Ülő önarckép műtét után, bepólyált lábbal (1931)
Hans Sachs (1494–1576), a híres nürnbergi mesterdalnok több komédiáját is közöltük már. Ezúttal – szintén első magyar megjelentetésben – egy újabbat mutatunk be ugyancsak a Farsangi játékok című sorozatából.
Még fiatal fiú voltam,
mikor egy nap a templomban
annak lettem fültanúja,
három asszony hogy szapulja
cselédjét, a karzat alatt.
Megjegyeztem szavaikat,
s megpróbálom visszaadni.
ELSŐ ASSZONY
Nehéz nyugodtnak maradni. –
Cselédem világ lustája,
copfja belóg a szájába,
örökké azt fonogatja,
s ül a tűznél, mint a macska.
Minden munkában kelletlen.
A levese ehetetlen:
fazéknyi moslék az egész,
hiába szidás, büntetés.
Bolhászkodik az asztalnál,
és el is pattintja mindjár’.
Mellé folyvást kormos, mocskos,
elrongyolt ruhákban futkos.
Keze színe mint a kályha,
s földön hever a konyhába’
tepsi, tányér elmosatlan.
Egyik disznó a napokban
közte turkált, s eltört hármat.
Kitelt ideje a lánynak!
Ma épp gyertyaszentelő van,
ki is penderítem nyomban.
MÁSODIK ASSZONY
Miket nem mondasz, kedvesem!
Az én cselédem pont ilyen. –
Elő nem fordul, hogy reggel
saját magától keljen fel.
S ha egy tál vízzel ébresztem,
három hétre megfürdettem.
Csak a fenti szobát söpri,
s a szemét idelent köt ki.
A húst fövetlenül hagyja,
a borsót meg szétforralja.
Mit szappannal mos is, szürke.
Semmi munkában nem fürge,
feszt hajtanom kell hátulról,
akár söpör, akár súrol.
Este ruhástul fekszik le,
s nem nyeli le egy szavam se,
örökké visszafelesel.
Ha meg a boltba küldöm el,
fecseg, gyalázza a házat.
Nem egyet hazudik, százat,
de mind letagadja rendre,
vígan, tulajdon szemembe.
A szomszéddal viszályt kavar
álnok, cseles szavaival,
úgy, hogy félnem kell miatta.
Ellenségem, a mihaszna!
Még ma elverem a farát,
aztán mehet, amerre lát!
HARMADIK ASSZONY
S szólott a harmadik asszony:
az enyémet se marasztom!
Nyög, amikor dologhoz lát,
s nem ér az egy hajítófát.
Zabálásban bezzeg jeles,
alvásban is kivételes.
Ha elküldöm valahova,
dolgavégzetlen tér haza.
A levesből kilopkodja
a zsírt, mert kell külön kosztra.
Mindent ellop, mit elérhet,
mi meg nyelhetjük a mérget.
Kész a tagadásra nyomban,
s lehazudja, amit mondtam.
Büszkén dagad keble neki,
sihederhad kísérgeti.
Terjedőben is a pletyka,
de mi kidobjuk őt még ma!
SUMMÁZAT
Lám, az asszonyok hányféle
panaszt mondtak a cselédre!
Nem tudom, mind igaz volt-e,
de egy jóslatuk se vált be:
mind ott maradt még egy évig.
Bennem oly gondolat érik,
hogy nem az ily dühödt panasz,
a régi bölcs mondás igaz:
„Ha nem lel egy asszony témát,
akkor cselédjére tér át.”
Hasonlóképp tesz cselédje,
asszonyát tűzi nyelvére. –
Könnyebb úgy, ha panaszkodhatsz,
jobban alszol – mondja Hans Sachs.
MANN LAJOS FORDÍTÁSA
Ülő önarckép műtét után, bepólyált lábbal (1931)
|
|
Ezt a kis örmény versválogatást – nem is tagadjuk – ad hoc állítottuk össze. Az augusztus végi gyalázatot, azt a példátlanul amorális tettet, amit a gyilkos azeri katonatiszt kiadásával az örmény nép ellen az Orbán-kormány elkövetett, a magunk részéről csupán azzal tudjuk enyhíteni, hogy világirodalmi rovatunkban ezúttal tizenkilencedik és huszadik századi örmény költők verseit közöljük. Ha csak egy pillantásnyira is, de betekinthetünk egy 1800 éves gazdag kultúra utolsó másfél évszázadának lírájába, kitűnő magyar költők és műfordítók tolmácsolásában. Ily módon szeretnénk kifejezni együttérzésünket és szolidaritásunkat. Bocsánat. Örményország! Tabák András |
Honnan jössz ilyen kevélyen?
Süpped lábad a fenyéren.
Puha ajkad kérve kérem,
olvadjon el az enyémben!
*
Drágán vagy olcsón – én leszek vevőd,
zölden, éretten – leszüretelőd.
Mert te vagy apám menye-jelöltje,
én vagyok anyád veje-jelöltje.
*
Derekad büszkén ringatod,
himbálódzik hajfonatod.
Kebeledben két szép alma.
Jól teszed, ha nekem adod!
*
Gránátalmán gyümölcs nincs,
rózsabokron rózsa nincs.
De keserves világ ez:
megtiltják, hogy rám tekints!
*
Éjféltől mind hajnalig
édes hangod hallatik.
Szemmel, hanggal igéztél,
szerelemmel perzseltél.
*
A mi kapunk magos, látod.
Kér az apám nagy váltságot.
Kétszázzal ha be nem éri,
ígérj még rá háromszázat!
*
Szeretőm is van, nem egy, de kettő:
pálinkafőző, kalácskelesztő.
Pálinkát ki ád – madárijesztő,
kalácsot ki ád – lelkem elvesztő.
*
Izzik a vas veresen,
keserves a szerelem.
Sínyledezek betegen,
egyre ösvényed lesem.
*
Araksz-folyó megárad,
mindkét partján madárhad.
Hálás leszek én annak,
ki fölleli babámat.
*
Nyárfalevél de fényes,
az én rózsám de ékes!
Anyám nem ád – szöktess meg,
teljes szivem tiéd lesz.
*
Édes tejet altattam,
kedves legényt ragadtam.
Aki tőlem elveszi,
azt az ördög elviszi!
*
Kis takaros tanyám van,
arany oszlop a házban.
Kutyaházi, ne kérkedj!
Nálad különb kutyám van.
*
Esztendőn át böjtölhetek.
Arany pohár vagyok neked.
Bánat rágja a szívemet,
egyszer majd kivallom neked.
*
Fűzfa ágát lehántolom.
Ülj le, legény, idd a borom.
Karom nyakad köré fonom,
elment eszed visszahozom.
19–20. század
RAB ZSUZSA FORDÍTÁSAI
Pőröllyel az üllőt verjétek, kovácsok!
Pőröly pokoltánca, tomboljon a vad tánc!
Míg vadul veritek, vastagszik a vaslánc
A király lábán, kit megfogott az átok.
Fent, ím, félelmetes felhők gyülekeznek
Magasságos, öreg Mászisz homlokára.
Dühödt világ víjjog, az egész Föld reszket –
A barlang fogja a szabadulást várja.
Míg táncol a pőröly, barlangból, a mélyből
Hörgés tör ki, mintha sárkány tépné láncát –
Villámok szöknek ki a király szeméből,
Barlang vak homályán szikrák raja száll át.
Haragvó, bús lelke, hajh, ki akar törni,
Bosszúja sistergő mérgét hogy kiöntse:
Az egész világot vágyik összetörni,
De a súlyos láncok lehúzzák csörögve.
Hűséges kutyái rágják azt a láncot
Vékonyodik a vas – ó, a király látja!
Artavazd, megváltást mindhiába vársz ott:
Messze még a világ végső pusztulása!
A bosszut, a romlást, mit szánsz a világnak,
Táncoló pőrölyünk most még porrá zúzza.
Földünk nyugalma sziklánál szilárdabb:
Nem törsz ki s dühödtől nem lesz a föld puszta!
S ha tán kimerülten megpihenünk itt mi
S nem verjük a láncot, hogy legyen vastagabb:
Ó, akkor a láncot szét birod szakítni,
S tudjuk, elbánsz velünk, Artavazd, egymagad.
Hogyha az üllőre egy percig nem verünk,
Konok láncaidat szétrágják a kutyák.
Kiszabadulsz, ha csak egy percig heverünk,
S amitől rettegett, megkapja a világ.
De mi résen állunk – nem hisszük, hogy égből,
Új égből új Nap kél, reánk veti fényét:
Int a piros hajnal az ég pereméről
S mi a hajnalt várjuk, nem a világ végét.
Verjétek az üllőt szaporán, kovácsok!
Hadd csengjen az üllő, tomboljon a vad tánc!
A király lábán így vastagszik a vaslánc,
Artavazd lábán, kit fogva tart az átok.
KÉPES GÉZA FORDÍTÁSA
* Artavazd király: ez a tragikus legenda voltaképpen a Prométheusz-monda sajátos, ősi örmény változata. Artavazdot a tűz elrablásáért megátkozta apja, aki maga az Isten, mert úgy véli, ha fia kiszabadulna barlangbörtönéből, az a világ végét jelentené az emberiségnek.[vissza]
Nyílként röpülnek a vörös lovak,
bíbor tajték a vörös sörényen,
fénylik a föld a patájuk alatt,
vörös szikrákat csiholnak az éjben.
Gyújtogatnak a vörös paripák,
országszerte vörös tüzek lobognak,
lázas riadó zúg a tájon át,
feltarthatatlan viharként robognak.
Dobajuk szabályosabb s hevesebb,
jövőbe hasít nyíl gyanánt a szikra,
a viharban kastélytornác recseg,
és a tűzvész a határt elborítja.
Nyílként röpülnek a vörös lovak,
bíbor a tajték a vörös sörényen,
tűzlegyezők gyúlnak az ég alatt,
s a pata bíbor szikrát vet az éjben.
1919
TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA
Hullámzó búzatengerek partján
állok, a szívem csönddel itatván.
Vajon te voltál, szelíd hazám, az,
aki tajgából, jurta-homályból
elősereglő vad katonáknak
ezer nyilától, szablyavasától
szíven találva földre terültél
keresztútján a Népvonulásnak,
lovak patái alá kerültél,
áthajtott rajtad megannyi század?
Csőrét hegyezve vijjogva röppent
föléd a romlás dögkeselyűje,
megűlt a karsztos sziklakövön fent
szívedre lesve, hazám.
De íme,
újra virulsz már! Régi tanyácskám
fölött finom füst fátyola lebben,
abban a házban szült meg anyácskám,
ott ojtogatta csemete-lelkem
szép szavaidnak vesszőivel rég,
forró hazám… És amíg a földed
feltöri néped, amíg csak estét
guszánok édes vágydala tölt meg –
bizton virágzol, drága hazám. Ó,
szellemed szárnyal fenséges-fennen,
s zendül a szánkon szép muzsikás szó:
ősi zenéd, én szép anyanyelvem.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSA
A tűzkeresztség élő –
rálátunk ím a völgyre,
Órának, percnek, helynek
emléke nem lohad.
A felgomolygó ködben
ezredünk megtöltötte
A Mitridat-erődnél
kanyargó árkokat.
Kemény földön guggolva
sápadtan pöfékeltünk,
Cigarettánk fölizzott
összezárt tenyerünkben,
S úgy tűnt, fényük akár
a csillagok felettünk,
Sorsunk részesei
és jóslatunk is egyben.
A senkiföldjén túlról
csupasz sziklák meredtek.
Rakéta süvített
drótgubancok felett.
A hajnal szürkesége
mint közömbös eretnek
A tűz-vas áradatban
épp csak megremegett.
Szilánkok sivítottak,
csapódtak deszka-sárgán.
Akna harapta vén föld
vágta a fedezéket.
S mint különös ajándék
a halál mellett állván,
Kétszeresen drágának
tetszett a puszta élet.
S mikor a zászlóvivők
fölmutatták az égnek
A bíbor mély színében
vöröslő tiszta selymet,
Mintha abban a percben
először értenénk meg,
Miért a vér jegyével,
épp így jelöltetett meg.
Kellett e lobogás,
hogy minden űrt betöltsön,
Erőnk legyen, reményünk,
s legyen lelkünknek üdve,
E golyóktól hevített
szilánk szaggatta földön,
Hol a történelem
tekintett a szemünkbe.
Hogy áldozzunk, ha kell,
oldozódjunk a vérrel,
Földünkbe keveredjünk,
ha más már nem segít.
A történelem itt
nem mérföldeket lépdel,
Géppuskahevederrel
osztja mértékeit.
És mikor egy szilánk
csapódott be a fába,
Hullatva szirmait,
akkor vettem csak észre,
Szemembe ragyogott,
mint víz tükrén az ábra:
Tavasz derült megint
a fényes, tiszta égre.
1946
HAVAS ERVIN FORDÍTÁSA
Henry Ford kórház (1932)
Ragyogsz a büszke Ararát tövében
ős-fiatal dicsőséged tüzében,
te, Örményország szíve, Jereván.
A te rózsáid lángtól illatoznak,
házaid rózsák színében lobognak,
egeden sűrü csillag-karaván!
Kertek karolnak virágba borulva
a tavaszban, mely kékellve, pirulva
villog a hegyek csipkés taraján.
A három örmény bölcső vall anyánknak
s az Arakszon túl is vágyik utánad:
szárnyas Karsz, Ani, ködtakarta Ván.
De fiaidnak az egész világon
te anyja vagy s arany remény világol
az idegenbe vándorlók után.
Bolyonghat, viheti a szárnya messze,
de visszatér, a sors bárhova vesse,
nem tartja vissza föld, sem óceán.
Városok, kertek szöknek új virágba;
köves Nairi, partodat bejárva,
te égszín gyöngy, tündöklőn halovány.
Bárhol vagyok, lantom nevedre zsongja
dalát és hallom, hogy susog a Zanga,
és látom kék hullámodat, Szeván.
Napos utamon fáid adnak árnyat,
a tarka lombok alján puha ágyat
virágos kertjeid vetnek, hazám.
A szeretet betölt és vágyakozva
a rokonokra, sok eltávozottra,
utcáidon kószálok, Jereván.
VAS ISTVÁN FORDÍTÁSA
Elment…
De egész lényem tudja, érzi:
nem válunk el mi sohasem.
Életem életed kiséri,
minden utad keresztezem.
Ösvényed lettem és a házad,
mindenütt én töltelek el:
lelkemtől túlcsordulva másnak
nem jut már benned semmi hely.
Nézz ezer szembe: benne látod
az én örök szemeimet.
Nélkülem üres a világod:
én vagyok az Egyetlenegy.
Bárki nő szól hozzád, a hang csak
hangomat idézi neked.
… Kerted lombjával símogatlak,
s mint fenti, éjféli szemek,
nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
emlékeiddé változom:
szobádban cigarettafüstté,
csillagfénnyé az ablakon.
Ezer kilométerről elérlek,
szívem a szívedhez kötöm.
Szellőként az ablakba csallak.
Kicsuksz? Viharként betöröm:
az bátran a házadba röppen,
mindennapod forgószele;
papírjaid összekuszálom,
s tán az életed is vele…
Ne merj feledni sohase!
SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA
Már ez maradsz nekem: kezdetlen kezdetem,
égetlen égető bűnöm, te bűntelen!
Így ízleli az ujj halálos penge élét,
így érleli a szív ki sem csirázott vétkét,
így szűköl istenért hitetlen, térdre bukva,
két fél, mely szétszakadt, egymásra így lel újra
huszonöt százada, s huszonöt század múlva.
Így adja mindenét, vagy inkább kér az ember,
így támadt föl megint, ha már meghalni nem mer,
lelkére így szakad egy másik test terűje,
hogy legyen kőnehéz, vagy inkább könnyű tőle.
Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,
mikor szereteted anyásabban borúl rám,
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tűnését kisérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.
SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA
Parujr Szevaknak
Zsibongva zümmögő zaj!
Fáradhatatlan, fürge méhek
rakják a lépre
a pötty viaszfödőt.
Sürögve dőzsölő raj,
megszabja a Nap röptük irányát
és milyen mélységes körös-körül a csend:
a mézillatu dallam duruzsolva zeng.
S a kis kamrák híven magukba zárják
a végtelen mezők minden virágát.
A világ valamennyi édessége
belerejtve a sejtek üregébe.
A viráglélek mágiája int,
s nézd: a méhek kirajzanak megint,
zsibongás önti el a réteket lenn,
zsörtölődés, ártatlan, véghetetlen.
KÉPES GÉZA FORDÍTÁSA
Százhúsz éve született Martin Niemöller (1892–1984), német protestáns teológus, lelkész, a hessen-nassaui evangélikus egyház püspöke, aki Hitler hatalomra jutásától, papként jószerével egymaga, hajlíthatatlanul elszánt harcot folytatott a nácik ellen. Megtorlásként 1937-től 1945-ig koncentrációs táborban tartották. Ott fogant meg benne híres szövege, a német antifasizmus halhatatlan dokumentuma, amely később számos munkájába és prédikációjába beépült, s amelyet ma sem lehet elégszer megidézni.
Amikor a nácik elhurcolták a kommunistákat,
néma maradtam,
mert nem voltam kommunista.
Amikor elhurcolták a szakszervezeti tagokat,
néma maradtam,
mert nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szociáldemokratákat hurcolták el,
néma maradtam,
mert nem voltam szociáldemokrata.
Amikor a zsidókat hurcolták el,
néma maradtam,
mert nem voltam zsidó.
Mikor azután engem vittek el,
nem akadt már senki,
aki tiltakozhatott volna.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
Mintegy három emberöltőnyi hosszú életem során hol kényszerűségből, hol meg sorsom szerencsés fordulatai révén világunk számos helyét bejártam. Csodálatos tájakat, gyönyörű épületeket, feledhetetlen műemlékeket láttam, de mindenütt leginkább az emberek érdekeltek. Fantasztikus életek, váratlan sorsfordulatok, megfejthetetlen, örök titkok, álmok, gondolatok.
Az észak-olaszországi Friuli tartomány udinei járásának egyik kisvárosában, az 1976. évi nagy földrengés után újjáépült, olasz és részben szlovén-horvát eredetű polgárok lakta Osoppóban ismertem meg Cozzutti (magyar kiejtéssel: Kozutti) barátomat. A szálloda teraszán fagylaltoztunk, iddogáltunk mi, átutazó turisták és néhány helybeli lakos.
Egyikük, felismervén magyar beszédünket, olaszul megszólított. – Cozzutti vagyok osoppói olasz – majd hozzátette: – Nagyon szeretem a magyarokat, örülök, hogy itt üdvözölhetem önöket.
Hívásomra átült az asztalunkhoz és elmondta: az apja és családjuk több tagja is azt állította, hogy ők, a Cozzuttiak, valamiképpen rokonságban állnak a Kossuth családdal, a magyar nép nagy szabadsághősével, Kossuth Lajossal. Volt-e köze ennek a büszkén hangsúlyozott állítólagos rokonságnak Kossuth Lajos torinói hosszú száműzetéséhez, vagy sem, azt nem tudta. De büszkén hangsúlyozta, hogy 1948 márciusában az osoppóiak hősiesen harcoltak az őket is elnyomó osztrák Habsburg-birodalom ellen – közöttük természetesen az ő ősei is –, és ez a rendkívüli hasonlóság a családnevükben…
Elmúlt azóta néhány esztendő. Kapcsolatunk – állíthatom: barátságunk – azóta csak megerősödött.
– Mi, Cozzuttiak… – mondja változatlan büszkeséggel, valahányszor találkozunk, és érdekli, izgatja minden, ami a magyarokkal, Magyarországgal összefügg. Történelem, politika, irodalom, művészet…
Én, a számítógépemben keresgélve, megtudtam, hogy számos Cozzutti él, északtól délig, Itália városaiban. Azt azonban nem, hogy ők is tudják-e, hiszik-e, büszkén vallják-e ezt a barátom által oly határozottan hangsúlyozott rokonságot.
De mindenképpen jó érzés és öröm találkozni olasszal, némettel, bárkivel a világon, aki ilyen őszintén békét, boldogságot, igazságosabb szebb jövőt kíván a mi hazánknak is, mint az én öreg osoppói Cozzutti barátom.
Alvó önarckép („Az álom”, 1932)
Ha volna bennem egy csepp denunciáns-vér, elárulnám melyik magyar lapban láttam azt a rajzot, amin hirtelen olyan jóízűet nevettem, amilyet már hosszú hónapok óta nem. A ravasz magyar sajtó! Nem írhat őszintén egy kukkot sem a kormányzó őszentségéről, hát egy rajzolót küld mögéje s lerajzoltatja vele – orozva – olyannak, amilyen. És tényleg olyan! Elsőrangú volt a Magyarország kis rajza, mely alatt ez állt: „Horthy Miklós kormányzó a díszmagyaros szegedi küldöttség élén.” És még egy sor: „Matoldy József, a Magyarország Szegedre küldött rajzolóművészének skicce.” Hát nem skicce, hanem vicce. De ez csak sajtóhiba; éppúgy, mint az első sorban a Miklós a Mihály helyett. Ők nagyon jól tudják, hogy Horthyt Mihálynak hívják és, maguk közt, úgy is szólítják, de úgy tesznek, mintha Miklósnak hinnék. Nagyon sajnálom, hogy nincs módom az élvezetes képecskét mellékletül közölni, hogy az olvasóból is éppúgy kibuggyanhasson a nevetés, ahogy belőlem kibuggyant, amikor ránéztem. A kép jobb sarkában, mereven, mint egy spanyolviasz, egy kurta kis majom áll, nagy-fene furkós fejjel, amilyet mifelénk csak a koraszülött gyerekek viseltek; azok se szívesen. A kurta kis majomnak nagy görbe orra van s a fejét pótló gallér fölötti bunkóján – erről nevezték el a Horthy-bunkót – valami após kis sapka kucorodik, ami az egész jelenséget egy rosszul sikerült stuplihoz teszi hasonlatossá. Ez a stupli olyan komolyan áll a kép sarkában és olyan értelmesen néz maga elé, hogy lehetetlen hangosan nem nevetni rajta. És ez a stupli az én kormányzóm, Kossuth Lajosnak balláb felőli utóda, Horthy Mihály úr. Ha ebből király nem lesz, akkor Bandi legyen a nevem! A riportból aztán megtudtam, mi az az élces kosztüm, amit a Főúr a naftalinból ébredő díszmagyarok élén visel. Uram bocsá: tengerész-uniformis! Ez a kedves fiú, ez a drága jó Muki, tengerész-uniformisban ment le Szegedre! Hát nem csókolni való? Frimfy dalai csendülnek a fülembe. Miért tette ezt Ő? Miért ragaszkodik ehhez a tengerész-fikcióhoz? Hol a Duna és a hol a ház? Hol van Szeged és hol a tenger? És így tovább. Oly kérdések, amiken joggal lehet mélységesen elgondolkozni. Oly mélységesen, mint a tenger, mint az igazi tenger, amely nem Szeged alatt hullámzik és nem is a budai vár alatt, hanem lent, lent, messze, például Cattaro alatt, kéken és pirosan; kéken az Adria egétől s pirosan azoknak a matrózoknak a vérétől, akiket… De hagyjuk ezt, ez már nem operett. Az akkori tengerész nem volt operett-figura. Egyik főszereplője volt – nem hőse, ó, hőse nem – annak a tragikus karneválnak, mely a tengerészt a tengeren, a szárazföldit szárazon játszotta el. A jelentéktelen osztrák tiszt, akit Nikolaus von Horthynak hívtak, akkor valóban tengerész volt. De mért tengerész most? Mi teszi a tengerészt benne? Az a tenger ész, aminek mindnek hiányoznia kell belőle ahhoz, hogy tengerészmaskarába bújva paprika-jancsizzon végig egy egész országot, amelynek annyi tengervize sincs, amennyivel a Horthy nevére száradt vért lemoshatná? Istenem, milyen iszonyú komédia ez! „A sírt, hol nemzet süllyed el” – egy monoklis fregoli veszi körül, egy fővezér, aki kormányzó, aki, bár király szeretne lenni, egyszerű altengernagy csupán. Nem tengernagy – emlékszem a József kirherceg kinevezési okmányára – csak altengernagy. Nem tengernagy, mert a tenger nagy s Magyarországnak nincsen az. Csak altengernagy. De hol az altenger? Vagy szórakozott voltam s nem olvastam a másik okmányt, melyben József kirherceg a Lágymányost magyar altengerré nevezte ki, csak azért, hogy Horthy Mihály, agyalágymányosi előnévvel, tovább is altengernagynak érezhesse magát? Mert folyton annak érzi magát. Láttam a Kis Legitim című operett első fináléjában, mikor Pestre bevonult. Fehér lovon ült, tengerészruhában. Nincs az a vicc, amit egy operettkomikus elcsépeltnek tartana. Ez a vízí Daniló sem törődött a lovastengerészről szóló régi anekdótával. S én néztem a szürke szamarat a fehér lovon s azon törtem a fejemet, mi volna, ha a nemes állat – a lovat gondolom – a másiknak a hátára pattanna? Biztos, hogy a nézők, akiknek már minden mindegy volt, azon sem csodálkoztak volna. S mikor minden kirakatban láttam e magyar tengeri Marischka marinírozott fejét (az eredeti Horthy-bunkót, melyről a kormányzó gallér fölötti gumóját elnevezték), fülembe harsant az operettszínházak éles gyerekhangja: Friss vizet tessék! Nem, ennek a fejéből én nem iszom. Ennek sósvíz van a fejében. Híg szemén át, tengerészsapka alól nézett rám nem a magyar, hanem az osztrák tenger, ami utóbb, beszédekben ömlött ki száján keresztül. Ez volna összefüggése a tengerrel? Vagy az, hogy Siófokról indult el, s ahelyett, hogy Balatonfüredre hajózott volna, a vért lefürödni magáról, magyarok tenger kínján át Budapestre lubickolt? Vagy az, hogy palotája alatt, a Dunán, propellerek járnak, mint a tengeri kikötőkben, ahol ő, mint tengerész, kikötött és tengerészeket kiköttetett? Vagy mi? Miért viseli ez a magyar mentére három millióért vásárolt sujtás, ez a szegedi halászléhűtő, ez a bomba-téri Columbus, ez a bamba-téri Nelson a tengerészkosztümöt? Láttatok már gyerekeket játszani? Eleven, okos kis kölykek közé keveredik néha egy rossz-ágyból származó, zuhanó- mozgású, félkegyelmű, furkófejű bumfordi. De gyerek ő is, szegényke, és ott van a többiek között. És a gyerekek török–magyart, orosz–japánt vagy egyéb háborúsdit játszanak és kiosztják maguk közt a szerepeket. A furkófejű kis hülye az egészből semmit sem ért, csak egyre azt kérdi: Hát én mi leszek? Hát én mi leszek? S a többiek azt mondják neki: Te leszel a főkapitány. És a bumfordi félreáll, a játékban nem tud résztvenni, mert ahhoz nincs esze, csak egyre mondja maga elé, bárgyú mosolyával: Én vagyok a főkapitány!… Mikor a gyerekek háborút játszottak az Adrián s mikor az osztrák–magyar tenger már éppen jegyet váltott, hogy Velencébe utazzon, s mikor altengernagyra csak éppen annyi szükség volt, amennyi szükség szakácsra van egy elsüllyedt hajó konyháján, akkor azt mondták ennek a bumfordinak: Muki, te leszel az altengernagy. És mikor a gyerekek cirkuszkormányt játszottak Szegeden s a Muki útjukban volt a főhadnagyságig maximált eszével, akkor kiküldték a Kass-kávéházból és azt mondták neki: Muki, te leszel a fővezér. És most, amikor a gyerekek katonai diktatúrát játszanak s a kis dinnyefejű még mindig ott botorkál közöttük, most azzal elégítik ki, hogy: Muki, te leszel a kormányzó. És Muki mindezt komolyan veszi. És összekeveri. Szegeden azt mondja: én vagyok a tengeri kormányzó. Pesten azt mondja: én vagyok a vezértengeri. S majd csak mikor tovább téved és magát tengeri helyett kukoricának képzeli, akkor fogják észrevenni, hogy egy kis baj van vele. Mert agrárnép a magyar, s ha el akarják hitetni vele, hogy a magyar eszme diadala az, hogy Horthy az állam feje, akkor látni fogja, hogy csak Mauthner diadaláról van szó, mert az a Horthy feje. S a magyar főve eszi azt vagy sülve, tejföllel vagy savóval, de nem nyersen vagy felkenve, s nem monoklival vagy koronával. Ezt mint gasztronom mondom. De mint asztronóm se bízom a Horthy csillagában. A tengerbe fog hanyatlani. Az altengerbe.
1920. március 24.
1946 nyarán véres pogrom zajlott le Miskolcon. A csőcselék felkoncolt két zsidó malmost és két rendőrt. Azóta rengeteg idő telt el, de Antal Gábor egyidejű riportázsát és Marosán György önéletrajzi könyvének egyik részletét kivéve, a szörnyű eseményről nem jelent meg érdemi elemzés. Talán Pelle János adta ki az egyetlen összefoglalót 1986-ban, visszhangtalanul, elfeledve.
Benedek István Gábor új regénye a miskolci pogromot idézi meg. A regény főhőse, egy munkaszolgálatból hazatért fiatalember, aki tanúja a történteknek. Egyetlen életben maradt hozzátartozója a zsidó árvaházban élő unokahúga. Ebből a hamarosan megjelenő regényből közlünk egy részletet.
Biz du e jid? – kérdezte a szovjet tiszt minden átmenet nélkül, jiddisül. – Gondolhattam volna, hiszen a zsidó árvaházi rokonodról van szó.
– Én a főtéren már többször hallgattam magukat; igazán szépen játszanak – magyaráztam minden jiddis tudásomat összeszedve Lenyev-Blantyernek. Aztán hozzátettem, hogy mi a vallási iskolánkban, ha éppen nem imádkoztunk, kizárólag a mamelosent, a jiddist használtuk. – De akkor arra nem gondoltunk – folytattam –, hogy mi tulajdonképpen egy világnyelvet beszélünk.
A parancsnokság előtt a zenészek úgynevezett vonuló alakzatba rendeződtek, s én úgy álltam az élre Lenyev-Blantyer mellé, hogy ne zavarjam menet közben a dirigálásban, de azért beszélgethessünk.
Elmondtam, hogy ezek a gyerekek mind árvák, a szüleiket, a rokonaikat a fasiszták maradéktalanul kiirtották, s most valami amerikai zsidó segélyszervezet révén Palesztinába készülnek. Jelenleg itt egy ideiglenes otthonban élnek és tanulnak. De a magyar fasiszták által a zsidók ellen fellázított tömeg most meg akarja rohamozni az árvaházat. Ezért kértük a Vörös Hadsereg segítségét.
– Mein brider – mondta Blantyer –, ne félj. Mi olyan zenebonát csapunk, hogy a fasiszták csak a pokolba menekülhetnek előlünk! Tudod, mi leningrádiak jó zsidók maradtunk. Orosz testvéreinkkel két teljes éven át védtük a városunkat, és a védelmünkön egyetlen hitlerista sem tudott áttörni! A bátyám nagyon híres zeneszerző; lehet, hogy Sztálin-díjat is kap majd. Képzeld, legalább harminc gyönyörű háborús dalát folyamatosan játssza a rádió, a frontokon pedig éneklik a hadsereg katonái. Köztük azok a legnépszerűbbek, amelyekkel mi is fellépünk. De a testvérem mindezzel együtt úgy beszéli jiddis anyanyelvünket, mint mi most itt. Én zenész vagyok, de ha kell, magam is géppisztolyt fogok a hitleristák ellen. Gondolhatod, drága magyar zsidó testvérem, ezt milyen komolyan mondom!
Még valami fontosat akartam kérdezni Lenyev-Blantyer karnagytól. Mert tudtam, ki kell használnom a közös nyelvünk nagy áldását.
– Mondd, brider, ismered tőlünk ezt a szép nagyhasú férfit? Nagyon bensőségesen tárgyalt azzal a ti századosotokkal ott a városparancsnokságon
– Tudod mi a Szmerscs? – kérdezte Lenyev-Blantyer hadnagy. – Biztosan nem is hallottál róla: mi így rövidítjük a katonai elhárítást. A Szovjetunióban ennek az intézménynek van a legnagyobb hatalma, Sztálin elvtársé után. A háborút sokak szerint ők nyerték meg. Hát gondolhatod! Az a százados a Szmerscs magyarországi egységének második embere. A te pocakos barátod pedig az ő itteni kapcsolata már jó ideje. Kiváló képességű segítőnk. Te is becsüld.
Az árvaház utcájába harsány zeneszóval vonult be a szovjet katonai zenekar. Amikor intésemre megálltunk a zsidó gyerekek háza előtt, s ők a hangszereikkel zárt rendbe szerveződtek, én azonnal bementem Fridi tanár úrért. Persze a dadus, a konyhai személyzet és minden gyerek előjött. Kihasználtam a helyzetet, és hogy jó pontot szerezzek, Évikéhez siettem. Hogy lássa és tudja: lesajnált rokona ezt a muzsikáló hadsereget elsősorban neki, az ő kedvéért, miatta hozta ide.
Aztán még Lenyev-Blantyer bácsinak is bemutattam őt, s ettől a kilenc éves kislány elolvadt, látszott rajta, hogy megbocsátotta mindazt a sok rosszat, amit apámról meg rólam hallott a szüleitől. Pedig még nem is tudta, miért vonult fel minden intsrumentumával a Vörös Hadsereg zenekara ide, a zsidó épület kertje elé, a sok Erecbe készülő kisgyerek védelmére.
Nagyjából tehát abban az időben, amikor a Lenyev-Blantyer karmester által vezetett helyőrségi katonazenekar fegyelmezett és rendezett alakzatban megérkezett a zsidó árvaházhoz, s ott a trombitás vidám és diadalmas bevonuló indulóval jelezte az ünnepélyes pillanatot, fordult rá a diósgyőri vasgyári munkások rendezetlen tömege a Rózsa malom felé vezető útra.
Ez nem csöndes, fegyelmezett felvonulás volt, hanem hangos és közönséges ricsajhalmaz, csörtetés. Tudatos jelszókiáltók álltak az élen, aktivisták, főleg a gyárba internált volt nyilasok, rendőrök. Beljebb, a sorok között akadtak szép számmal felhevült asszonyok is, akik a maguk lábasaival és kanalaival irgalmatlanul kolompoltak. Őket alig lehetett túlharsogni, bár ahogy közeledtek a malomhoz, ez azért a hangadóknak a jelszavak ordibálásával elég meggyőzően sikerült.
– Le a feketézőkkel! Pusztuljon a búzatolvaj! Megvédjük a forintot! A zsidók miatt éhezünk! Aki magyar, velünk tart!
Valaki egy ház homlokzatáról leemelte az oda kitűzött piros-fehér-zöld lobogót, és azt nagy üdvrivalgással beadta a tüntető sokadalomba.
– Magyarokat a pártok élére!
Ez új jelszó volt, és nagyon tetszett az embereknek, mások azonnal tovább fejlesztették: – Magyar rendet akarunk! A zsidó meg lógni fog!
A tömeg hörgött a gyönyörűségtől.
Így ért az áradat a malom elé. A kis irodaépület oldalt húzódott meg, mindössze három helyiségből állt. Magát az őrlőüzemet kissé távolabb és beljebb emelték, két teljes emelettel, udvari bejárattal, sőt a teherautókat kiszolgáló rámpa és a vasúti rakodó is ide nyílt. A három impozáns siló, tulajdonképpen a malom jelképe, e kettő mellett és oldalt állt; akiknek ez volt a dolguk, ezt is szerették fényképezni.
Bihari Andor, a malom tulajdonosa, pontosan érzékelte, mi történik az üzem térségében. Hallotta az egyre közeledő morajlást, és zsidó ember lévén, nem kellett nagy tudomány ahhoz, hogy kiérezze ebből a gyűlölködő hangok ismert és ősi dallamát.
Azt is észrevette, hogy a munkásai kereket oldottak, mind egy szálig; elmentek a gépészek, a molnárok, a rakodók, a segéderő. Jungreisz Ervin, az unokaöccse pedig még be sem jött. A piszok így szokta: mindent elvesz tőle, amit, persze, ő oda is ad neki a vérség jó szívével; de a fiatal rokon cserébe legfeljebb udvariasan és mosolyogva köszön.
Azt viszont komolyan bánta, hogy a szovjet katonák alig egy órája eltávoztak. Mert most megvédenék az elégedetlen, dühöngő tömegtől.
Üzletelt velük. Most is tárgyaltak fontos dolgokról, olyannyira, hogy még tolmácsot is hoztak magukkal, egy kárpátaljai fiút.
Bihari a malomban bérmunkát vállalt az oroszoknak úgy, hogy Romániából ők hoznak át ide tíz vagon búzát – valóságos kis szerelvény –, amit aztán a Rózsa gépei, hengerei megőrölnek. S amikor ezzel készen vannak, a szállítmányt tovább küldik Ausztriába, segítve az ott állomásozó szovjet kontingens ellátását. A pénzügyi elszámolást a Vörös Hadsereg magyarországi parancsnoksága végzi. Ráadásul maguk a ruszki tárgyalók kérték, hogy a káló, azaz az őrlési veszteség legyen most az átlagos, a szokott mennyiség duplája, vagyis ez jelentse a malom tiszta hasznát. A munka ugyanis, valami miatt, sürgős.
Bihari kezet fogott a szovjet hadtáposokkal, a szerződést aláírták, egy pohár pálinkát is megittak, s ez az okmány, a mellékletekkel most itt lapul a fiókjában. Jungreisz Ervin ekkor futott be. A malom hátsó, úgynevezett kis bejáratát használta, ahol lényegében csak ő szokott bejönni a biciklijével.
– Áll a bál a városban – kezdte Ervin izgatottan. – Az ok a tegnap esti politikai nagygyűlés a diósgyőri vasgyárban. A kommunista párt helyi forintvédő bizottsága demonstrációt hirdetett. A vezérszónok azt mondta: aki a forint stabilitására akar törni, annak lógnia kell. Az emberek, bizonyos hangadóktól felhergelve, ezt a maguk nyelvére fordították le. Hogy a zsidók a feketézéssel rontani akarják a két nap múlva megjelenő új, erős forintot. De mielőtt megszólalna a startcsengő, a városban ők már rendet akarnak tenni. Nincs mese: a zsidó neppereket fel kell húzni a lámpavasra! Úgy hallottam – folytatta Ervin –, hogy látva a dolgok elfajulását, az itteni komcsi pártvezetés már le akarta fújni a tüntetést, de elkéstek; időközben elszabadultak az indulatok.
– Miért nem vezénylik ki a ruszkikat? – kérdezte Bihari. Teljesen logikusnak tartotta az ötletet. – És miért nem lépnek fel a politikai pártok, vagy a rendőrség? Hiszen ami itt most történik, az már gengszterizmus! Hát, senki nem segít?
– Lépjünk le, amíg nem késő – fogalmazta meg az egyetlen ésszerű megoldást Ervin. – A pártok egymásra mutogatnak, és nem tesznek semmit. A diósgyőriek meg a perecesi bányászok pedig vért akarnak. A hátsó kijáraton, ahol bejöttem, még elpucolhatunk.
– De csak neked van biciklid.
– Majd villamossal megyünk. Átvágunk az utcán, és a villamossal két perc alatt a központban vagyunk. A rendőrkapitányságnál.
– És mi lesz az irodával? – nyugtalankodott Bihari. – A tömeg biztosan szétveri. Várj, legalább a szovjet katonai szerződést elhozom magammal. Itt van a fiókban!
Végre elindultak. A vasgyáriak akkor értek a Rózsa malom silójához. Itt megálltak egy pillanatra, rendezték a soraikat, kijelöltek néhány szószólót, és bekiáltottak Bihariért.
– Igazgató, gyere ki!
Egy másik kórus ezt kiabálta: – Jungreisz zsidó, ne bújj el!
A diósgyőri munkások nem ismerték a két malmost, de a valakiktől megkapott neveket gyűlölettel ismételgették.
Az asszonyok meg verték a lábasaikat: – Éhesek vagyunk! Kiloptátok a gabonát!
A zászlóvivő is előállt.
– Egyetlen percetek van, zsidók! Már csak fél! Negyed!
– Gyerünk! – üvöltötte a dühödt kórus. És akinél volt, felemelte kezében a vasdorongot.
Mások betörték az irodaépület kapuját.
Amikor kitűnt, hogy senki nincs a malomban, a csalódás pokoli őrjöngésbe csapott át. Az emberek törtek-zúztak, beverték az aprócska ablakokat, felborították az asztalokat, a széttört széklábakkal ütötték, verték a szekrényeket, miközben az iratokat fecnikre tépték. Kintről egyre többen kezdtek betülekedni, de amikor látták, hogy nincs itt senki és semmi, csalódottan visszafordultak.
A silók előtti betonos téren gyülekeztek, majd valaki elkiáltotta:
– Menjünk a rendőrségre! Szabadítsuk ki a tegnap este lefogott társainkat!
Újra magasba emelték a piros-fehér-zöld zászlót, s nekiindultak. Az első sorokban énekelni kezdtek:
Fel vörösök, proletárok
Csillagosok, katonák…
De ezt csúnyán lehurrogták, és a dalolókba fojtották a szót. Aztán a lentebbi sorokból néhányan új nótába fogtak:
Százados úr seje, haj,
Százados úr, ha felül a lovára!
Így már jobban hangzott, ezt a dalt mindenki ismerte. És mentek, vonultak. A rendőrség előtt ez a csoport egy másik, máshonnan jött csapattal találkozott. Ugyanabból a gyárból indultak, de ők sem tudták, hogy hová menjenek, mit csináljanak.
– Adják ki az elfogottakat! Engedjék haza őket! – kiabáltak.
– Az a zsidó rendőrfőnök álljon elénk! Ismerje el a bűnét!
Az épületből öt fegyveres közrendőr lépett ki, egyetlen szovjet, rendfokozat nélküli katona társaságában. Az emberek ettől azért mintha kissé lehalkultak volna. Csakhogy a térre ekkor újabb felvonuló népes társaság érkezett, meglehetősen zabolátlanul, felajzottan. Egy ötven év körüli riadt férfit taszigáltak.
– Emberek! Ez itt egy árdrágító zsidó! – kiáltoztak. – Nyolc kiló cukrot találtunk nála! Lopott cukor, tolvaj cukor! Magyarok, felfogjátok? Nyolc kiló cukor egy egész vagyon!
A cukros zsidót gyalázták, akadtak, akik meg is ütötték. Valaki kötelet tekert a két összekulcsoltatott kezére.
– Ne bántsák ezt az embert! – kiáltott közbe valaki. – Ő csak a cukorgyár utazó ügynöke. Nem is zsidó! Keresztény! Ártatlan, értsék meg!
A lefogott, immár megkötözött ember körül áttekinthetetlen tülekedés alakult ki. És közben óriásira növekedett a hangzavar is, amit a lábasaikkal kolompoló asszonyok éles hangú ordibálása csak fokozott.
Ekkor váratlan dolog történt. A szovjet kiskatona elővette a pisztolyát, és lelőtte a cukros ember védelmére sietett járókelőt. A lövést követő másodpercben a bátor férfi összerogyott. Akik a közelében álltak, jól láthatták a kifolyt vért. Az illető meghalt.
A tömeg némán és döbbenten megmerevedett. Aztán újabb váratlan dolog történt. Valaki elkiáltotta magát: – Éljenek a szovjetek! Hurrá a Vörös Hadseregnek!
– A ruszkik mellénk álltak! – kiáltották mások, érezhető örömmel, megkönnyebbüléssel.
– Moszkva nem a zsidót választotta! Az orosz minket pártol!
– Hurrá! Hurrá!
– Mi történt? – kérdeztem, amikor az árvaházból jövet éppen kiértem a rendőrség előtti térre.
A jelenet nézője lelkesedett. – A ruszki katona egyszerűen lelőtte az elkapott zsidót védő zsidót. Fantasztikus volt! Az orosz harcos látta a felbőszült tömeget, és a magyar munkások pártjára állt. Mellénk. Érti?! Neki szól a hurrá.
Otthagytam az ujjongó tüntetőt, és mert nem tudtam, mi minden történhet itt még a következő percekben, viszonylag védett helyet kerestem magamnak. Egy középület takarása mögül vettem szemügyre a térre beszorult tömeget. Nagyon sokan voltak. Dorongokat, vasrudakat szorongattak a kezükben, mellettem valaki jókora kalapáccsal szerelte fel magát. A téren az összezsúfolódott munkások különböző jelszavakat kiáltoztak, de többnyire zsidóztak.
– Nem kell Rákosi! Gerő, Farkas, takarodj! – ez a két jelszó volt hirtelen a kedvencük.
Amire már az előbb számítottam, az csak most következett be. Két tucat rendőr rohant ki a kapitányság épületéből, s állta el az emberek útját. A vöröskatonát, aki a végzetes pisztolylövést leadta, közrefogták, és sietve a falak mögé vonták.
– Emberek! Menjenek! Oszoljanak! – kiáltotta harsányan több rendőr is. – Ez már nem tréfa! Maguk miatt itt most valakit lelőttek. Hátráljanak, hagyják el a teret!
Szovjet katonai dzsip érkezett, veszettül dudálva. Magasabb beosztású katonákat hozott, feliratos sisakkal a fejükön. A bajtársukért jöttek, ki is hozták a kapitányságról, el is vitték.
A tömeg azonban nem mozdult. Valahonnan újabb tüntetők érkeztek, ezek – nem tudván az előzményekről – még türelmetlenebbül kiabáltak.
– A kapitányt akarjuk! Rendőrfőnök, gyere elő! – ordították a hangadók.
Újra vasrudak, dorongok emelkedtek a levegőbe. Egyetlen szemvillanásnyi időre mintha újra láttam volna a korábbi kalapácsos embert is. Aztán felfedeztem, észrevettem a masszában a kártyapartnereimet. A „Bagolyból”. A hajdani leventeoktatót, és nem messze tőle Tarnóczy Sándort is, a nyilas Baross Szövetség volt vezetőjét. Elemükben voltak: a körülöttük állóknak utasításokat adtak, mutogattak, jelszavakat kiabáltak, ágáltak, rendelkeztek. Innen úgy tűnt föl nekem, hogy az emberek hallgatnak rájuk.
– Itt volna az ideje, hogy a rendőrök az emberek feje fölé lőjenek – gondoltam –, de mert nemcsak katona nem voltam, hanem még ilyen szituációt sem éltem át soha, felhagytam az efféle meditációval. Inkább figyeltem, mi történik a téren. – Hol a kapitány?! – zúgták az emberek. Az asszonycsapat soraiban újra felhangzott a lábasok fülhasogató koncertje. A téren fokról fokra nőtt a feszültség. Hol késnek az oroszok? – kérdeztem újra és újra magamtól, egyre idegesebben.
– Éljen a forint! – kiáltotta most egy másként szerveződött, de szintén hangos csoport. – Kráciát! – zúgták odébb. – Nem akarunk árdrágítást! Le a síberekkel! Demokráciát!
– Kötelet a tolvajoknak! Búzát, lisztet akarunk! Éhes a munkás! Reszkess, zsidó!
A csoportokban más-más jelszavakat skandáltak, szinte remegett a tér fölött a levegő.
Ekkor lépett ki az épületből a kapitányság előtti térre három tiszti egyenruhás férfi. Egyikük Barna Imre százados volt, az én lakást adó gazdám munkaszolgálatos társa. A szívem összeszorult. Csak nemrég kaptam meg tőle édesapám rendőrségi fotóját, ami tulajdonképpen két fotó, oldalról és szemből, alul azonosító számokkal. El is vittem nagyítani és kereteztetni. A ráma talán éppen holnapra lesz kész, hogy felszögezhessem a szobám falára.
Barna százados egy kézi tölcsérbe beszélt. Hangját azonban elnyomta a tömeg kaotikus kiabálása. Az emberek már a végsőkig felingerelték magukat a téblábolásban, a jelszavak üvöltözésében, és abban, hogy érdemben nem történik semmi.
– Fúj, fúj, rendőrök! – zúgták a csoportok.
Mások meg ezt üvöltötték:
– Társainkat élre, zsidókat kötélre!
És a tüntetők megindultak. A hátul állók kíméletlenül tolták előre a többieket, húzták magukkal a mellettük állókat; s öt perc sem kellett ahhoz, hogy a három rendőrtisztet egyszerűen elsodorja a hullámokban özönlő áradat.
Nem volt kímélet.
A felhergelt tömeg nem ember. Felbőszült állat! Túl messze voltam ahhoz, hogy a megtámadottaknak a hangját halljam, vagy akár csak lássam is, mi történik velük.
Kizárólag elképzelni tudtam.
És a kapitányságról még mindig nem lőttek sortüzet a tömegre, és vészcsapat sem rohant ki géppisztollyal, hogy mentse, kimentse, megmentse parancsnokaikat, bajtársaikat. „Ez árulás!” – kiáltottam reményvesztetten. A rendőrtiszteket végül a bajtársaik körülállták, és kihozták a tömegből. Valahol távol megszólalt egy sziréna. De bágyadt hangja nem ijesztett meg senkit.
Olyannyira nem, hogy valaki sztentori hangon bekiabálta a térre: – Elfogták a malmos Biharit! És vele a Jungreisz zsidót! Emberek, gyertek a villamoshoz!
A tüntetők, mint a tébolyult hangyák, rohantak. A tér túlfelén, lényegében egyetlen utcányi távolságra, futott a villamosvágány, s annak kitérő megállója.
Már nem volt józanság, méltóság, önfegyelem, tisztesség. Itt csak ösztön volt, vérszag és téboly.
Én akkor indultam el megfigyelő helyemről, amikor a tömeg megfordult a téren, és már a hátát mutatta a kapitánysági bejáratnak. Vagy húsz rendőr lépett innen elő, felfegyverezve, de még mindig nem lőttek. Én oldalt, bújva, félig meggörnyedve siettem el; látni akartam, mi történik a villamosmegállóban.
Bihari és Jungreisz már jóval előbb eljöhettek a Rózsa malomból, nyilván valahol meghúzták magukat, vagy valamit intézhettek, és most elfelé igyekeztek. Elkéstek. Itt kapták el őket.
A tömeg ekkor rohanta meg a villamoskocsit, amelyben a malmosok ültek, vagy amelybe talán éppen bemenekültek. Kirángatták őket. Előbb Ervint, akinek a nyaka köré valami kötelet kötöttek, aztán Biharit. Mások elrohantak, elfoglaltak arrébb egy stráfkocsit, s annak egyik hátsó fémkampójához, karikájához Ervint kötötték hosszú kötéllel, de úgy, hogy a férfi a földön volt, háttal; a másik karikához az idősebb és a testesebb Biharit fűzték ugyanúgy. És nagy hujjogások közepette megindultak foglyaikkal.
Valaki így kiáltott: – Emberek, velük, a zsidókkal menjünk végig a zsidó utcán! Régen itt minden üzlet zsidó bolt volt!
Az, aki a két gebelovat hajtotta, csöppet sem volt kíméletes.
– Vigyázat, hék, úri utasaink vannak! – kiáltotta harsányan, és jó kocsishoz illően, többször megsuhintotta az ostorát. A szekér által vonszolt Jungreisz Ervin nyakán megszorult a három méteres, hurkos kötél. Bihari teste pedig mellette nehézkesen átfordult a hátára. Jungreisz nyakán a bőr alól már folyt a vér. Üvöltött. Nagybátyja csöndben volt, talán elájult.
A rendőrosztag futólépésben érte utol a tömeget. Most azért a levegőbe lőtt riasztó töltények hangja döbbenetesen hatott. Az emberek rendezetlen csoportja egy pillanatra megtorpant – hiszen nem tudták, élesek-e a töltények, vagy sem –, azután a közeli két-három mellékutcába rohant, eszeveszetten, fejvesztve. A szekér meg elvágtatott, maga után vonszolva a félholt, vérző malmosokat.
Úgy gondoltam, visszaindulok a kapitánysághoz. Azt akartam megtudni, mi lett Barna Imrével és társaival. Miskolcnak akkoriban még nem volt hivatalos mentőautója: gumikerekű, félig ponyvával védett lovas kocsi látta el ezt a szerepkört. Az orvosok viszont már ellátták a sérülteket, fertőtlenítették és kötözték a sebeket.
A kapitányság bejáratánál szóltam a fegyvereseknek: azonnal a malmosok után kellene menniük, hiszen rettenetes állapotban lehetnek.
Pár lépés után, legnagyobb örömömre, Pasa Pistát láttam feltűnni.
– Mi van? – kérdezte tőlem a kártyatárs. – A gyerekekkel minden rendben volt?
– A szovjet zene istene megvédett bennünket – mondtam gyorsan. – Az árvák a végén még énekkart is alakítottak. De most jobban aggaszt Barna százados sorsa.
Pasa Pistával bementünk abba az irodába, ahol a sérült rendőrtiszteket ápolták. Pasa Pista még a betegszobává kinevezett belső hivatali helyiség ajtaját is kinyitotta. Aggasztotta a három sérült állapota. Barna Imréről valaki kint azt mondta, több mint rossz bőrben van, ahogy tudják, beviszik a kórházba. Pasa később még visszament hozzájuk.
– A malmosok már aligha kerülnek kórházba – mondta az informátor. – A kötelet végre elvágták ugyan, de a kövek, a kíméletlen, kegyetlen vonszolás végzett velük.
Napjainkban gyakran „on dit”, hogy Magyarország Európában a német megszállásig a zsidók számára a béke szigete volt.
Visszaemlékezésekben, olykor „történészkedő” megközelítésekben hangzik el ez az általánosító, elnagyolt megfogalmazás, szó szerint, vagy ezt a vélekedést sejtetően. Mert, hogy is találhatott volna nálunk menedéket annyi külföldi állampolgár 1 – közöttük sok zsidó is – Lengyelországból, Szlovákiából és a többi szomszédos államból? Mi lett volna ez az ország, ha nem a béke szigete, ahová ezrek özönlenek abban a reményben, hogy megmenekülnek a hazájukban rájuk váró üldöztetés elől? Mert ugyan érvényben voltak nálunk is bizonyos korlátozó intézkedések, amelyek nem veszélyeztették közvetlenül a hazai zsidóság életét, s azok állítólag nem szolgáltak másra, mint a náci éberség elaltatására, vérszomjának elkerülésére, s ezzel együtt a zsidó polgártársak életének megóvására.
E megszépített múlt egyik példáját olvashatjuk abban a riportban 2 (egyik mértékadó napilapunk szombati mellékletében), amelyet egykori kormányzónk igen idős menyével készítettek.
„– Mikor értesültek arról, hogy megindultak az első zsidószállítmányok a KZ-lágerek felé?
– A németek tettek hivatalos jelentést apósomnak, hogy munkásokat visznek Németországba, és élelmet kértek az ellátásukra. A kormányzó igyekezett megtudni, honnan és kiket visznek. Amikor kiderült, hogy zsidókat, majd később az is, hogy gyerekeket és öregeket is bevagoníroznak, én felvettem a vöröskeresztes egyenruhámat, és hivatalos úton elmentem a német követségre érdeklődni. Azt a választ kaptam, hogy »köztudomású«, mennyire családszeretők a zsidók, tehát jobban fognak dolgozni, ha a család is velük van.”
Érdemes néhány dolgon elgondolkozni. Mert ha a német megszállás idején ilyen naiv volt a kormányzó és környezete, akkor némelyek joggal hihették, hogy a megelőző években, hónapokban az ország valóban a béke szigete volt. Hogyan gondolkodhatott korábban az ország első embere, mennyire ismerhette legfőbb szövetségesét, ha ilyen olcsó magyarázattal traktálták? Nem érthető-e, hogy minisztere véleményének ellenére megtette végzetes látogatását Hitlernél?
De térjünk vissza a riportra. A kormányzó tehát beérte a németek hivatalos jelentésével. Nem tájékozódhatott volna – miközben a deportálások igen hathatós magyar csendőri és rendőri segédlettel folytak – bizalmi embereitől a valóságról? Eszébe sem jutott, hogy bárki külföldre „vitele” után ne dolgozna-e jobban, több kedvvel, ha maga mellett tudja családját? Hogy a gazdaságilag is a csőd szélén álló Németország a hátországi munkavégzés fejében százezrek (gyerekek, öregek) elszállásolásáról, ellátásáról, betegápolásáról ígéri a gondoskodást? Csak egyetlen szerelvény indításának személyes, vagy megbízottak általi megtekintése mellőzhető, felesleges lépés lett volna, hogy informálódjon a valóságról?
Mindez nem más, mint csúsztatás, mint ködösítés, mint „szerecsenmosdatás” egy kompetens személy felvezetésében. 2012 tavaszán e sorokat s a riportot olvasva, azt kell hinnünk, hogy lesznek olyanok, akik úgy vélik, vagy úgy akarják vélni, hogy ezúttal találkoznak múltunk hiteles, valós történetével.
Írásom célja nem más, mint rámutatni a „béke szigete”-féle megközelítések tarthatatlanságára mint a történelemhamisítás egyik változatára. Bepillantást nyújtani a ma tájékozódni kívánó fiatalabbaknak, és a múltat szívesen szépítő és ezzel lelkiismeretüket nyugtató idősebbeknek arról, hogy üldözöttnek lenni és a menekülés kényszerét átélni múltunkban nem egy bizonyos naptól datálható. S nem utolsó sorban felfedni olyan csúsztatásokat, amelyek ma is képesek táplálni ordas indulatokat, eszméket, olyanokat, amelyek történelmi tragédiákhoz vezettek és vezethetnek.
Kitekintés vázlatosan
A legegyszerűbb megközelítésben stressz akkor ér bennünket, ha fizikai vagy pszichológiai létünket veszélyeztető eseménnyel szembesülünk. Reakcióink kétfélék lehetnek: elmenekülünk előlük, vagy leküzdjük azokat (stresszorokat), ha azonban az esemény tartós és befolyásolhatatlan, akkor a stressz megbetegít.
Ugorjunk át a mába.
Kőbányai János írja az Auschwitzi jegyzőkönyv utószavában 3: „Képzeljük el Kohn nénit. Felhangzik a »sorakozó« a bérház udvaráról és ő nem csoszog le kis motyójával. Felmegy a csendőr (rendőr, nyilas stb.). Ráüvölt, hogy jöjjön, és ő azt mondja: – Nem!”
A folytatást, megtörtént eseteket felidézve vagy elképzelve, ismerjük. Erőszak, nyilas ház, gettó, Duna-part, bevagonírozás, gázkamra.
A fronton harcoló katonák, még a közismerten meglevő túlerővel szemben is kénytelenek harcolni, hiszen a megfutamodást a helyszíni agyonlövés, vagy a hadbíróság követi. De fegyver van a kezükben, még esélyük nyílhat, hogy a kikényszerített „harcolj” eredményes lesz, győzhetnek, jobb esetben fogságba eshetnek, esetleg megléphetnek, persze a legtöbb esetben elpusztulnak, „elesnek”, „hősi halált” halnak. Nem túl nagy választási repertoár, de minimális esély kínálkozik a túlélésre, a megmenekülésre.
Egy nép fiai háromféle tapasztalattal rendelkeznek: a kollektív, őseik által rájuk hagyott írott tapasztalatokkal, a családi tapasztalatokkal, amelyeket még számon tartott, de már nem élő, vagy még élő családtagjaik közölnek velük írásban, szóban, s végül a saját bőrükön régebben, vagy folyamatosan megélt tapasztalataikkal. E tapasztalatok egyben jelzik a stressz keltő események sokféleségét is, miként a rájuk adott reakciókat.
A zsidó nép hosszú történelme során, egy-egy nyugalmasabb korszakában megtanulta, megkísérelte a menekülés megannyi formáját. Ilyenek az asszimilációs kísérletek, a kikényszerített vagy önként választott beolvadás a befogadó nemzetbe. Alig másfél százados példa 1848–49-es szabadságharcunk felemelő adaléka. Mert hiába voltak azon a bizonyos március 15-ei napokban antiszemita kilengések Pozsonyban és Pesten, az izraelita felekezetű polgártársak nagy számban jelentkeztek a hazájuknak vallott magyar hon védelmére. Bernstein Béla „1848-1849-i magyar szabadságharc és a zsidók (1898)” című könyvében4 így ír: „Így hazánkban is a múlt század [XIX. F. J.] vége óta nyitva állott az orvosi pálya a zsidók előtt és tény az, hogy a szabadságharcban, katonai szolgálatban az orvosok nagy része zsidó volt.” (Más források szerint hozzávetőlegesen fele.) És lettek tisztek, bakák a hittestvérek, miként Spitzer Éliás (szül.: 1829) anyai dédapám is, aki nép- és sorstársaival együtt a bukás után még hét évig kellett, hogy szolgáljon az osztrák hadseregben.
Az 1867-es kiegyezés után a dualizmus félévszázada igazolta az asszimilációs út helyességét. Prepuk Anikó adatai szerint 5 az 1880-as népszámlálás 625 000-re tette a zsidó népességet, 1910-re a monarchia területén ez a szám már 910 000. Teljes jogú, de vallásukat megtartó zsidó lakosság élvezhette a „boldog békeidők” viszonylagos nyugalmát. Aztán ismét csatasorba kellett állniuk szülőföldjükért. Spitzer Ferenc (szül.: 1871., Újfehértó) cipész, hatgyermekes apaként negyvenhárom évesen, önként vonult be a híres 32-es bakák közé, s harcolt négy éven át. A káplárságig vitte. (Hűségéért 1945. január 8-án hajnalban nyilas suhancok lőtték agyon, idős nagyanyámmal együtt, útközben a Városház utcai Nyilas Ház felé). Ez a nagyapám – anyám elmondása szerint – ha bármilyen körülmények között is meghallotta Himnuszunkat, feszes vigyázzba vágta magát.
A kronológiai sorrendet tartva, később a menekülés másik módjának kínálkozott a német-zsidó hangzású előnevek magyarosítása. Így tett Schön (Szép) Ernő, Neumann (Molnár) Ferenc, s így tettek a Spitzer gyerekek is. Sikerrel folyamodtak az illetékes előjárósághoz a Szántó névre magyarosításért. (Egyik nagybátyámat Szántó (Spitzer) Imrét (szül.: 1905-ben) már így vagonírozták be az Auschwitzba induló halálvonatok egyikébe 1944 nyarán, Sárváron.
Az élethez való ragaszkodás vezetett sokakat arra, hogy őseiktől örökölt hitüket elhagyva kikeresztelkedjenek, a haza államvallását felvéve. Tették ezt meggyőződésből, mint Radnóti Miklós, mások tették érdekből, érvényesülésük könnyebb útját remélve, s tették ezt tömegesen kétségbeesésükben a már érvényben levő zsidótörvények súlya alatt, vagy a „végső megoldás” elkerülésére. Mind tudjuk, hiába. A közismerten antiszemita Imrédy Bélának 1939-ben, egynyolcad arányú zsidó származása miatt kellett lemondani miniszterelnökségéről. Mit remélhetett bárki is zsidó foltokkal származását illetően? Mit remélhettek szüleim, amikor 1944. július 18-án dr. Takách János plébános keresztvize alá tartottak alig három évesen a kelenföldi plébánián?
Végül nem keveseknek az üldöztetés végét jelentette az önkéntes halál választása. Példák sokaságát lehetne felsorolni a végső út előrejelzésének, majd a bevagonírozásnak, a gettóba hurcolásnak, a táborok nyomorúságának megannyi stációjakor.
Menekülj, vagy harcolj! És a harc? Az is előfordult, de kevés eséllyel ott, ahol abszolút túlerővel bírt az agresszor. Példaként kell említeni a Heidrich elleni prágai merényletet (ld. még Lidice), a varsói gettó fegyveres lázadását vagy a sobibori KZ-ból való kitörést. E példák a kétségbeesett bátorság, a mártíromság arany betűi. De harcként kell értelmeznünk minden emberi gesztust. A Jad Vasemben ültetett fák emlékeztetnek e tettekre és az ezrek menekülését hozó hősök harcára, Wallenbergére, Lutzéra, Schlacta Margit, Ocskay százados mentéseire. S végül az antifasiszta fegyveres nagyhatalmak sikeres összefogására. E harcok tanulságaként, ami az üldözöttek mentalitásának megváltozását eredményezte, egy hozzátartozóit elvesztő, a zsidó állam polgáraként élő, ma már idős férfi szavait idézem 6: „Valójában ez volt az én nemzedékem reakciója a holocaustra: a félelmet nem ismerés, ami abból a bizonyosságból született, hogy ez soha nem történhet meg velünk. Mi erősek leszünk, és önmagunkra fogunk támaszkodni. Ha mégis ránk kerül a sor, nem adjuk könnyen magunkat. A kívülállók közül csak néhányan érthetik meg teljesen, hogy az izraeli politika még ma is mennyire tükrözi azt, hogy szeretteinket gázkamrába hajtották.”– írja 1991-ben Peter Z. Malkin az Eichmann a markomban című könyvében.
Ha tehát e vázlatos kitekintés (a „Harcolj, vagy menekülj!” jelenség) lényegét akarom summázni, nyilvánvaló: történelemhamisítás azt állítani, hogy a Magyarországon élő zsidóság védettnek érezhette magát egyénileg, vagy a közösség egészét tekintve 1944. március 19-éig. A hagyományok, az ismeretek, a tapasztalatok, a régmúlté és a közelmúlté, a folyamatos és egyre szorítóbb fenyegetettség érzetét növelték. A veszélyérzet, mint vészcsengő, egyre hangosabban jelzett.
Ha már e fejezetben előkívánkozott belőlem néhány, a családomra vonatkozó adat, el kell képzelnem szüleimet, amikor 1939. május 7-én kimondják egymásnak a boldogító igent, miközben három nappal azelőtt hatályba lép a II. zsidótörvény, kifejezetten faji alapon, felsorolhatatlanul sok diszkriminációs cikkelyt tartalmazva.
R. L. Braham írja 7: „A törvénytervezetet kísérő hangulatkeltés nemhogy befejeződött volna a törvény hatálybalépésével, hanem még hevesebbé vált, a közvéleményre még gátlástalanabbul öntötték az antiszemitizmus mérgét. Nem sokat kellett várni, hogy kiderüljön: a második zsidótörvény mindössze előjáték…”
Védettnek érezhették-e magukat szüleim, amikor eldöntve, hogy bármit is hoz a jövő, összekötötték életüket? Védettnek, ilyen előzmények után, a következő csaknem öt évre? Hiszen csak akkor következett be a német megszállás és Schmidt Mária 8 szerint csak akkor következett be a paradigmaváltás. „A nácik által leigázott magyar állam tehát nem védte tovább zsidó honpolgárait.” E kijelentés ellentmondást nem tűrő határozottsága összecseng a következő fejezetben kifejtett gondolataimmal.
Csúsztatás, avagy a szó a tett előszobája
Indításként tekintsük meg teljes terjedelmében az egyik mértékadó napilapunk szombati mellékletében megjelent írást:
1946. március 21. csütörtök
Olvasatomban: Egy kitelepítendő sváb szomorúan pakolgat a vagonból. Reménykedik, hogy majd visszajön, hiszen a zsidók is visszajöttek. Aztán elhallgat, s a riportot készítő újságíró sem fűz hozzá semmit. A csúsztatott mondanivaló: Két évvel azelőtt másokat is kitelepítettek, de ők visszajöttek. Ilyen szomorú a háború (a történelem, a politika, stb.), bizony megesik az ilyesmi. Tegnap neked, ma nekem.
(N. B. A kitelepített svábok a nemrégiben megjelent képes album fotóit kísérő szövegek szerint 20, 40, 80 kg csomagot, élelmiszert, ruhát és ágyneműt vihettek magukkal, tehát minimum 20 kg-ot.)
Képzeljük el, hogy az alábbi fejezetben már szereplő Kohn néni a bevagonírozás előtt interjút ad egy újságírónak. Közben csomagjai közül válogat, mit visz magával, mit nem. Reménykedik, hogy visszatérhet. A türelmes rendőr puskájára támaszkodva várja, hogy Kohn néni befejezze a pakolást és az interjút, hogy aztán puskatussal feltuszkolja a zsúfolásig tömött vagonba két vödör kíséretében. Az egyikben ivóvíz van, a másik üres, mindkettő majd 80 személy szükségleteit szolgálja ki az utazás alatt. Nincs is „semmi” különbség. Igaz, Kohn néni, ha túléli az utazást, 24 órán belül, mint munkára alkalmatlan, gázkamrába kerül. Miként a deportált százezrek majd mindegyike előbb, vagy utóbb. Van olyan zsidó, aki valóban visszatér, átesett a vagonírozás előtti megalázó testi motozáson, embertelen körülmények között végzett nehéz fizikai munkát, megalázták, gyógyíthatatlan testi és lelki sebeket szerzett. Ők a falvak hírmondói. Minderről sem a sváb, de még az értelmiségi, tájékozott hírlapíró sem tud. Vagy ha tud, nem tartja fontosnak, hogy szót ejtsen róla. Már csak empátiából sem. Egyébként az auschwitzi tábor több mint egy éve felszabadult. Aki élt és mozogni tudott, hazatért. Tehát „logikus”, hogy senki sem fűz az elhangzottakhoz semmit.
A fenti írás az Anno rovatban jelent meg 2012. március 17-én, s a rovat hagyományai szerint, hozzáfűznivaló nélkül. Egyetlen kérdés: Mit üzenhet e „véletlenül(?)” kiválasztott szűkszavú felidézés a ma tájékozódni kívánó olvasójának?
A csúsztatás az értelmező szótár szerint: „Valamit titkon, vagy ügyeskedve valamibe tesz, csempész.”
Nézzünk egy másik példát a lap ugyanazon számából, egy másik oldalról. A rendszeresen publikáló újságíró Károlyi Mihály szobrának áthelyezése kapcsán, az ismert szociológus tollából származó cikkel vitázik. Érvei közé belekeveri a „gyarló Kálmán Imrét.” T. G. M. rosszul viseli V. I.-nek, a szobor alkotójának javaslatát, hogy a bronzgrófot vigyék Siófokra, hadd élvezze a szintén tőle való Kálmán Imre bronzának társaságát a Balaton partján. Ez a lehetőség elegáns következtetésekre adhat módot „az embert megkísérti, hogy éppen ők (mármint a „mágnás köztársasági elnök és zsidó kommunista” F. J.), ez a kettős adhatja a legtisztább magyarázatát annak, mint zuttyantunk bele abba a kátyúba, amelyből máig képtelen kimászni az ország.”
Hogyan tetszik mondani?! A francia Becsületrend tiszti keresztjének kitüntetettje, a csaknem száz éve folyamatosan sikerrel játszott Csárdáskirálynő szerzője hova „zuttyantotta bele” és kicsodát?! Ja! Na persze! Ez a megátalkodott „zsidó komponista” a fülbemászó dallamaival, mint országrontó.
Jóval nehezebb vitába szállni egy neves történésszel a magamfajta laikusnak, hiszen ők, a szakemberek maguk is gyakran feloldhatatlan nézeteltéréssel zárják polémiájukat. Csak abban lehet bízni, hogy bizonyos adatok, helyszínek, időpontok de facto tények. A szövegkörnyezetbe való elhelyezésük, kommentálásuk egy határon belül szabadon választott gyakorlat. Schmidt Mária – az imént már idéztem – A civilkurázsi elsorvasztása című írásában 11 így fogalmaz: „Az országot legyűrő náci Németország”. Nem tulajdonítva óriási jelentőséget sem a korábban idézett „leigázó”, illetve a „legyűrő” jelzőnek, felötlik bennem, hogy gyürkőzni leginkább az egymással ellenfélként birokra kelők szoktak, nem pedig a szövetségesek, miként a leigázó és a leigázott között is valószínűleg komoly érdekellentétek feszülnek. Nekem jobban megfelelne az általa is többször használt „megszállni”, még inkább a „bevonulás” kifejezés. Még mielőtt írásával foglakoznék, nem tudom kikerülni, hogy a magyar civilkurázsi kapcsán, igaz egy kicsit korábbról – 1943 tavaszából – ne idézzek egy másik forrásból. Az idézet, ha nem lenne annyira tragikus, egy komédia alaphelyzete is lehetne:
Vitéz csenkei Csenkey Géza vezérőrnagy baráti levélben fordul protekcióért egykori iskolatársához, a megyei alispánhoz 12:
„Arról van szó, hogy nyugdíjas állományba kerülvén a vitézi zsidóingatlanok kiutalása kapcsán szeretnék valami jó hasznot hajtó gyümölcsös és szántó, vagy szőlő-gyümölcsös, esetleg szántóföldes 10-25 kh körüli ingatlanhoz jutni, amelyen lakóház és gazd. épületek is volnának a Balaton partján, Tapolca és Almádi közötti területen, hogy a munka mellett a Balatont is élvezhessem. Arra kérlek, hogy légy szíves támogass ezen kérésemben, mert sajna mostanáig nem mozogtam és látom, hogy az ügyesebbek minden jobb dolgot már megszereztek maguknak, ha tehát továbbra sem mozgolódom, kimaradok, pedig érdemeim fokozottabb mértékben megvolnának, mint bárkinek.”
E penetráns emberi gyarlósághoz – ami nem is a csúcs, hiszen még „ügyesebbek” is voltak – egy észrevétel kínálkozik: 1943. január közepén, tehát három hónappal vitéz vezérőrnagyunk levele előtt, a II. magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett Voronyezsnél. Főrangú katonatisztünk bizonyára aktív bajtársai pusztulása feletti bánatában szánta rá magát valamiféle „mozgolódásra”.
Talán nem felesleges leírnom, épp olyan helytelen és tisztességtelen bárki szenvedését negligálni, akár egyetlen ember halálát is relativizálni, mint az emberi szenvedések különböző stációihoz vezető út bizonyos logikailag igazolható körülményeinek egyezése mellett is, lényegbevágó egyenlőséget tenni. Már csak azért is, mert a szó a tett előszobája, s ha napjainkban nem vigyázunk szavaink súlyára, nem teszünk mást, mint amit 1920-as évektől folyamatosan tettek (tettünk) előkészítve akaratlanul is a borzalmas végkifejletet.
Schmidt Mária tanulmányának 13 bevezetőjében felteszi a kérdést: „.. újra és újra kérdezzük, hogyan viselkedett a többség, a magyar nép, a magyar társadalom, annak hangadó értelmisége, felelős vezetői a polgártársaira zúduló sorscsapások idején?” A jogos kérdésre megadja a választ 14: „Az alapvető cezúrát a magyar társadalom magatartásában az üldözöttekkel szemben 1944. március 19-e, az ország függetlenségének elvesztése, demokratikus intézményeinek felszámolása jelentette.”
Valóban ez lenne a helyes válasz? Véleményem szerint függetlenségünk s demokratikus intézményeink jóval régebb óta csak formálisan léteztek. Németországgal – eszméivel – való kokettálásunk, majd vele szövetségre lépésünk, hadbalépésünk eldöntötte a jövendőnket. A cezúra az ominózus dátum lett volna? El lehet felejtkezni – mindenféle értelmiségi tiltakozás és elhaló parlamenti ellenvélemények mellett is – a zsidótörvények – egyre fojtogatóbb tartalmú – megszavazásáról? A társadalomra gyakorolt agy- és érzelemmosó, az antiszemitizmust egyre jobban szító hatásáról? El lehet felejtkezni az 1941-es Kamenyec-Podolszkij közelében lemészárolt 20 000 „hontalan” zsidóról, az 1942- es január-februári újvidéki vérengzésről?! A munkaszolgálatos zsidók ellen a civil szférában és a fronton magyarok által elkövetett, az érintettek ezreinek halálával járó kegyetlenkedésekről? Nem! A magyar társadalom többsége hallgatott. Miként (s itt van egyezés) néhány év múlva a sváb polgártársak kitelepítésekor, a „kulákok” és más „osztályellenségek” elleni jogfosztó nyomorgatások idején. De pusztán az a körülmény, hogy a diktatúrák alatt az ellenállás csaknem teljesen lehetetlen, nem tehetünk egyenlőségjelet a jelentősen különböző következményekkel járó végeredmények között. A tömeggyilkosságban, a népirtásban való aktív együttműködés egészen más kategória.
Schmidt Mária előbbi tanulmányával egy kötetben jelent meg a Kollaboráció vagy kooperáció című írás is 15. Ebből idézek: „Közép- és Kelet-Európában […] szinte mindig és mindenhol rosszindulatú és ellenséges volt a szűkebb környezet. Tömeges menekülésre, a deportálás elkerülésére csak azokon a helyeken nyílt lehetőség, ahol a nácik a helyi lakosság aktív ellenállásába ütköztek, ahol a »munkájukat« nem segítették a helyi hatóságok.”
Maximálisan egyetértek ezzel a megállapítással. Volt-e Magyarországon a helyi lakosságnak aktív ellenállása, „nem segítették-e a helyi hatóságok a nácik munkáját?” Hogyan lehet akkor igaz a következő állítás? (Ez már A civilkurázsi elsorvasztása címűből való) 16: „Az iszonyat heteiben a főváros lakossága tízezrével bújtatta, mentette zsidó honfitársait. Sokan, nagyon sokan nem maradtak tétlenek.” Hogyan is szólt egy korábbi idézetünk? „A nácik által leigázott magyar állam tehát nem védte tovább zsidó honpolgárait.” (A történész az iszonyat heteiről ír. A megszállás és vidéki zsidóság deportálásának leállítása között három és fél hónap telt el. A balul sikerült kiugrási kísérlet és a felszabadulás – Bp. – között négy hónap. Ezek bizony nem hetek.)
Mennyi a tömeges menekülés, mi a sok és a nagyon sok? Tekintsünk ki Európára a civilkurázsi szempontjából is.
„1942-ben a Harmadik Birodalom hatalma csúcsán járt.” 17 Megszállta többek között Franciaországot, Luxemburgot, Dániát, szövetségese volt többek között Bulgária, Románia. „Franciaországban a 350 000 zsidó 75%-a életben maradt, Dánia zsidói (8000) mindannyian, Románia 750 000 zsidó állampolgára közül 59% nem pusztult el, Bulgária zsidóinak 78%-a élhette túl a háborút. Magyarország vesztesége ebben a tekintetben 70%-os veszteség. Hogyan volt ez lehetséges, akkor, amikor a náci hatalom ereje teljében volt? Működött a civil kurázsi!” 18 Dániában a közfelháborodás és a királyi szembenállás elejét vette a megkülönböztető jelvény bevezetésének. Hollandiában, ahol szintén erős ellenállás volt a zsidóellenes intézkedésekkel szemben, sok ember azzal fejezte ki a zsidók iránti rokonszenvét, hogy maga is hordta a jelzést. Hogyan lehetséges, hogy a fasiszta nagyhatalom Olaszország zsidóinak 80%-a megmenekült? Igen, ezek voltak a civilkurázsi hatásos példái!
Egyáltalán nem feledkezem meg azokról az egyházi és civil hősökről, akik kockáztatták életüket, hogy megmentsenek akár csak egyetlen, de akár több száz vagy ezer zsidó polgárt. Ocskay László százados 2500-at, „több száz budapesti zsidó – nagyrészt gyermek – köszönhette megmenekülését a keresztény egyházak bátor tagjainak. 19” A Jad Vasemben elültetett emlékfák száma sok. Elég ahhoz, hogy sem a múlt, sem a jelen embere ne veszítse el a reményét az igazak jelenlétében, bármilyen idők is járnak. Sajnos viszont nem voltak elegen ahhoz, hogy nálunk is megálljt lehessen mondani a náci fenevadnak. Pedig itt, Magyarországon 1944 tavaszán sokkal több esély kínálkozott. 20 „A németek jelentéktelen létszámuk folytán még a deportálásokat is csak alig voltak képesek figyelemmel kísérni, nemhogy végrehajtani. A zsidók csillaggal való megjelölése, gettóba és gyűjtőtáborba való terelése még a helyzettel ismerős csendőrök 20 000- es létszáma mellett is csak úgy volt lehetséges, hogy mindenütt igénybe vették a helyi rendőrség segítségét. Még így sem lett volna az eljárás lebonyolítható, ha a keresztény hatóság részéről ellenállás mutatkozott volna.”
„Ezt az értékelést Otto Winkelmann és Edmund Veesenmayer is megerősítette: „A zsidóellenes rendelkezések nem valósultak volna meg, ha a magyar kormány ellenezte volna azokat.” 21
Hangsúlyozandó, a német haderő kivérzőben, túl a sztálingrádi vereségen, túl a partraszálló szövetségesek offenzívájának kezdetén, a Hitler elleni – német – katonai merényleten. Recseg-ropog a birodalom, a legnagyobb ellenfél, a Vörös Hadsereg 1944 nyarán 100 km-re közelíti meg a magyar határt.
Egy történésszel folytatott képzeletbeli vitában feltenni a történelmietlen kérdést, „Mi lett volna, ha?”, butaság. Mégis elkövetem. Azért, mert az lett volna a civilkurázsi – ha akkor azt már régen el nem sorvasztották volna –, ha az a 20 000 fegyveres csendőr, velük együtt a rendőrség, azt a parancsot kapja, hogy: „Nem!” Ha nem fut be 25-30 000 besúgó feljelentés a zsidókról a német és a magyar hatóságokhoz. Ha Horthy és családja kitűzi a sárga csillagot, ha…, ha…. és ha…
Akkor valóban lehetne emlékezni, hogy „helyi lakosság aktív ellenállásába ütköztek” és arra, hogy „ahol a nácik munkáját nem segítették a helyi hatóságok”. Amelyek– diplomáciából, katonai–stratégiai, politikai tudásból egyaránt elégtelenre vizsgáztak. Akkor talán meg lehetett volna mutatni. mi az a magyar virtus. Sajnos, a valóság nem ez volt.
Ezért nem találom Schmidt Mária summázatát sem helytállónak: „Megállapítható, hogy a magyar társadalom a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején sem vállalkozott, vállalkozhatott több szolidaritásra, segítő és mentő tevékenységre, mint 1944–45-ben. Sőt! Olyan nagyszabású ellenállásra és hősiességre, amit Budapest lakosságának egy része mutatott azokban az apokaliptikus hónapokban, […] a későbbiekben már nem kerülhetett sor.” 22
Visszatértünk hát, igaz sokkal magasabb fokon, a kitelepített sváb és Kohn néni esetéhez.
A magyar zsidóságot ma itt nem fenyegeti számottevő veszély. Nemcsak azért, mert a II. világháború kataklizmái után nem comme il faut – még ha vannak is jó páran, akik ellenkezőleg gondolkoznak – a világon és Európában zsidógyűlölőnek lenni, s nemcsak azért, mert a nemzetközi helyzet összehasonlíthatatlanul más, s mert létezik egy önvédelemre alkalmas és felkészült Zsidó Állam, hanem azért is, mert kevés kivételtől eltekintve a hazai politikai ellenfelek képesek egyetérteni bizonyos alapelvekben. Hogy eléggé-e? Reményeim szerint: igen. S ezért is kellene az ártó szavakat kitörölni a közbeszédből, a csúsztatásokkal és szépítgetésekkel együtt, hogy ne ágyazhassanak meg – még gondolati szinten sem – a jóvátehetetlen tettvágynak.
IRODALOM
1 Randolph L. Braham: A magyar Holocaust 1. kötet, 88. old., Gondolat Bp. 1988. [vissza]
2 Magyar Nemzet 2012. április 28. 30. old., Bertók T. László: Páncélülés [vissza]
3 Auschwitzi jegyzőkönyv Bp. 2005. Múlt és Jövő könyvek, Kőbányai János: Auschwitz evangéliuma 115. old. [vissza]
4 Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és zsidók 112. old., Múlt és Jövő könyvek Bp. 1998 [vissza]
5 Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában 209. old., Csokonai Kiadó Debrecen 1997. [vissza]
6 Peter Z. Malkin: Eichmann a markomban 60. old., Ex Libris 2002. [vissza]
7 R. L. Braham: i. m. 132. old. [vissza]
8 Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekéren, Magvető Bp. 1998. A civilkurázsi elsorvasztása, 92. old. [vissza]
9 Magyar Nemzet 2012. március 17. „Anno” 22. old.
10 Magyar Nemzet 2012. március 17. Végh Alpár: Köznapló, 37. old.
11 Schmidt Mária: i.m. [vissza]
12 György Péter: Apám helyett, 25. old., Magvető Bp. 2011. [vissza]
13 13 Schmidt Mária i. m. 84. old. [vissza]
14 14 Schmidt Mária i. m. 85. old. [vissza]
15 Schmidt Mária i. m. Kollaboráció vagy kooperáció, 159. old. [vissza]
16 Schmidt Mária i. m. 95. old. [vissza]
17 Rolf Fischer: A második világháború képekben, 163. old., Alexandra Bp. 2011. [vissza]
18 Randolph L. Braham i. m. II. kötet 159. old. [vissza]
19 Randolph L. Braham i. m. II. kötet 325. old. [vissza]
20 Randolph L. Braham i. m. II. kötet 281. old. [vissza]
21 Randolph L. Braham i. m. II. kötet 281. old. [vissza]
22 Schmidt Mária i. m. 96. old. [vissza]
Az utolsó naplórajz (1953)
Frida Kahlo (1907–1954) művészi pályarajza 1
„Úgy emlékszem, négyéves voltam [valójában ötéves volt] 2 »a tragikus tíz nap« idején. Szemtanúja voltam annak, hogyan harcoltak Zapata »parasztjai« carranzisták ellen.”
E szavakkal vezette be Frida Kahlo az 1940-es évek elején naplójában a Decena Trágica, az 1913. februári „tragikus tíz nap” leírását. Oly mértékig azonosult a mexikói népi forradalommal (1910–1920), hogy később következetesen az 1910-es évet adta meg születési évéül. A gyarmati időszakot és Porfirio Díaz tábornok harmincéves diktatúráját követően a zapatista forradalom gyökeresen megváltoztatta az ország társadalmi szerkezetét. Frida Kahlo nem fiatalítani akarta magát, tudatosan döntött úgy, hogy ő igenis együtt született a mexikói forradalommal. Valójában azonban három évvel korábban, 1907. július 6-án jött világra Matilde és Guillermo Kahlo négy lánygyermekének harmadik tagjaként Magdalena Carmen Frieda Kahlo Calderón néven a szülei által 1904-ben épített Kék Házban Coyoacánban, mely akkoriban Mexikóváros külvárosa volt. […]
Frida anyja, Matilde Calderón y González (1876–1932) Mexikóvárosban született Isabel González y González, spanyol tábornoki családból származó anya, és Antonio Calderón, indián gyökerekkel rendelkező fotográfus apa gyermekeként.
A művész apai nagyszülei áthajózták a tengereket, az óceánon túlról érkeztek. Frida apja, Wilhelm Kahlo (1872–1941) a németországi Baden-Badenben született Jakob Heinrich Kahlo ékszerész, és aranyműves és Henriette Kaufmann házasságából. A szülők magyarországi zsidók voltak 3, akik Németországba kivándorolva sikeresen boldogultak. Anyja halála és apja második házassága után a tizenkilenc éves Wilhelm Kahlo – apja anyagi támogatásával – áthajózott Mexikóba. Német keresztnevét annak spanyol megfelelőjére, Guillermóra változtatta, és a legkülönfélébb területeken dolgozott. Miután első felesége belehalt második lánya világra hozatalába, feleségül vette Matilde Calderónt. Első házasságából származó két lányát zárdába küldte. Második apósától elsajátította a fényképészetet, hogy képzett fotográfusként önálló vállalkozásba kezdjen. […]
Díaz regnálásának időszakában Guillermo Kahlo megbízást kapott az ország Kolumbusz előtti és gyarmati időszaka építészeti emlékeinek fotóművészeti megörökítésére. A képeket a Mexikó függetlensége centenáriumának tiszteletére luxus formában megjelentetett, nagyméretű album illusztrálására használták fel. Guillermo Kahlo annak köszönhette a felkérést, hogy ez idő tájt már nagy tapasztalatokkal rendelkezett építészeti emlékek fotográfusaként, s már kiérdemelte a „Mexikó nemzeti kulturális örökségének első hivatalos fotográfusa” címet.
Frida Raquel Tibol művészettörténésszel folytatott beszélgetésében így jellemezte gyermekkorát: „Anyám nem tudott szoptatni, mert Cristina húgom tizenegy hónappal utánam született. Dajka szoptatott.” […] Minthogy a dajkát csak szoptatásra alkalmazták, semmiféle érzelmi kapcsolat nem alakult ki közte és a csecsemő között. Feltehetően ennek köszönhető, hogy Kahlo később ezt teljesen érzelemmentes formában festette meg. S ez az érzelemmentes kapcsolat kétségtelenül hozzájárult Fridának anyja iránti ambivalens viszonyához is, akit nagyon kedves, aktív és intelligens, mindazonáltal roppant számító, könyörtelen és bigott vallásos asszonyként jellemzett.
Apját ugyanakkor a melegszívű és szeretetteljes jelzőkkel jellemezte: „Csodálatos gyerekkorom volt – írta naplójában –, mivel annak ellenére, hogy apám beteg ember volt (másfél havonta elkapta az epilepsziás roham) számomra ő volt a gyengédség és a munka (fotózás és festészet) tökéletes mintaképe, s mindenekelőtt minden gondom tökéletes megértője.” 1951-ben apjáról készített portréjához – a 19. századi mexikói portréfestők stílusához alkalmazkodva – az alábbi sorokat írta fel: „A képet festettem apámnak, Wilhelm Kahlónak, a magyar-német származású fotóművésznek, a nemes lelkű, intelligens és tiszta embernek, aki hősiesen viselte hatvan éven át az epilepszia kínjait, de soha nem hagyott fel a munkával és a Hitler elleni küzdelemmel. Rajongó szeretettel, leánya, Frida Kahlo.”
A mexikói német iskolában, a Colegio Alemánban folytatott általános iskolai tanulmányai után Frida 1922-ben az Escuela Nacional Preparatoria hallgatója lett. Az egyetemi tanulmányokra előkészítő középiskolába csak igen szigorú felvételi vizsgával lehetett bekerülni, minthogy ez számított Mexikó legjobb oktatási intézményének. Frida a 2000 fős tanulói létszám első harmincöt leánynövendékének egyike lett. Természettudományokat hallgatott, biológiát, zoológiát és anatómiát, mert orvos akart lenni.
Az iskolában számos különböző érdeklődésű öntevékeny csoport működött. Frida több ilyen csoporttal is kapcsolatba került, és tagja lett a Cachuca csoportnak, mely nevét arról a hegyes sapkáról kapta, amelyet tagjai jelképként viseltek. Sokat olvastak, és támogatták José Vasconcelos közoktatási miniszter szocialistahazafias eszméit, aminek hatására reformokat követeltek saját iskolájukban. Soraikból többen váltak később a mexikói baloldal vezető személyiségeivé. […]
1925. szeptember 17-én, az iskolából hazafelé Frida Kahlo és barátja, Alejandro Gómez Arias felszállt a Coyoacán felé tartó buszra. Néhány megálló után iszonyatos szerencsétlenség történt: a busz belerohant egy villamosba, többen azonnal meghaltak. Frida nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, az orvosok nem voltak biztosak benne, túléli-e.
A baleset három hónapra ágyhoz kötötte. Egy teljes hónapot töltött kórházban. Kezdetben úgy tetszett, tökéletesen felépül, ám idővel állandó fájdalma támadt a gerincében és jobb lábában, és folytonosan fáradtnak érezte magát. Egy év múlva ismét kórházba került. Mivel a baleset után elmulasztották, hogy megröntgenezzék a gerincét, csak ekkor derült ki, hogy több csigolyája is elmozdult. Az ezt követő kilenc hónapban emiatt merev gyógyfűzőt kellett viselnie. Gondolatait erről az időszakról, amikor többféleképen is korlátozták testmozgását, sőt hosszú ideig mozdulatlanul kellett ágyban feküdnie, számtalan levélben osztotta meg Alejandro Gómez Ariasszal. S e hónapokban kezdett festeni is, mintegy menekülve az unalom és a fájdalom elől. „Úgy éreztem, elegendő energiám van ahhoz, hogy valami mással foglalkozzam, mintsem hogy orvosnak készüljek. Minden különösebb elképzelés nélkül festeni kezdtem” – mondta később Antonio Rodríguez művészetkritikusnak.
„Apámnak régóta volt egy doboz olajfestéke és néhány ecsete egy cserépköcsögben, meg egy festőállványa fotóműterme sarkában. Szeretett festeni, főképp tájképeket a folyóparton Coyoacánban, s alkalmanként színes kőnyomatokat is készített. A családi legendárium szerint kislánykorom óta nem tudtam levenni szemem a festékes dobozról. Magam sem tudom, miért. Miután hosszú időre ágyba voltam kényszerítve, egy szép napon megragadtam az alkalmat, és elkértem a festéket apámtól. Úgy viselkedett, mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát, hogy odaadják beteg testvérének, de végül »kölcsönadta« nekem. Anyám megbízott egy asztalost, hogy készítsen számomra egy speciális festőállványt, amelyet az ágyamhoz lehetett rögzíteni, hiszen a merev fűző miatt nem tudtam felülni. Így láttam hozzá első képem, egy barátom portréja a megfestéséhez.
Az ágyhoz készítettek egy tükrös „baldachint” is, így Frida láthatta magát, s jómaga lehetett képeinek modellje. Ezzel kezdődött önarckép festészete, mely egész életművét meghatározza, s töretlenül folyamatos fejlődésről tanúskodik egész pályafutása során. Később ő maga ezt mondta erről a műfajról: „Azért festem magamat, mert olyan sokat vagyok egyedül, s mert a kép tárgyát én ismerem a legjobban.” […]
Az ágyhoz kötöttség hosszú ideje alatt Fridának alkalma nyílt, hogy intenzíven tanulmányozza tükörképét. Ez az önelemzés arra az időszakra datálódik, amikor éppen csak megmenekült a halál torkából, s amikor egészen új és a korábbinál sokkal tudatosabb módon kezdte fölfedezni és vizsgálni önmagát meg a körülötte levő világot. „Ettől fogva megszállottan csak az újrakezdésre törekedtem, és arra, semmi másra, hogy úgy fessem meg a dolgokat, ahogy saját szememmel látom” – mondta később. […]
Önarcképeivel alakította ki személyiségképét, újrateremtve magát a való életben, és a művészetben, ezzel találta meg az utat identitásának felismeréséhez. Ez a magyarázat arra, hogy önarcképei – relatíve – miért oly csekély mértékben különböznek (de különböznek!) egymástól. Mindegyiken többnyire érzelem híján, már-már maszkszerűen tekint a szemlélőre, aki alig-alig következtethet a képből az ábrázolt személy kedélyállapotára. A nézőre a madárszárnyakra emlékeztető vastag, sötét szemöldökkel keretezett szempár gyakorolja a legmélyebb szuggesztív hatást.
Gondolatai és érzelmei kifejezésére Frida abszolút egyéni festészeti nyelvet hozott létre, saját szókészletet és értelmezést alkalmazva. Szimbólumokat használt, s csak megfejtésükkel nyerhetünk betekintést életművébe és a művészetét övező körülményekbe. Üzenete azonban egy cseppet sem titkos, vagy bonyolult: műveit konkrét tapasztalatok metaforikus összegzéseként kell értelmeznünk. Műveinek bőségesen áradó gazdagsága elsősorban a mexikói népművészetből és a prekolumbián kultúrából merítkezik. Képei tehát sohasem kifürkészhetetlenek, sohasem illogikusak. A valóság és képzelet többnyire megdöbbentő mélységű szoros egységet alkot.
Frida első önarcképe, a Bársonyruhás önarckép (1926), akárcsak barátairól és lánytestvéreiről készült korai portréi még tagadhatatlanul magukon viselik a 19. századi európai hatású mexikói portréfestészet jegyeit. Vagyis jelentősen eltérnek későbbi portréitól, amelyeken már világosan megmutatkozik a mexikanizmus, a mexikói nemzeti öntudat iránti világos elkötelezettség. Ez a nemzeti identitás hatotta át a zapatista forradalom után az egész ország népét.
Álvaro Obregón elnökké választása (1920) és az első mexikói közoktatási minisztérium megalapítása José Vasconcelos vezetésével nemcsak az írástudat90 lanság felszámolásában volt korszakos jelentőségű, hanem kiterjedt kulturális reformmozgalmat is elindított, hogy biztosítsa az indián népesség státuszegyenlőségét és kultúrájának integrálását, s ezzel újrateremtse az egész mexikói kultúrát. Az indián kultúra spanyol hódítás óta tartó elnyomására irányuló törekvéseknek – melyeket ráadásul csak megerősített a 19. századi európai akadémista stílusirányzatok hatása –, nagy kihívással kellett szembenézniük. Azok a művészek, akik szembefordultak az európai minták konvencionális követésével, úgy érezték, itt az ideje a független, minden akadémizmustól mentes mexikói művészet létrehozásának. A gyökerekhez való visszatérést, a mexikói népművészet újjáélesztését hirdették meg.
Frida 1928-ban csatlakozott ezeknek a művészeknek és értelmiségieknek a társaságához. Egészségi állapota 1927 végére oly mértékben javult, hogy képes lett normális életvitelre. Újraélesztette kapcsolatait egykori iskolatársaival. Közülük sokan elhagyták már az előkészítőt és aktív politikai tevékenységet folytattak az egyetemen. 1928 elején egykori iskolatársa Germán de Campo vitte el a Mexikóban emigrációban élő, nagyszerű kubai kommunista vezető, Julio Anonio Mella köré csoportosuló fiatalok közé. Mella Tina Modottival, a haladó művészekkel szoros kapcsolatot ápoló, kiváló szociofotós művésznővel élt együtt.
Frida Tina Modotti révén ismerkedett meg Diego Riverával. Kahlo egy ízben látta már Riverát, aki 1922-ben első falfestményét készítette az Escuela Nacional Preparatoria Simón Bolívar nagy előadótermében. Ez alkalommal az időközben már nagy hírnévre szert tevő művészt egy másik alkotásának készítésekor kívánta megnézni, Rivera 1923-ban kezdett hozzá a közoktatási minisztériumban öt évig készült freskójához. Fridát elragadta mind a festmény, mind a művész személyisége, s meg akarta kérdezni Riverát, lát-e őbenne igazi tehetséget, és mi a véleménye addigi alkotásairól. Riverát valósággal mellbe vágták a megmutatott képek, melyekről később így nyilatkozott: „A vásznak rendkívüli kifejezőerőt, mély jellemábrázolást, és bámulatos tartózkodást tükröznek. A művész eredeti őszinteségét és teremtő személyiségét viselik magukon. Az élet iránti érzékenységet közvetítik számunkra, a megfigyelés könyörtelen, s egyben mégis érzékeny erejével párosulva. Nyilvánvaló lett számomra, hogy ez a lány vérbeli művész.”
Diego Rivera megerősítette Fridát abban a szándékában, hogy a továbbiakban csak művészettel foglalkozzon, s ettől kezdve gyakori vendég lett nála. A közoktatási minisztérium falára festett, A forradalom balladája című pannójának egyik részletén, mely a Frida Kahlo kiosztja a fegyvereket címet viseli, Tina Modotti, Julio Antonio Mella és David Álfaro Siqueiros társaságában tűnik fel fekete szoknyában és piros blúzban, mellén a Mexikói Kommunista Párt tagságára utaló vörös csillaggal – Frida 1928-ban valóban be is lépett a pártba. Pártbéli elvtársaival együtt ő is tevőlegesen támogatta a mexikói nép fegyveres forradalmi osztályharcát.
Második önarcképén, az 1929-ben készült „Száll az idő” Önarckép címűn a korábbihoz képest már egy egészen más Frida Kahlót örökített meg. Ha összevetjük a képet az 1926-ban készült Bársonyruhás önarcképpel, azonnal nyilvánvalóvá válik a stílusváltás. A korábbi mű az itáliai reneszánsz stílusa iránti vonzódását mutatja, arisztokratikus, kissé melankolikus pózban festve meg önmagát, nyakát pedig kissé mesterkélten, Modigliani stílusában megnyújtva. A második önarcképen, épp ellenkezőleg teljesen frontálisan ábrázolja friss, pirospozsgás arcát, mely magabiztosan tekint a szemlélőre, pozitív kicsengésű, határozott tekintettel. A különleges brokát gallérral díszített, elegáns bársonyruhát egyszerű vászonblúzra, a Mexikóban mind a mai napig minden piacon megvásárolható népszerű ruhadarabra cserélte. Az ilyen részletek, mint az egyszerű ruhadarabok, a koloniál stílusú fülbevaló és a pre-koloniál nyaklánc mind a Kolumbusz előtti, továbbá a spanyol korszak Frida Kahlóra gyakorolt hatására utalnak. Ezzel elismeri a mexikói kultúra gyökereit, s magát meszticnek, igazi mexikói nőnek nyilvánítja, akinek ereiben indián és spanyol vér folyik. A kép nemzeti öntudatának megtestesítőjévé vált azáltal, hogy a festmény domináns színei – a zöld, a fehér és a vörös – a mexikói zászló színeit hordozzák.
1929. augusztus 21-én Frida férjhez ment a nála huszonegy évvel idősebb Diego Riverához. Rivera Frida Kahlóra gyakorolt ideológiai hatása az említett képen éppúgy érvényesült, mint abban, hogy bevonta őt a független mexikói művészetért síkra szálló mexikói képzőművészek és értelmiségiek körébe. A „mexikanizmus” legfőbb és legerőteljesebb megtestesítését az állam által szponzorált monumentális falfestmények jelentették, melyek célja az volt, hogy az írástudatlan emberekkel megismertessék hazájuk történelmét. A mexikói monumentalisták – José Clemente Orozco, Diego Rivera és David Álfaro Siqueiros – e műveikkel emelkedtek az évszázad legnagyobb festőművészei közé.
A mexikói viseletet hordó Frida Kahlóban Rivera a nemzeti dicsőség megtestesülését látta. A művésznő hasonló megfontolásból rendezte el önarcképeinek hátterét. Ezeken a mexikói növény- és állatvilágot örökítette meg, kaktuszokkal, növényekkel, őserdőkkel, vulkánikus sziklákkal, papagájokkal, őzekkel, majmokkal és apró kutyákkal – olyan kistermetű állatokkal, amilyeneket kedvtelésből, magánya enyhítésére maga is tartott, s amelyek képein is ilyen összefüggésben jelennek meg.
Önarcképein Frida általában egyszerű, természetes ruhában vagy indián viseletben ábrázolja magát, s ezzel az indián származásúakkal való azonosulását, és saját nemzeti identitását juttatja kifejezésre. „Korábbi korszakomban fiúsan öltözködtem, rövidre vágott hajat, nadrágot, csizmát és bőrzakót viseltem. Ám amióta megismertem Diegót tehuana viseletre cseréltem öltözékemet” – írta magáról. A művész mindazonáltal azért is hordott egy ideig férfiruhát, hogy megalapozza a független, önálló női művész Latin-Amerikában akkoriban cseppet sem szokványos identitását. Később ezt az imázst tudatosan fejlesztette tovább magáévá téve a Tehuantepec-szoros asszonyainak gazdagon díszített ruha darabjait. Riverával kötött házassága után ez vált kedvenc viseletévé, nem utolsósorban azért, mert a földig érő hosszúságú szoknya alatt elrejthette a túlélt gyermekbénulás nyomán elvékonyodott és deformálódott jobb lábát. A Mexikó délnyugati vidékén fekvő Tehuantepec régió egyike azoknak a vidékeknek, amelyek mindmáig leginkább őrzik a matriarchális tradíciókat, s gazdasági szerkezetüket a női dominancia határozza meg. Úgy tűnik, ez a körülmény erős hatást gyakorolt számos értelmiségire is, így az 1920-as és 1930-as években a Mexikóvárosban élő művelt nők körében is igen népszerűvé vált a tehuana viselet. […]
Frida saját szavai („Azért festem magamat, mert olyan sokat vagyok egyedül, s mert a kép tárgyát én ismerem a legjobban.”) adják kezünkbe a kulcsot festészete legmeglepőbb jellegzetességeihez. Teljes alakos önarcképei többségén magányának kifejezéseképpen sivár, puszta táj vagy kihalt, üres szoba hátterében ábrázolja önmagát. Ugyanez a magányosság-érzet fejeződik ki arcképein és mellképein is. Amikor kedvenc háziállatai társaságában jelenik meg a vásznon elhagyatott gyermek benyomását kelti, akinek kismackója vagy babája jelenti egyetlen társaságát. E képein rendszerint szimbolikus jelentést hordozó elemek is föllelhetők. Egész alakos képei ugyanakkor többnyire valamilyen tényleges életrajzi eseményhez kapcsolódnak: férjéhez való kapcsolatát ábrázolják, vagy saját fizikai állapotát (a baleset nyomán kialakult fel-felújuló betegségét, többszöri vetélését) örökítik meg. Erős személyes imázsával ledöntötte kora tabuit, mindenekelőtt a női testet és a női szexualitást övező tabukat. […]
1930 novemberében Frida Kahlo és Diego Rivera négy évre átköltözött az Egyesült Államokba. Tartózkodásuk első állomása San Francisco volt, mivel Rivera megbízást kapott két hatalmas pannó elkészítésére a San-Franciscói Értéktőzsde és a Kaliforniai Képzőművészeti Főiskola (mai nevén San Francisco Art Institute) egy-egy falára.
A hosszú időre tervezett átköltözésnek egyrészt művészi, másrészt politikai okai voltak. Észak-Amerika fokozott érdeklődést mutatott déli szomszédja „mexikói újjászületésnek” nevezett kulturális fejlődése iránt. Az Egyesült Államok mágnesként vonzotta a mexikói művészeket, akik a sokkal fejlettebb művészeti piac profitjának reményében vándoroltak északra. Mexikóban ugyanakkor új elnök, – s vele új közoktatási miniszter került hatalomra –, akik igyekeztek elnyomni a politikai ellenfeleket, az állami megbízatások jelentősen csökkentek, sőt Rivera egyik falfestményét meg is semmisítették. […]
Miután Rivera 1931 júniusában befejezte munkáját San Franciscóban, egy rövid mexikói hazalátogatás után, New Yorkba utaztak, ahova Rivera meghívást kapott, hogy állítson össze műveiből nagyobb retrospektív kiállítást, majd 1932-ben Detroitba költöztek, ahol a modern iparváros művészeti főiskolája, a Detroit Institute of Arts bízta meg egy monumentális kép megfestésével.
Frida 1930-ban Detroitban terhes lett, s bár a buszbaleset után tudomására hozták, hogy minden valószínűség szerint nem lesz képes arra, hogy kihordja terhességét, mivel három helyen is eltört medencéje nem fogja tudni normális helyzetben megtartani a magzatot, s nem fogja tudni természetes úton megszülni gyermekét. Mindazonáltal a detroiti Henry Ford Kórház sebész-nőgyógyásza úgy vélte, hogy gerinc- és medence gondjai ellenére is van esélye a terhesség kihordására és császármetszéssel való szülésre. Frida – bár tisztában volt a várható komplikációkkal –, bizakodással várta gyermekét. Csalódása annál nagyobb volt. 1931. július 4-én elvetélt, elveszítette a nagyon remélt kisbabát. Művészként azonnal meg akarta örökíteni traumatikus élményét, s már a kórházban töltött két hét alatt ceruzát ragadott. […]
1933 márciusában Rivera befejezte munkáját Detroitban, ez után további kilenc hónapot New Yorkban töltöttek, ahol újabb megbízást kapott. Az Egyesült Államokban leélt csaknem három év teltével Frida Kahlo egyre inkább vágyott Mexikó után. Az Önarckép a Mexikó–Egyesült Államok közötti országhatáron (1932) című képen fejezte ki ambivalens érzéseit „Gringolandia” 4 iránt. Elegáns, rózsaszínű ruhában, hosszú, fehér kesztyűben, egyik kezében a mexikói zászlóval, másik kezében cigarettával, magát kettészakadtnak érzőn áll talapzatra helyezett szoborként a két eltérő világ határán – egyik oldalon az ókori mexikói táj, amelyet a természet erői és az élet természetes ciklusai uralnak, másik oldalon az Egyesült Államok halott vidéke, ahol a technológiák dominálnak.
Mexikóba történő visszatérésük előtt, majd a következő években a házaspár közötti kapcsolat vészesen megromlott. Riverának házasságuk kezdete óta több nővel is volt kapcsolata. De azt Frida már nem tudta tolerálni, hogy húgával, Cristinával lépett viszonyra, amikor az modellt állt neki. Mélységesen megbántva, Frida elhagyta közös otthonukat, 1935-ben kivett egy lakást, és tanácsot kért egyik régi barátjától, hogy miképpen indíthatná meg a válópert. A kellemetlen helyzet elől Rivera, két hölgyismerősével, az Egyesült Államokba távozott. Cristinával folytatott viszonyának megszűntével Rivera visszatért Mexikóba, s bár úgy döntöttek fátylat borítanak a múltra, Rivera továbbra sem hagyott fel házasságon kívüli kapcsolataival. Ez arra bátorította Fridát, hogy ezt ő is megengedheti magának, s ettől kezdve több férfival, később néhány nővel is akadtak rövid kapcsolatai.
1936-tól ismét aktivizálta politikai tevékenységét. A spanyol polgárháború kitörésekor (1936) más szimpatizánsokkal együtt szolidaritási bizottságot szervezett a köztársaságiak támogatására. Politikai munkája új irányt szabott számára, s közelebb hozta Riverához is. […]
André Breton, a szürrealizmus egyik vezető költője és ideológusa a francia külügyminisztérium kiküldetésében érkezett feleségével, Jaqueline Lambával, 1938 áprilisában több hónapra Mexikóba, hogy előadássorozatot tartson a szürrealizmusról. Idejük egy részét San Ángelben együtt töltötték a Rivera–Kahlo házaspárral. Breton Mexikót a szürrealizmus megtestesülésének, és Frida Kahlo műveit is szürrealistának tartotta. Breton révén jutott Frida ahhoz a lehetőséghez, hogy megtartsa élete első külföldi önálló kiállítását még abban az évben. Műveiről Bertram D. Wolfe művészetkritikájában így nyilatkozott: „Bár André Breton véleménye szerint szürrealista, stílusa nem annak az iskolának a jegyeit mutatja. Művein nem találhatók meg sem a freudi szimbólumok, sem a hivatásos szürrealista művészek képviselte filozófia ismérvei, stílusa valamiféle naiv szürrealizmus, melyet ő maga alkotott meg önmaga számára. A szürrealizmust általában az álmok, a rémálmok és a neurotikus szimbólumok alkalmazása, míg Madame Rivera műveit a sziporkázó érzelem és mély humor jellemzi.”[…]
1938 októberének elején Frida az Egyesült Államokba utazott, hogy előkészítse a Julien Levy galériájába tervezett önálló kiállítását. Az utóbbi két évben igen intenzíven dolgozott, és műveivel Mexikóban életében először részt vett egy kiállításon. Képei láttán hívta fel rá valaki Julien Levy figyelmét, aki levélben kereste meg. A megküldött fotók nyomán a galéria tulajdonos harminc képből álló önálló kiállításra tett javaslatot számára. Barátnőjéhez, Lucienne Blochhoz írott levelében Frida meglepetten írta: „Nem tudom, mit tarthatnak érdekesnek a képeimen. Miért akarják, hogy bemutassam őket?”
Minthogy sohasem a nagyközönség számára készítette képeit, elképzelni sem tudta, hogy képei érdekesek lehetnek kívülállók számára is. Ugyanilyen meglepetésként érte, amikor Edward. G. Robinson, a neves amerikai művész több képét is megvásárolta a nyár folyamán. „Vagy huszonnyolc képet tartottam otthon eldugva. Mialatt Mrs. Robinsonnal fent voltunk a tetőteraszon, Diego megmutatta őket, és Robinson négy képet megvásárolt egyenként kétszáz dollárérért. Ez olyannyira meglepett, hogy így kiáltottam fel: »Hisz így teljesen szabad lehetek, oda utazhatom ahova akarok, azt tehetek, amit szeretnék, anélkül hogy pénzt kellene kérnem Diegótól!«” – emlékezett vissza később Frida Kahlo.
Így még több oka volt arra, hogy élvezze útját az Egyesült Államokba, ahová egyedül utazott el. Bár nem volt rá konkrét bizonyíték, barátaik és ismerőseik feltételezték, hogy elvált Diegótól. Nyugodtan flörtölt rajongóival és szenvedélyes viszonyt folytatott Nickolas Muray 5 fotóművésszel.
Minthogy akkoriban még csak igen kevés művészeti galéria működött, s az avantgárd művészetet bemutatóké különösképpen csekély volt, a kiállítás megnyitója jelentős kulturális eseménynek számított. Első önálló kiállításként ez igen komoly sikert jelentett, és jelentős sajtóvisszhangot kapott. Az Egyesült Államokat sújtó gazdasági pangás ellenére a bemutatott huszonöt darabos kollekció fele elkelt. A látogatók közül többen is további képeket rendeltek a művésztől, köztük A. Conger Goodyear is, a New York-i Museum of Modern Art akkori elnöke. […]
1939 januárjában Frida áthajózott Párizsba. André Breton (akinek inspirációja nyomán került sor arra, hogy Levy kiállította munkáit) úgy döntött, hogy az év elején ő maga is kiállítást szervez neki. Ám amikor Frida megérkezett, kiderült, hogy Breton még semmilyen konkrét előkészületet nem tett a kiállítás megrendezésére. Képeit még nem vámoltatták el, s nem foglaltak le kiállítótermet sem. Végül komoly nehézségek árán 1939. március 10-én nyílt meg a mexikói művészetet bemutató kiállítás, melyen Frida Kahlo művei 18. és 19. századi mexikói képek, Manuel Álvarez Bravo művészfotói, Diego Rivera prekolumbián gyűjteményének tárgyai, valamint a Breton által vásárolt népművészeti tárgyak társaságában kerültek bemutatásra. Bár a kezdet nem sok jóval kecsegtetett, végül is a tárlat jelentős sikerrel zárult. Kedvező visszhangot kapott a La Flèche című tekintélyes, mértékadó művészeti folyóiratban is, és a kiállítás egyik darabja, a Keret című Frida-önarckép lett az első 20. századi mexikói alkotás, amelyet a Louvre megvásárolt.
Frida már két nappal a kiállítás bezárása után elhagyta Párizst, ahol nem érezte jól magát. Rövid New-York-i tartózkodás után még a hónap vége előtt vissza is tért Mexikóba. Egyre inkább elidegenedett Riverától, és 1939 nyarán otthagyta San Ángel-i közös otthonukat, és visszaköltözött szüleihez Coyoacánba. 1939. november 6-án hivatalosan is kimondták a válást.
A két Frida című önportré, mely Fridát két különböző személyiségként ábrázolja közvetlenül a válás után készült, és az elválást és házassági válságot övező érzéseket fejezi ki. Lényének az a része, melyet Diego Rivera szeretett és tisztelt, a tehuana viseletben ábrázolt mexikói Frida, aki férje gyermekkori képével díszített amulettet tart balkezében – az amulett eredetijét megtalálták a művész hagyatékában, s jelenleg is látható a Frida Kahlo múzeumban. Mellette ül alteregója, az inkább európai Frida, csipkés, fehér ruhában. A két nőalak szívét a képen egyetlen törékeny artéria köti össze, a másik artéria két vége nem kapcsolódik egymáshoz. Szerettének elvesztésével mindazonáltal az európai Frida veszett el lényéből. Vér csöpög a frissen szétválasztott artériából, melyet alig-alig tud elszorítani a sebészolló. Az elhagyott Fridát a halálos elvérzés fenyegeti. […]
A magánynak ebben az időszakában Frida belevetette magát a munkába. Minthogy nem akart semmiféle anyagi támogatást elfogadni Riverától, úgy döntött, hogy saját művészeti tevékenységéből tartja el magát. Határozottan kijelentette: „Soha senkitől nem fogadok el pénzt, életem végéig.” A következő években rengeteg önarcképet festett, melyek hasonlósága – mondhatni, szinte azonossága – mellbevágó. Csupán a nőalakot övező jellegzetes szimbólumok, a háttér és a mexikói népművészet hatását viselő színhasználat különbözteti meg őket egymástól. A művész ezeknek az elemeknek a variálásával juttatja érvényre különböző érzéseit, melyekkel egyszersmind álcázni kívánja műveinek tömegtermelésszerű, eladásra szánt jellegét. A portrékon a pazar ékszerek, a díszes ruházat és az elegáns hajviselet, illetve az ülő nőalak befelé forduló, komoly, szinte fagyos arckifejezése között megfigyelhető éles ellentét érzékelhető feszültséget kelt: az arc mintha maszk lenne, amely mögé a művész elrejti valódi érzéseit. Ugyanakkor A maszk című önarcképen ez a megfontolás ellentétébe fordul: a papírmasé-arc mutatja meg azt az érzést, melyet a valódi rejteni kíván.
A művész ugyancsak frissen elnyert függetlenségét ábrázolja az Önarckép lenyírt hajjal című festményen. Korábbi önportréivel ellentétben, amelyeken igen nőies viseletben ábrázolta önmagát, most bő, sötét férfiöltönyben látható. Éppen befejezte hosszú hajának lenyírását – az ollót még le sem tette kezéből. Egyik hajfonata még ott hever bal combján, míg a többi hajtincs és hajfonat a padlón és székének lécein göndörödik mintha önálló életet élnének. A kép felső részére írt dalszöveg és kotta világosan utal az öncsonkító cselekedet indítékára: „Ládd, ha szerettelek, hosszú hajadért tettem, hogy levágtad hajad, oda már szerelmem.” A negyvenes évek elején népszerű mexikói dal szövege mintegy gunyorosan illusztrálja a jelenetet.
Frida Kahlo, aki valóban úgy érezte, hogy amint csak a dalban, őt is csupán nőiességéért szerették, úgy határozott, félrelöki mindezt, és megszabadul a ráruházott nőies imázstól. Levágta a női szépséget és érzékiséget szimbolizáló hosszú haját, ahogy ezt tette Riverával történt első, 1934–35-ös szakításakor is. Feladta a tehuana viseletet, amelyet férje annyira kedvelt rajta, s olyan bő férfiöltönyt vett fel helyette, hogy az akár Rivera ruhatárából is származhatott volna. Csupán fülbevalóját tartotta meg egyetlen nőiségre utaló tárgyként. […]
1939 vége felé gerincfájdalmai kiújultak, jobb kezén pedig akut gombás fertőzés alakult ki. 1940 szeptemberében gyógykezelésre San Franciscóba utazott. A sikeres terápiának köszönhetően állapota stabilizálódott. Ez idő tájt Diego Rivéra is San Franciscóban tartózkodott, mert megbízatást kapott egy, a Golden Gate Nemzetközi Vásárra készítendő falfestményre. Amikor decemberben azt javasolta Fridának, hogy házasodjanak össze újra, ő azonnal igent mondott. „Válásunk mindkettőnkre kedvezőtlen hatással volt” – mondta később Rivera. Frida mindazonáltal az újraházasodás feltételéül kötötte ki, hogy saját műveiből önállóan kívánja biztosítani anyagi függetlenségét, s hogy ő fedezi a háztartási költségek felét, de egy fillérrel se többet, s hogy a továbbiakban nem lesz közöttük szexuális kapcsolat. Rivera annyira örült kapcsolatuk helyreállításának, hogy mindenbe beleegyezett. 1940. december 8-án, Rivera születésnapján, San Franciscóban aztán másodszor is egybekeltek.
Frida nem sokkal később hazatért Mexikóba, Rivera 1941 februárjában követte, befejezvén megbízatását. Odaköltözött a Kék Házba, ahol Frida akkoriban lakott, a San Ángelben levő házat pedig fenntartotta műteremlakásnak. A házastársak közti viszony alapvetően megváltozott. Frida magabiztosságra tett szert, anyagilag független lett, biztosította szexuális függetlenségét is, és most már elismert művész volt. Újrakötött házasságát követően Frida élete minden vonatkozásban nyugodtabb viszonyok között folyt. A negyvenes évek elején önarcképei többségén kedvenc állatai, papagájok, majmok és aprócska kutyák társaságában festette meg önmagát.
1942-ben kezdett naplót vezetni – számunkra ez adja a legfontosabb kulcsot érzéseihez és gondolataihoz. Nemcsak egyszerűen kronológiailag jegyezte le élményeit a negyvenes évektől haláláig, de feljegyzéseiben visszautalt gyermekés ifjúkorára is. Megvitatta magával a szexualitás és a termékenység kérdéseit, a mágikus és ezoterikus jelenségeket, mentális és fizikai szenvedéseit. Gondolatait vízfestményeken és gouache vázlatokon is megörökítette, amelyeket Hayden Herrera 6 a művész kevésbé ismert, mindazonáltal legszürrealistább alkotásainak tekintett.
1942-ben Frida Kahlót beválasztották a Seminario de Cultura Mexicana, a közoktatási minisztérium égisze alatt működő, huszonöt művészből álló testület tagjai közé, akiknek feladata a mexikói kultúra népszerűsítése, kiállítások szervezése és publikációk megjelentetése volt. Ugyanebben az évben a közoktatási minisztérium kibővítette a korábbi szobrászati főiskolát és megreformálta a művészetoktatást. Huszonkét festőművészt, köztük Frida Kahlót is felkérték, hogy 1943-tól vegyen részt a festőművész hallgatók oktatásában, ennek heti tizenkét órában tartott órákkal tett eleget. A tanárok valamennyien a mexikói nemzettudat elkötelezettjei voltak, így a művészetoktatás a többi hasonló intézményben szokásostól teljesen eltérően folyt. A hallgatók nem az európai modelleket másolták a műteremben, hanem kimentek a szabadba és lementek vidékre, hogy inspirációikat a mindennapi életből merítsék. Minthogy a hallgatók többsége szerény körülmények között élő családból származott, az oktatás ingyenes volt és a hallgatóknak anyagköltséget sem kellett fizetniük.
Frida csöppet sem szokványos oktatási módszerei sok diákot megleptek. Nem irányította őket, csupán támogatta fejlődésüket, önbizalmukat, önkritikájukat. Megtanította őket néhány technikai fogásra, önfegyelemre, alkotásaikat azonban csak kommentálta, soha nem avatkozott be közvetlenül az alkotási folyamatba. Leginkább a nép iránti szeretetéről beszélt, s a népi művészet értékeiről. Néhány hónap múltán azonban egészségi állapota olyannyira megromlott, hogy csak Coyoacánbeli otthonában tudta fogadni tanítványait. Nem szűnő hátfájása és egyre gyengülő jobb lába következtében képtelen volt eljutni a főiskolára, részben azért is, mert sokat kellett pihennie. Állandóan acélpántokból álló fűzőt kellett viselnie, amit 1944-ben A törött oszlop című festményén örökített meg. A művész szétszakadt testét mintha csak a fűző pántjai tartanák össze. A több részre tört ion oszlop veszi át a képen a sérült gerincoszlop szerepét. A testében húzódó tátongó nyílás csaknem olyan, mint a mögötte húzódó kietlen, barázdák szántotta, sivár vidék. Szenvedésének még érzékletesebb jegyei a Szent Sebestyén mártíriumára utaló, arcába és testébe szúródó szögek. […]
1946-ban orvosi tanácsra New Yorkba utazik, gerincműtétre. A műtétet A remény fája, légy erős című festményén örökítette meg. A kép baloldalán látható meztelen, elgyötört, felsebzett test teljes ellentéte a kép másik oldalán megfestett erőteljes, merev testtel ülő Frida alakjának, mely reménykedően tekint a jövőbe. A kezében tartott zászlón a vörös betűs felirat „Az élet fája, légy erős” mintha önmaga bátorítását szolgálná. Meghasadt személyiségét, létezésének kettősségét a kép kettős osztása jelzi: egyik oldalon nappal van, másik oldalon éjszaka. A megnyomorított test a Naphoz tartozik, melyet az azték mitológia szerint megszentelt emberi vérrel kell táplálni. A háton húzódó két hosszú sebhely a háttérben látható kietlen táj repedéseiben visszhangzik. Az erős, optimista Frida viszont a Holdhoz, a nőiesség szimbólumához kapcsolódik.
A Frida számos művét jellemző kettősség az ókori mexikói mitológiára vezethető vissza. E különös népi mitológiából gyakran nyert inspirációt. Ebből merítette természet- és életfilozófiáját, jóformán egész világképét. Dualizmusának alapja a két isten közötti permanens harc azték koncepciója: a fehér isten, Huitzilopochtli, aki a Nap istene a nappalt, a nyarat, a délvidéket és a tüzet személyesíti meg, míg ellentéte Tezcatlipoca a lenyugvó Nap fekete istene az éjszaka és az égbolt, a tél, az északi vidék és a víz megtestesítője. E két erő állandó harca biztosítja a világ egyensúlyának fennmaradását. Az egységben összeforrt kettősség elve különösképpen nyilvánvaló Fridának azokon az önarcképein, amelyeknek festői hátterét két részre osztja: világosra és sötétre, nappalra és éjszakára. A Nap és a Hold, a férfi és a női szimbólum egyidejűleg jelenik meg e műveken. A világegyetem kettős természete reá is vonatkozik, aki önmagát két különálló, kettéhasított személyiségként ábrázolja.
1949-ben készült A világegyetem szerelmes ölelése című képén e szerelmet egy ickuintli kutya, Señor Xólotl vigyázza, aki összetekeredve fekszik a pár lábainál. A kutya nem pusztán a művészpár házában élő házikedvenc mása, hanem egyben Xólotl megtestesítője kutya alakjában, aki a mexikói mitológiában a holtak birodalmának őrzője. A holtakat hátán viszi magával – ahogy a Nap megy le minden este – a kilencszeres folyón át az alvilágba, hogy később majd feltámadhassanak. Így a kutyával teljessé válik a prehispán mitológia dualisztikus elmélete – élet és halál azonos súllyal jelenik meg a művész harmonikus világképében. […]
Ugyanebben az évben készült a Diego és én című festménye annak hatására, hogy Diego Rivera közbotrányt kiváltó viszonyt folytatott María Félixszel, a színésznővel 7. Boldogtalan, könnyes, gyászos arccal tekint a szemlélőre. Hosszú haja nyaka köré tekeredik, mintha csak meg akarná fojtani. Megint egyszer a haját alkalmazza érzelmi szenvedését kifejező eszközként.
Egészségi állapota ismét rendkívül súlyossá válik. Jobb lábának vérkeringése végzetesen megromlik, négy lábujja elfeketedik, emiatt fontolgatják az amputáció szükségességét. Kiújul hátfájása is, a második műtét után súlyos fertőzést kap, s emiatt további műtétre van szükség. 1950-ben kilenc hónapot kénytelen kórházban tölteni, s ezalatt hét műtéten megy keresztül. Csak novemberben javul az állapota annyira, hogy képes legyen napi négy-öt órát festéssel tölteni. Ágyára speciális festőállványt szerkesztenek, hogy háton fekve tudjon dolgozni.
Fizikai állapota abban is megakadályozta, hogy a maga módján kinyilváníthassa politikai meggyőződését. Ez igen erősen foglalkoztatta, kivált azóta, hogy egy átmeneti megszakítás után 1948-ban ismét belépett a Mexikói Kommunista Pártba, s ez az érzés 1951-ben még inkább fokozódott benne. „Nagyon aggódom a képeim miatt – írta naplójába. – Mindenekelőtt azért, mert szeretném, ha munkáim valamilyen hasznos célt szolgálnának; mind ez ideig csupán azzal foglalkoztam, hogy őszintén kifejezzem önmagam, ez azonban távol áll attól, hogy szolgáljam a Pártot. Minden erőmmel küzdenem kell azért, hogy az a kevés pozitívum, amit ebben az egészségi állapotomban megtehetek, hasznára váljék a Forradalomnak is, mert csak a forradalomért érdemes élni.” […]
Kitűzött céljának megvalósítására, hogy „a pártot szolgálva”, „a forradalom javát szolgálva” politikai mondanivalóval töltse be alkotásait, mindazonáltal csak utolsó alkotói szakaszában került sor, a kommunizmus témáinak három festményen történt megörökítésével. Ezek között két befejezett önportré szerepel, A marxizmus meggyógyítja a beteget és a Frida és Sztálin, meg egy befejezetlen Sztálin-portré. Bár egyik mű sem tartalmaz évszámot, a technikai kivitelezés és a részletek felületkezelése kétségtelenül tanúsítja, hogy mindhárom élete utolsó évében készült. A marxizmus meggyógyítja a beteget című festményen Frida azt az utópikus hiedelmét tárja képileg elénk, hogy a politikai meggyőződés megszabadíthatja őt magát – s vele együtt az egész emberiséget – minden fájdalomtól és gyötrelemtől. Bőrfűzőt viselve magán ez az utolsó képe, amelyen kettős háttér előterében látható: egyik oldalon a világ békés, másik oldalon a világ elpusztításával fenyegető részével. A baloldali tájon átzúgó, ragyogó kék folyón túl a vörös Szovjetunió és Kína felett emelkedik az égre a békegalamb. A másik oldalon a nyomasztó éjszakai égbolton viszont az amerikai sas köröz, melynek feje Uncle Sam, teste bomba, s a tájat az atombomba gombafelhője és vérözön fenyegeti. A balsors fenyegetése teljesen nyilvánvaló. A művész e képén is a fogadalmi képek narratív stílusát alkalmazza, a szent helyét Karl Marx foglalja el, az ő közbeavatkozása hárítja el a fenyegető végítéletet és hozza el a békét. Mindeközben a beteg művész csodás átalakuláson megy át: a marxizmus szimbóluma, két erős kéz – egyiken a bölcsesség szemével – támogatja, s ezért elhajíthatja mankóit. „Ettől kezdve már soha nem sírtam többé” – mondta a kép elkészülte után.
Pedig a fájdalom jobb lábában már-már elviselhetetlenné vált, ezért 1953 augusztusában az orvosok úgy döntöttek, hogy térd alatt amputálni kell. Jóllehet, műlába enyhítette fájdalmát, és segítségével járni is tudott, Frida mélységes depresszióba zuhant. Az amputáció utáni állapotát Diego Rivera így jellemezte: „elveszítette életerejét”.
Öt hónap elteltével már bizonyos távolságokat is meg tudott tenni műlábával. Ha ritkán is, de időnként megjelent a nyilvánosság előtt. Szélsőséges hangulatváltozásokon esett át, hol azt írta eufórikusan naplójába: „Miért is lenne szükségem lábakra, ha szárnyaim vannak, hogy repülhessek?”, hol meg épp ellenkezőleg, 1954 februárjában: „Hat hónapja amputálták a lábamat évszázados fájdalmat okozva ezzel, s mostanra életem elveszítette értelmét. Legszívesebben megölném magam. Ettől csak Diego tart vissza, mert hiúságomban csak arra gondolok, milyen lesz neki, ha elveszít engem. Ezt ő maga mondta, és én hiszek neki. De nem akarok már többet szenvedni. Várok még egy darabig…”
Súlyos tüdőgyulladásában aztán Frida 1954. július 13-ára virradó éjjel, hét nappal 47. születésnapja után meg halt. A halál okaként tüdőembóliát diagnosztizáltak. Előző este, mondván: „úgy érzem, rövidesen elhagylak”, megajándékozta férjét augusztus 21-én esedékes ezüstlakodalmuk alkalmából. Az öngyilkosságot sejtető naplóbejegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy talán önkezével vetett véget életének. Az utolsó bejegyzés így szól: „Remélem örömteli lesz a távozás… s remélem, soha nem térek vissza. Frida.”
Hamvait egy prekolumbiai edényben őrzik a Kék Házban. Halála után egy esztendővel Diego Rivera a házat múzeum céljára a mexikói nemzetre ruházta. Eredeti állapotában megőrizve láthatóak Frida itt maradt festményei, rajzai, kedvenc népművészeti tárgyai, tehuana viseletei, ékszerei, festőeszközei, levelei és könyvei, beleértve naplóját, amely kétségtelenül legintimebb hagyatéka. 1958. július 12-én a falai között élt kiváló személyiség iránti tiszteletadás jeleként a Kék Házban megnyílt a Frida Kahlo Múzeum.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
IRODALOM
1 A nagyterjedelmű tanulmányból részleteket közlünk. (A szerk.) [vissza]
2 A szerző jegyzete. [vissza]
3 Az akkor Magyarországhoz tartozó Aradon éltek. (A szerk.) [vissza]
4 Az Egyesült Államok spanyol nyelvű gúnyneve Latin-Amerikában. (A szerk.) [vissza]
5 Nickolas Muray, azaz Muray Miklós (1892–1965) szegedi születésű fotós volt, aki 21 éves korában kivándorolt az Egyesült Államokba. A két világháború között a legkitűnőbb amerikai fotóművészek közé emelkedett, vezető képes magazinoknak dolgozott és számos kiállítása volt világszerte. (A szerk.) [vissza]
6 Hayden Herrera: amerikai művészettörténésznő. Frida: A Biography of Frida Kahlo c. monográfiája a Kahlo-irodalom egyik alapműve. (A szerk.) [vissza]
7 Mexikói szépségkirálynő volt, majd az 1940-es években viharosan kibontakozó, nagyszerű mexikói filmművészet legnagyobb színésznője. Szépsége, kivételes drámai ereje, jellemformáló képessége a film halhatatlanjai közé emelte. (A szerk.) [vissza]
A fejlődés és a társadalmi fejlődés fogalma
Ha a társadalmi fejlődés problémáinak vizsgálatát a fejlődés (haladás, evolúció) általános fogalmával kezdjük, a legközkeletűbb meghatározások szerint ez valamely jelenség olyan változásainak sorozata, amelyben ez új, minőségileg magasabb fokot ér el, szemben a visszafejlődéssel (lesüllyedéssel, hanyatlással, dekadenciával), ha a szóban forgó dolog alacsonyabb rendű léthelyzetbe esik vissza. Ezzel így nem is lenne semmi gond. A problémák ott kezdődnek, amikor azt a filozófiai jellegű kérdést tesszük fel, létezik-e fejlődés minden létformában – a szervetlen-élettelen természetben, a szerves-élő természetben és a társadalmi- emberi létben –, s ha igen, van-e olyan objektív mérték, amelyik egyaránt érvényes alapot tudna nyújtani a minőségileg magasabb vagy alacsonyabb fokra való besoroláshoz, továbbá valamennyi létformában azonos törvényszerűségek eredményezik-e a fejlődést? Napjaink lezüllött-szétesett filozófiai gondolkodása meg sem kísérel akár valószínűsíthető feltevéseket találni az ilyen kérdésekre 1.
Mindez legyen azonban a filozófusok gondja. Társadalomelméleti szempontból egyértelmű, mit értsünk fejlődésen: azt a jelenséget, hogy amennyiben az emberi közösségek történetének legkorábbi viszonyai között fennálló szabadságlehetőségeket rekonstruáljuk, s ezekkel mai viszonyainkat szembesítjük, megállapítható, hogy a két végpont között ilyen lehetőségeink egyre növekedtek, és korlátozottságunk az élet minden területén szembetűnően csökkent.
A filozófusok persze mindenre képesek, még arra is, hogy bebizonyítsák: barlangok mélyén vacogva éhező őseink voltaképpen szabadabbak voltak, mint egy légkondicionált villa mai lakói, akik telefonon rendelik meg a házhoz szállított ebédjüket. Végső menedékük pedig az az állítás, hogy a tudományos megismerés és a technikai eszközök terén kimutatható ugyan az előrehaladás, de ezek révén se jobbak, se boldogabbak nem lettünk. Lehetne itt is tényekre hivatkozni, egyszerűbb azonban azt a kérdést feltenni: ugyan miféle szociálpszichológiai felmérésekkel tudják bizonyítani, hogy – mondjuk – a pekingi ember jósága és boldogsága milyen fokon állt?
Az effajta viták azonban voltaképpen fölöslegesek, hiszen a filozófusok nézeteit manapság már nem szokás komolyan venni, sőt, a legelkeseredettebb filosz körökön túl még ismerni sem.
Az ínség és a társadalmi egyenlőség
A társadalmi fejlődés nem mondvacsinált, hanem igazi problémáit a következő kérdés veti fel: az emberi nemhez tartozó lények közül a történelemben mikor, miként és kiknek a szabadsága teljesedik ki a fejlődés során? Eredetileg, az ősközösségi viszonyok között, az évmilliók végtelenjein át ez úgy ment végbe, hogy az egész emberiség haladása minden ember megközelítően egyenlő szabadsága jegyében csoszogott előre. Ez a sokak által idillinek képzelt egyenlőség valójában ma már elképzelhetetlen béklyókat jelentett, egy olyan állapotot, ahol – Engelst (1949: 100.) idézve – „az ember csaknem teljesen ki van szolgáltatva a tőle idegen, számára érthetetlen természeti erőknek”. Konkrétabban szólva ez azt jelentette, hogy az emberszabású majmok fajaitól (a legvalószínűbb becslések szerint) kb. 7 millió éve már elkülönülő, de eleinte még négykézláb mászó, s csak 4 millió évvel ezelőtt felegyenesedő (vö. J. Diamond 2006: 34.) sokféle, egymástól eltérő, ágas-bogas családfát formázó emberi fajok elszigetelt, nagycsaládnyian apró hordákban éltek. Ezekben mindenki teljesen egyenlő volt, s ez nem is lehetett másként, mert pirkadattól alkonyatig közös erőfeszítéssel azon kellett buzgólkodniuk, hogy éhen ne vesszenek. A hordákon belül nem volt szükség különösebb irányításra, magától értetődő volt, hogy ha valamit csináltak, azt kövessék, aki ahhoz legjobban értett, és nem voltak vagyoni különbségek, mert mindenki tudott magának fabrikálni egy marokkövet vagy bunkót, és nem lett volna semmi értelme, hogy elvegye a másokét. E kis lélekszámú, óriási területeken kóborló közösségeknek, ha véletlenül, nagy ritkán egymásra bukkantak, szintén nem volt mit elrabolniuk egymástól, legfeljebb – kannibálok lévén – megették egymást.
A fejlődés irdatlanul hosszú korszakokon át húzódó vánszorgást jelentett. Kezdetén, a 2,5 millió esztendővel ezelőtt élt ősember-fajok a zsákmányolás legprimitívebb fokán rostokoltak, vadon termő növények ehető gyümölcseitgyökereit gyűjtögették, s a ragadozók által otthagyott dögmaradékokat falták fel, nyersen, mert a tűzhasználatot sem ismerték. Csak több mint egymillió esztendővel későbbi leleteik között bukkannak fel aztán a marokkövek, szakócák is, és minthogy ezekkel már kisebb állatokat is agyon lehetett ütni, ebből arra következtethetünk, hogy eleink ekkoriban kapaszkodtak fel a zsákmányolás fejlettebb, már némi vadászatot is magában foglaló szintjére. Ismét több mint egymillió évre volt szükség aztán ahhoz, hogy felfedezzék a kihegyezett fadárdákat, s az állatcsont-leletekből arra szokás következtetni, hogy ezekkel már igazi nagyvadakat is el tudtak ejteni. Hogy ezek húsát meddig marcangolták nyersen, s mikortól tudtak tüzet csinálni, vitatott. A 300–250 ezer évvel ezelőtti ősember-fajok viszont már biztosan értettek a tűzgyújtáshoz.
A mi fajunk, hivatalos nevén homo sapiens („bölcs ember”) 200–100 ezer esztendővel ezelőtt alakult ki Afrikában, s hordái kb. 90 ezer esztendeje kezdtek lassan átszivárogni a többi kontinensre (vö. Ch. Stringer 1998). Ebben nagy segítségükre volt, hogy az i. e. 120 000-től kezdve rájöttek előbb a folyami és tengerpart-menti vízi közlekedés fortélyaira, sőt, J. Diamond (2006: 40.) szerint i. e. 50 000 tájt fatörzsekből kivájt csónakjaikkal a nyílt tengeren átevezve jutottak el Ausztráliába. Végül – a Bering-szoroson át – Amerikába is bevándoroltak, ahol legrégibb leleteik i. e. 12 000-ből származnak. A többi emberfaj kipusztult; utoljára a neandervölgyi ember, melynek hordáival i. e. 30 000 táján Európába érkezve néhány évezredig még együtt éltünk.
A kontinenseken való megjelenésünk eredetileg nem sok vizet zavart. „A kutatók becslése szerint – írja Kovács J. (2005: 14.) – a föld népessége ekkortájt még nem haladta meg a 20 milliót, ami a mai lakosság 0,003%-a.” Napjaink régészeti szenzációja, hogy Morvaországban olyan 27 000 esztendős leleteket tártak fel, amelyek nemcsak arra vallanak, hogy e korszak hordái a szövéshez konyítottak, hanem arra is, hogy a kisállatok elejtéséhez vadászhálókat készítettek. Az újabb technikai csúcsteljesítményt, az íjjal 80 méteres távolságig kirepített nyílvesszőt az őskőkor vége felé találta fel valamelyik zseniális ősünk: e szerszám legrégibb lelete az i. e. 17 600-ból való. A középső kőkor, a mezolitikum (kb. i. e. 9500–8000 és 5800–4500) idején zárkózott fel végül a gyűjtögetés és a vadászat mellé a zsákmányoló termelést kiteljesítő halászat.
A fejlődés ilyen évmilliókat, százezer esztendőket igénylő lassúságának oka az volt, hogy ebben az ínséges életmódban a hordák tagjai módszeresen csak a mindennapi fizikai szükségleteiket biztosító munkával foglalkozhattak. Új eszközeik, eljárásaik így nem szakemberek szellemi munkájának eredményei voltak, hanem véletlenül előállt jelenségek hasznosításának felismerésére, azaz készen talált dolgok értékes tulajdonságainak felfedezésére épültek. A patakpartokon ott hevertek a törött kavicsok, amelyeknek élük volt, s néhány százezer év alatt akadt egy olyan alkalom, amely egy ősembert ráébresztett arra, hogy ezzel könnyebb elvágni valamit, mint a karmaival-fogaival szétmarcangolni. Egy másik ügyetlenül beleejtette a húst a tűzbe, s rájött, hogy ettől puhább és jobb az íze stb.
A sámánok mint első értelmiségiek
Az első értelmiségiek, akik kizárólag szellemi munkával foglalkoztak, a hordák sámánjai (más néven mágusok, varázslók stb.) voltak. Az úttörés érdeme itt a neandervölgyi embereké, akiknek állatkultuszra, temetési rítusokra valló tárgyi leletei már fejlett – noha tartalmi vonásait tekintve körvonalaiban sem sejthető – mágikus-mitikus hiedelemvilágra engednek következtetni. Fuvolákat fabrikáltak, és az ő remeklésük az a 32 ezer esztendős, 28 centis mamutcsontfaragvány, amelyet „Oroszlánember” néven ismer a régészet, s egy oroszlánfejű emberszörnyeteget ábrázol. Joggal feltételezhető tehát, hogy zenekísérettel, szöveges dalokat énekelve és táncolva tisztelték a képzőművészeti jellegű tárgyakkal is megjelenített túlvilági hatalmakat.
Kortársaiknál, a mi fajunk hordáiban is ekkortól vált jellemzővé az E. B. Tylor (1994) által bevezetett műszóval animizmusnak nevezett világkép, amely isteneket még nem ismert, de hiedelmei szerint mindennek – nemcsak az élőlényeknek, hanem a természeti és az ember által létrehozott tárgyi világ valamennyi dolgának – transzcendens erővel rendelkező lelke volt. E szellemvilág hatalmait megfelelő szertartásokkal befolyásolni lehetett, s a hordák tagjai közül kiváltak a sámánok, akik az ilyen kapcsolatok teendőinek ellátására szakosodtak. A közösség részvételével, kosztümösen-maszkosan, táncolva, zene (főként dobolás) és révületben énekelt szövegek kíséretével előadott produkcióik minden olyan félelmetes feladat ellátására kiterjedtek, ahol a szellemek segítségére vagy ártó beavatkozásaik elhárítására volt szükség. Mítoszokat meséltek, varázsdalokat költöttek, szobrokat, amuletteket fabrikáltak, barlang- és sziklafalakat festettek, orvosságokat és kábítószereket gyártottak, helyenként még bíráskodtak is. Tevékenységüket hivatásszerűen űzték, s tanult szakemberek – az első értelmiségiek – voltak, amennyiben az öreg varázslók-varázslónők tanítványaiként és segédeiként fiatal koruktól készültek fel titokzatos mesterségük gyakorlására.
Bronislaw Malinowski (1935; uő 1948) klasszikus kutatási eredményei óta jól tudjuk, hogy a mágiának milyen fontos szerepe volt a valóban hasznos gyakorlati tevékenységek támogatásában. S nemcsak olyan formában, hogy – amint ezt Caudwell (1960: 37.) írja le – „a sámán abszurd ambíciói nélkül és az alkimista képtelen reményei nélkül nem léteznék modern vegytan, amely azokat megvalósítja”. A mágia mint – G. Thomson (vö. 1958: 21-22.) kifejezésével – „illuzórikus technika” valóban növelte az ember teljesítőképességét. A vadászat sikerét pl. egyrészt azzal, hogy a varázsszertartás által hitük szerint lényegében már elejtették a vadakat, s így olyan magabiztosan, győzelemtudattal rontottak rá a medvékre, őstulkokra, mamutokra, hogy ezeket az izomkolosszusokat is maguk alá tudták gyűrni. Másrészt e mágikus szertartások extatikus harci táncok voltak, amelyek a holtbiztos célzás képességére és a viaskodás legcélravezetőbb mozdulatainak eltanulására, reflexszerű begyakorlására is szolgáltak.
A bőség korszaka és az osztálytársadalom
Az i. e. 18 000 és i. e. 7 000 közé eső időszakban a nomád hordák kezdtek áttérni a letelepült életmódra. 2 Amint ezt L. R. Binford (1987) kimutatta, ez az új, helyhez kötöttebb életmód volt az előfeltétele a mezőgazdasági termelés felfedezésének, hiszen így nyílt lehetőségük arra, hogy egyes magvas növényeket lakóhelyük környezetében elszaporítsanak és állatokat magukhoz szoktatva megszelídítsenek. Ezzel egy merőben új történelmi korszakba vezető útra léptek rá (vö. J. Diamond 2006: 83-90, 96-192.). Lehetővé vált számukra egyrészt, hogy ne csak a betevő falatért kelljen minden egyes napon megküzdeniük, hanem tartalékokat is fel tudjanak halmozni. A korábban elképzelhetetlen bőség következményeként az emberiség történetében bekövetkezett az első népességrobbanás is; a szakemberek becslése szerint lélekszámunk ekkoriban már 80 milliónyira ugrott. Másrészt immár nem kellett mindenkinek az élelem megtermelésével foglalatoskodnia, hanem némelyek már – egyre többen – más, hasznos tevékenységekkel szolgálhatták a közösség érdekeit. A munkamegosztás rohamos ütemű, addig elképzelhetetlen fejlődéshez vezetett. A korábbi évmilliók vánszorgásához képest úgyszólván pillanatok – évezredek – alatt új és új mesterségek keletkeztek és virágoztak fel a textilművességtől az építőművészeten át a fémművességig. A kóborló, apró hordák letelepült, nagy lélekszámú nemzetségi, majd több nemzetséget egyesítő törzsi társadalmakká terebélyesedtek, felépültek a falvak és az első városok.
Az anyagi javak egyre növekvő bősége azonban új, addig ismeretlen problémák elé állította az emberiséget. A munkamegosztás magával hozta az árucsere voltaképpen mindmáig megoldatlan problémáit: mennyi gabonát kell adnia a növénytermelőnek ahhoz, hogy az állattenyésztőtől kapjon érte egy tehenet, hány arasznyi vászonszövet jár az agyagművesnek egy korsóért, és mi a teendő akkor, ha valaki ellopja vagy erőszakkal elrabolja másoktól azt, amire szüksége van?
Ugyanilyen konfliktusokhoz vezetett a gazdagodás a közösségek közötti kapcsolatokban is. A bőség, mint említettem, népességrobbanáshoz vezetett, a nemzetségek és törzsek szálláshelyei között elterülő óriási senkiföldje eltűnt, és kiderült, hogy a javak megszerzésének legegyszerűbb módja a rablóhadjárat. Le kell rohanni a mit sem sejtő szomszédokat, elhajtani a csordáikat, elvenni tőlük mindent, ami elvehető, és akik életben maradnak a csaták után, azokat rabszolgákként dolgoztatni.
E problémák elől nem lehetett kitérni, és megoldásuk (történelmi léptékben, azaz évszázadokban mérve) nem is késlekedett. Azok a népek, amelyek rátaláltak a kivezető útra, az egyenlőség hagyományait még őrző nemzetségi-törzsi társadalmakat az új körülmények szükségszerűségeihez igazodva fokozatosan átalakították osztálytársadalmakká. A legsürgősebb feladat a belső rend és a külső hatalom biztosítása volt. A nemzetségek-törzsek legtöbb fizikai tőkével (testi erővel, gyilkolási képességekkel) rendelkező tagjaiból kialakult a karhatalmat, a véderőt és a rablóhadjáratok sikerét biztosító katonai arisztokrácia, a szellemi tőke nagysága pedig az anyagi termelők fölé emelte a sámánok mesterségét az ókori magaskultúra szintjére fejlesztő papságot. Az utóbbi érdeme nemcsak a tételes vallások parancsolataira épülő jogrend és a külső hatalmat megszilárdító diplomácia megteremtése, hanem a tudományos-technikai kultúra alapjainak kidolgozása: ők az első matematikusok, mérnökök, vegyészek és orvosok is; a világi értelmiség csak egy következő fejlődési fokon lép melléjük.
Maga Engels is azt írja: „Világos: mindaddig, amíg az emberi munka még olyan kevéssé volt termelékeny, hogy a szükséges létfenntartási eszközökön túl csak kevés többletet szolgáltatott, a termelőerők fokozása, a forgalom kiterjesztése, az állam és a jog fejlesztése, a művészet és a tudomány megalapozása csak fokozott munkamegosztás révén volt lehetséges, amelynek alapzata az egyszerű kézi munkát ellátó tömegek és a munka vezetését, a kereskedelmet, az államügyeket és utóbb a művészettel és tudománnyal való foglalkozást űző kevés számú kiváltságosok közti nagy munkamegosztás kellett, hogy legyen” (K. Marx–F. Engels 1963: 178.). Másutt azonban ehhez hozzátette azt is, hogy „a legalantasabb érdekek avatják fel az új, a civilizált osztálytársadalmat: aljas kapzsiság, hitvány élvhajhászás, piszkos zsugoriság és a közös vagyon önző szétrablása” (F. Engels 1949: 101.).
Vagyis: jóllehet kétségtelen, hogy – miként ezt már Gramsci (1965: 97-98.) hangsúlyozta – az osztálytársadalmakban az alávetett társadalmi osztályok tömegei is létfontosságú szolgáltatásokat kaptak az uralkodó és középosztályi helyzetű kevesektől, ebben az adok-kapok cserében az előbbieknek mindig kirívóan többet kellett fizetniük, mint amennyi egy valamelyest is méltányos árucsere elvont modelljében megillette volna az utóbbiakat.
A többség feláldozása a fejlődés oltárán?
A társadalmi fejlődés legalapvetőbb ellentmondására bukkanunk itt: az uralkodó és középosztályok „legalantasabb” érdekei a legmagasabb rendű érdeket szolgálták, hiszen végső soron az összemberi szabadság továbbfejlesztésének érdeke követelte meg, hogy a szabad és egyenlő nyomorúságot az ember az olyan elképesztő egyenlőtlenségre cserélje fel, amilyenek azokban a társadalmakban voltak, ahol embertársainknak „beszélő szerszámokként”, rabszolgákként kellett gürcölniük. Az ókortól napjainkig mindenütt azok a társadalmak törtek az élre, ahol az egyszerű kézi munkát ellátó tömegek fölött uralkodó osztályok kiváltságosai olyan viszonyokat teremtettek, amelyek lehetővé tették, hogy kultúráik eljuthassanak az ujjak segítségével történő számolástól az elektronikus számítógépekig, a szekértől az űrhajóig, a tűzenergiától az atomenergiáig, a kurjongatástól és dobolástól a távközlési műholdakkal közvetített tévéprogramokig. S azok a közösségek, amelyek fenntartották az ősi egyenlőséget; mint a dzsungelek mélyén még ma is „felfedezetlenül” élő törzsek, megőrizték egyben az ősi, primitív nyomorúságot is. „Afrikában ma is tapasztalható – írja Clement Greenberg (1986: 113. jegyzetben) –, hogy a rabszolgatartó törzsek kultúrája rendszerint magasabb, mint a nem rabszolgatartó törzseké.”
Hegel (1979: 57.) ezt az ellentmondást egyenesen úgy fogalmazta meg, hogy az emberek feje fölött – vagy épp ellenükre – fejlődik a történelem, s színpada így egy nagy „vágóhíd”, ahol „feláldozták a népek boldogságát, az államok bölcsességét és az egyének erényét”. Marx – és az ő nyomán a pályakezdő Marcuse – szintén igen sötéten ítélte meg az osztálytársadalmak korszakát, de hozzátették, hogy ez csak átmeneti jelenség, melynek végén az összemberi haladás és minden egyes ember szabadságának érdeke egybeesik majd (vö. K. Marx–F. Engels 1976/2: 100-101; H. Marcuse 1982: 325.).
A vezetésképtelen uralkodó osztályok elbuknak
Hegel elképzelése azonban olyan szempontból is téves, hogy nem érzékeli: az uralkodó osztályok hatalma csak addig tart, ameddig „legitimitással” rendelkezik. Magyarán: hogy a társadalom tagjai túlnyomó többségükben vagy összességükben úgy érzik‑tudják, hogy a fennálló rend normái (legalább alapvető vonásaikat tekintve) saját érdekeiknek is megfelelnek, igazságosak, és ebben az értelemben törvényesek (vö. M. Weber 1967: 69 skk). Ami a rabszolgaságot illeti, a történészek okkal mutatnak rá, hogy bevezetése voltaképpen még az ilyen sorsra jutott embereknek is érdeke volt. Korábban ugyanis az egymással marakodó vagy egymásra vadászó hordákban élő eleink a csatározásaik során elfogott embertársaikat egyszerűen megették. Később, a kannibalizmusról leszokott törzsek vagy a nem rabszolgatartó civilizációk sem bántak szelídebben foglyaikkal; rövid úton lemészárolták vagy feláldozták őket isteneiknek. Az ilyen alternatívával szemben igencsak vonzó változást jelentett a rabszolgasors létbiztonsága. 3
A normális történelmi helyzetekben tehát az alávetett osztályok nem pusztán áldozatai a történelmi fejlődésnek, hanem haszonélvezői is, az ő szabadságuk is mindig nagyobb és teljesebb, még ha nem éri is el az uralkodó osztályok szabadságlehetőségeinek növekedési mértékét. M. Godelier (1970: 123.) megfogalmazásával: „a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség a fejlett társadalmi élet előnyeit is felmutatja, s olyan állapothoz vezet, amelyben a csoportérdekek valóságosan és ideologikusan egyaránt elfogadhatók mindenki számára”. Az a történelmi fejlődés tehát, amelyik – legalább lehetőség szerint – nem kamatozik az osztályszerkezet valamennyi lépcsőfokán még az adott nemzedékek életében, hanem korlátozza a már elért szabadságot, visszaveszi jelenünk értékeit valamiféle távoli jövő vagy a túlvilági boldogság nevében, nem fejlődés, hanem visszafejlődés, a haladás mezében elkövetett reakciós történelmi bűntett. 4 Mindenesetre addig, amíg el nem érjük azt a paradicsomi állapotot, ahol az összemberi haladás és minden egyes ember szabadságának érdeke egybeesik majd, addig számolnunk kell az ilyen s másféle típusú történelmi bűntettekkel. Marcusénak (1968: 46-48.) – bár igen kétes értékű fejtegetések kontextusában – igaza van, amikor megállapítja, hogy a despotikus uralmak igen gyakran mindenféle ésszerű indok nélküli, „fölösleges elnyomatással” is sújtják a tömegeket. Ám ez az irracionalitás egy adott ponton robbanáshoz vezet, s az elszabadult népharag irtózatos leckékkel tudja kiokítani a hatalmon levőket arra, hol húzódnak az ésszerű hatalomgyakorlás határai.
Abban a pillanatban, amikor a tömegek mindennapi életében a korlátozottságok meghaladják az elfogadható mértéket, vagy az uralkodó osztály és az alávetett osztályok életszínvonala kirívó különbségeket mutat, feltartóztathatatlanul repedezni kezd a fennálló rend legitimitása. Az előrelátóbb uralkodó osztályok ilyenkor reformokkal fejlesztik tovább a rendszer struktúráját, mert ha nem teszik, a forradalmak dühe takarítja el őket a haladás útjából. Ezeket ugyan le lehet verni, de csak időlegesen: mint – úgy tudom, Talleyrand nyomán – mondani szokás, a szuronyokkal mindent meg lehet tenni, csak ülni nem lehet rajtuk, s ezért az illegitimmé vált rendszerek uralkodó osztályait előbb vagy utóbb új, feltörekvő osztályok szorítják háttérbe.
Hasonlóan bukáshoz vezet, ha az uralkodó osztályok nem gondoskodnak kellő mértékben a véderő és a gazdaság korszerűsítéséről. A belső legitimitás nem védi meg az elmaradott népeket attól, hogy a fejlettebb társadalmak hódításának áldozataivá váljanak. Ilyen esetekben pedig a hajdani kiváltságosok legtöbbször annak is örülhetnek, ha a puszta életüket meg tudják menteni, s csak a gyarmatosítás ritkább válfajaiban őrizhetik meg az új hatalom szolgálatában végrehajtói szerepüket.
Ugyanaz a társadalmi fejlődés tehát, amely létrehívja az egyenlőtlen szerkezetű osztálytársadalmakat, el is sorvasztja-pusztítja ezek olyan formáit, melyek az egyenlőtlenséget nem a kellő ütemű haladás céljaira használják fel.
A történelmi fejlődésvonalak szövevénye
Külön hangsúlyozandó, hogy az emberi szabadság kiteljesedésének folyamata nem olyan egyenes vonalban felfelé ívelő úton halad, ahogyan azt elképzelni szeretnénk, hanem szinte áttekinthetetlen szövevényt alkot. Ennek egyik oka az, hogy itt nem egyetlen fejlődésvonallal állunk szemben, hanem minél messzebb követjük vissza a múltba, annál több szálára bukkanunk. Az ősközösség nomád hordái, mint láttuk, a világban szétszórt, egymástól távoli, általában csak véletlenül találkozó csoportok voltak, s ez értelemszerűen azt jelenti, hogy kultúrájuk és nyelvük fejlődése lényegében elszigetelt, belső folyamatként ment végbe – azaz az emberiség egészének fejlődése eredetileg megszámlálhatatlanul sok gyökérből indult ki. A letelepült életmód és a földművelés kialakulása után létrejövő ókori magaskultúrák is sokáig ugyancsak izolált, önálló fejlődésvonalakkal rendelkeztek. G. W. Kołodko (2009: 67.) írja, hogy „az ezredévek során, amíg az ember a földkerekségen vándorolt, a fejlődést tekintve valójában nem sok minden történt. A homo sapiens szép lassan benépesítette a földet. […] Idővel különböző kultúrák kezdtek megjelenni, fejlődtek és virágoztak, az esetek nagy többségében mit sem tudva egymás létezéséről. A műszaki fejlődés körülbelül évente öt és tíz kilométeres sebességgel terjedt tovább. Ez annyit jelent, hogy egy adott helyen alkalmazott öntözési forma vagy eszközkészítési mód az ezer kilométer távolságban fekvő területeken az elkövetkező száz-kétszáz éves időszakban jelent meg”.
Kína, India, Mezopotámia, Egyiptom társadalmai – mégha gyér és kezdetleges kereskedelmi kapcsolatok kimutathatók is köztük – merőben eltérő társadalmi szerkezetű, számottevő kölcsönhatások nélküli utakon jártak. A melléjük állítható perui (az i. e. III. évezredtől) és mexikói (az i. e. II. évezredtől) kultúrák létezéséről pedig nemcsak az előbbiek nem tudtak, hanem ezek egymás számára is teljesen ismeretlenek voltak. A köztük mutatkozó hajdani különbségek jóval nagyobbak, mint képzelnénk. Az egyiptomiak pl. hiába rendelkeztek oly híres mezőgazdasággal, az i. e. 18. század elejéig nem ismerték a lovak háziasítását, s erre igencsak ráfizettek, amikor a hikszoszok lovashadseregei lerohanták őket. Ugyanez volt a helyzet az amerikai magaskultúrák esetében is, azzal súlyosbítva, hogy itt a fémeket se hasznosították, csak az aranyművességet űzték magas fokon. Másfelől viszont az inka birodalom társadalmi szervezettsége és közellátása a világ más részein példa nélkül álló szintre emelkedett, jóllehet az írásbeliséget nem ismerték. A magaskultúrák csúcsán álló Kína évszázadokon át titokként őrizte legfontosabb felfedezéseit.
Az e kultúrák között elterülő őserdőkben és pusztaságokon pedig a még mindig kőkori viszonyok között élő hordák, majd nomád állattenyésztő nemzetségek-törzsek, valamint a már letelepült és többé-kevésbé alacsonyabb szintekre jutott népek sokfélesége tarkította az összképet. Csak jóval később, a városállamok, kisebb országok politikai egyesítése során kialakuló, majd hódításokkal is megnövelt birodalmak, valamint az ezek befolyása alatt álló övezetek alakítottak ki azután nagyobb kulturális egységeket, anélkül azonban, hogy ezek között az újkor beköszöntéig számottevő kölcsönhatások is mutatkoztak volna.
Az emberiség egységesülésének alapjait – a lehető legembertelenebb eszközökkel, népirtással, tömeges rabszolgasággal és gyarmati kiszipolyozással – az európai hódítások hozták létre. Tény, hogy az ilyen forrásokból táplálkozó fejlődés a 20. század végi technikai forradalmakhoz is elvezetett, amelyek immár lehetőséget nyújthatnának ahhoz is, hogy új korszak nyíljék meg az egységes emberi világ történetében. Minthogy azonban e korszak egybeesett a liberális kapitalista rendszer kiépülésével, így e lehetőségekből egyelőre csak a negatívumok váltak valósággá: a „globalizáció” – elképesztő paradoxonként – legtöbbször szitokszóként forog közszájon.
E liberális kapitalista rendszer ugyanis kizárólag abban érdekelt, hogy a pénztőke és a transznacionális monopóliumok egységes uralma alá hajtsa világunkat. Az viszont kifejezetten ellentétes az érdekeivel, hogy azonos kultúrszintre emelje társadalmainkat, hiszen az elmaradott régiók kiszolgáltatottsága révén hatalmas nyereségtöbbletre tesz szert. Ezért aztán – hogy csak a két végletet jelezzem – ugyanakkor, amikor mi színes és nagyképernyős televízióink előtt az atomkorszak problémáin töprenkedünk, Brazília, a Fülöp-szigetek vagy Pápua Új-Guinea őserdői mélyén élő kortársaink a kőkorszak kérdéseivel birkóznak, s még tudni sem tudunk egymás létezéséről.
A kulturális visszaesések és a fejlődésvonalak megszakadása
A fejlődésvonalak kuszaságához hozzájárult az is, hogy a történelem során korántsem volt általánosan jellemző az, hogy a magasabb szinten álló társadalmak hódították meg és formálták a saját arculatukhoz hasonlóvá a fejletlenebbeket. Az ókorban és a kora középkorban igen gyakori, hogy eredeti szálláshelyeik túlnépesedése miatt a vándor állattenyésztő törzsek tömegei a földművelő magaskultúrák területeire támadva kerestek maguknak új életteret, annál inkább, hiszen ezek gazdagsága is igen csábító zsákmánnyal kecsegtette a harci mesterségekben járatosabb nomádokat. Ez a történelmi modell, ha máshonnan nem, számunkra a „honfoglalás” és az ezt követő „kalandozások” eseményeiből közismert.
A leigázott társadalmak nem egyszer teljesen összeomlottak a nomádok uralma alatt, és ilyenkor kultúrájuk visszazuhant az analfabéta és törzsi viszonyok között élő hódítók szintjére, hogy onnan induljanak el egy új fejlődési vonalon. Az európai történetírás szereti az i. sz. 4-8. század közötti időszakot a „népvándorlás korának” nevezni, amikor is a „barbár” népek meghódították a Római Birodalom területeit. Valójában azonban – ilyen szempontból nézve – az ókor történelme a kezdetektől nem volt más, mint a népvándorlások egymást követő hullámainak sorozata, amely nem állt meg a 8. századnál, hanem a mongol birodalom terjeszkedése előli menekültáradatok révén a 13. századig elhúzódott.
Az új fejlődési vonal elindulhatott úgy is, hogy a hódítók elsajátították a meghódítottak magasabb kultúráját. Ez történt a kultúrtörténetünkben oly előkelő helyen álló görögökkel is, akik i. e. 2000 körül lovas nomád indogermán törzsekként törtek be észak felől a Balkán félszigetre, ahol már városlakó népeket találtak (ezek építették fel eredetileg – egyebek között – Athént, Korünthoszt, Tirünszt is) 5. E népeket leigázták, de műveltségükhöz asszimilálódtak, és tovább hódítva a krétai magaskultúra 6 vívmányait (többek között, az írás tudományát is) átvéve az i. e. 17. század végén megkezdték első, mükénéi (vagy kréta-mükénéi, minószi-mükénéi) kultúrának nevezett civilizációjuk kiépítését. A normalizáltabb életmódra való áttérésük azonban igencsak hosszú folyamat volt; az i. e. 8. századig leginkább a környező szigeteken és Kis-Ázsia északnyugati partvidékén élő, fejlettebb népek elleni rabló hadjáratokkal foglalkoztak.
Ugyanez történt egyébként az ókori magaskultúrák közül India esetében is, ahol az Indus-völgyi (más néven Harappá-) civilizáció területén már az i. e. VII–V. évezredben fejlett mezőgazdasági termelés és kézműipar, a IV. évezredtől pedig városi kultúra létezett, kétszintes épületekkel, vízvezetékekkel. Ennek hanyatlásakor az eredetileg az Uráltól nyugatra fekvő sztyeppéken élő, harcias nomád árják az i. e. II. évezredben hódították meg ezt a területet. Ezt követően az i. e. 1200 és 600 közötti korszakban hatalmukat – vitatott folyamatban – kiterjesztették az indiai szubkontinens egészére, és ekkor alakult ki az ottani kultúrának az az arculata, amely a köztudatunkban élő India-képet máig meghatározza. 7
A fejlődés törvényszerűségeinek erejét világosan mutatja, hogy ha az asszimiláció elmaradt, a nomád törzsek bármekkora birodalmat tudtak is meghódítani, ezek rendre összeomlottak, mint a hunoké vagy a mongoloké.
A fejlődésvonalak összképének bonyolultságát az is fokozza, hogy ezeket nemcsak a külső támadások szakíthatják meg, illetve vethetik vissza. Az egyes társadalmak zavartalan belső előrehaladása sem egyenletesen felfelé ívelő folyamat, hanem a fellendülések és stagnálások-hanyatlások girbegurba alakzatait formázza. Ha léteznék valamire való történetfilozófiánk, ennek feladata lenne összegezni, konkrétan milyen főbb rendszerhiba-típusok okozzák a fejlődés egyenlőtlenségeit. E kutatások hiányában magam csak azt az elvont megállapítást kockáztatnám meg, hogy ilyenkor mindig a szellemi termelés folyamatos és kiegyensúlyozott fejlesztését, valamint eredményeinek a mindennapi élet gyakorlatában való kamatoztatását akadályozó társadalmi helyzetekkel állunk szemben.
Több méter előre, de néhány arasznyi hátra is
Az, hogy a fejlődés során szabadságunk mindinkább kiteljesedik, mozgástere egyre bővül, korlátozottságunk pedig mindinkább visszaszorul, szintén nem valamiféle egyenletesen előrehaladó folyamat. Hogy az emberi lényegben mindig egységet alkot a szabadság és a korlátozottság, ez nemcsak úgy értendő, hogy egy-egy adott korban az ember már ismer bizonyos dolgokat, képes ilyen vagy amolyan törvényeket a maga szolgálatába állítani, felfedezett valamit, s ennyiben szabadabb lett, másfelől viszont még mindig sok mindent nem tud, sok mindenre nem képes, és ennyiben még mindig korlátozott. Gyakran ugyanaz a dolog, például egyazon a tudományos-technikai felfedezés – igaz, jobbára a több méter előre, néhány arasznyi hátra arányban – egyszerre növeli is az emberi szabadságot, egyben azonban új korlátokat is emel elénk.
Civilizáltuk a környezetünket, az őserdők helyére városokat építettünk, melyeknek utcáin már nem fojthatnak meg bordáinkat összeroppantó, hatméteres óriáskígyók, a szmogriadók napjaiban viszont saját autóink pöfögésétől fuldoklunk. S ha a barlangok mélyén féltve őrzött parázshoz képest az atomfizikai törvények megismerése bámulatos energiaforrást adott kezünkbe, társadalmi problémáink megoldatlansága miatt ez egyben az atomtöltetű rakéták egyre ránk mutogató ujjainak fenyegetését is jelenti. Amint ezt N. Elias (1987: 677-679.) hangsúlyozza, az emberi fejlődés mindmáig meglehetősen vakon tapogatózva haladt előre. „Egyáltalán nem lehetetlen azonban – teszi hozzá –, hogy valami »ésszerűbbet«, szükségleteinknek és céljainknak jobban megfelelőt csináljunk belőle.”
JEGYZETEK
1 Az utolsó igényesebb ilyen elmélet a hegeli dialektikus fejlődésmodellt „a fejéről a talpára állító” marxista (de főleg Lenin-jegyzetekre támaszkodó) elgondolás volt, amelyik szerint a fejlődés úgy megy végbe, hogy minden jelenség az ellentétek egységéből áll, amelyek „harcra” kelnek egymással, s e harc eredménye a régi formák elpusztulása és az újak keletkezése (vö. O. V. Kuusinen és mások 1960: 81-103.). E felfogás általános érvényességét a modern tudományok (pl. a genetikát hasznosító neodarwinizmus) eredményei nem igazolták. Keresztény körökben nevezetes P. Teilhard de Chardin (1973) Istenhez vezető „Ómega pont” koncepciója. A fejlődésmodellekhez ld. még Detre Cs.–Horváth J. (1990); Szántó B. (2002); E. Mayr (2003); Somlai P. (2004); György L. (2005). [vissza]
2 Ennek okát abban szokás megjelölni, hogy az őskőkor nagy területeken vándorló mamut- és rénszarvascsordái, amelyeket az emberek addig követtek, az általunk sűrűbben lakott területekről eltűntek. (Vitatott, hogy azért-e, mert a vadászok kiirtották őket, vagy azért, mert a jégkorvégi gyors felmelegedés vezetett kihalásukhoz.) A zsákmányszerzés lehetősége így a helyben élő vaddisznókra, szarvasokra és őzekre, valamint a halban gazdag vízpartokra szűkült le. [vissza]
3 Hasonló felismerésekkel közelítette meg a társadalmi fejlődés ellentmondásos folyamatait már A. Comte (1979: 111–116.) is. [vissza]
4 Ez az elgondolás egyébként teljes mértékben egybevág J. Rawls (1997: 190-196, 103-104, 216-217.) híres „maximin” elvével, mely szerint a társadalmi egyenlőtlenséghez vezető változtatások csak akkor megengedhetők, ha azok a társadalom összességének érdekében állnak, és nem rontják a legrosszabb helyzetben levők esélyeit sem. A körülötte zajló vitákhoz ld. Tóth I. Gy. (1991); Mészáros J. (1992; uő 1992a). [vissza]
5 Vö. R. Hagg–D. Konsola (1986). [vissza]
6 Vö. F. Schachermeyr (1979). [vissza]
7 Vö. H. Kulke–D. Rothermund (2006). [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Binford, L. R. 1987: Bones. Ancient Man & Modern Myths. Orlando.
Caudwell, Ch. 1960: Illúzió és valóság. Bp.
Comte, A. 1979: A pozitív szellem. Bp.
Detre Cs.–Horváth J. (szerk.) 1990: A fejlődés fogalma korunkban. Természettudósok és filozófusok részvételével rendezett tudományos konferencia. Bp.
Diamond, J. 2002: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása. Bp.
Dorfles, G. 1986: A giccs. A rossz ízlés antológiája. Bp.
Elias, N. 1987: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Bp.
Engels, F. 1949: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Bp.
Godelier, M. 1970: Sur les sociétés précapitalistes. Textes choisis de Marx, Engels, Lénine. Párizs.
Gramsci, A. 1965: Marxizmus, kultúra, művészet. Válogatott írások. Bp.
Greenberg, C. 1986: Avantgarde és giccs. In: G. Dorfles 1986.
György L. 2005: Mi a fejlődés, van-e értelme és célja, mi felé haladunk? In: Tanuló Társadalom, 1. sz.
Hagg, R.–Konsola, D. 1986: Early Helladic Architecture and Urbanization. Goteborg.
Hegel, G. W. F. 1979: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapjai. 1. rész. A logika. Bp.
Kołodko, G. W. 2009: Megatrendek. Bp.
Kovács J. 2005: Egyetemes és magyar agrárfejlődés. Bp. 109
Kulke, H.–Rothermund, D. 2006: Geschichte Indiens von der Induskultur bis heute. München.
Kuusinen, O. V. és mások 1960: A marxizmus‑leninizmus alapjai. Bp.
Malinowski, B. 1935: Coral Gardens and Their Magic. London.
Malinowski, B. 1948: Magic, Science and Religion. Boston.
Marcuse, H. 1968: Psychoanalyse und Politik. Frankfurt am Main.
Marcuse, H. 1982: Ész és forradalom. Hegel és a társadalomelmélet keletkezése. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1963: Művei. XX. köt. Bp.
Marx, K.–Engels, F. 1976: Művei XXVI/1-3. köt. Bp.
Mayr, E. 2003. Mi az evolúció? Bp.
Mészáros J. 1992: Hozzászólás Tóth István György cikkéhez. In: Szociológiai Szemle.
Mészáros, J. 1992a: Az elosztási igazságosság néhány kérdése. In: Szociológiai Szemle.
Rawls, J. 1997: Az igazságosság elmélete. Bp.
Schachermeyr, F. 1979: Die minoische Kultur des alten Kreta. Stuttgart.
Somlai P. (szerk.) 2004: Az evolúció elméletei és metaforái a társadalomtudományokban. Bp.
Stringer, Ch. 1998: African Exodus. The Origins of Modern Humanity. New York.
Szántó B. 2002 (letöltés 2009. nov. 21.): Mi a fejlődés a fogalom mind természet-, mind társadalomtudományi vonatkozásában? – annotáció. Elhangzott az „Új tudás és új tudat a tudástársadalom korszakában” című nemzetközi konferencián. In: http://www.inco.hu/inco9/infotars/cikk0h.htm
Teilhard de Chardin, P. 1973: Az emberi jelenség. Bp.
Thomson, G. 1958: Aischylos és Athén. Bp.
Tóth I. Gy. 1991: A társadalmi (elosztási) igazságosság problémája. In: Szociológiai Szemle.
Tylor, E. B. 1994: Primitive Culture. I–II. köt. London.
Weber, M. 1967: Gazdaság és társadalom. Válogatott tanulmányok. Bp.
Naplóoldal
Önarckép Marte R. Gómeznek, ceruzával (1946)
A náci Németország szövetségeseként, kollaboránsaként a Szovjetuniót megtámadó fegyveres hatalmak mai, úgymond, utódállamai – ellentétben a mai Németországgal – valamiféle történelmi felülvizsgálatot hajtanak végre, amely tart már a rendszerváltás periódusa óta. Mintha utólag óhajtanák megnyerni a II. világháborút. A balti államoktól Ukrajnán át Magyarországig szinte mindenütt folyik a szerecsenmosdatás, a szovjet területeken kegyetlenkedő, nőket, öregeket és gyermekeket is kivégző reguláris katonai egységek mentegetése egy nacionalista nemzetállami legitimációt szolgáló politika jegyében. Magyarországon állami pénzen folyik ama hadseregek heroizálása, amelyek részt vettek a Szovjetunió megtámadásában és a békés lakosság fizikai megsemmisítésében. Ám a napjainkban végre hozzáférhető dokumentumoknak is köszönhetően az ilyen kísérletek valószínűleg kérészéletűek lesznek. Felmerül azonban a kérdés: vajon eddig miért nem kerültek felszínre ezek a levéltári dokumentumok, amelyek a kis kelet-európai államok hadseregei által elkövetett rémtetteket bizonyítják?
Magyarországon az ún. szocializmus korszakában éppenséggel a szovjet gyámkodás hatására is, elhallgatták e háborús bűncselekmények egész szövevényes és iszonyú történetét a hadifogoly-problematikával egyetemben. Ennek oka többrétű. A szovjet politika és a szovjet történetírás levéltári forrásokat a magyar rémtettekről legfeljebb véletlenszerűen publikált egyet-egyet. 2 Példának okáért orosz nyelven jelent meg dokumentum, amely a magyar katonáknak a holokausztban való részvételét tanúsítja, de ennek sem visszhangja, sem sajtója nem volt. A magyar történészek sem törték magukat a Kádár-korszakban, hogy ezekről az eseményekről beszámoljanak, talán azért sem, hogy ne kelljen foglalkozni a szovjet visszacsapás, a felszabadítás időszakában magyar területen elkövetett bűncselekményekkel, és hogy egyáltalán ne nagyon kelljen szembesülni a „szocialista nemzeti egységet” megbontó történelmi tényekkel. Ez a szempont egyébként a legutóbbi időkig jelen volt Oroszországban is oly módon, hogy „ne terheljük ezekkel az országokkal kialakított kapcsolatainkat újabb nehézségekkel”. Ám a háborús szerepvállalás kifehérítésére, a Nagy Honvédő Háború hősi emlékének besározására irányuló „nemzetépítő” hamisítások előcsalogatták az orosz archívumokból is a háborús rémtettek dokumentációját. E téren igen komoly feltáró munkát végez A. Djukov, akit legutóbb Lettországból ki is tiltottak, mert feltárta a lett fasiszták és kollaboránsok bűntetteit, így aztán a lett „nemzeti függetlenség” történetének „kellemetlen” tényei dokumentálódnak. 3
Ez a történet akár magyar történet is lehetett volna. No, de vegyünk sorjában.
Magyar nyelven sokáig az az, eredetileg 1943-ból származó kommunista propaganda-brosúra volt az egyedüli, forrásokra épülő publikáció, amely módszeresen leleplezte a horthysta katonai elit és hadseregének háborús bűneit, a holokausztban való részvételét a Szovjetunió ideiglenesen elfoglalt területein. E brosúra Háy Gyula nevéhez fűződik. Igaz, Háy író volt, nem történész, de tudni kell, hogy Moszkvában nem sok olyan ember akadt 1943 tavaszán, aki ilyen leleplező könyvecskét össze tudott volna állítani azokról a rémtettekről, amelyeket a magyar hatóságok és a magyar katonák a megszállt szovjet területeken elkövettek. 4 A magyar bűncselekmények vizsgálata és „mediatizálása” a Rákosi-időszaktól kezdve a Kádár-korszakon át napjainkig, mint jeleztük, kívül esett és ma is kívül esik mind a kommunista, mind a liberális, mind a nacionalista fősodor érdeklődésén. A Kádár-rendszerben nem volt időszerű a „szocialista nemzeti egység megbontása” a történelmi önismeret és önkritika útján. 5 A mai hivatalos törekvések pedig egyenesen arra irányulnak, hogy „kifehérítsék” 6 a náci Németországgal szövetségben harcoló horthysta megszálló erők történelmi szerepét, amelyről a maga idején még Goebbels is megvetően nyilatkozott, 7 amint arra a maga helyén még kitérünk. Goebbels információi közvetlenül fronttapasztalatokon nyugodtak, amelyeket német tisztek közvetítettek Németországba. 8
A magyar hadseregek szovjet területen viselt dolgairól, rémtetteiről napjainkban is csak Ungváry Krisztián – német források alapján – számol be rendszeresen. Írásaiban azonban ezzel egyidőben – furcsának tűnhet, ha valaki nem szokott hozzá a zavaros gondolkodáshoz – mentegeti az emberiség elleni bűncselekményeket elkövetett náci (német és magyar) partizánvadászokat és partizánvadászatot. Úgy tesz, mintha a szovjet partizánok – akik a területrablókkal szemben saját házaikat, földjüket, családjukat, országukat védték – üldözésének lehetne bármilyen akceptálható nemzetközi jogi alapja a Wehrmacht részéről, amely a megszállt szovjet területeken soha semmilyen nemzetközi jogot nem tartott tiszteletben a háború első percétől kezdve, amikor is hadüzenet nélkül támadta meg a Szovjetuniót.
A magyar szerző nem érti, hogy maga a Wehrmacht sohasem tartott be semmiféle olyan törvényt, amely a korabeli nemzetközi jogból fakadt volna – kezdve általában a szovjet lakosság elleni népirtástól a holokausztig. 9 Teljességgel elfeledkezik arról, hogy a nürnbergi perben maga az amerikai vádló, Herrisen főügyész a náci dokumentumokra hivatkozva, konkrétan a náci háborús alapelveket hangsúlyozva idézte Goebbelst:
„… a megszállt keleti területeken működő polgári adminisztráció alapvető feladata a birodalmi érdekek képviselete. Bármilyen intézkedés foganatosításakor és bárminő megfontolásokban ennek az alapvető feladatnak kell mindenkor az első helyen állnia. Ezért a megszállt területek a jövőben bizonyos fokig önállóságot kaphatnak, melynek formái azonban mindeddig nincsenek meghatározva, mindenesetre ezek a területek megmaradnak Nagy-németország élettere részének és ennek a vezérlő elvnek megfelelően történik igazgatásuk.
[…] A szárazföldi háború törvényeiből eredő Hágai Konvenció elve, amely érinti az idegen csapatok által megszállt országok igazgatását, nem alkalmazható, minthogy a Szovjetuniót nem létező országnak kell tekinteni, és ezért a Birodalomnak magára kell vállalnia valamennyi kormányzási és egyéb állami funkciót ezen ország állampolgárainak érdekében. Ezért megengedhetőek mindazon intézkedések, amelyeket a német igazgatási adminisztráció szükségesnek és célravezetőnek tekint ennek a nagy feladatnak teljesítésében.” 10
Továbbá ismert tény az is a mai Magyarországon, hogy a rablóháborúban résztvevő magyar katonák dicsőítése hovatovább hivatalos kormányprojekt lett.. Számos más esemény pedig egy új Horthy-kultusz felemelkedéséről tanúskodik, arról a Horthy Miklósról van szó, akit történelmi felelősség terhel a szovjetek elleni háborúért, az egymillió magyar áldozatért és a szovjet területen legyilkoltak tömegeiért. A magyar katonák háborús bűncselekményeinek feltáratlansága azonban hamarosan a múlt részévé válik, mert jelentős forráscsoportok kerültek elő az oroszországi levéltárakból.
Már 1941. október 14-én, még jóval a moszkvai csata előtt, a szovjet kormány közleményben tudatta, hogy a hitlerista hódítók és bűntársaik, mint a magyar katonai vezetés és a bűncselekményekben részt vett katonák és tisztek, felelősséggel fognak tartozni az elkövetett kegyetlenkedésekért. F. D. Roosevelt amerikai államelnök és több megszállt ország kormánya ezt a szovjet állásfoglalást mindvégig támogatta, és a háború után a nürnbergi perben gyakorlatilag is demonstrálta. A szovjet hatóságok mindvégig számon tartották a ma már ismert rettenetes kegyetlenkedéseket, és a felszabadító egységek nyomában egy állami bizottság vizsgálta ki szovjet területeken a háborús bűncselekményeket. Minderről a szovjet sajtó beszámolt otthon és a nemzetközi közvélemény előtt is. 1943. április 19-én, a háború 667. napján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa külön törvényt fogadott el, amely részletesen rendelkezett a megtorlásokról. A szovjet hatóságok 1947-ben eltörölték a halálbüntetést, ezért sok háborús bűnös élve úszhatta meg a népirtásban való részvételt.
Az 1943. április 19-én kiadott, akkor nem publikált törvényerejű rendelet a szovjet állampolgárságú lakosok, a hadifogoly vöröskatonák meggyilkolásában és megkínzásában vétkes kegyetlenkedők, a nácik és szövetségeseik szolgálatában álló szovjet állampolgárok, hazaárulók és bűnsegédeik megbüntetésének mértékről rendelkezett. Sok tízezer semmiben sem vétkes nők gyermekek és idősek, valamint hadifogoly vöröskatonák megkínzásának és meggyilkolásának tényét 1943-ban már jelentős mennyiségű dokumentáció igazolta. Százezreket lőttek agyon, akasztottak fel, égettek el elevenen, falvak sokaságát perzselték fel. A fő felelősség a Wehrmacht katonai alakulatainak parancsnokait és a hitleri csendőrhadtestek, az SS csapatparancsnokait, a Gestapo főnökeit, a városok és falvak polgármestereit és kollaboráns helyi kiszolgálóit, a hadifogolytáborok és a fasiszta hatalmat gyakorlók más megbízottait terhelik. Ugyanakkor a magyar és más szövetséges katonai alakulatok parancsnoki kara és személyi állományának jelentős része szintén elévülhetetlen háborús bűnöket követett el. 11
A magyarok bűncselekményeit általában dokumentáló anyagok, amelyek alapján elítélték Álgya-Papp Zoltán altábornagyot Moszkvában tizenkét magyar és három német (a 299-es Oberfeldkommendatura parancsnokai) társával egyetemben, a bűnök méreteit és horizontját igen pontosan tükrözik. 12 Noha a kutatások még csak a jövőben teljesednek ki, a kontúrok kirajzolódtak. A magyar megszálló csapatok a náci Németország fegyveres erőinek alárendeltségében ukrán, orosz és belorusz területeken az Új Rend bevezetésének folyamatában a gyilkolás és az erőszak rezsimjét honosították meg, amelyet a magyarországi vezérkar 10. számú ismert utasítása vázolta fel. A partizánok elleni harc és a megszállt területek lakosságának megfélemlítése között a határvonalak – mindenféle propaganda ellenére 13 – már az 1942 nyarán kiadott dokumentumban is elmosódtak.
A jelzett összegző bírósági forrásban, amely a Rendkívüli Állami Bizottság vizsgálatain nyugodott, csak a Csernyigovi Területen mintegy 100 000 civil szovjet állampolgárt gyilkoltak meg, továbbá megöltek 24 000 szovjet hadifoglyot. A Breszti Terület Kobrin településén 7000 embert gyilkoltak meg, és több tízezer embert telepítettek ki rabszolgamunkára Németországba. Különösen sokszor olvasni ezekben a dokumentumokban a 105. és a 201. magyar gyaloghadosztályok rémtetteiről. A Kurszki Területen, az Oszkol folyó partján és Novij, illetve Sztarij Oszkolban, továbbá a környékén elkövetett nagyszámú gyilkosságokról, az éjszakai tömeges kivégzésekről, a civil lakosság megkínzásáról számos dokumentum, az eseményeket átélt tanúk vallomásai szólnak megdöbbentő erővel. 14
Különösen fontos dokumentum a Rendkívüli Állami Bizottság 1945. március 28-ai jelentése, amelyet a Szovjetunió Külügyi Népbiztossága Európai Osztálya 1945. június 23-án elküldött Magyarországra a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének, K. E. Vorosilov marsallnak. 15 A dokumentum összefoglaló adatokat tartalmaz a magyar katonák által legyilkoltak számáról. A Csernyigovi Területen, az Álgya-Papp-per anyagának tanúsága szerint, a 100 000 legyilkolt civil mellett 24 000 hadifogoly lemészárlása is terheli a magyar hatóságok és katonák bűnlajstromát, de ezeket a bűncselekményeket részben közvetlen német részvétellel hajtották végre. De a „Csernyigov Terület tizenkét kerületében, a 1. Gremjacseszkiji Rajon, 2. Gorodnyanszkij, 3. Korjukovszkiji, 4. Menszkij, 5. Novgorodszeverszkij, 6. Ponornyickij, 7. Szosznyickij, 8. Szemjonovszkij, 9. Mihajlo-Koszjubinszkij, 10. Holmenszkij, 11. Scsorszkij és a 12. Csernyigovszkij Kerületek képezték azt az arénát, amelyen a lakossággal való leszámolást kizárólag magyarok hajtották végre.” Ezeken a területeken 38 611 szovjet állampolgárt öltek meg és kínoztak halálra, valamint 12 159 embert taszítottak rabszolgasorba.” 16 A tömegmészárlások központja Scsorsz városa volt, ahol a börtönökben, parkokban és erdőkben – többször is az elpusztítandók által megásatott sírgödrök előtt – sok ezer embert végeztek ki a legborzalmasabb kínzások közepette. Sokfelé a leggyakoribb kivégzés és kínzás az elevenen elégetés volt. Az áldozatok nagy többségükben, öregek, nők és gyermekek, beleértve csecsemőket, a szoptatós anyákkal együtt. Mivel a magyar katonák rémtettei több Magyarországnyi területen történtek több mint két év folyamán, a végleges adatok megállapítása, kikutatása hosszabb időt és gondos forráskutatást, illetve publikálást igényel. Hozzátéve, hogy a Vörös Hadsereg magyarországi szerepéről is természetesen teljes képet kell felrajzolni abban a szélesebb összefüggésben, amelyet előadásomban igyekeztem vázolni.
JEGYZETEK
1 Elhangzott Moszkvában, a Nagy Honvédő Háború Központi Múzeumában (Poklonnaja Gora) tartott nemzetközi konferencián, a doni harcok 70. évfordulóján, 2012. június 5-én [vissza]
2 Ld. például a Magyarországon nem régen publikált két könyvet: Bálint József A Szovjetunió gazdasági kirablása dokumentumokban elbeszélve c. kötete (Szerk.: Mezei Bálint a Ruszisztikai Könyvek sorozatban) [vissza]
3 Дюков А. Р. Операция «Зимнее волшебство»: нацистская истребительная политика и латвийский коллаборационизм: М.: Фонд «Историческая память», 2011. 3. sz. [vissza]
4 Háy Gyula: Partizánok tükre. Bp., 1945. és Bálint József A Szovjetunió gazdasági kirablása dokumentumokban elbeszélve c. kötete magyar nyelven is közöl ilyen dokumentumokat. Bp., 2011. [vissza]
5 Új adalékokkal szolgál magyar nyelven Varga Éva és Vaszilij Hrisztoforov orosz történész forráspublikációja: Werth Henrik vezérkari főnök vallomása szovjet fogságban. In: Háború és nemzeti önismeret. 70 éve támadta meg a náci Németország a Szovjetuniót. Bp., Ruszisztikai Könyvek XXXII. Russica Pannonicana, 2011. 187-270.. A feltáró munka helyett a történetírás fő vonulata inkább a magyar hadifoglyok létszámának – hazai forrásokon alapuló – megbecsülésével, „igazságszolgáltatással” foglalkozott, egészen hamis számadatokkal szédítve a szenzációra hajló aktív közvéleményt. Ugyanakkor az e témakörben megjelenő, a korábbi, az orosz forrásokat nem ismerő történetírást amortizáló új kutatások, új eredmények úgyszólván visszhangtalanok maradnak. Kiemelkedő munka a témakörben Varga Éva: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956) az oroszországi levéltári források tükrében. Budapest, Ruszisztikai Könyvek XXIII., Russica Pannonica, 2009. [vissza]
6 In: Ungváry K. (A magyar megszállás Ukrajnában és Lengyelországban 1941–1944 Nagy Képes Millenniumi Hadtörténet. Osiris–Századvég, 1998, 403–408.Vö. Uő.: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp., Osiris, 2004. 74., 80. Továbbá ismert az is, hogy a Honvédelmi Minisztériumban a miniszter vezetésével (a plagizáló volt köztársasági elnök feleségével közösen) – honlapja tanúsága szerint – egyenesen a rablóháborúban résztvevő magyar katonák heroizálása folyik. E jelenséggel szemben egyetlen történész tiltakozásáról sem hallottam. [vissza]
7 The Goebbels Diaries. Ed. Louis P- Locner, Popular Library New York, 1948. 254-255. Idézi Juhász Gyula: Az út vége. Magyarország nemzetközi helyzete és a magyar szellemi élet 1938-1944. Uő.: A történész józansága. Szerk.: Juhász Ferenc. Budapest, OSZK 1994. 107. [vissza]
8 Titkos jelentés. A Magyar Királyi Hadsereg J. R. 46 német összekötő tisztjének jelentése arról tanúskodik, hogy a magyar katonák fosztogatnak, gyilkolnak, rabolnak, nőket megerőszakolnak, békés polgárokat kínoznak. 1942. április 7. [vissza]
9 Vö. Uő.: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp., Osiris, 2004. 74., 80. [vissza]
10 Herrisen amerikai ügyész fenti előterjesztését több nyelven közzétették. A fenti – némileg rövidített szöveg – az orosz nyelvű kiadás fordításából származik. Első közlése Dr. Bálint József: 900 nap a 300 évből Leningrád c. könyvének második kiadásában, Bp. 2010. Agroinform kiadó. [vissza]
11 Camo, f, 2. op. 795437. d. 11.430-431 old. [vissza]
12 ГА РФ Ф. 453п, оп.1, д. 211. лл. 6-15. [vissza]
13 A náci propagandáról a doni térségben ld. Filonyenkóék és Bálint József. [vissza]
14
1. Свидетельство Беспалова. ГАКО. Ф. Р-3605. оп. 1 д.285. лист 91.
2. Группа свидетелей. ГАКО. Ф. Р-3605, 1.д. 258. п.45.
3. Ларина свидетель. ГАКО. Ф. Р-3605. оп. 1. д. 285. лист 866.
4. Прокламация венгерского коменданта об оккупации данного населенного пункта. ГАКО. Ф.Р-3605. оп.1.д.285. лист 89-90. Каждый документ заверен подписью директора Литвинова и поставлена круглая печать – Архив Курской области. [vissza]
15 GA RF R-5446. számú fond, 81. számú opisz, 237. számú gyelo, 131-138 lapok. [vissza]
16 Uo. 136–137.l. [vissza]
A maszk
Amit a víztől kaptam
Mielőtt e kérdésre választ keresnék, azt kell olvasóim tudomására hoznom, hogy az országok államadósságának nagyságát a nemzetközileg általánosan elfogadott számítási rendszerben úgy mérik, hogy az illető ország egy évi GDPjének hány százalékát teszi ki. Ez a GDP az angol Gross Domestic Product (bruttó hazai termék) rövidítése, s azt a pénzösszeget jelenti, ami az adott esztendőben az illető országban előállított javak, illetve elvégzett szolgáltatások értéke. Ki lehetne mutatni, hogy – miként számos közgazdász bizonyította – már ez a számítási rendszer is eleve rossz, de itt tekintsünk el ettől a kritikától.
Kiindulópontunk legyen az a sajtóhír, hogy az idén az Egyesült Államok államadóssága elérte a rekord összegű 16 ezer milliárd dollárt, mely az ottani GDP 100%-a. A külföldi hiteleket elsősorban Japántól és Kínától kapja. Egy normális gondolkodású ember e tényből azt a következtetést vonná le, hogy ezek szerint ennek a két országnak olyan bőséges pénztartalékai vannak, hogy könnyedén tud csillagászati nagyságrendű összegeket kölcsönözni az USÁ-nak. De hát nekünk, normális gondolkodású embereknek, miként általában, ezúttal is tátva maradhat a szánk, ha utánanézünk a tényeknek. Az USÁ-nak hitelező Japán államadóssága ugyanis a GDP-jéhez viszonyítva a világon a legnagyobb, több mint kétszer annyi, mind az USÁ-é: 230 százalék. Kínáé ehhez képest jóval kevesebb, csak 36%, de ez is növekedő tendenciát mutat, hiszen 2008-ban még csupán 28 százaléknyi volt.
Ha ezen a furcsaságon eltöprengünk, egyetlen logikus magyarázat adódhatna: Japán és Kína alacsonyabb kamatú hiteleket vesz fel, és jóval magasabb kamatot kér az USÁ-tól. Így keresni tudna ezen az üzleten. Csakhogy ez nyomban felveti azt a kérdést, hogy ha ebben a világban valóban a kereslet-kínálat törvényei uralkodnak, ugyan miért olyan csekély értelműek egyes hitelezők, hogy Japánba és Kínába viszik a pénzüket, ahelyett, hogy közvetlenül ők kölcsönöznének az USÁ-nak. Másrészt pedig ez a magyarázat nem is felel meg a tényeknek, hiszen az USA állampapírjainak kamatai köztudottan igen alacsonyak.
A hitelezők jelentős részének azonban – látszólag – teljesen elment az esze. Az Európai Unióban az az alapelv, hogy az országok államadóssága nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Németország helyzete ilyen szempontból nézve igencsak szabálysértő: 81,2 százalékon áll. Ám az EU Tudakozó 2012. június 1-jei internetes híradása szerint „Péntek délelőtt a kétéves német államkötvény hozama mínusz 0,003 százalékos szintre süllyedt”. A hírhez fűzött magyarázat szerint „a negatív kamat azt jelenti, hogy a német kötvényeket vásárló piaci szereplők nem kapnak kamatot, hozamot, sőt kevesebb pénzhez jutnak, mint amennyit befektettek. Leegyszerűsítve: ők fizetnek azért, hogy finanszírozhassák a német állam működését”. Az MTI július 9-ei közleményéből azt is megtudhatjuk, hogy a befektetők hasonló negatív kamatú állampapírokat kapkodtak el – több milliárd eurós értékben – Hollandiában és Franciaországban is.
Az EU Tudakozó szerint a németek esetében ez a képtelen jelenség „azzal magyarázható, hogy az európai adósságválság súlyosbodásától, a görög csődtől, a spanyolok adósságproblémáitól, valamint a kínai gazdaság lassulásától tartó befektetők a biztonságos eszközök felé fordultak, a német állampapírok pedig a legkevésbé rizikósak közé tartoznak”. Nyilván ugyanez áll a holland és francia esetre is.
No de, mit jelentsen az, hogy ezek az állampapírok kevésbé „rizikósak”, mint a többi EU tagállamé? Nyilvánvalóan azt, hogy a többi tagállam esetében reális a veszély, hogy – miként ez nálunk az I. világháborús hadikölcsönökkel történt – az állam bejelenti a csődöt, és nem fizeti ki a kötvények ellenértékét. A németek, a hollandok és a franciák esetében viszont valószínűnek látszik, hogy jóllehet eleve kevesebbet adnak vissza, mint amennyit kaptak, de legalább erre számíthat a befektető.
A furcsaság itt az, mitől ilyen kevésbé rizikós a német államadósság, noha valamivel még nagyobb is, mint a magyar (a miénk 80%), s a mi helyzetünket a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mégis olyan súlyosnak látja már, hogy – mint manapság hírlik – a nyugdíjak és egyéb társadalmi juttatások csökkentését s az adók emelését igényli.
Szerintem itt bújik ki a szög a zsákból. Ha egy országnak magas az államadóssága, akkor nyilvánvalóan vissza kell fognia a kiadásait. S ez, miként az IMF-fel kötött megállapodás menetrendjét követve Romániában történt, a következőket jelenti: „Az első, igazán kemény megszorításokat 2010 májusában jelentette be Boc kormánya – írja Segesvári Csaba –: a közalkalmazotti béralap 25 százalékos, a nyugdíjak és a munkanélküli segély 15 százalékos csökkentéséről, az étkezési jegyek, a tőzsdei jövedelmek és a banki kamatok után fizetendő jövedelemadóról, a helyi önkormányzatoknak járó támogatások csökkentéséről és a közalkalmazottak, az iskolák és a kórházak számának racionalizálásáról született ekkor döntés, amely igen sok család boldogulását nehezítette meg. A megszorító intézkedések sora azonban 2011-re sem zárult le: a több tízezres elbocsátások a közszférában, valamint a nyugdíjak és közalkalmazotti bérek befagyasztása a 2012-es évre országos elégedetlenséget váltottak ki, azonban a bukaresti kormányt kötelezi az IMF-megállapodás: 2012. április végéig el kell adnia a Román Posta részvényeinek legalább 20 százalékát egy stratégiai befektetőnek, és el kell kezdenie az alkalmazottak kollektív elbocsátását is. Ezenkívül a vasúti társaságnál is folytatnia kell a leépítéseket. 2012-ben a kabinet már nem nyújtja az új oktatási törvénnyel bevezetett szociális kuponokat sem a kisiskolás gyerekeket nevelő, rászoruló családoknak.”
A Világgazdaság 2012. szeptember 7-ei közleményében pedig azt olvashatjuk: „Jelentős nyugdíjcsökkentés vár a hollandokra. Előzetes számítások szerint a nyugdíjalapok veszteségei miatt átlagosan 8,2 százalékkal kevesebb nyugdíjat kapnak a következő két esztendőben. A kormánytisztviselők és pedagógusok nyugdíjalapja, az ABP a napokban közölte, a következő két évben nyugdíjasai 14,5 százalékkal kevesebb ellátmánnyal számolhatnak.”
Nem a befektetőknek (magyarán: a pénztőke nagymoguljainak) esze ment el hát, amikor az államadósságok fenti fura trükkjeivel zsonglőrködnek. Arra számítanak, nekünk nincs annyi eszünk, hogy észrevegyük, mire megy a játék.
Dienes Eszter: Lélekállás-jelentés
Dienes Eszter legújabb, immár ötödik, kötete a költőnő válogatott verseit adja közre. Ennek azonban nincs különösebb jelentősége, mivel minden korábbi könyve válogatott versek gyűjteménye volt, új köteteibe mindig beválogatta korábbi versei közül azokat, amelyeket a legjobbaknak tartott, illetve amelyek leginkább illeszkedtek az adott kötet egészébe.
Ennek a szerkesztési módnak előnyei és hátrányai is vannak. Előnye, az olvasó számára, hogy minden új kötet nagyrészt a költőnő legjobb verseit tartalmazza, így lényeges hullámzásoktól mentes magas művészi színvonalat mutat. Hátrányát elsősorban a mai és jövendőbeli kritikusok érezhetik, akik nem, vagy csak bonyolult elemzéssel tudják kötetről-kötetre bemutatni a költői pálya alakulását.
A Lélekállás-jelentésben meg lehet különböztetni néhány meghatározó, jellegzetes vonulatot, amelyek a költőnő korábbi köteteiben is jelen voltak, most azonban a szerkesztés miatt egyértelműbben mutatkoznak meg. E vonulatok általában egy-egy ciklusban jelentkeznek, de átfedések is előfordulnak a ciklusok között.
A Felborult bölcsőm ciklus tizennégy versében a múltat, saját gyerekkorát, a szülők alakját idézi föl, de elveszített fiát is ebben a ciklusban siratja el. Húgának írott verse pedig gyermekkori álmaik szétfoszlásáról szól. Ezekben a népdalok egyszerűségével megszólaló versekben a hagyományos forma meghökkentően újszerű tartalmakat hordoz. Emlékeket idéznek a következő sorok is:
[…]
Ház egy álom mellett,
árokpart, sok gyerek
elhajló asszonyok,
megbékélt részegek.
Tarisznyás koldusok,
félrevert szombatok
kocsmagőz zátonyán
megfogant angyalok.
[…]
(Emlék)
Az Egy meg egy ciklus számvetés. Az eredményt így foglalja össze egy képzelt apróhirdetésben:
Még szülőképes nő, bár
terhességmegtartásra irányuló
Törekvése a frontvonalban elveszett.
Egy élveszületett gyereket
tud csak .felmutatni.
Életnek kevés, hirdetésnek ennyi.
[…]
Gyűrött arcán átfagyott gyöngyök
kínlódása eltört cseppjei,
Levert fészke csodáért kiáltoz
s fölé borulnak kisded vétkei.
[…]
(Egy apróhirdetés margójára)
Sok vers az ősz és a tél komor képeit idézi, (Őszi-téli szonett, Lombszüret, Tél felé). Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy Dienes Eszter költészetére a világfájdalom volna jellemző. Erősebb egyéniség annál, semhogy belemerüljön a bánatba, a hangja olykor érdessé válik, ha az igazáért kell pörölnie. A Cigányszerelem című vers mutatja, hogy vannak kemény szavai.
[…]
Hány hamis csókkal zúzták be számat
s hol van csak egy is hűteni lázat?
Kiknek a vére véremtől áradt
verje az Isten verje a bánat.
Ez a hang a következő ciklusban (Mintha élnél) néhol átkozódásig hevül.
[…]
Hogyha vissza nem jössz
szemed másra zártad
szíved gyökeréig
ásson le a bánat.
Kutyák nyalják véred
csillagod lehulljon,
hegedűd zápuljon,
örömöd halkuljon.
[…]
(Cigány sorok)
Visszatérve az Egy meg egy ciklushoz, Dienes Eszter abban négy verssel tiszteleg nagyra becsült költő elődei előtt. Jellemző maga a névsor is, (Petőfi, Pilinszky, Sinka, Nagy László). Nem törekszik arra, hogy az ő hangjukon szólaljon meg, ez különösen a Petőfi emlékének ajánlott versben nyilvánvaló. Az Egy estém otthon éppen a petőfis hang teljes hiányával tűnik föl: „… Jöjj el, / szabadság harcos éjszakája! / S elhullt testemen ki-bejárva / hajnalig / lakmároznak az angyalok.")
Dienes Eszter minden korábbi kötetében szerepelt néhány olyan költemény, amelyben Ladányi Mihály alakját idézi föl, sőt Szerető este című kötetét teljesen Ladányi emlékének szentelte. Nem hiányoznak ilyen versek a Lélekállás-jelentésből sem. Ilyen a Ladányinak ajánlott Nélküle, továbbá az Így udvarolt Ladányi Miska I-II, Expressz levél Ladányi Mihálynak, Üzenet Ladányinak, Mintha élnél, és van még jó néhány vers, ahol csak sejteni lehet Ladányi ihletését.
Dienes Eszter különleges ösztönzést kapott Ladányi költészetétől, életének egy szakaszában közelről figyelhette meg e költészet klasszikussá érlelődését. Ladányi nagy hatással volt rá, sokat kapott tőle, de ezt a hatást úgy építette be a saját költészetébe, hogy elkerülte az epigonná válás lehetőségét is. Szuverén alkotó maradt, tanult Ladányitól, de az ő alakját is a saját költői eszközeivel idézi föl. „Legladányisabb” verse talán az Üzenet Ladányinak. (Az osztály rossz nótákat gajdol, / lőrére költ, nem futja többre, / szimfóniát szív, hurutja van, / és zsebébe csuk-nyit az ökle.) A versek nagy többsége sokkal személyesebb. Dienes Eszter számára Ladányiban elsősorban nem az elkötelezett közéleti költő, hanem a korlátozó társadalmi kötelékekre fittyet hányó ember a fontos, aki a szabadságáért bármilyen áldozatra kész, egészen a csemői magányig.
Az Amikor még fényes voltam című negyedik ciklusban olvasható a kötet címadó verse. Ez a „jelentés” igen nehéz, olykor szinte kilátástalannak látszó élethelyzetről szól.
1.
Pánikba estem.
Ellenem fordult
a rumosüveg.
2.
Uram!
Trónusod elé
leittam magam.
Halálaimhoz
semmi közöd.
[…]
4.
Sebes vagyok.
Szállnak rám a legyek.
Gondolkozom, Uram.
Legyek vagy ne legyek.
[…]
Amikor a lét már elviselhetetlennek látszik, a vers lehetőség a menekülésre. „Nehéz volt nagyon bánatom: / megírtam hát, és átadom. / Kiadják majd vagy kiadom, / olvassák, és újra olvasom. / Ezer példányos bánatom; / ezer polc lesz az otthonom.” (Könnyű dal a nehézről)
Dienes Eszter az önélveboncolásig őszinte költő, mert tudja, verset, de nemcsak
verset, bármilyen művészi alkotást csak őszintén lehet teremteni. Őszintesége
abban is megnyilvánul, hogy nem akar „költői” lenni. Néha kemény a
gorombaságig, máskor sérülékenynek mutatkozik, az érdes felszín érzékenységet
rejt, és ezt sem érezzük mesterkéltnek a verseiben. Újszerűek ezek a versek,
de nem külsődleges nyelvi eszközökkel éri el az újszerűséget, hanem képeinek
eredetiségével, egy olyan világ megmutatásával, amelyre csak ő tud ablakot
nyitni az olvasónak. Megdöbbentő egyszerűséggel, olykor a népdalok hangján
fejez ki korántsem egyszerű érzelmeket és gondolatokat. Szepes Erika egy Dienes
Eszterről szóló tanulmányában ezt tömören úgy fejezi ki, hogy „Az ösztön és az
intellektus kettős vonzásában él.” (Balatonfüred Városért Közalapítvány)
Kálmán Mari: Ecetudvar
Az íróknak hatvan fölött általában már inkább múltjuk, mint jövőjük van, bár ismerünk nagy megújulókat is, akik idős korukban valami egészen újat, addigi életművüktől eltérőt alkottak. Déry vagy Örkény lehet példa erre, de a mű nagy része már az ő esetükben is elkészült, mire túlhaladtak a hatvanon. Még sokkal ritkábban történik meg, hogy valaki idős korban, „civil” foglalkozással eltöltött évtizedek vagy éppen a nyugdíj után kezd írni, és elismert író vagy költő lesz belőle. Kálmán Mari évtizedekig dolgozott tisztviselőként Szolnokon, és csak 2009-ben jelentkezett az irodalomban, amikor megnyerte a Litera irodalmi portál pályázatát. Első könyve, a Talyigás Irma és az Ürdög fölkeltette az olvasók és a kritika figyelmét, így nem véletlen, hogy hamar követte újabb regénye, az Ecetudvar.
Az Ecetudvar szoba-konyhás lakásokkal körülvett udvar a budapesti Ferencváros szélén. A nevét onnan kapta, hogy valamikor ecetfákkal ültették tele, ezeket azonban egy kivételével már mind kivágták, amikor a történet elkezdődik. Mindenki mindenkiről mindent tud az udvaron, hiszen az élet egymás szeme előtt zajlik. Csak a Lantos család kivétel, ők a maguk által választott elszigeteltségben élik az életüket mindaddig, amíg nem kapnak egy két szoba-fürdőszobás lakást, amely maga a mennyország a régi, udvari vécés szoba-konyha után. Úgyszólván ez a lakáskiutalás az egyetlen esemény, amellyel a külvilág behatol Lantosék életébe. Ha néhány utalásból nem derülne ki, hogy a szülők holokauszt-túlélők, az olvasó azt sem tudná, milyen korban játszódik a cselekmény, ugyanis a család néhány rokonon kívül senkivel sem tart kapcsolatot, bezárkózik saját szűk körébe.
Az udvari lakásban hatalmas ellentétek feszülnek. A megpróbáltatások különös irányba változtatták meg az anya jellemét: nem nemesítették meg, nem is bosszúállóvá, cinikussá vagy apatikussá, hanem paranoiás módon önzővé tették. Úgy érzi, hogy az átélt szenvedésekért kárpótlást kellene kapnia, de mivel a külvilágtól nem kap kárpótlást, azt férjétől és később a lányától várja el, sőt kényszeríti ki. Az apa alig van jelen a történetben, akkor is mindig a háttérben marad. Mari, a lányuk, aki már a felszabadulás után született, sokáig ennek az okát sem érti, csak később jön rá, hogy míg a szenvedés az anyját önző zsarnokká tette, az apját megfosztotta emberi érzéseitől, szinte vegetatív létre kárhoztatta, ezért fogadja el apatikus belenyugvással felesége önzését.
Mari szeretne szabadulni az egyre elviselhetetlenebbé váló családi légkörből, de naiv bizalma, amellyel a külvilág felé fordul, csalódásokba taszítja. A család nem tartja a vallás előírásait, a lány számára zsidóságának kezdetben nincs semmiféle jelentősége. Nem érti, szülei miért szigetelik el magukat a környezetüktől.
Amikor azonban megpróbál kapcsolatot teremteni a legszűkebb környezetén
kívüli világgal, főleg egy goj fiú iránt támadt, gátlásokkal teli reménytelen
szerelem révén, rá kell jönnie, hogy a világ másnak, különbözőnek tartja, és ezt
a másság érzést a szülei is táplálják benne. Ekkor kezdi foglalkoztatni zsidó
volta, kezdi keresni identitását. Egy régi osztálytársa, aki kivándorolt Izraelbe,
A világegyetem szerelmi ölelése, avagy a Föld, én, Diego és señor Xólotl (1949)
meghívja, és Mari örömmel elfogadja a meghívást. Maga sem tudja pontosan, mit vár az utazástól, csak reméli, hogy választ kap az identitáskeresése közben fölmerült kérdésekre.
Az izraeli tartózkodás a könyv fontos részlete, a fiatal lány életében is döntő fordulatot hoz, noha nem történnek benne különleges események. Nincsenek nagy, katartikus élmények, de sok apró esemény rádöbbenti, hogy egyik idegenségét hiába cserélné föl egy másikra. Izrael idegen világ marad a számára, nem beszéli a nyelvet, nem ismeri, amikor pedig találkozik velük, furcsán groteszknek tartja a szokásokat, és akikkel kapcsolatba kerül, bizalmatlanul fogadják. Az utazás azért fontos, mert Izraelben érti meg, hogy csak itthon tudja kivívni a helyét, megteremteni a saját világát, bár erre nincs konkrét utalás, csak maga a hazajövetel a bizonyíték.
Jó könyv, kitűnő olvasmány az Ecetudvar, ám mégis marad egy kis hiányérzet az olvasóban, amikor leteszi a kötetet. Ez a hiányérzet azonban két szempontból is a regény dicsérete: szívesen olvasnánk tovább a színes, hol szívbemarkoló, hol ironikus, önironikus szöveget magáért az olvasásért, és szívesen kísérnénk tovább a főszereplőt, sejtve, hogy noha meghozta a legnagyobb döntést, az élete továbbra sem lesz könnyű. A cselekmény valamikor a hetvenes évek legvégén fejeződik be, nagy változások küszöbén, amelyek a főszereplő életében is törvényszerűen új kihívásokat támaszthatnának. Megtalálja-e a helyét a világban, a társadalomban a földrengésszerű változások közepette? Le tudja-e győzni a korábban beleégett magányt? Olyan kérdések ezek, amelyekre a választ legföljebb az olvasó adhatja meg a maga módján, a történet továbbgondolásával. (Atlantic Press Kiadó)
Véghelyi Balázs: Terepasztal
Véghelyi Balázs új kötete, a Terepasztal, az 1983-ban született szerző mindezideig megjelent hat kötetéből a harmadik, amely tisztán verskötet.
A szerző még nincs harmincesztendős, ám mintha már kezdené érezni a közelgő „krisztusi kor” emberhez szabott keresztjeit, hiszen erősödik lírájában a nosztalgiázó hang. Még című versében a Szeptember végénnel folytat párbeszédet: „Tél dere még nem üté meg, dús a hajam, sima bőröm, / még a kamasz lányok szép szeme rám mosolyog. […] Jaj, de az élet véges fogság, míg a kaszás les, / s írhatnék még sok bölcset, közhelyeket. / Jaj, túléltem Rimbaud-t és túlélve Petőfit, / és fejemet egy hölgy lassan már beköté.” (A biografikus pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a 29 éves Véghelyi Balázs még nem élte túl Rimbaud-t, mert Rimbaud 37 évet élt, bár az is igaz, hogy költőként már 19 évesen „meghalt” a kölyök Shakespeare. Kívánjuk azonban, hogy a Terepasztal ifjú költője számos évtizeddel élje túl Rimbaud-t és a továbbiakban is örvendeztesse verskötetekkel a nyájas olvasókat.)
A nosztalgikus, múltidéző hang ellenére a kötet összhatása még mindig igen fiatalos, egyfajta valóságra rácsodálkozó kamaszos ámulat hatja át. Tematikájában és erkölcsi mondanivalójában olyan tiszta, mint egy hegyi forrás. Reméljük, a későbbi esztendőkben sem öregszik túl sokat ez a friss hang. Tisztaságát kiemeli őszintesége, szerelmeivel, csalódásaival, vagy a bűntudattal való kendőzetlen szembenézése.
Nagy erény, hogy tisztán és erőlködés nélkül bánik az időmérték adta lehetőségekkel. Az a gyanúm, hogy kortárs lírikusaink közül sokan azért fanyalognak az időmértéktől, mert lusták vagy nem elég tehetségesek ahhoz, hogy otthon érezzék magukat benne. Metrumai nem kattognak, hanem úgy áradnak, mint a már említett hegyi forrás. A disztichon, a haiku és a magyaros dalformák lehetnek a jövőben is az igazi kifejezési eszközök számára. A formában akkor érzi igazán jól magát, amikor a humor és az enyhe irónia lehetőségeivel él.
Egyik korábbi kötetének Kötelék volt a címe. A Terepasztal című verskötetben is, kimondatlanul, de ott pulzál az egyetemes és a magyar kulturális értékekhez és személyekhez kötődés, kötelék igénye és fontossága. Elődökkel és kortárs költőkkel folytat párbeszédet, gyakoriak a jelölt és jelöletlen idézetek, olykor konkrét szerzőknek címkézi verseit. Véghelyi, korábbi köteteihez hasonlóan, az új kötetben is az emberi lét makrokozmoszától közelít a mikrokozmosz felé. Az emberiséget, illetve a magyarságot érintő gondokat, hagyományokat és kulturális értékeket veszi számba, majd személyes érzésein és élményein keresztül, saját pórusain szűri át a valóságot. Teljesség-élményünket növeli, hogy szintén korábbi köteteihez hasonlóan, a kötet végén külön ciklusban idézi fel a gyermekkor világát. Ezeket a verseket tekinthetjük gyermekverseknek, vagy az alkotói szubjektum gyermekkorát felidéző reflexióknak. Helyezkedjünk a Terepasztal köré úgy, hogy a gyermek is odaférjen, de a gyermek válla fölött legyen ott a felnőtt is, aki olykor részt vesz a játékban, olykor a terepasztal és a játszó gyermek fölött eltűnődik. (Hungarovox)
Jemnitz János: James Keir Hardie
Ha valaki végigkérdezné egy-egy hazai bölcsészkar történelem szakos hallgatóit, ismerik-e James Keir Hardie nevét, fehér holló lenne, aki igennel válaszol. Arról is menten kiderülne, hogy érdeklődésének fő területe a 20. század elejének angol története. Pedig Hardie a maga korában világszerte ismert személyiség volt, nemzetközi szocialista kongresszusok tevékeny szereplője, jelentős választási küzdelmek részese, jó tollú közíró, Engelstől Kautskyig sokak levelező partnere. Emellett (másokkal együtt, de kiemelkedő szerepben) ő a modern brit politikai munkásmozgalom sikeres megalapozója. Bár a chartista mozgalom alámerülése után évtizedekkel, az 1880-as években két brit munkáspárt is alakult, valójában ő volt az, akinek sikerült hosszas küzdelmek eredményeképpen tömeges politikai szervezetbe tömörítenie a szakmai szervezetei révén már fontos társadalmi erővé lett munkásság igen jelentős részét – máig ható erővel. Anglia kormányrúdjánál a 21. század elején is az a párt, a Labour Party állt, amelyet nem kis részben ő formált előbb növekvő parlamenti erővé, majd kormányzásra is alkalmas és esélyes alakulattá.
Jemnitz János könyvére százszorosan áll a latin mondás, amely szerint minden könyvnek külön sorsa van. Ez olykor akadályozza napvilágra kerülését, de később értelmezheti a tartalmát, és ráirányíthatja a figyelmet e nélkül rejtve maradó tanulságaira. Ez erre a kiadványra is áll, amelynek az útja túlságosan is göröngyös volt, akárcsak azé a bányászfiúé, akinek az életét ismerteti és elemzi. Több mint két évtizeddel ezelőtt már a megjelenés küszöbén állt. Ám útját maga a történelem keresztezte. Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján bekövetkezett világesemények és hazai fejlemények nyomán drámai mértékben csappant meg az érdeklődés annak a robusztus társadalmi szereplőnek, a munkásságnak a politikai kurrikuluma iránt, amelynek Hardie egész életét szentelte. Ez Jemnitz könyvét is hosszú időre betemette. Később, 2007-ben mégis sikerült közzétenni. Akkor egy rangos történeti folyóirat szerkesztője arra is készült, hogy recenziót közöljön róla. Csak nemrégiben, négy év múltán derült ki, hogy a folyóirat, minden visszajelzés nélkül, elállt a közlésétől.
Jemnitz röviden, de érzékletesen írja le a nyolcgyerekes családban felnőtt James ifjúkorát. Már a szöveg harmadik oldalán, 22 évesen összehozza őt a munkásmozgalommal, a skót bányászokkal, akik bevonják a szervezőmunkába. Gyermekkoráról látszólag száraz adatokat közöl: hétévesen áll be egy pékségbe; 12 éves korában már föld alatti szolgálatban dolgozó bányász. „Reggel hatkor már lenn voltunk a bánya mélyén, s onnan csak délután indultunk felfelé, ami azt jelentette, hogy sohasem láthattuk a napot” – emlékezik Hardie. Szinte észrevétlenül érzékelteti az angol munkásélet mai olvasó számára meghökkentő ellentmondásait. A súlyos éhezés, nyomor mellett azt, hogy alfabetizált népességet alkottak, s ha alkalmuk nyílt rá, olvastak. Mint társai közül annyian, Hardie is kezdetben a Bibliában kereste a vigaszt. Anyja adta a kezébe Robert Burns verseit, majd megismerkedett Carlyle-nak a francia forradalomról szóló könyvével. (Ismét kedvem volna felmérést végezni újkortörténetet tanuló egyetemistáinkkal, vajon volt-e a kezükben, egyáltalán hallottak-e róla és szerzőjéről.) Tehetségét tanúsítja, hogy rövidesen a mozgalom élvonalába kerül, a skót bányászszövetség titkára lesz (fizetség nélkül). Kis dohányboltjából tartja el magát. 1881-ben viszont már szerény fizetésű titkára egy körzeti bányász szövetségnek.
Az is meglepheti a mai diákot, akin ismételten nyelvünket köszörüljük, hogy egy szakszervezeti vezető, hozzá még bányász nem talál rá azonnal a szocialista eszmékre. S valóban: a tehetséges fiatalember liberális lapok levelezője, s 1885-ben, amikor először kapcsolódik be választási harcba, liberális jelölt mellett korteskedik. Hardie-nak évtizedeken át kellett hol szövetkeznie, hol küzdenie a liberálisokkal. Hiszen hosszú ideig, amíg a munkásoknak nem volt saját parlamenti képviselete, bizonyos követeléseiknek némely liberálisok voltak hajlandók hangot adni; egyes munkásvezetők liberális keretben jutnak be az alsóházba. Hardie első nagyobb csalódása az volt, hogy egy 1887 tavaszi hosszú sztrájk idején hiába kérte a liberálisok támogatását. A második az 1887. november 13-ai „véres vasárnap”, amikor utcai összeütközések során a rendőrök három munkást megöltek, és több százat megsebesítettek, a „lib”-ek viszont közömbösek maradtak. Úgyhogy a két esemény között már független munkás képviselőként lépett föl a választáson, nyíltan a liberálisokkal szemben. Érve lehengerlő volt. „Vannak-e osztályjellegű panaszaink? Ha vannak, akkor vajon nem vagyunk-e elég okosak ahhoz, hogy magunk körvonalazzuk ezeket, és jelöljük meg az orvoslás útját?” Egyre józanabbul figyelte a parlament szerepét is, anélkül, hogy parlament-ellenessé vált volna.
Ez az év Jemnitz megvilágításában egyébként is a „fordulat éve” Hardie pályáján. Londonba utazik, ahol Marx lányával, Eleanorral és férjével találkozik. Fölveszi a kapcsolatot az 1881-ben létrejött Szociáldemokrata Föderációval (SDF). Támogatja az „új szakszervezeti mozgalmat”, Tom Mannal az élén. Immár a nemzetközi porondra is kilép: társaival kivívja, hogy az 1888-as brit szakszervezeti kongresszusra hívják meg a külföldi munkásszervezeteket is. Értelmetlennek tartja, hogy olyan munkásképviselők kerüljenek a parlamentbe, akik ott nem mernek szót emelni. Míg a liberálisoknak alárendelt munkáspolitikát („lib-lab”) már egyértelműen elutasítja, együttműködni azért az erőviszonyok ismeretében hajlamos. Választási próbálkozását a liberálisok csak számára elfogadhatatlan feltételekkel támogatnák. Ezért az SDF és a belőle korábban kivált Szocialista Liga támogatását fogadja el. Alulmarad liberális ellenfelével szemben, de néhány hónap múlva más szocialistákkal és demokratákkal együtt létrehozta a Skót Munkáspártot. Jemnitz pályarajza igen instruktív: könyvének lapjain Hardie a tapasztalatok és a belőlük levont következtetések lépcsőin halad a politikai munkáspárt, illetve a nemzetközi összefogás gondolata és gyakorlata felé. S ahogy nemzetközi kapcsolatai tovább szövődnek, már külföldön is egyre inkább figyelnek rá. 1889-ben részt vesz a II. Internacionálé megalakításában (Engels neki és híveinek 500 meghívót küldött el). Fölkarolja május elseje eszméjét és megünneplését. S amikor a szakszervezetekben átmenetileg elszigetelődni látszik, 1892-ben beleveti magát a választási harcba – ezúttal győz. Ugyanebben az évben fáradozásai eredményeként megalakul a Független Munkáspárt (ILP).
Jemnitz megalapozottan mutat rá, hogy Hardie gondolkodásában a teóriák nem állnak az első helyen. Sok esetben ismeri, de „a maguk helyén” kezeli őket. Az anarchistákkal való szakítást is ebből a szempontból nézi: károsnak látja a szakítást velük, ott is lát megnyerhető munkásokat; emiatt azonban saját szervezetében támadják. Ezért és más okokból az Internacionálé következő, 1891-es kongresszusára nem is megy el. Mint már 1889-ben Engelsnek megírta: „mi komoly emberek vagyunk, nagyon gyakorlati gondolkodásúak, akik nem álmokat kergetnek […] nem állunk szemben az eszmékkel, sőt teljes mértékben átlátjuk az eszmények szükségességét, de sokkal jobban érdekel bennünket az eszmék megvalósítása, mint megálmodása.” Mindenesetre távolmaradása átmeneti, hiszen az ILP létrejötte sokak figyelmét magára vonta az Internacionáléban, a nagy tekintélyű német szociáldemokratákét is. Rendszeresen követte a párt tevékenységét Engels. Az új párt eleinte gyorsan terjeszkedett, és – bár Jemnitz utal a statisztikák pontatlanságára – nyilvánvalóan erősebb munkás gyökerekből táplálkozott, mint az addigi szocialista politikai alakulatok.
Hardie-nak voltak szabad vegyértékei a keresztényszocialisták haladó szárnya felé is; bevonta őket az ILP történeti jelentőségű „örökölt” lapja, az akkor már közel tízéves Labour Leader szerkesztésébe is. Keresztény velleitásai élete végéig elkísérték („A szocializmust én Jézus Krisztustól kaptam”). Ez a korszak általában laikus, sokszor éppenséggel ateista mozgalmi szereplőiből néha megütközést is kiváltott. A havi folyóirat 1894-ben hetilappá alakult, a nézetformálás egyre hatékonyabb eszközévé. Hardie pedig kemény parlamenti szónoklataival óriási feltűnést, lelkesedést és felháborodást keltett. Ha kedve van, már dicsekedhetett volna azzal is, hogy a The Times is tollhegyre tűzte.
Az Internacionálé 1896-os londoni kongresszusán Hardie már az ülésszak alelnöke. Ez az alkalom sem múlik el súrlódások nélkül. Előbb az anarchisták (köztük a Marx-fordító holland Nieuwenhuis) kizárását nehezményezte, majd keményen megbírálta a nagy tekintélyű fabiánus ideológus, Sidney Webb előterjesztett oktatási reformjavaslatát, mivel a tehetséges munkásgyerekek magasabb iskolákba jutásának ösztöndíjjal való támogatását javasolta. Dühösen jegyezte meg: „Sidney Webb a szegényeknek csak a tehetséges gyerekeit kívánja beengedni. Miért? A burzsoá porontyok mind tehetségesek?” (Nincs új a nap alatt. H. I.) A Times, mint gondolható, Webb oldalán nyilatkozott meg, mondván: „Keir Hardie nem szereti az okosabb gyerekeket.”.
És így tovább, sorakoznak a brit politikai munkásmozgalom nagy pillanatai: amikor az ILP 23 képviselője élén bevonulhatott a brit alsóházba, miután a Munkás Képviseleti Bizottság Labour Party-vá alakult, immár Hardieval az élén.
Előbb azonban helyénvaló megvizsgálnunk, mit vett észre, fogott föl a „pragmatikus” Hardie a nagy világfolyamatokból. Ennek a szemléletes érzékeltetése egyike Jemnitz érdemeinek.
Hardie, bár a gyökerektől nem kívánt elszakadni, messzemenően érzékelte és folyamatosan magyarázta a világban végbement változásokat, amelyek a 19. század utolsó negyedében és a 20. elején módfelett felgyorsultak. Ezek, legalábbis a fejlettebb országokban, gyökeresen átalakították a munkásság munkahelyi viszonyait, szociális és kulturális helyzetét, társadalmi beilleszkedését és politikai szerepét. Az új jelenségek fő interpretátorának (néha az egyetlennek) általában Eduard Bernsteint és a vele egyetértők körét tekintik. Valójában ők csak az új jelenségek értelmezésének egyik jelentős irányát képviselték. S mindezek az értelmezések az idős Engels köpenyéből bújtak ki. A nemzetközi munkásmozgalom akkor legelismertebb gondolkodója az Osztályharcok Franciaországban című Marx-mű 1895-ös új francia kiadásához írott előszavában átható erővel mutatott rá éppen az alaphelyzet módosulására, tételesen is fölsorolva az 1848 óta végbement változásokat, és a harc feltételeinek ezekből következő újszerű feladatait. Az értelmezők egyike Hardie is, aki – írja joggal Jemnitz – megértette, hogy a nagy áldozatok árán kivívott választójog több országban rendelkezésre álló fegyverét forgatva „evolúciós irányba kell elmozdulni”, feladva a hagyományos forradalmi elképzeléseket. Célja azonban továbbra is a kapitalizmus keretein túlmutató társadalom, amely „a világon eddig tapasztalt legnagyobb forradalmi változást hozza”. A szerző talán a legjobb Hardie-idézettel érzékelteti a szocialistáknak az akkori századfordulón fölhorgadó nagy dilemmáját. Miután a szervezett munkások jó néhány országban az országos politika nagy súlyú szereplőivé lettek, nem kerülhették el a politikai szerepvállalást, amelyhez hozzátartoztak korábban szokatlan vagy akár mereven elutasított kompromisszumok is. „A szocializmus – így Hardie – kívül rekedhet a politikán, és akkor forradalmi maradhat; de nem léphet be a politikába úgy, hogy forradalmi maradjon.” Jemnitz jól jellemzi ezt az egymásnak ellentmondó mozzanatokat is fölvonultató érvelést. Nem hőstörténetet ír, hanem kritikus életrajzot. (Éppen ettől válik ez a biográfia bizonyos mértékig mégis hőstörténetté, ha nem is a szokott értelemben.) S valóban: Hardie cseppet sem ellentmondásosabb, mint a korabeli munkásmozgalom számos más, az övénél százszor több formális képzésen csiszolódott szereplője. Nem lehet nem észrevenni, mekkora együttérzéssel követi a szerző „az autodidakta bányász” szellemi és politikusi fejlődését. Hardie elítéli az 1899-ben a francia kormányban tárcát vállaló szocialista Millerand elhatározását (pedig ő is csak „értelmez”). Bosszantják őt a megerősödött szocialista mozgalomban szerepet vállaló „jogi és orvosdoktorok, tanult egyetemi tanárok, sikeres pénzemberek, gazdag részvényesek és lázadó arisztokraták szónoklatai az osztálytudatról és a kompromisszumok nélküli osztályharcról”. Jemnitz rámutat Hardie-nak erre a korban nem ritka munkás „ouvrierizmusára”. Ám az a szerep, amelyet Hardie maga a munkásság politikai képviseletének szán, aligha nélkülözheti ezek szaktudását, különböző jártasságait. A munkásság szervezeteinek örök dilemmájáról van szó, és a recenzensnek erőszakot kell tennie elektronikus tollán, nehogy önkéntelenül belefusson egy másik századelő, a 21. hasonló fejtörőibe.
A könyv egy bizonyos ponttól több szálon halad: hol Hardie mozgalmi, hol parlamenti, hol pedig nemzetközi szereplését követi. Egyik erőssége azoknak a helyzeteknek a leírása, amelyekbe Hardie óhatatlanul fut bele, mint az autentikus munkás álláspont fontos képviselője, az alsóházban és azon kívül. Ilyen az a megrázkódtatás, amely azon a századfordulón minden jelentős munkáspártot ér: az állásfoglalás az I. világháború „előháborúi” ügyében. Anglia az egyik elsőben, a búr háborúban már közvetlenül érintett. Roppant súlyos tapasztalat, később nemzeti és nemzetközi talajon sokszor megismétlődő jelenségekkel. A háború elején nagy nacionalista felbuzdulás mutatkozik, olyannyira, hogy – mint Jemnitz leszögezi – a főleg munkáskörökben olvasott, háborúellenes álláspontra helyezkedő Labour Leader példányszáma is jelentősen visszaesik. (A lap rámutatott: ez „kapitalista háború, amelynek révén az angol kapitalisták olcsó munkaerőt kívánnak kizsákmányolni a dél-afrikai aranybányákban”. Ez akkor munkás olvasói egy része beállítottságának sem felelt meg, nem beszélve az utca hangulatáról.) Ám a háború menetében bekövetkezik a későbbi háborúkból ma jól ismert kiábrándulás, és az áramlás is megfordul.
A kor másik nagy problémája a gyarmatvilág kérdése volt. Ezt a fejlett országokban – érintettségük mértékében – különbözőképpen interpretálták; Angliában érthetően nagyon érzékeny probléma volt. Hardie 1907 nyarán, a parlament nyári szünetének hónapjaiban világ körüli útra indult – Kanadától Ausztráliáig. Útja legfontosabb állomása India volt. Immár nem ismeretlen utazó, a brit alkirály ünnepélyesen fogadja. A bennszülöttekkel szembeni bánásmód, a hihetetlen nyomor mélyen megrendítette. Helyszíni megnyilvánulásai, majd leleplező erejű, a Labour Leaderbe írt cikkei miatt gyűlölködő konzervatív kampány indult ellene, bár az alkirály jóindulatúan azt jelentette, hogy nem folytatott kifejezetten politikai tevékenységet. Mindenesetre találkozott a helyi társadalom képviselőivel, értelmiségiekkel és munkásokkal, akik hamarosan rövid életű Szociáldemokrata Ligát is alakítottak. Hazatérve Hardie népes auditóriumoknak számolt be tapasztalatairól, a szükséges reformokat szorgalmazva. Elképzeléseit Jemnitz úgy jellemzi, hogy ezek a brit nemzetközösségi kereteket nem bontották volna meg, inkább valamiféle demokratikus önkormányzat felé mutató „realista” (Hardie) lépések voltak. De megszólalt az indonéziai holland, az afrikai belga és francia gyarmatosítás elnyomó intézkedései ellen is, nemkülönben az iráni és a kínai forradalom védelmében.
Érdekes, hogy Jemnitz ebben az életrajzi munkában nem járja körül alaposabban sem a híres Munkás Képviseleti Bizottság (LRC), sem a Munkáspárt (LP) megalakulásának eseményeit (1900, ill. 1906). Az első esetben – noha létrejötte Hardie hatékony támogatását élvezte és jórészt az ő álláspontját tükrözte – ezt indokolhatja, hogy az élre nem ő került, hanem a nála jóval fiatalabb (egyébként szintén ILP-s) Ramsey MacDonald. A másodikban viszont Hardie-nak kiemelkedő része volt. Tudvalevő, hogy az LRC, nem utolsó sorban az ő erőfeszítései nyomán, 1906-ban 29 képviselőt juttatott a parlamentbe. Ez szilárd alapja volt egy nagy politikai párt megalakításának, amelyhez Hardie ILP-je és más szocialista pártok és csoportok viszonylagos önállósággal csatlakozhattak. Az új alakulat, a Munkáspárt (LP) élére a legrégibb független munkásképviselőként Hardie került, ő lett a parlamenti frakció vezetője is. Bár mondhatnám: „szíveskedjenek ezt Jemnitz más írásaiban elolvasni” (és volna hol és mit), egészében mégis kár, hogy ezúttal elmaradt.
Jemnitz alig győzi felsorolni mindazokat a kérdéseket, amelyekkel Hardie a parlamentben, publicisztikájában, mozgalmi fórumokon elhangzó beszédeiben foglalkozott. Ezek közül kiemelkedik a szakszervezeti törvényhozás, amellyel kapcsolatban sikerült elérniük a szakszervezeteket béklyóba verő hírhedt Taff- Vale-törvény eltörlését. Talán kevésbé köztudott, hogy Hardie a női egyenjogúság élharcosa is volt, s ez még munkáskörökben sem volt általános. „Történelmileg túl vagyunk már azon – idézi őt Jemnitz –, hogy a nőket «félig angyaloknak, félig gyengeelméjűeknek» tekintsük. Az emberi tevékenység minden területén helytállnak. A női szakszervezeti szervezkedés nagy lépésekkel halad előre […] Előbb-utóbb a férfiak rákényszerülnek, hogy a nőkben munkatársakat lássanak.” S ezen az alapon állást foglalt a nők választójoga mellett. Nem hallgatja el a véleményét a monarchia intézményéről sem: a királyi család civillistáját élesen szembesíti a tömegek nyomorával. Százéves probléma: szorgalmazza a Lordok Háza eltörlését (máig ezzel küszködött és küszködik Tony Blair, majd Gordon Brown).
A szerző igen világosan magyarázza el, miért mondott le Hardie 1907-ben az LP elnöki posztjáról. Az országos politika közegében nem volt könnyű összeegyeztetnie parlamenti és mozgalmi tevékenységét. Egészségi állapota is (nem először) megromlott. Ám magában a pártban is két tűz közé került. Az LP-ben működő, az eszmecsere szempontjából sok előnyt biztosító számos csoportosulás, párt, társaság szükségképpen ugyanannyi álláspontot jelentett. Egyeseknek Hardie túl rámenősen volt munkás és szocialista. De Jemnitz rámutat: ekkor lépett föl először egy heves, sok tekintetben szektaszellemű baloldali ellenzék is. Már említett, hosszú világ körüli útja idején otthon bizony „cincogtak az egerek”. Mire hazatért, az új elnök megválasztása már végbement: Arthur Henderson szakszervezeti vezető lett az LP második elnöke. Ő sem bizonyult akárkinek: lásd bármely lexikon vonatkozó szócikkét. Jemnitz joggal inkább azt emeli ki, hogy Hardie esetében a vezéri poszt elvesztése nem jelentett elszürkülést, sem az ILP-ben, sem az LP-ben, sem a parlamentben, sem a nemzetközi mozgalomban.
Ám a világpolitikában újra meg újra visszatér a háborúk, majd mind erősebben a nagyhatalmak közötti háború fenyegető réme. Hardie szembekerül a szerveződő hatalmi blokkok problémájával is. 1907-ben éppenséggel a parlamentben bírálja, hogy az angol kormány az orosz szövetség érdekében szemet huny a cári csapatoknak az iráni alkotmányozó forradalom elleni bevetése fölött. Maga a király, VII. Edward kifogásolja, hogy Hardie támadja szentpétervári látogatását, az általa brutális rendőri intézkedésekben, illetve a grúzok, a finnek és a lengyelek elnyomásában elmarasztalható cári birodalomban. Ostorozza a fegyverkezést, a flottaversenyt. Közben tagja lesz az 1900-ban alakult Nemzetközi Szocialista Irodának, a pártok közti tapasztalatcsere fontos fórumának is. Az Internacionálé 1910-es koppenhágai kongresszusán a háborúval, a militarizmussal és a leszereléssel foglalkozó albizottság munkájába kapcsolódik be. Álláspontját Jemnitz szemléletesen helyezi el a kongresszuson ez ügyben megmutatkozó számos áramlat térképén. Hardie reméli, hogy a munkásság ereje elegendő lehet a háború feltartóztatására. Ennek érdekében javasolja: „Bontakoztassuk ki a szakszervezetekben a legélesebb háborúellenes agitációt. A háború kihirdetésének napján a munkásoknak abba kell hagyniuk a munkát. Ez nem általános sztrájk”. (Számos országban ez utóbbit törvény tiltotta.) Ezt többen nem vállalják ugyan, de a francia Vaillant ellenkező oldalról is bírálja: „Mi akarjuk az általános sztrájkot!” Végül ők ketten terjesztenek be kompromisszumos javaslatot. Ezek a részek a könyv erősségei, jól mutatják mind a különböző pártok, mind pedig az Internacionálén belüli világnézeti áramlatok egymással is súrlódó, olykor ütköző álláspontját, előre magyarázva az 1914-es „roppanást”.
Hosszú külföldi útjáról visszatérve furcsa helyzetbe kerül: a párt közvetlen vezetéséből visszavonul, ahogy a történetírók jellemzik: „a sivatagba”. Jemnitz ezt vitatja: bemutatja, hogy minden más hazai és nemzetközi működési területen változatlanul aktív. 1910-es kétszeri parlamenti újraválasztása között és után nagy harcokat vív. Segít visszaverni a törvénytervezetet, amely tiltaná a szakszervezeteknek, hogy pénzt juttassanak politikai „pártoknak” (mintha a Munkáspártonkívül ez másokat is érintene). Recenzálja John Spargo Marxéletrajzát. Jemnitz itt, és néhány más helyen is, differenciáltan mutatja meg kettős viszonyát Marxhoz: esze ágában sincs kétségbe vonni érdemeit a szocialista elmélet kidolgozásában, a szocialista mozgalom megalapozásában, de a Marx-értelmezéseknek ahhoz az ágához áll közel, amelyet az idő szerint a reformszellemiségű német „fiatalok” képviselnek. Németországba utazik, hogy megismerkedjen a híres SPD-vel és vezetőivel, ami ebben a véleményében erősíti meg: a forradalmi tendencia visszaszorulóban van.
A szerző Hardie-t utolsó éveiben – a munkásvezető gyengülő egészsége dacára – lázas tevékenység közepette mutatja be. Eljut Magyarországra (és Jemnitz ennek a korabeli visszhangját precízen írja le), de elmegy az Egyesült Államokba is, hogy találkozzon az ország sajátos munkásmozgalmával, amelyet némileg túlzott optimizmussal ír le. Ezt a periódusát azonban mindenekelőtt háborúellenes küzdelme tölti ki. Mint Jemnitz írja, e tekintetben Hardie kétségkívül „forradalmasodott”. Szenvedélyesen részt vett a háború elkerülését célzó szocialista erőfeszítésekben, majd amikor kitört a háború, az Internacionálé pacifista szárnyának egyik szószólójaként fájdalmasan élte át, hogy egykori rajongói, nacionalista lázban égve, kis híján inzultálják. 1915-ben ágynak dőlt, és szeptemberben elhunyt. Sírjánál közeli barátja, G. B. Shaw, az író mondott beszédet, aki a politikai helyzetre utalva így búcsúztatta: „Igazán nem tudom, mi mást is tehetett volna Hardie, mint hogy meghalt.”
Jemnitz más munkáiban is megfigyelhető módszerrel széles körképet rajzol a Hardie halálakor napvilágot látott búcsúztatókról, jeles és felejthető szerzők tollából. S ha ezek többsége munkás- és szocialista lapokban jelent is meg, ám Hardie eléggé fajsúlyos személyiség volt ahhoz, hogy ez alkalomból kritikusai, ellenfelei, sőt ellenségei is megszólaljanak. Jemnitz aztán, historiográfiai áttekintésében, kiterjeszti ezt a bemutatást az utókor interpretációira is, mind a mai napig.
A szerző teljesítménye úgy értékelhető tárgyilagosan, ha jelezzük: sok évtizedes életmű áll mögötte. Félmondatnyi utalásai hátterében, amelyeket egy-egy munkáskonferenciára tesz, ugyanannyi vagy több cikk, tanulmány rejlik. Hardie nyomait követve a roppant sajtó- és könyvanyagon, a dokumentumkiadványokon, a visszaemlékezések sokaságán túl brit levéltárakig is eljutott. Igaz a szövegben forrásaira közvetlenül nem derül fény, lapalji jegyzeteket nem alkalmaz, bár a jól elhelyezett idézetek időben-térben behatárolhatók. Ám ha a kötetben hátra lapozunk, igen alapos historiográfiai áttekintést találunk. Ez egyrészt érzékelteti a rendkívül széles kört, amelyben Jemnitz a Hardie-ra vonatkozó adalékokat kereste. Másrészt azt is jelzi, hogy a könyv esetében nem másfél évtizedes, lejárt szavatosságú konzerv került a kezünkbe: Jemnitz kitér a legutóbbi évek kiadványaira is, jellemezve őket.
A kiadó jó szolgálatot tett a könyv megjelentetésével. (Szerkesztette: Benke Zsuzsa és Szegő Mariann.) Igaz, a kiadványt mindmáig valamiféle nemezis kísérte. A szerzőtől a nyomdáig vezető kacskaringós úton elkallódott a szerzői előszó. (A recenzensnek a szerző jóvoltából módjában állt megismerni írógépen készült kéziratos változatát.) Elkelt volna a levonatok gondosabb átfésülése is, amelyre a szerző egészségi okokból nem vállalkozhatott. Személyek, pártok, lapok nevei és elnevezései szerepelnek hibásan, az egyszerű elütésekkel együtt százas nagyságrendben. Ez persze nem mindegy, de az örömünket nem ronthatja el. Hardie élete Jemnitz ábrázolásában a munkásság korabeli történetének sűrítménye; emellett korunkban is tanulságos magatartás-minta, a változások közepette is megőrzött bátor következetességé. Vagyis hiánycikk. (Volos Kiadó)
Frida Kahlo: Diegóra gondolva (1943)
