GÖRBE TÜKÖR

LÉTAI OLGA

Két egyperces

A lehetőségek országa

A magyar állam minapi döntése értelmében új propagandára van szükség annak érdekében, hogy Magyarország a külföldi tőkének és a külföldi embereknek vonzóbb legyen. Az új kampány segítségével nő majd az állam bevétele, és ezzel az átlag-életszínvonal is. ^*

A kampányt a modern minimalizmus jegyében szervezik, mindössze három tömör, lényegre törő mondatot plakátolnak ki a világ számos nagyvárosában.

MAGYARORSZÁG A LEHETŐSÉGEK ORSZÁGA!
AZ ORSZÁG, AHOL MINDENT LEHET!
MÉG AZT IS, AMIT MÁS DEMOKRATIKUS ORSZÁGBAN NEM!

Ki tudna ennek ellenállni?

Mi lenne velünk Nélküle?

A Legfőbb Honatya dörgő hangon zárta beszédét.

– És végül is, Tisztelt Ház, amondó vagyok, hogy nem látom be, miért ne volna lehetséges, elvégre haladni kell a korral, ezt talán mindenki elismerheti, és ha belegondolnak, bizony igazat adhatnak nekem abban, hogy mégiscsak eltagadhatatlanul sokat, roppant sokat tettem ezért az országért, minekutána ebben kivetnivalót nem hiszem, hogy találnak, hiszen teljességgel jogos és Hazánk jólétét és fejlődését segítené elő, miszerint munkámnak, mely szakadatlanul és csakis az ország és a magyar emberek érdekeit szolgálja, tehát ennek a végtelenül kimerítő, de igencsak csekély javadalmat hozó munkának emlékét, igazából egy igazán jelentéktelen, aprócska, kis gesztust tegyünk, mely – beláthatja a Tisztelt Ház –, érdemeim tükrében igen szerény felvetés, mégpedig az, amire derék tanácsadóim körében jutottam, nevezetesen arra, hogy a Nemzet amolyan csekély, mintegy jelképes köszönetnyilvánításképpen szerepeltethetné arcképemet egy bankjegyen (és itt kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy szigorúan csak EGY és nem TÖBB bankjegyre gondoltam!), éspedig bármiféle nagyzolás látszatát elkerülendő, az ötszázas bankjegyet tartanám érdemlegesen indítványozni, mert hiszen az a szegényebb rétegekhez is eljut néha, és így, Tisztelt Ház, minden szociális kör bevonva érezhetné magát abba a nagy és bámulatosan dinamikus fejlődésbe, amely Hazánk előrehaladását és jövedelmező, boldog jövőjét szolgálja.

Halk moraj futott végig a termen.

A Legfőbb Honatya körbepillantott, majd elmosolyodva, bizalmasan hozzátette: – Az ötszázas bankón természetesen megmaradna II. Rákóczi Ferencnek, történelmünk halhatatlan alakjának egy s más ismertetőjele, úgymint a bajusz és a kucsma, hogy az emberekben, érthető módon, ne keltsen idegen érzést az új arcmás, és ezzel a megszokás kényelme is megmaradna minden állampolgárunk számára, hiszen ennyi áldozatot természetesen kész vagyok elviselni Hazánk üdvéért és gyarapodásáért.

Mindenki a házelnökre nézett, aki elgondolkodva rágcsálta a bajuszát, majd hosszú-hosszú csend után végre megszólalt a maga komótos, mammogó hangján: – Tehát… a bajusz… meg a kucsma… megmarad?

– Minden további nélkül – biztosította készségesen a Legfőbb Honatya.

– Akkor jó – sóhajtott fel a házelnök, s vele egyetemben az egész ülésterem. – Akkor rendben. Azt hiszem, támogathatjuk.

Mert lássuk be: mi, magyarok akkor vagyunk a legboldogabbak, ha nem bolygatják meg régi, megszokott rendünket.

^* Az átlag-életszínvonal emelése nem feltétlenül jelenti személy szerint az Ön életszínvonalának emelését. [vissza]

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR

Vasúti reformok

Már hónapok óta reformlázban égett az ország. A biztos parlamenti többség lehetővé tette, hogy a kormány olyan régen húzódó, kényes témákat is napirendre tűzzön a parlamentben, mint például a vasúti közlekedés átalakítása és gazda ságossá tétele. Az ágazat már évtizedek óta csak egyre halmozódó veszteséget termelt, és a helyzeten a vonatjegyek árának folyamatos emelése sem segített.

Az egyik reformközgazdász a kibontakozó vitában azt ajánlotta, hogy tegyék ingyenessé a vasút használatát. Így takarékosabb lenne az üzemeltetés, hiszen feleslegessé válna a menetjegyek előállítása és árusítása, s ellenőrök sem kellenének. A kalauzokat el lehetne bocsátani, csak egy-egy informátor maradna a személyszállító vonatokon. A vasút működtetésének költségeit ugyan teljes egészében az államkassza állná, de eddig is a költségvetésre hárult a sok milliárdos támogatás kigazdálkodása, amellyel a közlekedést úgy-ahogy fenntartották. Igaz, hogy a kiadások egy kicsit megemelkednének, az adók megszokott növelésével azonban könnyedén pótolni lehetne a kiáramló pénzt. Végső soron úgyis mindent az adózó állampolgárok fizetnek meg.

A koncepciót kidolgozó reformközgazdászt, egy személyére szabott, külön kormányrendelettel, azonnal az őrültek házába záratták. A kormányszóvivő meggondolatlannak, felelőtlennek és demagógnak bélyegezte az ötletet. Egyben azt is bejelentette, hogy a nemzeti kormány hozzákezdett a vasút megreformálását célzó, mindenre kiterjedő intézkedési tervének kidolgozásához. Már eddig is tanulmányok százai születtek a témában – mondotta –, és a reformintézkedések első szakasza rövidesen kezdetét veszi.

Az első lépés a különböző vasúti kedvezményeknek az előző kormány által bűnösen elmulasztott leépítése volt. Azonnali hatállyal megszüntették a futballbírók és az Európa Parlamentbe delegált képviselők ingyenes utazását. Az intézkedésekkel mindenki egyetértett, de hamarosan megmutatkozott a rendelkezés kontraprodukciós hatása is. Egyre gyakoribbá váltak a játékvezetők nélkül megtartott labdarúgó mérkőzések, mivel az egyesületek jelentős része nem volt képes az utaztatás költségeit kigazdálkodni, a szigorúan társadalmi munkában tevékenykedő bíróknak meg eszük ágában sem volt a vonatjegyet saját zsebből kifizetni. Az uniós képviselők ugyan szó nélkül lenyelték a megszorítást, jóllehet a szóbeszéd szerint ez néhányuknál érzékeny egzisztenciális gondokat okozott. A legtöbben nem is jelöltették magukat a következő időszakra, jóllehet az európai választások napja vészesen közelgett. Az eredmény végül az lett, hogy a pártoknak szinte lasszóval kellett az új jelölteket összefogdosniuk.

A parlamenti vitában több politikus is utalt arra, hogy – az előző kormány felelőtlen populizmusának köszönhetően – a vonatok tele vannak ingyen utazó nyugdíjasokkal, akikkel dugig telnek a vasúti kocsik. A reformokat életcéljuknak tartó törvényhozók ezért azt javasolták, hogy az ingyenes utazás lehetőségét emeljék fel a 90. életévre. Azt az indítványt, miszerint a térítésmentes utazást teljesen meg kellene szüntetni, a képviselők többsége viszont antihumánusnak és szociális szempontból elfogadhatatlannak tartotta. Végül kompromisszum született: a 95 éves korhatár.

A gyermekkedvezményeket meghagyták, hogy ezzel is bátorítsák a népszaporulatot. Az egyik tanulmány utalt is a gyermekvállalási kedv és az utazási ösztönök összefüggéseire.

A kedvezményekért folyó utóvédharcokban csak annyit sikerült elérnie az egyik néppártnak, hogy a termelésben és a társadalom építésében nélkülözhetetlen és kiemelt fontosságú személyek, osztályvezetői beosztástól fölfelé, mégiscsak élvezzék a térítésmentes kedvezményt. Ezt a munkaerkölcs példás felértékeléseként jelenítették meg a törvény első paragrafusában.

A nehezebben végrehajtható feladatok a vasúti közlekedés gazdaságosabb, de ugyanakkor ésszerűbb lebonyolításában jelentkeztek. A leghatásosabb megoldásnak a fővonalakon – a takarékoskodást hírből sem ismerő előző kormány esztelen pazarlása okán – fenntartott kettős sínpárok egy sínpárra való redukálása látszott. Ennek megvalósítása – mely haladéktalanul meg is történt – természetesen számos új kitérő létesítését is megkövetelte, de ez csak elhanyagolható átmeneti költségként jelentkezett.

A legnagyobb gondot a vagonpark átalakítása jelentette. A karbantartó műhelyek felszereltsége ugyan alkalmasnak mutatkozott, hiszen fő tevékenységük már hosszú évek óta a vasúti kannibalizmus volt, vagyis a régi vagonok szétszerelése és a még felhasználható alkatrészek beépítése a megmaradt kocsikba. Most azonban egy új feladattal is meg kellett birkózniuk.

A reformkoncepció egyik legfontosabb eleme ugyanis az volt, hogy a személyszállító vagonok WC-szolgáltatását fizetőssé tegyék. A szolgáltatás ezen unortodox átalakítása tulajdonképpen csak abból állt, hogy a WC ajtaja elé egy asztalkát építettek be a vécés nénik részére, akik a pénzt szedték, és a használóknak az áfás pénztári bizonylatokat átadták. A kisméretű, de a legfejlettebb technikával kialakított pénztárgépek beszerzése ugyan sok-sok millió forintjába került a vasútnak, de ezek a modern típusok már közvetlen összeköttetést teremtettek az adóhivatallal, és a speciális lengéscsillapítók beépítése után a vonat legnagyobb sebessége mellett is képesek voltak a zavartalan működésre. A központi adóhivatalban ez okból rövidesen több tucat új munkahely létesült, hogy a folyamatosan áramló adatokat kellő gyorsasággal legyenek képesek feldolgozni. Mindez örvendetesen enyhítette a munkanélküliséget, és a GDP növekedéséhez is hozzájárult.

A vasúti WC-k pénztárgépeinek működtetése mindazonáltal nem volt problémamentes. A kocsi folyosója a munkaasztal beépítése után olyannyira beszűkült, hogy az utasok csak nagy nehézségek árán tudtak továbbhaladni. Ha legalább ketten utaztak együtt, akkor valamivel könnyebb volt a helyzet. Egyikük átpréselte magát az asztalka mellett, majd a másik átdobta a bőröndöket a vécés néni feje felett. Ha éppen nem kanyarban haladt a vonat, akkor többnyire sikeres is volt a művelet. Olykor azonban a néni fején landolt a koffer. Mivel az áthaladás nehézkessé vált, minden állomáson többen is lemaradtak a vonatról – mások bóklászása miatt nem tudtak feljutni a kocsikba.

A reform beindulása és átütő sikerű, mondhatni, tündérmeseszerű eredményei után a folyamatokat ellenőrző szakmai bizottság – melyet egy frissiben kinevezett kormánybiztos irányította nagyobb stáb koordinált – rövidesen újabb javaslatokkal állt elő. Megállapították, hogy a kocsirendezők fizetése túl magas, s ez is nagy és káros szerepet játszik a növekvő költségek alakulásában. Az elrendelt átvilágítás eredménye az lett, hogy a régi munkatársakat elbocsátották, és a plázákból szerződtettek új kocsirendezőket. A szakszervezet hiába tiltakozott, papíron minden rendben volt, hiszen alapvetően ők is ugyanolyan tevékenységet végeztek: a disznómód szanaszét hagyott bevásárlókocsikat rendezték össze. Amikor az új munkavállalók megtudták, hogy a feladat ellátásához még sarukat is kapnak, mindnyájan boldogan írták alá szerződésüket.

A reform sikeresen haladt a megvalósulás felé, az egyetlen gond csupán az volt, hogy a fizető utasok száma egyre csökkent, és ezért a bevételek jelentősen megcsappantak. A részsikereket – az előző kormány fizette, korrupt ellenzéket kivéve – senki sem vitatta, de a fő célkitűzést, az önfenntartó vasutat, az erőfeszítések ellenére sem sikerült megvalósítani.

Az utolsó mentőötlet a vagonok világításának racionalizálása volt. Ez valóban nagy költségmegtakarítással kecsegtetett, jóllehet némely szakértők már előre figyelmeztettek néhány kisebb problémára. Sajnos, nekik lett igazuk. A minimálisra csökkentett világításban az utasok csak botladoztak, elcserélték a csomagjaikat, kávéval öntötték le a szomszédos utast, és búcsúzáskor más nőket csókoltak meg. A legnagyobb gondot azonban a kocsik WC-jének a megtalálása jelentette. Az újonnan felszállókat is figyelembe véve, a torlódás a folyosókon elkerülhetetlenné vált, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy egyesek sürgető szükségből fakadó mérgükben a vécés nénikben és az adóhivatal közvetlen kapcsolatát biztosító, drága pénztárgépekben is kárt tesznek.

Egy időközbeni felmérés kimutatta, hogy a belföldi fizető utazások átlagos távolsága 4,11 km-re csökkent. A kormány a témával foglalkozó előterjesztés alapos megtárgyalása után fájó szívvel úgy döntött, hogy a vasúti reform végrehajtását ideiglenesen fel kell függeszteni.

A forgalmat valamennyi vonalon meghatározatlan időre leállították, a még megmaradt vasúti személyzetet pedig kényszerszabadságra küldték. A sínek között nemsokára burjánzani kezdett a pipitér, a lándzsás útifű és a szőrös disznóparaj. Hamarosan gyógynövény-gyűjtögetők lepték el a vasúti pályákat, ilyen élénk mozgást a környékbeliek még sohasem tapasztaltak.

Egy új törvény rövidesen állami monopóliummá tette a gyógynövények felvásárlását, ezek exportja elképesztő gyorsasággal növekedett, és néhány év elteltével a költségvetés egyensúlya is helyreállt.

A forgalom teljes egészében a közutakra terelődött, és idővel az ekhós szekerek is megjelentek. Meglehetősen lassúak voltak, de gazdaságosan üzemeltek.

VALLOMÁS

M. SZÁNTÓ JUDIT

Cigányok

Elöljáróban elmondom, miért nem a szokásos roma kifejezést használom. Egészen a rendszerváltásig nem ismertem romákat, csupán cigányokat. Dolgos, becsületes, jellemes embereket is, jellemteleneket, munkakerülőket, tolvajokat is. Csakúgy, ahogy a nem cigányok között.

1.

Az akkor nemrég épült, és éppen felfejlesztés alatt álló vasöntödei részlegben csupán ketten képviseltük a technológiai csoportot: egy frissen végzett mérnökpalánta és én, a levelező hallgatóként utolsó éves, de már négy esztendős gyakorlattal rendelkező „önálló technológus”. Az új öntőcsarnokban, az új gépek és berendezések között mindig akadtak problémák, megoldandó feladatok. A helyzet úgy hozta, hogy nekem, az alacsonyabb végzettségű, ám nagyobb gyakorlattal rendelkező munkatársnak kellett a műhelyben adódó problémákkal foglalkoznom, míg kollegám az irodában gyártotta a technológiai utasításokat a már megoldott esetek alapján.

Így aztán én reggeltől estig futottam egyik placcról a másikra. Különösen sok időt töltöttem a tanulóknál, ahol még hasznomra is vált, hogy nő vagyok: valahogy könnyebben tudtam szót érteni a tanulók és a betanításukat végző két öntőmester között.

Egy alkalommal nálam mintegy tíz évvel idősebb, szép arcvonású, tisztán és csinosan öltözött cigány asszony látogatott meg az irodámban.

– Lakatos Ferencné vagyok – mutatkozott be. – A Ferke fiam ügyében jöttem.

Fogalmam se volt, kiről van szó. Nem baj, majd kiderül. Leültettem, és ő elmondta a baját. Amiből kiderült, hogy Ferke elvégezte a nyolcadikat és eljött a sora, hogy szakmát tanuljon. Borsodban élnek, úgy gondolták, legyen a gyerek öntő. Az meg ráállt. Az ura azt mondta, tanuljon Pesten, az lesz a legjobb. Csakhogy nem akarták kollégiumba adni. A telepen, ahol laknak, több fiú került ilyen helyre. Kettő közülük erősen italozó, verekedő legény lett, mindenki kerüli őket. No hát, ezt ők nem akarják. Vigyázni kell. A város mindig bűnös. Hát még a főváros.

– Már bocsánat – kapott a szájához. – Nem akartam megsérteni.

– Csak mondja tovább – bíztattam.

– A Feri, az uram azt mondta, adjuk gondozásba egy olyan asszonyhoz, akinek hasonló korú fia van. Meg is tudjuk fizetni. Az én uram Ózdon dolgozik, a dróthúzóban, meglehetősen keres. Csakhogy oda nem akarjuk adni: nagyon veszélyes. A Feri ügyesen elkapja a fogóval az izzó drótot, és irányítja tovább, de érte is remegek. Hanem egy tizenöt éves… azt nem engedjük oda. El is mentünk a tanácsba, tudnának-e valamit – vagy valakit – ajánlani. Így jutottunk el Kocsisnéhoz. Az ő fia, a Jocó is itt dolgozik, biztosan tetszik ismerni. A Kocsis Marcsi meg özvegyasszony, jól jön neki az a kis pénz.

Nagyot sóhajtott. Eddig folyékonyan mondta, mondta, hanem most eljutott jövetele céljához, hogy szívességet kérjen tőlem. Az előadása ettől kezdve kérővé, szaggatottá vált:

– Jó lenne, ha itt is ránézne valaki. Eredetileg egy idős emberre gondoltunk, de nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy egy asszony is lejár ide a műhelybe. Ha megtenné… Hogy figyelemmel kíséri a Ferkét… Hogy ember legyen belőle… Rendes, mint az apja… – Elhallgatott és rám nézet, lesve a válaszomat. – Megfizetjük… – tette hozzá.

Igazán tetszett ez az ügy.

– Elvállalom. Persze, hogy elvállalom – nyújtottam a kezem. – A pénzre meg ne legyen gondja, nem kérek érte semmit. Nekem is van gyerekem, igaz, jóval kisebb. De egyszer majd neki is jól jöhet egy kis odafigyelés.

Lakatos Ferkéből jó öntő lett. És jó férje lett a magpadon dolgozó Iván Marikának. Három gyereket meg egy lányt nevelnek.

2.

A hallban volt egy heverő. Akkor vettük, amikor a második unokánk megszületett. Amolyan gyerekméretű bútordarab volt, de volt ágyneműtartója, és – főleg – kétszemélyesre is ki lehetett nyitni. Persze, két felnőtt igencsak szorongott volna rajta, de a mi két unokánknak tetszett. Annyi hely azért volt rajta, hogy lehetett egy kicsit hancúrozni is, mielőtt hátat fordítottak egymásnak, hogy álomba merülve kipihenjék napi fáradalmukat.

Egyszóval, jó szolgálatot tett a kanapé. Ám a fiúk nőttek, kinőtték a fekhelyet. Mivel pedig továbbra is nálunk töltöttek egy-egy éjszakát, ki kellett cserélni.

Abban az időben még el lehetett adni a használt holmit, nem kellett kidobni, mint manapság. Elkezdtem böngészni hát az újságban a hirdetéseket, kit hívhatnék, aki megvegye. Találomra felhívtam az egyik hirdetőt. Az pedig mindjárt meg is ígérte, hogy röpke egy órán belül jön, megnézni az árut. És ha meg tudunk állapodni, kifizeti, viszi.

Jött is, ahogy ígérte. Fölcsengetett, a kérdésemre bemutatkozott, hogy a heverő ügyében keres.

Én meg bentről nyitottam a kaput, majd a ház ajtaját.

Megálltam az ajtóban… és megállt bennem az ütő.

A kapun ugyanis egy egész cigánycsalád vonult be. Elöl három tagbaszakadt fiatal férfi, akkorák, mint egy-egy szekrény. Mögöttük három, valamin hangosan vitatkozó nő. Egyikük egy félmeztelen csecsemőt szorongatott. Leghátul egy öregasszony kocogott bottal. Körülöttük pedig egy rakás gyerek szaladgált, csivitelt.

Velük szemben pedig ott álltam én, mind a negyvenöt kilómmal. Istenem, mi lesz velem?

Igyekeztem elpalástolni a félelmemet, a hallba vezettem őket, amely zsúfolásig megtelt. Pedig nem is maradt ott mindegyik. Az asszonyok be-bekukkantottak a többi helyiségbe, a gyerekek meg összevissza szaladgáltak. Én meg a hall sarkából néztem, amint leszedik a kárpitozott részt, miután megállapodtunk az árban.

– Jé, pénz is van benne – csodálkozott az egyik férfi.

Erre a hírre ott termett három gyerek, beléptek az ágyneműtartóba, és kihalászták az ott heverő aprópénzt, amit – ki tudja, mikor – az unokák dobáltak vagy ejtettek bele. Az egyik gyerek elmarta, és rakta is a zsebébe.

– Nem viszed el! – szólt rá ellentmondást nem tűrően, mosolyát palástolva az egyik ruhásszekrény, miközben kiemelte a pöttöm emberkét, majd két társát a heverő aljából.

A gyerek előkotorta a zsebéből és felém nyújtotta a lyukas kétfilléreseket, értékét vesztett pengőkből, játékzsetonokból álló zsákmányt.

Komoly arcot vágtam. – Elviheted, ha a többiek is játszhatnak vele.

A ruhásszekrény pedig felemelte a fekhely favázát, és mint a pelyhet vitte ki.

A két unoka okán mindig volt otthon Sport szelet, amit nagyon szerettek. Most is akadt vagy fél dobozzal. Azt nyújtottam át búcsúzóul a kis purdéknak.

És lesütöttem a szemem, hogy észre ne vegyék, mennyire ég. Merthogy én – velük ellentétben – nem vizsgáztam jól.

3.

Ki kéne festeni – gondoltam a fűtőtestek fölött feketedő, a kapcsolók körül szürkülő és a konyha falát díszítő zsírpecsétek láttán. Igen ám, de kivel? Ismerős festőnk nincs. Valakit keresni kell, aki ajánlani tud egyet.

Aztán ahogy vásárolni indultam és a második szomszédban épülő házra néztem, az az ötletem támadt, hogy hátha az ott dolgozók segíthetnek rajtam. Oda is mentem, és nem hiába. Először ugyan az építésvezető a fejét rázta, hogy tele vannak munkával, alig győzik, de aztán gondolt egyet és kibökte: mégis tud segíteni, ha beengedem a lakásba Orsós Zsigát.

– Zsiga fiatal cigányfiú – mondta. – Arany keze van és szorgalmas, dolgozik, mint a güzü. És mindezt jókedvűen, dúdol a létra tetején. Azonkívül udvarias, készséges. Ám szerencsétlenségére cigány. A tulaj pedig azt mondta, ne vigyem a házába. Köszöni, nem kér a cigányokból. – Széttárta a karját: – Hiába magyaráztam, hogy nem a származása teszi az embert, meg hogy személyesen felelősséget vállalok érte, neki nem kellett. Nem és nem! Mi itt nem győzzük a munkát, Zsiga meg otthon malmozik. No, mit szól hozzá? Küldhetem-e?

– Küldje – nyújtottam a kezem az egyezségre.

És Zsiga jött. Festett és dúdolt. És mindig mosolygott. És a keze nyomán tiszta falak keletkeztek. Gyors volt és tisztán dolgozott. Alig hagyott maga után piszkot, mindent gondosan elhúzott, letakart, feltörölt, feltakarított.

Igazán elégedett voltam vele.

Tán egy év is eltelt, amikor találkoztam az építésvezetővel egy üzletben. Üdvözöltük egymást, beszéltünk erről, arról.

– Mi van a Zsigával? – kérdeztem.

– Sajnos, elváltak útjaink. Tudja, javíthatatlanok az emberek. Volt még olyan kuncsaftom is, aki visszavonta a megrendelését, amikor meglátta Zsigát a csapatomban. Azt hallottam – felhősödött el az arca –, hogy munka nélkül teng-leng, hogy lezüllött, iszik is. Kár érte.

Én is sajnáltam.

Aztán – megfeledkeztem róla.

Aztán, talán egy év múlva, várakozom egyszer az élelmiszer áruház pénztáránál, amikor mögém ál egy terhes cigányasszony. Épp előrébb akarom invitálni, amikor megjelenik Zsiga egy teli bevásárló kocsival, odaáll mellé, megsimogatja a hátát.

– Itthagyom a kocsit, de a margarint kifelejtettem, mindjárt hozom.

Ekkor tévedt rám a szeme: – Csókolom! Hogy tetszik lenni?

– Örülök, hogy látom, Zsiga. Mi van magával? Nem sok jót hallottam – halkítottam le a hangom.

– Bizony, volt rossz időszakom. Rozinak köszönhetem, hogy vége – simította meg asszonya haját, aki rám nézett, egyik kezét a hasára téve.

Közben léptünk egyet előre. Már csak egy ember volt előttem.

– Jöjjenek el egyik délután – invitáltam őket, és már léptem is előre.

Két hét is eltelt, amikor Zsiga csengetett. De egyedül volt.

– Rozi kórházban van – ragyogott. – Fiam született. Sietek hozzá – és már repült is.

Időnként összefutunk. Üzletben, parkban. Zsiga szerencsés, valami útépítésnél dolgozik. A kis Zsiga pedig nő, egyre nyurgább. Aztán egyszerre csak gyerekkocsit tol, és büszkén mutatja be a kisöccsét. Ami Rozikát illeti, legutóbb úgy tűnt, mintha újra gömbölyödne.

1.

Amikor megszűnt Diósgyőrben a Lenin Kohászati Művek, a többiekkel együtt Rác Botond talpára is útilaput kötöttek. Hogy a Botond név ne tévesszen meg senkit, sietek előrebocsátani: a mi emberünk cigány. Hogy nemigen szaladgálnak közöttük Botondok? Bizony, nem. De az apja nagy hazafi volt, és kedvenc hőse a nevezetes vitéz, akinek ezzel a névadással rótta le tiszteletét.

Mindez hiábavaló volt, Botond – származásánál fogva – még a többieknél is kevesebb eséllyel indult a munkakeresésnek. Nem is járt sikerrel.

Pedig már két purdéról kellett gondoskodnia, és a harmadik is útban volt. Aztán itt volt az apja, aki egyszer leesett a háztetőről, amikor javította, és azóta egyre nehezebben mozgott. Anyja már nem élt, így hát magukhoz vették a tatát.

Szóval, kellett a pénz.

Borongós, csúnya, esős időben találta meg Rácékat a szerencse. Épp az önkormányzathoz igyekezett Botond, amikor annak kapujában megállította egy férfi. Jólöltözött volt, Botond már azon is meglepődött, hogy szóba áll vele. Ráadásul munkát ajánlott. Használt akkumulátorokat kéne szétszedni. Vállalja-e?

Hogyne vállalná. De még mennyire!

Ráadásul otthon csinálhatja. Viszik az akkumulátort hozzá, és elszállítják, mikor szétszedte.

Be se ment az önkormányzathoz. Okaveszett, hogy segélyt kérjen. Minek, ha egyszer keresete lesz?

Rácné, született Kapás Ancsa örömében még egyszer matatott a fakanállal a zsírosbödönben, és nem hiába: még vagy féldekányi zsírt sikerült kikaparnia belőle, hogy jobban csússzon a krumplistészta.

Szép napok virradtak Rácékra. Dőzsölésre nem jutott, de azért minden szükségest ki lehetett gazdálkodni, és ebben nagymester volt Ancsa. Néha egy-egy csokiszeletre is futotta a két pulyának.

A harmadik Rác-baba már ebbe a „jólétbe” született.

Ment is minden, mint a karikacsapás. Egészen addig, mígnem egyik éjszaka a legapróbb Rác csemete el nem kezdett bőgni. És abba se akarta hagyni.

Reggel ijedten szaladtak vele orvoshoz. Aki megnézte, kopogtatta, vizsgálgatta. Azután csak a fejét csóválta. A pici nem lett jobban, sőt. Egyre betegebb lett, mígnem a halálba zokogta magát.

A boncolás pedig megállapította: ólommérgezés.

Az akkumulátorok!

Erre már a gondoskodó hatalom is megmozdult. És… megtiltotta az akkumulátorok házi bontását.

Rácéknál nagy a csend. Ülnek hallgatagon és gyászolnak. Munka nincs. Kereset sincs. A kamra üres, a sparherd hideg. A gyerekek néha belenéznek a fazékba, de nem találnak benne semmit.

Mert, hogy a tiltással befejeződött a gondoskodás is.

5.

Kapcsos Mari az utolsó pillanatban vette észre, hogy rosszul igazította a vetélőt.

Ó, Istenem! De nagy szerencse, hogy észrevette. Hogy helyre tudta igazítani. Mert ha nem…

Nem is jó gondolni rá. Ha most téved, az az állásába kerül. Reggel megmondta a főnök. Ez nem szociális intézmény, hanem munkahely. Csak még egyszer forduljon elő, hogy valamit vét. Mint most is. Hogy több mint egy órát késett.

Hiába magyarázta, hogy nem hagyhatta a lázas gyereket egyedül. Hogy meg kellett várnia az anyját. Hogy időben üzent neki. De… tán későn vette az üzenetet, tán meg kellett etetnie az aprójószágot, tán… Ki is tudná megmondani, mi jöhetett közbe.

De a főnök nem enyhült meg. Ő nem lehet tekintettel gyerekre, lázra, neki teljesítenie kell. Aztán hogy a Mari hogyan intézi el, hogy időben beérjen, az az ő dolga. Most pedig lásson munkához, és hozza be a lemaradást. És örüljön, hogy egyáltalán van munkája.

Értette ő, hogyne értette volna. Hogy neki, a cigányasszonynak még az átlagnál is jobban kell örülnie. És ő örül is. Meg hálás a főnöknek. Mert leteremti ugyan, de a cigányt se jobban, mint a másikat.

Őneki meg csak máshol jár az esze, a vetélő meg nem oda megy, ahová kéne.

Jaj, csak ne legyen baj! Mert azt nem élné túl. A Jani fizetése nem elég. Hiába spórol…

Jaj, csak ezt a mai napot, ezt a pénteket húzza még ki! Aztán holnap, holnapután együtt lehet a gyerekkel…

Majd meglátjuk… Csak a gépet figyeld, Mari… meg a vetélőt…

Aztán elmúlt a péntek is, nem történt semmi galiba.

Otthon pedig rendben volt minden. Anya vigyázta a gyereket, főzött is valamit, sőt, még mosott is. A Jancsikának is lement a láza.

– Itt volt az Ilon – mesélte az anyja. – Ő be se tudott menni a gyárba. A kis Ilcsit kellett orvoshoz vinni. Elesett és valami nagyon felsértette a lábát. Most meg fél bemenni, hátha elküldik.

– Én meg, tudod, mit gondoltam ki? – fordult Köteles Marcsa a lánya felé, miközben a szatyrába rakta a reggel még szükségesnek tartott kardigánt. – Összegyűjteném a dolgozó asszonyok kisgyerekeit és elbajlódnék velük napközben. Ők meg nyugodtan dolgozhatnának. Ilcsi is itt volt, amíg Ilon vásárolt. Ellennék én a többivel is.

– Aztán hogy gondolja? Mert fizetni azt nemigen tudnak.

– Nem pénzért. Nem kerül az nekem semmibe. Csak hozzanak a gyereknek valami ennivalót, pelenkát, miegymást…

Mari a végét alig hallotta. Fáradt volt, és álmos.

– Ühüm – ásított egyet és végigdőlt a heverőn. Abban a pillanatban el is aludt.

Köteles Marcsa pedig nem beszélt a nagyvilágba. Amit elgondolt, meg is valósította. Mariék nagy nyári konyháját tették szabaddá a célra.

Többesszámban beszélek, mert Marcsi a népes család minden munkára fogható tagját bevonta az előkészítésbe. Közben folyt a verbuválás. Cédulákra írták, hogy ingyen óvoda indul itt és itt, ekkor és ekkor, a cetliket meg kiragasztották fára, falra.

És beindult. Eleinte lassan, vontatottan, két-három pöttömmel, de aztán csakhamar megtelt a nyári konyha. Főleg cigány gyerekekkel, de akadt azért más is. A csöppségek meg egyáltalán nem törődtek azzal, melyiknek milyen a bőre színe.

Egy alkalommal, amikor Marcsi a gyerekek elé rakta a magukkal hozott élelmet, a kis Bangyus szeme vágyakozva tapadt az ételre.

– No, gyere, ha annyira éhes vagy. Mit hoztál? – fordult hozzá Marcsi.

Bangyus kis csomagjában mindössze egyetlen pelenka volt.

– Hát nincs mit enned?

Választ nem kapott. De amikor leszelt a magukéból egy karéj kenyeret és megzsírozva odanyújtotta, a gyerek fekete szeme felcsillant, és mohón kapott utána.

És – milyen szerencse – egy anyuka épp Évikéje kabátját segítette le mellette. A jelenetre megállt a keze a levegőben. Majd nagyot sóhajtott, a táskájába nyúlt, és kivette onnan saját tízóraiját. Az arcára volt írva, hogy ismeri, nagyon is közelről ismeri az éhséget.

A szerencse pedig az volt, hogy a polgármesteri hivatalban dolgozott. Igaz, csupán takarító volt, de ennek is megvolt az előnye. Így ugyanis minden irodába bejutott. Ahol azután nagy átéléssel, széles mozdulatokkal elmesélte a látottakat. A sok dolgozó nő között aztán mindig akadt nem egy, aki küldött egy kis elemózsiát a Marcsi-féle óvodának. A következő közgyűlés pedig némi támogatást is megszavazott.

– Itt volt a Gizi néni – újságolta a lányának Marcsi egy szép napon. – Elkerül innen.

– Elmegy? De sajnálom. Hová? És mit mesél? – érdeklődött Mari volt tanító nénijéről.

– Főiskola indul a városban. Szociális munkásokat képeznek. Oda hívták. Tanárnak.

– Szociális munkás… Azt én is szívesen tanultam volna – ábrándozott Mari.

– De hisz éppen ezért jött. Hogy menj oda tanulni, vár téged.

– Á – legyintett Mari –, nincsen arra pénzünk nekünk.

– De hisz ingyér van…

– Aztán keresetem se lenne.

– No, de pont azt mondta, hogy munka mellett is lehet. Valami levelező, vagy mi…

Több szó nem esett róla. Hanem a tanító néni bogarat ültetett Mari fülébe. Az meg addig-addig rágta, míg egy este fel nem kereste Gizi nénit.

És mi lett a vége? Ugye kitalálták?

Mari már a főiskola végzős hallgatója. És az önkormányzat szociális munkása. Akár a mesében…

Ilyen is van. Még ebben a felfordult világban is.

6. (Egy vitézzé avatásra)

Uram, vitéz Mága Zoltán!

Egyik kedvenc zenészem volt – eddig.

MÚLTUNK

Megjelent az 1990-ben – még a Zrínyi Kiadó gondozásában – elindított sorozat, a Z-füzetek 150. darabja, Gábor Andor válogatott cikkgyűjteménye, a Halottak arcai. Ebből a nevezetes alkalomból közöljük most a kötetből az itt következő írást.

GÁBOR ANDOR

A másik Ady vagy Endre és Lajos

Ez a két név már így volt együtt a magyar történet folyamán. Akkor úgy volt, hogy valakik valamiért megölték Endrét, és Lajos, a lovagias magyar, elment és bosszút állt érte. Történetírók és költők köteteket írtak a dologról. Utólag azonban meg kell állapítani, hogy Lajos, a lovagias magyar, olasz volt, noha Nagy Lajos néven a magyar királyok közt van elkönyvelve, s csak így magyarázhatom ma azt, hogy lovagias volt. Endre és Lajos históriája ma másképp bonyolódik. Endre költő volt; a magyar irodalom egyik legnagyobb költője; Ady Endrének hívták. A forradalom költője volt. Ez természetes. A nagyok nem az ellenforradalom számára születnek. (Amiből még nem következik az, hogy akik a forradaloméi: azok mind nagyok.) Ez a magyar óriás: kálvinista volt, mint általában a magyar óriások többnyire. Ezt csak azért kell megállapítani, mert napjaink számára fontos. A kurzusnak nehéz dolga van ezzel a megmérhetetlennel és elérhetetlennel, mert ez élőhalott volt már az első forradalom kitörtekor, és még az első forradalom folyamán testi halált is szenvedett. Nem kompromittálhatta magát a forradalmakban. Ha élne, vagy erdélyi birtokán élne, vagy Bécsben élne, vagy – ha otthon élne még – akkor börtönben ülne. De mert meghalt, a kurzus nem szabadulhat tőle olyan olcsón, hogy egyszerűen kitagadja a magyar irodalomból. A kurzus nagy íróinak nincs ugyan közük Adyhoz, Gárdonyi, az egri pipa, és Herczeg, a hűvösvölgyi dritte-szorte, nem tartanak vele semmi rokonságot, de azért a kurzus tudja, hogy rossz üzletet csinálna, ha Adyt is leoperálná a megcsonkított magyar literatúráról. (Úgy látszik, azt az egyetlen igazán írót, akinek tényleg volt összefüggése Adyval, sőt – Ady ismerősök megértenek – annyira volt, hogy kurzusíróvá tudott vetemedni, de mert író akart maradni, nem maradhatott kurzusíró: Szabó Dezsőt a kurzus már agyonütötte. És, sajátságos viszonyok, ezt csak a kurzus ellenfelei sajnálják, akiknek fájt ugyan Szabó Dezső aljassága, de mégis szeretettel néztek feléje, mert ez a gazember közülük való volt: tehetsége volt neki.) Az Ady-kérdésben a kurzus úgy segített magán, hogy rekvirálta magának Adyt. A tetvek kimondták, hogy az ember, akinek a testén éltek, s aki, míg élt, az ő agyoncsapatásukkal foglalkozott csupán, vér az ő vérükből. Jó. Ez politika, ez ellen egy szót se lehet szólani. Az ítélet egyik kimondója, egy legszürkébb Ady-tetű, ama Lendvai István, aki azért mondhatta ki a megfordított ítéletet, mert ami vér az ő véresszájú, de vértelen költészetében van, azt ő tényleg Ady Endréből szítta. Tehát ha ő nem is vér az Ady véréből, mert tetű és ember mégsem azonosak, mégis tény, hogy őbenne van még, nem az ereiben, hanem a beleiben, vér az Adyéból. Majd ha az emésztési folyamat véget ér, akkor már nem lesz.

Nos, Ady Endrének, a legnagyobb magyar költőnek volt egy öccse is. Ady Lajosnak hívták. Hogy egy költőnek öccse van, arról a költő nem tehet. A költő anyaméhből is születik s nem akadályozhatja meg, hogy ugyanaz az anyaméh másik magzatnak is ne adjon életet. A költőnek rendesen – ritka kivételekkel – szellemileg annyi köze van öccséhez, bátyjához, amennyi a pelenkájához vagy a cipőjéhez. Esetleg még annál is kevesebb. Mégis a költő nem akadályozhatja meg, hogy nevének fénykoszorújából sugár ne hulljon öccse-bátyja, komája sugártalan fejére. Az emberek olyan ostobák! Ha valamely adylajost látnak valahol, nem tudják megakadályozni magukat, hogy a bennük levő büdös kis családi ösztönből kigőzölgően ezt ne susogják: „Az Ady Endre öccse ez!” S akinek nem adatik Ady Endrékkel érintkeznie, boldogan szürcsöli azt a pótitalt, amit jobban is kibír a hasa, az adylajost, a költő rokonát. Ez az adylajos tanár volt valahol vidéken. Ady Endre neve előrelódította a pályáján, igazgató, majd főigazgató lett. Aztán Ady meghalt és Lajos élve maradt. Ady Endrének csak zsenije volt, Lajosnak érdekei is vannak. És Lajos – természetesen, így szokott ez történni – az ő rühös érdekecskéjét Ady Endrén keresztül érvényesíti. Hiszen rossz néven sem lehet ezt venni egy ilyen atkától! Hogy ezek az örökös örökösök kiárusítják a Rokontalan örökségét, az rendjén van. De hogy a maguk piszok lényével – amelyről ugyan nem tehetnek – össze is fenik a szent örökséget: az már nincs rendjén. Tessék elolvasni az alábbi sorokat: „A Képes Krónika egyik legutóbbi számában Lendvai István rámutatott arra, hogy Ady Endrét még eltévelyedéseiben sem lehet összehasonlítanunk a Heinrich Heine néven ismert Chaim Buckeberg nevű destruktív költővel.” Amint látni méltóztatik, itt nagyarányú sír-hiénizmus kezdődik. Nem a kritika miatt, amely e sorban Adyn is, Heinén is gyakoroltatik. De hogy egy ilyen Lendvai nevű magyar kurzusköltő, akit tulajdonképpen Lehnernek hívnak, s akinek vérség alapján sincs köze a magyarsághoz, mert egész habitusában ma sem egyéb egy vidéki német, katolikus legényegyleti, rossz agitátornál, ez egyszerűen „rámutasson”, hogy Ady költészetének a leglényege, a forradalmiság, szimplán eltévelyedés, azt nehéz lenyelni, ha már az ember lenyelte is, hogy a másik zseninek a zsidóságát, amely olyan érdekesen, és ragyogóan és gyalázatosan nyilatkozik meg műveiben és életében, egy ilyen kurzus-paccni azon át közelítse meg, hogy Heinét Chaim Buckeberg nevű destruktívnak nevezi! Ám a keresztény suszterlegény, a dikics-Lendvai, a csiriz-Lehner megteheti. Konstatálni kell, hogy neki még van valami köze Adyhoz. Tehát sírfertőző jogai is vannak. Azonban Lajosnak nincsenek. Mégis ezt olvashatom tovább: „A cikk alkalmából Ady Lajos főigazgató, a halott költő öccse, levelet intézett Lendvai Istvánhoz, amelyben megköszöni neki az Ady-probléma döntő, végleges megmagyarázását…” Ady Lajos ugyanis nemcsak a költő öccse, hanem magyar úr is, hadadi és diósadi Ady Lajos, tehát aljasabb minden költők minden pereputtyánál, akiket a világirodalom ilyen családi-ügyeiben aljaskodni láttunk. A magyar úr ahelyett, hogy korbácsot fogna és végigverne vele a „keresztény” suszterlegény orcáján és orcátlanságán, „levelet intéz”. És megcsókolja a kezet, amely Ady szellemi örökéhez mert nyúlni Héjjas herélőkésével. S mit tesz azután? Azután ezeket írja:

„Egyébiránt új és sokakra bizonnyal meglepő megállapításaihoz nekem azóta perrendszerűen értékesíthető bizonyítékaim vannak a kezeim között, amelyeket készülő Ady-életrajzomban fogok közzé adni. Még egyszer köszönöm Önnek, hogy a magyar tehetségek szolidaritásával nem engedi Ady Endrét – néhány nem fontos és nem jelentős verse ürügyén – a keresztény újságok olvasóinak köztudatában a galileisták házi költőjévé lezülleszteni.”

Drága Úristen, kit költők találtak ki, aki vagy és nem-vagy, és így nekik, akik nincsenek és vannak, egyetlen rokonukként számíthatsz, hogy’ engedheted meg azt, ami a fentebbi sorokban tobzódik? Perrendszerű Ady! Bizonyítékos Ady! Ahelyett, hogy ez a Lajos idejében megdöglött volna, aminek következtében Ady Endre nyilván egy nagyszerű halál-rajzot adott volna róla, ahelyett Ady Endre pusztult el, és az adylajos ad perrendszerű életrajzot felőle. A halott élő az élő halottról! A nincs a vanról! Az evő a Levőről! Ady és Lendvai! Ady és a keresztény újságok olvasóinak köztudata! Ó, nincs élet a síron túl! Ha volna, ha csak egyetlen egy kivételes és soha-vissza-nem-térő kísértetjárás erejéig volna, akkor a halott költő szelleme kilendülne gödréből és megfojtaná ezt a disznót, ezt a főigazgatót, a magyar ugarnak ezt a dögdudváját, mely pocsolyás Ér mellett, a költő kertjében termett, nap felé forduló, napszerű és nagyszerű vérvörös virágok árnyékában. De csitulok, mert még tovább kell olvasnom: „A levél nemcsak Babits Mihálynak csattanós válasz, aki a Nyugat ban Ady-gyalázással vádolta meg Lendvait, hanem…”

Itt abbahagyom az olvasást. Boldogtalan Babits, akinek, minden szégyeneken felül, meg kellett érnie azt is, hogy csattanós választ kapjon, amikor – egyetlenül, akinek joga van ehhez – kiáll Ady emlékét megvédelmezni egy redves ady-epigonnal szemben! A költőkortársnak be kell fognia a száját, mert a főigazgató beszél. Goethe hallgasson Schiller ravatalánál, mert megjött Schiller öccse, Schiller-Kosz Lajos, udvari tanácsos, kamarai titkár, és a Wallenstein-trilógiáról akar perrendszerű nyilatkozatot elhelyezni halott bátyja katafalkjánál!

Ez folyik otthon.

Ez!

Keszthelyi utca (1920)

Rakodómunkások II. (1911)

VOX HUMANA

SIMOR ANDRÁS

Miért igaz?

(Tabák András egyik verséről)

Egykori Miért szép? rovatunk címét változtattam Miért igaz?-ra, amihez azt is hozzáteszem, hogy ami nem igaz, az számomra nem is szép.

Tabák András 1991-ben írt verséről van szó.

(Egy rokoni bírálatra)

Az elmúlt világról, korholsz, az egész kádári korról,
még ma sincs egy jó szavam se, bár láthatom már, az jobb volt.
Ám helytelen a kérdés, hogy a jobb az volt-e, vagy ez.
Fordítva tedd föl, helyesen: az volt-e, vagy ez a rosszabb? –
és máris habozás nélkül vághatom rá, persze hogy ez.
De azért tudd! Most ami van, a tegnapiból született.

Ritka tömörséggel megírt, pontos szavak. Az első két sor rokoni bírálatát én is sokszor hallottam, igaz, nem rokoni, hanem, úgymond, „elvtársi” bírálatként. Mert jó szavam nekem se volt soha az egész kádári korról. Ám mindig ugyanazt éreztem agyammal-velőmmel, amit a rövid vers harmadik és negyedeik sora így fogalmaz meg: „Ám helytelen a kérdés, hogy a jobb az volt-e, vagy ez. / Fordítva tedd föl, helyesen, az volt-e, vagy ez a rosszabb? –” És a feltett kérdésre a válaszom is ugyanaz: „persze hogy ez”. És figyelmeztetésként én is hozzáteszem: „De azért tudd! Most ami van, a tegnapiból született.”

A Kádár-kor baloldali irodalmi ellenzéke, melynek már nem egy halottja van (Ladányi, Galabárdi, Simon Lajos, Györe), a hetvenes-nyolcvanas években, sőt, olykor már a hatvanasokban is, arra figyelmeztetett versben és prózában, hogy az út, az átmenet útja egyre kevésbé a szocializmusba megy át, egyre inkább a kapitalizmus felé halad. Versek, elbeszélések, regények, amelyekben ez a nyugtalan bírálat valamilyen módon megszólalt, megjelenhettek, de kritika, amely hitelesen felhívta volna a figyelmet ezekre a művekre, kevésbé.

A Tűz-tánc nemzedék szellemi központja, Imre Katalin némaságra kárhoz-tatott, irodalomtörténészi kutatásra kényszerült, kedve ellenére. Szigeti József irodalomkritikusként közel fél évszázados hallgatás után szólalt meg újra az Ezredvég hasábjain. A bajszos kultúrdiktátor irodalompolitikája, segédei révén, némaságra ítélte azokat, akik az olvasókat a baloldali ellenzék egyébként kiadott műveinek (ne feledjük, a Kádár-kor diktatúrája puha diktatúra volt) felfedezésére ösztönözhették volna. Kritikai visszhang nélkül, régi igazság ez, könnyű a megjelent műveket szinte meg sem jelentekké tenni.

Az 1989 utáni világ valóban a megelőzőből született. És a rendszerváltás utáni rosszabból jött létre a még rosszabb, ezt se feledjük el. A „melyik kevésbé rossz?” – választási lehetőségét is tükrözi kimondatlanul Tabák András verse, és ettől még hitelesebbé válik. Hiszen régóta úgy kell kérdeznünk: „az volt-e, vagy ez a rosszabb?”

Bármilyen szomorú, kérészéletű kivételektől eltekintve, szinte az egész huszadik század hazai történelmére ez a kérdés illik leginkább.

SZEPES ERIKA

Életmű, emberi tartás, sors

(Laudáció László-Kovács Gyula Gábor Andor-díja alkalmából) ^*

Tisztelt Ünnepelt! Kedves Barátaim!

Engedjétek meg, hogy személyes emlékkel kezdjem ezt a mai méltatást. A személyes emlék megismerkedésem László-Kovács Gyulá val és költészetével. Ismeretlen nevű költőtől hozott verseskötetet a posta. Mindig szerettem olyan szerzőtől olvasni, akiről semmit nem tudok: magam vagyok a szövegekkel, útmutató nélkül, mintha szűz havon tenném meg az első lépéseket, csak a magam ítéletére vagyok bízva. Így vettem kézbe a Koldus-pietà már címében is felkavaró kötetet. Az első útmutatást magától a szerzőtől kaptam, a kötet ajánlásában: „Talán soha, még a századelőn [a kötet még 1999-ben jelent meg – a szerk.] sem tobzódott úgy ez az úri Magyarország önnön dicsőségében, mint most, az ezredvég előestéjén. S ebben a tudathasadásos korban úgy szakad fel az emberek mellkasából a fájdalom, mint fiatal, megözvegyült anyák torkából a sírás, és úgy hullik méltatlanul a porba, mint a kukába vetett kenyér.” Testvéri szavak – gondoltam, és jóleső meleg járt át. A folytatástól méginkább: „Az ország darabokra törik, mint a búcsújáró mézeskalácsos tükre, s ebben a szilánkosra tört tükördarabban pávatollas paloták fénylenek, s gerendákkal aládúcolt alföldi tanyák falai vakítanak. Szigetek ezrei, melyek egyre távolabb sodródnak az idő végtelenjében: immár nem értik egymás nyelvét az emberek.” Máris hatása alá kerültem: ez volt az első útjelző a hómezőben. Olvasni kezdtem. A kötet verseiben, melyek mind zsoltárok, mindannyiunk indulatai, keserűségei szólalnak meg az ótestamentumi próféták dühével, a lealázottak fájdalmával, olyan hangon, olyan erővel, hogy nagy negatív elfogultság, nagy világnézeti ellenállás kell ahhoz, hogy meg ne hallassanak. És mégsem – avagy érthetően – nem hallják meg őket ott fenn: sem az istenek, sem az emberek. Pedig a tragédiák kardalai hangosan szólnak, és ez a költő – miként a görög tragédiák – a személyes sorsot felpanaszló monológban is, a poliszpolgárt érő vészről énekelt kardalban is hangosan kiált.

A világot átfogó tekintete a saját tragédiáján túl mindig látja a másokét is: a kislányát sirató kötetben ilyen sorokat olvashatunk:

hogy nem siketülsz bele!
az irgalom ideje ez
mikor sápadt öregasszonyok ingatják fejüket
jobbra s balra
mikor chagall kékhajú angyalai
ravatalozzák föl az eget:
     […]
ó kurva világ
kurva világ!
valahol janis joplin énekel
s habos kövek között ginsberg
botorkál

Látképe a hazáról mindig ugyanaz: legyen szó kislánya haláláról vagy Bartók amerikai szenvedéseiről:

ez a sárból tapasztott ország
a hazám!
ez a sárból tapasztott jegenyékkel
és akácokkal körülölelt
szép szülőföldem:
ez a sárból tapasztott ország
a hazám:
örökölt
és reámtestált keresztem<
s ahogy az arcomra rikoltó varjak<
hullnak
úgy hullok én is a semmibe!

Bartókkal való azonosulása belső monológban szól, Bartók honvágyát, kínjait éppen a haza-felfogás rokonsága miatt tudja egyedi módon, nem meghamisítva – mint sok más Bartók-vers – megszólaltatni:

közlöm veletek, hogy a gazdagok
magyarországából kellett elindulnom,
de a szegények magyarországába
biztosan visszajövök,
hiszen szívemhez olyan közel állnak
a szegényemberek

Csak a legnagyobbak humanizmusával méri magát: Chagall és Bartók mellé odasorakoztatja Picassót és Dalit is, és igen erős affinitást érez a hatvanas évek Amerikája ellen lázadó diákokkal és értelmiségiekkel, művébe szólítva Ginsberget és többször idézve a híres főmű, az Üvöltés címét, világosan érezve ugyanazt a veszélyeztetettséget.

Istennel prófétaként perel, de ez nem az egyház istene, hanem egy személyes isten, akivel egymás sorsában osztoznak. Ez az attitűd teszi hasonlóvá Tóbiáshoz, a tejesemberhez, illetve musicalbéli alakváltozatához, Tevjéhez.

hajnalban láttam
az istent:
az olajfák hegyén ült
fiát siratta
fölötte imádkozott
a hold
szemben ültem én
s csillagzokogás rázta a vállam
először egymásra néztünk
az öregisten és én
majd föl az égre
hol fiunk és leányunk immár
menyasszony
és vőlegény

Aki ilyen bensőséges viszonyban van az istennel, az közelből áraszthatja rá átkait a Koldus-pietà-ban és a többi, nyomort felpanaszoló művében. Perel és belenyugszik sorsába legújabb teremtménye, alteregója, a csodálatos, új prózát hozó Ágrólszakadt Sámuel is, aki ótestamentumi életének folytatódását az emberiség történetének minden pillanatában, egészen a mai napig, egészen a szerző életének mai napjaiig képes megélni. A próza nyelve egészen új: míg a 2005-ös A hold leánya első személyű belső monológ, addig a Sámuel-ben a beszélő személye változik, így kísérve izgalmas vibrálással a térben és időben cikázó történetet, amely sosem a gazdagok életével telődik meg, hanem a szegénység minden nyomora duzzasztja a prózaáradatot.

Hogy az életmű egységessége, azonos világlátása határozott, kemény, őszinte karaktert mutat, talán nem kell tovább bizonyítanom. Miképpen lehetséges, hogy 1999-ben ismeretlen volt számomra az akkor már két kötetet közreadó, negyvenes költő? Arra hadd válaszoljak a Koldus-pietà borítójának hátoldalát jegyző Szerdahelyi István szavaival: „László-Kovács Gyulának mostanáig a nevét sem hallottam soha, s a mai magyar költészet legavatottabb szakértőinél tájékozódva sem jártam több sikerrel. Ez önmagában nem lenne különös, ha valamely tizen-huszonéves pályakezdőről lenne szó, aki – bármilyen tehetséges – egyelőre elkeseredett partizánharcot vív azért, hogy vékonyka irattartóban elférő kéziratai végre nyomdafestéket lássanak. E költő azonban túllépett a negyedik évtized határán, és két kötet áll a háta mögött. Életműve van, amely nemcsak ígéret, hanem olyan teljesítmény, amelynek méltó elismertetése mindannyiunk erkölcsi kötelessége, akik úgy gondoljuk, hogy a magyar kultúra érdekeinek képviseletére esküdtünk fel.”

1999 óta immár 14 év telt el, újabb megrázó, gyönyörűséges képekkel, szenvedélyes kifakadásokkal, hazaféltéssel teli kötetekkel. László-Kovács Gyulát azóta az Ezredvég olvasói bizonyára már felfedezték maguknak. Az irodalomkritika és az irodalomtörténet trónusán ülő istenkirályok máig sem, vagy ha észrevették is, elfordították verseiről orcájukat. Nem olyan költészetet ír, ami ma divatos: személyes, szenvedélyes, – merjük kimondani a szót – képviseleti költészetet. És még egy óriási hátránya van, és ez már nem magatartásbeli „hibája”, hanem a sorsa: nem Budapesten él, hanem Pakson. Az egész eddigi életmű azt mutatja, hogy ha nincs benne a divatos pesti körökben, nem jár az „elismertek” által látogatott eseményekre, kávézókba, többszörös erőfeszítésébe kerül, hogy észre vétesse magát, az őt értelmező-elismerő kritikusnak is hangsúlyosan kell kiállnia mellette, hogy a megérdemelt figyelmet ráirányítsa.

Drága Gyula, drága Barátaim, ezen a délutánon ennek a kötelességünknek teszünk eleget.

^* Elhangzott 2013. január 29-én, a díj átadásakor, a budapesti Nemzetek Házában. [vissza]

KOSZORÚ

FRANKEL LEÓ

Marx Károly

(Részlet)

Századunk egyik legkiválóbb férfia, a tudomány egén eddig ragyogott csillagok legfényesebbje, egyike a legnemesebb embereknek, aki valaha is a földön járt: Marx Károly, a tudományos, modern szocializmus megalapítója, megteremtője – nincs többé. Harcokban gazdag, a dolgozó nép felszabadításának szentelt életét március 15-én ^* Londonban, ahol 1849 óta száműzetésben élt, befejezte. Kérlelhetetlen, éles ellenfele volt az uralkodó társadalmi rendet dicsőítő kontároknak, akik részben túl ostobák voltak ahhoz, hogy felismerjék a világ gazdasági hajtóerejét, részben túl gyávák ahhoz, hogy a felismeréseikből származó következtetéseket levonják. Ezek a kicsinyes szellemek életében másként nem állhattak bosszút rajta, mint hogy előbb elhallgatták a most eltávozott szellemi hős kutatásait, majd pedig amikor ez már lehetetlenné vált, tanításait kiforgatták, hogy így legalább látszólag harcolhassanak ellene. Ki ismeri be még önmaga előtt is saját csődjét? Marx tanításainak elismerése nem jelenten mást, mint csődnyilatkozatot adni az összes egyetemeken állami úton tanított politikai közgazdaságtanról és ezzel egyúttal beismerni a tömegek kizsákmányolásán alapuló társadalmunk tarthatatlanságát és természetellenességét. Méltán nem kívánhatjuk tehát, hogy a mi céhbeli professzoraink felülemelkedjenek saját szellemi horizontjukon, éppen úgy nem, mint ahogy nem várhatjuk el, hogy azok legnagyobb része, akik társadalmunkban mint „az egész világ legjobbjai” szerepelnek, ez ellen harcoljanak. Annál inkább korunk számottevő jelenségének kell tekintenünk azt, hogy a burzsoá világ képviselői, az összes pártárnyalatok lapjai is kénytelenek most nekrológokat szentelni a kapitalista világ legélesebb szellemi fegyvereivel bíró legfélelmetesebb ellenségének. Ezekben a nekrológokban, ha kénytelen-kelletlenül is, de legalább halála alkalmával megemelik kalapjukat Marx szellemi nagysága, lenyűgöző logikája és szigorúan tudományos következtetései előtt. Természetesen képtelenek arra, hogy őt teljes nagyságában méltányolják, óriási jelentőségét felmérjék. Ehhez részben túlságosan ostobák, részben túlságosan elbizakodottak, részben pedig túlságosan befolyásolja őket saját helyzetük. Tanítványain kívül, akikhez bizonyára hozzászámíthatjuk az egész világ szociáldemokratáinak többségét – erre csak az utókor lesz hivatott. Az utókor, ha majd a szocialista forradalom megvalósul, be fogja bizonyítani, hogy Marx e forradalom számára ugyanazt jelentette, mint amit az enciklopédisták, Voltaire, Rousseau, Diderot, d’Alembert, Holbach stb. a polgári, az úgynevezett nagy francia forradalom számára jelentettek. Mint ahogyan csak a francia forradalom befejezése után ismerték fel helyesen az enciklopédisták, a tizennyolcadik század filozófusainak jelentőségét; mint ahogyan csak később ismerték fel, hogy ezek a szellemi hősök előbb teoretikusan, tehát szellemi fegyvereikkel semmisítették meg az abszolút királyságot, még mielőtt azt a nép fegyverrel tette volna el láb alól, ugyanúgy Marx jelentőségét is csak ama forradalom után fogják érdeme szerint méltányolni, amely magával hozza azoknak a tulajdonviszonyoknak átalakulását, amelyek ma lehetővé teszik, hogy a társadalom egy kis töredéke az összesség rovására meggazdagodjék. És ez a forradalom annál hamarább fog kitörni, minél hamarabb elterjesztjük a tömegek között Marx tudományos tanításait. […]

Marxot – szocialista közgazdasági elméletén kívül – az ugyanezen a területen működő íróktól és tudósoktól legjobban történelemfelfogása különbözteti meg. Marx bebizonyította – miként azt az ó- és középkor története is mutatja –, hogy az eddigi társadalom egész története osztályharcok története, amelyek folyamán az uralkodó osztályok részéről társadalmi és politikai hatalmuk megtartása –, a társadalmilag és politikailag elnyomottak részéről pedig a hatalom meghódítása iránt folyik a harc. Az emberi társadalom fejlődésének története Marx szerint szoros összefüggésben áll a termelési viszonyokkal, a társadalom szociális életfeltételeivel, amelyek megváltozásával – alkalmazkodva az új viszonyokhoz és feltételekhez – a társadalom elvei és eszméi ismét megváltoznak, úgyhogy egy bizonyos korszak uralkodó eszméi állandóan csak mint az uralkodó osztály eszméi nyilvánulnak meg.

Marx történelemfelfogásából az is világosan kitűnik, hogy társadalmunk természetes fejlődési szakaszait az uralkodó osztály éppoly kevéssé képes rendeletekkel megváltoztatni, mint ahogyan a munkásosztály sem tudja e fejlődési szakaszokat átugrani. Ezt tükrözi a Polgárháború Franciaországban című könyvéből vett részlet: „A munkásosztály tudja, hogy ha saját felszabadítását és ezzel együtt azt a magasabb életformát, amely felé a mai társadalom saját gazdasági fejlődése útján feltartóztathatatlanul törekszik, meg akarja valósítani, hosszas küzdelmeken, a történelmi folyamatok egész során kell átesnie, amelyek az embereket és a körülményeket teljesen megváltoztatják.”[…]

Marx már ravatalon fekszik. Gazdag tevékenysége közben távozott tőlünk és ahol a világon egyetlen gondolkodó munkás, egyetlen önzetlen tudós, a nép egyetlen igaz barátja él, ott ezt a legkimagaslóbb, legnemesebb emberbarátot meg fogják gyászolni. Marx halott, de az egész munkásosztályt betöltő szelleme él és élni fog még akkor is, amikor mi, gyászoló tanítványai, már régen eltűntünk az örök éjszakában.

Munkás Heti-Krónika, 1883. III. 25.

^* Helyesen: 14-én [vissza]

VAS ISTVÁN

Marx

Hogy nem érvényes többé? Elavult?
Hiszi a piszi. Én ugyan nem értem,
Hogy mi történt a világpiacon,
Sem azt, hogy miért éppen ott, miért nem
Amott lett győztes az a Valami,
Ahogy kezdetben megjósoltatott,
És azt sem, hogy e két-három fokos
Eltolódás miért is okozott
Itt ilyen, ott olyan okozatot –
Már amilyeneket. De azt tudom,
Azazhogy látom, hallom, hogy megint egy
Kísértet járja nem is Európát,
De a világot. Vagy mitől remegnek
Ott meg amott? Gondolod, az atom-
Vagy neutronbombától? Nem bizony!
A földgolyót féltik tán? Van eszükben!
Védje meg odafent az atyaisten
– Ha szüksége van rá – a széteséstől!
No mondd meg hát, mitől e félelem?
Talán az általános pusztulástól?
A rakéták robbanó töltetétől?
Az űrbeli mesés lézersugártól?
Hisz félhetnének ettől is. De nem!
Csak a kommunizmus kísértetétől.

1983

SIMOR ANDRÁS

Marx a szakállába somolyog

Hogy nem valósult meg
hetven vagy negyven év alatt,
ezért temetni? történelmileg?
Az emberhangya bolyra vágyik,
ha az nincs,
össze-vissza futkos.
Nézzétek éjjel a holdat,
nappal a napot,
mosolyognak.
Az Univerzumban
bujdokol a csillag.

Otthonra
hol talál?
Ha a Föld
nevű égitestnek
őt befogadni nem akaródzik,
keres másikat.
Mi került válságba?
Véglegesbe?
Hangyabeszéd ez,
mintha
összezsugorodott volna
a homo sapiens.
Marx a szakállába somolyog,
igaza van.

GYÖRE IMRE

Felmérés

Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Einsteinnek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
s a jövendő évezred küszöbén
csakhogynem átalesve?
Mit se törődve azzal a ténnyel,
hogy erre, mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelőnek vagy ülőnek
eszébe jusson a róla, valamint
Engelsről megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott hallva a kérdést,
sőt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
időszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevű mister
egy életen által nem tette egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S miről vagy kiről? Róluk.
És létükről. Arról: lehetne más is,
sőt, lennie kell, hogy elkezdődjék
az előtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.
Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelső fokára,
még a jövendő ezred közepéről-végéről is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.

2000

TABÁK ANDRÁS

(Egy akasztásról)

Marx nyakára kötelet hurkoltak,
Amikor Engelsszel együtt szobrát
Rendeletileg ledöntötték Budapesten
A Margit híd tövében, a pesti oldalon.
A drótkötelet munkanélküliségtől rettegő
Munkások vetették engedelmesen a munkásság
Tanítójának és fölszabadítójának a nyakába.
Képletesen felakasztották tehát.
S tenni kényszerültek mindezt
A „kereszténység kétezer éves értékeinek
Nevében, érdekében és védelmében” –
Ahogy egy kormánypárti szónok másnap
Napirend előtt a parlamentben kifejtette.

A marxisták soha sehol a világon
Nem döntötték le a Názáreti útmenti feszületeit,
És nem vetettek hurkot szobrai nyakába se.
Igaz, hogy mindig is tudták:
Az Ács fia leginkább hozzájuk tartozik.

1992

Heinrich Zille: Marx (1901)

SZARKA ISTVÁN

A nyitott rendszer

London, Highgate temető

Népek tavasza lobbant,
másnap
sortűz az utcabálba,
neveli máig
s díjazza vastagon
hazudós bölcselőit
a gyűlölet, hogy
csaholnák semmivé
műved, mely őrzi
a múltak igazát,
hullatja az avultat
és sejteti
a holnapot, hogy
megmeneküljünk.

KÉPZŐMŰVÉSZET

NÉMETH LAJOS

Egry József ^*

Már az első világháborút megelőző években művészi rangot szerző művészek közül a koldusszegény napszámoscsaládba született Egry József járta legegyénibben az expresszionizmus útját. Az ő művészete bizonyította leginkább, hogy a forradalmak utáni válságélmény szükségképpen az ex­presszio­niz­mus­ban fogalmazódhatott meg. Ennek ellenére Egry stílusa nem sorolható teljesen az expresszio­niz­mus­hoz, az csak egyéni formanyelvének egyik összetevője volt.

Kezdetben zsánerképeket festett, az 1907-es Éjjeli menhely előtt című képe Fényes Adolf szegényemberek élete” sorozatával rokon szellemű. Foglalkoztatta a plein-air is, majd megérintette a szecesszió vonaljátéka, szimbolizmusa. Művészetére perdöntő hatással volt 1912-es belgiumi tanulmányútja. Hatott rá Meunier szobrainak tiszta formamegoldása, kontraposztos megkomponáltsága és humánuma. Kikötőmunkásokat kezdett festeni. Visszafogott, jobbára barnás színvilág, kontraposztos állásmotívum, szerkezetes kontúrháló jellemzi e képeket. A témát már nem a zsánerfestő szemével nézte, hiszen a zárt kompozíció, a kompakt rajz mind azt jelzi, hogy a fiatal Egry megszerkesztett rendet keres, képeinek figurái e rend megszemélyesítői. Kikötőmunkásokat ábrázoló festményei ugyanúgy a közelgő forradalom atmoszférájában fogantak, mint a Nyolcak monumentális törekvései. A forradalom, mint minden nagy társadalmi megmozdulás, az emberi teljesség kibontakozását ígérte, s ennek volt formai megfelelője a monumentális, zárt kompozíció. Egry kikötőmunkásainak gesztusaiban, öntudatos tartásában megtalálta a mindenfajta külsődleges eszköz és mitológiai köntös nélküli monumentalitást. Képein a „megszerkesztett rend” nem is külsődleges elrendezés következménye; a tiszta képi konstrukció szervesen nőhetett ki magából a témából, hasonlóan Nagy Balogh János kubikos-kompozícióihoz. (Kikötőmunkások.) A háború könyörtelen valósága azonban szétzúzta a megtalálni vélt rendet és harmóniát, Egryre még buktatókkal, fájó vereségekkel, öntépéssel telt évek vártak, hogy ismét megteremtse majd az ifjúkori műveknél magasabb szinten a művészi rendet, a teljesség képi megfelelőjét.

A testileg-lelkileg megsebesült művész a Balaton mellé, Keszthelyre menekült, megkeresni saját magát szülőföldje levegőjében, a könyörtelen valóság által széttört világszemlélet helyett új rendet keresvén. Szimbólumerejű kép nyitja az 1919-es forradalom bukása utáni művészi korszakát: parasztarcú Krisztus a kereszten, előtérben tragikus arcú munkásemberek sora (Vörös igazság). A Balaton Egrynek nem pusztán tájélmény volt, mint a francia impresszionistáknak Argenteuil vagy a nagybányaiaknak Nagybánya. A Balaton „nekem mindent jelent, kiegészítője életemnek” – vallotta a szimbólummá magasztosuló Balatonról, és csakugyan, a harminchárom éves viaskodás a Balatonnal több, mint a táj szüntelenül éledő, változó karakterének, a harmóniát tagadó diszharmóniának és a magasabb szintű egyensúly újbóli megtalálásának a színtere. Egry a Balaton mítoszában megtalálta belső vívódása médiumát, a végtelen fény kozmikus színjátékába vetíthette belső tusakodását. A Balaton-élmény, a szülőföld ihlető levegője jelentést és értelmet nyert: a művész belső küzdelmének gerjesztője és egyúttal enyhítője lehetett. Az ember és a természet örök viszonya, együvétartozása, egymással szembenállása és a kozmikussá fokozódó szabadságvágy vált a keszthelyi periódustól kezdve művészetének a fő problémájává.

Ennek a szüntelen viaskodásnak az első állomása szükségképp az expresszionizmus volt. Az 1920–25 között Keszthelyen festett képein eltűnt a korai képek gondosan szerkesztett geometrikus kompozíciója, időtlen nyugalma. E festményeken minden formaelem indulati töltést kapott, egymást megsemmisíteni akaróan csapott össze, a megtört vonalak felszabdalták a fény áradását. A korai képek monochron, együtemű barnás színvilágát a fény-árnyék kontraszt váltotta fel. A Balaton e képeken nem a mediterrán szépségű táj, hanem egymásba robbanó elemek csatatere. Forrongó, fortyogó hullámok, vízre zuhanó felhők és a vihar tépik egymást, a víziószerűen látott napkorong a kis falu házaira zuhan. A parton lakó emberek sem olyan öntudatos tartású, nyugodt héroszok, mint voltak az ifjúkori képek kikötőmunkásai; a hullámokkal küzdő halászok, a természet vad elemeivel harcban álló, nehéz sorsú emberek népesítik be e vad erejű tájat (Tűz 1925, Balatoni halászok 1923). A táj, mint a művész lelki zaklatottságának a parafrázisa, az elemek harca, a nap, mint kozmikus erő, a tájjal küzdő emberek megfeszített erőkifejtése, a menekülés ábrázolása – mind az expresszionizmus sajátja. Egry e korszakában került legközelebb a német expresszionizmushoz.

Balaton-élménye azonban átfogóbb volt annál, semhogy csupán a belső zaklatottság kifejezője legyen. Egry Balatona reális tényező, objektív erő, művészen túli hatalmasság és a művész élménye is mélyebb annál, mint hogy csak saját lelki viharára ismerjen a balatoni viharban. A balatoni fényorgia, a napfény-

zuhatag káprázata úgyszólván isteni erőként, a természet jelképeként jelenik meg a művész előtt, és a kozmikus színjáték előtt el kell törpülnie a szubjektív fájdalomnak. Egry problémaköre ezért csakhamar túlnőtt az expresszionizmus fokozott erejű, lírai önkivetítődésén.

Az expresszionizmus indulati piktúrája után először az ellenkező pólus, a panteisztikus alázat vált Egry képeinek sajátjává; az optikai-fizikai természetlátást e panteista élménnyel kapcsolta össze. Témái azonosak maradtak, de értelmezésük megváltozott. A korai balatoni képek parasztfigurái még a természettel harcban álló, mély szakadékokból fölfele törő, viaskodó emberek – a húszas évek közepétől festett képeken a természet alázatos szolgálójává, a mindent magába olvasztó atmoszféra-csoda elemeivé válnak, sorsuk a természetnek való panteisztikus alávetettség, a fenség előtti hódolat (Önarckép 1927). A természeti elemek is megnyugodtak, a napkorong sem expresszív vízió, hanem a fénypászták fókusza, a vihar marta tó reflexektől villogó, csillámló víztükörré szelídül, és a környék sem a víz marta, szakadékos meredély, hanem lágy ritmusú dombsor, pára fürösztötte mediterrán táj. E sorozat festményeit a csodálkozó, ámuló alázat jellemzi, ezért nem külsődleges hatás, vagy valamiféle irodalmias ötlet, mikor a tájban megjelenik Szent Kristóf, a kisdeddel a vállán.

E festményeken nem tért vissza változtatás nélkül a korai képek geometrikus rendje, hiszen a korábban szerkesztett szerepet játszó kontúrvonal most már fénnyel átitatott, hol vastagodó, hol párává foszló körvonallá, légies sziluetté szelídült, de újból a rend és a tisztaság határozza meg a kompozíciót. A mértani formák szerint sommázott testek és az architektonikus fénynyalábok, a széles pásztájú fénytörések egymást egyensúlyozása, egymást vonzása az újból megtalált harmónia belső logikájából fakadt. E festmények formarendje már magába olvasztotta az expresszionizmus belső hevületét is. Egry balatoni korszakának második szakaszához formailag a kortárs nyugat-európai mesterek közül legközelebb Lyonel Feininger művészete áll.

A panteisztikus ihletettségű, újra megtalált harmónia azonban ismét csak átmenetnek bizonyult. Egry mélyebben látó, tragikusabb alkat annál, hogy saját maga ne robbantaná szét az újra megtalálni vélt harmóniát. 1930 után egész sorát festette a tragikus Krisztus-képeknek, és ezek már nem a panteisztikus harmónia élményéből fakadtak (Töviskoszorús Krisztus 1940 k.). De nemcsak a Rouault erejű Krisztus-portrék sugározták az eredendően tragikus élményt, hanem az olyan figurális kompozíciói is, mint például a Szegény halászok vagy a Cirkuszi kikiáltó. E képeken ismét az emberi alak dominált, a táj alávetődött nekik, inkább csak hangsúlyozta az alakok tragikus attitűdjét. A fénypászták által szerkesztett képi rend is megbomlott, a képelemet domináló arcok pszichikai hangsúlya fontosabb minden képépítő szándéknál.

A harmincas évek közepétől kezdve azonban – körülbelül egyidőben a posztnagybányai iskolának a nagybányai tradícióhoz való kapcsolódásával – Egry belső izgalma, tragikus hevülete ismét elcsitult, és életműve tanulságait szintetizáló képek sorát festette (Visszhang 1936, Szigligeti kúpok 1936, Delelő fényben 1937, Nap a víztükörben 1937, Napkelte 1940).

Ennek az érett korszaknak fő témája a tér és a végtelen. E miliőben jelenik meg az emberi figura, mint az emberi lépték és mérték megtestesítője. A térnek és a végtelennek az „építőköve” a fény. E fény azonban nem az impresszionisták vagy Turner tengerképeinek a káprázata, nem is az expresszionista belső tusát jelképező fénytobzódás – hanem formateremtő erő, a végtelen tér architektonikus rendszere, geometriai nyelvre kottázható tiszta logikája. Ahogy a valóságban matematikai formulák és geometriai szabályok szerint rendeződnek a dolgok, úgy akarta Egry megteremteni a vizualitás nyelvén fénytraverzekből a végtelen tér rendjét szimbolizáló belső rendet. E képek színeit is a fény domináló szerepe határozta meg. A fény szétmarta a lokális színeket, ám maga vált színné, a tárgyak naturális színei csak benne, az ő átgyúrása után jelenhettek meg, a színek is jellé váltak, mint ahogy a tárgyak is azzá absztrahálódtak. Ezért Egry koloritjának alaphangját a fény itatta színek határozták meg, elsősorban a nap aranysárga reflexei, az okker, a szalmasárga, a rőtbarna és a légies párát lehelő fehéres világoskék. E káprázatos fényjáték tolmácsolására nem is volt elég az olaj technikája, Egry sajátos olajpasztellkréta technikát alakított ki látomásai rögzítésére.

Expresszionizmus, kubizmus vagy impresszionizmus jellemzi-e Egry művészetét?

Szűkek a stílusmeghatározások. Mindegyikből van benne valami, de több, más, egyénibb. Az expresszionizmus megőrzésére utal a minden képen érződő belső feszültség – a kubizmusra a tiszta geometrikus térszerkesztés. A pleinair, az impresszionizmus fényfestése nélkül ugyancsak elképzelhetetlen Egry formanyelve. De az impresszionizmussal ellentétben nála a fény nem szétbont, hanem újraformál, épít. Nem expresszionista, mert racionálisabb, törvénykeresőbb annál, nem kubista, mert élettelibb, a természethez erősebben kötődő, és a kubista téranalízis nem is foglalkoztatja, az ő térélménye más. Ennek az érett periódusnak fő jellemvonása az úgyszólván a zenei kompozíciók szabályait követő tiszta szerkezet, az absztraháltság és a perzselően életteli konkrétság egyensúlya. Mert ha lényegre redukálásában plasztikai jellé vonta is össze a természeti motívumokat, mégis Egry, a szegényparaszt-ivadék, a balatoni vincellérházban paraszti sorsot élő festő sokkal rusztikusabb egyéniség annál, semhogy az anyag immaterializálásában, jellé absztrahálásában elmenjen odáig, mint tette a kubizmus harmadik fázisa vagy akármelyik nonfiguratív irány. Késői korszakának legnagyszerűbb vonása, ahogyan mindent a végső lényegre egyszerűsít le, és megszerkesztett, öntörvényű kompozíciós ritmust teremt – ugyanakkor a képekben benne lüktet a való élet üteme, a balatoni környezet káprázata.

Egry egyedülálló jelenség a 20. századi modern képzőművészetben. Expresszionista korszaka révén kötődik a magyar expresszionistákhoz, míg baráti köre a Gresham-asztal volt. Nem is csak személyes barátság fűzte hozzájuk, hanem számos rokon vonás is. A Gresham-kör meghatározó jellemvonása a magányos én szubtilis lírája volt. Művészete is az elszigetelt én belső küzdelméből fakadt, de ő e belső magányt a kozmikussá vált szabadságvágyban, térélményben tudta feloldani, ehhez találta meg a maga kozmikus Balaton-élményét. Fényfestése, koloritja emlékeztet Szőnyiére, ám ahogy Rabinovszky Máriusz szellemesen meghatározta: Egry kozmikus, transzcendens szemléletű volt, míg Szőnyi István intim és harmonikus érzelmű.

A Gresham-kör vezéregyéniségétől, Bernáth Auréltól nyers ereje és plebejus szemlélete választja el. Bernáth artisztikusabb, mértéktudóbb, koloritja is gazdagabb – Egry drámaibb. Bernáth inkább pesszimista és melankolikus – Egry tragikusabb, de örömében is barbárabb nála. Emberlátásának tragikus ihletése Derkovits Gyuláéhoz rokonul, csakhogy míg Egry izolált én-líráját fokozta vad erejű ódává – Derkovits át tudta törni e rideg, csupán a természetben oldódni tudó magányt.

^* Újlak (Zala vármegye), 1883 – Badacsonytomaj, 1951 [vissza]

LATIN-AMERIKA

Jóllehet nálunk még a nevét is alig ismerik, az uruguayi Mario Benedetti (1920–2009) a modern latin-amerikai próza egyik legkiválóbb mestere volt. Írt regényt, novellát, drámát, verseket, kritikát, publicisztikát – valamennyi alkotására markáns társadalomkritika, elmélyült gondolkodás és szépirodalmi műveire sokrétű, árnyalt ábrázolás jellemző. Baloldali nézetei miatt az 1973-as katonai puccs után hazájából hosszú időre emigrálnia kellett, számos fontos műve ezért külföldön jelent meg. Ez a két írás El porvenir de mi pasado (A múltam jövője) című kötetéből való, amely 2003-ban látott napvilágot a madridi Alfaguara Kiadó gondozásában.

MARIO BENEDETTI

Két mininovella

Konklúziók

Egy nyári napon a Halálnak elege lett borongós éji szállásából, és úgy határozott, hogy elköltözik a verőfényes délelőttbe. Az égig érő toronyházak között átszűrődtek a nap sugarai és a magányos árnytól éppen három lépésnyire, a kövezeten landoltak.

A Halál szürke tekintetét az egyik impozáns épület legfelső emeletére szegezte. Ott, az ingatag korlát mögött egy férfi álldogált anyaszült meztelenül, és hol a magasba emelte, hol pedig leeresztette a karját. Lenn, a forgalmas téren zajlott az élet. A járókelők siettek valahová, vagy a járda szélén várták, hogy a lámpa zöldre váltson. A Halál mindjárt látta, hogy az a csupasz testű ember a mélybe akarja vetni magát, neki azonban ma délelőtt nem akaródzott üdvözölni őt, úgyhogy gyorsan becsukta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, a ruhátlan férfi nem mutatkozott többé a magasban a távoli korlát mellett, kis idő múlva viszont megjelent a kapuban gondosan felöltözve, arcán megkönnyebbült mosollyal, de ezt a mosolyt az alanti világból senki nem vette észre, csak a Halál.

Az útkereszteződésnél, a pirosban egy fiatal pár csak úgy vaktában lelépett a járdáról – valószínűleg a szerelemtől nem láttak, nem hallottak semmit maguk körül. Teljes sebességgel robogott feléjük egy hatalmas teherautó, már-már átszáguldott rajtuk, a Halál azonban most is behunyta a szemét, és a sofőr sűrű káromkodás közepette a fékre taposott, majd csikorogva megállt. A fiatalok összeölelkezve gyanútlanul andalogtak tovább.

A Halál végre tett egy lépést. Úgy rémlett előtte, hogy ez a pompás sugárút, két oldalán a felhőkarcolókkal, az egymást keresztező, hosszan kígyózó autófolyamokkal együtt nem egyéb, mint egy gigantikus temetőhöz készült vázlat. Afelől nem volt kétsége, hogy az oktalan nagyzási hóbort egyszer majd semmivé lesz; szép sorjában, centiméterről centiméterre, kilométerről kilométerre, kereszttől keresztig beteljesedik a sorsa; hiába most a talmi ragyogás, a legsötétebb homályba vész.

De hirtelen arra is rádöbbent, hogy ez a szikrázó délelőtt a fekete éjszakánál is jobban a terhére van. Sietve visszatért hát gyászos hazájába, ahol egyedül a sápadt hold fénye hadakozik az ő végtelen hatalmával. Ott ismét monoton munka várta.

A lenti világban legalább féltucatnyi háború lángolt, s a harcmezőkről sóhajok keltek, áttetsző párák, utolsó lélegzetek és imbolygó szellemek suhantak felé. A Halál biztos kézzel elfogta, majd szétszórta őket az éterben – attól függően, hogy a gyöngéd áramok vagy a fertőző miazmák közé soroltattak. De mindent összevetve, ez a robot is gyötrelmesen fárasztotta.

Még szerencse, hogy nincs isten, dünnyögte síri hangján. Ha létezne, és helyettem ő gyakorolná a végzetet, számomra nem maradna más kiút, mint a halál.

Véges valóságok

Egyszer minden valóság véget ér. Ilyenkor nincs más megoldás, kinek-kinek újat kell találnia magának. Megesik, hogy a gyerekkornak váratlanul szakad vége: eltörik egy játék, elpusztul a szívünknek kedves kutya, meghal a nagyapa. Új valóságban kell tovább élnünk – mindegy, hogy hét, harminc vagy hetven évesek vagyunk. Ha egy szerelem egyszerre csúfos véget ér, sürgősen másikat kell keresnünk, különben a mindennapok tartóoszlopait hamarosan kikezdi a rozsda. És ha egy másik, beteljesületlen szerelem távoli rezgéseit fogjuk fel, azon nyomban, szinte röptében lecsapunk rá. Pontosabban szólva, még röptében átöleljük, aztán csak babusgatjuk, csókokkal borítjuk, majd fejest ugrunk belé. Arról, ha a szóban forgó valóságból már nincs sok hátra, először a tudatunkba berobbanó csönd, a fülünkben visszhangzó magány árulkodik. Az utolsó jelzést pedig csak akkor kapjuk, amikor elvakít bennünket a halál, de ekkor már nincs mit tenni: a semmiben – bármilyen fenséges is ott a lét, illetve bármilyen fenségesnek is festik le előttünk – nincs helye a képzeletnek.

Véletlen egybeesés, hogy legjobb barátaim egyike, V. Medardo éppen a véges valóságokról ír könyvet. Egyelőre csak a sajátjairól, mivel eddig nem kevesebb, mint nyolcat élt végig. Azt mondja, hogy mind között a legnagyobb hatást a rabsággal kapcsolatos élménye tette rá.

Egy börtöncella lett kizárólagos valósága. És a cellának ő volt egyetlen lakója. Medardo eleinte csapdákkal, pótcselekvésekkel vette körül magát, hogy a valóság ki ne csússzon az ujjai közül. Mindennap hosszan vizsgálgatta a kezét: megtanulta az összes ízület, apró csontocska, bütyök helyét, az ökölbe szorított kéz, a tapsra összeverődő tenyér, az intő ujjak helyzetét; már felismerte a kisujj-párnát és a tenyérárok partján kanyargó életvonalat. Aztán tüzetesen megfigyelte a lábát, a térdét, a visszereit, a bokáját; egy nap sikerült megpillantania a saját talpát. Végül szemügyre vette a nemiszervét, s ekkor hősünk úgy elkeseredett, olyan mély bánatba zuhant, hogy keserves sírásra fakadt.

Zárkájában nem volt tükör, ekképp a saját arcára már csak egészen halványan emlékezett. Néha azonban, amikor ebéd végeztével az üres bádogtányérra meredt, elmosódott alak körvonalait vélte benne fölfedezni, de ez a moslékpocsolyák közül kitekintő személy egyáltalán nem hasonlított őrá, inkább apjának halotti maszkját idézte.

Lassanként mégis megvilágosodott előtte, hogy a valóság menthetetlenül elszökik előle. Ekkor elhatározta, hogy éhségsztrájkba kezd. Hosszú napokon és éjjeleken át mindennapi disznóeledelét a vécékagylóba zúdította. És Medardo végsőkig legyengült. Sokat tanulmányozott keze csonttá-bőrré fogyott, csupán a lábszárán éktelenkedő visszerek duzzadoztak továbbra is. Egyik reggel aztán érezte, hogy elájul. Amikor magához tért, fogalma sem volt róla, közben mennyi idő telt el. Felnézett, s a felesége mosolygós, fürkésző arcát látta maga előtt. Medardo óvatosan végigpásztázta tekintetével a barátságos szoba hófehér falait. Ágyával szemközt egy ismerős reprodukció függött. Tény, ami tény, ez a helyiség már nem börtönbeli lakhelye volt.

– Hogy érzed magad? – szólította meg a felesége.

Kérdéssel válaszolt: – Mi történt? Hát már nem a börtönben vagyok?

– Börtönben? Soha nem is voltál börtönben – mondta az asszony. – Álmodtad talán.

– Álmodtam?

– Baleseted volt. Tíz napig feküdtél kómában. Végül hazahoztunk a kórházból.

Medardo a szeme elé emelte a kezét, megvizsgálta a lábát (a péniszét ezúttal kihagyta, mert az a takaró alatt lapult), és megállapította, hogy mindenütt bőven van rajta hús.

– Szóval álmodtam a börtönt és most valóban veled vagyok? Vagy most álmodom és majd a zárkámban ébredek?

Az asszony nevetése végre meggyőzte, hogy az a másik, hamis valóság lezárult. A biztonság kedvéért lehunyta, majd megint kinyitotta a szemét. Kétségtelen, nem a cellájában hevert, hanem otthon volt, és engedelmesen tűrte, hogy a felesége lassan, puhán, vigyázatosan szájon csókolja.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSAI

Betlehem-járás (1932)

Katonai levelezőlap Lyka Károlynak (1916)

KILÁTÓ

A COACUM (Coordinadora de Asociaciones Culturales de Madrid – Madrid Kulturális Társaságainak Koordinátora) az idén rendezte meg IV. Művészeti Fórumát, a spanyol fővárosban. Folyóiratunk kérdéseire a COACUM szervezői válaszoltak.

SIMOR ÁGNES

„A művészet világnézetet sugall”

(Interjú Madridból)

S.Á.: Melyek a Művészetek Társadalmi Fórumának legfőbb üzenetei?
COACUM: A Fórum célja, hogy megvitassa a művészet politikai meghatározóit. Tudni kívánjuk, hogy mit mond, és mit nem mond társadalmi életünkről. Meg akarjuk érteni, mi a jelentősége világunk átalakításában, kritikai szempontból és a lehetséges átalakítás szempontjából. A művészet legfőbb üzenetei kihatnak életünkre, a művészet világérzetet sugall, kijelöli helyünket a világban. Éppen ezért a művészet nem maradhat kizárólag a művészek ügye, az össztársadalom ügyévé kell válnia. A művészet vagy újjáteremti a társadalmat vagy megtagadja igazi szerepét.

Milyen típusú művészetek láthatók a Fórumon?
– Nem valamiféle kirakatot kínálunk fel a művészetekről, ez a Fórum arra törek>szik, hogy a művészek és a politikai aktivisták közös tevékenységének területeit mutassa be. Film, színház, tánc, költészet, audiovizuális művek, zene. Mintha bármilyen fesztivál volna, de hangsúlyoznunk kell, hogy mindez a kritikus művészet állásfoglalásából kerül bemutatásra, azt akarjuk világossá tenni, hogy mi történik a világban.

Milyen jellegű a Fórum közönsége?
– Társadalmi fórumról van szó, kérdéseinket mindannyian felvetjük. Olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, részt veszünk a jelenetekben. Mindnyájan, minden társadalmi osztály. Sokféle párbeszéd és tevékenység alakítja ki a közönség jellegét. Vannak olyan viták, amelyek kifejezetten művészeti kérdésekről szólnak, és azok részvételére számítanak elsődlegesen, akik a művészet művelői, de vannak olyanok, amelyek szélesebb kör részvételével, a teljes népességhez fordulnak.

Mi a különbség számotokra a társadalmi és a politikai művészet között?
– Igen fontos megkülönböztetni a társadalmi konfliktusokkal foglalkozó, azokért élő vagy haló művészet természetét a művészi alkotás általános természetétől. Társadalmi művészet alatt végső soron azokat a művészi megnyilatkozásokat értjük, amelyek az emberek kifejezetten társadalmi gondjairól szólnak: például az alkoholizmusról, a kilakoltatásról, a sztrájkról. Emberi tragédiaként vizsgálja ezeket az eseményeket. A politikai művészet a társadalom politikai szerkezetének mibenlétét kutatja – és arra próbál rávilágítani, hogy a jelenségek gyökere miképpen található meg a társadalom ellentmondásos politikai szerkezetében (egyenlőtlenség, kizsákmányolás stb.)

Fellehető Spanyolország művészete történetében ez a gondolkozásmód, a társadalmi művészet eszköztára?
– Természetesen. Magát a társadalmat mindig is a nagy társadalmi konfliktusok antagonizmusa formálta. A 19. század végétől folyamatosan válaszok születnek Spanyolországban minderre a társadalmi és politikai művészet eszközeivel. A válságok időszakaiban ezek a megnyilatkozások kifejezetten sokatmondóak voltak. Olyan művek születtek, amelyek az egész 20. századra hatást gyakoroltak.

Hol lehet megtekinteni a bemutatásra kerülő látványosságokat?
– Arra törekedtünk, hogy ezek a tevékenységeket különböző társadalmi mozgalmak, községi társulások, alternatív kulturális egyesületek központjaiban rendezzük meg. A Fórum azokat a helyeket is láthatóvá kívánja tenni, ahol a kultúra megjelenési formája a szokásos látványtól különbözik, ahol a kultúra a társadalmi kommunikáció egyik formája. Hétköznapi helyekről van szó, ahová a Fórum megpróbál behatolni. Például alternatív könyvesboltokról, közösségi társulatok helyiségeiről.

Melyek azok a tevékenységek, amelyek kifejezetten érdekesek lehetnek a nemzetközi közönség számára is?
– Elsősorban a vitadélutánok. Ez évben, egy globális alkotófolyamat eszméjétől indíttatva, négy alapvető dolgot tervezünk feltérképezni előkészületként a következő négy esztendőre: Lehetséges új esztétikai világkép? Gondolhatunk-e a közösségi alkotás lehetőségére? Mit nevezhetünk ma népinek? És végül: hogyan szólítható meg a néző a posztmodernizmus társadalmi körülményei idején? A Fórum időszaka alatt jelenik meg az első könyv, amelyet nálunk a politikai színházról írtak: Az alkotni képes jelenet. Piscator, Brecht és Boal koncepcióit elemzi, belőlük von le elméleti következtetéseket.

Hogyan választjátok ki a műveket? Milyen a szervezet felépítése?
– Lássuk a művek kiválasztását. Hónapokon át megnézünk előadásokat, levelezünk értelmiségiekkel, közösségek, társadalmi mozgalmak képviselőivel, hogy a művészetek világára való betekintésünk minél szélesebb legyen. Nem könnyű feladat: elég hiányos a hiteles kritika napjainkban. Áttekintjük a válaszokat, az előadások számára alkalmas helyeket keresünk. Másrészt, hogyan jön létre a bemutató? A Fórum vezetősége megkeresi a különféle problematikájú művek bemutatására alkalmas művészeket. A szervezet számos önkéntes alkotta csoportból jön létre, akik felosztják maguk között a tevékenységek kiválogatásához kapcsolódó munkát, megtervezik magát a programot. Részt vesznek a bemutató technikai előkészítésében, megvásárolják a szükséges anyagokat, a hírközlés és a sajtó részvételét biztosítják. Az önkéntesek közgyűlés révén tevékenykednek. A Fórum költségeit a COACUM és a Kritikai Dokumentációs Központ vállalja.

Mikor kerül sor a következő Fórumra?
– A Fórum nem évenkénti tevékenység. Sok embert kell összegyűjteni és nagyon alaposan meg kell vitatni a kérdéseket, hogy a tematika minél szélesebb körű és elméletileg megalapozott legyen. A COACUM és a Kritikai Dokumentációs Központ az első Fórumot 2002-ben tartotta, a harmadikat 2007-ben. Azt tervezzük, hogy ötévente tartunk Fórumot, de minden attól függ, milyen erők állnak rendelkezésünkre. Nem professzionista tevékenység ez, szubvencióval sem rendelkezünk, ezért igen sok időre van szükség ahhoz, hogy megvalósítására sor kerülhessen.

A festő (1937))

Rakodómunkások I. (1910)

MÉRLEG

VASVÁRI ZOLTÁN

Emberveszteség és hadifogság a második világháborúban

Az emberiség története – háborúk története. A háborúk története pedig az értelmetlen és kegyetlen emberi szenvedés története.

A II. világháború több szempontból is különleges helyet foglal el a háborúk világtörténetében. Méretei, földrajzi kiterjedése, a részes országok, a részt vevő és elesett katonák, a meghalt polgári személyek, és nem utolsó sorban a háborút követően fogságba esett katonák és civilek (!) száma miatt is a legnagyobbhvilágkatasztrófának számít.

1864-ben Genfben nemzetközi egyezmény született a háború áldozatainak védelmére. Ez az egyezmény már számos pontban szabályozta a hadifoglyokkal való bánásmódot, de sok tekintetben kiegészítésre szorult. Ezért 1906. július 6-án lényegesen kibővítették a rendelkezések körét, amelyeket az 1929. július 27-ei egyezmény fejlesztett tovább. 1929-ben egyidejűleg új hadifogoly-egyezményt dolgoztak ki. Az 1929. évi genfi egyezményeket Magyarország az 1936:XXX. törvénycikkel ratifikálta. A genfi egyezmények értelmében tilos bármilyen formában a hadifoglyok életének vagy egészségének veszélyeztetése, megfélemlítésük vagy velük szemben megtorló rendszabályok foganatosítása. A fogságban tartó államot terheli a foglyok hátraszállítása, emberhez méltó körülmények közötti elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, szabályozott kapcsolattartásuk biztosítása a külvilággal (levelezés), valamint az ellenségeskedések befejeztével hazaszállítása. A hazaszállításnak elvileg nem feltétele a fegyverszünet vagy a békeszerződés megkötése. A genfi konvenció rendelkezett a foglyok dolgoztatása ügyében is. E szerint a hadifoglyokat munkavégzésre alkalmazni lehet, de a tiszteket csak önkéntes alapon. 1899-ben Hágában a hadviselés jogát kodifikáló nemzetközi egyezmények születtek, amelyeket 1907-ben újra szabályoztak, ekkor az eredeti 26 helyett már 43 állam részvételével.

A genfi egyezményekben kodifikált genfi jog tehát a hadifoglyokkal és civil személyekkel való bánásmódot szabályozza háború idején, míg a hágai egyezményekben kodifikált hágai jog a hadviselés szabályait határozza meg.

A II. világháború alatt és befejeztekor érvényben voltak a fentebb említett, a hadviselésre és a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó egyezmények. Ezeket az egyezményeket, jogszabályokat azonban többé vagy kevésbé minden hadviselő fél (a tengelyhatalmak: a náci Németország, Japán, és sajnos, a velük szövetséges Magyarország csakúgy, mint az antifasiszta koalíció tagjai: a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia) kijátszotta, felrúgta, nem egy esetben durván megsértette.

A német és a magyar hadsereg partizánvadász különítményei az elfogott partizánokat nem tekintették hadifoglyoknak, hanem az esetek zömében a helyszínen kivégezték őket. A németeknél érvényben volt a hírhedt komisszár-rendelet, amelynek értelmében a szovjet hadsereg elfogott politikai tisztjeit a kihallgatásuk után szintén agyonlőtték. A németek az elfogott szovjet katonák nagy részét nem fogolytáborokban, hanem koncentrációs táborokban helyezték el. ¹ Ezekben a táborokban természetesen a hadifoglyoknak egyezményekben biztosított ellátás minimuma sem volt meg, sőt, sokszor megsemmisítő táborokként funkcionáltak. A II. világháború folyamán a Wehrmacht 5 700 000 szovjet katonát ejtett foglyul, akik közül 3 300 000 meghalt a fogságban. A foglyokkal való kegyetlenkedés azonban a visszájára sült el. A Grossdeutschland hadosztály 1943. áprilisi belső használatú dokumentuma tömören, de velősen így foglalta össze a foglyokkal szemben tanúsított bánásmód végeredményét: „Jelentősen erősítette az ellenség ellenállását, mert a Vörös Hadsereg minden katonája retteg a német hadifogságtól.” ²

A Szovjetunió 1940. augusztus 20-án kifejezte ugyan csatlakozási szándékát a hágai konvencióhoz – amely 1907 óta szabályozta a hadifoglyok és a nem hadviselő státusú személyek jogállását háború idején –, ám lépése meglehetősen bizonytalan, inkább tapogatózó jellegű volt. Katonáit éppen ezért 1941. június 22. után nem oltalmazta a hágai egyezmények egyetlen pontja sem, amelyek pedig az aláíró hatalmak katonáit – elvben – kímélték a méltatlan, életüket veszélyeztető bánásmódtól. Ennek következtében nem kizárólag a komisszárokat részesítették a németek „különleges elbánásban”. „ Omar Bartov professzor kimutatta, az 1941-es Wehrmacht tagjai, akik közül nagyon sokan már a náci rezsim alatt értek felnőtt sorba, olyan antibolsevista ideológiai nevelést kaptak, ami már a hadjárat legelejétől a foglyok önkényes legyilkolására sarkallta őket.” ³ Német parancsnokok több ízben voltak kénytelenek körlevélben, napiparancsban felhívni alakulatuk katonái figyelmét a foglyokkal szembeni humánus bánásmódra. ⁴

Sajnálatosan a másik oldal hadvezetése is több alkalommal durván vétett a nemzetközi konvenciók előírásai ellen, így elfogott német főtisztek kivégzésére is sor került.

A szovjet hadvezetés – egyébként érthető okokból – nem volt felkészülve a háború évei alatt az egyre nagyobb, de a háború befejeztét követő hadifogoly populációhoz mérten mégis csak elenyésző számú hadifogoly fogadására, ellátására. Ezért 1945 nyaráig viszonylag csekély a szovjetunióbeli hadifoglyok száma. A többség nem éli túl a fogságba esés utáni időszakot, a szovjet hátország rögtönzött táboraiba való szállítást, illetve a táborok érthetően igen szűkös lehetőségeinek következtében föllépő éhezést.

Másrészről a Szovjetunió nem tartotta be a Hágai Konvenciónak azt az előírását sem, hogy a békekötés után a hadifoglyokat haza kell engedni. A szovjet politikai vezetőség úgy gondolta, hogy az ellenük hadat indító vesztes hatalmaknak (mindenekelőtt Németországnak és Magyarországnak) jóvá kell tenniük azt a pusztítást, amelyet katonáik vittek végbe. Ezért jogszerűnek gondolták, hogy a fogságba esett katonákat, akár több éven keresztül is táborokban tartva, dolgoztassák az ország újjáépítésének érdekében. Sőt, ennél tovább is mentek, amikor a katonai hatóságok a politikai direktívákat szem előtt tartva akár a polgári lakosság elhurcolásával is biztosították az előírt fogolylétszámot.

A hadifoglyokkal való bánásmód a nyugaton fogságba kerültek esetében sem volt mindig szabályszerű és emberséges. Az Egyesült Államok csak rövid ideig kívánt fenntartani táborokat, a fogságba esettek nagy részét rögtön vagy rövid idő elteltével átadta a franciáknak, belgáknak és még néhány más nemzet hadseregének. Az Egyesült Államok és Nagy–Britannia fogolytáboraiban a lehetőségekhez képest próbálták biztosítani a hadifoglyok számára a genfi konvencióban biztosított jogokat és ellátásokat, de különösen e fogságba esést követő első idők rögtönzött, csillagos ég alatti táboraiban 1945 hűvös és esős télutóján, tavaszán így is viszonylag nagy volt a halandóság. A francia katonai hatóságnak átadott hadifoglyok sorsa viszont általában elkeserítő volt. A franciák szinte semmilyen vonatkozásban (elhelyezés, ellátás, őrzés) nem voltak felkészülve ilyen nagy létszámú fogoly fogadására, és a vesztesekkel szembeni jogos harag nem egyszer törvénytelenségekben is megnyilvánult (átadott hadifoglyok lemészárlása, éheztetése, táborok közötti gyalogos mozgatása, ami az amúgy is legyengült foglyok tömeges halálát okozta).

A nyugati hadifoglyok egy része – éppen a fogolytáborok szűkössége miatt – szintén részt vett jóvátételi munkán, mint mezőgazdasági-, ipari- építőipari vagy egyéb munkás.

Magyarország II. világháborús hadifogoly-vesztesége

A magyar hadifoglyok sorsáról, számáról az első tájékozódás, becslések természetesen rögtön a háború befejeztével megindultak.

Snyder Árpád statisztikus, demográfus a hozzáférhető adatokat összevetve a demográfiai törvényszerűségekkel próbált becslést adni Magyarország II. világháborús emberveszteségéről, kitérve a hadifoglyok számának alakulására is. ⁵ A szintén statisztikus Thirring Lajos ugyancsak foglalkozott a témával az időszak általános statisztikája keretében, ⁶ néhány évvel később pedig a II. világháború időszakának károsodásait elemző statisztikájában. ⁷

Végül az emigráció által 1950-ben összeállított Fehér könyv adatait kell említenem a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok és polgári személyek számának vizsgálatakor. ⁸

Mind a hadifoglyok összlétszámára, mind az 1944 őszéig, mind a Vörös Hadsereg Magyarországra lépése után fogságba esettek számát illetően a mai napig nem tudunk egyértelműen pontos adatokkal szolgálni. Ennek több oka is van. 1944 novemberétől magyar részről gyakorlatilag megszűnt a veszteségek központi számbavétele. A szovjet adatbázisok szintén meglehetősen bizonytalan források, ráadásul katonai levéltáraikat a legutóbbi időkig nem lehetett kutatni, egyes adatbázisok átadása csak néhány éve indult meg.

Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy már Snyder első becslései többé-kevésbé helytállóak voltak, az évtizedekkel később született elemzések alsó és felső értékei a Snyder által becsült értékek körül mozognak.

A hadifogság katonatörténeti, statisztikai vizsgálata közel három és fél évtizedig nem volt téma Magyarországon. (Természetesen a szocialista tábor egyetlen országában sem, de meg kell jegyeznünk, hogy a nyugati világ történészei is alig fordítottak figyelmet a kérdéskörre. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen a németeken kívül a többi nyugati ország kevéssé volt érintett a témában.)

Magyarországon a hallgatást Korom Mihály tanulmánya törte meg. ⁹ Vele egy időben publikálta a témában első írását Für Lajos is, ¹⁰ majd több tanulmányban, végül könyv alakban is közzé tette kutatásai eredményeit. ¹¹ A nyugati emigráció magyar kutatói pár évvel előzték meg Korom és Für színre lépését. ¹²

A II. világháborús magyar emberveszteség méreteiről és részleteiről, ezen belül a hadifoglyok létszámáról az eddigi legmegbízhatóbb eredményeket Stark Tamás történész tette közzé. ¹³ Ebben az összefoglalónkban alapvetően Stark adataira fogunk hivatkozni.

Stark tanulmányának megjelenése óta, a Közép- és Kelet-Európában végbement nagy történelmi átalakulást követően, a Szovjetunió felbomlása után, az 1990-es évek elejétől már érkeztek adatok a volt szovjetunióbeli fogolytáborok>ban meghaltakról. Az orosz fél több részletben mágneses adathordozón 1997-ben átadta a Honvédelmi Minisztérium részére az oroszországi irattárak, levéltárak mélyéről előkerült listákat. Annak ellenére, hogy ezek az adatok összességükben alig haladják meg az ott meghaltak tíz százalékát, mégis sokak számára egyfajta megnyugvást jelentenek. A nevek feldolgozásával és hozzáférhetőségük biztosításával hatalmas és súlyos adósságot törlesztettek az áldozatokkal és azok ma is élő hozzátartozóival szemben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattára szakemberei, Bús János igazgató vezetésével.

Az elsőként megkapott adatbázisban 65 170 személy neve szerepelt. Ebből az adatmennyiségből azonban csak 29 168 személy adatait sikerült azonosítani a magyar nyilvántartásban szereplő adatokkal. Az adatbázis az eredeti, Oroszországból kapott, a volt Szovjetunió területén hadifogolytáborokban elhunyt magyar személyek adatait tartalmazza, cirill betűkből átírt magyar változatban. A keresés család-, keresztnév és születési idő alapján lehetséges ebben az adatbázisban. A KFKI ISYS szakemberei már előzőleg végrehajtottak egy keresést a korabeli Magyar Honvédség nyilvántartásaiban, és ha találtak az orosz adatokkal nagy valószínűséggel megegyező magyar személyi adatokat, akkor az orosz adatokat kiegészítették a magyar nyilvántartásban szereplő személyi adatokkal. Lehetőség van a magyar, már párosított adatokban való keresésre is.

A HM HIM Központi Irattárában 1998 óta folyamatosan történik az adatok feldolgozása és közzététele, időközben az orosz fél újabb adatbázisokat is átadott. ¹⁴

A második világháborús magyar hadifogság története két helyszínen (nyugati hadifogság, szovjetunióbeli hadifogság) és több időintervallumban (1941. június 26–október 31., 1941. november 1–1943. január 11., 1943. január 12–1944. október 30., 1944. október 31–1945. január 31., 1945. január 31. után) vizsgálandó kérdéskör. Külön feladat a hadifogságba esettek és a meghaltak, eltűntek, illetve visszatértek számának becslése, meghatározása és összevetése.

Magyarország 1941. június 24-én, két nappal azután, hogy Németország hadüzenet nélkül megtámadta, megszakítja a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, és hazarendeli diplomatáit. Június 26-án a magyar hivatalos közlemények szerint szovjet gépek által végrehajtott bombatámadás éri Kassát, Munkácsot és Rahót. A máig tisztázatlan incidens végrehajtói azonban – mérvadó történészek szerint – nem a szovjetek voltak. Az incidenst követően még aznap megszületik a magyar döntés a Szovjetunió elleni hadba lépésről. Másnap hadat üzenünk a Szovjetuniónak, s honvédségünk csapatai átlépik a szovjet határt. Bárdossy miniszterelnök csak majdnem egy hónap múlva, július 24-én kéri és kapja meg a parlament utólagos hozzájárulását a támadó hadművelethez.

Az 1941. évi, Szovjetunió elleni hadjárat július 1-jétől október végéig tartott. A harcokban a 45 000 fős Kárpát-csoport, majd az előrenyomulás befejezése után abból leválasztott Gyorshadtest vett részt, Dálnoki Miklós Béla parancsnoksága alatt. Az elit alakulatok augusztusra elérték a Donyec-medencét, a hadműveletek alatt azonban jelentős anyagi, felszerelésbeli veszteségeket szenvedtek (a felszerelés 70-80 %-a megsemmisült). Az emberveszteség ehhez képest kedvező képet mutat, 10 % körüli. A vezérkari főnökség egy 1942-es jelentése szerint 4 524 fő (tiszt + legénység) az áldozatok száma, a HM Veszteségi Osztályának kimutatása 1944. május 15-én már csak 3 891 áldozatról tud. Az 1946. évi Békeelőkészítő anyagba is ez utóbbi számadat került. ¹⁵ A veszteségadat a hadifogságba kerültek számát is tartalmazza a meghaltakkal és eltűntekkel együtt. Stark adatai szerint ebben az időszakban összesen 9 legénységi állományú katona esett hadifogságba, tehát számuk elenyésző, összevethetetlen a későbbi tíz- és százezres nagyságrendekkel.

1941. szeptember 7-én Horthy és Hitler rastenburgi tárgyalásuk során, a nagy magyar anyagi veszteségekre tekintettel megegyeztek harcoló csapataink visszavonásáról. A tényleges hazaszállítások novembertől kezdődtek meg. Ezzel a magyar hadsereg szovjetunióbeli kalandjának első felvonása viszonylag enyhe emberveszteséggel lezárult.

A német hadvezetés 1941. év telén Moszkva előtt elszenvedett nagy kudarca után 1942-ben a magyar hadseregekre immár nagyobb, jelentős emberáldozatot követelő feladat hárult. Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt 9 gyalogos hadosztályból felállt a 2. magyar hadsereg. A személyi állományt az egész ország területéről, arányosan, egyenletesen állították össze. A várható jelentős veszteségekre tekintettel – cinikus előrelátással – az élőerőt és a felszerelést úgy válogatták, hogy az lehetőség szerint minél kisebb mértékben érintse a Magyar Királyi Honvédség legértékesebb emberanyagát, melyet a világháború utánra akarták átmenteni. 1942. július 27-én a 2. magyar hadsereg elfoglalta helyét a fronton. Az első veszteségek már a kiszállítás alatt jelentkeztek a partizánok támadásainak következtében. A visszavonuló szovjet csapatok szintén kemény ellenállást fejtettek ki, sok emberáldozatot követelve. A tragikus méretű veszteségek azonban július végétől jellemzőek. Ekkor indult meg a Don nyugati partján levő szovjet hídfőállások (Szucsja, Korotojak, Uriv) felszámolására irányuló harc. A vezérkari főnökség hadműveleti csoportfőnökségének 1944. május 15-én kiadott (és az 1946. évi Békeelőkészítő anyag által is átvett) veszteségi táblája az egész 1942. évre 33 763 főnyi veszteséget tüntet fel. ¹⁶ Ebből 152 főt tartottak nyilván, mint hadifogságba esett személyt és 2947-et, mint eltűntet. Ugyanakkor a halottak száma 9180, a sebesülteké pedig 21 484 volt. Mint látszik, a hadifoglyok száma immár nagyságrendekkel nagyobb (különösen, ha az eltűntek nagy részéről is feltételezhetjük a fogságba esést), mint a megelőző évben, de még mindig szerény sokaság a meghaltakhoz és sebesültekhez viszonyítva. A következő év azonban újabb, döbbenetesen tragikus fordulatot hoz e téren is.

1943 januárjának elején számos jel mutatott egy nagy szovjet támadás közeledtére. A nagy szovjet offenzíva január 13. és február 9. között Voronyezs térségében, a Don folyó mentén áttörte a magyar frontot és gyakorlatilag megsemmisítette a 2. magyar hadsereget. A veszteség halottakban, sebesültekben, hadifoglyokban és eltűntekben meghaladta az előző adatokat 100 000 fő volt. A 2. magyar hadsereg pusztulását követően az 1943. év mérlegét a következőkben vonhatjuk meg. Halott: 8718 fő, sebesült: 16 497 fő, hadifogoly: 2582 fő, eltűnt: 77 288 fő. Az eltűntnek nyilvánítottak nagy részéről feltételezhetjük, hogy fogságba estek. Feltevésünket igazolja egy 1944. évi HM-jelentés, amely 55 798 hadifogságba esettről és 6791 eltűntről tud. ¹⁷

1943 végére a magyar háborús összveszteség immár 140 000 fő körül jár. A pontos elszámolást az eltűntnek nyilvánítottak nagy száma (80 549) teszi lehetetlenné. Ha ismernénk a hadifogságba esettek pontos számát – mint ahogy nem ismerjük –, úgy pontosabb következtetéseket lehetne tenni a halottak tényleges számára is.

Az 1943., 1944. és 1946. évi HM-jelentések – orosz tudósításokra hivatkozva – 26 000 hadifogolyról tudnak.

Egy Don mellett fogságba esett katona, Gallyas Ferenc 40 000 hadifogoly nevében írt felhívást.

Az 1950-ben megjelent Fehér könyv a voronyezsi áttörés után fogságba esett 87 000 magyar honvédet említ.

1943 áprilisában megkezdődött a 2. magyar hadsereg megmaradt állományának hazaszállítása. Ezután a magyar egységek csak a megszállt területeken teljesítettek szolgálatot. Ez magyarázza, hogy a veszteségek áprilistól az év végéig ismét minimálisak voltak. Ez a megszálló státus 1944 áprilisáig állt fenn, de az egyre nagyobb erőkkel és ütemben előrenyomuló Vörös Hadsereg támadásaival szemben 1944 első negyedében egyre nőtt a veszteséglista., nem egyszer súlyos veszteségek elkönyvelésével.

Magyarország német megszállása után (1944. március 19.) elrendelték az 1. magyar hadsereg mozgósítását. Ettől kezdve megszűnt a megszálló erők és a frontalakulatok megkülönböztetése. Az 1. magyar hadsereg az 1944. április 17-30. közötti harcokban szenvedett jelentős veszteségeket. A kezdeti jelentéktelen térnyerés után az egész hadsereg védelembe kényszerült a Kárpátok térségében. Ezt követően július közepéig viszonylagos nyugalom volt a frontokon, majd az 1944. július 13-ai, Tarnopol ellen intézett szovjet támadás következtében az 1. magyar hadsereg arcvonala is megingott. A megújuló szovjet rohamok miatti áttekinthetetlen helyzetet csak július végére sikerült stabilizálni az ún. Hunyadi-állásba vonulással. A júliusi harcok újabb jelentős emberveszteséggel jártak. A helyzetet jellemzi, hogy az elszenvedett veszteségeket már nem is képesek pontosan regisztrálni.

1944 további időszakában sem szűnnek meg a harcok, a velük járó veszteségek és a folyamatos visszavonulás. Szeptember végére immár az országhatáron belüli Árpád-állásba kényszerült a magyar katonaság, október-novemberben pedig megkezdődött a Kárpátokban lévő alakulatok hátravonása is.

Az 1. magyar hadsereg 1944-es veszteségeinek számbavétele gyakorlatilag megoldhatatlan. Stark Tamás egy 40 000 összveszteséget valószínűsít, megjegyezve, hogy korabeli feljegyzések szerint a szovjetek naponta 1-2000 foglyot ejtettek és több mint 20 000 katona adta meg magát a szovjeteknek. ¹⁸

Az 1944-es év igazán nagy veszteségeit azonban a Dél-Erdélyből kiinduló szovjet-román előnyomulás során szenvedte el a magyar haderő. Szeptember közepén Torda körül, majd október elején már Arad-Debrecen körzetében szenvednek csapataink komoly veszteségeket. 1944-re vonatkozóan, október 15-ig bezárólag Stark a következő adatokat közli: 20 000 halott, 50 000 hadifogoly és eltűnt, továbbá 23 000 rokkant. ¹⁹

1944. október 16-ával megkezdődik a felelőtlen magyar háborús kaland véresen tragikus végjátéka. A front Budapest felé való közeledtével kaotikus állapotok uralkodtak el a magyar csapattesteken. Tömegesek a dezertálások, a létszámok és veszteségek regisztrálása végképp lehetetlenné vált. Budapest eleste után a káosz tovább fokozódott, a menekülő német csapatok katonák és leventék tízezreit kényszerítik, hogy velük együtt elhagyják nyugat felé az országot.

1941. július 26. és 1944. október 31. között a magyar veszteséglista 256 431 főt számlál. Közülük 37 490 a halott, 88 296 a sebesült, 124 890 az eltűnt és 5755 a nyilvántartott hadifogoly. Természetesen a rendkívül nagyszámú eltűnt nemcsak az elesettek, hanem a hadifogságba kerültek tömegét is növelte. Hogy pontosan mennyivel, azt szinte lehetetlen meghatározni.

A szovjet csapatok hazánk területére lépésével természetesen drámai módon megnőtt a hadifogságba esett katonák száma. 1944. október 31. és 1945. január 31. között Stark becslése szerint 250 000 estek szovjet hadifogságba, 1945. január 31. után pedig további 280 000 fő vált szovjet, 300 000 fő pedig angolszász hadifogollyá. ²⁰

Az alábbi táblázat megkísérli összegezni a második világháborús magyar hadifogoly veszteségeket: ²¹

Ezekkel az adatokkal kell szembesítenünk a hadifogságból visszatértek számát: ²²

A magyar hadifoglyok közül kb. 230-280 ezren vesztették életüket a táborokban. Ebből kb. 150-190 000-re tehető a szovjet táborokban elpusztultak száma, nyugati táborokban pedig 80-90 000 magyar fogoly halhatott meg. ²⁶ A veszteség nagyságának érzékeltetésére érdemes ideírni a konkrét harci cselekményekben elesettek számát: ez 120-140 000 fő között mozog. Látjuk tehát, hogy a hadifogság halottainak száma ennek éppen a kétszerese körül valószínűsíthető. Így érthető meg a maga teljességében, milyen rettenetes katasztrófát jelentett a magyar társadalom számára a második világháborús hadifogság.

Nyugat-európai hadifogolytáborok

1945 első hónapjaiban a nyugatra kényszerített magyar katonák egyenként, csoportosan vagy akár egész csapategységenként is – érzékelve, hogy a németek csak „golyófogókként” számítanak rájuk, és a további harc teljesen értelmetlen – tömegesen adták meg magukat az Egyesült Államok katonáinak. Nem egyszer fordult elő olyan szinte abszurdnak tetsző szituáció is, hogy a teljesen elveszetten kóborló, éhező, fegyvereit eldobált nagyobb létszámú magyar csapat egyszerűen jelentkezik egy 2-3 fős amerikai járőrnél, amely bekíséri azt a magasabb egységhez, ahol gondoskodnak a hadifogoly státusba vételről.

A nyugat-európai hadifogolytáborok elsősorban egyszerű tartózkodási táborok, illetve munkatáborok voltak, de kisebb számban a táborok további fajtái is (internáló-, büntető- és kényszermunka-táborok) megtalálhatóak voltak közöttük.

„Az első nagy fogolytáborok a frontvonalak közelében, a megszállt területeken szerveződtek. Találomra kiválasztott mezőn vagy szántóföldön jelölték ki a szükséges területet, s itt a foglyok szabad ég alatt voltak kénytelenek tanyázni, kitéve az 1945-ben igencsak szeszélyes időjárás viszontagságainak. Kezdetben még a szögesdrót is hiánycikk volt, és amíg az megérkezett, addig az egybeterelt foglyokat gépkocsikkal, tankokkal – modern szekértáborral – vették körül. […] Pihenésről, alvásról, éjszakai nyugalomról szó sem lehetett, mert erre egyrészt nem volt fizikai lehetőség, másrészt állandóan újabb tömegek özönlöttek be a kapunyíláson, és végül, mert a felzaklatott emberek szerettek volna tisztába jönni önmagukkal és helyzetükkel. Ezért izgatottan járkáltak le s fel, lesték a híreket, keresték az ismerős arcokat, különböző nemzetiségű, anyanyelvű, temperamentumú emberek keveredtek össze, lökdösődtek, vitatkoztak, latrinát, vizet, szanitéct kerestek. Ezt a nyüzsgő tömeget időnkint nyakon öntötte a hideg, szúrós tavaszi eső, és hajnalra rendszerint megjött a fagy” – jellemzi plasztikusan a táborélet első napjait az autentikus visszaemlékező, egykori nyugati hadifogoly: Tarczai Béla. ²⁷

A magyar foglyokat nagyobb számban őrző táborok többsége osztrák és dél-német, kisebb része francia területen helyezkedett el. Bajorországban 10-100 fős csoportokban parasztgazdaságokba is „kölcsönöztek” ki hadifoglyokat. ²⁸

Az alapvetően amerikai és angol fogságba került magyarok közül 45-50 000 fő átadását francia, kisebb részben holland, belga, dán és luxemburgi táborokba az tette lehetővé, hogy a nyugati szövetséges erők főparancsnoka, Eisenhower tábornok 1945. március végén hadifogolyból fegyvertelen ellenséges erőkké minősítette át őket. ²⁹ Ez bizonyos szempontból jogsértő eljárás volt, mert ezekkel az országokkal Magyarország nem állott hadiállapotban.

A nyugat-európai hadifogolytáborok jegyzékét Tarczai Béla állította össze és közölte 1992-ben megjelent könyvében. ³⁰ Kimutatása szerint amerikai tábor Ausztriában 28, Franciaországban 12, Németországban 112 működött, ezekből 18 került átadásra a szövetséges országoknak. Angol tábor Ausztriában 15, Belgiumban 8, Hollandiában 1, Németországban 41 volt, ebből átadásra került 2. A franciáknak Ausztriában 9, Franciaországban 106 és Németországban 10 táboruk volt. ³¹

A hadifoglyokkal való bánásmód kérdésében Genfben 1929. július 27-én kelt és az 1936:XXX törvénycikkel becikkelyezett egyezmény 75. cikke szerint: „Amint a hadviselő felek fegyverszüneti egyezményt kötnek, tartoznak ebbe elvileg a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó intézkedéseket belevenni.”

A hazabocsátások – kisebb kontingensekben és esetlegesen – tulajdonképpen már 1945 tavaszán–nyarán megindultak. De 1945 augusztusa előtt a hazatérőkről nem készült nyilvántartás. A visszatérők fogadásának, leszerelésének és otthonukba való eljuttatásának megszervezését a Honvédelmi Minisztérium végezte. 1945 augusztusának végén megkezdődtek a tömeges hazaszállítások. Az itthoni fogadó szervek azonban nem tudtak megbirkózni az elvégzendő feladatokkal, ezért a kormányzat létrehozta a Hazahozatali Kormánybiztosságot. A szűrőállomások (Komárom, Kaposvár, Székesfehérvár és Szentgotthárd) a honvédségtől a rendőrség igazgatása alá kerültek, s ezzel a Honvédelmi Minisztérium szerepe csak a leszerelésre korlátozódott.

Az angol-amerikai zónából érkező hadifoglyok között számos, háborús bűntettel vádolt személy is volt, akiknek felderítése és kiemelése csak pontos nyilvántartások segítségével valósulhatott meg. A nyugat felől jövők számáról így sokkal egyértelműbb adatok állnak rendelkezésre, mint a keletiek esetében” – írja Stark. ³²

A Hazahozatali Kormánybiztosság nyilvántartásainak adatai 1945 augusztusától állnak rendelkezésre. Ezek szerint 1946. március 31-ig 114 900 fő jutott át a szűrőtáborokon és érkezett haza. 1946 tavaszán folytatódtak a tömeges hazaszállítások. 1946. december 16-ig 187 889-re emelkedett a hazatértek száma. 1947 tavaszáig további pár ezerrel nőtt a hazaért nyugatos hadifoglyok létszáma és elérte a 189 993 főt. Az 1947 májusa után érkezőkkel nagyjából 200 000 főre tehetjük a nyugatról ténylegesen visszatértek számát. A hivatalosan kimutatott 189 993 fő közül 15 552 tiszt, 174 441 legénység volt. ³³

A szovjet hadifogság

Mint már írtunk róla a szovjet hadifogság története több szakaszra oszlik. Már 1941-ben volt néhány fogságba esett magyar katona, 1943 januárja, a doni áttörés után pedig hirtelen több tízezer hadifogollyal kell számolnunk. 1944 végétől pedig az 500 000 főt is meghaladta a szovjet hadifogságba esettek száma.

A szovjetunióbeli hadifogolytáborok a háború éveiben elsősorban a fogságba esettek tartózkodási táborai voltak. A szovjet hadvezetés érthető okokból a minimális feltételeket is nehezen tudta biztosítani ezekben a táborokban, így a halálozás nagyon magas volt (tulajdonképpen már a frontvonal mögé való szállítással elkezdődött).

A táborok a háború végére fokozatosan alakultak át munkatáborokká, amelyeknek deklarált célja az volt, hogy a hadifoglyok (mintegy háborús jóvátétel formájában) részt vegyenek a Szovjetunió újjáépítésében. A magyar hadifoglyok a németek után kiemelten jöttek számításba ebben a jóvátételi büntetőmunkában, mint egy olyan ország ellenséges fegyveres erőinek tagjai, amely támadást indított a Szovjetunió ellen, és utolsóként végig kitartott a náci Németország mellett.

A hadifogolytáborok fajtái jól elkülönültek. A mintegy 5700 tábort fajta, illetve terület szerint körzetekbe osztották, amelyek többé-kevésbé megegyeztek a katonai körzetekkel, valamint a közigazgatási tartományokkal. Több mint 1000 tábor alkotta a Központi, 661 a Nyugati, 502 az Északnyugati, hozzávetőleg 1400 a Dél-Európai, 326 a Volga melléki, 290 az Észak-Kaukázusi, 295 a Kaukázusi, 570 az Urali, 170 az Északi, 266 a Közép-Ázsiai, 220 a Szibériai Körzetet. Az utóbbi körzet táborainak többsége büntetőtábor volt. 1950-től, miután a hadifoglyok döntő többségének hazaindítása megtörtént – nem szólva itt a hadifoglyokból politikai elítéltekké átminősített, és így a Gulagra irányított emberekről –, a volt hadifogolytáborok egy része általános internáló- és büntetőtáborokká alakult át, amelyekben az okkal vagy ok nélkül, törvénytelen eljárásokban kényszermunkára ítélt hadifoglyok dolgoztak tovább, együtt szovjet állampolgárságú foglyokkal és köztörvényes bűnözőkkel. ³⁴

A Moszkvában 1945. január 20-án létrejött és az 1945. V. törvénycikkel becikkelyezett fegyverszüneti egyezmény a magyar hadifoglyok hazaszállításáról semmilyen rendelkezést nem tartalmazott. Ennek ellenére még a háború befejezése előtt megkezdődtek a Magyarországon fogságba esett magyar katonák és polgári személyek szabadon bocsátása. 1945 áprilisában például a volt 24. hadosztály 2400 fogságba esett katonáját engedik szabadon a szovjetek. Ugyancsak ekkor szabadul az a 4000 honvéd, akik az új hadsereg 5. hadosztályának gerincét alkották. ³⁵

A Honvédelmi Minisztérium illetékeseinek sikerült elérniük, hogy a leszereléseknél és elbocsátásoknál jelen legyenek, ezekről különböző időpontokban vannak adataink: 1945. február 3-án Vörös János a kormány ülésén 20 000 katona szabadon engedéséről számolt be, egy memorandum 11 500 személy fogságból való szabadulásáról tud, a magyar honvédség képviselői jelenlétében leszerelt és nyilvántartásba vett hadifoglyok száma pedig 18 000 fő.

1945 nyarán megkezdődik a Szovjetunióból, illetve Romániából, a Duna-delta környéki táborokból is a foglyok hazaszállítása. A kimutatások azonban pontatlanok és ellentmondóak.

A közvélemény informálására 1945 nyarától kiadják a Magyar Kommunista Párt hadifogoly-irodájának lapját, a Magyar Hadirokkant Hadifogoly Híradót, amely orgánum rendszeres tájékoztatást adott. „Sajnos, e rendkívüli forrás 1945. évi évfolyama ma már fellelhetetlen, ezért ebből az időszakból csak a napisajtó hozzáférhető” – állapítja meg Stark. ³⁶

A különböző fellelhető forrásokat egybevetve azt mondhatjuk, hogy 1946 júliusáig kb. 200-250 000 fogoly érkezhetett vissza a szovjet fogolytáborokból.

1946. július 1-je viszont fordulópont a hadifogolykérdés történetében: „Miután a Honvédelmi Minisztérium a Vöröskereszt bevonásával sem tudta ellátni a hadifoglyok fogadásának, nyilvántartásának feladatkörét – ebben nagy szerepe volt a SZEB egy 1945. évi határozatának, mely nem engedte egységes hadifogoly-gondozó szervezet kiépítését –, a kormányzat és a Gazdasági Főtanács kérésére a Népjóléti Minisztérium vette át az ügykört. A feladat ellátására Molnár Erik népjóléti miniszter felállította a IV/5., később a IV/2. hadifogoly-gondozó osztályt, amelyet 1947. február 15-én egyesített az I/2. menekültek és deportáltak szociális gondozási osztályával. Így a hadifogoly-gondozás egy kézbe kerülésével lehetővé vált a nyilvántartások pontos vezetése is. Ezért az 1946. július 1-től érkezők számát meghatározó források, adatok már nem mutatnak olyan nagy eltéréseket, mint korábban” – írja Stark. ³⁷

1946 júliusában a szovjet hatóságok értesítik Magyarországot, hogy szeptember 3-áig 25 000, a Szovjetunióban lévő személyt szállítanak haza. A hazaszállítások még augusztusban megindultak és decemberig folyamatosan tartottak, de végül csak 16 322 személy érkezett haza.

1947. február 10-én Párizsban írják alá a Magyarországnak szóló békeszerződést. A hadifogolykérdéssel foglalkozó III. rész II. cím 21. cikkelyét Stark monográfiájából idézzük: ³⁸

„1. A magyar hadifoglyok mihelyt lehetséges, hazaszállítandók, a hadifoglyokat visszatartó egyes Hatalmak és Magyarország között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint.

2. Mindennemű költséget, beleértve a hazaszállításban lévő magyar hadifoglyok fenntartási költségeit az egyes gyülekezőpontoktól, amelyeket az érdekelt szövetséges vagy Társult Hatalom kormánya állapít meg, a magyar területre való belépés pontjáig, a magyar kormány képvisel.”

A békeértekezlet azt a magyar kérést, hogy a hadifoglyok hazaszállítása a békeszerződés aláírásától 6 hónapon belül történjék meg, nem fogadta el. A békekonferencia azt sem garantálta, hogy a szomszéd államokból származó magyar származású hadifoglyok eredeti lakhelyükre térhessenek vissza.

1947 Magyarországon a belpolitikai válságok és a Szovjetunióból tömegesen hazatérő hadifoglyok éve.

Hogy a két történés hogyan és mennyiben függött össze, mélyreható történészi elemzést kívánna. Mindenesetre tanulságos Stark összefoglalója az év hadifoglyokkal összefüggő belpolitikai történéseiről: „1947. május elején a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége nevében Döbrentei Károlyné – a szövetség egyik vezetője és nemzetgyűlési képviselő – 100 tagú asszonyküldöttséggel Rákosi Mátyásnál járt, megkérve őt, járjon közbe Sztálinnál a hadifoglyok hazaszállítása érdekében. Az asszonyok kérését, miszerint a hadifoglyokat még 1947-ben bocsássák haza, Rákosi május 9-én továbbította a Szovjetunióba. A pozitív válasz egy héten belül megérkezett. »A Szovjet Kormány megvizsgálta Rákosi Mátyás levelét, és figyelembe véve az abban kifejezett kérelmet, elrendelte, hogy a ratifikáció és a Magyarországgal kötött Békeszerződés életbe léptének időpontja előtt, már május hóban kezdjék meg a hadifoglyok kiszabadítását és hazaszállítását« – írta Sztálin.” ³⁹

1947 tavaszán a magyar külügyminisztérium 200-250 000 szovjetunióbeli hadifogolyról tudott, a Vöröskereszt ennél 100 000-rel többről, míg a Honvédelmi Minisztérium becslése 400 000 fő volt. ⁴⁰ Stark a becslések közül a 350 000-res számot tartja a legvalószínűbbnek. ⁴¹

1947 júniusában megkezdődnek a hazaszállítások és október 30-án megérkezett a 100 000. hadifogoly!

1947-48 telén a hideg idő okozta szállítási nehézségek miatt nem érkezett újabb hadifogoly haza. A szállítások májusban folytatódtak és augusztusig újabb 42 892 fő érkezett haza. Hasonló ütemben folyt a hazaérkezés egészen novemberig, amikor is a hazaérkezettek összlétszáma elérte a 84 310 főt.

A hadifogolykérdést ekkor hivatalosan megoldottnak tekintette a kormányzat, mondván: csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak még kint. Pedig ekkor még kb. 30 000 fő hiányzott az ígért szállítmányokból.

„A hadifogolykérdés azonban csak a nyilvánosság számára került le a napirendről. A Belügyminisztérium, valamint az Államvédelmi Hatóság továbbra is foglalkozott a hazaszállításokkal. 1949-ben 5055 hazatérőről számol be a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság nyilvántartási könyve. Az ezután történtekről csak az akkori nyugati sajtó jelentései állnak jelenleg rendelkezésre. Ezek szerint 1950-51-ben még további 20 000 hadifogoly érkezett a Szovjetunióból” – állapítja meg Stark. ⁴²

Zárásként ehhez csak annyit tegyünk hozzá: a hadifogolykérdés a legtragikusabb fájdalomként élt tovább – akár napjainkig is – azoknak a családoknak az életében, amelyek továbbra is hiába várták haza szeretteiket, és azoknak a foglyokéban, akik a szovjet táborokban pusztultak el, soha nem térhettek haza, vagy csak az utolsó hazatérő hadifoglyok után évekkel szabadultak, mint politikai elítélt Gulag-rabok.

A második világháború nekünk, magyaroknak is maradandóan súlyos történelmi lecke.

E lecke megértésében, tanulságai elfogadásában és érvényesítésében sokat segíthetnek Kertész Imre gondolatai: „Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, megmásíthatatlannak, véglegesnek, ily roppant gyorsnak és ily rettentő homályosnak, úgy, hogy »jött«: most, így utólag csupán, ha hátrafelé, a visszájáról nézzük. No meg persze, ha előre tudjuk a sorsot. Akkor, csakugyan, mindössze az idő múlását tarthatjuk számon[…] Minden perc elkezdődött, tartott, majd befejeződött, mielőtt a következő kezdődött volna ismét. Mármost – mondom – vegyük csak fontolóra: mindegyik ilyen perc hozhatott volna tulajdonképpen valami újat. Valójában nem hozott, természetesen – de hát azért el kell ismerni: hozhatott volna, végeredményben mindenikben történhetett volna valami más is, mint ami történetesen történt…” ⁴³

A hadifogságok történetének két szemszöge van.

Az egyik szemszög fókuszában a magyar hadifogoly áldozatok szenvedése áll.

De tudnunk kell, hogy ez a történetnek csupán az egyik fele. A történet másik fele millió szovjet kiskatona haláláról, szovjet falvak és városok feldúlásáról, lerombolásáról, ártatlan szovjet polgárok millióinak pusztulásáról szól.

És a történeteknek van kezdete és időrendje: Magyarország 1941. június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak.

JEGYZETEK

¹ „Külön történet (és sokáig erről sem igen írtak) a több mint négymillió szovjet hadifogoly sorsa, akikről ugyancsak kevés szó esik napjainkban. Feledésbe merült, hogy sokakat közülük Auschwitz gázkamráiban emésztettek el a náci hóhérok. Kevesen emlegetik ma azt a rémtettet is, amelyre a Wehrmacht katonái és technikai alkalmazottjai az SS és a biztonsági szolgálat egységeivel együtt vetemedtek 1941 őszén Vjazmától nem messze. 600 ezer szovjet hadifoglyot gyűjtöttek össze a szabad ég alatt víz és élelem nélkül, akik mind elpusztultak a közeledő tél iszonyú viszonyai között.” (Krausz Tamás 2005.) [vissza]

² Közli: Keegan, 2003:318. [vissza]

³ Keegan, 2003:316. [vissza]

⁴ „… többször sor került mind hadifoglyok, mind civilek esztelen agyonlövésére. Az orosz katonát, akit egyenruhát viselve ejtünk foglyul, miután hősies harcban szállt szembe velünk, megilleti a tisztességes bánásmód.” (A német XLVIII. páncéloshadtest parancsnokának körlevele). Közli: Keegan, 2003:317. [vissza]

⁵ Snyder Árpád 1946. [vissza]

⁶ Thirring Lajos 1947. [vissza]

⁷ Thirring Lajos 1955. [vissza]

⁸ Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről. Hungária kiadás, 1950. [vissza]

⁹ Korom Mihály 1984. [vissza]

¹⁰ Für Lajos 1984. [vissza]

¹¹ Für Lajos 1984., 1987., 1988. [vissza]

¹² Lásd pl.: Juhász László 1982. [vissza]

¹³ Stark Tamás 1989. [vissza]

¹⁴ Az adatbázis mindenki számára szabadon kutatható az interneten keresztül: www.hadifogoly.hu. [vissza]

¹⁵ Adatok: Stark. 1989. 9. [vissza]

¹⁶ Közli: Stark, 1989:10. [vissza]

¹⁷ Az adatokat közli: Stark, 1989. 11. és 17. [vissza]

¹⁸ Stark, 1989:14. [vissza]

¹⁹ Stark, 1989:15. [vissza]

²⁰ Stark, 1989:60. [vissza]

²¹ Stark, 1989:60. után. [vissza]

²² Stark, 1989:60. után. [vissza]

²³ Durva becslés [vissza]

²⁴ A 300.000 angolszász fogságban levő hadifogolyból 1947 májusáig 200 000 érkezett haza. A fennmaradó 100 000 fő nagy része elpusztult a fogságban, a többiek nyugaton maradtak. [vissza]

²⁵ Durva becslés [vissza]

²⁶ A nyugatra kerülést követően a harcokban, légitámadások következtében és kórházakban meghaltak számával együtt! [vissza]

²⁷ Tarczai 1992:19. [vissza]

²⁸ Lásd pl. Károly 1998:90-116. visszaemlékezését. [vissza]

²⁹ Lásd ehhez Eisenhower visszaemlékezéseit: „Addigra olyan hadtáp- és adminisztratív szervezettel rendelkeztünk, amely meg tudott birkózni ennyi fogollyal, és ezek csak ideiglenesen akadályozták a csapatok manővereit s a támadásokat. A tunéziai idők óta hosszú utat tettünk meg, amikor a tengelyhatalmak 275.000 katonáját foglyul ejtettük, szemrehányóan jegyeztem meg hadműveleti tisztjeimnek, Rooksnak és Nevinsnek: »Miért nem mondták nekünk soha a törzskollégiumban, mit csináljunk negyedmillió hadifogollyal, akik lehetetlen helyen vannak: egy ócska vasútvonal végén, ahol ráadásul nehéz őrizni és etetni őket?«” (Eisenhower 1982:370.) Ennek ellenére – mint láttuk, csak a magyar hadifoglyok létszáma hamarosan meghaladta a negyedmillió főt – a németek fölötti végső győzelmet követően az amerikaiak mind több hadifogolytól szeretnének megszabadulni. [vissza]

³⁰ Tarczai 1992:142-149. [vissza]

³¹ A kimutatás, mint azt a szerző is megjegyzi, nem teljes! [vissza]

³² Stark 1989:57. [vissza]

³³ Az adatokat közli: Stark 1989:57. [vissza]

³⁴ Adatok: Magyarország a második világháborúban 1997. A Gulagra került magyar hadifoglyok sorsáról lásd pl. Rózsás János műveit. [vissza]

³⁵ Közli: Stark 1989:53. [vissza]

³⁶ Stark 1989:55. [vissza]

³⁷ Stark 1989:58. [vissza]

³⁸ Stark 1989:59. [vissza]

³⁹ Stark 1989:59. [vissza]

⁴⁰ Adatok: Stark 1989:59. [vissza]

⁴¹ Stark 1989:59. [vissza]

⁴² Stark 1989:61. [vissza]

⁴³ Kertész Imre: Sorstalanság. Magvető, Budapest, 1975. 16. kiadás: 327-328. [vissza]

IRODALOM

Eisenhower, Dwight D., 1982 Keresztes háború Európában. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest Fehér könyv, 1950.

Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről. Hungária kiadás

Für Lajos, 1984. Mennyi a sok sírkereszt? Alföld, 9; 1987. Mennyi a sok sírkereszt? Magyarország embervesztesége a második világháborúban. Püski, New York; 1988. Hol vannak a katonák? Csokonai, Debrecen

Juhász László, 1982. Magyar rabok idegenben. München

Károly István, 1998. Francia hadifogoly voltam. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc

Keegan, John, 2003. A második világháború. Európa, Budapest

Korom Mihály, 1984. A magyar népi demokrácia első évei. Valóság, 3.

Krausz Tamás, 2005. Nem csak a hazáért harcoltak. Népszabadság, LXIII. évf. 106. szám, hétvége melléklet 2-3.

Krausz Tamás (szerk.), 2001. Gulag. A szovjet táborrendszer története. Pannonica, Budapest

Magyarország a második világháborúban, 1997.

Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. Főszerk.: Sipos Péter, szerk.: Ravasz István. Petit Real, Budapest

Ránki György, 1976. A második világháború története. Gondolat, Budapest

Rózsás János, 2000. Gulag lexikon. Püski, Budapest

Snyder Árpád, 1946. Becslés Magyarországnak a második világháború következtében elszenvedett emberveszteségeiről. Magyar Statisztikai Szemle, 1-6.

Stark Tamás, 1989. Magyarország második világháborús embervesztesége. MTA Történettudományi Intézete, Budapest. 1991 Hadak útján. A Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban. Corvina, Budapest

Tarczai Béla, 1992. Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban. Kötés Kereskedelmi és Szervező Kft., Budapest

Thirring Lajos, 1947. Terület és népesség. In: Elekes Dezső (szerk.): Mai Magyarország. Hungaria Lloyd, Budapest. 1955 Magyarország károsodása a második világháborúban. Statisztikai Szemle, 2.

Csanádi Imre hadifogságban írt versei Idegen ég alatt cikluscímmel jelentek meg 1975-ös Összegyűjtött versek című kötetében. Ezekből a versekből válogattunk.

CSANÁDI IMRE

Tréfa

Nyugatra nem mentem –
tuszkoltak Keletre.
Háború elvétett –
cinkos béke üt le.

Szabadság igézett –
Rabság vicsorít rám.
Jó tréfa, remek hecc.
Hát még, ha kibírnám.

1945, Berdicsev

Egy őrre

Gyermeteg, ravasz és kegyetlen –
Ráismerhetnél: Ázsia!
Annak volnál te is fia.
Nem vállalod? Szabódsz ijedten?

Kifajzottál az Intézetben,
fiatalúr! Nyugati a
nosztalgiád! Pedig – piha –
nem tartott a nyugat se kegyben.

Gyanús voltál, az is maradsz.
Nevetséges a gőg, a dac. –
Ki fenének ne volna kedve

pa-pampa pampa pampa-pam
pampara-pampa pampa-pam
rúgni a rongyos fenekedbe?!

1945, Berdicsev

Berdicsevi nyírfák

Zúgnak, zúgnak a nyírfák,
zúgnak az ukrán szélben,
maszatos égre írják
jelüket jós-sötéten.

Délnyugat sarka mordul,
csapzott arcunkba port vág, –
mit üzensz a romokból,
elhagyott, édes ország?

Utolérsz álmainkban,
vagy tévesztő varázslat,
jóízed mondhatatlan,
sajdító látomás vagy.

Vak ösztön a sötétből
ezerfelől, te drága,
ezer karral feléd tör,
emlékek lágy világa.

Fiad vagyok, anyám vagy,
végy vissza, égten-égek,
halálosan kivánlak, –
meddig epedjek érted? –

Zúgnak, zúgnak a nyírfák,
zúgnak az ukrán szélben,
közönyös égre írják
jelüket eltökélten.

Délnyugat sarka hördül,
csapzott arcunkba port vág, –
ítélet kürtje dördül:
ránk fér e zord tanulság!…

1945, Berdicsev

Dózsa György népe

Volt idő, hogy így beszéltek:
„Inkább legyen gyászos végünk,
mintsem lássuk: csontig szárad
gyermekünk meg feleségünk.”

Volt idő, hogy azt fogadták:
„Inkább legyen csúfos vesztünk,
de az úri, kapzsi gőgre
szemet gyáván nem meresztünk.

Szavunk többé nincs egymással,
egynek el kell pusztulnia.
Egy-életünk, egy-halálunk, –
vezess, Györgyünk, atyánkfia!”

Rábólintott György is, Dózsa:
„Úgy legyen, mint kívánjátok.
Nem tesz más, ha magatok nem,
senki nektek igazságot.”

Indult akkor a sokaság,
cifra kastély égett porig,
sikongatott bárók lánya,
búvó nemest mart a csalit.

„Ez anyánkért! ez apánkért!
Asszonyunkért asszony lakol!”
Fölgyűlt minden vad fájdalom,
ítélt a nép, torolt a pór.

De megmondták, meg is nyomták:
„Vész az is, ki szolga-senki!
Bitang ebe rongy urának
rongy ura sorsát érdemli!” –

Lett bús vége Dózsa Györgynek,
romlása szabad hadaknak.
Hatalmasok, népen tiprók
rettenetes lagzit csaptak.

„Úrnak marad az igazság!
neki jár a teli véka!”
De ím, gyűlik, gyülekezik
Dózsa Györgyék ivadéka.

Újból a bál kezdődőben, –
no, értjük a táncok módját:
nem mi leszünk, akik járjuk,
ahogy mások fújni fogják.

Élősködők rendje gyérül,
de sokan a martalócok,
kiket sima pénz, papos tan
sunyi mérgével beoltott.

Szolganépség hadonász még, –
ez bódult, azt húzza konca.
Aki végképp nem ért jó szót:
semmivé hatalmunk rontsa.

Vissza nem tart minket immár
többé sem angyal, sem ördög:
föltámasztja igaz népe
halott régi Dózsa Györgyöt.

1945, Berdicsev

Külvárosi pár (1910)

MŰHELY

SZERDAHELYI ISTVÁN

A diktatúra közgazdaságtana honunkban

A „totálisan visszataszító” Pareto-hatékonyság

Belelapoztam egy napjainkban kötelező tananyagként használatos egyetemi közgazdaságtan-jegyzetbe ¹, s ott azt olvastam, hogy minden „társadalmi döntési mechanizmusnak három feltételnek kellene megfelelnie”, de amennyiben a dön>tés ezeknek megfelel, „akkor az nem lehet demokratikus, csak diktatórikus” ². Hát, ez a megállapítás legalább annyira felcsigázta az érdeklődésemet, mint egy olyan tévékrimi, melynek kezdő képsora az, hogy öt-hat embert szitává lőnek. Nem is tudtam letenni a szöveget, míg ki nem derült, szerzői milyen előfeltevésekből jutottak erre a különös következtetésre.

A kiindulópont itt a javak társadalmi elosztásának „Pareto-hatékony” állapota (a „Pareto-optimum”), ez akkor áll elő, „ha a szereplők közül egyik helyzete sem javítható már anélkül, hogy egy másik szereplő helyzete ne romolna. Ekkor a cseréből szerezhető előnyöket a szereplők kimerítették, további kölcsönösen előnyös csere már nem értelmezhető.” ³

Az a Nobel-díjakkal ⁴ kidekorált közgazdászok, Kenneth J. Arrow és Gérard Debreu tekintélye által alaptétellé emelt elképzelés, mely szerint a társadalom által megtermelt javak elosztása (vagy ahogyan a tudományosság látszata okán legtöbbször emlegetik: „allokációja”) akkor a leghatékonyabb, optimális, amikor ilyen helyzetben leledzik, nyilvánvaló badarság. Világosan rámutatott erre már több mint negyven esztendeje a – meglepő módon – szintén Nobel-díjas Amartya K. Sen: „Ilyen értelemben egy nemzetgazdaság akkor is optimális lehet, ha lakosságának egy része luxusban dúskál, míg más része az éhhalál küszöbén áll, mindaddig, míg az éhezők helyzetének javítása nem kivihető anélkül, hogy a gazdagok jóléte csökkenjék.” „Röviden: egy társadalom vagy nemzetgazdaság akkor is Pareto-optimális lehet, ha egyúttal totálisan visszataszító.” ⁵

Fasiszta volt-e Pareto?

Persze az, hogy kinek miféle társadalmi helyzet vonzó vagy visszataszító, erősen szubjektív vélemény is lehet. S ami ennek az optimum-elképzelésnek a kidolgozóját illeti, az olasz Vilfredo Pareto (1848–1923) felfogása e tekintetben igencsak diktatúra-párti. Abból a tényből, hogy az emberek fizikai, erkölcsi és intellektuális tulajdonságai különbözőek, azt a tételt szűri le, hogy minden társadalom szükségképpen két rétegből áll, a felsőbbrendűek, a legjobbak elitjéből és az alsórendűek tömegéből. A társadalmi fejlődés az elitváltások folyamata, melyben a tényleges uralmat gyakorló elit helyére egy „tartalék elit” lép; a tömegeknek ehhez soha semmi közük. ⁶

Sokan emiatt a fasiszta ideológia képviselőjének tekintik Paretót, különös tekintettel arra, hogy az olasz fasizmus vezető közgazdásza, Luigi Amaroso szintén így nyilatkozott életművéről, sőt, maga Mussolini is legkiemelkedőbb tanítómesterei közé sorolta. Hogy egyben a liberalizmusnak is klasszikusa, nem ellentmondás, hiszen közismert, hogy ennek ideológiája milyen szervesen összeforrhat a fasiszta politikai gyakorlattal. Tény viszont, hogy – szemben Heideggerrel – még átmenetileg sem öltözött fasiszta rohamosztagos egyenruhába, de erre magyarázat lehet idős kora és az is, hogy néhány hónappal Mussolini hatalomátvétele után már meghalt. Jómagam szeretem a pontos szóhasználatot, s így legfeljebb fasisztoidnak mondanám.

Algebrai képletekbe foglalt fantazmagóriák

A jegyzet szerzői pedig nem is Pareto primitív elképzeléséből kiindulva jutnak el a diktatúrák gazdasági szükségességének állításához, hanem bonyolultabb úton. Azt vizsgálva, hogy a társadalom által megtermelt javak elosztása milyen döntésekhez igazodhat, az alábbi gondolatmenetet fejtik ki. „Az egyéni értékítéletek felmérhetők, rangsorolhatók a különböző eloszlásokra vonatkozóan. Vajon hogyan lehet ezeket felhasználva megismerni a társadalmi rangsorolást, hogyan transzformálhatók az egyéni preferenciarendezések társadalmi preferenciákká?

Az egyik lehetőség a szavazás. A szavazás lehet többségi elven alapuló szavazás. Ennek a lényege nagyon egyszerű, mindannyian jól ismerjük. Ebben az esetben azt az alternatívát választja a társadalom, amely a legtöbb szavazatot kapja. Így például egy »A« elosztás preferált a társadalom által egy »B« elosztással szemben, ha az egyének többsége »A«-t preferálja »B«-vel szemben. A többségi elven alapuló szavazás problémája, hogy az egyéni szavazatok aggregálásakor [csoportosításakor, Sz. I.] megsérülhet a tranzitivitás követelménye. Nem tudjuk meghatározni a legjobb alternatívát. [A tranzitivitás a matematikában a relációk – viszonyok – átvihetősége. Pl. egy kétváltozós, a dolgok nagyságára vonatkozó reláció ebben az értelemben akkor tranzitív, ha abból, hogy »A« nagyobb, mint »B« és »B« nagyobb, mint »C«, az következik, hogy »A« nagyobb, mint »C«, Sz. I.]

Nézzük meg például az alábbi esetet! Legyen három szavazónk (I., II., III.), és három alternatívánk: A, B és C! Az egyes szavazóknak rangsorolni kell az alternatívákat. A rangsorolás eredménye:

I. szereplő: A>B>C

II. szereplő: B>C>A

III. szereplő: C>A>B

Két szereplő preferálja tehát A alternatívát B-vel szemben, kettő B-t C-vel szemben. Ebből következnie kellene, hogy A jobb, mint B, de ezzel ellentétes eredményt érünk el, mivel két szereplő szerint C jobb, mint A. Így nem tudjuk kiválasztani a legjobbat, szavazásunk eredménytelen.” ⁷

Ha valamit algebrai képletekkel adnak elő, menten a tudományosság látszatába kerül, még akkor is, ha olyan valóságidegen képtelenség, mint a fenti okfejtés. Egy három fős család perpatvarában előfordulhat, hogy mindegyikük mást „preferál”, de soha még olyan népszavazás nem volt, ahol három párt teljesen azonos számú szavazatot kapott volna, s ennek valószínűsége annyira csekély, hogy a többségi választások intézménye elleni érvként előhozakodni vele egyszerűen nevetséges. Nem különbözik tőle a folytatása sem: „A szavazás megszervezhető úgy is, hogy a szereplőket mindig két alternatíváról szavaztatjuk meg, s így haladunk, amíg csak egy alternatíva marad. Sajnos erről a módszerről sem lehet állítani, hogy tökéletes. Könnyen belátható, hogy az alternatívák szavazásba történő bevonási sorrendje befolyásolja a kapott eredményt, így az könnyen manipulálható.” ⁸

„A szavazás kialakításának másik lehetősége az úgynevezett rangsoros szavazás. Ekkor a szereplőktől azt kérjük, hogy rangszámot hozzárendelve rangsorolják az alternatívákat személyes preferenciájuk szerint. Például az első helyre rangsorolt alternatíva rangszáma 1, a másodiké 2, stb. A kapott rangszámokat összegezve kaphatunk képet a társadalmi preferenciáról. A módszer problémája az, hogy egy-egy újabb alternatíva bevonása a szavazásba felboríthatja a korábbi preferenciákat, a szavazás végső eredményét. Ez szintén manipulálási lehetőséget teremt.” ⁹

Meglehet, a liberális közgazdászok agyában léteznek ilyen, a manipuláció veszélyét magukban rejtő szavazás-lebonyolítási lehetőségek is, de a történelemben ezek a lehetőségek sosem váltak valóságossá, s ezért felemlegetésük szerintem nem más, mint tudományoskodó ködösítés. A manipuláció tényleges veszélye abból adódik, hogy az önmagukat demokratikusnak nevező rendszerek politikai elitjei a választási kampányokban nyugodtan lehazudhatják a csillagokat is az égről, mert ha hatalomra jutva egyetlen ígéretüket sem tartják be, ezért nem lehet őket választási csalókként bíróság elé állíttatni. Ez a mai politikai életben szinte általános gyakorlati tény azonban kimarad a jegyzet szerzőinek algebrai fantazmagóriáiból.

Arrow „lehetetlenségi tétele”

A gondolatmenet befejezése pedig, miként egy részletét már idéztem, így hangzik: „Látjuk, hogy bár a szavazás rendkívül logikus módszernek látszik az egyéni preferenciák aggregálására, de végeredménye manipulálható. Így jogosan merül fel az a kérdés, hogy vajon milyen feltételeknek kellene egyáltalán megfelelnie annak a szavazási módszernek, amellyel társadalmi preferenciává aggregálhatjuk az egyéni preferenciákat. K. J. Arrow ¹⁰ bebizonyította, hogy a társadalmi döntési mechanizmusnak három feltételnek kellene megfelelnie:

1. Bármely teljes, reflexív és tranzitív egyéni preferencia együtteshez a társadalmi döntési mechanizmusnak ugyanilyen tulajdonságokkal rendelkező társadalmi preferencia-rendszert kell hozzárendelnie.

2. Két alternatívát összevetve igaznak kell lennie, hogy amennyiben mindenki számára A jobb, mint B, akkor a társadalmi preferenciában is érvényesülnie kell ennek az értékelésnek.

3. Az egyes alternatívák közötti preferencia nem függhet más alternatívától, annak rangsorolásától.

Arrow elemzésének eredményeként azt kapta, hogy ez a három feltétel ellentmond a demokráciának. Lehetetlenségi tételében bizonyította, hogy amennyiben egy társadalmi döntés mindhárom előzőekben megfogalmazott feltételnek megfelel, akkor az nem lehet demokratikus, csak diktatórikus. Nincs olyan szavazási rendszer, amely legalább az egyik feltételt ne sértené meg, vagyis nincs olyan módszer, amelynek segítségével egyértelműen meghatározható, leírható a társadalmi preferencia-rendszer.” ¹¹

A társadalmi döntések és a közgazdaságtan

Hosszan lehetne elemezgetni, hogy a jegyzet szerzői pontosan adták-e vissza az egyébként szintén Nobel-díjas amerikai közgazdász nézeteit, ¹² de fölöslegesnek látom, hogy az olvasót effajta produkciókkal untassam. A probléma lényege ugyanis az, hogy a társadalmi döntési mechanizmusok vizsgálata a politológia tudományának feladata, Arrow pedig közgazdász volt. Nincsen mit csodálkozni hát azon, ha – az itt illetékes források megfelelő tanulmányozását elmulasztva – szakmai felkészültsége nem érte el azt a szintet, amely lehetővé tette volna számára, hogy e kérdésben bármiféle tudományos szempontból is komolyan vehető tételeket állítgasson fel. (John Richard Hicksszel közös Nobel-díját sem e híres-hírhedett teóriájáért, hanem a gazdasági egyensúly problémájának elemzéséért és matematikai módszerek gazdaságtudományi alkalmazásának kidolgozásáért kapta.) Hogy mégis ez a koncepció szerezte meg számára a világhírt – miután első megfogalmazásának nyilvánvaló logikai hibáit ¹³ kijavította –, ezt a liberális politikai propagandának köszönhette.

Ebben önmagában semmi különös nincsen. Minden tudósnak szíve joga, hogy szakterületének határait átlépve szellemi kalandtúrákra is vállalkozzék, s az ideológiák természetéhez tartozik, hogy nem finnyáskodnak, ha tömegpropagandájukban valamit felhasználhatónak találnak.

Politikai propaganda mint gazdaságtudományi tanagyag

Merőben más problémával állunk szemben viszont akkor, ha egy közgazdász politikai kalandtúrája közgazdaságtudományi tananyagként oktatott egyetemi jegyzet részeként kerül elénk. S különösen úgy, hogy e tananyag szerzői figyelmen kívül hagyják, hogy az általuk előadott nézetek nem olyan vitathatatlan tételek, amilyen az, hogy kétszer kettő négy, hanem legfeljebb egyes Nobel-díjasok nézetei, amelyeket más Nobel-díjasok rég cáfoltak (vagy legalább is cáfolni véltek). Az én – e tekintetben bizonyára ódivatúan konzervatív – felfogásom szerint a Pareto-optimum elgondolását egy oktatási intézményben nem etikus úgy ismertetni, hogy Amartya Sen álláspontjáról még egy lábjegyzetnyi említést sem tesznek. Isten ments, hogy az oktatási szabadságot kívánjam korlátozni. Ha a tananyag szerzői úgy találják, hogy e kérdésben nem Amartya Sennek, hanem Paretónak van igaza, e véleményüket természetesen nem kell véka alá rejteniük. (Kifejezetten kíváncsi is lennék, milyen érveket tudnának felsorakoztatni.) Ám elhallgatni azt, hogy más, nem kevésbé tekintélyes szerzők másként vélekednek, a hallgatók szemszögéből nézve az oktatói hatalommal való visszaélés.

Ami azután az Arrow fejtegetéseiből levont következtetést illeti, ezt – miként bevezetőben jeleztem – kifejezetten elképesztőnek látom. Még a jelenleg hatályos magyar alkotmány „Alapvetés” fejezetének B. cikkének (1) pontja is azt állítja, hogy „Magyarország független, demokratikus jogállam”. Lehet, hogy a jegyzet szerzői úgy gondolják, hogy ez az állítás nemcsak nem igaz, de még célkitűzésként is értelmetlen, mert „nincs olyan módszer, amelynek segítségével egyértelműen meghatározható, leírható a társadalmi preferencia-rendszer”, tehát a demokratikus jogállamok létezése eleve lehetetlen? Vagy netán az a véleményük, hogy a társadalmi döntési mechanizmus Arrow-féle három feltételének való megfelelés azt igényli, hogy az ál-demokráciákat alakítsuk át nyílt diktatúrákká?

Kíváncsi lennék, mi történne azzal az egyetemistával, aki ezeket a kérdéseket fel merné tenni professzorának. A pártállami időkben ugyanis könyvtár szakos hallgató voltam, s a tanszékvezetőnk tartott egy előadást, melyben azt találta fejtegetni, hogy a könyvtudomány a legátfogóbb tudomány, mert minden tudományos mű könyvekben jelenik meg. Feltettem a kezemet, s közöltem vele, hogy én tudok egy még átfogóbb tudományágat.

– Mi lenne az? – kérdezte bosszankodva.

– A lavorológia.

– Miért?

– Mert minden könyvet bele lehet rakni egy lavórba – válaszoltam, nem kis derültséget keltve a teremben.

Nekem akkoriban semmi bajom nem történt.

JEGYZETEK

¹ Dr. Daruka Magdolna–Dr. Meyer Dietmar 2011: Közgazdaságtan. (Gazdálkodástudományi Mesterszakok). Műegyetem, Közgazdaságtan Tanszék. [Budapest]. [vissza]

² i. m. 19. o. [vissza]

³ i. m. 5-6. o. [vissza]

⁴ A közgazdászokat voltaképpen az 1968-ban alapított, „a Svéd Bank Közgazdaságtudományi Díja Alfred Nobel emlékére” nevű díjjal tüntetik ki, de ezt is Nobel-díjként szokás emlegetni. [vissza]

⁵ Sen, A. K. 1970: Collective Choice as Social Welfare. San Francisco. 22. o. [vissza]

⁶ Pareto, V. 1955: Allgemeine Soziologie. Tübingen, 2025§, 2031-2043§. [vissza]

⁷ Dr. Daruka–Dr. Meyer i. m. 18. o. [vissza]

⁸ Uo. [vissza]

⁹ Uo. 19. o. [vissza]

¹⁰ A jegyzet szerzőinek hivatkozása: Social Choice and Individual Values (New York, 1963). [vissza]

¹¹ Dr. Daruka–Dr. Meyer i. m. 19. o. [vissza]

¹² Ehhez kiindulópontként ld. Arrow-Theorem. In: http://de.wikipedia.org/wiki/Arrow-Theorem [vissza]

¹³ Vö. Blau, J. H.: The Existence of Social Welfare Functions. In: Econometrica, 1957/2. 302. o. [vissza]

Éjjeli menhely előtt (1907)

Ajtó mögött (1934)

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Bulgáriai hírek

Amikor ezeket a sorokat írom, a hazai sajtó figyelmének középpontjában azok a hírek állnak, hogy Fábry Sándor expartnere 12 esztendei intim kapcsolatuk lezárulta után most azt állítja, nem férfiként, hanem sokkal inkább apaként szerette a show-mant, XVI. Benedek pápa lemondott Szent Péter trónjáról, Budapesten pedig – Bécs után – végre megnyílt az első macskakávézó, ahol a koffeinélvezetet tucatnyi állat simogatásával lehet párosítani. Nem akarom megkérdőjelezni e szenzációk jelentőségét, de jómagam sokkal inkább azzal a várakozással fordulok a hírszolgáltatás felé, hogy a bulgáriai események legújabb fejleményeiről szerezzek valamiféle információt.

Hát az nincsen.

A múlt hét végén egy-két mondatot még hallani lehetett arról, hogy az országban óriási tömegtüntetések robbantak ki a növekvő nyomor ellen, a rendőrség átállt a tiltakozók oldalára, s a népharagtól megrettent kormány lemondott. Az egyik rádió még azt is megemlítette, hogy az államfőnek átadott követeléslistában az is szerepelt: az alkotmányt meg kell változtatni, olyan módon, hogy a parlamenti választásokon ne pártlistákra szavazzanak az emberek, hanem közvetlenül, személy szerinti jelöltekre, és a képviselők, ha választóik kiábrándulnak tevékenységükből, legyenek bármikor visszahívhatók.

Ez a mondatocska igencsak megragadta a képzeletemet. Az ilyen választási rendszer ugyanis megszüntetné azt a lehetőséget, hogy a megélhetési politikusok váltógazdaság jelleggel működő politikai uralkodó osztályba szerveződjenek. Az istenadta népnek itt csupán annyi joga marad, hogy időről időre maga választhatja meg elnyomóit, azt, hogy a következő választásig terjedő időszakban melyik párt klikkje képviselje vele szemben a transznacionális mamuttőke kizsákmányoló hatalmát. A választások után hiába derül ki, hogy a kormányra juttatott párt vezetőinek programbeszédei arcátlan hazugságok voltak – s szólás- és sajtószabadság lévén, az ellenzékbe szorult pártok teljes gőzzel le is leplezhetik ezeket –, a ciklus végéig nincs lehetőség változtatásra. A kiábrándult választók ekkor hatalomhoz juttathatják az addigi ellenzéki pártok képviselőjelöltjeit, de csakhamar kiderül – s most az immáron ellenzékbe szorult korábbi kormánypártok szónokai mutatnak rá erre felháborodástól kipirult arccal –, hogy az ő ígéreteik sem kisebb hazugságok. A ciklus végén jöhet egy újabb kormányváltás, de nem változik más, csak a hazudozók és a leleplezők cserélnek szerepet a parlamentben.

A nyugati centrumországok politikában járatlan, és a „harmadik világ” kizsákmányolása révén ugyanakkor magasabb életszínvonalhoz juttatott néptömegeit mindmáig korlátlan ideig lehetett effajta – az Egyesült Államok modelljéhez igazodó – „kétpártrendszerű” showműsorokkal szórakoztatni. A posztkommunista országok nemzetei azonban egyrészt sokkal fejlettebb társadalmi tapasztalatokkal rendelkeznek, másrészt pedig a rendszerváltásokat követő elnyomorodás sokkja radikálisan csökkenti az ígérgetések iránti fogékonyságukat.

Nem véletlen hát, hogy Bulgáriában megtörtént az, ami történt.

És az sem véletlen, hogy a többi posztkommunista országban, miként nálunk is, minél nagyobb csendnek kell öveznie ezt az eseményt.

A külföldi sajtóhoz fordultam hát, s a Zürcher Zeitungmai számában találtam is egy részletes beszámolót a helyzetről. A tüntetők képviselői azt követelték a köztársasági elnöktől, hogy ne ügyvezető, hanem olyan, a pártoktól független szakértői kormányt bízzon meg az ország vezetésével a választásokig, amely már az első reformokat is bevezetheti. Az államfő tegnap mégis a pártok vezetőit próbálta sorban rávenni a kormányalakításra, s végül még attól sem riadt vissza, hogy a török nemzeti kisebbség pártjánál kopogtasson ajánlatával. De mindenütt visszautasításra talált, senki nem mert szembeszállni a népharaggal, amely most már százezres, a pódiumról a köztársasági elnököt is füttyel lekergető tömegeket mozgat meg.

Ki tudja, mibe torkollik mindez. Lehet, hogy egy olyan, ma sehol nem létező társadalmi rendszer születik, ahol a törvényhozóknak legalább annyi hozzáértéssel kell majd rendelkezniük, mint az autójukat vezető sofőröknek?

Horgászók (1906)

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Cikkek és versek a fehérterror ellen

Gábor Andor: „Fürödni fognak”

A Z-füzetek sorozatában, rendszeresen jelennek meg Gábor Andor művei. Egy verseskötete (Büszke dal) és korábban ismeretlen vígjátéka (Régi meg új) után most publicisztikájából jelent meg egy rövid válogatás, kiegészítve tíz verssel, amelyek pontosan illeszkednek a publicisztikák hangvételéhez. A „Fürödni fognak” idézőjelbe tett címe valóban idézet, mégpedig Horthy Miklós tól, Magyarország egykori kormányzójától, akit 1919-es budapesti bevonulása előtt megkérdeztek, hogy lesz-e pogrom a fővárosban, mire ő úgy válaszolt, hogy „Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak”. S valóban, nemsokára a Dunából fogták ki Somogyi Bélának és Bacsó Bélának, a Népszava két újságírójának megkínzott holttestét.

Gábor Andor maga is szinte véletlenül kerülte el, hogy hasonló sorsra jusson. Mint Simor András a kötet előszavában megírta, 1919. augusztus közepén a Tanácsköztársaság hónapjaiban folytatott tevékenysége miatt letartóztatták, de szeptemberben szabadlábra helyezték, így menekülhetett Bécsbe, ahol a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett. Ebbe a lapba, valamint a Proletárba és a Párizsi Magyar Munkásba írta a kötetben megjelent publicisztikáit. Hogy milyen sors várt volna rá, ha Magyarországon marad, arra többek között abból is következtethetünk, hogy a Horthy-rendszer a 20-as évek elején sikertelen diplomáciai lépéseket tett Ausztriánál kiadatása érdekében.

Gábor Andort korábban főleg mint könnyed, sikamlós kuplék, operett-dalszövegek íróját ismerte a színházak és az orfeumok közönsége. Életében és életművében a fordulat a fehérterror idején következett be. Hangja akkor vált metszően ironikussá, akkor állította költészetét és publicisztikáját a magyarországi rendszer elleni tiltakozás szolgálatába. A Horthy-rendszer ellen külföldön mások is írtak harcos cikkeket, de nem véletlen, hogy a rendszer miért fordult különös dühvel Gábor Andor ellen. Ő ugyanis megőrizte korábbi verseinek, dalszövegeinek könnyed, gunyoros vagy éppen metszően ironikus formáját, ebben a formában írt lázadó és lázító költeményeket a Magyarországon történt szörnyűségek ellen. A tartalom és forma ilyen szándékoltan feltűnő kontrasztja megemelte, hatásosabbá tette a verset. Publicisztikáit is hasonló stílusban írta, nyelvi és egyéb ötlet-tűzijátékai hasonlóképpen mélyebb hatást tettek az olvasókra, mint a hagyományos hírlapi publicisztikák.

Írásai nagy részének Horthy a „hőse”, akiről nyilvánvalóvá teszi, hogy minden formális elhatárolódás ellenére ő áll a fehérterrorista különítmények mögött, minden az ő tudtával, sőt akarata szerint történik. Többek között ezért nevezi a publicisztikákban következetesen Horthy Mihálynak, utalva a korszak közismert nevű állami ítéletvégrehajtójára, Bali Mihályra.

Gábor Andor stílusára jellemző az a bekezdés, amelyben Horthynak a Chicago Tribune-nak adott interjújára reagál. Horthy azt mondja az újságírónak, hogy Magyarországon nincs fehérterror. „Azt is mondja Horthy, hogy »előfordulnak ugyan esetek«. Persze, persze, esetek előfordulnak… Na, de ki venné komolyan ezeket? Legföljebb azok, akikkel az esetek előfordulnak. Vagy özvegyeik. Vagy árváik. Mert bár az esetek magukban ártatlanok, az a rossz oldaluk, hogy özvegyeket és árvákat tenyésztenek.” Azt is mondja Horthy, hogy „Ha a gyilkosok hadseregem tagjai, úgy járunk el velük szemben, mint szokásos.” Ezt kommentálja Gábor Andor „… úgy fognak eljárni, mint szokásos, vagyis sehogy, mert úgy szokásos”.

Bécsből is meglátja a dolgok lényegét, amelyet sokan itthon sem láttak. Héjjas Iván véres megtorló tevékenységét sok polgári publicista is elítélte. Nekik szól Gábor Andor Iszonyatos Iván című publicisztikájának következő néhány sora: „Bizony mondom neked polgári rend, nem gyilkos ez a Héjjas neked, hanem Hősöd és Támaszod, éspedig öntudatos hősöd és támaszod, aki náladnál jobban tudja, hogy a hátralévő kis időre még milyen eszközökkel kell a magyar – s egyszersmind – európai jogrendet fenntartani. Ne kontárkodjatok Ivántok munkájába! A ti Ivántok ő…” Egy évtizeddel korábban fogalmazza meg azt, amit 1930-ban József Attila a Farsangi lakodalom mottójában írt le: „Tőke és Fasizmus jegyesek / minden külön értesítés helyett.”

Gábor Andor szellemes ötlete báró Lipthay Ottokár alakjának megteremtése, akinek a nevében „a túlsó partról” ír maró szatírákat Horthyról. Az „olvasói levelekben” egy arisztokrata beszél gőgös megvetéssel a parvenü Horthyról. „Horthy csak magyarul fejezi ki pontosan a maga lényegét, angolul és olaszul beszélvén ezektől a nyelvektől bizonyos többletet kap, világfias simaságot, általános európai nívót, ami ebben az álköntösben sem túl magas, de olyan, mint a többi Balkán-országokban most politizáló antant katonatiszté: az európaiság mázával bevont tetszetős stupiditás…”

A kötet végén tíz vers olvasható, ezek részben a terror képeit idézik föl, mint a Tiszt urak, vagy a Megvertek egy asszonyt, mások fekete humorral idézik föl a korszakot, mint például „az Ujság irredenta dalpályázatára készült” Vissza című költemény. A haza iránti mélységes szeretet lobog Az én hazám című versben, amelynek az utolsó sorig az a refrénje, hogy „Az én hazán akaszttat”, de a vers így fejeződik be:

Az én hazám fekete föld,
Amely véres vigaszt ad:
Magyar leszek még akkor is,
Ha érte felakaszttat.

Az Über allen Gipfeln… megrója a hazai költőket, amiért 1920 tavaszán, a dühöngő terror légkörében költői versenyt rendeztek az ismert Goethe-vers fordítására, mintegy a költészet elefántcsont-tornyába menekülve a valóság elől.

A kötet Vértes Marcell korabeli rajzaival illusztrálja a publicisztikákat és a verseket, hátborzongató vizuális élménnyé téve a cikkekben és a versekben elmondottakat. (Z-füzetek/146)

MAGÉN ISTVÁN

Lélekgyógyító könyv

Szávai Géza: Székely Jeruzsálem

Intellektuális kaland, humanista élmény, tanítás Szávai Géza könyve, a Székely Jeruzsálem. Folklórelemekkel kimunkált, a mának és a jövőnek szóló, a kollektív tudatalattiban, egészen a levédiai sztyeppékig visszanyúló, de európai értékekre is igényt tartó nemes döntés. Az esszétechnika eszközeivel felírt, történelmi korokat megidéző pannókép. A zömök, keménykötésű kötet, melyet a kezemben tartok, és amely ebben a formában Szávai esszéregényének kulcsfiguráihoz, az öreg székelyekhez hasonlít, a Pont Kiadónál jelent meg 2008-ban, már harmadik, javított kiadásként. Azóta több utánnyomást megért, kiadták világnyelveken is. Alcíme szerény magyarázatként, mintegy „használati utasításként”, odabiggyesztett útbaigazítás: esszéregény az identitásról. Kötelező olvasmányként kellene tanítani az iskolákban, hasznos kézikönyvként, iránytűként, hogy a fiatalok el ne tévedjenek. Elengedhetetlenül szükséges lenne egy tehetséges, kompromisszumkész, rasszizmustól és gyűlölködéstől mentes, új generáció felneveléséhez. Sorait és oldalait a szabadság oxigéndús levegője élteti, képeinek, helyszíneinek, témáinak mesterien megkomponált ritmusa izgalmas, adrenalin növelő, tudósnak, irodalmárnak, laikusnak egyaránt. „A magyar törzsek Levédiában török fajú, de zsidó hitű kazár kagánok uralma alatt éltek” – állapítja meg Száraz György az Egy előítélet nyomában című tanulmánykötetében. Valószínűleg ennek is köszönhető az Árpád-házi fejedelmek és királyok és az egyszerű nép jóindulata az itt letelepedett zsidósággal szemben az Árpád-házi korban.

Szávai nyelvezetében és megfogalmazásában a több mint négyszáz oldalas könyv szókapcsolatai szövegkontexusukból kiragadva, gyakran egymagukban is, mint idézetek felértékelődnek. Igékké lesznek. Súlyos dolgokat ír le könnyen érthetően, zsonglőrként bánik a szavakkal, egyszerűen fejezi ki a bonyolult társításokat, mesterien illeszti a kötőszavakat, fordulatai, váltásai, következtetései odaillők, helyénvalók. Magával hív, mint egy cigarettafüstös, remek beszélgetésbe. Elfogultan mondom: már-már bibliai. A szülőfalujából, a székelyföldi Küsmödről hozott szókincs tárháza életszemléletnek, filozófiának, logikus és okos, filmszerűen pergő képeknek. Nyilvánvaló, hogy Szávai „bibliás ember”, a szó 21. századi értelmében. Kihangsúlyozva a paraszti nyelvezet ősi jelentőségét, mely befogadó, értékteremtő, transzferálására alkalmas, mértékadó a mondanivaló legfelsőbb dimenzióiban is. Azt írja: „A székely zsidózók a Bibliába, mint tükörbe pillantottak.” Amikor az 1500-as évek végén a székely zsidózók mozgalma elindult, abban bizonyosan közrejátszhatott a nemzedékeken át a közösségi tudatban őrzött Levédiai kaland is. Száraz György azt írja erről, hogy amikor a Kazár Birodalomból kiszakadó nomád magyar törzsek elkezdték vándorlásukat Európa felé, „… zsidó elemeket is hoztak magukkal ama lázadó kazár törzzsel, amelyiket Bíborban született Konstantin »holmi kabarok«-nak nevez”. Talán ez az erecske, csobogó, bujkáló vízér tört fel akkor, negyedfél évszázaddal azelőtt Székelyföldön. Szávai ír Péchi Simonról (1565-70 k. – 1640-42 k.), a szűcslegényből lett erdélyi kancellárról, a szenterzsébeti iskolamesterről, aki Eössi András fogadott fiaként kapcsolatba került a Székelyföld karizmatikus alakjával, Kornis Farkassal, és annak lányát, Juditot vette feleségül. Jókai így beszél írói jegyzetében: „A tisztelet külalakja azonos az izraelitákéval: megövezés a kendővel, a könyökszíj, tefillim, a hajlongások, az ima morgása közben. Énekeiket Péchi Simon a híres fejedelmi kancellár, a magyar zsidó vallás alapítója fordította zsidóból.” Esszéregény: tájból, historikumból és népből álló epizódok láncolata, irodalmi kollázs, benne az apák és a nagyapák kincse: a keresve keresett, megtalált hit. Nincsenek hitviták, csak komoly döntések vannak, szem elé tárulkozó jelenetek, öreg feketekalapos parasztemberek és csintalan gyerekek, akik istenfélő tekintetüket az „égi intés” felé fordítva egész életükben a földi mennyországban „kalandoznak”. Szávai tiszta logikával tanít, nem bölcselkedik, csak bölcs: „… jól kellene megválaszolni a kérdéseket, vagy ha ez lehetetlen, akkor fel sem kellene tenni őket.”

Bözödújfalun és környékén a genetikailag legtisztább magyarok között akadt néhány falunyi nép, akik úgy álltak az üldözöttek pártjára, hogy önmagukat, családjukat, leszármazottaikat üldözöttekké tették. Zsidóvá. „Egy közülük a felszentelt rabbi. De ez gyakran változik, hogy a keresztények meg ne tudhassák melyik az. […] Hitök több babonával és balhiedelemmel van keverve, a legbuzgóbb talmudistáénál is. […] Házassági szertartásaik ugyanazok, mint a zsidókéi. Az új asszony haját lenyírják. […] Izraelitákkal összeházasodnak…”

Bözödújfalut (Bezed Nou), a Székely Jeruzsálemet, víz alá temette a faluromboló őrület. A székely zsidózók legendás Atlantisza ott nyugszik a mélyben, elárasztottan. Jelképesen ott nyugszik a sok nemzetiségű Erdély népeinek tudatában is, akárcsak a pesti Duna alatt a belelőtt zsidók, akiknek vérébe bizonyosan keveredett a zsidó székelyekéből is.

Szávai jól megkomponált politikai pannójának az identitás kérdése áll a középpontjában. Hiszen Erdély a húszas évek óta politikai dilettantizmus által megrajzolt határok között él. „A rossz lelkiismeret paranoiás önigazolási kényszere még az addig »tágasnak« érzett román önigazolási mítoszt is kikezdi” – írja Szávai. A Székely Jeruzsálem körül hömpölygő áradat része ez is. A diktátor nérói őrülettel, nyilván a magyar vonatkozások eltörlésének szándékával, a legendákkal megszentelt vidéket is pusztította. Hiába menesztettek küldöttséget Bukarestbe a fájós lábú öregek, az utolsó szombatosok, feketébe öltözött székely zsidózó anyókák és öregapók, a diktátor szívét nem sikerült megérinteniük.

„A vízzel elárasztott Székely Jeruzsálem Európában található” – írja, és hozzáteszi: „Mint ahogy a krematóriumok is Európában füstölögtek.” Eszmei „légifelvételen” jól kivehető a Székely Jeruzsálem időbeni és térbeni határtalansága. A dőlt betűkkel szedett történelemben szomszédok, rokonok, nagyszülők, archaikus idők tanúi szólnak.

Lélekgyógyító könyv. Ezt a könyvet, a Székely Jeruzsálem et, nem elég egyszer elolvasni. Valahányszor tesszük, mindig más és más sorok villannak elő hangulatunk, lelki állapotunk, figyelmünk irányultsága szerint. Szávai körül tapintható az élmény, a tudás, az ismeretanyag, a sokirányú műveltség, a túlcsorduló emlékezet. Ez Szávai hiteles személyisége. Leányunokájáról írja: „Születése óta helyére zökkent a tudatomban az idő. Számomra a családregények már nem múlt idejűek, hanem jövő idejűek; az Ótestamentum férfijai nem a múltba, hanem előre néznek […] s én azt a lelkületet, mely nagyszüleim családtudatát is jövőidejűként táplálta, csak most éreztem meg…”

Az író énje, egyénisége, arcvonásai, a fenti időkvóták alkalmazva folytatódnak nagyapjában, az „életvonal”, az egymáshoz kapcsolódó nemzedékek láncolata töretlen, az apák, nagyapák, dédapák generációja együtt gondolkodik. A nagyapák sorának, nemzedékeken át, még a halál sötét szakadékán át is kijáró tisztelettel. Ez a szombatos, zsidózó, székely-magyar ősök ügye. „Az 1944-es esztendőt bátran hasonlíthatom az 1595-öshöz [kegyetlen szombatos-üldözés éve – a szerk. ], vagy a történelem bármelyik esztendejéhez, amikor tombolt az őrület, ömlött a vér és az emberélet alig számított.”

„Ez a falu az Úr 1944. esztendejének kora nyarán újból gyűjtőpontjává lett azoknak, akik egyformán vélték hinni és imádni Istent. Itt bújtak most össze, mint viharban az ijedt nyáj” – meséli a bözödújfalui Kovács András. A vásárhelyi téglagyárban találták magukat a „lelki zsidók” közül is sokan. Akik nem akartak valamelyik keresztény felekezetben kikeresztelkedni. De azok közül is nem egy titokban imádkozott az „Egyisten”-hez, mint a marranusok. A 20. század „biológiai matematikája” ez, melyet, mint annyi más bűnt, a törvényhozók követtek el. A gyalázat matematikája százalékos pontossággal határozta meg, hogy ki minősül zsidónak. De Bözödújfaluban a magyar csendőrök a hitet nézték. Összeszedtek mindenkit, „aki szombatosságát a magyar történelemnek egy emberi pillanatában az emancipált zsidó vallással azonosította, és zsidónak vallotta magát…”

Székelyföldön, szombatosok, székely magyarok féltek és rettegtek a zsidóságukért. „Akkor hallottuk, hogy itt vannak és éppen a nénémet viszik… […] nem keresztelkedett meg velünk együtt, mert hogy ő már öreg az ilyesmihez. És most éppen vitték.”

Íme, a székely zsidózók szellemi testámentuma. (Pont Kiadó)

MAJTÉNYI ZOLTÁN

Pascoli válogatott versei – Baranyi Ferenc fordításában

Giovanni Pascoli: A bargai toronyóra

Giovanni Pascoli (1855–1912) rejtelmesen nagy költészetének magyarországi népszerűsítése nem dicsekedhet lélekemelően látványos eredményekkel – mindeddig. Sokkalta gyérebben méltatták figyelemre költő-műfordítók és irodalomtörténészek ezt a kétségkívül jeles alkotót, mint amennyire megérdemelte volna. Radó Antal tolmácsolta néhány versét, idestova hatvan éve e sorok írója ültetett át tucatnyit egy bölcsészkari szöveggyűjteménybe, Rónai Mihály András antológiájában (Nyolc évszázad olasz költészete, 1957) is napvilágot látott hat Pascoli-vers és már nem emlékszem, hol olvastam ez idő tájt Lator László kiváló fordításait (La cavalla storna, Transito). Aztán végre-valahára az 1960-as évek elején megjelent Bercelly Anzelm Károly bilingvis kötete szép, de nem mindig formahű változatokkal. Hamarjában nem emlékszem többre, s főként azt érzem igencsak sajnálatosnak, hogy a múlt század elejének óriásai – Kosztolányi kivételével – egyáltalán nem kívánták magyarítani Pascoli poézisét. Fájdalmas hiányérzet fog el, amikor erre gondolok, hiszen nem kelhetünk versenyre Babits, Tóth Árpád vagy Szabó Lőrinc mesteri megoldásaival, mert hát nem keletkeztek ilyenek.

Pascoli halálának századik évfordulójára, méltó megemlékezésül, végre valóban jelentős műfordítás-kötet készült el – majdnem teljesen. A szerkesztő-válogató, szeretett, öreg professzorunk, Sallay Géza halála miatt azonban mégsem kerülhetett a könyvesboltokba ez a párját ritkítóan gazdag, sokszínű versgyűjtemény.

Baranyi Ferencnek köszönhetjük, hogy mégsem maradt említetlen a centenáriumon Pascoli korszakalkotó munkássága. (Hogy miért minősítem korszakalkotónak Pascoli munkásságát? Erre csak azt felelhetem, amit a Garzanti Enciklopédia már 1972-ben leírt. Pascoli mélységesen hatott a következő költőnemzedékekre: Ungaretti, Montale, Umberto Saba, Carlo Betocchi és Alfonso Gatto lírájára; többen tekintették a futurizmus előfutárának is.)

Nos, hála Istennek, 2012 őszén megjelent Baranyi Ferenc vonzó küllemű fordításkötete, A bargai toronyóra. Pascoli harminc versét olyan poeta doctus ültette át magyar nyelvre, akit már egyetemista korában megihletett a romagnai költő tájverse szülőföldjéről.

Íme, Baranyi verse:

Kunság

Kunság, nem kötsz már mágneses rögökkel,
de emlékeid gyakran visszajárnak,
lehúnyt szemhéjam boltos ég-ívén át
képek vonulnak, mint lassú madárhad,

s ötemeletnyi, tűzfalas-magasból
újra látom az otthoni vidéket,
kis házunkat, amelynek olcsó mésszel
anyám adott csudálatos fehéret,

vályogfalán a vadszőlő futása
agg pókok hálójába ütközött,
perpatvaruk láttán a nyurga nyárfa
kuncogott, mint huncut kamaszkölyök,

a sünhátú tarlón, a kertek alján
kutyánk, Cigány, ürgét lesett, s ha feljött
a szeles ürge: fogócskába kezdtek,
kazlak körül keringőzött a kedvük,

a Bogárzóhoz kiskacsák totyogtak,
békanyál zöldje csőrük sárga végét
bemaszatolta, s – mint szurtos gyerekhad –
hancúrozott a pihe-tollú népség,

s a tó tágan gyűrűző, halk vizéről
kóborló szellő hordta szét a csendet,
majd csíz csapott a sás közé, s a nádak
csiklandósan-nevetve felzizegtek,

s e lázadó kis hangokat befalta
a feneketlen dél nagy, lomha szája,
és udvarunkon beszegte az asztalt
gyermekszemeink csipkerózsa-lánca.

Emberarcot öltöttél bennem, Kunság,
kristály-boraid véremmé ivódtak,
rónád lelkemben végtelenre tárult,
szélzúgásod erőt adott dalomnak,

tudom, nem kötsz már mágneses rögökkel,
de kísérts bennem, akármerre járok,
s én – jó sáfár – kiosztom a világban
pásztor-nyugalmad, tágas tisztaságod.

(1959)

És Pascolié:

Romagna
(Részletek)

                                    Severino barátomnak

Mindig egy táj, egy kis falu vidéke
nevet szívemben (vagy sír), Severino,
szülőföldem, hol fényben úszó képe
azurszínével kísér San Marino.
[…]
Ott széles tarlón ballag át a pulyka,
magához híva más madár csibéjét,
elér a tócsához, hol vízbe bújva
kacsák fürödnek, tarka tollú népség.

Ó, bár ott lennénk! Bujdosnánk az erdőn,
szilfák között, hol szajkó épít fészket,
kiáltozásunk szállna messzezengőn,
nyugalmas, déli csöndjén át a rétnek.
[…]
Elszórt faluk ezüst harangzenéje
a nyári légben egymást űzi-hajtja,
szól: vár az árnyék, asztal vár ebédre,
gyerekszemeknek bájos rózsaparkja.

Ó, engem is becsalt kánikulában
csipkeernyő alá a szép mimóza,
amely virággal födte bé a házam
s virított milljó rózsaszín csomója.

Kopott falnál a sűrű rózsatőnek
virága jázminnal ölelkezett,
a nyúlánk nyárfa meg is leste őket
s úgy vihogott, mint egy kamaszgyerek!…

Támaszkodó (1935 k.)

Ugye, milyen hasonló muzsika gordonkaszólama zeng a nagy olasz maestro és Baranyi hangszerén is? Az ilyen szívesen fordított költészet valamiképpen hálásan visszahat, s éltető áramaival megtermékenyíti az átültető poéta líráját.

Hogy milyen alkatú alkotó Pascoli, arról eléggé különös és elfogult műítészi rögeszmék is szárnyra keltek honi és külföldi szaktekintélyek jóvoltából. Idézzünk e helyütt olyan szerzőket, akik még jószerint kortársukként követhették nyomon Pascoli pályafutását. Benedek Marcell hajdan közkézen forgó Irodalmi Lexikonában (1927) Honti Rezső ekként méltatta a költőt: „… Carducci költészete nem hideg formaművészet, nincs semmi konvencionális az ő gazdag színkezelésében; erkölcsi, nemzeti és emberi eszméinek – kissé ünnepélyes, feszes tartású és hangzatos – szózata a szépet, a színtiszta művészetet adja. A tömör és szemléletes kifejezésnek, a genre- és tájrajzban alig van hozzá hasonlítható mestere az elődök között; de utána Giovanni Pascoli még talán nála is különb virtuozitással, rövidebben, dalszerűbben villantotta fel azokat az intim képecskéket, amelyeknek megragadásához csak egy szerencsés meglátás és egy-két felcsengő ritmus kell…”

Antonio Widmar, a fiumei születésű irodalmár, aki 1924-ben a budapesti Olasz Követség sajtófőnöke lett, s több olasz lap tudósítójaként is működött, még lelkesebben fogalmaz. Ezt írja Pascoliról: „A modern Olaszország legnagyobb költője. Közötte és Carducci között volt valami hasonlatosság, ami a tanulmányaikat illeti, de temperamentumuk, fantáziájuk és lírai hevületük között nagy az ellentét. Pascoli misztikus, gondolkozó, magányos lélek, aki saját egyedüllétében leli vigasztalását azokkal a fájdalmakkal szemben, amelyeket az »emberiség« okoz neki. Már legelső könyve kiadása után […] ismertté és híressé vált egész Olaszországban, s ennek köszönhette, hogy Carducci halála után neki ajánlották föl a bolognai egyetemen az olasz nyelv és irodalom katedráját. – Mindig, még fájdalmában is érzi az igazság, szépség és szeretet szükségességét. Maga körül, szeme előtt csak egy mély és fájdalmas titkot lát lebegni, amely nem a természetben rejlik, hanem mintegy szomorú örökségképpen oltódott belé, még hajdan, ősvilági harcainkban. De a természet kegyes az iránt az ember iránt, aki gyermekké képes válni. Myricae című első verseskötetében valóban mint gyermek szemléli a természetet, s halottaival folytatott gyönyörű párbeszédekben fejezi ki finom érzéseit…”

A fenti sorokkal talán sikerült érzékeltetnünk, mennyire nem egyszerű jellemképletű költő műremekeinek tolmácsolására vállalkozott Baranyi Ferenc. „A műfordítás kétségtelenül úgy jó, ha nem venni rajta észre, hogy műfordítás” – mondta hajdan Babits Mihály, és Baranyi ennek a gondolatnak a jegyében írt gyönyörű magyar költeményeket Pascoli verseiből, úgy valahogy, mintha az olasz poéta írta volna mindet magyarul. Mondatai elbűvölő természetességgel kígyóznak akár versszakokon keresztül is, szinte soha nem érződik munkáján holmi „átültetői kényszer”, „műfordítói erőfeszítés”, vagy más efféle – s ez ritka nagy erény! S ugyanakkor hűségesen ragaszkodik úgyszólván valamennyi eleméhez az eredetinek, és hibátlan magyar nyelvérzékkel teremti újra mindegyiket. Lenyűgöző könnyedséggel követi az olasz szöveg kanyargásait, némelykor még a szórendet is. Minden egyes költemény sajátos hangzásrendjéből kihallható, hogy a magyar mester természetévé vált a Pascoli világával való azonosulás, a szerepjátszás szívből fakadó önkéntessége, a rokonszenvnél mélyebb kapcsolat melegsége, a fenntartás nélküli, őszinte szeretet, amit nem egyszer varázslatos formai virtuozitás közvetít.

A kötetet Madarász Imre mesterien tömörített utószava zárja, mely körültekintően tájékoztatja az olvasót a szükséges tudnivalókról.

A bargai toronyóra című versgyűjteményt szívesen ajánljuk a költészetkedvelők figyelmébe. (Hungarovox Kiadó)

Egry József: Ősz az öbölben (1938 k.)