KOSZORÚ

ZALKA MIKLÓS

Irodalmi lakomák

Rideg Sándor babgulyása

Rideg Sándor történeteit hallgatni mindig nagy élmény volt. Csodálatosan mesélt. Devecseri Gábor azt mondta róla: hátradől a széken, iszogat egy-két korty bort, és tökéletes novellák csorognak le a szája szegletén. Sokan a hatvanas esztendők legnagyobb magyar mesemon­dójának tartották. Főszerkesztő koromban sűrűn publikáltam az írásait. Gyakran járt a szerkesztőségben, s szerénytelenség nélkül mondhatom, kedvelt. Nemcsak elolvasta írásaimat, de néhányról – négyszemközt – alaposan le is szedte a keresztvizet. Egyébként pontosan úgy viselkedett, mintha valamelyik Rideg-novella sorai közül lépett volna elő. Hatvan körüli éveit csupán galambősz haja jelezte. Szikár alakja, egyenes tartása, izmainak ereje ifjúságát őrizték. Egy alkalommal komoran állított be.

– Szomorkodni jöttem... Van időd?

Letelepedett a dohányzóasztalhoz, aktatáskájából pálinkás bütyköst húzott ki.

– Ezt megisszuk... Mert én ma árva gyerek lettem, pajtikám. Meghalt az apám. Könnycsepp csillant a szeme sarkában. Merev derékkal ült a széken. Meghatott a fájdalma, nem mertem megszólalni. Nem is várt szavakat. Szótlanul iddogáltunk. Vagy egy óra múlva kiürült a bütykös. Visszarakta táskájába, nehézkes mozdulattal tápászkodott fel. Kezet nyújtott.

– Köszönöm, hogy megértettél... Most megyek, pajtikám.

Néhányszor meghívott Szigetcsépre, a házába. Ott okított ki, hogy nekünk vékonypénzű embereknek nem szabad verekedésbe bonyolódnunk.

– De ha mégis verekedni kell, arra vigyázz, elsőnek üss. És úgy üss, pajtikám, hogy a delikvens ne tudjon visszaütni, mert ha egy mázsás tróger ökle eltalál, akkor neked véged van. Ha nem tud visszaütni, akkor a verekedésnek van vége, mielőtt elkezdődött volna... Ez így igaz, pajtikám!

Megszívlelendő tanács.

1954-ben szerepeltem először vele közös irodalmi esten. Mindketten a hadsereg írócsoportjának tagjai voltunk, s llku Pál – akkor vezérőrnagy – ilyen minőségben küldött ki bennünket Esztergom környékére, egy páncélosezred táborába. Délelőtt indultunk el gépkocsival, fullasztó kánikulában. Rideg egyenruhában feszített, s hőség ide, hőség oda, a világért ki nem gombolta zubbonyát az úton, hiába bíztattam.

– A katona akkor is katona pajtikám, ha senki sem látja. A katonának belülről kell katonának lennie!

– Igaz, viszont megfőnie azért nem muszáj!

Rosszallóan tekintett a zubbonyomra. A tábor bejáratánál gomboltam össze. A tábor völgyben feküdt, megszorult benne a meleg. Rettenetes hőség volt. Rideg a konyha felől érdeklődött. Házigazdánk, a kultúr-felvilágosító – akkor így nevezték – tiszt elvezetett bennünket a tábori konyhába. Nagy üstökben rotyogott a menázsi. Rideg némi csalódással vette tudomásul, hogy nem babgulyást mégcsak nem is gulyást, hanem lebbencs levest, és rizseshúst kapunk ebédre. Összevonta szemöldökét.

– A katonának gulyás dukál. A jó gulyásban minden van, ami erőt ád, azon felül ízletes. Ámde a babgulyás még a gulyásnál is előbbre való eledel. Jó gulyást, meg babgulyást csak a hadserek szakácsai készítenek, mivel a marha minden porcikáját belefőzik az ételbe.

A véleményem eltért az övétől, de az istentelen forróságban nem volt kedvem vitába bocsátkozni. Az ebédhez sem éreztem nagy hajlandóságot, pedig valóságos illat-fürdő vett körül, s meg kell adni, a szakácsok jól főztek. Rideg alaposan belakott. Ellankadva szuszogott az asztalnál.

– Ilyen ebéd után szundítani kellene kicsit.

Kaptunk egy sátrat, ledőltünk. Rideg letette a fejét, és már aludt is. Aludt, estig. Fél hét körül kászálódott ki a sátorból. Megmosta arcát, órájára tekintett.

– Ha jól nézem, időre ébredtem.

Óriási sátorban vagy száz katona meg tiszt szorongott. Előbb én olvastam fel Születésnap című novellámat, aztán Ő egy rövidebb írást A tükrös szívű huszár című kötetéből. Frenetikus hatása volt. A kultúr-felvilágosító tiszt beszélgetést akart kezdeményezni, ám egy katona felnyújtotta kezét.

– Azt szeretném kérdezni, olvasna-e fel nekünk még ilyeneket?

Rideget mintha hájjal kenegették volna. Belefogott A tükrös szívű huszár történetébe. Remek novella – irigyeltem tőle. Aztán még egyet felolvasott, és megint egyet majd becsukta a könyvet, szigorú arccal körültekintett.

– Elő van írva, hogy beszélgessünk, hát beszélgessünk.

Kérdezgettek ezt is, azt is. Felelgettünk. Későre járt. Végezetül Rideg kérdezte meg a hallgatóságot.

– Ki a legjobb magyar író?

Csend volt. Valaki bátortalanul megkockáztatta:

– Petőfi...

Rideg az asztalra csapott.

– Frászt... Rideg Sándor!

Bejelentésének hamarabb híre futott, mint képzeltem. Ilku Pál mindjárt másnap rámtelefonált. Valósággal ordított. – Ki volt az az állat, aki Rideget ankétra küldte? Hiszen Rideg gyakorló őrült...

– Jelentem, nem állat volt... Vezérőrnagy elvtárs volt.

Torkára forrt a szó. Vártam, hogy mond valamit, de hallgatott. Aztán kattant a készülék, letette a kagylót. Akkor hívtam meg Rideget töltött paradicsomra, babgulyásra. A vacsora végén elnéző mosollyal odabökte.

– A tábornokod fején találta a szöget, pajtikám. Kár volt kiigazítanod... Csak azért bocsájtom meg neked, mert a babgulyás nem szorult kiigazításra.

ABLAK

Az 1986-ban elhunyt nagy jugoszláv (Crna Gora-i) költő itt közölt versei életében nem jelenhettek meg. Csak 1992-ben láttak napvilágot, költői hagyatékából.

RADOVAN ZOGOVIĆ

Egy Janus-arcúra

Szerkesztő és cenzor egy személyben. Tiszta sor, hogy egy azokból,
kik játszhatják a császárt, s a kényért és a fennsőbbségest adják.
A rúd előtt húz, fedezve van, hát sandán visszarugdal – ez okból
ráillik a kínai kiszólás: „Nézd már az eb s a teknősbéka fattyát!”

Az ilyenek a múlt fotóit is cenzúrázzák. Be-betiltanak egy pár
nem egyértelmű pillantást. A nemkívánatos személyét kegyencre igazítják.
Kimetszik a középsőt a képből. A két szélsőből így lesz egy pár.
Ma eldöntik, hogy tavalyelőtt a kamera kivel kit lát.

Akad köztük, ki a barátságot visszahatólag is cenzúrázza.
Két jóbarát, kik harminc évig majdhogynem az egy ingüket
megosztottuk, és együtt jártunk rosszban-jóban, ázva-fázva.
Mire ő? Szétválaszt minket. Nem engedélyezi csak egyikünket.

Barátom s én – vagy barátom tán csak én miattam –
nem hátrálunk, ha mocskos éji telefonlidércek fenyegetnek.
S a hívó? Úgy lát a múltra ő, miként agyából most kipattan.
Hogy nem oda a tények? Annál rosszabb a tényeknek.

Még hogy történelem? Amit ő, szerkesztőnk, nem óhajt, az többé nem lesz
történelem. És nem is volt soha – mesebeszéd ez!
A históriát egy személyre-hangra írja, személyesen rostálva át a történelmet,
hisz redaktora és cenzora ő, egy személyben s nem félpénzen.

El nem küldött levél

Hát igen, egyazon szántók-rétek fia, hajdan kedves földim,
neked csak a holtakért száll pára szemedre, csak őket
szólogatod, tartod becsben és tartod számon e földön.
A holtak a legjobb hívek, tudvalevőleg.

Megbízhatók, s a vétkesnél is bizonyosabbak a holtak,
akire úgy szorul a bűn hurokja, ahogyan szorítják.
Még fintorral sem jelez a holt – arc híján nem grimaszolhat.
Halottban nincs dühös, epés, hirtelenszavú sincs, szava híján.

Hú megtartók a holtak: szólj bármit, úgy marad, ahogy vélted.
Odaadás? Ó, a holtakkal odaadásban nincs, ki vetekedne.
Holtaktól zúgodódás annyi sincs, mint tengeriszártól zaj az éjben,
haragjuk sem nagyobb, mint holt vizek haragvó kedve.

A holtak nem gyülekeznek. Nem pusmog egyikük a másikával.
Nincs sugdosás. Nincs ócsárlás. Nem kell hozzájuk szemmeltartó!
A holtak nem koholnak; a kétkedés őnáluk nincs szokásban,
s nem ingadoznak, immár rendíthetetlenül kitartók.

S az én hibám (bevallom most), hogy perpatvarunknak előtte
nem hulltam el. Hogy-jobban mondva – idejekorán nem haltam.
Ha úgy volna, most én volnék a hú, a drága hős előtted...
Terhes jelzők. Aligha bírnám el e terhet, bárha holtan!

Négy strófa

Nem áhítottam költőséget és elismerést se,
ó, vezér, nem vágytam rá, hogy neked tessem, vezérkritikusnak!
Versem a mód rá, hogy gyűlöljem, amit kell, s megvetéssel sújtsam
a megvetendőt: az idegen tollakkal ékest.

Ó, szent gyűlölet! Jövőbe mentett emberi hév, egy „anti”
szenvedélye, világos és hajthatatlan. Gyűlölet, te drága!
S te, megvetés, minő fölényt adsz, s békességet! Milyen párja
s hasonmása vagy a gyűlöletnek! Mi jó érzés a megvetésnél megmaradni!

Feledni? Ha felejtesz, kész vagy, kiterítenek holtan.
Ha emlékszel, gyűlölsz; ha gyűlölsz, semmit sem feledhetsz.
E gyűlölet híján hogy lobbanna lángra pislogó szerelmed?
Megbocsátással ezt ki lohaszthatná le? Ki az? Hol van?

Nem és nem volt fontos vállra vennem a költőség kínját!
Versem a búza érzésmódja, mely minden egyes kalászával
kenyérré válni tör, nedveit jövendő szeretetre váltva!
Tápláld tehát! Gyermekkorod kedvenc italával – nyírfalevél kínáld!

                                                                 CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

Az 1984-ben szívinfarktusban meghalt venezuelai költő, Víctor Valera Móra, a latin-amerikai baloldal egyik legkihívóbb egyénisége volt. 1979-ben például 70 sztálinista költemény címmel adott ki verseskönyvet. A versekben Sztálin neve elő sem fordul. „A sztálinizmus sehol sem bukkan fel bennük” – írja a kötet egyik venezuelai méltatója. Elkeseredett, haragos versek gyűjteménye ez a könyv, akárcsak a Puskagolyóként ébredtem című kötet. A Harmadik Világ költője Víctor Valera Móra, aki szenved a proletár internacionalizmus hiányától. Dehogyis háborúspárti, amikor a háború urait – ironikusan – a gombok megnyomására is „felhatalmazza”, Csak kétségbeesett, és okkal az. Negyvenkilenc évet élt.

VÍCTOR VALERA MÓRA

Római énekek, XIII.

Római barátnőm meghívott magához
hogy egyek egy ő készítette pizzát
Útközben megkérdezte
hogy maoista vagyok-e
erre a szenvedélyről beszéltem neki
Simón Rodríguez értelmezése szerint
meg a javíthatatlan orosz kurválkodásról
meg az újságokban megjelent hírről
miszerint egy mennyei miniszter deklarálta
„úgy látszik, Kína és az USA
kapcsolatai feszültekké válnak”
mikor a nyomorult jenki pilóták
lerombolták Hanoiban az élet házát
barátnőmet lakása ajtajánál hagyva eljöttem
evés nélkül cigarettával és köddel
és szitkozódva és azt gondolva venezuelaiul
hogy a proletár internacionalizmus
szamárfarok
és reumával mindenféle egyéb nyomorúságra

Azoknak akik az atomkeselyűvel ijesztegetnek

Azoknak akik az atomkeselyűvel ijesztegetnek
emlékeztetvén minket hogy a felszabadítási harcok
iszonyatos katasztrófát idézhetnek elő
én azt mondom itt van minden földi javam
három liternyi levegő tüdőkapacitás
fél évszázad szovjet bürokratizmus
és kétezer évnyi örökletes bűnök
következtetésképpen nincs sok veszteni valóm
háború urai ami engem illet
megnyomhatják már a gombokat

Ebben a végsőkig megalázott országban

Ebben a végsőkig megalázott országban
Ahol odakínálom magam a megkövezésnek
Ahol húsdarabokat tépek ki az életből
Ebben az országban ahol több költő követi egymást
mint négyzetkilométer
Ahol én vagyok aki a visszfények serblije
mellé vizel
Ahol nincs sorsom
Ebben az országban ahol eltűnők
Ahol örökre kitörölöm magam
Ahol másnap elfelednek
mert ezeket az áldott verseket mormolom
Ebben az országban ahol senkinek sem engedem meg
hogy továbbvigye nevemet
nem érdekel miféle jelek mutatkoznak az égen
Ahol a nekem rendelt biográfusra
ujjal mutatok és ráüvöltök
kotrodjék a frászkarikába ahol a történet elporlad
és riszálja csontvázát ővele együtt
Meglátjátok majdan feleim
Ahol mindazonáltal viharosan
ünneplem magamat a föld alatt
Ebben az országban ahol mindig különc voltam
rosszul égő tűzvész váratlan röppentyű

                                                SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

GÖRBE TÜKÖR

SZABÓ GYÖRGY

Bálint-napi üzenetek

Panaszoljuk a kapcsolatok síváródását, a párbeszéd – és általában a kommunikáció – sekélyedését, s ezzel együtt persze a nyelv romlását: korunk a közösségét vesztő magányos („elidegenedett”) ember kora, sivár kőtömbök között. Ehhez képest több, mint meglepő, hogy a budapesti Kurir 1992. február 14-én, „Valentin napra”, kilenc oldalas üzenet-összeállítást közöl, csupa lélektől-lélekig palackpostát, holott maga a szokás e napon korábbról nem ismert nálunk, a Valentin Day az óceánon túlról robbant be életünkbe, amolyan amerikai Szívküldiként és eleinte nem is tudtuk, minek röpdös légterünkben annyi piros szív, akár a Skála­reklámokban. Tavalyelőtt, mint az összeállítás élére írt jegyzetből megtudjuk, a meghirdetett lehetőséggel csak háromszázan éltek, 1992-ben viszont már több, mint ezer levélke jött, olyan elképesztő változatosságot kínálva fel az olvasónak, hogy néhány tanulságot feltétlenül ki kell elemeznünk belőle. Mindenekelőtt a fentebbi közhelyre vonatkozóan, vagyis hogy egyáltalán áll-e az a tétel, miszerint az új – posztmodern – világban elbambulunk, beszűkülünk, s elveszítjük egymás kezét, vagy inkább csak az alkalom hiányzik megnyilatkozni; és hogy a rideg külső alatt – mert a világ nem kedvez a kitárulkozásnak –, mégis él, sőt dúsan tenyészik az érzelem, bár megnyilatkozási formái talán mosolyogtatóak is. Főleg maradinak tetsző jelképrendszere és szókincse miatt, azt jelezve, hogy legyünk akármennyire újmódian spleenesek, a fali áldás és a falvédők stílusa, mint folklór, makacsul átvészelte a legkülön­bözőbb eldurvító rendszerek és életformák diktatúráját, és ott rejtezik már a tornacipős, macskanadrágos új nemzedék érzelemrendjében is.

A Bálint-napi üzenők között akad néhány öregúr és többgyermekes családanya, de a többség szemlátomást fiatal, erre utal nemcsak a stílus, de a hang frissessége is, noha a motívumkincs (mint jeleztük már) a dédnagyik korára utal.

Állatvilágba megy át a becenév

Nem egy jó nyelvészeti tanulmány foglalkozott már főleg a falusi (tehát kis-közösségi) névadással, a ragadványnevekkel például – végülis meg kellett különböztetni az egyhelyütt lakó sokféle Tóthot meg Szabót. így lett az egyikük „Hosszú”, a másik meg „Részeges”, vagy „Kacska”, netán „Bolond”. „Kis-Kovács”, „Nagy-Kovács”. „Sánta”. „Majoros”. A beceneveket már a szemérem takarta. Amennyire a régi magyar költészetből kitetszik, a nemzetközi szokásoknak megfelelően itt is a virágnyelv dívott, akár a hímzéseken: a „rózsám”, a „violám”, s a törökök óta a „tulipánom”, hasonlatainkat a természetből vettük, a letört ágról, magasan szálló darvakról, a turbékoló galambról. Madárdal (Boccacciótól sem idegen a csattogány), bimbók, rügyek, édeni volta világ, s nyitott; a szerelmes búsan álldogált a kert végében s nézte a mezőt. Az estében rozmaring-illat szállt s a hold úszott el az erdő felett. Van olyan könyvünk, mely legalább egyenértékű a pogánynak mondott ógöröggel. E vizsgálódás nyomán bátran feltételezhetjük, hogy a honi parasztvilág sem volt híján olyan erotikus fűtöttségnek, mint a mediterránoké, legfeljebb jobban álcázta magát, jobban óvakodott a nyílt megnevezéstől. Jellegében így talán inkább keleti szimbólumrendszer alakult ki, semmint a reneszánszba-torkolló, s szívesen menekült dalba, ám hőfoka ettől még ugyanolyan magas. Bernáth Béla 1986-os könyve (A szerelem titkos nyelvén), melyre az előbb már utaltunk, az „erotikus szólások és egyéb folklórszövegek magyarázatában” olyan fantasztikus példatárral szolgál, mely még a legravaszabb „belemagyarázót” is felülmúlja. (Elég talán, ha csupán az indító fejezet leginkább ártatlannak látszó mondás-magyarázatát említjük, mely szerint persze a „Boldog, mind Marci Hevesen” sem más már, mint kódolt paráznaság, hiszen a „Marci” avagy „Kármarci” a férfitag neve, sőt, az utóbbi tautológia is, mert a „marci” a cigányban „kár”; a „Heves” szót pedig nem is kell talán magyarázni, olyan forró női adottságra utal, mely még a gyöpöt is kiégeti, ha birtokosa leül rája.)

Nem itt a helye, hogy kövessük a tudós szerző további fejtegetéseit (melyek annak idején, emlékezetem szerint, nem kapták meg a méltó kritikai elemzést), s maradjunk meg a jámbor laikus ismeretanyagánál, sőt hiténél, vagyis hogy a „rozmaringszál” vagy a „kis kert” nem a hím- illetve nőneműség fedőszava, hanem eredeti jelentésében értendő inkább, ebben van poézise.

A Bálint-napi üzenetek 1992-es becézgetései is ezt a feltételezést támasztják alá. Kevés célzást találunk bennük erotikus tulajdonságokra, sokkal több a játék, a népmeséi ártatlanság vagy a fanyar szóvicc. Gyakoriak a szürrealisztikus kapcsolások, de ezek nem szexuálisak, inkább enigmatikusak. Mi más rejtőzne az olyan üzenet mögött, mely szerint „Sármelléki kinyírt hajú bableves, szeretlek”, mint csupán egy közös, más számára megfejthetetlen titok? „ANIKÓ! nagyon szeretlek, legyél a feleségem!” – írja „Kis Hülye”,s ez az aláírás kétség­telenül takar valami tartalmat, ám az semmiképpen nem vélhető erotomániának. Van itt – a manicheisztikus hajdani világképre utalva – „kisördög” és „kisanygyal” (párban), van „a te zöld szemű Tündérpalacsintád”, mely kétségtelenül fiatalos összegzésre utal, van, nem is egyszer, „Drága Boszim”, mely a „boszorkány” kissé merész rövidítése, és van gondolatébresztő „Hamvas Őszibarack”, valamint „kopasz kaktusz”, „macskanadrág”, könnyen megfejthető, bár a túlzott gügyögés miatt kissé taszító „pusznyóka”. Sok minden van, ami a szerelmi révület közben kicsúszhat emberi szájon, de nehezen lehet fölfedezni bennük többet, mint egyszeri – és hirtelen – megnevezését valami majdnem-megnevezhetetlennek, az elragadtatás mámorában.

Kétségtelen (s ez talán az eddigiekből is látszik), hogy a becézés processzusa voltaképpen egyszerű: a raptusban már-már az Illyés Gyula által is leírt „automatikus” móddal van dolgunk, hiszen a szerelmi együttlét nem sok lehetőséget kínál a mérlegelésre, a precíz fogalmazásra, sokkal inkább az improvizációra: valami kedveset kell mondani, ráadásul gyorsan és tétovázás nélkül, „ihletben”, amikoris a lélek legmélyéről szakad fel a szó (vagy szó-összetétel). Ámde a lélek csak azt dobhatja ki magából, ami már bele van táplálva, ami – jobbára észrevétlenül – beleivódott. A falu realitása a falusi ember mitológiáját veti felszínre, a pásztor a csillagokról fog beszélni, de a városi ifjú mit sem tud kezdeni ezekkel, mert jószerivel egyszer sem nézte meg őket igazán. Neki a Természet nem szótár, mert inkább csak kirándulások helyszíne, futó kaland, legjobb esetben „zöld téma”. Marad tehát a másodlagos élmény alattomossága, főképp televízió által belétáplált töméntelen rajzfilm állatvilága, „aranyos” egérkével, dúló-fúló, ám végül mégiscsak jóságos macskával, és – talán még a hajdani orosz esti mesék főszereplőjére emlékezve – a bice-bóca mackóval, melyből árad a jóság, a kellem, s bumfordiságában oly megindító! Mindenesetre, az ezer szerelmi üzenet oly elsöprő többségben mutat mese-figurákat, mégpedig a sosemvolt-faunából, hogy más következ­tetésre nem juthatunk.

„Maci! Szeretlek! Cica!”

Bálint napon ezek szerint újraéled a rajzfilm-mentalitás. Az a dramaturgia, mely – lehetőleg markáns színekkel és édeskés történetvezetéssel – amolyan „hercig” álomvilágot varázsol elénk, Disneyland-et hoz el a Nagyfuvaros utcába, a darazsakat megfosztja fullánkjuktól, s ahol a szúnyogok se csípnek. Csupa búbáj így az élet! „Mazsola üzeni Kismadarának” – ez még talán átmenet az egykori báb-figuráig a „kismadaras” népdal-szószedetből. De már egyértelmű a Vuk sűrű emlegetése (az ismert filmből), s még egyértelműbb a töméntelen „nyuszikád”, „cicád”, „macid”. Szerelmi bozótunkban nyüzsögnek az „aranyoskák”, csupa pehely, szőr, esetlenség, „cincu”, „pocok”, „egér”, „mackó” (sőt, „mackópap”); „Kétpettyes Katica” üzen „Műfűre Egérkének”, „brekuszkát” keresi „koalamacikám”, „dusznókámat” „Dömdödöm” vagy „Macskajancsi”. Van még „kis skót juhász”, „mókuska”, „mosó Masa”, „nagysárkány”, „mézszavú őzike”, egyetlenegy „kánya”, és „pócegér”, „gulipán”, „macipuszi”, „foltos kecske”. A Futrinka utca negédes társasága keveredik itt megannyi más – keleti és nyugati – kompániával, alkalmanként beengedve magába egy-egy másik mitológia figuráit is („husikám”). Mindez az utóbbi két évtized lenyomata, melynek segítségével a szerelem, mint bájos enyelgés tűnik fel, modernizált pásztoróra, távol bárminemű (a szerelemtől egyébként, ha jól tudjuk, soha nem idegen) kíntól és gyötrődéstől. Elképzelhető, hogy mindennek a mélyén valamilyen gyöngéd-szomorkás evázió van, menekülés a köznapi szürkeségből sőt ridegségből; ha úgy tetszik, szecesszió, mely a Szent Hegy helyett – stílusosan szólva – a (tudtommal nem létező) „macskafészket” választja. Ami hiányzik hevülő nemzedékeink életéből: az a melegség, az intim szféra, csakugyan a „fészek”. A futuristák annak idején egész művészeti ágat alapoztak az érintésre, tapintásra (taktilizmus): soha nagyobb keletje nem volna ennek, mint most, kivált ha pelyhes, bársonyos, jó és nyugtató érzeteket keltő felületeket kínál csak. „Drága – kérdezi „Arany Tündi-Bünci” – szerinted milyen lehet Európa szélén nyuszizni?” S ezúttal ne földrészünk manapság amúgyis túl sűrűn előforduló nevének váratlan felbukkanására figyeljünk, hanem erre a friss igére, mert a „nyuszizni”, kivált az „Európa szélén” keserű szövegösszefüggésében sok mindent elárul, mindenekfölött a szerelem=menekvés századvégi tézisének Barbie-babás fölerősödéséhez.

Palackposta

Ezt a „századvégiséget,, (mely, úgy látszik, ezúttal sem elkerülhető), a pelyhes kiskacsa­álmokba burkolódzó ifjúság tétovasága jellemzi, elsősorban a kifejezési bizonytalanság miatt. Végül is, nem a saját nyelvén beszél, hanem idegenen. Kölcsönzöttön. Ennek segítségével röpteti át magát a „privacy”-ba, ahol egymásba menekülést tételezhetünk. Logikus következménye e neoszecessziónknakazaffektáció: 1992-ben olyan szövegek jelennek meg, melyek nyugodtan megjelenhettek volna 1892-ben is Elmentél, s mindennek vége lett... óh, André!” Nem tökéletes sóhaj a Bohéméletből? Ugyanez népiesben: „Drága Évike! Ahányat lépked életében a szarka, / Ahányat billen annak tarka farka, / Addig tartson bennünket/A szerelem marka.” Alira, úgy tetszik, tapodtat sem mozdult előre közben. Nincs irónia, még kevésbé önirónia. Minden halálos komolyan vétetik, s még szerencse, hogy a gyufafej nem mérgező, valamint, hogy lúgot sem lehet kapni. „Türelmetlenül várom, / mikor ölelsz újra. / Vérző szívem / a napokat számolja.” Valentin, azaz Bálint végül is az epedő szerelem napja. „Minden ami él, az túlságosan is titokzatos. Ste, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában.” Szerencsére e végletek közt hányódó filozófia igazából csak arra való, hogy jöhessen utána ez a két sor: „Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem.” Témakörünkhöz méltó következtetés, akár csak „Attiláé”, aki kettejük kalandját (pontosabban annak borús végkifejletét) ugyancsak magas eszmei alapon magyarázza el „lldynek”: „Ha valaki elmegy, ne hívd vissza, a megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Ha valaki elment és el tudott menni, keményen akarva, el lehet feledni.” Honunk ifjabb évjáratai ezek szerint – szecesszió ide vagy oda – nem mentesek az ideologikus érveléstől; igaz, volt részük benne bőven.

Az ezer „pelyheskéhez”, „hörcsikéhez”, drága „nyuszikáját” imádó „malackához” képest (animációs párosítás!) alig akad négy-öt földönjáró, vagy-a közelmúlt egyik kifejezésével élve – sültrealista. Magyarán, aki köntörfalazás vagy szépelgés nélkül meri megmondani, voltaképpen miről is van szó. Van úgy, hogy egy-egy emlékfoszlány képes földerengeni a „nyuszi-maci” mitológia csillámai alól. „Emlékszel a kacsás takaróra?” – kérdi az egyik „kis kedves”, és tüstént felmerül az olvasóban valami rejtett szobácska képe, ahol a szerény heverő nyilván ilyesfélével volt letakarva. Másutt egy-egy jelző árulkodik a nyersebb valóságról; „pont olyan minőségű férfi vagy, mint akire vágyom” – összegzi tapasztalatait merengőn Zsuzsi, a te „méretes boszorkányod”. Míg többen annyira rejtik természetes érzelmeiket (és ösztöneiket), hogy az angol nyelvhez fordulnak (néha nyelvtani hibával, minta diákos „loving Women” aláírás, ami persze többesszám, vagy csak az idegen nyelvbe burkolva merik közölni, hogy „let's talk about sex...” vagy az olaszt, egyszer pedig a németet választják, hátha jobban van rejtve így az üzenet. Néhány kamaszos kamikáze mégis semmibe meri venni a rítust. Fölbukkan tehát alkalmanként, fittyet hányva a korszellemnek, az egyenes beszéd, az élőben talán soha nem látott „sünikék”, „fehér sasok” és „nyuszifülek” között egyszer csak (a körültekintő Rita szövegében) olyan életes elemeket találunk, mint: „sajnálom, hogy éppen ma egy éve olyan szörnyű dolgokat kiabáltam az üzenetrögzítőbe”, és hogy „úgy gondolom, minden szakadék áthidalható, a hűtőben mindig akad neked egy jó sör”. Itt legalább megérzi az ember, mikor él, és hogy „nyulam-bulamék” azért tudják persze, mit érdemes a fennen hangzó szavak mögött felkínálni. „Berci apó” büszkén üzeni „Betty anyónak”, hogy „a mi életünk méze – szerelmünk – nem ismer semmilyen rendszerváltást, semmilyen ideológiát, kárpótlásként nem kisajátítható és mások által nem is privatizálható”. Bonyodalmak ugyan lehetnek, ahogy „Cincu” jelzi is „Attilának” Budakeszire, biztosítván szerelméről, de rögtön arra kérve, „ezzel ne dicsekedj se a feleségednek, se a férjemnek – várlak!” hiszen, mint a szörnyű szó mondja, nálunk minden „problémás”. De az élet végtére is azért élet, hogy rendre megoldja a gondokat. Bálint napjának talán legszebb Kurirbeli üzenete egy „G”-vel jelzett leányé (menyecskéé?), aki tökéletesen tisztában van a Nagy Varázs erejével (főleg, ha őbelőle árad), rímbe szedi hát a legszebb ajándékot, mely Valentin ürügyén manapság fölajánlható, s ezért e költemény zárósorára sem mondhatjuk azt, hogy profán. „Oláh Öcsi enyém leszel – közli az ősi nyolcas –, hisz a szívem érted tüzel, / szemem mindig téged lát / testem vágyik éjjel rád. / Tudok rád várni, / lesz időd megtalálni, / de ha szívedre hallgatsz, / Valentin napján nálam alhatsz.”

Csak reménykedhetünk, hogy Oláh Öcsi megvette az aznapi újságot. És hogy nem járt úgy, mint annak a levélkének (beceneve miatt már említett) szerzője, aki az alábbi szöveggel küldte útjára elégikus, szomorú-szép palackpostáját a sajtótengerbe: „Csillagszemű hajdani kedvesére – aki az Élmunkás téren a metrókijáratnál szokta várni 1982-83-ban – el nem múló szeretettel emlékezik, a ma már családos Mézszavú Őzike.”

KOPPINTÁSOK

ALFÖLDY JENŐ

Vannak emberek, akik – ahogy Ady mondja – még a templomot sem építették föl. Gergely Ágnes, az Árnyókvilág (rója, egész várost épített föl, sőt, a Kobaltország teremtőjeként egy egész országot.

Mit országot! Mennyországot!

De ezt még talán ő sem vette észre, nemhogy az irodalmi élet.

GERGELY ÁGNES

Kobalt mennyország

– Légy olyanabb, majd még olyanabb és még olyanabb, mint amilyen vagy! – mondta Huszonharmadik Enceladó Szulfáté, a kobalt koboldok – más szóval, a hupikék törpikék – uralkodója, alkotáslélektani professzora és nyelvstilisztikai mesteredzője. (Itt merő véletlenből tettem ki a zárójelet. A zárójel – zérójel. Akaratlan bevallása annak az eléggé nem szégyellhető ténynek, hogy valamit mellékesen mondunk. Ne mondj semmit mellékesen, ha lánydicsre, nőüdvre, asszony­glóriára vágyói a sertés arcúak között.)

Olyanabb lettem. Majd még olyanabb. Még és még olyanabb. Kobaltországban ekkor senkinek nem volt olyan kékfekete haja, mint nekem. Csak a szemem villogott feketén, átszellemültem.

– Kire hallgattál eddig? Kinek volt mindez­idáig mersze e szép száj előtt elhúzni a lépes­madzagot? – így a Mester. Lehet, hogy ud­varolt?

– Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm – válaszoltam a lépesmad­zag szót ízlelgetve.

– Akkor hát végy egy alanyt! – parancsolta.

– Egy alanyt – ismételtem engedelmesen.

– Most végy hozzá egy állítmányt! – így a kobaltkékek uralkodója.

– Egy állítmányt.

– Most a toldalékokat! A szükséges cugehőrt.

– A toldalékokat-feleltem gépiesen. Pedig a jelzőket, határozókat csak módjával vise­lem. Kedvelem a puritán stílust, és megve­tem a cifra cafrangot, a cikornyás cirkalmat, a cicababás condrát – gondoltam. Ez néma lázadás volt. A Mester azonban mindent hallott. Vagy mindent kitalált. Vagy mindent eleve tudott.

– Márpedig anélkül nem mégy semmire. Még én sem. Ismertem néhány puritánt. Szegény Dezső, szegény naív gyermek, szegény Ernő, Árpád... És szegény Mihály! – dörögte ellentmondást nem túróén. – Vala­mennyien a cugehőrből éltünk. A határozott névelőkből, e markáns hímekből. A jelzős szerkezetek nőies határozatlansági tényezői­ből. A méla módosítószavakból. Igenekből és nemekből. Az igeneves összetételek – s nem a szót szaporítandó! – az égben köttetnek. Őrizkedj a profánok undok lehelletétől, mint miképpen magam én!

– Igen, Mesterem – rebegtem.

– Lássam égre fordított szemed fehérjét, midőn a mondatod így fejezed be: „Egy pillanatra megállt a keze a levegőben, mint aki még nem döntötte el, hogy teljes erőből bevágja-e maga mögött az ajtót, vagy inkábbad megbékél, s minden töredelmét összeszedi, s ekkor meglebbent a függönyön egy hófehér szakáll...” ^*

– Ó, Mesterem, a látomás, az indulat! Titokkal megpecsételt mondatod végén az a három pont!

– Ama három pont! – javított ki. – Mind­közönségesen: ez a stílusom. De sőt: ez a stílus. Több, ó, mondhatatlanul több, mint „az ember”, ellentétben amaz ostoba francia állításával, ki nem átallotta közhírré tenni szimpliciter, hogy a stílus az ember!

– Mester – nyögtem elhalón – a te horgas elméd... még a pleonazmusaid is delejeznek.

– Csókold meg a kezem! – mennydörögte Huszonharmadik Enceládó Szulfátó, a kobalt koboldok királya, s villámhárító szemöldökét összevonva, felém nyújtotta bütykös ujjú, májfoltos prófétakezét, mely szakasztott, mint Joelé, miképpen az Somlyó Gyuri remek kis könyvében írva, s a Sixtusi kápolnában festve vagyon.

Megcsókoltam a szent kezet, bár hagyta.

– Most pedig: fokozd magad! – mondotta, s én egész kicsire húztam össze magam.

De a mondatom, a mondatom csak nőtt, nőtt, a kobalt mennybe fúrta magát, és üdvözülten fogta meg az Isten lábát.

^* Idézet a Mester Naplójából, mely a második világhábo­rúban nyomtalanul megsemmisült. [vissza]

MAGYAR SORSOK

UDVARHELYI ANDRÁS

Az írás öngyógyítás

Ferdinandy György hosszú tanulmányútja

– Fázom – mondja Ferdinandy György Író, aki az Egyesült Államok közép-amerikai társult államából Puerto Ricóból látogatott haza. – Huszonhat éve a trópuson élek, elszoktam a hazai éghajlattól.

– Nemcsak Magyarországot hagyta el, hanem Franciaországot is. Miért? Ott élt a felesége, a gyerekei. Megjelentek a könyvei.

– Hirtelen határoztam. Láttam egy hirde­tést: a Puerto Ricó-i egyetem tanárokat toborzott, európai tanárokat. A diploma, amiből túl sok volt Franciaországban, hiány­zott Puerto Ricóban. Puerto Ricóban először csak két évig maradtam, azután visszajöttem Franciaországba és Strasbourg-ban doktorál­tam. Akkor kaptam újra ösztöndíjat, és vissza­mentem Puerto Ricóba. Talán végleg? Taní­tottam francia nyelvet és irodalmat, valamint németet. De a fő tantárgyam a 27 év alatt változatlanul a nyugati civilizáció volt. Ez történelem, filozófia, irodalom, művészettör­ténet is: vegyes saláta. Bevezetés az európai kultúrába. Ezt a tárgyat az amerikaiak azért találták ki, mert az egyesült államokbeli kö­zépiskolások általános műveltsége nagyon hiányos.

– Puerto Ricóból hogyan tartotta a kapcsola­tot Magyarországgal, az emigrációval?

– Magyar író barátaim már eleinte is voltak. A hollandiai Mikes Kelemen Kör és a párizsi Magyar Műhely jóvoltából a Nyugaton levő írók nagy részét személyesen ismertem. Ezek a kapcsolatok idővel rendkívül megrit­kultak, levelező kapcsolatokká váltak. Csak írói kapcsolataim voltak. No és, évekig dol­goztam a Szabad Európa Rádiónak, könyvkri­tikákat, recenziókat írtam. Az úgynevezett politikai emigrációval nem tartottam a kap­csolatot. Igaz, nem is kerestem.

– Mikor jött haza először?

– Amikor 1963-ban amnesztiát hirdettek, anyám állandóan kért, hogy jöjjünk, legalább látogatóba. Haza is jött a francia feleségem a gyerekekkel, de én nem. Én nem mertem. Először 1967-ben látogattam haza.

– Milyennek látta a Kádár-rendszert?

– Az volt a véleményem és a mai napig is az: nincsen jogom, hogy ítélkezzem, arra nincs erkölcsi alapom. Akik most elítélik, azok morális ítélőképességében, már engedje meg, hogy kételkedjem. Mindannyian tudjuk ma már, mi volta Kádár-korszak, de megítélé­sében, az az érzésem, sokan átestek a ló túlsó oldalára. Az első világháború után há­rommillió koldus élt Magyarországon, most viszont hárommillió víkendház van. Hát, ez azért nem egészen ugyanaz. Ez a csőd nem az 1920-as.

– Mégsem vagyunk annyira lerongyolódva, ahogy sokan állítják?

– Nem. Viszont belső, szellemi lerongyolódás állapotában van a nemzet. Mintha megin­gott volna az erkölcsi biztonság az emberek­ben. Mintha a szellemi értékrendben bizony­talanság lenne. Mintha az emberek lelkében keletkezett volna óriási kár. Ez az elmúlt negyven év eredménye, de nyugodtan mond­hatok hetven évet is.

– Ön milyen tanácsot adna a kivándorlók­nak?

– Tudom, hívatlan prókátornak tartanak majd, mégis azt mondanám, ne hagyja el senki a hazáját. A mai helyzetben – ha most lennék húsz éves – bűnnek érezném elhagyni ezt az országot. De ha valaki el is megy, az inkább csak rövid tanulmányútra menjen, és amint teheti, jöjjön vissza. Aki pedig végleg el akar menni, annak nem kell tanácsot adni, de tudnia kell: nagyon hosszú és keserves do­logba fog. Egy egész élet kevés ahhoz, hogy újra otthon érezze magát valahol a világ más táján.

– Miért kezdett el írni?

– Rájöttem, hogy az írás nagyon jó öngyógyítás és pótcselekvés is. Megelégedést és kiegyensúlyozottságot hozott, amelyre nagy szükségem volt. Itthon gimnazistakoromban eposzokat írtam. Azután azt hittem, ebből kigyógyultam, de Nyugaton mindjárt az első években kiderült: nem. Akkor verseket kezd­tem írni, hiszen Nyugaton mindenki verseket írt az első években. Cs. Szabó Lászlónak volt egy nagyon kedves mondása: negyvenezer költő Nyugatnak tart. És ez majdnem igaz is volt. Én is verseket írtam. Meg kell mondjam, elég rossz verseket.

– Megjelentek?

– Igen, én adtam ki őket saját zsebből, kis füzetként.

– Hány könyve jelent meg franciául?

– Nyolc vagy kilenc. A hat utolsó ugyanan­nál a párizsi kiadónál, a Denoelnál, amelytől egy hat kötetre szóló szerződést kaptam a hatvanas évek elején.

– Mennyire tartják Önt számon a francia irodalomban?

– Én nem vagyok bestseller író. Könyveim három és hatezer közötti példányszámban jelennek meg, nem is igen szoktak belőle eladni többet, mint 3-4 ezer példányt. A kritika számon tart. Néha vannak kisebb örömeim. Például a Le Monde, ez a nagy párizsi napilap, egy időben vasárnaponként közölte egy-egy novellámat, az utolsó olda­lon. Évekig én voltam a novellistájuk. Néha az az érzésem, hogy mint írót már befogadtak a franciák. Most megjelent a mai francia novellisztikáról egy kritikai kötet Genfben, az egye­tem adta ki és abban azért egy pár oldalt rám is szántak.

– Soha nem volt főfoglalkozása az írás?

– Soha, a mai napig sem.

– Ez jó volt, vagy rossz?

– Jó volt. Ámbár igaz, hogy az ember sokkal többet dolgozott így. Vagyis kettős életet éltem, mert az íráson kívül mindig volt valami polgári foglalkozásom is. Most látom, hogy itthoni írói barátaim sokszor éppen attól szenvednek, hogy nincsen meg a biztonságérzetük és a normális, természetes kapcsola­tuk az élettel, ami meglenne, hogyha volna polgári foglalkozásuk. Nekem különösen nagy szükségem volt erre a biztonságérzetre, hiszen nem úgy viselkedtünk, ahogy azt a franciák elvárták tőlünk. Elvárták, hogy mint magyar 56-osok, a francia polgári jobboldal őszinte, fenntartás nélküli hívei legyünk. Ezzel szemben a mi diákszobáinkban általában a szegény algíri szabadságharcosok bujkáltak, mert ők épp olyan szerencsétlen ágrólszakadtak voltak, mint mi. Mi pedig természetesnek tartottuk, hogy minden országnak joga van a függetlenséghez. Tehát Algériának éppen úgy, mint Magyarországnak.

– Magyarul hány könyve jelent meg?

– Magyarul az emigrációban kevesebb kötetem jelent meg. Öt igazi prózai kötet. Itthon 1988-ban adták ki az első kötetem a Magvető kiadónál.

– Nem szomorú, hogy ennyit kellett várni, amíg Magyarországon is megjelent?

– Nem akarok igazságtalan lenni, de én láttam magam körül társaimat, akik közül sokan megkeseredtek ebben a várakozásban. És akiknek nagyon fájdalmas időszak volt ez. Olyannyira, hogy ma sem tudnak már igazán örülni, ha itthon megjelenhetnek. Én nem szenvedtem annyira. Talán, mert francia könyveim rendszeresen megjelentek, és ez megnyugtatott.

– Itt hogyan fogadta a kritika? Hogyan fogadták az írók?

– Hadd bocsássam előre, én a Szabad Európa Rádiónál az Ötágú síp című műsorban hét éven keresztül ismertettem a hazai irodal­mat. Tehát az itthon megjelenő könyveket a Szabad Európa elküldte nekem Puerto Ricó-ba, és én ott megírtam róluk a kritikákat, és visszaküldtem, beolvasták. E hét év alatt két-háromszáz, talán négyszáz könyvet is elolvas­tam. Ezért engem itthon jobban ismertek, mint ahogy én azt elképzelhettem volna.

– Kik voltak az író barátai?

– Hát hadd kezdjem azokkal, akik szegé­nyek már nem élnek, Thinsz Gézával, Lehoczky Gergellyel. Barátságban voltam Nagy Pállal, a műhelyesek közül, a New York-i Baránszky Lacival. A diaszpóra íróinak problémái azonosak voltak, bárhol is éltek. Egyikünk sem tudta, hol a helyünk a magyar irodalom­ban. Alig voltak olvasóink, vagy legalábbis nem ismertük őket. Itthoni társaim ironizálnak az akolmelegen, amelyben ők élnek. Ahogy egymás között a hazai irodalmi életet emle­getik. Pedig ez nagyon jó dolog – legalábbis kívülről nézve.

– Ön már el tudta magát helyezni a magyar irodalomban?

– Ez volt talán a legkínzóbb kérdése min­den emigráns írónak. Kinevettük ugyan a politikai emigráció által gyártott, botcsinálta írókat és költőket és közben mi nem tudtunk kiadni egy füzetet sem, mert saját zsebből nem tudtuk kifizetni. Nem volt ez könnyű éveken, sőt évtizedeken át. Lehoczky Ger­gely és Készéi István például úgy halt meg, hogy nem volt kötetük. Nincsenek egyedül. Ugyanakkor megjelentek úgynevezett emig­ráns politikus író- és költőfélék luxus könyvsorozatai bőrkötésben, aranyozott, mélynyo­mott betűkkel, biblia-papíron, 6-12 kötetben. Műveikről tudtuk, hogy nem irodalom.

– Mindent, ami magyar betű volt, elol­vasott?

– Igen. Most itt vannak nálam. Hazahoztam a rengeteg dilettánst, és féltve őrzöm őket. Ebből egyszer majd meg lehet szerkeszteni a szamárságok antológiáját.

– Ezek szerint sok az alja az emigráns irodalomnak?

– A nyugati, a politikai emigráció botcsinál­ta írói és költőinek „műveiről” beszéltem. Nem a nyugati magyar irodalomról, hanem azokról, akiket a politikai emigráció tett „író­vá” vagy „költővé”.

– A nyugati emigráns irodalom tehát minő­ségileg „ versenyképes ” a hazai irodalommal? Már amennyiben az írás verseny?

– A nyugati magyar irodalomnak van két tucat költője, egy tucat prózaírója, egy tucat esszéistája. Hogyha összeadogatjuk, 50 és 100 között van azoknak a száma, akik valóban jelentős alkotóknak bizonyultak. Ugyanakkor az emigráns lexikonban többezer író és költő szerepel, és még Pomogáts Béláék is össze­szedtek 800 nevet. Ha ezt nézem, akkor végül is azt kell mondjam, nagyon sok a salakja az emigráns irodalomnak.

– Hadd nyugtassam meg: a hazai irodalom­nak is nagy a salakja.

– Igen. De az nem annyira feltűnő. Legaláb­bis eddig nem volt az, hiszen a kiadóknak jól működő lektorátusa volt ahol azért megfésül­ték a köteteket.

– A nyugati emigrációban is volt irodalomszervező műhely.

– De csak egyetlen egy, amelyik a minő­ségre ment. Mellette voltak színvonalas társaságok. Londonban működik például a Szepesi Csombor Kör, Hollandiában a Mikes Kelemen Kör. Ezek a társaságok azonban nemcsak irodalommal foglalkoztak, hanem minden fontos kérdéssel, és mindent magyar szemszögből vizsgáltak.

– Milyen témákat ír meg egy emigráns magyar író?

– Először a kallódó emberekről írtam éve­ken át, hogyan ügyeskedünk, kallódunk és próbálkozunk megélni, élni nyugaton. Vagyis a vadnyugat meghódításának a történetét írtam. Ez nem volt vidám dolog.

– Kiderült-e a kallódó történetekből, hogy nagyon kevés a sikeres emigráns sors?

– Igen. A mi híres embereink általában már úgy mentek el, hogy megvolt a tarisznyájuk­ban szinte minden. Már itthon is elértek mindent, csak hiányzott a környezet ahhoz, hogy kiteljesítsék magukat. Mi, az 56-os társaság, nem ilyenek voltunk. Csak huszon­évesek voltunk, és hazulról nem vittünk magunkkal semmit. Számunkra a kintlét nagyon keserves küszködés volt, és ha közü­lünk valaki sikert aratott, meggazdagodott, az számunkra gyanús volt.

– Hogyan alkalmazkodtak a környezethez a magyar írók? Mennyire kellett feladni a ma­gyarságukat, hogy beilleszkedjenek az idegen világba?

– Az első években nem adta fel senki a magyarságát. Ez igen lassú folyamat, mely­ben a vegyesházasságoknak van nagyon nagy szerepük. Hiszen aki idegen lányt vesz el feleségül, azt befogadja egy idegen család, egy idegen társadalom, és az egyén úgy érzi, kötelessége neki is azonosulni. Ilyen a leg­több karriertörténet. Azután természetesen 50 éves kor után megint jön egy új fázis, amikor kezdenek az emberek egy kicsit

visszakozni. Amikor kezd újra nagyon fon­tossá válni a gyermekkoruk, az ifjúság évei. Amikor már sokkal jobban emlékezünk a gyermekkori dolgokra, mint arra, ami tegnap történt velünk. És akkor próbálkozunk újra megteremteni a kapcsolatot az óhazával. Azért jövünk haza ilyen sokan. És bizony rosszul beszélnek magyarul, de a szívük tele van szeretettel.

Én igyekeztem megőrizni az anyanyel­vemet. Nem tudom, hogy mennyire sikerült, de tény, hogy nemigen van ismeretlen szó a mai magyar szókincsben számomra.

– Doktorátusát Remenyik Zsigmondról írta. Miért?

– Mert hasonló volt a sorsunk. Sokat segí­tett, hogy elviseljem sorsomat, hiszen Reme­nyik Zsigmond hét évig élt Chilében, és Peruban. Végül is nem azonosultam vele teljesen, de csodálkozva és megdöbbenve láttam, hogy ő is azokon a fázisokon ment keresztül, amelyeken én. Amikor kikerült 1920-ban, mindenáron a beolvadást választot­ta. Olyan messze ment el, amilyen messze csak tudott. Egyenesen Argentínába, majd Chilébe és Peruba. Azonnal spanyolul kezdett el írni. Az első két könyve spanyolul jelent meg. Egészen gyenge spanyolsággal megírt művek ezek, de nagyon lelkesek és tehet­ségesek. Indián felesége volt. Ő maga ván­dorárus, vigéc volt Peruban. Nyakig belemá­szott az új életbe. És azután magánéletének kudarcai vezették lépésről lépésre ahhoz a felismeréshez, ha íróvá akar lenni, akkor csak magyar nyelven válhat igazán jelentős íróvá és hazafelé kell tartania.

– Milyen témájú könyveket írt még?

– Változatlanul a tranzit-élet különböző helyzetei foglalkoztattak. Az az élet, ahol az ember csak útközben érzi magát igazán felszabadultnak. Ez a mai világban már nem­csak néhány intellektüel magánügye. Goethe idejében természetesen nagy dolog volt, hogy elutazott Itáliába. De manapság más a helyzet. Több millió mexikói és közép-ameri­kai megy át az Egyesült Államokba. Óriás repülőgépeken viszik őket szántani, aratni. Mikor befejezték a munkát, visszaviszik őket haza, mert nem akarják fizetni utánuk a tár­sadalombiztosítást és az egyéb költségeket.

A tranzit-élet világméretűvé vált. ezeknek az egyszerű embereknek a tranzit-élete sokkal drámaibb, mint volt a miénk. Mert mi még tudtunk valamibe kapaszkodni. Én például a magyar irodalomba kapaszkodtam. Az ő életük teljesen elbizonytalanodik, elveszítik identitásukat. Ez nagyon nagy téma, ami még mindig megírásra vár. Ezt a tranzit-életet próbáltam megírni, a saját tapasztalataimat felhasználva. Azt szerettem volna és szeret­ném ábrázolni, hogy érződjék, mennyire szörnyűvé válik, amikor az erre fel nem ké­szült emberek tömegesen jutnak a tranzit­sorsra.

– Mi a tranzit élet fő jellemzője? Mi az, amit ez a tranzit-élet elvesz az embertől?

– A legrosszabb, hogy egzisztenciális elbizonytalanodáshoz vezet. És ez az elbi­zonytalanodás olyan méretű, hogy az ember kénytelen önmagának is hazudni, a dolgokat úgy elintézni önmagával, hogy az nem felel már meg a valóságnak. Ez szörnyű. Az ember elveszíti önmagát. A légüres tér egyre na­gyobbá válik körülöttük. Hiába fogadják őket ovációval, amikor hazatérnek és meghozzák a pénzt. A pénz elfogy és megint kezdi keres­ni a következő alkalmat, hogy elmenjen. Innen ered, hogy megrendül a családi bizton­ság, a házasélet. Aztán a család felbomlik, és ez nagyon nagy károkat okoz.

– Valóban kezd világméretűvé válni a tran­zit-élet?

– Ahol én élek, Amerikában, ott igen. Mint mondtam, a szegénybérű államokból az olcsó munkaerőt felszállítják északra, és amikor már nincs szükség rájuk, visszaszállítják. Ők maguk is próbálnak illegális módon bejutni az Egyesült Államokba, visszatoloncolják őket, de beszivárognak. Ez ma óriási méreteket öltött. Ehhez a témához kapcsolódnak a vegyesházasságok. Ez is nagyon foglalkoztat. Az Üzenőfüzet című kötetemnek is ez az egyik témája. Trópusi asszonyok a címe e sorozatnak. Ezek az írások arról szólnak, milyen nehéz a vegyesházasságokban igazi társra találni. Majdhogynem lehetetlen.

– Végül, hadd kérdezzem meg: mit jelent Önnek Magyarország, a haza?

– Mindent, de főleg a nyelvet, a magyar szót, az írást.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Franci él

„Liszt Ferencet azért nevezik makacsul nagy zongoristának, hogy ne kelljen elismerni: korunk egyik legelső zeneszerzője.” Ezt a mondatot a nagynevű francia komponista, Camille Saint Saéns vetette papírra a múlt század végén.

Liszt valóban sok újat hozott ritmikában, harmonizálásban, hangszerelésben; szinte Bartók előfutárává vált. Kodály szerint Bartók „mintegy Liszt sejtéseit váltotta valóra”. Méga korabeli kritika elmarasztaló jelzőiből is olyanok jutottak ki Lisztnek, amelyeket Bartók is bátran „felvállalhatott”: zavaros, dallamtalan, értelmetlen, előadhatatlan, nagyképű – és így tovább. Pedig csak zseni volt, s ebből adódóan újító is a maga területén. És magyar volt, nem csupán magyarországi születésű. Amikor Pestet 1832-ben elöntötte az ár, így fakadt ki a Gazette Musicale hasábjain: „Ó, én vad és távoli hazám! Ismeretlen barátaim! Fájdalmad kiáltása visszahív hozzád!” Azt hiszem, Bajcsy-Zsilinszky Endre találta a fején a szöget ebben a sokat vitatott kérdésben: „...minél teljesebben volt német származású Liszt Ferenc, annál világraszólóbb a magyarság diadala benne.” Heine viszont híres versében, amelyet 1849 őszén röplapokon terjesztettek, megrója a „hírhedett zenészt”, amiért „kimaradt” a szabadságharcból:

Jön Liszt, a Franci, ő is él,
nem látja őt vérben fürödve
valamely magyar csatatér;
orosz vagy horvát fegyver meg nem ölte.

Szerencsére. Mert így még hosszú évtizedeken át gazdagíthatta az egyetemes zeneművé­szetet, a magyarság dicsőségére. A nagy költő igaztalan volt, de nemes harag vakította el. Vahot Imrét viszont alantas indulatok tüzelték, amikor Petőfit csatába uszította a Nemzetőr hasábjain, 1848. szeptember 10-én: „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod... íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, – te katona voltál, gyermeked nincs, – s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyit csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik.”

Sajnos, nem sokáig rozsdásodott. így volt ez jó? Nem Lisztnek volt inkább igaza? Ő szerzeményeivel, koncertjeivel – amelyeken rendszerint felhangzott a Rákóczi induló – többet ártott a zsarnokságnak, mintha a csatamezőn hadonászott volna azzal a díszes karddal, amelyet egyik pesti vendégszereplésén kapott.

Jó lenne, ha azok a pártvezetők, akik írókat löknének a napi politika ringjébe, elgondolkod­nának olykor ezen. És azok az írók is, akik már most is a szereptévesztés áldozatai.

MÚLTUNK

TABÁK LAJOS

Hrenovoje, 1943. február

Hdf-gyűjtőtábor a Don és a Volga között

Január 20-án, valahol a Don-kanyarban, el­gyötörtén vonszoltuk magunkat a gyűrűbe zárt, sehová nem vezető visszavonulási utak egyikén. A légitámadások sokunkat kivetet­tek a félelmetesen bizonytalan éjszakai hó­mezőbe. Nem tudtuk, hol vagyunk. Azt sem, merre van előre vagy hátra, melyik égtáj felé bukdácsolunk a síkságot borító méretes magasságú hótorlaszok között. Szétszóród­tunk, elveszítettük egymást.

Ösztönösen cipeltem elcsigázott testemet a reménytelen semmibe, mikor a hajnali derengésben apró házak körvonalai tárultak elém. Bekopogtattam az egyikbe. Idős asszony nyitott ajtót, majd szó nélkül beveze­tett a házzal egybeépült istállóba. Belezuhan­tam az illatos szénába. Már világosodott, mikor dübörgő harckocsik zajára ébredtem. Ekkor vettem észre, hogy rajtam kívül két honvéd és egy munkaszolgálatos is ott rejtőz­ködik. A tankok elvonulása után, néhány szem főtt krumplival ki kellett mennünk a térre, ahol egyetlenegy hólepelbe öltözött szovjet fegyveres terelte egybe a kis falu – Pirogovo – házacskáiból előjött mintegy tizenötünket. Ez volt az első találkozásom szovjet fegyveres katonával, aki, miután kérdésére azt válaszoltuk, hogy nincs fegyve­rünk, kijelentette, hadifogolyként keressünk magunknak valahol egy hadifogolytábort. Úgy éreztük, hogy ezzel a háború a mi részünkre befejeződött. Nem gondoltunk arra, hogy milyen megpróbáltatásoknak nézünk még elébe.

Estébe hajlóan beérkeztünk egy faluba. Egyesével-kettesével szállást kaptunk, kevés­ke meleg káposztalevest, főtt répát, de más­nap tovább kellett állni. Hamarosan megjelen­tek az országutakon (helyenként farkas­kutyákkal is kísért) konvojok. Ezek egyike minket is felszívott. A népesebb települése­ken a fogolykísérők általában lehetővé tették, hogy éjszakákra a civilházakban szállást és élelmet keressünk. Reggel, gyülekezés után tovább vittek bennünket. Sokan, én magam is, hol valamelyik konvojban, hol abból kiválva-elszökve-önállósodva igyekeztünk haladni. Eközben sok minden történt velünk. Szállást keresve, többen bekvártélyoztuk magunkat egy felégetett város valamelyik még üszkös romházába. Hajnalban a hóban fekve a sza­bad ég alatt ébredtem. Valaki kimentett a széngáz okozta ájulásból. Hogy a többi bajtárssal mi történt, nem tudom, már senki nem volt ott.

Másutt rátaláltunk egy elhagyott magyar vagy német katonai élelmiszerraktárra, mely­ben még volt némi alkohol, felvágott, édes­ség. Üres hátizsákomat színültig megtöltöt­tem csokoládéval. „Hadizsákmányomat” cipelve, szembetaláltam magamat egy szov­jet járőrrel. Megállítottak, leszedték rólam, kiborították a hátizsákot, elzavartak. Kétszáz méter után visszaparancsoltak. A csokoládé hét egyenlő részre osztva hevert a hóban. Ők hatan voltak, a hetedik részt én vehettem fel magamnak.

Az egyik napon Rosszos térségében össze­találkoztam a 8. olasz hadsereg szétvert maradványaival. Mozgókórházuk eszközei között, a hóban töméntelen mennyiségű gyógyszer feküdt. A hátizsákomba pakoltam mintegy 2 kg-nyi ultraszeptilt, ami a későb­biekben nagy hasznomra volt, mert vándor­lásomban szállásra, kenyérre, krumplira cserélhettem. Az egyik falu határában (ahol fiatal fegyveresek karmai közül az utolsó pillanatban mentett ki egy asszony), néhány tubus olasz gyógyszerért egy kecskebőr bekecset és egy kucsmát kaptam, akkor, amikor már csupán eltetvesedett, elrongyolódott ujjatlan pulóver „védelmezett” a -20-35°-os hidegtől.

Rosszostól délkeletre elértem a Don part­ját. Hallottam, hogy a túlsó part és a Volga közötti Kalacs városában hadifogoly-gyüjtőtábort találhatok. Át kellett kelni. Híd sehol. Ráléptem a jégpáncélra, mely feltűnően rengeni kezdett alattam, mert a túlsó part felől szovjet harckocsi oszlop ereszkedett a befagyott folyóra. Az egyik tankról a katonák két teljes kockakenyeret dobtak le nekem. Ebből éltem 3 napig. Átkelés után egy nagy település kultúrházába kerültem. Tele volt magyar, német és olasz hadifogollyal. Itt találtam rá böntetőszázadbeli bajtársamra, Izsák Sándor kolozsvári építészmérnökre. A szokatlanul felfűtött kultúrház melege előse­gítette rajtunk a tetvek gyors szaporodását és agresszivitásuk élénkülését.

Másnaptól, a menetoszlopból kilépve együtt folytattuk vándorlásunkat. A leg­közelebbi faluban megszálltunk, de egy katonai ellenőrző csoport kizavart a falun kívülre, a hideg éjszakában meztelenre vetkőztetett, megmozotott, s a jelek szerint agyonlövésünkre készülődött. Végül mégse tették meg, hanem rövid tanakodás után visszakísértek a faluba. Itt megjegyzem: elég gyakori volt, hogy a kis csoportokban vagy magányosan csellengő hadifoglyokat meg­támadták, lelőtték. 14-16 éves orosz fiatalok, könnyen hozzájutva eldobált fegyverekhez és lőszerekhez, vadászatot indítottak – ahogy ők mondták – „fasiszta banditák” ellen. Egy városka főterén átéltem: fegyveres fiatalok az elfogott hadifoglyok közül kiválogatták a németeket, és nyomban agyonlőtték őket. Egyik áldozatuk kassai munkaszolgálatos orvos (dr. Török), aki oroszul is tudott, hiába is mondta, hogy magyar és zsidó, és csupán elhasználódott rongyait cserélte át német egyenruhára. A fiatalokat csak az egyenruha érdekelte. A többieket elengedték.

Valamelyik település határában egy tel­jesen kiégett pajta tárult elém. Mondták, hogy az előző éjszaka az oda bezárt hadifog­lyok, melegedni akarván tüzet raktak, mire a pajta kigyulladt s az emberek is benne égtek. Majd ismét menetoszlopba kényszerültem, melyben egy olasz hadifogoly összeesett. Ez arra kérte a fegyveres kísérőt, hogy végezzen vele mert nem képes tovább menni. Az őr megtagadta az olasz kérésének teljesítését, s engem szemelt ki arra, hogy egy kötél­darabbal hozzám kötött hadifoglyot a jeges úton magam után húzva, vonszolva adjam át valakinek a legközelebbi faluban. Még élt a szerencsétlen olasz, amikor nagynehezen elértem vele a falut.

Kalacs elérése volt a célom, de utat té­vesztve, a február 5-7 közötti egyik napon feltűnt előttem az országúton egy város névtábláján: HRENOVOJE. Szállást keresve, az odavalósiak mondták, hogy a város ló­tenyésztő telepén hadifoglyok tömegét gyűjtötték már össze, és idehozzák őket most is. Megmutatták, merre találom meg a telepet. Láttam, a fegyveres őrizet alatt odaérkező csoportok előtt megnyílik a kapu.

Már esteledett, mikor egy éppen odajutó „hivatalos” konvojba préselődvén simán bemehettem a magas kőkerítéssel védett telepre, ahol nagyon nagy területen állt istál­lók és másféle épületek sokasága közé kerül­tem. A hadifoglyok oda mentek be, ahova akartak. Én is beléptem az egyik istállóba. Kemény hideg van, de nincs sehol takaró, még szalma se. Nincs világítás. Nincs szol­gálatot ellátó személy, a beérkezőket senki nem veszi nyilvántartásba. A sötétben botor­kálva leültem egy téglaaljzatú boxban. Hal­lom: valaki magyar nyelven órákon át, szinte könyörögve-sírva mondja, ismétli: „... anyám, anyám, haza, haza...” Szólok neki: merre vagy, mi a neved, melyik városból vagy falu­ból jöttél? Válasz nincs, csak az előbb idézett négy szó ismétlődik, majd az is megszűnik.

Reggelre a kezemen és lábamon duzzadó fagydaganatok. Kilépek a szabad ég alá. Az épületek előtt-között, itt is ott is megfagyott, helyenként megcsonkított hullák, legtöbbjük már köpeny, csizma-bakancs és ruha nélkül... Magyar hadifoglyokat keresve, belépek egy másik istállóépületbe. Hatalmas méretű hodály, kitéglázott boxok, szalma nincs sehol, elrettentő amit látok: a saját ürülékükben fetrengő-vergődő magyar katonák, tisztek is, és munkaszolgálatosok. Mint minden többi épületben, itt is tetvek milliárdjai szívják az ember vérét; flekktifusz, vérhas és sok más betegség pusztít. Aki valahogy még mozogni és gondolkozni is képes, próbál ugyan segí­teni, mert itt se orvos, se gyógyszer sehol.

Amíg bírtam, amíg ott voltam 6 vagy 8 napon át, én is megtettem a megtehetőt bajtársaimért. A kislétszámú szovjet tábor­parancsnokság támaszkodott is ránk. Napon­ta egyszer adtak főtt ételt, kenyeret, volt úgy, hogy kristálycukrot is. Ezeket mi vettük át a telep konyháján, és mi osztottuk el a hadifog­lyoknak, de a betegségek miatt, sajnos, az emberek többsége nem bírta az ételt magá­hoz venni. Mintegy 13-15 ezer hdf volt az istállókban összezsúfolva. A halottak száma egy-egy nap alatt ezer-ezerkétszázat tett ki. A hullákat folyamatosan hordtuk ki a szabad ég alá, máglyákba rakva őket, ahol nagyon hamar megfagytak. Bajtársaim közül itt halt meg Berkovits Antal szolnoki szabómester, Rényi Tibor debreceni orvostanhallgató (a miskolci VII. büntetőszázadból), továbbá a volt szolnoki kollégáim közül Hajdú János és Vezsenyi István (munkaszolgálatosok).

És, amire még vissza kell emlékeznem, amit még el kell mondanom, az az emberi civilizáció XX. századbeli szörnyűséges szé­gyene. És szégyene, rettenetes szégyene azoknak a volt hadifoglyoknak, akiknek esze, becsülete és erkölcse 1943 februárjában elképzelhetetlen mélységbe süllyedt. Szégye­nüket nem mentheti, nem enyhítheti a hábo­rú okozta idegbomlasztó helyzet és állapot sem! Mi történt? Az, hogy számos hadifo­golyban kibontakozott a gátlástalan kanniba­lizmus! A kannibál hdf-ok, akkor még testileg erősek, a derékszíjuk csatjával agyonütött hadifoglyokat, de még a halottak közül is sokat feltrancsíroztak, és a szétszabdalt emberhúscafatokat cigarettáért, cukorért kínálták cserébe.

Amikor beesteledett, és élelemért a kony­hára kellett volt mennünk, védőcsapatot szerveztünk magunk mellé a támadásra kész kannibálok ellen. Hogy kik, melyik országból valók voltak ezek? Erről 50 év múltán sem nyilatkozom, de elmondom, hogy ebben a gyalázatban magyar katonák és zsidó munka­szolgálatosok nem vettek részt. Abban sem, hogy emberhúsba beleharaptak volna. (Vala­melyik magyar újságunkban a múlt év nyarán olvastam, hogy egy orosz író megírta valahol: Hrenovoje lakossága közé annak idején kiszivárogtak a gyűjtőtáborból az ott történt szörnyűségekről szóló hírek.) Emlékszem rá: amint napvilágra kerültek a kannibalista cse­lekmények, a tábor szovjet parancsnoksága meghirdette, hogy aki részt vesz benne, azt azonnal agyonlövik. Az intézkedés hatásos­nak bizonyult.

Az összeomlás, majd a hadifogság tapasz­talatai nyomán a reálisan gondolkozók számá­ra világossá vált, hogy a milliós nagyságrendű emberi áldozatokért a legnagyobb felelősség azt a politikát terheli, amely országunkat felelőtlenül a hitlerfasiszta rendszer által kirobbantott második világháborúhoz csatla­koztatta. Legyen bár akármilyen is a mai divat, erről nem illik megfeledkezni. Sokan érzékeltük és tudtuk azt is, az 1943. eleji gyűjtőtábori állapotokat elsősorban a hadiese­ményekben bekövetkezett fordulat váltotta ki. Ettől kezdve ugyanis özönével estek fogságba a fasiszta seregek katonái, és csak ekkor indulhatott meg az elhelyezésükhöz, ellátásukhoz szükséges táborok és kórházak felállításának szervezése. A hrenovojei gyűj­tőtáborból február elejétől naponként 1000-1500 hadifoglyot indítottak útnak.

Én mint tifuszos beteg február 15 vagy 16-án kerültem bevagonírozásra egy olyan ezres csoportba, amely kb. 8 nap elteltével érkezett meg a Gorkijtól északkeletre fekvő urenyi szúrőkórházba. Szállítás közben a vagonok­ban, azután a szűrőkórházban e csoportnak kb. 60-65%-a meghalt. A túlélőket március első felében átvitték az újonnan felállított usztai hadifogolykórházba. Sokunkat, engem is, 9 hónapon át gyógyítottak itt, majd további feljavításra átvittek bennünket a Vjatka folyó melletti 101/2-es táborba, ahol több mintegy évet töltöttünk el.

Ezután, 1948 közepéig, még sok hadifo­golytáborban éltem, bőségesen szerzett negatív és pozitív tapasztalatok közepette. De az ezekben megélt tények és folyamatok már közel sem voltak azonosak a gyűjtőtábori keservekkel és borzalmakkal.

MEGMENTETT OLDALAK

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

„A marharépa igen jóízű étel”

Öt évtizede következett be a nagy fordulat, a németek sztálingrádi veresége. Hogy a náci-német hátországban milyen volt a közvetlen hatása, annak kevés korabeli dokumentációja van, hiszen ezt – még ha valaki szíve mélyén antifasiszta volt is – írásban rögzíteni életveszélyes lehetett. Magyar részről meg éppenséggel édeskevesén számoltak be ottani tapasztalataikról. Ezért látom értelmét egy ötven év előtti magánlevél közlésének, amelyet egy vásárhelyi barátom, nem harcosan baloldali, „csak” jóeszű, nem németbarát, jóhumorú egyetemista írt Berlinből, ahol akkor magyar állami ösztöndíjjal tartózkodott. Az illető tiszteletre méltó szerénységgel nem akar ebből érdemeket kovácsolni; sőt, akkori levelét „gyerekesnek ” mondja – én azonban úgy hiszem, nem véletlenül tettem el írását, amelyen a sorok között olvasva (ehhez akkor igencsak értettünk!) – barátaimmal együtt – nemcsak jót mulattunk, hanem képet is kaptunk: milyen az élet a német fővárosban (pl. hogy már nappal is vannak légiriadók). És hogy az ironikus lelkesedés mennyire szükséges volt, azt a kéziraton látható cenzurabélyegző tanúsítja. Az előző nyáron hasonló ösztöndíjjal együtt voltunk Münchenben, ahol még valamivel jobb viszonyok tanúi lehettünk – a különbségről számol be ez a levél, amelyet a magántermészetű részletek elhagyásával adok közre. – Az „egység”, amelyről szó esik, a Szent-Györgyi Albert által Szegeden kezdeményezett polgári demokratikus szellemű egyetemi ifjúsági egység, amely egy év múlva az antifasiszta ellenállás fontos kerete lett. A megemlített Soós Géza pedig külügyminiszteri tisztviselő, a Kállay-féle óvatosan németellenes hinta-politika reprezentánsa, később ő is a népi-polgári ellenállás egyik szervezője.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Berlin, 1943. III. 29.

Kedves Pista!

(...) hogyan élek én itten.

Hát azt hiszem, nehezen tudod elképzelni, annak ellenére, hogy már Te is kaptál kós­tolót a háborús Németországból. Annyira más minden itt Berlinben, mint Münchenben volt, hogy szinte hihetetlen. Emberek, hangulat egészen más, és komolyan nagyon kelleme­sen csalódtam a poroszokban. Igazán rendes és kedves emberek. Villanyoson kalauzok nem ordítanak rá az emberre lépten-nyomon, még a közellátási hivatalban is jóindulattal kezelik az embert s már utalványt is kaptam cipótalpalásra, ami nagy szó pláne külföldinél. Élelmezés bámulatos jó, legjobb káposzták legkülönbözőbb féle módon elkészítve, tartal­mas, zsíros levesek, hál' Isten kevés hús és tészta, amit tudod, hogy utálok. Meg sem ennék egy kacsát vagy vesepecsenyét, tudod, már otthon sem bírtam. A marharépa meg igen jó ízű étel. Szesz semmi, szeren­csére, nincs, mi butítson, öljön s romlásba döntsön. Hiába itt minden áldozatot meghoz­nak, csakhogy egészségesen éljen a nép. Konzulátuson és követségen sok ismerősöm van, ezek étkezésre is meghívnak, ilyenkor kemény és egészségtelen húsokkal és erős italokkal vagyok kénytelen teletömni már prímán asszimilált gyomromat. És nemcsak a németek, de az itt élő legkülönbözőbb fajta és rengeteg külföldiek is szívesen hoznának még nagyobb áldozatokat is Új Európáért, ahol végre nekünk is megérdemelt jó sorunk lesz. A front szilárdságában továbbra is bízom rendületlenül én is, és ez az új védekező taktika, ami tényleg minden hozzáfűzött reménynek megfelel, engem is nagyon megnyugtat. Hangulat, ha lehet még napról-napra lelkesebb lesz, bizonyítja az a rengeteg nő is, akik a Goebbels beszéd nyomán szinte megrohanták az üzemeket, gyárakat. Minden luxusról önként és jó kedvvel lemondtak, ez igen, barátom. És önként, minden kényszerí­tés nélküli!

Az sem zavar senkit, és engem sem, hogy minden este holmimat összecsomagolva fekszem le, hogy ha netán éjszaka 1/2 2-kor fel kell kelni, és 4-ig szórakozni, mint tegnap is, minden gyorsan menjen. A nappalok ellen­ben zavartalanok, és csak az utóbbi időben szakítottam meg egy-kétszer az egyetemi előadásokat, azzal hogy majdnem kivonultam a teremből.

Hidd el, azért jól érzem magam. Nem bántam meg, hogy kijöttem, és ez komoly. Dolgozni is jobban lehet, s kitűzött céljaim megvalósítására több az alkalom, különösen, ha az Auslandwissenschaftot hallgatnám. Jogon persze ez nehezebb. Napokban itt volt Soós Géza. Buocz Elemérnél együtt vacso­ráztam vele, német urak s egy-két ösztön­díjas társaságában. Tőle hallottam már, hogy az egység létrejött, amihez szívből gratulálok. (...)

(...) örülök, hogy jól vagy úgy testileg, mint másképp is. Ha valami kemény hússal kín­lódsz fogaid alatt, gondolj irigykedve rám, mint aki szakítottam vele! Dohányzásra sem szokok rá, adag napi 3-ra csökkent.

Szeretettel ölel: X. Y.

MÉRLEG

SZIKORA ANDRÁS

Kossuth Lajos születéséről

(Kevésbé ismert és ismeretlen adatok)

Hol és mikor született Kossuth Lajos?

A Kossuth-kutatók és tisztelők körében periódikusan visszatérő téma Kossuth Lajos szülő­helyének és születési dátumának szenvedé­lyes vitává fajuló tárgyalása. Ez a jelenség tovább terebélyesedve olykor még a sajtót is magával ragadja.

Figyelemre méltó például a sok között a Magyar Nemzetben 1976-ban felvillant soro­zat, amelynek az volt a címe: Hol és mikor született Kossuth Lajos?

Mivel magyarázható e két összefüggő kérdés felvetése még napjainkban is? Először is meg kell állapítanunk azt, hogy Monokon a XIX. század első éveiben nem létezett evan­gélikus templom, Kossuth pedig evangélikus vallású. Evangélikus pap sem volt a faluban, így az újszülöttet Tállyára kellett vinni, Golop községen át, mintegy 8-9 km távolságra.

Az egyik forrás szerint Tállyán keresztelték meg, és ott jegyezték be születési adatait a keresztelési anyakönyvbe. Kossuth Klára, a közelmúltban elhúnyt oldalági, kései leszár­mazott azt állította, hogy Kossuth Lajost nem vitték Tállyára, hanem a tállyai pap jött Mo­nokra, és a szülőházban keresztelte meg, amikor pedig hazament Tállyára, akkor je­gyezte be a születési anyakönyvbe az adato­kat. Biztos ez? Ismerve az ebben a földrajzi térségben élő és hajdanán élt emberek men­talitását, feltehető, hogy a keresztelési aktust követően „felhozatott a pincéből a nagyfinomságú uradalmi fajbor”, és talán kisebb-nagyobb gondja is nagyobb volt a Tállyára hazaérkező papnak a keresztelési könyvbe való bejegyzésnél. De menjünk tovább.

A tállyai evangélikus parókia, mint hajdanán sok paticsfalu, nád vagy zsupfedeles ház, egy nagy tűzvész alkalmával a porig égett. Az aranyozott rézcsattos családi nagy bibliába beírták a születési adatokat, de a viharos idők során ez a családi biblia is elkallódott.

Zsuffa Tibor, a monoki Kossuth Lajos Múzeum vezetője szerint a mások által sokat említett imakönyv, amelybe születési és egyéb, hasonló adatokat írtak be régen, nem is imakönyv volt, hanem teljes bizonyosság­gal „rézcsattos családi nagybiblia.” Ahol tehát ilyen családi biblia létezett, ott ezt a család fontosabb személyi adatainak rögzíté­sére és megőrzésére is felhasználták. Ez a családi biblia Kossuth Lászlónak, Kossuth Lajos édesapjának dabasi temetése alkal­mával „szőrén szálán eltűnt”. Vagy betették a koporsóba, vagy a családtagok további hányattatása során kallódott el.

Már az 1894-ben megjelent Turul című közlönyben olvasható Nagy Géza írása, mely szerint nem Tállyán keresztelték, hanem otthon (pro domo); amint azt a Vasárnapi Újság 1876. évi számában is megtaláljuk, az egykori evangélikus káplán, Schmidt Károly öregkori visszaemlékezéseként, radnóti Mayer Mátyás ev. alesperes Kossuth László, a monoki uradalom főügyésze hívására jött át Monokra, itt a keresztelés szertartását el­végezvén, hazament és a matrikulába ékes latin nyelven bevezette a keresztelés tényét, megjegyzésként feltüntetve: „pro domo.”

Sajnos ez az anyakönyv, amint azt már említettem, az 1810. szeptember 17-i tállyai tűzvész során megsemmisült. Ezért nem lehet anyakönyvi kivonatokról és más hasonló iratokról beszélni. A Kossuth Lajos 1890. február 12-i levelében foglaltakat megerősít­ve az 1874. májusában Hajász Pálnak adott válaszában levő adatok lehetnek az irányadók.

Ebből az „alkalmasint 19-én” kitétel a hitele­sen is rögzíthető adat, illetve dátum.

Azt is el kell fogadnunk, hogy Kossuth Lajos felsőbb iskoláit több helyen, így Sátoral­jaújhelyen, Sárospatakon és Eperjesen végez­te, és a mai észjárással elképzelhetetlen, hogy valamelyik iskolában ne kérték volna a születési okmányait, a születési anyakönyvi kivonatot. Zsuffa Tibor szerint abban az idő­szakban sem a közép-, sem a főiskolák nem kérték senkitől a születési okmányokat. Az iskolák anyakönyvei csak az évvégi tanul­mányi eredményeket tartalmazó rovatok között jegyezték fel bemondás alapján a származási adatokat. Patakon pedig, ahol a jurátusok „subscribáltak”, a Kossuth aláírás megtalálható a subscriptionális íven.

Dr. Perényi József irodalomtörténész, az újhelyi piarista gimnázium volt tanára „Kos­suth Lajos diákévei” című tanulmányában azzal kezdi írását hogy tíz esztendővel ezelőtt („Adalékok Zemplén Vármegye Történeté­hez”, 1906.) hiába kereste a gimnázium irattárában a Kossuth Lajosra vonatkozó adatokat, mert az az iratcsomó, melyet Ko­vács János, az újhelyi gimnázium igazgatója gondosan egybegyűjtött, elkallódott. Jóval később találta meg Hám József az iskola új igazgatója. Ez a testes iratcsomó – írja tanul­mányában dr. Perényi József – magába foglalja az 1810/11. tanévtől az 1815/16 tanévig terjedő ún. informatiokat (értesítőket) más egyéb a gimnázium történetét érintő iratokkal együtt.

Ezekben az „informatiókban” találhatók meg a Kossuth Lajos tanulmányi ered­ményeiről szóló feljegyzések. A felsorolt és idézett adatok szerint Kossuth Lajos min­denkor a legkiválóbb tanulók között jeles­kedett. Idézzük az eredeti latin szövegű adatokat:

„Informatio de stúdiósa juventute Regii Majoris Gymnasii S.A. Ujhelyiensis, dara pro primo semestri anno 1810/11 Kossuth Ludovicus 9 (a korát jelenti) Augustanae Confesionnis, H. (Hungarus) Ujhely C. Zempleniensis, Páter, eiusque conditio: Ladislaus nobilis, advocatus ibidem, Classis studiorum: inter 12 eminentes tertius... Pro secundó semestri: inter 12 eminentes tértius...” (Értesítő a s.a. újhelyi királyi na­gyobb gimnázium tanuló ifjúságáról kiadva az 1810/11. esztendőnek az első feléről, Kos­suth Lajos 9 éves ágostai hitvallású, magyar Újhely, Zemplén vármegyében. Atyja és ennek foglalkozása: László, nemes, ügyvédlő ugyanott. Tanulmányi osztályzata: 12 kitűnő között a harmadik stb. stb.)

Kossuth Lajos tehát – írja dr. Perényi Jó­zsef – kilencéves korában lépett a sátoraljaúj­helyi gimnázium növendékei közé. Itt végezte a négy grammatikai osztályt és a „humaniórákat”.

Ismét előhozakodik a kérdés, ezt megelő­zően hol tanult Kossuth Lajos? Erről majd később szólunk. A Dr. Perényi József által 1906-ban írt és az előbbiekben említett tanul­mány is amellett kardoskodik, amit a tállyai ágostai ev. hitközség anyakönyvi kéziratai szerint is minden kétséget kizáró biztonság­gal tudunk, hogy Kossuth Lajos Monokon született 1802. szeptember 19-én, de szülei, udvardi és kossuti Kossuth László ügyvéd és felesége tyringi Weber Karolina már igen korán Újhelybe költöztek, és jó hosszú ideig újhelyi lakosok is voltak.

Kossuth Lajos édesanyjának neve kétféle változatban is előfordul: Weber Sarolta (ez franciás Charlotte), és Weber Karolina (ez ritkább és germános) alakban. Dr. Perényi téved, amikor „anyakönyvi kivonatról” be­szél. Ilyen nem lehetett később sem az anyakönyv megsemmisülése folytán. Sajnos az említett „informatiok” Kossuth Lajost hat éven át „sátoraljaújhelyi születésűnek mond­ják.” Eszerint a Perényi által megtalált iratcso­móban feltétlenül ott kellett lenni Kossuth Lajos anyakönyvi kivonatának vagy más egyéb ehhez hasonló dokumentumnak.

Csakhogy az újhelyi piarista atyák hajla­mosak voltak a születési adatokat, enyhén szólva meghamisítani „...hat év hosszán...”. Lehetséges az is, hogy abban az időszakban az ilyen dologra rá sem hederítettek, és nem is gondoltak arra, hogy ebből később milyen bonyodalmak származhatnak. Én annak a véleménynek adok igazat, hogy valamilyen írással mégis csak kellett Kossuthnak rendel­keznie, és szüleinek is, amikor gyermeküket egy ilyen „nagyobb gimnasiumba” beíratták. Valótlannak tűnik az is, hogy minden okmány nélkül a XIX. század elején, csak úgy az utcá­ról bárki bemehetett egy gimnáziumba tanu­lónak. Különben erre vonatkozóan maga Kossuth Lajos az 1890. február 12-én Turin-ban kelt levelében a következőképpen nyilat­kozik:

„Ismeretesek a római költő szavai a kifejezhetetlenül édes vonzerőről, amellyel a szülőföld bír, ennek az édes vonzerőnek kútfeje nem maga a születés ténye, hanem a gyermekkor kedves emlékezetei, melyek az embert a sírig kikisérik kitöröl­hetetlenül, felejthetetlenül. Én Monokon születtem, amott a Szerencsi-hegy tövé­ben, ahol a rege szerint Árpád a honalapitás első áldomását megülötte; de engem szüleim még mint csecsemőt vittek el születésem helyéről, s nincs emlékeze­temben semmi, ami erre vonatkoznék. Engem életem legelső emlékezetei Ujhelyhez csatolnak a szülőföldhöz ragaszko­dás édességével. Ujhely volt a gyermek­korom bölcsője, annak nevéhez van fűzve agyam értelmi mécse felpislágolásainak emléke nemcsak, hanem Ujhely volt úgy az élet, mint a polgári kötelességekkel megbirkózásom első kísérleteinek küzdő­tere is.”

Itt kell elmondanom, mert még senki nem akarta, vagy félelemből, vagy kegyeletsértés elkerülése miatt, vagy ki tudja miért, mind­azokat a rejtett „tényeket” közhírré tenni, hogy a monoki nép régebbi, most már tel­jesen kihaló korosztálya nem nagyon „sze­rette” Kossuth Lajost, pontosan azért, amit a turini levél tartalmaz. Őszintén szólva van is benne valami, ami okkal nem tetszett soha Monok népének, és jogos a „sértődés”.

Az előbb idézett levélrészben Kossuth elismeri a születés helyét, idejét és csecse­mőkorában történt elköltözését Olaszliszkára, az anyai nagyszülőkhöz, Wéber postamester­hez. Az eddigi kutatások azt igazolják, hogy a Kossuth-család Monokról a Wéber nagy­szülőkhöz költözött, és Olaszliszkán élt az

1808. év tavaszáig. Ugyanis Kossuth László csak 1808 februárjában vásárolta meg Sátor­aljaújhelyen, az akkori Barátszeren (ma Mó­ricz Zsigmond utca 17. szám) található föld­szintes, két szoba konyhás hajlékot 2500 rhénes forintért. Itt lakott 25 éven át a család.

Az anyai nagyapa 1805-ben nyugalomba vonult, ekkor kiköltözött a család a szolgálati lakásból, s a Bodrog-parton, homlokzatán 1762 évszámmal álló szobakonyhás kis ház­ban húzódott meg. Az olaszliszkaiak ezt a hajlékot Kossuth-háznak nevezik, s azt állítják, hogy ebben a házban született Kossuth Lajos, és nem Monokon. Most kezd izgalmas lenni a „születés története...”

Nem hisznek a liszkaiak sem – írja Zsuffa Tibor, a monoki Kossuth Emlékmúzeum elhunyt vezetője, a turini remete levelében foglaltaknak, sem az ottani ref. egyház teme­tési könyvében olvasható bejegyzésnek, mely szerint a Kossuth házaspár harmadik gyermeke; Károly született ott 1804. novem­berében és 1805. november 4-én, egyéves korában elhalálozott.

A jóindulatú, de mégis megtévesztő kisajátításokról

Tehát nemcsak az újhelyiek, hanem az olasz­liszkaiak is kisajátították Kossuthot. Az olasz­liszkaiak ma is előszeretettel mutogatják azt a házat, ahol szerintük Kossuth Lajos szüle­tett. De nézzük tovább! Olaszliszka diáriumában található az elfogató parancs, amelyet a szabadságharc elbukása után 1849. augusz­tus 29-én Szirmay Sándor cs.k. kerületi főbiz­tos írt alá, és rendelt el Kassán. Ebből sok mindent megtudhatunk Kossuth Lajos habitu­sát, személyi leírását illetően, bár előfordul nemkevés kisebb-nagyobb ellentmondás is. íme az elfogató parancs:

„Kossuth Lajos, volt ügyvéd, újságíró, pénzügyminiszter, a honvédelmi kormány elnöke, és végre a Magyar Köztársaság kormányzó elnöke, 45 éves, jászberényi születésű (A „Jegyzék” azért tartja jász­nak, mert szíve a jász-kunokhoz húzott legfőképp [Dongó Gyárfás Géza meg­jegyzése, aki a sátoraljaújhelyi Levéltár vezetője]) lutheránus, nős, középtermetű, elég erős, sovány, és kerekded képű, sápadt arcszínü, magas, nyílt homlokú, gesztenyeszínú hajú, kék szemű, setét szemöldökű, egyenesorrú, szép és kis szájú, ép fogú, gömbölyű állú, fekete szakállú és bajuszú, beszél németül, magya­rul, deákul (latinul), tótul, franciául, olaszul, 'sidóul, görögül, angolul és török nyelven, keveset oroszul,; különös ismertető jelei; természetes arcszín, fürtös hajú, a haja az elején ritka egészen a fő tetejéig, a melle meglehetősen széles, inkább lapos mint domború, a keze gyenge bőrű, fejér, az ujjai hosszúak, a tartása nyugodt, tekintete tüzes, mozgásaiban mérsékelt, járása rátartós, kellemetes hangú, és csendesen beszél, könnyen megismerhető, különösen jól formált szeméből a bájolás tűnik ki és ez az ő pillantása, melly hatalmában áll, egészen igazolják ezen kinyomatot, a külsejében a tűrés jelleme nem látszik ki; a német nyelvet nem szabályszérűleg, de jól bírja.”

Nem lehetett könnyű dolga a nyomozó hatóságnak a fent leírtak alapján felismerni Kossuthot. Az elfogató parancsban jászberé­nyi születésűnek van feltüntetve.

Magáénak vallja hát törvényesen Monok, majd Olaszliszka, Sátoraljaújhely, Jászberény, és ki tudja még hány község tekinti saját­jának?

Ha Kossuth monoki születése nem lenne történelmi tény, akkor Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc tiltakozott volna elsőnek ez ellen, amikor Monokon 1911. május 27-én leleplezték a nagyméretű domborművel kombinált emléktáblát. Ezen Kossuth mell­szobra látható, a szöveg pedig az ebben a házban történt születés tényét és idejét igazolja.

Az ellentmondások okai és forrásai

Egyet mindenképpen tudomásul kell ven­nünk, hogy születéskor senki sem visel magán semmi olyan különleges jelet, amelynek alapján következtetni lehetne arra, hogy az újszülött világnagyság lesz-e vagy egysze­rű földműves.

Egyetlen „jel” azonban mégis volt, amit egy másik Turinban kelt levélben meg is Irt, hogy „burokban született”. A néphiedelem szerint a burokban születés szerencsés életvitelt ígér az újszülöttnek.

Szükségesnek tartok még egy történelmi mozzanatot megemlíteni az alcímben foglalt ellentmondások magyarázataként.

Amikor 1852-ben Kossuth Lajos Boston városa és New-England állam ünnepelt vendége volt, „Kossuth in New-England” címmel könyv jelent meg. Ez a könyv Kos­suthnak az Egyesült Államok u.n. Új-Anglia (New-England) államában tett utazásának leírását és ezen útjában elmondott beszédeit tartalmazza. Az idézett könyvben érdekes leírást találunk arról, hogy Kossuth állítólagos születésnapja 50. évfordulóján, azaz 1852. április 27-én vonult be Bostonba. Ezt a leírást magyarra fordítva közli Krécsy Béla történész a következőképpen:

„Kossuth és kísérete 1852. ápril 27-én, keddi napon, reggel fél kilenc órakor külön vonaton indult el Worcesterből, hol eddig időzött, Boston felé. Korántsem volt vélet­len, s erről Kossuth kísérői, mint maga is, bizonyára tudomásul bírtak, hogy az Ö diadalmas bevonulásának napja New-Eng­land büszke és híres fővárosába éppen az Ő születésnapjának évfordulójára van kitűzve, arra a napra amikor ő az ötvenedik életévét betöltötte. Kossuthot (akkor t.i. 1852. ápr. 27-én) még a nap folyamán is sokan üdvözölték Bostonban állítólagos 50-ik születésnapja alkalmából, mely a nagy számüzöttnek születésnapi évfordulói között bizonyára a legemlékezetesebbek egyike volt, habár a valódi dátum (t.i. szep­tember 19) tévedés volt, ami Magyarorszá­gon is csak jóval később tudódott ki.”

Az Adalékok Zemplén Vármegye Törté­netéhez című lap a kérdést a helyére tette, s így a születési dátumot illetően a további találgatásoknak ma már nem sok értelme van.

A további kutatás érdekes eredményeiről

Több mint egy évtizeddel ezelőtt teljesen más irányú kutatást végeztem szűkebb pát­riám, így Monok községgel határos Tállya nevet viselő hajdani „mező-városban”, a mai magára hagyott nagyközségben. A hajdani Mező-Tállya (oppidum) pincéjében a betyárok és egyéb bűnözők fogvatartására kiépített tömlőcöt tanulmányoztam, és fényképeztem a talált tárgyakat, valamint a tömlőc falait stb. Itt, ebben a sziklába vájt, a mai polgármesteri hivatal alatti pincében régi könyveket, haszná­lati tárgyakat, viharágyukat (mozsarakat) találtunk. A sok régi holmi között egy kb. 1 méter hosszú és kb. 30-35 cm széles fehér-márvány táblára bukkantunk.

Cservák Ferenc, akkori tanácselnök és özvegy Baross Endréné, született Bártfay Ilona szerint ez a márványtábla Bártfay Szabó Gyula házán volt kifüggesztve, de a második világháború után, részben az épület rossz állaga miatt, levették és beszállították a „városháza” alatti pincébe további megőrzés végett. Nincs okom és jogom kétségbe vonni tehát azt sem, hogy Kossuth Lajos – a már­ványtábla szövege szerint – Tállyán tartóz­kodott elemi iskolásként, és azt sem, hogy csak nyáron, a szünidőben tartózkodhatott itt. Egyiket sem tudom bizonyítani, a fehérmárványtábla adatai erre utalnak.

Mit mondanak a környékbeli emberek?

A közelmúltban végig barangoltam Tokaj-Hegyalja csaknem minden községét. Ez alkalommal felkerestem a jellegzetes halom­vidék Harangod tanyáit, majorságait, illetve azok maradványait. Jalhalmon szegezték nekem az első „rázós” kérdést:

– Akkor biztos tudja, hogy hol született Kossuth Lajos?

– Monokon! – Válaszoltam természetes büszkeséggel, miután magam is ott láttam meg a napvilágot.

– Téved kérem, mert Monok és Golop között a batáros szekéren!

Zsuffa Tibor szerint is a környékbeli köz­ségekben még mindig él a „batáros-szekér” születés néphagyománya. Nem is csoda, hiszen Monokon is nagyon sok bizarr tartal­mú hagyományt őriznek az Apjok, a Csordás és a Papp családok. Ilyen például, hogy Tállyáról hozták haza a keresztelőről, az egész falu kiment elébe a Fehérkeresztig. Meg­jegyzendő, hogy a ma is álló Fehérkeresztet a rávésett dátum tanúsága szerint 1827-ben állították. A másik ehhez hasonló hiedelem az, hogy a Golop és Monok közötti születés a postakocsiban történt, a bábaasszony Tállyán elvesztette a csecsemőt, majd egy sarkon találta meg. Apjok Mihály bácsi jóslata szerint: „vezérlő csillag lesz” az égrenéző kékszemű fiúcska – a születés pillanatában „egy fényes csillag gyúlt ki Monok felett” stb. stb.

Minden hagyományban van valami tör­ténelmi igazság, csak azokat kronológiai sorrendbe kellene szedni, hogy a hiteles­ségük is meglegyen. Arról van itt is szó, hogy a Kossuth házaspár első gyermeke, egy leányka, az 1801. évben valóban postakocsin született, ahogyan Kossuth írja: „hat ló által vontatott delizsánszban”.

Kutató körútamat Monokon fejeztem be, ahol felkerestem Apjok Ödön nyugdíjas kovács mestert. Elmondtam neki, hogy mi történt velem Jajhalmán. Erre azt felelte, menjünk fel a felvégre Gárdi nénihez, aki akkor a legöregebb volt a faluban, közel járt századik életévéhez, és igen jó memóriával rendelkezett.

Gárdi Józsefné akkor 95 éves volt. Sok mindenről beszélt. Megmutatta azt a Kossuth bankót amelyet Kossuth Lajos adott a nagy­anyjának. Megtaláltuk a sok imakönyv között a Monok története című füzetet is, amelyet dr. Hegyaljai Kiss Géza írt, aki az 1920-as évek közepén itt teljesített mint lelkész szol­gálatot.

Ez olvasható a füzetben:

„EBBEN A KIIRTOTT DÍSZKERTBEN ÁLLOTT
AZ A KÚRIA, MELY FELETT FELRAGYOGOTT
A MAGYAR SZABADSÁG CSILLAGA.
EBBEN A HÁZBAN SZÜLETETT
1802. SZEPTEMBER 19-ÉN KOSSUTH LAJOS.”

MŰHELY

SÁNTHA JÁNOS

Kelet-Európa gazdasági jövője

Kelet-Európában az önmagát túlélt és eltorzult államszocializmus (szociális dik­tatúra) összeomlása után a kapitalizmus igyekszik berendezkedni: nagy hangon meg­hirdetett népboldogító eszméit, poros ideoló­giáit egyre erőszakosabban és egyre siker­telenebből ülteti át a gyakorlatba. Ugyanis rövid úton kiderült, hogy itt jóidéig nemhogy Kánaán nem lesz, de még az átkos múlt tömeglétszínvonala is egyre inkább csak vággyá szépül. A nyugati Nagy ígéretek éppúgy a semmibe foszlanak, mint a helyi megváltók demagóg programjai, – persze közöttük szoros az összefüggés. Mára már világossá vált, hogy a politikai hatalomátvétel – a reménybeli hazai és a világtőke megbízá­sából és érdekében – a címer-, a zászló-, az utcanév-, a szobor-, és kádercseréket könnyedén megoldja, de kenyeret nem tud adni!

Márpedig – ahogy a jó öreg Marx Károly is megmondta – első az anyagi élet (táplálkozás, ruha, lakás), és minden más csak ezután jön. Vagyis a döntő szféra a Gazdaság.

A történelmi kérdés mármost az, hogy mi lehet a kiút? Hogy végül is miféle gazdasági kényszer tör át a politikai felszínen, kikövetel­ve a maga létét az emberi szükségletek nevében? Hogy mi lehet a kelet-európai helyzet megoldása, milyen általánosítható gazdasági modell váltja meg e térséget, a maga szükségszerűségével, realitásaival, aktualitásával?

Úgy tűnik, hogy csak a történelem nagyívű folyamatai és legfőbb összefüggései nyújt­hatnak olyan analógiákat, általános érvényűségeket, amelyek alapján egy ilyen jövő körvonalai felvázolhatók. Kelet-Európa ta­pasztalati úton, közvetlenül érzékelhette és érzékelheti mindkét társadalom valóságát azok előnyeit és hátrányait egyaránt. Megél a bürokratikussá deformált államszocializmust, és éli a periférikus, félgyarmati kapitalizmus restaurációját. Egyre inkább rendelkezik vitathatatlan összehasonlítási alapokkal.

Az államszocialista forma – bár egy adott szinten megoldott súlyos történelmi feladatokat (erőltetett felhalmozás, átlag-tőkés termelőerők kifejlesztése) és felmutatta saját« előnyeit (létbiztonság, esélyegyenlőség teljes foglalkoztatottság, szociális ellátá egészségügyi és kulturális preferenciák) mivel meggátolta a tényleges köztulajdon létrejöttét és így megakadályozta az erre épülő társadalmilag szabályozott vegyesgazdaság kialakulását, a termelékenységi versenyben fokozatosan alulmaradt a léte; kapitalizmussal szemben. Az intézményesitett bürokratikus elit, kisajátítva a politikai és gazdasági hatalmat, oly mértékig korlátozta az egyének köztulajdoni mivoltát, hogy ezáltal kiölte belőlük a termelésfejlesztő képességeket. Az iniciativa halálával az állami bérmunkássá lett köztulajdonos a tagadás poziciójába került a munkával, a tulajdonnal és hatalommal szemben. Végső soron ez okoz a korábbi rendszer bukását. A gazdaság alacsony hatékonysága (a túlcentralizált állami tulajdon csak a felhalmozási szakaszban volt eredményes, de az intenzív fejlődést akadályozta) a relatív életszínvonal rohamos cső kenéséhez vezetett, mindinkább lehetetlen! a szociális érzékenység. Vagyis a rendszer immanens hátrányai így számolták fel annak előnyeit. ¹

Ugyanakkora perifériás, elmaradott kapita­lizmusnál éppen fordított a helyzet: itt a hatékonysági előny morzsolódik fel a szociális érzéketlenség miatt, amelyet a perifériális függés okoz. Így a végeredmény ugyanaz: válság és csőd vagy diktatúra ill. anarchia. Lemaradás nempedig utolérés: Törökország, Portugália, Dél-Amerika.

Ma egyre nyilvánvalóbbak a kapitalizmus belső ellentmondásai. A történelmi jelen­tőségű technológiai és civilizációs ered­ményei mellett – miközben jóvátehetetlen károkat okoz a természeti környezetben (esőerdők, ózonlyuk, tengerszennyezés) – személytelen, komformista nyájjá teszi bér­munkás tömegeit, egy szimpla fogyasztás­centrikus, manipulált létformát erőltetve rájuk, társadalmilag megrögzítve a tulajdon és a munka, a gazdag és szegény ellentétet. Ez az ellentét, bár a leggazdagabb kapitalizmus­ban is erősödik (Los Angeles), ott mégis marginális ma még. Az ellentmondás végle­tes formában globális méretekben jelentke­zik: ugyanis a másokon (gyarmatok, hódítá­sok) meggazdagodott tízegynéhány ország, saját tömegeit kellő életszínvonalon tartva és így biztosítva a társadalmi békéjét, a tőkés világgazdasági uralmával a végletekig kizsa­rolja a függővé tett kapitalista perifériát, szinte az egész világot. Az elmaradottaknak tőkés úton ezért nincs esélyük a felzárkó­zásra.

Kelet-Európa most újra saját bőrén érez­heti ezt a helyzetet, ám mégis van egy óriási különbség közte és azok közt, akik nem tapasztalták meg az államszocializmust, és nem ismerhették meg annak előnyeit (hátrá­nyai mellett). Az itteni népek ugyanis ezen előnyök (a szociális érzékenység) elvesz­tésével szemben semmit sem nyertek, hiszen tőkés perifériává téve (ahonnét több értéket vonnak ki, mint, amennyit bevisznek), nincs remény a felemelkedésre, és ezért mindinkább elutasítják a tőkés restaurációt ², így pedig elindulnak a társadalmi háborúk e térség népeinek valódi felszabadulásáért. E küzdelmek nemcsak azért lehetnek hosszantartóak, mert a tőkés hatalom önvéde­lemből szükségképpen eljuthat a polgári demokráciától, illetve egy puha diktatúrától a nyílt terrorizmusig, de amiatt is, ha a korszerű baloldali szellemi erők nem dolgozzák ki kellő időben egy új gazdaság reális modelljét, és így azt a társadalmi harcok közepette, spon­tán módon kell kikísérletezni. Ugyanis egy történelmileg adekvát gazdasági (és erre épülő politikai) program önmaga is tömeg­szervező erő, és leszerel, illetve megnyer olyan rétegeket is, amelyek ma még bíznak a tőke ígéreteiben vagy passzivitásába mene­külnek. A dilemma tehát nem az, hogy hosszú vajúdás után megszüli-e Kelet-Európa a maga jövőjét, hanem csupán az, hogy ezt előbb vagy utóbb teszi-e? Hogy túlnyomó társadalmi többséggel, békés parlamenti úton vagy megosztott társadalomban, katakliz­mákon keresztül éri el a vég a tőke restaurációs kísérletét?

A rohamosan elnyomorodó kelet-európai átlagember sommás véleménye lassan már formálódik: a múlt rendszer létbiztonságát és szociális érzékenységét kellene egyesíteni a polgári politikai szabadsággal és hatékonysági lehetőségekkel. Vagyis mindkét rendszer előnyeit ötvözni azok hátrányai nélkül... És valóban ez a parancsolóan szükséges, az egyedül lehetséges megoldás. Ez a kvázi harmadik út, ez a tertium datur. Az egyedül adekvát történelmi feladat.

Egy történelmi-logikai tanulmány ³ érdekes és meggondolandó analógiákra, törvényszerűségekre hívja fel a figyelmet a kapitaliz­mus és a modern köztulajdon kialakulási folyamatában. Úgy tűnik, hogy az új társadal­mak létrejötte több markánsan elkülöníthető szakaszból áll: az első a széles néprétegek cselekvő részvételére épülő demokratikus fordulat (Nagy Francia Forradalom – Robespierre, illetve Nagy Októberi Forradalom – Lenin); a második az új viszonyok meg­gyökereztetése ahol diktatórikusán kell fellép­ni kívül és belül (katonai despotizmus – Napóleon, illetve Sztálin); végül pedig a restauráció (Bourbonok, illetve Kelet-Európa ma), illetve a történelmi kompromisszum (a végső megoldás, „juste-milieu”-arany közép­út, ami Angliában a Dicsőséges Forradalom volt). A történelmi kompromisszum tovább­viszi mindazt az újat, amit a diktatúra meg­gyökereztet, de tagadja a diktatúrát és maga­sabb szinten visszaállítja a demokráciát; ugyanakkor átveszi a régi rendszer történel­mileg időt álló elemeit és ennyiben szemben áll a két első szakasz totális múlt tagadásával. Ha pedig a diktatúra már túlhaladottá vált, de az új rendszer demokratikus hívei nem képe­sek annak átalakítására, úgy a rendszer ellen­ségei döntik meg a diktatúrát és egy restaurációs kerülőúton jön el a végső megoldás, a történelmi kompromisszum, most már a restaurátorok megbuktatásával (szerencsés esetben erőszakmentesen: Anglia, Stuartok bukása). A politikai restauráció semmilyen erőfeszítéssel nem képes a meggyökerezett új gazdasági-társadalmi viszonyokat megsem­misíteni és a régieket visszarendezni.

Mindezek mellett figyelembe kell vennünk azt, hogy az emberi történelem korszakai újabb és újabb tulajdonformákként jelennek meg, amelyek maguk is egy sajátos életgörbét írnak le: kezdve egy kialakulási fázissal (ahol az új tartalom még régi formákban mutatkozik), folytatva egy kifejlett, klasszikus fokozattal (ahol a saját tartalmak saját formákkal bírnak), végül befejezve a túlérett szinttel (amelyben az adekvát tartalom már a következő korszak formáiban áll elő). A kései feudalizmusban pl. az adekvát hűbéri allokáció, a sarc már pénz­ben, tehát kapitalista formában működött. A korai kapitalizmusban pedig a tőkés tartalom, a profittermelés még feudális formákat ölt – dologházak, munkaidő-meghosszabbítás. Ugyanakkor amíg a klasszikus, múlt századi kapitalizmus tiszta piaci formákban élt, a mai, túlérett tőke, bár lényegi tartalmát megőrizte, mind több társadalmi ellenőrzési, tervszerűségi formát épít ki, mintegy előkészítve azt az új rendszert; amelyben a társadalmi ellenőrzés a meghatározó tartalom, bár még a tőkés for­mák (áru, érték, piac) sem nélkülözhetők. Miként a hajdani Dicsőséges Forradalom, ahol az új, a tőkés dominencián belül kompro­misszumot kötött a földesúr és a gyáros, úgy fog végül is előállni a gazdaság és a politika tagadás-tagadásaként egy olyan társadalmilag ellenőrzött új rendszer, amelyben a valódi közösségi tulajdon formái mellett a kapitaliz­mus minden előnye adaptálódik, és a régi, illetve új tulajdonformák gazdasági versenyben bizonyítják életképességüket. Mindez a terme­lékenység ugrásszerű növekedését eredmé­nyezi majd, amelynek bázisán a szociális biztonság és a humánus demokrácia kiépülhet, és a két társadalom előnyeinek ötvözeteként valóban elindulhat egy új világ.

Szemügyre véve a mai kapitalizmusban létrejött jövő-csírákat, az egyén szintjén azt találjuk, hogy a társadalom döntő többségét kitevő (fizikai és szellemi) bérmunkás fo­gyasztás túlnyomó hányada standardizálódik. Az alapvető szükségletek szférájában a keres­let „rugalmatlanná” vált, és egy kielégítettségi szinten a fogyasztás akkor sem nő, ha az ár csökken. Ez nagymértékben megkönnyíti a tervezést, hiszen a keresletingadozások és váratlan igényváltások marginalizálódnak, a luxus- és divatszférára szűkülnek. Ugyanak­kor a magasan szervezett termelésben az alsó szintek demokratizálódnak, mivel a hatékonyság érdekében a munkacsoportok vezetését a tagok választhatják, (magasabb szinteken ez a tőke érdekeit ásná alá). A fejlett tőkés piacot az is erősen befolyásolja, hogy a kínálati oldal a kereslet bizonytalan­ságát, vagyis a legnagyobb veszteségforrást igyekszik csökkenteni, és hatalmas reklámap­parátussal befolyásolja a fogyasztás dön­téseit. Ez ma már a tömeges agymosás szintjéig jutott el, és kifinomult, tudományos, nagyüzemi technikák jöttek létre a véletlenek csökkentésére, a tervezhetőség esélyeinek növelésére. A reklám- és propagandagépezet a rendszernek megfelelő egyedek tömegter­melését végzi el, elhitetve velük a komformizmus egyedül üdvözítő voltát, emberi minőségüket kötve a fogyasztásuk, életmód­juk minőségéhez. Tehát nemcsak a ter­melést, de a fogyasztást is tervezni próbálják. Továbbá a piaci automatizmusok korlátozását jelzi az is, hogy nő az állami és közösségi megrendelések aránya, amire jól kiszámítható termelési és szolgáltatási rendszerek építhe­tők. Emellett terjed a pályázati forma: a nagy beruházások vagy értékesebb tömegáruk az ajánlat (terv, prototípus) szintjén versenyez­nek, a termelés pedig csak a fix áras megren­delés esetén indul be, kiküszöbölve a piac utólagos bizonytalan értékítéletét.

De minden átmeneti visszaesés ellenére egyre fokozódik az állam beavatkozása is a gazdaságba. A tőkés piac alapindikátorát, az árat a pénzkibocsátáson keresztül (az arany­alaptól elszakadt papírpénz formában) köz­pontilag nagymértékben befolyásolják. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a ciklikus túlter­meléssel szemben ható állami anticiklikus gazdaságpolitika (megrendelés, hitel, kamat) nélkül a mai tókés rendszer képtelen lenne fennmaradni. De mindez vonatkozik már a nemzetközi szférára is, hiszen államok közöt­ti, sőt, feletti szabályozó mechanizmusok és intézmények szerveződnek és működnek, az egyes államok pedig lemondanak szuvereni­tásuk bizonyos hányadáról is a gazdaság biztonsága, a véletlenek csökkentése ér­dekében (Maastricht - egyesülő Nyugat-Európa, illetve USA-Kanada-Mexikó társulása, IMF, GATT, Világbank, stb.)

A piaci véletlenek, a termelési anarchia leküzdése terén azonban a legnagyobb előre­lépést a koncentráció és a transznacionalizáció jelenti a termelés mikroszférájában. A kapitalizmus kezdetein az elszigetelt kis­méretű termelők, később e század közepéig a felhalmozással és fúziókkal létrejött nagyvállalati egyesülések voltak a piac főszereplői, de mára a mammutcégek integrátori funk­ciója lett a meghatározó. Az integrátor szerző­déses piaci kapcsolatokon keresztül kis- és középvállalatok sokaságának diktálja az árakat és a működési feltételeket, elvonva tőlük a bővített újratermelés (a fejlődés) fedezetét, majd annak egy részét saját céljainak meg­felelően juttatja vissza (hitel, licenc, know-how, lízing, stb. formában). Így az integráltak lényegében az integrátor előre rögzített céljait valósítják meg, és a vertikum egészében tervszerű tevékenység folyik, amit a piaci formák csupán közvetítenek (és elfednek). E jelenségről írja egy német szakszervezeti vezető ⁴, hogy „a kis és közepes szállítók...

formálisan, jogilag önállóak, de gazdaságilag teljesen a maroknyi nagykonszerntől függe­nek” és „ilyen nagyságrend esetén már alig lehet beszélni a piac ellenőrző szerepéről”. A bedolgozók alkotják a gazdaság vázát jelentő integrátorok védelmi zónáját, puffer övezetét, és bár válság idején a puffer egy része el­pusztul, még mindig nagyobb a garancia a túlélésre, mint az integráción kívül maradot­taknak. (A kicsik átlag életideje 4-6 év, a nagyok pedig fennmaradnak.) Mindezekkel egyidőben folyik a termelés globalizálódása, ami elsőként a nagyvállalatok nemzet­köziségében ölt testet, és ezáltal a végletekig kihasználják a regionális eltérésekből adódó komparatív előnyöket (automatizálás, ahol magas a bér; kézi munka, ahol alacsony).

Áttekintve a legfejlettebb kapitalizmus által kitermelt, de már az új társadalomnak adek­vát jövő-elemeket, megállapíthatjuk, hogy a bukott államszocializmus történelmileg élet­képesnek bizonyuló hagyatékával együtt, ezen a gyakorlatban kipróbált bázison alakul­hat ki az új rendszer gazdasági szerkezete. Konkrétan így jelenik meg tehát a történelmi kompromisszum, az arany középút, a kibon­takozás, illetve az új reneszánsz. Hiszen a fejlődés végső soron mindig a régi és az új harca, de kiegyezése is egyúttal. Ezen aktu­ális történelmi szakaszig eljutott társadalmak, így Kelet-Európa számára pedig mindezek alapján rögzíthetők a szükségképpen létrejö­vő és egyben lehetséges gazdasági alap fő vonalai.

Mindenek előtt ki kell mondani, hogy a különböző tulajdonformák együttélése és versenye hosszú távú létfeltétel, és ezért a köz- és magántulajdon különböző változatai szükségszerű résztvevői lesznek a megcél­zott gazdasági modellnek. E formák közötti szelekciót pedig csakis a piaci alakban jelent­kező társadalmi szabályozás végezheti el. A köztulajdoni kereten belül az első forma a társadalmi tulajdon, amelynek a társadalom minden tagja (társ)résztulajdonosa lesz, és ahol a tulajdonosi jogokat az államigazgatás, illetve az e tulajdoni körben foglalkoztatottak közös képviselői gyakorolják. A második forma az önkormányzati tulajdon, (társ)résztulajdonosai a térség lakói lesznek, a tulajdonosi jogokat pedig az önkormányzat és az e tulajdonban dolgozók közös képviselői látják el. A harmadik forma a szövetkezeti tulajdon, ahol a (társ)résztulajdonosok azok a szövet­kezeti tagok lesznek, akik egyben a termelés szereplői is. A szövetkezés irányulhat saját, illetve bérelt termelőeszközök működte­tésére egyaránt. Lényeges, hogy a közös képviselők beszámoltathatók és bármikor visszahívhatók. Ugyanakkora magántulajdon mindkét fő formája is működni fog: az egyik a tőkés tulajdon (egyéni és társas), amelyben szignifikánsan elkülönül a tulajdon és a mun­ka; a másik a kisárutermelő tulajdon, ahol megvalósul a munka és a tulajdon egysze­mélyi, illetve családi egysége. A tulajdoni szerkezet mellett a gazdaságban lényeges megkülönböztetés még a közellátó és a versenyző szféra. Az előbbi a társadalmi és az önkormányzati tulajdon része, a hatókör kiterjedésétől függően. Fontos szempont továbbá, hogy valóban versenysemleges közegben a tulajdoni változatok közel azonos arányban induljanak el, ezzel biztosítva az azonos működési feltételeket, és azt hogy folyamatos megmérettetéssel és átren­deződéssel alakuljon ki az optimális ágazati és területi tulajdonszerkezet.

A társadalmi igényeknek megfelelő szabá­lyozás megköveteli az állami, hatósági regulá­ciót (megrendelések, szubvenciók, adó-, hitel- és pénzpolitika), a társadalmilag jóváhagyott stratégiai irányok kijelölését, a széleskörű pályázati rendszert és a hasznos, illetve humánus fogyasztási, életmódbeli propagan­dát (természetesen szigorú társadalmi kont­roll alatt).

A társadalmi szabályozás legfőbb formája a vertikális integráció lesz a társadalmi tulaj­don integrátori szerepével, amely elsősorban a nagytömegű végtermék kibocsátására, a hadászati és űriparra, a közlekedésre és hírközlésre, az energia és nyersanyag ter­melésre, valamint a banki és külkereskedelmi területekre korlátozódik majd. E társadalmilag közvetlenül ellenőrzött integrátorok szer­ződéses formákban szervezik meg a többi tulajdoni szereplőt, és ezzel juttatják érvényre a társadalmi célokat az általuk vezérelt ver­tikum egészében. így az osztályok és ága­zatok valamint területek közötti erőforrás elosztás, bár piaci formát ölt, tartalmában a társadalmi szükségletek szerinti szabályozást valósítja meg. Mivel pedig, elsősorban a köztulajdoni szférában, a teljes új érték növe­lése lesz az elérendő cél, a termelés minden szereplője a termelékenység növelésében, a képességei és a technológia állandó megújí­tásában lesz érdekelt. Ezzel a gazdaság minden szereplője önmaga és környezete folytonos fejlesztésére kényszerül, ugyanak­kor minden (társ)résztulajdonos számára biztosított lesz a munka és a megélhetés. A nagy termelési vertikumok rendelkeznek majd olyan puffer vállalatokkal, amelyek a tágulási tartályok elvén, ha kell, felszívják, ha kell, átadják a munkaerő egy hányadát, köz­ben szervezett formában elvégezve a speciá­lis képzést és átképzést a megcélzott felada­toknak megfelelően. így mind a nyílt, mind a rejtett munkanélküliség ismeretlen lesz, és a tönkrement kisvállalkozó vagy tőkésnél alkal­mazott bérmunkás bármikor beintegrálódhat a köztulajdoni rendszerbe, ami által megnő a létbiztonság és korlátozódik a tőke munkát kizsákmányoló lehetősége. Emellett az integ­rátorok megvalósítják a több országot átfogó „szuper-makro” tulajdont és több országot átfogó, nemzetközi vertikumokat alakítanak majd ki. Mivel pedig a gazdag tőkés Európa a Nagy Szavak mögött dél-amerikai típusú „hátsó udvarnak”, olcsó bedolgozó munka­erőnek és periférikus „üveggyöngy-piacnak” tekinti Kelet-Európát, fenntartva, sőt fokozva a diszkriminatív korlátozást (vámok, előírások, kontingensek), ez a régió ki fogja építeni a saját gazdasági közösségét, ahol is az együtt­működés fő formáját a vertikális integrációk nemzetközi horizontális kiterjeszkedése je­lenti.

Kelet-Európa az utóbbi 15 évben valóban leszakadt a nyugattól a gazdasági-tech­nológiai fejlődésben, azonban ez az el­maradás egyáltalán nem olyan méretű és olyan reménytelen, amilyennek azt a nyugat igyekszik belénk sulykolni. A legfőbb ter­melési tényező az ember, és e tekintetben (képzés, szaktudás) e térségnek nincs miért szégyenkeznie, hiszen a kelet-európai orvos, mérnök vagy szakmunkás mindig megállta a helyét nyugaton is. Ugyanakkor Kelet-Európában minden ország rendelkezik nem egy olyan világszintű termelési- és nyersanyag-bázissal, amelyeknek termékeit csak a nyu­gati protekcionizmus értékteleníti el, extra­profitot zsebelve be. Ezek a bázisok az itt kialakuló integráción belülre termelve nagy nyereségű húzóágazatok lesznek, amelyekre további fejlesztéseket lehet telepíteni. így Kelet-Európa azonnal elindulhat a felemelke­dés útján, ha megszűnik a térség kiszipo­lyozása, a változatlanul folyó erőforrás-kivo­nás, és működésbe lép az új gazdasági mo­dellre épülő Demokratikus Integráció. Amely természetesen a tőkés Centrummal is sokol­dalú kapcsolatot alakít ki, de szigorúan nyitott és készséges lesz mind a szocialista, mind a tőkés 3. világbeli országok felé, garantálva az egyenjogú partneri kapcsolatot.

Nyilvánvaló, hogy a belső társadalmi fej­lődés mellett sajátos nemzetközi feltételek is szükségesek az új Kelet-Európa létrejöt­téhez. Ma a világtőke érdekeinek meg­felelően (divide et impera) etnikai partikularizáció megy végbe ezeken a tájakon. A fele­más kapitalista restaurációk mind nyilván­valóbb sikertelensége, a mindenoldalú vál­ságok, a kiút reménytelensége részint apatikus, részint kaotikus állapotokat teremtettek. A tőke látja a veszélyt, és egyes nacionalista, szélsőséges osztagai készek akár a saját, akár más népek elleni agresszióra, a hatalom megtartása vagy megszerzése érdekében. Eközben a revansista német kapitalizmus alattomos és gátlástalan tőkebenyomulással a legkisebb áldozattal kívánja birtokba venni Kelet-Európát, mivel kimondva vagy kimon­datlanul is újra az Ural a végső cél. Ugyanak­kor a NATO vagy a szerveződő európai had­erő kész arra, hogy beavatkozásával biz­tosítsa bármely kelet-európai kis országban a tőkés restauráció folytatását. Ezért fel­tehetően szükség lesz az itteni változásokhoz a kapitalizmust elutasító, a jelzetten újjá­születő nagyhatalmi Oroszország ellensúlyá­ra, nemzetközi háttérként. A megújulásra váró kis országok régiója és az orosz föde­ráció egyébként is egymásra utalt, egyfelől a nemzetközi legitimáció, másfelől a katonai erő vonatkozásában. Mindez pedig más megközelítésben, előbb-utóbb a francia és angol nemzetközi köröknek is érdekük lesz.

¹ Sántha János: Egy korszakváltás tanulságai. Ezredvég 92/3. [vissza]

² Sántha János: A tőkés restauráció és jövője Kelet-Európában. Ezredvég 92/5. [vissza]

³ Erdei László: A forradalom életfolyamata. Vita­anyag 1991. [vissza]

⁴ H.O. Vetter: Egyenjogúság vagy osztályharc. Bp. 1982. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A Világirodalmi Lexikon margójára

A minap egyszerre két új kötete jelent meg a Világirodalmi Lexikonnak – a 13. és a 14. s most már nem fér el egy polcon, kénytelen voltam átrendezni a könyveimet. Rakosgatás közben pedig feltolultak bennem az emlékek: akadnak bőven, hiszen 1965-ben, amikor e kézikönyv munkálatait elindítottuk, harminc­egy éves ifjonc voltam, sűrű, bozontos üstök­kel, mára pedig igencsak megderesedett az a kevés is, ami megmaradt belőle.

Megfogyatkoztak a szakemberek is, akikkel nekivágtunk ennek a több évtizedes vállalko­zásnak. A hajdani főmunkatársakat megtize­delte az idő, névsoruk az első kötethez ké­pest alaposan átalakult. Szerencsére, hogy az idősebbeknél ezt eleve számításba vettük, s a betűrendben még távoli címszavakat is előre megírattuk velük; Lukács György bizony nem érte meg azt a kötetet, amelyikben a különösségről írt szócikke megjelent, s nem mindennapi érzés volt az ábécé egy-egy újabb betűjének nekilátva olyan kéziratokkal találkozni, amelyeket a temetőben nyugvó Gyergyai Albert, Győry János vagy Országh László írt.

Fél évtized repült el már a megindulás és az első kötet megjelenése között is; jónéhány szerző és lektor neve eleve fekete gyászke­retben szerepel a jegyzékben. Eckhardt Sándoré, Hamvas Béláé, Sós Endréé – Lakits Pál milyen fiatalon hullott ki közülünk egy tragikus baleset áldozataként.

Hamvas Béla nevébe ütközve mindig meg kell állnom. Emlékszem, mennyire megle­pett, amikor a 80-as évek dereka felé köze­ledve a hajdani „Lukács-óvóda” ifjai egy váratlan fordulattal felfedezték maguknak Hamvas nagyságát, s hogy ezt még látványo­sabbá növelhessék, előálltak azzal a legen­dával, miszerint Hamvas 1948 utáni teljes elhallgattatásának oka az volt, hogy nem akárki, hanem maga Lukács György paran­csolta ki a szellemi életből. A pálfordulók mindig hajlamosak arra, hogy régebbi meste­reiket megrágalmazzák, s ez a legenda is rágalom volt a javából. Lukács írt ugyan egy legorombító cikket Hamvas ellen, de annyi figyelmet nem szentelt volna a munkás­ságának, hogy ezen túl is foglalkozzék vele. Ám ha nem így lett volna, akkor se volt sem­miféle adminisztratív tisztsége, hatalma bármiféle kitiltogatáshoz, annál is kevésbé, hiszen amikor 1948-ban valóban elhallgattat­ták – számos sokkal tekintélyesebb alkotóval együtt, a kisebbek sorában, mintegy mellé­kesen – Hamvast, akkortájt bizony Lukácsot is alaposan „leleplezték”.

Légből kapott legenda volt az is – amit most, az új rendszer klasszikusává avatása után is egyre hangoztatnak –, hogy Hamvas írásait egészen 1983-ig nem lehetett publikál­ni. Az igazság az, hogy szellemi életünk újsütetű nagyságai, akik ma az ő mártíromságának fényében sütkéreznek, akkoriban, a 60-as években, amikor még élt, azt se tudták, hogy valaha is létezett. Nyugdíjas raktáros­ként, elhagyatva és elfeledve tengette öreg napjait; hol volt ő attól a „rangtól”, hogy a kultúrpolitikai irányítás akár egy tilalmi listán való szerepeltetésnyi figyelmet szenteljen neki. Nyugodtan publikáltathatták volna az írásait azok – akadt köztük nem egy, aki elegendő befolyással rendelkezett ehhez –, akik ma politikai áldozattá stilizálják alakját, így takargatva azt a tényt, hogy akkoriban nem tettek érte semmit.

Apám könyvtárában voltak kötetei, s az 50-es évek közepén Passuth László néhány indigóval sokszorosított, haloványan ol­vasható kéziratát is ideadta elolvasásra. Gondolatai idegenek voltak tőlem, de a stí­lusa elkápráztatott. S a Világirodalmi Lexikon szerzőgárdájának toborzásakor kézenfekvő volt, hogy a vallásos – mindenekelőtt pedig a misztikus – irodalom szakértőjeként őt is számításba kell venni.

S ama hírhedett állampárti kultúrpolitikának a szeme se rebbent e döntés láttán. Pedig a 70-es évek elején még odafigyeltek az ilyes­mire. Emlékszem, kiadói osztályvezetőm egyszer elárulta nekem, hogy számonkérték rajta, miért Pór Györggyel írattam a Che Guevaráról szóló cikket. (Később, a 80-as évekre oda módosult e szigor, hogy a párt­központ illetékese vigyorogva vetette oda: nehogy azt higgyem, nem vette észre, hogy az ideológiailag oly fontos népiesség és nembeliség címszavak meghatározását az épp akkor főellenzékivé avatott Tamás Gás­pár Miklósra bíztam.)

Félreértés ne essék, fikarcnyi hősiesség sem kellett az ilyesmihez. Akkoriban már magától értetődő volt, hogy csak a szövege­ket magukat lehet kifogásolni, de azt nem, ha egy hozzáértő szakemberre bízzuk a feladat megoldását, lett légyen annak tevékenysége egyébként politikai szempontból bármilyen sérelmezhető is. S ha ezt a hatalom valamely képviselője mégse tartotta ilyen magától értetődőnek, akkor nyugodtan az orra alá lehetett dörgölni: saját pártjának kultúr­politikai alapelveit nem veszi tekintetbe.

Node, mint említettem, Hamvas Béla esetében semmi ilyen aggály nem merült fel. (Annál több gond adódott abból, hogy egyes területek főmunkatársai háborogtak amiatt: szakmai szempontból Hamvas nem mindig megbízható, cikkeinek korrigálása tetemes munkával jár.) Nagyon megértem ugyanakkor azokat, akik ma a Hamvas-legendát színesítik: ahhoz, hogy ők azok lehessenek, akik, Ham­vasnak is olyannak kell lennie, amilyen nem volt. Ám hadd legyen, csöppet sem zavar a legendagyártás; a legszivárványosabb törté­nelemhamisítás is mindig szappanbuborék-életű, a lexikonok viszont maradnak. S ez a tizennégy vastag kötet, meg ami még hozzá jön, benne annyi helyen Hamvas Béla nevé­vel, túlságosan feltűnő ahhoz, hogy le lehes­sen hazudni a könyvespolcokról.

SOÓS MAGDA

Kívül s belül

Nem tudok írni. Képtelen vagyok rá, de az, hogy „képtelen vagyok” önmagában is képtelenség, úgy, hogy elhatároztam: ennek a dolognak a végére járok. Persze, módsze­resen kell hozzáfognom.

De hát mihez? Az íráshoz? Vagyis ahhoz, amire képtelen vagyok? Igenis, megpróbálom kinyomozni az okát, megpróbálom megírni, hogy miért nem tudok írni. Megírni, hogy nem tudok írni? Contradictio in objecto. Egyszerűen szólva: fából vaskarika. Mégis izgat, hogy ami eddig bennem élt, miért halt ki belőlem? (Valóban kihalt?) Vajon azért, mert kihalt az, amiért én is és annyian éltünk? Sebaj megvénültünk, mi is kihalunk. Az utá­nunk jövőknek, a fiataloknak pedig nem hasíthat a csontjába-velejébe: mit jelentett a fasizmus, mit jelentett a szép rögeszme, hogy valami újat, jobbat teremtünk. De hadd ne menjek ilyen messzire. Maradok a mánál. Annál, amivel nekifogtam az írásnak, hogy tudniillik nem tudok írni, és ehhez most közvetlenebb, közelibb okokat keresek, mint a történelem. Magán mizériákat. Persze úgyis kisül, hogy azokba is beletenyerelt a törté­nelem.

Tehát lássuk. Meghalt a társam és meghalt a lányunk.

Az apa, a társam, az élet szeretetébe, a túlfeszített munka mámorába halt bele, A lányunk számára az élettől való elidegenedés, a munka elvesztése jelentett pusztulást. Vajon elképzelhető és elegendő ok lehet, hogy valaki a halált választja, mert a munkája, mindene, létezése tartalma, az orosz iroda­lom fordítása ma a kutyának se kell? S hogy ebbe pusztult volna bele? Túlzás lehetne, de csak részben az. Hiszen félig-meddig magá­ban hordozta a halált, ezt kapta tőlem negy­venöt nyarán, a gyerekkihordásra vállalkozó hetyke csontváztól, attól, aki a lágert épp hogy élve megúszta, ezt kapta, a benne tovább ólálkodó halált, s mint végkifejletet, a halálos depressziót.

Ehhez szívügye, munkája elvesztése csak végső lökést adott. Az apja is mintegy ön­szántából, de úgyszólván derűs meg­győződésből hajszolta magát halálra. Hogy ó éppen azt érezte az igazi, értelmes életnek?

Három nappal a halála előtt még megtar­totta az óráit az egyetemen. Ipari üzemgaz­daság volt a tanszék neve, az 6 tanszéke volt. És mennyit harcolt érte! „Menedzsere­ket óhajt kiképezni, vagy mit akar?” – kérdez­ték az illetékesek. Nem köpködte le azokat, akikkel harcolnia kellett az igazáért. Sajnálta őket, mert valami fontosat nem értenek. És dolgozott tovább. Egyre többet tudni és amit tud, továbbadni, ez volt számára a legfőbb – mi is? Kötelesség? Inkább a legfőbb gyönyö­rűség. Baloldali gondolkodásához érzelmi ikerpárként tartozott hozzá, hogy élvezte a munkáját. Munkatempója, munkabírása, mondhatni aszkézise majdhogynem a maga ellentétébe csapott át: hedonizmussá fajult... („ Ha volna címerünk, ezt írnánk rá: Munka és szerelem”. Ezt mondta és nekem kicsit rosszul esett, hogy a munkát előbbre helyez­te.) Hogy a túlzott munka megárthat? Nem tudom, hogy a feltételezés nyomán mi váltott ki nagyobb tiltakozást: hogy sértő, vagy hogy nevetséges. Valószínűleg mind a kettő egy­szerre, hiszen ha valaki 183 cm magas, szélesvállú, evez, úszik, kirándul (a rendszeres túrázáshoz a baloldali diákmozgalomban szokott hozzá), akkor az ő szuper-szervezetével és szellemi szuper-kapacitásával bántó és ostoba feltevés, hogy neki a „túlzás­ba vitt” munka megárthat. Hiszen éppen ez volt az éltető eleme. Negyvenöttől kezdve építeni, fejleszteni, tovább vinni és tovább adni, amit lehet. Az önhitt munkaőrült! Méghogy amit csinál (a mennyiséget is beleértve) nélkülözhetetlen? Hogy tenni kell, ami a dolga a megszakadásig? Hülye frázis. Pedig hát szó szerint ez történt. A koszorúere megszakadt. Nesze neked, megátalkodott, makacs munkaimádó!

Hogy a gyereke örökölte e beleszerelmesedést abba, amit csinált? Hogy életcélja és életformája volt a műfordítás, szovjet írók műveit szép magyar nyelven hozzáférhetővé tenni? Megszerettetni Davidovot, regényeiből megértetni a XIX. századi dekabrista mozgal­mak izzását, megismertetni Raszputyint, éreztetni Szibéria, a Bajkál-tó vidéke éles levegőjét, közelhozni még az olyan távoli tollforgatót is – Ritheut –, akinek csukcs fölmenői hatvan év előtt még az ábécét sem ismerték. De a műfordítót hirtelen kettős támadás érte: az élő orosz irodalmat félre­söpörték, és ettől a vereségtől kiújult a réges-rég lappangó kór, fölágaskodott s támadásba lendült: az, hogy a szervezete, az idegrend­szere embriókorában éhkoppon maradt a magzatát csakazértis kihordó harminchatkilós anya méhében. Amitől megfosztódott, ami a körülmények folytán nem kerülhetett a szer­vezetébe, nem táplálhatta az idegrostjait, ez a gyöngeség – az életnek egy erre alkalmas súlyos pillanatában cselekvő erővé vált, aktivizálódott, a halál, az öngyilkosság irányá­ba; mert hát ez eleve benne volt, hiszen az anyai génekben is benne volt: Auschwitz, tizenöthónap marharépakoszt, korbácsütések és örökös halálfélelem. Persze ma már talán ez sem igaz: a múlt tényeinek pökhendin fittyet hányva bizonyos sajtótermékekben ámulva olvasom, hogy egyes urak szerint Auschwitz, Mauthausen, Treblinka stb. merő rágalom, alamuszi kitalálás. Ahol pedig nagyonis valóságosan ott voltam, és ahonnét nekem kellett volna gázneművé válva távoz­nom a kéményen át. Ehelyett hazajöttem, szerettem egy férfit, gyereket szültem és íme – ők nincsenek, én pedig vagyok. Sőt már az sincs, amiről mind a ketten azt hitték, hogy ezért kell élniök... tehát a haláluk nem is olyan értelmetlen halál. Ellentétben az én életemmel, amely szőröstül-bőröstül értel­metlen, merthogy nemcsak őket vesztettem el, hanem azt a valamit is, ami bennem volt, vagyis lebénultam, amint ezt mindjárt ezen elmélkedés és önvájkálás kezdetén kifecseg­tem magamról. Márminthogy nem tudok írni, a bensőm lebénult. És azzal a szándékkal veselkedtem neki e műveletnek tollal és papírral, hogy csakazértis kikaparjam magam­ból az okot, hogy e kétes művelettel a kika­part embrió-kezdeményről megállapítsam: miért nem mozog? Hiszen néhány hónap után mozognia kéne! Sőt már régen meg kellett volna mozdulnia.

Itt pöszmötölök a tollal, mint valami orvosi műszerrel, és fürkészem, és bökdösöm a halott embriót, és azt hiszem, megvan a diagnózis. Azokkal halt, akik meghaltak. Akiknek a halálával egyidejűleg hitek, célok, meggyőződések is halódnak. Akik után ez maradt, hogy bennem is halódik valami. De hiszen ők is – társam, lányom – éltek valami­ért. Hittek valamiben. És valami... igen vala­miféle baloldal mindenütt a világon tovább­él... Persze, őrült önkényeskedés, hogy a történelmet kisajátítom és leszűkítem az ő életeszményeikre és az ő halálukra.

Holott a történelem – habár cikk-cakkokban – zötyög tovább és talán kialakul valami... Mit szólnánk hozzá? Mit szólok én? Ez az, amiről még nem tudok írni? Mondjuk. És akkor az ügy egyelőre lezártnak tekinthető. Egyelőre. Mert tovább élnek bennem ők, és az, amiért éltek.

A fasizmus bukása után, a háború után, egy igazságosabb világért. Hogy – mint mon­dani szokás – eltorzult? Hogy elméletben jó volt, de a gyakorlatban félresiklott?

Ők nincsenek és a néhai jó és a néhai rossz sincs többé... illetve, új dolgok szület­nek, talán jók, talán rosszak.

Majd megírja valaki.

PETŐ GÁBOR PÁL

Egy lépés a múltba

„Tudom, fél év múlva ötven forintért léphetek be a Margitszigetre.”

Ugye, figyelt az olvasó az idézőjelre? Nem én tudom, hanem ő, aki a Népszabadságba azt a cikket írta, amelyet idéztem (Tóth Ákos: Körbezárva) – és ő valószínűleg jól tudja, mert egy csomó olyan dologgal együtt sorolja fel, amelyek valóságosak, pl. a színház –, mozi­jegyárak, a lakásviszonyok.

Nem tartom hihetetlennek a margitszigeti belépő visszaállítását, már csak azért sem, mert az ingyenes belépés igazi „bolsevik vívmány”: először ugyanis 1919-ben, a Ta­nácsköztársaság idején vezették be, tehát a mai rendszer urainak a szemében már csak ezért is eleve kárhozatos dolog. Ezenkívül ismerem, illetve el tudom képzelni a belépő­jegy szükségessége melletti érveket is: a Margitszigetet fenn kell tartani, takarítani kell(ene), rengeteg a kertészeti munka: a virágok kiültetése, öntözése, ápolása, a fák nyírása, kivágása stb. – és mindezt meg kell fizetni. Igaz, ugyanígy el tudom képzelni azt is, amit fel lehet hozni a belépőjegy ellen: ez köztulajdon, oda hadd lépjen be mindenki (ámbár ennek ellene vethetik, hogy az Opera is mindenkié, mégis jegyet kell váltani a belépéshez), ez Budapest belső területén az egyetlen hely, ahol viszonylag tiszta levegőt szívhat és viszonylagos csendet élvezhet az ember, arról nem is szólva, hogy szemben azzal az idővel, amikor egyszerű volt a margit­szigeti belépőjegyek díjának beszedése, mert csak egy helyen, ti. a Margit-híd beágazásánál lehetett a Szigetre lépni, ma a Sziget kétfelől (északról, az Árpád-híd felől is) meg­közelíthető. Ezenkívül ma autóbusz jár a Szigetre – vajon a hídi bejáratoknál meg fogják állítani, mint egy (vám)határnál, fölszáll valaki és beszedi a belépődíjat? És még sorol­hatnám a belépőjegy-váltással járó gondokat, de hagyjuk. Mert az is lehetséges, hogy a belépődíj-visszaállítás hírét csak mint egy kísérleti léggömböt bocsátották fel, hogy aztán nem bevezetésével (a főváros? a XIII. kerület? a kormány?) megmutassa: milyen jóságos is ő, mert nem vezeti be a belépődíjat.

Mert ha bevezeti, az bizony nagy csapás lesz. Gondoljuk csak meg, hogy ha mondjuk egy nyári vasárnap egy átlagos budapesti család: apa, anya, két gyerek kisétál a Margit­szigetre, a belépő máris kétszáz forint, és akkor ugye még nem csináltak semmit (egy fagylalt a gyerekeknek, egy kávé vagy üdítő­ital a felnőtteknek, esetleg strandbelépő)!? Igaz, mi az ma kétszáz forint? Főleg persze, ha az ember például országgyűlési képviselő, frakcióvezető, bizottsági elnök, és így haza­visz nettó negyedmillió forintot havonta. Igaz, az ilyen elfoglalt emberek nemigen járnak a Margitszigetre – inkább arra a nyugdíjas házaspárra gondolok, akiket az ablakomból látok: ők minden nap reggel kimennek a Szigetre és délig ott vannak, amikor csak az időjárás megengedi – nekik havonta három­ezer forint lenne... jobb nem is gondolni rá.

De ami igazán fontos ebben a szigeti belépőjegy-ügyben az nem is anyagi. Illetve: az anyagiakon keresztül a társadalmi hatása, azt merem mondani, a társadalmi törekvés, a szándék. Ötven forint egyszer és egy sze­mélynek nem sok – jóllehet százezrek vannak a fővárosban, akiknek ennyivel is számolniok kell, hogy kiadják-e vagy sem –, de rendsze­resen csak kevesek engedhetnék meg ma­guknak így a Szigetre való kijárást.

Hát erről van szó. Hogy azok, akiknek nincs pénzük, ne menjenek oda – ne zavarják szegénységükkel azokat, akiknek nem gond odamenni. Az osztályok – amelyek létezését sok „modern” gondolkodó (még szociálde­mokrata is, főleg „posztgodesbergi” típusú szociáldemokrata) szereti tagadni (nekik melegen ajánlom elolvasásra Paul Fussel amerikai egyetemi tanár magyarul Osztálylét­rán Amerikában című könyvét) – szóval a társadalmi osztályok szétválasztása a modern társadalomban „finom” eszközökkel történik meg. Gyermekkoromban sok budapesti bérházban ki volt írva: „Cselédek és kutyák csak a hátsó lépcsőházat használhatják”. De az ilyen durvaság már akkor sem volt általá­nos: nem írták ki, hogy „ide szegények ne jöjjenek be”. Volt ennek tapintatosabb mód­szere: egyszerűen olyan anyagi körül­ményeket – akár belépődíjat, akár ruhaviseletet – kellett előírni, aminek csak annak az osztálynak a tagjai tudtak eleget tenni, amely­nek a jelenlétét kívánták, a „persona nongratá”-k pedig nem. Gyermekkoromban – a háború előtt és alatt – nekem bérletem volt a Margitszigetre és bár pengőben már nem emlékszem az árára, tudom: elég drága volt ahhoz, hogy az osztálytársaim egy részével ott biztosan ne találkozzam: így óvtak ben­nünket, „úrigyerekeket” az úgymond „rossz társaságitól, magyarán „a proligyerekektől”. Napjainkban pedig az oktatásból – az óvodák­tól az egyetemekig mindenhonnan – akarják őket kitiltani, persze „demokratikusan”: járhatnak, ha meg bírják fizetni a (megfelelő­en megszabott) tandíjakat. Fügefalevélnek pedig az egyetemeken majd lesz néhány ösztöndíjas hely – lojalitási alapon, netán plébánosi ajánlással...

A margitszigeti belépő kérdése ebben a távlatban kap igazi értelmet. Célja világos: a történelemben visszafelé, egy újabb lépés a múltba, a Horthy-korszak, az „úri” világ társa­dalmi rendjének újrateremtése. Ez sajnos nem meglepő, mert a Horthy-korszak iránti nosztalgia, ma lépten-nyomon érezhető – s ez már csak azért is szégyen, mert az az álparlamentáris (nyíltszavazásos!), feudális csökevényekkel telitett konzervatív rendszer már az akkori Európában is az elmaradottak közé tartozott, amely még egy konzervatív angol úrnak is „shocking” volt – progresszív emberről nem is szólva.

„Egy lépés előre, két lépés hátra” – ez volna a rendszerváltozás utáni magyar társa­dalmi átalakulás koreográfiája? Inkább csak a hátrafelé, a múlt irányába való lépkedést látni. A margitszigeti belépő ügye – akár tényleg visszaállítják, akár nem – már mint gondolat is ezt bizonyítja.

OLVASÓLÁMPA

ROZSNYAI ERVIN

Amerikai történész a harmincas évek Szovjetuniójáról

John Archibald Getty: Origins of the Great Purges. The Soviet Communist Party Reconsidered, 1933-1938. (A nagy tisztogatások eredete. A szovjet kommunista párt új megvilágításában.) Cambridge University Press. Cambridge – New York – New Rochelle – Melbourne – Sidney, 1985.

A tények, amelyeket J. A. Getty, az amerikai University of California történész-kutatója, könyvében a Szovjetunió 1933 és 1938 közötti történetéről közöl, az alcím ígéretéhez híven, sok tekintetben új megvilágításba helyezik a vizsgált időszakot. A szerző mellőzi mind a másod-vagy harmadkézből származó információkat, az „X. azt mondta, hogy...”, „ V.-tól úgy hallottam, hogy...” típusú „forrá­sokat”, mind az emigránsok és disszidensek elfogultságtól sohasem mentes elbeszélé­seit; eredeti levéltári és sajtóanyagok feldol­gozására szorítkozik, általában higgadt objek­tivitással, bár kommunistaellenessége félre­érthetetlenül ki-kicsap a szövegből (ami bizonyos értelemben még javára is válik a hitelességnek, elhárítja a szerző felől az akkori idők Szovjetuniója iránti rokonszenv esetleges „vádját”). Maga a könyv nagyjából hármas tagolású: első és legterjedelmesebb része a párt helyzetével, a helyi apparátusok és a moszkvai központ viszonyával foglalko­zik, a korabeli újságok és a szmolenszki pártarchívum ezidáig többnyire ismeretlen dokumentumai alapján (az utóbbiak német, majd amerikai kézre kerültek); a második rész a párt helyzetét tárgyalja az 1936-38-as perek idején (a szerző „jezsovscsinának” nevezi ezt a korszakot, a tömeges letartóztatásokat irányító belügyi népbiztosról); végül a harma­dik rész a kérdéses korszakról szóló trockista, mensevik és egyéb emigráns publikációkat, továbbá Hruscsovnak és követőinek a beszá­molóit elemzi, kimutatva ennek a mennyi­ségileg hatalmas irodalomnak a logikai ellent­mondásait és csekély tudományos értékét. Az alábbi ismertetés a könyv első részéről igyekszik képet adni.

„A harmincas évek Szovjetuniója – írja Getty – sokkal inkább hasonlított a hagyomá­nyos társadalmakra mint a totalitarizmus kifinomult rendszerére. A városi vagy ipari koncentrációk fejlődési szigeteknek tűnnek egy elmaradott mezőgazdasági zónában.” A párt legszembetűnőbb gyengesége az volt, hogy a parasztok között nehezen tudott befolyásra szert tenni, a kolhozokban alig akadt párttag (az értelmiség körében szintén). Sokat mondanak e tekintetben a szmolenszki archívum adatai. Szmolenszk a Magyaror­szágnál közel három és félszer nagyobb Nyugati Terület közigazgatási központja; a Terület lakosságának 67%-a falusi, ebből párttag 0,3%, de az összlakosságban sem magasabb a párttagság aránya 1-2%-nál. Ritka az a párttag, aki három-négy eleminél több iskolát járt. „Az ilyen vézna szervezet képtelen volt teljes ellenőrzést gyakorolni, vagy akár a törvényességet és a rendet szavatolni ebben az időszakban, A harmincas évek elején fegyveres lovas banditák kóborol­ták be a vidéket, lesből támadtak az em­berekre, gyújtogatták a kolhoztulajdont. Némelyik járásban büntetlenül tevékenyked­hettek, be-betértek a helyi szovjet elnökéhez, eliszogattak vele és a cimboráival. Módszere­sen és különös kegyetlenséggel gyilkolták a kommunistákat és komszomolistákat.” Az ellenőrzés nehézségeit fokozta az infrastruk­túra színvonala. (Az ázsiai köztársaságokban ez még az országos átlagtól is messze lemaradt. Kazahsztánban pl. százhúsz járásnak nem volt telefonösszeköttetése a központtal; a postát futár hozta-vitte, a vidéki kiküldetéseket lóhá­ton vagy kerékpáron bonyolították le, ha az időjárás egyáltalán megengedte.)

A pártokmányokat illetően képtelen zűr­zavar uralkodott. Tömegével lopták és adták-vették a kitöltetlen tagsági könyveket, az elhaltakét a rokonok értékesítették. Kelendő árucikk volt a tagkönyv, bűnözők, kulákok, a cári hadsereg és rendőrség egykori tisztjei vásárolták, szinte bárki beszerezhette. Elég könnyen lehetett előrejutni általa, olyan hiány mutatkozott jártas vezetőkben és szervezők­ben, vagy egyszerűen írni-olvasni tudókban, így kerültek funkciókba a harmincas években részegesek, sikkasztók, tolvajok, az állami és a pártvagyon fosztogatói; ha valakit kizártak, átment egy másik pártszervezetbe, ahol nem ismerték. Odesszában hamis pártkönyv segítségével rabolták ki az Állami Bankot; 1934-en egy bizonyos Leonyid Nyikolajev, akit Leningrádban kizártak a pártból, de az igazolványát nem kobozták el, tagkönyve felmutatásával akadálytalanul besétált a leningrádi pártbizottság épületébe, és agyon­lőtte Kirovót.

Az általános kultúrálatlanság a párttagság ideológiai állapotában is tükröződött. A tagság nagy tömegei egyetlen sort sem olvastak Lenintől, nem ismerték a párt céljait, elemi politikai ismeretekkel sem rendelkeztek, so­kan azt sem tudták, ki az államelnök. Ez a helyzet lehetővé tette, hogy a középszintű apparátus lényegileg tömegellenőrzés alól is kivonja magát, és különérdekű bürokratikus szervezetté merevedjen. A moszkvai központ szakadatlan harcot folytatott a kiskirálykodó helyi apparátusok ellen, igyekezvén tömegmozgósítással megvalósítani a demokratikus ellenőrzést. 1933-ban a KB párttisztítást („csisztka”) rendelt el; Kaganovics, a Politikai Iroda tagja, felhívásban figyelmeztetett rá, hogy az akció végrehajtásához a szovjet polgárok tömegeinek együttműködése szük­séges. A párttisztítást a KB utasítása szerint nyilvános gyűlésen kell lebonyolítani, pártonkívüliek jelenlétében, akiknek előzőleg elma­gyarázták a gyűlés célját és feladatát; az akciót irányító helyi bizottságokat legalább tízéves tagsággal bíró párttagokból kell össze­állítani, miután a nevüket időben közzétették, hogy bárki megtehesse kifogásait. „A köz­pont támadása volt ez, szövetségben a töme­gekkel, a bürokratizálódott apparátus ellen” – írja Getty.

A helyi vezetők ellenállása miatt a „csiszt­ka” elhúzódott, helyenként formalizmusba fulladt, gyökeres változást nem hozott. Újabb intézkedésre volt szükség, ezt sürgette a pártdokumentumok rendezetlensége is. 1935-ben megkezdték a „proverká”-t, a tagsági könyvek nyilvános gyűléseken való ellenőrzését. A módszer ugyanaz volt, mint 1933-ban: szabad kritika, a pártonkívüliek bevonásával. A résztvevők általában erősen bírálták a vezetők bürokratikus munkastílusát, és véleményt mondtak az egyes párttagokról – szóvá tették például, hogy az illető fehér i tiszt volt, a cári rendőrségen szolgált, kicsapongó életet él, korrupt, antiszemita vagy éppen köztörvényes bűnöző. A kritikák négy­ötöde rendszerint igazolódott. (A szmolenszki körzet egyik járási titkáráról a „proverka” során derült ki, hogy fegyveres útonálló volt.)

A pártokmányok ellenőrzése néhol meghökkentő tapasztalatokkal járt. A helyi szerve­zetek gyakran nem tudták, ki párttag, ki nem, a névsorokban sűrűn szerepeltek ismeretlenek, elköltözöttek vagy elhaltak (egyedül a Donyec-medencében 15 000 „holt lelket” találtak); Leningrádban a tagkönyvek csak­nem 50%-a hamisnak bizonyult. A felső vezetés demokratizálási törekvései más vonalon is megfigyelhetők. Sztálin – írja az amerikai szerző – „számos jel szerint támogatta azt, amit Nyikolajevszkij (szovjet disszidens – R. E.) liberális politikának nevezett”: békülékeny gesztusokat tett a „burzsoá specialisták” felé ¹, az ő indítványára hatálytalanította a szovjet kormány a régi megszorításokat a polgári származásúak egyetemi felvételénél. ² Az 1936-os alkot­mány általános, közvetlen és titkos választá­sokat vezetett be, megszűntetve az 1924-es választójogi korlátozásokat. A Közpoti Bizott­ság 1937. februári plénumán Molotov, a gazdasági vezetők önállóságáról szólva, leszögezte: „határozottan érvényesítenünk kell az egyszemélyi irányítás elvét, de nem szabad belenyugodnunk ennek az elvnek olyan értelmezésébe, hogy a vezetők men­tesülhetnek a tömegellenőrzés alól.” A párt és a szovjet állam vezérkara azonban tisztá­ban volt vele, hogy ezt kimondani könnyebb, mint megoldani; hogy a tömegellenőrzést nem lehet a középszintű bürokráciára kifejtett felső nyomás nélkül, a bírálat bátorítása és a bírálók megvédelmezése nélkül megszer­vezni.

Getty nagy szerepet tulajdonít a bürok­ratizmus elleni harcban Kirovnak és Zsdanovnak. Zsdanov (1934-től leningrádi titkár és a KB titkára) egyre élesebben lépett fel a kritika elfojtása, a párttagokkal szemben alkalmazott megtorlások ellen. Követelte és keresztül­vitte, hogy a párttitkárokat titkos szavazással válasszák, bár – jegyzi meg az amerikai tör­ténész – Zsdanov is tudta, hogy a helyi titká­rok autoritárius módszereit bizonyos fokig érthetővé teszik a rendkívül magas gazdasági követelmények, az alacsony iskolázottság, a tapasztalt és képzett vezetők hiánya. Zsdanovnak kétségkívül része volt a KB 1934. decemberi határozatában, amely utasította a helyi pártbizottságokat, hogy a fontos kér­déseket ne egy szűk vezetői csoport tárgyalja meg, az aktíva és a tagság vegyen részt a döntéshozatalban.

Az 1933-as „csisztka” és az 1935-ös „proverka” után 1936-ban a KB tagkönyvcserét rendelt el, ismét a bürokrácia elleni harc és a nyilvános bírálat jegyében. A középszintű apparátus ellenállására utal a KB május 24-i körlevele: sok párttagot formális, mechanikus eljárással zártak ki; „tűrhetetlen önkényes­kedés”, hogy a szovjethatalom iránt lojális személyeket származásuk vagy passzivitásuk miatt zárnak ki a pártból, azután automatiku­san elbocsátják őket állásukból, megfosztják lakásuktól. – 1937-ben, a már említett feb­ruári kb-plénumon, Jaroszlavszkij, a neves történész, régi bolsevik, az ellenőrző bizott­ság tagja, szintén a bürokratizmust ostorozta: „A pártapparátus, amelynek segítenie kellene a pártot, nemritkán benyomul a párt tömegei és vezetői közé, növelve a vezetők elszakadá­sát a tömegektől.” Sztálin-aki Getty megál­lapítása szerint gyakran hangsúlyozta a töme­gek által gyakorolt bírálat nélkülözhetetlen­ségét-a kritika nyilvánossága mellett szólalt fel. A helyi vezetőségek úgymond – gyakran cimborákból tevődnek össze, akik egymást dicsérik, és émelyítő jelentéseket küldözget­nek a központba a sikerekről; erősíteni kell az ellenőrzést és nincs eredményesebb ellenőr­zés annál, amit a tömegek gyakorolnak veze­tőiken. Ostobaság azt állítani, hogy jobb, ha takargatjuk a hibáinkat, mert nyílt elis­merésüket ellenségeink gyengeségnek tartják, és kihasználják. Ellenkezőleg: a hibák becsületes elismerése és kijavítása csak növeli a párt tekintélyét a munkások, parasz­tok, értelmiségiek szemében, „és ez a leg­fontosabb”. „... meg kell értenünk, hogy ha KB-tagok vagyunk, vagy népbiztosok va­gyunk, ez nem azt jelenti, mintha birtokában volnánk minden ismeretnek, amely a helyes vezetéshez szükséges.”

1937 első felében sorozatosan közli a sajtó a pártmunka demokratizálását ösztönző cikkeket. Néhány dátum: Pravda, január 4. 7, február 6, 13, 23, 25, 27.; Partyijnoje sztroityelsztvo, január (Krupszkaja cikke a demok­ratikus munkastílusról és a politikai nevelés­ről), március 10. (cikk arról a jelenségről, hogy némelyik helyi vezető hitbizománynak nézi pozícióját), március 17. (felszólítás a pártta­gokhoz, hogy gyakoroljanak szigorú bírálatot, „tekintet nélkül a személyre”). A kritikai hangvételű vagy panaszos leveleket nagy számban teszi közzé a sajtó. „Még a Hruscsov-korszak párttörténetei és beszámolói is elismerik – írja Getty hogy a februári plénum utáni időszak sok antidemokratikus visszaélést korrigált, jóllehet ezt az időszakot Nyugaton csak úgy ismerik (Keleten is! – R.E.), mint »a csavar végső megszorítását« az ellenséggel szembeni éberségi hadjárat­ban.”

Az amerikai történész így összegez: „Az alulról jövő népi ellenőrzés nem naiv gondolat volt; inkább hiábavaló, bár őszinte kísérlet arra, hogy a párttagság feltörje a zárt helyi apparátusokat. ” Ezek hajtották végre a kollek­tivizálást és az iparosítást, vitték keresztül a pártpolitikát a feszült, megosztott vidéki területeken – a túlkapásaik elleni harc nem volt egyszerű feladat. Getty az 1937. május-júniusi pártértekezletekre hivatkozva minősíti ezt a harcot „hiábavalónak”: a KB-küldöttek jelenlétében lezajlott huszonöt értekezlet közül csak négy mozdította el a területi titkárt és vezérkarát, noha nyolc pártbizottságot vádoltak súlyos hibákkal; a középszintű ap­parátus, úgy látszik, lényegileg ismét meg­úszta a dolgot. Másrészt azonban Getty úgy ítéli, hogy az antibürokratikus hadjárat az ellenállás dacára végül is tért nyert, amit az 1937. májusi adatok bizonyítanak: 54 000 alapszervezeti gyűlésen a régi vezetőségek 54%-át kiszavazták, és nagyrészt fiatal mun­kásokat vagy műszakiakat (mérnököket, technikusokat) választottak titkárnak. A Za indusztrializaciju című lap 1937. április 20-i száma arról tudósít, hogy a moszkvai „Sarló és Kalapács” gyárban, többórás nyilvános gyűlésen, harminchárom felszólaló bírálta az igazgatót: durva, pökhendi, távol tartja magát a munkásoktól. A gyűlés után az igazgatót leváltották.

A háború előtti magas szintű antibürok­ratikus megnyilatkozások sorában utolsóként említi Getty a KB 1938. januári plénumát. A január 19-én elfogadott határozat ³ megál­lapítja, hogy a párttisztítások folyamán a pártszervezetek, „a KB ismételt utasításai és figyelmeztetései ellenére, sok esetben hely­telenül és bűnös könnyelműséggel jártak el a pártból kizártakkal szemben”, ez azért fordul­hatott elő oly gyakran, mert a kommunisták között ma is vannak karrieristák, akik a párt­ból való kizárásokkal, megtorló intézkedések­kel igyekeznek kitűnni és előrejutni, úgy biztosítani magukat az éberség hiányának esetleges vádja ellen, hogy válogatás nélkül megtorlásokat alkalmaznak párttagokkal szemben”. A KB kötelez „minden pártszer­vezetet, hogy vessen véget a pártból való tömeges, válogatás nélküli kizárásoknak”, vonja felelősségre azokat a pártvezetőket, akik megrágalmaztak és alaptalanul büntettek párttagokat és tagjelölteket, február 15-ig gondoskodjék a tanácsi és gazdasági szervek révén a kizártak elhelyezéséről. – E határozat nyomán a megfelelő pártszervek 1938. au­gusztusáig 154 933 fellebbezést vizsgáltak meg, és 85 273-nak (54%) helyt adtak.

Végezetül az amerikai szerző Sztálin sze­mélyét illetően von le néhány következtetést. Sztálint – írja – mindenható diktátornak ábrá­zolják, holott „nem kezdeményezhetett min­dent ami az országban történt. A nap óráinak száma, elosztva azoknak a dolgoknak a szá­mával, amelyekért Sztálin felelős volt, arra enged következtetni, hogy szerepe sok területen alig lehetett több az alkalomszerű beavatkozásnál”. Mindenféléről döntenie kellett, a sertéstenyésztéstől a metróépíté­sen át a honvédelemig. Szakértőkkel tanács­kozott, tucatnyi jelentést hallgatott meg, vitákat rendezett el, különböző frakciók között költségvetési kérdésekben. A valóság kény­szerítette rá, hogy széles körű intézkedési jogkört bízzon beosztottjaira. Komolytalan tehát az az érvelés – Hruscsové vagy Rój Medvegyevé –, amely a harmincas évekbeli szovjet történelem minden negatívumát Sztálin személyiségjegyeire „vezeti vissza”. Medvegyev New Yorkban megjelent könyve („Let History judge” – ítéljen a történelem, 1972) Sztálint paranoidnak, pszichotikusnak festi le, aki régebben a cári rendőrség besú­gója volt, felelős pártbeosztásban pedig hibásan foglalt állást Lenin Áprilisi tézisekre), majd a polgárháború katonapolitikájával kap­csolatban, a Komintem politikáját és a har­mincas évek diplomáciai viszonyait illetően, a második világháború stratégiai kérdéseiben, a háború utáni gazdasági munka tekin­tetében. „Medvegyev nem magyarázza meg, hogyan lehettek követői a pártban egy ilyen kétbalkezesnek” – főzi hozzá Getty.

Sztálinról egyébként egy kevéssé ismert adatot is közöl az amerikai szerző. 1938. február 16-i keltezésű levelében Sztálin azt tanácsolja a gyermekirodalom kiadójának, hogy ne adják ki újra a Történetek Sztálin gyermekkoráról című írását. „A könyv hem­zseg a valószínűtlenségektől, hamisításoktól és a meg nem érdemelt magasztalástól – mondja a levél. – Az írót félrevezették a mesék kedvelői, a csalók (még ha »jóhiszeműek« is), a hízelgők... A könyv személyi kultuszra, a vezetők, csalhatatlan hősök kultuszára nevel. Ez veszélyes és ártalmas. A »hősök« és a tömegek kettősségének el­mélete nem bolsevik elmélet. ...Azt javaslom, égessék el a könyvet.” (Lásd Sztálin Művei, 14. köt., oroszul.) A levél csak Sztálin halála után, 1953 végén került nyilvánosságra – Getty szerint azért, mert a Sztálin személyi kultuszát elítélő állítások, amelyeket maga a vezér tett, bomlasztották volna a rendszer elveit. (Akkor miért nem engedte megjelenni a könyvet? Ha pedig a levelet csak „falból” írta, hogy „megjátssza magát”, akkor miért nem közöltette a sajtóban? – R.E.) – A sze­mélyi kultusz ellen irányult, szintén 1938-ban, lljicsov külügyminiszterhelyettesnek a Prav­dában megjelent cikke „A személyiség történelmi szerepéről”: eszerint a nagy sze­mélyiségeknek kiemelkedő szerepük van a történelemben, de a kérdést nem szabad leegyszerűsíteni, megfeledkezve a marxiz­musnak arról az igazságáról, hogy a tör­ténelem fő tényezői a társadalmi-gazdasági erők, nem a nagy emberek.

Az amerikai szerző adatai, amelyeket csak töredékesen ismertethettünk, hozzájárulhat­nak ahhoz a nyilvánvalónak látszó, de gyakor­latilag ritkán érvényesülő felismeréshez, hogy sem a Szovjetunió történetét, sem sem­miféle történelmi korszakot nem lehet tár­gyilagosan megítélni pusztán érzelmi vagy manipulációs-politikai indítékú spekulációk alapján, hitelt érdemlő dokumentáció nélkül.

¹ Az ipari vezetőknek tartott, 1931. júniusi előadásában („Új helyzet, új feladatok a gazdasági építőmunkában”) Sztálin kifejti, hogy a régi műszaki értelmiségieket, akik a szovjethatalom megszilárdulása óta általában lojálisak, nem szabad mellőzni: jobban kell gondoskodni róluk, bátrabban kell rájuk feladatokat bízni. Sztálin sürgeti a képzett és tehetséges emberek előléptetését, tekintet nélkül arra, hogy párttagok-e, mert „nincs ostobább és reakciósabb eljárás” mint előnyben részesíteni a kevésbé tehetséges párttagot a rátermettebb pártonkívülivel szemben. (Saját megjegyzésem. R.E.) [vissza]

² Trockij erősen kifogásolta és megalkuvásnak bélyegezte ezt az intézkedést (csakúgy, mint azt, hogy keményebb rendszabályok helyett „a vallás irányában lassanként bizonyos gúnyos semleges­ség érvényesül”). Vö. L. D. Trockij: Az elárult forradalom. Bp„ 1990. 202., 88., 117. I. (Saját megjegyzésem. R.E.) [vissza]

³ Magyar szövege megtalálható Roger Douglas Sztálingrád című könyvének függelékében. Littoria Kiadó, Bp„ 1992. 195-205.1. (R.E.) [vissza]

KIS TAMÁS

Rozsnyai Ervin: Ha kővé szikkadtak a medrek

Az ember szellemi képességeivel foglalkozó tudósok szerint a tudományok, köztük a filozófia, illetve a művészetek eredményes műveléséhez merőben eltérő adottságok szükségesek, s ezek nagy valószínűséggel kizárják egymást. Az egyikhez elengedhetet­len magas fokú absztrakciós és a másikhoz nélkülözhetetlen érzékletes-megjelenítőké­pességek ugyanis összefüggnek az agykéreg bizonyos területeinek fejlettségével, ami senkinél sem egyforma. Ebből az következ­ne, hogy egyazon ember aligha lehet képes kimagasló teljesítményre a szellemi alkotó tevékenység mindkét nagy területén.

A tudományok és a művészetek törté­netéről való ismereteink nagyjában-egészében megerősítik ezt a felfogást. Ám azért akadnak példák az ellenkezőjére is (hirtelen­jében csak Diderot-t, Voltaire-t, illetve más­felől József Attilát említeném). Ennek alapján úgy vélem, a fenti összefüggés nem kategori­kusan, abszolút érvénnyel, hanem tendencia­szerűen ható törvény, amely megengedi a kivételeket.

Mert ilyen kivételek nemcsak voltak, hanem vannak is. Akadnak, akik szuverén módon fittyet hánynak e kötelezőnek tartott szellemi munkamegosztásnak, és nem kívánnak bezárkózni azon értelmiségi céh skatulyá­jába, amelynek tagjai között számon tartja őket a szakmai közvélemény. Közéjük tarto­zónak tekinthetjük az utóbbi időben Rozsnyai Ervint is, akinek háta mögött jelentős filozó­fiai életmű áll, aki több fontos müvében feszegette a társadalom, a történelem filozó­fiájának alapkérdéseit. Munkásságának érté­két, kimagasló színvonalát még azok közül is számosán elismerték, akik az ő követ­kezetesen marxista elkötelezettségétől merőben eltérő világnézeti pozíciókból műve­lik a filozófiát. Márpedig az nem kis szó ná­lunk, kiváltképpen manapság.

És Rozsnyai Ervin ezen elismert tudomá­nyos teljesítménnyel a háta mögött mostaná­ban nem átall versekkel és szépprózai mű­vekkel a nyilvánosság elé lépni, miközben természetesen esze ágában sincs felhagyni filozófiai munkásságával. Korunkban ehhez nem kis szellemi-erkölcsi bátorság szükségel­tetik, hiszen az alkotó ember ideálja napjaink­ban a szakbarbár; a sokoldalúan fejlett és sokféleképpen alkotóképes ember emlege­tése; mi több, az ilyen irányú önmegvalósítás kísérlete pedig gyanús, dilettáns ízű vagy éppen marxista-szagú dolog.

Legutóbb a Z-füzetek 33. köteteként kap­hattunk kezünkbe egy maroknyit Rozsnyai Ervin verses és szépirodalmi munkáiból. Ennek olvastán elsietett lenne azt állítani, hogy szépirodalmi produkciója jelen­tőségében máris felér filozófiai munkás­ságával. Ám az bízvást megállapítható, hogy szellemének fajsúlya, tündöklő okossága, megalapozott erkölcsi-világnézeti indíttatása – nem mindennapi megjelenítő erővel és formakészséggel párosulva – verseit és prózai írásait is magasan az átlag fölé emeli.

A kis gyűjtemény legterjedelmesebb da­rabja a szerző 1944-es kalandos élményeit elbeszélő A bejgli című írás. Alighanem a legjelentősebb is. Talán egy későbbi önélet­írás már elkészült fejezete, de önállóan is megáll a lábán, mert fő tartalma szerint önval­lomás. A kamaszkorból éppen csak kinőtt fiatalember önarcképe, aki szembekerülve az embertelenség tobzódásával nem csupán azzal törődik, hogy ő maga lehetőleg ép bőrrel túlélje a rettenetet, hanem megpróbál tenni is ellene. Mindennek elbeszélésében nyoma sincs az öndícsérő pátosznak. Közvet­lenség, önmagát kívülről is szemlélni képes finom távolságtartás, bújkáló irónia jellemzi. A kép így válik hitelessé, nemcsak a belső, hanem a külvilág, az 1944-es Budapest, a főhős sorsában szerepet játszó személyek ábrázolása is. A legfontosabb azonban, hogy önmagát illetően meggyőzően tárja elénk az egyéniség kialakulásának döntő szakaszát, azt az élethelyzetet, ahol cselekvésekben nyilvánulnak meg jellemző személyiségvonásai.

E személyiségképet a kötetben olvasható más írások is hitelesítik az újabb kihívásokra adott válaszaikkal. Jellemzésül címadó versé­nek néhány sorát idézem:

ha elfonnyadt virág, gyökér,
ha kővé szikkadtak a medrek,
ha mindegy már, ki merre tér,
ha bohóckodni semmi kedved,
ha éltedért halál a bér,
s holtodért garassal fizetnek,
akkor? – Nos, akkor is beszélj;
göröngynek, sárguló füveknek,
mondd ki az igaz szót, ne félj...

(Z-füzetek/33)

KÖNYVAJÁNLAT

Femio, mentes? Minto. (Hazudsz, Ferdinánd? Hazudok.) E játékos kérdezz-felelek Fernão Mendes Pinto portugál utazó és útleíró nevének csúfondárosan eltorzított változata. Ezt a megjegyzésre érdemes „koppintást” életrajzával vívta ki az utókortól, mely most Bolyongás címmel látott napvi­lágot. Mendes Pinto 1537 és 1558 között híres utazásai során bejárta Indiát, Etiópiát, Arábiát, Kínát és Tatárországot, s közben – ahogy írja – tizenháromszor esett fogságba, tizenhétszer eladták rabszolgának, s volt nemes udvarhölgy apródja, kém, tengerész, orvos, hajótörött, sőt, emberevő is! Számta­lan viszontagság, s a Xavéri Szent Ferenccel való találkozás után végül beállt jezsuita szerzetesnek, hittérítőnek Japánban. A ren­det végül is otthagyta, s Portugáliába vissza­térve, 1583-ban bekövetkezett haláláig II. Fülöp kegydíját élvezte. Túlzó nagyításokkal, mendemondákon alapuló mesékkel átszőtt életrajzi műve érdekes kalandregény, mentes a hódítók, és felfedezők gőgjétől, de szati­rikus éllel ír a lelkiismeretlen, a mindenáron vagyonszerzésre törő fehér emberről. A felfedezések korának legjelentékenyebb írójaként tartják számon, s most művét, melyet Székely Ervin válogatott és fordított a Cédrus Kiadónál, magyarul is olvashatjuk.

„Kilenckor kivitték a házból a fakoporsót. Elől két pap haladt némán. A koporsó mellett fiúk mentek, szerpapi fehér ingben, és hatal­mas viaszgyertyákat vittek kezükben. A koporsó mögött az égő fáklyák rengetege hullámzott... A St. Eustache templomban pedig a lelkész röviden feljegyezte, hogy 1673. feubruár 21-én, keddi napon, a St. Joseph temetőben eltemették Jean-Baptiste Poquelin kárpitost és udvari komornyikot... abban a részben hántolták el, ahová az öngyil­kosok és a meg nem keresztelt gyermekek teste kerül.” Az elhúnyt a kárpitos és udvari komornyik címet örökölte apjától, ő maga Moliére néven komédiás és vígjátékíró volt. Hogyan lett a kárpitos fiából XIV. Lajos udvari színtársulatának igazgatója, azt Mihail Bul­gakov Moliére úr élete című különös regé­nyéből – melyet Karig Sára ültetett át magyar­ra – megtudhatjuk. Bulgakovot évekig foglal­koztatta a nagy francia drámaíró mozgalmas élete és írói pályája, s e téren végzett kutatá­sainak, tapasztalatainak, gondolatainak összegzése ez a rendkívül szórakoztató, gondolatgazdag életrajzi regény. A Tulipán Kiadó – Holló és Társa jegyzi a könyv új kiadá­sát Moliére halálának 320. évfordulóján.

1783. július 24. Simon Bolivár születése. 1797: Manuel Gual és Jósé Maria Espana felkelése Venezuelában. Bolivár Valles de Araquában beáll a hadseregbe. 1797-98: Nyelvtant és földrajzot tanul... Ez idő tájt tanul matematikát és fizikát is... 1799-1800: Spa­nyolországba utazik. Madridban kapcsolatba kerül Ustáriz márkival, voltaképpeni szellemi atyjával. 1804: Párizsban résztvesz Napóleon koronázási ünnepségén. 1811: Miranda parancsnoksága alatt harcol Valencia tar­tományban. Ez az első háborús élménye. 1812: Új-Granadában kiadja a Cartagenai Kiáltványt. 1813: Új-Granada vezérőrnagya. Győzelmes bevonulás Caracasba. Méridában kikiáltják Felszabadítóvá. 1814: Kormányt alakít Bogotában. 1816: Carúpanóban elren­deli a rabszolgák felszabadítását. 1819: Meg­alapítja a Kolumbiai Köztársaságot. 1821: Carabobónál kivívja Venezuela független­ségét. 1824: Felszabadítja Limát. 1828: Bogotában merényletet kísérelnek meg ellene. 1830: Elindul Bogotából utolsó útjára. Halálos betegen Santa Martába érkezik. 1830. december 17-én alig néhány barátjától körülvéve meghal.

A könyv végén található kronológiából kiragadott néhány életrajzi adat is meg­győzően példázza azt a hatalmas és külön­leges életpályát, melyet Latin-Amerika tör­ténelmének meghatározó személyisége, a kontinens egységének és függetlenségének jelképe, Simon Bolivár befutott. Latin-Ame­rika egyik legnagyobb írója, Gábriel García Márquez, akárcsak Bulgakov a Moliére-életrajz írásakor, a legapróbb részletekig felkutat­ta Bolivár életét, hogy aztán életre keltse a könyv lapjain Bolivárt, az embert. Élete utolsó hónapjaiban mutatja be a haldokló Bolivárt, aki egy gyötrelmes utazás során a múltat idézi, s a nagy álmot az egyesített, szabad Dél-Amerikáról, mely életének célja, s be nem teljesült reménye volt. A tábornok út­vesztője című regényt Tomcsányi Zsuzsanna fordította, a Magvető adta ki.

Hogyan élt a napóleoni háborúk idején egy vidéki angol úri házban a huszonegy eszten­dős, csinos, eszes, gazdag, derűs természetű Emma Woodhouse, aki a regény cselek­ményének kezdetén éli át élete első szelíd bánatát, amelyet nevelőnőjének, egyszer­smind lánykori barátnőjének férjhezmenetele okoz. Jane Austen, aki magát miniaturistának vallotta, ilyen és ehhez hasonló köznapi bonyodalmak, látszólag jelentéktelen dolgok leírásából szövi regényei cselekményét, melyeket az ábrázolás és az érzelmek igaz­sága, a bájosan elbeszélt szerelmi történetek tesznek a mai napig kedveltté. Ugyanakkor finom gúnnyal festi le az úri társaság hétköz­napjait, a mamák azon való igyekezetét, hogy leányaiknak minél jobb partit találjanak, a hozományvadászok és nőcsábászok ármá­nyait, s kipellengérezi az ostobaságot, a sznobizmust.

Austen életében hat befejezett regénye közül négy jelent meg, köztük az Európa Kiadó által most kiadott, Csanak Dóra fordí­totta Emma című regény.

Theodor Dreiser művének hőse egy vidéki fiú, aki a 19. század végi Amerikában egy varrógépgyár vezérképviselőjének gyer­mekeként ideális, szerető családi légkörben nevelkedett, s apja tervei szerint szintén az üzleti életet választotta volna élete céljául. Euge Tennyson Witla azonban művész haj­lamú fiatalember volt. „Ha otthon volt, csak járt-kelt vagy olvasott... A nagyvárosok csábí­tották. Az utazást csodálatos valaminek érezte. A különös tények vonzották... Volt benne szellem, erős humorérzék, s a dolgok pátoszának megsejtése. Néha azt képzelte, hogy grafikus, máskor meg azt, hogy író lesz belőle... Egy lebegő madár, virágzó rózsa, szélben himbálódzó fa szépsége lebilincsel­te... Éppígy csodálta a lányokat, néha vadul beléjük szeretett, de csak az igazi szép­ségekbe... Több szépséggel ajándékozta meg őket, mint a valóság; a szépség benne, a szemlélőben rejtőzött.” Vágyai meg­valósításának reményében Chicagóba utazik. Önmagát és hivatását keresve, a szépség és a szerelem bűvöletében élve nagy karriert csinált. A kitűnő lélektani motiválással bemu­tatott hős, a társadalomkritikát sem nélkülöző ábrázolás, a remek stílus, az olvasmányos cselekménybonyolítás bizonyára újabb híve­ket szerez az írónak. A zseniális ember című regényt, melyet a Totem Könyvkiadó jelen­tetett meg, Tábori Pál kitűnő fordításában olvashatjuk.

„Sziddhárta a nagy folyóhoz ért, mely átszelte az erdőt, ugyanahhoz a folyóhoz, melyen egykor, amikor fiatalemberként ide­érkezett Gótama városából, átszállította egy révész. Ennél a folyónál hát megállt, habozva állt a partján. Fáradtság és éhség gyengítette, s különben is, gondolta, miért menjen to­vább, hová, mi célból? Nem, cél nem volt előtte többé, nem volt benne semmi más, mint a mélyről jövő fájdalmas óhaj, hogy lerázza magáról ezt az egész vigasztalan lidércnyomást, kiköpje ezt a megáporodott bort, véget vessen ennek a nyomorúságos és szégyenteljes életnek.” Hermann Hesse Sziddhárta című művének hőse, az ifjú bráhmana elindult apja házából, hogy akárcsak sok más híres fejlődésregény hőse, önmaga értékeit ismerje meg, saját életének értelmét keresse, s aggastyánként a nagy folyóhoz érve felismerte, „hogy mi az igazi bölcses­ség, hogy micsoda is hosszú keresésének célja. Rájött: nem más az, mint a lélek ké­szenléte, olyan titkos tudás, amellyel az ember minden pillanatban, az élet kellős közepén is el tudja gondolni az egységet, képes érezni, belehelni az egységet”. Hesse hindu regéje több millió példányban meg­jelent mára világ minden táján, tizenkét indiai nyelvjárásra is lefordították. A keleti filozófia bölcsességét és a keresztény tanítás értékeit felmutató mű most magyarul is olvasható Kászonyi Ágota fordításában az Európa Kiadó újdonságaként.

Az európai humanizmus kiemelkedő alak­jának, Rotterdami Erasmusnak A keresztény fejedelem neveltetése című művét Csonka Ferenc fordításában, az Európa kiadásában veheti kézbe az érdeklődő olvasó. Erasmus Károly hercegnek, a későbbi német-római császárnak mondta el e művében gyakorlati tanácsok formájában mindazt, amit egy népe boldogulásán fáradozó uralkodónak tudnia és tennie kell. A legnagyobb gazdagság az erény, az uralkodás pedig szolgálat – vallja, melynek művészetét meg kell tanulni. Aforisztikus formában is összefoglalja részlete­sen kifejtett tanácsait az alattvalók iránti szeretetről, azt, hogy hogyan kell megszerez­ni a nép jóindulatát, miket kell adóval megter­helni; hogy meg kell jutalmazni azokat, akik a haza javára cselekszenek; a törvény csak a közjót szolgálja; a jó törvényekkel is vissza lehet élni; a szomszédokkal éljünk békében, s a szövetségnek legyen célja. Ma is meg­szívlelendő tanításait így ajánlotta az ifjú hercegnek: a közhasznot kerestem, amely mind a királyoknak, mind a királyok barátainak és szolgáinak egyetlen célja kell hogy legyen. Számtalan díszed között, melyeket Isten oltalma alatt erényed szerez majd neked, nem csekély része lesz dicsőségednek az is, hogy Károly olyan ember volt, akinek minden hízelkedés nélkül merte valaki megmutatni a derék és igaz fejedelem alakját, amelyet mint jó fejedelem vagy helyeslőleg jóváhagy, vagy mint ifjú, bölcsen utánozni fog, mert az a vágya, hogy önmagából mindig jobbat és jobbat formáljon. Ég veled.”

(emmi)