MÉRLEG

FEKETE SÁNDOR

Petőfi, a forradalmi szónok

Elöljáróban

Legyen szabad először a dolgozatom címében megjelölt témát két magyarázattal megin­dokolnom. Az első pusztán személyi érdekű: 21-22 éves fejjel kísérletet tettem a márciusi ifjúság történetének megírására. Ebben az életkorban az ember még nem ismerheti ér­demben 1848 históriai irodalmát, én is csupán mintegy hetven munkát idéztem könyvem­ben, s a forradalom ajtójából főleg a baloldal lapjait tanulmányoztam és citálgattam. Petőfi volt a főhőse ennek az összefoglalásnak, de nem lehetett célom napról napra nyomon kö­vetni politikai szerepléseit. Saját kutatásból származó levéltári anyagot csak Vasvári kap­csán hasznosítottam. S vegyük mindehhez, hogy 1949-ben, könyvem végső formájának kialakításakor az illúziók köde még erősen rátelepedett a magyar szellemi életre, az ólom­súlyú dogmákról nem is beszélve – érthető hát, hogy 1950-ben, némi ellenállás legyőzé­sével megjelent ifjúkori opusomnak később egyre több hiányosságát, hibáját fedeztem fel. 1956 után a 48-as történet egésze helyett már Petőfire összpontosítottam, s ma úgy érzem, hogy világnézetének és forradalmi vállalásainak jobb ismeretében kötelességem újra gondolni a költő 1848-as eszmevilágának, gyakorlati tetteinek problémáit. E mostani dolgozat tehát egy kései önkorrekció részének is tekinthető. ¹

Némi igazítás azonban magára az egész Petőfi-tudományra is ráfér, mely mind a mai napig hagyott fehér foltokat a költő forradalmi tetteinek elemző szintézisében Bár a kor­társi történészek, elsősorban Spira György és Urbán Aladár munkái a cselekvő szerepet vállaló Petőfi képét fontos új mozzanatokkal gazdagították, a vizsgálatok és viták később főleg eszméi körül zajlottak. ² A márciusi ifjúság vezérének gyakorlati-forradalmi tevékeny­ségét illetően a biográfiák, még a legjobbak is, mind a mai napig elemi tényeket is mellőz­nek vagy épp csak érintenek. Ami például mostani témánkat illeti, egyetlen összefoglalás sem született Petőfi forradalom alatti szónoklatairól, pedig ezek jórészét immár fontos forrásközlések rögzítik. ³ Itt-ott a memoárirodalom is kínál idevágó adalékot. A szövegek hitelességi foka természetesen nem éri el a kéziratból vagy egykorú kiadványokból is­mert, s Petőfi által jegyzett költői és prózai munkákét, de minden beszédsummázat vagy töredék megérdemli a vizsgálatot: feltehetően mégiscsak tartalmaznak Petőfi-gondolatokat, ha a sajtóközlések oly gyakran megbízhatatlan tolmácsolásában is. E mostani össze­foglalás eltekint néhány mikrofilológiai vonatkozástól, s csak a forradalom első három he­tére korlátozódik, de épp ebben az időszakban él a költő leggyakrabban a szónoklat műfajával.

Némi előzmények

A szónoklat mint a politikai küzdelem eszköze Petőfi korában a mához képest sokkal je­lentősebb volt. A most letűnt korszak uralkodó műfajává e tekintetben a komolykodóan nehézkes „előadói beszéd” vált, a szöveget rendszerint mások, esetleg kis „team”-ek gyártották (egyébként szerte a világon, társadalmi rendszerektől függetlenül ez a szo­kás). A szónoklás külsődleges járulékait, a szenvedélyes kitöréseket illett mellőzni, parla­menti szócsaták helyett parlamenti bóbiskolások tanúi lehettünk. Újabban van vita, sőt dühödt összecsapásokra is sor kerül, de Kölcsey-beszédeket, kossuthi, deáki szónokla­tokat még nem hallottunk, talán azért, mert (egyelőre?) a kölcseyk, kossuthok és deákok sem tűntek még fel.

Petőfi kamaszkorában a megyeházán és az ország gyűlésében a politikai hatáskeltés és küzdelem fő eszköze a szónoklat volt, s inkább csak a Pesti Hírlap megjelenése után zárkózik fel mellé (majd kerekedik fölé?) az írott politikai publicisztika. Fontosságára te­kintettel a középiskolákban a költészettel együtt tanították e műfajt, a kis Petrovics is okulhatott e leckékből. Később azonban leginkább a saját tapasztalataiból tanult. Hamar feltámadt benne az ellenkezés a korabeli szónoklatok üresjárataival szemben, ingerelte a dagályos, műveltségmorzsákkal teleaggatott táblabírói stíl. Egy huszonegy évesen írt szí­nijegyzetében gúnyosan emlegette „a te én irántam való szereteted” körmönfont dráma­írói modorát, s még korábban, 19 esztendős korában, amikor „székfoglalóibeszédet” kel­lett tartania a pápai Képző Társaságban, első prózai írásával a tudóskodó-fontoskodó irály kitűnő paródiáját adta elő – értekezés helyett. ⁴

Nemsokára alkalma nyílt arra is, hogy közelről figyelhesse a magyar országgyűlés jele­seit és átlagos oratorait, amikor 1843-ban, Pozsonyban, egy-két hétig a Záborszky Alajos szerkesztette Országgyűlési Tudósítások című kéziratos újságnak másolta a követek be­szédeit. Kora szónokairól nem lehetett nagy véleménnyel, mert közülük csak az egyetlen Kazinczy Gábort dicsérte később, mint aki valódi „csodagyermeke a természetnek a szó­noklatban”, de egyebekben, A helység kalapácsától A táblabíróig inkább gúnyolta a „szó­nokszék” hőseit.

Kazinczy tehetségét méltatva elárul egyet s mást idevágó nézeteiről, így minősítve a széphalmi remete unokaöccsét: „új Memnon-szobor, mellyből egy örökkétartó hajnal szakadatlanul a legfönségesebb hangokat csalja. Benne elérte a rögtönző szónoklat a non plus ultrát. Olyanok, mint ő, talán lehetnek, de nála különbek nem. Csak az alkalom kell, hogy Mirabeau-ja legyen Magyarországnak.” ⁵ Mivel Mirabeau gróf a nagy francia for­radalom első nagy szónoka, magának a revolúciónak is egyik fő kezdeményezője, Petőfi e nyomtatásra szánt „úti levelében” elárulja, hogy 1. egy francia forradalmárban látja az iga­zi szónoki tehetség mintáját, 2. közvetve, de félreérthetetlenül utal arra, hogy hazánknak egy Mirabeau-ra, tehát egy forradalmat kezdeményező politikusra van szüksége. ⁶ Ma már tudjuk, hogy a lázadó gróf, noha mesterien tudott rögtönözni, beszédcsináló kis csapatot is szervezett magának, s az is hamar kiderült, hogy Kazinczy Gábor nem volt alkalmas a költő által tőle elvárt szerepre. S nem lehet kizárni azt sem, hogy feldicsérésével Petőfi Kossuthot és társait akarta megfricskázni…

Bárhogy volt is, Mirabeau-nak, mint mintának kiemelésével a költő egyik jelét adta an­nak, amit nyolc hónappal később 1848. március 17-én végre nyíltan megvallott: „évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története …” ⁷ Korábban már részletesen bizonyítottam, hogy e vallomást komolyan kell vennünk: könyvtárának maradványai közt tíz kötet forra­dalomtörténeti munkát rögzíthetünk, de nincs ezek között Lamartine bizonyíthatóan olva­sott műve (nyolc kötet), Mignet és a kommunista Cabet három vagy négy kötete. ⁸ Forra­dalomtörténeti érdeklődésének tárgyi dokumentumai ennél is sokkal szélesebb kört fog­nak át. Tudnunk kell, hogy e forradalomtörténetek, szinte kivétel nélkül, bőséges szemel­vényeket közölnek a leghíresebb szónoklatokból, s ezen kívül volt Petőfinek egy olyan könyve is, amely imponáló válogatást adott a „francia forradalom időszakának legszebb beszédeiből”. E munka első 1/1. része például Mirabeau tizenkét idevágó szövegét tartal­mazza. ⁹ Elmondható tehát, hogy Petőfi nem alaptalanul, pillanatnyi rögtönzésből emelte ki Mirabeau szónoki tehetségét.

A francia forradalomról szóló fentebb idézett költői vallomás folytatásában is megjele­nik Mirabeau-nak ha nem is a neve, de a szelleme, amikor a költő így vall a várva várt for­radalomról: „… meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot”. Ez Mirabeau jós­lata: „La révolution fera són tour du monde.” Azt talán már fölösleges is hangsúlyozni, hogy Petőfi forradalmi eszményképei nem a lázadó grófban, hanem a Hegypárt emberei­ben testesültek meg, főleg a szintén kezdeményező szerepet vállaló Desmoulins-ben és Saint-Justben. A bécsi forradalom hírére elérkezettnek látta az időt, hogy egy magyar revolúció Desmoulins-jeként ő is magára vegye „az első lökés” felelősségét. Amíg március tizenötödike előtt a haladó pesti ifjúság és a „felnőtt” ellenzékiek is csak egy petíció ere­jéig mentek el tervezgetéseikben, Petőfi felismerte, hogy ez már kevés, „tenni kell és mindjárt holnap” – vagyis március idusán. A tett legméltóbb formáját is megjelölte, amikor megfogalmazta: „Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni!” ¹⁰

1848. március 15. „Censorhoz nem megyünk…”

Történelmünk e legszebb – legalábbis számomra legszebb – napjának históriája nem is olyan ismert, mint azt hihetnénk. Esztendőről esztendőre konstatálhatjuk, hogy makacs legendák és tévhitek élnek tovább a köztudatban. Évtizedek óta olvashatjuk például híres írók szövegeiben is (némely tájékozatlan zsurnalistákról nem is beszélve), hogy Petőfi foglalta le Landerer egyik nyomdagépét, noha Irínyi Józsefé e tett dicsősége. Landerert viszont hiába próbálta úgy beállítani szintén nem egy kiváló írástudó, mint aki a forradalmi ifjakkal rokonszenvező, nekik „gépfoglalási” tanácsot adó hazafi lett volna: e híres nyom­dász az akkori „lll/III” kezes embere volt, sötét szerepet vállalt a Pesti Hírlapot alapító Kossuth megbuktatásában is, s március tizenötödikén csak a tömegnyomásnak enge­dett. Az az állítás pedig, mely szerint 1848 márciusa előtt de facto már nem is létezett cenzúra, komolytalan eredetieskedésre vall.

Az ilyen merész újító akaratlanul is azokat támogatja, akik a márciusi ifjúság tettét ko­ronként újra meg újra kicsinyíteni próbálták.

A legendák közt még napjainkban is felüti a fejét a Nemzeti dal múzeum előtti elszavalásának mítosza. S ami súlyosabb: nem egyszer lehetett az elmúlt évtizedekben olyasmit is olvasni, hogy a márciusi ifjak 12 pontja a Rákosi-, majd a Kádár-korszakban maradékta­lanul megvalósult. Már 1971-ben kénytelen voltam tiltakozni e magabiztosan önelégült értékelés ellen, utalva arra, hogy engem már az első pont, a sajtószabadság megvalósulása is kielégítene. ¹¹

A legfőbb probléma azonban nem is az, hogy a legendák és a különböző kisajátítási kí­sérletek elhomályosítják március idusának emlékét, hanem az, hogy e napnak s előzmé­nyeinek kronológiájában, menetrendjében még mindig akadnak kellően nem tisztázott mozzanatok. Ennek két oka is van: 1. már a rögtöni, kortársi tudósítások szerzői sem egyeznek mindenben, akár ilyen-olyan elfogultságuk, akár részleges tájékozatlanságuk miatt. Ez után következtek azok az évek, melyek során tanácsosabb volt hallgatni – ahogy Arany János írta – a „végzetes évi nap” eseményeiről: „Ünnep volnál, de senki meg nem ül…” 2. Évtizedekkel később pedig, amikor Petőfi napjának ünneplését illett egybekötni őfelsége, Ferenc József érdemeinek méltatásával, a versengve emlékező-révedező egy­kori márciusi ifjak öregkori elfogultságaiknak s hiúságuknak foglyaiként meglehetősen összezilálták március tizenötödike történetét.

Ezek után nem csodálható, hogy épp Petőfinek mint a nagy nap vezérének kortársi áb­rázolása túlnyomórészt a Nemzeti dal elszavalására szorítkozik. Természetesen eszembe sem jutna e – Jókai által halottfeltámasztónak nevezett – költemény rendkívüli jelentősé­gét kétségbe vonni. Túlzásában is volt igazsága Petőfi egykori szerkesztőjének, Vahot Im­rének, amikor azon melegében, még 1848 április elsején megjelent lapjában így írt: „Higgyétek meg barátim! Petőfinek nemzeti dala sokkal jobb és több – mint az egész pesti forradalom vala.” ¹² Azt a képet azonban mégsem fogadhatjuk el, mely a legtöbb akkori és sokkal későbbi tudósításból, illetve emlékezésből is kirajzolódik, s mely szerint Petőfi csupán egy nagy vers szerzőjeként és szavalójaként vett volna részt az általa kezdemé­nyezett forradalmi akcióban, a sajtószabadság tettleges életbeléptetésének feledhetetlen aktusában.

Már a kezdet kezdetén kellett beszélnie és „agitálnia” is. Saját naplójából tudjuk, hogy „korán reggel az ifjak kávéházába” sietett, ahol „még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busán politizáltak”. Petőfi meghagyta nekik, hogy a további érkezőket tartsák a kávé­házban, s magával hívta Bulyovszkit Jókaival közösen tartott lakásába, ahol íróbarátja mellett a már hamarabb oda irányított Vasvári is várta. Négyesben döntöttek – Petőfi szándéka szerint – „a sajtó rögtöni fölszabadításáról”. ¹³

Amikor ezek után visszatértek a Pilvaxba, „melly már tele volt ifjakkal”, Jókai felolvasta a 12 pontot, Petőfi elszavalta költeményét. „A kávéházban azt határoztuk – folytatódik a már idézett napló –, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát.” Vagyis a két opus, a 12 pont és a Nemzeti dal cenzori engedély nél­küli kinyomtatását. Ez a cselekvési program azonban csak implicite, vagyis értelemszerű­en adódik a szóban forgó két szövegből, de ezt meg is kellett magyarázni a kávéházat megtöltő ifjaknak, el kellett velük fogadtatni. Nehéz elképzelni, hogy Petőfi megelégedett „riadó tetszéssel” fogadott versének elszavalásával, s egy székről vagy asztal tetejéről ne fejtette volna ki a teendőket.

A Pilvaxból mindenesetre elindult az ifjak menete az egyetemekre. Petőfi ismét szavalt – saját feljegyzése szerint – „az orvosi egyetemben, azután a seminarium terén (most már 15-dik márczius tere) …” Ez utóbbi helyen, hol a jogászok csatlakoztak a menethez, Egressy Gábor kortársi tudósítása szerint Petőfi prózában is szólt a tömeghez, e szavakkal:

„Most e programot nyomdába visszük s ki fogjuk nyomatni.” ¹⁴

Mire, ez már a költő szava, „valaki” azt ajánlotta, hogy a „fanaticus lelkesedéssel” foga­dott verset és a 12 pontot vigyék a cenzorhoz, s írassák alá vele. Erre a költő, szintén naplója szerint így felelt az immár seregnyivé nőtt tömeg előtt:

„Censorhoz nem megyünk (…); nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!”

Ezek tehát, ha csak egy kurta rögtönzés erejéig is, mindenképpen tömegek előtt elkiál­tott mondatok. Ez tehát első nyilvános, nem kávéházban, nem az orvosi egyetem udva­rán, hanem nyílt téren vállalt, ha tetszik, utcai beszéde a költőnek. Okunk van azt gondol­ni, hogy szövege nem pusztán a fent idézett mondatokból állt. E feltevéshez támpontot kínál Nyári Albertnak nem sokkal a forradalom kitörése után megjelent kis könyve is, mely a „seminarium terén” lejátszódott jeleneteket is rögzíti, de azok főszereplőjének Vidács János joghallgatót tekinti. Hosszasan idézi két szónoklatát, melyek közül az első így ér véget: „Ne vesztegeljünk, az idő itt, hogy tennünk kell. Ha a nép boldogsága kívánja, foly­jon vérünk, mint a patak, de jelszavunk maradjon: Éljen a szabadság! vesszenek a jezsui­ták!” Nyári ez után így zárja le Vidács beszédének ismertetését:

„Szavai ezernyi kebelben visszhangoztak.
Hasonló szellemben szónokoltak még Jókai, Petőfi és Vasvári.” ¹⁵

Ennyi – ahogy a filmrendezők szokták mondani. Egy könyvoldalnyi szöveg Vidácstól és négy szó a seminarium terén is fellépő Petőfiről, Vasváriról, Jókairól. Az azonban kiderül ebből is, hogy Petőfi nemcsak a forradalmas verset mondta el itt is, hanem „szónokolt” is, a Vidácséhoz „hasonló szellemben” … Amit ha komolyan vehetünk, akkor nyilván nem­csak a Petőfi által is gyűlölt jezsuitákról szólhatott e beszéde, ¹⁶ hanem a „hasonlóság” abból állhatott, hogy mindketten mondhatták: senki se féltse akár a vérét is ontani. Ez a gondolat ugyanis meglelhető Petőfi naplójában is, március idusának általa rögzített előestéje leírásában is, amikor a költő így biztatta önmagát: … és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” Ha tehát Petőfi nemcsak szavalt, hanem szónokolt is a seminarium terén, s beszéde hasonló szellemet sugárzott, mint Vidácsé, akkor ennek egyik célja a biztatás lehetett: a tömeg ne féljen szembeszállni az erőszakkal, ha erre szükség lesz.

Talán nem érdektelen kitérnünk arra, hogy a cenzorokat Nyári szerint is emlegette a tö­meg, de nem (vagy nemcsak) úgy, ahogy Petőfi állítja naplójában, hogy tudniillik „valaki” a cenzorral akarta engedélyeztetni a vers és a 12 pont kinyomtatását, hanem úgy (is?), hogy többen követelték a cenzorok felakasztását. Nyári ennek kapcsán kimondja vélemé­nyét: „Eszközzé alacsonyult emberek vérével nem illik a néphez magát bemocskolni.” Ez után az író ismét Vidácsot idézi, a joghallgató egy újabb szónoklatát, melyben a cenzo­rokkal szembeni véres erőszakot többek közt ezzel az érvvel is helyteleníti: „A bosszút néphez nem méltónak tartom.” ¹⁷ Sajnos a források nem szólnak arról, hogy Petőfi e kér­désben – ha a lincshangulat csakugyan kialakult – miként foglalt állást. A későbbi napok­ban azonban, amikor erőszakosságok fenyegették a forradalmi közrendet, a költő – mint látni fogjuk – nyugalomra intette a népet.

De térjünk vissza a nagy nap történetéhez, s újra ahhoz a szükségszerű feltételezés­hez, hogy most, amikor a költő már elégséges tömeget érzett maga mögött, a forradal­mat kezdeményező kis értelmiségi csoport mögött, be kellett avatnia az utca embereit a vállalkozás céljába. A szavalás és a szónoki eligazítás pontos sorrendje alighanem örökké titok marad. A magam részéről mindenesetre elfogadhatónak találom Hatala Péter akkori bölcsészhallgató félszázaddal későbbi emlékezését, mely Petőfi szereplését szabatos fo­galmazási rendben adta elő. Eszerint a „hullámzó közönség” vállain vitte a költőt fellépé­sének helyéig, s itt, miután csend lett, „Petőfi röviden elmondta a gyülekezés célját, el­mondotta, hogy mit kiván a magyar nemzet, elmondta a tizenkét pontot. Aztán nagy lelkesedéssel elszavalta a Nemzeti dalt …” ¹⁸ A későbbiekben is látni fogjuk, hogy ilyen forgatókönyv valósul meg más alkalmakkor is. S ez nem is lehet véletlen egy olyan ifjú esetében, aki vándorszínész korában már tanulta, tapasztalta a hatáskeltés módszereit: a legfőbbet, a leghatásosabbat kell a végére hagyni… így tehát az a valószínű, hogy ha nem is Petőfi adta elő az összes tudnivalót, hanem hagyott teret Jókainak, Vasvárinak vagy másoknak, tervének közlése után állt elő hatalmas versével.

Az így felvilágosított és fellelkesített tömeg ezek után elég erősnek érezhette magát ahhoz, hogy kövesse Petőfiéket Landerer és Heckenast nyomdájához. A legtöbb rögtöni tudósítás megint csak arról számol be, hogy Petőfi ezúttal is elszavalta gyújtó versét, de csak gyéren fordul elő, hogy itteni szónoki szereplését is említenék, így is jobbára csak felsorolásokban: „szólottak még …” Ezek közül rövidségében is a legfontosabb, mert ér­zékletes képet kínál Egressy Gábor leírása arról, hogy a nyomdához érkezett tömeget Pe­tőfi miként igyekezett a helyszínen tartani (mivel nem akarhatta azt, hogy százak nyomuljanak be a műhelybe, de azt sem, hogy a kinyomtatás ideje alatt az emberek elszéledjenek):

„Odaérvén, Petőfi feláll a kapu szegletkövére, s így szól: »Most egy bizottmány bemegy a műhelybe, a program kinyomtatását eszközölni, mindjárt visszatérünk az eredménnyel, addig legyünk itt kinn békével.«” ¹⁹

Más forrásokból azt is tudjuk, bár nem mindegyik említi, hogy a két mű nyomtatásának el­kezdése után március ifjai felváltva tartották szóval a népet a várakozás idején, s köztük ekkor is szerepelt Petőfi. Ez is alátámasztja az olyan nem hivatásos írók emlékezését, mint amilyen Friedlánder Náthán orvos (az események idején pesti tanuló) volt, s aki „hal­lotta Petőfinek egy pár beszédét is, amelyeket az utcán és a Pilvax-kávéházban intézett az őt folyton kisérő tömeghez”. Friedlánder „lelkesült Petőfinek a közvetlenség hevétől át­hatott beszédein …” ²⁰ Március idusán még legalább három alkalommal nyílt alkalma költőnknek, hogy töme­gek véleményeit, elhatározásait befolyásolhassa rögtönzött szónoki fellépéseivel. A Nem­zeti Múzeum előtti, délután kettőre összehívott népgyűlésen felszólalt ő is. E szereplésé­ről készülhetett a híres kortársi ábrázolás, alapjául szolgálva annak a kiirthatatlan legen­dának, amely szerint Petőfi itt is elszavalta volna Nemzeti dalát. A már említett Hatala Péter, s a szintén kései emlékező, Vachott Sándorné szerint a sokaság lelkesen hallgatta a szónokokat, köztük Petőfit is. Az csak természetes, hogy ami tetszett a népnek, az in­gerelte a kiváltságosokhoz tartozó Nemeskéri Kis Pálnét, aki így rögzítette naplójában in­dulatainak sistergését:

„A Muzeum lépcsőzetén beszédeket tartottak Bulyovszky, Irínyi, Petőfi, Vasvári. A szent szabadság és hazaszeretet nevében gyűlölséget hirdettek, a tömeg go­nosz szenvedélyeit felizgatva. Vasvári structollas veres kalappal, fekete köpenye a széltől lengetve, átokra emelt jobbjával volt a legmegragadóbb. Petőfi beszéde közönséges; valódi nemes költőink, egy Jósika, Vörösmarty, Garay elnémultak ilyen időben.” ²¹

Talán fölösleges mondani – az utóbbi megállapítás hamissága vita tárgya sem lehet.

Ezután a városháza tanácstermében került sor a testület meggyőzésére. Petőfi itt is bevetette magát, amint erről Birányi Ákos kortársi tudósítása beszámol:

„Nyáry, Jókay s Petőfi előadásira legelőször Kacskovics főjegyző válaszolt, kije­lentvén, hogy mikép »a nép szava isten szava«, s mikép ezen pontok némellyikei iránt országgyűlési követeik pártoló utasítással bírnak, többire nézve Pestváros hasonlag a kor igényeihez alkalmazza magát …” ²²

A városháza után a helytartótanács következett, nincs egzakt adatunk arra, hogy Petőfi is felszólalt volna. Végül este a Nemzeti Színházban beszélt a költő egy páholyból. Leg­alábbis Jókay Jolánnak idevágó emlékezése ezt adja nagybátyja, Jókai Mór szájába: „… ez nap szabadult ki Táncsics, akit a felizgatott közönség látni akart a színpadon. Ek­kor Vasváry (sic!), én és Petőfi szakadó esőtől átázott, vizes, sáros ruhában bementünk a színházba, és igyekeztünk lecsillapítani az izgatott közönséget.” ²³

Jókai nemcsak unokahúgának közvetítésével, hanem személyesen is szólt erről a jele­netről, A tengerszemű hölgyben. Mivel regényes emlékiratról van szó, jogosan lehetünk óvatosak, de ab ovo nem utasíthatjuk el az írót. Szerinte a Táncsicsot hiányló tömeg lecsillapítására előbb Petőfi vállalkozott, „az akadémia páholyából”, majd Vasvári is szólt, éppenséggel „a casinópáholy erkélyére lépve”, s végül maga Jókai csitította el a szenve­délyeket, a színpadról, egy, Laborfalvi Róza segítségével előadott lelkesítő hazafias jele­net révén … ²⁴

Hatvány kétségbevonja, hogy Petőfi beszélt volna a színház akadémiai páholyából. Az­zal érvel, hogy Az én életem emlékei című tárcasorozatában az író nem említi ezt a körül­ményt, s maga Petőfi sem. De a költő egyik beszédét sem sorolja fel naplójában, Jókai pedig 1900-ban nem volt köteles megismételni azt, amit már nem egyszer mondott el, illetve írt le. Még kérdésesebb a másik ellenérv, mely szerint Petőfi csak egy „acte de présence”ra (vagyis egy rövid megjelenés erejéig) nézett be a színházba, „mert ha továbbra is ottmarad, akkor a Nemzeti dalt minden valószínűség szerint nem Egressy, hanem ő maga szavalta volna el”. De miért? Költőnk eddig már négyszer adta elő költeményét, nem bizonyos, hogy ötödször is vonzotta ez a feladat, főleg ha meggondoljuk, hogy Egressy volt a legkedvesebb színésze – akár érdekelhette is, hogy az országos hírű művész mit kezd az ő művével. Túl ezen, azt is tudjuk, hogy a költő estére teljesen berekedt a szava­lásoktól s főleg a tömeget vezénylő kiáltásaitól, beszédeitől. Ez utóbbi tényre kortársi val­lomás is utal – lásd lentebb.

Március 16. „… mindig a szabadság zászlaja alatt…”

E napon a város és a márciusi ifjak képviselőiből összeállított Közcsendi bizottmány szüntelenül ülésezgetett, a nép ünnepségeket rendezett, s Petőfinek minden bizonnyal kellett beszélnie is, de e fellépések rögzítéséhez nincsenek egzakt adataink. E napról egyetlen kurta tudósítás említ szónoki fellépést Petőfitől:

„Meglátván Petőfit a kör ablakában a tömeg, szólásra hivá fel őt, de a népköltő sok beszédtől kimerítve s rekedt lévén, háláját fejezé ki a közönség éljeneire s biztositá azt, miszerint ott fogják találni őt mindig a szabadság zászlaja alatt.” ²⁵

1848. március 17.

Még a győzelem friss hangulatában Pesten is kitört a forradalmas időkre (és ellenforradal­mi változásokra is) oly jellemző „átkeresztelési láz”. Az egykori források egyöntetűen köz­ük, hogy maga Petőfi volt a kezdeményező. Kléh István szerint március 17-e délutánján „ismét népgyűlés tartatván”, előadatott „a népnek azon kivánata, miszerint az ausztriai színek s kétfejű sasok helyett ezután a magyar háromszin s országunk címere alkalmaz­tassák …” A trafikok bezárása, a lottériák eltörlése mellett némely utcanevek megváltoz­tatására is sor került. Kléh István így emlékezik erre:

„Petőfi indítványára a hatvaniutca Szabadsajtó-utcának –, a városház piac Sza­badságtérnek s az egyetemutca Március 15-ki utcának kereszteltetett el.” ²⁶

A Pesti Hírlap március 18-i száma is kiemeli, hogy a gyűlés Petőfi indítványára fogadta el e változtatásokat, „a mártius 15-iki események emlékéül”. A Pesti Hírlap azonban nem „egyetem utcáról” beszél, hanem térről, ennek megfelelően az új név a lap szerint: „15-dik mártius tere”. Megjegyzendő még, hogy a Pester Zeitung nyomán a Wiener Zei­tung március 23-i száma 16-i keltezéssel tudósít a Hatvani utcának „Pressfreiheitsgasse” névre történő átkereszteléséről. ²⁷

Március 19. (?) – Petőfi támogatja a zsidó polgárok nemzetőrségi felvételét

A költő egyik legközelebbi harcostársa, Irányi Dániel, harmincnégy évvel az események után, a francia Charles-Louis Chassinnel együtt írt forradalomtörténetében beszámolt ar­ról, hogy a március 15-én a forradalmi ifjúság négy képviselője (Petőfi, Vasvári, Jókai és Irányi) bevonásával létrehozott városi közbátorsági választmány másnap, „már március 16-án munkához látott”, s mindenekelőtt ezerötszáz fős nemzetőrséget hozott létre: „A zsidók, akiket a régi rendszer üldözött, természetesen nagyon odaadó hívei lettek az új rendszernek, tömegével jelentkeztek a nemzetőrségbe; és nem is utasították el őket. De a keresztények közé vegyítve ott tartani már nem tudta őket a bizottság. Az évszázados előítéletektől fertőzött polgárok makacsul megtagadták, hogy egy sorba álljanak ezekkel az átkozott uzsorásokkal.” A továbbiakban az Ellenzéki körből lett Radikál Kör oldotta meg a kényes problémát azzal, hogy saját kezdeményezésből „külön zászlóaljat szerve­zett, s ennek soraiba zsidókat is toboroztak”. Táncsics parancsnoksága alatt is tömörül­tek önkéntesek, akik „szintén rokonszenvvel fogadták a zsidókat, a türelem és a józan gondolkodás szép példáját adva Pozsonynak és néhány más városnak, ahol a zsidók még most is ki voltak téve a tudatlan csőcselék dühének!”. ²⁸

Tudjuk a költő forradalmi naplójából – lásd később –, hogy ő szintén fellépett a zsidó polgárok nemzetőrségi felvételét ellenző német polgárok ellen, de e jegyzetében Petőfi nem említi, hogy szónokként is igyekezett védelmezni a maga álláspontját. Irányi azonban egy másik írásában, 1882-es kései emlékezésében részleteket is elárul a költő e tekintet­ben elszenvedett szónoki kudarcáról. Cikkéből kiderül, hogy nemcsak a pesti németek, hanem általában „a pesti polgárok” voltak azok, akik nem akartak a nemzetőrség soraiba „zsidókat venni fel”. Sőt, az ellenszenv, fájdalom, „az ifjúság körében is nyilvánulván”, a Pilvax-kávéházban ez az ügy „heves vitákra adott alkalmat”. Petőfi és Irányi, erről értesül­ve, az Ellenzéki körből átment a kávéházba, hogy a fiatalságot, „mely különben” velük tar­tott, „más nézetre” bírják. Megérkezésüket a „nagyszámmal együtt lévő ifjak éljenzéssel” fogadták, de …

„… De alig lépett az egyik tekeasztalra a népszerű költő, s kezdte fejtegetni a szabadság és egyenlőség nagy elveit, melyek sem születés, sem nemzetiség, sem vallás között különbséget tenni nem engednek, száz meg száz torokból fel­hangzott a jelszó: nem kell zsidó! Hiába igyekezett a szónok, akit egyébiránt bál­ványozott az ifjúság, ezen elfogultságot eloszlatni, minden mondatra csak az lett a felelet, hogy: »nem kell zsidó!«.

Petőfi bosszankodva leszállóit a szószékül használt tekeasztalról.” ²⁹

A költő után Irányi próbált szerencsét, de az ő szavaira is a fent citált kiáltás hangzott vissza: „Kedvetlenül hagytuk ott a kávéházat, Petőfi meglehetős kemény kifejezésekkel élvén azok ellen, akik még a haza védelmére sem akartak egyesülni a másvallású honfitár­sakkal.”

Hatvány Lajos gúnyosan korholgatta Irányit, mert fenti emlékezésétől eltérően nem volt olyan szilárd híve a zsidóság emancipációjának 1848-ban, mint ahogy ezt 34 évvel később állította. A bírálat, mégha némely tekintetben túlzásba esett is, jogos volt. Ettől függetle­nül azonban nincs okunk kétségbevonni a számunkra itt legfontosabbat, azt, hogy Petőfi még a Pilvax radikális ifjúságának körében is megbukott szónoklatával, melyben jog- egyenlőségi eszméit a zsidókra is kiterjesztette …

A Pilvax-beli beszéd konkrét részletei nem maradtak fenn sem a sajtóban, sem me­moárokban. A költő forradalmi naplójának 1848. március 20-i bejegyzése azonban feltehetően ugyanazt a szellemet sugározza, mint amely az elfeledett szónoklatot átha­totta.

„Az egyetértés, melly eddig kivétel nélkül uralkodott a városban, bomlani kezd.

Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontot­ták föl! e kettő Ítéljen fölöttetek.

Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-kének szűz tiszta zászlajára …” ³⁰

A némileg rejtélyes kitételt, mely szerint „ők nyilatkoztak először” (tehát voltak, akik kö­vették e példát), Irányi idézett emlékezése világíthatja meg: ha igaz is, hogy a pesti német polgárok kezdték a zsidóellenes kampányt, ez az „ellenszenv” az egykori harcostárs ta­núságtétele szerint, még a Pilvax ifjúságának jelentékeny részére is átragadt, de Petőfi ezt – aligha feledékenységből – nem említi meg. Joggal feltehető, hogy nem akarta to­vább növelni a feszültséget, melyet saját táborában is keltett szigorú elvhűsége. Az pedig nem is lehet kérdéses, hogy a költőnek e kiállása miért maradt oly sokáig homályban – még a különben oly derék életrajzíró és liberális szellem, Ferenczi Zoltán is csak egy láb­jegyzet öt sorában tér ki Petőfi idevágó nézeteire, ³¹ s Pilvax-beli kudarcát meg sem említi. E témát – nem ez az egyetlen Petőfi életében és művében – sokan meglehetősen fe­szengve kerülgették, némelyek kimondatlanul is annak bizonyítékául tekinthették, hogy a költő nem volt „mélymagyar”…

Március 22.: „… a törvényjavaslatot (…) nyilvánosan égessék el…”

Petőfiék Pesten kikiáltották a sajtószabadságot, sőt mindjárt gyakorlatilag alkalmazták is a 12 pont és a Nemzeti dal engedély nélküli kinyomtatásával, de Pozsonyban annyiféle megszorítással igyekeztek körülbástyázni az új jogot, hogy azt a márciusi ifjúság nem fo­gadhatta el, sőt „a szellemi kifejlésre köz csapásnak” nyilvánította, mert „csak egy osz­tály, a vagyonos castnak” kezébe adja a sajtóügyet. A pesti városi közgyűlés március 22-én tárgyalta Szemere Bertalan törvénytervezetét. Nemcsak a márciusi ifjak, Irinyi, Pe­tőfi, Vasvári, Irányi tiltakoztak a korlátozások ellen, hanem Pulszky Ferenc, Nyáry Pál és Klauzál Gábor is. miközben a „temérdek hallgatóság” már a tervezet felolvasása közben „zajosan kívánta” a törvényjavaslat elégettetését. Sőt, „hivatalos” indítvány is tétetett ar­ra, hogy e népi javaslatot határozatilag is erősítsék meg.

A Pesti Hirlap, melynek tudósítását fentebb idéztem, ³² nem említi, ki tette az elégetési javaslatot, s a többi magyar nyelvű lap sem szól erről. Szerencsére a Pressburger Zeitung bőbeszédűbb volt. A lap ismertetve a felszólalásokat (köztük a Pulszkyét, mely különösen a sajtóvétségek büntetését találta túl szigorúnak és a spanyol inkvizícióhoz hasonlította a törvénytervezet szigorú korlátait s a javaslat azonnali megváltoztatását indítványozta), így folytatja a tudósítást.

„… hasonló javaslatot tett Petőfy (sic!), azzal a kiegészítéssel, hogy a törvényja­vaslatot a Tanácsházterén (most Szabadságtér) nyilvánosan égessék el.” ³³

A tömeg hiába fogadta tetszéssel a javaslatot, Nyáry Pál „szellemdús” beszéddel elhárí­totta annak határozattá emelését. De nem tudta megakadályozni azt, hogy a Szabadság­téren az egyetemi fiatalok egy csapata az ülés után mégis elégesse a kárhoztatott tör­vényjavaslatot.

Március 26. „Tiszteljed a jogegyenlőséget…”

Pest megye „közbátorságra ügyelő választmánya” a március 21-i közgyűlésen alakult meg, s tagjai sorába ötöt választott be a márciusi ifjakból: Petőfit, Vasvárit, Irínyi Józsefet, Jókait és Degré Alajost. A március 26-i ülésen zajlottak le a választói jog körüli heves vi­ták. A többség óvakodott a választójog radikális kiszélesítésének elvi kimondásától, még Vasvári is jónak látta némi, alacsonyra szabott vagyoni cenzus megszabását, „nehogy a proletariusok elözönöljenek”. (Ez utóbbi kitétel értékelésénél nem szabad elfeledkezni ar­ról, hogy a pesti „iparűző” munkások jórészt németek voltak.) A Marczius Tizenötödike Tudósítása szerint költőnk is kifejtette véleményét, ily módon:

„Petőfi. Fölkivánja Pozsonba üzentetni; a tízparancsolatnak valamely pontját ezen módosítással hirdessék ki: Tiszteljed a jogegyenlőséget, hogy hosszú éle­tű lehess e földön. – ” ³⁴

Talán nem szükséges magyarázni, milyen forradalmi elszántság kellett ahhoz, hogy a múlt század első felében bárki is a tízparancsolat megváltoztatását merje indítványozni, még­hozzá olyan világi-politikai követelés érdekében, mint a jogegyenlőség. Petőfi azonban, egy meglehetősen fontos szem- és fültanú vallomása szerint e beszédben egyebeket is mondott. Szemere Bertalan e tanú, aki szintén részt vett Pest megye forradalmi választ­mányának ülésén, s Vasvári felszólalásának rövid ismertetését követően ezt írja memoár­jában :

„Utána egy más ifjú kelt föl, barna, mogorva, s haragos képpel mondá: miképen a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb, s Magyarországban a pol­gárjogok mindig a nemzetiségre való tekintet nélkül adattak meg. Ez volt Petőfi, az ifjú költő …” ³⁵

Nem tartozik témánkhoz, de a ritkán idézett Szemere-szöveg folytatását is hadd másol­jam ide: „… Magyarország legnagyobb népköltője, – később úgy mondják, mint őrna­gyot a muszkák golyója ejté el.” A költő halálának variációi között a fenti változatot nem szokták emlegetni. Nem is valószínű ez a verzió – közvetlen közelről aligha lőnek egy fegyvertelen civilre, a kardot és a pikát használták ilyen alkalmakkor. Ha pedig menekülés közben messzebbről tüzeltek volna a költőre, a golyó a hátába fúródik, nem a mellén látja a vértócsát Heydte őrnagy.

1848. március 27. Petőflék fegyverbe szólítanak

Ahogy ez a történelemben gyakorta megesik, a nép által megszorongatott hatalom első ijedtében hajlamos lehet engedményekre, abban a reményben, hogy a kellő pillanat elérkeztével részben vagy egészben vissza is lehet vonni azt, amit egyszer már megadtak. Az akkori magyar nádor, István főherceg is, „három módozatot” javasolván a bécsi udvarnak a „magyar királyság” súlyos helyzetének megoldására, mint legkisebb bajt ajánlotta a Batthyány-kormány elfogadását, abban a reményben, hogy „ha aztán jobb idők következ­nek, sok mindent meg lehet változtatni.. ,”. ³⁶ Bécsben nehezen akarták belátni a főher­ceg stratégiájának célszerűségét, s a megígért első felelős ministeriumot (e szó akkor az egész kormányt is jelentette) csak azzal a feltétellel szerették volna jóváhagyni, hogy a had- és pénzügy maradjon az uralkodó jogkörében.

E vonakodást tapasztalván, Pesten nőttön nőtt a türelmetlenség és bizalmatlanság, majd amikor konkrét hír is érkezett a bécsi mesterkedésekről, Petőfiéknek alkalom kínál­kozott arra, hogy erélyes fellépéssel adjanak nyomatékot a felelős kormány jóváhagyását sürgető követelésüknek. Március 27-én délután 4 órakor hívtak össze egy újabb népgyű­lést a Nemzeti Múzeum elé. A Morgenröthe szerint „… már 5 óra körül” mérhetetlen tö­meg gyűlt össze a rögtönzött tribün előtt:

„… Irínyi, Perczel, Vasvári, Bulyovszki, Petőfi voltak a szónokok, valamennyien szeretett tagjai a Komitének (…). A költő Petőfi képviseli a lírát a népemberek között, sápadt, sovány, szenvedő arca a múlt és a még korántsem felhőtlen jövő feletti mély fájdalmát fejezi ki.” ³⁷

Kevésbé lírai, s többet árul el a népgyűlés céljáról Vahot Imre cikke:

„… a pestvárosi állandó bizottmány által szerkesztett, igen erélyes proclamatio olvastatott fel az iránt, hogy miután Bécsben a had- és pénzügyi ministerséget a magyar kormány kezéből ki akarják venni, ezt a nemzet ne engedje megtörténni, s ennek érdekében vérét is kész legyen feláldozni. – A proclamatio nagy vissz­hangra talált. Vasvári, Petőfi és Bulyovszki nyomós, hathatós előadással szóliták fel a népet fegyverkezésre, melly később ingerülten s harczra készülő indulattal oszlott szét.” ³⁸

A névsor a forradalmat elindító négyesfogat három tagját emeli ki, ami jelzi, hogy Petőfiék a kezdeményezést a március idusán elkezdett mű folytatásának tekinthették.

Március 28. A „köz csend” védelmében

Petőfiék azonban e feszültségekkel terhes napokban is igyekeztek vigyázni arra, hogy a tömegek indulatai ne csapjanak túl a célszerű mértéken. Amikor a fent jelzett napon Pest­megye közbátorságra ügyelő választmánya azt a hírt kapta, hogy „a nép egy része” a vál­tó törvényszék felé indult, a kétfejű sastól ékes pecséteket s egyéb habsburgiánus jelvé­nyeket „elveendő”, Perczelt, Irányit, Petőfit és Vasvárit küldték ki a tömegek lecsillapításá­ra. Lehetséges, hogy Petőfinek itt is szónokolnia kellett, de adat nincs erre, csak annyit tudhatunk, hogy e küldöttség eljárt, jelentést tett, „mikép a köz csend legkevésbé sem lön háborítva”. Ez az epizód is tanúsítja, hogy Kovács Lajos, Széchenyi grófnak bizalmi embere nem pusztán gazdája megnyugtatására dicsérte Petőfit, egy még március 20-án Pozsonyba küldött levelében, így méltatva a költő-forradalmárt:

„Petőfi előtt emeljük kalapunkat, az egyik legnagyobbszerű embere az ország­nak. Amily varázserőt fejtett ki az izgalom előteremtésében s áthatott verseivel, szónoklataival (! F. S.) mindent, úgy uralkodik most a rend felett. Eleinte támad­ták, a szenvedélyesbek pecsovicsnak, árulónak kiabálták, mindhiába, ő bálványa most a népnek, s rendet parancsolt s befogat mindent, ki a rend ellen tesz vala­mit .. ,” ³⁹

Tudva azt, hogy Petőfi egy jóval március utáni jegyzetében gúnyosan emlegeti Nyári Pált és Klauzál Gábort, akik a forradalom első napján „táblabíráskodtak, a rend a rend! volt minden második szavok”, ellentmondást gyaníthatnánk Kovács levele és a költő jegyzete között. Az ellentmondás azonban magában a forradalomban lelhető meg: amikor a régi rend felborítására nyílt lehetőség, Petőfi okkal füstölgött a táblabírói aggályoskodás fe­lett, de a kivívott győzelem után védenie kellett az új rendet, nehogy okot adjanak a bécsi udvar reakciójára. A gyűlölt állami jelvények elleni kitörés egyébként minden rendszervál­tozásnak kísérő jelensége: igen gyakran épp azok járnak az élen a címerek, lobogók le- tépdesésében, a szobrok döntögetésében, akik azelőtt pisszenni sem mertek. Minden­esetre e szenvedély kiélésének is érdemes volt határt szabni 48-ban, nehogy a szimbólu­mokkal hadakozó tömegek ürügyet szolgáltassanak egy visszacsapásra.

1848. március 30.

A bécsi udvar irányító köreiben március 28-án elhatározták, hogy a korábbi törvényjavas­lat átdolgozására szorítják a pozsonyi országgyűlést: a hadügyek irányítását a kizáróla­gos uralkodói felségjog körébe kívánták utaltatni, s más, további érdemleges módosítá­sokkal is csökkenteni akarták a leendő magyar kormány hatalmát. Az idevágó két királyi leiratot a pozsonyi alsótábla szenvedélyes határozatokban elutasította már 29-én, mire Bécsben újra az engedékenység szempontjai kerekedtek felül, s 31-re a királyi leiratokat visszavonták.

Március 30-án azonban Pesten még csak a 28-i elutasító királyi leiratok híre érkezett meg, s még aznap felizzott a néphangulat a városban, óriási tüntetésre került sor. Más­napra, 31-éré pedig két népgyűlést is meghirdettek a márciusi ifjak. Délelőtt egy, a hazá­hoz intézett proklamáció pontjait fogadtatták el, s délután öt órakor

„… e felhívás szerkezete Petőfi Sándor által a népnek zajos tetszése közben közt felolvastatott s Irányi Dániel ugyanazt hű német fordításban közié a tömeg­gel, mely minden nagyítás nélkül húszezer számra mehetett, elborítván múzeu­munk tágas terét minden szögleteiben.” ⁴⁰

Irányi és Chassin már idézett művéből is tudható, hogy Nyári Pál és Szemere „csupán nagy nehézségek árán” tudta megakadályozni a márciusi ifjak által követelt felkelést, s a „nemzeti kovent” összehívását. Petőfi ismét nem elégedve meg az utcai szónoklatokkal, megírta és saját költségen kinyomtatta A királyokhoz című, antiroyalista, magyarán köz- társasági szellemű verset. Már a refrénje is döbbenetét keltett a régi rend híveiben, de a liberális nemesség soraiban is:

Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Tizennégy évtized és négy esztendő telt el e vers megszületése óta, s királyok – szere­tettek, sőt ünnepeltek vagy megtűrtek – szép számmal akadnak szerte a világon. Azt mondhatnánk tehát, hogy Petőfi megcsalta magát túl vérmes forradalmi reményeiben. De ha meggondoljuk, hogy ma már a legtöbb monarchiában csak névleges-jelképes hatal­muk van az uralkodóknak, akkor elismerhetjük: nem is tévedett olyan nagyot a költő … Az adott történelmi pillanatban azonban csak addig vonzhatott tömegeket az ő hajthatat­lan republikanizmusa, amíg Bécsben vonakodtak szentesíteni a magyar követeléseket.

Március utolsó napjára viszont, amíg Pesten kétszer is heves hangulatú népgyűlést tar­tottak a márciusiak, fegyverbe szólítva a népet, Bécsben már meghátráltak az udvar politi­kusai, s némi fenntartásokkal, de lényegében elfogadták az új magyar kormányt, had- és pénzügyminiszterével együtt. Eötvös József 31-én késő este sikerrel csitíthatta Pest és a márciusi ifjúság új forradalmi felvonásra készülődő tömegeit. Petőfi, néhány radikális tár­sával együtt, magára maradt. Ők is kénytelenek voltak azonban, mint Spira György ezt meggyőzően kifejtette, felhagyni az ellenállással, hogy „a márciusi fiatalok táborán belül most megmutatkozott ellentétek jóvátehetetlen elmérgesedésének” elejét vehessék. ⁴¹

Április 1. „… lekötve kardomat, elnyugtatom, de össze nem töröm …”

E napon kellett „a közbátorsági választmány” tagjainak színt vallaniuk, elfogadják-e az új helyzetet. Irányi Dániel, aki elvei fenntartásával és tiltakozások közepette, de alkalmazko­dott a követelményekhez, Chassinnel írt forradalomtörténetében így ír a költő magatartá­sáról: „Alig tudták megakadályozni Petőfit, hogy őszinte hitvallást ne tegyen, és nyilváno­san ki ne jelentse, hogy »nem fogadja el a diéta (ti. az országgyűlés — F. S.) megalkuvá­sait«, amelyek szerinte veszélyeztetik a jelen demokráciáját és nem mentik meg a magyar jövőt. Engedve társai könyörgésének, végül beleegyezett a hallgatásba, de kezét kardjára téve így kiáltott fel: – … Most lekötve kardomat elnyugtatom, de össze nem töröm!” ⁴²

Eszerint Pest megye közbátorsági választmányának ülésén Petőfi nem szólalt volna fel, csupán e nyolcszavas kitörésben jelezte ellenállását. Az évtizednyi távolságból írt forra­dalomtörténettel szemben mégis valószínűbbnek látszik, hogy a korabeli sajtónak volt igaza, mely szerint a költő nem egyezett bele „a hallgatásba”, hanem beszélt a választ­mány előtt is. A Nemzeti Újságban ezúttal is Bulyovszki Gyula tudósított e gyűlésről, s Pe­tőfi kiállásáról, melyre Nyári Pál, Irányi, Irinyi József és Patay József szónoklata után került sor:

„… végül Petőfi emelkedett föl a nép közül, – s tompa hangon ezeket mondá: láttam remegést, láttam sápadt arczokat, nem szeretném továbbra is így látni nemzetemnek fiait, – azért most lekötve kardomat, elnyugtatom, de össze nem töröm! –” ⁴³

Az Irányi által idézett „kardos” mondat tehát e napi tudósításban is meglelhető, de a költő szempontját megvilágító fontos magyarázattal együtt. Petőfi felszólalása azonban egy másik kérdésben is állást foglalt ugyanekkor, különös módon megint főleg a hazai német nyelvű sajtóból értesülhetünk erről. A vörös kokárdák, jelvények viselése körül kibontako­zott viharos vitában, miután Nyári Pál, mint egy „második Lamartine” ⁴⁴ megvédte a három­színű nemzeti lobogót a vörös ellenében, a költő is megnyilvánult, a Pester Zeitung sze­rint így:

„Petőfi (…) kijelentette, hogy noha mostanra a vérvörösét, mint a vélemény jel­vényét nem kívánja elfogadtatni, – mindazonáltal a jövőre hivatkozik, és imádko­zik a Mindenhatóhoz, hogy egy hasonló zászlóra sohase legyen szükség, és a haza a törvényesség és rend útján vívja ki, amire szüksége van.” ⁴⁵

E pár sor értelmezése külön tanulmányt érdemelne. Annyi mindenképpen egyértelmű, hogy a márciusi napokban az ifjúság legradikálisabb vezetői, Petőfi és Vasvári soha nem tettek utalást sem olyan célokra, melyek a demokratikus polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség eszméjén túllépve, egy „szociális köztársaság” blanquista ideáját hirdették volna. Az általuk viselt piros jelvények nyilvánvalóan az eszméikért a végsőkig vállalt harc­ba vetett hitüket, elszántságukat voltak hivatottak szimbolizálni. E szerint a német lap által túlságosan is töményre kivonatolt Petőfi-nyilatkozatnak két sugallata lehetett az adott pil­lanatban: 1. a költő nem kívánja, hogy a piros jelvényeket hozzá hasonlóan a többség is elfogadja; 2. ő maga örülne, ha a forradalmi célokat „a törvényesség és rend útján” ki le­hetne vívni – de ez utóbbit oly módon fejezhette ki, mint ahogy naplójában is írta ugyan­ekkor: nem hitt abban, hogy vérontás nélkül átalakulhat az ország rendje.

Rejtélyes nyilatkozatához tehát mellé kell olvasni az ugyanazon a napon, április elején naplójába írt, s a királyi leiratról így ítélő sorait: „Az ifjúság és az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilváno­san hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, akik ezentúl nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarunk hazaárulók lenni, lelépünk és hazamegyünk (!F.S. ⁴⁶), de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivívni, akkor ti lesztek a hazaárulók (.. Most hát oszoljunk szét, ifjú barátaim, kik a két héti nyilvános életben olly bátran és olly csüggedetlenül működtetek, amint csak óhajtottam, a forradalomnak vége van , . de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a viszontlátásig!”

Talán nem esem túlzásba, ha a megyei választmány fentebb említett gyűlésével – meg­ismétlem – egy napon keletkezett naplójegyzetet szoros összefüggésbe hozom a vá­lasztmányban elhangzott Petőfi-szöveggel: ezúttal is valószínű, hogy a napló mondatai közül nem egy, szó szerint vagy valamely változatban elhangzott a szónoklatban is. így például a királyi leiratot elfogadó mérsékeltek elkövetkezendő felelősségre vonásával nemcsak a napló írója fenyegetőzik, a megyeházi ülésről tudósító Birányi Ákos szerint az április elsejei Petőfi-beszédnek is valóban volt ilyen sugallata vagy nyílt tartalma. Kiemel­ve, hogy Nyáry Pál a „messzire látó ész” okosságával tanácsolta a leirat elfogadását, de mások részben elutasították azt, Birányi így foglalja össze a költő nézetét:

„Népköltőnk Petőfi, kinek keblében magasztos honszeretet él, szinte ( = szin­tén) többet kívánt és megmosván kezeit, a felelősséget reánk hárította. Szívesen elvállaljuk. Még a vörös szint is, mellyet a nemzeti színek helyett sokan feltűztek (…) bölcs tanácsadó szavakra önkint letépték az illetők …” ⁴⁷

A költő jellemének és alkatának ismeretében nem is lehet kétséges, hogy visszavonulá­sát a mérsékeltek jövőbeli felelősségre vonásának legalábbis jelzésével kellett összeköt­nie. Veresége pillanatában el kellett hogy mondja társainak: a forradalom folytatódni fog. S ebben igaza volt. Csak azt nem tudhatta előre, hogy ez a revolúció nem a nagy francia mintát fogja követni, miközben nemzeti szabadságharccá alakul át, s e harcban a márciu­si ifjak csak úgy vehetnek részt, ha fokozatosan ráébrednek: franciás ábrándjaikról le kell mondaniuk, legalábbis egyelőre.

Ettől kezdve a költő jobbára csak a forradalmi naplóban folytatja heves kitöréseit a kor­mány egésze és külön-külön egyes tagjai ellen is. Nem sokkal később mégis adódik egy alkalma, hogy újra népgyűlésen is elhatárolja magát az örök csendesítőktől, s egy kardi­nális kérdésben a kormánytól is.

Április 6. „… én úgy vagyok teremtve, mint az onka …”

Nyolcnapos pesti látogatásuk után a bécsi diákok elbúcsúztak a forradalmi várostól. Pe­tőfi rövid szónoklattal és Készülj hazám című versének elszavalásával vett részt az ünnepi népgyűlésen. Elsőkként az április 8-i lapok számoltak be az eseményről. A Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap, hol 1844-45-ben Petőfi segédszerkesztőként tevékenyke­dett, megírja, hogy a Nemzeti Múzeum udvarában tartották a gyűlést:

„A bécsi ifjak vőnek itt búcsút a pestiektől. – Ezen kívül egy nemes levél ünnepé­lyesen széttépetett, s Petőfi egy igen talpraesett satyrát szavalt el, mellyben a bukott királyokat a vendégszerető Magyarországba hívja meg, hol kitárt karokkal várják, s még táblabírákká is kineveznék őket.”

Április 11-én a Hetilap is tudósít e szavalásról, ujjból szopott részletekkel is „gazdagítva” a költeményt, de a Pesti Divatlaphoz hasonlóan ez az újság sem említi, hogy a költő egy kis rögtönzött beszéddel vezette be versét.

Ez utóbbi tényt először a helyi német lapok említették. A Morgenröthe április 8-i száma megállapítja, hogy a forradalmi hullám szemmel láthatóan alábbhagyott, s így folytatja:

„Ezt jól érezhette Petőfi is, aki ebből az alkalomból elismerte, hogy immár nincs mit mondania, neki nem az a hivatása, hogy csendesítsen, ő hasonló a szélhez, mely a tenger hullámait felkorbácsolja.”

A lényegben hasonló, de némely részletében gazdagabb a Pester Zeitung tudósítása. Eb­ből kiderült, hogy Rottenbiller polgármester már be akarta zárni a gyűlést, amikor a tömeg egyöntetűen követelte Petőfi felszólalását:

„Az eredeti költő, aki külső megjelenésében és előadásmódjában, miként költői alkotásaiban is a nemzeti magyar tipust úgy testesíti meg, mint senki más, elné­zést kért, amiért nem érzi hivatottnak magát arra, hogy beszéljen, nem az ő dol­ga rendet és nyugalmat prédikálni, mint azt a jelenlegi pillanat megköveteli; szá­mára nem az adatott, hogy a hullámokat elcsitítsa, hanem az, hogy a vihart gerjessze. De hogy mégse álljon itt hiába, legfrissebb költeményét kívánja köz­readni, ami viharos tetszésnyilvánítástól kisérve meg is történt.. ” ⁴⁸

Számunkra a legfontosabb tudósítást erről a jelenetről a Nemzeti Újság adja, hibás dá­tummal, de a többi lapénál bővebb szöveggel. E közlés is megerősíti, hogy a már feloszla­tott gyűlés után a nép nem mozdult helyéről, „egyik kedvencét, Petőfit kívánta hallani”, ki engedett a nép óhajának s „ekkint szóllott”:

„A mostani szónokoknak úgylátszik hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesíteni; betegápolónál, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak – de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én úgy vagyok teremtve, mint az onka, amelly, ha vész van, kiabál – mint a förgeteg, melly a hullámokat vihar idején föl­korbácsolja –, … azért, hogy mégis hiába ne léptem (légyen) előbetek, elszava­lom nektek egy versemet! – Készülj hazám …!” ⁴⁹

A beszéd lényegi hitelességéhez nem férhet kétség: szavai, kifejezései „petőfisek”, az irónia, az önvallomásos kitörés szintén a költőre vall. S ami nem kevésbé fontos: a tudósí­tást Bulyovszki Gyula írta, aki március tizenötödikén reggel tagja volt ama négyesnek, mely Petőfi és Jókai közös lakásán elindította a forradalmat. Ez időben a költőnek legszű­kebb baráti köréhez tartozik, semmiképpen sem engedhette volna meg magának azt, hogy önkényesen olyasmit adjon egy Petőfi Sándor szájába, amit ő nem mondott.

Hadd hivatkozzam arra, hogy a Petőfi-szótár Gáldi László irányításával működő kiváló nyelvészgárdája is hitelesnek tekintette e textust. Ezt az is jelzi, hogy miközben a napila­pok Petőfi szónoklatait ismertető tudósításaival általában nem számoltak a szótár anyagá­nak összeállításánál, Bulyovszki Gyula kivonatát figyelembe vették, amint azt az onka sza­vának szótári rögzítése is bizonyítja – ez a szó ugyanis eddigi ismereteink szerint csak itt fordul elő a költő életművében. A Petőfi-szótár szerkesztői meg is magyarázzák e nevet, az o betűnél így: „onka Id. »unka«”. Az unka mellett pedig ez a szöveg olvasható: „»unka« fn: onka I ’szemölcsös bőrű, mély hangú kisebb békafajta’”. S idézik az általam is citált mondatot a vészben kiabáló onkáról… ⁵⁰

Elégszer méltattam már e nagyszerű munkát, mely a Petőfi-tudomány immár nélkülöz­hetetlen értéke, ezért hadd áruljam el, hogy a magyarázatot sosem tudtam elfogadni. Bi­zarr, sőt komikus volna elképzelni, hogy a költő önmagát egy kis békához hasonlította volna éppen nem önironikus beszédében. Egy 1862-es lexikonban meg is találtam az on­ka akkori jelentését: „… a ragadozók rendéhez tartozó macska faj, mely jaguárnak is hivatik (…) Amerikában él, s e földrész legnagyobb és legkegyetlenebb ragadozó álla­ta…” Ha valaki kételkedne abban, hogy Petőfi egyáltalán tudhatott egy amerikai ragado­zóról, megnyugtathatom, hogy az egyébként oly üdvös kételkedés ez esetben fölösleges: a kis Petrovics 13-14 évesen többször is kivette az aszódi diákkönyvtárból az útleíró Campe német nyelvű műveit, s magyarul is kiadott, Amerika feltalálása című munkáját. Sőt, Buffontól természettudományi könyveket is olvasott… hiteles katalógusjegyzék tanúsá­ga szerint. ⁵¹

A rend kedvéért hadd említsem még meg, hogy az onka az akkori latin elnevezésből került át nyelvünkbe (felis onca), s még a „Révai nagy lexikonénak” 1916-os kötetében is szerepel ez a név. Az unkabéka és az onka összekeverése tehát indokolatlan volt. ⁵²

És most legalább néhány mondat erejéig magát a bécsi ifjúság búcsúján elszavalt ver­set is illik idéznünk. A Készülj, hazám! egyike a költő legkeményebb szatíráinak, sőt a profetikus művek közé is sorolhatjuk. Petőfi ugyanis még április első napjaiban jövendölte meg, hogy a bécsi forradalmárok által szorongatott uralkodó és udvar elmenekül majd a birodalom fővárosából. S akkor…

… ez lesz a magyarra nézve
a szerencse napja,
a boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőn!
a császár és családja,
a fölséges család!

Alig telt el másfél hónap, május 19-i keltezéssel az új magyar forradalmi kormány elnö­ke és több minisztere már ki is nyilatkoztatja az újabb bécsi forradalmi megmozdulás okán, hogy Ferdinándot „hű magyarjai közé” kívánják meghívni. Saját sorsát illetően sem lehettek aggálytalan sejtelmei Petőfinek, mert a vers azt is megjósolja, hogy mi lesz a vé­ge annak, aki tudja, milyen ellensége a magyar népnek „a Habsburg-család”:

Az ilyen vakmerőt,
az ilyen szemtelent,
Az ilyen háládatlant
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk.

Mint ismeretes, a nyársra nem került sor, de az elsősorban republikanizmusa miatt gyű­lölt költőt június 15-én majdnem agyonverte dinasztikus érzelmű szabadszállási népe. E vereséget azonban (a szándékos választási csalást és erőszakot) Petőfi republikanizmusán túl egy másik, szintén vihart kiváltó kiállása is megkönnyítette: az első felelős ma­gyar kormánnyal szemben, épp egy szónoklatában olyan hangot ütött meg, hogy ez a beszéd megrendítette tekintélyét még a királypártisággal nem vádolható tömegek jó része előtt is.

Április elsejei visszavonulása után a pesti forradalmi ifjúság gyérülő fellépései sok gon­dot nem okoztak a Batthyány-kormánynak, kritikai tevékenységük főleg a sajtóra korláto­zódott. Egy megmozdulásuknak mégis drámai következményei támadtak, főleg Petőfire nézve. Május 10-én ugyanis „macskazenés” tüntetést rendeztek Lederer tábornok ellen, aki ultrakonzervativizmusa és dinasztikus érzelmeinek túláradása miatt régóta szálka volt a márciusiak szemében. Lederer a fegyvertelen tömeget katonáival verette szét – a Pesti Divatlap szerint előzetesen még szétoszlásra sem szólították fel a tüntetőket. Petőfi 12-re azonnal népgyűlést hívatott össze tiltakozásul. Vahot Imre előbb idézett lapjának 13-i szá­ma szerint a gyűlésen „Petőfi indítványára a közügyérekhez (a kormány tagjaihoz F. S.) küldöttség neveztetett ki”. A költő által vezetendő küldöttséget azzal a feladattal bízta meg a gyűlés, hogy érje el: a kormány rendeljen ki egy bizottmányt a vérengzés kivizsgá­lására, s a nemzetgyűlés mielőbbi összehívására.

Vahot érezhette, hogy a kormány és a forradalmi ifjúság közti ellentétek vészes kifejle­tig jutottak, s a beszéd többi részéről hallgatott. Egy nappal később azonban a Reform tovább ment, s így adta meg a gyűlés Petőfi által elmondott, s egyhangúlag elfogadott in­dítványának „rövid foglalatját”:

„Miután a mostani minisztérium, mint a tapasztalás szomorúan tanúsítja, oly gyenge, miszerint nem hogy egy egész állam, de még csak egyetlen egy egyén törvényes biztoslétéről sem képes intézkedni: küldöttség által a népgyűlésből szólíttassék föl a minisztérium, hogy a nemzeti conventet legeslegrövidebb idő alatt összehívja. – Másik küldöttség a katonai vérengzés tárgyában kinevezett választmányhoz neveztessék és követelje: 1-ör, hogy azon vérengzésben részt vett egyének, de kivált a magyar katonák a legpéldásabban büntessenek, hogy eszükbe ne jusson többé saját testvéreiket orgyilkolni. 2-szor az illető bizott­mányban az ifjúság is képviseltessék. – A küldöttség kineveztetvén, a nép elosz­lott.” ⁵³

A bürokratikus stílusú kivonaton is átütnek Petőfi indulatai és eszméi is, kivált abban a kö­vetelésben, hogy a vérengzési parancsot végrehajtó katonák közül a magyarokat kell „legpéldásabban” megbüntetni, s abban a megfogalmazásban, hogy ez a kormány nem­hogy egy egész államot, de egyetlen egy egyén létét sem tudja biztosítani… Mindez azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy ez a beszéd olyan vihart váltson ki, mint amilyet kiváltott. A kormány elleni támadás legsúlyosabb mondatáról óvatosságból vagy tapintatból hallgató legtöbb laptól eltérően a pecsovics Budapesti Híradó egy héttel a vé­rengzés után elárulta a lényeget is:

„A szóvivő Petőfy sötét színekkel festi a (…) történteket; – fölingerült indulatai vad viharával tör ki a minisztérium ellen, mint amelly szerinte Magyarhon jeien szomorú körülményeit gyáva erélytelensége által előidézte, s féktelen hevében ez élesen bántó szavakra fakadt: ,Kutyámat sem bíznám illy ministeriumra.’ Szá­nandó kitörés, melly a legvastagabb elfogultság bélyegét hordozza magán!” ⁵⁴

A Budapesti Híradót a Petőfinél csak négy évvel idősebb, tehát még szintén fiatal Vida Károly szerkesztette. Tájékozott, némely tekintetben művelt ember, ügyes publicista volt, aki heves szenvedélyét a márciusi ifjak ellen összpontosította. Később, új címen megje­lent lapjában folytatta forradalomellenes kirohanásait, Petőfit különösen szívesen csepül- te, egyszer-másszor kötéllel is megfenyegetve a gyűlölt republikánust. Amíg május 12-e előtt Vida elég magányosnak érezhette magát a márciusiak elleni kampányában, A kirá­lyokhoz című vers és a kormányt korábban elképzelhetetlen hangon leckéztető beszéde után Petőfi a támadások össztüzébe került.

Gyakran az ellenség ismeri legjobban gyengéinket, ezúttal is egy bécsi lap mutatott rá Petőfi seregének Achilles-sarkára; „A fantáziadús ifjúság, a költők, Petőfi, Vasvári szeret­nének Párizst játszani, s mint igazi gyermekek, elfeledkeznek arról, hogy nekik ehhez hiá­nyoznak a franciák.” ⁵⁵ Nem sokkal később maga Jókai is el fogja ismerni, hogy a márciusi­ak áltatták magukat, amikor azt hitték, nekik van népük franciás eszméik megvalósításá­hoz. ⁵⁶ Petőfi nem siet az ilyen beismerésekkel, de az összpontosított támadások köze­pette magyarázkodásokra kényszerül. Cikkének címe pusztán egy dátum: Pest, május 27. 1848., de az írás csak június 11-én jelenik meg az Életképekben. Mivel a költő ekkor már (még …) társszerkesztője a lapnak, az időkülönbségnek nem publikációs nehézség le­hetett az oka, hanem a szerző vonakodása. E felvetést támasztja alá az is, hogy az ön­mentegető kezdés után a publicisztikus jegyzet a republikanizmus szinte ódái dicsőítésé­be csap át. De ezúttal maradjuk csak a cikk nyitányánál:

„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam … néhány hét, s ime egyike vagyok a leggyülöltebb embereknek. (…) Nem szükség a világ- történetet átmagolnunk, hogy megtanuljuk, mi a népszerűség? csapjuk föl akárhol e nagy könyvet, s egy lapjából is megtanulhatjuk. A népszerűség a tarpeji szikla, mellynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy ott a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajitsák. A népnek mulatság kell. (…) De bűnös vagyok-e vagy sem? mit vétettem? Egy ver­set irtam, mellynek tartalma az, hogy nincsen többé szeretett király, és egy népgyülésen kimondtam, hogy a ministeriumban nincs bizalmam.” ⁵⁷

Az utolsó mondat feltűnő ellentmondása, hogy míg A királyokhoz című vers alapeszmé­jét enyhítés nélkül újra idézi a költő, kormányellenes kitörésére igen szelídített formában utal – ez is jelzi, milyen nyomás alá került. Két hónappal később azonban már nem magya­rázkodik, hanem – a korábbi sajtójelentéseknél is keményebben – megismétli május 12-i kritikáját:

„Bekövetkezett május 10-e, a budai vérengzés (mellynek elkövetői, közbevetőleg mondva, máig büntetlenül fütyülnek), ott a ministeriumnak úgyszólván szeme láttára ka­szabolták az embereket… már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a mú­zeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine előtt, hogy én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem biznám.

Nyugodt lelkiállapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak ez lett volna.” ⁵⁸

Egy árnyalatnyi szépítgetés még itt is tetten érhető: a költő nem pillanatnyi dühében ugrott fel „a tribünre”, hanem előbb összehívott egy népgyűlést, s annak közönsége előtt előre megformált indítványok bevezető vagy befejező szakaszában mosta meg a minisz­terek fejét a fenti, végre íme, saját nyilatkozatával is hitelesített szöveg kíséretében. Egye­bekben azonban semmi engedmény nem fedezhető fel e cikkben, amely még meg is told­ja a májusi vádakat egy – ismerjük el – igaztalan megbélyegzéssel, amikor is ilyen párhu­zamot von a régi rendszer kormánya és az új között: „Fölszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyáni (sic! F. S.) ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy »eben gubát«.” Ez valóban Marat hangja vagy Saint-Justé, melyet a párizsi sansculotte-ok szívesen hallgattak, legalábbis 1793-ban, de amelyhez Pesten már alig volt felvevő tömeg.

Petőfi abban reménykedett, hogy az ellenforradalom támadásainak közepette eljön az idő, amikor el fogják ismerni: „Petőfinek tökéletesen igaza volt!” De ez az idő nem érke­zett el. A május 12-i kitöréstől egyenes út vezetett a szabadszállási kudarcig, onnan az augusztus-szeptemberi politikai szervezkedések rövid intermezzóján át az egyenruha fel­öltéséig – és a hősi halálig.

Petőfi mint szónok

Amikor a május 12-i népgyűlésről a Petőfi vezette küldöttség benyomul Batthyány lakába, ahol épp minisztertanácsi értekezlet zajlik, s a költő előadja a tömegek általa megfogal­mazott kívánatét, a jelen lévő státusférfiak közül egyedül Széchenyit készteti az alkalom arra, hogy naplójában az eseményt rögzítse: „Petőfi als Redner…” Petőfi mint szónok. ⁵⁹ Sajnos csak ennyit jegyez fel a költőről, de a „szónoklatnak” sem tartalmát, sem előadási modorát nem véleményezi, noha a résztvevőket kevés szóval, de igen érzékletesen jel­lemzi.

E mostani összefoglalás végén azonban nem kerülhetjük meg a kérdést, milyen is volt Petőfi, „mint szónok”. Beszédeinek tartalmáról a fentiekből már szerezhettünk benyomá­sokat, de előadói modoráról kevésbé. Nézzünk tehát néhány kortársi ítéletet. Először is a már említett Kovács Lajosét, kinek egy március 20-i levelét már idéztem. Két nap múlva Kovács újból jelentést írt Széchenyihez, s ebben egyebek közt ezt mondja: „Itt forradalmi jellem három emelkedik ki: Vasváry, Petőfi, Jókay, még lehet negyediknek, de messze há­tuk mögé tenni Egressy Gábort! Ezekben nyilatkozik a forradalom minden inspiratióival. Ezeknek semmi személyes ambitiójuk nincs, ők eszmék emberei, a szabadság fanatikus apostolai. Elszánt, szelíd jellemek. Teljesen ki van formálva bennök a párisi jacobinusok félstoicizmusa, szigorú alakja – de mindenesetre jobb szónokok s bevégzettebb jellemek, mint a 89-i francia revolutio jacobinjai. Különös meglepetéssel vesz észre bennök minden mélyebben látó ember annyi organizáló tehetséget, vértőli irtózást, a rend s fennálló tör­vény bálványozó tiszteletét, de meghatározott törekvést a forradalmi átalakulás iránt, s bi­zonyos lehet mindenki, hogy ők minden percben meghalnak doctrináikért. Velők csak concessiókban lehet alkudni, maguk számára nincs követelésük” ⁶⁰ Ezúttal is kitetszik a szövegből, hogy Kovács mindenáron szeretné megnyugtatni Szé­chenyit a márciusi ifjak szándékai felől. S ha már – teljes joggal – „a párisi jacobinusok” emlékét idézi Petőfiék kapcsán, siet megnyugtatni a grófot a tekintetben, hogy március hősei, ha „jobb szónokok s bevégzettebb jellemek” is, mint Saint-Justék, valósággal ir­tóznak a vértől. Ami persze nem igaz. Petőfi egy ízben örömét fejezte ki, hogy a pesti for­radalom vér nélkül zajlott le, de máskor, és sokkal többször, megvallotta, hogy nem hisz az erőszak és vérontás nélküli forradalomban. Az viszont, hogy Kovács Egressyt különvá­lasztotta Petőfiéktől, jó emberismeretéről tanúskodik – a forradalmi hérosz szerepét nagy átéléssel alakító színészről hamar kiderült, hogy mennyire gyenge jellem. ⁶¹ S Jókai sem véletlenül keveredett a Békepárthoz 1849 elejére. Azon nem volna értelme vitatkozni, hogy Petőfiék „jobb szónokok”, mint párizsi elődeik, ebből legfeljebb annyi igaz, hogy a tribünök Petőfijében időnként megszólalt a költő is, míg Robespierre gyakorta száraz és tudálékos fejtegetései nem sorolhatók az irodalom körébe. Saint-Just viszont e tekintet­ben is különbözött mesterétől – feledhetetlen mondatoktól díszlenek beszédei.

Az ízléstelen átlényegülések és maszkcserék országa lévén, nem lehet csodálkozni, hogy március-áprilisban a leghízelgőbb jelzőket a Reformban olvashatta magáról Petőfi – e lap szerkesztői ugyanis azok lettek, akik korábban a leghevesebb támadásokat intézték a durva és pórias költő ellen. Nádaskay Lajos és Zerffi Gusztáv tüneményes gyorsasággal állt át az ócsárlók seregéből a dicsőítők kórusába, s a szónok Petőfit is siettek méltatni : „Petőfi (…) kinek hazája politikai sorsa lángoló hévvel szivén fekszik (…) ez utóbbi időkben többször lépett föl mint szónok. Velős rövidség s metsző él jelölik beszédeit, me­lyek megannyi villámok politikánk viharnehéz egéről, s melyek mindig találnak, s a népet lelkesedésre gyújtják. Petőfi tökéletes demokratikus jellem; erő, nyíltság és szilárdság te­szik fővonásait. Rendíthetetlen becsületesség legfényesb erénye.” ⁶²

Miért, miért nem, talán azért, mert a hízelgésre érzékeny lehet az is, aki maga képtelen volt a hízelkedésre, Petőfi eltűrte Zerffiék törleszkedését. Szerencsére mások is szóltak elismeréssel a költő szónoki tehetségéről, s így nincs okunk kételkedni a fenti dicséret jogosságában. E mások közt első helyen a költőtársat, a márciusi ifjak között is ifjú Vajda János későbbi emlékezését érdemes idézni. 1884-ben így jellemezte a márciusiak köré­ben fesztelenül vitatkozó, elsősége tudatában vezérként viselkedő költőt: „Önkénytelen, anélkül hogy akarta volna, örökké szikrázott, mint a karbunkulus. Élcei, ötletei nehezek és sulyokszerűek voltak, melyek egyszerre leütötték, akit értek, mint a mészáros taglója a remekbe vágott bikát. Egy észrevételével rendesen befejezte a szóban forgó tárgyat, ahhoz nem lehetett, mert nem volt mit adni többé. Amit mondott, az többnyire egy költe­mény volt, kötetlen szöveggel. Végtelen kár, hogy környezete, mely a forradalom vihará­ban széthullott, föl nem jegyezhette e mondásait.” ⁶³

Végtelen szerencse, tehetjük hozzá, egy keveset e villanásokból mégiscsak feljegyzett már a korabeli sajtó is, majd a későbbi memeoárirodalom. Magáról a szónok Petőfiről Vaj­da egy másik írásában festett igen érzékletes képet: „Petőfiről meg van írva, hogy rossz színész volt, de azt talán kevesebben tudják, hogy mint szónok sokkal szerencsésebb volt, és ha Isten megtartja és a dolgok más fordulatot vesznek, hatalmas, izgató népszó­nok vált volna belőle. Röviden s ritkán beszélt, de a tömeget mindig megragadta szavai eredetisége és nézetei szélső határozottságával. Jól állt neki a beszéd, s az a különös és ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mond­ta el, minden hadonászás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható. De hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető; látszott, hogy ez embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint a Vezúvnak az olykori tűzhá- nyás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.” ⁶⁴

Nincs adat arra, hogy Vajdának érdemleges ismeretei lettek volna a színész Petőfiről, ezért véleményét nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk e tárgyban. ⁶⁵ A szónok Petőfit vi­szont nem egyszer hallhatta, s ezért ítélete becses tanúságtétel. A költő beszédeinek rö­vidségét ő is kiemeli, mint a Reform kortársi jellemzése is „velős rövidségről” szól. A mondanivaló hevessége és a szónok külső nyugalmának ellentéte a színész Petőfi játé­kának is egyik sajátos megnyilvánulása volt: némelyek épp azért érezhették színpadi sze­replését száraznak, mert kerülte a külsődleges, rikoltozó gesztusokat.

Tudjuk, mennyire szeretett volna bekerülni Petőfi a nemzet gyűlésébe. Ha erőszakkal és csalással nem buktatják meg, ma sokkal többet tudnánk a szónok költőről. De egyet így is biztosra vehetünk: korának hivatásos orátoraitól nemcsak eszméinek merész forradalmiságával tért el, hanem a szóvirágokat színpadias, kulisszahasogató hang- és taglej­tést megvető beszédmodorával is. Hadd ismételjem meg Vajda János feledhetetlen ké­pét: „vezuvi” alkatával.

A forradalom első három hetéből mintegy 18 olyan alkalmat véltem rögzíthetőnek, ami­kor Petőfi beszédet mondhatott. E fellépések egy részét csak feltételeztem, bár nem alaptalanul, többségükről viszont egy-két mondatnyi, olykor bővebb tartalmi ismertetés is rendelkezésünkre áll. Ha egyszer elkészül legnagyobb költő-forradalmárunk szónoklatai­nak teljes leltára is – különösen 1848 nyarán mondott még jó néhány alkalommal beszé­det –, tanulságosabb képet kaphatunk e mostanáig nem nagy figyelemben részesült „mű­fajáról” De már az eddig számba vett orációk is jelzik, hogy Petőfi szónokként éppúgy forradalmi eszméinek, a természetességet első helyre emelő széptan! felfogásának elveit követte, miként költészetében (sőt mindennapi magatartásában is). Épp ezért még márci­us ifjai közt is kitűnt alkati-szellemi eredetiségével, republikánus moráljával, elvhűségével, mely utóbbi tekintetben csupán mártírtársa, Vasvári Pál és az általuk kiszabadított Tán­csics Mihály állítható mellé Nem csodálható, hogy az úri Magyarország, mely kénytelen volt tisztelegni a nemzet költője előtt, Petőfi életművéből egyfajta elfogadható kivonatot készíttetett magának, mely úgy hasonlított az eredetihez, mint a hajdani nikotex cigaretta az igazihoz.

JEGYZETEK

¹ Említett ifjúkori könyvem adatai: A márciusi fiatalok. Bp. 1950. Szikra. Hadd rögzítsem itt, hogy 1848-at és Petőfit illetően is az 1956 után írt munkáimat tartom érvényeseknek. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy hibátlanok volnának, csupán azt, hogy mai szemléletemnek is megfelelnek. [vissza]

² Spira György Petőfivel foglalkozó, illetve életművét is érintő munkái közül e dolgozatban a követke­zőket hasznosítottam: Polgári forradalom (1848-1849). In: Magyarország története 1848-1890. Vi/1. k. főszerk. Kovács Endre. Bp. 1979.; A vezérmegye forradalmi választmánya 1848 tavaszán. Száza­dok, 1964. 4. sz.; Négy magyar sors. Bp. 1983. [vissza]

³ Már a Petőfi-biográfia klasszikusa, Ferenczi Zoltán tetemes mennyiségű sajtóadatot gyűjtött össze Petőfi-Muzeumában, de e nemben sokáig egyedüli alapműnek Endrődi Sándor könyve számított: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Bp. 1911. A becses mű 1973-ban fakszimile kiadásban is meg­jelent a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár jóvoltából. Szerk.: Benjámin László, Kiss József, Pataki Fe­renc (könyvtáros). Mivel Endrődi eleve csak a hazai magyar sajtót vette figyelembe, az idegen nyel­vűeket mellőzte, s mert az idők folyamán anyagának más hiányosságai is megmutatkoztak, Kiss József vállalta a szükséges korrekciót és kiegészítést – nagy munkáját a Petőfi-adattár I. kötete tar­talmazza. Bp. 1987. – Végül az itt nélkülözhetetlen alapmunkák közt kell kiemelnem Hatvány Lajos Így élt Petőfi-jét. Az ötkötetes első kiadás 1955-57 között jelent meg, én a javított II. kiadást idézem e dolgozatban. Sajtó alá rendezte: Kiss József. Bp. 1967. Hl. [vissza]

⁴ Petőfi S.: Összes művei. V. k. Bp. 1956. 5-6. és 8. E kritikai kiadást sajtó alá rendezte V. Nyilassy Vil­ma és Kiss József. [vissza]

⁵ PÖM V. 65. A győri Hazánkban megjelent Úti levelek e helyén Mirabeau neve x-szel végződik. Mivel a költő más jegyzeteiben három alkalommal jól írta a lázadó reformer nevét, sajtóhibának vagy korrek­tori fontoskodásnak tarthatjuk a hibás névalakot. [vissza]

⁶ Mirabeau rossz hírbe került a királyi udvarral tartott titkos kapcsolatai miatt, de Petőfi kortársai közül Szalay László erőteljesen kiemelte érdemeit. A kiváló történetíró véleményét Petőfi már 1846-ban megismerhette: ekkor füzetalakban, a következő évben könyvként is megjelent a korabeli sajtó által is méltatott esszé. Mindenesetre a költő életművében csak pozitív utalások találhatók Mirabeau-ra. Részletesebben írtam erről Petőfi és Mirabeau c. cikkemben. Kritika, 1974. 11. sz. [vissza]

⁷ PÖM V. 79. [vissza]

⁸ E tárgyat Petőfi evangéliuma c. könyvemben fejtettem ki. Bp. 1989. [vissza]

⁹ Choix des Plus Beaux Discours du temps de la Révoiution franpaise. Stuttgart, 1844. [vissza]

¹⁰ PÖM. V. 80. [vissza]

¹¹ Petőfi és Kossuth – ma. Kortárs, 1970. március. [vissza]

¹² Pesti Divatlap. 1848. I. 16. sz. [vissza]

¹³ PÖM. V. 81. [vissza]

¹⁴ Egressy Gábor: Képek a pesti forradalomból martius 15-kén. Életképek, 1848. március 26. A híres színész itt i-vel írta a nevét, de később újra használta az y-t. Lásd még: Endrődi 397. [vissza]

¹⁵ Nyári Albert: A magyar forradalom napjai. Az első füzet 1848. április végén, a második júniusban je­lent meg. Új kiadását lásd: Lukácsy Sándor: Ez volt március 15-e. Bp. 1989. (Mai helyesírásra átté ve.) 209. [vissza]

¹⁶ A la lanterne les jésuites! – írta a már említett Úti levelekben Petőfi franciául, utalva az 1789-es forra­dalom egyik jelszavára. Magyarul: Lámpavasra a jezsuitákkal! PÖM. V. 71. [vissza]

¹⁷ Nyári i. m. Lukácsynál 211. [vissza]

¹⁸ Hatala emlékezését újabban Hatvány közölte: I. m. II. 270-271. [vissza]

¹⁹ Egressy id. cikke – Életképek, 1848. márc. 26. [vissza]

²⁰ Hatvány II. 275. [vissza]

²¹ U. o. 282. [vissza]

²² Pesti forradalom (Martius 15-19). Hiteles adatok nyomán írta: Birányi Ákos. Pest 1848. 25. [vissza]

²³ Hatvány II. 289. [vissza]

²⁴ Jókai: A tengerszemű hölgy, 1926. 74. [vissza]

²⁵ Birányi i. m. 42. 1. [vissza]

²⁶ Kiss J.: Adattár I. 206. Új kiadásban Lukácsynál, mai helyesírás szerint – 87. [vissza]

²⁷ Adattár I. 200. Hatvány viszont 18-ára datálja az eseményt, talán Ferenczi tévedése nyomán. [vissza]

²⁸ Irányi Dániel-Charles-Louis Chassin: A magyar forradalom politikai története 1847-1849. I. 145-146. Fordította: Szoboszlai Margit. [vissza]

²⁹ Hatvány II. 314. [vissza]

³⁰ PÖM V. 83. [vissza]

³¹ Ferenczi Z.: Petőfi életrajza III. 212. [vissza]

³² Pesti Hírlap, 1848. márc. 24. – Adattár I. 200. [vissza]

³³ Lásd a pozsonyi német lap március 27-i számát, valamint Adattár I. 204. [vissza]

³⁴ Endrődi 399. [vissza]

³⁵ Szemere Bertalan miniszterelnök emlékiratai az 1848/49-i magyar kormányzat nemzetiségi politiká­járól. 27-28. (szerk. Szüts Iván Bp. 1941.) Lásd még Spira Gy.: A vezérmegye (…) Századok, 1964. 736. [vissza]

³⁶ 1848. A szabadságharc története levelekben. Deák Imre munkája, é. n. 46. [vissza]

³⁷ Márc. 29-i szám. Kiss J.: Petőfi-adattár I. 208. [vissza]

³⁸ Pesti Divatlap. 1848. ápr. 1. Endrődi 402. [vissza]

³⁹ Hatvány II. 311-312. [vissza]

⁴⁰ Hazánk, ápr. 2. – Endrődi 403. [vissza]

⁴¹ Spira: Polgári forradalom 102. [vissza]

⁴² Irányi-Chassin: I. 172. [vissza]

⁴³ Lásd a Nemzeti Újság ápr. 4-i számát. Endrődi 404. [vissza]

⁴⁴ A 48-as francia forradalom kezdetén Lamartine, aki A girondiak történetével európai hírnévre tett szert, nagy sikerű beszédben védte meg a trikolórt a piros zászló ellenében – erre utal az újság. [vissza]

⁴⁵ Pester Zeitung ápr. 2. – Petőfi-adattár I. 220. [vissza]

⁴⁶ „Hazamegyünk” – ez a fogalmazás szinte sugallja a feltevést, hogy e naplójegyzet megint bizonyos értelemben egy gyűlésen elhangzott beszéd elemeiből építkezik. [vissza]

⁴⁷ Nemzeti Újság ápr. 4. – Adattár I. 221. [vissza]

⁴⁸ Pester Zeitung ápr. 8. Adattár I. 224. [vissza]

⁴⁹ Endrődi 406. [vissza]

⁵⁰ Petőfi-szótár. Szerk.: J. Soltész Katalin, Szabó Dénes, Wacha Imre. Bp. 1987. III. k. 190. és IV. 462. [vissza]

⁵¹ Lásd Dienes András könyvét: A fiatat Petőfi. 1968. 211-213. és 216. [vissza]

⁵² Csak ráadásul: a .nagy Brehm” e századi magyar kiadásai is jelzik az onka és a jaguár azonosságát. [vissza]

⁵³ Május 14. Endrődi 421. [vissza]

⁵⁴ Lásd a lap május 17-i számát. Endrődi 423. [vissza]

⁵⁵ Oesterreichisch deutsche Zeitung 1848. máj. 22. Petőfi-adattár 247. – Egy hazai német lap, a Dér Ungar utal arra is, hogy a május 12-i gyűlésen Petőfi másodszor is felszólalt, Vasvárival együtt elle­nezte, hogy a nemzetőrségi kérdést ez a gyűlés is tárgyalja (ti. a zsidók felvételét). Nyilvánvaló, hogy a két vezetői márciusi fiatal nem akarta a gyűlés egységes határozathozatalát más témával megaka­dályozni. [vissza]

⁵⁶ Jókai így írt az Életképek 1848. május 18-i számában: „Mi magunkat hosszú ideig csaltuk. Azt hittük hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az. A földművelő tömeg előtt ismeretlen fogalom volt a szó: haza.” Táncsics példája azért megmutatta, hogy szót lehet érteni a néppel is, leg­alább egy részével… [vissza]

⁵⁷ PÓM V. 92. A „tarpeji szikla” mítoszához fűződő érvelést Petőfi igen valószínűen Mirabeau-tói köl­csönözte, akinek idevágó beszédét a Leber-féle, már említett gyűjteményből ismerhette. [vissza]

⁵⁸ PÖM V. 113. – Fischer Sándor több mint 600 oldalas életrajzot írt a költőről, magától Petőfitől tud­hatta, hogy az idézet egy beszédből való, mégis költeménynek hitte e kirohanást Petőfi élete és művei. 1890. 489. [vissza]

⁵⁹ Gr. Széchenyi István Döblingi irodalmi hagyatéka. I. 312. szerk. és bev.: dr. Károlyi Árpád. Bp. 1921 [vissza]

⁶⁰ Közi: Hatvány, II. 318. [vissza]

⁶¹ Egressy az emigrációban osztrák szolgálatba lépett, ezért hamar hazatérhetett. Lásd Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai (Zerffi G.-ról), Bp. 1985. 69. [vissza]

⁶² Endrődi 407. [vissza]

⁶³ Vajda J.: Petőfiről. Pesti Napló, 1984. nov. 23. Hatvány II. 291. [vissza]

⁶⁴ Vajda J.: Egy honvéd naplójából. Új kiadás: Bp 1981 33. [vissza]

⁶⁵ A költő színészi pályájáról lásd Petőfi, a vándorszínész című könyvemet. Bp. 1969. [vissza]

MÚLTUNK

RÉDEY PÁL

Szerelmem ez a rög

Meditáció

Szívesen adunk helyt az ismert evangélikus lelkész, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége alelnöke személyes hangvételű vallomásának

Magyar és német vér csörgedezik ereim­ben. Ám amióta eszemet tudom, a magyar színezte, festette pirosabbra életemet. Ifjú­korom lobogását, tüzét erre magyaráztam, vénségem hamuban hamvadó zsarátnokát is innen eredeztettem. Voltak idők, amikor hevesen tiltakoztam német vérem ellen. Ta­gadtam, s ha fejemre olvasták, elvörösöd­tem, mintha tehetnék arról, hogy magyar apa és német anya szerelméből fogantam. Mert nehéz volt tudomásul venni, hogy en­nek az országnak a történelme szólított életre a huszadik század első negyedében. S hogy őseim mekkora vándorutat tettek meg, míg apám és anyám Hunnia csillagos ege alatt egymásra borult, nem firtattam. Apám konok egyistenhitével valamelyik er­délyi városból keveredett ide, anyám ősei­nek bölcsőjét Württenberg vagy Elzász lan­kái között ringatták. Én pedig vagyok – álla­pítottam meg –, s próbálkoztam tulajdon gyökérzetemet mind mélyebbre bocsátani ebbe a televénybe, s magamra venni ennek a földnek, ennek a népnek otromba ke­resztjét.

Amikor kezdett benőni fejem lágya, nagy megértéssel és szelíd tűnődéssel figyeltem fel arra, hogy nem állok egyedül a sorsvál­lalás pergőtüzében. Nem okozott döbbe­netét, hogy avarok, hunok, besenyők, szlá­vok, törökök, németek találtak hazára itt, s már korántsem lepődtem meg azon, hogy az eredet lombkoronájáról hány levelet so­dort a magyar pusztára a vihar, s micsoda erőfeszítésbe került, míg természetellene­sen a magyar ágcsonkokon levelezni kezd­tek. Mindenesetre a kapaszkodóképesség elképesztő volt, s csuda módra ez a törté­nelem által ismételten halálra, kivágásra ítélt fa újraéledt, lombosodni kezdett. Ezen gyakorta elgondolkodtam. Hiszen így lehe­tett jövevény, szél sodorta levél anyám is, mígnem apámba kapaszkodott szerelme­sen egy csillagos, lágy, tavaszi éjszakán.

S míg pergett az idő homokórája, látnom kellett, hányszor csapott e fába a sistergő menkő. Odvas ágait szú rágta, s leggyak­rabban a perzselő aszálytól idő előtt pereg­tek levelei. Látnom kellett, hiszen nem vol­tam vak, a szegénységet, nyomorúságot, anyám kéztördelését, a néma lázadást. Mert a mindennapi kenyérből gyakorta falásnyira tellett csupán. Nagy szorultsá­gunkban nem tudtunk máshoz fordulni se­gítségért, csak az Istenhez. Látnom kellett pusztító és véres háborúkat, forradalmakat és ellenforradalmakat, testvérek egymás ellen forduló haragját, gyilkos gyűlöleteket. Látnom, vagy inkább tapasztalnom kellett lélekölő rendszereket, törtetőket, meghunyászkodókat, bitangokat, árulókat és leg­főképpen életükért reszkető embereket. A félelmet úgy oltották belénk, mint a ve­szettség elleni szérumot. Át kellett élnem hat és fél évtized eleven történelmét, a ma­lomkövek közé szorult búzaszem, az árva haza őrlődését, a nemzet és a magyarság tehetetlenségét. Persze a kép csak akkor élesedett meg látásom előtt, amikor a sze­génység küszöbünkig ért, amikor a bomba a szomszéd pincéjében robbant, amikor vérem bugyogott a lövészárokban, amikor az embertelenség közvetlen közelemben tobzódott. Ám akkor iszonyatosan élessé vált. S ezek az élesre exponált képek most egy emberi sorsnak nevezett hat és fél év­tizedet kitevő albumban kronológiai sorban helyezkednek el. Lelkem szivacsa eközben felszívta a sok, úgymond tömegeknek szánt magyarázatot. Egyesek ideológiának, mások propagandának, ismét mások a ket­tő keverékének mondták a lelki meggyőzés próbálkozásait. Felitattam a haza hadba szólító igéit, az ellenségről tanított harcos jelszavakat, az osztályharc téziseit, á belső ellenség, a forradalom és ellenforradalom leggyakrabban felfoghatatlan magyarázata­it. A lélek hányódott bennem, mint árboctö­rött hajó a tengeren.

A haza, ez a megmaradt darabka föld ezt tudta nyújtani gyermekei számára. Vergő­dést, tehetetlenséget, sodortatást. Rend­szerint csak ezt. Olykor döglött hal módján sodort engem is az ár, máskor, ha lobbant bennem a lélek tüze, eleven hal módján úsztam az árral szemben. A dolgok áttekin­tésére, helyezkedésre, az erővonalak kita­pintására ritkán adódtak világos pillanatok. A szörnyű sötétségben a régi valláserkölcs jánosbogárkafényében tudtam csak tájé­kozódni. Mert nálam a hazával függött ösz- sze minden. Kenyér, háború, béke, forra­dalmak, minden. Még vallásos hitem is. Ezért volt nehéz észrevenni a népboldogí­tók hamis hangját, s a nagy menetelésben a gyakran változtatott irányt és a bizonyta­lan célt. S lettem, lettünk százezer számra félrevezetettek.

Mégis nagyon mélyen, valahol a tudat nehézvizében kiábrázolódott egyfajta tisztultabb haza képe. Sokunkban, talán mind­annyiunkban Cselekvőén, vagy passzívan ezért a tisztultabb hazaképért kapaszkod­tunk egymásba, vagy távolodtunk egymás­tól. Ha nem beszélhettünk róla, éreztük, ha nem éreztük, szívünk görcsös fájdalma je­lezte. Az őrjöngésig, a tudat hasadásáig követelte valami bennünk a haza képzeté­nek tisztázását, hogy legyen egy talpalatnyi hely lábunk megvetéséhez. Amikor egysze­rűsítettük a dolgot, azt mondtuk, hogy a haza a „rög”. Igen, ez a három betű: a „rög”. S a rög gravitációjából képtelenek voltunk szabadulni. Bármilyen fizikai vagy lelki nyomás ellenére. Maradtunk a határok között. Kisemmizve, kiölt lélekkel, meg­csonkítva, elpusztítva, de maradtunk. És akik vándorbotot ragadtak? Ne hidd, hogy azok egyszerűen elbitangoltak. A láthatat­lan köldökzsinór eltéphetetlen. Ők azok, akik időtlen időkig az anya, a haza vérével táplálkoznak. Hűség az egyik részéről, anyaszeretet a másikról, a kettő együtt en­nek a falatnyi földnek a féltése, imádata.

Az bizonyos, hogy a történelem, amióta megpróbáltuk benépesíteni ezt a medence jellegű tájat, próbára tette mindenkor a hazaszeretetet. Már a honalapító király, szent István idejében is, amikor súlyos gondként jelentkezett egy idegen vallás, s a hét ve­zér leszármazottai kacérkodtak a gondolat­tal, hogy törzseikkel továbbállnak, nem vál­lalják a harcos, politikus király végső szán­dékát. De hová? Hol tűrtek volna meg ben­nünket? S ezt tették volna bármilyen kese­rű szájízzel akkor is, amikor meglepte a ta­tár kán gyilkos hordája. Királyuknak sikerült elmenekülnie, nekik mocsár, erdőség ma­radt. És amikor a felperzselt földre vissza­szivárogtak, Nyugat boldog volt, hogy nem kellett kaput nyitni előttük. Nem különben ment ez végbe Mohács után sem. Ez a Lebediától vándorláshoz szokott vagy szokta­tott nép mégis periódusonként meglódult és szórta magát meg magját szét a nagyvi­lágban. Pusztán az én nemzedékem ideje alatt három-négyszer. De a föld, „mint halat a Visztula”, teremte az utánpótlást. Szállin­góztak ugyan a falevelek, de ha a föld nem teremné az utánpótlást, már régen kivesztünk volna. Napjaink aggodalmaskodóinak szívesen elmondanám: ne féltsétek ezt a nomád, vándorlásra hajlamos népet! Nem veszik ki, ez újratermeli önmagát!

Tehát a tudat nehézvizében él valami ab­ból, amit nagy költőink így fogalmaztak meg, itt élnie kell egy népnek, s tán halnia is. S a többség szent István óta így érzi, így vallja. Végzet, sors, isteni akarat, nevezzük bárminek, ellene mond a szertepörgető centrifugális szándéknak, történelmi vihar­nak. A többség mindig marad, s visszavárja az elsodródottakat, hogy újra meg újra be­népesítse Bács-Kiskun tanyáit, a nyugati gyepük szereit, a keleti szikeket. A gyöke­rek oly mélyek, eltéphetetlenek, a ragasz­kodás olyan ősi, olyan megmagyarázhatat­lan, hogy a járványszerűen ránk szakadó pusztítások, csábítások vonzása egy nyu- godtabb, szélvédettebb életre, nem tudja kiforgatni gyökérágyából ezt a népet.

A szülék itt keresik nyugvóhelyeiket. Botra támaszkodva, tenyerüket hunyorgó szemük elé ernyőként tartva, fürkészve a közelgő jövendőt. Temetőre vágynak. A korban derékhad itt akar boldogulni, szidva keserűen a mindenkori közállapoto­kat, de szánt, vet és arat. Épít és kalapá­csot ragad, íróasztal mögé ül, és mint Sziszifusz, bátor elölről és újra kezdeni a kő görgetését, noha szinte biztosra veszi, hogy mielőtt a csúcsokra érne, úgyis visszagördül a mélybe. A gyermekek itt ízlel­getik a magyar szó varázslatos szépségét és muzsikáját, ezt az idegenek számára barbár, érthetetlen nyelvet. S bármint tor­zítják iskolákban és műhelyekben, váro­sokban és falvakban a hozzá nem értők, nekik ez így szép és édes, mint az anyatej. Anyanyelv formálódik belőle, s annak mu­zsikájáért visszavágyódik a föld széléről is ide, az őstelevénybe az elszármazott.

Ebből merít, építkezik az irodalom, a mű­vészet, a tudomány. És bár lehet, sőt kell Európa-eszmében gondolkodni, de mi len­ne Európával nélkülünk? Ugye, mennyivel szegényebb, sivárabb lenne ez az öreg kontinens? Ezt a barbár népet nyelvével, kultúrájával meg kell őrizni! Nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért. Nehéz lenne megmagyarázni a déli órák verőfényében a Notre Dame csonkatornyainak árnyékában vagy a Szent Péter-katedrális kupolája alatt a műkincsekkel nyálcsordulásig betelt tu­ristahadnak, hogy erre a pusztaságra is szükség van. És hogy nekünk ez a pusztá­nak mondott táj mindent jelent. Notre Dame-ot, Szent Péter-katedrálist. Hogyan tudná egy ráncos képű, ritka hajú öreg pa­raszt vagy egy kérges tenyerű munkás megmagyarázni, hogy mit jelent számára ez a mostoha sorsot nyújtó szegény haza. Ennek megfogalmazását úgysem értené senki. Mert ezt csak érezni lehet, s az érze­lem megfogalmazás közben szétpukkan, mint a szappanbuborék. Mi nem tudunk Notre Dame-ot, Szent Péter-bazilikát mu­tatni, legfeljebb az évszázadok alatt felsza­porodott romokat, amelyek mint behegedt sebek varasodnak mezőinken, városaink szélén vagy közepén. Nekünk ennyi maradt a múltból, ezekről ábrándozni, legendákat álmodni lehet, de megmutatni felesleges. Mintha nem is lenne múltunk, csak jele­nünk. Ám a mindenkori jelen a mienk, s eh­hez foggal-körömmel ragaszkodunk. Ez számunkra szebb, mint Európa legpazarabb, háborúk kímélte, érintetlen kultúrája. Tulajdonképpen csak rögökből áll ez a szépség. Kormos, égett szagú rögökből, meg néhány lerombolt és újra felépített te­lepülésből. Ez a mi gazdagságunk: a könnyeinkkel, vérünkkel televénnyé műveit föld, ahol búzavirág, pipacs és szarkaláb vi­rít, meg újrarakott nyomorúságos fészkek, ahová behúzódhatunk, ha bántanak ben­nünket.

Van azután egy ugyancsak megmagya­rázhatatlan közös érzületünk, amely össze­fogja e nézetekben, érdekekben szétforgácsolt közösséget. Legendáink ugyan nem őriznek csodálatos származáselméleteket, mint a római, frank vagy germán mitológi­ák. A „jött-ment népek” valóságtudata ér­vényesül abban, hogy keservesen hont foglaltunk, s az itt élő avar, gepida, hun, szláv népekkel megosztottuk korpás ke­nyerünket, és ezért ők testvéreinkké lettek. És minden okos magyarázat ellenére kö­zös a tudatunk, hogy egy nép vagyunk, és ez az egy nép, egy közösség ragaszkodik az egy hazához. Ezt kellett volna látnia a most negyven-ötven éveseknek, hogy ami­kor az oktalan erőszak kiűzésre ítélte a százezreket, a németeket, a szlávokat, mi­képpen folyt patakokban a könny, s mikép­pen kiáltották Európa süket fülébe, hogy a hazától fosztják meg őket! Ez a szeren­csétlen és megbocsáthatatlan aktus más­ról sem beszél, minthogy az ideszeretett népek velünk közösek. Egy alom kölykei vagyunk.

Egymásra voltunk utalva, még ha olykor egymás torkába vájtuk is éles fogainkat. Európa fintorgó, de műveltebb szárnya lob­banékony vérű, gyilkos népnek tartott. Tényleg az vagyunk? Nem hinném, hogy öl­döklőbb, mint a francia, spanyol vagy né­met. Csak tán annyi különbséggel, hogy amazok a vérszaggal beteltek a század de­rekán. Mi még most sem. Feledni gyorsan lehet a bűnt, mi azonban utórezgésként bi­zonyítottuk, hogy a világból még nem ve­szett ki a káini örökség. Ám mégis egyek vagyunk. Véres örökséggel, véres gondola­tokkal, véres kezekkel.

De egyszer el fog jönni az idő a megbé­kéléshez, az indulatok lelohadnak, s oltárt állíthatunk a békességnek és a testvériség­nek. No, akkor sem leszünk Ná Conxypan! Mi már csak itt és így élhetünk. Elvakkantva olykor magunkat, ha belénk rúgnak, és ha a Hold tallérjának ezüstje csillog, elvo­nítjuk vágyainkat és álmainkat a süket, csillagtalan égnek.

Sorsunk jó vagy mostoha, nincs más le­hetőségünk. Kínpadunk arasznyi szögek­kel van kiverve, s ha deresre húznak, kí­nunkban csókolgatjuk kínzóink kezét. Mert tudunk hunyászkodni is, ha erős, vízbe mártott kötél a korbács. Máskor meg fel­tépjük mellünkön az inget: Ide lőjenek, vé­rünkkel akarunk törleszteni a szabadság­nak! Igen, mert olthatatlan szabadságvágy lüktet szívünkben. A szabadságról nem­csak ódákat, de vaskos tanulmányokat tu­dunk a világ elé tárni. Csak rabnemzetek, mint a mienk, tudnak annyit a szabadságról beszélni. Érthetetlen nyelvünk, még érthe­tetlenebb logikánk világgá kürtölte minden­kor ezt a vad, szenvedélyes, furcsa vágyat, a szabadságvágyat. Ezeresztendős törté­nelmünket szakaszokra bontottuk. Sza­badságharctól szabadságharcig tart nálunk a történelmi mezsgyehatár. Egy tucat euró­pai népnek tellene ezekből a harcokból s ebből a szenvedélyből. Más népek ennyi szabadságvágyból, ennyi szabadságharc­ból birodalmakat építettek fel. Mi belerok­kantunk. A nagy Kétely is befészkelte ma­gát lelkünkbe: érdemes? A latolgatás annyi megalkuvást eredményezett, hogy abból is kikövezhetnénk az Európába vezető utat.

Erős és gyenge jellemekben oldódtunk. Egyszerre vélnek bennünket gerinces és gerinctelen népnek. Hőseink rendszerint elbuktak, s hol szobrot, hol szégyenfát kel­lett állítanunk számukra. Történelmünket mindig átírták, ezért alig merünk nemzeti eszményképet kialakítani magunknak. Nem hagytuk soha leülepedni a múltat, mindig voltak, akik felkavarták, gondoskodtak ar­ról, hogy zavaros legyen. Éppen olyan, mint jelenünk. Talán ezért ez a látszólagos ket­tős jellem. A nemzeti értékrendet minden emberöltőnyi időben felborították, hovato­vább nem tudtuk, mi a jó és mi a rossz, mi az igaz és mi a hamis, mi az értékes és mi a talmi. S az a történelem, amelyet elénk tártak, amelyből meg kellett volna tudnunk nemzeti önmagunkat, úgy festett, mint sebtében halomba hányt meddő. S ha nin­csenek álmodozó költőink, s nem hallatták volna a lélek csilingelő hangját, réges-régen szétszóródtunk volna a nagy puszta­ságban, mint a vezér nélküli csorda. Ám nem a nép bűnös abban, hogy fövenyre építették az erkölcsi pantheont, amelynek meghasonlott repedései előre jelezték az összeomlást.

Egyebekben a nagy összetartó erő, a hi­tet és reménységet nyújtó igék költőink aj­kán fakadtak és fakadnak. Rájuk kellett fi­gyelni, ők fejezték ki a nemzet tudatát. Ők voltak a bárdok, regősök, kobzosok, igri- cek és lantosok, akik a szétesett, kusza történelmet időnként rendbe rakták, akik a dermedt szívű nyájat az igaz és tiszta esz­mék pásztortüze mellé szólították, s igaz szavukkal többet értek el, mint korbáccsal, deressel, bitóval a törvény, a rend. S lám, ezek a lantosok ezer esztendőn keresztül tartották bennünk a lelket. Főként a fogság idején! Mert mi foglyok voltunk mindenkor saját hazánkban. Néha érzelmeink, a szép­séges haza foglyai, de leggyakrabban ide­gen érdekekéi.

Irigyeltük azokat, akik szárnyra keltek. Ők irigyeltek bennünket, mert az ősi tűz­hely melegénél dörzsölhettük gémberedett ujjainkat. A kölcsönös irigység is összeköt bennünket. Ők nem lettek világpolgárok, mi nem lettünk beduinok, a sivatag vándo­rai. így együtt vagyunk magyarok. A mara­dék hazáért öt világrészen és főként itthon reszketve és mindig aggódva. így együtt. Térkép fölé hajolva, ujjunk hegyét egy biz­tos ponton nyugtatva, vagy lágyan körülke­rítve egy tenyérnyi színfoltot. Valahol Euró­pa közepén van a mi hazánk.

MEGMENTETT OLDALAK

KOSSUTH LAJOS

Kossuth parainézise fiaihoz

(Egy ismeretlen Kossuth-levél)

Ezt a soha nem publikált Kossuth-levelet – e levélbe foglalt, fiaihoz intézett kis parainézist – Varga Béla, az Országgyűlés egykori elnöke ajándékozta New Yorkban dr. Varga Lászlónak, aki 1989-ben tért vissza Magyarországra. Dr. Varga László az 1990. március 15-én életre hívott Kossuth Alapít­ványnak (melynek maga is alapító tagja) adományozta a levelet. Az Alapítvány kuratóriuma a becses iratot a Magyar Országos Levéltárban helyezte el megőrzésre, másolatát pedig M. Pásztor József, a kuratórium ügyvezető igazgatója lapunknak engedte át első közlésre.

Kossuth két fia közül 1856-ban, a levél megírásának idején, Ferenc tizenöt, Lajos Tódor (Tiva­dar) pedig tizenkét éves volt. A több ízben is említett Náczkó minden bizonnyal Karády Ignác (?- 1858), aki 1848-tól 1857 végéig házitanítóként a Kossuth fiúkat nevelte.

A levelet szöveghűen, a korabeli helyesírás csorbítatlan megtartásával adjuk közre.

8 South Bank Regents Park London Dec 28 1856.

Kedves fiaim!

Egy hét óta itthon vagyok fáradságos utáni­ból. Vagy is inkább nem itthon mert nekünk nincs honunk ’s Isten tudja, lesz-e még az én életemben.

Nektek reményiem lesz, mert honunk ál­lapota sokkal természetellenesb, 's az Osztrák hatalom összeolvaszthatlan nem­zetiségeivel, ’s egymásban nem bizó sere­gével sokkal korhadtabb alapon áll, mint sem hogy olly változás hosszú időre kima­radhatna, melly ha nem is engem, legalább titeket a hazának visza add, ’s a hazát visza adja nektek.

De ép azért meg várom tőletek, hogy míg a kenyérkereső-realis tudományok meg­szerzésére az alkalmat gyenge korotokban is férfias eltökéltséggel felhasználjátok, ’s pedig annál nagyobb kitartással használjá­tok fel, minél bizonyosb hogy külföldön csak azon tudományokbani otthonosság, de nem szobatudósilag csupán, hanem az életbeni „savoir-faire”-rel öszekötve bizto­síthatja mind önállástokat, mind csak élel­meteket is, ’s azt is csak úgy, ha ismeretei­tekben a rendes vonalon felül állótok, mert a concurrentia nagy mai világban, minden tudományos ágazatban nagy a vetélkedés, idegennek pedig sokszoros bajokkal kell küzdenie mig utat tör, úgy hogy csak a kitű­nő, és mindazt a mit tud mélyen és alapo­san tudó tehetség ígérhet magának boldo­gulást; – más részről azonban meg várom – mondom – tőletek hogy a hazaszeretet szent indulatát hűn ápoljátok kebletekben, 's mindig szemetek előtt legyen, hogy a számkivetés mezeje, nektek nem állandó mezőtök, hanem a tapasztalás ’s jellem­edzés küzdhomoka, mellyen mint a méhnek a mézet kell gyüjtenetek az ismeret, er­kölcs, tapasztalás mézét, nem csak maga­tok javára, de az anya méhkas, a haza szá­mára, mellynek annál nagyobb igénye van soha nem ernyedő szeretetökhez, minél ke­servesebbek szenvedései.

Ti a hazának számkivetéstökben is sok­kal tartoztok. Azt hogy külföldön is képes vagyok keresetemmel nektek módot nyújta­ni kiképzéstökre, neveléstökre, ’s pedig olly módot, minővel hun a leggazdagabb sem bírhat – magát ezt is a hazának köszönheti­tek. Mert bizony nem az én igen középsze­rű tehetségeim, de azon bár mi halvány fénykör, melly Nemzetünk bizalmából su­gárzik visza fejemre – ez az mi engem ké­pessé teszen irántatok atyai kötelessége­met teljesíteni ’s nektek alkalmat nyújtani olly kincsek megszerzésére, mellyek bizto­sabbak minden egyéb vagyonnál, 's mellyek az embert önszerencséjének kovácsává te­szik. – Nemzetünk bizalmának nimbusa nél­kül tiz annyi tehetségei sem volnék képes megkeresni a mire nektek – szivem gondja­inak kedves tárgyai – szükségtök van.

Azért ti nektek a honszeretet tüzét olly hiven kell megőriznetek, mint a Vesta pap-néi őrizék az örök tüzet ’s szívben lélekben magyaroknak kell maradnotok – illy irány­ban iparkodandom majd a szünhónapok alatt ismereteiteket a magyar status, élet sajátságainak megismertetésével gazdagí­tani – hogy ha haza vezérel az idő keze, mint egy rakott méh mehessetek haza, az értelem, tapasztalás 's hazafiúi ragaszko­dás kincseit vivén magatokkal azon nemzet számára, mellynek bizalma apátok nevét a tisztelet, becsület ’s figyelem tárgyává tette idegen országokban, ’s idegen népeknél is, 's a nevet mellyet viseltek ismertté tette a két világrész legtávolabb szegletében is.

Lectureim fáradságos, nehéz foglalatos­ság – most először vettem észre biz’ a mú­ló évek nyomot hagynak hátra a hanyatló test idegein. Milly óriás munkát, a gondok­nak, izgatotságnak minő tenger árjával, bír­tak meg inaim még 7 év előtt! – a mértékle­tes józan élet mellyet szegény jó Atyám pél­dáján tanultam megszokni, vassá edzette közép alkatú organismusom inait, mig – mint a pálma fa legjobban női ha terhet ag­gatnak reá – úgy én minél terhesebb volt a kötelesség igája, annál jobban bírtam – 's im 7 rövid év – rövid időben de igaz, hoszú gondban, búban, szenvedésekben, úgy meghanyatlitott, hogy 32 lecture mit eddig csaknem megszakadás nélkül lekalapáltam csaknem levett lábamról – többet nem mer­ném ezt ismételni – majd csak úgy teszek hogy még a következő három holnapban vagy tiz 's nem több lecturet tartok havon- kint – közben közben dolgozgatom hun – részint közügyben, részint számotokra is­meretül olyakat, miket iskolában nem tanúi­hattok, ’s tetszem magamnak azon gondo­latban, hogy vacatio alatt majd Ventnon[?] helyett egy utat teszünk valahová – talán Scotiába – hadd lássátok a tevékeny angol életet a földmivelésben, gyárakban, keres­kedésben, köz- ’s magány viszonyokban, ’s tanuljátok megismerni mi az, ami a tudo­mánynak életet, az eszmének valóságot add, ’s mire nézve ez az ország itt csak­ugyan egy bámulatos iskola, mert érdekes, tanulságos, ’s tiszteletet gerjesztő látvány ez az angol practicus életrevalóság melly a természettől nem igen áldott ezen szigetet termékennyé ’s gyönyörűvé – a civilisatio ’s a világot döntő mesterség és kereskedés műhelyévé – népét pedig 222 millió lakosnyi birodalom urává, 's a mi ennél is több: sza­baddá tenni, 's szabadnak fentartani tudta – mig a szabadság csaknem egész Európá­ból számkivetve van, 's a hol nincs vagy csak teng, mert nem ön erején nyugszik függetlenül, hanem inkább a szomszédok egymás elleni vetélkedésén (mint Belgium, mellyet a Franczia nem azért nem emészt fel, mert Belgium ellent tudna állani, de mert a német hatalmak ’s Anglia háború esetének vennék – igy Schweiz igy Piemont is, a szomszédok rivalitásán tengenek –, ’s ez nem valódi szabadság – mert szabadság nincsen függetlenség nélkül, függetlenség pedig nem lehet máskép mint önerő vagy érdek egységén alapuló szövetség által) – vagy pedig ha van is némelly helyütt sza­badság – mint Svéczia-Norvégiában ollyan az, melly nem hatalom, nem nyom, vagy csak igen keveset nyom az emberiség mér­legében – Anglia egyedül az melly szabad és hatalom – méltó érdekes és tanulságos e nemzet életét studirozni – nem vak után­zásul, de tanúságul. Erre szándékozom – ha Isten életemnek kedvez – nektek vacatio alatt gyönyörködtető alkalmat nyújtani, ’s mert ez költséges és szegények vagyunk majd úgy igyekszem arangirozni hogy min­den héten egy lecturet adhassak útközben, melly fedezhetné ha nem többet egy heti költségünket, 's lássátok azt is – ezek a meetingek itt azt lehet mondani a valódi practicing politicai nemzet iskolák. Csak hogy aztán meg várom, hogy ha itt ott az én fiaimnak egy lelkesült tömeg hurráhkat talál kiáltani sem egyik sem másik fiam nem lesz olly totya, hogy ne tudná férfias szavakban viszonozni a figyelmet. – Azért hát ne ve­gyétek könnyedén az angol nyelvet mind ezért, de főkép azért is mert mig számkive­tésben lesztek angolok ’s nem francziák közt fogtok élni. Francziák közt csak úgy él­hetnétek, ha Franczia ország szabad volna, pedig ha az szabad lesz reményiem hazánk is az lesz – ’s ekkor nem külföldön leszesz hazátok, 's igy bizonyos hogy ha külföldön ’s a mig külföldön csak itt vagy Americában. minden esetre angolok közt kellesz élnetek.

Jövő levelemben majd irok valamit arról, hogy minő hatását gondolom lectureimnek, hazánk jövendőjére nézve, mert bár csak a kenyér kereset miatt birkózóm is ez, ide­gennek nehéz munkával, szeretem azt úgy tenni, hogy az atya kezet fogva járjon el benne a polgárral és a ház mellett a haza se legyen felejtve.

El vagytok foglalva 's a mi pihenő időtök van, kívánom hogy azt ártatlan időtöltéssel fordítsátok a test fentartására ’s ápolására – mert ép lélek ép test nélkül csak ollyan mint a béna ember – tehát nem azért irám a hosszú levelet, hogy feleljetek reá, de mert most ráérek csevegni veletek, ritkán érek reá, ’s biz jól esik szivemnek ha tehetem – hanem arra kérlek hogy a mikor ’s bármi ke­veset irhattok, leveleitek contestatiok he­lyett legyenek életetöknek, haladástoknak, viszonyaitoknak tüköré, azon fesztelen sze­retet hangján, mellyen társalgunk ha együtt vagyunk, ’s szeretném hogy levélkéitek pó­tolják az együttlét örömét.

Öleljétek Náczkót helyettem testvéri sze­retettel. Az Isten oltalmazzon áldásával, mellyet az erkölcsi világ törvénye csak az önmagának szemrehányásra okot nem adó, akarat, határozottság, iparkodás és becsü­letes jellem számára tartott fen. Csókollak meleg szeretettel kedves fiaim

szerető atyátok
Kossuth Lajos

Dec. 29. Most kapjuk Feri levelét. Nagy ag­godalommal látjuk belőle hogy Náczkó be­teg. Utóbbi levele nem hagyott illyesmit gyanítanunk. Bár biztatón irsz Feri fiam, na­gyon nyugtalanok vagyunk. Óhajtanám, hogy az orvostól kapnánk egy pár sor jelen­tést mert Náczkó meglehet nem akar nyug­talanítani és enyhíti tudósításának színét. […] várunk tőletek mindenesetre.

KOSZORÚ

JUHÁSZ GYULA

Szegény katona

Tizennégy őszén árokban hevert,
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.

Tizenöt őszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égő szörnyű lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.

Tizenhat őszén új árokba hullt,
Mint őszirózsa temető porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan.

Tizenhét őszén fogságba került,
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.

Tizennyolc őszén forradalmi szél
Hazasodorta, és ő büszke lázban
Érezte, most a nép ítél,
S ő nem hazátlan!

Tizenkilenc őszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ő hazátlan!

1919. december

GARAI GÁBOR

Ketten az őrségen

(A Tanácsköztársaság végső napjaiból)

– Nekem törvény volt, törhetetlen,
    neked csak elhatározás.
A bukásunk neked kudarc csak,
    nekem sötét tengernyi gyász.

Te mit kockáztattál? A híred,
    a házad? Meglehet. Nekem
se hírem, se nevem, se házam,
    én föltettem az életem.

Föltettem az egyetlenegyet,
    a már vissza nem válthatót.
Ha vesztek, nem vár haza engem
    se kenyér, se remény, se csók.

Szerettelek. Váltadon vittél,
    hogy sebeimből folyt a vér.
Most magad mented: mért maradnál,
    ha itt már minden véget ér!

Szerettelek. Jól verekedtél,
    míg víg dicsőség volt a harc.
Te nem vagy áruló, csak gyáva,
    nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz.

Hallod! A bosszulló fehérek
    ütege már itt dübörög.
Hát fuss el! Én a napba néztem.
    S elvétem majd, ha rádlövök.

1959

ABLAK

ÚJGÖRÖG ÍRÓK

JANNISZ RITSZOSZ

Ars poetica

Az ég
a kenyérnél kezdődik.

Jelentéktelen magány

Az udvar sarkába kiöntött szappanos víz fölé hajolt
illata súlyától pár rózsaág.
Senkinek sem jutott eszébe megszagolni virágait.

Nincs jelentéktelen magány.

JÓRGOSZ SZEFÉRISZ

Ciprusi pillanatok

A kis bagoly öröktől fogva ott ült
a Szent Mámasz kolostor kapujának kilincsén,
önfeledten sütkérezve a nap mézében,
hol itt, hol ott, régen és most: ilyen
ritmusra járta a táncot az ősz.
Angyalok göngyölték ki az eget
és egy kőből faragott, büszke szemöldökű lány
bámészkodott valahonnan az eresz alól.

Akkor odajött a barát, sipkában, bőrövvel, kurta kámzsában,
hogy kicifrázza a lopótököt.
Elkezdte a nyakánál: pálmákkal, gyűrűkkel, pikkelyekkel.
Utána, széles tenyerébe fogva öblös hasát,
megformázta a barázdametszőt, a félremérőt,
a zugmolnárt és a hazudozót;
megformálta a magzatelhajtó némbert és az álapácát;
s a legalján, szinte eldugva, a soha nem nyugvó gilisztát.

Szép volt mindez, igazi zarándokút.
De azt a fából ácsolt kutat – sors orsóját –,
amely a diófa árnyékában aludt,
félig a földben és félig a vízben,
miért is kellett felébresztened?
Láttad, hogyan nyögött fel. S azt a jajszót, a fa
egykori inainak nyikordulását
vajon miért nevezted a haza hívó szavának?

KONSZTANDÍNOSZ KAVÁFISZ

Tágas nyaraló

Szeretnék egy szép, tágas nyaralót,
nagy, kertes házat – nem is annyira
a virágok, a fák, a zöld miatt
(persze, az is kell, gyönyörködteti a szemet),
hanem, hogy állatokat tarthassak. Úgy ám, állatokat!
Legalább hét cicát – kettő éjfekete lenne,
kettő meg, csak az egyensúly kedvéért, tejfehér.
Egy pompás papagájt, hogy magabiztosan, rikácsoló
hangon naphosszat mondja, csak mondja a magáét.
Kutyából, azt hiszem, három elég lesz.
Kéne még két lovacska (kedvesek a csikók).
És legfőképpen három-négy komoly,
rokonszenves teremtmény: lomhán álldogálló,
önfeledten fejét ingató, szürke csacsi.

                                          Szabó Kálmán fordításai

HRISZTÓFOROSZ MILIÓNISZ

Symphonia

Lám csak, mit sodor eléd az idő! Egy közönséges turistaút, amire manapság még a sánta María is vállalkozik – mondhatnánk, legkönnyebben éppen ő – idehozott újra ehhez az el­hagyatott lépcsőhöz, amely mögött hiába keresem a cserepes tetőt, a padlásszobát, s ami a legnagyobb baj, a hajdani házat. Csak a lépcső maradt, amely nem vezet sehová.

Tavaly nyáron néhány barátom – a barát szó talán mégis túlzás, inkább csak ismerős – arra biztatott, utazzak velük néhány szocialista országba. Nézzük meg, ajánlották, milyen a rendszer, mégiscsak biztosabb, mint annak alapján ítélni, amit idehaza mondanak róluk.

Eleinte sokáig haboztam. Nem hallgattam el ellenérveimet sem. Például, hogy mi lesz akkor, ha megtetszik nekünk. Mi is forradalmat csinálunk? Elkergetjük a multinacionális vállalatainkat, s a tőke csak úgy hagyni fogja? És ha nem nyeri el a tetszésünket, talán nyugodtabban állítjuk, hogy jó így itt, ahogy van, összes nyomorúságainkkal, még ha a szívünk szakad is bele?

Ők azonban elszánták magukat. Végső soron új embereket, új tájakat ismerhetünk meg. Mindenki így tesz, éppen mi maradnánk ki belőle? így esett, hogy végül is igent mondtam, és összeállt a turistacsoport.

Felesleges volna az időt vesztegetnem a végtelen hosszúnak tetsző autóbuszútra, ami­kor mindenki félszemmel kifelé pislog az ablakon, miközben a másikat álmosan lehunyja, a gyomrot feszítő farkaséhségre, a tízperces megállásokra, mikor zsigereink megkönnyebbülnek, a programba iktatott vendéglőkre összes szokásos következményeikkel együtt. Felesleges volna felidéznem azokat az anekdotákat, megjegyzéseket, amelyekkel bizonyos személyek, ostoba hadastyánok – istenem, micsoda fajta! – „szórakoztatják” a társaságot, pocakosán, rövid ujjú fehér ingben, kezüket a zsebükbe rakva: „De hol van­nak a muskátlik, uraim? Sehol egy muskátlis cserép!”

Este érkeztünk meg Budapestre. Egy nagy szállodában helyeztek el bennünket a Moszkva tér közelében, amelynek szintén Budapest a neve. Magas, kör alakú épület, van vagy tízemeletes, szóval olyan, mint egy hatalmas cilinder.

Másnap a városnéző túra után – megnéztük Mátyás király palotáját, amelynek tükörké­pét a vadonatúj Hilton Szálló kristályüvege veri vissza, megebédeltünk a Halászbástya vendéglőjében, majd végigsétáltunk a Margitszigeten, a szerelmesek paradicsomán – a délutáni órákban a nevezetes Váci utcán kötöttünk ki, amely tele van fényesnél fényesebb kirakatokkal: kristályvázák, fajansztálak, fényképezőgép-márkák kínálták magukat szép kivitelben. Itt azután az eleddig unatkozó csorda nyomban felélénkült, nekivadult, és el­árasztotta a pultokat. Magamra maradva indultam a Duna felé. Nemsokára a Petőfi-szo- borhoz értem, alaposan megszemléltem, és letelepedtem a talapzatához. Egy másik fiata­lon meghalt magyar költő jutott eszembe, látomásos költő volt ő is: József Attila, s arra gondoltam, bizonyára neki is áll szobra valahol, utána kellene érdeklődnöm, csak hogyan kezdjek hozzá? Hirtelen észrevettem, hogy egy magas, tagbaszakadt, kopott öltönyű férfi sántikál felém, megszólítom, gondoltam magamban, de még mielőtt kinyitottam volna a szám, máris megszólalt rekedt hangon: – Dollár? Dollár?

Azonnal megértettem, mit akar. Már a buszon híre járta, hogy vannak efféle alakok, s már akkor elszorult a szívem, főképp azért, ahogyan útitársaim beszéltek róluk. – Eredj innen! – feleltem neki görögül, s erre legnagyobb megrökönyödésemre hibátlan görög­séggel szólalt meg: – Ó, honfitárs vagy? – és máris a kezemet kezdte szorongatni.

Nekivetette hátát a rácsnak, és nyomban beszédbe elegyedett. Épp nemrég vonult el egy kisebb zápor, minden harmatos volt, aranylón csillogott: a folyó békésen hömpölygött, tetején a szépmívű hidakkal, a hatalmas hídfőkkel, s szemben a méltóságteljes domb zöldellt, tetején egy monumentális emlékművel. – A Szabadság-szobor – mondta újdonsült ismerősöm. – Harmincezer szovjet katona esett el itt.

Megkérdeztem, hol rokkant meg. – Az albán fronton – felelte. – Az albán fronton, meg a Grámoszon. – Egy Flórina környéki faluból való. Érdeklődni kezdtem azután az emigrán­sokról, hányan élnek itt, s mi a véleményük rólunk, akik odahaza maradtunk. S akkor, ne­héz ezt megmagyarázni, váratlanul feltört bennem, nem, nem egyszerű kíváncsiság, nem is csupán nosztalgia, inkább valóságos vágy, hogy körülnézzek közöttük. Elmondta, hogy a fővároson túl Tatabányán, Miskolcon és Beloiannisz faluban laknak nagyobb csoportok­ban. Végül a falu mellett döntöttünk. Megígérte, hogy másnap taxit küld értem, s jutányos árat fog kialkudni az útért.

Így történt, hogy másnap reggel, amikor a csoport a buszra várakozott a szálloda előtt – a program szerint balatoni kirándulás volt soron –, megérkezett az én taxisom egy cédu­lával, amelyen a nevem volt, és engem keresett. Útitársaimnak nem szóltam előre szándé­komról – okosabb óvatosnak lenni –, meg kellett azonban magyaráznom, miért nem tartok velük. Tréfára véve a dolgot, azzal kezdtem, hogy természetesen nagyon jól érzem ma­gam közöttük, remek az út, jókat mulatunk – hiszen mi, görögök, bárhová tesszük is be a lábunk, egy darab Görögországot cipelünk magunkkal de most ne haragudjanak, itt egy soha vissza nem térő alkalom; no nem, nem kell valami különleges kalandra gondolni, csak egyszerű alkalom körülnézni a saját szememmel. Erre nyomban többen felajánlot­ták, hogy csatlakoznak, ha már ilyen alkalom adódik, s úgy gondoltam, nekem sem rossz, annál kevesebb lesz a rám eső költség. Belülről bezártam az ajtót, felberregett a motor, nekiindultunk, miközben az itt maradottak még mindig élénken gesztikuláltak a taxisofőr­nek, hogy vegye fel őket is.

Egyórás út után (az esőáztatta mezők kellemes fűszaga most is eszembe jut) megér­keztünk a magas tetős földszintes házak uniformisát viselő faluba, amelyet harminc évvel ezelőtt építettek az emigránsoknak. A falu főterén szálltunk ki. S miután a taxis az órájára mutatva jelezte, hogy pontosan egy óra múlva ugyanitt vár, elindultam a téren. Még két lé­pést sem tettem, és a szomszédos házak ajtói sorra megnyíltak: hallgatag, deres hajú, megfáradt öreg arcok vonásai szegeződtek rám. Nem akarok most belebonyolódni olyan dolgokba, amelyek leírhatatlanok egy ilyen tekintetben: a kíváncsiság, a bizalmatlanság sőt a szorongás különös vegyülete ez. Csak az akác- és ciprusliget mögött elterülő ki­csiny temetőt idézem fel. Márvány sírkövein megannyi fénykép: bajuszos öregemberek, fekete kendőjű öregasszonyok, a kendő szorosan megcsomózva álluk alatt: Dimítriosz Ráptisz, Evanthía Rápti. S körös-körül a végtelen mező.

Két emigráns kíséretében léptem be a kocsmába egy pohár pálinkára, miközben az ut­cán görög gyerekek játszadoztak és cseverésztek magyarul egymással. Benn a férfiak félbehagyták az ostáblajátékot, és lassan valamennyien a mi asztalunk köré gyűltek. Csak egy csont és bőr öregember, akibe már a lélek is hálni jár, csak ő nem mozdult az ablak melletti székéről. Órák hosszat ült ott magában, két kezével nagy pásztorbotra támasz­kodva, és előre meredt, a Duna felé, amely nem látszott, csupán a végtelen sík vidék. El­képzelni is fárasztó, nem hogy így nézni a távolba, az ember szája belefárad, ő is néha megpróbálta összeszorítani a fogát, meg is törölte a száját egy kis szalvétával – öreg szalvéta volt, diófát hímeztek rá –, amelyet a térdén tartott. Megkérdeztem, kicsoda.

– Ők – mondták — Mícosz apó, Dúliasz a családneve. – Megdöbbenten néztem. Nem hittem a szememnek. Odaléptem hozzá, és a tenyerem a vállára tettem.

– Hogy vagy, Mícosz bácsi?

Felém fordult, s rekedten suttogta. – Nem ismerlek.

Megmondtam a nevem.

– Megnőttél.

S azután, amíg együtt kóstoltuk a pálinkát, felötlött bennem Dúliasz bácsi padlásszobá­ja, a lépcső a háza előtt, ahol annyit üldögéltem gyerekfejjel. És csak néztem őt.

S miközben néztem, eszembe jutott, amit annak idején annyit mondogattak, hogy azon a nagy hegyen túl, amelynek oldalában éltünk – tenger van, mélykék színű tenger, más nevén: fordított égbolt. S azon túl távoli világok, nagyon messze, valahol a nap mögött, amely épp készült lenyugodni a hegy csúcsára ereszkedve. S Dúliasz bácsi ott, azon a nyáron a díványán félkönyékre ereszkedve folyton arrafelé bámult.

– Miért olyan vörös a nap, amikor a hegyre ereszkedik? – kérdeztem tőle.

– Mert az ott Albánia, és ott vörösök élnek. – S hozzátette: – Nem olyanok, mint mi.

Akkor néhány falumbeli ember jutott az eszembe, akikről tudtam, hogy Albániából jöt­tek nagyon régen. És úgy találtam, hogy az arcbőrük valóban kissé vörösebb, ha nincs is olyan nagy különbség köztünk. De hát miféle különbség is lehetett volna? Napcserzett, nélkülözés sorvasztotta arc volt valamennyi. Nem hallgattam erről a felfedezésemről Dúli­asz előtt sem. – Ne is fáradj vele – mondta –, már annyi éve köztünk élnek, elkorcsosodtak, megfeketedtek, akárcsak mi.

– És milyen zászlója van Albániának?

– Milyen lenne? Vörös. Mi más?

– Szóval ezért.

Ezért képzeltem én is egy nagy vörös selyemlobogót, amely ráterül az egész nagy nyu­gati égboltra, s fölötte a nap, amely még vörösebb. Meg is nyertem vele a tetszését.

– Egy dologra vigyázz! – figyelmeztetett. – Ne mondd el másoknak, úgyse értenék.

Kinek is mondtam volna? Ugyan ki ért rá bámulni nálunk a napot és az égboltot? Még

egy év sem múlt el azóta, hogy kitakarodtak a németek, s mindenki azon küszködött, hogy valahogy talpra álljon, mentse, amije megmaradt, s legalább legyen valami, amit pár­nának a feje alá tehessen. Csak én meg Dúliasz bácsi törődtünk az ilyesmivel. Az ő háza a falu szélén állt, elég rozzant viskó volt, de állt. – Még a németek is sajnálták rá a gyufát! – szokta volt mondogatni.

A háború előtt egy athéni sütőipari üzemben dolgozott, s úgy hírlett, nevezetes szak- szervezeti aktivista, akit a rendőrség is számon tartott. Metaxász diktatúrája idején lkária szigetére internálták, s azt mondják, ott is képezte magát. Meg arról is szólt a fáma, hogy idős anyja közben nagy-nagy nyomorban élt, olyannyira, hogy földet rágott néha, mert nem volt betevő falatja. Ámde szombatonként, amikor a postás levelet hozott a kocsmá­ba, az öregasszony odakocogott a botjával, és nem mulasztotta el újra és újra kijelenteni: „Meglátjátok, egyszer az én Mícoszom elhozza az egyenlőséget.” Persze kinevették, sőt megkérdezték, hogy tán még az ő görnyedt hátát is kiegyenesíti-e az a nagy egyenlőség. Amikor azután Dúliaszt szabadon engedték, és hazajöhetett a falujába, akárcsak mások, akik Athénbe kerültek, zárva találta a házát, öreg anyja már nem várhatta meg. Ez azon­ban már a megszállás alatt történt.

Ennyit tudtunk róla, meg azt, hogy különös ember. Nagy padlásszobája naptárnál bizto­sabban jelezte az időt a falubeliek számára, főképp a két fontos évszakot, a telet és a nyarat, amely egyedül érdekelte őket. Mihelyt beköszöntöttek az őszi esők, és befelhősödött a Murgána csúcsa, Dúliasz belakatolta az emeleti szobát, és levonult a földszinti kamrába telelni. Csak a lépcső alatti kis ajtón közlekedett, pontosabban szólva, azt is rit­kán vette igénybe. „Alszik egész télen – mondogatták –, mint az orosz medve.”

Mások azonban csak legyintettek erre, hogy mesebeszéd. Az igazság az, hogy Dúliasz csak taktikázik. Nappal ki nem dugja az orrát, de éjszakánként, különösen ha esik vagy ha szél fúj, s lélek se jár kinn az utcán, nagyon is jól tudja, hová menjen. Az elvtársaival talál­kozik, a többi környékbelivel hol a vízmosásnál, hol az Aliúszisz-malomban, titkos gyűlé­seket tartanak. Sőt még azt is suttogták, hogy ezekben az években ő volt a partizánhad­sereg, az ELASZ pártösszekötője.

Akármint is volt, mire kitavaszodott, újra felköltözött a szobába, felvitte a holmijait is: egy nagy vasdíványt, egy szalmazsákot, egy törülközőt, meg egy koszos párnát. Ehhez még a durván ácsolt padlón egy vizeskancsó tartozott. Ha az utcán felbukkant valamelyik gyerek, odakiáltotta az ablakból: „Hé, kiskomám! Fogd ezt a kancsót, és hozzál friss vi­zet!” Engem is sokszor elszalasztott, szívesen mentem, mert jutalmul odaültetett a lép­csőre maga mellé, és mesélni kezdett Jimmy Londóról, aki elnyerte a gyémántos övét. Egyébként Jimmy Londónak csúfoltak engem is faluszerte, mivel én voltam a legsová­nyabb gyerek. Megszállás volt, kinek-kinek megvolt a maga baja, de a mi vidékünknek még azon felül is kijutott belőle. Volt egy képe is erről a Jimmyről, egy régi folyóirat meg­sárgult példányából. Szép szál gyerek volt, amint ott állt, teljes erővel nekifeszítve kariz­mait, mintha két nagy vödör vizet akarna felemelni. Ugyanebben a folyóiratban volt szó az első repülőkről, kép is volt róluk: Ikaroszt mutatta, amint zuhan bele a tengerbe, s Daidaloszt, amint kétségbeesetten temeti kezébe arcát. „Én is jártam a lkáriai tengeren – mondta egyszer. – Nem mese ez, fiú, ők valóban úttörők voltak. Mindig így van, az úttörők odavesznek, de jönnek mások, akik már kész utat találnak!”

Jólesett, hogy engem kér meg, hozzak vizet. Folyton vizet ivott, mert izzadt, és mindig csak az egyik orcája volt verejtékes. Törölgette is egy szalvétával.

Később hallottam, hogy tüdőbeteg, mégpedig az a tüdeje, amelyik oldalon izzadt. „Bü­dös kölök, jobb, ha nem járogatsz hozzá, mert hektikás, és a végén te is megkapod” – ijesztgetett a fekete szemüveges Kafírisz, akit csak Halálfejes Rémnek szoktunk hívni ma­gunk közt. S hozzátette: „Még marxista is az istenadta.”

Mégsem látszott beteg embernek. Minden délelőtt – tavasztól őszig – kerteket ásott. „Idénymunkás vagyok” – ez volt a szavajárása. A vízmosásnál kicsákányozta a nagy köve­ket, felaprította, kaviccsal elkeverte, töltést csinált belőle, csatornát ásott öntözésre, hogy jó zöldség teremjen. Már hajnalban elkezdte a munkát, még alig pitymallott, délre

azonban visszatért mindig a faluba, félrecsapott sildes sapkával a fején, törülközővel a vállán. „Nyolcórás a műszakom. Betartom a nyolc órát. Vérrel kivívott jogunk ez.” S mesélt a chicagói nevezetes május 1-jéről, és a három 8-asról, ami nyolc óra munkát, nyolc óra szórakozást és nyolc óra alvást jelent. „Az én szórakozásom – mondogatta – az olvasás, meg a gondolkodás.” Később eszembe jutott, hogy ha a tbc-t nem is kaptam el tőle – mint ahogy néha gyanakodtam –, ezek a szokások valóban tőle ragadtak rám. Emlék­szem, néha a párnája alól elő-előszedett egy-egy megsárgult füzetet. Már a címek is ér­dekesek voltak: Permanens forradalom, A nemzetközi proletariátus, Amikor a népek tu­datosulnak. Meg amit ilyenkor hozzátett: „Ha nem művelődik a nép, sose jut előre. Mire mégy a Halálfejes Rémmel? Ez a szerencsétlen nem lát az orra hegyénél tovább. De a tő­ke nem hagyja, hogy kinyíljon a szemünk, minden áron a markában akar tartani minket.”

– Bácsi, mi az a tőke?

– Egy szörnyeteg. Mint a lernai hydra a Héraklészról szóló történetben. – S azután fi­gyelmesen magyarázni kezdte: – Láttad már a nagy vízmosásnál a vízesést? Kincset ér, fehér szén. Tudod, mi az, hogy fehér szén? Elektromos áram, amely elég az egész járá­sunknak, minden házba juthatna belőle villany. És Lávdaniban, mit gondolsz, miért nem fúrnak olajkutat? Csak hogy sakkban tartsanak minket a közel-keleti olajjal! Megmondták az olaszok, van elég olajunk, elég volna fél Európára. S vajon miért háborúztak velünk az olaszok? Bizony az albán olajra fájt a foguk! Az albánok rájöttek a dologra, kutat fúrtak, van már villanyuk is. Innen is látszik éjszakánként. Minden villanyfényben ragyog.

Nem tudom, hogy volt-e akkor már villany minden albán faluban. Náluk nemrég még megszállás volt. Kételkedtem: nem túlzott-e? Ő biztosan hitte is, amit állított. S valóban sok-sok fény gyúlt ki az éjszakában odaátról, mint megannyi apró csillag az égen.

Egy biztos volt számomra, hogy nem mindennapi ember, (gy azután, amikor egyszer el­terjedt a hír, hogy nyoma veszett (abban az időben sokat hallottunk partizáncsapatokról, amelyek Murgánafelé tartottak), nem lepett meg, természetesnek tűnt, hogy neki is men­nie kellett. „Ott van velük” – mondogatták az itthoniak. Néhányan még azt is: „Ez a Dúli­asz kicsúszott a kezünk közül.” Mondanom sem kell, Kafírisz volt köztük a leghangosabb.

Azóta minden a feje tetejére állt. S ha megkérdezne valaki, soroljam fel, ki halt meg, ki maradt életben, bajban lennék. Szétszéledtek a régiek, elnéptelenedett a vidék. És sor került egyszer erre az utazásra is. És lám, itt ült Dúliasz apó aggastyánként az ablak mel­lett. Közben letelt az egy óra, már a taxisom is utánam jött a kocsmába. Ideje volt búcsúz­nom. Amikor megszorítottam jéggé dermedt kezét, az öregember még egyszer odafor­dult hozzám: – A házam … megvan még?

Mit mondhattam volna neki? Megígértem, hogy minél előbb ellátogatok a falunkba, odaülök majd a padlásszoba feljárójához, és várni fogom. Bólintott rá.

S lám csak, újra itt vagyok a „házánál”, azaz az elhagyatott kőlépcsőnél, de sehol már a padlásszoba, és sehol már a ház – egy lépcsőnél, amely nem vezet sehová. Ülök a lépcső tetején, belebámulok a messzeségbe és rágyújtok egy magyar cigarettára abból a doboz­ból, amit ott a kocsmában kaptam búcsúajándékul. Aromája az eső áztatta mezők kelle­mes fűillatára emlékeztet. Fehér papírdoboz, piros és fekete mintázattal, lant van a tete­jén. S a felirat: Ára: 9,60 Ft, azaz kb. húsz drachma. A márka neve: SYMPHONIA. S köze­lemben itt érzem Dúliasz apót, akit hazahoztam a padlásszobába, s lefektettem a díványá­ra – csak ennyit tehettem érte.

Athén, 1985

Caruha Vangelió fordítása

MŰHELY

SÁNTHA JÁNOS

Egy korszakváltás tanulságai

Világtörténelmi korszakváltás korát éljük. Lezárult egy szakasz a társadalmi fejlődés­ben: a Szovjetunió megszűnése a köztulaj­don egyfajta kelet-európai kísérletének vé­gét és egy merőben új periódus kezdetét jelenti. Bár természetesen a felszín bonyo­lult és zavaros, sok részlet még nem ismer­hető, mégis ebben az új helyzetben szük­séges és jogos számot vetni a most véget ért „múlttal”, a lényegre, az általánosra kon­centrálva, törvényszerűséget keresve a je­lenségek kusza halmaza mögött.<7p>

A valóság e váratlan (?) „kisiklása” min­den bizonnyal súlyos hatással lesz a gon­dolatokra, az elméletekre is, és az új ta­pasztalatok új meglátásokat és új követ­keztetéseket szülnek, a régi fogalmak új tartalmakkal gazdagodnak, illetve új fogal­mak veszik át a múltbeliek helyét. Most van itt az ideje egyes régi nézetek avíttá válásá­nak, annak, hogy egyes korábbi sztereoti­piák végleg tarthatatlanná legyenek.

A kelet-európai ún. „létező szocializ­mus” története lényegét tekintve a Szovjet­unió története, így ha ezt áttekintjük, való­jában azzal is szembenézünk. Nem mintha nem lennénk tisztában a különbözőségek­kel, de minden józan elme tudja, hogy a ke­let-európai „népi demokráciák” mégiscsak egy bolygórendszert alkottak a szovjet Nap körül a történelmi egymásutániságot, a mé­reteket, a katonai erőt, a befolyásolás cent­rumát tekintve.

Hogy a kép, ha hézagos is, de mégis tel­jes legyen, vissza keli nyúlnunk a kezdetek­hez. Fel kell idéznünk azokat a háborúkat, amelyek a polgári (tőkés) társadalom glo­bálissá válásával, a nyersanyagokért és pia­cokért való konkurrenciaharc végső formá­iként kilátástalan nyomorba döntötték fő­képpen a szegényebb országok, a „perifé­ria” néptömegeit. És ott, ahol az elégedet­lenség népmozgalommá tudott szerveződ­ni, az egyedüli kiútnak látszó köztulajdoni jövő birtokbavételéért kirobbantak a szo­ciális forradalmak. A fennálló polgári rend­del folytatott elkeseredett század eleji küz­delemben azonban egyedül csak az oroszországi hatalomváltás bizonyult tartósnak, a birodalmi méretei és erőforrásai révén, és mert képes volt eljutni a többségi legitimá­cióig.

A Szovjetunió története három fő sza­kaszra osztható:

az első 1917-től a húszas évek közepéig-végéig,

a második az ötvenes évekig,

a harmadik napjainkig tartott.

Az első szakasz a néptömegek demok­ratikus forradalmának időszaka, amikor is a többség akaratát kifejezve, általa támogat­va új hatalom született. Itt az egyének ak­tív, cselekvő részesei voltak a politikai for­dulatnak, nélkülük, ellenükre tenni semmit nem lehetett. Mint minden társadalmi-poli­tikai forradalom, ez is a tömegek közvetlen akaratára épült, tehát demokratikus volt, mert a nép részt vett a döntésekben és maga vállalta annak kockázatát is. Amikor pedig az „egész világgal” szemben kellett megvédenie saját forradalmát, ott volt a „gáton”. így látszik annak a célzatos állítás­nak hamissága, amely az egészet valamifé­le blankista puccsként könyveli el. Hiszen mindig megtartani nehezebb a hatalmat, és a polgári Rend külső és belső reakciójával szemben csak dolgozni és harcolni is haj­landó tömegekkel lehetett győzni. Ugyan­akkor a háborús helyzet, az elhúzódó har­cok, a szűkösség elsősorban a német „ha­di-kapitalizmus” analógiájára fokozatosan olyan ún. „hadi-kommunizmust” kényszerített ki, amelyben, mint minden háborúban, az egyéni szabadság csak korlátozott lehe­tett. Ez a kényszerű korlátozottság fontos szerepet játszott később a második sza­kasz sajátosságaiban.

A második szakaszt talán leginkább adekvát katonai despotizmusnak, egysze­rűbben adekvát diktatúrának nevezhetjük. Akik pedig ennek hallatára farizeus módon égre emelik szemeiket, azokat emlékeztet­nünk kell arra, hogy a történelem tanulsága szerint a nagy forradalmak, a nagy tulaj­donváltások eredményeit, éppen a régi tu­lajdon ellenállása miatt bizony erőszakkal lehetett csak megtartani, az új tulajdoni vi­szonyokat megizmosítani, megszokottá, mindennapivá tenni. így született meg a polgárság hatalma a cromwelli diktatúra idején Angliában és a francia kapitalizmus a napóleoni katonai despotia alatt. Ez az időszak még a polgáregyén számára sem a szabadság, egyenlőség és testvériség idő­szaka, hanem éppenséggel a személyi sza­badság nyers és kíméletlen korlátozása éppen a polgárság hatalmának meggyöke­reztetése érdekében. (Megjegyzés: Min­den osztálytársadalom egy osztály uralma-diktarúrája. Az osztály tagjainak részvétele a hatalomban lehet szélesebb: demokrati­kus, korlátozott: diktatórikus; ugyanígy más osztályok viszonyában az uralom de­mokratikusabb, ill. diktatórikusabb. Vagyis az osztálytársadalomban egyszerre van je­len a diktatúra és demokrácia, de egyikük dominanciája alapján beszélünk diktatúrá­ról vagy demokráciáról.)

Oroszországgal kapcsolatban pedig még arra is utalni kell, hogy minden új tör­ténelmi korszak, minden új tulajdonforma csak a közvetlen megelőző korszak anyagi és tudati bázisára épülhet. Ezért nem nő­hetett ki a polgári világ közvetlen az Antik­vitásból, és nem támaszkodhatott annak termelési szintjére, eszközeire, módszerei­re. A tőkét csakis a feudális termelőképes­ség alapozhatta meg. Másrészt a történe­lem azt is bizonyítja, hogy minden új tulaj­don, bár csírái a régi korszak klasszikus centrumában bontakoznak ki először, át­törni, önálló életet élni elsőként csak a pe­riférián képes, miként a polgárság a spa­nyol és francia kontinentális hatalmak peri­fériáján, Itáliában.

Ennyiben az Orosz Birodalom racionális analógia a köztulajdoni változással, bár itt a hűbéri és faluközösségi maradványok nagy aránya, a polgári szabadság és demokrácia hiánya, és nem utolsósorban az eredeti tő­kefelhalmozás elmaradottsága a második szakaszt a fogyasztás rovására az erőlte­tett felhalmozás időszakává is változtatta, meghosszabbítva ezáltal annak életidejét is. A specifikum itt abban is megjelent, hogy a védelmi szükségletek által feszített akkumulációt csakis belső erőforrásokból finanszírozhatták, szemben a klasszikus tőkefelhalmozással, ahol is részben gyar­matok (pl. francia, angol), részben háborúk és annexiók (pl. német, USA) biztosították a külső erőforrás bevonását. Erőltetett tő­kefelhalmozást pedig demokratikusan elvé­gezni lehetetlen; az átlagember nem haj­landó a bőséges ebéd helyett gépgyárat választani.

És mégis ez a szakasz a fanyalgók bosszúságára és a tudatos hamisítások ellené­re a többség szemében legitim volt. (Csak a mesék birodalmában lehet évtizedekig fenntartani egy politikai hatalmat, ha a tö­megek azt eleve elutasítják.) Bizonyítja a legitimációt az is, hogy a német megszállás régiójában a polgári restauráció lehetősé­ge nem kapott népi támogatást. Nem ka­pott, mert az átlagember az időszak egé­szét tekintve jobban élt mint korábban, az­előtt ismeretlen szociális biztonság jött lét­re, tömegessé vált az egészségügyi és kul­turális ellátás egy adott szintje.

A fogyasztás megsarcolásával kiépült egy szuperhatalmi ipari bázis (globális je­lentőségű hadászati, nukleáris, űrtechnikai iniciativákkal), amelynek alapján az új tár­sadalom megnyerte a világtörténelem leg­nagyobb háborúját. Vagyis e második sza­kasz teljesítette történelmi feladatát, létre­hozta a tőkés színvonalú termelési poten­ciált. Felhalmozta azt a termelő tőkét, amely mint minimális feltétel, a közösségi tulajdon kibontakozásához nélkülözhetet­lenül szükséges. Mindezt azonban mérhe­tetlen áldozatok árán; és itt nem csupán az egyéni és közösségi fogyasztás visszafogá­sáról van szó, hanem az „ázsiai” hagyomá­nyok konzerválásáról a militáns regula kény­szerzubbonyában: az alattvalói alázatról, a szolgalelkűségről, a beletörődésről, a ki­szolgáltatottságról. A tulajdon olyan mérvű állami centralizációját építette ki a tömege­ket képviselő bürokratikus apparátus, amelyben az egyént csak végrehajtó sze­repre kárhoztatták. A központosított hata­lom minimális helyet sem adott az autonóm szerveződéseknek, és az óázsiai közössé­gek partiarchátusának mintájára hierarchi­kus függések pókhálója fonta be a társadal­mat, teret engedve az önkény embertelen­ségének. Ez pedig tragikus következmé­nyekkel járt egy következő szakaszban, ahol a nagy erőfeszítések árán létrejött tő­kés termelőképességet szuverén egyének közösségei által kellett volna birtokba venni.

(Természetesen nem volt ez másképp a kelet-európai „bolygórendszer” kisebb or­szágaiban sem. A keletnémet és cseh terü­leteken az újjáépítéssel készen adódott a tőkés szintű potenciál. De mivel itt nem pe­rifériáról van szó, a szovjet mintát eleve hi­bás adaptációként vezették be, így a legiti­mációt csak külső rásegítéssel biztosíthat­ták. A köztulajdon itt történelmileg nem volt időszerű. Az inkább periferiális magyar és lengyel térségben például, ahol az ötve­nes évekre állt elő a tőkének megfelelő ter­melőképesség, egy „európaibb” modell sokkal szélesebb elfogadottságot érhetett volna el, annak ellenére, hogy a konzerva­tív-keresztény rendszert csak külső erő tudta megdönteni. A „létező szocializmus” ázsiai szárnya, ahol ma is tart a jelzett má­sodik felhalmozási szakasz, minden bizonnyal felhasználja a súlyos történelmi tapasz­talatokat és nem bénítja meg az egyének autonóm szerveződéseit, hogy kellő időben valódi tulajdonosokká válhassanak.)

Áttérve most a harmadik szakaszra, amelyet inadekvát diktatúrának minősíthe­tünk, mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a történelmi meg nem felelése okozta bu­kását. Miben nyilvánult meg ez az inadekváció? Elsősorban abban, hogy míg a má­sodik szakasz betöltve történelmi szere­pét, felhalmozta azt a termelő potenciált, amelyen a valódi közösségi tulajdon már kiépülhet, a bürokratikus hatalom az állami tulajdon formájában továbbra is saját kezé­ben koncentrálta a termelési döntéseket, ezáltal fenntartva hatalmi diktatúráját is. És bár az uralmi módszerek változtak, fino­modtak, a represszió csökkent, a diktatúra „puhává” vált, a hatalmas történelmi esély elmulasztódott; nevezetesen az, hogy a paraszti, a munkás és mérnöki, alkalmazot­ti közösségek vegyék kezükbe a tulajdont, hogy maguk szabják meg a termelés szer­vezetét, hogy nagyobb közösségekbe egyesülve ellenőrzésük alatt tartsák a gaz­dasági és ezen keresztül a politika felső mezőit is.

A szabadság egyenlő a tulajdonnal, a társadalmi újratermelésben való aktív rész­vétel: döntés az erőforrás allokációkban és a tulajdon eredményének élvezete szaba­dítja fel az egyént mind a közvetlen termé­szeti, mind a közvetett társadalmi béklyók alól. Csak a tulajdon ad garanciát a létbiz­tonságra, az egzisztenciális függés helyett az autonóm egyén létezésére. Csak a tulaj­don szabadítja fel az egyénekben az újítás, a permanens változtatás ösztönét, a dol­gok jobbátételének aktív igényét. A valósá­gos közösségi tulajdon azáltal teszi sza­baddá az egyes embert, hogy mindenkit résztulajdonossá tesz; míg a magántulaj­don sokak tulajdonból való kizárását jelen­ti, a tömeges nem-tulajdonos, a tömeges kiszolgáltatott, másoktól függő egyén je­lenlétét. Ugyanígy az állami tulajdon is, amely absztrakt köztulajdonisága, dönté­seinek és eredményeinek kisajátítottsága folytán csupán elvont szabadságot (egyfaj­ta szociális biztonságot) tud nyújtani az „alattvalóknak”, de nem ad keretet a töme­ges termelési iniciatívához. A centralizált állami tulajdon az erőltetett felhalmozás, a háború, a diktatúra tulajdonformája, nem pedig a demokratikus közösségi termelésé (amely persze egyáltalán nem zárja ki a tár­sadalmi méretű szabályozást).

Az új tulajdonformák történelmi szük­ségszerűségét és egyben történelmi jo­gosságát az adja, hogy a megelőző forma termelési bázisa új viszonyok közé kerülve magasabb termelékenységet biztosít a ko­rábbinál. A „létező szocializmus” harmadik szakaszában a történelmi feladat tehát az lett volna, hogy az előállt tőkés termelő­erők demokratikus köztulajdoni formában működjenek, és hogy ezáltal soha nem lá­tott termelékenységi „robbanás” jöhessen létre, felhasználva és adaptálva a polgári társadalom és gazdaság termelési, politikai és kulturális eredményeit. Ehelyett konzer­válódott a múlt, és ennek következtében beprogramozódott a bukás. Hiszen nyil­vánvaló, hogy a tőkés termelő bázis csak tőkés magántulajdon vagy reális közösségi tulajdon formájában működtethető hatéko­nyan és versenyképesen, állami formában nem. Ez azzal függ össze, hogy a döntés­hozó és a megújításban permanensen ér­dekelt tulajdonosok eltérő mennyisége a társadalmi újratermelés más-más minőségi szintjeit testesítik meg. Ha egy arra alkal­mas gazdaságban sok millió valódi tulajdo­nos dönt, úgy az iniciatív és allokáló dönté­sek nagyobb száma (megfelelő integráció­val) eredményesebb, mintha pár ezer tőkés döntene (még ha szervezett formában is). Ugyanakkor viszont egy szűkkörű „terv- gazdasági” apparátus döntései szükség­képpen rosszabb eredményekhez vezet­nek, mintha a tőkés osztály döntene. Itt egyszerűen a nagy számok törvényéről van szó, ami a köztudatban úgy él, hogy több szem többet lát. Közvetlenül innét ered az egyoldalú köztulajdoni kísérlet európai összeomlása, mivel a termelékenységi ver­senyben a központosított állami tulajdon eleve vesztes lehetett csak a fejlett tőkével szemben (a harmadik szakasz feltételei közt, ahol a tulajdonosi iniciatíva a döntő, nem a felhalmozás).

Mármost az a kérdés, hogy milyen köz­vetlen vagy távolabbi okai voltak a centrális állami tulajdon és a diktatórikus hatalom fennmaradásának. Az minden bizonnyal igaz, hogy a változás traumatikus lett volna, hogy a diktatúrát gyakorló bürokrácia csak társadalmi nyomásra, népi mozgalmak ha­tására változtatott volna politikáján, annál is inkább, mert a változás a korábbi vezető elit leváltásával lett volna egyenlő. A köz­vetlen ok tehát itt található: a vezető réteg ellenérdekelt volt a változásban, hiszen ha­talmi léte és elitelőnyei forogtak kockán. Másrészt viszont már a kezdeteknél jelen­levő külső fenyegetettség társadalmi mére­tű hadi fegyelmet követelt, ami ötvöződve a

konzervatív történelmi hagyományokkal, nagyban hozzájárult annak a politikai rend­szernek kialakulásához és tartós fennmara­dásához, amelyben nem szerveződhettek demonstratív erővé a köztulajdon népmoz­galmai. A vulgarizált ideológiával szemben nem alakultak ki olyan elméleti bázisok sem, amelyek felismerték és világosan megfogalmazták volna a történelmi szük­ségleteket, illetve a változtatás elodázásá­nak következményeit. A hatalmi bürokrácia pedig egy bizonyos ponton már rádöbben­ve a helyzet tarthatatlanságára, uralmát úgy próbálta prolongálni, hogy a centralizált ál­lami tulajdon és a magántulajdon terméket­len elegyével kísérletezett (kelet-európai új mechanizmusok). A termelékenységi csata azonban már eldőlt. A technológiai rés sza­kadékká mélyült, a növekedés megállt, a pangást gazdasági, társadalmi, morális majd politikai és legitimációs válság (ok) követték.

A vezető réteg egyre nagyobb csoportjai menekültek a polgári értékrendhez, és az elitek kompromisszumában bízva maguk váltak a tőkés restauráció előkészítőivé, ami a Szovjetunió politikai-hatalmi szférájá­ban (kelet-európai kisebb országokat kö­vetően) „rendben” meg is történt,

A történelem ítéletet mondott, és az íté­let a pusztulás volt. Olyan új társadalomra, amely a termelékenységi versenyben cső­döt mond, nincs szükség, és ha azt balol­dali népmozgalmak nem tudták megdönteni, az ítéletet a történelem a jobboldallal végeztette el. (Az „imperializmus mester­kedéseire” hivatkozók hasonlóak ahhoz a teniszjátékoshoz, aki jobb ellenfelét hibáz­tatja saját vereségéért. Az „árulás” pedig a harmadik szakasz törvényszerű kifejlete: ahol a tömegeknek nincs módjuk ellenőriz­ni vezetőiket, ott a vezetés önérdeke dönt. A magát „kommunistának” nevező elitnek hasznosabb volt tőkéssé lennie egy polgári társadalomban, mint leváltott funkcionári­usként megszégyenülnie egy demokratikus néphatalomban.)

Ez volt a múlt. És a jövő?

Itt most röviden csak annyit: Kelet-Euró- pában működőképes kapitalizmus többé már nem ver gyökeret. (Miként az angol vagy a Bourbon feudális politikai restaurá­ció sem volt képes a régi tulajdon uralmát visszaállítani, a bérmunkásokat újra job­bággyá tenni.) Itt ugyanis hatalmas műkö­dőtőke beáramlására lenne szükség vala­miféle polgári fellendülés elindulásához. Ennek előfeltétele azonban, hogy a hason­ló gazdasági fejlettségű (perifériális) tőkés országok szintjére süllyedjen le a tömegek életnívója, életminősége a kellő profit érde­kében. De bár egyoldalúsága és tulajdoni, gazdasági képtelensége folytán az „átkos” régi rendszer összeomlása szükségszerű volt, annyiban felvillantotta történelmi pozi­tívumát, hogy egy nyers és átmeneti szin­ten anticipálta a valódi, a versenyképes köztulajdon létbiztonságát, munkaellátott­ságát, oktatási, egészségügyi és kulturális preferenciáit. A tőkés versenyképesség ér­dekében ezt mind fel kellene számolni. A nép azonban előbb fogja kezébe venni a hatalmat, mintsem hogy elszegényítése el­érhetné az úri Európa számára szükséges bedolgozó, bóvlivevő, háziszolgai szintet. A kérdés „csupán” az átmenet drámaiságának mértéke!

A polgári demokrácia restaurációja (még ha később polgári diktatúrába fordul is) ugyanakkor annyiban pozitívan járul majd hozzá az elkerülhetetlen demokratikus néphatalomhoz, hogy addig is keretet ad a nép demokratikus szerveződéseinek, az egyének (bár gazdaságilag korlátozott) po­litikai és jogi autonómiája kifejlődésének. Mert bizonyosan ez is nélkülözhetetlen fel­tétele a jövőnek, ahol májd a tulajdonfor­mák versenyben döntik el életképességü­ket, ahol majd a teljes körű polgári szabad­ságjogok a köztulajdoni társadalom hatékonysági, humanista, szociális többleteivel gazdagodnak.

Még egy történelmi tanulságot érdemes megemlíteni, azt, hogy a kezdetben szük­ségszerű tőkés osztálydiktatúrához, a na­póleoni, cromwelli időszakhoz úgy viszo­nyul a későbbi polgári világ, mint az a csa­lád, amelynek gazdagságát a nagymama nyilvánosháza alapozta meg: elfogadja és élvezi a helyzetet, de lehetőleg hallgat róla.

Nem véletlen, hogy később sem jakobinus, sem bonapartista néven, sem Cromwellt idézően polgári mozgalom vagy párt nem szerveződött.

Feltehetőleg Kelet-Európában sem épít­kezhet mértékadó népmozgalom nosztalgi­ákra. A jövő azoké a szerveződéseké, ame­lyek előretekintenek és elsőként saját ber­keikben képesek megteremteni a demok­ráciát.

SZÍNHÁZI SZEMLE

SZŰCS KATALIN

Kamrában a kor foglalatja

(A Hamlet a Katona József Színházban)

Csakugyan „nagy ravasz ez a Shakespeare William” – ahogyan Cseh Tamás énekelte Bereményi Géza versében bizonyítja ezt a Hamlet, Shakespeare talán legtalányo­sabb drámájának minden sora. Ezért aztán színház legyen a talpán, amelyik magára ve­szi a kihívást, s az egérfogó-jelenet által ön­maga adja meg a nézőnek a mértéket, az alul nem múlhatót, Hamlet szavaival akként fogalmazva meg a színjáték föladatát, hogy az – eltekintve most az unalomig idézett tü­kör-metaforától – mutassa fel „az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”.

Komoly esztétikai alapvetés ez, hatásos replikája annak a hamis képzetnek, amely pedig szilárdan tartja magát mostanában színházművészek körében, miszerint lejárt az „üzengető” színház ideje, s nem elegen­dő immár a markáns politikai mondandó a jó színházhoz. Az igazán jó színházhoz ed­dig sem volt elegendő a belékódolt politikai üzenet, ahogyan ma sem az. Más kérdés, hogy a sikerhez kétségkívül elég volt jobbá­ra ennyi is, mert a színház gyakorta valóban amolyan agóraként működött, ahol ki lehe­tett mondani vagy érzékeltetni lehetett olyasmit is, amit máshol, a sajtó hasábjain például, nem. Amiért is a színház művészei időnként akár ki is egyenesedhettek, ám e morálisan értékelhető tettekből esztétikai következtetéseket levonni tévedés volt ak­kor is, és tévedés ma is. Mert az „itt és most” lényegi meghatározója ugyan a szín­háznak, de érvényesülése nem merülhet ki felszíni jegyek megmutatásában. Az oda- mondogatás okozhat pillanatnyi örömöt, elégtételt vagy éppen önigazolást alkotó­nak és befogadónak egyaránt, de nem fel­tétlenül ajándékoz meg a lényeglátás élmé­nyével.

Kulcskérdéssé lehetett például emelni a Hamlet-interpretációk esetében Fortinbras megjelenését, de ha ez a mozzanat nem egy, a dráma minden pontján érvényesülő világértelmezés szerves része, úgy nem több jól ülő poénnál. Mint ahogy az emberi kapcsolatok ábrázolásának legújabb zász­lóra tűzött igénye sem ér sokat, ha nincs mögötte a világ, a „természet” – amelynek az emberi kapcsolatok is részét képezik – értésének vágya, szándéka.

Maga Shakespeare sem tartóztatta meg magát a korának szóló „félre” megjegyzé­sektől, az olyasféle fricskáktól, mint amikor a Hamlet első sírásója magyarázza el, miért küldték Angliába a herceget, mondván: „Hát mert bolond volt; ott majd eszire tér, vagy ha nem, ott úgyse baj (…) ott szembe se tűnik; ott minden ember olyan bolond, mint ő”, de nem ez a kiszólás a lényegi „üzenet” Angliának, hanem mindaz, ami a drámában Dániáról és a világról mondatik, megspórolhatatlanul értelmezendően.

Bár a Katona József Színház Kamrája ki­csiny, takarékosságra késztető (a hangerőt, a mozgást és a díszletet tekintve minden­képp) – alig is volt várható, hogy benne Shakespeare-t játszanak majd –, Zsámbéki Gábor rendezése nem „spórolja” meg a dráma egyetlen mozzanatának értelmezé­sét sem. Színészei minden felvonás kezde­tét valamennyien a játéktérben ülve várják, csak a fények kihunytéval, illetve változásá­val adva át a terepet az éppen játszóknak, ezzel is hangsúlyozva, hogy – úgy is, mint „a kor foglalatjai” – nem mímelni akarják a valóságot, hanem megmutatni. Nem azt próbálják elhitetni velünk, hogy királyok, hercegek, szolgák ők, s mindaz való, amit a színen látunk, pusztán azt kísérlik meg de­monstrálni – mégpedig sikeresen –, hogy milyen a való. És mert színészek, hát játsz­va, „alakoskodva”. S ebben a játékban kicsit a néző is résztvevőként értelmeztetik, ami­kor a szinte csupasz, fénnyel tágítható és átdíszletezhető, Khell Csörsz tervezte és középkori lovagterem képzetét keltő játék­teret a négy sarkán körülülve, mintha csak az udvari rendek tagjaként szólíttatna meg a nagy garral, diadalmasan bevonuló Claudius és hitvese által; de hasonló módon kap „szerepet” a publikum az utolsó, a párbajje­lenetben is. Nehéz egyébként az előadás „felfejtését” bárhol elkezdeni, mert nincs olyan egyetlen kiemelhető részmozzanata, amely meghatározója az egész értelmezhe­tőségnek, illetve bármely mozzanatból kiin­dulva érinteni kell a többit is, mert együtt adják ki azt a koherens világképet, amely a század, azon belül is a kilencvenes évek elejének hiteles „alakját és lenyomatát” mu­tatja. Kézenfekvő volna persze az értelme­zést a címszereplő Hamlet alakjával kezde­ni, aki Ternyák Zoltán kiválasztásával és megformálásában jellegzetesen mai értel­miségi figura, slampos, fekete vászonöltö­nyében lezseren szorongva-filozofálva, ám ebben az előadásban nem annyira az ő sze­mélyisége a meghatározó – és ez nem a színészi játék hiányossága, hanem a társa­dalom értékrendjének pontos leképezése –, inkább a környezete határozza meg őt ma­gát, az a környezet, amelyet teljes megve­téssel, ám tehetetlenül utasít el, az öngyil­kosság gondolatával sűrűn kacérkodva. Zsámbéki Gábor rendezésének nagy lele­ménye, hogy a közismert, filozofikus nagy­monológot, a „Lenni vagy nem lenni” kez­detűt konkrét szituációba helyezi, amikor is Ternyák-Hamlet élére állított zsilettpengére szorított csuklóval mondja el, gondolja vé­gig a szöveget. (S ha nem zavarja meg Ophélia, tán meg is teszi?!) Ekként az ön­ként vállalt, a választott halál gondolata el­vont filozófiai eszmefuttatásból a néző szá­mára is átélhető konkrétummá válik, hogy azután a sírásó-jelenetben viszont éppen a konkrét cselekvésből kiindulva lendülhes­sen vissza a filozófia magasába, érzéklete­sen általánosítva a kimondatlant, amikor is Hamlet az Ophéliának készülő sírból előke­rülő koponyákat sorbarakva, közéjük hajtja gúnyos-lemondó mosollyal a fejét, életcélok és végeredmény bizarr egymásra vonatkoz­tatásaként. (Egyébként, hogy mennyire nem idegen az előbb említett próba-öngyilkosság a szövegtől, azt mutatja, hogy Ham­let jóval korábban, mindjárt az első jelenet­ben, amikor atyja halálának igazi körülmé­nyeiről még mit sem tud, már így töpreng lázadozva: „Ó, hogy nem olvad, nem hígul s enyész / Harmattá e nagyon, nagyon merő hús! Vagy miért szegezte az Örökkévaló/ Az öngyilkosság ellen kánonát?”

Ennek a Hamletnek – különösen, hogy megismerjük a környezetét – el lehet hinni, szánja a világot, de önmagát is, amiért ép­pen ő született „helyretolni” a kizökkent időt. Ő volna hivatott immár a történelem színpadán főszerepet játszani, apja öröké­be lépni, ám erre szemlátomást nemigen vágyik. Claudiussal való szembenállásában nem annyira a hatalom jog szerinti váromá­nyosa utasítja el a trónbitorlót, sokkal in­kább az etikus lény az amoralitást, az udvar, a hatalom, a politika szereplőinek képmuta­tását. S apjával való azonosulása is inkább érzelmi megalapozottságú, semmint politikai megfontolásból eredő, hiszen ne feled­jük, hogy az általa mélyen megvetett, most Ciaudius udvarában odaadó korlátoltsággal tüsténkedő Polónius – Vajda László tökéle­tes karaktere – egykor az idős Hamletnek is jó embere, hűséges alattvalója volt, aho­gyan Varga Zoltán Rosencranza és Vajdai Vilmos Guildensterne is a korábbi udvari apparátusból „igazolt át” Claudiuséba, aki­nek szintúgy megvannak a maga emberei – Szakács Györgyi ruhái, no meg viselőik, s a koreográfia jóvoltából könnyű felismerni őket is és bár lépteik rugalmasabbak, s öltözékük elegánsabb elődeiknél, „megúju­lási” készségük vetekszik társaikká avan­zsált elődeikével. Követként funkcionáló egyikük alig leplezett megvetéssel jelenti „sporttársának” vagy klubtársának, az összetartozást gyakran akrobatikus mutatvá­nyokkal demonstráló Claudiusnak, hogy Laertes pártütésre készül.

Az sem véletlen természetesen, hogy a rendező ugyanazzal a színésszel, Papp Zol­tánnal játszatja a Dánián keresztül a lengye­lek ellen vonuló norvég seregek Százado­sát és Hamlet atyjának szellemét. Az általuk képviselt nemzedék hagyja örökül fiai szá­mára az értelmetlen háborúkat, gyűlölségeket akkorka földekért, amelyek még nyug­helyül sem szolgálhatnak – ahhoz is keve­sek – az értük halóknak. Ahogy harckocsi dübörgést idéző zajban – Sáry László hang­effektusai közepette – láthatatlanul, ám erő­sen érzékelhetően felvonulnak a seregek, abban benne e térség minden vonulása, ér­telmetlen, fenyegető egymás ellen fordulá­sa. Hamlet tanácstalanul áll e hangzavarban az apai örökséggel szemben, nem tudva el­fogadni azt. Nem úgy Fortinbras, aki Stohl András megformálásában úgy robban be a színre, hogy megjelenéséből ítélve akár Ciaudius udvarához is tartozhatna. Gyors helyzetfelismeréssel, szemlátomást kitűnő üzleti érzékkel méri fel a romlást és intézke­dik a holtakról, Laertesben vélve felfedezni Hamletet, s csak úgy mellékesen jegyzi meg: „E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van: Most alkalom hí föllépnem vele” Szá­mára ebből a helyzetből csak az érdekes, ami racionális. Kívülállóként kevéssé mutat érdeklődést Hamlet Horátio közvetítette „történelmi” igazságai iránt; őt természete­sen pusztán saját érdekei vezérlik. Lengyel Ferenc Horátiója ragaszkodó szeretettel- fájdalommal vonszolja Hamlet holttestét, nem tudva elszakadni tőle, egyedül marad­va hiábavalónak tetsző összes igazságaival.

De el lehetne kezdeni az értelmezést akár a ruhákból kiindulva, s akkor is ugyan­ide jutnánk, mert a jelmezek eklektikussága tökéletesen érzékelteti a társadalom réteg­zettségét az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből eredeztethető, bürokratikus elittől a menedzser típusú elitig, s a sírásó megje­lenítette becketi véglényekig – az ő jelene­tük egyébként az egyetlen, amelynek stilizáltsága túlzásnak tetszik de vagyoni helyzeten és mentalitáson kívül jelentéssel bírnak a ruhák az emberi kapcsolatokat, családi és társadalmi státusokat tekintve is. Söptei Andrea rebbenő tekintetű, apja és Claudius – de még Laertes – által is vezé­nyelt, frusztrált s gátlásaitól csak az őrület­ben szabaduló Ophéliájának kardigánjáról úgy lóg le hosszan a zseb, mint óvodások nyakából a kesztyű, s öltözékének halvány seszínűsége harsány ellentéte Gertrúd sze­relmet, bujaságot sugárzó vörös bársonyá­nak, amely csak akkor fordul szürkébe, ami­kor Csomós Mari nagyon emberi, nagyon asszony királynéja megérti, milyen áron en­gedte át magát az elvirágzás előtti tán utol­só fellángolásnak És ki lehetne indulni a párbajjelenet tán praktikum is szülte, vívó­pástot és ökölvívó ringet kialakító, fenyege­tő előkészületeiből vagy Claudius imájából, az ott felejtett kardból, bármely színészi vagy tárgyi, rendezői gesztusból mind-mind tökéletesen hitelesen idevezetne: ehhez a mi huszadik századvégünkhöz.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A kapitalista kultúrforradalom széles országútján

Szabadon választott parlamentünk új dia­dalt aratott: sikerült felszámolnia az utolsó állampárti privilégiumok egyikét – meg­szűnt a kulturális alkotó tevékenység adó­alap-kedvezménye. Az új törvény elfogadá­sa viszonylag simán ment, ami érthető, hi­szen honatyáink túlnyomó többsége igazán nem tartozott azok közé, akik a Kádár- Aczél korszakban effajta tevékenységekkel keresték kenyerüket. Vagy ha a sorsuk úgy hozta, hogy valami közük mégis volt a kul­túrához, hát legalább most jóvátették ezt a ballépést, ami bízvást feledhető, hiszen or­szággyűlési munkálkodásuk kezdete óta szüntelen elkötelezettséggel bizonyítják, hogy a kulturális jellegű – vagy akár csak kulturált – fellépés minden privilégiumáról maradéktalanul lemondtak, s szilárdan el­szánták magukat arra, hogy a nép nevében mindenkit ugyanilyen lemondásra késztes­senek.

E pártos elvhűségre nagy szüksége is van nemzetünknek, hiszen boldogabb jö­vőnk egyetlen biztosítéka a piacgazdálko­dásba vetett hit. A piacgazdálkodással pe­dig köztudomásúan összeegyeztethetetle­nek az ilyen adókedvezmények. Amióta az „egyenlő munkáért egyenlő bért” szamár, bolsevista lózungja helyett felragyogott az „egyenlő piaci keresletért egyenlő eltitkolt keresetet” alapigazsága, azóta világos az is, hogy a szellemi alkotómunkával kapcso­latos gondok egyetlen valódi megoldása az, ha a kulturális piacot a valuta-feketepi­ac modelljéhez igazítva működtetjük.

Kézenfekvő, hogy ha egyszer a Váci ut­cában a dollárárusokat nem illeti meg a 35%-os adóalap kedvezménye, akkor a szaktanulmányok, teoretikus értekezések, lírai költemények, zeneművek s más ilyen portékák áruba bocsátóival sem kell kivé­telt tenni, amikor kézirataikkal házalnak. Kormányzatunk számos jeles egyénisége még mindig nem járt sem a Fidzsi-szigete- ken, sem az Északi-sarkon; nemzetközi kapcsolataink sínylik meg, ha az ilyen adó- csökkentések miatt nem jut pénz arra, hogy népes delegációk és tévéstábok élén beutazzák a világot.

Az igazi megoldás az, ha a tudományos intézmények, könyvkiadók, színházak a mindenkori piaci árfolyamoknak megfelelő­en honorálják az alkotókat, s akkor nekik sem lesz több gondjuk az adózással, mint a valutaárusoknak. S hogy honnan vegye­nek ehhez pénzt, mikor a költségvetés nem fedezi a kiadásaikat? Nevetséges kér­dés, hiszen óriási bevételekre számíthat­nak. A munkanélküliek serege egyre gyara­podik: az a sok dologtalan ember majd úgyse tud mást kezdeni az idejével, olvas­gatni fog a fél ország, meg zenét hallgat, a szakirodalomban búvárkodik. Felvásárol minden betűt, megtölt minden nézőteret. Közönséges demagógia az a vád is, hogy az országot a kiművelt emberfők emigrálásának veszélye fenyegeti. Amiről az állam­pártiak csak papoltak, majd megvalósítja a kapitalista kultúrforradalom.

A Kádár-Aczél-féle paternalizmus utolsó csökevényeinek egyike volt ez az adóked­vezmény. Azt a paternalizmust pedig ma­guk az írók, művészek, újságírók szidták a leghangosabban. Éjjel-nappal magukon érezhették az APÓ gyámkodó tekintetét, sose szabadultak tőle. Mert mi történt ak­kor is, amikor a bolsevik terror jegyében le­váltották a Mozgó Világ meg a Tiszatáj szerkesztőit? Fondorlatos módon áthe­lyezték őket mindenféle, a képzettségük­nek megfelelő állásokba, s így továbbra is a markukban tartották őket. Manapság ilyesmi már nincsen. A minap, amikor elbo­csátották az Esti Hírlap két főszerkesztő-helyettesét, három olvasószerkesztőjét és hét munkatársát, menten olyan szabadok lettek, mint a szabaddemokraták madarai. Nincs paternalizmus, nincs APÓ, nincs át­helyezés, és ha az elbocsátásuk történetét publikálják, a minden magyar emberhez egyformán méltó adót fizethetik a honorári­umukból, kedvezmény sincs.

Egyébként az se lenne olyan nagy baj, ha ezeknek a mai alkotóknak némiképp szorulna a kapcája. Az a sok akadémikus, nagydoktor, író, művész ugyan kinek hasz­nált az alkotásaival? Bizony, csak az állam­párti rendszernek. Ha mellette állt, akkor úgy, de ha ellene fordult, akkor is. Hiszen a rendszert bíráló-szidó írásaikat az állam­párti orgánumok rendre leközölték, s ezzel azt a látszatot erősítették, hogy itt szabad­ság van, még ezt is szabad, minden milyen jó. Pedig minden rossz volt, ugye. így hát az igazi magyarok semmiféle alkotó tevé­kenységgel nem járultak hozzá ehhez az álsághoz. Mintha csak nem is lettek volna, egészen mostanáig. De most aztán annál inkább vannak.

Az eddigi kultúra alkonya – írhatnám úgy is, alKónya – megérdemelt tehát. Napja le­áldozott, percei megszámláltalak, adói ki­vettettek, költségvetése megszavaztatott.

Jön az új kultúra.

KÁNTOR ZSUZSA

Történelem

Állok a sírkő előtt: nevek, számok.

Rossz a számmemóriám, próbálom a történelemmel rögzíteni.

Nagymama a kiegyezés évében érkezett. Körülötte megmozdult az ország, növeke­désnek indult a főváros, kialakultak a su­gárutak, elcsorgott az utolsó gyertya sztearinkönnye, elszállt az üvegsisakos, kanócos lámpák petróleumszaga, eltűnt az ut­cákról egy alkonyon a gázlámpa-gyújtogató; kigyulladt a villany. Megépült az Opera, a Parlament, házsorok magasodtak az ég felé. Várták-várták vissza sokan Kossuthot, de nem jöhetett. Megírta Kasszandra-leve- lét. Deák megharcolta harcát, izmosodott a polgárosulás, Oroszországban kirobbant a forradalom, a nagy osztrák birodalom recsegett-ropogott, Ferenc József már na­gyon öreg volt, tizennégyben megölték a trónörököst, kitört az első világháború, és lezajlott, óriási mértékben fejlesztette a technikát, a repülőgépek úgy szálltak már odafent, mint a madarak; egy ilyen gép, zu­hanórepülésben talán, hirtelen felbúgó hangjával úgy megijesztette nagymamát, hogy 51 évesen szívszélhűdést kapott.

Nagypapa két évvel a szabadságharc után jelent meg, a nagy idők végére, válto­zások küszöbére, tizenhét teljes évvel nagyanyám születése előtt. Tizenhét évvel előbb jött és tizennégy évvel tovább ma­radt itt. A 17 első év arra kellett, hogy eg­zisztenciát teremtsen a házasodáshoz, a 14 utolsóban benne volt a gazdasági vál­ság, a német fegyverkezés, a második vi­lágháború előszele, a munkások tünteté­sei. Neki 85 év történelem jutott.

Apám, ifjú ember a „boldog békeidők” idején, besöpri az első, majd öregedvén a második világháborút, utána egy alapos rendszerváltást, s búcsút mond az árnyék­világnak e korszak legzűrösebb évében.

Bő tíz évvel a huszadik század bekö­szöntése előtt lép a színre anyám. Nagy hi­tek, eszmék, nagy s nemes változások re­ményének küszöbén. Hosszú haját bubisra vágatja az első világháború után; a háború­ban szükségképpen emancipálódtak a nők. A második háború után már ő is dol­gozik, kell a pénz. Aztán megéli ötvenha­tot, és ennivalót hoz nekünk a kijárási tila­lom idején. (Hátha nincs. – Volt.) Megéri a hatvanas éveket, hetvenesekbe is belekós­tol. Majd húsz évvel többet kap a történe­lemből, mint apám.

Most néznétek csak, mondom magam­ban, most néznétek, megint mekkorát for­dult a világ!

„Ruh will ich haben” – hallom dörmögni nagypapát, aki budai születésű lévén – ak­koriban még „Ofen” – öregkorában is gyak­ran beszélt németül, és sűrűn hangoztatta eme kívánságát: „Nyugtot akarok.” Rajta nem is csodálkozom, de látni vélem, papa is csak mímeli az érdeklődést, minthogy mindig udvarias ember volt, nagymama fel se bukkan a hátuk mögött, hanem az meg­lep, hogy anyám, aki még szűk húsz éve itt volt, hogy még ő se tűnik izgatottnak, hát az furcsa nekem. De mama, hát hogyan? Hát nem úgy van az, hogy az ember legfontosabb-értékesebb tulajdonsága a kíván­csiság?

Amíg él, fiam, vélem hallani a hangját, amíg él, aztán már kár is volna visszajönni, mert aztán már csak olyan ez a földi törté­nelem, mint felnőttnek a gyerekjáték, olva­sónak a tegnapi újság – nincs annál unal­masabb. Minden ami lesz, volt már egy­szer; elég az, ami nekünk belőle jutott.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam (1942-1944)

Nagyon élesen emlékszem arra a két év­re, amikor Kállay miniszterelnök volt. Rend­szeresen lehetett látni őt a filmhíradóban, gyönyörű járása volt, az embert önkéntele­nül elbűvölte. Ősi családból származott, a családi levéltár 779 oklevele a XIII. századig vezet vissza. A pesti humort meg is ihlette ez a nagy múlt, számos vicc született róla; egyre emlékszem, amely azonban sajnos nem tűr nyomdafestéket. Nyílt színen el­mondott szónoklatai kevésbé voltak lenyű- gözőek, túlságosan kellett hangsúlyoznia a németek iránti lojalitást, amelyet, mint tud­juk, maga se gondolt komolyan. S ezt nem­csak utólag tudtuk meg, tudta ezt lényegé­ben a korabeli polgár is. Teljességgel nyílt titok volt, hogy Kállay Miklós „hintapoliti­kát’’ folytat. S ezt a lakosság jelentős része cinkos szimpátiával fogadta. Szinte az ut­cán beszélték, hogy éppen ki van kikülde­tésben az angoloknál, meggyőzendő őket, hogy Magyarország tulajdonképpen nem híve a németeknek, és alig várja, hogy an­gol csapatok szállják meg.

Kállay emlékirata mint írás meglepően színvonalas, különösen, ha mai utódainak stiláris és egyéb képességeivel hasonlítjuk össze. Nyilvánvalóan nem volt közönséges elme, és mentalitása fontos dolgokban (pl. a zsidókérdés megítélésében) az adott kö­rülmények között meghaladta az átlagot.

Van azonban egy alapvető tévedése, amely osztálymeghatározottságából következik, és reménytelen rabjává teszi néhány vég­zetes hibás feltevésnek.

Kállay megdöbben, amikor az angolok azt üzenik neki, Magyarország csak a Szovjetuniónak adhatja meg magát. Még­hozzá feltétel nélkül. Kállay nem hiszi el, hogy ez lehetséges. Nem fogja fel, hogy valami történt, ami az angolok és az ameri­kaiak számára a Szovjetet tette fontosab­bá. Valóban: mi történt? Kállay ezt meg se próbálja reálisan elemezni. Nem érti meg azt a churchilli, roosevelti nagypolitikát, amely 180 fokos fordulattal úgy dönt, hogy nem Hitlerrel összefogva veri le a Szovje­tet, hanem a Szovjettel összefogva veri le Hitlert. Kállay e tekintetben távol áll bármi­lyen nagyvonalúságtól, rugalmasságtól. Nem volt, nem lehetett kiút a két szörnye­teg hatalom (Hitler-Sztálin) közti őrlődésből – ismételgeti. Úgy beszél végig, mintha a Szovjet támadta volna meg Magyarorszá­got, mintha határainktól kétezer kilométer­re a magyar hadseregnek valóban a hazáját kellene védenie; mintha a „bolsevik ször­nyeteg” magától értetődően le akarná ro­hanni és le akarná igázni Magyarországot. Vajon Kállay agyában tényleg elmosódott volna, hogyan kezdődött az egész? Né­hány tényt mindenesetre elhallgat. Például azt, hogy 1939 szeptemberében, amikor az első világháború óta Lengyelországhoz tar­tozó Nyugat-Ukrajnába és Nyugat-Belorussziába bevonuló Vörös Hadsereg alaku­latai (nem a lengyelektől, hanem a Lengyel- országot megszálló németek elől foglalva el e területeket) elérték a magyar határt, a szovjet kormány üzenetet intézett a ma­gyar kormányhoz, amelyben közölte, hogy tiszteletben tartja Magyarország határait, s békében kíván élni vele. Miután pedig 1941-ben a németek megtámadták a Szov­jetet, Molotov külügyminiszter közölte Kristóffy nagykövettel, hogy „a német támadás még nem involválja azt, hogy a Szovjetunió és Magyarország viszonyában változás áll­jon be. A szovjet kormány az utóbbi idő­ben Magyarország valamennyi kérését tel­jesítette. A kívánt nyersanyagokat megad­ták. Magyarországra nézve előnyös keres­kedelmi szerződés létesült. Nem volt és nincs is észrevétele Magyarország erdélyi revíziós törekvéseivel kapcsolatban. Ma­gyarország számíthat a szovjet kormány támogatására Erdély kérdésében, ha az or­szág a német-szovjet háborúban semle­ges marad. A Szovjetuniónak nincsenek te­rületi igényei Magyarországgal szemben”. Ld. Juhász Gyula: Magyarország külpoliti­kája 1919-1945.) Kállaynak természetesen tudnia kellett, hogy azt a táviratot, amely­ben Kristóffy mindezt közölte Bárdossy mi­niszterelnökkel, Bárdossy se Horthyval, se a Minisztertanáccsal nem ismertette.

Lett volna tehát mód, hogy Magyaror­szág ne sodródjon bele a háborúba? Erre a kérdésre nevetséges volna – „volna” ala­pon – felelni, és pláne hosszan fantáziálni azon, hogyan alakulhatott volna ez esetben az ország további sorsa. (Mindenesetre nem árt emlékeztetni a jelenlegi hangadó­kat és a népesség jelentős részét sem, hogy 1945-ben a szovjet hadsereg nem vi­dám hódítókedvében, hanem keserves mu­szájból lépte át határainkat.) Kállay Miklós emlékiratai nagyon tanulságosan tárják elénk, hogy jószándékok ellenére téves helyzetmegítélések, politikai előítéletek, rögeszmés félelmek rabságában minden politika kudarcba fullad. Olyannyira, hogy Horthy végül rákényszerült arra is, ami el­len egész uralmát fenntartotta: ő maga volt kénytelen feltétel nélküli fegyverszünetet kérni a Szovjetuniótól. Bizony azt a „bor­zasztó” negyven évet, amit mostanában annyit emlegetnek, nem más idézte elő, mint a Horthy rezsim jobb vagy rosszabb politikusainak reménytelenül elhibázott po­litikája. Jobb tanút erre Kállay Miklósnál, keresve se találhatnánk.

(Európa-História)

Upton Sinclair: Letűnt világ (Lanny Budd)

A század első felének híres írója, aki natu­ralista regényeinek egész sorával lépett fel a kapitalizmus ellen – nem kis hatással a munkások között –, ebben az úgynevezett „regényfolyamában” eltér addigi ábrázolás- módjától. Főhőse, Lanny Budd (egy ameri­kai fegyvergyáros és egy francia szépasszony szerelmének gyümölcse, akit apja el­ismer gyermekének, sőt igen busás ellá­tásban részesít), a legjobb francia körökbe bejáratos. Az előző öt részben Lanny fel­növekvésével ismerkedhettünk meg az el­ső világháború előtti és alatti Európában, s részben Amerikában. Lannyből kifogásta­lan úrifiú lett, aki művelt, eszes, jóindulatú és jóérzésű, szereti apját és anyját, s ko­molyan veszi a barátságot és a szerelmet. Jó tulajdonságainak következtében bizal­mába fogadja őt egy amerikai professzor, aki Wilson elnök egyik tanácsadójaként utazik Párizsba, a békeszerződések előké­szítésére. Wilsontól az emberek naivabb része azt várja, hogy meg tudja valósítani ama híres – később inkább hírhedett – 14 pontját, amely lényegében egy igazságos békét, a leszerelést, a Népszövetség meg­teremtését hirdette meg. Lanny a professzor titkáraként csakhamar meggyőződhet róla, hogy Wilsonnak nemcsak az emberi mivolta, hanem az elvei is tökéletesen al­kalmatlanok arra, hogy a 14 pontból akár csak egyet is keresztülvigyen. Reményte­len dilettánsként bánik el vele a francia Clémanceau és az angol Lloyd George, vala­mint a kettejüket szolgáló diplomata- és szakértőhad. A békekonferenciára első pil­lanattól rányomja bélyegét a bosszúszomj, a képtelen etnikai átrendezések és határki­jelölések. De mindez meglehetősen ismert már; ennek a fejezetnek az igazi pikantériá­ját az adja, hogy ekkor veszi kezdetét az éppen csak kibontakozó orosz forradalom elleni szervezkedés és intervenció. Cári tá­bornokok neve röpköd, akiket egyedül te­kintenek Oroszország lehetséges urainak. De akadnak – főleg újságírók –, akik már megjárták a forradalmi országot, és a látot­tak alapján szimpátiájukkal övezték. Ahhoz képest, hogy akkor legfeljebb heteket jó­soltak az egésznek, hiszen számlálhatatlan fegyvert, katonaságot, kémeket vetettek be ellene, kisebb csodának tekinthető, hogy ez a forradalmi ország még hetvenhárom évet megért. Sőt egy világháborúban is győzedelmeskedett. Kíváncsian várjuk a regényfolyam további köteteinek megjele­nését.

(Szépirodalmi Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

A magyar könyvkiadás jelentős vállalkozá­sa a Kartográfiai Vállalat Történelmi világat­lasza, amely 428 térképet, közte 96 egyete­mes történeti és 32 magyar történeti témá­jú térképet tartalmaz. A számos téma kö­zül, melyek a térképlapokon sorakoznak, ízelítőül álljon itt néhány: politika- és had­történet, gazdaságtörténet, településháló­zat, népsűrűségi változások, kultúr- és egyháztörténet. A gazdag anyagban rész­letesen nyomon követhetjük pl. Eurázsia vallásait az i. e. VI. századtól napjainkig, a kereszténység, a reformáció és ellenrefor­máció történetét, de az ókori Közel-Kelet és az ókori Európa népei írásainak elterje­dését is, sőt az ókori Róma, a Fórum Romanum térképét is böngészhetjük. Újdon­ságot jelentenek azok a térképek, amelyek a Trianon utáni Magyarország területi fel­osztására vonatkozó cseh, román és szerb elképzeléseket ábrázolják. Az atlaszt konti­nensenként! felosztásban szerkesztett kro­nológiai táblázat és névmutató teszi teljes­sé és jól használhatóvá.

A Tevan Kiadó századunk első felének neves szellemtudomány-kutatója, a holland J. Huizinga A holnap árnyékában című mű­vét adta ki, mely 1938-bari már megjelent magyar nyelven. Korunk kulturális bajainak diagnózisa – ez a könyv alcíme, melyben a tudós szerző a kultúra mibenlétét, hagyományozódását tárgyalja, sorra veszi korá­nak dilemmáit, s különböző nézőpontokból logikus és pontos válaszokat ad a felvetett kérdésekre. Ezek fél évszázad múltán is aktualitásként érintik az olvasót, a kitűnő fordításnak is köszönhetően (D. Garzuly Mária munkája), inspiráló szellemi élményt okozva. „A kultúra irracionalizálásának ve­szélyessége mindenekelőtt abban áll, hogy összejátszik és társul a technikai tehetség legmagasabb kifejlettségével, a természet legyőzésére és a földi jólét és a földi javak elérésére irányult végsőkig felfokozott vággyal. … A szellem eltékozolódik. A ter­jedő kultúrával elkerülhetetlenül süllyed a gondolat csereeszközének: a szónak érté­ke … Mint aszfalt- és benzinszag a városok felett, úgy lebeg a világ felett a szavak limlomjának felhője” – írja könyvében 1935- ben, s ekkor még nem sejthette, hogy ugyanebben az időben Fermi laboratóriu­mában az uránmagok hasadásával egy új korszak vette kezdetét.

Különös módon rímel Huizinga könyvére az a többműfajú írásokból Zeley László ál­tal összeállított, a Relaxa Kft. által kiadott könyv, melyet végül is úgy olvashatunk, mint Teller Ede memoárját. A biztonság bi­zonytalansága – Az atomkor – fél évszázad múltán című kötet több Teller Edével készí­tett interjút, vele kapcsolatos rövidebb írást is tartalmaz. Ezeken kívül részleteket közöl a tudós különböző műveiből több, Budapesten elhangzott előadásának szö­vegét is olvashatjuk; végül két amerikai lapnak adott interjúval zárul a könyv. A fan­tasztikus vitatkozóképességű, félelmetes logikájú tudós, akit a hidrogénbomba atyja­ként ismer a világ, s a szó valódi értelmé­ben egyik megteremtője az atomkornak, szinte minden megnyilatkozásában kifejti sajátos világnézetét, az emberi fejlődéssel kapcsolatos elgondolását.

Káfer István, a magyar-szlovák szellemi kapcsolatok tudós kutatója, filológus, iro­dalom- és művelődéstörténész több évti­zedes kutatásaiból ad ízelítőt a Magvetőnél megjelent A miénk és az övék. írások a ma­gyar-szlovák szellemi kölcsönösségről cí­mű tanulmánygyűjtemény. A három nagy fejezeten belül (A magyar-szlovák szimbió­zis koráról, Irodalmaink rokonságáról, Kap­csolataink problémáiról) adatokkal alátá­masztott, korrekt írásokat olvashatunk a történelmi Magyarországon anyanemzet nélkül élő és fejlődő szlovákság történeté­ről, kultúrájáról; hogyan sikerült megőrizni népi és kulturális karakterét; közös törté­nelemről, az egymás mellett élés buktatói­ról és inspiráló hatásairól, az interetnikus kapcsolatok számos területéről. A népek közötti megértés nemes értelemben vett szolgálata, a választott és szeretett tudo­mányterület iránti alázat érezhető az őszin­te, szépíteni nem akaró írásokból. „A ma­gyarság és a szlovákság közös múltjának és mai együvé tartozásának feltárása nem periférikus feladat. Nem is világirodalmi. Legszemélyesebb magyar nemzeti ügy, és ezzel együtt igazság és emberség dolga, politikai határoktól és politikai rendszerek­től függetlenül.”

„Egy száműzött írástudó; Vándorból – bujdosó; A verőfény és a köd magyarja; Az értelem keresője; író a diaszpórában; A magyar szó mesterművésze; Az ökume­nikus keresztény; A harcos esztéta; a ma­gyar Montaigne; Egy író, aki ír” – ez mind Cs. Szabó László, ahogy a róla író kortár­sak megfogalmazták. S hogy ki volt ő való­jában, azt Hűlő árnyékban című, önéletrajzi írásainak kötetében olvashatjuk, amely a Gondolat Kiadónál látott napvilágot. Füg­gelék egészíti ki a könyvet: Czigány Lóránt állította össze Cs. Szabó külföldi irodalmi munkássága (1949-1984) és a személyére vonatkozó legfontosabb irodalom több száz tételes bibliográfiáját.

Két értékes irodalomelméleti, irodalom- történeti mű látott napvilágot a közelmúlt­ban. Az Akadémiai Kiadó újdonsága az Iro­dalomtudomány és kritika sorozatban Kecskés András: A magyar verselméleti gondolkodás története. A kezdetektől 1898-ig. Az óriási forrásanyagot feldolgozó műben a verstudat nyomait, az érvényesülő vershagyományok természetét, a versfoga­lom megjelenését és alakulását vizsgálja a szerző a régi magyar irodalomban. Igényes és értékes fejezete a könyvnek a magyar verselméleti gondolkodás hazai és külföldi forrásait 1536-tól 1898-ig felsorakoztató, a teljesség igényével készült jegyzék, a fel­használt szakirodalom jegyzéke, valamint a név- és tárgymutató.

Beke József Bánk bán szótár című mun­kája a másik mű, mely Katona József drámájának szókészletét értelmezi. A szótár szerkesztője, aki öt évig dolgozott a köny­vön, szándéka szerint az írói szótár sajátos eszközeivel szeretné közelebb hozni nagy nemzeti drámánkat a mai olvasókhoz. Az írói szótár sajátos műfaj a nyelvészet és az irodalomtudomány mezsgyéjén: nemcsak a tragédia tudományos elemzését segíti, hanem a magyar nyelvtörténet egy-egy kor­szakának, jelen esetben a nyelvújítás korá­nak tüzetesebb vizsgálatához is fontos adalékokkal szolgálhat. A nagy drámaíró születésének 200. évfordulóján tisztelgett e könyvvel a kecskeméti Katona József Tár­saság.

(emmi)