Röpirat arról, hogy áru-e a kultúra?

Újkeletű időszámításunk előtt, valamikor még a Népköztársaság utolsó év­tizedé­nek elején, vetődött fel a kérdés több lap és folyóirat hasábjain. Akkori­ban számomra nem volt kétséges a válasz: NEM. A vitázók azonban vitáz­gattak, és csatározásaik eredményeképpen megszületett a korra jellem­ző, kompromisszumos megegyezés: IS. Ám rendszerek mentek és jöttek, s az újra meg újra felvetődött kérdés a piacgazdaság világában, az Új Véle­ményt Alakítók által egyértelmű IGEN-nel válaszoltatott meg. A kultúra mindig pénzbe került (nyomda, papír, honorárium, a kiadók működtetése, szín­házak fenntartása, színészek, zenészek gázsija stb.), de mindezt a „leg­vidámabb barakkénak csúfolt korszakban az állam vállalta magára. Miként az egészség­ügyet, az oktatást, a lakásépítést, az üdültetést is – ugyanis ezek is a kultúrához, a civilizációhoz tartoznak/tak. Mára az egészség­ügy is pénz­üggyé változott (a gyógyszerek megfizethetetlenek, a kór­házban fekvők gyógy­szereit a családnak kell bevinnie, kórházakat zártak be „ráfizetéses” minősítésük miatt), állami lakások nem épülnek, az egye­temeken tandíjért vásárolható meg a tudás, a kedvezményes állami és SZOT-üdültetés megszűnt. Kialakultak helyettük más formák, amelyek csak vastag pénzért válthatók meg. Piacorientált lett a kultúra is: haszon­cikket kell termelni ahhoz, hogy egy kulturális intézmény fenn­tarthassa magát, egy könyvkiadónak pl. sok szakács­könyvet meg szívszaggatást kell piacra dobnia ahhoz, hogy a belőlük szerzett hasznon ki lehessen adni az Értéket. Ám mialatt a Kiadó alantas termékek árán némi bevételhez jut, addig elfogy a papírra szánt kiadói keret és a vevők vásárlóereje. A 22-es csapdája: a nyereségen nem lehet értéket termelni. Ebben a helyzetben folyamatosan romlik az Ezredvég helyzete is: emelkedik a nyomda­költség, viszont nem adunk ki pénz­hozó, alpári bulvár­lapot. Ragaszkodunk a magunktól elvárt és Olvasóinktól igényelt szín­vonalhoz, és ahhoz a nézethez, miszerint a kultúra NEM áru. De, hogy közös nézeteinkhez hűek tudjunk maradni, szükségünk van az állami támogatás és a vállalkozói mecenatúra hiányában, az Önök, kedves Olvasóink segítségére. Piac­gazdaságilag szólva: a pénzükre. Sajnos, a meg­emelt pénzükre, hogy az általunk gyártott kultúr­cikkben csak a papírnak és az energiának legyen ára, a szellemi terméknek ne. Csak a technikáért fizetnek majd többet, ha kitartanak – a megemelt előfizetés ellenére is – közös elképzeléseink és folyó­iratunk mellett – nem a gondolatainkért. Azokról ugyanis még mindig úgy tartjuk: NEM megvásárolhatók. A kultúra szerintem MÉG MOST SEM ÁRU.

A Nagy Lajos Alapítvány kuratóriuma ezúton értesíti azokat a pályázókat, akik nem vették figyelembe a pályázati feltételekben megszabott terjedelmet, hogy benyújtott pályaművüket nem tudja elbírálni.

A kéziratokat kérésre visszaadjuk.

E számunk a személyi jövedelemadó 1%-ának átutalásából befolyt összeg felhasználásával készült.

HIBAIGAZÍTÁS:

Elnézést kérünk német szerzőnktől, EBERHARD KORNAGEL-től, akinek nevét decemberi számunkban hibásan közöltük.