NEMES LÁSZLÓ

Béke

Terikét nem ismertem volna meg. Négy- vagy ötéves kislány volt, azt se tudom, hogy szőke vagy barna, göndör vagy sima hajú, amikor utoljára láttam ott, a hegyek alján, abban a patakparti faluban, amely a zöld mezők, virágos kertek meg a ló- és tehén­istállók trágyája illatával olyannyira elbűvölt engem, a pesti aszfalton felnőtt kamaszt. Meg azt tudtam, hogy ő is valamiféle rokonom, a nagymamája az én nagy­anyám első vagy másod unokatestvére. Most, a szabvány amerikai nyugdíjas kör­utazás során Budapestre is ellátogató szabvány tarka­blúzos, feszülő pantallós, tornával, diétával karbantartott, mégis hízásnak indult hetvenes amerikai nagymama. – Hány unokád is van, Teriké? – kérdem. – Öt vagy hat?

– Hét – mondja nevetve. Aztán megkérdezi: – Az én nagymamámra emlékszel?

– Hát persze. Hiszen rokona volt…

– A Lenke néninek. A te nagyanyádnak. Tudod, hogy mennyire gyűlölték egy­mást? Olyan ádázul, olyan mélységesen, hogy csak rokonok tudják gyűlölni egy­mást. Csodálkozol? Te, persze, csak vendég voltál a faluban, honnan is tudhattad volna?

Somlói galuskát evett, sok csokoládéval, sok tejszínhabbal. – Ezt se lenne szabad, halálos méreg, mondanák nálunk, az Államokban, de hát itt más, itt minden más…

És aztán mondta tovább, már megállíthatatlanul:

– Tudod, az a gyűlölet… Huszonöt évig nem is beszéltek egymással. Pedig egy utcában laktak. A harmadik házban. A Lenke néniéké nagy volt, nagy kerttel, az övéké kicsi. A te nagyapád jómódú volt. Az enyém szegény. De talán más is lehetett az oka annak a soha nem múló haragnak. Sok mindent beszéltek az emberek. Hogy Lenke néni az én jóképű nagyapámat szerette annak idején… vagy fordítva… az én nagy­anyám szerette volna inkább a jómódot, a kényelmes életet… Én se tudtam az igazat, gyerek voltam még. Ma sem tudom, de hát nem is fontos, mi az abból a régi világból, ami fontos még egyáltalán? Akkor csak azt tudtam, hogy az utcán is, a piacon is nagy ívben elkerülik egymást.

Még akkor se szóltak egymáshoz, amikor a gettóba tereltek minket, egy ugyan­azon viskóba, még akkor sem, amikor a csendőrök puskatussal ugyanabba a marha­vagonba tuszkoltak; csak ültek ott, napokig mereven a kocsi két végében, és a negyven-ötven sóhajtozó, jajgató, szomjazó, mocskukban összezsúfolt ember feje fölött úgy néztek egymásra, mintha ennek az iszonyatnak is éppen a másikuk lenne az oka. Az auschwitzi rámpán is messzire álltak egymástól. Én az anyám karjába kapaszkodtam. Egy rabruhás nő valami kocsit vagy targoncát tolt arra, és megkérdezte magyarul: hány éves vagy? Tizenhárom, feleltem. Hülye vagy, sziszegte. Tizenhat. Hiszen már melled is van. Tizenhat! Érted, te hülye? Tizenhat! És ment tovább. Aztán az ordítozás, a szelektálás, hiszen tudod, mindenki tudja már… És anyámmal mentünk a többiek közt… a másik csoport, az öregek, a betegek, a gyerekek, a tizenhárom-tizennégy évesek is, már tudjuk, hová.

És egyszerre csak megláttam a tántorgó, botladozó sorban a nagymamát és Lenke nénit. Szorosan fogták egymás kezét. Aztán a vállukat is átkarolták, mentükben egymáshoz simultak, a fejük is összeért. És láttam a füstöt is. Aznap még nem tudtam, hogy az krematórium füstje.

BABIRÁK HAJNALKA

Kartliba szeretnék menni

Kartliba szeretnék menni
Vad hegyeket átrepülni
Vad hegyeket kikémlelni
Lángoló szemedbe nézni.

Kartliba szeretnék menni
Telavi házad tornácán
Fürtös lugasba rejtőzni
Rózsaillatú kertedben
Szőleidet kóstolgatni
Kútról vizet felhordani
Korsóból kitöltögetni
Hozzád újra visszatérni
Napsütötte, fényes Kartli.

Kartliba szeretnék menni
Suamtában leborulni
Suamtában álmodozni
Vén kolostor templomában.

Kartliba szeretnék menni
Fügeízű csókot adni
Tengermély szemedbe nézni
Frissen zöldelő tuják közt
Karcsú árnyként elsuhanni
Faragott kupád emelni
Alaverdi! Alaverdi!
Szent Giorgi, add hogy tudjak
vidám Kartvelibe menni!

Kartliba szeretnék menni
Hajszálvékony gyertyát vinni
Hajszálvékony gyertyát tenni
Szent Giorgi oltárára.

Kartliba szeretnék menni
Ahol harang kondul – Gremi
Kívánságom teljesíti:
Gyertyát sorra lobbantam
Fejem válladra hajtani
Meleg kezed kézbe venni
Veled együtt énekelni
Jóban-rosszban együtt lenni
S hogyha éltünk együtt halni.

Kartliba szeretnék menni
Gitárod megpendíteni
Gitárod megpezsdíteni
Telet kivirágoztatni.

Hajszálvékony sárga gyertya
Lángja a szivemben
Szent Giorgi ránk mosolyog –
Te vagy az én kincsem.
Szent Giorgi, minden szentek,
Minden sorsok, minden versek
Segítsetek hinni: szeret
Más szívére láncot nem vet
Engem Kartliba vigyetek!

Kartliba szeretnék menni
Vad hegyeket átrepülni
Vad hegyeket kikémlelni
Lángoló szemedbe nézni.

Telavi: város Georgia (Grúzia) keleti történelmi területén – Kahétiában (Kahetiben), II. Erekle király székhelye, középkori vára, királyi palotája ma is látható
Gremi: középkori vár Kahétiában
Suamta: V. századi kolostor Kahétiában
Kartli: Georgia középső része, központja a középkorban Mcheta, ma Tbiliszi

Emlékezés egy kahétiai kolostorra

Suamta, Suamta
Síró Szűzanya
Templomod kőfala
Fájdalomból rakva.

Suamta, Suamta
Eső áztatja –
Kartvél fiainak
Ragyogó bánata.

Alazáni völgye
Vitte szivemet,
Emelte magasba
Láncolta tornyodba.

Suamta, Suamta
Síró Szűzanya
Könnyítsd meg szívemet
Oldd meg bilincsemet.

Kopott falak között
Szikár szerzetes
Ott kezünkbe adta
Arcodat, Suamta.

Ott kezünkbe adta
Fehér Suamta
Gyolcsból varrt ingedet
Vérző sebeidet.

Jövendő sorsunkat
Adta kezünkbe
Suamta, Szűzanya
Ne feledj el soha.

Ki szerelmét viseli
Nehéz annak terhe
Súlyos mint a szikla
Végtelen bánata
Végtelen hatalma.

Földiek közt szent az
Ki valaha lett
Szerelmes viselős
Védtelen is erős.

Suamta, Suamta
Síró Szűzanya
Templomod kőfala
Fájdalomból rakva.

Suamta, Suamta
Könnyem záporoz
Tőlem most már senki
Soha el nem oroz.

Alazani: folyó Kelet-Georgiában
kartvél: georgiai; georgiai nyelven a nép megnevezése: kartveli

TAKÁCS TIBOR

Amerikai whisky

1.

Visnyey Ádám belekóstolt a bográcsba aztán szakértő mozdulattal a vörösboros üveget meglöttyintette, csakúgy gondolomra, majd egyetlen lendülettel meghúzta, s a pince­pörkölt íze azonnal összekeveredett a bor zamatával. Elégedett volt… Az órájára pillantott, még van egy bő félórája a vendégek érkezéséig, addigra teljesen összeérnek az ízek. De még hagyja a tűzön, hiszen úgy igazi a hangulat, ha itt találják az érkezők, és itt kóstolják meg az izsáki barackpálinkát, mivel az első koccintás olyan, akár templomban az Úrfelmutatás.

Csettintett a nyelvével, mint aki elégedett önmagával. A pince­pörkölt­jéről híresült el a hegyen. Ilyet csak ő főz, vele egyetlen asszony se versenyezhet a hegytetőn. De nem ám! Ugyan jó szívvel elismeri Szegediné halász­léjét meg túrós­csuszáját, s büszke lehet Tamásné a töltött­káposz­tá­jára, de az ő pincepörköltje mindegyiket veri. S így van ez jól. Mindenki azzal büszkélkedjen, amit a legjobban tud.

– Megkóstolod Zsóka? – kiáltott a házba. – Szívem, fuss már ki egy kóstolásra!

– Azt hiszed, van nekem erre időm! – nézett ki felesége a faházból. – Most sül a pogácsa, még odaég. Tettél bele elég erős­paprikát? Tudod, Tamásné folyton azt hiányolja.

– Ezért kell megkóstolnod! – szállt a kiáltás.

– Istenem, mi lesz ha én egyszer meghalok… – futott Zsóka a tűzrakó helyhez, ahol lehetett roston sütni, bográcsban főzni. Itt minden férje keze­munkáját dicséri. Hiszen arról híres a hegytetőn Visnyey Ádám: mindent maga csinál, mint az ezer­mesterek!

Amíg Zsóka elismeréssel kóstolta a pörköltet, visszavágott. – Hogy-hogy mi lesz… Majd másik asszonyt hozok a házhoz, de fiatalabbat…

Zsóka ugyan érti a tréfát, de nem ilyenkor: – Csak ne azt a kis rüfkét, aki kettőig se tud számolni, ám folyton itt illegeti magát a kerítésen túl? Isten engem úgy segéljen: letöröm a derekadat, ha ma is tapogatni merészeled!

– De szívem, mi másra valók a lányok? És szemmel se szabad?

Hirtelen úgy forrt a levegő, mint bográcsban a pörkölt.

A férfi érezte nem szabad tovább hergelni a feleségét. Más az, ha éjszaka, szeretkezés közben mondja, hogy melyik lánnyal mit csinálna. Azért még egy asszony se haragudott, amúgyis a pillanat hevületéért mindent ki lehet mondani, ha örömüket lelik benne!

– Mit gondolsz, lesz eső? – húzta magához asszonyát, mert nem szereti a morcosságát, különösen nem, ha vendégek előtt mutatja ki a foga fehérjét. És éppen nem szereti a kedvtelenséget a születésnapján.

– Na, még csak az adna be – dohogott az asszony és még mindig a szomszéd lányra gondolt, aki férje unokája is lehetne. – Láttad, milyen szép asztalt terítettem a teraszon?

Erről is híresek voltak, a teraszukról, ami elismerten a legszebb hely a hegy­oldal magasában. Szemközt a visegrádi vár, a szigetcsúcs, a nagy­villámi menedék­ház. Távolabb a Pilis… és a százszor megcsodált Dunakanyar. Hamarosan vissza­kapja régi-új medrét a folyó és akkor… Ebbe a látványba szerettek bele húsz éve, amikor volt annyi pénzük, hogy végre vegyenek egy rég áhított telket. Ezt igazán nem kapták drágán, majdnem az elsők voltak a hegyen. Elrontott házasságból menekültek mindketten. Akkoriban kerültek össze s ez a hely éppen alkalmas volt a nagy szerelmi összeborulásokra…

– Meglátod, olyan lesz a kertünk – álmodozott Visnyey Ádám –, mint az Éden a Bibliában… Én leszek az Úr – szőtte tovább gondolatait –, lesz ház, gondozott kert, ciprusokkal, híjákkal, virágokkal. Betonút vezet majd föl, a villany is kiérkezik, telefonunk is lesz, vizünk is…

Két évtized álma mostanra teljesült be.

Az út amolyan elvtársi út lett, mert a telkeket úgy osztották, hogy egy-egy magasabb tisztséget betöltő hivatalnok, piros lampaszos katona is kapja meg a maga földjét, hogy aztán ki-ki az összeköttetéseivel utat és villanyt szerezzen a közösségnek. Mivel Visnyeyék jó és szép kilátást adó telke a hegy gerincén van, az út s a villany, ha nehezen is, de csak felérkezett idáig, ám a vizet csak a félútig hozták…

– Megyek veled – ölelte át pogácsa­illatú asszonyát a férfi és közben az eget kémlelte. Hadd lássam a megterített asztalt.

Zsóka boldogan súgta. – Olyan jó, hogy már nem kell imádkozni az esőért…

– Nem bizony – húzta ki magát a férfi –, már nem kell esővíz a ciszternába. Már nem! Mit gondolsz, mit szólnak a vendégeink? – Válaszra várt, de közben végigfutott benne az elmúlt két évtized. Hirtelen határozta el, hogy ciszternát csákányoz a sziklába, a faház mögé. Lett is egy olyan tíz­köb­méterese, hogy csodájára jártak a szomszédok…

– Hogy mihez mit szólnak? – tért vissza Zsóka az előbb abbamaradt kérdésre.

– A pincepörköltömhöz – ragyogott a férfi.

– Egy fenét! A vízhez! Tavaly ilyenkor, emlékszel, Ádám, akinek emlegettük a tervünket, hogy felhozzuk a vizet, csak nevetett rajtunk.

– Elintéztem – húzta ki magát Visnyey Ádám.

– Talán in-téz-tük… – helyesbített az asszony. – Ki lótott-futott mindenhová, ha nem én? Ki ment az önkormányzathoz, ki verte az asztalt…?

– Ha már befuccsolt az a jó elvtársi világ… Emlékszel, amikor az utat aszfaltozták… a villanyt hozták, azt hittük, hamarost vizünk is lesz…

– Hát, jó sokára lett! Ezt nekünk köszönheti a hegy! – suttogta magának a férfi. A főzőhely csak tíz lépésre van a terasztól… Hamar ott voltak. Nézték a kékfestő abrosszal leterített asztalt, amin ár felsorakoztak a tányérok, az evőeszközök s a poharak. Vázában mezei csokor. Amit a rét adott, azt szedte csokorba Zsóka… Tud és szeret hangulatot teremteni. Az ízlése elsőrangú A teraszra, a gyönyörű Dunakanyar látásához csakis az ő csokra illik.

Átölelték egymást. Mint két boldog ember.

– Látod, a kerti csap arra emlékeztet, hogy ez nemcsak az én születésnapom, hanem a vezetékes vízé is… Csak ma este felejtsd el a féltékenységedet! Ma este légy tekintettel a vendégeinkre.

– Ádám… – A hang annyira sértett, hogy a férfi legszívesebben otthagyta volna szeretett Zsókáját a teraszon, s elrohant volna, hogy felborítsa a bográcsot, az egész világot.

– Zsóka… – felelt ugyanolyan kimértséggel.

– Jól van, de akkor az asztalfőre ülsz. A két szomszédasszonyt melléd ültetheted, de kérlek, azt a libát tartsd távol magadtól. Ugye, Ádám, mindent megteszel, hogy ne rontsd el a mai napot?

– Neked mindent – gúnyolódott hiszen az én születésnapom van. így gondolod?

– Jaj, a pogácsa – kiáltott Zsóka odaég! S rohant a házba, míg Visnyey Ádám mérgesen legyintett, aztán a tűzhöz sietett s újra meghúzta a borosüveget.

Ha már éppen ma hatvanéves!

2.

Amikor Szegedi Péter, Visnyeyék alsó szomszédja először hallotta a vízhálózat megteremtésének nagyszabású tervét, kifakadt Ellijének:

– Megcsinálhatják, de nélkülünk. Nem kötelezhetnek a belépésre. Arra a negyven napra, amit egy évben kint töltünk, minek ennyi pénzt kidobni? Tudod, ki ugrik annyira a vízért? Megmondom: néhány ember!

Körbetekintett a hegytetőn, felnézett a fák magasába, mintegy keresve, hogy ki is az a néhány ember. Mert őt be nem ugratják! Még csak az kellene. Tavasztól őszig csak hétvégeken jönnek ki a kertbe, ennyi nekik elég… Barátkozásra, jó szóra, eszem-iszomra s a szomszédok látására bőven elég a hét vége. Néha még sok is. Nekik a kert megnyugvásra, pihenésre kell. Ella, a feleség néha kedvére tesz-vesz a kertben, virágokra vigyáz. Ő meg, az ELTE tanára, ilyenkor belemerül az olvasásba, néha kopogtat is az írógépén, fontos szakcikket, kritikát, mikor mi adódik. Már jó­néhány könyvhöz írt előszót, s itt, a kerti teraszon, jobban megy a munka, mint a városi lakásban. Ha nem ír és nem olvas, akkor a madarakat figyeli, és sajnálja, hogy nem ornitológus lett. Ismeri az itteni madarakat, a rozsdafarkú a kedvence, de beköszönt már hozzájuk két cinke is, meg szénfejű cinke, mert Áprily Lajos verse után nem tudná rámondani: fekete! „Zeng a picinyke / szénfejű cinke…” – dudorászta a dallamot, s a verstől jókedve támadt. Kár, hogy innen nem látszik Tahinál a gyönyörű völgy, ahol ifjúkorában Áprilyhoz is elvitt egy erdélyi írót… Emlékszik, a ház teraszára: szekszárdi vörös került. Azután határozta el, hogy ő is teremt magának egy hasonlóan csodálatos menedéket… Mert ez maradt meg abból a szép délutánból – meg a versek muzsikája.

A felesége hangja riasztotta.

– Nem azért csináltál ciszternát annak idején – kontrázott Ella. – Bele is betegedtél, azóta fáj a szíved…

Nézte a feleségét. Éppen az ellenkezője az igaz. Az infarktus után emberelte meg magát, mintegy megmutatva a világnak: azért még valaki! Ez volt élete utolsó nagy próbája. A ciszterna kicsákányozása. A betonozásban segítettek a fiai, s amikor félig elkészültek a nagy munkával, akkor kezdte utánozni Visnyey Ádám a cisz­terna­készítésben.

– Van-e a hegyen vízvezeték? – firtatta egyszer egy okoskodó tanártársa, aki nagyon szeretett volna kint tölteni egy szép délutánt, de neki nem akaródzott a társaságában unatkozni.

– Nincs.

– És akkor mit isztok odakint?

– A fák és virágok cisztern­avizet kapnak, mi meg sört és bort.

Hogy ide városi csapvíz? Vezetékes víz? Ugyan minek és kinek? Igaz, újabban két család is kőházat épített, s itt élnek télen-nyáron, míg a pesti lakást kiadják hazalátogató külföldre szakadt magyaroknak… Visnyeyék is kiköltöznek tavasszal, amióta Adám nyugdíjba mehetett, éveket nyerve… Nekik jól jönne a víz! Ő megértő másokkal szemben, de öt-hat ember kedvéért ennyi terhet mások nyakába tenni, több mint embertelenség! Ám létrejött mégis a szervező bizottság Visnyey Ádám­mal az élen, majd a vízműtársulás megalakulására került sor. Sokan kíváncsiságból jöttek el, de a legtöbben lelkes vízpártiak voltak. A felvázolt költségek is tetszetősek és szerények voltak, a szervezők hasznosítani tudták egykori agitációs tapasz­talataikat.

Kimondatott, hogy a többség egy akaraton van, a néhány ellenvéleményt leszavazták a víz után sóvárgók, s több mint nyolcvanan aláírták a jelentkezési lapot, és kifizették hamarosan a megszavazott hatvanezer forint előleget.

Szegedi Péter is ott helyben aláírta a belépési ívet, és két-három nap múltán postára adta a pénzt.

A feleségének elmondta megalkuvása okát. – Nem akarom, hogy mindenféle pletyka keringjen körülöttünk. Nincs ugyan szükségünk vízre, s jobb lenne Máltára vagy Ciprusra utazni, de adjuk meg a császárnak ami a császáré…

Nem is esett szó többet se pénzről, se vízről. Ugyan Visnyeyék folyton szóba­hozták a kanasztapartik szünetében. Ilyenkor Zsóka elmondta, hogy hol tart a tervezés, Ádám megmutatta az elküldésre váró leveleket… S gyerekes örömmel panaszkodták el rengeteg tennivalójukat, amit persze nagy élvezettel csináltak mindketten.

Két leosztás között megkérdezte:

– Mennyit fizetünk még, Ádám? – Barátságosan kérdezte, mert nem akarta elrontani az évek óta tartó kanasztaparti-sorozatot, jó szórakozásukat a hegyen.

– Még kilencvenezret, de ezt rá lehet táblázni a telekkönyvre és tíz évi kedvezményes részletfizetéssel letörleszthető… Most az a lényeg, hogy a befizetett hatvan­ezerért mindenki kap egy vízaknát és kerti­csapot, a vizet ki-ki akkor viszi a házába, ha kedve és pénze lesz hozzá. Most az a fontos, hogy meglegyen a gerincvezeték!

A következő hét végén Tamásné hozta a pletykát, aki szeretett ide-oda be­köszönni s meginni egy pohár bort, sört, ha éppen megkínálták. Ilyenkor végig­libegett a hegyi úton, de nem egyedül ment, vitte magával a férjét s az eladósorba lépett leányát, aki visszahúzódásával a hegy Hamupipőkéje volt, ám akit Visnyeyné egyszerűen csak „kis rüfké”-nek titulált.

Nos, bekopogtattak Eszteróékhoz, akik már a hetedik tél elébe néznek hegyi magányukban, és akik először sóhajtották el: de jó is lenne a tiszta ivóvíz! Azaz, ez csak az asszony kívánsága volt, a férj ugyanis legtöbbször a lenti kocsmákban időzött, s vizet sohase ivott.

– Szegediék is beléptek? – kérdezte Eszteróné, akinek a nevét csak így jegyezték meg a hegyháton: Eszter, elhagyva a családi név mögül az ó-t.

– De már miért ne léptek volna be? – adta a semmit sem tudót Tamásné. – Én úgy tudom, már fizettek is.

– Beléptek? Nem akarom elhinni, hiszen folyton csak utazgatnak a világban. Csak az a fontos nekik, nem a közösség érdeke.

– De már miért lenne kötelező mindenkinek a víz?

– Illem dolga – mondta a semmi kis asszony, aki a honfoglalásuk után termőföldet hozatott a sziklás telekre, s azóta mindenfélét termel: paradicsomot, spenótot, zöldséget. Igaz, szereti a virágokat is. S amúgy adakozószívű. Jó asszony.

– De Esztike, már ilyet ne mondj, hiszen mi is utazunk minden évben.

– Ti mások vagytok! Barátkozók! – suttogta el vendégeinek panaszát. – Ezek a Szegediék valamiért orrainak ránk. Régebben olyan kedves volt Ellike, aki igen jó asszony, de a férje barátságtalan, folyton az írógépét kopogtatja, pedig az én drága jó emberem, hétvégeken mindig hozza ám neki a Vasárnapi Híreket…

– Meg is kínálják konyakkal – itta ki jéghideg sörét a harcias Tamásné, ezzel jelezve, hogy már nem maradhatnak tovább.

Lefelé menet gyorsan bekiabáltak Elliékhez, hogy továbbadják a vádaskodást.

– Itthon vagytok? Szabad bejönnünk?

– Csak tessék, tessék – ment eléjük Szegedi Péter. – Gyertek csak be… No, mi hírt hoztok odafentről?

– Mondta ám Eszter, hogy csak folyton utazgattok: Egyiptomba, Izraelbe, min­den­re van pénzetek, csak éppen vízre nincs – nézte az elsápadó Szegediéket Tamás­né, s nem tudta, hogy még a kertben döfje beléjük a szomszédok tőrét, vagy meg­várja, amíg beérnek s kiteszik eléjük a konyakosüveget, de már a lépcsőfeljárónál elkezdte mondani, hogy essen túl rajta, és ne fájjon túlságosan, igen, mondta, ahogy hallotta –, mert ti nagyon smucigok vagytok!

A vádaskodás felbosszantotta a házigazdát.

– Te nem mondtad, hogy beléptünk? – Szikrázott a szeme, elöntötte az indulat.

– Eszter nem tudja, hogy Egyiptomban, Izraelben is Visnyeyékkel voltunk együtt? Na, de jövőre már nem utazunk ám!! Sehová… Azt az egy évet majdcsak kibírjuk Málta látása nélkül is ugye, Ella?

– Beléptünk, mondd csak meg Esztikének, ha újra szóbahozza a vizet – mondta Ella felhevülten. – Beléptünk, mert éppen ezt nem akarjuk, hogy a hátunk mögött összevissza beszéljenek az emberek!

– Rajtunk nem múlik a hegyi szentháromság: az út, a villany, meg a víz. Rajtunk nem! – jelentette ki Szegedi Péter.

– Eszter meg fogja be a száját – üzente Ella, amit persze soha nem ad át Tamásné.

Szegedi Péter kimondta a szentenciát: – Mi a víz miatt senkivel se veszünk össze!

De míg eljött a pillanat, hogy ünnepi ruhát ölthettek Visnyey Ádám tiszteletére, kézbe­kapták a behűtött pezsgőt, a Séguin konyakot és a csokor vágott virágot Zsóka köszöntésére, még annyi minden történt a hegyen, hogy el se lehet mesélni.

3.

Tamás Tivadar szívesen nevezte magát hitetlen Tamásnak. Mikor először hallott a víztársulásról, nevetett. – Megeszem a kalapom, ha itt valaha is lesz víz!

Nyugodtan mondhatta, még senki se látta kalapban.

Bár a víz módfelett izgatta. Nem sokkal azután, hogy a mesterek felépítették a faházát, jóval később, mint a nagy többség, ezzel köszönt be a szomszédaihoz.

– Van egy ragyogó ötletem! Fúrassunk kutat!

Mosolyogtak rajta. Itt, a hegy magasában? Kutat?

Felesége, a szőke Mariett, a férje háta mögött legyintett: – Nem kell komolyan venni! Álmodozik. Mindig mindenben ilyen! Aztán, amikor valamire pénz kellene, nekem mondja: „Fizesd ki!” Minálunk én tartom vállamon a családomat. Én vagyok a pénzeszsák! Még most is, pedig közben örökölt a férjem, eladták a családi villát, lett néhány milliója, de a pénzhez nem szabad hozzányúlni. Az az OTP-ben van, mintha nem is lenne… Gondoltuk a lányommal, csak elvisz minket valami szép, előkelő, elegáns helyre egy jó vacsorára… Egy fenét vitt el. Most is azt hallom: „Tankolni kell! Nekem nincs pénzem. Én odaadom a nyugdíjamat.” Miért, én mit csinálok a fizetésemmel? De én külön is robotolok. Állandóan. Még jó, hogy ma megfizetik a bankosokat. Áldom is az eszem, hogy annak­idején a Közgázra jelentkeztem, és nem az ELTÉ-re. Kultúra, művészet… Ugyan kinek kell ma? Ki fizet érte?

Ám Tamás Tivadar varázsvesszős kutatót hozott ki, azzal járta be a hegyet. Mikor kilengett a varázspálca, a mester kijelölte a helyet. – Itt a víz!

– És milyen mélyben?

– Harminc méter. Egy jó kútfúró kivitelezheti akár százezerből is.

Na, szívta mindenki a fogát, hiszen mi van, ha mégse találnak vizet? Abba is maradt a tervezgetés, de nem az álmodozás. Akkor a százezer még nagyon sok pénz volt.

Tamásné ügyes diplomata volt: nem mondott nemet, ha a vízről esett szó. Hiszen a szív helyesli, csak éppen az ész berzenkedik. Annak idején, amikor az úthoz kellett hozzájárulni, ők is befizették a rájuk eső részt, mégis az ő telkükhöz kanyarodó útszakaszt nem építették meg…

S mi lesz, ha a vízzel is becsapják őket?

Visnyey Ádám a kert végéből beszélt át hozzájuk, szívesen átment volna, de a felesége módfelett vigyázott erkölcseire, és nem szívesen látta, ha Tamásék éretten is gyerekes lánya túlságosan is közel­hajol az ő Ádámjához. Egyébként „Ádámnak Éva kell” zengte régen a divatos sláger s Tamás Fanni igen vágyott már egy néki rendelt Ádám után…

Zsókát kinevették, a szegény Ádámot meg sajnálták, aki szeretett a kert végéből átleselkedni.

De mindez persze nem jelentett semmi akadályt, Tamásék is beléptek – mégpedig majdnem elsőként – a vízmű társulásba.

Jött a tavasz.

Egyszercsak azzal lepték meg szomszédaikat Tamásék, hogy Tivadar kiveszi spórolt pénzének kamatait, s valóra váltva gyermekkora álmát, elviszi a családját egy amerikai körutazásra.

Visnyeyné, amikor megtudta, hogy miféle útra mennek Tamásék, sietett ki­jelen­teni: – Én is folyton Amerikába vágyom! Tudjátok, mi oly sokáig nem mehet­tünk, mert Ádám beosztása lehetetlenné tette a nyugati kalandozásokat. Most pótoljuk, ha egyál­talán be lehet pótolni évtizedek mulasztásait. Istenem, Amerika!… És merre mentek? Körutazásra? Ha tehetném, Kaliforniába mennék, Ádám azonban Miamiba vágyódik. Tudjátok, a mi helyzetünkben le kell mondani az ilyesféle vágyakról.

– Nézzétek – szúrt szavaival kegyetlenül Tamásné, miközben a jeges Martinit emelte szájához Szegediék teraszán, mert ott folyt a beszélgetés, ugyanis a vágyakozó Fanni s Ádám románca miatt megromlott a kapcsolatuk, és csak semleges helyen találkozott egymással a két család –, nézzétek, nektek most ildomtalan lenne utaznotok. De elhozzuk nektek Amerikát, mert a kislányom, Fanni videózni fog… És talán egyszer megmutatjuk nektek is, de ehhez az kellene, hogy előbb ti hívjatok meg a régóta ígért egyiptomi és izraeli filmvetítésre. Vagy ti nem így gondoljátok? Mert csak ígérgetitek, aztán másokat láttok vendégül…

Egyszuszra hadarta el a benne lévő feszültséget, amiben ez is benne volt: na, most aztán lepipálunk benneteket!

– Mi is mehetnénk, mert van pénzünk – vágott vissza Zsóka –, de azt mondta Ádámom: Zsóka lelkem, most ne, mindenkinek szemet szúrna, hogy elmegyünk Amerikába. Egyesek nem átallanák azt mondani, hogy az ő pénzükön utazunk…

– Apropó – vett egy nagy lélegzetet Marietta és kimondta, ami régtől izgatta –, mi lesz a kamattal? Elszámoltok azzal valakinek?

Ettől a pillanattól kezdve nem lehetett folytatni a beszélgetést. Se kerítésen át, se Szegediéknél, ahol erre a beszélgetésre sor került…

Persze Tamásék becsületére legyen mondva, amikor hazajöttek a távoli útról, senkivel se éreztették, hogy „na most aztán mindannyian le vagytok pipálva”. Igazán úri módon viselkedtek. Szegediéknél visszafogottan mesélték amerikai élményeiket, és nemcsak erre, de arra is ittak, hogy Péternek megjelent egy fontos tanulmánya az Irodalomtörténetben s ez is okot adott az ivásra.

Ella finom palacsintát készített. Volt baracklekváros, juhtúrós, hogy inni lehessen rá. Szép volt ez a júniusi nap. Délelőtt esett, ettől lett elviselhetőbb a hőség.

Amikor már tele ették magukat a vendégek, Marietta, a tőle megszokott harsánysággal, elkezdte mondani: „Mi van itthon? Azt hittük, a készre jövünk haza, és még sehol semmi! Hát nem májusra ígérték a vizet? Jó, jó, kész a gerincvezeték és a többi munka? Miért lapul annyira Ádám? Mikor lesz vízakna és kerti csap, ki csinálja meg? Azok – intett a Visnyey-ház felé – elbújnak, semmiről nem tájékoztatnak, mintha élveznék, hogy mesterek után futkosunk. Nektek ki csinálja a vízaknát? És nem fizetnek kötbért az illetékesek? Nem azt mondta Ádám, ha május végére nincs víz, napi kötbért fizet a kivitelező? Ti itthon voltatok, a ti barátotok. Nektek se mondtak semmit?

Ella nyugtatta Mariettát.

– Péter egyszerűen nem hajlandó beszélni a vízről – mondta. – Torkig vagyunk mindennel. Beugrasztottak, fizetünk, várunk! Eszter már felhozott egy mestert, az kicsákányoztatta a vízaknát s kibetonozta, ám azóta itthagyott. Ádámtól mi semmit nem kérdezünk, süketek és vakok vagyunk…

Mintha meghallották volna Visnyeyék, hogy miről is tárgyalnak a szomszédok, még jobban begubóztak. Szegediék tudták az okát, csak nem akarták a nagyszájú Mariettát még jobban felingerelni. Hiszen, épp az a baj, hogy itt mindenki Visnyeyékre vár: ők intézkedjenek, de megsértődtek.

Június közepén aztán felpörögtek a munkák. Jó mesterek ajánlkoztak. Lelkesek, becsületesek, dolgosak, akik pénzt akartak keresni.

Legközelebb együtt számolták ki, kinek mennyibe kerül az első liter víz. Szegediné hozta a papírjait.

– Befizettünk százötvenezret… A vízakna s a kerti csap harmincezerbe került, a ház belső vízvezeték szereléséért, és az elektromos vízmelegítőért kilencvenezret fizettünk, a tervezés ezernyolcszázba került, de kell fizetni közműfejlesztési hozzájárulás címén tizennyolcezret, és a bekötésért is negyvenezret kér a Vízmű, ez összesen annyi mint háromszázharmincezer!

– Akkor mi be vagyunk csapva – jelentette ki Tamás Tivadar.

– Alaposan – helyeselt Szegedi Péter.

4.

Amikor Visnyey Ádámék meghívták születésnapi ünnepségre a két családot, Zsóka átkiabált Tamáséknak a kerítésen át, hogy a kutyát – egy öreg spánielt – ne hozzák magukkal. Bár a kutyáról beszélt, Fannira gondolt. De csak gondolt, mert a családi békesség kedvéért ki nem ejtette volna a hallgatag lány nevét.

Elérkezett az indulás ideje.

Elől a spániel futkos, utána Tamásné libeg hosszú szoknyában, az oldalán a veszedelmesen csinos Fanni feszít testhezálló nadrágban és picinyke, ám mindent megmutató blúzban, vörös haja akár az oroszlánsörény. Megy, ringatja magát, hiszen tudja, a férfiak mind őt figyelik.

– Mit visztek ajándékba? – nyitott be Marietta Szegediéldiez.

– Séguin konyakot, pezsgőt és virágot – sorolja Ella. – És ti?

Ekkor érkezik oda Tamás Tivadar. Látszik, hogy a felesége öltözteti, most is új nadrágban s amerikai cipőben lépdel. Mosolyog, mint aki valami nagy titkot őriz. – A mi ajándékunk meglepetés!

Most már elől mennek a férfiak, mint a cigányok, csörtetnek a következő házig, s Tivadar úgy nyomja a csöngőt, hogy még a holtak is felébrednének.

– Nyitva van! – kiált ki Zsóka. – Csak nem gondoljátok, hogy a kaput éppen most zárjuk be…

– Hol az ünnepelt? – hangoskodik Szegedi szomszéd is, noha ez nem szokása, de átvette Tivadartól a modort.

– Hol lenne? – ölelkezik a férfiakkal Zsóka. – A bográcsnál! Odavárja az urakat… – Te is átjöttél? – néz a kutyára, s nem leplezi haragját.

– …s a hölgyeket – kiáltja az ünnepelt s máris emeli a pálinkásüveget, mint valami diadalmi zászlónyelet, és azzal integet.

Körbefogják a hamvadó tüzet, éppen utolsót rottyan a pörkölt, itt tölt a pálinkáspoharakba a házigazda, és fogadja a köszöntést, az ölelést, a csókokat. Fanni ajka rebbenő galamb, maradna még, de nem lehet.

– Isten étesse a ház urát, a hatvanadik születésnapján! – Ella beszél a nők nevében, és még egyszer puszit ad.

A virágcsokrok Zsókát illetik, az ölelések is, s mert valamivel pótolni kell a folytonosan megtépázott nimbuszt, Péter a fülébe súgja: – Gyönyörű vagy, Zsóka.

– Ma csak Ádámot dicsérjétek – szabadkozik az asszony, és terelné a vendé­geket a teraszra, de férje most szokás szerint kiselőadást tart a pincepörkölt elkészí­té­sének módjáról s a fakanállal egyenként kóstolni kell a lét és egy picinyke húst, nem a felelősség áthárítása végett, éppen ellenkezőleg, most kell bezsebelni az el­ismerést, itt, a helyszínen, a mámorító barackpálinka illatától és ízétől meg­mámoro­sodottan! Mert az asszonyoknak is barackot töltött, majd a teraszon kínál Martinit, Cinzanót, Camparit. Ma bő a választék, hiszen egyszer hatvanéves Visnyey Ádám.

A teraszon még ki-ki ott foglal helyet, ahol akar, nem egymás szemét kell nézni, hanem a várat, az újjávarázsolt várkaput, a Dunán úszó hajókat, a lassan vörösbe hajló égalját, a panorámát, amely jobban részegít, mint az égető ital.

– Hát nem gyönyörű a világ? – áradozik Zsóka, s máris hozza a teli tálcákat, a lazacos és kaviáros falatokat, a sajttal teli tálat, amin még zöld olívabogyó is kelleti magát…

Azt a szokást vezették be már évekkel ezelőtt, hogy ajándékot csak pezsgőbontáskor adnak át.

Addig inni kell, örülni a világnak, az életnek, most a víznek is, az együttlétnek, mert van ahogyan van, de mégis összetartanak, mások nem is értik e három család hosszú ideje tartó barátságát… Velük a jókedv, a nagy eszem-iszom, a derű és a vidámság.

Visnyey Ádám maga szed az asszonyoknak a pincepörköltből, teli kanállal, s az első tányért Fanni elé tenné, de Zsóka megállítja a levegőben e szavakkal: – Az első tányér mindig az ünnepeltél

– Úgy van – helyeselnek a férfiak. – Éljen az ünnepelt – emeli poharát Szegedi Péter, s oldja a megdermedt pillanatot.

– Fantasztikusan jó – zsongja Mariette Ádám fülébe a dicséretét –, a pince­pörköltöd olyan, mint egy…

– …költemény – fejezi be Szegedi, s fitogtatja, hogy ő mindent a költészettel hasonlít össze.

Most aztán áhítatos csönd ereszkedik az evőkre. A nyelések, a rágások muzsikája hallatszik, aztán már poharakban a sör, lehet emelni a hatvanéves Visnyey Ádámra, aki átszellemülten mosolyog, és közben kattognak a fény­képező­gépek, dolgozik Fanni videója is.

Ez a megörökített pillanat varázsa, a vágyott, a gyönyörű, az elfelejthetetlen.

Mintha egy hatalmas varázsgömb borulna rájuk: olyan a táj, az átellenbeli világ, a látvány, s a terasz csodája.

– Nem is reméltem, hogy jó hatvanévesnek lenni – áll fel Visnyey Ádám, kezében söröskorsót szorongat –, köszönöm a megtiszteltetést, hogy eljöttetek, hogy itt vagytok, s hogy széppé teszitek a születésnapomat.

Zsóka meg akarván állítani férje ömlengését, közbeszól. – Most akkor mit hozzak, a tortát, a kávét vagy a pezsgőt?

– Miután annyit ettünk – javasolja Ella –, jöjjön a pezsgő és az ajándékok átadása!

Máris itt a pezsgő, bontja az ünnepelt, finoman csavarja ki a parafadugót, s teletölti a poharakat.

– A sarokba állok, onnan gratulálok, boldog szülinapot kívánok… – versel a házigazdának Ella, és átnyújtja a szépen becsomagolt konyakot.

Ádám köszöni az ajándékot, félreteszi, hogy szabad legyen keze az újabb üveg elvételére, mert látja, Tamásék is italt hoztak.

Itt is az asszonyé a köszöntés tiszte.

Megcsókolja Ádámot, Fanni is odaleheli az édes puszit, Tivadar meg átöleli. Marietta kezében üveg.

– Szeretnénk megköszönni azt a sok fáradozást, amit miértünk is tettetek – ránéz a férje mellett álló Zsókára, mert néki is jár a köszönetből –, s úgy gondoltuk, az a legillőbb ajándék, ha igazi, eredeti amerikai whiskyt hozunk.

Visnyey Ádám Zsókájára néz. Mintha mondaná a szeme: látod, én ezt vártam!

– Tessék, fogadd el tőlünk a világ legdrágább whiskyjét.

Visnyey Ádám szája a füléig szalad, hiszen ez egy jókora Jim Beam-es üveg. Kibontja. Nézi. Pecsétviasz zárja le a kupakot.

– Nem is tudtam, hogy Amerikában így zárják le az üvegeket – álmélkodik.

– Csak az egyedi példányokat! – jön a válasz, és mosoly bujkál Tamásék arcán.

Ezt meg kell kóstolni. Az ünnepelt bontja az üveget. Feltöri a pecsétviaszt.

Zsóka már hozza a jeget. Ádám tölt. Nézi a színét. Jaj, de furcsa! Átlátszó. Az orrához emeli.

– De hisz ebben víz van! – kiáltaná haraggal, de visszakozik, csak nem árulja el, hogy nem szereti, ha tréfálkoznak vele, s éppen a születésnapján.

– Ez a legdrágább whisky a világon, csodálatosan tiszta csapvíz, aminek az első litere háromszázharmincezer forintunkba került. Fannikám – szól kislányára, aki már az igazi palackot fogja –, add át Ádám bácsinak az eredeti amerikai whiskyt.

Farmi átadja, s Ádám megcsókolja, magához öleli, ország-világ előtt. Mit számít már a torta édessége? Ádám az igazi üveget bontja, s abból tölt a jégkockákra. Koccintanak, Zsóka szemében könnycsepp, Ádám magához húzza a feleségét, másik karjával meg Fannit öleli.

Marietta találja fel magát. – Ohó, nem úgy van az! Csak a whiskyt adtuk oda, a lány marad.

Zsóka fut a házba.

Ádám utána kiált. – Szívem, a tortáért mégy?

Koccintanak újra. Csengenek a poharak. Gyönyörű a naplemente.

Vagy mégse?

CSALA KÁROLY

Epitáfium

                                Zs. I. emlékére

Élni szerettem, nem tengődni,
sorsom sok grimaszát
ez magyarázza.
Hallgatni éppúgy,
mint hazudni,
mindig utáltam.
Nem volt könnyű
se nekem, se másnak
e hangos kis úri magány.
Könnyed látszattal fecsegtem
s írtam mindig jót igyekezve.
Ha melléfogtam?
Hát mint zenész a rossz húron,
vagy mint rajtam is végül
a gyógytudomány.

Végzés

Vajon a végzet dolga inkább,
vagy csak dolguk végzése volt ez:
Pizarro kivégezte az inkát,
s az aztékokkal végzett Córtez.

A végzet zsinórját a párkák
primitív fortéllyal csomózzák:
Sandinót mindig sírba vágják
az Anastasio Somozák.

Csakhogy elég lesz egyszer is tán,
hogy számításuk eltévesszék –
hogy mást értsünk terroristán,
s másnak idézzük végleg vesztét.

Névtelen nicaraguai gúnyvers Anastasio Somoza kriptafalára

(átköltés)

Itt nyugszik s oszlik:
féreg volt, férgeké lett.
Most csak kicsivel rohadtabb,
mint életében.

Fekete-fehér

Mozdult a kép: a rendcsináló tiszt urak
makulátlan mosollyal mészároltak,
hibátlan volt pisztolyaikban a furat,

s lám, nem beszéltek vissza már a holtak.
Csupán a győztesek beszéltek össze:
a pofázó sajtó még nagy pofont kap…

Ezerkilencszáztizenkilenc ősze
a nemzeté! S buzgott a hon s faj sok dühös
kurátora: „Ne mindegy, mész-e, jössz-e,

bolsi cseléd, büdös biboldó!” – S jött a hős,
a fővezér, fehér lovon; nem ósdi
egyenlősdi eszmék vezették; nem rühös

prolik játéka ám a kormányzósdi!

Mogorva vezércikk

Mogorvaföld
a mogorvák országa,
nagy mogorva múltat őriz
sok mesés mogorva saga.
Minden érték, mi mogorva,
s elorzani annyian szeretnék
a mogorva föld szorgos népétől
a szorgos mogorva nép földjét,
terem az irigység spontán,
és minden szomszédos restség
minden szomszéd portán
áskálva erre les:
sőt nagy titkon tán
az egész földkerekség
mogorvaellenes!
Mert egyedül mi vagyunk mogorvák,
azért vagyunk egyedül mi,
mogorvák.

Magyarázat a miértre

A nép,
ez a holnapba hajlított íj
magát sem kímélve
visszacsap arra,
aki ügyetlenül
vagy dölyfösen
túlfeszíti húrját.

Szünet

A világtörténelem hátsóudvarában
türtőzteti magát a forradalom.

Népdal

De szépen süt, jaj, de szépen süt a nap!
Most látom a babámat a víz alatt.
Tegnap fürdött, lubickolt még javába,
máma belefúlt a bánya tavába.

Boldog békaidő

Árok partján, pangó vízben nád terem,
barna béka brekeg biztos rejteken.

„Két éltemre megesküszöm, brekeke,
nincs jobb étek, mint a légy, a fekete!”

Isten, pap, piac

Mindegy, hogy Isten ízeltlábú,
vagy vízben él, és pikkelyes;
rovarpap, halpap hite egyként áru:
pénzedért veri beléd,
hogy mi helytelen, és mi helyes.

Erőhalandóság

Az atlétával ereje velehal.
De nem hal meg rögtön
a jobbfajta
költővel a dal.

Reklámférfiú

Gyarapszik ő,
hát mit számít neki,
hogy más mit veszt el?
Maga társadalmilag mobil,
maroktelefonja Westel.

Szemétdomb

Rég,
amikor még
a pesti fogalmak szerint is
író volt Hemingway,
nem pedig bonbon,
olykor egy-két
prolikakas is próbálkozhatott
kukorékolni
a kulturális szemétdombon.

Pártfőnököcske

Szétokádván napi szidalom-,
rágalom- és ígéretadagját,
mint végtelen vödöristen
gyűjtögeti a lyukas lelkek
monoton csöpögő hozsannáit.

Életes

Ha a világ végtelen,
s miért is ne volna,
az életnek más formákkal
is adódhat dolga,
s volt, van és lesz helye
sok helyütt még jobb is,
mint itt ez a tönkre élt,
félholt földgolyóbis.

Köztér

Manapság már nincs nyájasság
magyar utcán és térén,
csak nyáj van, hogy ugassák
önjelölt komondorok,
akiknek adva mancs, agyar, morduló torok,
s aki mind tudja, mit kell:
járóval és kelővel úgy bánik el,
ahogy kutya buta barmot terel.
S az őrzőktől sem üdvözlet fogad,
ellenben sziszegő indulatszó
szorul nyakadra, mint a lasszó,
s még örülj, ha annyi okból,
hogy itt vagy, ám nem vagy merő marokból,
nem verik ki szádból a fogad.

Pasolini-parafrázis

Tán mindnyájunk nevében mondom, amit mondok,
vagy talán nem.
Tán nem beszélek semminek nevében,
csak mindeneknek ellenében.
Nem vagyok más, csupán a való rabszolgája,
őt követem nyomon, és nincs hatalmazásom
hatalmamba keríteni s nekem kedvezgető
képét terjeszteni el!

SZARKA ISTVÁN

Áradó Dunához

Figyelnek túl a védőműveken
kicsiny országaink, míg
telten, domborún szinte, vágtatsz
tenger felé medencéd súlyos tuskóival,
sétányodra lépsz lengetni hintát
s Bíbic-kapunkban ötödik sor homokzsák
állítja meg csak szőke, lomha
elnyelőtükröd – élmény tehát
élni tevéled, lebegni nagyfenekű
piros kenumban, mártogatva beléd
kurta lapátot: alant két lábnyira
atlantiszi táj; némelyek meg söröznek
lomb közt, kocsmatetőn, a hold alatt az árban.
Könnyű asztalt, hálózsákot is vittek.

Ez mind

     Ez nem magyal,
     és nem fagyal,
     ez nem megy el,
     és nem fagy el,
     ez mind magyar:
az ős-, a dísz-, a gyász-.
A' faj-. A híg-. A mély-.
               Vigyázz.
               Remélj.

KÁLNAY ADÉL

Mert nem lesz úgy semmi

Megvakultam. Csupán azt látom, ami nincs, írta a költő a noteszába, és hiába gondolkodott utána sokáig, más nem jutott eszébe. Csak nézte az alatta elterülő várost, vagyis azt ami város volt egykor, addig nézte, míg könnybe nem lábadt a szeme az erőltetéstől. Jólestek ezek a könnyek, hisz már ki tudja milyen régen elhagyta a sírás, pedig leghűségesebb társa volt a vándorlásainál. Arra már nem emlékezett, mióta vándorolt. Néha úgy érezte, már az idők kezdetén is ugyanígy rótta a poros és elhagyott utakat, máskor meg úgy, mintha csak az imént indult volna el. Akár így, akár úgy, egyvalamit mindig egyformán gondolt. Nem tart már soká, mondogatta magának, érzem most már hamar vége lesz és megrettent, hogy meg sem rémül már ettől a gondolattól.

A költőt valamikor látnoknak csúfolták. Te mindent tudsz előre, mondták neki, hát mondd meg, mit hoz a jövő, de a költő az ilyen kérdésekre soha nem válaszolt. Nem tudom, felelte mindig, s tényleg nem tudta. Az igaz, hogy jó előre megérezte, ha valami nem jó irányba halad, s tudta előre, mi az, ami rossz, de hogy a vége mindennek mi lesz, arról fogalma sem lehetett. Én csak azt tudom, hogy baj lesz, de hogy milyen és mekkora, arról semmit, ismételgette és széttárta a kezét tehetetlenségében. Költő vagyok, mente­ge­tőzött, én nem tudom, csupán érzem a világot. Érzem, hogy a világ rosszul lélegzik és büdös a lehelete.

Mindez azonban már rég volt. Hosszú ideje, hogy senki nem kérdezi, senki sem akarja tudni a jövőt, mert a jövő eljött, jelenné vált és nem úgy lett semmi, ahogy bárki gondolhatta volna. Nem rosszabb lett, nem is jobb, egyszerűen más. A költő meg csak bólogatott, hümmögetett, így múlik el a világ dicsősége, mondogatta, és biztos volt benne, hogy ezt a mondatot már hallotta valahol, hogy ezt a mondatot nem ő találta ki, de képtelen volt utána gondolni, ki is lehetett. De hát így vagyunk mindennel, próbálta megnyugtatni háborgó lelkét, sosem tudhatjuk, kinek a mondata jut eszünkbe, hisz már időtlen idők óta nem születik új gondolat. Minden gondolat megszületett, ami csak megszülethetett, s ezért lehet valóban, hogy eljött a vége ennek a világnak.

A költő egyébként már régóta úgy volt költő, hogy semmit sem írt. Nem tudok írni, panaszolta annak, akinek beszélhetett erről, mintha elfogyott volna valami, ami eddig létezett és nem bennem, hanem kint a világban. A költővel sok baj volt különben, mert nem találta a helyét, s mert magányán senki sem tudott enyhíteni. Úgy félek, mondogatta, ti nem érzitek mennyire egyedül vagyunk, és olyan rémült lett a tekintete, hogy sajnálkozva néztek össze a háta mögött. Máskor meg arról beszélt, hogy a lelkiismerete már nem képes tovább cipelni azt a rengeteg bűnt, amit mások elkövetnek. Tehetetlen bábok vagyunk, vádaskodott, meg kell, és meg is fogunk még fizetni ezért, ezért, hogy hallgatunk. Embereket ölnek halomra, elfogy a levegő, meghalnak a vizek, mi nézzük ezt és semmit nem teszünk. Végül észrevette, hogy lassan elhagyják őt azok az emberek, akikhez szólhatna, hogy kiürülnek azok a termek, ahová belép, hogy elfordítják a fejüket még a jó ismerősök is. Nem teheted ezt velünk, mondta meg neki végre egy barátja, mindent összezavarsz. Mi nem tudunk bűnbánattal élni. Mi semmiről nem tehetünk, jól tudod. Nem mi ölünk, nem mi kezdünk háborút, nem mi feketítjük el az eget, nem gyötörhetsz minket ilyesmivel. Hallgass, vagy menj, írd a verseidet, azokban elsírhatod minden bajodat, az költészet lesz, nem valóság, így nem kell komolyan venni!

A költő ettől végképp elkeseredett. Hiszen amíg tudott írni, nem létezett komolyabb, igazabb dolog a számára, mint a leírt vers, amelyben ott lüktetett minden fájdalma, szenvedése, s azt hitte, ezzel mindenki csak így lehet. Aztán már csak csalódás érte. Csalódnia kellett mindenkiben. Önmagában is. Mert hamar kiderült, hogy ő sem tud úgy élni, ahogy helyesnek tartaná. Hogy van valami, ami szinte mindenben megakadályozza. Régebben ez sem létezett, vagy csupán nem vette észre, mindenesetre egy ideje létezik, s ő nem tudja a nevét. Ettől volt még ijesztőbb és veszedelmesebb. Ha nincs neve nem lehet harcolni ellene.

Kétségbeesésében orvoshoz fordult, aztán az italhoz. Egyik sem hozott megoldást. Lidérces álmai voltak, nem egyszer álmodta azt, hogy meg kell állítania egy robogó vonatot, amelyről tudja, hogy a pusztulásba robog. Mindennél fontosabb volt megállítani, mert ő maga is a vonaton ült. Egy hosszú, egyenes pályán várta a szerelvényt és amint feltűnt, azonnal kiállt a sínre és ordított, hadonászott, s közben tudta, hogy a vonat nem fog megállni. Nagyon sajnálta magát, aki ott retteg a vonaton a többi szerencsétlennel, s valami csodában reménykedik. Fájt a szíve azért az emberért, aki ő, s akin nem tud segíteni. Ebből az álomból mindig verejtéktől csatakosan ébredt, el sem hitte sokáig, hogy nem a valóság történt meg vele.

Aztán eljött a pillanat, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, s el kell indulnia, megtalálni helyét a világban. Úgy ment el, hogy senkitől nem búcsúzott, s noha nem fogadott némaságot, ettől kezdve már nemigen beszélt. Kivel s beszélhetett volna, amikor hosszú bolyongásainál csak egyre vigyázott: nehogy emberek közelébe kerüljön. Tartott a találkozástól. Mindenki annyira más, gondolta magában, olyan bonyolult lenne minden, mire kiismernénk egymást, annyi kellemetlen félreértés születne! Az embereket csupán messziről figyelte, így nem is értette igazán őket, mit miért csinálnak, miért szeretnek, gyűlölnek, miért élnek, halnak? Eljutott olyan helyekre is, ahol ezek a kérdések egyre értelmetlenebbekké váltak. Ott háború volt, vagy éhezés, kezei között pusztultak el apró gyermekek, öreg emberek ültek összeomlott házaik előtt. Ilyenkor szégyellte magát, s szégyene csak nőtt, amikor elhagyta azt a helyet. Kisétált a háborúból, ki az éhezésből, nyomorúságból, de a többiek mind ott maradtak, mert mindenki nem mehet el onnan, ahol rossz neki, csak a költőnek volt ez a kiváltsága. Hát ezért szégyenkezett, és még sok más dologért. Szégyellte azt, hogy fél, megijesztette a gyávasága, ezt nem tudta eddig magáról, hogy ennyire tudjon félni a megsemmisüléstől, attól, hogy vége lesz, hogy vége lehet neki is. Aztán meglátta azt is, hogy mindenki más is fél, retteg, vagy attól, ami van, vagy attól, ami lesz, és ráadásnak még a múlt is kísért megtörtént vagy elképzelt borzalmaival.

De a költő nemcsak nyomort és háborút látott, hanem gazdagságot is, és könnyű életet. Rémülten tapasztalta, hogy ez legalább olyan félelmetes, mint a világ sötétebb oldala, s hogy az emberek egy idő után ugyanúgy vergődnek a sok pénztől, mintha a szegénység lyukas hálójába lennének gabalyodva. Rossz a gazdagoknak, rossz a sok pénz, próbálta egyszer-kétszer vigasztalni a nélkülözőket, de majdnem megverték, így abbahagyta. Nincs jogom semmit szólni, döntötte el végül, én nem tartozom sehová, határon állok, látom a világot folyton két részre szakadni, s csak nézhetem, tenni semmit nem tehetek. Még ha látnám is a jövőt, ugyanilyen tehetetlen lennék akkor is. így gondolkozott s ezután ha lehet, még messzebb kerülte az embereket. Addig akart vándorolni, amíg megtapasztalja, milyen a világ, de hamarosan kiderült, hogy a világ mindenütt ugyanolyan ijesztő. Mégsem tudott megállni, hajtotta a félelem őt is, ahogy a többi embert is, választania kellett, áldozat akar-e lenni, vagy inkább tanú, úgy érezte csupán ez a két választása maradt, s még csak azt sem lehet igazán eldönteni, melyikhez kell nagyobb bátorság, meghalni, vagy életben maradni, sőt azt sem tudta, lehet-e választani egyáltalán. Azért a költő mindennek ellenére szeretett élni. Olykor felsóhajtott, de szép pedig a világ, s tényleg, szép volt. Még reménykedett is. Belekapaszkodott abba a felismerésébe, hogy még soha nem úgy történtek a dolgok, ahogy előre elképzelték. Most is másképp lesz, döntötte el, s ez kissé megnyugtatta.

Csak ült a város fölött, vagy amit városnak hívtak egykor, és beleírta a noteszébe, megvakultam, csupán azt látom, ami nincs. Megtörölte a szemét, és elnézett messzire, a romhalmazon túl. Várta a jövőt.

BODA MAGDOLNA

(próbálkozásaim)

Próbálom behatárolni
a végtelent,
horizontálisan és vertikálisan is.
Hogy semmi, de semmi
ne vesszen el,
hogy minden kitapintható legyen.
Próbálok falat húzni
a szükségszerűség és az
esetlegesség közé.

Várom, hogy mondd végre,
hogy ismersz,
hogy ismerős vagyok,
hogy láttál már valahol.

Egyre egyszerűbb
képletekben gondolkodom.

(klubtagságom)

Most már biztosan én is
a Megtört Szívűek Klubjába tartozom.
Szép nagy tábor.
Az esti partikon andalító zene szól,
én a sarokban pogácsát majszolok
és szüntelenül reménykedem.

(ilyen… egyszerűen csak ilyen)

Tenyereimen arcom
Ez itt egy szétkönyökölt gondolat
Hosszú érzés,
csak vessző van benne
és nincs a végén pont

(a dolgok természete)

Lehetnél egy egyszerű jambus,
vagy akár hexameter e papíron,
de mégsem vagy,
csak ülsz itt a halomba
hordott szavak kupacán,
bízva felejtőképességedben,
pedig a dolgok archiválva
vannak rég.
Ez a dolgok természete,
nem a tied,
és nem is az enyém.

TABÁK ANDRÁS

(X. szeretője)

„Hát persze, hogy szerettem,
de mennyire szerettem,
csakhogy nem szerelemmel.
Mégis a szeretője
lettem, mert nem akartam,
hogy velem gondolatban
túl sokat foglalkozzék,
és ne azzal törődjék,
mi dolga s a sorsa volt –
a próza.”

Éppen most harminc éve,
hogy ezt így elbeszélte
az idős, derűs asszony,
még akkor is őzsuta-
–szép, s melegen nevetett.
És nevettem magam is.
Ma már tudom azonban,
tennem mit kellett volna:
a kezét csókolnom meg –
hódolva.

KONCZ KÁROLY

A borotvakészlet

Büdös csavargó, gondolta a takarítónő. Megállt mellette, és undorral végigmérte a férfit, aki egy párnázott, műbőr fotelben ült a váróterem homályos sarkában. Már legalább másfél órája ül itt.

A seprű hosszú nyele a takarítónő mellének és hasának dőlt, a lapátot meg a vödröt bal kezében szorongatta. Megigazította hypótól kifakult köpenyét, a vödröt leeresztette maga mellé a nagykockás kövezetre. Elégedetten körbepillantott a várótermen, a saját birodalmán, habár a tisztaság nem volt kifejezetten erénye.

A mindenit neki, ne aludjon ez itt, gondolta. Megragadta a seprűt meg a lapátot, és söprögetve elindult a férfi felé. Az meg se moccant, holott a seprű veszedelmesen közel járt már a lábához. Nyilván aludt. De hogy teljesen megbizonyosodjék, betolta a seprűt a férfi lába mögé, aztán visszahúzta. A férfi felnyitotta az egyik szemét.

A takarítónő odahajolt hozzá, és így szólt: – Hallja-e, váróteremben van, nem szállodában.

– Na és aztán? – mordult a férfi szárazon.

– Semmi és aztán! Maga aludt itten, ne is tagadja.

– Már a szememet se csukhatom be?

– Na ja, de maga horkol – hazudta a takarítónő.

– Horkolok? – kérdezte a férfi, és egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Meghiszem azt! Itt ül és horkol, azt pedig nem szabad. Ez itt nyilvános hely, maga meg ezzel a fertelmes hortyogásával elriasztja az utasokat. Hát nézzen körül! Le mert ülni valaki a közelében?

A férfi nem válaszolt.

– Van egyáltalán jegye? – akadékoskodott tovább a takarítónő.

– Van – válaszolta dühösen a férfi, és ráemelte tekintetét.

– Szabad kérdeznem, mikor indul a busza?

– Tizenhat ötvenkor.

– Tizenhat ötvenkor – ismételte a takarítónő, és felnézett a váróterem villanyórájára, amelynek épp akkor ugrott a percmutatója. – Hát addig még majdnem két óra van hátra. Itt akar horkolni még két óra hosszat?

A férfi hallgatott. A takarítónő aggódva állt egyik lábáról a másikra. Reménytelennek látszott az eset. És olyan szánalmat keltő, elcsigázott ez az ember. Sovány, a ruhája kopott, az egyik lábát is olyan furcsán tartja.

– Nem akar közben elmenni kávézni vagy sört inni? Itt van szemben a park mellett a kerthelyiség – próbálta meg még egyszer. – Oda járnak a férfinépek ha később indul a buszuk.

De a férfi továbbra is hallgatott.

– Horkolni aztán nem szabad – mondta végül a takarítónő és otthagyta.

Gacsályi Dezső rokkantnyugdíjas volt, negyvenhét éves és nőtlen. Azért jött be a városba, hogy a falábára új szíjazatot csináltasson. Mikor a múlt héten moslékot vitt a malacoknak, megbicskalott a falába, és elszakadt az egyik keresztpánt. Az igaz, hogy már előzőleg is többször megbicsaklott, de ezúttal el is szakadt a szíj, és annyira el is vékonyult már, hogy összedrótozni sem tudta rendesen. De most bejött a városba, járt a szíjgyártónál, meg is várhatta míg elkészül, s amikor kilépett a műhelyből olyan boldog volt mint egy gyerek.

Nem volt más elintéznivalója, elemózsiát is hozott magával, mert nem akarta kevéske pénzét vendéglőben elkölteni, így hát a szíjgyártónál tett látogatás be­fejez­tével visszabicegett a buszállomásra, és letelepedett a váróteremben. Ott is maradt, hiába támadt rá a takarítónő. Bámészkodott. Időnként a csarnok megtelt lármázó emberekkel, kiránduló diákok cipelték súlyos hátizsákjukat, idős nénike böngészte vaksin a menetrendet. Tekintete elidőzött a szemközti kék csempefalon mászkáló legyeken, a panorámaablakon beeső fénypásztában lebegő porszemeken. Aztán egyszer csak megritkult az embertömeg, elült a zsongás. Szempillái elnehezedtek…

Valamivel négy után ismét egy csomó ember tódult a váróterembe. Munkában megfáradt testek. Rövidesen megtelt minden ülőhely. Gacsályi Dezső mellé egy házaspár telepedett. Hétvégi kirándulásukat tervezgették, miközben szobaárak, települések neve és cigarettafüst bodorodott elő a szájukból. Minduntalan órájukra tekingettek. Mikor eltűntek a kijáratnál, Gacsályi Dezsőnek már csak tíz perce volt a busz indulásáig. Ekkor két feltűnően jólöltözött, diplomatatáskás fiatalember ereszkedett a mellette levő ülésekre.

– Le fog szúrni a főnök – mondta az egyik, miközben lakkcipője hegyével odébbpöckölt egy eltaposott, de még füstölgő cigarettavéget. – Borostás vagy! Tudod, hogy milyen háklis az öreg.

Gacsályi Dezső óvatosan a mellette ülő fiatalemberre pillantott. Szolid férfiparfüm illata ütötte meg az orrát.

A fiatalember közben térdére emelte diplomatatáskáját, felkattintotta a zárakat, és kivett belőle egy fekete bőrtokba helyezett elemes borotvát. Gacsályi Dezső láthatta, hogyan domborítja belülről nyelvével az arcbőrt, és hogyan tünteti el gyakorlott kézmozdulatokkal arcáról a borostát. Egy perc, s már el is hallgatott a zümmögés, a borotva visszakerült bőrtokjába.

– Igyekezz már! – sürgette a társa, s türelmetlenül felállt. – Bármelyik pillanatban itt lehet.

– Még csak egy kevés arcvíz – hadarta a másik, tenyerét összedörzsölte és megpaskolta az arcát.

A borotvát és az arcszeszt maga mellé tette a fotelbe, előkotort egy cigarettát, rágyújtott, majd fogta a diplomatatáskát, s elindult a kijárat felé. Cipője fémsarka szaporán kopogott a kőlapokon.

Gacsályi Dezső azonnal észrevette, hogy ottfelejtette a borotválkozókészletet. De ahelyett, hogy utánakiáltott volna, azt gondolta: Nem fog eszébe jutni! Nem szabad észrevennie! Nem szabad!

Némán követte tekintetével a két fiatalembert, míg el nem tűntek az ajtóban. Leküzdhetetlen vágy és mohóság öntötte el. Meg kell hogy szerezzem, megszerzem, gondolta, és óvatosan végigcsúsztatta kezét az ülésen. Mikor ujjai hegyével elérté a készletet, görcsösen megragadta, és kezét kabátja alá rejtette. Maga is megijedt a mozdulattól, mert csak most gondolt arra, hogy valaki megláthatta.

Körülnézett. Nem leselkedett valahol az a seprűs boszorkány? Nem láttak valamit a közelben ülők? Nem. De lehet, hogy most rohan vissza a fiatalember! Nem mert a kijárat felé nézni. Lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul ült, mint a mezei nyúl, ha köröz fölötte a sas.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg visszanyerte bátorságát. Felugrott és a túlsó oldalon, a kijáratnál kiosont. Úgy menekült a park bokrai közé, mint valami megriasztott sánta baromfi. Csak messze, a legtávolabbi padra mert letelepedni.

Sokáig ült ott, mintha megbabonázták volna, kezét még mindig kabátja alá rejtette. Keserű, vad, szinte öntudatlan öröm járta át. Mihelyt hazaérek, bezárkózom, leeresztem a redőnyt, villanyt gyűjtök és megborotválkozom. Bekenem az arcomat finom arcvízzel.

El is feledkezett a falábáról. Gacsályi Dezső most olyan állapotban volt, hogy józanul fel sem tudta mérni, amit átélt. Most csak átélte. Majd ha az álomból valóság lesz, mikor odahaza borotválkozás után megnézi magát a fürdőszobai tükörben, mikor már nem simogatja sima arcbőrét, és a szíve sem dobog erősebben

a megszokottnál, csak akkor hasad szét az álom, és akkor tudja majd felmérni azt, amit átélt.

Ott áll majd a tükör előtt, és érzi, hogyan önti el a szégyen, átérzi meg­alázottságát és igazi nyomorúságát. Kifordul a fürdőszobából, elindul lassan az ágya felé, újraszíjazott falába tompán koppan a szőnyegen.

BARANYI FERENC

Az lenne jó

                           Markovics Ferencnek

A látás terhét vinni volt a tiszted
a nézelődők és vakok között,
így lett sok fontos pillanat az ihlet
szorításában általad örök,
a létezésnek tettenért magányát
mutattad fel a társas léthiány
titkos tivornyáin, ahol legárvább
maga a boldog isten volt talán.

Az lenne jó, ha kedved így maradna,
hogy legyen, aki fényekkel tanít
móresre egy világot, mely a napra
vetíti már agresszív árnyait
s a mindenség tündöklésébe rázva
saját kormának szeplőpermetét:
legelsősorban önmagát alázza,
s ragyogva szédül attól, hogy sötét.

Fakassz sugarat árnyak leple tájból,
exportálj őrtüzet szurkos hegyen,
hogy a kartonra bűvölt látomástól
kipiruljon a sápadt érzelem,
s az értelemig sugározza forrón
izzó színét, világos erejét,
hogy a sötétség rendje felbomoljon,
mikor már-már a nap helyére lép.

A honfoglalás felszámolása

                  Zahoránszky Ferencnek

„Hét agancsú volt a szarvas,
ember még nem látta mását,
Hunor s Magor hét határon
át követte szökkenését.
Hétszer áldozott a nap le
s hétszer gyűlt ki fénye újra,
mikoron a két vitézek
elértek a hét vizekhez.
S mert ama két büszke sólyom
egy irányba szállni lendült:
hét ér futott egyesülni
mindent sodró, nagy folyóvá.”

Tízszer hét évet megértél,
mégsem várhat rá hetedhét
országra szóló mulatság,
mert a nagy folyó erekre
szakadozik vissza végleg
s eltűnik Bugac homokján
vagy világnyi sivatagban.
Hétrét görnyedő aszottak
hétkrajcáros, csöpp reményét
rég egy lapra tette fel már
néhány hétpróbás gazember.
Te sose légy kibic ehhez,
ám segíts a kártyaasztalt
felborítani, barátom –

álljon bár hetvenhét lábon.

Ceyloni éj

                                    Ardó Máriának

Leila áll a tengerparti sziklán,
ős templom romja tartja fogva őt,
a gyöngyhalászok az ő énekéből
merítenek merüléshez erőt,

szerelem is ólálkodik körötte,
de ő tengerbe szórja vágyait,
hogy csak a dalnak élhessen, miként azt
Síva és Bráma parancsolja itt.

S igazgyönggyé lesz minden vágya ott lenn,
igazgyönggyé, mely mélységekbe ránt –
így aztán vissza sem hozhatja más, csak
aki merész, aki halálraszánt.

MOLNÁR GÉZA

Papa

Szokásom, hogy cetlikre firkálgatom amit fontosnak tartok, ami eszembe jut, hogy el ne felejtsem. Itt van az írómappám mellett az egyik cetlin: „…az est csodálatos békéje. Az élet szépségének kegyelme, a ritka önfeledt boldogság pillanata a gyermekkorban. A Mama parasztlányként nőtt fel, a Papa hentes- és mészárossegéd. Húsipari szakmunkás a felszabadulásig. Negyvenötig”.

Erről a néhány cölöp-mondatról minden eszembe jut, hiszen minden, az élet megannyi részlete, kicsi koromtól mostanáig, minden a fejemben van. Az egész csodálatos életük, a Papáé és a Mamáé. Én úgy látom, különlegesnek, meg­ismétel­hetet­lennek, igazi nagy életkalandnak, melyet ők egyszerűen és természetesen fogadtak és leéltek.

És ott vannak, ebben vannak szorongásaim forrásvidékei is.

A Papa előbb halt meg, a Mama hat évvel túlélte. Az örökösödési leltá­ro­zásnál került elő a levelezésük, amiből végül is mindent megértettem. Mert eddig bennem is kísértett a gyanú, hogy volt abban valami, a Papára jellemző forrófejűség és zabolátlanság, ahogy a nála négy évvel idősebb, kétgyermekes hadiözvegyet huszon­egy­éves fiatalemberként elvette feleségül. Hogy a család nem lüktetett ezért, az természetes. A keresztúri nagymamám tizenkét évig nem tette be a lábát a házunkba. Árnál nénitől hallotta, aki a húga volt apámnak, „anyánk tűzzel-vassal ellene volt, odavágta apádnak: vársz még pár évet, és elvehetted volna a lányát…”

Apám hajthatatlan volt. De mindez számomra már csak akkor rajzolódott elő, amikor kezdő íróként az emberi sorsok mély­vizeibe vetettem pillantásomat, s a családi ki kicsoda, mi miért, már jobban kezdett érdekelni. A részletek fokozatosan kibontakoztak, a mozaik­darabkák egységes képpé álltak össze, ám a lényeg, melyet az egész nagy tabló sugallt, rejtve maradt. A látvány, a felszín így is érdekes és izgalmas volt. Az orosz fogságból haza­kerülő, s kis ideig a magyar Vörös Hadseregben is szolgáló fiatal­embert, mivel még katonaköteles volt, besorozták a frissen alakult Nemzeti Hadseregbe, így keveredett föl a dunántúli Keresztúrról az északi országrészbe, ahol a Mama élt fiatal hadiözvegyként két gyerekével, Juliskával és Janival („… vársz még pár évet, és elvehetted volna a lányát…”).

Az elárvult, kiürült kültelki házban, a rakós­szekrény alsó fiókjában bukkantunk rá a levelezésre, anyánk egész életén át őrizte. Apánk talán nem is tudta, nem sok figyelmet fordított az ilyesmire. Korán reggel ment a munkába, este jött meg, az emlékekre nem maradt ideje. De anyánk velünk volt, otthon volt mindig. Ő benne élt a múltjában is, mesélte, mondta az abaúji család­történetet, abaúji nagyapám amerikás éveit, az ő paraszti világát. Azt is hallottam tőle, jóformán gyereklány volt, úgy adták férjhez egy jómódú gazdaemberhez, kitől Jani és Juliska született. A föld házasodott akkor is, a házasságot a szülők csinálták. Első férje ott maradt a háborúban. Nagyapám újra férjhez akarta őt adni, kiválasztott neki egy magányosan élő, öregebb parasztembert. Akkor jelent meg „a katona” apám, a faluban.

Hú, de nagy szerelem volt! Oda-vissza lángolt, fülig egymásba szerettek. Anyám perbe­szállt nagyapámmal: „Édesapám már férjhez adott egyszer, most magam választok magamnak!” Nagy­apám méltatlankodott, morgolódott: „De lányom, ilyen himmi-hummi emberhez? Kinek mása sincs, csak a kése és a bárdja?” És anyám belement a szegénységbe. Otthagyta az első férje családját, a nagy vagyont. Apám előre jött Pestre, lakást, munkát keresni, egyik levelében találtam ezt az emlékezetes mondatot: „Kedves, jó Anyukám, én szép rózsaszálam, bízzál bennem, rám támaszkodhatsz, én szembeszállók az élettel! Van erőm és egészségem, hogy biztosítsam a család életét…”

Így. A hentessegéd. „Én szép rózsaszálam…” De ennél még mennyivel fontosabb, mélyebbre világító ez a fogadalma, ez az elhatározása: „…én szembeszállók az élettel!” Az élet, amivel szembe kell szállni, amivel meg kell küzdeni. Ez volt az élet nagy feladata, ez volt az élet célja, eltartani a családot, felnevelni a gyerekeket. Kenyeret adni a szájukba, a kezükbe – ez kitöltötte egész életüket. Csak ez, és semmi más…

Az egész csak annyiban érdekes, hogy a szorongások forrásvidékei… A szülők is csak úgy: vajon szorongtak-e? Ha nem, mibe kapaszkodtak? Honnan volt a hitük, a bizodalmuk? Istenből? „A tebenned bíztunk eleitől fogva” pro­tes­táns hit-sziklájára támaszkodtak? (Csak Mama, mert a Papa és az egész ke­re­sztúri família katolikus volt.) De akármilyen sziklatámaszték a hit, egy ilyen nagy életváltásnál, el a faluból, a gazdagság biztonságából a városba, a sze­gény­ség­be, nem menthet meg a félelemtől, a szorongástól. Amikor a Papa feljött Pest­re s a Mama egyedül maradt a két gyerekkel, a falu már pusmogott; lelépett a katona, a Szöszike, itthagyta az özvegyet, no hiszen, azt lesheti, hogy megy utána. Mert meghallották és szertepletykálták a faluban, hogy a Mama a maga szép fiatal szőkehajú, szőkebajuszkájú emberét Szöszikének szólította, becéz­get­ve, szerelemmel. És miután teltek a hónapok és nem volt se lakás, se munka, a Mama nem szorongott-e, hogy magára marad? Már terhes volt velem. Hm, hm. Beleformálódhatott ez a szorongás az embrió agysejtjeibe, idegzetébe is.

És a Papa? Hasztalan járta a hentesmestereket, nem volt munka. Az első, háború utáni évek, Trianon csapása, Erdélyből átözönlő menekültek, a vagon­lakók, 1923 a születésem éve. A Papa rokonoknál lakott, protekcióval lett segédmunkás a vasútnál, előtte Keresztúrra ment, hogy az anyját megbékítse, de az hajthatatlan maradt. Keservesen talált szobát Rákospalotán, oda hozta a Mamát, aki engem ott szült, ott kezdtek megkapaszkodni. A Papa végül, nagy szerencsével bekerült a Fővárosi Húsüzembe, a szakmájába, ott is maradt, még néhány évet a felszabadulás után is ott töltött.

Indulatos, villámlóharagú, hirtelen lobbanó ember. Vajon nem szoron­gá­sainak lassan gyűlő, nehéz szürke felhőzetéből robbantak elő mennydörgéses, villámlásos dühkitörései?

Ez már megválaszolhatatlan, mindörökre rejtve marad. Konzultációk nem lehetségesek, mindketten régen halottak. Tetszett volna előbb felébredni, író úr, mikor még a családi ki kicsodát nyomozgatta. De Kegyedet elragadta az események áradása, az élet színes kavargása, a felszín habzásas, s a lélektanra nem figyelt.

A Papa csak Karácsonykor ment templomba, a nagymisére. Egy évben egyszer, de akkor mindig elment. Nem volt vallásos ember, s ilyenkor mintegy a maga mentségére dünnyögte: „Jó, jó, hogy odafönt nincs semmi. Csak a világűr. De az egész hogy jött létre? Valaminek csak lenni kell…” Tartott tőle, ettől az ismeretlen valamitől. És adózott is neki, ezzel a karácsonyi nagymisével.

De volt még pregnánsabb jelenléte is a szorongásnak. Ez már nem fikció, ez már konkrét valóság. Ó maga mesélte, hogy amikor inas volt Fehérváron, a mester vitte magával távoli falvakba, a vásárokba. Megvette a vágómarhákat, aztán beült áldomást inni, a marhákat neki, az inasnak kellett hazahajtani. Rásötétedett, az út egyik faluból ki, a másikba be, temetők mellett vitt el. Úgy félt, belekapaszkodott a tehén farkába, a szíve majd kiugrott, nem mert a sírok felé nézni. Öregen már csak nevetett rajta: „Á, nem volt ott semmi… De tudjátok, milyen a gyerek… Mindenféléket hall. Hogy előjött a halott, aztán elvitte…”

Azt a gyereket verték is. A segédek, keményen, kegyetlenül a füstölőbottal.

Igen, ez mind igaz, félelem, szorongás – ez mind ott van ennek az erős, bátor, tisztességes, becsületére kényes embernek az életében.

A Papa inaséveinek szorongása benne maradt a tudat raktáraiban, s ha mégoly kopott matricákkal is, de átnyomódott az én génállományomba is. Vissza-visszatérő, visszakísértő álmom volt, hogy temetetlen hullákon megyek, lila foszló húsú hullákon meztelen talppal. S valahonnan a Papa összevont szemöldökű, szigorú, mozdulatlan arca is rám nézett.

A disznóvágások rettenete… Pestújhelyre, nénémékhez este, munka után jött apám, engem is magával hozott, jóakarattal, „a gyerek szereti az ilyesmit”, legyen részem a nagy eseményből. Ott aludtunk, a háznép korán kelt, engem nem ébresztettek, én a disznó rémes visítására, hosszan elnyúló, halkuló hörgésére riadtam, később magamra kapkodtam a ruhát, s kiszaladtam, akkor már porzsolták a disznót, bottal igazgatták, tologatták rajta a szalma pirosán izzó, hunyorgó parazsát. Mikor a bőre tiszta volt, mint egy kövér ember frissen borotvált arca, a Papa hátára fordította, alányúlt, felvette, magához ölelte, bevitte a sufniba, s két mellső lábát beakasztotta a vashorgokba.

Középtermetű, hihetetlenül erős ember volt, egyedül emelte, vitte, akasztotta a százötven kilós disznót. Néném ott toporgott, kárált körülötte, mire jó ez, megszakadsz, ott marad a család, a gyerekekkel, Pista bácsi szelíden korholta, itt vagyok én is nem kell bravúroskodni, a Papa derűsen mosolygott, késével egyetlen mozdulattal, mintha csak hosszú vonalat húzna, felnyitotta torkától a farkáig a disznót, húga tartotta a vájlingot, ő meg benyúlt két kezével, meztelen karjával a gőzölgő húsokba, emelte ki a beleket, aztán másik edénybe a szívet, tüdőt, a konyhán már pirították a hagymát, s tették rá a vér egy részét, reggelizni hívták a Papát, engem is asztalhoz ültettek, nehezen, viszolyogva nyeltem egy-egy falatot, lent a padlón ott volt a sok nyers hús, pirosán, rózsaszínűén, véresen, később néném az udvaron kaparta-tisztította a beleket, este, munka végeztével, disznótoros vacsoránál a húrkákon, kolbászon éreztem a bélszagot és nem bírtam tőlük enni, csak a tört krumpliból és a pecsenyéből haraptam valamit.

Akkor még a Papának ezt a buzgó életerejét, jókedvét ismertem. Gyermek­korom első négy évéből a nevetős Papára emlé­ke­zem, aki vasárnap délutáni hosszú sétáinkon, ha elfáradtam karjára ültetve vitt tovább. Később, ahogy szaporodtak a gondok, jöttek öcséim, nőtt a család, házat vettek adósságra, hogy szabaduljanak a lakbértől – a jókedv elmaradt a Papától. Az első az a kicsi, Foton vett szoba-konyha volt, apám nyakába akasztott nehéz járom. Minden nap fél négykor kelt, vonattal be Új­pestre, onnan villamoson a Nyugatiig, onnan tovább a Boráros térre, majd a Soroksári útra, a Hús­üzemig. Munka végeztével ugya­nígy haza. Amit meg­spóroltak a lak­béren, elfizették a közle­ke­désre. Négy évig bírták Foton, vissza kellett jönni Palotára, innen biciklin is be lehetett karikázni a munkába. De innen is messze volt, téli nagy havakban, fagyokban a biciklin. Négy év múltán megint közelebb, Erzsébetre. A bicikli végigkísérte a Papa életét. A bicikli megette a jókedvét. Morózus, haragos emberré változott.

A disznóöléssel kezdődtek szorongásaim? Apa-fiú komplexus sarjasztotta? Á, jóval előbb megvolt! A disznóvágások csak rátettek néhány lapáttal. Mert, már eredendően érzékeny kisfiú voltam, s miként már korábban megállapítottam, ütköztem az élet kíméletlenségeivel, nyers brutalitásaival.

A Papának azt az összevont szemöldökű, szigorú, mozdulatlan arcát valójában kétszer láttam.

Először, mikor a nagy télben megfázott a biciklin és száraz náthát kapott, magas lázzal otthon feküdt, a Mama ápolta, az orvos háromszor is kint volt nála, injekciózta, és azt mondta, ha nem indul meg a váladék, baj lehet, és a Papa mozdulatlan, szigorú arccal feküdt a dunna alatt, a feje szüntelenül remegett a nagy fájdalomtól, és negyedik nap egyszercsak tudta fújni az orrát, és mindenki fellélegzett. Egy hétig volt táppénzben, s ez a filléreket is beosztó Mamának kész katasztrófa volt, mégis nyugtatta a Papát, nem baj, az a fontos, hogy meggyógyultál, megsegített az Isten, nem hagyja el a benne bízókat ezután sem.

Másodszor a kórházban láttam, agy­vérzés és infarktus után, amikor már eszméletét vesztve haldoklóit. Feküdt moz­du­lat­la­nul, szi­go­rú­an ráncolt szem­öldökkel, ahogy gyerekkori álmaimban megjelent, amikor a foszló húsú hullákon jártam mezítelen talppal.

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Ezredvégi beszélgetés Joó Viktorral

– Kedves ügyvéd úr vagy költő úr, nem is tudom, miképpen szólítsam. Mióta él – már-már a Gólyakalifára hasonlító – kétlaki életet? Mióta létezik együtt Joó Viktor, a jogász és Joó Viktor, a költő? Mindig együtt éltek, vagy volt egy pillanat, amitől kezdve előbújt a jogász mögül a költő, szinte háttérbe szorítva a jogászt?

– Minthogy érzésem szerint mindkét alak egyértelműen én vagyok, mindkettővel tökéletesen tudok azonosulni, feltehető, hogy mindig is kétféle én lakozott bennem. Amióta azonban zökkenésmentesen folyó életembe, amely a szakmám és a magánéletem szintjén egyformán harmonikus volt, betört egy új élmény, ennek az élménynek a teljes átélése, befogadása és vállalása felborította ezt a háborítatlan nyugalmat, személyiségem elkezdett egy másik szinten is létezni. Ezzel létrejött életemben egy másik kettősség is: sem a feleségemet és gyerekeimet, sem az új szerelmet nem tudtam elvetni magamtól, és ez eléggé gyötrelmes volt.

– Rögtön a megismerkedés pillanatától születtek a versek, vagy csak később, már némi rálátással a történtekre?

– Ahogy emlékszem, rögtön a meglátás pillanatától, még a személyes megismerkedés előtti időkben, szinte naplószerűen írtam a verseket.

– Még mielőtt megismerkedtek? Netán Ön is azon különlegesen megáldott vagy megvert emberek közé tartozik, akik az első pillanatban, hatalmas ütést kapnak, a szó szoros értelmében a szívgödrük tájékára, és attól kezdve tudják, hogy nekik ahhoz, ott a messziségben levőhöz mindenképpen lesz valami közük, nem mehetnek el egymás mellett közömbösen, kettejük között biztosan történnie kell valaminek?

– Azt valóban érzem, hogy azzal az illetővel valami lesz, de az én érzésem konkrétabb. Meg akarom szerezni, le akarom győzni, hatalmamba akarom keríteni az illetőt. Azt hiszem, ez alkati adottságaimon kívül a szakmámból is ered: mint ügyvéd is mindig győzni akarok, szakmai trükkökkel, érveléssel, logikával akarom legyőzni peres ellenfelemet. Szükségem van a győzelem adta fölény és magabiztosság érzésére. Meglehet, ezért a győzelemérzésért lettem jogász, és az alkati adottság pályaválasztásomat is meghatározta? Kettősség, kettőség mindenütt. A versírás nem a szakmám, de a versekben is találhat jogászi fogásokat, retorikai fordulatokat, a meggyőzés évezredek óta használt kliséit.

– Ezért adja több ciklust összefogó, tervezett kötetének a Zsákmány címet?

– Persze. De ez már nemcsak az intellektus működése, ez a zsigerekből is jön.

– Volt-e valami olyan versemléke, ami ilyesfajta versek írására késztette, vagy spontán az élmény hatására váltak ilyenné a versek?

– Nem ismerem a költészetet, az iskolában tanultakra is csak nagyon halványan és szórványosan emlékszem. Arany megfogott, ez biztos, mert tőle jönnek fel a tudatomba verssorok, meg Rimbaud is közel áll, mert azt meg eredetiben olvastam.

– Ha nincs semmiféle verselméleti, verstani képzettsége, tudatos-e a versek testének egyformasága, a sorszámok azonossága?

– Az embernek, ha ilyen bal féltekés, hangsúlyozottan az rételemben, logikában élő ember, egy-két darab elkészülte után kialakul valami formai érzéke, rendigénye, ha már a versek tartalma a jobb félteke világát, az ösztönvilágot sugározza.

– Észrevette-e, hogy a versek túlnyomó többsége, legalább 90%-a egyetlen mondat, egyetlen hosszú ív az első szótól az utolsóig?

– Nem vettem észre. De mint ügyvéd, hozzászoktam ahhoz, hogy hosszú, komplikált mondatokban fogalmazzak, a tényeket minden oldalról körüljárjam, így egy-egy mondaton belül sokfelé elágazzak, de azt is tudom, hogy a mondatnak minden kör élményessége, cirkalmassága ellenére el kell jutnia a végéig.

– Igen ám, de Maga nem többszörösen bővített, összetett gondolatokat ír, hanem mondatai zihálóan szaggatottak, felsoroló és halmozó jellegűek, a kimondás nehézségét érzékeltetik a levegő után kapkodó szinonimakereséssel; a versek egésze lélegzetvételtől lélegzetvételig terjedő, sodró, áradó, lihegő szózuhatag.

– Ehhez én nem értek, ezt Magának kell tudnia, Maga az esztéta.

– És verseinek alázatos interpretátora. Ezért is szeretném faggatni afelől is: miből merítkezik ez a minden álszemérmet félresöprő, gátlástalan nyíltság, a test minden rezdülésének ilyen pontos feltárása, nedveinek, görcseinek, oldódásainak ilyen, szinte biológiai alapozottságú felmérése. A világirodalomban erre nemigen találhatott előzményt, még a legerotikusabb költészet terméseiben sem. Talán a korunkban elhatalmasodott, elsősorban vizuálisan terjedő – tévé, film, sőt néha a színház is – hullám hatása, de még gyakran az irodalomból is kikiabáló pornográfia szabadította – szabadosította fel?

– Ez a mindenhonnan zúduló, ritkán nívós, leggyakrabban alpári pornográfia feltétlenül hatott. De sokkal inkább (és itt megint értelmiségi lényem kerül a felszínre) egy tévében látott előadássorozat, melyben egy francia tudós, Gilles Deleuse tartott – tudományos alapossággal elemezve a nemiség lényegét és megnyilvánulási formáit – sosem hallott színvonalú ismertetéseket. Az 1995-ben vetített, 9 órás film előadója maga nagyra tartott francia filozófus – Spinozával és Nietzschével foglalkozik, tehát nem könnyű műfajjal –, a sorozatban ábécérendben adott elő különféle filozófiai témákról, meglehetősen cinikusan, de lényegre látóan. Ezzel a távolságtartással beszélt a betűrendben sorra kerülő szexualitásról közel egy órát, beszélt a szexualitás bonyolultságáról, összetett lényegéről, Schopen­hauert követvén előadva azt a tételt, hogyan rohanunk mindnyájan a lény után, akivel termékenyülni akarunk, eszeveszett futkosással. A belső parancs a megtermékenyíteni-megtermékenyülni akarás, a fajfenntartás és az ön­sok­szo­ro­sítás parancsa. Ez adja azt a felszabadultságot, ami a szándékot és az akaratot az erkölcs fölé helyezi.

– A Maga történetében – hiszen a versélmények regényszerűen követik végig egy szerelem folyamatát – egy idősebb férfi, ez Maga, találkozik egy fiatal, egyetemista lánnyal, akit meg kell tanítani a szerelemre, szexualitásra. Ez már eleve biztosítja a férfi, a Maga áhított fölényét a nővel szemben: a tudás birtokában Maga van, a nő szexuálisan teljesen tudatlan.

– A szerelem, ahogy az ókoriak már tudták, csak részben tudomány, sokkal inkább művészet. Ovidius művének is A szerelem művészete a címe. S azt is jól tudták, hogy a művészetben mindig van valami tettetés, képmutatás, ami a szerelemben sosem öncélú. A hízelgés képmutatás ugyan, de célratörő. Azt mondom: szép vagy, mint Vénusz, pedig nem is vagy az, de bennem Vénusz leszel, és csak velem lehetsz Vénusz. így leszel az enyém olyannak, amilyennek téged akarlak. Olyanná tudlak tenni a hízelgésemmel, képmutatásommal, meg egyéb trükkjeimmel – vigyázat, itt megint jön a szakma! – amilyenként nekem a legjobban tetszel, leginkább megfelelsz. És ez a másoknak szóló hízelgés a legmélyebb önzést szolgálja: végül is azt, hogy nekem jó legyen. Persze azon az áron, hogy neked is jó.

– Ezt József Attila így mondja: „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled.”

– Ez jó. Ez szép. Melyik verse ez?

– A Gyermekké tettél című.

– Jó. Feltétlenül megnézem. De én még gőgösebb vagyok, úgy érzem, ha legyőzlek azzal, hogy megteremtelek, hatalmassá teszem magam általad.

– Végül is, ki ez a nő, akinek kilétét annyira rejtegeti, hogy még a nevét sem írja le? Valami fontos személyiség? De hiszen nem lehet az, mert még egyetemista.

– A hétpecsétes titok a család miatt van. Apja befolyásos, országszerte híres szaktekintély, egész egzisztenciáját tönkretenné, ha a mi ügyünk kipattanna.

– Jó, rendben. A papa jelentős ember. De mégis, milyen a nő, akit ilyen Creator mundi-gesztussal meg akar teremteni? Jelentéktelen nőcske-e, akit tényleg „meg kell csinálni” – akkor viszont hol a Maga híres intellektuális igénye – vagy figyelemre méltó személyiség, aki az intellektusával is tud hatni?

– Az ifjú hölgy, fiatal kora ellenére, rendkívül ambiciózus, nagy szakmai karrierre készül. Ehhez mérten készül az életre: hatalmas műveltségi anyagával bizony gyakran fölébem kerekedik, logikája éles, következtetései, szillogizmusai pontosak. Irodalomban is jóval jártasabb nálam.

– És mit szólt egy ilyen irodalmilag művelt hölgy, amikor elolvasta a verseit?

– Amikor először olvasta a verseket, megdöbbent, hogy egy ilyen pofa, akinek nincs köze az irodalomhoz, hozzá ilyen verseket tud írni.

– És nem rázta meg, hogy addigi olvasmányélményei valódi, átélt élményekké váltak?

– Érzékenységével és olvasottságával valójában ő már felkészült erre az élményre, és a témához való vonzódása – Catullus, Ovidius, Martialis ismerete – fogékonyabbá, felfokozottabban vágyakozóvá tette. És megtanulta a jó antikoktól azt az igényességet, amellyel a másikra legalább úgy oda kell figyelni, mint saját magunkra.

– Mikor tudatosodott kettejükben, hogy ez egy rendkívüli, mások által meg nem élhető, egyedi kapcsolat?

– Amikor először kerültünk távol egymástól. Nekem hivatalos útra Mexikóba kellett mennem. Ez egész különleges élmény volt: az utazás élménye keveredett az eszeveszett vágyakozással, őrülten szerelmes lettem Mexikóba, régi kultúrájába, rohantam, kerestem az azték, a maya kultúra emlékeit, imádtam mindent, ami ősi a Popolvuhot, a híres szent könyvet is. És a távoli szerelmem utáni vágy összekeveredett ezzel a frissen támadt Mexikó-szerelemmel – leírhatatlan hőfokú és minőségű érzés volt.

– De, mint a ciklus végéről, a regényes történet befejezéséből tudjuk, még ez az egyedi, hatalmas hőfokú szerelem is véget ért egyszer. Szerepet játszott-e a szerelem elmúlásában az, hogy megírta?

– Úgy gondolja, hogy kiírtam magamból? Hát lehet. Valahogy olyan ez, mint amikor az ember azért üldöz egy szép bogarat, hogy megkaparintsa, magáévá tegye, felszúrja a bogárgyűjteményébe – de akkor már nem él.

– Tehát a megszerzett zsákmány, úgy is mint köteteim, már nem jelent célt és így nem éltető erő?

– Ebben is van valami, de azért ennél bonyolultabb. Amiként a boldog periódusban is kétoldalú volt a kapcsolat, úgy a bomlási folyamat is mind­kettőnkben végbement. Ennyiben nem volt egyedi ez a szerelem sem: ennek is volt ereje, közepe és vége. Hát ennyi. Meg a versek.

JOÓ VIKTOR

Elsodorva

Részletek egy versciklusból

Szépséged bennem születik, lelkem
óceánjának habjaiból emelkedsz. Fehér,
gyönyörű kezedből, karcsú combodból,
szép fenekedből, mosolygó arcodból,
szemed sugarából, tiltó s mégis hívó
mozdulataidból, szavaid ízéből, lelked
pompájából, szikrázó, fényes értelmedből,
kutató kérdéseidből, lépteid üteméből;
még ki nem bomlott, titkolt nőiségből,
mélybe nyomott vágyból, öled melegéből,
szíved veréséből én alkotlak széppé.
Édes Vénusz lesezel bennem, mohó vágyam
gyönyörű teremtménye, minden álmomban
megjelenő asszony, szűz, akit nekem
kell énjéhez emelnem, nyiladozóból,
piros, szép bimbóból legyen csodás virág.

                                *

Édes, tanulékony tested vágtat, feszül,
mint versenyfutóé gyorsuló ütemben,
gömbölyű feneked lök, visszahúzódik,
magába szív, testem követi parancsát,
tanítvány így leszek tanítóból, karod
ölel, arcod görcsbe merevül, szép szemed
fehérbe fordul, szád, sűrű nyálad íze
részegítő, combod átöleli vállam,
szorít, mellbimbóid mereven feszülnek.
Hol van az egykori szűz, aki hét napja
csókolni sem hagyta magát és aki most
mindent tud s akiből asszony robban elő,
gyönyörért lihegő, sikoltozó asszony?
Hol őrizted eddig szerelmi tudásod,
táncoló ölednek drága forróságát,
hol hallgatott benned a végső sikoltás?

                                *

Mint nehéz rögre fehér lepke száll,
megpihent kezed könnyen az enyémen
lágy simogatással és érintésedtől
rohanvást vették bennem az erek, fel,
szívemig, mozdulatod némán is beszélő
drága üzenetét, dobbanó morzejeleit,
s futott széjjel a hír testem minden
részéhez, atomok, sejtek, izmok, csontok
teljes rendszerén, futott, vitte boldog
mámorban s egekig röppentette lelkem,
s felgyújtotta gyönyörű testedért forró
vágyam, melleid, öled csókolni kívánó
izzó mindenem, óhajtását a hirtelen
sikolyba, eszünk vesztésébe, mámoros
halálba zuhanó teljes ölelésért, mert
fehér kezed azt súgta: szeretlek.

                                *

Ő volt, aki… mondtad, ujjaid táncosán
játszottak ölemben, kacarásztál, szemed
csillogott. Ő volt az, aki belém nyomult,
elvette huszonegy évig híven őrzött
gyötrő lányságomat. Szeretném a nevét
kimondani. Lehet? Bólintottam. Igen.
Jöttek a főnevek, becéző, nagyító,
kicsinyítő jelzők. Közben meleg combod
közé húztad kezem s mondtad annak nevét,
s hogy örökké enyém, az enyém meg tiéd,
s hogy a kettő együtt jól egymásra talált.
Suttogtál, fogdostál, én meg kővé váltam.
Már nemcsak szép kezed táncolt, hanem egész
forró tested rángott. Szeretnék mondani
még valamit súgtad. Bólintottam. Igen.
Még egyet kívánok… S kimondtad az igét.

                                *

Akarlak! Ne félj, engedj már könyörgő
vágymanak, engedd látni ajkad gyönyörű,
édes testvérét, göndör, barna prémmel
fedett szép öled, combod között a lágyan
domború, drága húst, asszonyi lényed
pompás kapuját, engedd széjjel nyílni
csókomtól, nyelvem simogatásától, szám
érintésétől, engedd külső, belső testét,
csókoljon vissza, égjen, gyúljon lángra,
ontsa illatos, ízes nedveit, csábítson,
szívjon, hisz húsevő virág, bíborszínű
kehely, méhedhez nyíló, élő alagút,
életed, lényed tökéletessége, eszeveszett
vágyam egyetlen célja, engedj, nyílj szét,
add igazi lelked mézét, hadd ízleljelek,
s elérve vágyam, hadd haljak beléd.

                                *

Csordultig töltelek, te leszek húsodban,
rángatózó öled nedveivel sűrű
nedvem összevegyül, eggyé válik forró
méhedben. Millió s millió sperma fut,
csúszik, kúszik benned, űzi egyesülés
vágya, gyilkos hajsza, s míg eszméletlenül
ölelkezünk, elszánt akarat. Gyönyörünk
így lesz ismeretlen erők szándékának
tetté változása, hatalmi erőszak
tudatlan rokona. Ne engedj ki combod
közül, kívánj újra s újra, lucskosan és
szédülten maradjunk együtt, suttogj, ölelj,
sikolts, egész tested járjon nászi táncot
ész nélkül, részegen, aztán menj, mosakodj,
öblíts, csorgasd közös nedvünk fürdőkádad
szappanos habjával le, a csatornába.

                                *

Átöleltél két gyönge, szép karoddal az
éjszakában, engedtél sajgó kérésemnek,
mellemhez szorított arcod elpirult, de édes
tested, szép melled, hasad hozzám tapadt,
s kívántad, hogy kezem derekad simogassa
s markolja drága, domború csípőd, és lábam
egy pillanatra oda szorítsam combjaid közé.
Úgy éreztem, hogy levegővé válnak rajtunk
a vastag és meleg ruhák, kabátok, blúzok
tűntek semmivé s meztelen testünk fénybe
borította körül a sötétet. Összetapadtunk és
sugárzott belőlünk a szerelem. Vándorok,
ha ezentúl arra jártok, láthatjátok ott ködből
szobrunkat, villanó, örök fényünket és elönt
benneteket is, ahogy bennünket elöntött a vágy
egymás testére, végtelen csókra, ölelésre.

                                *

Beléd hatolnék, forrón felmeredő testem
megnyitná édes öled kapuját, lehunyt szemed,
félig nyílt nedves, szép szád hörgésbe fúló
sóhajjal, vágytól sikamlós ajkad szemérmetlenül,
szívó örömmel fogadna, markolnál, szorítanál,
lüktetve ölelnél magadba, teljes mélyedbe,
méhedig, szívedig, vállamra vetnéd karcsú
lábad, táncra perdülne velem egy ütemben
izmos, gömbölyű csípőd, egész, lángokba
robbanó, gyönyörű tested, egy felejthetetlen
percbe villámlana egész életünk, amikor
beléd lövellném sűrű, millió élettel teljes
nedvemet… Ezt tenném. Könnyekkel szememben
könyörgök istenhez, sátánhoz, hogy csak egy
napra adja vissza elveszett, másokra pazarolt,
neked minden gyönyört megadni tudó, régi erőmet.

                                *

Beborítanám lágy, hóvirág-fehér, drága
bőrödet százezer gyengéden éhes, reszkető
csókkal, megsimogatnám egész testedet
meleg nyelvemmel, kezdeném homlokoddal
és lassan, arcod szépségein át, eljutnék a
nyakadig, válladig, s végig karodon ujjaid
hegyéig, s vissza, hónodalja édes ízéig,
ujjongva felfedezném melledet, számba
fognám, nyalnám, szorítanám kimerevedő,
örömre vágyó, szép bimbóidat, tested két
csillagát, s egyre hevesebb, szomjazó
szájjal megtalálnám hasad, köldököd és
rejtőzködő combjaid közét, és megnyíló
pompás, illatos ajkad, falnám piros húsod,
elveszítve már egész eszemet ennélek és
innálak és beléd halnék örökkön örökké.

                                *

Itt a tükör, nézd meg, tudd meg, hogy mi lettél,
lásd karikás szemed, sápadt, nyúzott arcod.
Ezt láttam én szépnek? Őrjítő vággyal ezt
akartam magamnak, gondoltam végtelen
mélységnek, mennyekbe vezető boldogságnak,
ezt a kiürített testet, nyafka lelket?
Minden szavad, minden mozdulatod kopott,
ölelésünk szokás, nincs benned semmi új,
ismerem és unom melledet, combodat,
széjjel nyíló öled. Bár maradtál volna
elutasító szűz, vad vágyam szítója,
mint üres megszokás, bár ne adtad volna
magad, tested, lelked, mert olyan kevés vagy,
mint egy cigaretta. Értsd meg, unlak, unlak,
menj már, menj magadtól, hátha betanított
tested felébreszti valakinek vágyát.