IX. évfolyam 2. szám - 1999. február

KERÉNYI FRIGYES

A Lánchíd alapkövének letétele alkalmánál
 
Pesten augusztus 24-én 1842.

Hullám alá ott künn magot temettek,
Melybõl - dacos habok, piruljatok -
Maholnap, hajh, a szellem fegyverének
Nagy gyõzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a vén folyam békén lehajtja,
Mely oly sokáig délceg s büszke volt!
A honfiak nagyobbat ünnepelnek -
Az ész elõtt egy nemzet meghajolt!
Nemzet, mert az lesz, hogyha nem fajul,
A szertehajló nép osztályibul.

Nemesbül, kit bölcsõje mond nemesnek,
S mert munka sok van, nyújt kezet:
Így a jövendõ boldogabb mezõin
Aratni nem fog, aki nem vetett.
Egy ezredév sokat, sokat felejte!
Aludjanak a holtak csendesen -
Választott nép, ez õsök sarjadéka,
Kezedben áll, hogy egy legyen!
Jog s szabadságban a szentelt fedél:
Alatta forrjon egybe, és - megél.

Tudom, tudom, hogy vonzó földi érdek
A gyarló emberen nehéz bilincs,
És áttekintni a jelen határin
Mindenkinek saspillantása nincs:
Lesz még ború s a völgy hideg ködében
Lejárt idõket zengõ rommadár -
De nem hazug talán a szív sugalma:
Ki oly soká, az nem hiába vár!
Választott nép, ki gúnnyal néz reád,
Temesse föld alá gyalázatát!

Hajh! mit a jobbak közted hirdetének,
Nehéz a lecke és magasszerû:
Te hun tanúlod és Dunánk fölébe
Növekszik a megtestesült betû!
Magasztos ige lelkes hirdetõi!
Ha lesz, ki meg nem állja hangjait
S verítékért tövissel fog fizetni -
Az öntudat nyugalma istenít!
És nemzedékrõl nemzedékre át,
Meleg szivekben élni, üdvöt ád.
 

Duna-parton

Egykoron itt Árpád véres hadi népe zajongott
A fejedelmi vezér ércbuzogánya körûl.
Századok elmúlván, áll a Duna partjain Árpád -
Békés kalmárnép gyûl lobogói alá.
 

Az életbõl

Utcán, nagyúri ház alatt,
Veres márványlapon
Sápadt gyerek rongy közt hever -
Fiú, hol vagy te honn?

Az árva felnéz, nem felel,
Hiába kérdezem -
Kinyitja szennyes ujjait:
„Egy fillért, éhezem!"

Bûnfán terem ártatlanúl
Az utcasarjadék,
És fenn a házban fája tán
Kéjben, gyönyörben ég.
 

NAGY IGNÁC

Városi csárdák

Pesten sok a hely, hol az ember, kevés jó szóért és sok jó pénzért, igen sok rossz ételt kaphat, még rosszabb borral s legrosszabb vizzel együtt. Ugyan hol ebédeljek tehát?
    A Tigrisben? Nem, mert az arszlánoktól és arszlánkodásoktól annyira megcsömörlött eredeti magyar gyomrom, hogy ezen rokon állat bizonyosan betegágyra vetne; pedig vajmi sok kell ehhez, ha meggondoljuk, mily rendkivül jó gyomorral bir a magyar!
    A Magyar királyban? Nem. Ott aránylag még talán jobb az étel, mint más helyeken, de ott többnyire csak idegenek ebédelnek, én pedig leginkább csak magyarok közt szeretem Magyarország anyagi áldásait fogyasztani.
    A Fehér hajóban? Isten mentsen! Nem akarok többé hajózni! Eleget hányatott már Magyarország a kölcsönös torzsalkodás hajójában a vad szenvedélyek tengerén.
    Az Angol királynéban? Nem, mert az hírlik, hogy annak fölvilágosult szellemû bérlõje a zsidókat falai közûl kitiltá; én pedig olly nagy szakállat viselek, hogy könnyen e szomorú sorsra juthatnék.
    A Vadászkürtben? Talán azért, hogy titkaimat kikürtölje? Oda sem megyek.
    A Vas tuskóban? Ennek a nevét nem szeretem, mert a vas kényszerítésre és bilincsre, a tuskó pedig faragatlanságra emlékeztet, s én e kettõtõl egyenlõn irtózom.
    A Pipában? Huh, hideg borzogatja hátamat, ha csak rágondolok is! Most már az utcán is mindig pipa- és szivarfüst bosszantja az ember orrát, mely alá különben is elég borsot törnek az idegenek; ugyan kinek lehetne tehát kedve, magát pipába temetni!
    A Nádorban? Ez igen jó vendégfogadó, de többnyire csak nagy urak által látogattatik, s én nem szeretek azokkal egy tálból cseresznyét enni.
    A Sajtóban? Ez ugyan megjárná, de ott nagyon nyomják az embert, noha úgyis elég nyom már bennünket; azonkül pedig oly szûk ott a hely, hogy alig mozoghat az ember, s ki ne tudná, hogy szabad mozgás nélkül batkát sem ér a sajtó!
    A Két pisztolyban? A világért sem, hiszen az mindig nagyon tele van emberekkel, mióta Szigligeti fölcsinosította.
    A Mátyás királyban? Az igazi meghalt már, s így hiában keresnõk ott most az igazságot, anélkül pedig nekem ugyan széles e világon semmi nem kell.
    Az Arany sasban? Nem, mert annak két feje van, én pedig a sokfejûséget éppen ugy gyûlölöm, mint a fejetlenséget.
    Tehát talán a Zrínyiben? Annak címe nagyon sokat igér, s tartalma annál kevesebbet nyujt; ez csak hires politikusoknak való mindenkor, az újságíróknak pedig különösen az esztendõ vége felé.
    Vagy...
    Lám, lám, csak most veszem észre, mily nagy bajjá bír válni maga a korlátlan szabadság is! Ezt csakugyan nem hittem volna. Szabadságomban áll ennyi s még több közt választani, és mennyi idõt rabol el tulajdonképeni elhatározás! Már látom, hogy magam is politikus vagyok, mert nem bírok a sok közt választani; éppen úgy, mint politikai javítóink, kik szüntelen haboznak, hogy ugyan melyik sérvét orvosolják szegény hazánknak, s e hosszas habozásnak az a vége, hogy utoljára azután mindig csak terveznek és egy bajt sem orvosolnak. Én tehát csakugyan mégsem lehetek valódi politikus, mert íme, a sok habozás után gyorsan választok, s rögtön az elõttem nyíló ajtóba lépek, melybõl jó szag párolog orromba.
    Politikai nevezetességek, kövessétek példámat, ne habozzatok, ne tanakodjatok sokáig, hanem menjetek egyenesen és cselekedjetek, s ne kövessétek az egyszeri öreg asszony példáját, ki mindig pápaszemét keresé, ámbár az annyira nyomá tulajdon tiszteletre méltó orrát, hogy alig bírt miatta lélegzeni!

 

Pesti követválasztás 1847-ben

Különbözõ jelekbõl látható volt, hogy az egész ország nagy fontosságot tulajdonít annak, vajon az 1847-ik pozsonyi országgyûlésre sikerül-e Kossuthot megválasztani követnek, ama roppant pénzbeli, erkölcsi és szellemi erõfeszítések dacára, melyet a hatalmas ellenpárt, háta mögött a kormánnyal, e választás ellenében kifejtett.
A korteskedés minden nemei a legnagyobb, sõt bizton mondhatni, hallatlan mérvben kifejtettek, mintha nem is egy megye követe, de ennél jóval nagyobb fontosságú tisztség választása forogna szóban.
    Hírlapi cikkek, szónoklatok, lakomák, macskazene, fáklyászene, kapacitációk szellemi érvekkel és furkósbotokkal, nagy mennyiségû pénzáldozatok a felek részérõl, legkitûnõbb személyek beavatkozása, versek s több efféle eszközök mind a harctérre vitettek.
    Akkorában a pártokat népnyelven Kubinszkynak és Pecsovicsnak nevezték. Nem voltak olyan finom és diplomatikus elnevezések, mint manapság. A nép józan esze kitalálta, hogy tulajdonképp csak kétféle párt lehet, s ha vannak árnyalatok, azok vagy egyik, vagy másikhoz állanak közelebb. Aki nem volt Kossuth pártján, az mind pecsovics volt.
    Persze a legszélsõbb pecsovics, a leghatározottabb kormánypárti is, mint ez rendesen történni szokott, mind a haza nevére esküdött, mind magyarnak, mind jó hazafinak nevezte magát, még ha - adminisztrátor volt is. De azért az ilyen külön pecsovicsokat jól megmacskazenélték. Ad vocem macskazene:
    Elõször életemben és utolszor voltam jelen macskazenén, azon tudniillik, melyet az ifjúság és pesti nép magyar része K. kanonoknak adott, mely okból és alkalomból, arra már nem emlékszem; annyi való, hogy a legmerészebb konzervatívok, illetõleg kormányhívek egyike volt.
    A Sebestyén téren lakott, azon házban, melyben most a Két Huszár kávéház van.
    Az egész tér teli volt macskazenélõ népséggel.
    A macskazene korántsem oly kedélyes, tréfás dolog, mint aminõnek az ember, mielõtt egynek tanúja volt, képzelni szokta.
    A szépérzékre fölöttébb bántólag hat, mert valóban iszonyúan rút. Ami a szemnek a pávián, a gorilla, az a fülnek a macskazene.
    Különben általánosan el volt ismerve, hogy nagyságra és borzasztóságra ehhez fogható macskazene még e szabad világban sem adatott senkinek.
    Ugattak, fütyöltek, sivítottak, kiabáltak, kerregtek, huhogtak, nyivácsoltak. Kutyákat, macskákat hordtak össze, azokat verték, hogy óbégassanak, kelepeltek, zörögtek; szóval igazi pokoli zajt ütöttek.
    Ily élénken voltak hangolva a kedélyek, midõn a követválasztás elérkezett. Hatalmas emberek, a mágnásság nagy része, papok, tisztviselõk érezték, hogy egész befolyásuk áll kockán, s mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azon egyén követté választását, aki a 48-iki törvényeket volt alkotandó. A tapintatos fogás, hogy ellenében nem pecsovics, de liberális férfiút léptettek föl - Balla [Endrét] -, nem használt.
    Nevezetes, hogy soha e párt részén versíróféle egyén nem volt, mégis egy oly ügyes verset gabalyítottak részükre, melyrõl meg kell vallani, hogy fogásnak igen hatalmas volt azon idõben, midõn választó csak nemesember és pap lehetett.  

Hogyha Kossuth lesz a követ
Pap és nemes adót fizet.

 

PETÕFI SÁNDOR

Pest

Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jóbarátja voltam,
És ahol csak kell, hát pártját fogom.
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h' az utcán kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A szív örömében csakúgy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszõk, a pörölõ kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép idõben
Sétára kél a tarkabarka nõnem;
Mi szépek õk, mi szépek, teringette,
Elõl kifestve és hátul kitömve.
Hát ahol a dicsõ arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.
 

A boldog pestiek

Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföljebb veletek,
Ki rosz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi, boldog pestiek!

Lakásunk fényes palota;
Mindent találni benn,
Mit a mesterség adhata,
Hogy légyen kényelem,
Selyem, rugalmas pamlagunk
Lágy hintaként remeg;
Egész török basák vagyunk
Mi, boldog pestiek!

És mindennap véghezviszünk
Nagy epikúri tort,
Hol étket és italt nekünk
Sok cifra szolga hord;
Míg a zenének hangjai
Vígan fölzengenek,
Lelkünk elandalítani. -
Mi, boldog pestiek!

Hát a szinház? a táncterem
És több efféle hely?
Kapunk alatt hintó terem,
S mint a villám visz el.
Így múlik éjünk és napunk,
Nincs híja semminek,
Mig végre csõdöt nem kapunk
Mi, boldog pestiek!

 

---

SAMARJAY KÁROLY

A Duna jege Budapest között

A' hányszor Duna hószinü jégbe takarja el arcát,
Annyiszor ott vélem látni Szilágyi hadát.
És: „Mátyást! Mátyást!" - az egekre kiáltani hallom,
S Pest utcái között nagy neve visszadörög.

Március 15-ike 1848-ban, Pesten

Tavaly ilyenkor a százesztendõs Petõfi Sándorról ébredezett bennünk minden legenda, a szibériai aggastyántól kezdve a vízaknai sóbányákban talált megkövesedett Petõfi-holttetemig; az idén, ha utunk a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán visz el: az ifjú Jókai Mór alakját keressük ott barettos kalapjában, nemzetiszínû övre akasztott jurátuskardjával, amint a szabad sajtóról, az öreg Táncsicsról és más sohasem hallott dolgokról szónokol a népnek.
    Hogyan érezhette magát egy hétköznapi pesti polgár, akit a feltûnõ ruházatú Jókai Mór a nyomda sarokkövén állongálva megállított mindennapi dolgai közepette?
    Mit csináltál volna például te, nyájas olvasó, ha a sors véletlenségébõl abban a névjegyzékben szerepelsz a pesti polgárok között, amely névjegyzéket 1848 elején állítottak össze a városházi sreiberek?

Elõször nyilván a kíváncsiság fékezte volna lépteidet, mint akár a medvetáncoltatók, kutyadudások, madárlátta planétával kereskedõ emberek megjelenésekor a pesti utcákon. Hiszen akárhogy fejtegetik, értelmezgetik a 48-as idõk történetírói a márciusi napot: nyilvánvaló, hogy Pest már akkor is nagyobb város volt ahhoz, hogy egy kávéházi asztaltársaság (a Pilvax-beli) mondanivalóiról, légvárairól, tavaszias reménykedéseirõl az egész lakosság egyszerre pontos tudomást szerezhetett volna. Nyilván megint a fûzõkészítõnõ firmáját cserélendik ki a csizmadia aranycsizmájával a tréfacsináló jurátusok, amint besötétedik a város felett - gondolhatta magában az a polgár, aki valamivel távolabb a Pilvaxtól, mondjuk, abban az utcában lakott, amelynek sarkán pléhkalapot zörgetett a szél.
    A félénkebb polgár - és minden polgár irtózik a tömeg tumultusaitól - talán nyomban hazasietett, amikor Jókai tollas fövegét meglátta; otthon meghagyta a házmesternek, hogy óbudai pincéjébe utazott; bezárkózott lakásába, olyan lábujjhegyen, hogy a szomszéd se vehesse észre; az ablakára leeresztette a függönyöket; befûtött, miután odakünn hideg esõ zuhogott; papucsot és slafrokot öltött, hogy kellõ idõben a dunyha alá bújhasson; remegõ családjának pedig lámpagyújtás idejéig magyarázta az 1838-i árvizet, amely ugyanezen a napon történt, valamint az árvíz után következõ kolerát, amely miatt a piacokon a tömegek zendülésbe kaptak, valaki elterjesztette közöttük azt a hírt, hogy az urak mérgezik a kutakat, mire a Károly-kaszárnyából katonaság lovagolt közéjük.
    Bizonyára sok derék adófizetõ töltötte ilyenformán 1848. március 15. napját, amíg a költõk azt jegyzik fel e napról, hogy a város örömmámorban úszott.
    Nagyon kis ember volt még ahhoz Jókai, kevésbé elismert Petõfi, hogy a polgár elfogadta volna zsiróul az õ szavukat a szabadságról, egyenlõségrõl, testvériségrõl. A polgár bizony lehetõleg elbújt ezen az estén, még a Nemzeti Színház ingyenes elõadására se ment el, mert nem lehet elõre tudni, hogy mit tervez az a „csõcselék", amely a délelõtti beszédeket a Hatvani utcában hallgatta. Nagyon kevés volt az amolyan „okos" polgár is, aki az egész revolúciót az ifjúság heccének minõsítette, amely majd magától elmúlik. A polgárháborúkat csak a történelemírók emlegetik ezen a néven, de a háborúkhoz valóban legkevesebb köze van a békességet kedvelõ polgárnak. A polgár nem akar mást, mint dolgozni, igát vonni családjáért, hazájáért, boldog öregségéért. Ma sem akar egyebet, de már tudja jogait is.

Nem messzibb találjuk a negyvennyolcadiki képeken a polgárétól a régi táblabíró figuráját. Õ sem állott a Landerer és Heckenast nyomdája elõtt, hogy a nekitüzesedett Jókai hússzor-harmincszor ismételt szónoklatát hallgassa a márciusi esõben. A táblabíró mûveltségénél fogva inkább könyvekbõl szeret értesülni a revolúciók lefolyásáról, mégpedig valamely vidéki udvarház nyugalmas lugasában forgatván a lapokat.
    Az akkori táblabíró se volt másforma. Hajdúját, patvaristáját kiáltotta elõ, amikor Jókai a sarokkõre felállott a nemzetiszínû kokárdával, a vasalt, csikóbõrbõl való utazóládába repültek a ruhadarabok, harsogva kérte kontóját a fogadóstól, hogy a folyosó zengett belé, gyorsparaszttal alkudott a Hatvani kapu elõtt, vagy befogatott bricskájába, amely még aznap továbbgördült vele ebbõl a „megbolondult" városból. Dehogyis állott meg a város végi csárdáknál, sõt hajszolta kocsisát az elõre való menetelhez.
    Ma már nem látni azokat a megrémült arcokat, amelyek az 1848-i márciusi napon mutatkoztak Pesten: a félelmet felejti el leghamarabb az ember. Mindennel megbékül, amikor az történelemmé válik.
 
    1924

TOMPA MIHÁLY

Pestre megyek
 
 Válasz Vojtina Gáspárnak (részlet)
Várj csak, bátya! meghallod híremet,
Pestre megyek én lakni, ha lehet;
Oda megyek fel ifjú óriásnak,
Kibõl aztán bolondot nem csinálnak.
Segédszerkesztõ, ujdondász leszek.
- A korrektorok is nagy emberek! -
S bõvítgetvén világösméretem
A molnárutcai szeméteken;
A vámszedõk gorombaságain.
A bérkocsisok zsarolásain,
A tejkomponáló kofák között:
Ember legyen majd, ki velem kiköt.
Minõ szép is lesz, csillagos egek!
Ha nagyembernek Pestre felmegyek.

TÓTH LÕRINC

Panaszkodó uzsorás

„Oly magas a lakbér Pesten, nem gyõzi az erszény!" -
Rút, fösvény uzsorás, ezt nyögöd úntalanul.
Lám, olcsó szállást tudok én számodra, ha kérded:
Hí a fenyítõház, jó tanya lesz teneked.
Míg a hetyke legény, puszták fia, gyors paripát lop
S e kedvtöltésért börtöni éjbe kerül:
Zord ínségbe merült embertársidra vadásztál -
Rosszabb vagy, nyomorúlt, mint az a réti zsivány.

SÁROSI GYULA

Az utcán
 
Életrendszabályok gyermekek számára (részlet)

Menj az utcán folyvást, szépen,
Rendet tartván mindenképpen.
Nyakad ne görbítsd elõre,
Ne szaladgálj nyakra-fõre.
Ne kiabálj, ne andalogj,
Ne hajgálj és ne oldalogj.
Ne ácsorogj a csapszéknél,
Piacon vagy mészárszéknél.
Ne firkálj házak falára,
Se kerítés oldalára.
Az utcán ruhád le ne vesd,
Kezed-lábad ne hányd, ne vesd.
Legyen földi vagy vidéki,
Derék ember elõtt térj ki.
A nevelt gyermek így köszönt:
„Köszöntöm" vagy „üdvözlöm önt".
Ne elõzd meg, ha megy elõl.
Ha sietsz is, menj balfelõl.
Ha megszólít, állj meg mindjárt,
Míg szavát elvégzi, megvárd.
Felelj szépen, nézz szemébe,
Bele ne vágj beszédébe.
Szólj okosan, ne ümgetve,
Se suttogva, se hebegve.
Ha távozol, egyet bókolsz,
Férfinak kezet nem csókolsz.
Templom elõtt estve, nappal,
Menj mindig levett kalappal.

Lamberg halála

Rémségesnél rémségesebb hírek szálltak már akkor szájról szájra, s a diákság juris prudentiae meg história helyett kezébe vette a kaszákat, gondolva, hogy maga is csinálhat nemsokára egy darab dicsõ történetet.
    Hiában prelegáltak a tanárok, az ifjúság esze a politikán járt, s még az apraja sem hallgatott a quae maribusra, s a radicesektõl sem félt.
    A fõvárost már fenyegetni kezdé Jellasics egyfelõl, másfelõl pedig Philippovich, a vörös köpönyeges, horvát szerezsánokkal.
    Az egyetemi ifjúság oly nehéz puskákat kapott, hogy alig bírta vállain; egyiken volt kova, de puskaporos serpenyõ nem; a másikon meg ez volt, de a kova hiányzott; a harmadikon mind a kettõ megvolt, de rozsdás állapotban, csakhogy puskapor nem volt hozzá.
    Ám azért naponta négy órát gyakoroltak a múzeum háta mögött, és tanulták a fegyverforgatást.
    Így az egyetem a múzeum háta mögött munkálkodott, istennek szabad ege alatt; amint nem is lehetett másként, mert hisz Bécs, Zágráb és Eszék felõl mind ijesztõbb hírek jöttek.
    Jellasics már Fehérvár alatt áll - mondták -, ötvenezred magával, Philippovich pedig tizenötezer szerezsán handzsáros óriással Eszék felõl jön föl a Duna partján, hogy késre hányja a pestieket, s orrukból, fülükbõl kocsonyát aprítson.
    Az egész Pest egy kaszagyárrá és köszörûsmalommá változott, rengeteg kaszaerdõ járt föl s alá az utcákon minden rémhírre.
    Egy nap e szó, „árulás" visított végig éles hangon Buda felõl, a hajóhídon futva át Pestre, s félóra alatt utcáról utcára terjedt, visszhangzott e hír, mint mikor tûzvészt kiáltanak.
    Mindenki a Duna-partra szaladt az árulást keresni; egy óra alatt talpon volt a város, mindenféle eszközökkel fölfegyverkezve. A képviselõk ijedten szaladgáltak a Redut erkélyére meg vissza a terembe; senki sem tudta, hová, merre, mit tegyen a láthatatlan árulással szemben. A kaszaerdõ nõttön nõtt a Redut elõtt, a hídfõ körül; mindenki Buda felé nézett, ahonnan az „árulás" szó átfutott Pest utcáira. Akiknek jobb szemök volt, azok már látni vélték, mint vonszolják a bástyákra az ágyúkat, hogy az országgyûlést szétlövöldözzék.
    Egyszerre csak végigkiáltja egy sztentori hang a Duna-partot:
    „Budára föl, budai testvéreink megmentésére!"
    Meg is akadt e jelszó a tömegek szívében, és ezerszeresen visszhangoztatták. Valóságos ösztönszerû stratégiai felvonulást tartott a tömeg, elõbb apró csapatokban vonulva át a hídon, majd erre a futó hírre, hogy a vár kapuit kezdik bezárni, egész tömegek indultak meg Budára a várat elfoglalni!
    Az õsz fejû Hrabovszki tábornokot, a vár derék parancsnokát már körbefogták a kaszás tömegek. Hiába kapacitálta õket, hogy becsületben õszült katona nem szegi meg esküjét, õ pedig a katonasággal fölesküdött az alkotmányra.
    „Hol van Lamberg? - kiáltotta a tömeg. - Elrejtette; adja ki, vagy itt vagdaljuk össze!" Egész statáriális bíróságot ültek az utcán, mert a sok rémhír közül végre tisztulni kezdett a félelmetes való, hogy Lamberg a kamarillától leküldve, árulást szított a katonaság közt, és a várat be akarta záratni. Beszélték széltiben, hogy az éj leple alatt, a Duna jobb partját szabadon hagyó Móga seregének háta mögött Jellasics tábora Budára akarja belopni magát, hogy egy csapásra véget vessen mindennek, és láncra fûzze az egész országgyûlést!
    Hozzátették, hogy ezt a tervet maga Móga is, a magyar hadak vezére elõsegíti, de a derék városparancsnok hazafiságán és a magyar fiúkból álló prinz-preizok hõségén a terv hajótörést szenvedett.
    A nyugtalanság közepett a Kolossi jogász vezérlete alatt Budára rohanó egyetemi ifjúság nagyja, követve a kaszások óriási tömegétõl, épp a budai hídfõnél találta a várból egy zárt bérkocsin Fehérvár felé, Jellasicshoz igyekvõ Lamberg tábornokot, hogy - mint beszélték - Budára vezesse.
    A várparancsnokot zaklató tömeg, amint megtudta, hogy Lamberg félórával azelõtt kikosarazva lekocsizott a várból, az õsz tábornok éltetésével rohant le a budai hídfõhöz, ahol egy kaszás csapat már csaknem szabadon bocsátotta a bérkocsit, melyben Lamberg ült.
    Amint a Kolossi által vezetett tömeg a szerencsétlen Lamberg kocsiját körülvette, és Kolossi még a bécsi egyetemen töltött idejébõl a tábornokra ráismert, kiszállásra szólították föl; de ez tagadta, hogy õ Lamberg volna, és felsõkabátját kibontván, az alatta viselt fekete atillájára mutatva védekezett; a nép ingadozni kezdett, dühe csillapult; Kolossin kívül senki sem ismerte a tömegben Lamberget.
    Kolossi lázba jött. „Ismerem Bécsbõl" - szólt a néphez; Lamberg a kocsi ajtajába állott, és újra tagadólag szólt, mire a dühe fékét veszítõ ifjú kis jurátuskardjával bal nyaka oldalába szúrt; mint ugró kútból szökött ki a vér a tátongó sebbõl a népre, ekkor lerántották a földre, és a hajóhídon Pest felé hurcolták; Lamberg oroszláni erõvel ugrott föl a folytonos lándzsa- és kaszaszúrások közt, s kétségbeesett tusával tört utat a híd karfájához, tán mert a Duna hullámaiba akarta vetni magát; a szerencsétlen e menekülési törekvésével csak olajat öntött a nép dühére, mert ez ebbõl azt ítélte, hogy csakugyan vétkesnek érzi magát; erre aztán még a kétkedõk csekély száma is dühöngõkhöz csatlakozva szurkálta; már a híd közepén voltak, mikor a prinz-preizok egy csapatja szuronyos fegyverekkel a veszélyezettnek hitt Budára sietvén, a szembejövõ tömegektõl óriás éljenekkel fogadtatott; Lamberg végórája ütött, a katonacsapat egyik õrmestere ráismert, „Halj meg, áruló!" - kiáltott, s szuronyával átdöfte; „Ma reggel meg akart vesztegetni minket is" - folytatá, mialatt a felbõszült tömeg agyon- meg agyonszurkálta; ruháit széttépve vérébe mártotta, és emlékül elvitte; irományait, elhullott pénzét, még nehány darab vörös garasait pontosan beszolgáltatta a nemzetõri parancsnokságnak. A vértõl vérre szomjazó népdüh lábainál fogva hurcolta a holttestet Pestre, a hídfõnél kasza- és szuronyvégre tûzve, mint valami diadaljelt hordoztak meg az éppen gyûlést tartó és erkélyen csoportosult képviselõk elõtt; Deák a szörnyû hír hallatára egy mellékterembe ment; arcát két kezébe rejtve, aggodalommal mondá: „Végünk van!"
    Már esteledni kezdett, a néptömeg tengerárrá dagadt, féktelen örömben úszott.
    A százféle híreket borzadályt keltõ színekkel festették, s a tömegek azt hivék, hogy a hazát, az országgyûlést, a várost megmentették.
    Kolossit és a prinz-preizokat koszorúzták, vállakra emelve hordozták körül az utcákon; a néplázadás teljes volt. Egy kis népember megadta a jelszót, és mint orkán zúgott végig a városon több ezer ember ajkáról: „Éljen a köztársaság!"

LÉVAY JÓZSEF

A nádori palotában

Vége a nagy ámításnak!
Nem nyer itt szívet magának
Többé a pokol.
Megszökött a színes, gyáva,
És hazátlan, meggyalázva
Szerte bujdokol.
Hol a fényesarcú
Hitszegõ lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Fuss, áruló ördögfajzat,
Míg lelked gyötrelme zaklat
Földön, tengeren,
S ha nézsz a tenger vizébe,
Képed visszatükrözése
Hóhérod legyen.
Hol a fényesarcú
Hitszegõ lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Õs Budát ne emlegessed,
Hol bajúszod megnevelted,
S többet nem tevél...
Fuss, fuss e kies vidékrõl,
Melyen a magyar kenyérbõl
Árulást evél.
Hol a fényesarcú
Hitszegõ lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.
                           1848. szeptember

GARAY JÁNOS

Buda visszavétele
 
Részlet

A hitszegett királyi kéz,
Mely önnépére támad,
Zsoldos hadával bûnösen
Megszállta szent bástyádat!
De jött a honvéd s visszazúg
Hegy, völgy kiáltására:
Él a magyar még s istene,
Áll még Budának vára!

Nyomban utána ágyuja
Megszólal a hegyekrõl,
Repül golyója, sujt, miként
A mennykõ sujt az égrõl.
Velõtrázó dörgése, vég-
Itélet trombitája:
Él a magyar még s istene,
Áll még Budának vára!

Túl lángban áll az ifjú Pest,
A tûz egy égõ tenger,
Szép palotái omlanak,
Fut, sápad minden ember.
De bátran a honvéd rohan
A bástya tört fokára...
Él a magyar még s istene,
Áll még Budának vára!

Végsõ vonaglási között
Kétségbesik a hidra,
Se egy új Herostrat vad keze
Üszköt hajít a hídra:
De áll a híd s ezentul is
Fog szólni hét országra:
Él a magyar még s istene,
Áll még Budának vára! -

Bástyáid véres romjain
Megifjul e század,
Az elhullt honvéd hamviból
Egy új, dicsõ kor támad:
A független magyar haza
Ezt írja ércszobrára:
Él a magyar még s istene,
Áll még Budának vára!

JÓKAI MÓR

Gyertyavilág a manzard-ablakban

Jókainak ez az írása valójában „A kõszívû ember fiai" egyik, az 1849-i budavári ostromot megelevenítõ fejezetének részlete. Az író azonban - némi átsimítással és lekerekítve - önálló történetként is közreadta.
 

A roham harmadnapra volt kitûzve.
    A terv ez volt:
    Pestrõl a budai Vízivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A pallizád sor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezék volt a támadó ütegeknek - egy percig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban sokáig nem tartható. Három utcája a pesti Lipótvárosnak, mik összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni. Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak röppentyû telepeket, miket könnyen fel lehet állítani, s könnyen odább vinni a Duna-parti keresztházakon át.
    Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjúzsákokból fognak készíteni traverzeket, s tranchée-ket raknak homokzsákokból. Ötszáz önkéntes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellõ pillanatban helyükre szállítására.
    Május kilencedikén éjjel az összes budai ostromlövegek, s velük együtt a három pesti tûztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés alatt két zászlóalj a Várkertet s kettõ a vízi védmûvet támadja meg.
    A többi hadtestek a Fehérvári- és Bécsi-kapu ellen intéznek rohamot.
    Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a Várkertet fogja ostromolni.
    A támadás elõtti napon ismét megjárta a Várat a sváb pór álruhájában a patrióta házmester.
    Nagyon rossz kedvvel tért vissza Baradlay Richárd kapitányhoz.
    - Áruló van közöttünk - mondta neki. - Mindent, amit kezdeni akarunk, elõre tudnak odaát.
    - Honnan tudja azt, polgártárs?
    A csizmadia házmester még itt is félve tekintett szét, midõn Baradlay Richárdnak súgva mondá:
    - A várban találkoztam Szalmással.
    - Ki az?
    - Egy hírhedett kém.
    - Mintha hallottam volna e nevet valaha.
    - Meglehet. Elcsapott jegyzõ volt Nemesdombon.
    - Ah, most emlékszem rá.
    - Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor között, s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog utána mentem Cibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor el is fogták, de éjjel megszökött, s most megint itt van a várban. Én ráismertem. Pedig rövidre nyírta a bajuszát, s finom frakkot visel, hogy úrnak nézzék. Reszkettem mikor elment elõttem, hogy õ is rám ismer. Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára felmenni. De õ bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz urak, hogy az ember az õrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy ember el fogja rontani az egész dolgot.
    Richárd mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain. Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.
    Estefelé Richárd átlovagolt a budai partra a hajóhídon, mely a Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.
    Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.
    Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richárdot.
    - Jöjjön a partra, valamit mutatok.
    Richárd engedett a meghívásnak.
    - Nézzen ön át a pesti Duna-sor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes házat, melynek öt padlásablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.
    - Látom.
    - Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a másik elalszik; aztán ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?
    - Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik egymáshoz összejárnak.
    - Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betûk, amikkel a várbelieket tudósítják.
    De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richárd.
    Pedig a polgártársnak megint igaza volt.
    Amint tizet ütöttek a fõváros órái, megindult a vár ellen három oldalról a roham. A honvédzászlóaljak elõrehaladtak a falakig; a haubic vetágyúk elkezdték gyújtólövegeiket szórni a várra, egy óra múlva két helyen lángolt a várbeli Úri utca; az éji tûzfényben, mint fekete gnómok látszottak a tûzoltó katonák az égõ tetõk falain. A harmadik oldal rohama éjfélre volt elhatározva: a Pest felõli támadás.
    Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavetõ mozsár. A legelsõ bomba a Színház térre csapott le, ahol a röppentyû ütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a tûz-szekerészeket, az a Váci utcán robogva a Széna térig menekült.
    A második bomba a József térre vágott le. Ott éppen ötszáz napszámos töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.
    A harmadik bomba az Új térre esett, ahol a traverzekhez való gyapjúzsákok voltak lerakva, s felgyújtá az egész készletet.
    Oly pontosan csapott le minden bomba éppen az elõkészületi helyekre, mintha híva lett volna.
    Híva volt!
    Minden elõkészület el volt árulva.
    Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud és mit mer. Reggelig bombázta a fõvárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és gyújtottak. Ötszázhúsz bomba és tûzgolyó verte el az álmot a fõvárosról, s kisöpörte annak utcáit. Most már látta mindenki, hogy a városban nincs menedék, s a lakosság kivonult a Városerdõbe, onnan bámulta elfordíthatatlan veszedelmét.
    Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamzell lakott az öt padlásszobában. A meggyújtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.
    Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilenc. Kilencvenhat ellen.
    Hanem még ahhoz is napok kellettek, míg e nehéz döntõ lövegek felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek helyéül, s hogy az ellenfél a kõtörés zaját meg ne hallja, az éji munka alatt folytonos áltámadással vonni el a figyelmét.
    Éjrõl éjre folyt a harc, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.
    Május tizenharmadikán egy gránát csapott le a budai Halász téren a kamaraépület melletti lõporos toronyba. Mint a kitörõ vulkán, csapott fel a láng az égre, a csillagokig hányva föl égõ üszkeit, s az üszkök között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvõ házak repedezve dültek romba. A robbanás elhordta a fõtemplom tetejét.
    Az ostromló táborból örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.
    A várparancsnok rettentõ bosszút állt érte: „Hamuvá kell lõni Pestet!"
    Parancsa iszonyúan teljesíttetett.
    Estétõl éjfélig ezernyi ezer tûzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszant nem tartott szünetet, s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifjú, szép város egyik végétõl a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörû Duna-soron, a szép ifjú hölgy arcához hasonlított mosolygó panorámán, harminckét palota égett egyszerre: azok között a redout-épület; az országgyûlés történelmi hírû háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselõi padok egy zsarátnokká válva.
    Az ostromlók szívében megfagyott a vér. Megnémult minden: az ágyúk és az ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a bíborveresre festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyûbb minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.
    Egy arcul ütött istenszobornak a némasága volt az.

A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. Aki élõ volt, elfutott. - A fegyveres csapatok is kivonultak belõle.
    Egész utcák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha egy kíváncsinak, egy jóbarátnak, egy rablónak kedve tartja, a földszinttõl a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végigbolyonghat a tárva-nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának vagy magának. A menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tûzvész esetén a szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok veszõdség nélkül bejuthassanak.
    Csakhogy most nincs se jóbarát, se szomszéd, se tolvaj.
    A harminckét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt kõtömeg fölött, mely oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.
    Hanem a Duna-parti égõ paloták közt van egy, melynek öt padlásszobájában most is ég az öt gyertya, egy-egy kialszik s újra meggyullad. Ezt a házat kikerülte minden golyó. A mellette lévõ egyemeletes ház rommá van lõve, a bombák a pincéig szaggatták át szakaszait, s annak most minden ablakán láng süvölt elõ.
    A sértetlenül maradt ház kétemeletes; annak lakói is elfutottak a világba, annak is nyitva hagyták ajtaját; hisz nem tudhatta senki, hogy azt megkíméli minden golyó.
    Hát azt az öt gyertyát ki gyújtogatja ott mégis?
    Ki kérdezné ezt, ki ügyelne arra e bizalmas órában?
    De van egy ember, aki ügyel rá. Akit el nem kergetnek sem bombák, sem tûzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfõ épületének, s onnan lesi. Lesi azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.
    Végignézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta ki az égrepesztõ tombolás alatt, mellyel a harc istentagadó démona pillanatok alatt szétrugdalja azt, amit a béke demiurgusa fél század alatt épített.
    Mikor aztán elhallgatott a dörgés, nekiindult, hogy egyedül ráront arra a titkos jeladóra.
    A golyó kikerülte ház éppen olyan magára hagyott volt, mint a többi. Kapuja, lépcsõajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden ajtón be lehetett nyitni: ott hevertek ruhák, ezüstnemûk szétszórva, amiket a menekülõ tulajdonos nem bírt magával elcipelni; ráhagyva isten oltalmára, emberek becsületére.
    A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honn maradtak közül megkérdezzen, segélyül, vagy tanúbizonyságul hívjon. Az egész két emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kiskutya üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.
    A csizmadiának egyedül kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, ahol állítólag az öt mamzell lakott.
    Benyitott az elsõ ajtón, ott nem talált senkit. Nyitva hagyott szekrények üres fogasokkal, tanúsították, hogy innen mindent eltakarítottak jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.
    Végigment mind az öt manzardszobán; mindenik üres volt, emberrel nem találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.
    Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt, melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák, mint gondolatjelek. Valódi telegráf egyik városból a másikba.
    A polgártárs ámolyogva tekintett körül. Kinek a munkája ez? Ki rendelkezik itten?
    Az ötödik szobában egy szõnyegajtót vett észre. Benyitott rajta.
    Az már sötét helyre vezetett.
    Egy padlófolyosó volt az, mely az udvarpadlás osztályokhoz visz, mik már nem szolgálnak lakásokul.
    Tovább botorkázott a sötétben. A szomszéd ház égése nem hatott át a deszkalabirinton.
    Egy helyütt aztán ismét fényt látott.
    A ház tûzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, ahonnan a szomszéd házra le lehetett látni.
    Ebben az ablakban ült valaki.
    Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszéd ház tûzfalát zsámolynak. Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnok tenger izzott. Egy örvény, melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony kékes füstöt kerget a szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan magasra felhordja az aranyfényû sziporkát. A tûzörvény fenekén, mint valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos vasárus volt; az olvadt vas hullámzik ott a pince mélyén. - A csizmadia lábhegyen lopódzott odáig és bámult.
    De nem a ciklopi látványt bámulta, hanem azt az embert, aki itt ez ablakban ül.
    Annak az embernek az arcán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás, amivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, amivel Azáziel visszarúgja az örvénybõl kikapaszkodókat; az a káröröm, mellyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.
    Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban. Két könyökét térdeire fektette, és állát egyik öklére támasztá.
    Néha-néha egyet köpött le a tûzbe.
    Egyszer fölemelte arcát az izzó égre és kacagott.
    És azután nagyot nyújtózott, mint aki jóllakott valamivel, s a túlterhelt gyönyörélvezettõl vonaglik.
    Arcának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott e tûzben.
    Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.
    Az ember rémülten tekintett vissza.
    A csizmadia fülébe csikorgá: -Jó reggelt uram! A gyertyákat el kellene már oltani!
    A felriadt ember egy kétségbeesett erõfeszítést tett, hogy az ablakból visszapeckelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tûzfal párkánya, mit támaszul használt, leomlott lába alatt, s a csizmadia úgy fogta karjait, mint két harapófogó.
    -Tetszik-e még rám ismerni? - kérdé, a hátrafordult arcra meresztve vérben forgó szemeit a csizmadia.
    A megtámadottnak e kétségbeejtõ pillanatban egy mentõ gondolata támadt.
    -Tízezer forint van nálam! - hörgé rekedten.
    -Az a gyertyák ára! - ordítá a csizmadia.
    S azzal letaszította az ablakból.
    Odalent a tûzörvényben az aranyhabot hányó érctó néhány pillanatra sötét füstöt vetett fel - aztán forralta, buzogta az aranyhabot tovább.
 
Ki volt az eltûnt ember, a titkos táviratozó, sohasem tudta meg senki. Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul várta vissza eltávozott urát.

ARANY JÁNOS

A pesti parton
 
Vojtina ars poétikája (részlet)
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Elõttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytetõ
Gombjának fénye majdnem égetõ;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, mult idõk roma;
És hosszu rendje apró sûrü háznak
Fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellõ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tûkör, és abban, miképp
Tündéri álom, az elõbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merõ fal ing...
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a kháriszok!...
Az utcán por, bûz, német szó, piszok. - -
 

 

 

 

ARANY LÁSZLÓ

Pesten
 
A délibábok hõse (IV. ének)

Ah, más az élet itt! S elnézi telve
Gyönyörrel, a kõpartba tört vizet,
Az ifjú Pestet, „mely bizton ölelve
Nyújt Corvin agg várának hû kezet",
Új partsorát, mely a habból kikelve,
Néz pruttya nénjével farkasszemet...
Kelet s nyugat, múlt és jövõ, vegyest:
Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.

Oly szép, ha nyári napnak tiszta regjén
A fölkelõ fény a Gellértre tûz,
S sziklái száz rovátkáján, üregjén
Sugarat árny, sugár meg árnyat ûz;
Fenn a királylak csillogó üvegjén
Vakítva gyúl ki a virradti tûz;
S alant is a Duna sík tükriben:
Mert hab, hajó, ember, még mind pihen.

Szép, õszi estén, túl a vármezõre
- A vár kicsorbítván a tág eget
Mint szaggatott papírt - pihentetõre
Lecsúszik a nap a bástyák megett;
Árnyék takarja a tabáni põre
Partot (e brouweri részleteket),
S a cikcakos, sötét árnyékba rejtett
Körrajz homálya annyi szépet sejtet.

Száz lámpa, és alant vízképi mása,
Rezegve függõ tüzes szalagok,
„Fecske", „Hattyú" röpke villanása,
A siklónál lekúszó csillagok,
A holt morajt átbõgõ orditása
Egy vontatónak, mely pöfög, lohog,
Hosszú uszállyal... Eltünõdve rajta:
„Csak mind magyar voln'!" szól Balázs sohajtva.

Óh, ha magyar voln' e friss tett-erõ,
E fürge nép, mely itt sürög-forog!
Hogy épül gyár, malom, eget verõ
Kémények, új és büszke házsorok;
Hány vállalat kel, hogy nyer a merõ,
A pénz nem is cseppen, hanem csorog;
A vérkeringés élõ, friss, sebes,
Hogy aki látja, lelke is repes.

Bank, társaság, egylet nõ, mint a gomba,
S Balázs örömmel mindezt élvezi;
Belévegyül az élénk mozgalomba,
Hisz a hazát dicsõvé ez teszi;
Külföldi tõkék jõnek forgalomba,
Franc, belga, ángol meg se kérdezi
Kinek, mi célra, mily pénz s mennyi kell,
Szilárd s korlátlan a magyar hitel.

Szegény Balázs! Õt a közügy vezérli,
S nem nézi, hogy más ember úgy tesz-e;
De míg bizalmát szerteszét fecsérli,
A többi honfinak van ám esze:
Bölcs ember a köz jót ugyan beszéli,
Hanem maga felé hajlik keze;
S Balázs hányódva köztük összevissza,
Most kezdi látni, mit rejt a kulissza.

Lát álnok és irigy bújósdi harcot,
Szent cél alá dugott önérdeket,
Lát bókolást, sok szemközt nyájas arcot,
Ki most gyalázta egymást hát megett.
Mit bánnak õk sikert vagy köz kudarcot!
S míg ajkok országos célt emleget,
Kezet fognak még az ördöggel is...
Ki bánja a hont, bár meggebed is!

És lát, de sokkal többet látni képzel:
A sok nagy ember mind hitvány üzér,
Az államférfit megvehetni pénzzel,
S még ára is szabott, hogy mennyit ér.
Mi haszna lelkesûl és küzd vitézen
A közlegény, midõn gaz a vezér?
Honszerelem, becsület hova tûnt el?
Megette egy száz gyomrú szörny: a schwindel.