhauer nyomán –, s mivel az egyetemes és a különös ellentéte fönnmarad a soha be nem következendő üdvözülésig, ezért a művészet elidegenülés marad. Emiatt nem „szól” a tömegekhez, amelyeket persze az osztálytársadalom teremt. 18)
A diáklázadás voltaképpen szelíd és szerény reformmozgalom, de akarva-akaratlanul – és elkerülhetetlenül – szubverzív, akkor is, ha követelései részlegesek, és módszere tárgyalásos (illetve a tárgyalásokat kombinálja az utcai tüntetésekkel és egyéb fizikai tiltakozási formákkal), tehát szükségképpen kompromisszumos. De a követelések szerénységében és részlegességében olyasmi búvik meg, amit sokan észrevettek, bár értelmezésük többnyire konvencionális: a diákok azért nem intézményi és társadalmi reformot követelnek (amit láthatólag nagyon is jól el tudnának képzelni és meg tudnának fogalmazni), mert a hagyományos politikában nem bíznak – teljes joggal. Ennek a bizalmatlanságnak a megformulázása sajnos szokványos (a „pártokkal” szembeállított „szakmaiság”, amely két antidemokratikus hagyománynak – a Max Weber-i értékmentességnek, azaz a „tudomány” és a közigazgatás” elválasztásának a „politikától”, illetve a demokratikus „véleménnyel” szembeállított filozófiai „tudásnak” vagy „igazságnak”, azaz a politikai platonizmusnak, illetve e kettő egyszerűsítésének vagy vulgarizálásának – a végkövetkeztetése), de a tartalma ennél érdekesebb és gazdagabb, mert a bukott parlamentarizmus és bukott pártrendszer (többpártrendszer), illetve a még inkább elutasított autoritárius féldiktatúra ellenében fölmutatja a saját részvételi, tehát nem képviseleti, hanem közvetlen, inkluzív, hierarchiaellenes, antiautoritárius alternatíváját.
A diákmozgalom – okulva olyan mozgalmak sajnálatos kooptálásából is, mint az identitását és jelentőségét vesztett Milla – nem óhajt belekeveredni a megbukott liberális demokrácia harcába a bukás felé most még csak araszoló autoritárius rezsimmel, és (eléggé jámboran) elhárítja a balliberálisnak nevezett polgári erőközpontok pártfogását. Evvel elutasította a polgári politika összes rendelkezésre álló változatát. Csöppet se véletlen, hogy az ún. egycélú ( single-issue) mozgalmak (antinukleáris és békemozgalom, feminizmus, ökológia, militáns antirasszizmus, ATTAC, hackermozgalmak) mind az Új Baloldal utódai, nem föltétlenül tudatos világnézeti értelemben, de genealógiai (leszármazási, „családfai”) értelemben mindenképp. Negatív vonatkozásban (a polgári politikaverziók implicit és passzív elvetése) és pozitív vonatkozásban (antiautoritárius, egalitárius és részvételi technikák) a diákmozgalom formailag – „a költségvetési fegyelemnek” és az „evilági aszkézis” más aktuális rutinjainak az elutasítása folytán tartalmilag – kifelé tart a kapitalizmus belvilágából. Erre már volt példa.
A régi – „fordista” – munkásmozgalom bérharcainak a közvetlen követelései alakilag nem voltak „antikapitalisták”, de köztudomású, hogy rajtuk keresztül, az ő révükön ment végbe és teljesedett ki a régi szocializmus emancipatorikus küldetése, és jött létre „az önmagáért való munkásosztály”, amikor megteremtette saját, előzmény nélküli, innovatív tömegszervezeteit.
Ezek aztán – a harminc-negyven éve eltűnt „jóléti állam” és „fogyasztói társadalom” néhai sikerei következtében, amellyel mint fantommal még mindig hadakozik a kétféle („nemzeti” és „neoliberális”) kelet-európai és kelet-közép-európai jobboldal – maguk is autoritárius és konzervatív hatalmi instanciákká változtak. A radikális proletároknak el kellett hagyniuk a hagyományos munkáspártokat és szakszervezeteket, hogy részt vehessenek 1968 harcaiban (főleg Francia- és Olaszországban).
Diáklázadások a középkor óta mindig voltak, és mindig fontosak voltak a polgári korszakban (pl. 1848-ban is). Ennek természetesen vannak életkori okai, társadalmi sajátosságai (az egyetemisták többségét a szüleik tartják el, ezért a közvetlen egzisztenciális fenyegetések – kizárás, exmatrikuláció – nem hatnak rájuk annyira): a beilleszkedés és a „vállalati” fegyelem befejezetlensége a fiataloknál, a tudománnyal, filozófiával, művészetekkel való közvetlen és eleven érintkezés, a családi felelősség és kényszer hiánya, és í. t.
Az emancipációra, az egyéni és kollektív autonómiára való törekvés előtt tehát kevesebb akadály tornyosul, mint az ún. felnőttek esetében, akiknél az il gran rifiuto, az elutasítás és ellenállás (a „kontesztáció”, az aktív-militáns „kétségbe vonás”) a represszió (a Kareninok és Bovaryk, a hatalom megcsalt férjei) szemében: gyerekesség. (Erre minden régi és új lázadó jól emlékezhet.) A lázadó magyar diákok – a mi drága gyermekeink és tanítványaink – azonban szem előtt kell hogy tartsák: az ő racionális (és okos) megfontolásaikkal szemben nemcsak a kormányzat irracionalitása (és butasága) áll, a polgári politikával való szembenállás nem politikamentesség vagy antipolitika, hanem másfajta politika (ami kiváltképpen nem azt jelenti, hogy országgyűlési képviselőkként és miniszterekként szeretnénk majd őket viszontlátni – senkit nem akarunk az Országházban viszontlátni, akit szeretünk). A polgári politikának sokféleképpen – rosszul is – lehet hátat fordítani. Az egyetemisták ezt jól csinálják. Nem arról van szó, hogy – kelletlenül idézve az establishment csikorgó frázisait – egyre több embernek kell lehetővé tenni a minőségi fölsőoktatást, nem az a jó jelszó, amelyet az egyik diáktüntetésen láthattunk („VOLT EGY ÁLMUNK: A DIPLOMA”), hanem magának a tudománynak, a filozófiának, a művészetnek is meg kell változnia, ha egyetemes lesz a hozzáférés, ha az egyetemi stúdium értelme nem a gazdasági, kulturális és rendi vagy osztálykiváltság.
A következő lépésnek az egyetemi tanulmányok – ha tetszik, a kultúra – tartalmát kellene érintenie, ez tenné politikaivá, tehát ez esetben univerzálissá a kulturális forradalmat. Ez ebben a pillanatban nem valószínű, de nem nehéz megjegyezni, és jobb időkben erről indítani vitákat. Az egyetemes hozzáféréshez, az ingyenes egyetemhez, az egalitárius tanulmányi közösséghez más formák és más gondolatok illenek. Van idő, s „az egyetemi polgárok”, diákok és tanáraik átgondolhatják annak a tekintélynek a karakterét, amelynek mostanáig gondolattalanul engedelmeskedtek.
JEGYZETEK
1 Erről már korábban is beszéltem és írtam: vö. TGM: „Pár szó az egyetemről” (itt találhatók hivatkozásaim forrásaimra, Polányi Károlyra és André Gorzra [vö. Gorz: Adieux au prolétariat, 2. kiad., Párizs: Éditions du Seuil, 1983; Les Chemins du paradis, Párizs: Galilée, 1983; Métamorphoses du travail, 2. kiad., Párizs: Folio Essais/Gallimard, 2004; L’Immatériel, Párizs: Galilée, 2003] is, és itt hallgatható meg a beszédem az elfoglalt belgrádi egyetemen), http://tgm.transindex.ro/?cikk=800. Beszédem a diákmozgalom szabadegyetemén: http://www.youtube.com/watch?v=_sOMkYNlRxA, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2012. december. Lásd Bagi Zsolt kiváló blogját: http://atomegerejevel.blogspot.hu/. Vö. még evvel a kitűnő összefoglalással, amely kiegészíti írásomat: http://www.rednews.hu/hirek-a-frontrol/default/awake-from-your-slumber-class-analysis-of-the-recent-student-protests-in-hungary.html. [vissza]
2 Lásd: „A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában”, ford. Barlay László, in: Walter Benjamin: Kommentár és prófécia [szerk. Zoltai Dénes], Bp.: Gondolat, 1969, 301-334. (A szöveg – nyilván terjedelmi okokból – hiányzik a reprezentatív magyar Benjamin-kiadásból: Angelus Novus, s. a. r. Radnóti Sándor, [Bp.]: Magyar Helikon, 1980.) A tanulmány három változatban maradt fönn, ezeket lásd: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, I•2, szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1991, 431-469, 471-507, továbbá: GS VII•1, 350-383. Tudományos-kritikai kommentárral vö. Walter Benjamin: Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit u. weitere Dokumente. Kommentar von Detlev Schöttker, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2007 (tartalmazza az Adornóval és Horkheimerrel folytatott – meglehetősen lesújtó – levelezést is a művel kapcsolatban). Vö. Esther Leslie Walter Benjamin: Overpowering Conformism c. könyvének (London: Pluto, 2000) 6. fejezetével: „The Work of Art in the Age of Unbearable Capitulation”, i. m., 130-167. [vissza]
3 A begyakorlásról lásd: Peter Sloterdijk: Du mußt dein Leben ändern, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2009. A leírás kitűnő, de amit a szerző helyesel, azt én helytelenítem, és viszont. Vö. Sloterdijk: A gondolkodó a színpadon/A Jó Hír megjavításáról: Nietzsche-tanulmányok, ford. Bendl Júlia, Kurdi Imre, utószó: Vajda Mihály, Bp.: Helikon, 2001, 124 skk. [vissza]
4 Vö. Pierre Bourdieu: La Distinction, Párizs: Les Éditions du Minuit, 1979. (Vö. Bourdieu: Noblesse d’État, Párizs: Minuit, 1978 – és Bourdieu-vel általában.) [vissza]
5 Wilhelm von Humboldt Válogatott írásai, ford. Rajnai László, vál., szerk., utószó: Telegdi Zsigmond, [Bp.]: Európa, é. n. [1985], 250-251. Humboldt ehhez még hozzáteszi: az államnak „[ü]gyelnie kell arra, 1. hogy ezt a tevékenységet minden időben a legelevenebb és legintenzívebb élénkség jellemezze; 2. hogy megakadályozza lesüllyedését, hogy szilárdan és tisztán válassza el a magasabb intézményt az iskolától (nem csupán az általánosan elméleti iskolától, hanem különösen a sokféle gyakorlatitól).” Sőt: „nem pusztán az a mód okozhat esetleg kárt az ügy lényegének, ahogyan az állam megteremti ezeket a formákat és eszközöket [az egyetemnek], hanem szükségszerűen mindig hátrányosan hat maga az a körülmény is, hogy tőlük egészen idegen dolog céljára egyáltalán léteznek [!] ilyen külső formák és eszközök, s ez az alsóbbrendű, anyagi valóság szintjére rántja le mindazt, ami szellemi és magasrendű…” I. m., 251-252. [vissza]
6 És nem „doktoranduszok”, sz-szel! [vissza]
7 A commons és az „elkerítés” jelentőségére sokakat Michael Hardt és Antonio Negri hírneves trilógiája (Empire; Multitude; Commonwealth) ébresztett rá – természetesen Marx és Polányi Károly nyomán –, de (itt most nem tisztázható okokból) én nem értek egyet a „posztoperaista” megközelítéssel. (Itt az operaismo olasz ultrabaloldali áramlatról van szó, operaio munkást jelent olaszul.) A kérdés legutóbbi irodalmából: Thomas Atzert, Jost Müller (szerk.): Immaterielle Arbeit und imperiale Souveränität, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2004, ld. kül. Paolo Virno, Negri (az ismert bértanulmányt), Antonella Corsani, Luciano Ferrari Bravo írásait. Lásd még: Massimiliano Tomba, Riccardo Bellofiore: „Lesarten des Maschinenfragments. Perspektiven und Grenzen des operaistischen Ansatzes und der operaistischen Auseinandersetzung mit Marx”, in: Marcel van der Linden, Karl Heinz Roth (szerk.): Über Marx hinaus, Berlin/Hamburg: Assoziation A, 2009, 407-431. (Tudni való, hogy az operaismo hagyományában már a késő 1950-es évek, Renato Panzieri és a Quaderni rossi óta alapvető szerepet jetszik a Grundrisse híres fejezete – töredéke – a gépekről.) Az áramlat végső fordulatát összefoglalja Paolo Virno: A Grammar of the Multitude, ford. Isabella Bertoletti é. m., bev. Sylvère Lotringer, Los Angeles/New York: Semiotext(e), 2004. [vissza]
8 A föld magántulajdonának abszurditására először Spinoza világított rá a Tractatus politicusban (1676). Vö. Jonathan I. Israel: Radical Enlightenment, Oxford: Oxford University Press, 2001, 272 skk. Vö. Polányi Károly: „Jean-Jacques Rousseau, avagy: lehet-e egy társadalom szabad?”, ford. N. Tóth Zsuzsa, in: Polányi: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom Társadalomfilozófiai írások, vál., bev. Kari Polanyi-Levitt, Marguerite Mendell, Bp.: Gondolat, 1986, 244-258. [vissza]
9 Itt csak utalok Marcel Mauss, Georges Bataille, Paul Veyne, René Girard híres műveire. [vissza]
10 Erről lásd David Harvey műveit („accumulation through dispossession”), amelyekkel szemben egyébként szintén vannak fönntartásaim. [vissza]
11 http://archive.org/stream/GuerillaOpenAccessManifesto/Goamjuly2008_djvu.txt. Ez Aaron Swartz ismeretes kiáltványa 2008-ból. [vissza]
12 Mindenkinek elolvasásra ajánlom Misetics Bálint kitűnő összeállítását: „A kapitalizmuson túl”: Misetics, Robert J. van der Veen, Philippe Van Parijs, Erik Olin Wright, Claus Offe tanulmányaival a megélhetési alapjövedelemről (living wage, Grundeinkommen), ez volna – van der Veen és Van Parijs tanulmányának címével – „a kapitalista út a kommunizmusba”: Fordulat, új folyam, 11. szám, 2010/3, 10-84. [vissza]
13 Megjegyzem, én annak idején támogattam a „szociális népszavazást”, bár nem voltak illúzióim a „tb-mentők” szekerére fölkucorodott jobboldal szándékai felől. Vö. TGM: „A jóléti állam kísértete”, Eszmélet 77 (2008. tavasz), 96-129. Meglehetősen groteszknek találom azoknak a diákmozgalmat ma ajnározó neoliberálisoknak-neokonzervatívoknak az érvelését, akik annak idején gúnyolódtak a tandíjat és a vizitdíjat ellenző szakszervezeteken és más civiltársadalmi csoportosulásokon, amelyek az akciót a szociálliberális kormány ellen voltak kénytelenek elindítani, és szövetségeseket csak a jobboldalon és a merev óbaloldalon találhattak. Nekik lett igazuk – és persze azoknak, akik megjósolták, hogy a kormányra jutott Fidesz-KDNP megszegi ígéreteit, és ebben a vonatkozásban ugyanazt teszi majd, mint az általa gyűlölt Bokros, Gyurcsány, Bajnai, Kóka, dr. Molnár Lajos és dr. Horváth Ágnes. A jobb ízlésűeknek megmaradt az egyetemisták iránti elvont csodálat s evvel egyszerre céljaik elvetése. [vissza]
14 Vö. Ernst Lohoff, Norbert Trenkle: Die große Entwertung, Münster: Unrast Verlag, 2012, lásd kül. az I. rész 4. és 5. fejezetét, a II. rész 2.6. és 2.7. alfejezetét, a III. rész 1.2. alfejezetét, 75-108, 151-162, 171-175. Vö. Robert Kurz: Geld ohne Wert, Berlin: Horlemann, 2012, 294-354. Vö. még: Robert Kurz: Schwarzbuch Kapitalismus, 2. kiad., Frankfurt/M.: Eichborn, 2009, 612-812; Kurz: Das Weltkapital, Berlin: Edition Tiamat/Verlag Klaus Bittermann, 2005, a „Das neue Finanzkapital” c. fejezet, 220-298; „Krise und Kritik: Die innere Schranke des Kapitals und die Schwundstufen des Marxismus”, Exit! 10 (2012), 26-61.Vö. ehhöz még a következő – rendkívül fontos! – írással: Moishe Postone: „Thinking the Global Crisis”, The South Atlantic Quarterly 111:2, 2012. tavasz, 228-249. Ezekkel az „értékkritikai” tanulmányokkal szemben lásd: David Harvey: The Enigma of Capital and the Crisis of Capitalism, Oxford: Oxford University Press, 2011, kül. 184-213. [vissza]
15 Vö. Ernst Lohoff: „Der Wert des Wissens”, Stefan Meretz: „Der Kampf um die Warenform”, Peter Samol: „Arbeit ohne Wert”, Krisis 31, 2006, 13-123. Vö. még: Jean-Marie Vincent: Critique du travail. Faire et agir, Párizs: Presses Universitaires de France, 1987. (Továbbfejleszti Gorz koncepcióját.) [vissza]
16 Ennek a melankolikus hedonizmusnak a legjobb dokumentuma Czapáry Veronika populáris regénye (Anya kacag, Pécs: Jelenkor, 2012), vö. http://index.hu/video/2013/01/16/minek_kell_koncepcio_egy_felmeztelen_lanyhoz / A pia és a „nemi szabadosság” persze old hat. A mazochizmus és a paranoia valamivel kevésbé. [vissza]
17 Herbert Marcuse: An Essay on Liberation, Boston: Beacon Press, 1969 (számtalan utánnyomás), 27-30. (Ne feledjük, hogy barátja, André Gorz mellett – vö. Adieux au prolétariat, id. kiad. – Herbert Marcuse volt az, aki élesen fölvetette a „forradalmi szubjektum” kérdését, és nézett szembe a hagyományos munkásmozgalom konzervatívvá válásával [heteroszexizmus, neokoloniális/posztkoloniális etnicizmus, szembekerülés a munkanélküliekkel és a prekariátussal, represszív tendenciák, beszűkült reformizmus] és a „harmadik világ” [ma: „a globális Dél”] forradalmainak kérdésével. Nem igaz, hogy Marcuse a feketékben és a diákokban „látta meg” az új „forradalmi szubjektumot” – ez az elterjedt óbolsevik rágalom az Új Baloldal ellen – , hanem példaszerűnek látta ellenállásukat a posztliberális, korporatív kapitalizmussal szemben. A „szovjet marxizmus” elvetése [vö. idevágó hírneves munkájával] mellett meg kellett állapítania a parlamentáris, pluralista, ún. jogállami rendszerek kiüresedését már az 1960-as években. A probléma csak az – mint a kelet- és közép-európai diákmozgalmak esetében is –, hogy nem szabad az elutasítás, a „kontesztáció” mozgalmait forradalmivá stilizálni: ezek bizonyos pontokon fölöttébb radikálisak [akárcsak a „seattle-i” antiglobalizmus és az Occupy], de antikapitalista élük mindig részleges [pl. demagóg koncentrálás a bankigazgatók ún. bónuszainak, jutalmainak nevetségesen jelentéktelen kérdésére], amiben benne van még a „strukturális antiszemitizmus” lehetősége is [vö. Robert Kurz: Das Weltkapital, id. kiad., 342 skk., továbbá lásd Moishe Postone csak németül összegyűjtött írásait a témában: Deutschland, die Linke und der Holocaust, hg. von der initiative kritische Geschichtspolitik, Barbara Fried u. a., Freiburg: ça ira-Verlag, 2006, kül. 195 skk. A legfontosabb írás eredetileg: Postone: „Anti-Semitism and National Socialism”, New German Critique 19, 1980, 97-115]. Az se kétséges, hogy a közjavak [commons] elismertetésére irányuló mozgalmak, amelyeket írásom szimpátiával kezel, hasonlóan a korábbi mélyökológiához és feminizmushoz, nem vezetnek automatikusan olyan politikai kontextus kialakításához, amelyet kívánatosnak tartanék, és természetesen nem keresem és találom meg bennük álláspontom „igazolását”. Ugyanakkor rámutatnak a tőkés modernség olyan mozzanataira, amelyeket a marxista ortodoxia elhanyagolt vagy észre se vett, beleértve a prekapitalista hagyomány olyan aspektusait, amelyektől – Polányi, Gorz és persze Walter Benjamin és Ernst Bloch kivételével – a radikális baloldal borzongani szokott, s amelyeket följebb emlegetek.) [vissza]
18 Herbert Marcuse: Counterrevolution and Revolt, Boston: Beacon Press, 1972 (számtalan utánnyomás), 103. Ld. Még a „represszív deszublimációról”: Marcuse: One-Dimensional Man, Boston: Beacon Press, 1964, 1966, 56-83, vö. még: 123-143, 225-246. Vö. Frédéric Lordon: Capitalisme, désir et servitude. Marx et Spinoza, Párizs: La Fabrique, 2010. [vissza]
A közösségeket összekapcsoló érdekek
Az emberi közösségek sajátosságainak fent jelzett sorrendjében haladva, nem véletlen, hogy első helyen az a szempont áll, miféle érdekek kapcsolják össze ezeket. „A reális csoportalakzatok rendszertanát, genezisét és konkrét dinamikáját – írja Pataki F. is (1977: 54.) – a társadalom érdekhierarchiája determinálja, lévén az érdekek (pszichológiai megjelenésükben: a szükségletek) szférája a legjelentősebb csoportképző tényező.”
Az érdekek milyenségét firtató kérdésre a válasz – ha azokra a speciális érdekekre tekintünk, amelyeknek érvényesítése az ilyen meg amolyan közösségek sajátos feladata – az lehet, hogy a legkülönfélébbek. A családoknak, a katonai alakulatoknak vagy a süllyedő hajókon tartózkodóknak ugyanis a legalapvetőbb létérdekeik azonosak, míg az ún. hobbyközösségek érdekei oly mellékesek, hogy már-már az érdektelenség határán állnak. A rendszeresen összegyűlő bridzspartik résztvevőinek érdekközössége pl. arra korlátozódik, hogy a megbeszélt időpontban mind a négyen megjelenjenek, és egyiküknél legyen francia kártya is, különben nem lehet bridzsezni.
Ebből azonban az is következik, hogy – Pataki F. (1977: 100.) gondolatmenetét folytatva – „a csoportviszonyok általában, s az egyes ember csoportalakzatai úgyszintén, sajátos hierarchiát mutatnak. Ez a hierarchia az érdekviszonyok mentén rendeződik el. Azok a csoportalakzatok a legszilárdabbak és legjelentősebbek, amelyek az ember vezető érdekei mentén szerveződnek, vagyis amelyekhez alapvetően fontos szükségletek kielégítése kapcsolódik. Azok az emberi csoportok a leghatékonyabbak, amelyek a vezető érdekek megvalósulását szolgáló tevékenységekre épülnek, és amelyek multifunkcionálisak, azaz egyszerre többfajta érdeket (s ennek megfelelően többfajta szükségletkielégítést) szolgálnak. Ezzel a ténnyel magyarázható a családi alakulat roppant szívóssága és rendkívüli szerepe a személyiség fejlődésében. De ugyancsak ebből vagy inkább ennek fonákjából, ti. a családi funkciók körének szűküléséből erednek a manapság oly gyakori dezorganizációs, felbomlási tünetek is”.
A közösségek azonban nemcsak azokat a speciális érdekeinket érvényesítik, amelyek őket létrehívták, és amelyeknek képviselete sajátos céljuk. Valamennyi közösség, legyen bármiféle, tagjainak azt a rendkívül fontos érdekét is szolgálja, hogy a mindennapi életben biztonságban érezzék magukat, legyenek olyan társaik, akikre számíthatnak, akikben jobban megbízhatnak, mint másokban. Vegyük példaként azokat a maguk mivoltában csak rendkívüli esetekben aktivizálódó közösségeket, amilyenek az ún. lokálisak (lakóhelyiek, tájegységiek). Ezek sajátos rendeltetésük szerint olyasféle konkrét ügyekben érvényesítik érdekeinket, amilyen az, hogy legyen lift a házban, vezessék be a gázvezetéket az utcánkba, működjék óvoda vagy rendőrőrs a környékünkön, a községünkben, telepítsenek ipart a vidékünkre, s a tájegységünket sújtó természeti csapások esetén szervezetten tudjunk védekezni, kártérítésért folyamodni stb.
Mindezeken messze túl, pusztán az, hogy egyazon lokális közösség tagjai vagyunk, lehetővé teszi azonban számunkra azt is, hogy a három emelettel fölöttünk lakó villanyszerelőhöz – akit csak látásból ismerünk, s akivel nem is vagyunk köszönő viszonyban – becsengessünk és megkérjük, ugyan nézze már meg, miért nincs nálunk áram. A helybeli postás megkülönböztetett bánásmódban részesít, a patikusnő részletesen felvilágosít, miféle pirulát érdemes vagy nem érdemes szedni, a pénztáros lány hozomra kiadja az árut, ha nincs nálunk elég pénz, s még a vidékről városba került fiatalok is szebben mosolyognak egymásra, ha tájszólásukból kiderül, hogy a szomszédos falvakba valók.
Ugyanez elmondható bármilyen más közösségről is. A fent említett, sajátos céljait tekintve szinte teljesen érdektelen bridzspartner-csoportok akár sorsdöntő érdekeinket szolgálhatják, ha álláshoz akarunk jutni, kezesekre van szükségünk a bankkölcsön felvételéhez, vagy holtbiztos információkat akarunk szerezni. Erre érez rá Albert F. és Dávid B. (2002: 13-14.) is, amikor azt írják, hogy „a normális kapcsolathálózatok biztonságot nyújtanak, és hozzájárulnak az egyén egészségének, jóllétének megőrzéséhez, ezen kívül számos anyagi forrást nyújtanak, ami sok embert átsegít válsághelyzeteken.”
A közösségekhez való tartozással tehát kétféle érdekünk is érvényesül. Az egyikhez a különféle közösségek által sajátosan képviselt, speciális érdekek tartoznak, a másikhoz a világban való biztonságos, otthonos léthez fűződő érdekeink, s ez utóbbiaknak szolgálata a közösségek valamennyi típusát egyformán jellemzi. Rangsorba állítani csak a közösségek által sajátosan képviselt érdekeket lehet, valamint a közösségeket magukat, annak alapján, hogy mely speciális érdekek milyen széles körét érvényesíti tevékenységük.
Mind az általános, mind a speciális közösségi érdekeket érvényesítő tevékenységhez valamennyi közösség tagjainak érdekük az ún. csoportkohézió megfelelő mértékig való növelése is. Ez azoknak az erőknek az összessége, amelyek egyrészt a közösségek összetartását biztosítják, s visszatartják őket attól, hogy – amennyiben erre lehetőségük nyílik – kilépjenek a szóban forgó közösségből, másrészt pedig tagjaik együttműködési készségét fokozva teljesítményeiket is növelik. E kohézió legfontosabb előfeltétele természetesen az érdekek objektív közössége. Hatékonnyá azonban ez csak akkor válik, ha az érdekazonosság a közösség tagjaiban tudatosul is. Döntő jelentőségük van itt továbbá a tagok közötti pozitív érzelmi kapcsolatoknak, de annak is, hogy a közösség együttműködését megfelelő intézményesség, normarendszer és sajátos kommunikációs formák is elősegítsék.
A csoportkohézió mibenléténél ne csak az olyan magatartásformákra gondoljunk tehát, amilyenek az összefogás, a szolidaritás-vállalás konkrét megnyilvánulásai. A társadalmi nagycsoportoknak, melyeknek tagjai nem érintkeznek egymással személyesen, lényeges érdekük pl. már az is, hogy felismerjék egymást. Ez az alapja annak, hogy a közösségek nem kis gonddal őriznek és számon kérnek – az öltözködési módoktól a nyelvhasználat mikéntjéig – egy sor olyan szokást, amely a felületes szemléletben üresnek-formálisnak tetszhet. Valójában pedig ezek a csoportkohézió elengedhetetlen tényezői, és rendkívül fontos jelzésekként működhetnek olyankor is, ha pl. ismeretlen közegben kell kiválasztanunk valakit, aki nagyobb valószínűséggel lesz szolgálatunkra, mint mások.
Hangsúlyozandó azonban, hogy a csoportkohézió növelése sem öncél, hanem ennek is a tagok és a közösség szabadságának kiteljesítése a mértéke. Az e mértéket meghaladó kohézió a csoport tagjait szükségtelen konformizmusra, majd szabadságukat korlátozva berzenkedésre, eltávolodásra („devianciára”) készteti. Másfelől a közösségi tevékenységet is kudarcba fullaszthatja, ha a döntések meghozatalakor a „csoportgondolkodás” konformizmusa meggátolja a „több szem többet lát” elvének érvényesülését (vö. I. L. Janis 1972; uő 1983; S. E. Asch 1980; W. Doise 1980). 1
A közösségek lélekszáma
A különböző közösségek legtöbbször emlegetett felosztása a lélekszámukat veszi alapul. Ez a kis- (mikrostrukturális) és nagy- (makrostrukturális) csoportokat különíti el, s a társadalmi szerkezet egyik lehetséges modellje a belőlük felépülő mikro- és makrostrukturális szférák, „mezők” kettősségét tükrözi.
A kiscsoportok lélekszámát legtöbbször 2 és 25 fő között szokás megjelölni; s az e határ fölöttiek lennének a nagycsoportok, a több tízmilliós vagy akár több százmilliós nagyságrendig. Ez jogos kételyeket ébreszthet, hiszen ilyen alapon egy szaporább család és a kínai férfiak összességének irdatlan tömege egyazon kalapba kerül.
Számomra itt is Pataki F. (1977: 128.) kiindulópontja látszik követhetőnek, aki szerint „feltehető, hogy a kiscsoport mennyiségi határait csupán konkrét meghatározottságukban lehetséges eldönteni, általános érvénnyel csak közelítő határokat adhatunk. A csoport jellege és természete, valamint a nagyobb struktúrákban elfoglalt helye (pl. az iskolai osztály, termelési brigád, valamely társadalmi szervezet sejtje vagy alapegysége stb.) minden esetben sajátosan konkréttá teszi a primer alakzatok optimális méretének – egyébként kétségtelenül fontos – kérdését.” Ebből az alapelvből kiindulva alighanem felépíthető lenne a nagyobb és még nagyobb csoportok reálisabb hierarchiája is.
A szociológia és szociálpszichológia (egyelőre) leginkább a kiscsoportok vizsgálatának szentel kitüntetett figyelmet. Természetes sajátosságuk, hogy kapcsolataik személyes (interperszonális) kommunikációra épülnek, s ha nem is általános, de jellemző vonásuk a szoros, pozitív érzelmi kapcsolat is. A szakirodalom számos, ezeken túlmenő sajátosságot is tulajdonít a kiscsoportoknak (tartós kontaktus, hierarchikus felépülés stb. vö. Pataki F. 1977: 98-99; 158-159.), ezek azonban szerintem nemhogy általános, de még uralkodó jelleggel sem jellemzik azt a tarkabarka sokféleséget, amely a mikroszférában tapasztalható. 2
Különösen téveseknek látom azokat az okfejtéseket, amelyek szerint – miként ez M. Olson Jr.-nál (1997) olvasható – a „potyázás” lehetőségének megnövekedése miatt a nagycsoportok kevésbé képesek közös érdekeiket érvényesíteni, mint a kiscsoportok. A „potyautas-probléma” reális jelenség (bővebb ismertetését ld. Garai L. 2003: 201 skk), de az érdekérvényesítés összefüggésében teljesen mellékes, hiszen itt a hatalmi viszonyok és a közösségek társadalmi súlya esik latba. Egy uralmon levő politikai klikk kiscsoportja azért tudja az egész társadalmat sakkban tartani, mert ő irányítja az erőszakszervezeteket, s nem azért, mert tagjai nem „potyáznak”, hanem egyformán buzgólkodnak hatalmuk fenntartásán. Ha pedig a társadalmi nagycsoportok milliós tömegei lépnek fel ellenük, lesöprik őket a történelem porondjáról, akkor is, ha néhány milliónyi „potyázó” otthon kuksolva, kockázatvállalás nélkül várja ki, mi lesz a felfordulás végkimenetele. 3
A nagycsoportok vizsgálatának a 20. század derekától a szociológia és szociálpszichológia jóval kevesebb figyelmet szentel, kivéve a marxizmust (ide értve az új baloldalt is), amely éppen az effajta csoportok egyik válfajára, a társadalmi osztályokra és rétegekre korlátozta vizsgálatainak körét. Ezeket Pataki F. (1977: 160.) is elsődleges (primer) nagycsoportokként emeli ki a többi közül: „Elsődleges, primer csoportalkotó tényezőnek a társadalmi struktúraképzésben alapvető és eldöntő szerepet játszó termelési viszonyrendszert tekintjük, amely a társadalom osztályjellegű csoportokra és rétegekre tagolódásának alapja. E dimenzió mentén kapjuk meg a társadalmi rétegződés (stratifikáció) makrocsoportjait, amelyeket a konkrét vizsgálatokban meghatározott objektivációk (attitűdök, kognitív szerveződések, értékorientációk stb.) »alanyaként«, hordozójaként is megközelíthetünk.”
Másfelől azonban nyomatékosan hangsúlyozza (vö. uo. 162.), hogy itt a másodlagos nagycsoportok is lényeges szerepet játszanak, mert „valamely konkrét társadalom csoportszerkezete […] jóval összetettebb, semhogy pusztán az alapvető struktúraalkotó tényező hatásával leírhatnánk (miként az korábban dívott)”. Ezeknek három válfaját különbözteti meg:
a.) naturalisztikus alapúak a nemzedéki, nemi, etnikai-nemzeti nagycsoportok,
b.) a társadalmi funkciómegoszlásra, munkamegosztásra épülnek a szakmaiak és lokálisak,
c.) s léteznek végezetül azonos kultúrákat hordozó nagycsoportok is.
„Mint kitűnik – zárja gondolatmenetét Pataki ( uo. 163. ) –, a szociológiai és szociálpszichológiai kutatásoknak az a területe, ahol a vizsgálat tárgyát a társadalmi nagycsoportok képezik, rendkívül szerteágazó és heterogén: a csoportok merőben más felosztási kritériumok alapján metszhetők ki a társadalom összstruktúrájából; gyökeresen eltérő funkciókat teljesítenek, és konkrét jellemzőik is különböznek. De két közös lényegi vonásuk van. Először: valamennyi (akár társadalmi osztály vagy életkori csoport, szakmai vagy nemi csoport, akár közös kultúrát hordozó alakzat vagy etnikai egység) társadalmi realitásként működik, a maga közvetlen társadalmi létében megragadható és tudományos elemzéssel leképezhető. Másodszor: mindegyik a társadalmi totalitás (összstruktúra) sajátos, viszonylag önálló alrendszerének minősíthető, s ennélfogva csak a rendszer (a társadalmi összfolyamat) egészében, más csoportokhoz fűződő kapcsolatában vizsgálható mértékadó módon.”
Lényegében egyetértve a fentiekkel, megjegyezném, hogy az etnikai-nemzeti nagycsoportokat nem a naturalisztikus, hanem a kulturális alapúak közé helyezném, s a társadalmakon belüli kulturális elkülönülés esetében szerencsésebb a kultúrszociológiában bevett szubkultúra terminust használni. Jelezném azt is, hogy a 20. század második felétől a nemzedéki nagycsoportok társadalmi szerepe megváltozott. A munkásosztály társadalmi aktivitása csökkent, s a fiatal generációké feltűnően megnőtt. A másik póluson az életkor meghosszabbodásával, a nyugdíjasok lélekszámának emelkedésével – a társadalom elöregedésével – pedig az idős korosztályok korábban sosem tapasztalt politikai jelentőségre tettek szert. Ugyanígy aktivizálódtak a nemzetiségi közösségek is. Mindez mutathatja, hogy az elsődleges és másodlagos nagycsoportok társadalomformáló szerepének rangsora is változik a konkrét történelmi pillanatok összefüggésében.
A marxista szakirodalmon belül is vitatott kérdés volt, hogy a politikai pártok, társadalmi mozgalmak, vallási közösségek szintén a társadalmi nagycsoportok körébe tartoznak-e, s ha igen, megkülönböztetendők-e az „objektív társadalmi egységektől”, mint „szubjektív-pszichológiai egységek” (vö. Pataki F. 1977: 165-166.). Jómagam itt semmiféle kételyre adó okot nem látok, minthogy ezeket a közösségeket abszolút objektív érdekek kapcsolják össze, és érdekérvényesítő tevékenységük rendszerint aktívabb is, mint más nagycsoportoké; időnként még gyilkolják is egymást. A „szubjektív-objektív” megkülönböztetés ráadásul ebben az esetben a társadalmi objektivitás kategóriájának figyelmen kívül hagyására vall.
A minden közösségre jellemző vonásokon és a lélekszám nagyságrendjén túl a nagycsoportoknak általánosan érvényes meghatározottságai nincsenek. Ha ugyanis lélekszámuk alsó határát 25 főben jelöljük meg, akkor még az a negatívum sem lehet sajátosságuk, miszerint tagjaik összességét a személyes kommunikáció és a szoros, pozitív érzelmi kapcsolat nem jellemezheti. Csak tendencia jellegű törvényszerűségként említhető a nagycsoportoknak (pl. a társadalmi osztályoknak) az a sajátossága is, hogy csoportkohéziós erejük könnyebben felbomolhat, mint a kiscsoportoké. Ez abból adódik, hogy olyan, más szempontok alapján szerveződő nagycsoportok egyes részeit is magukba foglalhatják, amelyek egymással ellentétes érdekűek. Marx példájával: a brit munkásosztály csoportkohézióját szétrobbantják az angol és az ír munkások közötti vallási-nemzetiségi ellentétek (vö. K. Marx–F. Engels 1974: 655.). A jelenség persze körkörösen forgatható, az ír nemzetiség nagycsoportján belül is megoszláshoz vezetnek az osztályellentétek, a vallásiak miatt pedig éppenséggel utcai harcokat is vívnak egymással stb.
Külön, bonyolult probléma itt a kiscsoportok és nagycsoportok kapcsolatainak kérdése. Pataki F. (1977: 159.) okkal hívja fel a figyelmet arra, hogy az előbbiek „életét és tevékenységét is át- meg átszövik a tágabb környezetből eredő társadalmi-strukturális meghatározottságok”, aminthogy az is kétségtelen tény, hogy jóllehet neveltetésünkben döntő szerepet játszanak személyes kapcsolataink, ebből „korántsem következik az, hogy kizárólag a mikrokörnyezet, kizárólag a személyes csoportviszonyok játszanak bele a személyiség fejlődésének menetébe” (uo. 117.).
Azokat a nézeteket, melyek szerint a mikrokörnyezet egyfajta szűrőként vagy prizmaként módosítva közvetíti a makrokörnyezet hatásait, s az egyéni tudatban nem található semmiféle olyan elem, amely nem ment át a mikrokörnyezeten, Pataki (uo. 118-119.) két ponton is bírálja. Egyrészt arra mutat rá, hogy a mikrokörnyezet szerepe „semmiképpen sem korlátozható valaminő »szűrő« vagy »prizma« funkcióra, amely csupán így vagy úgy átengedi (és ilyen vagy olyan irányban módosítja) a makrokörnyezet hatásait. A (kis) csoportkörnyezet létrehozza a maga sajátos tartalmait is: […] normákat, értékorientációkat stb. Tehát nemcsak áteresztő közeg, hanem tartalmas környezet, amely éppen ez által kap jelentős szerepet a szocializálásban. Másrészt viszont tarthatatlannak látszik az a vélekedés is, amely szerint […] a makrokörnyezeti hatások kizárólag mikrokörnyezeti (csoport-) közvetítéssel juthatnak el az egyénhez. Ez a felfogás legfeljebb egy rendkívül statikus, elszigetelt közösségi alakulatokat magában foglaló társadalomra volna ráilleszthető, de a modern társadalom bonyolult és erősen tagolt csoportviszonyai egyfelől, maguknak a csoportoknak nagyfokú nyitottsága és a társadalom információs rendszere, mobilitása másfelől, teljesen tarthatatlanná teszi. (Egészen más dolog, hogy az egyén beállítódásai és egyéb orientációs mechanizmusai, amelyek valóban szelektív módon szűrik meg és dolgozzák fel a külső hatásokat, általában meghatározott csoportok révén épülnek be az egyénbe.)”
A kiscsoportok e „szűrő”-hasonlata számomra még ebben a formában sem látszik szerencsésnek, hiszen – bevezető elgondolásomra visszautalva – a kis- és nagycsoportok közötti különbség sokkal inkább a kártyalapok ilyen vagy amolyan csoportosításához hasonlít. Konkrét példával élve, vegyünk egy háromtagú családot, mint kiscsoportot. Itt nem arról van szó, hogy ezt valamiféle burok venné körül, amely a makrokörnyezet hatásait – mint a napfényt – megszűrve eresztené át, hanem arról, hogy ők maguk tagjai egyben nagycsoportoknak is, amelyeknek hatásai személyes megnyilvánulásaikként érik saját családjukat. Az apa révén – mondjuk – az elitértelmiség, a már öregedő férfiak, a szocialisták, a krimiolvasók, a dohányosok és a söralátét-gyűjtők, az anya révén a kistisztviselők, a középkorú nők, a reformátusok és a környezetvédők, fiúgyermekük által viszont a tanulók, a kamaszkorúak, a futballdrukkerek és a pornólap-olvasók nagycsoportjainak érdekei, érzelmei, világnézeti elgondolásai, öltözködési és nyelvhasználati sajátosságai stb. alkotnak egyedi vonásokkal is rendelkező társadalmi egységet.
Lényeges szempontra hívja fel a figyelmet ilyen vonatkozásban T. Parsons és E. A. Shils (2001: 116.), amikor arról írnak, hogy a nagyobb közösségeken („kollektivitásokon”) belüli kisebb közösségek („alkollektivitások”) strukturális kapcsolatai igen különfélék lehetnek:
„1. függetlenek egymástól abban az értelemben, hogy nincsenek közös tagjaik és nincsenek kapcsolatban egymással vagy csak mint kollektivitások állnak egymással kapcsolatban vagy
2. átfedhetik egymást abban az értelemben, hogy vannak közös tagjaik, de nem az összes ilyen; vagy
3. inkluzívak abban az értelemben, hogy az egyik kollektivitás kisebb a másiknál, és így minden tagja beletartozik az utóbbiba.” 4
A közösségek fennállásának időtartama
A közösségeket megkülönböztető szempontok sorában harmadikként az szerepelt, hogy érdekeik és az ezeket érvényesítő tevékenységeik milyen időtartamúak. A szélső esetek közül az egyik az, amikor a közösség csak néhány pillanatig létezik, pl. akkor, amikor a vásárlóközpont valamelyik pénztára előtt hosszú sorban állók közös érdekévé válik, hogy a pénztárosnő ne az ismerősével locsogjon, s érdekérvényesítő tevékenységük arra szorítkozik, hogy egyesek kiabálni, morogni kezdenek, mások pedig dühös pofákat vágnak. Ezzel szemben a családi közösségek élethossziglan, a nagycsoportok pedig még ennél is tovább, addig tartanak, míg a társadalmi alapszerkezetben olyan változások nem történnek, amelyek létüket megszűntetik. Ez P. A. Sorokin (1975: 132-133.) áttekintése szerint főként a vallási közösségek esetében rendkívüli időtáv is lehet: „a nagyobb vallások életíve, mint a hindu, a taoizmus, a konfucianizmus, a buddhizmus, a jainizmus, a judaizmus, a kereszténység és a mohamedanizmus csaknem 1300 évtől 3500 évig tart, vagy azon valamivel túl”.
A választási szabadság
A következő szempont az volt, hogy a közösség tagjait személyes választás vagy külső kényszer kapcsolja-e össze. Az előbbi példája lehet egy klub vagy bármilyen más hobbycsoport, az utóbbi szélső esetei a börtönök, büntetőtáborok elítéltjeinek vagy a hadkötelezettség alapján verbuvált katonai alakulatok közösségei, amelyeknek tagjait a társadalmi erőszak zárja együvé. Megtehetik azonban ugyanezt a természet erői is, pl. a viharba került hajók, kényszerleszállást végrehajtó repülőgépek, a sivatagban eltévedt karavánok utazóival. Az érdekek erőteljessége és a választás szabadsága között általában ellentett (reciprok) viszony áll fenn, minél hatalmasabb a külső erőszak, annál nyomatékosabbak a közösséget összetartó érdekek.
Itt tárgyalandó a természetes (természetadta) és mesterséges közösségek
problémája is. Az előbbi példája a család szokott lenni, az utóbbié a kutatóintézet vagy oktatási intézmény stb. Hangozzék bármilyen különösen, a természetadta közösségek tagjait – a szülő-gyermek kapcsolattól a társadalmi osztályon át a nemzetiségig terjedően – egytől egyig külső kényszer juttatja oda, ahová tartoznak. Senki nem választhatja meg ugyanis szabadon sem azt, hogy hová születik, sem azt, hogy milyen közösség tagjaként nevelkedik fel, „szocializálódik”. Választási szabadságunk itt arra korlátozódik tehát, hogy amikor már a közösség tagjai lettünk születésünk és neveltetésünk folytán, akkor – szakítva addigi önmagunkkal – más közösségbe is átléphetünk. Ez azonban igen nehéz és kockázatos vállalkozás, hiszen nemcsak önmagunkat kell „átszocializálnunk”, hanem az sem bizonyos, hogy választott közösségünk befogad.
Ez a természeti kényszer ugyanis a zárt társadalmakban közösségi kényszerrel is párosul, amely megtiltja vagy hathatósan megnehezíti az ún. mobilitást, a közösségi határok átlépését.
A közösség irányítása
Ötödik megkülönböztetési szempontként azt tüntettem fel, hogy a közösség tagjai egyenrangúak-e vagy egymásnak alá- és fölérendeltek; ez – szaknyelven szólva – a csoporthierarchia problémája. A tagok teljes egyenlősége csak két esetben elképzelhető. Az egyik ezek közül az, hogy a vitatott kérdés eldöntéséhez a lényeget tekintve egyformán illetékesek. Ha pl. egy kutatóintézet közösségében a takarítónők és adminisztrátorok tudományos kérdésekben leszavazhatják a kutatókat, ez az intézmény érdekérvényesítő tevékenységét ellehetetleníti; itt szükségszerű, hogy az irányítás az elit kezében legyen.
A helyzet azonban ilyen esetekben sem egyszerű, ha tekintetbe vesszük M. N. Marger (1987) megkülönböztetését, aki kimutatja, hogy a gyakorlatban mindig kétféle elittel kell számolnunk. A természetes elit tagjai azok, akik személyes tulajdonságaik-képességeik folytán emelkednek ki a többi közül, a szervezeti elithez tartozók viszont csak a szervezetekben betöltött pozíciójuk révén, amely abból adódik, hogy a szervezet jellegű intézmények nem működhetnek irányítók nélkül.
A szakirodalom nem számol továbbá a teljes egyenlőség másik kritériumával, amely szerintem ugyanolyan fontos, mint az előző: a többségi elv alapján csak olyan kérdésekben lehet döntéseket hozni, amelyek a közösség valamennyi tagját egyforma súllyal érintik. Amennyiben pl. az adott döntés a közösség egy részétől csak némi kockázatvállalást igényel, mások számára viszont a biztos halált jelenti, a többségi akarat nem kielégítő hivatkozási alap. Ilyen esetben ugyanis a közösség egyfajta gyilkosságra vetemedik, ami létének morális alapjait rombolja szét. 5
Ha itt a történelmi változások folyamatára is vetünk egy pillantást, kétségtelennek látszik A. de Swaan ( 1990: 150-167. ) megállapításának igazsága, aki szerint a kulturális fejlődés során a közösségeken belüli hierarchia egyes szintjei között a távolságok fokozatosan csökkennek. Ez a kapcsolatok általános demokratizálódásán belül egyebek között oda is vezet, hogy az irányításban az egyszerű utasítgatást-parancsolást háttérbe szorítja a tárgyalásos megegyezés.
A tevékenység folyamatossága
A következő szempont az, hogy a közösség érdekeinek érvényesítése mindennapos vagy alkalomszerű tevékenység-e. T. Parsons és E. A. Shils (2001: 114.) hívja fel a figyelmet arra, hogy a közösségi tevékenység aktivizálódása konkrét élethelyzetektől függ, s ha ezek nem állnak fenn, e tevékenység szünetelhet. „Pl. bizonyos távolabbi rokonokhoz fűződő kötelezettségek csak akkor hatékonyak, ha a rokon veszélybe kerül és a cselekvő ezt tudja. Itt láthatóvá válik a rokonsági kollektivitás határa: más körülmények között nincs jelentősége. Lehet, hogy egy kollektivitás szolidaritása gyakran megnyilvánul és sokféle szituációban, és fordítva: lehet, hogy azok a szituációk, amelyekben több cselekvő összhangban és ily módon szolidárisan cselekszik, viszonylag ritkán fordul elő.”
A helyzetet itt az bonyolítja, hogy a társadalmi gyakorlatban feltűnő különbség mutatkozik aközött, hogy a közösségek objektív érdekei miféle tevékenységet tennének szükségessé, és ténylegesen milyen gyakorlatot folytatnak, illetve folytathatnak. A hobbycsoportok és a különleges élethelyzetek által létrehozott, percnyi életű közösségek kivételével voltaképpen minden közösség számára az lenne a kielégítő megoldás, ha tagjaik tudatosított érdekeiket folytonosan szem előtt tartva tevékenykednének. Ez azonban társadalmi fejlődésünk eddigi szakaszaiban legfeljebb egyes kiscsoportokra lehetett jellemző, s belátható időtávban ilyen lehetőségeink aligha változnak lényegesen. 6
Az állandó érdekképviseletet a nagyobb közösségek többsége testületekre
vagy tisztségviselőkre bízza. E bizalom megalapozottságát azonban eleve kétségessé teszi, hogy jogosítványaik révén a megbízottaknak saját, a közösségekétől eltérő érdekei keletkeznek. Minden közösségi felhatalmazás hatalomhoz juttat, és minden hatalom korrumpál, ha nem hatalmi eszközökkel korlátozzák.
A közösségen belüli kommunikációs formák
A közösségtípusok hetedik megkülönböztető sajátossága az volt, hogy együttműködésük miféle kommunikációs kapcsolatokra épül. Úgy tűnhetne, valamiféle kommunikációnak mindenképpen lennie kell a közösségek tagjai között, különben nem tudnak megfelelni a minden közösségre egyaránt vonatkozó alapfeltételeknek, nem képesek felismerni közös érdekeiket és összeegyeztetni tevékenységüket. Ez azonban – a következő, a tudatosság kérdését tárgyaló gondolatmenetből kitűnően – nincsen így.
A társadalmakon belüli közösségek által használt uralkodó kommunikációs forma, mint ismeretes, a nyelvi érintkezés. Ugyanilyen közhely, hogy a kiscsoportokban és a – mondjuk így – kisebb nagycsoportokban a közvetlen személyes (interperszonális) kommunikáció tölti be az uralkodó szerepet. A nagyobb nagycsoportokban azonban, amelyekben ez gyakorlati okok miatt a legutóbbi időkig kivihetetlen volt, a közvetett (pl. hírvivők, levelek útján történő) érintkezés volt jellemző, az újkorban pedig a tömegkommunikációs formák (sajtó, rádió, televízió stb.) azt is lehetővé teszik, hogy egyazon időpontban akár az emberiség egésze hírét vegye a történteknek. A kommunikációs eszközök forradalmi fejlődése a nagycsoportok tagjainak érintkezésében ma már olyan
jelenségek forrása is (vö. Pál G. 1991.), amelyek alapot adtak a „kommunikációs társadalom” feltevéseihez.
Tudnivaló továbbá, hogy a nyelvi érintkezés csak a legfontosabb, de nem az egyetlen kommunikációs formánk. A nem nyelvi kommunikáció sajátos jelrendszerei közé tartoznak itt pl. az alább külön tárgyalt közösségi szokások is.
A nyelvtudomány képviselőinek körein túl jóval kevésbé ismeretes, hogy az egyes nyelvek nyelvhasználati változatainak alrendszerei (nyelvjárásai, csoport-nyelvei, rétegnyelvei, szaknyelvei) milyen feltűnő érzékenységgel idomulnak – a kiscsoportoktól a nagycsoportokig – a társadalmakon belüli közösségek különféle típusaihoz. Aki ezeket használja, nemcsak azt közli, amit szavainak közvetlen jelentése mond, hanem azáltal, hogy mondanivalóját így fejezi ki, egyúttal azt is kifejezésre juttatja, hogy kicsoda-micsoda. Így minden külön magyarázat vagy bizonykodás nélkül előnyös tárgyalási pozíciókat tud szerezni magának: bizalmat tud ébreszteni azokban, akik vele egy közösségbe tartoznak, tekintélyt szerez magának azokkal szemben, akiknél magasabb rangú, vagy akik járatlanok a szakmájában stb.
A mai politikai világhelyzetre Hankiss E. (2000) – tőle szokatlanul éles – megállapítását kell figyelembe vennünk: „Ahogy a történelem folyamán minden uralkodó osztály kialakított a maga számára egy saját nyelvet, hogy ne értsék őt a nem uralkodó osztályok tagjai, úgy ma is kialakulóban van egy ilyen nyelv […], a tőzsde nyelve, a nemzetközi pénzügyi és hatalmi zsargon. Ezen a nyelven ma a világnak legfeljebb tíz százaléka tud beszélni, és ez az új nyelvtudás óriási előnyt jelent a számukra. Aki tud […] tőzsdeiül, az a globális burzsoáziához tartozik. Aki nem, az globális proletár.”
A tudatosság és a közösségi tudat
Hogy valamely embercsoportnak közös érdekei vannak-e, objektív tény, független attól, hogy a csoport tagjai ennek tudatában vannak-e vagy sem. Nem okvetlenül szükséges a csoport tagjainak még azt sem tudatosítaniuk magukban, hogy érdekeiket közösen érvényesítik, ha egyidejűleg ténylegesen azonos irányban ható tevékenységet fejtenek ki. A lokális közösségeknek is vannak közös érdekeik, és együvé tartozásuk kétségtelen jelzése, ha azonos tájnyelvet használnak. E nyelvhasználat azonban az ott élő alsóbb néposztályban minden tudatos megfontolás nélküli, magától értetődő gyakorlat, számukra ez a nyelvjárás „a nyelv”. S merőben más kérdés, ha a városból oda költöző értelmiségiek szólalnak meg ezen a nyelvezeten: részükről ez általában tudatos beilleszkedési gesztus.
Másfelől – természetesen – minden közösségi tevékenység annál könnyebben és gyorsabban éri el célját, minél tudatosabbak a tagjai. Nagy különbség azonban, hogy e tudatosság abszolút elengedhetetlen feltétele-e az együttműködésnek. A politikai pártok és egyéb mozgalmak aktivistáinak köreiben ez magától értetődő, aminthogy a munkahelyi feladatok megoldására szervezett kollektívák tagjainak – ide értve a kutatóintézetek tudósait is – folytonosan szem előtt kell tartaniuk, hogy tevékenységüknek mi a célja, s ennek eléréséhez kinek mikor és milyen feladatokat kell ellátnia. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy se a munkásoknak, se a kutatóknak nem jár azon az esze, hogy a fémeket forgácsolva vagy a mikroszkóp fölé hajolva a munkásosztály vagy az értelmiség miféle érdekeit szolgálják az össztársadalmi munkamegosztásban. Végképp nem feltételezhetjük azután, hogy a hajléktalanok, amikor az aluljárókban a földön összekucorodva alszanak, tudatában vannak, hogy ezzel nemcsak személyes szükségletüket elégítik ki, hanem egy néma politikai tüntetés résztvevői is.
A fő tendenciákra tekintve itt is azt mondhatjuk tehát, hogy a tudatosság a kiscsoportokra jellemzőbb, s a nagycsoportok tagjainak tudatában jobbára csak akkor lépnek előtérbe a közös érdekek, amikor ezeket valamilyen nem mindennapi élethelyzet állítja reflektorfénybe.
Az érzelmi kapcsolatok
A közösségek tagjai között kialakuló érzelmi kapcsolatokra rátérve, szintén a fentiekhez hasonló helyzetet találunk. A pozitív érzelmek leginkább a családi, baráti és az ehhez hasonló közösségeket fűtik – a párkapcsolatban ez éppenséggel a szerelem –, de a munkahelyi kisközösségek esetében is fontos, hogy az együtt dolgozók becsüljék egymást, vagy legalább a munkavégzés terén megbízzanak egymásban. Aki a kiscsoportokban kifejezetten negatív érzelmeket kelt, azt a többiek általában kirekesztik, és a pozitív érzelmek hiánya gyakran az ilyen közösségek fellazulásához, megszűnéséhez vezet.
Az olyan nagycsoportokban, ahol a tagok nem érintkeznek egymással személyesen, ilyen érzelmi kapcsolatok a mindennapi élet normális körülményei között nincsenek és nem is lehetségesek. Akinek életvitelét alapvetően az a lelkesültség hatja át, hogy ő a munkásosztály tagja vagy református, netán autótulajdonos vagy férfi, az érzelmi betegségben szenved, kivéve, ha valamilyen effajta mozgalom aktivistája. Ehhez hozzáfűzném azonban egyrészt, hogy az ember csak az olyan nagycsoportok tagjaiból álló közegben érzi magát igazán otthonosan és biztonságban, amelyeknek maga is tagja, vagy amelyek hozzá közel állnak. S ez nemcsak azokra az esetekre áll, amikor egy elitértelmiségi a csőlakók közé keveredik vagy fordítva, hanem még azokra is, amikor egy férfi vagy nő kerül olyan társaságba, ahol csupa ellenkező neműek veszik körül. Másrészt pedig a különleges élethelyzetek – sztrájkok, vallásháborúk, a nők hátrányos megkülönböztetése stb. – ilyen szempontból is döntő változásokat okozhatnak a nagycsoportokon belüli viszonyokban, s akár az önfeláldozásig menő érzelmi azonosuláshoz vezethetnek.
Itt említendők a különféle csoportok közötti érzelmi kapcsolatok is. H. Tajfel (1969: 168.) nyomán igen elterjedt nézet, hogy a saját csoportunk mindig kedvezőbb színben tűnik fel számunkra, mint más csoportok (vö. még uő 1980; uő 1980a). Ez a tétel így abszolút téves. A felfelé törekvő ember számára a saját csoportjánál éppenséggel mindig sokkalta vonzóbb az az ún. „összehasonlítási vonatkoztatási csoport”, amelynek tagja szeretne lenni. Az érzelmi skálán való rangsorolás azonban e közismert tényen túlmenően is légből kapott. Ha bridzsklub-tag vagyok, sakkozni viszont nem szeretek vagy nem is tudok, ebből egyáltalán nem következik az, hogy a sakkegyletek kevésbé kedvező színben tűnnek fel számomra, vagy ellenszenvesek. A jellemző ilyenkor, hogy azok a csoportok, amelyeknek nem vagyok tagja, érzelmileg közömbösek számomra – tehát az érzelmi értékrendemen kívül állnak –, kivéve, ha létük elősegíti vagy akadályozza valamiféle érdekeim érvényesítését.
Az effajta érzelmi kapcsolatok vizsgálatában a szociológia-szociálpszichológia különös előszeretettel foglalkozik az előítéletekkel. Ezek G. W. Allport (1977: 35.) nyomán elhíresült meghatározása: „a rossz feltételezése másokról elegendő bizonyíték nélkül”, amihez azt is hozzáteszi, hogy „az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt ismeretek nem képesek változtatni rajtuk”. Allport itt a mindennapi szóhasználatot veszi alapul, amely a szó jelentését a negatív, és tűzön-vízen át szemellenzősen fenntartott előítéletre szűkíti le, és megkülönbözteti ezt a másutt nem terminusértékű „előzetes ítélet”-től. Megjegyzendő azonban, hogy a tudományos értelemben azt is előítéletnek mondják, ha ugyanilyen körülmények között jót feltételezünk valakiről-valamiről. Másrészt pedig – az Allport meghatározásában szereplő „másokról” kifejezést korrigálandó – előítéleteink köztudottan nemcsak személyekhez, hanem dolgokhoz is fűződhetnek, pl. hatalmi intézményekhez, rovarokhoz, a spenótfőzelékhez vagy bizonyos öltözékekhez is.
Súlyosabban téves az a szinte általános megközelítés, amelyik a sztereotip, azaz merev kliséket alkalmazó – és így eleve hibás – gondolkodás- és magatartásformákból eredezteti az előítéleteket. Épp ellenkezőleg, ezek az emberi gondolkodás egyik legfontosabb és leghasznosabb jellemvonásában gyökereznek, abban, hogy a külvilág jelenségeit a róluk alkotott fogalmainkhoz, képzeteinkhez viszonyítva értékeljük. Ha nem ezt tennénk, képtelenek lennénk eligazodni a világ dolgaiban.
E fogalmak-képzetek közvetlen tapasztalatainkból vagy közvetett úton szerzett ismereteinkből származnak. Mindkét esetben általánosításokról van szó, amelyek csak kisebb vagy nagyobb statisztikai valószínűséggel egyeznek meg az egyes, konkrét jelenségek valódi tulajdonságaival. Mindnyájunkban ott él pl. az a képzet, hogy az oroszlán életveszélyes, vérengző vadállat, s a valószínűség akkor is igazolja ennek megfelelő magatartásunkat, ha ritka véletlenként előfordulhat, hogy egy emberi környezetben felnevelt, tökéletesen ártalmatlan és széplelkű példánnyal kerülünk szembe. Az ilyen előítéletek nélkül nem sokáig maradnánk életben: ha valaki egy oroszlánnal találkozva nem azonnal előítéletesen cselekszik, hanem az állat egyedi tulajdonságait kezdi tanulmányozni, akkor nem épeszű.
Merőben más kérdés, hogy adott élethelyzetekben az előítéletek felülvizsgálandók és felcserélendők a dolog egyedi sajátosságainak megfelelő, megalapozottabb ítéletekre. Ha pl. állatidomár vagy cirkuszigazgató vagyok, az oroszlánnal szembeni magatartásom egészen más eljárásokat igényel. Az előítéletek ugyanis három hibalehetőséget is rejthetnek magukban:
a.) csekély statisztikai valószínűségű jelenségeket igen nagy valószínűségűekké, vagy
b.) csak nagy valószínűségű jelenségeket általános érvényűekké növelhetnek,
c.) illetve a jelenségekkel kapcsolatban merőben kitalált hiedelmeket táplálhatnak.
Vonatkozik mindez az egyes emberek, valamint az embercsoportok közötti előítéletekre is. Ezek se mások, mint tapasztalatainkból vagy ismereteinkből származó általánosítások, amelyek jó esetben kisebb vagy nagyobb statisztikai valószínűséggel megegyeznek az egyes, konkrét jelenségek valódi tulajdonságaival, és funkciójuk ugyanúgy a világ dolgaiban való eligazodás megkönnyítése, mint egyebütt.
Igaz, a közösségek közötti előítéletek hivatkozási alapjainak sorában még a 20. század második feléig is felbukkanhattak olyan koholmányok, miszerint egyes emberfajták genetikai alapon alacsonyabb vagy magasabb rendűek másoknál, de azóta ezek a hiedelmek már a mindennapi tudatból is kiszorulóban vannak. Megjegyzendő egyébként, hogy a faji előítéleteknek csak a hivatkozási alapja fiktív; az igazi mozgatórugók mindig igencsak reális társadalmi érdekek és érdekellentétek.
Az előítéletek terjedésének fő árama tehát itt is a statisztikai valószínűség. Egyszerűbb példákkal: a koldusok társadalmi rétegének pozitív előítélete okkal feltételezi, hogy a templomlátogatók közösségei hajlamosabbak az adakozásra, mint mások, s a békés polgárok is indokolt előítéletek miatt kerülik esténként a zugkocsmák környékét. Ezektől az esetektől az indokoltságot tekintve semmiben nem különböznek azok az előítéletek, amelyeknek forrása az, hogy a társadalom nyomorszintje alá szorult társadalmi rétegek, etnikai csoportok körében kirívóan megnő a bűnözők arányszáma, vagy bizonyos elitrétegekben klikkhatalmi diktatúrák uralkodnak, elharapózik a „fehérgalléros bűnözés” stb.
Az így keletkezett előítéletek szélsőséges és súlyosan téves formákat ölthetnek, a szóban forgó közösségek elleni agresszió kirobbanásának gyúanyagai lehetnek, majd a bosszú láncreakcióit is elindíthatják. Az ilyen konfliktusokat azonban nem lehet olyan – vagy álszent vagy dilettáns – módszerekkel megoldani, hogy a sajtóban, a parlamentben vagy a templomokban jámborságra intő avagy demonstratív akciókra felhívó propagandakampányokat indítanak az előítéletek ellen. Az előítéleteket keltő jelenségeket kell a társadalmi körülmények radikális átalakításával megszűntetni, s akkor ezek, talajukat vesztvén, maguktól elsorvadnak. A probléma ilyetén megoldása természetesen jóval nehezebb, mint beszédeket tartani vagy tiltakozó feliratokkal ékes táblákat lóbálni.
A köztudat szorosan összekapcsolja az előítélettel a diszkrimináció fogalmát, értve ezen az állampolgári, emberi jogainkat sértő negatív megkülönböztetést. A latin discriminatio szó eredetileg mindenféle megkülönböztetést egyaránt jelentett, de a mai – nemzetközi – nyelvhasználatban a jelzett értelem már annyira meggyökeresedett, hogy a „pozitív diszkrimináció” kifejezés használatától tartózkodnék. A különböző közösségek létének egyébként magától értetődő velejárója, hogy megkülönböztetik magukat másoktól, s ez önmagában sem a pozitív, sem a negatív előítéletekkel nem függ össze szükségképpen. A negatív megkülönböztetés és a fenti értelemben felfogott diszkrimináció fogalma sem azonos, hiszen pl. a bűnözőkkel szembeni büntetőeljárások kirekesztő, szabadságkorlátozó intézkedései nem diszkriminatív jellegűek.
Hogy a liberalizmus ezzel kapcsolatos elgondolásai milyen parlagian ostobák, ennek ékes példája a Nobel-díjas M. Friedman (1996: 120.) okfejtése. Szerinte az, ha valaki faji vagy vallási hovatartozása miatt nem hajlandó bizonyos embereknek pl. munkát adni, ugyanúgy ízléskérdés, mint az, hogy ki melyik énekes előadását élvezi leginkább. A faji diszkrimináció tehát egyszerűen rossz ízlésre vall, és nem igényli az állam törvényes beavatkozását. „Egy olyan társadalomban, amelyik a szabad vitán alapszik – írja Friedman –, számomra az a helyes út, hogy megpróbálom meggyőzni őket arról, hogy rossz az ízlésük, és hogy változtassák meg nézeteiket és viselkedésüket, de semmiképpen nem kényszeríthetem az én véleményemet és viselkedésemet másokra.” Ilyen alapon azt is állíthatná, hogy amikor a rablógyilkos ránk töri az ajtót, ne a rendőrséget hívjuk, hanem próbáljuk szabad vitában meggyőzni az illetőt, változtasson rossz ízlésre valló nézetein és viselkedésén. 7
A közösségek intézményesültsége
Az érdekérvényesítő tevékenységek intézményesített jellegének vizsgálatakor mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a magyar nyelvben az intézmény szónak két értelme van (vö. Juhász J. és mások 1989: I. 597.). Az egyik szerint – saját megfogalmazásomban – az intézmény valamely közösségben hagyományossá vált szokás, azaz meghatározott alkalmakhoz kapcsolódó, normatív cselekvésminta (ide értve a jellegzetes nyelvi fordulatok használatát, öltözékek viselését stb. is). Két válfaja közül
a.) az illemszabályok a mindennapi társas együttlét leggyakoribb, ismétlődő élethelyzeteiben követendő cselekvési formák;
b.) a rítusok az ünnepi alkalmakhoz kapcsolódó szertartások vagy szertartásjellegű cselekmények.
A közösségekre általában jellemző, hogy tagjaikat – a csoportkohézió fent ismertetett érdekeinek megfelelően – sajátos szokások kialakításával is azonosulásra késztetik. (Ez a szokások ún. regulatív funkciója.) Azok a kiscsoportok, amelyek ezt nem teszik – mint az olyan egyletek, klubok, asztaltársaságok többsége, amelyek pusztán arra hivatottak, hogy az azonos érdeklődési körbe tartozók kötetlen körülmények között találkozhassanak egymással – azon társadalmi nagycsoportok szokásait érvényesítik érintkezésükben, amelyeknek kereteibe illeszkednek.
A szó másik értelmében az intézmény szervezetet jelent, olyan testületet, amelynek tagjai feladatként vállalják, hogy meghatározott teendők elvégzésével közreműködnek valamely, a saját közösségük érdekkörén túlmutató érdekek érvényesítésében. E testületek felépítése, attól függően, hogy milyen jellegű feladatokat kell ellátniuk, pontosan szabályozott hierarchiát formáz, ahol – M. N. Marger (1987) említett fogalompárjára visszautalva – az irányítás szervezeti elitek kezében van. Ilyen általános értelemben azonos szervezethez tartozik a cégek valamennyi alkalmazottja a vezérigazgatótól a portásig, vagy egy katonai század közössége a századparancsnoktól az őrkutya-felvezetőig, a cserkészmozgalom tagjai a főcserkésztől a farkaskölyökig.
A szervezetek tagjai által képviselt érdekek, mint jeleztem, mindig túlmutatnak a tagok közösségének érdekkörén. A cégek alkalmazottainak közösségi érdeke csak az, hogy megfelelő munkakörülmények között dolgozhassanak és munkájukért minél több fizetést kapjanak. Az általuk vállalt feladatok azonban azt a célt szolgálják, hogy a vállalat nyereséges legyen, s így tulajdonosainak érdekeit érvényesítse. A cserkészcsapatok tagjai ugyanígy csak abban érdekeltek, hogy izgalmas-érdekes időtöltéshez jussanak, de ahhoz, hogy tagjai lehessenek e szervezetnek, az eszményeiben kifejeződő társadalmi érdekekhez igazodó magatartásformákat is vállalniuk kell. A szervezetek és a bennük tevékenykedő közösségek érdekei nem egyszer igencsak ellentétesek is lehetnek. S itt ne csak az alkalmazottak és a tulajdonosok érdekellentéteire gondoljunk. A katonai egységek közösségeivel szembesülő érdekek a „hősi halál” vállalását is előírhatják.
Hogy valamely közösségnek szervezeti keretek között kell-e működnie, ezt érdekérvényesítő tevékenységének jellege határozza meg. A szociológiai szakirodalom képviselőinek többsége úgy látja, hogy a 19. század végétől társadalmaink egyre inkább szervezeti társadalmakká váltak, minthogy munkalehetőséghez csak szervezetek tagjaiként juthatunk, s így a szervezetek elhatalmasodtak fölöttünk. 8 Jómagam az effajta fejtegetéseket a divatos „kultúrkritikai” rémképek közé sorolnám. Egyrészt ugyanis a fejlettebb munkamegosztás kialakulása óta a szakismereteket igénylő munkavégzés mindig szervezeti keretek között folyt. Másrészt nagyon helyes, hogy így folyik. Szervezettség nélkül nincs eredményesség, bár a túlszervezettség, az egyéni kezdeményezések elfojtása kétségtelenül szintén fékező hatású. Harmadrészt pedig a munkahelyi, közigazgatási, erőszakszervezeti és hasonló tevékenységkörökön kívüli közösségeink – azaz a közösségek túlnyomó többsége – ma sem szervezet, noha egyesek közülük (a klubtitkárságoktól az irodalmi társaságok elnökségeiig terjedő skálán) szervezetként működő testületeket választhatnak belső tevékenységük irányítására és érdekeik külső képviseletére.
Ha ilyesformán a társadalom szervezettségének egyre növekvő mértékét önmagában véve nem negatív, hanem pozitív fejleménynek tekintem, ezzel nem akarom vitatni P. M. Blau és R. A. Schoenherr (1937: 13. ) megállapítását, mely szerint a szervezettség a hatalmon levők lehetőségeit növeli uralmuk fenntartására. Ugyanezek az eszközök azonban az alávetettek lehetőségeit is növelik a hatalom elleni akciókban. A közösségek és a szervezetek viszonyában tehát az alábbi fő típusokat találjuk:
a.) A közösség egésze szervezeti jelleggel működik;
b.) a közösség nem szervezet, de vezető szervezetet hoz létre önmaga számára;
c.) a közösség tevékenysége semmiféle szervezeti formát nem igényel.
A szociológiai és szociálpszichológiai – főként pedig a szervezetpszichológiai (vö. A. B. Weinert 1998) – szakirodalomban igen elterjedt a formális és az informális csoportok szembeállítása. Különbségeik – ha itteni ismereteim kielégítők – inkább képzetszinten rögzítettek. A formális csoportok leírásai a szervezeti jelleggel működő közösségek sajátosságait mutatják, az informálisak viszont a családi, valamint a spontán módon létrejövő kisközösségekét. E leírások azonban gyakran ellentmondásosak. Találkozhatni pl. az „informális szervezet” kifejezéssel is, olyan esetekre vonatkoztatva, amikor a szervezet tagjai közötti kapcsolatokat íratlan szabályok vezérlik. Ebből az következnék, hogy az írástudatlan kelták Európája egyetlen óriási informális közösség lett volna.
A közösségek normái
A közösség érdekérvényesítő tevékenységeiben érvényesülő szokások, mint jeleztem, egyúttal normák is, azaz a közösség által többé-kevésbé követendőnek ítélt cselekvésminták. Ide tartoznak – erről is volt már szó – azok az esetek is, amikor az egyén a cselekvésminta követésével pusztán azt jelzi, hogy valamely közösséghez tartozik, azonosul annak érdekeivel. A „többé-kevésbé” követendő skála két végletén helyezkednek el az ajánlott (értékelméleti szakkifejezéssel „optatív értékeket” rögzítő) és a megkövetelt („imperatív értékeket” rögzítő) normák, a köztük – mint mindenütt – kimutatható átmenetekkel. Az előbbieket csak ajánlatos követni, vagy követésük érdemnek számít, az utóbbiakat a közösségek szigorúan számon kérik rajtunk. Ajánlatos norma pl. az, hogy a keresztény felekezetekhez tartozók templomaik előtt elhaladva keresztet vetnek, megkövetelt pedig, hogy a keresztény templomokban a férfiaknak fedetlen, a zsinagógákban viszont fedett fejjel kell tartózkodniuk. (Ez utóbbi magatartásmintákat még más közösségekhez tartozóknak is követniük kell, s megszegésük a felekezet iránti tiszteletlenségnek számít.)
E normák történelmileg változó mértékben korlátozzák az egyes ember választási lehetőségeit. A primitív közösségekben, ahol a tevékenységek összehangoltsága elemi létérdek, és úgyszólván minden mindenki szeme láttára történik, e kötelékek rendkívül szorosak. A fejlődés során azonban – a szekták, kommunák szubkultúráitól eltekintve – a magánszféra függetlensége egyre nő. Magasabb szinten, minthogy választásaink alapvető közösségi érdekeket nem érintenek, étkezési, öltözködési vagy szexuális szokásainkban az egyéni ízlés igényei viszonylag szabadon érvényesülhetnek, kivéve a kormányzati és diplomáciai testületekhez tartozók közszereplésének fennhéjázó ceremóniáit és az olyan eseteket, amilyenek a vallási előírásokba ütköző étkezési, vagy a közerkölcsbe ütköző öltözködési és szexuális ízlés-megnyilvánulások.
A vallási hiedelmeket fenntartó közösségek azonban – a teokratikus államala-kulatokban egyenesen hatalmi eszközökkel – még az étrendünkbe is kötelező érvénnyel beleszólnak. A hívő muzulmán nem fogyaszthat alkoholt, nem ehet disznóhúst, a zsidónak a kóser ételek bonyolult kötelmeihez kell tartania magát, de voltaképpen a kereszténynek is böjtölnie kellene péntekenként. A civilizáltabb közösségek tartózkodnak az étlapok cenzúrázásától, ajánlott normák azonban itt is élnek. A társadalmi elitek bankettjein „naturbursch” hírébe kerül az, aki pacalpörköltet rendel, a szállítómunkásokat viszont harsány röhejre fakasztja, ha megéhezett társuk homárt akar enni rokforttal töltött körtével.
A közösségi normák továbbá makacs természetűek, s a társadalmi fejlődés magasabb lépcsőfokainak repedéseiben számos olyan szokás – úgynevezett survival – burjánzik, amelyik eredeti funkcióját rég elvesztette. „Egy egyiptomi papirusz – írja K. Birket-Smith (1969: 43.) –, amely valószínűleg II. Ramszesz (i. e. 13. század) korából származik, az év egy bizonyos napját szerencsétlennek mondja, és nem javasolja ezen a napon a halevést. Egyiptomban azóta a vallás kétszer, a nyelv pedig másfélszer változott, de az a babona, amely szerint a halevés ezen a napon tragikus következményekkel jár, 3000 éven keresztül egészen napjainkig fennmaradt.” A civilizált Európa hagyományainak sorában is számos ilyen survival él. Birket-Smith (uo. 52.) másik példájával: egy vidéki dán templomban például az volt a szokás, hogy adott helyen a gyülekezet tagjai fejet hajtottak, anélkül hogy erre különösebb okuk lett volna. Most, évszázadok múltán, a templom restaurálásakor derült ki, hogy e helyen a falon egy Szűz Máriát ábrázoló festmény van, amelyet a reformáció idején bevakoltak, s a református hívők, bár nem tudtak róla, a katolikus kultusznak adóztak.
Ha pedig azt hinnénk, hogy ilyesmi csak a paraszti világ mágikus babonáinak és vallásos hiedelmeinek félhomályában létezhet, gondoljunk a csillárokkal kivilágított nagyvárosi luxuséttermek rozsdamentes fémmel bevont pengéjű halkéseire. Ezt az evőeszközt eredetileg azért vezették be, mert a tengeri halak húsa foltokat mart a közönséges késpengékre. A rozsdamentes acél feltalálása óta e szokás értelmetlenné vált, de mi a jobb helyeken ma is halkéssel esszük a halakat, s ráadásul a folyamiakat is, amelyek esetében ennek már eredetileg sem volt semmi értelme.
Az ilyen normák betartása mindazonáltal nem minden funkció nélkül való, mert a közösséghez való tartozás jelrendszerén belül lényeges feladatokat tölthet be. Az alsóbb néprétegek háztartásaiban nincs halkés, az ilyen úri huncutságokkal nem találkoznak. Az elit felé törekvő középosztálybeliek és az elit azon tagjai – főként a parvenük –, akiknek szükségük van arra, hogy pozíciójukat effajta külsőségekkel is megerősítsék, el nem mulasztanák, hogy halkéseik villogtatására alkalmat találjanak. Vannak azonban, akik a halkések szintjén felül állnak.
Az átalakuló normák olyan bizonytalan élethelyzeteket is teremthetnek, amilyen az úrinők előreengedésének problémája. Itt a régi szabály azt írta elő, hogy a nyilvános helyekre – ahol tumultuózus jelenetek is fogadhatták a belépőt – a férfiaknak kell benyitniuk. Amióta valószínűtlenné vált, hogy a vendéglőkben vagy színházakban tömegverekedés legyen, e szabály érvénye megingott, s így sosem tudhatjuk, hölgyismerőseink akkor néznek-e bunkó parasztnak, ha előre megyünk, vagy akkor, ha hátra maradunk.
A normák betartásáért, mint ismeretes, elismerés, jutalmazás, megsértésükért büntetés jár. A modern világban a társadalmakon belüli, kisebb közösségek szokásbeli normáinak megsértése saját belügyük, amiben a furcsálkodástól a neheztelésen át a kirekesztésig terjedő skálán a közösség maga hivatott intézkedni. Az össztársadalmi érdekeket érintő szokások betartásáról viszont hatalmi szervezetek gondoskodnak. A két szféra kapcsolatában általános szabály, hogy a társadalmon belüli közösségek normái és az ezek megsértését követő büntetések nem léphetik túl az össztársadalmi normák kereteit. Hiába engednék meg pl. a mormon közösségek azt, hogy egy férfinak több felesége is lehessen, az európai kultúrkör össztársadalmi normái ezt éppúgy tiltják, ahogyan a nálunk élő muzulmánok sem kövezhetik meg házasságtörő feleségeiket. 9
A közösségi tevékenység eredményei
A közösségek érdekérvényesítő tevékenységének intenzitását döntő mértékben befolyásolja az is, hogy erőfeszítéseik eredményei milyen távol esnek tőlük. Garai L. (2003: 202.) gazdaságpszichológiai vonatkozásban mutat rá arra a fontos tényre, hogy az ember „a jövőbeli fejleményért annál kevesebbet hajlandó a jelenben áldozni, minél távolibb e várható fejlemény az időben. Vélhetően ugyanilyen leszámítolásra kerül sor a térben is, amikor az egyén annál kevesebbet hajlandó saját eszközeiből a közösen élvezhető termékekért áldozni, minél tágabb közösség közjavairól van szó”.
E tétel általános érvényét számos történelmi példa bizonyíthatja. A vallási közösségek ideológiái csak igen szűk, fanatizált csoportokra tudnak hatni azzal az ígérettel, hogy engedelmes tagjaikra az evilági lét siralomvölgye után jutalmul az örök boldogság vár a mennyekben. Eredetileg a kereszténység terjedésének lendületét is az biztosította, hogy agitátorai szerint Krisztus második eljövetele és az Utolsó Ítélet még a hívők saját életében bekövetkezik. Mihelyt e hiedelem illúziója szertefoszlott, át kellett térni a fegyveres hatalommal támogatott térítésre. A térbeli távolságok buzgalomcsökkentő erejére jellemző pl. az, hogy míg saját környezetünkben éberen őrködünk az emberi jogok betartásán, a tőlünk távoli világrészeken zajló népirtásokról szóló hírek kisebb figyelmet keltenek bennünk, mint kedvenc futballcsapatunk mérkőzéseinek eredménye.
* A tanulmány I. részét előző számunkban közöltük.. [vissza]
JEGYZETEK
1 A csoportkohézió problémáihoz bővebben ld. Pataki F.–Hunyady Gy. (1972); M. A. Hogg (1992); K. W. Vopel (1993); J. Forgas (1994); R. Arnscheid (1999); R. Brown (2000). Az érdekérvényesítő tevékenységek sikere szemszögéből: J. Elster (1985: 349-358.); az önérdekek és közösségi érdekek bonyolult összefonódásához J. Elster (1995: pm, főként 136-137.). [vissza]
2 Mérei F. (2001: 35-43.) egyéni szóhasználatában a kiscsoport nem kis lélekszámú csoportot jelent, hanem olyan „preszociális és alegális szerveződést”, amely nem szervezet (az ő szavával: „intézmény”), de „szervezett intézmény keretei között alakul ki, spontán kezdeményezésre”. Ilyen csoportok kétségtelenül léteznek, csak az kérdés, miért ezeket nevezzük kiscsoportoknak, holott nem feltétlenül kicsik, és minek kell neveznünk a kis lélekszámú csoportokat (hiszen Mérei felfogásában pl. a kéttagú család sem kiscsoport). [vissza]
3 A „potyautas-probléma” túlértékelése mögött az a szemléleti hiba rejlik, amelyik a közösségi cselekvést mindenáron az egyes ember önző érdekeire akarja visszavezetni. J. Elster (1989: 186-214; uő 1995: 136-137.) ezzel szemben arra a megállapításra jut, hogy a közösségi együttműködés mozgató rugóinak az esetek többségében éppenséggel semmi közük az önös indítékokhoz. Én úgy látom, hogy e kérdésre csak jóval bonyolultabb, az élethelyzetek sajátosságai szerint differenciált tipológia kidolgozásával lehet választ találni. [vissza]
4 A társadalmi mikro- és makroszféra kapcsolatainak teoretikus problémáiról bővebben ld. Tardos R. (1998); Szántó Z. (1998). [vissza]
5 A közösségi döntések problémakörének külön, rendkívül kiterjedt elméleti szakirodalma van, ennek extenzív áttekintését ld. K. J. Arrow–A. K. Sen–K. Suzumura (1997). Arrow „általános lehetetlenségi tételének” kritikájához: Szerdahelyi I. (2013: 117 skk). [vissza]
6 Az egyéni és közösségi cselekvőkészség problémáinak tüzetes elemzését ld. Lengyel Gy. (1999). [vissza]
7 Az előítéletek kérdéseihez ld. még Veress K. (1991); Pataki F. (1993); Fábián Z. (1999); P. O. Güttler (2003); R. Hort (2007); L.-E. Petersen (2008). [vissza]
8 A „szervezeti társadalom” problematikájához bővebben ld. Jávor I. (1993); R. Cooper (1995: pm, főként 193-194.); M. Weber (1987–1996: II/3. 249-250.); Ch. Perrow (2002: pm, főként 23.). [vissza]
9 A közösségi elismerés és büntetés problémakörének részletes elemzését ld. A. Honneth (1997: 151 skk); T. Parsons–E. A. Shils (2001: 122 skk). Az amerikai ún. kommunitarizmus mozgalma a közösségi normáknak kitüntetett jelentőséget tulajdonít a társadalmi erkölcsök megszilárdításában (vö. A. Etzioni (1995; uő 1998). [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Albert F.–Dávid B. 2002: Ha elszakad a háló… A hajléktalanság kapcsolathálózati megközelítésben. Bp.
Allport. G. W. 1977: Az előítélet. Bp.
Arnscheid, R. 1999: Gemeinsam sind wir stark? Zum Zusammenhang zwischen Gruppenkohäsion und Gruppenleistung. Münster.
Arrow, K. J.– Sen, A. K.–Suzumura, K. 1997: Social Choice Re-Examined. I–II. köt. New York.
Balogh I. (szerk.) 2001: Modern társadalomelméletek. Szöveggyűjtemény. Bp.
Birket-Smith, K. 1969: A kultúra ösvényei. Általános etnológia. Bp.
Blau, P. M.–Schoenherr, R. A. 1973: New Forms of Power. In: G. Salaman–M.-A. Speakman–K. Thompson 1973.
Brown, R. 2000: Group Processes. Dynamics Within and Between Groups. Oxford.
Cooper, R. 1995: Organization-Disorganization. In: J. Hassard–D. Pym 1995.
Csepeli Gy. (szerk.) 1980: Előítéletek és csoportközi viszonyok. Válogatott tanulmányok. Bp.
Elster, J. 1985: Making Sense of Marx. Cambridge.
Elster, J. 1989: The Cement of Society. A Study of Social Order. Cambridge.
Elster, J. 1995: A társadalom fogaskerekei. Magyarázó mechanizmusok a társadalomtudományokban. Bp.
Etzioni, A. (szerk.) 1995: New Communitarian Thinking. Persons, Virtues, Institutions, and Communities. Charlottesville–London.
Etzioni, A. (szerk.) 1998: The Essential Communitarian Reader. Boston.
Fábián Z. 1999: Tekintélyelvűség és előítéletek. Bp.
Forgas, J. 1994: A társas érintkezés pszichológiája. Bp.
Friedman, M. 1996: Kapitalizmus és szabadság. Bp.
Garai L. 2003: Identitásgazdaságtan. Gazdaságpszichológia másképpen. Bp.
Güttler, P. O. 2003: Sozialpsychologie. Soziale Einstellungen, Vorurteile, Einstellungsänderungen. München.
Hankiss E. 2000 (letöltés 2008. okt. 28.): A világ újravarázsolása. Az iskola egy globalizálódó individualizálódó, virtualizálódó világban. In: http://oktatas.gallup.hu/Conf_prog/Keszthely1/hankisselemer.htm
Hassard, J.–Pym, D. 1995: The Theory and Philosophy of Organizations. Critical Issues and New Perspectives. London–New York.
Hogg, M. A. 1992: The Social Psychology of Group Cohesiveness. From Attraction to Social Identity. New York.
Honneth, A. 1997: Elismerés és megvetés. Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet köréből. Pécs.
Hort, R. 2007: Vorurteile und Stereotype. Soziale und dynamische Konstrukte. Saarbrücken.
Janis, I. L. 1972: Victims of Groupthink. A Psychological Study of Foreign-Policy Decisions and Fiascoes. Boston.
Janis, I. L. 1983: Groupthink. Psychological Strudies of Policy Decisions and Fiascoes. Boston.
Jávor I. 1993: A szervezetszociológia gondolati rendszerei. Bp. 119
Juhász J. és mások (szerk.) 1989: Magyar értelmező kéziszótár. I–II. köt. Bp.
Lengyel Gy. 1999: Akciópotenciál, kivonulás, radikális tiltakozás. In: Századvég.
Marger, N. M. 1987: Elites and Masses. An Introduction to Political Sociology. Belmont.
Maróti A. (szerk.) 1975: Forrásmunkák a kultúra elméletéből. Szöveggyűjtemény. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1974: Művei XXXII. köt. Bp.
Mérei F. 2001: Közösségek rejtett hálózata. Szociometriai értelmezés. Bp.
Olson, M. Jr. 1997: A kollektív cselekvés logikája. Közjavak és csoportelmélet. Bp.
Parsons, T.–Shils, E. A. 2001: Értékek, motívumok és cselekvésrendszerek. In: Balogh I. 2001.
Pataki F. 1977: Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Bp.
Pataki F. 1993: Előítélet, idegengyűlölet, tolerancia – szociálpszichológiai szempontból. In: Info-Társadalomtudomány.
Pataki F.–Hunyady Gy. 1972: A csoportkohézió. Bp.
Perrow, Ch. 2002: Szervezetszociológia. Bp.
Petersen, L.-E. 2008: Stereotype, Vorurteile und soziale Diskriminierung. Theorien, Befunde und Interventionen. Weinheim.
Salaman, G.–Speakman, M.-A.–Thompson, K. (szerk.) 1973: People and Organizations. Harlow.
Sherif, M.–Sherif, C. W. (szerk.) 1969: Interdisciplinary Relationships and the Social Sciences. Chicago.
Sorokin, P. A. 1975: Tartós és elhaló tényezők a világ kultúráiban. In: Maróti A. 1975.
Swaan, A. de 1990: The Management of Normality. Critical Essays in Health and Welfare. London–New York.
Szántó Z. 1998: A makroszociológia mikroalapjairól (multidiszciplináris megközelítésben). In: Szociológiai Szemle.
Szerdahelyi I. 2013: A diktatúra közgazdaságtana honunkban. In: Ezredvég 2013/3.
Tajfel, H. 1969: The Formation of National Attitudes. A Social-Psychological Perspective. In: M. Sherif–C. W. Sherif 1969.
Tajfel, H. 1980: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás. In: Csepeli Gy. 1980.
Tajfel, H. 1980a: Az előítélet gyökerei: néhány megismeréssel kapcsolatos tényező. In: Csepeli Gy. 1980.
Tardos R. 1998: Szociológiai válaszkísérletek a mikro-makro problémára. In: Szociológiai Szemle.
Veress K. 1991: Az előítélet mint kulturális képződmény. In: Tett.
Vopel, K. W. 1993: Metaphorische Aktionen. Ungewöhnliche Wege zur Gruppenkohäsion. Hamburg.
Weber, M. 1987–1996: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. I–II/3. köt. Bp.
Weinert, A. B. 1998: Organisationspsychologie. Weinheim.
A Marionett megnevezést a magyar alvilág a különösen erős elhatározású, nehezen befolyásolható emberek számára tartogatja. Irigyelt becenév. Az erős elhatározású emberek jellegzetes tulajdonsága, hogy előszeretettel hallgatnak, megfontoltan szólnak. Weöres Sándor Marionett című, üdítően értelmetlen, szürrealista, bolondozó versének csendállata az iszonyú felidéző erővel fellépő házi gorilla: „Csönd van, csak a házi gorilla dalol / s a fák fütyörészve legelnek” (1949. Egybegyűjtött írások. Bp., 1981, 2:48). Mire válasz, minek a folytatása Weöres házi gorillája? Mi a magyarság közönséges csendállata? Milyen ritmusban követi egymást a hal, a lepke és a pók, a tücsök, a harkály, végül a házi gorilla? Az alábbiakban a tücsöknek közönséges csendállattá minősítése mellett hozunk fel néhány érvet, idézünk néhány reprezentatív adatot.
Csendállattal, mesés lénnyel, ami a művészetben kései, fáradt zsákutcát képvisel, a magyar irodalomban már találkozhattunk, például az erdélyi Láng Zsolt egy ezoterikus elbeszélésében (Bestiárium Transylvaniae. A csendmadár. In: Dérczy Péter et al., szerk.: Élet és Irodalom antológia ’96. Bp., 1996: 47-59). Ugyancsak erdélyi írónál, Szilágyi Istvánnál kicsit másféle képzelt lény, szintén csendállat jelentkezik (Hollóidő. Bp., 20082: 175-6), ám az ebbe a típusba tartozó művek az avantgárdot parodizálva, elvben korlátlanul, művészi megfontolástól függetlenül szaporodnak, így különösebb figyelmet nem érdemelnek.
Egyértelműen csendállatok azok, amelyek ténylegesen léteznek, s nem adnak hangot, így a gyík, par excellence a hal, ám halnevek is lehetnek hangutánzók, mint a magyarban a csík. A tényleges csendállat szerepének betöltéséhez azonban több kritériumnak is eleget kell tenni, s el kell jutni az idézetszerűség fokozatáig. A korai csendállat nyilván a hal (közmondás: néma, mint a hal). Erre válasz a neszező lepke, a pók, majd ezek felidéző lehetőségei is kimerülvén, a tücsök, végül Heltai Jenő ugató kutyája, Weöres házi gorillája.
A tücsöknek csendállattá minősítése többféle argumentumot követel meg, hiszen a tücsök jellegzetes hangadásáról (ciripelés, cirpelés) ismert állat. Egy kisgyerekeknek szóló, haladó fokú képes lexikon részletesen összefoglalja az idevágó legszükségesebb ismereteket. „Hogyan ciripel a tücsök? – Kora tavasszal a koromfekete mezei tücskök megjelennek földbe vájt alagútjaik bejáratában. Minden lyukban csak egy tücsök lakik. A hímek ciripelve igyekeznek egy nőstényt magukhoz csalogatni: kicsit megemelik, majd gyorsan mozgatják a szárnyaikat. A jobb szárny alsó oldalán reszelős fogacskák ülnek, ezek dörzsölődnek a másik szárny előreálló részéhez, és adják a szépen ciripelő hangot” (Dornbach Mária, szerk.: Minden napra egy kérdés. Bp., 1987: 44).
A szóhasadással létrejött riválisok közül a hivatalos név, a megjelöletlen terminus a tücsök szó, amelynek szintén köznyelvi, ám választékos alakváltozata a prücsök. Szóösszetételek elő- (tücsökmadár) és utótagjaként (szobatücsök) egyaránt hangadása emelődik ki. A tücsökmadár (népiesen tücskölő, pirregő) este ciripelő, pirregő hangon szóló énekesmadár (Locustella), a szobatücsök pedig a 20. századi városi gyerekek dióból, cérnából, keményfa pálcikából készített, tücsökhangot adó játékszere volt.
A csend főbb fajtái közé tartozik a részleges és a viszonylagos csend. Míg a teljes csend felerősíti, idővel eltompítja az érzékeket, addig bizonyos mértékű zaj a csend érzékelésének egyik szükséges feltétele. A részleges csend különösen nyilvánvaló az élettelen természet hangjainak kihallásakor (szél, eső stb.). A részleges csend érzékeltetésének leggyakoribb mondatsémája a Csend volt, csak X csinált valamit, illetve az Olyan csend volt, hogy még a Z-t is hallani lehetett. Az ilyesféle mondatok idézetszerűen viselkednek. Az idézet tipikusan más műből átvett szövegrészlet, igaznak elfogadott, gnomikus állítás. Anna Wierzbicka figyelt fel arra, hogy bizonyos kifejezéstípusok jellegzetesen idézetek bevezetéséül szolgálnak, például Az igazi férfi mindig X, Azt még az Y is tudja, hogy Z (Descriptions or quotations? In: A. J. Greimas et al., eds.: Sign, Language, Culture. The Hague & Paris, 1970: 627-644). Végső soron A csendnek szava volt kifejezéstípus – kirívó közhely – és idézetté minősíthető. A Csend volt, csak… kifejezés ontológiai előfeltevéseket vezet be, azt készíti elő, hogy valami szokásos dolog történik, természeti erő működik. (A csak szócskának eleve elsődleges funkciója, hogy a mondatba bizonyos előfeltevéseket és kontextusfeltételeket vezessen be.) Az Olyan csend volt, hogy még a… kifejezés ezzel szemben episztemológiai előfeltételeket vezet be: a csend teszi lehetővé, hogy valami halk hangot meghalljunk. A második séma bizonyos értelemben „csendesebb” szituációt vezet be. Wierzbicka nemcsak az idézetek felismeréséhez kínált útmutatót, hanem az idézés teátrális jellegét is hangsúlyozta: aki elismétli vagy valamilyen formában idézi más szavait, az ezzel a megismételt vagy idézett illető szerepébe lép.
Az úgynevezett részleges csend teszi lehetővé, hogy valamit meghalljunk. Különösen a 19-20. század fordulójától vált népszerűvé a magyar irodalomban e csendtípus felidézése. Jókai Mór e stílus viszonylag korai képviselője volt, s ő például egyik regényében így írt: „Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte a mocsárvilágot, csak a bölömbika-madár mély hangja búgott a zsombékból, a fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár füle-müléje, a nádiveréb, patvarkodott rikongatásaival az éjszakában.” (A lőcsei fehér asszony. 1885/1955: 321.)
A csend van, csak… szerkezet irodalombeli elszaporodásával rendesen, szinte kanonikusan megjelenik a monoton hangadással feltűnő csendállatot (rendesen tücsköt), csendjárművet (eleinte hajót, utóbb már szekeret is), csendtárgyat (rendesen órát), csendszervet (dobogó vagy verő szívet, továbbá lélegzőszerveket) jelölő szó vagy kifejezés. A csendszerv léte csendmozdulatot is implikál, ami azonban az alapvetően (default) lábbelis kultúrákban legjellegzetesebben a lábujjhegyen járás.
A csend és hang sokféle funkciójára nyelvi válasz a magyarban az értelmes hangadást kifejező szól ige széles jelentésspektruma. A -szó utótag előfordulása a tücsökszó összetételben azonban egy sajátos privilégium érdekes megjelenési formája. A tücsök ciripel, szól, muzsikál, az aiszóposzi hangyás mesében olykor egyenesen hegedül, fütyül, dalol, énekel. A megemelt zenés műfajt megjelenítő tücsökdal és a már-már emberi, de legalább madárral felérő tücsökfütty kifejezések mellett a semleges, prózai csengésű összetétel a tücsökszó. Az állatnév előtagú, -szó utótagú összetételek sorában legjellegzetesebbek a madárnevesek (kakukkszó, pacsirtaszó stb.), a tücsökszó az egyetlen rovarnév előtagú, -szó utótagú a nyelvhasználatban szokásos összetétel. Így különösen érdekes Madách Imré-nek A pásztorlányka című korai szerelmes versében az Elhallgatott a szós tücsök kifejezés. A daloló tücsök megjelenik még például Szabó Lőrinc Tücsökzene című versfüzérében. A címbeli tücsökzene azonban nem költői lelemény, hanem közönséges kifejezés. (Van még madárzene, sőt macskazene is.) A tücsök jellegzetes hangadását kifejező dala, avagy füttye egyszerre előképe az idézett Marionett című versben megjelenített gorilladalnak és fafüttynek.
A tücsök privilégiuma, jellegzetes hangadása a ciripelés vagy cirpelés, s ebben legfeljebb a kabócával osztozik. A ciripelő (pontosabban: cirpelő) levegő a magyar irodalomban a korai science-fiction leleménye, s először egy 1923-ban, ismeretlen szerzőtől publikált műben jelent meg: „A levegő cirpelt, mint millió és millió tücsök. Pattogott a jég, és csillogtak a sziklák” (Ismeretlen szerző: „A csillagvilág csodái. Doktor Kubb kalandjai sorozat”, 1923. In: Urbán László & Csernai Zoltán, szerk.: A rádiumkirály. Science fiction történetek. Bp., 1989: 251-268, idézet a 258. lapon).
Az állatok, sőt a tárgyak hangjából kihallható az őket jellemző, emberi nyelvre fordított szó. E belehallás során környezetünk hangjelenségeit már meglevő, értelmes szavaink segítségével érzékeltetjük. Például Biharban a tücsök szóba ilyesféle felszólításokat hallanak bele: Gyűjts! Fűts! Tűrj! Szabó Lőrinc Dalmácia tücskeihez címzett versében a tücskök az „örök dorbézolás istenei”, s itt a belehallás már költői eszköz.
Albertus Magnus a cicada (’kabóca’) és a grillus (’tücsök’) nevű állatokat össze-vonva tárgyalta, s megállapította, hogy „akkor is sokáig énekel még, ha a fejét levágjuk, mellkasával adva a hangokat, ahogy korábban tette”. A viharban is rendületlenül ciripelő tücsök Csoóri Sándor egyik esszéjének főszereplője, s az egy szál magukban akár birodalmakat is zavarba ejtő értelmiségiek megtestesítője (Készülődés a számadásra. Bp., 1987: 267-9). A lantos tücsök az ókortól kezdve a költészet jelképe, s alkalmanként a világirodalomban a tékozló, művészkedő, szabad, a pillanatnak élő tücsök a szorgalmas, mesterkedve dolgozó, szolgai hangyával kerül oppozícióba. Meleagrosz (i. e. 140 körül – i. e. 70 körül) a tücsökhöz írt verset. A természetmagyarázó állatmese egyik típusa Aiszóposz A hangya és a tücsök című meséje, amely egyben oktató vagy tanító mese, fabula is, és a tücsök bizonyos tulajdonságainak eredetét magyarázza. Az aiszóposzi hagyományban Phaedrusnál még nincs meg, legalább Babriosztól (i. sz. I-II. század) azonban már ismert. Az, hogy a nyáron éneklő tücsöknek a hangya nem ad télen eledelt, megvan az aiszóposzi hagyományt képviselő Pesti Gábornál (1536) és Heltai Gáspárnál (1566). Virág Benedek Éneklő ptrücsök című költeménye pedig a nyáron daloló, majd elpusztuló tücsökről szól (1814). A korhely zenész tücsök típusa egy operetté átdolgozott műben is megjelenik a szorgos lóval és hangyával szembeállítva. Így hangzik a műbeli amerikai ügyvéd kifakadása a Nápolyból New Yorkba került emberekről, egy ház lakóiról: „Csupa naplopó, csavargó! Egész nap nevetnek és énekelnek! Mint a tücskök!” (Békeffi 1980: 21).
A tücsökre – részletezve: a mezei tücsökre (Gryllus campestris) és házi tücsökre (Gryllus domesticus) – vonatkozó magyar néphit összefoglalását Pazsiczky Jenőnek köszönhetjük (Az ízeltlábúakra vonatkozó magyarországi babonák. Trencsénvármegyei Múzeum Egyesület Évkönyve 1914: 37-54). Ha tücsök nem ciripel, eső lesz, s ezzel összefüggésben – post hoc, ergo propter hoc okoskodással, paraszti észjárással – esőt úgy próbáltak előidézni, hogy a tücsköt a nyakánál fogva felakasztották. A tücsökszó többnyire szerencsét, vendéget jelentett, de ugyancsak gyakran nyomort, halált. Több mágikus tücsökűző eljárás is ismeretes. A közismert csigacsalogatóhoz és katicaröptetőhöz hasonló, ám kevesebb néprajzi gyűjtésben szereplő népi mondóka, csalogató a következő: „Tücsök koma, gyere ki, / Szalmaszálon húzlak ki. / Házad előtt elsüllyedtem, / Hat ökörrel vontass ki.”
Prózairodalmunkból nevezetes Krúdy Gyula N. N. című, Egy szerelem-gyermek alcímű kisregénye (először 1920, első kötetkiadása 1922), amelynek fontos szereplői az időről időre, lehetőleg őszi estén megjelenő tücskök. Heltai Jenő egyik karcolatában a budai csöndet jellemezve szembeállítja azt a falu kutyaugatásos, tücskös-dalos csendjével (Pesti madarak. Karcolatok, kis komédiák. Bp., 1958: 165). Nyilvánvalóan a tücskös-dalos csendhez képest a kutyaugatásos a részleges csend jóval fejlettebb fokozatát képviseli. A falusi csend mellett van erdei csend is. A harkályra mint erdei csendállatra Rónay György költészetében a Harkály című versben található példa: „Milyen csönd! Csak a levelek / hullanak halk nesszel a fákról. / Meg egy harkály kopácsol / valami bölcsőt vagy koporsót” (1969).
Jellegzetes hangállat, zajállat nyilván fellelhető a magyar költészetben, ám egyelőre elég megállapítani azt, hogy a generikus, lespecifikálatlan madár az emberi hang állata, miként azt Weöres harmadik számú egysoros verse hirdeti: A dal madárrá avat (1981. 2: 15). Nagyjából ugyanezt fejezi ki Jean Rousselot verse, Már csak a csönd volt: „Már csak a csönd volt mindegyik / elorzott szó mögött / a földre dőlt falak között / kőtörmelékbe halt az út. / S mégis a költő, az utolsó / fülelt még, a tenger felé. / Óh, hogy elkapta volna még egy / emberi hang megfoghatatlan madarát!” (Illyés Gyula fordítása) A tücsök csendállatként a magyar költészetben talán először Arany Jánosnak a Családi kör című, 1851. április 10-re datált versében jelentkezett, mégpedig a zárósorokban: „Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; / Közbe-közbe csupán a macska dorombol. / Majd a földre hintik a zizegő szalmát… / S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.” A későbbi giccsnek minősülő idill kelléke itt a doromboló macska és a később a magasabb, a kánonban előkelő helyen verselő költőknél is megjelenő, ciripelő tücsök.
A tücsök csendmegjelenítő lehetőségeit csak Áprily Lajos és fia, Jékely Zoltán korára sikerült bizonyos szempontból kimeríteni. A természetesen adódó, nincs csend, mert ciripel a tücsök szituációtípus felidézésére példa lehet Szabó Lőrinctől: „Zúg repes, árad a tücsökzene.” A tücsökszóval járó részleges csendet jeleníti meg már (a magyar költészetben nyilvánvalóan Aranyt követve) Madách Május 24-én (1863) című versében: „A nap lement már, minden hallgatott, / Csak a tücsök tölté az estet el.” A csend részlegességét Babits Mihály tette explicitté Az őszi tücsökhöz címzett versében, ahol a ciripelés része a csendnek: „A te zenéd a csöndnek része immár / és mint a szférák, titkon muzsikál.” A részleges csendet képviselő vonatzajt is túlharsogó tücsökszó Szabó Lőrincnél jelentkezik (Mosztári tücsök). A tücsökszó nélküli, teljes csendre példa Áprily Mély, tompa hang című verse, ahol a tücsök költészetbeli rendes szokása szerint éjjel, itt is csillagfénynél jelenik meg: „ha kripta-némaság van / s még egy tücsök / sem sír az éjszakában”. Az Áprilyval sok tekintetben rokon Erdélyi Józsefnél hasonló a tartalom, ám másféle a megfogalmazás: „Csillag ragyog a föld felett, / tücsök zenél az ég alatt, – / némán és láthatatlanúl / ragyog, zeng, él a gondolat” (Csillag és tücsök, verseskötet címadó darabja, 1963). A ciripelés végül azonossá válhat a csenddel, mint Jékely költészetében: „a tücsökszó a csend, a csend maga” (Suhamlik az idő, 1935).
A nyári éjben csillagfénynél felhangzó tücsökszó alighanem a csobogó pataknál bőgő szarvashoz, a fonálgombolyaggal játszó macskához fogható, erőteljes asszociációkkal megtámogatott ideálhelyzet, mondhatni idill.
Az elkésett csendállatra példa még Juhász Gyulának a pókot, látens csendállatként a halat megjelenítő Tiszai csönd című, először 1910-ben publikált verse. (A hal szót háló, hajó és harmonika alliteráló sorozata hívja elő.) A vers első fele a következő: „Hálót fon az est, a nagy barna pók, / Nem mozdulnak a tiszai hajók. // Egyiken távol harmonika szól, / Tücsök felel rá csöndben valahol. // Az égi rónán ballag már a hold: / Ezüstösek a tiszai hajók.” A fokozatok sodrában a halat mint csendállatot ekkorra vitathatatlanul meghaladta a pók, de már az Aranynál megjelent tücsök is; a hajót mint csendjárművet meghaladta a szekér.
A csend–tücsök–csillag alkotta hármasság paleoszemantikai riválisa a csend–tücsök–rög, amely Reményik Sándor Végállomás című, vasúti tárgyú, a külvilág és a benne élő ember egyetemes békéjét megjelenítő versében is feltűnik: „A nagy hegyekre komoly csend terül, / Szekér se dübörög… / Tücsök zeng őszi csillagfény alatt / És hallgatja sok élő-halott rög” (1925). Külön érdekesség, hogy itt a szekér se dübörög kifejezésben a szekér csendjárművet jelöl, mert Reményik e műve kimondottan vasúti tárgyú vers, a vonathoz képest pedig a szekér kifejezetten csendes. A szekér az irodalomban, nevezetesen Iuvenalisnál az éjjel, álomból felverő szekér még a legborzasztóbb zajforrásként jelent meg. Iulius Caesar rendelete szerint a szekerek Róma városába csak az éjjeli órákban hajthattak be. Ezt követően született Iuvenalis nevezetes szekérzajos verse (3: 236-259, 1977: 54-55). A 20. század második felére a szekér a kutyaugatással egyenrangúan a falusi csend megjelenítője.
Bartalis János De különben csend van című, jellegzetesen idézetszerű szövegeket felsorakoztató, majd előhívó versében (1914), a harmadik versszakban a szekerek jelzik a reggel érkezését: „Csak egy csodálatos szekér indult el / derékig tűzben a hegy tetején – / de különben csend van, nyugalom van még.” Az erdélyi költészetnek Bartalisét követő hullámát képviselő Dsida Jenő Tündérmenet című versében a csendfelidézés készletének tára szinte teljes: tücsök, csiga, szív, csillag, harmat, moha, pihe, sőt, már itt is szekér stb. Ami az erdélyi csendköltészetet illeti, létezett ennek egy jellegzetesen szekeres, Bartalis képviselte irányzata, s ezzel szemben egy tücskös, amit Áprily és Erdélyi József jelenített meg, s a kettőt összebékítette Reményik Sándor és Dsida Jenő munkássága. Dsida csendköltészetét is a poétikai eszközök egyoldalú halmozása jellemezte.
A weöresi Csönd van, csak a házi gorilla dalol sor nyilvánvalóan a természettel való, gyermekkortól kibontakozó kapcsolat legteljesebb kifejezése. Szentkuthy Miklós lelkendezve méltatja Weöres idevágó ismereteit és beállítottságát. „Hogy ismeri és szereti az állatokat! Van-e igazabb »mélylélek« elemzés, mint hogy három hangulatát a maga lírai nevén már csak meg se nevezi, hanem csak ennyit – páva sétált – denevér lóg – veréb fog fészkelni” (Múzsák testamentuma. Bp., 1985: 145.)
A lírai csendállattal való foglalatosság elvezethet magának a csöndnek a tanulmányozásához, a szilentológia megalapozásához. Ennek fontos állomása a csendes és néma melléknevek fokozatként való felismerése (a csendes fokozható, a néma nem fokozható melléknév). A negatívan, hiányként meghatározható sötétség, halál, béke és csend vagy csak némelyikük a költészetben sokaknál találkozik. Határozottan ezt képviseli Simor András hat versszakos Hiánydalának ötödik versszaka: „Nem szököm messze az éjben, / magamat csöndben kivégzem.” (Kik örülnek az orgonáknak? Bp., 1985: 13.)
Illés elragadtatása
A városból hazafelé tartva a Kútvölgyi út elején, a kórház előtti járdaszél megvénült fáit látva újabban egyre eszembe jut, hogy ezeket én ültettem. Ha jól számolom, hatvankét esztendeje ennek. Az én fasorom azóta megritkult ugyan, itt-ott fiatal csemeték tarkítják, de a kezem nyoma egyelőre még látszik. Hátralevő esztendőim alatt, ha lesznek ilyenek, kitarthat mellettem jó pár ráncos törzs, terebélyes lombkorona.
1951-et írtunk akkoriban, másodikos gimnazista voltam. A tanuláshoz nem-igen fűlt a fogam, mert apám plafonig érő könyvespolcait végigolvasva irodalomból, történelemből amúgyis többet tudtam a kelleténél, a többi tantárgy pedig egyszerűen nem érdekelt. Verseket írtam, költői pályára készültem, s így a tanórákat végigunatkoztam, feleléskor végigrettegtem; elviselhetetlen volt az egész.
Csak hetenként egyszer, délután érezhettem magamat szabadnak. Ilyenkor úttörő ifivezetői egyenruhában, sötétkék tányérsapkával, két ezüst sávval ékített fehér ingben, piros nyakkendővel bevonultam a Mártírok útjai általános iskolába, ahol az alsó tagozatos gyerekek szemében legalább olyan tekintélyem volt, mint a Mikulásnak, csak értem még jobban rajongtak. Az úttörők 12 pontjának ideológiai elemzését és kikérdezését ugyanis igencsak kurtára fogtam, s helyette focizni vagy számháborúzni vittem őket.
Az év májusában aztán apám mondta, hogy több ismerősünket kitelepítették, s mi is készülhetünk, mert jóllehet a villánkat már államosították, de még benne lakunk. Menekíteni való értékeink nemigen voltak, csak a könyveit pakoltuk fel egy kétkerekű kordéra, amivel átvánszorogtunk a városon, a Zeneakadémiáig. Annak a portását apám ismerte valahonnan, s így lecipelhettük a halomba rakott köteteket a pincébe. Megjegyzem, az egész ügy korántsem okozott számomra olyan megrázkódtatást, mint egy elégtelen számtandolgozat. A budai villák lakóinak kitelepítése ugyanúgy a ránk köszöntött új világ tartozékának tűnt fel, mint a május elsejei felvonulások s az úttörővezetői vörös nyakkendőm, kék tányérsapkám. Azt tudtam, hogy isten háta mögötti falvakba, pusztai tanyákra viszik a kitelepítetteket, de úgy éreztem, valahogyan csak elleszünk ott is, verseket írni mindenhol lehet, az élet pedig igen hosszú és majdcsak lesz valami más is.
Aztán a kitelepítés lefutott, minket nem vittek el, és a könyvkupacokat hazaszállítottuk a Zeneakadémia pincéjéből. A szünidő előtt pedig értesítettek a kerületből, hogy ha nyári diákmunkát vállalnék, elmehetnék a Kútvölgyi úti Pártkórházba. Hogy ilyesformán e nyáron nem a deportáltak vályogfalú tanyáinak egyikén, hanem a legmegbízhatóbb ifjúkommunisták egyikeként, a felső pártvezetés számára fenntartott intézményben dolgozhattam, ez sem keltett bennem különösebb érzelmeket. Megilletődöttséget végképp nem, hiszen egy költő nem szokott felnézni senkire sem.
A munka nagyon kellemesen kezdődött, mert liftboy lettem. Naponta vittem fel a szívgyógyászatra a kulturális élet hallgatag főirányítóját, Révai Józsefet, aki mindig három fekete autóval érkezett oda, előtte és mögötte a testőrei furikáztak. Néhány nap után viszont ennek az idillnek vége lett, átvezényeltek egy mérges pofájú, vén kertész mellé. Vele ültettük végig a Kútvölgyi útnak a kórház előtti szakaszát facsemetékkel. Én ástam, temettem, locsoltam, ő irányított egy-egy horkantással.
S aztán bekövetkezett a rémség. A morc kertész odavitt egy óriási só der ha lomhoz, s rám parancsolt, hogy azt talicskázzam át a kert egyik végéből a másikba. Nyári kánikulában, tűző napon. Nyurga, nyeszlett kamasz voltam, alig bírtam megemelni a talicska nyelét, csorgott rólam az izzadság, ahogy vánszorogtam a tikkasztó hőségben.
Az egyik melléképületben civil ruhába öltöztetett ÁVH-s tiszti különítményt állomásoztattak, hogy megvédjék a kórházat minden ellenséges rajtaütéstől. Az ellenforradalmárok és imperialista ügynökök azonban sehogyan se akartak támadni, s a védők rettenetesen unatkoztak. Mikor feltűnt nekik, hogyan küszködök a sóderheggyel, megsajnáltak.
– Ülj ide mellénk az árnyékba – mondta egyikük –, majd mi eltalicskázzuk helyetted. Te meg mesélj nekünk reakciós vicceket, biztos ismersz ilyeneket.
Fiatal, vidám fickók voltak, annyira összebarátkoztunk, hogy még azt is felajánlották, érettségi után beajánlanak az ÁVH tiszti iskolájába, ha kedvem lenne ehhez a pályához. Mikor azt válaszoltam, hogy köszönöm, de én költő akarok lenni, megértően bólogattak, bár láttam rajtuk, nemigen tartják biztonságos kereseti lehetőségnek a versírást. Mint kiderült, nekik volt igazuk.
No de, az általam ültetett fák még mindig ott vannak. Nem ércnél maradandóbban ugyan, ám számos akkori költeménynél sokkal hosszabb ideje.
Szénahordás télen
Bizonyára az emlékidézés és az összegzés vágya ihlette Varga Rudolfot, hogy összeállítsa legújabb, Varga Veron rokkája című verskötetét. A nagymama emlékének szentelt munka egyfelől a korábban megismert versépítkezési technika, másfelől a rá egyébként alkatilag is jellemző, polemizáló poétikai világlátás szerves folytatása. Az oeuvre most az elődök előtti főhajtás tematikájával bővült, hiszen a kötet mind a száz darabja a nagyszülő ideálissá, hogy azt ne mondjuk, idollá emelt alakja előtt tiszteleg.
Az egykori rokkáról lepergő történetszálak a magyar történelem százhúsz évét mintázó legendaszövetté fonódnak össze. A történet kezdete, Veron nagyanyó szülőhelye, a szádelői völgy, melyet a 19. század végén még nem választott el határvonal a Trianonban kijelölt mai országterülettől. Az α és az Ω, a kezdet és a vég két pontja, a Szlovákiába került Szádelő (Zádiel) vidéke és az itthon maradt Krasznokvajda. Ez utóbbi temetőjében alussza örök álmát a nagymama. Ma ezek elkülönülő, mégis világokat átfogó, egyébként egymástól alig harminc kilométerre fekvő települések. Esetünkben a poézis két topologikus helysége, melyek százhúsz évének érintőleges eseményeit Varga a maga temporalitással rétegző, mágikus nyelvezetével formál költészetté.
Míg a verseskönyvet a nagyszülő egyfajta feltámadással felérő új létformájának tekinthetjük, addig a benne megénekelt, s a nagymama 1893-as születésétől datálható, máig ívelő lírai idő a szerző aktuális poétikai otthona. S éppen ez, ez a magyar történelemnek a nagymama és a szerző személyén keresztül aktuálissá, lírává hevített érintettsége avatja izgalmassá, maivá a kötetben feltáruló Varga Rudolf-féle poézist.
Varga ösztönösen, rutinból, egyszóval profi módon oldja meg vállalását: hogy kötete opusait egyszerre uralhassa az álnaiv irónia nyelvképző hatása és a metaforákban gazdag, hagyománykövető képes beszéd. A kettősségben rejlő lehetőséget szerzőnk a ciklikus felosztás elhagyásával nyitja fel, s kínálja a választás lehetőségét: noha a gyűjtemény minden darabja a néhány sorostól a hosszú versekig ívelő önálló lírai alkotás, munkáját ezzel együtt akár egyetlen elbeszélő költeményként is olvashatjuk. És szükség is van erre az alternatívaállításra, hiszen így költészetének esztétikai, ideológiai modalitásait a modernitást meghaladó trendek hatóterébe állítva, az összességben rejlő többlet figyelembe vételével értelmezhetjük. Ebbe a térbe emelve vehetjük szemügyre például a könyv egészét átlengő, s egyfajta szemléleti éthosszal felérő kísérlete kimenetelét: tudniillik a nagymama 19. században kezdődő és reá örökül hagyott sorsszerű szenvedéstörténetét ő tudatosan kitágítja és annak főbb karakterjegyeit, a mohácsi csatavesztéstől eredezteti. (Nem múlik) Ez izgalmas vállalkozás, mert az igényes beszéd követelményén túl Vargának így fokozottan kell a poézis aktualitása és hitelessége feltételeinek, a szövegalakítás egyszerre szemiotikai és szemantikai kihívásainak megfelelnie. Ezért, tekintettel a műben működő igazság esztétikumképző funkcióira, verseinek szemléleti pozíciókhoz kötődő lehetőségeit, kivált a 21. század magyar költészetének posztmodern háttere előtt, hajszálpontosan kell felmérnie.
Varga, a referencialitás figyelembe vételével oldja meg vállalását. Ezáltal tartja kapcsolatát korával úgy, hogy a könyv lapjain a belső idő által rendezett történelmi események egy identitás kiterjesztése és fejlődéstörténeteként jelennek meg. A folytonosság és a felelősség érzetét keltve köti össze az egymástól távol eső korszakokat és helyeket. Számos versében egyszerre tűnnek fel a letűnt korokat és a jelen világát szimbolizáló tárgyak és események. „Né! ott meg / ködpejparipán feszít egy tetovált karú / kalózkormányos, hullámos / haja alatt tenger ész. / Ez a pszichopata meg / tökkopasz gnóm […] Az meg a többinek háttal, / vulkánfíber kofferen / ülve sakkozik” (38, 39). „Az udvaron hetet-havat összehord / egy cvikkeres, korombajszú, messziről / jött hóember” (33). „a szilvafák alól Keith Richards / cinkosan rámvigyorgott, pendítette / gitárját […] Mezítlábas notredámunkban megkondult / a Rollig Stones.” (107). „se te, se én / szuperbruttóról / sohasem hallottunk, / szellemképes tévét nézni hetente kétszer / a téeszirodába jártunk, / fújtam talpramagyarom” (112, 113). „szpáhi / lovasroham, szétvert / szekértábor, / menekül a király, basák / dörzsölik markukat […] még semmi, / semmi nem dőlt el, / újabb tankok, / újabb bankok, újabb / cselvetések” (40). A fenti szövegrészeken is érződik az esztétizálás szűk lehetőségeiből fakadó kényszer, az egymástól független részletek önkényes összefűzése. Ezek gyakran meghökkentik az olvasót, s olykor, mintha a véletlenen múlna, bár lehet, hogy a szerző kifinomult ösztönein, hogy a keletkező feszültségek mégsem feszítik szét a modernitásra utaló, s főleg a plein air metaforikus szimbiózisaiból építkező struktúrát.
A valóságot a poézisben is létezőnek érzékeltető ars poetica Vargánál szigorú, már-már kegyetlen kritikai attitűddel párosul. Szövegeivel kevés olyan aktust, eseményt, viszonyt emel költészete lírai közegébe, melynek képviseletéhez a nevét adná. Olykor egyetlen versen belül is, mintegy felsorolásszerűen tör pálcát az egyébként egymással szembenálló érdekkörök képviselői fölött: „hadoválnak revolveres agitátorok, / zsorválnak alkuszok, fináncok / szedik a füstpénzt, sarlópénzt, / dézsmát, stólát, taksát, hizlalja / seggét a fundus, komiszáros, pap, / kalmár, párttitkár, gyarapodjon / a fiskus, éjjen a világkormány!” (Nem ötszáz éves) Így azonban gyöngül az értékhierarchia orientáló ereje. Ha nincs bűntelen szereplője az emberi történelemnek, s ebben, alighanem igazat kell adnunk szerzőnknek, akkor a nembeli lét lényegét kifejezni képes és hivatott művészeteknek, a mindent szétziláló relativizmus, az elidegenedés hatásaival szemben aligha marad egyéb esélye, minthogy az értékhierarchia jelenségével érzékeltesse a műben működő igazságot. Korunkban az érdek, az érték és az igazság valóságalakító viszonyának, a képviseletiség által esztétikummá lényegített dialektusa óvhatja meg a lírát a relativitás devalváló hatásaitól. Ez a hatás időnként Varga verseit is megérinti. Érdemes tehát odafigyelni erre, hiszen nincsenek irányzat-mentes esztétikai ideológiák, s a művek értéktartalma is csupán ezek szemléleti, világnézeti pozícióinak a figyelembe vételével bontható ki.
„Hazudni nem akarok, / igazat nem mondhatok” – írja, Meglelem című versében. Varga soraival itt megidézi a csendet. A hallgatás, a mindnyájunkat fenyegető elnémulás veszélyét. Ám ahogy az életben, a fenyegetettség a poézisben is távol tartja érvényesülési lehetőségeitől az igazságot. A valóságtól így elemelt igazság Vargánál, ha nem is válik szakrálissá, de evilágisága óhatatlanul a jövőbe, az ideák világába tevődik át. Az adódó ellentmondások nem kerülik el szerzőnk figyelmét. Ezért, hogy feloldja ezeket, az áldozattá vált forradalomhoz, s idoljává lett arcán keresztül, annak folytathatóságához fordul: „akácok hullámzó / lombja fölötti kék réten, ótvaros / kopaszságom fölött suhanva / pörög Che Guevara sapkája, / parázsló csillagablakából / kikönyököl, rám / mosolyog az én Rafael arkangyalom” – írja Parázsló csillagablakából című versében.
A jelen ily módon történő szövegbe írása természetesen változtat a textus tisztán nyelvi konstrukciónak tekintett státuszán. Az álironikus, meseszerű nyelv, és a pátosz nem patetikus alkalmazása, ellentétben az ironizálás levében mindent megforgató posztmodern technikákkal, inkább őrzi és közvetíti a valóság létszerűségét, mintsem megkérdőjelezné annak mélyen emberi és tragikus beállítottságát. Az identitástágítás pedig csak ritkán függeszti fel a végig többféle – hol a nagymama, hol a szerző, stb. – szerepkörében jelen lévő szubjektumot. Mint például a Hazátlan földönkívüli esetében.
Az alkalmazott archaizáló és tájnyelv olykor többletfeladat elé állítja az olvasót, ahogy a szó, vagy a gyakori mondatrészismétlések is, azonban e nehézségek csupán lassítják, de nem szűntetik meg a szöveg sodró áradását.
A hagyomány, a nyelvi megelőzöttség felől építkező Varga távol tartja magát a roncsolt nyelv poétikájától. A líraiságnak elkötelezett versideálja megóvja őt az ember és a humanizmus annulálására játszó anarchisztikus szövegjátékoktól. Nyelve, ha nem lépi is át a megelőzöttség konvenciókat is közvetítő határait, végig nyitott marad az újításra, a korszerűség újraértelmezésére és sohasem zárul be a valóság kimondhatóságát az eredetiség eszközeivel megalkotni kész lehetőségek előtt.
Összességében a Varga Veron rokkája egyszerre alanyi költészet, én-több-szöröző kísérlet, és a szubjektum időnkénti visszavonása révén a líra határait végtelenné tágító posztmodern metodika. A kötet egyszerre a pátosz és az irónia hangján megszólaló kétkedés és hitvallás, frivol nyelvjátékok és archaizáló dialektusok egymást felülíró összjátéka. A gyakori ismétlések többnyire új jelentésű árnyalatot hordozó szövegintonációként követik egymást, s az így folytonosan összerezgő nyelvi kiegészítések és oppozíciók az értelmezői relevanciák kifogyhatatlan kútforrásai. A kötet helyenként tapasztalható zaklatottsága ellenére egységes benyomást kelt, s a Varga Rudolf-féle hagyománykövető, közéleti és harmadik hullámában a politika jelenlétére is érzékeny posztmodern költészet figyelemre méltó tablója. (Hungarovox Kiadó)
Bistey Andrást irodalmi berkekben a kismesterek között tartják számon. Bármennyire is utálom ezt a bornírt kifejezést, és azt a félművelt gőgöt, ami mögötte lappang, azt kell mondanom, kitűnő társaságba sorolták, Tömörkény, Móra, Gárdonyi (s már-már Mikszáth) mellé, vagy a nyugat első nemzedékének prózaírói közé, talán éppen Csáth Géza, Bródy Sándor vagy Hunyady Sándor asztalához. Nem akármilyen társaság ez – ha az örökké ideiglenes kánon így vagy úgy most le is sajnálja őket.
Ha jól számolom, a Kómában a tizenkettedik Bistey-kötet. A korábbi könyvekben is az elbeszélések (kisregények) uralkodtak, de volt közöttük történelmi regény, versfordítás, monográfia is. Mindegyikükre az a lenézett kismesteri erény volt a jellemző, amit én a felkentekkel ellentétben igen nagyra tartok: ez pedig (a nyelvi pontosság, a szigorú szerkesztés mellett) a képviseleti elv következetes végig vitele, a kisemberek elkötelezett szolgálata.
Tizenöt elbeszélés sorakozik a könyvben, mindegyik – különböző mélységben, eltérő hangvétellel – kapcsolódik az elmúlt száz esztendő hétköznapi, földközeli történelméhez. A kötet elején található A Kisasszonyok tanyája még a második világháború előtti korszakból meríti témáját, de tanulságai ma is megszívlelendők: a társadalmi rend nyomása alatt az egyéni kiútkereső stratégiák csak mások, a társak áldozata, vagy éppen feláldozása árán valósíthatók meg. Az írás a magyar novellisztika főáramába illeszkedő, hibátlan elbeszélés, mind lélektani pontossága, mind történet-vezetése, mind katartikus befejezése szíven üti az olvasót.
A pszichológiai hitelesség miatt kell kiemelnünk a Feltárult a jövő című novellát is. Sokszor kérdezik, kérdezzük magunktól, miért mehetett végig a „rendszerváltás” különösebb megrázkódtatások nélkül, a nagy földindulás helyett miért a felaprózott tragédiák felemás sorozataként éltük meg azt. A helyi szovjet iskola küldöttségének fogadása körüli események, illetve a párttitkár magatartása pontosan jelzi, hogy a változások módja, mikéntje mennyire megalapozott, előkészített volt a társadalmi tudat mélyrétegeiben.
Az Egy író gyerekkora a személyiség más rétegeit vizsgálja. A nyers valóság és a gyermeki képzelet ellentmondásai, egymásnak feszülése, a mese, a mesélés révén történő felszabadulás természetesen nem csak az íróvá válás alapfeltételeire világít rá, hanem azt a reményt is erősíti a befogadóban, hogy a következő nemzedékek először a mesékkel, majd a mesék valóra váltásának igényével fölé emelkedhetnek a mai felnőttes szürkeségnek.
Az Éva, Tünde és én hosszúra sikeredett tárcanovella, anekdotikus hangvétele jól illik a korábban emlegetett mesterek világához, ugyanakkor a történet mögött a személyiség válságának ijesztő nyomai is felfedezhetők.
A rendszerváltás „eredményeihez” köthető novellák sora következik ezután. A Három gesztenyefa a hamvába holt bosszúállós-akasztós dühöt hétköznapi kompromisszumokkal felváltó egészséges optimizmus hordozója, de a következő írásokban már a szkepszis uralkodik, sőt: a tragédiáké lesz a főszerep. A vállalkozó és a Patrícia című novella két eltérő társadalmi csoportnál éri tetten a változások személyiség-torzító hatását, az elsőnél a nyers kizsákmányolás a mélyszegénységben élők között jelenik meg, a másodikban a nyertesek hipokrita világába pillanthatunk bele. A Ketten a vízen története az alapvető bizalom megszűntéről szól, míg az ezt követő írások a lehetséges ellenállás módját keresik. A törvényesség relativizálását szabályként elfogadni kényszesrülő tisztes mesterek az Elégtétel történetében a népmesék furfangos szereplőihez hasonlóan érvényesítik a kisemberek igazságát, a következő írások hőseinek azonban még ennyi esélyük sincs. A Hajléktalanul történetét egy végpontig jutott férfi bőrébe bújva mondja el az író, lépésről lépésre tárva fel a személyiség beszűkülését, az önfenntartás puszta, már-már állati önvédelemmé redukálódásának folyamatát. Megrendítő írás a Puszta Csárda is. A valóságos teljesítmény kialkudott árának megtagadása a művészsors allegóriájaként is felfogható, de ha egy az egyben fogadjuk el a pohár bor ígéretében bízva csördítő becsapott kondás történetét, akkor is hiteles. Mint ahogy az az értelmetlen bosszú, a csárda felgyújtásának leírása is.
Szinte folytatja az előző történetét a Tűz a faluban keserű jegyzete. Pár oldalon szinte teljes képet kapunk a terjedő bizalmatlanság fojtogató légköréről, a tájékoztatás hitelének eltűnéséről, az írástudók felelősség-tudatának elvesztéséről. A hatalom által ronggyá gyűrt civil szféráról. Pedig hát ég a ház…
Néha feltűnik az ébredő ellenállás nem anarchikus lehetőségének halvány esélye, mint a Vállalati vacsora soraiban is, de a tudatos cselekvés, vagy akár a nekigyürkőzés hiánya elborzasztó. Bistey látlelete mind egészében, mind részleteiben ijesztően precíz.
A kötet végére két hosszabb elbeszélés került. Az Egy házasság krónikája az értékek átrendeződésének története, a hagyományos nagyparaszti munkaközpontú értéktudat és a már készülődő, „új” kapitalista pénzközpontúság összefonódásának ütköztetése az értelmiségi értékek világával. Az „annyit érsz, amennyid van” azóta újra terjedő szemléletével szemben a humán értékek magánüggyé, már-már a csodabogarak vesszőparipáivá lesznek. Az „új” értékrend az értelmiségiek léthelyzetét a többi megalázottéval-kizsákmányoltéval azonos szintre helyezi. Innen egyénenként kikerülni többnyire csak árulás útján lehetséges.
A záró elbeszélés a kötet címadója: a Kómában. Eddigi soraimból szándékom szerint az derül ki, hogy Bistey András a realista próza művelője, nem is akármilyen mestere. Nem mikro-realista, nem naturalista – a régi jó tizenkilencedik-huszadik századi fogalmak szerinti „nagy” vagy „kritikai” realista. Meghökkentő lehet, hogy az utolsó történet túllendül a hétköznapi valóságon. Nem elég, hogy a hőse bőrébe bújt szerző a testétől eltávolodva, külsőként szemlélheti magát, még egy angyalt is besikerít a történetbe. Ne bánjuk! A mágikus (más szóval tündéri) realizmus eszközrendszere olyan írói hozadékokat eredményez, amelyek segítségével a valóság megismerése válik alaposabbá. Bistey András tudja ezt, és eszerint alkalmazza.
Ha egy mondatban kéne jellemeznem ezt a könyvet, nem mondanék mást: rég olvastam ilyen egységes, pontos, hiteles, eleven mai magyar novelláskötetet. Eddig is tisztelője voltam a szerző munkásságának, a jövőben még türelmetlenebbül fogom várni új írásait. (Hungarovox)
Simor András: Egy másik haza
Nemrég vita zajlott a magyar kulturális sajtóban a hazafias költészetről. Van vagy nincs, ha nincs, miért nincs, ha van, szükséges-e a 21. században – ezek voltak a hozzászólók főbb témái. Közben egy, hazafias verseket közreadó antológia is megjelent, igaz, több kritikus is megjegyezte, hogy meglehetősen szűk körből merített, nem reprezentálja a mai magyar költészet egészét. Az egyik kritikus név szerint is hiányolta az antológiából Simor Andrást.
Az antológia szerkesztőjének lett volna miből válogatnia. Ma is van hazafias költészet Magyarországon, bár más, mint a 19. vagy a 20. században. Ezt bizonyítja Simor András Egy másik haza című kötete is, amely a költő 2011-ben és ’12-ben írott verseit adja közre.
A hazafias költészet mindig is sokféle hangon szólalt meg. A versek azonban alapvetően két csoportba oszthatók. Az egyikbe azok tartoznak, amelyeknek a költői mindig és minden körülmények között, akár a valóság figyelmen kívül hagyásával vagy a hazugságig menő megszépítésével csak dicsérni tudják a hazát. Talán azt hiszik, hogy ártanak, ha szembesítik hibáival, netalán bűneivel. Pedig „… növeli, ki elfödi a bajt.” A hazug hazafiság akadályozza a szembenézést a valósággal, ami a változtatás első lépése lehet. A változatlanság pedig egyenlő az elszigetelődéssel, a hanyatlással.
Az igazi hazafiság mindig őszinte és kritikus. Petőfi, Ady, József Attila nem udvarol hízelgő hazug szavakkal a hazának, inkább szembesíti hibáival, de az övék az igazabb, mélyebb hazafias költészet, mert a haza féltése ihleti.
Simor költészete ebbe a vonulatba illeszkedik. A költő úgy érzi, kétszeresen is oka van, hogy féltse a hazáját. A már Petőfi által is kárhoztatott „… hamis próféták, akik / Azt hirdetik nagy gonoszan / Hogy már megállhatunk, mert itten / Az ígéretnek földje van.” hazug álomvilágba ringatnák a hazát. Ennél azonban többről is szó van. Elvennék tőle a Petőfi, Ady, József Attila által felidézett hazát, s mint egyetlent, a Tisza István és Horthy által megteremtett és Wass Albert és mások által megénekeltet adnák helyette.
A Petőfi, Ady, József Attila által képviselt hazát szólítja meg Simor András a Sirató című versben.
Nekem hazám ez itt,
mit tönkretesznek ők,
a huszonegyedik
századi ébredők
árvalányhaj, fokos,
vonul az új menet,
nem oszt és nem szoroz
nekik, mi elveszett,
a másik, az enyém,
a gyűlölt, Adyé…
Más versben József Attilának a Kossuth térről eltávolítandó szobra szólal meg. Azt mondja, maga is el akar menni onnan, mert az Országházban tanácskozókhoz nincs köze. Korunk egész magyarországi körképe bontakozik ki a vékony kötetből. Megszólalnak benne a magukra maradt idős szülők, akinek gyermekeit külföldre üldözte a kilátástalanság, a nyomortól való félelem (Május, Ajándékkosár), megszólítja a halott barátokat is, nekik panaszolva el fájdalmát (Egyetlen rímre). Több versben is felidézi Radnóti alakját, olykor tőle származó vendégszövegeket illeszt a versbe (Vers Radnótival).
Simor költészetében gyakran feltűnik a dinoszaurusz-motívum. Válogatott verseinek 2007-ben megjelent kötete is a Dinoszaurusz testvér üzenete címet viseli. Nála a dinoszaurusz emelt fővel viseli sorsát, és mélyen megveti a kis győztes senkiket. „Mi / méltósággal/hagytuk el a Földet / hivatásunk betöltve / hol ma / káosz tombol.” Az utolsó dinoszaurusz jelenik meg az Őskor című versben is, itt azonban a magány szimbólumaként. A marxizmus válságát hirdetőknek szól a Marx a szakállába somolyog. Így ír ebben a versben: „Hangyabeszéd ez / mintha/ összezsugorodott volna / a homo sapiens. / Marx a szakállába somolyog, / igaza van”. Mottóként idézi Jancsó Miklós szavait: ”Itt nem forgatni kell, hanem ordítani.” Ordítani kell, mondja a költő is, akkor is, ha csak a csillagok hallják meg, „mert másképp nincs kegyelem”.
Dante versformáját, a tercinát használja, amikor az Átok című költeményben Dante poklába kívánja azokat, akik miatt hazátlannak kell éreznie magát a saját hazájában. Pablo Neruda mondott, nem sokkal halála előtt ilyen bibliai átkot a chilei fasiszta diktátorra.
Simor sok verse kiábrándultságot, reménytelenséget sugall, de ezek az érzelmek sohasem lesznek teljesen úrrá rajta. Amikor a szomorúság és a kétségbeesés már fokozhatatlan, az irónia marad ellenszerül. A vég ismeretében érezhetjük keserű iróniának a Buta zsidó monológja a harmincas évek elején című verset, amelynek „hőse” nem tart Hitlertől, sőt úgy gondolja, még hasznos is lehet, sőt támogatandó „az orosz terjeszkedés ellen”. Erős hittel hiszi, hogy „az altengernagy / semmiképp se engedné /, hogy a hungaristák / átvegyék a hatalmat.” Aggodalomra tehát nincs ok „Csak néhány firkász retteg / oktalanul/de én nem!”.
Ritkák a felhőtlen nyugalom és az öröm, a vidámság percei, például amikor Rozi kérdezi
Miért nyávog a macska?
Miért mekeg a kecske?
Milyen légy az észnéllégy?
Vagy nem is légy, méhecske?
Másképp ugyan, de örömforrás a munka is, például A nyomda dicsérete című versben. Olykor humoros sorok is felbukkannak Simor András költészetében, jelezve, hogy az egészséges természeten sohasem uralkodhat el teljesen a fájdalom, a félelem vagy a kétségbeesés. Ilyen például a Pápaszem és a Szigligeten című költemény. A jelen elviselhetetlensége ellen a jövőbe vetett bizalommal védekezik az Útravalóban.
És indul új menet,
jönnek fiúk és lányok,
mint rügyek ághegyen
mint tavaszi virágok.
Én már rég nem leszek,
a verset szélként írom,
nem konyhaasztalon,
engedelmes papíron,
de teveled leszek,
ha szíved, agyad bátor...
Simor András új kötetében a versek többsége szinte a puritánságig egyszerű formában, néhol a gyerekdalokéban szólal meg. A költő érezhetően nem formai sokszínűségre, bravúrokra törekedett, amelyek elvonhatnák az olvasó figyelmét a tartalomról. Itt minden a mondanivaló szolgálatában áll. Kivételt ott tesz, ahol más költők alakját idézi föl, ott az ő hangjukon szólal meg. Danté t tercinákban, Lope de Vegát szonettben idézi föl, Radnótit az eclogák hangján szólaltatja meg. Amikor pedig a természetbe menekül a fenyegető világ elől, a bukolikus költészet időmértékes versformáját használja (Levél a kerthez).
Simor András más köteteiben is gyakran olvashatók a haza állapotáról szóló, féltő vagy haragos versek. Ebben a kötetben zömmel ilyen költeményeket ad közre, az időszerűség jegyében. (Z-füzetek/144)
Nemes László: Abszurd világ
Emlékek könyve címmel írtam recenziót bő három évvel ezelőtt Nemes László És a Duna csak folyt című kötetéről. Legújabb könyve, az Abszurd világ lényegében az előző folytatásának tekinthető, szintén emlékeket idéz.
Felbukkan benne Nemes gyakori témája, a második világháború, amelyet az angol hadsereg katonájaként élt végig. Ezeket az éveket idézi a Csirkeszendvics vagy a Pénz! Pénz! Pénz! több története is. Néhány elbeszélésében azonban csak háttérként bukkannak föl a háborús évek eseményei. Például a címadó elbeszélésben, amely egy valóban abszurd történetben a nyugati hadseregben szolgált főhős pokoljárását idézi föl munkahelyről munkahelyre az ötvenes években a gyanakvás, a karrierizmus és a túlbuzgó megfelelni akarás légkörében.
Az elbeszélések egy része nyilvánvalóan személyes emléket idéz, az író vagy felesége, a kitűnő írónő, Fehér Klára alakja is megjelenik bennük. Máskor az író alteregója, Kósa Péter, „az öreg író” az elbeszélés főhőse, mint a Buenos Aires című írásban.
Az Abszurd világ elbeszélései sokszor töredezettebbek, kevésbé lekerekítettek, mint Nemes László korábbi elbeszélései. Ez azonban egyáltalán nem válik az írások hátrányára. Van bennük valami kaleidoszkópszerű vonás. A szerző maga is írt több, római számokkal jelölt Kaleidoszkópot, a kötetben a IV. és az V. szerepel. Ezekben úgy tolulnak föl az emlékek, mint a kaleidoszkópok villámgyorsan változó, villódzó alakzatai.
A fölidézett, sokszor egyszerű, hétköznapi események azzal válnak fontossá, hogy és ahogy az író elmondja őket, beillesztve egy életen át tartó személyiségfejlődés folyamatába. Ilyen például Pénz! Pénz! Pénz! című emlékezés sorozatban egy gyerekkori taxizás emléke vagy osztálytársak, szomszédok, más ismerősök sorsának felidézése néhány bekezdésben. Néha anekdotikusak a történetek, csattanóval, az anekdota szabályainak megfelelően, mint a szintén a Pénz! Pénz! Pénz! emlékezés-kaleidoszkópban az a történet, amelyben a vécépapír-ellátmány akadozásakor Afrikában az elmenekült olasz hadsereg által otthagyott, értéktelennek hitt bankjegyeket használnak egészségügyi papírként, majd Olaszországba átkelve döbbenten veszik észre, hogy a más célra elhasznált bankjegyek még érvényesek, és akár házat vagy talán egész utcasort lehetne venni értük.
Ritka a kötetben az olyan, szabályos elbeszélés, mint az Örök titok, amelyben egy abszurd párkapcsolat története bontakozik ki.
Nemes László utóbbi néhány kötetének olvasásakor az olvasónak olyan benyomása támadhat, hogy az író a lehetetlenre vállalkozott, arra, hogy elmondja hosszú életének fölidézhető eseményeit. Ez ugyan valóban nem lehetséges, de a vállalkozás eredményeként érdekes, változatos kötetek születnek, olyanok, mint az Abszurd világ. (Z-füzetek/147)
Olyan könyvet ajánlhatok az érdeklődők figyelmébe, amely olvasásra mindenképp nagyon érdemes. Olyan emberről szól, akit az olvasók jól ismerhetnek a régi múltból is, napjaink sajtójából és botrányeseményeiből is (talán elég szobrának szégyenletes eltávolítására emlékeztetni), egy olyan emberről szól, aki jóformán egész életét a gyűlölet légkörében élte le. Károlyi Mihályról szól ez a könyv. Hajdu Tibor, aki harminc évvel ezelőtt már vaskos könyvet jelentetett meg Károlyi életéről, most életútját ismét végigjárja, s hogy könyvét kényszerűségből rövidebbre kellett fognia – már csak a kiadó helyzetéből következően is –, az életrajz új kiadásának nem válik hátrányára: erőteljesebb, tömörebb könyv született.
Hajdu könyvében remekül jeleníti meg Károlyi Mihály életének első korszakát, amikor az ország egyik legnagyobb földbirtokosaként, patinás arisztokrata grófként állt és politizált az OMGE élén. (Ha így maradt volna, akkor talán most újra szobrot állítanának neki, nem olyat, amilyet Varga Imre alkotott róla, remekül.) Ámde új korszak kezdődött, Magyarország is már készült a háborúra, mármint az első világháborúra. Ez a rövid korszak is évekig tartott, a magyar politikában ez is sok botránnyal járt – már akkor is –, és Károlyi több oknál fogva is élesen szembekerült azzal a Tisza István miniszterelnökkel, akit ma újra dicsfénybe vonnak, de akiről Ady Endre is oly haragos szenvedéllyel tudott írni. Károlyi szerencsétlennek tartotta a császári Németországgal való szoros szövetséget, elhibázottnak ítélte az ország kül- és belpolitikáját. Ekkor, még 1914 előtt, a hazai demokratikus ellenzék „hőse” volt, és ugyanakkor találta meg szövetségesként először a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot, ekkor ismerkedett meg és a rá jellemző visszafogottsággal és zárkózottsággal barátkozott meg Kunfi Zsigmond dal. Majd kitört a világháború.
Hajdu megint csak kitűnően érzékelteti Károlyi igazi véleményét, miközben önkéntesként bevonult a frontra, amit a szerző már csak azért is nagy gonddal követ végig, mert tudja, hogy néhány év múltán – miként már akkor is – Károlyit beborítja a „hazaárulás” hazug vádja, illetőleg az ennek megfelelő „nyálazás”. Izgalmassá vált azután a háború vége, az 1917–18-as év, amikor már az összeomlással együtt járó forradalmasodás hullámának taraján Károlyi a hazai politikai élet csúcsára kerül, majd sok bonyodalom után hivatalosan előbb miniszterelnökké, majd köztársasági elnökké választják meg. Ezek szürke mondatok, a könyv oldalain azonban mindez életszerűen tárul az olvasó szeme elé. Hajdu jól érzékelteti a pergő eseményeket, a vívódásokat, még azt is jól átélheti az olvasó, hogy akár Károly király, akár Károlyi maga is mennyibe késlekedett, aggodalmaskodott, és nem ők jártak az események előtt, hanem a változó idők állították arra a polcra, annak a szerepnek vállalására, amelyre ő maga nem készült, nem is nagyon akarta, de amit azután vállalt, és minden tudása szerint jól el is végzett. Ezután, tudvalevően, ismét egy kritikus pont, hiszen Károlyit az utóbbi időben azért is támadják, amiért bízott az antantban, s nem állt ellen annak, ami bekövetkezett. Hajdu könyvének már legelején, előszavában reagált ezekre a legújabb kori vádakra: „Könyvem célja röviden ismertetni azokkal, akiket az igazság érdekel, Károlyi életútjának vitatott fordulatait, politikai pályájának egyéniségének motívumait, mozgatórúgóit – részrehajlás és elhallgatások nélkül. Úgy prezentálom a tényeket, hogy az olvasó szembesíthesse azokat a Károlyit ért rágalmakkal, anélkül azonban, hogy közvetlen módon foglalkoznék utóbbiak cáfolatával […] Azok, akik Károlyira akarják hárítani az első világháborút lezáró összeomlás, a kapituláció, a forradalmak és Trianon felelősségét, nagyjából két kategóriába oszthatók. Azokkal a tudatlan, őszinte elkeseredésüktől és hazug olvasmányaiktól befolyásolt emberekkel, akik mintegy antihősként minden bajunkért felelősnek szeretnék tudni őt […] nem érdemes vitatkozni.” (7-8. oldal.)
Hajdu az előszóban kifejtett ígérete szerint élethűen mutatja be Károlyi mindennapjait a forradalomban is. Láthatjuk vívódását lemondásakor, visszavonultságát a Tanácsköztársaság napjaiban. (Visszavonultsága ellenére igyekezett segíteni a bajbajutottakon – többnyire arisztokratákon. Ez különben végigkíséri életét. A rokoni szálak ugyanis, minden elsatnyulásuk ellenére, mégiscsak elevenek maradtak mind számára, mind felesége, Andrássy Katinka számára.)
Következnek az emigráció évei. Hajdu ezúttal is pontosan követi az emigráns politikus sorsát, elszigetelődését, miközben azért még tárgyal Benešsel és vezető osztrák politikusokkal, érzékelteti pénztelenségét, miközben már egész családjáról kell gondosodnia, ami megannyi emberi bajjal és gonddal járt. Közben rászakadt a hazai első hűtlenségi per. A vádirat ismertetése a mai olvasóval nyilvánvalóan áthallásokat éreztet, hiszen a vádpontok vissza-visszaköszönnek minden tarthatatlanságuk ellenére. Hajdu persze azt is érzékelteti, hogy kik álltak – nem valami nagy számban – továbbra is mellette, s kik segítették még anyagilag is. Tanulságos sorok.
Károlyi maga erősen megváltozott még az emigrációs évek kezdetén. Mint aktív politikus, mint miniszterelnök, majd köztársasági elnök még az oktobristák vezére volt, alig két éven belül felfogása azonban olyannyira megváltozott, hogy lényegileg szocialista lett. Ebben a felfogásában osztozott felesége is. Oktobrista személyes kapcsolatai egyre inkább megfogytak. Az l920-as évektől fokozatosan egyre inkább a kommunisták felé fordult. Hajdu kitűnően mutatja be a fordulatot, a kapcsolatkeresés mozzanatait, és minthogy nagyon jól ismeri a kommunista párt korabeli történetét, azt is jól érzékelteti, hogy kik voltak azok, akikkel szót tudott érteni, akikkel tartós kapcsolatban tudott maradni. (Bölöni György, Aranyossy Pál, az általa is nagyon megszeretett Karikás Frigyes, míg Kun Bélával több mint kölcsönös fenntartások, sőt ellenszenv árnyékolta be a kapcsolatot.) Károlyi az 1920-as évek elején még bízott abban, hogy a szocialista és a kommunista internacionálé közelebb kerül egymáshoz, sőt közös nevezőre jut. Éppen ezért érdekes lett volna többet megtudnunk Károlyinak Otto Bauerrel való tanácskozásáról. (Az a gyanúm, hogy Otto Bauer neve a mai olvasók jórészének már nem mond semmit. Néhány hasonló esetben is jó lett volna rövid lábjegyzetet, vagyis segítséget adni az olvasóknak.)
Igazi fordulatot az 1930-as évek hoztak. Károlyi ugyan a fasizmus veszélyét, erőre kapását már több országban is megfigyelhette, nemcsak nálunk, hanem Olaszországban is, de mindez eltörpült a hitleri németországi fordulathoz képest. Károlyi a fasizmus elleni küzdelem egyik igazi előharcosává vált, tollal és szóval egyaránt. Ennek kapcsán barátkozott meg, méghozzá igen mélyen és tartósan a kivételes szerepet játszó és szervező Willy Münzenberggel, s lett különféle antifasiszta szövetségek, szervezetek és lapok munkatársa. Mindebben felesége is segítette, sőt a híres Barna Könyv (Braun Buch) kicsempészésében bátor személyes szerepet játszott. (Valószínűleg a Barna Könyv mibenlétét és jelentőségét sem ismeri már a mai olvasók zöme.)
Károlyi nemzetközi kapcsolata ezekben az években, hosszabb franciaországi tartózkodása idején, elsősorban a két világhírű íróval, Henry Barbusse-szel és a Nobel-díjas Romain Roland-nal mélyült el, akik az antifasiszta és háborúellenes mozgalom vezéralakjai közé tartoztak. Éppen ezért feltűnő, hogy Károlyi noha a francia népfront éveiben Párizsban is élt, a népfront belső történetéről alig-alig írt. A könyvben ezzel kapcsolatban azt olvashatjuk a két munkáspárt viszonyáról, hogy Léon Blum volt az, aki a Francia Szocialista Párt vezetőjeként csak nehezen és fokozatosan volt kész elfogadni a kommunistákkal való szövetséget. Ezzel szemben az igazság az, hogy a híres és hírhedt 1934 februári párizsi ellenforradalmi puccskísérlet után a szocialisták igenis sürgették a szövetséget, jóllehet a Francia Kommunista Párt kezdetben még kifejezetten a régi szektás stílusban, ellenségesen írt a szocialistákról még a párt központi lapjában, az Humanitéban is. Az FKP felfogása, magatartása, politikája csak néhány hónap múltán minden bizonnyal a moszkvai Komintern-fordulat után változott meg. Így születhetett meg azután a munkásegység, amely a népfront alapja lett, így győzhetett a népfront a parlamenti választáson 1936-ban, és alakulhatott meg a népfront-kormány. Károlyinak, úgy tűnik, a népfront akkori irányítói közül senkivel sem volt személyes kapcsolata. Az jól érzékelhető a könyvből, hogy nagy érdeklődéssel nyomon követte a spanyolországi, az egész világot olyannyira foglalkoztató eseményeket, de személyes véleményéről ezzel kapcsolatban sem tudhatunk meg többet.
Még korábban történt meg Károlyi útja a Szovjetunióba. Izgalmas és tanulságos út volt számára is, és a kései olvasók számára is. Károlyi cikkeket írt tapasztalatairól egy francia lap számára, és nagyon sok levelet küldött feleségének, amelyek többszörös közlésre kerültek. Hajdu mindezt kitűnően ismeri, és a könyvben jól és érthetően be is tudja mutatni. Ír arról, hogy Károlyi mit látott újnak és jónak a szovjet fejlődésben, és mit látott aggasztónak. Arról is ír, hogy Károlyi találkozhatott sok szovjet vezetővel, köztük Lunacsarszkijjal, Radekkel, Litvinovval és Rikovval. (Persze kérdés megint, hogy az olvasó mennyire ismeri, hogy a nevek kit takarnak.) Hozzáteendő, hogy Károlyi leveleiben azt is megírta, hogy egyedül Rikov volt az, aki őszintén beszélt vele, nyilván a szovjet belső problémákról.
Majd kitört a második világháború, ami Károlyit nem érte meglepetésszerűen. A háború alatt helyzete megint csak változott. Elszigeteltségéből kikerült, a magyar politikai emigránsok jó része Angliában, az USA-ban és Latin-Amerikában köréje tömörült. Ezt a folyamatot Hajdu sokoldalúan mutatja be, beleértve az árnyoldalakat és a zökkenőket is. A háború kezdetén a hivatalos angol politika nemigen karolta fel Károlyit, a háború második felében viszont, amikor már nem számoltak Horthyval, megnyílt Károlyi számára is a mértékadó brit sajtó, főként a híres londoni rádió, a BBC. Más volt a helyzet a brit munkáspárttal, jó néhány ismert munkáspárti politikus látogatta azokat a rendezvényeket, amelyeket Károlyi és felesége akkor már rendszeresen tartott Londonban. Károlyi ekkor dolgozta ki a maga nagy terveit a háború utáni demokratikus, sőt ennél messzebb mutató, új Magyarország belső átalakulására. Előállt újra Duna-menti országok konföderációs tervével is, ez régi és kedvenc gondolata volt.
1945 után azonban Károlyit nem várták és fogadták nagy örömmel Magyarországon. A hazatérés egyébként is elhúzódott, nem Károlyi hibájából. Amikor 1946-ban végre megérkezett, rendkívül ellentmondásos helyzetre talált; jócskán elhúzódott, amíg az újra változó helyzetben végül is párizsi nagykövet lehetett. És ez sem tartott hosszú ideig. 1947-ben, a Mindszenty-per kapcsán fogalmazta meg és juttatta el hivatalosan fenntartásait és ellenvetéseit. 1949-ben, a Rajk-per tárgyalásakor pedig leköszönt nagyköveti posztjáról, és ezzel megkezdődött újabb, második emigrációja. Ezeket a zaklatott éveket, Károlyi gondolatait és kapcsolatait a könyv kitűnően részletezi, azt is, hogy második emigrációja idején megint mennyire elszigetelődött.
A könyv elolvasása után egyetlen hiányérzetem maradt. Hajdu úgyszólván Károlyi egyetlen korszakában sem ír arról, hogy miket olvasott. Holott ez nyilvánvalóan lényeges egész életében. Igaz viszont, hogy ezt nehéz bemutatni, minthogy Károlyi olvasmányairól nem nagyon írt. Sajnos, egy értékes forrás minden bizonnyal elveszett – méghozzá, tudtommal, ostoba módon. A Károlyi házaspárnak még utolsó, vance-i éveikben – vagyis számtalan hurcolkodás után is – jelentős könyvtára maradt meg, néhány könyvben értékes bejegyzésekkel (egyet volt szerencsém látni). Ám úgy tudom, hogy ez a könyvtár nem került haza, így egy nagyon értékes forrással szegényebbek maradtunk.
A könyvet – főként a jelenlegi új, és Károlyival szemben ismét roppant ellenséges légkörben – mindenkinek olvasásra ajánlom. Noha már csak feltételezhetem, de meggyőződésem, hogy Károlyi és Károlyiné ezekben az években a harmadik emigrációt választanák. (Napvilág Kiadó)
Szőnyi István: Zebegényi temetés