ABLAK

TANDORI DEZSŐ

A verebek fővárosa

A rotterdami költőtalálkozóról I.

Rotterdamban megvolt a Nemzetközi Költőtalálkozó, az idén megint megvolt ez a dolog, a 28., eléggé másképp, mint a korábbiakban, jóllehet nem tudom, a korábbiakban hogyan is volt, csak az idén másra, Tatjana Daanra bízták a szervezést, mely – állítólag, valószínűleg – elfáradt kicsit a múlt húsz év során; Tatjana Daan pár merész húzással azonnal letette névjegyét – T. D., ezt nem magamra értem, ami engem illet, meglepetten olvastam a fesztivál madár­toll­jelképű díszfüzetében, hogy nekem 10 éve ott lett volna a helyem-dolgom, de hogy „a reptérre igyekezvén T. D.”, azaz én, „alighanem madarat talált, kivel is visszafordult, haza”, hát jó vicc, madarat tényleg találtam, csak épp a Királyhágó utca sebészetén, ahol a hashártyámat húzkodták, végül ki-kihagyó érzéstelenítéssel, hagyjuk ezt.

A múlt a múlt, Rotterdam múltja jellegzetesen a háború: főleg a belvárost zúzták szét a légitámadók, így alakult ki a – holtak után, ha madarai, ha emberei az embernek a holtak, csak egy jöhet: felkelni és járni, újra élni – mai belterület, mely nagyjából a párizsi Defense és a kölni centrum elegye, tehát 15-16 felhőkarcoló, ezek legtöbbje Rotterdamban igen szép, félkörben körbeveszik az alig kétemeletekig „szökkenő” üzletnegyedet stb. Elmentem az idén Rotterdamba, Tatjana Daan és csapata csudás fesztivált szervezett, mondom, volt 13 éves lány Új-Zélandról, volt Jacques Roubaud, nem jött el a díszvendég, Richard Wilbur, rossz kabala voltam a fordításaimmal, melyeket átadni óhajtottam volna neki, ehelyett? A Schowburg Színházban, mely a fesztivál színhelye volt – egyik emeletén, a nagy, karzatszerű előtérben büfével, fesztiválirodával, a pult mögött is költő­fiúkkal-költő­lányokkal, ha jól tudom, vagy hát mindenképp egyforma színvonalú emberekkel, csúcshollandokkal –, magam fülével hallhattam: Tatjana Daannak Mrs. Wilbur mesél Bostonból, hogy szélrohamok… a gép nem tudott felszállni… rossz kabala… nem jön Wilbur. Volt sápadtság. De hagyjuk ezt. Megpróbálok minél többet mesélni, később pár fordítást kanyarítok még ide.

Először mégis jöjjön Wilbur, maradjunk hűek.

RICHARD WILBUR

Szerelem hív világ-dolgaihoz

TITLE

      Csigasor-csikorgásra tár a szem
Álomból riadást, az ámult lélek
Csüng, pillanatig, testetlen, hagyva,
Mint hamis hajnal.
                              Nyitott ablakon túl
A reggeli lég: angyal-mosoda.

      Ki lepedőbe, ki blúzban, ki szál
Alsószoknyában: de valóban – ott.
Kelnek valósan, így, nyugodt derű jég-
Madárhullámzásával, töltik öltözékük
Személytelen, mély-lélegzet-örömmel;

      S most helyben szállnak, mindenütt-jelenlét
Létük figyelik, irdatlan sebesség,
Mint rohanó fehér víz; s hirtelen oly
Álélt ragadtatás prédái lesznek,
Hogy senki ily csöndet nem észlel.
                                                            Fonnyad

      Mindentől a lélek, mi volna emlék,
Pont-pontos áldott mindennap erőszak-
Rikoltásától,
                        „Ó, Föld, mosoda légy csak,
Más se, csak rózsakéz, sok, bodros gőzben,
És mennyek látványán a tiszta táncok.”

      Ám ahogy a nap melegen tekintve
Fogad világi formát s színt, megannyit,
A lélek így mélyül, az ébredő test
Keserű szerelmére, mondva más
Hangon, ahogy ébred s ásít az ember:

      „Le velük a korhadt, rozsdás bitókról;
Tolvaj-hátaknak legyen tiszta vászont;
Szeretők frissen járnának, sok édes
Elő-érzet, és a legsúlyosabb
Apácák, feketén bár, ússzanak,
                                                      bonyolult egyensúly ölén.”

Piazza di Spagna, kora reggel

                  Ilyet ki feled:
      Hogy állt szépsége a márvány lépcsők fokán,
      Ámultán, s aztán – álomittas piruett –
Hogy táncolt el a tér szökőkút-csend-során,

            Az arcán semmi sem
Személytelen magány talán –, az se, leány,
      Csak mintha a hely vágya lenne, hirtelen
                  Támadt suhanás, örvény zátonyán;

            Akár ha levél, szirom, perdületnyi:
Röppenne medence zuhatagán, pörögve a magasban,
                  Ajaknyit száguldván – remegni:
            Tökély szépsége, benne tökéllyel öntudatlan.

Rotterdamba Amszterdamon át érkezel, ha repülő hoz, szerencsés esetben várnak a Schipholon, eddig én innen csak Skóciába, ír földre repültem, KLM-Air UK, irdatlan légikikötő a Schiphol, persze, minden ilyesmi leegyszerűsödik, ha kezekbe kerülsz. Kerültem, vittek, megláttam az első felhőkarcolókat, az első alacsony épületeimet Rotterdamban, elhelyezkedhettem a szintén kölnies Central Hotelban, enyém volt a délután, nekivágtam. Csatornák Rotterdamot nem jellemzik annyira, mint Amszterdamot, Amszterdamba fél napra mentem át később, de túl, túl, túl sok volt az a tömérdek szépség, sorra a megjegyzendő, megjegyezhetetlen homlokzatok, hidak, zugok, vizek stb., nekem Hága lett inkább a városom… vagy hát maga Rotterdam.

A sok veréb!

Vittem, régi idegenvezetős tapasztalataim szerint jó ez, pesti, budai képeslapokat, ezeket a pultnál osztottam, a pult: a büfé, nyitott tíz felé délelőtt, volt mindig tömérdek minden, szeletelt uborka, paradicsom, retek, dinnye, bor, kávé, mézeskalács, kérdi Tandori Ágnes, sajt tényleg annyi, mondom, sajt nem, veréb volt Rotterdamban – R'dam – annyi! Sírok, ha rájuk gondolok csak, mondja Heine. Na ja, Heine. Nekem németül és magyarul „megy”, ahogy megy, az ilyen előadósdi… kétszer kellett fellépnem, a Schowburg Színház, mint egy huszonegyedik századi világ, már a külső fele, úgy értem, a nagy „fém tér”, daru-szerűségekkel, irdatlansággal, világos alumínium-színekkel, mégis bensőséges-féle… a kistermet, Kleine Zaal, ha jól írom, velem nyitották, történt hát velem Rotterdamban olyasmi, ami emberfiával még ott soha. Fesztivál a kisteremben. Aztán a színház mellett volt a Floor Café, de vicces, nem? Hemingway Párizsa? Volt olyan szép is. Dehogy tudom én elmondani, mi minden volt. Madárfesztivállá változott a költőfesztivál, ha én jöttem… csekély semmiségem a mexikói, dél-afrikai, holland, amerikai, francia etc., afrikai, ázsiai stb. mezőnyben… itt valahogy senki sem feltűnni-kitűnni akart, „csapatoztunk”, állíthatom, a záró est színvonala olyan volt, hogy a pesti Kamrában tizenöt estre szenzáció anyag volna, két-három perc alatt a mindenhonnan jött költők akkorákat produkáltak! Percig sem kellett a sztárság terhét éreznem; kis magyar sikerek, hogy a fesztivál-zárást, ld. madártoll, verebek fővárosa etc., rám bízták, megvolt, de nem én lettem az igazi góllövő csatár azon az esten. Gondolom, Derby-győztesekből álló mezőny volt együtt Tatjana Daan és társai rotterdami fesztiválján.

(A II. részt februári számunkban közöljük)

KOSZORÚ

1997. november végén, hetven­három éves ko­rá­ban hunyt el Kardos G. György, iro­dal­munk egyik leg­jobb, leg­ro­kon­szen­ve­sebb próza­írója. Kivá­ló re­gé­nye­ket írt (Avraham Bogatir hét napja; Hová tűntek a katonák?; A tör­té­net vége; Jutalom­játék) és remek tár­cá­kat, publi­cisz­tiká­kat. Azok közé tartozott, akik sohasem adták fel bal­ol­dali meg­győ­ző­dé­sü­ket. Ezt az az írása is bi­zo­nyít­ja, amelyet most, emlé­kének adózva, újra le­közlünk. Az írás ugyan­is folyó­iratunk előd­jében, az Ezred­vég Alma­nach 1989/3-4. szá­má­ban jelent meg, de ezt a szá­mot az alma­nach kia­dója, a Zrínyi Kiadó ak­kor már nem vállal­ta, és ezért ter­jesz­tés­re ki sem bo­csá­totta, csu­pán a szer­zők kap­ták meg tisztelet­példá­nyai­kat. így hát Kardos G. György alábbi írása – most, nem­sokkal a halála után – volta­képpen el­ső köz­lés­nek te­kint­hető.

KARDOS G. GYÖRGY

A végső

De összeolvad új és régi dallam –
Fél évszázada vagy mióta hallom,
Hogy ez a végső, ez a harc?
És most miért nem szívet tépő,
Hogy éppen ez a harc lesz a végső?
Hát nem nevetség? nem kudarc?

Amikor Eugéne Pottier textilmunkás, mintarajzoló, a Kommün egykori tagja s nem utolsósorban forradalmi költő egy montmarte-i manzárd szobában elrejtőzve papírra veti verse első sorát, az utcákon még delizsánszán végighajt a burzsoázia cilinderes és arany óraláncos bosszúálló angyala, s magasra tartja – tegnap még a Kommün Közjóléti Bizottsága által elkobzott és a Kincstári Javak és Illetékek Hivatal által lepecsételt – pallosát.

Nincs az a trónkövetelő, aki olyan véres bosszúra sóvárogna elbitorlott országáért, mint Dupont úr egy kollektivizált műhelyért, mint Duval úr, mert háza lakóinak a Kommün eltörölte a lakbért. A versailles-i csendőrök vizsgálat és ítélet nélkül gyilkolnak, megölik, akit fegyverrel a kezében fognak el, a sebesültek fejét puskatussal verik szét. Megölik a fegyverteleneket is, ha tenyerükön lőpornyomot találnak, vagy ruhájukból lőport szimatolnak. Megölik az asszonyokat, mert az újságok felszítanak egy esztelen boszorkányhistóriát, a petrolőrök meséjét. A petrol­őrök kosaraikban kanócot rejtenek, tejeskannáikban pedig petróleumot és sorra gyújto­gatják a házakat. „Ne tévesszen meg senkit a petrolőrök külseje – figyel­mez­te­tnek a burzsoá lapok –, arcukon nem látszik a féktelen gonoszság. Ruhájuk egyszerű, ám tiszta és rendes.” Az áldozatokat hevenyészve földelik el a Szajna partján és a nyilvános parkokban, a bokrok mögött kezek nyúlnak ki a földből, a letaposott kerti utakon emberi arcok körvonalai bukkannak elő. Porosz katonák szivarozva lődörögnek az utcákon, kedélyesen bólogatnak, amint a versailles-i csendőr pontos kardcsapással kettéhasítja egy kommünár fejét. A porosz katona­zenekarok egész nap vakért játszanak, a polgárság kitódul az utcákra, nyomorult kis­hivatalnokok, akik tegnap még alázatosan ajánlották fel szolgálataikat a Kommünnek, bomlott sértéseket kiáltoznak a halálraítéltek menete felé és biztatják a versailles-iakat: „Ne menjetek tovább! Itt előttünk végezzetek velük! Tépjétek ki a körmeiket!” S a burzsoázia szégyenletesen hamis dalárdájában, melynek basszusa az ágyúk robaja, a szoprán kétségtelenül az írók hangja.

A Kommünben tevékeny részt vállaló Verlaine-en, Rimbaud-n, Jules Vallésen és néhány munkás­költőn kívül szinte valamennyi francia író a legolcsóbb ellen­forradalmi ricsaj színvonalára süllyedt, még Victor Hugó állásfoglalása is – „a Kommün mellett vagyok elméletben, de a Kommün ellen a gyakorlatban” – tétova, mint maga az iránytalan pacifizmus, amelyet képvisel. Nem használ vele a forrada­lomnak és ellenszenvet vált ki a reakció köreiben.

„A leghitványabb csőcselék – írja Alphonse Daudet a Kommünről. – Párizs a négerek uralma alá került. És a Föderáltak, ezek a veszettek! Elárultnak érzem magam.”

Leconte de Lisle: „Őrjöngő állatok bandája… Remélem, hogy a visszacsapás olyan lesz, hogy többé semmi sem mozdul, a magam részéről azt kívánom, hogy minél radikálisabb legyen…”

Théophile Gautier: „A vadak, karikával az orrukban, vörösre tetoválva, skalptáncot lejtenek a társadalom füstölgő romjain.”

Flaubert: „Micsoda vadállatok! ez az utolsó megnyilatkozása a középkornak […] Azt hiszem, gályarabságra kellene ítélni az egész Kommünt […] Kényszeríteni ezeket a véres hülyéket, hogy eltakarítsák Párizs romjait, lánccal a nyakukban, ahogy a veszett kutyákkal bánnak.”

Zola: „A borzalmas megrázkódtatás megtanítja ismét gyermekeinket a szabadság és a rend tiszteletére.”

Alexandre Dumas: „Ne mondjunk semmit a nőstényeikről, azon nők iránti tiszteletből, akikre ezek a nőstények csak akkor hasonlítanak, ha már halottak.”

(Nem tudom megállni, hogy közbevetőleg ne idézzem Marxot: „A kokottok követték pártfogóiknak, a család, a vallás és mindenekelőtt a tulajdon szökevény férfiainak a nyomát. Helyettük újra Párizs igazi asszonyai kerültek felszínre. Hősiesek, nemesek, mint az ókor asszonyai.”)

Barbey d'Aurévilly: „Egy vasketrecbe zárva vezessék Franciaországban mindenfelé Courbet polgártársat [a festőről van szó], és pénzért mutogassák.”

És így tovább. Goncourt-tól Mérimée-ig, Renantól Georg Sandig.

Újra és újra elképedünk az írók magatartásán.

A hugenották lemészárlásának napjaiban a század nagy szellemei – Racine, La Fontaine, Bossuet – mámorosak az örömtől. A nyilvános kerékbetörések láttán Mme de Sévigné ezt jegyzi fel: „Ez a legnagyobb és legszebb dolog, amit valaha elképzeltem és átéltem.”

Vadállatok, gyilkosok, veszettek, gyújtogatok. De mellékesen: a felkelés hetven­két napja alatt alig történt bűncselekmény Párizsban, és senki nem ölte magát a Szajnába. A Kommün nyolcvankilenc embert végzett ki, a végső haragban el­pusz­tított túszokkal együtt – ezzel megteremtette az ellenforradalmi istentiszteletekhez szükséges mártírokat, mintegy szívességet téve a versailles-iaknak. A versailles-iak csupán a véres héten több mint harmincezer embert öltek meg és még 1874-ben is hoztak halálos ítéleteket a Kommünben való részvétel miatt. A gáttalanul rikácsoló düh még otrombábbnak tetszik, amikor a Journal Officiel-t, a Kommün hivatalos újságját lapozva, a rövid jelentésekben leperegnek előttünk a Kommün hétköznapjai, ezek a Szent Lázzal, Lángoló Hittel és gyermeki gyanútlansággal keveredő hét­köz­napok.

Találomra válogattunk.

Április 3. Ülésezett a Tudományos Akadémia. Newcombe (Washington) beszámolót tartott a Hold mozgásáról végzett kutatásaiból.

A versailles-iak Vanves-nál és Chatillonnál támadnak.

Április 7. A tábornoki cím eltöröltetett. Dabrowski polgártárs neveztetett ki a Párizs parancsnoka tisztjére.

A dohány nem hiányzik a piacon és nem is fog hiányozni.

Április 11. Felhívás a párizsi nőköz: „Készüljünk fel a védelemre… ha test­véreink kezében van már minden lőfegyver és szurony, még megmaradtak szá­munk­ra az utca kövei, hogy azokkal zúzzuk szét az árulókat.”

Ülést tartott a Tudományos Akadémia. Chevreul megfigyelései egy jácint­hagyma természetellenes vegetációjáról, amely virágzásnak indult anélkül, hogy egyetlen gyökeret eresztett volna.

Április 13. A tőzoltóezrednek megengedtetett, hogy mint katonai alakulat szolgáljon a következő címmel: „A párizsi Kommün tűzoltóinak civil hadtestje.”

A Kommün megbízta Gustave Courbet polgártársat a párizsi múzeumok működtetésének helyreállításával. A legrövidebb határidőn belül meg kell nyitni a képtárakat a közönség előtt, s folytatni bennük a szokásos munkát.

Rama polgártárs, a XVII. kerület közoktatásügyi küldötte felhívást intéz a tanítókhoz: „…a lelkiismereti szabadságot teljes mértékig biztosítanunk kell min­den­ki számára: a vallásos vagy nem vallásos nevelést a családok akarata dönti el. Az iskolában azonban a tanítók kötelesek szigorúan tapasztalati és tudományos módszert alkalmazni.”

Április 16. A balesetek elkerülése végett Párizs utcáin tilos a lovasoknak, katonai vagy polgári futároknak vágtában közlekedni.

Újra megnyílt a Louvre.

Április 18. Kétezer szabadkőművesből álló küldöttséget fogadott a Kommün. A küldöttség kinyilvánította, hogy a Kommün Salamon új temploma, az a mű, melyet a szabadkőművesek mindig is végcéljuknak tartottak. Vagyis: az igazság és a munka, mint a társadalom alapja.

Május 19. Ezerötszáz pék vonult vörös zászlókkal és szalagokkal az Hotel de Vilié elé, hogy megköszönjék a Kommünnek az éjszakai munka eltörlését.

Guignol-bábszínházat állítottak fel a Champs-Élysées-n. Sajnos az ágyúgolyók miatt, melyek éppen a paraván előtt robbantak, Polichinelle-nek és az Ördögnek el kellett költözniük.

Május 22. A véres hét második napja. A versailles-iak már Párizsban törnek előre. Az utcai harcok elkezdődtek. Az újságban a Közjóléti Bizottság fel­hívása Párizs népéhez: „Fegyverbe polgártársak, fegyverbe! … A dicsőséges Francia­ország, minden népi forradalom anyja, az igazság és a szolidaritás eszméinek mindenkori hajléka nevében … rontsatok az ellenségre.”

És a felhívás alatt egy hír: „Kijelöltünk négy polgártársat, hogy alakítsanak bizottságot a leányiskolánkban a tanítás megszervezésére és felügyeletére.”

Még néhány nap, és vége a Kommünnek.

A leányiskolák ügyével megbízott polgártársak (Elie Reclus néprajztudós, a Nemzeti Könyvtár igazgatója kivételével) halottak, vagy a versailles-iak foglyai. Elie Reclus, amíg lehet, azon fáradozik, hogy a nemzetőrökkel a könyvtár kincseit biztonságba helyeztesse.

Romantikusan hangzik ma, hogy a nemzetőrök harc közben könyvekkel bíbelődtek, de ilyen volt a Kommün igazi szelleme, mely évtizedekig nem látszott ki a burzsoázia által rálapátolt szemét alól.

A párizsi proletár a Kommün alatt mindent megtett, mindenben hitt, mindenre büszke volt, minden Nagy Eszmét birtokolni akart, csak vezetni kellett. Unszolni, hogy látogassa a Comédie Française-t vagy a Louvre-t, falragaszokon biztatni, hogy belépjen a Tuilleries márványtermébe, ahol hangversenyeket rendeztek a számára. „Nép! Az arany, amely elborítja a falakat, a te verejtéked. Elég hosszú ideig tápláltad munkáddal, itattad a véreddel ezt a telhetelen szörnyet, a monarchiát. Ma, amikor a forradalom szabaddá tett, te a saját tulajdonodat foglalod el: itt te odahaza vagy. De őrizd meg a méltóságodat, mert erős vagy és vigyázz nagyon, hogy a zsarnok ne térjen többé vissza.”

A párizsi proletárnak azt a kezét, amellyel nem tartott csákányt, szuronyt, karabélyt, Courbet polgártárs fogta, a Közoktatásügyi Bizottságtól, a nagyszerű Gustave Courbet, aki alig két éve így utasította vissza a Becsületrendet: „Állampolgári elveim ellen van, hogy elfogadjak egy olyan megkülönböztetést, amely lényegénél fogva a monarchiához kötődik. Ötvenéves vagyok, és mindig szabad emberként éltem, hadd fejezzem be ugyanúgy az életemet. Ha majd meghaltam, mondják el rólam: ez az ember soha nem tartozott egyetlen iskolához, egyházhoz, intézményhez, akadémiához, és legkevésbé olyan rendszerhez, amely nem a szabadságot szolgálta.”

1871 áprilisában beszámol apjának napi munkájáról: „Párizs népe nyakig bele­merített a politikai ügyekbe. A Művészek Szövetségének elnöke, a Kommün tagja, közoktatásügyi megbízott… Felkelek, reggelizem, ülésezem, elnökölök tizenkét órát naponta. A fejem már lassan olyan, mint egy sült krumpli. A sok agymunka ellenére, melyhez nem vagyok szokva, nagyszerűen érzem magam. Igazi paradicsom most Párizs…”

Courbet a kapituláció előtt tombolát rendezett, nyereménytárgyaknak saját festményeit ajánlotta fel, s a befolyt jövedelemből ágyút vásárolt. A csövére ezt vésték: „Courbet-ágyú”.

Június 7-én tartóztatják le, láncra verve vezetik végig Párizs utcáin Versailles-ig. Omans főteréről a csendőrök eltávolítják azt a szobrot, amelyet ő ajándékozott szülővárosának. Amíg börtönbüntetését tölti, a burzsoá sajtó karikaturistáinak kedvelt témája: az elmebeteg Courbet, a hazaáruló Courbet, a szenilis Courbet, a gyújtogató Courbet…

A versailles-i kórus sértegetései elviselhetők (itt nincs illúzió), de kétségbe­ejtően szomorú, amikor a romantikus népbarátok – köztük Victor Hugó – átveszik az egyik szólamot. A nép nem bűnös! A vezetők! A nép ártatlan, mert tudatlan. „Miért gyújtottad fel a könyvtárat?” – kérdi Victor Hugó ismert versében egy szerencsétlentől. S a gyújtogató így felel: „Nem tudok olvasni.”

Barbey d'Aurévilly – ugyanaz, aki Courbet-t pénzért akarta mutogatni – Victor Hugóhoz is intéz egy épületes javaslatot: „Mondjon le a francia nyelvről, amely már panaszkodni sem tud, hiszen ön halálra fárasztotta. írja a következő könyvét németül.”

A könyvtár felgyújtása (valójában versailles-i ágyúgolyóktól lobbant lángra) egyébként a burzsoázia legtöbbet hangoztatott rágalma. A zűrzavarban francia tudósok lopkodták szét az értékes könyveket, melyek eltűnésével ugyancsak a Kommünt vádolják.

A Kommün nem tud védekezni, a Kommün halott. Franciaországban. A külföldi proletariátus szemében most kezd legendává nőni. Még nem dőlt el egészen a játszma, amikor a Reichstagban szólásra emelkedik egy Bebel nevű képviselő:

„A mi úgynevezett liberális sajtónk háborút, nemzeti háborút szított Francia­ország ellen. Ugyanez a sajtó most a szidalmak özönét zúdítja a Párizsi Kommünre,

azzal vádolván, hogy polgárháborút robbantott ki. Ez rágalom. A mérsékletességre mindig is a Kommün állott készen. Hiába nevetnek ezen az urak. Eljön még a kor, amikor szavaimat mérlegelni fogják.”

A montmarte-i manzárdszobában Pottier-t, alighogy letisztázta a versét, értesítik, hogy menekülnie kell. Kisurran a házból, ahová nemsokára megérkeznek letartóztatására a versailles-i csendőrök. A tiszt fölemel az asztalról a versvázlatok közül egy papírlapot, amelyre Pottier csupán a címet és az ajánlást írta: „Az Internadonálé. Gustave Lefrangais polgártársnak, a Kommün tagjának.”

Hát nem nevetség? Nem kudarc?
De mit számít, hogy nem ez a végső?
Mit, hogy sohasem lesz végső?
És mit a szenny, a szörnyűség?
Lesz valahol mindig új nemzedék,
Amelynek nem lesz soha késő
A győzelem, a kicsikart.

                                          (Vas István)

FOTÓMŰVÉSZET

SZARKA KLÁRA

„Ne lőjük a saját falainkat!”

Markovics Ferenc fotóművész arcképéhez

„Sose leltem örömöt ab­ban, hogy má­sok hi­bái­ról be­szél­ges­sek. He­do­nis­ta pa­sas va­gyok, a jót, az ér­té­ke­ket sze­re­tem él­ve­zni má­sok­ban is.”

Frappáns fordulat volna, hogy 1936. nov. 10-én láttam meg a nap­világot, de nem így volt, mert éjjel születtem. Apám a ceglédi szám­vevő­széken a város­házán, aztán tanácson dolgozott. Az életét szó szerint is ott fejezte be, a hivatali szobájában. Azért ott lett öngyilkos, mert egy idős néninél lakott al­bérletben, és nem akart ráijeszteni. Anyám tanítóképzőt végzett, de csak 1945 után tanított. Öten lennénk test­vérek, de csak ketten maradtunk: a bátyám nyakára rá­tekere­dett a köldök­zsinór, halva született. Lett volna egy öcsém is, a mamám terhesen tőlem kapta el a skar­látot, így a kis­öcsém is meghalt. Egy kisebbik húgom 27 éves korában halt meg, akkor már két gyereke volt. Most ketten vagyunk az idősebbik húgommal.

Az apa keresete elég volt ahhoz, hogy szerényen, de megéljenek egy fizetésből. Inkább hobbiként, de műveltek egy kis kétszáz négyszögöles szőlőt, a konyhára is jutott belőle friss zöldség-gyümölcs.

Első emlékei között őrzi a képet: állnak az udvaron a kis házat övező apró kertben, édesapja mint gondos fotóamatőr állványra helyezi a gépet, egy Voigtlander Brillantot, és exponál. Azután újra elrendezi a beállítást. Mindenkinek fegyelmezetten kell viselkedni, a fényképezés komoly dolog.

Az akkor készült családi fotók zömmel ma is megvannak. Ám az idősebb Markovics nemcsak a szűkebb környezetét örökítette meg, levette a hadba vonuló csapatokat is a második világháború kezdetén, Horthynét és kíséretét, amikor átutazott Cegléden.

A legjobban azt sajnálom, hogy a cigány­képei elkallódtak. Ő nagyon jóban volt a helyi cigánysággal, pátyolgatta az ügyeiket, megírta a kérvényeiket, ha kellett. Volt olyan lagzi a Szűcs-telepen, ahová egyedüli nem cigányként őt hívták csak meg. Gimnazistaként, amikor már a fotószakkörbe jártam, még készítettem apám negatívjairól nagyításokat, de aztán nyomuk veszett.

Amikor Ferenc nagyapja, Markovics Benjámin csizmadia mester elhatározta, hogy egy pici fiút magukhoz vesznek a lelencből, azt is megfogadta, hogy sajátjaként szereti és neveli majd. Goromba és otromba veszekedés közepette értesül arról az akkor már gimnazista fiú, hogy nem azok a szülei, akiket addig annak tudott. Felkavarta és megviselte a dolog. Kinyomozta vér szerinti szüleit: az alsódabasi földművest és a megesett szegény cselédlányt. Bár Ferenc fiával sokat és szívesen beszélgetett, erről a témáról nem nagyon lehetett faggatni később sem. A nevét mindenesetre sohasem akarta magyarítani, szerette és ragaszkodott hozzá, ahogyan a nevelőszüleihez is.

A nevünkhöz, apámhoz hasonlóan, én is ragaszkodtam, pedig egészen korai rossz emléket is őrzök vele kapcsolatban. Még az általános iskolában kis gyerekként rosszalkodtam valamit, nem vettem észre, hogy a tanár már bejött a terembe. Nagyon közelről az arcomba sziszegte: vedd tudomásul, hogy ezzel a névvel akkor küldelek internálótáborba, amikor akarlak. S bár nem voltam nagyon talpraesett a riposztokban, akkor inkább ijedt daccal, mint bátran, azt feleltem: Tanár úr, azt a gyanús költőt, a Perovicsot, mikor küldené oda?

A Győr környékéről származó Wessely Gabriella, az édesanya családjáról sem sokat tudunk. A szám­vevőségen dolgozó idősebb Wessely szíve sokat rakon­cát­lan­ko­dott: józan, becsületes, szorgalmas ifjú kollégáját, Markovicsot kérte meg, hogy ha vele történne valami, vigyázzon a két nőre, anyára és lányára. Amikor Wessely korán és hirtelen meghalt, Markovics kötelességének érezte, hogy nőül kérje Gabriellát. A csinos és szeretni­való lány öt gyereket szült neki, de a háború, mint annyi mást, ezt a családot is szétzilálta. Ferenc tizenegy éves volt, amikor a szülei elváltak. Attól fogva az apa különféle albérletekben lakott, a gyerekek édesanyjukkal maradtak, aki egy tanyasi iskolában kezdett tanítóskodott.

Emlékszem, anyám pulykafejeket hozott a vágóhídról. Ne tudd meg, hány csontból áll egy pulyka feje! Tízezer darabból! Más hús nem volt a háború után. Emlékszem a melaszos kukoricamálé ízére, az nem is olyan rossz. Nem volt könnyű időszak, de nem volt viszonyítási alapunk: mindenkinek nehéz volt. Jelesre végeztem el az általános iskolát, mégsem vettek fel a gimnáziumba. Apám B-listára került, mert a háború alatt a Felvidéken kellett megszerveznie a számvevőséget. A gimnázium igazgatója ismerte őt, és behivatott tíz nappal a tanítás kezdete után, hogy üljek be az osztályba, majd csak lesz valahogy. A kályha mellett volt egy elfűrészelt fél pad, tulajdonképpen ott végeztem el az iskolát, miközben mindig tartani kellett attól, hogy valahogyan a hatalom odacsap. Jelesre érettségiztem, és jelentkeztem az egyetemre. A rektori hivatalban adtam be a fellebbezésemet, amikor egy ott üldögélő fiatalember – később megtudtam, hogy ő DISZ-titkár – nagyon barátságosan megkérdezte: Ugye, te vagy az a duplaértelmiségi? Addig soha nem hallottam ezt a kifejezést. Apám mezei jogászként, a maga örömére elvégezte a szegedi egyetemet, és ez a soha nem használt „dr.” sok bajt okozott nekünk. Az évek során gyűltek otthon a papírjaim: megfelelt, de hely hiányában elutasítjuk. Nincs bennem harag és sértődés. Tudomásul kellene vennie másoknak is: az egy olyan világ volt. Nem szabad utólag okoskodni, innen értékelni. Vesztes háború után, megváltozott viszonyok közepette, bennem is élt egy csöndes bűntudat, hogy egyéb származású vagyok. Egyetértettem azzal, hogy menjenek a munkásfiatalok az egyetemekre.

Mit jelentett a „duplaértelmiségi” környezet? Az édesanyát lekötötte a tanyasi iskola minden gondja és a háztartás. Otthon a családi könyvtár volt az inspiráló szellemi környezet. Teljes Nyíró, Móra, Karinthy, Pallas és Révai lexikonok és sok egyéb könyv. Ám az igazi könyvtár az édesapánál halmozódott fel, aki rendszeresen, módszeresen gyűjtötte a könyvet. Kötetek ezrei között élt. Nála a Korántól kezdve a grafológiai szakirodalmon át minden megvolt. Elképesztő halmok, könyv­alagutak között mozgott kis albérleti szobájában. Az édesapa csöndes módszeres­séggel irányította fia érdeklődését is.

Valamiért motoszkált bennem, másodikos gimnazistaként, hogy múlhatatlan szükségem volna egy fényképezőgépre. Apámat nyaggattam érte. Ma már úgy hiszem, hogy fotózásban csodagyerekek nem nagyon vannak. Ez egy megtanulható szakma, amit ha valaki alapos szakmai ismerettel és némi intelligenciával művel, élete végéig szépen szolgálhat általa egy ügyet. Ám egy fix csöves Zorkijt szerzett, nyilván a városban állomásozó szovjet katonáktól, de csak azzal a feltétellel kaptam meg, ha kívülről fújtam mindent, amit a géppel kapcsolatban tudni lehetett. Hozzátartozott a precizitásához: csak akkor van értelme foglalkozni valamivel, ha elmélyedünk benne. így aztán már az első tekercsemen technikailag elfogadható képek voltak. Apám Tóth Istvánnak adta oda előhívni, akit jól ismert. Tóth pedig megüzente, hogy vár a fotószakkörbe.

Mennyi mindent csináltunk akkoriban! Egyik héten kémiával foglalkoztam, nátriumot futtattam a vízen, megcsodáltam, ahogyan egyik színes vegyület keveredett a másikkal, másik héten detektoros rádiót szereltem. Közben kosárlabdáztam, csellózni tanultam. Meg fényképeztem, és jártam a fotószakkörbe.

Az akkor már elismert fotóművész, Tóth István vezette szakkörben a negyedéves kiállításokra mindenkinek öt képet kellett beadnia. A fiatal Markovics értetlenül és hosszan tűnődött, hogyan is kerülhetek annyira hátra az ő „gyönyörű” naplementéi. Szerencsére volt ideje gondolkodni, és rengeteget tanulni. Három évvel a belépése után, 1956-ban már ő nyerte el az első díjat a nagy klub-kiállításon. Tóth István mélységes szakmai hite, az esztétikai és technikai alapok elsajátítása, és az őszinte baráti légkör – ami később a fővárosban úgy hiányzott neki – életre szóló tartalékkal látta el. Amíg a klub aktív volt, később, a fővárosból is is mindig el-eljárt a rendez­vényekre.

1964 tavaszán olvastam az Esti Hírlapban, hogy egy kis zebra született az állatkertben, és nagyon védik a többiek. Megjelent előttem egy kép: csupa csík valami, és abban egy kis zebra. Az állatkertben kikacagtak, még a gondozókat is fenyegették a zebrák, szó sem lehetett arról, hogy egy fotó kedvéért össze lehetne terelni őket. Napok múlva ajánlottam, hogy talán egy helyre kellene tenni az ételüket, s akkor maguktól összeverődnének. Sikerült. A képen három zebra van együtt szorosan, a kicsi, persze, sehol. Kellett vágni a képből valamennyit itt-ott, és végül csupa csík lett. Vasarelyt akkor még nem is ismertem, akkor még nem sok szó esett róla itthon, csak később, amikor volt egy nagy kiállítása a Műcsarnokban.

A Felhők és vonatok viszont véletlenül keletkezett. Teljesen más miatt voltam a helyszínen, a kép a jó reflexnek köszönhető. Arra vártam, hogy süssön ki a nap, és egyszer csak távolról odapöfögött a kis gőzös. Azonnal rá kellett rántani a gépet, mert éreztem, ha a vonat belefut abba a kis fába a kép szélén, az már nem jó. Valahogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy alul hagytam a vonatot, és a szép felhők töltik a kép nagy részét.

Mivel az egyetemre nem vették fel, rögtön behívták katonának, ahol hamarosan kiderült róla, hogy tud fényképezni. A Határőr újsághoz került, és egy év múlva már fel is vették az Újságíró Szövetségbe.

így mégis kárpótolva voltam. Úgy fogtam fel, hogy megbocsátottak nekem. A nem létező bűneimért ugyan, de a stigma onnantól kezdve elhalványult. Amíg a fotóklubba jártam, az volt a szép képek korszaka. Később, a hatvanas évek végén a magyar fotóban összeállt egy jelentős fiatal csapat: Keleti Éva, Komiss Péter, Féner Tamás, Hemző Károly, Benkő Imre. Döbbenten figyeltem, hogy a munkáikban a szépség mellett megjelent egy új elem, az érték. Átalakult az én szemléletem is. Megjelent újra a szoci­ófotó is, amit eleinte értetlenkedve néztem. Kiszélesedett a látóköröm.

1957-ben, még katonaként, kalandos úton a Film- és Színművészeti Főiskolára is jelentkezett, s bár felvették operatőrnek, katonaként nem iratkozhatott be. Más­valakivel töltötték be a helyét. Amikor pár évre rá felkérést kapott, hogy csatlakozzék a Mafilm állófotós csapatához, szinte azonnal igent mondott. Régi szerelméhez, a filmhez másként ugyan, de mégis közel került.

A fotóban pedig ekkor újította meg a formanyelvét. Ekkor születtek a Bugaci impressziók, a homokbuckák kopár világában rejlő esztétikumról. Több díjat nyert vele. Csinált egy sorozatot a spirálisokról, a csigahéjtól a galaxisokig. Az ötleteket gyakran a filmforgatások helyszínei adták, a Rózsa Sándor című tévéfilm bugaci helyszíne, a Macskajáték egyik órásműhelye, a sok spirálissal, apró óra­alkatrészekkel. Ám a kész anyagok sohasem kapcsolódtak közvetlenül a filmek­hez. A hatvanas évek elején kezdett el írni a fotográfiáról, először kis pálya­képeket a kortársakról, akiknek valamelyik munkáját megszerette. Azóta interjút, riportot, krokit, fotótörténeti dolgozatokat publikál rendszeresen a szaksajtó hasábjain.

Bár tudatosan kerülni igyekezett azt a káoszt, ami édesapja albérleti szobáiban keletkezett a megszállott könyvgyűjtő szenvedélye nyomán, az ő eddigi lakáscseréit is az egyre gyarapodó könyvtárának és archívumának növekedése kényszerítette ki.

A Csontváry című filmben Ichák Fincinek, a bolgár színésznek volt egy iszonyú nehéz jelenete. Egy helyben kellett térdepelnie, amíg az arcára kent iszap meg nem szárad, és meg nem repedezik. Hogy megtudjuk, körülbelül mennyi időt vesz ez igénybe, maga Huszárik Zoli vállalkozott egy próbára, és bekente az arcát. Lefényképeztem. Csak annyit, hogy a kísérlet délben volt, a jelenet este, a szerencsétlen színészen a sár is vastagabb lett: Ickó fél óráig térdelt mozdulatlanul, elhalt a lábfeje, de hősiesen végigvárta. Utána alig bírt fölkelni, úgy támogattuk.

A parlamentről készült könyve is egy tévéfilm miatt jöhetett létre. Akkoriban nem lehetett csak úgy fotózni az Országházban, a stábbal viszont bemehetett. Három évi munka legjobb képeiből született azután az első színes fotóalbum az Országházról. Markovics Ferencé. 1980-ban jelent meg a könyvnapon. Két kiadásban el is fogyott.

A standfotós, amikor a filmnek dolgozik, egy másik művészeti ág kiszolgálója, amikor ellesett felvételeket csinál a forgatásról, akkor afféle riporter, és reklámfotós is, mert a mozik előterébe, a film hirdetéséhez, sajtóanyagához is ő készíti a képeket. így aztán egyik fotós terület sem fogadja be, nem tartozik sehová.

Próbáltam új elemeket bevinni a munkámba. Addig a fényképezőgépnek is a felvevő kamera lencséje mellől kellett megörökítenie a jelenetet, ugyanúgy, ahogy később a filmben volt. De a mozgókép más, mint az álló. Megpróbáltam egy nem létező, sűrített állóképben elmondani azt, amit a film képsorral közölt. Az esszenciáját akartam megragadni a jeleneteknek, a filmnek. A legtöbb rendező és operatőr el is fogadta, hogy a fotóban esetleg más jó, mint ami a filmben. Én is sokat tanultam olyan nagyszerű operatőröktől, mint Herczenik Miklós vagy Tóth János. De dolgoztam Lőrinc Józseffel, Ragályival, és Sáráékkal is. Nemcsak világítást és kompozíciót lehetett tőlük ellesni, hanem a gondolkodásmódjukat is. Nagy élmény volt Huszárik Zolival együtt dolgozni, aki Tóth Jánoshoz hasonlóan sokoldalú művész, és nagyszerű ember volt.

A standfotós élete rapszodikus, nincs ünnep és hétköznap, nincs nappal és éjszaka. Türelmes és megértő társ kell ahhoz, hogy elviseljen efféle közös életet. Ebben szerencséje volt és van Markovics Ferencnek. Felesége megértő és türelmes társa, barátja volt, és maradt. A filmgyári munka mellett született a két képriport is: a Baba utca, a légzés­bénultakról, és az Árkádiai liget az elmeszociális otthon lakóiról. Az efféle érzékenység, a legelesettebbek iránti empátia talán már a gyermekkor legmélyén megvolt, és máig megmaradt a fotográfusban. Amikor Markovics Ferenc fiatalon még szépírói ambíciókat táplált, efféle témákról szóltak a novellái is.

Lassan fogyni kezdett a levegő a Mafilmnél. Szomorú történet volt a hazai filmgyártás, a nagyszerű filmgyári kollektíva agóniája. Markovics Ferenc nem várta meg, amíg elküldik. 1986-ban elszerződött a Film-Színház-Muzsikához kép­szerkesztő-rovat­vezetőnek. Az átalakulás nem kímélte ezt a lapot sem, megszűnése óta Markovics nincs állásban, de folyton dolgozik. ír, kutat és oktat egy fotóriporteri iskolában. És fényképez. Megint eljár a Baba utcába.

Egy ideje már elég sok szakmai szervezetbe delegálnak a kollégáim. Érdekes, hogy nemcsak a kompromisszum-készségem miatt fogadnak el. Már a filmgyárban is tapasztaltam, hogy a vitás kérdésekben, ha az igazság mellett érveltem, legtöbbször elfogadták, amit mondtam. Nem haragudtak meg rám. Amikor először olvastam, hogy a Fővárosi Művelődési Házban tartják a Roma Parlamentet, elmentem oda. Nem volt semmilen megbízásom, egyszerűen érdekelt, hogyan látják ők maguk a magyarországi életüket. Az ajtóban szép szál roma fiúk őrizték a rendet, de engem valahogy beengedtek. Jó ha tízen voltunk a teremben nem romák. Akkor már a romáknak volt vagy nyolcvankilenc szervezetük, a parlamentben is parázs vita keveredett közöttük. Magamban csak égő szeműeknek hívtam a felugráló legszélsőségesebbeket. És a végén úgy örültem, hogy győztek a józanabbak. Azóta is úgy látom, hogy ebben a mi fotográfiai életünkben is valami hasonló történik. A szakmai szervezetekbe minden terület elküldi a saját „nehézsúlyú ökölvívóját”, amelyik megküzd érte. Ez nem baj, de jó volna egy picit módosítani a dolgot. Először az egész magyar fotográfia érdekeit kellene mindenkinek szem előtt tartania, és csak azután a saját területét.

Én azt mondom, legalább belülről ne lőjük a saját falainkat! Érdekes, hogy mostanában ezt is sokan elfogadják tőlem. Nagyon örülnék, ha kiderülne, hogy valami csekély szerepem van abban, hogy ez a szakma még mindig valamelyest egységes.

OLVASSUK EGYÜTT

PÉNTEK IMRE

Átvonulás

A változás lecsengett, véget ért,
milyen remek, hogy csendes, vértelen –
izzadt a fényes pofájú értelem,
s lessük, jó fiúk, ki kapja most a bért,

jutalmat, állást, szent babért,
s ki marad megint talpig meztelen,
fetrengve porba, mélybe, lenn,
pedig egyet mást ő is megtett azért…

A massza lágy, de szilárdul már a kéreg,
helyet talál magának a féreg és a véreb,
az esték lágy szava régi harangkondulás…

Mintha jártunk volna már e tájon,
ez istenverte, szikes, szűk lapályon,
hol engedélyezett a koldulás.

SZEPES ERIKA

Egyértelmű költészet

Péntek Imre „Átvonulás” című verséről

A hetvenes évek eleje óta hatalmas divathullám lepte el a költé­sze­tet és a mű­kritikát, esztétikát is: a meghatározatlan fogalmiságú ké­pes beszéd, a tág tartalmú allegóriák és szimbólumok, képhalmozó lá­to­mások korszaka. A költő köteles­ségének érezte, hogy kellő­kép­pen homályos, finom idegen szóval polivalens legyen, hogy meg­pen­dí­tett problémáiban észrevehetően állást ne foglaljon, maradjon meg a művészet utolérhetetlen és értelmezhetetlen csúcsain, va­la­mi­féle Felhőkakukkvárban. Ezt a szerepet szánta neki az esztétika, még­hozzá annak is az az ága, amely mindig is tagadta az esztétika nor­matív jellegét, s csak leíró funk­cióját ismerte el. Mégis: a ki­mon­dott vagy csak érzékeltetett elvárás eredménye­képpen (nyilvánvaló ellen­hatásként az ötvenes évek klapancia­költészetére) gyönyörűen homá­lyos, ködbevesző, sej­tel­mes, hangulatokban, illatokban, árny­játé­kok­ban gazdag köl­té­szet született – és rá (a kör így zárul be) válaszul az esztétika új (vagy legalább­is nálunk új) ága, a be­fogadás­esztétika, amely azt vallja: egy műnek sincs egyetlen autentikus olvasata, ahány be­fogadó, annyi értelmezés lehetséges, a mű „üzenete” (elegán­sab­ban: message-e) és a világ meg­ismer­hetetlen. Ez az agnosztikus állás­pont mind a mai napig él az irodalom­elméletben, miközben a köl­té­szet­ben ismét jelentős változás ment végbe. A költők úgy érzik: bele kell szólniuk közös dolgainkba, hatni kell sorsunk menetére, és ezt holmi többértelmű értel­mez­hetet­lensé­gekkel igen nehéz volna meg­való­sítani. Megszületett, éppen az elmúlt 6-8 évben, egy új, egye­nes beszédű költészet, amely, ha képekben fejezi is ki magát, – hiszen ez a költészet lényege –, ezek a képek egyértelműek, és másként nem magyaráz­hatók, mint amiként azt alkotójuk elgondolta.

Ennek az egyenes beszédű költészetnek egyik legérdekesebb darabja Péntek Imre Átvonulása, amelynek már a címe is sokat elárul: valakik valahonnan valahová átvonultak. A kérdés az, hogy kik és hova. A versben kétszer fordul elő a cselekvést végző alany megnevezése, a többesszám első személyű mi személyes névmás, („s lessük, jó fiúk, ki kapja most a bért” – ill. „Mintha jártunk volna már e tájon.”) Rólunk van hát szó, mindannyiunkról, különbségtétel nélkül. Valóban különbség­tétel nélkül? A mi már az első szakaszban ketté válik: a „fényes­pofájú értelem” képviselőire ill. a jó jelzővel méltatott fiúkra, akiknek megnevezése („fiúk”) utal arra a generációs problémára, aminek lényege, hogy egy nemzedék tagjai (a mai negyven-ötven évesek) még néhány éve is úgy érezték: szántszándékkal gyermekként bánnak velük, feladatot, terhet, hatalmat nem bíznak rájuk, mert gyengék és alkalmatlanok mindenre a fölébük tornyosuló idősebb generáció (apáik képviselőivel szemben. (Ennek a gondolatnak az egyik legremekebb megfogalmazása Simonffy András novellája, A medveölő fia.) A harmincöt-negyvenévesen „fiatalként” kezelt generáció türelmetlen, tüzes paripaként toporzékolt egy helyben, rágta a zablát, és vágyott a kitörésre.

És 1989-ben – más egyéb történésekkel együtt – kitört istállójából ez a generáció, és elindult egy olyan úton, amelynek vége akkor még nem látszott, de nem látszik még ma sem. Mindenesetre az igen hamar kiderült, hogy a po­la­ri­zá­ló­dás azonnal megtörténik: egyeseknek bér, jutalom, állás, babér jut, mások megint meztelenül maradnak, pedig a kitörés a költő szerint közös volt, hiszen „egyet-mást ő is megtett azért…”

E változó világot a költő a tüzes masszából Föld-bolygóvá alakuló anyaggal azonosítja, amelyen a mélyréteg és a felszín hamar elkülönül, s féregnek és vérebnek egyaránt otthont ad az új világ. De új világ-e ez? Az utolsó szakasszal egy­értelműen válaszol a költő, egyhelyben járunk, a színhely ugyanolyan nyomorúságos, és a közös mi egyik polarizálódott rétege számára maradt, mi volt: a koldulás. Megtörtént-e hát a címben jelzett „átvonulás”? A költő felelete egyértelmű: nem. Egyetlen esztéta sincsen, aki ezt az egyenes beszédet másként magyarázhatná.

Köszönet érte a költőnek.

MAGYAR SORSOK

M. SZÁNTÓ JUDIT

Gyötrelmes november

II. rész ^*

Sötét este van, amikor Ásványrárón megtaláljuk a szálláshelyünket. Egy bekerített helyen két nagy, hosszú épület van, meg egy jobb állapotú kisebb ház. A kapu zárva. Sehol egy lélek. Zörgetünk, kiabálunk. Végre egy katona bukkan elő.

– Hát maguk?

Az úton már megbeszéltük, mit mondunk.

– Rosszul lettem. A lányom az út szélére kísért, ott az erdőnél. Hánytam, aztán olyan gyengének éreztem magam, hogy ledőltem. El is aludtam egy kicsit. A lányom nem akart felkelteni. Azt hitte, hamarabb utolérjük a menetet.

– Na, majd elmondják a százados úrnak – visz minket a kisebb házhoz. Az ajtón már kilépett a tiszt.

– Százados úrnak jelentem…

– Majd ők. Hogy kerültek ide?

Megint elmondom. A százados hallgat egy darabig, majd bevisz bennünket a házba. A konyhában négy katona van. Karszalag egyiken se.

– Két forró levest nekik – rendelkezik a százados. Kis szünet után hozzáteszi: – Meg két szelet kenyeret. Jó étvágyat! – fordul hozzánk.

– Köszönünk mindent. A jó szót külön – búcsúzunk el a szobába távozó századostól.

A katonák félrehúzódnak az asztaltól. Az egyik két tányér párolgó levest hoz. Meg két vastag szelet kenyeret. Enni mindig bírtunk. Egy-egy hokedlire ülünk hátizsákostól és enni kezdünk. Hamar bekebelezzük a levest. A kenyeret eltesszük. Egy katona elveszi az üres tányérokat.

– Köszönjük az ételt.

– Egészségükre – válaszolnak ketten is.

Egyikük megmutatja, melyik épületbe menjünk.

– Jó éjszakát – köszönünk el, és már kintről halljuk többektől:

– Maguknak is!

Halkan osonnánk be, de az ajtó nyikorog. Szerencsére nem fekszik közvetlenül mögötte senki. Biztosan azért, mert a réseken igencsak húz be a hideg. Nem megyünk beljebb, mert a sötétben nem látunk semmit, és nem akarunk senkire rálépni. Lefelé húzom Márti kezét. Érti, hogy mindjárt itt feküdjünk le. Letérdelve tapogatjuk ki, hogy mennyi hely van. Itt-ott pokrócot, arcot, hajat, kezet, lábat ér a kezünk. Senki nem reklamál, az úton már hozzászoktunk az ilyesmihez. Szűkén, de elférünk. Mielőtt elalszom, megint Tomin jár az eszem.

Éjszaka valóban rám tör a rosszullét. Rohanok ki. Sokáig vagyok az udvaron, és ahogy bemegyek, indulhatok kifelé. Márti felébred, érzi, hogy valami nincs rendben. Utánam oson.

Biztosan sokat ettem. Meg zsírosat. A gyomrom már elszokott tőle. Az éjszaka második felében állandóan szaladgálok. Márti meg velem. Még jó, hogy közvetlenül az ajtó mellett vagyunk. Cserepes a szám, és nagyon gyenge vagyok. Reggel nem tudok kimenni az udvarra. Márti hoz nekem egy levest. Jólesik, mert nagyon szomjasnak érzem magam. De még meg se ettem, máris rohannom kell.

Márti közben megtalálta Alízékat. Röviden elmeséli a történteket. Beszámol a rosszullétemről is.

Végig voltak az utunkon betegek. Őket mindig szekérre tették, úgy vitték a következő állomásra. Most is szólnak, hogy az egészségesek induljanak, a többiek várjanak. A kísérő csendőrök már megérkeztek. Márti int, hogy vigyázzak magamra. Várni fog este a tábor kapujánál. Megsimogat és megcsókol.

Engem hirtelen páni félelem fog el, hogy nem látom többé.

– Ne menj el! Jelents beteget te is!

– De anyu, nem vagyok beteg!

A százados lép be egy fiatal katonával:

– Hány beteg van? Kiket kell szállítani?

Rám esik a tekintete:

– Még mindig rosszul van?

– Igen – mondom, és közben a felém hajoló Mártit olyan erős kézszorítással rántom mellém, hogy feljajdul, miközben mellém rogy. – A lányomnak meg a vakbele fáj. Már többször volt fájdalma. Meg kéne operálni. – Közben örülök magamban, hogy ennyi erőm volt.

– Igen, igen. Szóval még egy ülőhely – diktálja a mellette álló katonának, rám mutatva – és egy fekvőhely – int Márti felé.

Úgy érzem, tudja, miről van szó. Magunkra hagynak. Nem vagyunk sokan. Nyögünk, kiszaladgálunk. Ha kicsit jobb, alszunk egy keveset. Márti is elalszik a nyugtalan éjszaka után.

Egész nap nem jön kocsi értünk. Estefelé megérkezik a következő turnus. Ők is kapnak levest, nekünk meg behozzák. Mi kapunk még 1-1 szem aszpirint is.

Márti kérdi, észrevettem-e, hogy itt az megy ki egyedül, aki akar, akinek kell. És nem áll mellette szuronyos őr. Persze, csak a kerítésen belül mozoghatunk szabadon.

Az éjszaka viszonylag csendesen telik. Valamivel jobban vagyok. Csak levest ettem. Azt ugyan kihánytam, de most már könnyebb üres gyomorral. Csak nagyon gyenge vagyok. Meg szomjas. Egy-egy korty vizet iszom, amikor már nem bírom a szomjúságot, de utána mindig rosszabb. így amennyire lehet, türtőztetem magam.

Reggel megiszom a fele levest. Bennem marad. Az egészségesek elvonulnak, mi várjuk a kocsikat. Délelőtt megérkeznek. Az elesettebbeket a katonák segítik fel. Négy szekérrel indulunk tovább. A lovak lassan poroszkálnak. Délután érjük utol a csoportot, mögöttük maradunk. Mosonmagyaróvárra érkezünk. A gépgyárba tartunk.

Itt is egy százados a parancsnok. Amikor a szekerek a gyárudvarra érkeznek, megállít minket:

– Vegyék tudomásul, hogy nálam csak az számít betegnek, aki félhalott. Itt nem lehet szabotálni! Mehetnek! – enged utunkra.

Tudomásul vesszük. Mit is tehetnénk? Csak magunkban kérdezzük meg, hogy ugyan, mitől tart? Milyen szabotázstól? Arról nem beszélve, hogy közülünk többen eleget tesznek a százados úr szabta követelménynek: inkább félhalottak, mint élők. A százados úr is tapasztalhatta, hogy minden reggel vannak a táborban halottak.

Lekászálódunk a kocsiról és egy nagy csarnokba megyünk be. Az egész terem üres, csak betonboxok vannak benne. A padló is beton. Mindenkinek egy box jut. Mártival megbeszéljük, hogy egy boxban maradunk. Most már ő is látja, milyen könnyen elkerülhetünk egymástól. Mert a házbeliek már reggel továbbmentek. Mi pedig egy egészen idegen transzportba kerültünk. A boxban kicsit szűkén vagyunk ketten, de kibírjuk.

Itt nem hozzák be nekünk a levest. Aki tud, kimegy érte. Aki nem, annak a mozgásképesek viszik a fekvőhelyükhöz.

Reggeli után egy idős katonával jelenik meg a százados:

– Na, most kiderül, ki a beteg!

A katona végigjárja a boxokat. Ütés hangja, jajgatás.

– Üsse csak, ne sajnálja!

Dermedten várunk a sorunkra. Hozzánk ér a katona. Nagyot csap a puskatussal – mellénk a földre.

– Jajgasson! – súgja.

A meglepetéstől Márti megnémul, én is csak egy gyenge nyöszörgést tudok produkálni.

– Ez már jajgatni se nagyon tud, százados úr – egyenesedik fel a katona.

Hálásan megszorítom a kezét. Tehetem, a box fala takar. Elmenőben meg­simogatja a karomat.

– Vonaton mennek Hegyeshalomra. Onnan meg tovább – adja ki a mérgét a százados az ijesztő perspektívával.

Amikor a százados már kiment, Márti is indul, mintha szükségre menne. Szerencséje van, a kaputól nem messze áll az idős katona. Egyedül. Valószínűleg a mi őrizetünkre állították ide. Márti megkérdi, hogy tudna-e egy levelezőlapot szerezni?

– Megpróbálok. Csak menjen ki, és ne siessen vissza.

Márti levelezőlappal jön be. Nem tudja, hogyan szerezte az őr, de még azt is megkérdezte, hogy ceruzája van-e. Márti mondta, hogy van, köszöni a lapot. Zsebéből kihalászta előzőleg odakészített utolsó tízesünket, és oda akarta adni. De a katona nem fogadta el. Megírtuk Tominak, hogy a határ felé tartunk. Úgy gondoltuk, majd a vonatból kihajítjuk a lapot. Talán valaki megtalálja és feladja.

Egyszerre csak látjuk, hogy vagonokat tolat be egy mozdony a gyárudvarra. Minket kivezényelnek. A mi őrünk áll a vagon ajtajánál. Márti zsebében lapul a levelezőlap összehajtogatva. Amikor sorra­kerül, kiveszi és leejti a földre. Előttem száll fel, hogy segíteni tudjon nekem. Még látom, hogy a mi katonánk rálép a lapra. Én is felkapaszkodom. Csak reméljük, hogy észrevette és hogy a cím olvasható marad a rátaposás után is.

Hegyeshalmon barakktábor fogad. Itt csendőrök vigyáznak ránk, egy csendőr alezredes a parancsnok. Kora délután kapjuk meg a levest. Nem üres, néhány krumpliszem is akad benne. Szólnak, hogy vacsora aztán nincs.

A kerítés a barakk mellett húzódik. Helybeliek állnak mögötte, élelmiszert árulnak jó drágán, van, aki aranyért. Jegygyűrűk vándorolnak hozzájuk kenyérért. Azt mondják, a németek úgyis elveszik. Nálam ez az egyetlen emlék a férjemtől. Én önként nem adom. Márti kimegy azzal az utolsó megmaradt tízessel. Jókora kenyérrel jön vissza. Próbált szerezni nekem valami orvosságot is. Az idős asszony, akitől a kenyeret vette, megígérte, hogy hoz gyógyfüvet. Nem nagyon bíztunk benne. De azért Márti ki-kinézegetett, és körülbelül fél óra múlva valóban megkapta egy kis zacskóban. Este aztán odament a tábori konyhához. Vitte a csajkát. A csendőröknek osztották a vacsorát. Először el akarták kergetni, de aztán ígértek forró vizet, ha végeznek az étel kiadásával. Adtak, sőt felajánlottak még egy kis levest is. Márti erre nem készült fel, csak egy edény volt nála. így hozta a vizet, beletette a füvet, aztán rohant vissza a másik edénnyel. Ez a leves nem nekünk készült, hanem a csendőröknek. Ez sem volt jó, de a mienknél azért jobb, és főleg tartalmasabb.

A teát nehezen ittam meg. Keserű volt, különösen a teában maradt fű, amit nem tudtam kihalászni. De hősiesen lenyeltem.

Este, amikor lefeküdtünk a pokrócra és elcsendesedett a barakk, úgy éreztem, hogy nincs tovább. Holnap elhagyjuk az országot, német földre kerülünk. Nem, mintha sok jót várhattam volna itthon, de eddig reménykedhettem abban, hogy összekerülünk Tomival. Igaz, nem sok esélye volt ennek eddig sem. De most már ez a kevés is köddé vált. Márti miatt mégis tartanom kell magam. Nem adhatom fel!

Reggel korán ébredünk. Fásultak is vagyunk, meg félünk is. Reggeli után felsorakoztatják az egészségeseket. Minket az alezredes személyesen ellenőriz:

– Kevés a szekér, csak az szállhat fel, aki nem tud gyalogolni.

Én határozottan érzem, hogy használt a tea, sokkal jobban vagyok. De nyomot hagyott az arcomon a betegség, és a gyengeség is látszik rajtam. Képtelen volnék gyalog menni. Megragadom Márti kezét:

– Görnyedj össze! – súgom.

Így mindketten felszállhatunk a szekérre. De előbb a gyalogmenet indul. Csak utánuk mennek a lovaskocsik.

Lassan araszolunk előre. Közeledünk a senki földjéhez. Azután majd átvesznek a németek. Egyszer csak autó megy el mellettünk, előttünk mintegy 50 méterre fékez. Két férfi száll ki.

– A svéd követségtől vagyunk – fordulnak szembe velünk. Az egyik szótlanul áll, a másik beszél:

– Akinek van svéd menlevele, álljon ki a sorból, szálljon le a kocsiról!

Egyik kísérőnk odamegy, láthatóan el akarja őket távolítani. Azok nem hagyják magukat. A csendőrnek meg nincs segítsége. Csak ketten vannak, és a másik a németeknek adja már át a sor elejét. Tehetetlenül áll. Az autó mögötti sor is leáll, a szekerek megtorpanásra kényszerülnek.

Valaki megszólal:

– Nekem volt, de eltépték Pesten.

– Álljon ki! Figyeljenek jól! Akinek van svéd menlevele, vagy volt, de eltépték, elvették tőle, vagy kérte, csak még nem kapta meg, vagy gondolja, hogy a hozzátartozói kértek a részére, amióta úton van, az álljon ki, szálljon le a kocsiról.

– Gyere, nekünk van! – rántom fel Mártát és kapaszkodom lefelé a szekérről, húzva őt magam után. Másodpercek alatt megsokszorozódik az erőm. Márti majdnem leesik a nagy rántástól.

– Anyu, nekünk svájci…

– Rosszul tudod, svéd van. Azt tépték össze.

Többen állnak már külön. A menetoszlopból is, a szekérről is jöttek néhányan. A két férfi sorbaállít minket, és visszairányít Hegyeshalom felé. Még egy páran beállnak közénk a sor végére.

Visszaérkezünk a barakktáborba. Jön az alezredes.

– Az nem igaz, hogy ennyi embernek van svéd menlevele. Mind hazudik. De majd kiderítjük. És akkor lógni fognak, akik csalni akartak.

– Azért vagyunk itt Wallenberg úrral, hogy a svéd védelem alatt álló embereket hazavigyük – mondja az alezredesnek egyik követségi kísérőnk. – Össze kell írnunk az ittlévők adatait, hogy a követségen ellenőrizni tudjuk, valóban rendelkeznek-e svéd menlevéllel. Ehhez kérjük az Ön segítségét. Az ellenőrzés ideje alatt mindnyájan itt lesznek, és természetesen addig is svéd oltalom alatt állnak.

– Rendben van – hangik a kényszeredett válasz. – De elvárom Önöktől, hogy a csalókat adják át nekem. – Ezzel elhagyja a barakkot.

– Hallották, miről van szó. Kérem, jöjjenek ide sorban, és diktálják be az adataikat. Holnap újra jelentkezünk.

Márti nagyon meg van ijedve, hogy mi lesz velünk. Én azonban biztos vagyok a dolgomban. Azt a felszólítást a határon nem lehetett félreérteni: minél több embert akarnak menteni. Legszívesebben az egész társaságot visszafordítottam volna. Persze, ezt nem lehetett.

Bizakodó voltam, és a betegségem óta először éreztem erősnek magam. Kicsi fiam! Hazamegyünk és együtt leszünk! Mártit nyugtatgatom. Nem sok sikerrel.

Este bejön az alezredes:

– Ne menjenek levesért. Úgyse kapnak. Maguk már a svéd követséghez tartoznak. Kosztolja az magukat. – Azzal távozik.

Rosszindulatról tanúskodik, hogy a parancsnok személyesen jött ezt bejelenteni. De eddig sem tapasztaltunk mást tőle.

Nekünk még van egy darab kenyerünk, másnak is akad valami ennivalója. Ahányan vagyunk annyifelé osztunk mindent. Nem sok!

A barakk előtt csendőr áll, de viszonylag szabadon mozgunk. Amikor az újonnan jövő csoportokat elhelyezik, Márti végigjárja azokat a barakkokat. Mondja az ottani őröknek, hogy a testvérét keresi. Megengedik, hogy bekiabálja a nevét. Tomi nincs köztük.

Másnap késő délelőtt érkeznek meg a mi követségi embereink, méghozzá nem egyedül, hanem megint egy kisebb csoporttal. Nyilván ismét a határról. Kisvártatva megjelenik az alezredes is.

– Na, mi újság? – kérdezi.

– Minden rendben van – felelik.

Elmondják, hogy mindenkinek megtalálták a nyilvántartásukban a nevét. De még néhány adatot pontosítani kell, addig kérik az alezredes úr türelmét.

– Jó, csak igyekezzenek. Ha nem hozzánk tartoznak, nem adhatunk őrizetet. Márpedig lássák be, mégsem kószálhatnak szabadon. Meg persze ennivaló se jár nekik.

– Mi szívesen megfizetjük a kiadásaikat.

– Arról lehet szó. Keressenek meg, ha itt végeztek. – Ezzel kimegy.

Persze egyáltalán nem adatpontosításról volt szó, hanem az újak adatait veszik fel. Megint csak azzal távoznak, hogy másnap jönnek.

Most már Márti is megnyugszik. De úgy néz ki, hogy még várnunk kell a hazamenetelre. Ezt látszik igazolni, hogy tárgyalnak a kosztolásunkról. Mégpedig eredménnyel: vacsorát már kapunk.

Este Márti megint körbejárja a barakkokat. Tomit ma sem találja, de néhányan az ajtóhoz mennek, kérdezik, őket nem keresik-e.

– Hát persze – mondja Márti. – Hogy is felejthettem el. Mi is a neve? Amikor pedig hallja:

– Igen, igen. Ezt a nevet mondták. Meg a magáét is – mutat a másikra. Jöjjenek velem a mi barakkunkba.

Akit enged a csendőr, hozza is magával. És általában engedik. Hiszen jószerivel nem találnak különbséget abban, hogy a táboron belül helyet változtat valaki.

Az ilyesmi persze újabb késedelmet jelent. De hát emberéletről van szó.

Összesen öt napot töltöttünk ott. És minden nap jöttek újak. Főleg nők, de munkaszolgálatosok is. Jöttek a határról Wallenbergékkel, és jöttek a többi barakkból Mártival. Mert ő minden este megismételte látogatásait.

Az alezredes egyre türelmetlenebb. Megmentőink úgy döntenek, hogy ezt a csoportot már nem növelik, hanem folyamatosan új és új csoportokat szerveznek.

Hogy ezt hogy intézték, hogy sikerült-e, arról mi már nem tudunk. A mi részünkre megengedték a tehervagonokat másnapra.

Aznap délután külön engedélyt kapunk egy alapos mosakodásra. Ruha- meg cipő­kefét adnak, hogy valamennyire rendbe­hozzuk magunkat. A férfiak meg­borotvál­kozhatnak.

Mint utólag megtudjuk, a követségen egész éjjel készült a kollektív menlevél. Ennek alapján vagoníroznak be bennünket másnap az alezredes jelenlétében. A létszámhoz képest kevés a vagon, nagyon szorosan zsúfolódunk össze. De kit érdekel most ez? Mindenki örül: megyünk haza! Még a svéd is elégedett, aki velünk jön, és nem kényelmesebben, mint mi. Ő egy fékezőfülkében utazik. Abban pedig egy személy fér el, az is csak állva.

Akkor még nem tudtuk, hogy a visszafelé út négy napig fog tartani. Nyílt pályán félnapokra leállítják a szerelvényünket más szállítások miatt. Nem szólnak, hogy mikor indulunk újra. A legelső helyen lemaradt két nő. Kétségbeesve kiáltoztak. De mentünk tovább, ők meg nem mertek ugrani. így akármennyit állunk, nem merünk leszállni. Pedig kellene, hisz a vagon nem komfortos. Végül is a munkaszolgálatosok tartanak meg minket, amikor kiülünk a mozgó vagon ajtaját körülbelül térdig elzáró deszkára.

Kimerültek vagyunk. Leülni is csak úgy tudunk, ha összehúzzuk magunkat, a lehető legkisebbre görbedünk. És még így is a másik hátát nyomja a térdünk, vagy egy bakancsos láb pihen az ölünkben. Lefekvésről szó sem lehet. Nagyon keserves ez az utazás.

Meg éhesek is vagyunk. Az első napon svédünk egy állomáson – ott mi nem szállhatunk le – vesz kenyeret, és mindegyik vagonba bead egy kilónyit. Másnap nem tud ennivalót szerezni. Harmadnap is csak öt percig állunk egy állomáson. Épp annyi ideje van, hogy egy mozgóárustól megveszi az összes szőlőjét. De az sem sok: mindnyájunknak egy szem jut. Nálunk az egyik nő leejtette a padlóra az övét, és amikor kereste, véletlenül összenyomta. Sírva fakadt szegény.

Ötödik nap ennek is vége lett. Megérkezünk Pestre. A pályaudvarra nem engednek be, a vonat jóval kijjebb áll meg. Lekászálódunk, mozgatjuk elgémberedett tagjainkat, ácsorgunk, amíg megérkezik a fegyveres kíséret. Aztán – élünkön a követség emberével – a tattersallba vezet az utunk. Neki itt ismét intézkednie kell valamit. Minket a nyilas karszalagosoktól karszalag nélküli katonák vesznek át.

Elindulunk végre a városba. Gyalogolunk, gyalogolunk, és egyszer csak megállunk, és pont a lakásunk melletti ház előtt. A svéd újból elmegy valahová. A torkomban dobog a szívem. Odamegyek az egyik katonához:

– A másik házban van a fiam. Megengedi, hogy bemenjek egy percre hozzá?

– Elfordulok. Nem látok semmit – jön a válasz, és a katona az utca másik oldalát kezdi behatóan szemlélni.

Márti éppen nem néz ide. Nem szólok neki, előbb meg akarok győződni arról, hogy mi van Tomival. Csengetek, dörömbölök a kapun. Vajda úr, a házmester nyitja ki. Amikor meglát, behúz a házba és a nyakamba borul:

– Máris szólunk Tominak. – Bekiabál a fiának:

– Imi, hívd Tomit, azonnal jöjjön a kapuba, itt van az anyja!

Imi rohan az első emeletre, és pillanatokon belül jön Tomival, aki repül a karjaimba. Az a nagy lakli fiú minden ízében reszket. Potyognak a könnyeink. Aztán Tomi kibontakozik az ölelésből, és szinte artikulátlan hangon kiáltja:

– Márti? Mi van Mártival?

– Jól van, itt van ő is. Beküldőm, ha lehet. Valahova ide visznek bennünket a közeibe. Majd jelentkezünk valahogy. Mi van a többiekkel a családban?

– Mindenki megvan.

– Mennem kell.

Még egy csók – Vajda úrnak és a fiának szintén – és indulok. Márti már keres. Messziről kiáltom:

– Él! Itt van! Lenn vár a kapuban. Szólunk, hogy engedjenek.

És elmondom, hogy nem mertem előre szólni. Márti ugyanattól a katonától kér engedélyt. Meg is kapja, de a katona elkíséri. Amikor visszajönnek, Márti elmondja, hogy Tomi tetőtől talpig remegett. Nem beszéltek, csak ölelték egymást.

– Na, most már induljunk – sürgette a katona.

Márti is sírva jön vissza.

Hirtelen megjelenik az utcán Imi. Nem csinál semmit, csak bámészkodik. Megjön a mi svédünk is és elindulunk. Imi is arra sétálgat. Nem megyünk sokáig. A harmadik házban, az óvóhelyen szállásolnak el. Itt megtudjuk, hogy a követségen a kollektív menlevél alapján elkészítik az egyénit mindenkinek. Az – remélhetőleg – védelmet nyújt. Azután aki akar, elmehet. De itt is meghúzhatjuk magunkat.

Mártival egymás szavába vágva meséljük el egymásnak Tomival való találkozásunk minden mozzanatát. Nem tudunk betelni vele.

Imi nyilván megvitte már a hírt, hogy hol vagyunk.

Mindjárt dél van. És akkor váratlanul megjelenik az óvóhelyen Imi. Kosarat hoz, szalvéta van a tetején. Nagy fazekat emel ki belőle. Az étel benne forró és gőzölög. És micsoda illata van! Sólet! És mennyi! Imit többen körülálljuk. Megbabonázva nézzük a fazekat. És nagyokat nyelünk. Imi mosolyog:

– Most lett anya kész vele. Átküldte örömében, hogy itthon vannak. Jó étvágyat kíván hozzá. Illetve kívánunk.

Leteszi a fazekat az egyik padra.

– És itt van egy levél. Ilona néni küldte. Majd jövök megint – és már el is tűnik. Megköszönni se tudjuk a küldeményt.

Kezembe veszem a sógornőm levelét. Együtt olvassuk Mártival:

„Drága Gizi és Márti!

Kimondhatatlanul boldogok vagyunk, hogy végre itthon vagytok. Szívem minden melegével Veletek vagyok, de nem csak én, hanem az egész ház, és alig várjuk, hogy együtt lehessünk és együtt maradjunk. A boldog izgalomtól nem is tudok többet írni. Várunk Titeket, és addig is forró szeretettel csókolunk számtalanszor

Ilona”

A kusza betűk felindultságról tanúskodnak.

A sólet kitűnő volt. Kicsit sokan voltunk hozzá az óvóhelyen, de mindnyájunknak ízlett.

*

Hát így volt. Úgy érzem, akkor, ott, azon az udvaron jól döntöttem. Mert ha nem vagyok Mártival, nem mer visszafordulni a határról. Persze, szerencsénk is volt. Úgy tudom, hogy a svéd követségről aznap jutottak ki először Hegyeshalomra. Ha pedig én nem betegszem meg, vagy kapunk aznap szekeret, akkor nem késünk egy napot.

Sajnos, Ilona nem érte meg a háború végét. Őt – testvérével együtt – egy későbbi transzporttal kivitték Németországba, és egyikük sem jött haza.

Azóta eltelt néhány év. Márti férjhez ment, Gergő fia most éppen kölcsön van nálam két napra.

Tomi nemrég nősült. Amikor elköltözött, és rendbe raktam a régi szobáját, az egyik fiókból egy kérvény elsárgult másolata hullott ki. Ez állt benne:

„Tekintetes Svájci Követség!

Édesanyámat, özvegy Révész Jenőnét (sz. Ungár Gizella, 1907. Budapest) és nő­vé­re­met, Révész Mártát (1928. Budapest) elvitték az Újlak téglagyárba, miután svájci véd­levelüket össze­tépték. Ma érkezett egy levelezőlap tőlük. Azt írják, hogy vonaton vannak Hegyes­halom felé.

Nagyon kérem, megmentésükre szíveskedjenek minden lehetőt megtenni.

Budapest, 1944. november 25.

Hálás tisztelettel
Révész Tamás 15 éves”

^* A visszaemlékezés I. részét 1997. decemberi számunkban közöltük [vissza]

MÉRLEG

ILLÉS LÁSZLÓ

Heine és Lukács György ^*

Köztudott, hogy Lukács Györgynek, s főleg 30-as évekbeli munkásságának jelenleg, a mai beszédhelyzetben nincs különösebben jó sajtója. Egy röviddel ezelőtt meg­jelent súlyos tartalmú – Lukáccsal foglalkozó – tanulmánykötet ajánló-kísérő sorai például kifejezetten utalnak arra, hogy a szerzők tanulmányai, idézem: „a marxista periódus politikai filozófiájának elemzése, egyértelműen a kritika, a distanciálás igényével születtek”. Márpedig a jelen pillanatban, a feladatunkul kitűzött téma, Lukácsnak Heinéhez való viszonya, kifejezetten Lukács marxista korszakában szem­lél­hető, s ha a volt tanítványok intő szavára hallgatnánk, akkor el kellene távo­lo­dnunk a mester marxista periódusától, s benne Heine-interpretációjától is. Kérdés azonban: megtehetjük-e ezt a jelenleg legautentikusabbnak tartott tudományos módszer, a hermeneutikai személet – a MEGÉRTÉS követelménye – sérelme nélkül?

Mindenek előtt néhány filológiai adattal kell szolgálnunk. Lukács első jelentős tanulmánya Heinéről 1934-ben, egy évvel azután látott napvilágot, hogy a szerzőnek el kellett hagynia Németországot. Prágán át érkezett vissza Szovjetországba, ahol Ausztriából való kényszerű távozása után 1929-től élt, s ahol tartózkodását csak rövid időre, mintegy másfél esztendőre szakította meg berlini küldetése, ahová a Komintern megbízásából érkezett, abból a célból, hogy elméleti segítséget nyújtson a német proletár­irodalom erősen szektás irányzatainak leküzdésében. Ottani munkásságának elemzése nem tartozik szemlélődésünk tárgyához, lévén, hogy akkori érvrendszerében Heine még nem játszott szerepet.

Az alkalmat a tanulmányíráshoz az adta, hogy a moszkvai Akadémiai Kiadó Lev Penykovszkij átültetésében közzétette a Németország – Téli rege fordítását. A kötethez Lukács György írt terjedelmes, mintegy másfél íves előszót. Figyelemre méltó azonban, hogy a Téli regét az első kiadást követően ugyan még három alkalommal adták közre, de 1936-ban már a jeles orosz germanista, Franz Schiller előszavával, 1938-ban pedig a későbbi „realizmus diadala”-vitában Lukáccsal élesen szemben álló Jevgenyija Knyipovics bevezetőjével, s végül a háború alatt, 1942-ben Taskentben, Alekszandr Dejcs kísérő szövegével, ami annál különösebb, hiszen ekkor Lukács éppen Taskentben tartózkodott evakuációban, és – többek között – az 1934-es előszó átdolgozásával foglalkozott. Amikor azonban, még 1938-ban útjára indították a Szépirodalmi Állami Kiadónál Heine Összes Műveinek 12 kötetes kiadását, akkor az első, a lírai kezdeteket tartalmazó kötethez, s egyúttal az egész sorozathoz szánt nagyszabású előszó ismét Lukács György munkája. (Csak zárójelben utaljunk a vállalkozás színvonala jellemzéseként arra, hogy Heine fordítói közt ot szerepeltek Lermontov, Tyutcsev, Alekszandr Biok, Gippiusz, Fet s annyi más jeles orosz költő.)

Nos Lukácsnak ez az utóbbi tanulmánya lényegében azonos a szerzőnek fél évvel korábban, az Internationale Literatur című emigráns lap 1937 évi 9/10-es számában megjelent Heinrich Heine als nationaler Dichter című esszéjével. Ez a tanulmány tartalmazza Lukács alapvető mondanivalóját Heinrich Heinéről. Nem véletlen, hogy orosz nyelvű változatát, az összkiadás bevezetőjét felvette a K isztorii realizma (A realizmus történetéhez) 1939-es gyűjteményes kötetébe is, s mint ismeretes, ez a mű lett az a botránykő, amely elindította a „módszer vagy világnézet” címzésű vitát, amelynek vége a Lityeratumij Krityik és azzal együtt Lukács ottani működésének betiltásával végződött. A szóban forgó írás magyar változata jelent meg Heine mint nemzeti költő címmel az MTA I. Osztály Közleményei 1952-es évfolyamában, s végül a berlini német kiadás után 1955-ben idehaza a Német realisták lapjain. Meg kell azonban említenünk, hogy Lukács még egyszer jelentkezett Heine ügyben, a Heine és a 48-as forradalom ideológiai előkészítése című 1941 márciusára dátumozott, tehát Taskentben újra kézbe­vett tanulmányával, amely lényegében az 1934-es írás átdolgozott változata, s amely később a hazai Fórum és a kelet-német Aufbau hasábjain jelent meg 1945 után. Lukács továbbá részletes reflexiókat fűzött Heine szerepéhez a Fortschritt und Reaktion in der neueren deutschen Literatur, azaz magyar kiadásban Az újabb német irodalom rövid története című művének A művészi korszak vége című fejezetében (1946), ezt a Geist und Zeit című nyugat­német folyóirat is leközölte 1956-os első számában. S legeslegvégül említést érdemel, hogy Lukács Fejtő Ferenc Heine-monográfiáját recenzeálta az induló Csillag című folyóirat 1947. évi első számában.

Miután ily módon felvázoltuk Lukács Heine-recepciójának térbeli és időbeli koordinátáit, meg kell vizsgálnunk: mi az a német romantika legnagyobb költői életművében, ami a nagyrealizmus elméletét éppen ekkoriban építő Lukács figyelmét elsősorban megragadta, és vajon milyen késztetések vagy szempontok motiválták választását és elemzéseit, nem függetlenül a kortól és körülményektől.

Mindenek előtt látnunk kell, hogy Lukács kevésbé esztétaként közeledett Heinéhez, mint inkább történetfilozófusként, irodalomtörténészként, eszme­történész­ként – avagy legyünk egészen pontosak: irodalom ideológusként. (Zárójelben jegyezzük meg: a lírikum mibenlétének megközelítésére csupán Becher költészetének elemzésekor tett első ízben komolyabb kísérletet, s ez a vállalkozás is eléggé elszigetelt maradt ekkori életművében.)

Különösen két problémakört emelnénk ki Lukács tanulmányaiból, ezek minden esetre – vélelmünk szerint – a központi helyet foglalják el eszmefuttatásaiban: első­ként is Heinének a romantikához való viszonyáról lesz szó; másodikként pedig viszonyáról a negyvenes években már feltörekvő munkásmozgalom ideológiájához, és a mozgalomnak az 1848. júniusi forradalomban elszenvedett súlyos vereségéhez, annak és a polgárság árulásának következményeihez, amelyek kétségtelenül lényegesen befolyásolták az utolsó években világképét, mint erről a Roman-zero lapjai tudósítanak.

Lukács Heinét természetesen a német romantika legnagyobb költőjeként tartja számon. De a teoretikus önmagához, materialista létszemléletéhez híven a történelmi-társadalmi folyamatok szülöttének és egyszersmind tükrének tekinti az életművet, amely szubjektivitásában, stílusában, nyelvezetében és egyáltalán poétikájában a kor körülményei által meghatározott egzisztenciaként áll előttünk. „Az 1848 előtti időszak nagy költőinek, köztük Heinének – írja Lukács – a szerencsés történelmi helyzet megadta a lehetőséget, hogy a kapitalizmust mint keletkezési folyamatot, nem pedig már mint létrejött állapotot, a kapitalizmus előtti költészetet pedig mint letűnőt, mint letűnést, nem pedig mint már elpusztultat és végleg letűntet alakítsák. Ilyeténképpen Heine történelmileg legitim kapcsolatot talál a romantikus népköltészet hangulatvarázsával, s noha azt – ugyancsak a történelmi legitimitás jogán – ironikusan föloldja, a föloldás ellenére, e föloldásban mint leginkább jogosult költői eszközt használhatja fel.” Heine tehát hálás téma volt a hegeli-marxi dialektikát praktizáló Lukács számára; a „már nem” és a „még nem” keresztútján látta őt, aki egyként kötődött a „romantikus hangulatok, a történelmileg szükségszerű illúziók költői alakításához és azok ironikus szétrombolásához”. Heine volt az – írja –, aki „egyre újabb és egyre nagyszerűbb elemeit fedezi fel a természet hangulatvarázsának, de egyúttal egyre súlyosabb csapásokkal zúzza szét a mesterkélt romantikus harmóniát, az ember és a természet közötti egység illúzióját”.

Mint ismeretes – és mint erről Lukács kimerítően tudósít bennünket – Heine Hegelt vallotta egyik mesterének, lényegében az ifjú­hegeliá­nusok köréhez tartozott, aki – úgymond – költeményben „fecsegte ki” a hegeli filozófia titkát: az ellent­mondások tanát és az ellentmondások feloldásának forradalmi dialektikáját és etoszát. Éppen ezt a tant igyekezett Lukács és köre belevinni a 30-as években a szovjet társadalomtudományi közszellemiségbe.

Tudjuk, Heine az 1830. júliusi forradalom után átköltözött Franciaországba, a forradalmak klasszikus földjéről tudósította az Augsburger Allgemeine Zeitungot és figyelhette a hazai eseményeket. Erőteljesen befolyásolva a saint-simonizmus utópikus szocialista eszméitől vált a romantikus költő éles iróniával felvértezett politikai költővé és kritikussá.

A forradalmi változások persze a 19 század 30-as, 40-es éveiben Német­országban is bekövetkeztek, de mint Lukács ábrázolásában látjuk – ellenforradalmi módon zajlottak le, vagyis a gyors ütemben kifejlődő indusztrializációt uraló és előrevivő réteg nem egyszerűen a polgárság volt, hanem a korai burzsoázia és a junkerség kompro­misszu­mából létrejött osztály, amelynek ideológiája a romantika leg­homályo­sabb válfaja lett, a IV. Frigyes Vilmos uralma idején mintegy hivatalból is terjesztett mitikus középkorimádat, amely egyúttal – paradox módon – egy nagyon is progresszív gondolattal és törekvéssel vegyült – a német Landok egyesítésének hazafias eszméjével, amely annyi áttételen át a népi rétegek gondolatvilágában is mély gyökeret vert. Csakhogy ez a nemzeti-népi egyesülés nem demokratikus fejlődés útján bontakozott, hanem a Napóleon elleni hadjárat nyomán a felvilágosodás eszméi elleni restaurációs folyamatban.

Bizonnyal nem hunyhatunk szemet a tény fölött, hogy Lukács e történeti szituáció felvázolásától – deduktív eljárással – nagyon is meredek közvetlenséggel jut el Heine romantika felfogásának és kritikájának jellemzéséig, de egyúttal azt is meg kell állapítanunk, hogy az így felvázolt kép nemcsak alaprajzában pontos, hanem egyúttal árnyalt is. Heine lelkében két erő küzdelmét látja: a romantikusét és az új dalra kész költőét, azt a „fél” lelket is, amely meghirdette a „művészi korszak végét”, és reményei szerint megnyitotta a megújult Némethon új költészetét. (Hogy ez megtörtént-megtörténhetett-e, arról még Lukácsnak s így nekünk is lesz szavunk.) Helyt­állónak kell vélnünk Lukács tézisét arról, hogy Heine kritikai munkásságának központi témaköre, a romantika, ironikus és néha kegyetlen bírálata nem választható el attól a politikai bírálattól, amelyet Németország állapota fölött gyakorolt. Ezek az állapotok a német polgári-junker társadalom kétarcúságából következtek. A romantika progresszív szárnya kétségkívül tiltakozás volt a kapitalizmus teremtette világ prózaisága ellen, amelyből eltűnt a romantika kék virága, a fülemüle-csattogás, az elbűvölő holdfény és a sejtelmes érzelmek; amelyből feltört a népi nyelv, a népművészet, a mese- és mondavilágot átszövő plebejus érzületek. Ezeket mind-mind hangszerelte Heine is. De egyre inkább látnia kellett, hogy a hivatalból erőltetett mesterkélt romantika nem egyéb, mint a Szent Szövetség reakciója a francia forradalomra, nem egyéb, mint az ifjú­hegeliánusok kiűzése az egyetemekről, s a Téli regében megénekelt, és maró gúnnyal övezett Barbarossa-mítosz nem egyéb, mint a feudalizmus marad­ványaival szövetségre lépő polgárság ideológiai törekvése a középkor – értsd: a feudális kiváltságok – visszaállítására. A heinei romantikus irónia aztán szinte tobzódó végkifejletében a Téli rege utolsó fejezeteiben tárul elénk, midőn a költő Hammonia istennő visszataszító rémalakjával mulatozik a Hansa-város éjszakájában, bűzben és förtelemben.

Heine lírai romantikus iróniáját Lukács a legnémetebb költői trouvaille-nek tartja, eredetét pedig – bizonnyal meglepetésünkre – nem a költői szubjektum irracionális mélységeiből eredezteti, hanem némileg nyers módon – Marx nyomán – Németország korabeli viszonyaiból. A nagy és mély társadalmi konfliktusok és állapotrajz művészi lehetőségét Lukács csupán az epikában tartja lehetségesnek, azaz a fejlődésben lényegesen előbbre tartó Nyugat irodalmaiban, Balzac, Stendhal, vagy Dickens regényeiben. Németország még nem küzdötte végig azokat a fázisokat, amelyek a közállapotok áramában létező társadalmi és egyéni léthelyzeteket, problémákat, külső és belső konfliktusokat érzékletes ábrázolásban lehetővé tennék. Németországban erre kizárólag a lírai alkat ad lehetőséget. Lukács ezt az elméletet odáig feszíti, hogy e hullámzó, ingoványos és bizonytalan társadalmi helyzet számlájára írja meg Heine gyakori következetlenségeit, megalkuvásait is, mint ő nevezi: „hajlékonyságát s rugalmasságát”. Ezek magánéleti ügyeiben ugyanúgy jelen vannak, mint politikai nézeteiben. De ezek – úgymond – nem befolyásolják e költészet alapvető irányultságát.

E nézetek mögött nyilvánvalóan felsejlik a bontakozó nagyrealizmus-elmélet kontúrja, de Lukács szándékai mentségére lehet felhozni, hogy vitatott elmélete ellenére képes volt teljes bonyolultságában azonosulni egy olyan lírikummal, amely szinte semmiben sem igazolta a formailag az epikumra méretezett teóriát, és – miracule dictu – amely mégis kitüntethető a realizmus fémjelével, amennyiben azzal – Lukács szilárd hite szerint – az emberi lét, a nembeli ember társadalmilag szituált legmélyebb problematikáját jeleníti meg az író, a költő. S Heine Lukács szemében kétségtelenül ezt tette.

A lukácsi gondolati áram vonalán haladva érthetjük meg megjegyzését, amellyel korrigálja Heine vélelmét arról, hogy a „művészi korszak végével” egyidejűleg az ő lírája lesz egy új korszak nyitánya is. Heine – véli indokoltan Lukács – meghalt az előtt, mielőtt ez a korszak – Lukács a modernség korszakára gondol – kiteljesedett volna. És ebben a teoretikus a romantika és a realizmus határán ingadozó életmű zárt teljességét érti, amelyet nem bontott, nem bonthatott meg a hamarosan bomlásnak induló világkép. Látszólag, de csak látszólag, nem ellentmondások nélküli Lukács elemzése. Heinénél azt dicséri, hogy a költő lerombolt a korábbi létszemlélet ál-harmóniájának látszatát, és felfedte a konfliktusoktól terhes frigyes-vilmosi monarchia miazmákkal teli valóságát. S ezt az a Lukács mondja, aki a harmincas évek közepén éles harcot folytat a harmonikus világképet feloldó avantgarde irányzatok ellen; aki a végzetes ellentmondásokkal terhes korabeli szovjet valóság közepette a harmonikus ember eszményét állítja realizmus-elmélete közép­pontjába. Kiáltóbb ellentét – gondolhatni – nem is képzelhető. Az ellent­mondás azonban mélységesen dialektikus. Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy Lukács az eszmény felmutatásával, Heine piedesztálra emelésével nemcsak a náci Németország embertelen állapotai elé tartott tükröt, hanem az elé a szovjet társadalom elé is, amelyben akkor élt. A sztálinizmussal megvádolt Lukács mélyen demokratikus indítékainak – úgy vélem – éppen a 19. század kritikai realista, sőt, Heine esetében romantikus irodalma elismertetése érdekében kifejtett munkássága az igazi bizonyítéka. Heine, a polgári demokratikus forradalmár, az átmenet költője példájának felmutatása messzire szóló üzenet volt a fasizmus elleni erőket összefogni kívánó népfront-korszakban.

De volt Lukácsnak Heinét a moder­nitás korától elhatároló mozdulatának egy olyan indítéka is, amely az 1937-es Heine-tanulmányon kívül, de annak közvetlen közelében látható. Ez pedig Georg Büchner halálának századik évfordulójára, egy 1937 februárjában írott tanulmányban jelenik meg. A Heine-tanulmányban is szóba hozott Büchnert ugyanis még súlyosabb inzultus érte a náci-Németországban, mint Heinét. Heine költő szavát „csak” máglyán égették meg, és nevét, művét elhallgatták. Büchner sorsa azonban még megrendítőbben alakult: a tántoríthatatlan forradalmárt a sajátjává igyekezett hamisítani a fasizmus. Danton-ját a forradalomból való kiábrándulás drámájaként interpretálták, a Vietor és Baumler féle sötét ítészek a gyökértelen kétségbeesés, a hősi pesszimizmus és a misztika révületét látták bele látomásaiba; az élet értel­met­len­ségének, kegyetlenségének és bestialitásának, az ember ki­szol­gál­ta­tott­sá­gának bálványává avatták őt a fasizmus esztétái. Lukács, aki a SEMMI emelkedett filozofémáinak kérlelhetetlen vitapartnere volt, ebbe a jövendő perspektívába nem látta, nem láthatta belépni, még a 48-as forradalom vereségétől kétségbeesett Heinét sem. Elhatárolta őt a modern irracionáliák világától, noha megjegyzendő, hogy az irracionalizmus szélsőséges meg- és elítélésében Lukácsnak bizonyosan nem volt, vagy nem volt teljesen igaza. Heine azonban valóban nem volt irracionalistává hamisítható, vezérgondolata nagyon is evilági volt, midőn azt írta: „Ich bin das Schwert, ich bin die Flamme” („Vagyok a kard, vagyok a láng”).

De a nagyrealizmus esztétikája a demokratikus hagyomány védelmében nem­csak a polgári irracionalizmus felé határolta el a heinei örökséget; ugyanezt tette balfelé is. Lukács részletesen elemzi Heine maró iróniával kísért küzdelmét a Börne-féle kispolgári radikális republikánusokkal szemben, akik korlátolt, szűk szemhatárról utasították el a német klasszicizmus monumentális teljesítményét, a hegeli filozófiát és a goethei klasszikát, a demokratikus polgári eszmevilág hatalmas teljesítményeit. Heine számára azonban a klasszicizmus filozófiája és irodalma, valamint a felvilágosodásból kinőtt francia forradalom antifeudális törekvéseit beteljesítő Napóleon (tehát nem hódító császár) örök eszményképei maradtak. Lukács ezt a heinei örökséget tartja élőnek saját korában is, és midőn a korabeli szocalisztikus német irodalom elé is példaképül tűzi Heine polgári demokratikus, sőt azon túlmutató líráját, nem mulasztja el megjegyezni, hogy ennek az örökségnek az elsajátítása csakis az avantgardista absztrakt exravaganciák le­vetkő­zésé­vel, – azaz a korabeli német proletár­irodalomban elterjedt proletkul- tos, azaz antikulturális formalista irány­zatok leküzdésével – lehetséges.

Messzire vezetne, ha a forradalmi demokratikus szellemi örökség korabeli baloldali értelmezése bonyolult kérdéskörébe, akár Heine, akár Lukács kapcsán beleszólnánk. Egy lényeges mozzanatról azonban befejezésül még szólnunk kell, annál is inkább, mert Heinének a tételezett kommunizmushoz való ambivalens viszonyának elemzése fontos résez Lukács tanulmányának is. Bizonyos, hogy a szociális mozzanat végigvonul Heine egész költészetén és publicisztikáján. Ha csak a 40-es évek elején Marx-szal való közeli barátsága sugallatára született nagy költeményeire gondolunk, például A takácsokra, magára a Téli regére, publiciszitikájára, nem találhatjuk meg­alapozat­lannak Lukács meg­állapí­tását: „A proletár­forradalom végső győzelmét Heine elháríthatatlan szükség­szerűség­nek tekinti, de egyúttal retteg e győzelemtől, mint ami szerinte egyértelmű a kultúra végpusztulásával, jóllehet mint láttuk, nincs kétsége afelől, hogy a kultúra éppen a kapitalizmusban napról-napra és óráról-órára pusztul.” Talán fontos meg­említenünk, hogy nemcsak Lukács hosszabbítja meg ily­módon Heine gondolatainak ívét, hanem a Lukács által recenzeált Fejtő Ferenc is Heine-monográfiájában. Fejtő a Geständnisse (Vallomások) megmaradt fejezetét, és a Lutetia előszavát Lukáccsal egybehangzóan Heine politikai végrendeletének tekinti. így ír a költőről: „Heine attól tart, hogy rosszul érezné magát a zubbonyos munkásvilágban, amely az anarchikus, ellent­mondások­ban dús polgári világ helyére áll. Nem a vagyonát – ami nincs – félti a kommunizmustól. Attól retteg, hogy a forradalmárok nemcsak a polgári világ csúfságait fogják megsemmisíteni, hanem egyidejűleg a humanista civilizáció vívmányait is össze fogják törni… De ha így lesz is, legyen… Van valami, ami fontosabb és magasabb az egyéni szabadságnál… is, amely gyakran csak a felelőtlenség, a kényelem s a gyávaság ürügye – s ez az igazságosság… A szocialistákban és kommunistákban – folytatja Fejtő 1946-ban! – az igazságtevés megszállottjait, a mindennemű jogtalanságok és emberpusztítások legelszántabb ellenségét látta Heine. Ezért üdvözölte „őket halálos ágyáról” s azt a meg­győződé­sét táplálta, hogy ők folytatják majd a harcot azok ellen, akiket kora ifjúságától kezdve mindhalálig a legmélyebb szenvedéllyel üldözött: a teutománok, a pángermán nacionalisták ellen.” Eddig Fejtő Ferenc.

Nem tudunk róla, hogy akár Heine, akár Fejtő, akár Lukács elhatárolta volna magát egykor leírt szavaitól. A történelem menete azonban sokkal bonyolultabb és tragikusabb volt, hogysem egy egyszerű kijelentő mondattal a végső igazságot rögzíthetnénk ebben az összekuszálódott ügyben.

Befejezésül csupán annyi feladatunk maradt, hogy válaszoljunk a bevezetőben feltett frivol kérdésre: milyen célok szolgálatában nyúlt Lukács György a harmincas években a Heine-i költői hagyományhoz? A harmincas években, amikor Lukács Heine-tanulmányai íródtak, a náci Németországban Heine műveit a berlini Operaház előtt gyújtott máglya tüzébe vetették a Goebbels és Alfred Baumler politika-pedagógia professzor lélekmérgezésétől elkábított diákok. Viszont ahol Lukács tevékenykedett, szinte ugyanakkor kiadták – többször is – a Németország – Téli regét, 1938-ban pedig a 12 kötetes Összes művek kiadását indították el. S ez a vonzalom Heine iránt az időben messze visszanyúló tradíciókra épült abban az országban. Talán még nem felejtettük el, hogy az orosz forradalmi demokraták, Herzen, Belinszkij, Csernyi­sevsz­kij és Dobroljubov gyakori dialógust folytattak Heine szellemével, hogy egy későbbi forra­dalom idején dekrétumot adtak ki szobra felállítása ügyében, s a forradalom egyik inspirá­tora Heine-kötetet vitt magával szerény terjedelmű motyójában a szibériai szám­űzetésbe. Ebben a tekin­tetben tehát nem igazolódtak be Heine félelmei. Lukács Heine-tanul­mányai­val a német nép polgári demokratikus forra­dalmi hagyományára emlékeztetett, ezért szólt Heinéről mint nemzeti költőről, a legsötétebb reakció idején.

S mindez azért történt így, mert a két totalitarisztikus politikai rendszer – díszletei között eltérő jelenetek játszódtak tükrözve Heine késői sorsát –, emitt a lángok martalékává váltak a Buch dér Lieder lapjai, amott pedig Heine eszméinek humanista küldetését törekedett őrizni és felmutatni az értelmiség jobbik része. Talán jelezni tudtuk rövid eszme­futtatásunkkal, hogy Lukács György is hozzájuk tartozott. Lukács a 19. század nagy realistáinak sorában tartotta szá­mon Heinét, a német romantika leg­nagyobb költőjét és a romantikának bú­csút intő költőt, Marx barátját, minden­fajta elnyomás és nacionalista uszítás esküdt ellenségét, aki a forradalmi múltját az 1848-as júniusi tragédia után eláruló polgárság cselekményeit és jellembeli elszíneződését éles szatírával, metsző gúnnyal kísérte, s aki a Lutétia francia kiadásának előszavában, alig egy évvel halála előtt, minden kétsége ellenére úgy fogalmazta meg testamentumát, hogy az a jövőbe előreküldött üzenet lehetett a mi századunk harmincas éveire is érvényesen. Újabb 60 év után ma – úgy tetszik – mindazok az ellenérvek és vitapartnerek, amelyekkel és akikkel Heine küzdött, változatlanul virulensek. Kérdés, hogy a költő születésének 200. évfordulóján mihez tud kezdeni ezzel az üzenettel a mai értelmiség?

^* Az előadás 1997. november 2-án hangzott el a budapesti nemzetközi Heine-konferencián, amelyet a költő születésének 200. évfordulóján tartottak [vissza]

MŰHELY

SZEGŐ LÁSZLÓ

Másság ^*

Mi se álljon távolabb a jelen írástól, mint hogy a rasszizmus avagy a bármiféle sovinizmus apoteózisa kívánjon lenni – hiszen sziklaszilárd meg­győződése e sorok írójának, hogy mindenfajta kirekesztési szándék a ki­rekesztőt magát teszi szegényebbé nagyon sok mindennel.

Ezzel együtt vannak figyelmen kívül nem hagyható szegmentumai életünk­nek, amelyekben a „másságtól” való idegenkedés, a „magunkhoz hasonló” preferálása bizonyos fokig mintegy előfeltétele a fennmaradásnak – az egyén fenn­maradásának éppen úgy, mint kisebb vagy nagyobb emberi közösségek lét­fenn­tartásának.

No, de nézzük a dolgot a maga konkrét mivoltában.

Ma már az antropológusok többsége bizonyossággal állítja, hogy a homo sapiens (ha talán nem is egyidejűleg, de) a Föld több helyén jelent meg. Lehet, hogy természeti okok következményeképp, az is lehet, hogy csak véletlenül – mindenesetre több, egymástól végül is nem nagy jelentőségű vonatkozásokban (bőr-, haj- és szemszín, arcvonások, testalkat) eltérő formában. Megint csak tény (de erről már a Bibliában is olvashatunk), hogy ahány embercsoport – annyi nyelvet beszél; így azután természetes, hogy az egymástól embertanilag különböző társadalmak nyelve, kultúrája sem lehetett már a kezdet kezdetén sem azonos. Nagyon valószínű ugyanakkor, hogy – megint csak a kezdet kezdetén! – egy­mástól lényegesen eltérő kulturális és antropológiai jegyekkel rendelkező csoportok egymás közvetlen közelében, szomszédságában nemigen élhettek – így a létért folyó küzdelemben az őskor hajnalán bizonyára egymáshoz a fent említett szempontokból igen-igen hasonló, s egymástól csak csekély mértékben eltérő (noha eltérő!) emberi közösségek indulatai feszülhettek egymás ellen. Látunk ilyet ma is: egy-egy falu népe kardélre hányja a másikat arra hivatkozva, hogy amazok jobban kedvelik az X. labdarúgó-csapatot az Y-nál, amelyik pedig „minékünk” a kedvencünk. És a hivatkozási alap ilyenkor még csak nem is az, hogy a letaglózottak négy fülűek vagy harminc­nyolc­isten-hívők lennének: elég ok az agresszív magatartásra, hogy a mit­tudom­én, hányas fő közlekedési úttól délre, és nem északra épültek a házaik.

A különbözőség tehát hagyományosan szolgál ürügyül az ellenségeskedésre akkor is, amikor pedig mondjuk egy Mars-lakó semmi különbséget sem találna az egymást ütlegelők, szurkálók vagy agyonlövöldözők között.

Évtízezredeken, vagy – ha hinni lehet a nagy flamand gondolkodónak, Maeterlincknek – talán évmilliókon át folyt fajunk élete ennek a másságot a gyilkoláshoz alapos okként tételező szemléletnek a jegyében, mígnem a földtörténeti szempontból „legújabbnak” nevezhető korban megszületett az a Gauthama Siddharta Sakyamuni (ismertebb nevén Buddha) és az a Jézus Krisztus, aki (az emberiség legnagyobb meglepetésére) olyat nem talált mondani, hogy „minden lő egyenlő”, illetőleg, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, s akkor – tették hozzá – nagyobb esélyeid vannak az üdvözülésre, mint anélkül.

Tulajdonképpen csoda, hogy eszméik egyáltalán követőkre találtak – bár igaz: a Tízparancsolat is eléggé közismertté lett annak ellenére, hogy a benne foglaltak némelyikét az ember hajlamos akár napjában többször is megszegni.

Hozzászoktunk tehát, hogy az emberiséget, mint olyat, nem csupán hozzánk a megszólalásig hasonló egyedek képviselik, sőt ugyanígy belenőttünk annak a szisztémának a tudomásul vételébe is, hogy a különféle embercsoportok közötti testi eltérések többé-kevésbé bizonyos nyelvi és kulturális eltérésekkel is korrelálnak. (A harcmezőn a katonának nehezebb a dolga: az elpusztítandó ellenség ott csak arról ismerszik meg, hogy más egyenruhát visel, mint a mieink; a szomszéd viszont, ha éppen roma, hát megismerszik arról is, hogy 1. cigányul beszél; arról is, hogy 2. sötét szinkomplexiójú és húsos, hajlott orra van; meg még arról is, hogy 3. hangosan beszél és gyakorta mulatozik; továbbá arról is mindezeken kívül, hogy 4. nem járatja a gyerekeit iskolába, s ő maga is analfabéta; végül pedig, de egyáltalán nem utolsó sorban arról, hogy 5. minden szíre-szóra kijön érte a rendőr, és jól megveri.)

A differenciák közt vannak lényegesek és vannak elhanyagolhatóak. A középkori Spanyolországban a zsidóüldözésre elegendő alapot szolgáltatott az a tény, hogy a zsidók nem voltak keresztények – ugyanakkor mai napság cigányverő skinheadjeinket láthatólag a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a romák felekezeti hovatartozása ugyanúgy, ahogyan a „Nagy Kulturális Forradalom” idején sem érdekelte a kínai vörösgárdistákat az, hogy az általuk mesterségéből adódóan burzsoának, ergo agyonütendőnek minősített óvónő a Kínát benépesítő számos fő-, illetve alrassz közül melyiknek a képviselője.

A másokkal szembeni intolerancia tekintetében a különbözőség mértéke sem releváns, sőt úgy tetszik, minél kisebb a különbség két embercsoport között, annál ordasabbá válhatnak az indulatok. Vegyük például a vallási türel­met­len­séget: ha van az emberi fajon belül egymáshoz külső jegyek tekintetében nagyon hasonló három csoport, hát akkor a keresztény, a zsidó és a muzulmán hitet vallók csoportja az – Amerikában az egyszerűség kedvéért „kaukázusi” néven egynek is tekintik őket, meg­különböz­teten­dő például az ugyancsak az europid nagy­rasszhoz tartozó indektől. Tovább árnyalja a dolgot, hogy e három vallás bizonyos teológiai meggondolásokból akár egynek és ugyan­annak is tekinthető – mégis tudunk róla, hogy a középkorban ránk támadó „pogány” mint „gyaur kutyákat” irtott bennünket, a negyvenes években mi mészároltuk le tömegestül a zsidó vallás híveit, sőt akár hitetlen vagy ki­keresztel­kedett leszárma­zottaikat is, és hogy napjainkban a Közel-Keleten mi folyik (nem utolsó sorban vallási alapokra hivatkozva) izraeliták és muzulmánok között, arról tömegkommunikációs eszközeink adnak hírt nap mint nap.

De aki a kicsiny különbség vér­gőz­forraló erejét ignorálva azt hangoztatná, hogy bizony nagy a differencia (akár antropológiai, akár vallási szempontból), te­szem azt a keresztények meg az izraeliták között, annak hadd idézzem em­lé­ke­ze­té­be Szent Bertalan éjszakáját vagy az észak-írországi helyzetet manapság.

Vagy ismétlem, bármely focirangadón a stadionokban újabb időkben eluralkodó állapotokat.

Mármost különösnek tűnhetik, hogy jóllehet vaskos előítéleteket táplálunk, mondjuk a cigányokkal szemben, a tőlünk, többségünkben világos (de nem tej­fehér) bőrű, barna hajú, katolikus hitű és közép- (ha ugyan nem kelet-európai kultúrájú magyaroktól a romákkal csaknem azonos mértékben különböző, ámde drabális termetű, lenszőke, tejfölös­képű, többségükben lutheránus és tipikusan a törzsi-nemzetségi életközösségre épülő skandináv kultúrán fölnevelkedett svédekkel az égvilágon semmi bajunk nincs.

Viszont aki csodálkozna ezen, hasonlítsa össze a Magyarországon élő ci­gá­nyok lélekszámát az ugyancsak nálunk lakó svédekével.

Kéretik nem lesöpörni az asztalról a más populáció nagyságával kapcsolatos érvet, kéretik a Magyarországon letelepült kínaiakra gondolni. Amikor pár esztendeje még csak néhány százan voltak, hajlottunk rá, hogy a tőlünk megszokott túlzó lelkesedéssel tejbe-vajba fürösszük őket; Csepelen kínai negyed felállítását terveztük a számukra; megszüntettük a kölcsönös vízum­kényszert Kínával, és boldog-boldogtalant evett a fene, ha nem szurkáltathatta magát akupunktúrás orvossal. Aztán, ahogy létszámuk növekedni kezdett és – afféle csoda gyanánt – azt is meg kellett tapasztalnunk, hogy nem csupán az olcsó edzőcipő ősforrásai, hanem a magyar ízléstől meglehetősen távol eső, és ezért mifelénk nem túlontúl keresett kulináris remekművekéi is, amelyek viszont ahhoz képest elég drágák; amikor híre ment az első, kínai közegben elkövetett emberöléseknek, akkor (nem tagadván meg magunkat) átestünk a ló túlsó oldalára, s ma már ha egy házinéni megtudja, hogy kiadó lakása iránt kínai bérlő érdeklődik, lecsapja a telefont: „Gyilkosoknak nem adom ki a házam.”

Úgy látszik tehát, hogy kisebbséginek lenni egy bizonyos optimális lélekszám mellett veszélytelen csupán. (Hogy ez az optimum konkrétan mekkora, azt mindig a konkrét viszonyok határozzák meg. Amerikában a négerek századunk utolsó évtizedére láthatólag elérték azt a létszámot, amely mellett kevésbé fenyegeti őket a meglincseltetés veszélye, mint korábban – nálunk a romák egyelőre nem tartanak itt.) A történelem azt tűnik tanítani, hogy nagyon kis lészámban veszélyes „másnak” lenni (ha mondjuk öt Mars-lakó leszállna egy repülő csészealjjal a gazdagréti lakótelepen, őket az ott élők nagy valószínűséggel fél óra leforgása alatt felkoncolnák); a többség pár ezrelékét kitevő lélekszám mellett ezek a veszélyek minimalizálódnak (lásd például a hazai román kisebbség helyzetét, amely még az előző kormányzati ciklus idején dívó, olykor a jó ízlés határait súroló román­ellenesség korszakában is elviselhető volt), s a bajok akkor kezdődnek, amikor a többségtől bizonyos tekintet(ek)ben eltérő kisebbség létszáma eléri az előbbinek néhány százalékát. Bizonyos százalékszám felett a veszély újólag csökkenni kezd – nyilván azért, mert a többség ekkor már mint bizonyos értelemben vett erővel kezd számolni a kisebbséghez tartozó egyénekkel.

E folyamat azonban akaratlagosan módosítható. (Természetesen nem az egyes ember óhaja vagy akár tettei, hanem nagyobb társadalmi csoportok tevékenysége útján.) Vegyük példának ismét az Egyesült Államokat, ahol pedig még akár néhány évtizeddel ezelőtt is jelenlévő, ható tényező volt a Ku-Klux-Klan Terrorja. (A XX. század amerikai történelmében esetleg kevésbé járatos olvasónak elárulom, hogy ez a – főleg a déli államokban szerveződött – intézmény a négerek, a zsidók és a katolikusok irtását tűzte ki céljául, a három pregnánsan kisebbségi csoport tagjaiét tehát.)

Nos, szóval Amerikában századunk hatvanas éveire 1. kialakult egy nem nyomorgó, sőt a fehér többséggel azonos színvonalon élő fekete bőrű réteg; 2. ezzel is összefüggésben kialakult a fekete értelmiségiek rétege; 3. az első két vonat­kozással összefüggésben megjelent az amerikai belpolitikai élet színpadán a Black Power amelytől egyeseknek akár már félni valójuk is lehetett. Mindazon­által tudomásul veendő, hogy az amerikai feketék ma tapasztalható, s honi romáink által, meglehet, irigyelt egyenjogúságának megteremtődésében bizonnyal szerepet játszott még néhány, korábbról datálódó tény is.

Egyrészt köztudott, hogy a négerek mint rabszolgák nemcsak két kezük fizikai erejét vitték Amerikába, hanem afrikai eredetű ének- és táncstílusukat is, amely századunkra valósággal meg­termé­ke­nyítette az Egyesült Államok – de nem csupán az Egyesült Államok! – zene-, viselkedés- és egyéb kultúráját. (Érdekes, hogy az indián népzenének, jóllehet újabban az is világszerte hódít, nem volt és máig sincsen ilyen átütő hatása.) A cigány zenekultúra viszont nálunk – akárcsak a többi európai országban – hatott ugyan, de nem úgy, és nem akkora mértékben, mint az amerikai négereké Amerikában és a „művelt világban” egyebütt is. Másrészt tény az is, hogy az Egyesült Államok fekete bőrű lakossága már a múlt század során elkezdett integrálódni a fehér többség társadalmába, amivel szemben nálunk a romák döntően még ma is szak­képzetlenek, sőt hazai népességünkön belül az írástudatlanok nagy része is az ő köreikből kerül ki. Ami a cigányság kultúrájában specifikus értéket jelent, az a magyarországi (és nemcsak magyarországi, hanem mondhatnánk, nemzetközi) többségi kultúra viszonylatában az elmaradottság szimbólumának tekinthető. Hiszen nyilvánvaló, hogy senki úgy vályogot vetni nem tud, mint a roma – csak hát manapság a vályogvetés mesterségén jócskán túlhaladt az idő ugyanúgy, mint az üstfoltozásén vagy a teknővájásén is.

Ezzel együtt nem tagadható, hogy kisebb a hazai cigány lakosság összaránya a népesség egészén belül, mint a bűnelkövető cigányoké a bűnelkövetők összességén belül, s nem tagadható az sem, hogy Amerikában ugyanez a helyzet – mutatis mutandis – a feketék vonatkozásában.

Ámde.

Ha megnéz az ember egy amerikai filmet, látja: az ottani rendőrség telisded teli van fekete munkatársakkal (kötve hiszem, hogy a valóságban is ekkora lenne a részarányuk, de hát a művészet, mint tudjuk, „a való égi mása”). Minálunk roma nemhogy a rendőrség berkeiben, de még a BKV-ellenőrök közt sem igen akad – pedig az is egy olyan szerep, amelyben félelmet lehet gerjeszteni még abban is, akinek pedig érvényes jegy vagy bérlet lapul a zsebében. Meg­koc­káz­ta­tom: az amerikai feketék eredményesnek látszó integrálódásában oroszlán­része lehetett annak, hogy a fegyveres testületekben „túl vannak reprezentálva” – amihez persze nyilván nagyban hozzájárult a vietnami háború is, amelyben zsoldosnak lenni a korábban a gettóban sínylődő négerek egy része számára magától értetődően az anyagi, s ezen keresztül a társadalmi felemelkedés lehetőségét csillantotta meg.

Na, ha a kisebbségben lévő „másokkal” szembeni előítéletek megszűnéséhez egy háború szükségeltetik, akkor mi abból nem kérünk – legyinthet erre az olvasó, aki láthatólag ritkán nézi a televízióban egyes külhoni csatornák műsorát. Ha ugyanis nézné őket, akkor fel kellett volna tűnnie neki az egyik, nálunk s jól fogható német csatorna közismert „show-ladyjének” hovatartozása. Ez nem a reklám helye, nevezzük hát őnagyságát Negrellának. Negrella származása – rá­nézéses alapon – kideríthetetlen ugyan, de az már a legelső pillantásra meg­látszik rajta, hogy ha csörgedezik is ereiben teuton vér, hát édeskevés, ami (pesti sajtó­hírek szerint) egynémely ottani rasszistákat levélbombák készítésére sarkallt ugyan, de a sok tucat milliós német tévénéző közönség egészében nyilvánvalóan nem rontott a hölgy, s az általa képviselt TV-csatorna imázsán. (Különösen már rég levették volna a műsorról.)

Keressen az ember egy romát a magyar televízió épernyőjén, akár a köz­szol­gá­lati, akár a kereskedelmi csatornák műsorában! (Kivéve természetesen a nem­ze­ti­ségi rétegműsort, amelyet viszont természetszerűleg az néz csak, akit érint.)

Keringenek olyan hírek, miszerint várható, hogy előbb vagy utóbb egyik magántelevíziónk rendszeres időközökben adásidőt biztosít a Magyarországon élő kínai közösség számára. Félek, hogy össznépi felhördülés lesz a dolog vége: mit keresnek a „ferde szeműek” a mi nemzeti gerincű, mélymagyar televíziónk­ban!? (Amelynek konzekvens „elturániasitására” nem is oly rég már egy alkalommal történtek, igaz, teljes sikerrel nem járó kísérletek.)

Idáig jutván a töprengésben, kezd formát ölteni előttem ennek az egész kérdéskörnek a (nyilvánvalóan a sok közül csak egyik) leglényege. Nézzük hát ezt a „leglényeget” – mielőtt azonban messzemenő konklúziókba bonyolód­nám, először néhány személyes élményemről teszek említést.

Az első ilyen valamikorról a nyolcvanas évek elejéről datálódik: abból az időből, amikor honi utcáinkon megjelentek a legelső, fülbevalót viselő férfiak. (A homo­szexualitás ekkoriban még a tabu-témák közé tartozott, nyilvánosan tehát az sem „buzizhatta” le a fülében arany- vagy ezüstkarikát viselő férfiút, akinek pedig szent meggyőződése volt, hogy az ilyennek valami baj lehet a nemi identitástudatával.) Csak egyszerűen: új volt a divat, éppúgy, mint néhány évtizeddel korábban a hosszúra növesztett haj, vagy még régebben a gumitalpú cipő. Ez idáig még nem írtam semmi különösről, pláne felháborítóról. Az esemény, amelyre visszaemlékezve ma is felkavarodik a gyomrom, egyik lap­kiadónk MSZMP-irodájában zajlott. A Párt – „pártépítés” címszó alatt – a tömeg­szervezet tagjainak sorába újonnan jelentkező fiatal zsurnaliszták felvételének avagy fel nem vételének kérdésében döntött, és tanúja voltam annak, amikor egy – különben ígéretes tehetségű – ifjú titán pártfelvételi kérelme amiatt utasíttatott el, mert az illető (azóta vezető beosztásban dolgozó, kitűnő tollú és jól ismert újságíró) a nyilván „nyugatimádónak” vagy „kapitalistának” vagy a jó Isten tudja, micsodának minősített fülbevaló-divatnak hódolt. Ez az esemény már a Kádár-féle éra leszálló ágában történt, tehát újságírónak se vesztett semmit azáltal, hogy nem vették föl a pártba, a párt se az által veszítette el hatalmát, hogy újságírónk nem lett a tagja – megvilágítja azonban népünk s annak egykori „vezető ereje” viszonyát a „mássághoz”, az átlagtól, a mindenkori „tömegestől” való – bármily jelentéktelen mértékű – devianciához.

A másik személyes élményem szorosan kapcsolódik egy Európa-szerte, így hazánkban is élő illemszabályhoz: hogy ugyanis más embert annak szemmel látható sajátszerűsége (testi fogyatékossága, tőlünk eltérő rasszba való tartozása, vagy akár feltűnő ruházkodása) miatt nem illendő dolog hosszasan megbámulni.

Kelet-Ázsiában ez az etikettszabály nem érvényes: ott, ha kilépünk szállodánk kapuján, ahány ember van az utcán (márpedig ott a nap minden szakában rengeteg ember van az utcán), mind bennünket néz tágra nyitott szemmel, de akár egynémely lelkes hangú avagy éppen pocskondiázó meg­jegy­zé­sek­kel sem fukarkodva. Amikor egy alkalommal e jelenségről Pekingben kínai barátommal beszélgettem, s elárultam neki, hogy őt, ha netán Pestre kerül majd egyszer, bizonnyal észreveszi mindenki, akivel csak szembe­találkozik az utcán, ám nem valószínű, hogy honfitársaim e ténynek tanújelét is adnák, barátom felsóhajtott: „Hát még ezt sem várhatja el az ember a nyugatiaktól?!” Ott ugyanis a „mások” szegregációját követeli meg a szokás, a jó modor.

A buddhista mitológia – a keresztényhez hasonlóan – fekete színűnek tartja az ördögöt, amiből a hébe-korba a Távol-Keletre vetődő feketékre (négerekre) hárul mind a mai napig sokszor nem egy baljós következmény. Buddha tisztelete és a többi indiainak sötét bőrszíne miatt sátánként való elkönyvelése között a kínai köztudat azért nem lát ellentmondást, mert a kínai és az indiai idegenforgalom egyként fejletlen volta következtében száz évenként egy ember ha eljut Indiából a Középső Birodalomba, és viszont – meg mert a kínai köz­gondolkodás általában nem túl érzékeny a jelenségek közötti ellentmondásokra.

Keleten – és vizsgálódásunk szempontjából ez idő szerint a Kelet a Csendes-óceán nyugati partvidékétől Hegyeshalomig terjed – úgy tűnik tehát: megingathatatlanok a bástyák, amelyek mögé az emberek bizonyos csoportjai bezárkóznak. (A szociológus ezt úgy nevezi, hogy nagy fokú immobilitás jellemzi társadalmainkat – szemben a nyugatiakkal, melyek, mint az előbbiekben fejtegettem, jóval nyitottabbak és nagyobb mozgásteret biztosítanak tagjaik számára.) Ugyancsak a keleti, illetve a nyugati társadalmak zártságára-nyitott­ságára látszik utalni a protokollaritásnak és a szertartások iránti vonzalomnak Magyarországtól Japánig tartó, és e vonal mentén egyre fokozódó trendje is, amihez képest már akkor föllélegezhetünk, ha a mihozzánk hasonlóan „poroszos” műveltségű Prága repülőterének betonjára tesszük a lábunkat.

A másság elfogadása, a tőlünk akármiféle szempontból, és akármekkora mértékben különböző másik emberrel szemben tanúsított türelmesség tehát láthatólag attól (is) függ, hogy milyen mértékben hatja át kultúránkat a konfucia­nizmus, illetőleg ezzel ellentétben a demokratizmus szelleme.

Művelt, sok nyelvet beszélő értelmiségi barátom nyilatkozta egy alkalommal, hogy felháborítónak tartja, milyen nagy a magyar bankvilágban a zsidók szám­szerű aránya. (Barátom alkalmasint örvendetesnek tartana egy olyan fejlődést is, amelynek eredményeképpen a népi zenekarokból eltűnnének a cigányok, a dzsesszegyüttesekből a négerek, a nápolyi dalok előadói közül az olaszok, a vakok intézetéből pedig a világtalanok…)

*

És most kezdünk közeledni az első – pillanatnyilag legalábbis – véglegesnek tetsző következtetésünk felé. Afelé tudniillik, hogy a „másokkal” szembeni intolerancia, a minden idegennel szembeni ellenérzés (noha sokunknak sajátja) végül is, ad absurdum víve a dolgot azt jelenti, hogy csak a saját rasszomat, csak a saját hazám népét, csak a szülővárosom populációját, csak a saját ház­szom­szé­dai­mat, csak a magam családját, végül pedig csakis és kizárólag egy szál önmagamat vagyok hajlandó emberszámba venni.

Mindenki más – pusztuljon. Minél jobban különbözik a képtől, amelyet a tükör tár elibém, annál inkább.

Tudom, pedagógusaink megszámlálhatatlan sirámai közé tartozik annak a valóban aggasztó ténynek a minduntalan való fölemlegetése, hogy iskolásaink körében egyáltalán nem mondható kivételesnek ez a fajta világlátás. A pedagógus meg a pszichiáter hajlik rá, hogy a csecsemőkori önzés patologikus tovább­éléseként kezelje e jelenséget – csak hát sajnos tizenéveseink már bajosan tarthatók csecsemőknek, s előbb vagy utóbb rendőri intézkedést provokál ki magatartásuk. (Lévénhogy törvényeink már egy demokratikus társadalom fantazmáját tükrözik, s költők meg filozófusok dolga azon prézsmitálni: mily távol esik a valóság ettől az illúziótól.)

Van ennek a „másságtól” való irtózásnak azonban egy olyan vetülete is, amelynek konzekvenciái a bölcseletnél fokozottabb mértékben határosak a gazdasági élettel, arculatformálással, a marketinggel és a reklámmal.

A megszokott, ismert, kipróbált áru preferálására gondolok.

Hogy (előítéletektől terhelten vagy valamely árucikk, szolgáltatás valós tulajdonságainak realisztikus felmérése alapján – lényegtelen!) jobban szeretem az X. nevű vállalat által előállított „A” márkanevű terméket az Y. elnevezésű cég gyártotta „B” elnevezésű terméknél, az még lehet szubjektív döntésem eredménye – ám hogy az előbbit vásárolom-e meg az utóbbi helyett, az már két nagyon fontos feltételtől is függ: először is az általam preferált árucikknek beszerezhetőnek kell lennie a piacon, másfelől pedig rendelkeznem kell a megvásárlásához szükséges financiális eszközökkel.

Sajtóértesüléseim szerint Magyarországon az egy főre jutó GDP mostanában 290 USD körül bóklászván hazánkat a legjobb indulattal is csak afféle „közepesen fejlett” országnak lehet minősíteni – jobbnak Albániánál, Bulgáriánál és a FAK-országoknál, de nem olyan jónak, mint Lengyelhon vagy Csehország – Európa nem „volt szocialista” részével viszont nehezen állnánk ki bármiféle össze­hasonlítást. Úgyhogy itt a mi hazai piacainkon, amelyek tömve vannak ugyan olcsó bazári lommal meg szeméttel is, körülményes dolog lenne igazán minőségi áru után kajtatnunk – a Váci utcai boltok pedig áraikkal és raktárkészleteik nagyságával sem tömegigények kielégítésére hivatottak.

Egy gondolatkísérlet: csóró magyar létemre hadd képzeljem magam néhány percig nem dúsgazdag, csak éppen jómódú – mondjuk – svájcinak. Tegyük fel: közepes­nél jobb hírnevű egyetemi oktató vagyok Bázelben, és szeretnék magam­nak egy repülőgépet vásárolni. Feleségem családjának érdekeltségei vannak az óraiparban, így hát a pénz, ha számít is, nem kétségbeejtően sokat, ezért tehát el­határozom, hogy egy jobb márkát választok. Van ismerősöm, aki Cessnát ajánl, de én magam jobban bízom a Lockheedben, mert a nagybátyámnak is az volt a háború előtt, és legendákat mesélt róla gyerekkoromban. (íme, nekem, svájcinak is lehetnek előítéleteim, amelyekkel összhangban Antonov, Tupoljev, Iljusin természetesen meg sem fordul a fejemben, jóllehet azok is repülőgépmárkák.) Mindenesetre szaglászom egy kicsit repülő­gép­tulajdonos ismerőseim körében, s tudomásomra jut, hogy számottevő részük ugyancsak Lockheedet tart. Ez megerősíti a márka iránti elkötelezettségemet, noha hírét veszem, hogy az általam óhajtottaknak megfelelő paraméterekkel rendelkező gépet a Cessna is árul, méghozzá csaknem huszonöt százalékkal kevesebb pénzért, mint amennyit én szántam repülő­gép­vásárlásra. Mindegy: engem a Lockheedtől nem lehet eltántorítani – ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy adjunktusom is nagy repülőgép-bolond: neki tehát, aki csaknem húsz esztendővel fiatalabb nálam, és fizetése is jóval alacsonyabb az enyémnél, nyugodt szívvel ajánlom a Cessnát.

Alig tizenöt nap elteltével mindketten megvásároljuk a magunk gépét, és elégedetten röpködünk vele, míg csak… Míg csak másfél év elteltével egy újabb márka piacra töréséről nem értesülünk, ami újólag gondolkodóba ejt mind­kettőnket.

A helyzet szomorúbb annál, hogysem megkísérelhetnénk, tréfára fogva a dolgot, lefordítania történetet honi viszonyainkra. Mindenesetre való tényként kell számolnunk azzal, hogy hazánk földjén az „árusovinizmus” még távolról sem vetette meg oly szilárdan a lábát, mint egyes, nálunk szerencsésebb gazdasági viszonyok között élő idegen országokban – ami előnyös mindazok számára, akik gyengébb minőségű terméket vagy szolgáltatást szeretnének eladni, s előnyös a fogyasztóra nézvést is, hiszen jóval kevesebb cég- és márkanevet kell észben tartania, mint a Lajtán túl élőknek. (Az Amodent fogpasztát jobban szeretni az Ovenallnál nem ugyanaz, mint, példánknál maradva, a Lockheedet preferálni a Cessnával szemben; ráadásul a mi fogyasztói kultúránk még azon a fejlődési fokon sincsen, amelyen kialakulhat az Amodent vagy az Ovenall elkötelezett vásárlói tábora.) Ugyanakkor jelzi e szituáció azt is, hogy minálunk – de, nem győzöm ismételni: nemcsak magyar földön, hanem tőlünk keletre mindenütt hasonlóképpen – nem csupán a társadalom mozgása lassúbb a nyugatinál, hanem a gazdasági élet egésze is – és meg­győződésem, hogy a más embercsoportokkal szembeni előítéletek, ellenérzések lebontása-lebomlása szorosan összefügg a gazdaságban tapasztalható merev­ségek, görcsök oldódásával is.

Az az I. világháború és Versailles sújtotta Németország, amely a faji sovinizmus „archetípusának” tekinthető nácizmus bölcsője volt, nem azonos azzal a XX. század végi prosperáló Németországgal, amelyben Negrella a leg­fel­ka­pottabb tévésztárok egyike. (Jegyezzük meg: a látványos vietnami-verésekre a 90-es évek elején éppen a legelmaradottabb német vidékeken, az úgynevezett „keleti tartományokban” került sor. És az sem lehet puszta véletlen, hogy Franciaországban Le Pen, Ausztriában Haider – ha hinni lehet a külpolitikai tudósításoknak – távolról sem örvend akkora népszerűségnek a választói tömegek körében, mint minálunk a kifejezetten a rasszikus, illetve a társadalmi réteg-sovinizmus jegyében szerveződött pártformációk.)

Nem volt Magyarországon jelentékeny antiszemitizmus – állítólag – Trianon­ig; a nemzetünket sokkoló területvesztés és a századforduló látványos gazdasági fel­lendülésének a világháború által is okozott megtorpanása alakította ki egyesekben azt a több oldalú frusztráció által életre hívott szemléletet, hogy „ha nincs elég kenyered, üsd a zsidót.”

Vagy a négert vagy a féllábút vagy a katolikust vagy a vietnamit vagy azt, akinek a vezetékneve Q-val kezdődik és három szótagból áll…

Mert tisztában kell lenni vele, hogy – ha úgy hozza a sors – mindenkiből lehet zsidó. Végtére is valamilyen kisebbségbe bárki besorolható, s aztán már csak egy jelszó kell: „Vesszen a szóban forgó kisebbség!”.

Mindebből persze logikusan adódik az a következtetés, hogy ameddig nálunk oly széles rétegek nyomorognak, mint mai napság, igen nehéz útját állni a rasszizmus terjedésének.

Quod erat demonstrandum.

^* Szegő László írásának első oldalai a PRHerald című lapban jelentek meg először [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az erősebb kutyák ideológiája

Antikváriumban böngészvén bukkantam rá Cs. Gyímesi Éva Bukarestben, 1992-ben megjelent, Gyöngy és homok című könyvére. Menten meg is vásároltam, hiszen szerzője nem akárki, a kolozsvári egyetem magyar tan­székének tanszékvezető professzora, aki nemrégiben igencsak elhíresült ama nyilatkozatai révén, melyekben helytelennek ítélte saját diákjainak óhaját, miszerint újjá kellene alakítani a „legátkosabb”, „sztálinista” időkben, 1945 és 1959 között működő, önálló Bolyai Egyetemet.

Szakmai köreinkben persze már korábban is tisztelet övezte a nevét. Az Aczél-korszak végén a marxizmus-leninizmus hegemóniáját felváltó „befogadás­esztétikai” diktatúra sztárjai menten a keblükre ölelték – a József Attila Tudomány­egyetem éppenséggel díszdoktorává avatta –, mikor „Rendhagyó bevezetés az irodalomba” alcímű művét közrebocsátotta. E kis remeket magam is nagy élvezettel olvastam, mert imádom, ha egy irodalomprofesszor úgy véli, semmiféle haszna nincs, hogy azt a kérdést firtassuk, mi az irodalom értelme; ez – mint a hölgy írta – merő „luxus”.

Amivel viszont a honi „liberálisok” szívébe belopta magát, ez a füzetnyi könyvecske, amelyet elcsíptem az antikváriumban. Elgondolásának veleje „Az ideológia-elemzés alapfogalma” című fejezetben (14-27. o.) olvasható. Meg­határozása szerint „Minden ideológia egy adott társadalmi-történelmi helyzetben élő osztály, réteg, csoport válasza az adott helyzet kihívására: ön­eszmélés, amely a helyzetbe foglalt adottságok és lehetőségek, a helyzet meghatározta érdekek tudatosítását és az utóbbiakból adódó célok program­szerű megfogalmazását, valamint a cselekvés irányelveit tartalmazza.” Minden egyes embert a társadalmi helyzetéből adódó ideológiák vezérelnek, s e helyzet „a személyiség számára mindig objektíve adott, nem választhatja meg, hanem beleszületik” (16. o.).

(Kötözködni már itt is lehetne, a Rajna-vidéki textilgyáros legidősebb fiának, Friedrich Engelsnek híres esetével példálózva; node kicsire nem adunk.)

Az élethelyzetek és a nekik megfelelő ideológiák eltérései – folytatja a hölgy – „olykor természetszerűen szöges érdekellentéteket fejezhetnek ki”, s ezek „valamikori teljes megszüntetésének gondolata: utópia”. S aztán ehhez csak úgy hozzáteszi: „Ahogyan egy személy helyzete és érdekei tényszerűen különböznek a másikétól, anélkül, hogy közülük egyik vagy másik emberi minőségében különb lenne, úgy különböznek a személyek különböző csoportjainak helyzetei és érdekei, anélkül, hogy ezek a kollektív entitások értékben egymás fölé és alá rendelhetők lennének” (uo.).

Node itt aztán álljon meg a menet. A tanszékvezető díszdoktornő eme tanaiból ugyanis – egy általános iskolástól már elvárható logikai képesség birtokában – egyebek között az is következik, hogy mivel a kéjgyilkosnak és áldozatának élethelyzete és érdekei tényszerűen különböznek, így „emberi minő­ségben” se különb az egyik a másiknál, aminthogy a drogmaffiák, a gengszter­burzsoázia és a bűnüldöző szervek, az elnyomorodásba taszított tömegek csoportjainak „kollektív entitásai” sem rendelhetők értékben egymás alá vagy fölé.

„A társadalomban a helyzetek és érdekek pluralitása: tény” (uo.) – állítja a hölgy. – S azt hiszi, hogy ebből az is következik: „Valamely helyzet és érdek­szféra elsőbbségének tételezéséből, azaz értékké minősítéséből szükség­képpen más helyzetek és érdekszférák létjogának többé-kevésbé erőszakos csorbítása követ­kezhetik. Az ilyen elven alapuló társadalomelmélet és ideológia – legyen az bár­milyen jóhiszemű – végső soron legelemibb „helyzeti” különbözőségünknek, a külön bőrbe zárt, egyszeri, megismételhetetlen személyiségnek, méltóságának és autonómiájának a tagadását is jelentené.” S minthogy a ideológiák helyzetek és érdekek által meghatározott cselekvési irányelvek, így – „a kizárólagosságot elkerülendő” – eleve elutasít minden „olyan ideológiát, amely ne lenne egyféle helyzet, egyféle érdekek függvénye, azaz ne lenne relatív: részleges igazság. (…) Az érdekmentes, azaz teljes igazságérvényű ideológia – fikció” (17. o.). Azaz: „a különböző ideológiákat a helyzetek meghatározta különböző társadalmi érdekszférák teszik – nem jobbá vagy rosszabbá, hanem – különbözőkké” (18. o.).

Itt azonban eszébe jut – ahogyan a viccbéli Mórickának is mindenről csak egyvalami jut az eszébe –, hogy vannak „fasisztoid” ideológiák is, és gyorsan megjegyzi, hogy ezeknek „elítélése minden helyzetben létérdek, és önvédelemre kötelez”, ám ennek „a kizárólagosság tévhitében gyökerező, terjeszkedő erőszakig sohasem szabad eljutnia” (17. o.).

Nekem viszont az jut eszembe, hogy ugyan mire megyünk egy fasisztoid ideológia puszta elítélgetésével, ha ennek az ideológiának a képviselői „a kizáró­lagosság tévhitében gyökerező, terjeszkedő erőszak” eszközeihez nyúlnak?

Meg az is eszembe jut, hogy nem kellene-e másfajta ideológiák ellen is tiltakoznunk? S nemcsak a kéjgyilkosoké és a drogmaffiáké, a gengszter­burzsoáziáé ellen, hanem azoké ellen is, akik a magántulajdon szentségének elvét tömeges munkahely-megszüntetésekre használják fel, a piacgazdálkodásét pedig arra, hogy a munkanélküliek ne tudják kifizetni a villany- és gáz­számláikat, s a gyógyszerpiaci áremelések okán belehaljanak az így szerzett tüdőgyulladásokba.

Végezetül pedig az is eszembe jut, hogy a díszdoktornő általában meg­feledkezni látszik arról az igen kellemetlen tényről, hogy ezekből a fránya helyzetekből és érdekekből nemcsak jámboran egyenértékű ideológiák, „cselekvési irányelvek”, hanem cselekedetek is származnak. S mi van akkor, ha a liberális ideológia tágkeblűsége mögött olyan csúnya cselekedetek húzódnak meg, amilyen a nemzeti vagyon elkótyavetyélésével párosuló, „joghézagokkal” törvényesített szabadrablás és a nemzeti kultúra, a közegészségügy intézményeinek szétdúlása, a társadalom túlnyomó többségének kifosztása, nyomorba taszítása?

Mert a liberalizmus, ugyebár, nem soroltatik a „fasisztoid” ideológiák körébe, nem hirdet agresszív kizárólagosságot – készséggel elismeri, hogy a többi ideológia nem alacsonyabb rendű, csak más. Nincsen semmi kifogása az ellen, hogy létezzék egy olyan ideológia is, amelyik a szegények helyzetéből adódó érdekeket kifejezve helyteleníti a munkanélküliséget, az áram- és gázdíjak, a gyógyszerárak stb. emelését. Csak éppen azt igényli, hogy az alkalmazottakat elbocsátok, áram-, gáz- és gyógyszeráremelők érdekeit kifejező ideológiák is egyenértékűeknek minősüljenek. Ezzel ugyanis elhárul minden akadály az elbocsátások és áremelések elől; az utóbbi ideológia mögött ugyanis a tőke hatalma, az előbb mögött viszont az üres zsebeké áll. S ahogyan a népi bölcsesség mondja: az erősebb kutya…

Nem kell ehhez szögesdrót és géppuskás őrtorony, gázkamra. Az el­bocsátottak jogszerűen megkapják a végkielégítésüket, az áram-, gáz- és gyógy­szer­számlák kézhez­vevői nyíltan szidalmazhatják a rendszert, s a szabad sajtó, rádió, televízió hangot adhat véleményüknek, ahogyan a másik oldal véleményét is készséggel közvetíti. A betegségekben elhalálozni pedig természetes halál. Senki nem sérti meg a jog­államiság alapelveit.

Belebonyolódhatnék most egy filozófiatörténeti fejtegetésbe is, felhíván a fi­gyel­met arra, hogy az emberiség legkiemelkedőbb koponyái az érdekeket – s az ezeket kifejező ideológiákat – jó pár évszázada bizony hogy nem tekintik ilyen egy­szerűen egyenértékűeknek. Hogy az emberiség egészének érdekeit – nevez­zük ezeket akár „általános emberi”, akár „nembeli” érdekeknek – a pusztán nem­zeti érdekek fölé szokás rendelni, a kisebb csoportok önös érdekeit pedig a nemzetiek alá – és így tovább, kitérve természetesen arra is, hogy a lépcső­ze­tes­ség a konkrét helyzetekben milyen bonyolult képleteket mutathat.

Node minek: kit érdekelnek itt filozófiatörténeti tanulságok meg észérvek, ahol ezek ismerete nélkül is díszdoktorrá avatják az embert? Ahol minden kutyaugatás deklaráltan egyenlő, de csak az erősebb kutyák ugatása hallatszik az égig.

SIMOR ANDRÁS

Álom

Furcsa álmom volt. Álmomban Kardos Györgyhöz, a Magvető hajdani igazga­tó­jához készültem, mert könyvem lektora ki akarta hagyatni új kötetemből a politikai mondandót tartalmazó verseket.

Lejátszódott ez a történet a valóságban is, 1981-ben, Hol van Ariadné? című kötetem benyújtása után. Nem emlékszem a lektor nevére, aki az első tárgyalás végeztével átnyújtott egy listát kihagyandó verseimről. Á megjelent kötet végén Kardos György neve szerepel felelős szerkesztőként.

Beszélgetésünk igen rövid volt. „Más költőt akarnak belőlem csinálni, mint ami­lyen vagyok – mondtam –, a kihagyásra ítélt versek mind politikai tartalmúak.”

Egy hét türelmi időt kért. Betartotta, és egy hét múlva a következőt mondta: „Igazad van. A lektoraimmal vitatkozni nem akarok, egyszerűen én leszek a kötet felelős szerkesztője. Egészítsd ki, kedved szerint, az anyagot.”

Emlékezetemre hagyatkozva jelzem, milyen verseket kellett volna ki­hagy­nom. Például a Derűs századvég címűt (később ez lett válogatott kötetem címadó verse), nyilván a következő szakasz miatt:

Volt servilismus,
volt nepotismus,
csak communismus
nem akart lenni.

Az Elmélkedés M. A. B.-ről című versemet, amely Bakunyin alakját idézte fel, és azt a pillanatot, amikor Marx 1861-ben találkozott a kolosszális termetű forradalmárral, és biztosította Mihail Alekszandrovicsot – akivel egyébként meghitt viszonyba sosem került hogy a cár által terjesztett ügynökmesét a maga részéről sosem hitte el. Az Egy újsághírre címűt, amely az akkor még egyértelműen antifasiszta beállítottságú baszk hazafiak merényletét felidézve így ért véget:

Gyászol az állam
kolléga és főnök
meghatottan és némileg beszarva.

Na de uraim,
hát kötelező
rendőrállamban
rendőrnek lenni?

Az Atta Troli feltámadása című szatirikus, hosszabb költeményt, amely­nek egyik énekében Heinét idézve azonosultam 1968 Párizsával, a költői játékot betartva természetesen az iránymedve szemszögéből idézve fel lázadásukat:

Még az egyetemisták is,
kik Franciahonban nemrég
olyan ribilliót csaptak,
a medve Marseillaise-t fújnák.

A Fekete Sándornak ajánlott Élcvers helyett címűt, amelyben Szemere Miklóst idéztem névtelenül, aki Tisza Kálmánt geszti viperának nevezte, és némi öniróniával azt fűztem hozzá:

Gyáva a költő,
drága ítész úr,
állami ügybe
nem szúr a verssel,
funkcionáriust
rímmel nem bök meg.

A Magamról című verset, amelyet egészében idézek:

Észre sem veszik,
nincs látható
ormányom, agyaram,
lelkemben vagyok rég elefánt,
trappoló.
Hé, elefánt!
Ne topogj egy helyben sokáig.
Van, ki láthatatlan
puskát emelve
láthatatlan elefántra vadászik.
Ideje
eltrombitálni a jelszót:
„Világ elefántjai, egyesüljetek!”
Talán meghallja egy-két
embernek álcázott
társ.

Kardos tökéletesen értette azt a sajátos baloldaliságot, ami ezekből a versekből üzent. Azt is tudta, hogy lektorai – miközben rendszerhűségüket ezzel bizonyítják – kevésbé toleránsak, ha baloldali ellenzékiséggel kerülnek szembe, mintha az ellenzékiség másféle formáival találkoznak.

Hogy magában mit gondolt, nem tudom. Szűkszavú volt, csak annyit mondott, hogy ő maga vállalja a felelősséget a kötet megjelentetéséért, felelős szerkesztőként.

Álmomban azt magyaráztam neki, hogy ha 1981-ben így cselekedett, ezt 1998-ban is megteheti.

Mert mindmáig úgy gondolom, hogy Kardos Aczél Györgynél, támaszánál, rokonszenvezőbb módon gondolkodott azokról, akik a szocialista irányultságot féltve, a kialakult helyzet visszásságait megkérdőjelezve balról bírálták a meglévő állapotokat.

Talán álmom is ezért idézte meg őt.

KÁNTOR ZSUZSA

Hirtelen rémület

Megálló. Leszállók a buszról, a metróról, a vonatról és a busz, a metró, a vonat tovább száguld, eldobog. Nekem meg hirtelen akkorát dobban a szívem, mint mikor lódul egyet a harang. Beleremeg a lábam, zsibbad a karom. Üres a tenyerem. Előbb még volt benne valami. Mit hagytam el? Valami hiányzik.

Állok a sínek mentén a peronon, flaszteron, és belém markol ez a hiányérzet. Elhagytam. Elveszett. Hol, hogyan, mikor?

Aztán lassan ocsúdok, enged a feszültség, elhagy a rémület. Á táskám azért nincs a kezemben, mert a szalma­fonatú szatyromba tettem, azt meg a vállamra, ott fityeg. És abban a szalma­fonatúban nejlonzacskókban a bevásárlás. Úgyhogy vaklárma volt, minden megvan, semmit se hagytam el, nem vitte el a busz, a metró, a vonat. Mehetek nyugodtan haza.

Nem hagytam el semmit.

Nem hagytál el semmit? – Valaki fintorokat vág bennem, szögletes­képű, tüskés, feleselő muki. Még­hogy semmit, mikor majd mindent otthagytál már, túl sok mindent, tárgyat, embert, eszmét, emlékeket?! Hol mindenhol, utcasarkon, légópincében, folyó mentén, hegyoldalban, hóesésben, szüretkor, egy kórházban, hotelszobában, a szalonban, ahol a zongora állt, a temetőben, az odavezető úton, egy kocsmában, presszóban, amikor még volt presszó, romos házban; elhagytad és elhagytak, integetve vagy csak úgy, szó, búcsú nélkül. Hogy mikor? Mikor azt mondta a gyerek: „Mindenke, édes”, egy másik tárt karokkal rohanva tárt karodba, mikor elment az ember, akivel egy ember voltál. Hogy mikor, hol, hogy mi? Egy sírás a Bakáts téri templom előtti pádon, egy piros alma a háború után; a legeslegelején a barna mackó, az első, meg még két arasznyi másik…

Markolom a táskám meg a fonott szatyrom szíját, a szatyorét, melyben kis zacskókban a bevásárlás. Minden megvan, semmit se hagytam el, hála az égnek, semmit! Na jó! Nem tudom, mi ez mostanában, mikor egy-egy állomásnál leszállók, és hirtelen elkap a rémület: fent hagytál valamit, és elrobogott, itt­hagyott nélküle a busz, a metró, a vonat.

OLVASÓLÁMPA

VADÁSZ FERENC

Visszatérve az aknamezőkről

Erdős László: A Szeveriáncz-legenda

A József Attila-díjjal kétszer kitüntetett író huszadik kötetének első fejezete A Szeverjáncz legenda címmel az Ezredvég 1997. áprilisi számában jelent meg. A regény kéziratát nyomdába adás előtt még elolvashatta a szerző, de azt is már csak üggyel-bajjal. Súlyos betegség gyötörte. Az egyik szokásos kedd délutánon ott ültünk az írószövetségben a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság tagjaitól körülvett asztalnál, s ő kérdéseinkre válaszolva megfáradtan, zihálva is megkísérelte még, hogy szaggatott mondatokkal néhány töredéket elevenítse fel kifogyhatatlan emléktárából.

Több évtizedes munkásmozgalmi tapasztalat, életfogytig tartó fegy­ház­büntetést kiszabó ítéletet megelőző kínvallatások, évek a szegedi Csillagbörtönben, majd a dachaui koncentrációs táborban, sok közbeeső csapás után – ezek voltak életének sorsdöntő állomásai. Hiányoltuk néhány hetes távolmaradását körünkből, s mikor ennek okáról kérdeztem, két szóval válaszolt, halkan, mintha szégyellnél Majdnem meghaltam. S röviddel ezután, március 27-én befejezte küzdelmekkel teli életét.

Szerette volna megérni a regény világra­jöttét, de erre már végképp nem futotta erejéből. Megannyi időtálló műve, a Veszélyes művészet, a Lelkiismeret, az Élt köztünk egy ember, az ezeket magába foglaló Hegedűs-ügy címmel napvilágot látott trilógia, a KZ-lágerben lejátszódó Tacitus tanár úr és a többiek után utolsó művének hőse a háborús meg­próbál­ta­tásokat és a felszabadulást követő évtizedek másféle erőpróbáit, a valóságos és jelképes aknamezőket, ezek elkerülésének viszontagságos kalandjait mondja el. „Kétségtelenül kiváló, sőt, alighanem páratlan teljesítmény volt – írta – hogy én, Kis Dezső egy Szabolcs megyei zsidó szabócska ötödik, posztumusz fiacskája, akit édesanyja csak szépre, jóra és az ideálok szeretetére nevelt, 1944 végén és 45 elején kétszer is eljutottam a nyilasok és németek megszállta Dunántúlon át Kispesttől Szombathelyig, meg vissza.” A regény hőséről megtudjuk: sikerült azt is elkerülnie, hogy e teljesítményét később valamely konstruált per áldozatainak járó ítélettel „honorálják”.

De maradjunk a lüktetőén, erőteljesen ábrázolt eseménysorozat nyitó képénél, amely sejteti, miként lett Kis Dezső ezernyi halálos veszedelmet elkerülve végül is szerencsés túlélő. „Hogy hányunkat kergettek a mezőre, azt csak hozzávetőlegesen tudom, mintegy kétszázan lehettünk. Hogy hányan maradtunk életben, azt már pontosan: tizenheten, közülük kilenc súlyosan sebesült”.

Az aknakutatásra parancsot adó főhadnagy, gondolván, hogy a tömeghalál veszélytelenné tette a terepet, fürgén igyekezett az őrnagyhoz, hogy jelentse az akció eredményes végrehajtását. Amikor elöljárója közelébe ért, strammul odavágta talpát egy addig meg nem bolygatott földdarabra, amely felrobbant és testét darabokra tépte. Egyik karja vállastól az őrnagy lába elé repült, aki meg­botlott benne, bokája megrándult, hangosan káromkodott.

A megmenekült nyolc munkaszolgálatost őrmesterük visszaterelte a körletbe, ahol egy szürke autó mellett álló tiszt – mint kiderült Szeverjáncz Iréneusz hadbíró százados – mind a hősi halált halt főhadnagyot, mind az őrmestert lehülyézte, mondván: – Nem vették észre, mint mesterkedtek a zsidók, hogy elkerüljék az aknákat? Most – folytatta, nem vesztegetheti idejét arra, hogy ezt megtorolja, de gondoskodik róla, hogy ezek nyolcán olyan helyre kerüljenek, ahol sajnálni fogják, hogy őket megkímélte a robbanás. Nem felejtik el Szeverjáncz Iréneusz nevét.

Erdős Lászlónak, az elnyomottak jogaiért és egy igazságosabb rendért vívott har­cok áldozatkész résztvevőjének élete során száz és száz ilyen Szeverjáncz gyű­löl­ködő bosszúszomjával, gyilkos indulatával kellett szembenéznie, míg meg­változott körülötte a világ, író lett és elmondhatta pokoljárásának történetét, az utó­kor figyelmébe ajánlhatta annak nem kevés tanulságát. Micsoda szerencsére, lélek­jelenlétre, elszántságra volt szükség egy-egy alkalommal ahhoz, hogy a halál küszöbéről vissza lehessen fordulnia és tovább élnie. Kis Dezső munkaszolgálatost többi közt a megérdemelt sorsát elkerülni nem tudó Szeverjáncz hadbíró papírjai segítették megmenekülésében.

Lehetetlen akár csak érintőlegesen is sorra venni azoknak az eseményeknek, for­dulatoknak sokaságát, melyekkel Erdős László utolsó regényének lapjain szem­ben találja magát az olvasó. Együttvéve széles tablót tárnak elénk a korról, a hamarosan véget­érő viharos évszázad magyar történelméről, háborúiról, forra­dal­mairól, a felszabadulást követő évtizedek változásainak ellentmondásos meg­ítéléséről. Hogy hová helyezendő ez az izgalmas, gondolatgazdag regény az írói élet­műben, annak eldöntése szakavatott, terjedelmesebb elemzést igényelne. Annyi bizonyos, hogy Erdős László az élettől búcsúzva a Szeverjáncz legendával igaz humanista hitvallást hagyott az olvasóra. (Z-könyvek)

MOLNÁR GÉZA

Múlt és jelen ötvöződései

Nagy Péter: Határkő

Nagy Péter új tanulmány­kötete gazdagságával és bőségével ejti rabul az olvasót.

Nincs most terünk arra, hogy az itt publikált valamennyi írást sorra vegyük, hiszen ezek között olyan is van, mint A magyar dráma életrajza című fél­száz­oldalas tanulmány. Ez a nagyívű drámatörténet, mely a műfaj hazai kezdeteitől szinte napjainkig tárgyalja mindazt, ami e témában fontos lehet – ideértve a kapcsoló­dásokat a fejlettebb európai népek eredményeihez – a benne foglalt elemzések és értékelések miatt önmagában is megérdemelne egy kimerítő és alapos recenzálást.

Nagy Péter vonzódását a drámához, a színházhoz már korábbi munkái is bizonyították, elég, ha itt a Drámai arcélek és a Zsöllyére ítélve című köteteire utalunk. A jelenlegi tanulmánykötetből sem hiányzik ez a problémakör, „Az a bizonyos ötödik felvonás” a Bánk bán körül kialakult vitákat végigkövetve mutat rá a francia felvilágosodás eszmé­inek a kora­romantika művészetére gya­ko­rolt hatására, Corneille és Katona drá­ma­író művészetének bizonyos rokonít­hatóságára, Katona „áthallásaira” a Horace némely részleteit illetően.

Messzebb tekint a múltba a „Bethlen Miklós és önéletírása” című tanulmány. A XVII. század Erdélyének kiváló államférfijáról, életéről és politikájáról hazai és külföldi szerzők több tucat kötetre rúgó munkát publikáltak, úgy tűnik tehát, hogy itt már mindent felkutattak s megírtak, felfedezni való aligha van. Ennek előre­bocsátása után Nagy Péter rámutat: „… A pálya és az élet minden nyitottsága, ismertsége ellenére van itt valami, amit az idők múlása nemhogy tisztázott volna, hanem még homályosabbá, rejtélyesebbé tett.” Megnyugtató, mindent eldöntő választ ő sem ígér, de azt igen, hogy tán közelebb lehet jutni a problémák megoldásához.

Bethlen élete tele van ellentmondásokkal. Erdély szolgálatában vállalt dip­lo­má­ciai, közéleti sikerei ellenére, melyeket Lipót császár aranylánccal, grófsággal jutalmazott, másfél évtized múltán csaknem a vérpadra került, s haláláig Bécsben raboskodott. Közhely immár, hogy korának legműveltebb férfiai közé tartozott. Miért hát életének ez a fiaskója?

A nagy tudományos apparátussal végzett kutatás, a valós tények elemzése folytán a szerző a kudarc okát végül is abban látja, hogy Bethlen nem ismerte fel a történelmi szituációk megváltozását. Erdély önálló kisállami státuszát elsodorta az idő: „Bethlen nem értette meg, hogy hátrafelé nézve nem lehet a jövő számára politizálni…”

A tanulmányt a hatalmas intellektusú Bethlen önéletírása iránti tiszteletadás zárja: „…De a bukott politikusnak lett egy menedéke: a tolla. Ez is jellegzetesen értelmiségi magatartás. Ha a valóság nem hajlandó az ideáim szerint alakulni, van egy menedékhely: a papír, a toll, s ezekkel a sors minden csapása ellen védelmet lehet teremteni. S valóban Bethlen, a bukott politikus diadalmas íróvá változott: a történelemkönyvek mind kevesebbet s mind apróbb betűkkel fognak beszámolni róla, de a magyar irodalom hajnalán – s elsősorban az emlékirat-irodalomban –, a helye egyre fényesebb: a legnagyobbak között van”.

A tanulmányok között tallózva felhívnánk a figyelmet Az Árgirus-kérdéshez című munkára, mely az „Egy megközelítési kísérlet körvonalai” alcímet viseli. Az Árgirusról szóló széphistória kétségkívül a legnépszerűbb népkönyvek közé tartozott a XVIII. századtól kezdve, benne volt az irodalmi köztudatban is, jeles tudósokat foglalkoztatott (szinte máig tartóan) a mese eredete, szerzőjének (szerzőinek) kiléte.

Nagy Péter az eddigi kutatásokat számba véve, értékelve, becsülve, vitázva, cáfolva arra hívja fel a figyelmet, hogy a keleti források körül kellene keresni az Árgirus eredetét. S amit a kiváló elődök, a jeles irodalomtörténészek addig elhanyagoltak, most azt helyezi előtérbe: „…a magyarság Hunyadi Jánostól Savoyai Jenőig a szimbiózisnak hol harcos, hol békés formájában élt az Ottómén Birodalom­mal s annak népeivel.” S gondos és alapos elemzések után jut arra a követ­keztetésre, hogy: „…a keleti származást erősíti meggyőződésem szerint az Árgirus-mese számos motívumának egybeesése az Ezeregyéjszaka jó néhány történetével…” A teljes bizonyosság eléréséhez – hangsúlyozza –, még további búvárkodás szükséges.

Ehelyütt még egy tanulmányt említenénk, időben közelebbi, s problema­ti­kájában nagyon is mai alkotóról van szó benne: „A »másik« Molnár”-ról. Az 1992-94-re dátumozott mű Molnár Ferenc hazai fogadtatását vizsgálja. A több, mint negyven éve halott világhírű színpadi szerzőről „…a huszadik századi magyar irodalom egyik legcsillogóbb s legsikeresebb tehetségéről” az irodalomtörténeti szakma alig-alig vesz tudomást, a regényíró Molnár (.A Pál utcai fiúkat kivéve) jószerivel meg sincs említve neves tudósaink munkáiban, Nemeskürty István szinte egyedüli, kinek „szíve is van” az írói pálya ábrázolásához. Pedig „…ha a prózaíró Molnár Ferenc egész pályáját nézzük, az magában is elég lenne egy író hírnevének hosszú időre való meg­szilár­dí­táséhoz: két kitűnő, három jó regény, s a novellák, publicisztikai remeklések hosszú sora – kevesebb is elég lenne ahhoz, hogy egy író beírja magát a nemzet emlékezetébe.” Ady írta róla: „…Varázsos, nagyszerű ember, akiről hirdetve hirdetem…, hogy nyolcvan író lakik benne s nyolcvanszor többet adhatna, mint ad.”

„…Valójában mi történik itt?… Nemzeti különösség lenne?” – teszi fel a kérdést Nagy Péter, s válaszol is rá: „Molnárnak kiét olyan tulajdonsága volt, amit érezhetően nem bocsátott meg neki a magyar irodalmi közvélemény mind a mai napig. Öntudatos polgár és öntudatos zsidó volt.” Később még hozzáteszi: „…A drámaíró nem letagadható; hát akkor legalább a prózaírót tagadjuk le. Vajon miért? Egyetlen okát találni; azt, hogy soha, még a hatás kedvéért sem lépte át a polgári nézőpont küszöbét: amit írt, az bizony polgári irodalom a javából. Éppen az a polgári irodalom, amely annyira hiányzott a magyar irodalomból, s melynek mind­máig csak oly gyönge hajtásait ismerjük…” A tanulmány végén arra figyelmeztet: „…még mindig otthontalanul bolyong irodalmunkban, emlékezetünkben. Pedig itt lenne az ideje, hogy helyére találjon…”

Nem hiányoznak ebből a kötetből a máról, a mához szóló gondolatok sem.

A „Szilánkokéban, ezekben a miniesszékben írja: „…Ma e folyamatból kiemelkedni látszanak a »tiszták«, akik nem sározták be magukat a hatalommal való ölelkezésben… »Tiszták« és »sárosak«? Túl kell lépni ezeken a kategóriákon, mert a művészetben nem világítanak meg semmit. A mű számít s annak élete, hordereje. El lehet játszani a gondolattal: létrejöhetett volna-e Benjámin Lászlónak valamit érő költészete olyan marginális életpályán, mint mondjuk a Pilinszkyé volt – s vice versa: milyen lett volna Pilinszky költészete, ha úgy belemerül a politikába, az élet-forgatagba, mint Benjámin tette volt? De ez csak intellektuális játék lehet: az életművön mit sem változtat. S a magyar irodalom gazdagságát csonkítanánk meg újra, ha az egyiket a másik javára ki akarnánk rekeszteni ilyen vagy olyan álokokkal.”

Végezetül szólnunk kell Nagy Péter tanulmányainak egy megkülönböztető sajátos­ságáról. Stílusa hajlékony, eredeti, természetes és merész. Igen szép magyar­sággal beszél hozzánk ez a tudós férfiú. Mi sem áll tőle távolabb, mint a szak­zsargon, a manapság oly divatos, ködös, nyakatekert, és lehetőleg minél zsúfol­tabban idegen nyelvű kifejezésekkel tarkított tudományos fejtegetés. (Argumentum Kiadó)

SZEPES ERIKA

Lehetséges válaszok

Köpeczi Béla: Az emberi sors és a XX. századi francia regény

Pontosabban: a XX. század első felének francia regénye, hiszen a tizenkét elemzett műből csupán kettő csúszik át az ötvenes évekbe: Alain Robbe-Grillet-é (1953) és Aragoné (1958) – történelmi távlatban – még ha a II. világháború vége ceruzaként ott húzódik is –, ezek a művek inkább az elmúlt idő, semmint az elkövetkező fél évszázad szülöttei.

Azért érzem fontosnak ezt a pontosítást, mert így a kötet témafelvetése és annak megválaszolása még izgalmasabb. A kérdés, amit a tizenkét regény kapcsán és eszmevilágunk elemzésekor Köpeczi Béla körüljár, a filozófia legvégső kérdése, Köpeczi megfogalmazásában: „a halál és annak »hogyan«-ja”, de éppen elemzései során világít rá arra, hogy a halál csak a léttel szembeállítva érdekli az írókat és a filozófusokat; a halál-gondolat csak modulációja annak, amit Camus találóan így összegez: „Eldönteni, hogy az életet érdemes-e vagy nem érdemes élni, válasz a filozófia alapkérdésére.”

A Köpeczi által választott tizenkét író tizenkétféle választ ad a kérdésre, méghozzá igenlő választ, a köztük lévő különbség abban áll, miképpen élik meg azt, hogy ha a lét értelme a létért való cselekvés, akkor mit is tehetünk érte? A sokféle válasz természetesen abból adódik, hogy az emberek sokfélék, még akkor is, ha írók, még akkor is, ha egymásnak kortársai (ebből a szempontból fontos a század első felére korlátozottság hangsúlyozása). Éppen ez az izgalmas: azonos körülmények között, egy országban élő, azonos nyelven beszélő és író emberek miképpen láthatnak olyan sokféleképpen. Erre – ha nem is ezért csoportosítja az általa vizsgált személyeket – Sartre egy felsorolásából közvetett választ kaphatunk. Az undor főhőse, Roquentin mindenféle humanistát utál: „a radikálist, aki a tisztviselőket kedveli, a baloldalit, aki az ún. emberi értékeket akarja megőrizni, a kommunistát, aki a második ötéves tervért lelkesedik, büntetni is szeretetből büntet, a katolikust, aki csodáról beszél,… a filozófust, aki felelősséget érez, az olyan humanistát, aki úgy szereti az embereket, amilyenek, és nem úgy, ahogy kellene lenniük, azt, aki a halált szereti és aki az életet, a vidám humanistát, aki mindent szeret, a sötét humanistát, aki gyászszertartásokat szeret látni”. Köpeczi felhívja a figyelmet arra, hogy Sartre gúnyt űz minden humanistából, az a Sartre, aki bekerült a válogatásba mint jó író, hiszen azt is ő mondta Céline-nel kapcsolatban, hogy „jó író nem lehet fasiszta”. A sartre-i felsorolás humanistái termé­szetesen nem fasiszták, amiként a tizenkét itt tárgyalt író egyike sem az. Ki hát az eszményképe Sartre-nak, aki mint egzisztencialista filozófus is meg­ha­tá­rozója és irányítója volt kora szellemi életének, és találunk-e olyan megoldást, ami őt is kielégítené, s így eleget tenne a mi legmagasabbra állított mércénknek is? Nyilván nem Sartre saját hőse, Roquentin, aki világundorában ébred öntudatára és létezésére, hiszen ez még csak a lét negatív bizonyítéka. Sartre eszménye az egzisztencialista pszichoanalízis, „egy olyan módszer, amely megmutatja, igazán objektív módon, az egyéni választást, amelyen keresztül minden személy személlyé válik, tehát megjeleníti magának, hogy kicsoda.” Ez nem puszta individuum-kultusz Sartre-nál, hiszen Céline egyik hőséről így ír: „Ennek a fiúnak semmilyen kollektív jelentősége nincs, éppen csak egyén.” (kiemelések tőlem – Sz. E.) Tehát az egyén jelentősége a közösségért való cselekvésben teljesedik ki – de nem csak az egzisztencialista Sartre szerint, hanem a kötetben elemzett írók többsége szerint is. A kommunista Aragon eszményében az írásnak is cselekvőnek kell lennie: „Az új művészet szükségszerűen új realizmus, amely egyszerre mutatja meg a fát és az erdőt, s amely tudja, miért mutatja meg őket, cselekvő realizmus, amely a lehető legtávolabb áll a Vart pour Vart-tól, realizmus, amelynek az a vágya, hogy segítse az embert, világítson útjában, amely tekintetbe veszi a menet irányát, s ennek előőrseként halad.” S a cselekvő embert kedveli a humanista Roger Martin du Gard is, aki egyik kedvenc hősének, Jacques-nak életfilozófiául ezt adja: „cselekvéssé kell változtatni a létet”.

Az írói eszmerendszer széles skáláján a cselekvést a lét értelmének vallókkal szemben talán a legtávolabb az a Proust áll, aki számára „a művészet az igazán reális, az Élet szigorú iskolája, az igazi alkotó ítélet”, s aki e nézetével talán az elefánt­csont­torony-művészet hirdetőihez állna közel, ha nem jutna el regényének (Az eltűnt idő nyomában) végén ahhoz a vallomáshoz, amelyben az irodalomban látja meg az élet, és ezzel együtt saját munkájának értelmét – tehát a munka, mint cselekvés – még ha az a munka írás is – az ő számára sem idegen. Sartre azt mondta: „jó író nem lehet fasiszta”. Köpeczi ezzel az elemzéssorozattal azt bizonyítja, hogy jó író nem lehet élet ellenes, a lét értelmét kétségbevonó, a hiába mondják másként – ki-ki saját ideológiájának frazeológiájával – ezt a vallomást, az mindenképpen így szól: élnünk kell, és az élet értelme az érte való cselekvés.

Nagy tanulsága ennek a kis tanulmánykötetnek, amely pontos, tárgyszerű elemzéseivel, a belemagyarázó interpretálás teljes mellőzésével vezeti el az olvasót ah­hoz a felismeréshez, hogy egyidőben élő, azonos világhelyzetet megélő, bár­milyen származású és bármilyen ideológiai meghatározottságú írók, ha humanisták – s a jó író csak humanista lehet –, a létet csak egyféleképpen vála­szol­hatják meg: igenlően. S a létben folyó emberi sorsot pedig csak az emberi cselekvés változtathatja meg, teheti jobbá. A lehetséges válaszok tehát nem is olyan sokfélék. (Z-könyvek)

WITTE CECÍLIA

A nagymama módszere

Plinio Apuleyo Mendoza-Gabriel García Márquez: A guajava illata

Gábriel García Márquez kolumbiai regényíró a Nobel-díjig jutott nagymamája módszerével. Maga tanúsítja abban az interjúkötetben, amelyet nemrég jelentetett meg magyarul a Magvető Kiadó Dobos Éva kiváló fordításában és Székács Vera – Márquez legismertebb magyar fordítója – előszavával (eredetileg 1982-ben, még az író Nobel-díja előtt, de már világhírre emelkedése után keltett föltűnést ez a könyv spanyol nyelven), s amelyben régi kolumbiai barátja, az irodalmár-újságíró Plinio Apuleyo Mendoza részint kérdezgeti a hazájában – s talán egész Latin-Amerikában – legendák övezte, népszerű és mégis roppant titokzatos, a nagy­közönség elől valósággal bujkáló „Gabót”, részint meg ő maga írt róla, közbe-közbeiktatva, emlékeztető fejezeteket. Íme:

– Beszéljünk az írói mesterség mesterségbeli oldaláról. Meg tudnád mondani, hogy hosszú tanulóidőd alatt kik voltak leginkább hasznodra?

– Először is a nagyanyám. A leg­hajmeresztőbb dolgokat is minden meg­indultság nélkül mesélte el, mintha éppen akkor láta volna őket. Felfedeztem, hogy az a rendíthetetlen nyugalmú, képekben gazdag előadásmód tette annyira hihetővé a történeteit. A nagyanyám módszerét követve írtam meg a Száz év magányt.

Hát így született meg az utóbb olyannyira elhíresedett „mágikus realizmus”, legalább­is annak García Márquez-féle változata, hiszen a latin-amerikai irodalomban még rajta kívül – s már előtte is – jó páran műveltek hasonlót. De korántsem hasonló eredménnyel, az igaz.

Így született, de nem ilyen egyszerűen! Mert azért a nagyanyó mellett még egy egész világirodalom is segítette a nagyra készülődő kolumbiai újságírót, hogy eljusson a Nobel-díjig, s ami annál jóval fontosabb: igaz, izgal­mas, a maga világát fölfedeztetőn ábrá­zoló művek megírásáig, amelyek­ben szét­választ­hatat­lanul keveredik kép­zelet és valóság, de úgy, hogy a valóság irányítja a fantáziát, s nem fordítva, s amelyekkel képes volt nem egyszerűen felhívni a figyelmet egy kontinens bonyodalmas, magányokkal és erőszak­tétellel túlságosan is régóta s mindmáig szörnyűségesen megterhelt életére, hanem olykor még a közfigyelem középpontjába is sikerült állítania e világ – rajongásig szeretett Karib-tengeri világa – egyik-másik vonatkozását. (Gabriel García Márquez kolumbiai író ugyan, de egy egész régióé – szándéka és témái szerint. Ezt a tényt, mellesleg, jól kifejezi, hogy esztendejét szépen – és titokzatosan, csak legszűkebb baráti körének követhetőn – beosztja-megosztja több ország között, bár a legtöbbet talán Mexikóban lakott és lakik az utóbbi évtizedekben.)

Nem véletlen hát, hogy nagymamáról és módszerről idézett sorok így folytatódnak a könyvben:

– Az ő jóvoltából fedezted fel, hogy író leszel?

– Nem, Kafka jóvoltából, aki németül ugyanolyan módon mesélte el a dolgokat, mint a nagyanyám. Amikor tizenhét évesen elolvastam Az átváltozást, ráébredtem, hogy író leszek.

Sokat megtudhatunk e könyv olvastán Latin-Amerika emberi-társadalmi viszony­latairól, sokat a hírnév és a magány összefüggéséről, sokat az irodalmi munka természetéről. Ritka jó könyv. Igazán érdemes annak is elolvasnia, aki amúgy nem foglalkozik különösebben irodalommal, csak érdeklődő természetű. (Ilyenek pedig, remélhetőleg, még mai „piacorientált” világunkban is föllelhetők, elégséges számban.) A leendő olvasóknak illik elmondanunk azt is, hogy miért ez a címe a könyvnek, ami. Mi az a guajava?

Egy ottanság honos trópusi gyümölcs, de azért e könyvben egy kicsikével ennél többet mond ez a szó, kiváltképp így, címben szerepeltetve. Irodalmi magyarázat közben bukkan föl Márquez szövegében, amikor arról beszél, mennyit tanult Graham Greene-től.

…„Graham Greene nem kevesebbet tanított meg nekem, mint megfejteni a trópusokat. Nagyon nehéz az embernek különválasztani a legfontosabb elemeket, hogy költői szintézist teremtsen egy olyan környezetben, amelyet túlságosan is ismer, mert annyit tud róla, hogy azt sem tudja, hol kezdje el, és annyi mondandója van, hogy a végén már semmit sem tud. (…) Igazi telitalálat, ahogyan Graham Greene megoldotta ezt az irodalmi problémát: néhány szétszórt elemmel, amelyeket azonban igen ravasz és valóságos, szubjektív koherencia tart össze. E módszerrel a trópusok egész rejtélyét egyetlen rothadt guajava illatában lehet összesűríteni.”

Említettük, hogy García Márquez nem csupán Kolumbia, hanem az egész Karib-tengeri világ írójának érzi, tudja, tartja magát otthon van egyebek közt Kubában is, ahol legalábbis egy, közismert jóbarátja van: Fidel Castro. Nos, lehet, hogy épp nem gondolt Kubára „Gabo”, amikor a beszélgetés során a „guajava illatát” említette a trópusi világ jellemzésére alkalmas elemként, de tény, hogy a kubai spanyol nyelvben – ezt havannai kiadású értelmező szótáram tanúsítja –a guajava (guayaba) átvitt értelemben „nagyotmondás, lódítás, hazugság” jelentésben használatos. Talán épp ezért van az, hogy nem egyszerűen „a guajava illatáról” szól a könyvben García Márquez (ahogy a könyv címe teszi), hanem egy jelzővel is ellátva említi: „a rothadt guajava-illata”. Vagyis ez az, amiben összesűríthető – képletesen szólva – „a trópusok egész rejtélye”.

Hát igen. A nagyotmondások, lódítások, hazugságok hálójából kell kihámoznia az igazságot e világ – s nemcsak a Karib-tenger környékére érvényes ez – tanújának. írójának és olvasójának egyaránt. Segítenek e műveletben az olyan könyve is, int amilyen ez a Mendoza és Márquez beszélgetéseit tartalmazó, külalakra is szép, tartalmában is szép, sőt okos könyv. (Magvető)