KOSZORÚ

SOMLYÓ ZOLTÁN

Kié a május?

Kié a május? Talán azoké,
kik dőzsölve szédülnek át a télen?
Kik észre sem veszik az orgonát,
mit pénzen árulnak az utacaszélen?

A szerencséseké?... A dúsaké?...
Kik selyem s bársony pamlagukon ülnek?
S a homlokukról verejték helyett
legfeljebb parfőmcseppeket törülnek?

Akik egyszer se lakmároztak még
a kín szalonnájáéul, az avaséul?
Vagy kik gőgösen és munkátlanul
gyilkot köszörülnek a drága vaséul?

Kik legfeljebb a kéjtől fáradok,
és selymes éltük rózsaágyi nyugvás?...
...Nem! Százszor nemi A május a tiéd,
te fáradt gép, te kérges markú munkás!

Tiéd a május! És minden virág,
az orgonának árva-szelid éke!
S a zöld gallyból font remény a tiéd!
S a rétnek selyme, és az égnek kékje!

A te arcod süti bronzzá a nap,
amíg a hátad munkakínba görnyed.
S a gőz a te tüdődre festi rá
a pusztulást, e gyilkos mérgű szörnyet.

Tenéked kell a drága, friss tavasz,
hogy lásd az élet örök újulását.
Mely kezedben virággá érleli
a munka tiszta csengő kalapácsát.

1919

PAUL ELUARD

Május elsejéről május elsejére

Mintha mindnyájan egy fa levelei volnánk
Mind együvé terelt a fojtó fuvallat
Vak éj a nyomor a háború vízözön
S csak foncsora van az elénk tartott tükörnek

S nem tegnaptól hanem öröktől fogva mernek
Veszendő semmi-sorsra szánni minket akik
Minden jó csókkal új tavasszal újulunk
S fényünket bátran a jövendőből merítjük

Torzul kiterített ég bélyegzi urainkat
De a mi erőnk ősi egységes meztelen
S holnap és soha többé a földön emberek
Nem ismerjük csak a boldogság tiszta terhét

Gyümölcsök és rügyek könnyű és drága terhét

1948

                                        RÓNAY GYÖRGY FORDÍTÁSA

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

A mi országos gyűlésünk

Az 1903. év új, nagy jelentőségű változást hozott Magyarország vas- és fémmunkásainak. Amit eddig elmulasztottak, amit eddig jóhiszeműleg, de rosszul cselekedtek, azt mind-mind helyrepótolták az egy­séges szervezet, a szövetség megalakításával.

Beer elvtárs a következő határozati javaslatot terjesztette be:

„A kapitalisztikus termelési rendszer a munkásosztály kizsákmányolásán alapul, a nemzetközi kapi­talizmus alapján. Daczára a folyton gyarapodó gazdaságnak, a munkásosztály helyzete minden szak­mában mindig nyomorúságosabb lesz, úgy, hogy e helyzet ma már általánosságban tűrhetetlennek mondható. Mindezekből kifolyólag, a munkásosztály a saját jól felfogott érdekében kénytelen a legkí­méletlenebb harczot folytatni, minden erre alkalmas eszköz igénybe vételével a kapitalizmus ellen.

Tekintettel erre, mondja ki a magyarországi vas- és fémmunkások egyesületeinek 1903. évi április hó 12-13-án egybegyűlt országos gyűlése, hogy az egységes küzdelem alkalmas módon való veze­tése végett, megalakítja az egész ország területére kiterjedő vas- és fémmunkások központi szövet­ségét. Ezen szövetséghez csatlakozni tartoznak az összes magyarországi vas- és fémmunkásegyle­tek, úgy a fővárosban, mint a vidéken.

Az értekezlet választ egy, a fővárosi szakmák tagjaiból összeállított központi vezetőséget, amelynek feladata a végleges egyesülést keresztülvinni és minden agitatorikus tevékenységet átvenni. Ezen vezetőség képezi 1903. évi május hó 1-től a szövetség vezetőségét, s a mandátuma a legközelebbi közgyűlésig tart.”

Ezen javaslatot egyhangúlag elfogadták.

A szövetséghez való csatlakozást jelentették be ezek után a küldöttek, éspedig a képviselt vidéki szervezetek mindannyian, a fővárosiak közül a bádogosok, kovácsok, kazánkovácsok és hídépítők, légszesz- és vízvezeték-szerelők, lakatosok, vas- és ércöntők, vasbútormunkások, reszelővágók és maga a már létező szövetség, amelynek alapszabályai alapján a szövetség megalakul.

A második nap tárgyalásait Pagnor Károly elnök vezette, s mindenekelőtt az előző napon választott jelölő bizottság nevében Izrael elvtárs tette meg jelentését, ajánlva elfogadásra a központi vezetőségbe a következő szaktársakat:

Elnök: Teszársz Károly és Pagnor Károly; titkárok: Vanczák János és Payer Károly; pénztárosok: Jantsi József és Drach Zsigmond; számvivő: Weltner Rezső. A választmányba beválasztották: Péter József, Garai István, Sáska Imre, Segesdi Károly, Izrael Jakab, Molnár Mihály, Bárkányi Lajos, Ha- jagos Mihály, Balog Endre, Kerekes János, Hülitzer Ferenc, Esztergályos János, Földi István, Weisz Miksa, Cserna Ferenc; póttagok: Cseh László, Mandl Jakab, Gera Bálint, Molnár József, Pollák József, Bixa Miklós. Felügyelő bizottság: Lukács János, Rapcsák Béla, Frisch Ignác, Bauer Endre, Wolf Jó­zsef. A javaslatba hozott vezetőségi tagok felett egyenként szavaztak s elfogadták a jelölő bizottság által kandidáltakat.

1903. április 23.

TELEFAY CSABA

A Szövetség első alapszabálya

Az egységes, országos vasasszakszervezet – a magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége – az 1903. április 12-13-i országos gyűlésen 2400 tag képviseletében alakult meg. Az országos gyűlésre elküldték képviselőjüket az összes fővárosi vas- és fém­munkás szakegyletek és nyolc vidéki város vasasai.

Az egységes lépés kimondása mellett elfogadták az alapszabály-tervezetet. A belügymi­niszter által 1903. április 28-án jóváhagyott alapszabályban – az országos vasasszakszer­vezeti mozgalom első alkotmányában – több évtizednyi tapasztalat, az első generáció min­den erőfeszítése összegződött. Kidolgozása Teszársz Károly nevéhez fűződik, aki egy de­mokratikus alapokon nyugvó centralizált országos hálózattal rendelkező szakszervezet alapokmányát készítette el. A dokumentum ugyan tükrözte a fennálló törvények szabta kor­látokat, de lehetőséget teremtett a vasasmozgalom fejlődéséhez.

A legjelentősebb tartalmi változás: az addig szétforgácsolt mozgalom egységes irányítás és szervezeti felépítés alapján kezdte meg működését.

A szövetség a csatlakozott szakegyletekből (szakosztályok elnevezés alatt) és a belépett tagok összességéből állt. Vidéken nem szakosztályokban, hanem helyi csoportokban tevé­kenykedtek a vasasok, illetve befizetőhelyeket létesítettek. Ezeken a helyeken „bizalmi férfit” választottak, „akinek a központi vezetőséggel az összeköttetést fent kellett tartani”. (Később agyárakban is választottak bizalmiakat, főbizalmiakat.)

Minden szakosztály és helyi csoport saját vezetőséget választott. Ezek évente kötelesek voltak jelentést tenni munkájukról a tagságnak és összegyűjteni, valamint a központi vezető­ség elé terjeszteni az esetleges indítványokat.

Az alapszabály szerint a szövetség vezetésének felépítése: a közgyűlés (mai szóhaszná­lattal kongresszus); a központi vezetőség; a felügyelő választmány (pénzügyi ellenőrző szerv); a szakosztályok és helyi csoportok vezetőségei; a befizetőhelyek bizalmai.

Lényeges és előremutató volt az az állásfoglalás, hogy a szakmunkások mellett a nők és segédmunkások is – egyenjogú társként – a szervezett tagsághoz tartozhattak.

A sajátos magyar viszonyok nem tették lehetővé, hogy a sztrájkok szervezése és anyagi támogatása alapszabályszerű tevékenység legyen. (Magyarországon ugyanis nem volt

sztrájkjog. Igaz, ekkor a munkásoknak még választójoga sem volt.) A szövetség azonban féllegálisan, de tudatosan és szervezetten törekedett a bérharc és később a politikai meg­mozdulások egységes irányítására, támogatására. (Ezen ügyek lebonyolításának összefog­laló elnevezése szabadszervezeti tevékenység volt.)

Jellemző, hogy Teszárszék megkíséreltek „kiskaput” keresni. Az eredeti beterjesztett alapszabály 9. paragrafusában ez állt: „Általános sztrájk esetén a szövetség az abban részt vevőket nem segélyezheti”. A belügyminisztérium viszont észrevette ezt a szándékot és a jóváhagyáskor „az általános szó hivatalos tollal töröltetett”, tehát jogszerűen semmilyen sztrájk sem támogatható anyagilag.

Az alapszabály adta lehetőségekkel – kiegészítve a szabadszervezeti tevékenységgel – a szövetség jól élt. 1903-tól kezdve a kapitalista viszonyok között a vasasszakszervezetnek elévülhetetlen érdeme volt: a munkafeltételek javításának kiharcolásában, a munkások szo­lidaritása kifejlesztésében, művelődésük előmozdításában. Szervezetei nagy szerepet ját­szottak a munkásság osztályharcossá szervezésében, gazdasági harcainak kibontakozta­tásában, vezetésében. Tagsága – vállvetve menetelve a többi szakmával – képezte a társa­dalom átalakításáért, a kizsákmányolás rendszerének megszüntetéséért folyó politikai harc fontos tömegbázisát.

1907-ben, mint a legnagyobb létszámú magyar szakszervezet, a szövetség 25 ezer szer­vezett vasmunkás képviseletében, teljes jogú tagként csatlakozott a Nemzetközi Vasmun­kás Szövetséghez: ezzel is kifejezésre juttatva internacionalista elkötelezettségét.

Hajléktalanság

(Népszava, 1921. október 12.)

Elvették a miskolci vasmunkások helyiségét és a keresztény szociálisoknak adták oda. Amíg a politika hivatalos trubadúrjai minden díszebédjük alkalmával a konszolidációról és a munkásokkal való meg­értésről fuvoláznak, addig a háttérben minden eszközt megragadnak arra, hogy a munkásoknak ártsa­nak és a szervezkedésüket lehetetlenné tegyék. Különösen azóta lesznek egyre dühösebbek, amióta rájöttek, hogy a munkásság nem hajlandó bevenni boldogító tanaikat, és nem áll kötélnek a nagyhangú ígérgetésekre. Kétségbeesett dühükben a munkásszervezetek ellen intéznek heves támadásokat, és ezeknek a működését akarják lehetetlenné tenni azzal a bárgyú számítással, hogy ha a munkásoktól elveszik a szakszervezeti helyiséget, akkor ezek talán az ő táborukba fognak menni. Úgy látszik nem volt elég idejük annak a belátására, hogy az ilyen eszközök csak arra jók, hogy a munkások csak tisztábban lássák azt, hogy mi a céljuk ezeknek az uraknak.

Most, legújabban a miskolci szervezett munkásokra került a sor. A miskolci vasmunkásoktól vették el a szakszervezeti helyiségüket és adták oda a – keresztény-szociálisoknak. A miskolci keresztény-szociálisoknak fájt a foguk a vasmunkásszervezet helyiségére és annak elrekvirálását kérték. A miskolci lakáshivatal sietett eleget tenni a keresztény-szociálisok kívánságának és kilakoltatta a vas­munkásokat abból a helyiségből, amelyben már évtizedek óta vannak. A lakáshivatal a kilakoltatásról szóló végzésében azt hozta föl, hogy a keresztény-szociálisoknak nem elég a régi helyiségük, más helyiséget pedig nem tudtak a számukra találni, mint a Vasmunkásotthont. Hiába hivatkozott a mun­kásság arra, hogy a keresztény-szociálisok, akiknek „szakszervezete” 100 tagot számlál, kényelmesen elférnek a régi helyiségükben. A lakáshivatal bölcs intézkedésében kimondotta, hogy a keresztény- szociálisok „kimutatás” szerint 1200-an varinak, és így azoknak joguk van a vasmunkások helyiségére.

így tették hajléktalanná a miskolci vasmunkásokat, hogy ezzel is megakadályozzák szervezke­désüket és a munkásság nevelése érdekében végzett munkájukat. A megértést és szeretetet prédikáló kurzusnak ezt a legfrissebb virágát hozzákötjük ahhoz a csokorhoz, amelyen a „szeretet” többi hajtásai illatoznak.

SZENDRŐ FERENC

Bánk bánnal a fasizmus ellen

Az első igazi nagy találkozásom a Bánk Bánnal elég rendhagyó körülmények között történt. 1934-1936 között a Gyűjtőfogházban töltöttem az illegális munkásmozgalmi tevékenysége­mért kiszabott másfél évemet. Itt került hozzám a fogház sivár kis könyvtárából Katona Jó­zsef Bánk Bánja. Még ma is érzem ennek az újraolvasásnak magával ragadó lázas izgalmát. A darab a jelenhez szólt, a zsarnokság ellen a hazát, a népet szabadító tettekre buzdított. Rövid idő alatt a cella hétszer három lépésnyi mozgásterében már kívülről szavaltam, ját­szottam az egész darabot. Ezek után már nem voltam egyedül, a kis zárka megtelt, benépe­sedett a Bánk Bán szereplőivel, világával. így jegyeztem el magam egy életre szóló „útitárs”- ként Katona művével. – Kiszabadulásom után a bennem véglegesen megérlelődött célok alapján bekapcsolódtam a munkás-kultúrmozgalomba, elsősorban a munkásszínjátszás te­rületén. Végül is a cukrász-, majd a bőrös-színjátszó rendezője lettem. Mindezzel párhuza­mosan csatlakoztam Hont Ferenc Független Színpad mozgalmához.

*

A magyar munkásság felemelkedéséért folytatott sok évtizedes küzdelemben jelentős sze­repet játszottak a munkásmozgalom különböző kulturális csoportjai, mint: a munkásszínját­szók, munkásdalosok, szavalókórusok, munkásképzőművészek stb.

A XIX. század második felében kialakuló magyar munkásmozgalmat nemcsak a szocia­lizmus eszméi, hanem Táncsics, Petőfi forradalmi írásai, költészete is alakították. Bartók, Ko­dály dalait a munkás énekkarok avatják a tömegek közkincsévé. József Attila már mint maga a munkásosztály jelentkezik, Petőfi, Ady jogos utódaként.

1941. június 27-én Magyarország a hitleri Németország mellett hadat üzent a Szovjet­uniónak. Decemberben az USA is belépett a háborúba, ezzel teljessé vált a II. világháború. Rövidesen a német fasiszta haderők Moszkva és Leningrád előtt álltak. A végveszély nyo­mása megmozgatta az ország német- és háborúellenes erőit. 1941. október 6-án háborúel­lenes tüntetésre került sor a Batthyány-emlékmécsesnél. November 11-én Kossuth és Tán­csics sírjánál antifasiszta megmozdulás történt. Az illegális KMP felhívta az ország Hitler- ellenes erőit a háborúval szembeni összefogásra és harcra. Megjelent a Népszava karácso­nyi száma, amely a két munkáspárt közös elhatározása alapján meghirdette a széles nem­zeti összefogás eszmei alapjait. így lehetővé vált a nemzeti ellenállás erőteljesebb kibonta­koztatása a népfront gondolata jegyében. Közben megkezdődött a szovjet hadsereg ellen- támadása Moszkvánál. A hitleristák villámháborús csoda-mítosza összeomlott.

A nemzeti függetlenségi harcra való mozgósításba egyre szélesebb körben kapcsolódtak be az egyes munkás kultúrcsoportok is. Kállai Gyula a Békepárt nevében mutatott rá: „A munkás kultúrszervek tevékenységét be kell állítani a nemzeti függetlenségi harc vonalába.”

1942. április 18-án a bőrös munkásszínjátszók a Vasas Szakszervezet székházának Nagytermében bemutatták Katona József Bánk Bánját. Az előadás kirobbanó társadalmi visszhangot keltett, ami jelezte már a munkáskultúra fokozottabb bekapcsolódását a fasiz­mus ellen kialakuló harcba. A bőrös munkásszínjátszók a legnagyobb magyar klasszikus dráma színrevitelével igyekeztek ebben a küzdelemben részt venni. 1942. január eleje egyik délutánján a Bőrös Szakszervezetben szokatlan vezetőségi ülés zajlott le. Dönteni kellett, hogy a Szakszervezet fennállása 65. évfordulóját milyen méltó programmal ünnepeljék meg.

Előzőleg a színjátszó csoport nagy örömmel állt elgondolásom, a Bánk bán bemutatása mellé. Ez került most megvitatásra. Az időpont egybeesett a nagy drámaíró születésének 125. évfordulójával is. A vezetőségnek más terve volt. A Bánk bánt nem tartották elég „osztályharcosnak”. A napirend előadója én voltam. Nagyon izgultam, mert itt dőlt el közös ügyünk, de régi álmom megvalósításának a sorsa is. Szenvedélyes szavakkal beszéltem a darab németellenességéről. A nagyobb nyomaték kedvéért Tiborc monológját is előadtam. Úgy éreztem, életem legnagyobb színészi teljesítményét nyújthattam, megszületett a dön­tés: a Szakszervezet 65. évfordulóját a Bánk Bán bemutatásával ünnepli meg. A próbák te­hát megkezdődhettek. Ezután a vezetőség, lehetőségein belül, minden erkölcsi és anyagi erővel támogatta a Bánk bán bemutatását.

A Bánk bán 100 éves szabadságharca új fejezetet nyitott. Katona, darabja első változatát, melyet az 1814-ben kiírt drámapályázaton figyelemre sem méltattak, átdolgozta és enge­délyezés céljából benyújtotta a cenzori hivatalnak. A darab bemutatását nem engedélyez­ték, csak a kinyomtatást. A bécsi titkosrendőrség már 1822-ben jelentést tett a császárnak Katona Bánk Bánjáról: „nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak ar­ra, hogy a magyarok gyűlöletét a németek ellen lángra lobbantsák, fejlesszék, táplálják. Nyil­vánvaló, hogy az ilyen írók vakmerő törekvéseikben mind jobban megerősödnek, ha szigorú és megfelelő cenzúrával nem vetnek gátat azoknak. A magyar cenzúra Budán ezt nem teszi meg.”

Az elkeseredett Katona cikket írt a Tudományos Gyűjtemény 1821. áprilisi számában. Kí­méletlenül nekimegy e cenzúrának: „ha valahol, úgy bizonyára Magyarországban ez szegi nyakát minden szépnek és nagynak. A Bánk Bánom nem engődött meg az előadásra, ha­nem csak a nyomtatásra. – Miért? Királyné-gyilkosság végett? Vagy hogy hellyel-hellyel az érző ember keserűen felszólal... midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékaira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabott kőtára fájdalmamat. – Ez nem história, hol az ér­zéketlen toll beszél: ez én magam vagyok, én a XIII. században élő hatalmas Bánk, kinek te­nyerére koronát tétettek le.” Az ismeretlen bécsi titkos ügynök nem sejthette, hogy számukra is „kiszabott kőtára szedhette” saját fájdalmunkat, megfogalmazta előadásunk eszmei mon­danivalóját, hogy Katonával együtt „szóljunk, mert szólani kell – mivel az egész háborodás- nak oka a magyarok jussaiba belemarkoló” hitleri fasizmus, mely tűzzel és vérrel pusztítva zúdul ránk és a fél világra. Előadásunk értelmezését, bár visszafogottan, megerősítette Beöthy Zsolt felfogása is: „Bánk bán tragikus története kicsinyben a magyar nép évszázados küzdelmét mutatja be az idegen zsarnokság ellen: a szabadságért, a „szabad hazáért”. Waldapfel József úgyszintén: „Bánk alakja a függetlenségi szellem, a nemzeti ellenállás hősét idézi.” – Mindezekkel a gondolatokkal már a bőrös színjátszók együttesében közösen foglalkoztunk.

1942. január első napjaiban megtartottuk az első olvasópróbát. Erős lámpalázzal és fe­szült bizonytalansággal olvastam fel a darabot. Nem tudtam, hogy Katona nehéz veretű so­rai mennyire tudnak színjátszóinkhoz közel férkőzni. Súlyos csendben hallgatták végig a fel­olvasást. Úgy tűnt akkor számomra a szótlan, de mindenre elszánt társaság, mint az óriás hegy tövében álló csapat, amely némán néz fel a felhőbe vesző ormokra, mielőtt elindulna azok meghódítására. De mindannyian éreztük, tudtuk: el kell indulni és fel kell jutni a csúcsra.

Első kérésem az volt, hogy ismerkedjenek meg a szöveggel és olvassák fennhangon, hogy fülük hozzászokjon a régi, archaikus nyelvezet csengéséhez. A többségükben csak négy elemit végzett munkás színjátszók számára valójában a Bánk bán nyelvén való meg­szólalás egy új nyelv elsajátítását jelentette. Meg kellett tanulni „bánk-bánul” beszólni. Ezek­ben a napokban Budapesten számos kis suszterműhely hangossá vált Petur, Tiborc, Biberach és a többi szereplő szövegétől. Később pedig maga a cipészmester, szövegkönyvvel az ölében végszavazott számukra. Van egy jó ízű mondásuk: „alacsonyan ül a suszter, de magasan gondolkozik”. Most kissé módosult a szöveg: „alacsonyan ül a suszter, de bánk- bánul gondolkozik”. Később már arra hívtam fel a figyelmet, még ne játsszanak, csak arra törekedjenek, hogy a szöveget, mint sajátjukat minél tisztábban, érthetőbben mondják.

Újabb viharfelhők tornyosultak fejünk felett. Előadásukhoz meg kellett szerezni a Buda­pesti Rendőr-főkapitányság engedélyét, amit kereken elutasítottak. Indok: Katona Bánk bári\a nem szerepelt a Fővárosi Népművelési Bizottság által jóváhagyott műkedvelői darabok listáján, vagyis nem minősült népművelésre alkalmas anyagnak. Nagy riadalmat okozott a váratlan esemény. Több mint 100 év után ismét megjelent a rendőri cenzúra fekete árnyéka, hogy Katona darabjának bemutatását betiltsa, „nyakát szegje”. Szerencsére a Népművelési Bizottságban egy „szimpatizáns” hivatalnokra bukkantam, akit a magántiszt­viselők Szakszervezetéből ismertem. Segítségével végül is az engedélyt rövidesen meg­kaptuk.

A próbák most már gőzerővel megindultak. Megnyugtatólag a szereposztás is végleges­sé vált. Bánk, Petur, Tiborc szerepe: Szmola Péter, Orbán Sándor, Gyurasits Bálint szemé­lyében igen tehetséges színjátszók kezébe került. A békétlenek szerepkörét főleg a bőrös ifik vállalták, akik már a próbák elején túlzott lelkesedésükben majd szétverték a terem falait. Fokozatosan összeállott a szöveg a mozgással, beszéd a játékkal. Egyik legszebb élmény­ként él ma is bennem, amikor munkás színjátszóink száján a magyar históriás énekek nyel­vezetére épült ódon zamatú katonai szavak élni, szárnyalni kezdtek. Sokat kellett beszélni arról, ne essünk bele abba a hibába, hogy az egyes szerepekből „osztályharcos” forradal­márokat alakítsunk, és Peturék felkelésében, régi beidegződés alapján, valamiféle rosszul aktualizált „proletárforradalom” barikádjaira álljunk. Ebben is Katona útmutatását követtük: „a drámának célja pedig embert tenni a világ elébe, nem oktalan öldöklőt, nem fenevadai’. Ugyanakkor azt sem akartuk titkolni, hogy az, amit csinálunk, 1942-ben nemcsak játék volt számunkra, hanem véres valóság, életre-halálra szóló harc. Mint ahogyan Katona számára sem volt darabja csak „história”.

Egyre kötetlenebb, bensőségesebb viszony alakult ki közöttünk. Befogadtak maguk közé, igazi barátokká lettünk. így a közös munka is könnyebben, jobb hangulatban folyt. Sokszor maradtunk együtt a próba után, és késő éjszakába nyúló beszélgetésekbe merültünk, meg­vitattuk munkánkat és a különböző mozgalmi, politikai kérdéseket.

Március elején tartottunk. Sürgetett az idő. Az előadás technikai feladataival is kellett fog­lalkozni. A díszletterveket végül Bán Béla készítette el. Régi barátság fűzött hozzá, még a Szocialista Képzőművészek Csoportjában találkoztunk. A díszletmegoldás egyszerű volt: fekete körfüggöny, előtte helyszínként változó jelzésszerű képek. így biztosítani tudtuk az előadás zavartalan, pergő lefolyását. Minimális anyagiak birtokában ezt még a Szakszerve­zet jóvoltából fedezni tudtuk, de ez a színpadi forma az akkori neorealista stílusnak mű­vészileg is megfelelt. A körfüggönyt a teljes jelmezszükséglettel együtt a Nemzeti Színház­beli barátok, Major Tamás, Szűcs László (dramaturg) és Nagyajtay Teréz (jelmeztervező) segítségével díjmentesen kaptuk meg. Természetesen ehhez az igazgató, Németh Antal hozzájárulása is kellett, aki pontosan tudta, milyen célt szolgálnak a kölcsönvett anyagok. Az utolsó felvonásbeli gyászszertartáshoz a kandelábereket a Farkasréti temetőből kölcsö­nöztük. Kitűztük a bemutató időpontját: 1942. április 18., a Vasasok Magdolna utcai nagyter­mében. Rávettem az együttest, hogy most már minden nap próbáljunk. Tudtam, nagy áldo­zatot kérek tőlük. Este hatig dolgoztak és hét órára már bent voltak a szakszervezeti pró­bateremben. Legtöbbször munkahelyükről jöttek be, és csak éjféltájban keveredtek haza. A Pest környékiek bent aludtak a szakszervezet egyik szobájában, ágy híján egy-egy asztal tetején, vagy a padlón. Másnap kezdődött minden elölről. Az együttest már nem lehetett megállítani, a bennük lobogó láng arra várt, hogy gyújthasson.

Március 15-én közösen részt vettünk a Cukrász Színjátszókkal együtt a Petőfi-szobornál megrendezett háborúellenes antifasiszta tömegtüntetésen. Zsebeink tele voltak a Történel­mi Emlékbizottság által kibocsátott Petőfi-jelvényekkel, amiket szétosztottunk a tüntetők között. Vigyáztunk arra, nehogy valaki lebukjon, mert ez veszélyeztette volna az előadást is. A cukrászok közül többen bekerültek a rendőrségre, de aznap már kiengedték őket. Este pedig folytattuk tovább a próbákat. Magamnak is megfeszített idő- és erőbeosztással kellett dolgoznom, mert egyidejűleg a Független Színpad Vigadói Irodalmi Estjeinek rendezésében is közreműködtem. Itt is sűrűsödtek a rendőrségi viharfelhők, a lebukás veszélye kerülgetett bennünket.

Április elejétől már a főpróbák időszaka következett. Közben már a városban elterjedt a bőrös munkásszínjátszók készülődésének a híre. A Népszava munkatársainak kis csoport­ja: Kállai Gyula, Losonczy Géza, Kasztell András, Erdődy János, Földes Mihály külön szív­ügyének tekintették munkánkat, és rendszeresen beszámoltak erről a Népszavában. A Ma­gyar Nemzet és Zilahy Lajos lapja, a HÍD is színes nagy riportokat írt a bőrösök próbáiról (József Jolán).

Ezekben a napokban közösen megnéztük a Nemzeti Színház éppen műsoron szereplő Bánk bábelőadását. A színjátszók kívánsága volt ez, én attól féltem, hogy utánozni fogják a látottakat. A legnagyobb örömömre ez nem következett be. Mosolyogva beszéltek az egész előadás számukra hamis világáról és az egyes színészek széles deklamáló beszédstílusá­ról. Ez már azt jelentette, hogy a saját színpadi beszédüket és játékukat élőbbnek, termé­szetesebbnek, vagyis sajátjuknak érezték. Leghamarabb Gyurasits Tiborc-figurája bontako­zott ki. Megtörtént már nemegyszer ebben a stádiumban is, hogy még eléggé nyers játéká­nak megrázó hatása alá kerültünk mindannyian. Az utolsó főpróbákon már előadásszerű for­mában kellett megállás nélkül lejátszani a darabot. Végül is az előadás összeállott. Lénye­gében zavartalanul zajlott le a produkció, némi zökkenők mutatkoztak még a jelmezek, a díszletmozgatás, a játék ritmusa körül, de ahogyan ilyenkor mondani szokás: a bemutatóra minden összejön.

Felvirradt a nagy nap. Este fél nyolcra tűztük ki az előadás kezdetét. Hat órára mindenki megjelent az öltözőkben. Úgy láttam, a színjátszók nyugodtan fogtak hozzá az öltözködés­hez. De éreztem a pattanásig feszült várakozás vibrálását a levegőben – az izgalom léleg- zetszorítóan fojtogatta torkunkat. Felvonult a Vasas Szakszervezet rendezőgárdája. Fél órával a kezdés előtt az ügyeletes rendőrök jelentek meg, úgy tűnt fel, mintha a szokottnál többen lennének. Nem sokkal ezután a vezető rendőrtiszt is megérkezett. A nagyterem be­fogadó képessége a hivatalos engedély alapján pótszékekkel együtt 1000 főre szólt. Az ed­digi gyakorlat alapján belépőjegyekből ennek kétszeresét adtuk ki, arra számítva, hogy leg­alább a fele eljön. Hét órakor megindult a közönség áramlása. Az egyik „ergárdista” öröm­mel közölte, hogy az egész Magdolna utca tele van az előadásra siető emberekkel. Negyed nyolckor a szereplőkkel együtt felmentünk a színpadra. A nézőtér már zsúfolásig megtelt, de a lépcsőn és a folyosókon még egyszer akkora tömeg vonult a bejárati ajtók felé. Már láttam, hogy valami baj van. Először a jegyszedők le akarták zárni az ajtókat, de a közönség feltartózhatatlanul tört be a terembe. Kétoldalt a falak és az ülőhelyek között egymás hegyén- hátán szorongott a közönség. Ekkor hívatott a rendőrtiszt, ordítva közölte: 1000 személyre szól az engedély, addig nem engedi az előadás megkezdését, amíg egyetlenegy ember is áll a teremben. Megfordult velem a világ, mit lehet itt tenni? Rohantam fel a színpadra. Nem volt idő a gondolkodásra, kiléptem a függöny elé, és szó szerint közöltem a rendőrtiszti uta­sítást: addig, amíg állnak a nézőtéren, nem lehet megkezdeni az előadást. Néma csend követte bejelentésemet, majd mintegy vezényszóra mindenki azon a helyen, ahol állott, leült a földre. A nézőtéren már senki sem állt. Tanácstalanul néztem körül – a színpad előtti par­ketten sok ismert személy ült: Darvas József, Szakasits Árpád, Erdei Ferenc, Németh László, Kállai Gyula, József Jolán, Kovács Imre, Féja Géza, Mihályfi Ernő, és még sok író, politikus, jó barát. Úgy emlékszem, Bajcsy-Zsilinszky Endre is a nézők között volt. Harsogó nevetés tört ki a teremben, kiáltások röppentek fel: Függönyt!-Visszamentem a színpadra s közöltem az ott várakozó rendőrrel: a nézőtéren mindenki ül. Ő is kinézett, valóban már sen­ki sem állt, eltávozott, hogy jelentést tegyen erről. A közönség már kórusban fújta: kez-de-ni! Megadtam a jelt, felhangzott a három gongütés, a szereplők a színpadon már a helyükön voltak. Elsötétedett a nézőtér, a függöny lassan széthúzódott. A rendőr nem jelentkezett. Megkezdődött az előadás. Kissé elfogultan indult a játék, majd lassan nekilendült, szárnyra kapott. A színpad egyik oldalán az udvaroncok vígan boroztak, a másikon a békétlenek ko­moran ülték körül a nagy asztalt. Simon bán fojtottan beszélt: „manó vigye vígságtokat, hol a szabad magyar / Érzés az itt erőltetett feszesség / Láncába kénytelen harapni.” Ekkor a mellettem álló, egész testében remegő Orbán-Peturt végszavára belöktem a színpadra, ke­ményen zuhogtak a szavai (Békétlenekhez):

Ebben a pillanatban a nézőtéri telített csend felrobbant, csattanva, élesen hangzott fel a hangorkán. Szűnni nem akaróan, keményen verődtek össze a tenyerek. Egyes kiáltások is felhangzottak, ismételték a lázadó békétlenek és Petur szavait: éljen soká a magyar szabad­ság! Zúg a terem, még fokozódik a hangulat ereje, a II. felvonás azon pontján, mikor Petur a zendülés forradalmi viharát indítja el:

Később Bánk következik:

Percekre megállt az előadás és a tomboló, lábdübörgéses tapsok viharos tüntetésbe csap­tak át, ami már a mi földünkre törő háborús hitleri erők ellen irányult.

Tiborc nagyjelenete következett a harmadik felvonásban. Gyurasits Bálintnak nem kellett semmit sem játszani, parasztgyerek volt, egy az egyből maga Tiborc lépett a színpadra. Görnyedt, megtört alakjával (ilyen volt a valóságban is) a megtiport, agyonsanyargatott ma­gyarjobbágy panaszos szavai jajdultak fel:

Bánk szánalomból egy zacskó aranyat nyom Tiborc kezébe, mire azt megvetően odadobja Bánk lábai elé.

Elementáris erővel zúgott fel a taps. Helyükről felállva, vastapssal ünnepelték a szinte cso­daként felmagasló munkás színész Gyurasits Bálintot. – És most olyasmi történt, ami nem volt berendezve. Gyurasits szeméből potyogni kezdtek a könnyek. Egy helyben topogott. Nem tudta, ilyenkor mit kell tennie. Mikor látta, hogy a tapsáradat nem szűnik meg, előrejött pár lépésre a színpad pereméig és felemelt ököllel, az ismert antifasiszta köszöntéssel for­dult a közönség felé. Viszonzásul kétezer ököl emelkedett a magasba. Közben az előadás alatt – látva az egyre erősödő tüntetést – erősítésként több szakasz rendőr érkezett. Meg­szállták az egész épületet és a környező utcákat. A közönség is tudomást szerzett a tör­téntekről, a reagálások is mérséklődtek. Még egyszer tört ki a vihar, Bánk és Gertrudis vég­ső nagy leszámolásánál. – Bánk egyedül marad a királynéval. A vádlottból vádló lesz.

Bánk „szikrát okádó” vére minden tüzét a királynéra zúdítja. Gertrudis látja, hogy a halálos összecsapás tétje: Bánk, vagy ő maga, „mint egy tigris, nekidühödve, tőrt kap és Bánkba akarja ütni”. A Nagyúr számára pedig elérkezett az „igazság pillanata”: „megfordulván kite­keri kezéből a gyilkot – és agyonszúrdája.”

És a gyűlölt zsarnoki személy megsemmisülve a földre hullott. A közönség tapsorkánja min­den korlátot áttörve zúgott fel. Ez már nem színház volt, hanem a bennünket körülvevő vé­res valóság, a háború, a fasizmus elleni lázadás, „pártütés,” „a bánki tetteket” követelő és magára vállaló tömeg szélvihara.

Véget ért az előadás. Még sokáig ünnepelte a közönség a szereplőket. Nem került sor semmiféle rendőri beavatkozásra. Úgy látszott, Katona szelleme efölött is győzedelmeskedett. Gyurasits Tiborca mellett, Szmola Péter Bánk-alakítása is hatalmas sikert aratott. Mindketten őstehetségek voltak. Nagy volt az öröm és boldogság az öltözőkben. Most kez­dett feloldódni az utolsó hetek túlfeszített izgalma. Valami tompa zsibbadtság borított el mindannyiunkat. Egyikünk sem tudott arra gondolni, hogyan tovább, és mi áll még előttünk.

Másnap már összejöttünk a szakszervezetben. Minden összebeszélés nélkül tudtuk: foly­tatni kell, új helyiségre van szükség, a Vasasok terme hosszú időre le volt foglalva. Végül a városligeti Erzsébetvárosi Színházat (már lebontották) május 10., 17. és 24-re, három alka­lomra lekötöttük. Itt játszottuk pár évvel ezelőtt a Független Színpad Csokonai: Tempefői cí­mű darabját. A kitűzött három előadásra az összes jegy elfogyott. Május 9-én próbát tartot­tunk a színházban, de itt valami váratlan esemény történt, Mikhál bán szereplője: Katona István nem jelent meg. Helyette felesége jött, és közölte, hogy férje SAS-behívót kapott, azonnali jelentkezéssel. Jelenleg még menetkészen a Lehel úti laktanyában tartózkodik, 48 órán belül indulnak, de a körletet már elhagyni nem lehet. Mi legyen a másnapi előadással? Minden bizonytalanná vált. Arra senki sem gondolt, hogy nem játszunk. Valaki felkiáltott: csempésszük ki. Nagyszerű: szöktetés a laktanyából! Rövid idő alatt kész volt a terv. Más­nap reggel felesége kimegy hozzá és megbeszéli az akció részleteit. Mi a laktanya előtt au­tóval várjuk. Lesz, ami lesz! így is történt. Este, mintha mi sem történt volna, készültünk az előadásra. Fél órával a kezdés előtt kölcsönautónk a jelmezekkel együtt már ott állt a lakta­nya melletti kis utcában. A megbeszélt időpontban Mikhál (már szerepük neve után hívtuk egymást) kilépett a földszinti raktárhelyiség ablakán és beszállt a kocsiba, ahol átöltözött és a színházba már mint valódi Mikhál bán érkezett meg. Csak a fodrász munkája maradt hát­ra. A szereplők nagy örömmel vették körül a „szökött bojothit”, úgy látszott, hogy a „mohádiak” szelleme tovább üldözi. Ezt az előadást az Építők Szakszervezete teljes egészében megvette a több hete sztrájkoló építőmunkások számára. A szakszervezet előtti Aréna út hadiállapot képét mutatta: sztrájkoló építőmunkásokkal és a csaknem azonos számú gya­logos és lovasrendőrrel. A színházat is megszállta a rendőrség, és a nézőtéren sok civil ru­hás detektív foglalt helyet. Nagyon tartottam ettől az esttől. Bizonytalanok voltunk abban, hogyan tudjuk a nehéz nyelvezetű klasszikus darabot közel vinni a sztrájkolok jelenlegi lelki- állapotához. De a békétlenek lázadó hangja minden áttétel nélkül azonnal megragadta őket. Nem sok idő múlva már az idegen hatalommal szemben felkelő pártütőkkel együtt élje­neztek. Tiborc megtapsolt jeleneteinél többször saját sztrájkukat is éltették. Az előadás sze­rencsére zavartalanul lement, utána a munkásközönség újra sztrájkolóvá válva folytatta Peturék, Tiborcék küzdelmét.

Mikhal jelenete után a rá váró autóval azonnal visszament a laktanyába. Sajnos többé nem láttuk viszont. Valahol az egyik Don melletti tömegsírban pihenhet. Másnap a színház titkára közölte velem, hogy a legközelebbi előadást még megtarthatjuk, de már az utolsót nem, mert a színház technikai okok miatt bezár. Később megtudtam, hogy a további előadá­sokat a rendőrség állította le.

A bőrösök Bánk bánja hetekig foglalkoztatta a sajtót. Széles körű vita bontakozott ki az előadásról, amelyben egyöntetűleg a magyar munkásság kulturális felemelkedésének bi­zonyítékát látták. Kovács Imre: a munkásság részéről láttunk olyan kezdeményezéseket, melyek ragaszkodásukat bizonyítják a magyar múlthoz, a magyar hagyományokhoz, a ma­gyar kultúrához, a magyar műveltséghez, a magyar szabadsághoz és a magyar független­séghez.” (Petőfi útján) – Becski Andor: műkedvelők, nem dilettánsok kísérlete ez, ha­nem példázása annak, hogy a munkásság milyen mélyen átérzi a nemzeti hagyományú színjátszás egyetemes magyar jelentőségét.” (Magyar Nemzet) – Földes Mihály: „Mindenki megértette Katona tolmácsolásában a nagy történelmi igazságot, s a szabad, független, boldog Magyarország igenlése úgy zúgott a tapsokban, mint a fergeteg.” (Népszava) – Németh László: „A Nemzetinek lehetnek jó Tiborcai, de aki így mondja el a harmadik felvonás­beli panaszt, aligha.” (Híd) – Losonczy Géza: „Fönt a színpadon Katona József hathatatlan drámája dübörgött és mi a nézőtéren lélegzetünket visszafojtva figyeltük a kemény, ércbe öntött mondatokat, (gy magasodik Bánk alakja a nemzeti ellenállás hatalmas jelképévé. A magyar munkásság ,Bánk bán'-t választotta ki reprezentatív előadásra. – Nem véletlenül,”

1944. november 4-én a Gestapo a Bőrös Szakszervezet egész Központi Bizottságát le­tartóztatta, a Bánk bán több szereplőjével együtt. Szmola Péter, Orbán Sándor, Cserta Lajos is köztük voltak. Dachauba kerültek. Egyikőjük sem tért vissza. A bemutató után én is meg­kaptam a behívót. Egy büntető munkásszázaddal Kárpát-Ukrajnába, majd onnan Erdélybe kerültem. 1944. október elején megszöktem és 13-án már a felszabadított Kolozsváron megbízatást kaptam a Kolozsvári Nemzeti Színház, majd a Szamos-parti Magyar Színház megnyitására. 1945 májusában Budapesten folytattam mindazt, amit évekkel előtte a mun­kás színjátszókkal elkezdtünk.

*

Még ma is sokszor gondolok a mártír bőrös munkásszínjátszókra. Ilyenkor csendben kö­rülvesznek, mint a próbákon és mosolyogva, baráti tekintettel figyelnek rám, mintha azt mondanák: mi már mindent megtettünk, érdemes volt.

VÉRTESSY SÁNDOR

Harminc évnyi hűség

(Próbaszünetben Vass Lajossal)

Jó régen találkoztunk. Meglep, hogy ő mit sem változott. Fehér hajfürtje a homlokán, hetyke bajusza vígan mozog, ha szól, barna szempárja derűt és harmóniát sugároz.

– Mióta tart a te „házasságod” a Vasas énekkarával, zenekarával?

– Márciusban volt harminc éve, hogy először léptem be a Kőfaragó utcai kapun. A szak- szervezettel már korábban volt kapcsolatom, ugyanis 1956 után állás nélkül maradtam egy időre, mikor a Honvéd Művészegyüttest szétverték. Először a Ganz-MÁVAG Acélhang Da­lárdáját vezettem 1960-tól. 1961 -ben jött az Országos Vasas Fesztivál, ezzel a kórussal ak­kor csoda dolgot műveltünk: ősbemutatót énekeltünk Liszt Ferencnek A kovács című kantá­tájából. Ez volt a legelső vasas-szereplésem...

– Felhőtlen volt ez a harminc éved a Vasassal?

– Ami eredményt elértünk, az boldoggá tett. Persze harcok mindig voltak. Aligha mondok újat, hogy időnként olyan szakszervezeti funkcionáriusokkal kellett vitáznom, akik számára a Fel, vörösök, proletárok... volt az egyetlen népszerű kórusmű. Arról kellett meggyőznöm őket, hogy a munkásság kulturális neveléséhez más zene is kell, nemcsak az, amit amúgy is tudnak. 1962-től aztán elkezdtünk Kodályt és Bárdost énekelni, no és Palestrinát, Haydnt, a Teremtést és az Évszakokat, aztán Kodály Psalmus Hungaricusát, majd Zrínyi szózatát, sőt Kodály vallásos műveiből is válogattam. Mindez itt teljesen új volt.

– Ebben a 30 esztendőben azért „meg is csaltad” a Vasas Művészegyüttest: kétszer is volt a te örömödre és egy ország nagy örömére a televízióban „Röpülj, páva!”. Akkor úgy tűnt, hogy valóban sikerült életre keltenetek a szunnyadó népdalkincset. Te pedig – meg ne bántsalak: a „nyalka Vass Lajos” – az ország egyik legnépszerűbb embere lettél. Nem szomorít-e, hogy napjainkban lapályon rejtezik ez a gyönyörű magyar népdalincs, legföljebb a Rádióban hallik. És hová lettek a röpülj páva-körök?

– Lapály csak a televízióban van, mert ott abbahagyták! Akkoriban a tévé óriási munkát végzett, nélküle nem lehetett volna a népdal virágzását létrehozni. Milliók látták, tanulták, énekelték azokat a dalokat, amelyeket a páva-kórusok előadtak a versenyben. Az első so­rozat 1969 őszétől 1970 tavaszáig tartott, majd még másfél évig közvetítették a páva-körök műsorait, igaz, egyre ritkulóbban. Azt mondogatták, hogy a nézettség csökkent a verseny­hez képest. Ez olyan világos: sok ember akkor is megnéz egy versengést, ha a téma nem is érdekli, csak azért, mert verseny. Lengyelffy Miklós, a tévé kitűnő szerkesztője remekül rá­érzett annak idején, hogy ez verseny legyen. Számomra az volt a nagy öröm, ahogy sza­porodtak a páva-körök. Akik tizenketten a televízióban daloltak, később is együttmaradtak. Sőt, ez lett a minta: országszerte tizenkét tagú körök alakultak, győzködnünk kellett, hogy jobb egy 120 tagú énekkar, mint a 12-es. Egy-két év alatt vagy 600 Röpülj páva-kör termett az országban. Csodálatos, hogy ma is 300-nál több kör létezik, csak éppen a tévé róluk nem közvetít. Bizonyítja ezt a KÓTA, mai nevén Kórusszövetség, mely háromévenként minősíti a kórusokat. Ide jelentkeznek önként az élő páva-körök, máig is százával...

– …a 300 páva-kör azt jelenti, hogy statisztikai átlagban minden tizedik magyar faluban azért röpül páva. Sikernek érezted vagy csak személyes boldogságnak, hogy megmozgat­tátok az országot ezeken az estéken?

– Én azt éreztem a fő sikernek, hogy az emberek megszerették a közös éneklést. A Tele­vízió nem ezt tervezte, csak én hajtogattam, hogy ez milyen jó dolog lenne. Az első két adás után egy kamerapróbán a közönséggel – saját szakállamra – ki is próbáltam. Dunapatajon voltunk éppen, ahol Kodály Zoltán életében utoljára beszélt, mintegy testamentumot hagyva maga után. Én bizton tudtam, hogy az egyszerű népdalt a közönség azonnal átveszi és örömmel fújja a kórussal. Lengyelffyék ettől a naptól már belekomponálták a forgatókönyvbe a közös éneklést. Sokunkban az a legmaradandóbb emlék, hogy együtt énekeltünk az or­szággal, vagy igazabban az ország énekelt együtt velünk... Ez volt az én boldogságos „félrelépésem” története, és bizony a Vasas akkori vezetői türelmetlenül várták a hosszú verseny végét, mert nekem rendre minden második hét végén napokra el kellett tűnnöm; né­ha koncertjeink maradtak el a Röpülj páva! miatt.

– Térjünk vissza a Kőfaragó utcába. Láttam, hogy amikor ide belépsz, szeretettéi kö­szöntének, te pedig derűsen és mosolyogva veszed a kulcsodat, hogy felkészülj a próbára. Van-e a kórusnak és a zenekarnak utánpótlása, érdekli-e a ma fiatalját, hogy itt dalolni és muzsikálni lehet – ingyen ? Fizetség nincsen...

– Nekünk nem kell toboroznunk! Valamikor a hatvanas években egyszer föladtunk egy hirdetést, amely a villamoskocsikban jelent meg: vagy 200 ember jelentkezett, közülük hár­mat tudtunk kiválasztani a kórusba. A magyar ember, sajnos, szívesen félreért olykor egy­szerű dolgokat: számomra kiderült, hogy a másik 197 úgy vélte, ha a Vasas-kórusba beke­rül, rövidesen szólista lehet a televízióban... Soha többé nem adtunk föl hirdetést; a kórus­tagok baráti, családi, munkahelyi kapcsolatai hozzák az új énekeseket. A zenekarról szólva: a kulturális támogatások eltűntével még a minimális próbadíjakat sem képesek fizetni sehol. Érdekes módon, amióta még az is megszűnt, több új zenész igyekszik hozzánk, mint azelőtt. Régen a „konzisok” első kérdése az volt, mit fizetnek? Ma jönnek örömmel, ingyen is! Jó lát­ni az emberekben a jót is.

– Erre napjainkban kevesen figyelnek föl... Hát Vass Lajos, a zeneszerző, hogy van?

– Köszönöm, jól, bár több időt kellene szakítanom a komponálásra. Azért mégis mindig csinálok valamit. Mindig, mert anélkül nekem nem kerek a világ.

– Készülsz-e idén a kórussal vagy a zenekarral valamilyen nagy produkcióra?

– Kodály-év van, persze hogy készülünk! Születésének 110., halálának 25. évfordulója lesz, ezenkívül minden harmadik évben olyan dalos ünnep van, melyen az összes Vasas­kórus fellép. Nyitányként az ősszel hét kórus részvételével Mozart-Requiemet énekeltünk az esztergomi Bazilikában. Ugyancsak hét kórust vezénylek május 16-án, Kodály Székelyfonó- ja hangzik fel a székesfehérvári Videoton Stadionban. Ne csodálkozz, hogy ott: a Zeneaka­démiát vagy a Kongresszusi Központot immár nem lehet megfizetni, a Vasas Sportcsarnok pedig sorsszerűén már nem is a Vasasé. Pedig de jó hely volt. Három éve még ott énekeltük az egyesített kórussal Liszt Koronázási miséjét, korábban Orff Carmina buranáját, zsúfolt házak előtt.

Van itt még többféle jubileum is az idén: nemrég volt a premierje Dvorák Új világ szimfó­niájának, tavaly volt Dvorák születésének 150. évfordulója, jövőre lesz a mű megírásának centenáriuma, idén van Amerika felfedezésének 500-ik jubileuma. A művet az indiánok, a négerek folklórjából merítette Dvorák, aztán elment a cseh telepesek közé is, és mindebből ötvözte a szimfóniát, amelynek harmadik tétele különösen tükrözi ezt.

– Te hogyan látod, mi a jövője a magyar kóruskultúrának? Hogy mi a jelene, jól tudjuk. Azt a nagy kincset, amit Kodályék nem hagytak elpusztulni, hanem kimeregettek, tudjuk-e őrizni és továbbadni utódainknak?

– Én úgy érzem, hogy tudjuk. Megőrizni is, továbbadni is, bár nem kis nehézségek árán. Még garancia is akad: vannak vállalkozó szellemű fiatal karmesterek, most már elég sokan, akik a korszakra jellemző csekély támogatás mellett is megtalálják a módot arra, hogy dol­gozhassanak. Szomorúságomra nagyszerű hagyományos kórusok szűntek meg: a Danuvia, a Csepel Autógyár, a Traktorgyár, a Hajógyár férfikara. Érdekes, hogy elsőként a férfi­karok „haltak el”. A vegyeskarok közül is igen sok „hervadozik”. Egyszóval, azok a fiatal kar­nagyok, akik középiskolákban tanítanak, ambiciózus egyéniségükkel elragadják a jó hangú diákokat, számos gimnáziumban kiváló minőségű kórusmunkát végeznek. Úgy látom, hogy amikor az egyik oldalról a mennyiség csökkenőben van, másik oldalról, és más bázisokon épülve, a minőség növekszik.

– Egy nemzedékbeliek vagyunk, egyként mondhatjuk, hogy az elmúlt hatvan-egypár évben mindenfélét megértünk, ami Közép-Európában rossz volt vagy éppen drámai, és azt a kevés jót és szépet is, ami ezeken a délkörökön előfordult. Az ördög se néz vissza szíve­sen, de mégis számon tartunk néhány nagyon boldog pillanatot – ahogy a gyerekeink mondják –, ami „csúcs volt” az ember életében. Vagy te még nem leltározol, hisz még csak 65 éves vagy?

– Nem leltároztam én még, de a kérdésed jobbik felére kész a válaszom: boldoggá tesz, hogy itt, ezzel a kórussal meg tudtam csinálni olyan nagy művet, mint Kodály Zrínyi szózata, amelyet Vásárhelyi Zoltán mutatott be 1955-ben, és egy-két hivatásos kóruson kívül ezt Magyarországon még nem énekelték. A Kodály-oeuvre-ben olyan fogantatásé ez a mű, ami­lyen Zrínyié volt a maga korában: ő akkor, Kodály most akarta fölrázni a nemzetet Zrínyi szavaival. A nagyszerű alkotást éppen huszonöt éve tartjuk a Vasas-kórus repertoárján, egy-két próbával bármikor újból kiállhatunk vele. Ehhez a munkámhoz, helyesebben mun­kánkhoz igen sok boldog előadás fűződik. Sajnos, Kodály tanár úr már nem hallhatta, mert röviddel a ’67-es bemutatónk előtt hunyta le szemét...

– Engedd meg végül, hogy a Te kettős jubileumodhoz – mármint hogy 30 éve „vasaskodol”, meg hogy 65 éves leszel – azt kívánjam, még sokáig csillanjon fel szemedben a fény, amikor dalról, népről, Kodályról szólsz.

KÁRPÁTI SÁNDOR

Kérdőjelek a könyvtárban

„Mondd meg, ki a kedveit íród,
s megmondom, hol állsz a műveltségeddel.”

GYERGYAI ALBERT

Talán nem véletlen, hogy Vörösmarty a nemzeti sorskérdéseket taglaló, legtudatosabb köl­teménye címéül ezt adta: Gondolatok a könyvtárban. Az emberiség tudását felhalmozó és emlékezetét őrző könyvtárak inspiráló környezetet nyújtanak ahhoz, hogy eltűnődjünk az élet dolgairól. Magáról a könyvtárról, a körülötte ágaskodó kérdőjelekről is, hiszen – Móricz Zsigmonddal szólva – „a könyv része az életnek. A könyvekbe lefektetett életanyag bizto­sabb mérték, mint az eltűnő, valóságos élet.”

A bibliotéka szelleme, működésének feltételei szoros összefüggésben vannak a könyv­kiadással és -terjesztéssel, az oktatással, a művészeti kultúra állapotával, a kor társadalom- politikai, gazdasági viszonyaival. Ha szakszervezeti könyvtárakról van szó – mint jelen esetben –, akkor a kapcsolat a szakszervezeti mozgalommal is nyilvánvaló. Erről mindenki meggyőződhet, aki belelapoz a több mint 100 éves vasas szakszervezet történetéről szóló vaskos kötetbe.

Az érdeklődő lapozgató láthatja, hogy már a múlt század nyolcvanas-kilencvenes évtize­deiben megjelentek a könyvtárak a vasöntők, az ércöntők szakegyleteiben. A Magyarorszá­gi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségének megalakulása után, 1903-ban központi könyvtárba vonták össze a szakegyletek könyvtárait, amely előbb a Thököly út 54. alatti, majd 1928-tól a Magdolna utcai új székházban működött.

Most is itt helyezkedik el – pontosabban 1967 óta a Baross utca 90-ben – a Vasasszövet­ség Központi Könyvtára 322 négyzetméteren, kölcsönzési résszel, munkaszobákkal és egy tágas, korszerű raktárral, ahol 80 ezer könyvet és folyóiratot tárolnak. A hét főfoglalkozású, egyetemi-főiskolai végzettségű könyvtárost foglalkoztató, közművelődési könyvtári norma­tíváknak megfelelő intézményben 190 ezer kötet található, amelynek 60 százaléka ifjúsági és szépirodalom, 40 százaléka ismeretterjesztő és szakirodalom. A 149 újság és folyóirat között egyaránt böngészhető a Nagyvilág és a HVG, a Lakáskultúra és az Ezredvég. Érde­kes adat a könyvvásárlási keret: 1984-ben 328 ezer forintért 6388 könyvet vásárolt a könyv­tár, 1991-ben 500 ezer forintért már csak 2871 -et. Ez mutatja a könyvárak emelkedését.

A központi könyvtár mellett 34 önálló könyvtár is működik, például a Telefongyárban, az Ikarusban, az Orionban. Itt is 'főhivatású könyvtárosok dolgoznak, és maguk vásárolják a könyveket. A kisebb üzemekben működő 52 letéti könyvtár az ellátó könyvtártól kapja a könyveket, mint például a Gábor Áron Gépgyárban és a Szellőző Művekben.

Vészjelek

A vasasok központi könyvtárát néhány hónapja alakították át és újították fel. Ebben az új­jávarázsolt környezetben, a tömött polcok karéjában beszélgettünk Hegedűs Tibornéval, a könyvtár igazgatójával és helyettesével, Bőhm Antalnéval, amikor csöngött a telefon. A Budapesti Híradástechnikai Gyárból jelezte a könyvtár vezetője, hogy veszélyben az intéz­mény, mert eladják agyárépületet, és még nem tudják, mi lesz a benne levő könyvtárral. Ezzel a gondjával nincs egyedül a BHG. Éppen ezekben a napokban számolták fel a XIII. kerü­leti József Attila körzeti könyvtárat. A megszűnt Óbudai Hajógyár könyvtárának 20-25 ezer kötetét két vidéki iskolának adományozták.

A gazdasági átalakulás következtében vasas üzemek zárják be kapuikat, s ha megszűnik a gyár, felszámolják a bibliotékát is. A láncreakció szemmel látható: az iparág leépülésével, átalakításával növekszik a tönkrement üzemek száma, kevesebb a pénz, csökken a mun­káslétszám, apad a szakszervezeti tagság is. Egyre nehezebb fenntartani a kulturális in­tézményeket. A gondokat tetézi, hogy megszűnőben az állami támogatás is. Ilyen körülmé­nyek között a veszteségek csökkentése, az életben maradás válik fő céllá a vállalatoknál, s ennek a kényszerhelyzetnek mind gyakrabban esnek áldozatul a könyvtárak, amelyeket évtizedek óta építgettek, fejlesztettek. így váltak gazdátlanná a szakszervezetek megyei ta­nácsainak könyvtárai, így szűnt meg, illetve halad e felé néhány ágazati szakszervezet bibliotékája is.

Tartósítja a könyvtárosok, a könyvbarátok elkeseredését, hogy miközben egy tollvonás­sal meg lehet szüntetni a könyvtárakat, aközben nincs kiforrott koncepció a hogyan to­vábbra, nincs, aki összhangba hozná a fenntartók, a használók és az olvasók érdekeit. Ezenközben az összeomlott könyvkiadás- és terjesztés romjain virágzik a gyom, terjed a kommersz, a pornó, a bóvli, mint télutón a nátha.

Kitapinthatóan erősödik a gazdasági racionalizmus uralma, érzékelhető a szellemi rablókapitalizmus, a hiénastílus. Mindez a zsiványmentalitásnak kedvez, amely arra büszke, hogy a legrosszabb árut adja el a legnagyobb haszonnal, minimális szellemi értékből nyer maximális profitot. Reális veszéllyé válik, hogy a kultúra egy része a piac gengsztereinek, az élősdi tőkének kezébe kerül. Ha ezek a tendenciák hosszabb távon is zöld utat kapnak, ak­kor a szellem napvilága helyett a szellem alvilágával találkozunk.

Szellemi érdekvédelem

„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Ha a könyv nem is hat látványosan és statisztikailag kimutathatóan, de az olvasó élménye felszívódik az emberben s beépül a személyiségbe. A könyvtár ehhez nyújt segítséget. Tanít élni. Érezte ezt a szervezett munkások többsége. Ezért tekintett a szakszervezet a könyvtárakra úgy, mint a művelődés, a szellemi érdekvé­delem központjaira, melyek nemcsak a műveltségbeli hiányokat pótolták, de a beszélgeté­sek, az előadások, a politikai összejövetelek színhelyei is voltak. Összekötő kapcsot jelen­tettek a különböző kulturális ágazatok és tevékenységek között.

Az elmúlt évtizedek során változott a könyvtárak helyzete, változott a könyvek és az ol­vasók összetétele, módosultak az olvasási szokások, hullámzott az ízlés minősége. De min­dig voltak könyvtárak és könyvek, mindig voltak olvasók. A munkásmozgalomban a kez­detektől fogva becsülete volt a könyvnek, az olvasó embernek. A húszas években nemcsak a vásárlás lett a könyvtárfejlesztés egyetlen módja; szokássá vált a könyvadományok gyűj­tése is. 1932-ben vándorkönyvtárat is fenntartott a központ. A harmincas évek végére a va­sasszakszervezet vált az egyik legnagyobb könyvállománnyal és a legkiterjedtebb könyvtár- hálózattal rendelkező szakszervezetté. Beszédes tény, hogy a központi könyvtár a második világháborús időket is átvészelte, s jóllehet a tilalmi lista korlátozta működését, sok könyvet így is elrejtettek és átmentettek, amelyek 1945 után az üzemi szakszervezeti könyvtárak bá­zisát képezték.

Az ötvenes években céllá vált, hogy a könyvek – a műhelykönyvtárosok közreműködésé­vel – eljussanak a munkapadokig. Mi tagadás, ebben az időszakban mindent a termelésnek

kellett alárendelni, a könyvtárak is a dolgozók politikai nevelésének szolgálatában álltak. A mennyiségi szemlélet dominált. Az igyekezet mellett sok volt a túlzás, a leegyszerűsítő egy­oldalúság, eltorzult a könyvállomány összetétele. A különböző kampányok, az erőltetett ren­dezvények látszateredményeket szültek, háttérbe szorították az igényes, türelmes szakmai munkát. Ám az is tagadhatatlan, hogy a kulturális tömegmozgalom kibontakozásának eredményeként – különösen a hatvanas évektől – fejlődött a könyvtárhálózat, javult a vá­laszték, nőtt az olvasók tábora.

Változatok az olvasásra

Mit, kit és kik olvasnak mostanában? Mértékadó könyvtárosok tapasztalatai és az olvasás- kutatók felmérései arról szólnak, hogy egy réteg „tűzön-vízen át” olvas. Közülük kerülnek ki azok, akik könyvet is vásárolnak és könyvtárba is járnak. Ők nem képesek könyv nélkül élni. Vannak viszont keveset olvasók és olyanok is, akik egyáltalán nem vesznek kezükbe köny­vet. A sokat olvasók közé tartoznak a nyugdíjasok, a legszorgalmasabbak azonban vál­tozatlanul a nők. Ők járnak elsősorban a könyvtárba, s viszik haza az olvasnivalót a család tagjainak, a férjnek, a nagymamának, a gyerekeknek (a kötelező irodalmat). A derékhad sajnos túlhajszolt. A mindennapi megélhetésért vívott harc kevés szabad időt hagy, marad a tévé, a videó, a műholdas adások keresése, a gombok nyomogatása.

A létbizonytalanság, a munkanélküliség réme, a belső csönd hiánya nem kedvez az el­mélyült olvasásnak, mert ha több is az idő, a szorongást nehéz száműzni: mi lesz holnap, miből fizetjük ki az állandóan emelkedő számlákat? Ha mégis könyv után nyúl az ember, ak­kor jöjjenek a könnyű, kikapcsoló, szórakoztató olvasmányok. Megfigyelhető, hogy keve­sebben vásárolnak könyvet a felszökő árak miatt. Egy szenzációkra, pletykákra éhes szűk réteg – a divatoknak hódoló, presztízsfogyasztók, az újgazdagok – a legdrágább könyveket és folyóiratokat is megveszik. Ők azok, akik lihegve várják az Elfújta a szél folytatását.

Jó néhány éve már háttérbe szorult az irodalom, a mai magyar irodalom. Gyors ritmusú, zaklatott korunk nem kedvez a hosszú regényeknek és a verseknek. Egy meghatározott ol­vasói kör keresi Esterházyt, Cserest, Nádast, Bereményit. Kérik és viszik Ajtmatovot, Suksint, Trifonovot, fellobbant az érdeklődés Bulgakov iránt is. Változatlanul kevésbé kere­sik Illyést, Németh Lászlót, Veres Pétert, Kodolányit (még a Juliánus barát után is). Nép­szerű viszont Sütő András. Amikor megjelentek, felélénkült az érdeklődés Szolzsenyicin, Paszternék, Faludy György és Márai iránt, de lassan lecsengenek és a „helyükre kerülnek”. Berkesi és Szilvási már nem sláger, elhalványult Moldova és Végh Antal is. Zilahyt a nosz­talgia hozta vissza, de ejtette is el. A fantasztikus regények nagy tábora nem csökken, mi­ként Merle olvasottsága sem. Galgóczinak megmaradni látszik markáns olvasóközönsége. A tévésorozatok után megjelenő könyvek – Klinika, Guldenburgok öröksége, Dallas – gyor­san reflektorfénybe kerülnek, ám hamar ki is hunynak.

Mi az, ami igazán kapós? Tartja magát a Tények és tanúk sorozat, aktuális a Menedzse­rek Kiskönyvtára, kelendőek a kertész- és szakácskönyvek, a kötésminták, a nyelvkönyvek, az útirajzok, a krimik. Felszökött az ázsiójuk a természetgyógyászkönyveknek, a szexuális élettel foglalkozó kiadványoknak.

Összekuszált értékrendünkben, haszonelvű világunkban ma már többet jelent az autó, a telek, mint a szépirodalmi élmény, fontosabb a pénz, mint a műveltségigény. Egy verseskö­tet nem olyan hasznos, mint a tapétázásról szóló könyv, bár Victor Hugó még úgy vélte, „a szép is lehet olyan hasznos, mint a hasznos”.

Korábban neveltük az olvasót, formáltuk az ízlését, most kínálatot nyújtunk. Régebben szerveztünk mozgalmat az „Olvasó népért” és „Kell a jó könyv” címmel, most nincsenek ilye­nek. Napjainkban kiszolgáljuk az olvasót, hogy megtarthassuk. Most a Cook-könyveket is meg kell venni a könyvtárnak, hogy együtt lehessen Csehovval és Thomas Mann-nal.

Ami nem változhat: a könyvtáros szerepe. Az, hogy személyisége erejével formálja von­zóvá a bibliotéka légkörét, a bizalom megtestesítője legyen a könyvtár és az olvasó között.

Montaigne, az esszé megteremtője, egy vad és véres korban, a XVI. század Francia­országában azt írta: „A könyvtár az a hely, ahol az ember kedvére megvendégelheti magát.” Ez a tartalmas és szellemes kijelentő mondat még a XX. század végén is óhajtó mondattá válik Magyarországon. Mert ha ilyen ütemben szegényedünk, még előfordulhat, hogy szel­lemi vendéglők helyett ingyenkonyhákra kényszerülünk. A Máltai Szeretetszolgálat gon­dozásában.

MAYER GYÖRGY

Múlt, jelen, jövendő

(Beszélgetés Paszternák Lászlóval)

Az ország legnagyobb tagságú társadalmi szervezete a vasas szakszervezet számos vasas szakmában működő szakegyletből alakult meg 1903-ban: A Magyarországi Vas- és Fém­munkások Központi Szövetsége néven. Alapszabályában általános célként szerepelt: „Tag­jaink szellemi és anyagi érdekeit megóvni, munkafeltételei javítására irányzott törekvéseit keresztülvinni.” A korabeli adatok szerint már 1905-ben a legnagyobb szakmai szakszerve­zetként működött... A sok vihart megélt szervezet elnökét, Paszternák Lászlói, országgyű­lési képviselőt arról kérdeztem, milyen a jelene és milyen lehet a jövője e nagy múltú, s ma is több százezer tagot tömörítő szövetségnek.

– A jelenünk és a jövőnk szempontjából meghatározó fontosságú a múltunk, s ezt min­dannyian, akik ma választott tisztségviselői vagyunk a szövetségnek, vállaljuk is. A szervez­kedés, a szövetkezés eszméjéért és gyakorlati lehetőségéért régen is sok harcot kellett foly­tatni. Még szerencsére többen élnek velünk azok közül, akik 50-60 évvel ezelőtt léptek be szövetségünkbe, tehát élő tanúi történelmünknek. Ők fáradtan, de örömmel gondolnak visz- sza azokra az évtizedekre, amelyeket az új divatok sem tudnak kitörölni a közös emlékezet­ből. A vas- és fémmunkások szervezete jó néhány rendszerváltást átélt történelme során – mindig vállalva a kihívásokat, mindig keresve a megfelelő válaszokat tagjainak problémáira. E szövetség működéséért és fennmaradásáért annak idején sokan az életüket is áldozták. Székházunk bejáratánál márványtábla őrzi emléküket. Talán ma már nem arról van szó, hogy az életünket kell adni, de mindenképpen rendkívüli helyzetben vagyunk. Az elmúlt év­tizedek legkritikusabb időszakát éljük át. Hihetetlen ellenséges politikai környezetben dolgo­zunk, működésünk anyagi alapjai kerültek veszélybe egy teljesen alkotmányellenes parla­menti döntés kapcsán. Mindezek mellett az érdemi szakszervezeti munkát időről időre a tagságunkra erőszakolt választásokkal és előírt hűségnyilatkozatokkal teszik szinte lehetet­lenné. Akkor, amikor amúgy is súlyos gazdasági és szociális válság nehezíti a bérből és fize­tésből élők helyzetét. A munkanélküliség, az elnyomorodás ma már közel milliónyi embert taszít a kilátástalanságba.

– Éppen ilyenkor lenne szükség a különböző szakszervezeti tömörülések összefogására, a közös fellépésre...

– Így igaz, mégis azt látjuk, hogy azok az újabban alakult szervezetek, amelyek önmagu­kat tartják egyedül hitelesnek és demokratikusnak – eddig csupán a munkavállalók megosz­tásában értek el eredményeket. Jórészt úgy, hogy nem az érdekvédelemért, hanem csupán annak területén hangoskodnak, főképp politikai vagy egyéni céljaik szolgálatában.

– Térjünk vissza a vasas szakszervezethez, hiszen életükben két éve jelentős változások történtek...

– Természetes, hogy egy szakszervezet, amely rengeteg szállal részese a társadalom eleven és sokszínű szövetének, egyszerre alakítója és érintettje is a változásoknak. A vasas szövetség már a nyolcvanas évek második felében elindította azt a folyamatot, amelynek eredményeként újrafogalmazta funkcióit, korszerűsítette szervezetét és működési elveit. Az 1989 decemberében tartott XXX. kongresszus új alapszabályt és szervezeti szabályzatot al­kotott, valamint a teljes körű tisztségviselő-választás betetőzéseként újjáválasztotta a szö­vetség vezetői karát.

A bekövetkezett események is bizonyították: helyes volt, hogy alapvető feladatunknak te­kintjük tisztségviselőink képzési és oktatási lehetőségeinek kiszélesítését, hiszen az érdek- egyeztetés mechanizmusa egyre fontosabb a helyi szinteken is. Lényeges kérdésnek tartjuk az országos és a középszintű érdekegyeztetés törvényi feltételeinek megteremtését. Azt valljuk, hogy minden munkavállalói szervezet részére kulcsfontosságú az érdemi érdek- egyeztetés gyakorlatának kialakítása; s mi már ezen a téren is megtettük a szükséges lépé­seket. Ágazatunknál napirenden vannak a középszintű háromoldalú tárgyalások, melyeken szakszervezetünk nevében az alágazati tagozatok képviselői vesznek részt.

– Melyek az igazán kulcsponti kérdések ezeken a tárgyalásokon?

– A bérpozíciók javítása mellett a foglalkoztatás biztonságának növelése és a munkanél­külivé váltak ellátásának garantálása, valamint a múltban kivívott szociális vívmányok meg­őrzése, sőt továbbfejlesztése.

– Mindez szépen és hatásosan hangzó elképzelés, de a mai törvénykezés éppen a mun­kavállalók érdekeit igyekszik a háttérbe szorítani.

– A hazánkban lezajló folyamatok egyik legfőbb jellemzője a tőkés-bérmunkás viszony újraéledése és -éleződése, amely a munkavállalók egyre nagyobb kiszolgáltatottságát ered­ményezi. Fennáll az a veszély, hogy a társadalom többsége akkor marad valós és hatékony érdekképviselet nélkül, amikor egyre nyilvánvalóbb a gazdasági és szociális válság, amely­nek terheit mind több szaktársunk és hozzátartozója is viseli.

Éppen az elmondottak miatt nagyon lényeges, hogy kihasználjuk valamennyi demokrati­kus lehetőséget. Feltétlen szükséges a Munka Törvénykönyvének és a szociális törvénynek a mielőbbi megalkotása. Nagyon fontos a közeljövőben napirendre kerülő társadalombizto­sítási választáson, az üzemitanács-választáson és a szakszervezetek közötti választásokon való jó szereplésünk. Hiszen ezzel az ezredfordulóig meghatározzuk a munkavállalók érde­mi képviseleti lehetőségét.

Bizonyos vagyok abban, hogy történelmi múltunkhoz méltó eredményeket fogunk elérni, még a mai mostoha körülmények közepette is. Nem csupán megvédjük szövetségünket, ha­nem biztos alapokat teremthetünk a jövő érdekvédelmi küzdelmeihez.

ABLAK

BERTOLT BRECHT

Anakronisztikus menet, avagy Szabadság, Democracy

Némethon tavaszra várt.
Romokra s hamvakra szállt
A nyír első zöldje, még
Lenge, hetyke próbaképp.

Midőn délről, völgyvidékről
A választók hada ért föl
Ide – rongyos díszmenet
Két vén táblát lengetett.

Szeg-luggatta porhanyó volt
Fájuk, rajt az elmosódott
Írás épp csak sejteti:
Szabadság, Democracy.

A templomokban harang szólt
Hadiárvát, táv-menyasszonyt
Özvegy s csonka-bonka rajt
Csábított a Rajna-part.

S vak csevegett a sükettel:
Mi vonult a porban itt el
Hogy fennen hirdeti:
Szabadság, Democracy?

Elől ment egy tökkobak
Teli szájjal harsogott:
„Allons, enfants, God save the king
Meg a Dollárt, csing, csing, csing.”

Nyomában vitt egy csudás
Monstranciát két csuhás.
Föllebbent a csuha – kár
Kilátszott a csizmaszár.

Kereszt ékíté a zászlót
Rajt horog már egy se látszott.
Ládd, horog, a kor halad
Szépen átragasztanak.

Zászló alatt lép egy páter
Őt küldötte Szent Atyánk el
Mert, mint tudjuk, gondba vész
Lelke, ha Keletre néz.

Követik a Nemfelejtők
Ama hosszú kést meresztők –
Tömött sorba állva csak
Egy éjért kiáltanak.

Majd pártfogóik, a szürke
Kartell-urak – fürge csürhe
Hadiipar kell neki:
Szabadság, Democracy.

Impotens kakas gyanánt most
Egy pángermán jön s kiáltoz
Szabad szóért küzd – kivált
Vért kiált.

Bal, jobb! – ládd az oktatókat
Ész-faló, zsarnok-nyaló had.
Jogot kérnek – ők nevelnek
lfjainkba ölni kedvet.

Doktor urak jönnek sorra
Sok népirtó náci-szolga –
Kísérletül kommunisták
Testét kérni most se lusták.

Három tudós, méla, sápadt
(Gázkamrákat konstruáltak)
A vegyipart élteti:
Szabadság, Democracy!

Hecc-lap szerkesztők amottan
Ordítoznak izgatottan:
Ne felejtsük – azt hadarják –
Legszebb a sajtószabadság!

Néhány díszpolgár – e bátrak
Zsidó-ölésben beváltak –
Tüntetőén vonulva áldja
A kisebbségek jogát ma.

Egy hajdani parlament-fej
Kit a Hitler-kor emelt fel
Ügyvéd módra így ugat:
Igazaknak zöld utat!

És a zugáru-vigéc
Azt rikoltja: csak tenyéssz
Szabad Verseny (s vessz is el)
Híved érted menetel!

Bíránk ott, a hergelő
Egy vén törvényt ránt elő
S mindenkit a hitleráj
Mocsarából kimosna már.

Művész- s költőfejedelmek
Babért s kalbászt követelnek;
Jó fiúk, csak jókorán
Nem tudtak jók lenni tán.

Ostorát a kövezethez
Csattogtatva jön az SS
Ő sem nélkülözheti:
Szabadság, Democracy.

S jönnek Hitler-némberek
A szoknyájuk fenn lebeg
Vádli villan – hátha ád még
Az Ősellen csokoládét.

Spiclik, kéjben-edződj-ringyók
Tél-marasztók, újságírók
Német-ősrög-összetartók
Sáp-adó-baksis-behajtók.

Vonzva és választva vér, szenny
Vonult a német vidéken
Bőgve, gáz- és gőz-teli:
Szabadság, Democracy.

S bűztől puffadón a szép
Isar-partra ért e nép
A mozgalom székhelyére
Némethon sírperemére.

Újsághírekkel betelten
Állt ott éhező seregben
Házak csontváz-halmaza
Közt a polgárok hada.

S míg romok közt léptetett
El az ördögi menet
Hat alak jött ki a nagy
Barna házból hallgatag.

Akkor a menet megállott
És meghajolt a hat árny ott
S csatlakozván az avult
Táblákhoz – velük vonult.

Hat kocsin rémalak ült hat
Mind egy párton – úgy vonultak
Romok közt elzengeni:
Szabadság, Democracy!

Ostorgombon csontkezek
Jött az Elnyomás, remek
Páncélautón hajtatott
Mit az Ipartól kapott.

Rozsdás tankon érkezett
A Járvány. Látszott: beteg
Barna kendőjét a szélben
Állig vonta szégyenében.

A Csalás következett
Nagy kupát emelgetett
Potya-sörrel. Kérsz belőle?
Ára gyermekeid bőre.

Vénen, mint a sziklakő
Jött a most sem tespedő
Butaság, amint haladt
A Csalást bámulta csak.

Kocsiján kikönyökölve
Tört a Gyilkosság előre
Elnyúlt a dög, úgy rivallt
Sweet dream of liberty-dalt.

A mundérba öltözött
Rablás utoljára jött:
Junker marsall ült szerény
Földgolyóbis lágy ölén.

Ámde most e hat Hatalmas
Könyörtelen, Diadalmas
Vágyát így fejezte ki:
Szabadság, Democracy!

A hat szörny után zörögve
Nagy gyászhintó döcögött be:
Mélyén – alig láthatod –
Rejtelmes lény a halott.

S romból szállt szelek zokogtak
Rekviemet mindazoknak
Kik e házban tanyáztak Rég.
A patkányok kimásztak

Bedőlt utcákból, ügettek
Mind nyomában a menetnek
Cincogón hirdetve ki:
Szabadság, Democracy!

1947
                            GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA

SIMOR ANDRÁS

Anakronisztikus Menet

(Antifasiszta konferencia Berlinben)

Berlin, Humboldt Egyetem, 1992. január. Hová indul ebben az évben az Anakronisztikus Menet? – kérdezi a hatalmas plakát az egyetem legnagyobb előadótermében a termet reg­geltől estig színültig megtöltő, javarészt fiatalokból, egyetemistákból álló hallgatóságtól.

A konferenciáról, amelyre az Ezredvéget is meghívták, előzőleg keveset tudtam. Brecht versét olvastam odahaza Garai Gábor fordításában az anakronisztikus kísértetekről, akik Szabadságot, Democracyt ígértek 1947-ben, és akiknek utódai ugyanezt ígérik ma munká­hoz való jog, ingyenes orvosi ellátás és ingyenes közoktatás, a tömegek kultúrához való jo­ga helyett.

1980-ban járta végig Nyugat-Németország városait és érkezett el Bonnba az Anakro­nisztikus Menet nevű, kamionokkal, motorkerékpárokkal vonuló nagy demonstráció, Brecht versét több napos utcaszínházzá, művészi és politikai tiltakozássá alakítva, olyan művészek közreműködésével, mint Gisela May, Ekkehard Schall, Hanne Hiob-Brecht s olyan írók szoli­daritásával, mint például Bernt Engelmann, Christoph Hein, Stephan Hermlin, Christa Wolf, Stefan Heym. 1990-ben Németország mindkét részét végigjárva a berlini Humboldt Egye­tem udvarán fejezték be a színházi, művészi, politikai demonstrációt, éppen abban a hónap­ban, amikor Brecht berlini sírját a neonácik meggyalázták.

Nem tudok németül, és miközben a menetről készült filmet, Thomas Schmitz-Bender al­kotását nézem, magyarul hallom a verset, amelyet a nagy színésznő, Brecht lánya szavalt a német utcákon és a dokumentumfilmen:

S vak csevegett a sükettel:
Mi vonult a porban itt el,
Hogy oly fennen hirdeti:
Szabadság, Democracy?

„Szabadságot Kommunizmus helyett!” – ez állt 1980-ban az egyik táblán, „Szabadságot Brecht helyett!” – olvasható tíz év múlva egy másikon a szintúgy ironikus felirat.

Az előadóterem előtti folyosón könyvárusok, a könyvekről Mandela, Che Guevara, Ho Si Minh néz ránk, de a hangulat egyáltalán nem nosztalgikus. A rögtönzött diákelőadás után az összeverődött közönség Brecht-Eisler Egységdalát, énekli, ezt is magyarul hallom, Haraszti Miklós fordította le 1969-ben:

Senki vagy az összes.
Minden vagy a Nincs.
Egymagad itt nem menekszel.
Vagy ütsz, vagy a fűbe fekszel!
Senki vagy az összes!
Minden vagy a Nincs!

Kubát támogató diákok adományokat gyűjtenek, egy másik csoport trockista lapot kínál, egy harmadik a Lenin-szobor lebontása elleni tiltakozók kiadványát árusítja. Az ülésteremben ti­zenkét ország – a vendéglátókkal együtt tizenhárom – küldöttei szólalnak fel. írók, művészék, antifasiszta szervezetek képviselői. Mai háborúból érkező jugoszlávok, akik már nem a második világháborúra gondolnak, amikor azt hallják, hogy a háború előtt, hanem erre a háborúra, a mostanira. Egy lengyel filmrendező arról beszél, hogy Adolf Hitler bestseller szerző lett Lengyelországban, a Mein Kampfa visszavonásig hatalmas példányszámban fogyott el. A fiatalok saját életüket megoldó válaszokat várnak, és Hitlert adják a kezükbe. Egy orosz író szerint az anakronisztikus menet már az ő hazájában vonul. Az osztrák küldött ijesztő százalékarányokat ismertet – nem tudom, hogy valóban igazak-e, vagy túlzottak – az újfasiszták iránti szimpatizánsok számának ausztriai növekedéséről. „A keletnémet fiatalok fejében vákuum keletkezett, ahová a fasizmus is behatolhat” – mondja egy másik felszólaló. „A kelet-európai országok német kolóniákká válnak” – fejtegeti a francia professzor.

Felszólalásom elején József Attilát idézem: „adj emberséget az embernek. / Adj magyar­ságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat” – és a terem percekig tapsol. A másik magyar küldött, Kerekes Ágnes a népfrontpolitika szükségességével fejezi be referá­tumát, nagy, megérdemelt tapsot kap.

Közben úgy érzem, hogy mindez már lejátszódott egyszer. írók, művészek üléseznek Pá­rizsban, mialatt Spanyolországban már a fegyverek szóltak, és César Vallejo halottas ágyán agonizálva mondogatta: „gyorsan... egy kést... megyek Spanyolországba.” Radnóti García Lorca haláláról írt verset, és készült a saját halálára. A mostani teremben együtt ülnek a haj­dani és a mai antifasiszták, a spanyol veteránok, a koncentrációs táborok volt foglyai, és azok, akik ma emelik fel szavukat a mai kísértetek ellen. Lesz-e erejük félretenni nézetelté­réseiket? Megértik-e Brecht egységre hívó szavát, az ismét időszerűt?

Nem az ázott arcú párisi szegények vonulnak most; a berliniek vonultak néhány hete Rosa Luxemburg sírjához. (A százezres munkástüntetésről az otthoni sajtó csak egy négy­soros hírben „számolt be”.) Berlinben szitál az eső, és megint hírektől mocskos az alkony. Jönnek-e új hadak, ha kell, a semmiből?

A konferencia végén távirat érkezik Ausztriából: négy szervezet meghívja az Anakronisz­tikus Menetet, 1992-ben látogasson el Ausztria nagyvárosaiba. Hasonló igényt jelentenek be a Cseh és Szlovák Köztársaságból is.

„Időszerű ez a meghívás” – mondom Kerekes Áginak, már a repülőgépen, hazafelé. Ott olvassuk a fasiszta puccstervről, az osztrák és magyar neonácik közti kapcsolatfelvételről szóló híradást. Európának szüksége van az Anakronisztikus Menet üzenetére. Szüksége van Brechtre.

Mialatt ezt a cikket írom, mellettem a magyar Brecht-kötet, amelyet Berlinbe is magammal vittem. A Napóleon című versnél nyílik ki, többször is elolvastam odakint. A burzsoá restau­rációról szól, amikor Európa népe elzavarta a nagy Napóleont, és régi urai ültek újra rajta, le­szűrve a hasznot. Ezt üzeni nekünk Brecht 1992-ben: „a Rosszat a Még Rosszabb gyűrte le”.

BERNT ENGELMANN

(Antifasiszta konferencia Berlinben)

Rottach-Egern, 1922. 1. 12.

Szeretettel üdvözlöm a „Hová indul az Anakronisztikus Menet?” kérdés köré szervezett nemzetközi konferencia résztvevőit. Sajnos nem lehetek önökkel Berlinben. Szeretném azonban ezúton biztosítani önöket szolidaritásomról, s kívánni sok sikert fáradozásaikhoz, keresve a fenyegető veszély elhárításának módozatait.

Engedjék meg, hogy németként, aki átélte nemzetének legnagyobb szégyenét, biztosít­sam önöket arról, a nagy francia forradalom eszméi éppúgy nem fognak szertefoszlani, miként az európai felvilágosodás szelleme sem. 1933. május 10-én, amikor az előtt az épü­let előtt, ahol önök most tanácskoznak, könyveket égettek, hallottam Joseph Goebbelst üvölteni: „Az 1789-es évet kiirtjuk a német, az európai történelemből!” S aztán az, ami tizen­két éven át Németországban, Európában tombolt, a legbrutálisabb, legvérszomjasabb el­lenforradalom volt 1799. Brumaire 18-a óta. Ám a náciknak mégsem sikerült, hogy elérjék céljukat!

Dachau túlélőjeként végigéltem a restauráció következő periódusát is, amennyire erőm­ből tellett, ellenálltam; aztán megértem 1968-at is, a diákfelkeléseket, melyek újra életre akarták kelteni 1789 szellemét, majd azt is, hogy egy évvel később megtört a hidegháború jege, s később, hogy az első, kigúnyolt próbálkozásokból hogyan nőtt ki a német békemoz­galom, amely aztán tömegmozgalommá fejlődött és ismét érvényt szerzett az elidegeníthe­tetlen népszuverenitásnak úgy, hogy a magukat megszervezett hatalmak rákényszerültek arra, hogy megváltoztassák programjaikat és engedményeket tegyenek. Ám a feltartóztat­hatatlan békeoffenzíva, amely ezután következett, nemcsak a konfrontáció végét, hanem a keleti blokk összeomlását is magával hozta. Túl későn, rettentően későn döbbentek rá ott arra, amit Rosa Luxemburg már 1918-ban megpróbált a győztes Októberi Forradalom fejébe verni: nincs szocializmus igazi demokrácia, szabad választások és a bírálat feltétlen szabad­sága nélkül. A reakció, amely igyekszik minél gyorsabban betölteni a hirtelen előállt vákuu­mot – és 1789 eszméit újólag agyafúrtan és körmönfontan ki akarja „gyomlálni” már-már győzedelmeskedni látszik a restauráció véghezvitelében. De már Heinrich Heine is kigúnyol­ta Metternichet, aki „befüggönyözte az órákat és csendőröket állított eléjük, azt azonban még ő sem tudta elérni, hogy a mutatók visszafelé járjanak”. Az idő halad, az eszmék élnek és élni fognak akkor is, ha most csak néha izzanak fel a hamu alatt. Meg fogjuk érni, amint újra lángra lobbannak és legyőzik az agyafúrt zsarnokságot. Ne hagyják, hogy ellanyhul­junk. Lépjünk fel már ma a reakció ellen, amikor csak tudunk!

Végezetül szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy nagyrabecsülésemről és szolida­ritásomról biztosítsam Heinrich Fink professzort, a Humboldt Egyetem rektorát. Elbocsátása jogellenes volt, az elbocsátása elleni tiltakozás pedig legitim. Tudnia kell, hogy számos ba­rátja van, s hogy engem is maga mellett tudhat.

Búcsúzóul ismét csak Heinét idézem:

„Satut et fraternité, mes amis!”

TABÁK KATA FORDÍTÁSA

HANNE HIOB-BRECHT

Az embernek van egy komoly hibája

(A konferencia megnyitója)

Sokak számára itt, ebben a mi „egyesítés” révén mély árkokkal szétszabdalt országunkban csak akkor vált kissé érthetőbbé azoknak a veszélyessége, akik az „élen” haladnak, amikor már világossá vált, mit tesznek a Kohlok a bekebelezett NDK-val, akik ma már nyíltan han­goztatják, hogy az NDK bekelebezése még nem jelenti a dolgok végét. Idézem Roland Bergert, a legismertebb német tanácsadót: „a 16 millió keletnémet nevetséges dimenzió a 120 millió kelet-európaihoz és a 300 millió oroszhoz képest”.

Nem első alkalommal merül fel az elképzelés a történelem során: Nagynémet birodalmat! 80 millió német már veszélyt jelent – önök aztán valóban tanúsíthatják! Márpedig – leg­alábbis szerintem – egy olyan országot, amely képes volt Auschwitz kifundálására, soha nem lett volna szabad újraegyesíteni. Németország 1871 és 1945 között volt egységes, s ez alatt a rövid idő alatt több szerencsétlenségnek volt előidézője, mint más nemzetek évszáza­dok alatt. Ezt nem szabad Európa népeinek szem elől téveszteniük! Tehát az „Anakronisz­tikus Menet” halad tovább, de hova? Legelébb is hova?

Elhatároztuk, hogy meghallgatjuk az önök véleményét, azok véleményét, akik ellen mint jövőbeni ellenség ellen államilag szított nacionalizmussal, „patriotizmussal” igyekeznek egy­ségbe kovácsolni a népet! A kétségbeesett menedékjogot kérők és külföldiek deportálásá­val, és táborokba zárásával – csupán 1991 -ben 2300 esetben folytattak eljárást külföldiek és menedékjogot kérők ellen! És ez ellen senki nem tett semmit. Rasszizmus már van. És fasiz­mus?

Önök fogják eldönteni, hová tartson a menet, mely 1980-ban indult a bajorországi Sonthofenből Bonnba, majd 1990-ben Bonnból Berlinbe érkezett. Úgy vélem, hogy az önök véle­ménye, jövőről alkotott elképzelése, reményeik és aggodalmaik hozzájárulnak majd ahhoz, hogy minél többet tudjunk meg azokról, akik a „csúcson” vannak, az élen haladnak. Nekünk most az a feladatunk, hogy e két nap alatt jó hallgatóságnak bizonyuljunk, hogy mindebből okulva formálhassuk gondolkodásunkat és cselekedeteinket, hiszen az embernek van egy komoly hibája: gondolkodik. Nem igaz?

TABÁK KATA FORDÍTÁSA

FILMMŰVÉSZET

ALBERTO MENENTI

A menekülés művészete

(Egy fiatal milánói filmművész kiadatlan portréja)

A negyvenéves Gábrielé Salvatores egykor színházi rendező volt, ma a filmfelvevő gép mögött áll. Neve bizonyára nem szerepel a magyar közönség nagy része által ismert olasz művészek névsorában. Pedig Gáb­rielé Salvatores figyelmet érdemel, ha nem másért, hát azért, mert „szabálytalan” irány­vonalat képvisel az utóbbi évek olasz film- művészetében. A legutolsó évtized olasz filmipara, egy-két kivételtől eltekintve, csak egyszerű, hétköznapi, „alacsony költségve­tésű” történetek megjelenítésére volt képes. Egyrészt azért, mert hiányzott a megfelelő gyártói és terjesztői hálózat, ami elvette a fiatal rendezők kedvét az alkotástól, más­részt pedig azért, mert valószínűleg nehéz volt megszabadulni a filmművészet kiürült éveinek örökségétől.

Az összkép tehát szürke tónusú lett, s a nemzedék filmművészei nem tudták elkerül­ni azt a veszélyt, amelyet Pier Paolo Pasolini már a hatvanas években megjósolt mind­azoknak, akik a kulturális életben tevékeny­kedtek; miszerint áldozatul esnek az uniformizálódásnak.

Salvatoresnek azonban nem sok unifor­mizált alkotása van: 1972-ben megalapította a legendás hírű „Teatro Elfo”-t, s több mint huszonöt színházi előadást rendezett, mi­előtt áttért a filmrendezésre. Első, s egyben egyik legsikeresebb műve (bár ő nem ked­veli ezt a megjelölést) az „Un musical”, amely Shakespeare Szentivánéji álom című darabjából készült. Nyilvánvalóan színházi rendezésben való jártasságának köszönhe­tő, hogy mérsékelt lelkesedéssel fogadott filmjei egyre népszerűbbé váltak mind a kriti­kusok, mind pedig a nézők körében. Mint a kezdő filmrendezők általában, eleinte ő is szenvedett attól, hogy a piac kegyetlen tör­vényei nem támogatják az olyan kockázatos vállalkozásokat, mint egy új művész színrelépése. Salvatoresnek is először a hivatalos filmterjesztő köröknek kellett a kedvében jár­nia, s ez kétségtelenül csökkentette első filmjeinek értékét. „Álom” című filmjében pél­dául, olyan neves színművészek szerepel­tek, mint Alberto Lionello, Erica Blanc, Flavio Bucci, sőt Titania szerepében nem más, mint Gianna Nannini, a híres rocksztár, akit valószínűleg a magyar közönség is ismer. A film mégis csak néhány hétig maradhatott műsoron.

Ugyanez lett a sorsa a milánói rendező második, „Kamikazen” című filmjének, ame­lyet szintén csak néhány „kiválasztott” látha­tott. A helyzet 1988-ban kezdett el változni, amikor Salvatores összetalálkozott Gianni Minervini producerrel, aki hajlandó volt pénzt és energiát fektetni a „Trilógia” című alkotásba, amely végre a nagyközönség számára is ismertté tette a rendezőt. A há­rom film, „Marrakech express”, a „Turné” és a „Földközi-tenger” forgalmazása a Cecchi Gori testvérek tulajdonában lévő Penta Film feladata volt.

A rendező eredetileg nem tervezett triló­giát, a három film csak utólag vált azzá, mi­vel témájuk hasonló, s mivel mindhárom ugyanazt a költői hitvallást tükrözi. Egy ön­maga, a konformizmus, valamint a kötelező beilleszkedés elől menekülő nemzedéket ábrázol, amely egyszerűbb és igazabb élet­re vágyik. Mindhárom film más tehát, de közös bennük, hogy megjelenítik annak a nemzedéknek az érzelmeit és nyugtalansá­gát, amely az ifjúság és az érettség határvo­nalán áll, vagyis a mai harminc-negyven évesek sorsát.

A „Marrakech express” kalandos, de igen hihető, szórakoztató, és ugyanakkor szuggesztív történet. Néhány gimnáziumi osz­tálytársról szól, akik tíz év után újra összeta­lálkoznak, s egy ismeretlen fiatal lány kéré­sére elindulnak Milánóból Marrakechbe, hogy segítsenek egy barátjukon, aki hasis­ügy miatt került börtönbe. A film, amelyet az Ouarzazate- és az El Foud-oázis közelében forgattak, a trilógia alapját képező „mene­külés stratégiájának” az alapját jeleníti meg, s nemcsak azért, mert a sorozat első filmje. Valóban megjeleníti azt az alapfelfogást, amely szükséges és elégséges feltétele egy ilyen költői hitvallás kialakulásának: hogyan cselekszik az, aki éppen átlépni készül a fel­nőttkor küszöbén, milyen a felelősség súlya, amelyet majd hordoznia kell. Ebből azonban ne vonjanak le elhamarkodott következteté­seket. Később majd meglátjuk, hogyan lesz Salvatores számára a menekülés az egyet­len módja annak, hogy az ember teljes mér­tékben vállalja a felelősséget saját viselt dol­gaiért. Dinamikusságát tekintve a film a „road-movie” kategóriájába tartozik (hogyan is tartozhatna máshová?), amely azonban határozottan távol marad a megszokott, el­sősorban amerikai modellektől. Itt a megtett kilométerek ellenére elsősorban belső uta­zásról van szó. S véleményem szerint egyál­talán nem véletlen, hogy a rendező a siva­tagot választotta helyszínül. A film másik ér­deme, hogy olyan különleges színészt juttat igényesebb mozifilmszerephez, mint Diego Alatantuono, akit eddig csak videókazettá­kon láthatott a közönség, s akiről ennek kö­vetkeztében sztereotip kép alakult ki, kivéve a Tupi Avati rendkívüli rendezésében bemu­tatott „Regalo di Natale” (Karácsonyi aján­dék) című filmet. A szereposztás olyan összehangolt és pontos, akár egy színházi társulatban. A szereplők között található, többek között, Fabrizio Bentivoglio és Cristina Marshillach, valamint a nagyszerű Giu- seppe Cederna és Giogio Alberti. S akár egy színtársulatnál, kisebb változtatásokkal ugyanez a szereposztás a további filmek­ben is.

A „Turné”-ban ismét együtt szerepel Abatantuono és Bentivoglio, s a film dinamiz­musa is rendkívül hasonló ez előző filmé­hez. Ez is road-movie, de a téma már nem a felelősségérzet elfogadása, amely az érett kor velejárója. Itt az elemzés mélyebbre ha­tol, s egy olyan érzelmet vizsgál, amelynek igen nagy, talán túl nagy az irodalma, de a mi kultúránkban mindig is a legelavultabb re­torikával szóltak róla, s ez a barátság. Egyé­ni a története? Igen, talán, de a hetvenes években érett korba lépők nemzedéke ese­tében az „egyéni” mindenképpen tükrözi a társadalom képét, főleg, hogyha szembe­állítják a következő évtized banális és ki­csinyes karrierizmusával. Összefoglalva: Dario (Diego Abatantuono) és Federico (Fabrizio Bentivoglio) testi-lelki jó barátok, bár jellemük igen eltérő. Az első inkább a külsőségekhez s a karrierhez kötődik, ami a nyolcvanas évek jellemzője, a másik gondol­kodóbb lény, hajlik a melankóliára, a hetve­nes évek mélyebb lelkületű entellektüeljét képviseli radikalizmusával, valamint azzal, hogy számára a létezés fontosabb, mint a létforma. A barátságukat próbára tevő ügy Vittoria szerelme (Laura Morante). A lány mindkettőjükbe szerelmes, érthető módon, hiszen, amint ki is mondja, „ők együtt alkot­nak egy teljes embert”. Az olaszországi tur­né megint csak a belső megismerés útjának a metaforája, s ugyancsak nagyon találó a filmben színre vitt darab, Csehov Cseresznyéskertje, amelyben Trofimov, a premarxista értelmiségi, s a meggazdagodott pa­raszt, Lopatyin, pontosan azokkal a jellem­zőkkel (és gyengeségekkel) rendelkeznek, mint a film hősei. Salvatores ezt a filmjét azoknak szenteli „akik nem tudnak válasz­tani korunkban, akik nem tudják eldönteni, hogy a valóságban éljenek, vagy teljes mér­tékben elszakadjanak tőle. S fontos az, hogy beszéljünk dolgainkról. Ahhoz, hogy felnőjünk, el kell hagynunk illúzióinkat, el kel! fe­lejtkeznünk a múltról és a nosztalgiáról, s előre kell lépnünk.” Ahhoz, hogy nyilvánva­lóvá tegyük a film mondanivalóját, elég, ha a kulcsjelenetet felidézzük: a főszereplők au­tója megakad egy hegytetőn, se előre, se hátra nem tudnak elindulni. Ennek a nem­zedéknek, amely olyannyira megakadt ab­szolút bizonytalan – és főleg kiúttalan – hely­zetekben, Salvatores szerint nincs más vá­lasztása, mint a menekülés. A főhősök tehát elmenekülnek Vittoria szerelme elől. Nem hajlandók semmiféle radikális megoldásra, inkább visszautasítják a nőt, és együtt indul­nak a kalandok világába. Az utolsó filmben, a „Földközi-tenger”-ben a rendező mintegy hidat emel művei közé, s ezzel megalkotja a három film egységét. Laborit a következő mondatot mondja (fejből idézem): Ha így állnak a dolgok, az egyetlen járható út a me­nekülés marad, amennyiben tovább akarunk élni és álmodni.” A szereposztás szinte ugyanaz, mint az előző filmekben, a szín­hely pedig a török partok közelében levő kis sziget, Kastellorzio, amelynek filmbeli neve Syrna. Egy olasz katonákból álló csapat el­indul, hogy megszállja a szigetet (az évszám nem szerepel a forgatókönyvben, de később kiderül, hogy 1941-ben játszódik a történet). A kis sziget stratégiai jelentősége szinte a nullával egyenlő, a katonák pedig – részben azért mert rádió-összeköttetésük mulatsá­gos módon megszakad – kívül rekednek a világméretű konfliktuson. Összebarátkoznak a sziget lakóival, alkalmazkodnak egy új életmódhoz, s hamarosan törvényszerűen felmerül a kérdés: ’’Vajon itt jobb, avagy a csatában?” Egyik nap azonban repülőgép érkezik a szigetre, s az olasz pilóta elmondja nekik, hogy időközben elmúlt szeptember nyolcadika, s akik eddig barátok voltak, most ellenségekké váltak, s fordítva, valamint hogy Olaszországban és a világban nagy a forrongás, s ezért nem lehet elvesztegetni a tett lehetőségét, vissza kell térni a való világ­ba, s építeni kell valamit, ami tartós... A hajó, amely visszaviszi őket a „civilizációba”, ma­gával viszi azokat az illúziókat is, amelyek­nek nem lesz helye az elkövetkezendő években. S ekkor felmerül az örök kérdés: mire való az állandó küzdelem a szörnyeteg ellen, amely megbénítja a kultúra összes mozgatórugóját, amely tagadja a másság létjogosultságának összes lehetőségét, amely legyőzhetetlen, mivel megfoghatat­lan? Valójában mennyivel jobb belátni a ve­reséget, s „tovább élni, álmodni”! Russo őr­mester (ismét Abatantuono), aki épp a leg­keményebb ember ebben a helyzetben, a film végén ismét a szigeten jelenik meg, im­már hetvenévesen, oda menekült a Leviatántól. A következő szavakat mondja: „Rendben van, ti győztetek, de soha nem te­kinthettek cinkosotoknak.”

Az olasz történelmi jellegzetességek, amelyek átitatják Salvatores filmjeit, való­színűleg kissé távol állnak majd a magyar közönségtől, amely más, dinamikusabb poli­tikai valóságban él, nem pedig abban a tár­sadalmi, politikai és kulturális statikus láp­világban, mint e cikk írója.

Akkor viszont Salvatores üzenete a ma­gyar közönség számára éppen az, hogy na­gyon kell vigyázni, el kell kerülni a Pasolini jósolta uniformizálódás veszélyét, nehogy egyszer csak egy olyan ország felé utazza­nak, mint a film hősei. Olyan ország felé, amelyet teljesen fel kell majd építeni, s amely azután nem tudja majd viszonozni lakóinak jó szándékát és elkötelezettségét, sőt megfosztja őket ideáljaiktól, s menekü­lésre kényszeríti őket. S nehogy néhány éven belül olyanok legyenek, mint a mai olasz nemzedék képviselői akik – Salvato­res szavaival – „kijelentették, hogy minden hatalom a képzeleté, s közben még mindig Andreottié a hatalom”.

Klukon Bea fordítása

SZÍNHÁZI SZEMLE

SZŰCS KATALIN

Író és rendező egyszemélyes konfliktusa

(Eörsi István a Budapesti Kamaraszínházban)

„Pistám, te ezt a darabot nem érted...” – idéz­ném legszívesebben Déry Tibort, ha a Sírkő és kakaó című komitragédia szerzőjével s egyben a Budapesti Kamaraszínház Károly körúti (ejtsd: Asbóth utcai) stúdiójában látha­tó előadásának rendezőjével, Eörsi Istvánnal tegeződnénk, s ha nem volna megengedhe­tetlen tiszteletlenség, egyszersmind sze­mérmetlenség a színlapon kellő öniróniával maga felkínálta idézettel támadni az író-ren­dezőre. Támadásáról persze amúgy sincs szó, mentségemül pedig csak az szolgálhat­na, hogy – szerénytelenség ide, szerényte­lenség oda- én is valami ilyesmit élcelődtem kolléganőmnek a szünetben, nemtetszésem okát kutatva. Mert csakugyan azt volt az ér­zésem, hogy a rendező Eörsi félreérti a szer­ző Eörsi darabját, amikor színészeivel elide­genített, Brechtet játsszat. Már akkor is téve­dés lett volna így interpretálni a művet, amikor – a mostani átdolgozást megelőzően – a drámákét része stilárisan még meglehetősen elkülönült egymástól, s a második rész tán alkalmat adhatott volna efféle megközelítés­re. Az elsőben azonban már akkor is töké­letes, s ezért ellenállhatatlanul mulatságos volt az átjárhatóság „hót-reál” és abszurd között. A valós alapszituáció, a Piti házaspár együgyű vergődése az eltartási szerződés rabságában-biztonságában éppen realitásá­ban volt abszurd, s e minőségében egyúttal alkalmas a hatalom természetének, műkö­désének tökéletes modellálására anélkül, hogy az általánosíthatóság bármiképp is csorbította volna a valószerű szituáció hitelét.

Ám ahogy a szerző megnyerő politikai tisztánlátással és történelmi szkepticizmus­sal megpróbálta rendszerkritikából – a darab 1965-ben született – a világon létező vala­mennyi hatalmi struktúrára kiterjeszteni a mű érvényét, mind abszurdabbá vált a szín­padi helyzet, s ezzel együtt mind erőtleneb­bé a világ abszurditásának felmutatásában.

Kiderült például, hogy az eltartott és eltar­tóin élősködő öregasszony kapcsolatban áll családilag a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekkel, a Forradalmakat Összehan­goló Világközponttal vagy a Házmesterek Világszövetségével, s hogy leánya révén külföldi tőkeérdekeltségei is vannak egy to­kiói kuplerájközpont erejéig, ám ezek a jele­netek már csupán a maguk elvont összefüg­gés-rendszerében voltak modellértékűek, konkrétságukban nem. Az egyetlen jelentés­síkra redukálódott abszurdban fel-felvillantak ugyan reális mozzanatok, de az ereden­dően abszurd realitásának humora meg sem közelítette a valóság abszurditásáét.

A szándék tiszteletreméltó volt, a megva­lósulás kétségtelenül nem teljesen sikerült, amit a tavalyi, Éry Kovács András rendezte egri bemutató híven tükrözött is: ott elbi­zonytalanodva, ahol kicsúszik a mű alól a szituáció, s bizonyítva – legalábbis az én számomra –, hogy minél reálisabb a helyzet és hitelesebb a színészi játék, annál erőtel­jesebben hallik ki belőle az abszurd. Min­denesetre Eörsit is az egri – s tán az 1968- as Thália Stúdió-beli – előadás tapasztalatai vezethették arra, hogy valószerű szituációra építse a dráma, pontosabban most már komitragédia – mert ez lett a műfaji meghatá­rozás – második részét is. (Valóban, ha léte­zik tragikomédia, miért ne lehetne komitragédia is? Avagy hogyan is nevezhetnénk másként, ha a jelentéktelen, piti, kis egyéni sorskomédiák egyetemes érvényű tragédiák kifejezői? Bár ez átiratban mintha éppen az általános érvénnyel volna a baj.)

Sikerült Eörsinek ezáltal jobban szervesítenie a két, meglehetősen különnemű részt, de most meg mintha az egyetemesség rová­sára. Eltűnt a nemzetközi kapcsolatrend­szer, el az egész világot behálózó érdek- szövetség. Maradt egy éppenséggel lehet­séges manipuláció, amely szerint a külföld­ről érkezett levelek, csomagok csupán az öregasszony s orvosa ármánykodásának eszközei, helyből föladva, azzal a céllal, hogy a hatalom nemzetközi megtámogatottságának képzetét keltsék. S a lakástulaj­donos vénasszonyok jobblétre szenderítésének módozatait egybegyűjtő munkáját, a traktátust is csupán azért adja feltehetően oda az orvos a Piti házaspárnak – az öreg­asszony tudtával, beleegyezésével és mulattatására –, hogy felpiszkálja bennük a szabadság utáni vágyat, a hitet a lakás meg­szerzésére, hogy azután kacagva konstatál­hassa: a „fiatalok” a tizenöt év után hirtelen rájuk szakadt szabadsággal nemigen tud­nak mit kezdeni, amikor úgy hiszik, jótevőjük meghalt, s kellőképpen meg is siratták.

Pitiék az előző verzióban sem tudtak mit kezdeni átmeneti szabadságukkal, ám most mintha a hatalom is pitivé, s főként helyhez kötöttebbé, provinciálisabbá vált volna az­által, hogy pusztán az öregasszony ládikájában gyűlő különböző valutanemek szava­tolják egyetemességét. De a szabadság mi­benlétének, a szabad világ perspektívájának rajza is szegényebb lett így néhány motí­vummal. A gazdagság kívánatos, titokzatos világába űző vággyal például, ami a postást az öregasszony kiszolgáltatottjává tette. Most ugyanis nem a tokiói kupiban lehetsé­ges állásért folyamodik a megszédült levél­kihordó a feleségétől való szabadulás re­ményében, hanem pusztán szexuális nyo­morának szerény titkát osztja meg könnyel­műen az eredendően gonosz, mert az infor­mációt zsarolásra használó öregasszonnyal, egy légyottra alkalmas hely megszer­zése érdekében. Szerepe, függése a hata­lomtól így ha másképpen is, de változatlanul megkérdőjelezhető a darabban, ahogyan fe­leségéé, a rendőrnőé is, bár a Pitiék pótlá­sára kétségtelenül továbbra is alkalmasak. De mert az átírás így esett, s a darab ezáltal stílusában, szerkezetében egységesebb lett ha jobb nem is –, előadásában a brechtizálás indokolatlanabb, mint valaha.

Az első részt eddig is a „sültrealizmus” él­tette, ez hozta ki ízeit, gyilkos humorát és többrétegű jelentését – amint azt az egri elő­adás bizonyította most azonban, hogy a második rész is ehhez igazíttatott, végképp elhibázott a játszók – Pitiné szerepében Kubik Anna, Pitiként Újvári Zoltán, s az öregasszonyt alakító Heiyey László – távolságtar­tása szerepüktől. Igaz, a songok minduntalan kilépésre kényszerítenek a szerepből, de a kilépéshez először is benne kellene lenni, be­le kéne bújni a figurákba, hogy annál erőtel­jesebb lehessen a kontraszt az ön- és világ­reflexió – mert ez a songok funkciója – és az öntudatlan lét, vagyis az alapszituáció között. S ha Eörsi „érti” darabját, és nem brechtizál, tán az is elkerülhető lett volna, hogy az elő­adás kezdetén odúnyi kis albérletük egyetlen ágyán csak vízszintesen elférő Pitiék egyszer csak kihúzzák az ágyat és kiegyenesedjenek – merthogy mindjárt fölvetődik a kérdés, miért nem tették ezt meg előbb, akkor nem verték volna be a fejüket a mennyezetbe kikü­szöbölhető lett volna, hogy az öregasszony, mint egy kráterba, úgy nézzen le rájuk a szo­bájukba, megspórolva a leskelődés, hallgató­zás emberi, ám kényelmetlen pozitúráit, mi­közben Pitiék őt természetesen így sem lát­ják; de még tán az is elkerülhető lett volna, hogy a Pauer Gyula tervezte kör alakú toló­kocsipálya révén az amúgy is kicsi stúdióból kiszoruljanak a férőhelyek, vagyis a nézők.

MŰHELY

SÁNTHA JÁNOS

A tőkés restauráció és jövője Kelet-Európában

Kelet-Európában zajlik a rendszerváltás. A politikai hatalom birtokosai hozzákezdtek a váltás lényegéhez: az államszocialista tulaj­don magántulajdonná alakításához. A hatal­mat átjátszó volt bürokráciák, valamint a ha­zai és külföldi érdekeltségű új elitek szövet­sége alapján, egyelőre még döntően békés keretek között, folyik a sajátos „eredeti tőke- felhalmozás”, az országok vagyonának kü­lönböző érdekcsoportok által képviselt „ál­lami” vállalatokba, részvénytársaságokba és magánvállalkozásokba való privatizációja. Hasonló jogi és erkölcsi színvonalon, mint ahogy az eredeti tőkefelhalmozás mindig is végbement: vagyis nyílt vagy alig burkolt szabadrablás formájában. De mindez a ma­ga nemében „normális”, a polgári jog, illetve erkölcs által szentesített folyamat.

A néptömegek azonban mindebből egye­lőre „csupán” azt érzik, hogy míg egy oldalról a polgári demokrácia a saját jogi szabadság­kritériumait és állami-intézményi tartozékait- ugyan már a kezdetekben torzulásokkal, de – megteremtette (polgári parlamentarizmus, szervezkedési, sajtó- és véleményszabad­ság), ugyanakkor más oldalról az e tájakon évtizedek óta ismeretlen fizikai és szociális létbizonytalanság vált meghatározó környe­zetté: tömeges munkanélküliség, széles ré­tegek szegénységbe süllyedése, a fiatalság perspektívátlansága, az idősek reményvesztettsége. És az ezekkel együtt járó helyi há­borúk fellángolása, az erőszak s a gátlásta­lanság terjeszkedése.

Mindezek mellett, sőt mindezek ellenére még sokakban él a boldog remény és szép il­lúzió: Majd csak segít a Nyugat. Majd csak beindul a tőke özöne. („Amerika, Amerika nem mondhat nemet...”, harsog a nóta is.) Ez ma Kelet-Európában a varázsszó. Mint an­nak idején a csodafegyverben, ma a csoda­tőkében hisznek vallásos odaadással. Ezt hinni kell, azt viszont mindenki tudja, az utca embere és a bársonyszék birtokosa is, hogy tőke nélkül nincs tőkés fellendülés, és az ere­deti felhalmozás szakaszában a külső erő­forrás bevonása nélkülözhetetlen (amit an­nak idején a gyarmatok és az annexiók bizto­sítottak). Ezen áll vagy bukik Kelet-Európá­ban a polgári, a kapitalista berendezkedés konszolidációja, hiszen gazdasági felemel­kedés nélkül, tömegesen érzékelhető élet­színvonalbeli felzárkózás nélkül itt nem lesz társadalmi béke. A tőkés fellendülés mindent megelőző, fő feltétele pedig a nagy tömegű, külső termelőtőke beáramlása. Ezzel a felté­telek köre bezárult.

Manapság a számba jöhető tőkének két formája van: egyik az állami költségvetésen átáramló tőke, amelynek az államháztartá­sok túlterheltsége és eladósodottsága miatt a nyugati átlagpolgár adótöbblete a végső forrása. De kellő tömegben erre számítani, a történelem tanúsága szerint, több mint hiú ábránd. Hiszen itt százmilliók felemelkedé­sét kellene finanszírozni, és ha ez realitás lenne, nem állna olyan áthághatatlan szaka­dék páldául a portugál és a német, az ír és az angol, vagy például a brazil és az USA-beli átlagos életszínvonal között. A másik forrás a magánvállalkozói szféra. A magán­tőke azonban csak oda invesztál, ahol a le­hető legnagyobb nyereséget remélheti, ahol azonos termelési feltételek mellett a legalacsonyabb a munkavállalói fogyasztás szint­je. Ez pedig ma nem Kelet-Európa, hanem Ázsia, Dél-Amerika és Afrika. A bedolgozói színvonalú munkának ezek a térségek a fő bázisai, mivel az alacsony igények és a „lázongás” hiánya ideális terep a vállalkozók számára. Kelet-Európában a világtőke helyi képviselőinek éppen az lenne a történelmi feladata, hogy az itteni életszínvonalat az előzőekkel versenyképes szintre süllyessze le, és szelídítse meg az ellenszegülésre haj­lamos bérmunkásokat, illetve érdekképvise­leteiket. És majd, ha ez mind sikerül, majd akkor, és csak akkor jön e tájékra a tőke.

A „süllyesztés” és „szelídítés” a rendszer- váltás immanens részeként folyik, miközben az elitek alkuja nyomán a friss vagyonhoz jutott tőkések szűk, újgazdag rétege kihívó fogyasztással irritálja a mind üresebb zsebű, mind kevesebb munkaalkalommal bíró át­lagembert. így, bár még csak tétován, de már meg-megfogalmazódik a kétkedés is: amikor ezeket választottuk, ezt akartuk? És miért nem segít a Nyugat? Miért nem jönnek a milliárdok? Már felmerülnek a kétségek, mint annak idején a csodafegyver elmaradá­sakor. Csak nem hagynak cserben bennün­ket!? Csak nem ámítás ez az egész!?

A bizonytalankodók és tétovázók már va­lamit megérezték a tőke igazi természetéből, amelynek lényege nem erkölcsi, hanem poli­tikai-gazdasági kategória. A kapitalizmus múlt századi szabadversenyes korszakában még a véletlen szabályozta a tőkés nyeresé­get. Hiszen közismert, hogy a szabadpiacon az egyes adás-vételi aktusok soha nem egyenértékcserék – csak azok átlaga az, mi­vel valamelyik mindig nyer, a másik pedig ve­szít. Ha azonban az egyik oldal monopolis­tává válik és gazdasági hatalmánál fogva diktálhatja a feltételeket, akkor az egyenlőt­len cserén rendszeresen ő nyer a másik ro­vására. Ugyanez alakult ki mára nemzetkö­zileg is, megszüntetve a gazdasági kapcso­latokban a véletlen mozzanatának meghatá­rozó szerepét. A korábban gyarmatokon, rablóháborúkon meggazdagodott tucatnyi ország, ha kell, katonai erővel is kézben tart­va a nyersanyagbázisokat (iraki leckéztetés) és a nemzetközi közlekedést (panamai be­avatkozás), birtokolva a monetáris szférát (adósságválságba és kiszolgáltatottságba szorítva országok sokaságát) és a kereske­delmet (a kiépített protekcionista hadállások mögül globális árszabályozást végezve), olyan monopóliumra tett szert a világgazda­ságban, amellyel soha nem látott mértékben zsarolja ki a „harmadik”, és most már a „má­sodik” világot, Kelet-Európát is. Az ünnepé­lyes fogadalmak és szépséges szónoklatok ellenére jelenleg e régióból erőforrás-kivonás történik: több tőkét szivattyúznak ki, mint amennyit idetelepítenek. Ugyanakkor míg korábban egyes elmaradott országok felzár­kózhattak (Japán, Olaszország), ma már le­hetetlen bejutni a tőkés centrumba. Kapitalis­ta formában (az átlagember életszintjét te­kintve) éppúgy reménytelen a gazdag orszá­gok utolérése Dél-Korea, Salvador, Portugá­lia számára, miként Ukrajna, Lengyelország vagy Magyarország számára. Hiszen a Centrum elszívja a periféria többleterőit, és az egyenlőtlen viszony fenntartásához lét­érdeke fűződik. Ezzel azonban nem a felzár­kózás jön el, hanem a mai viszony termelődik újjá.

Vagyis tőkés körülmények között a peri­fériának elmaradottnak kell maradnia, amit súlyos világgazdasági törvényszerűségek kényszerítő ereje determinál, és amit jámbor óhajok, látványos ígéretek nem hághatnak át. A perifériális népek számára tehát csakis a nem kapitalista társadalom, így Kelet-Európának az államszocializmust meghaladó kvázi „harmadik út” jelentheti a felemel­kedést, ami a kiterjedt önigazgató köztulaj­dont is magába foglaló vegyesgazdaság, a nép demokratikus hatalmaként. Ahol az ál­lami, a közösségi, a kisvállalkozói és tőkés tulajdon szabad versenyben dönti el, hogy melyik termelési ágban, melyik területen mi­lyen tulajdoni szerkezet az optimális, ahol szabályozott piaci körülmények hozzák összhangba a termelést és fogyasztást, ahol a munka értékesebb annál, mintsem hogy embereket tétlenségre kárhoztassanak, ahol éppen ezért a termelékenység fokozatosan felülmúlja a tőkés társadalom lehetőségeit. És ezen a gazdasági alapon már megvaló­sítható a társadalmi szolidaritásnak az a rendszere, ahol száműződik a létbizonyta­lanság, ahol az állampolgárok ellenőrzésük alatt tartják a gazdaság és politika vala­mennyi szintjét, ahol a polgári szabadság­eszmény jogi világa olyan gazdasági és szo­ciális garanciákkal, természetvédelmi lehe­tőségekkel bővül, melyeknek a profitérdek sohase hagyott kibontakozási területet.

Ma még azonban Kelet-Európa tőkés pe­rifériává gyúrása folyik, de e folyamat egyre húsba vágóbb szorításai hatására egyesek már kimondják: Ez sem kell! Amiként az sem kellett. A korábbi rendszer.

A történelemben az új társadalmaknak ka­tonailag és gazdaságilag egyaránt verseny- képeseknek kell lenniük. Kelet-Európában az elmaradt tőkés felhalmozódást pótló eről­tetett iparosítással és kollektivizálással, vala­mint a háborút követő gyors újjáépítéssel az 50-es évekre megtermelődtek azok a gazda­sági feltételek, amelyekre a demokratikus néphatalom keretei közt működő, szociális vegyesgazdaság felépíthető lett volna – és ez a térség megnyerhette volna a globális ver­senyt az egyének újítókészségének kibonta­kozásával. Ám a bürokratikus hatalmi elit meghiúsította a demokratikus váltást, a népi erők pedig gyöngék voltak ahhoz, hogy erő­szakkal kivívják a számukra egyedül re­ményteli jövőt. Ami életképtelen, annak pedig pusztulnia kell a történelem színpadáról. Ez a vég érte utol a túlhaladottá vált diktatórikus államszocialista formát is. A fejlett tőkével szembeni versenyben egyre inkább lemara­dó, az egyéni szabadság korlátozása, a valódi köztulajdon megakadályozása mellett a tömegek életszínvonalával is egyre mé­lyebbre süllyedő rendszer uralkodó bürokra­tái így kettősen is megcsalták a kelet-európai munkást-egyszer azzal, hogy ragaszkodva kiváltságaikhoz romlásba vitték e társadal­makat, másodszor pedig azzal, hogy „saját zsebre” átadták azt a tulajdont és hatalmat, amelyről évtizedekig azt harsogták, hogy az a dolgozó embereké. A népek a korábbi társa­dalmat elutasították, de mind többen érzik úgy, hogy ez az új sem kell. Mivel amit a rom­ba dőlt múlt – minden torzulása ellenére – az átlagember számára évtizedekig természe­tes és napi élménnyé tett: a fizikai és szociális létbiztonságot, a folyamatos munkaellátott­ságot, az ingyenes oktatást és egészség­ügyet, a támogatott kultúrát, sportolást és üdülést, most Kelet-Európa versenyképessé tételének „nagy művében” fokozatosan fel kellene számolni. E térséget át kellene ala­kítani a hozzá hasonló tőkés periféria min­tájára. És ki hallott Mexikóban teljes foglal­koztatottságról, Törökországban tömeges munkásüdültetésről, Thaiföldön ingyenes egészségügyről, Portugáliában olcsó szín­házbérletekről?

A tőkés centrum a kapitalizálódó Kelet- Európának egyszerű bedolgozói szerepet szán, ahol a polgári demokrácia is csak lát­szat, miként a periférián általában. (Azzal, hogy a dél-koreai diktátor civil ruhát öltött, nem váltak legálissá a szakszervezetek, a baloldali pártok.) Itt a polgári diktatúra a szükséges és egyedül lehetséges hatalmi forma, a centrum ugyanis kivonja a többlet­értéket, és a tömeget így bérrel nem lehet, tehát erővel kell fékentartani. Nem véletlen, hogy Kelet-Európában sehol nem a jóléti polgári demokráciát, a szabad piacgazdasá­got képviselő liberálisok jutottak hatalomra. Hiszen ez azonnali gazdasági összeomlást, általános zűrzavart hozott volna – felszaba­dítva az árakat, béreket, vámokat, piacokat. Jó példa erre a chilei Friedman-féle sokkte­rápia csődje. A periférián a szép szólamok ellenére a tőkés diktatúrát megtestesítő kon­zervatív, paternalista, korporativ államkapi­talizmus az adekvát forma, nacionalizmus­sal és klerikalizmussal „gazdagítva”. Neki kellene végrehajtani az átlagmunkás élet­színvonalának versenyképessé süllyeszté­sét, ám a tömegek a korábban kivívott jogo­kat egyre hevesebben fogják védeni, és ez fokozatosan növeli a nép többsége és a ha­talom közötti szakadékot, rákényszerítve a vezetést a rendszerváltással polgári demokratikus játékszabályok mind több elemének felrúgására, a tőkés diktatúra mind több ele­mének bevetésére.

E folyamat tehát nem egy rossz taktika vagy félresikerült hatalmi koncepció követ­kezménye. A történelem fintora, hogy a túl­hajtott államszocialista diktatúrát békés úton az a polgári demokrácia váltja fel, amely szintén történelem tanulsága szerint bukás­ra ítélt kapitalista restaurációt (lásd: Bourbon-restauráció kudarca) erőltetve kényte­len lesz tőkés diktatúrába átmenni – ha ad­dig egyáltalán fenn tudja magát tartani –, hogy végül szükségképpen átadja helyét a nép demokratikus hatalmának. Most már nem kétséges, hogy Kelet-Európa ezt a restaurációs vargabetűt, e történelmi lecke meg­tanulását nem „spórolhatja meg”.

A kérdés mármost az, hogy milyen konkrét útja, folyamata lehet a kibontakozásnak, a demokratikus népi hatalom létrejöttének. Ar­ról már volt szó, hogy a megváltó tőke nem jön, amíg az itteni életszínvonalat a hozzánk mérhető tőkés periféria színvonalára le nem szorítják. Igen ám, de az itt élő népek előbb vetnek véget a restaurációs erőfeszítések­nek, mintsem hogy elnyomorításuk elérné a versenyképes fogyasztás szintjét. Ez az el­nyomorítás ugyanis konkrétan például azt je­lenti, hogy meg kell célozni a periféria 20-25 százalékos normál munkanélküliségi rátáját. Válság idején természetesen ez az arány kö­zel megduplázódik, és a periféria recessziós munkanélküliségi rátája 30-40 százalékos. Ezt kellene elviselnie Kelet-Európának a közel tízévenkénti világgazdasági ciklusok néhány éves időszakában. Emellett itt egy hosszú átfutási idejű „rendszerváltási” mun­kanélküliséggel is szembe kell nézni, ami fő­ként a szellemi szférákban jelentkezik. Ugyanis minden társadalomnak megvan a maga adekvát osztály- és rétegstruktúrája, amelyben tükröződnek az adott rendszer prioritásai. Az államszocializmus a közvetlen termelő rétegek ellátása végett egyes kiszol­gáló csoportokat nagy létszámra fejlesztett fel. Ezért van itt háromszor annyi orvos, öt­ször annyi kórházi ágy, kétszer annyi peda­gógus, tízszer annyi kultúrmunkás, művész, mint a tőkés periférián. E többletekre itt sem lesz szükség, egy részük profilt változtat majd, és elmegy ügynöknek, brókernek, kru­piénak, baby-sitternek, házicselédnek, utca­lánynak. A többi pedig várhatja a havat.

Ez is azt illusztrálja, hogy a kapitalista res­taurációs folyamatban a legszélesebb nép­rétegek válnak veszélyeztetetté. A bérmun­kások – akár fizikaiak, akár szellemiek – a termelési profilváltozások, a recessziók, a prioritásváltás összes következményét kénytelenek lesznek viselni a munkahelyeik elvesztésével. De nem járnak jobban a kis­vállalkozók, kisiparosok, butikosok sem, hi­szen a csökkenő kereslet, a külföldiek és a nagyok piaci ereje kilátástalan helyzetbe ta­szítja őket, és most már nem kínálnak meg­oldást a munkásfelvételi hirdetések. Emel­lett veszélyeztetetté válnak a vegyesvállala­tok keleti menedzserei, sőt egyes keleti tő­kés rétegek is. Az előbbiek az arrogáns nyu­gati „kollégák” által kiszorítva a vezető pozí­ciókból, az utóbbiak a transznacionális tőke kíméletlen konkurenciája és a nyugati pia­cok protekcionista zártsága miatt.

A képlet tehát a következő: azokkal, akik a restaurációt a tulajdon területükön is mara­déktalanul végig akarják vinni, akik az élet­színvonalat a szükséges mélységig le akarják szorítani, akik minden vagyont és hatalmat a hazai tőkésosztály, illetve idegenek kezébe akarnak adni; nos, azokkal egyre több réteg, csoport fordul majd szembe, belátva, hogy nem érdekelt a folyamat továbbvitelében, és más irányban keresi majd a kiutat. Mindez szükségképpen növeli a hatalom arroganciá­ját, s máig annak is fennáll a veszélye, hogy a „legigazabbak” végső megoldásként nacio­nalista, demagóg jelszavakkal, harci oszta­gokat szervezve, nyílt terrorista uralommal próbálják meg a lehetetlent: a kapitalista visszarendezést Kelet-Európában. Ez az ultima ratio szörnyű szenvedéseket hozna a népek számára, és egy ilyen rémuralom egyben maga mutatná a restauráció kudarcát, az el­vetélt kísérlet végső agóniájaként. Ám Kelet- Európának a békés kibontakozás az érdeke.

Egy olyan „dicsőséges forradalom”, amely (mint hajdan Angliában) parlamentális úton zárja le a történelmileg abszurd kapitalista visszarendeződés kísérletét. Ehhez persze a demokratikus népi erők politikai szerve­zettségére van szükség.

A politikai irányzatok a tulajdoni viszonyok­ra épülnek, és akár rejtetten is, a társadalmi osztályok érdekeit jelenítik meg. Ma a tőkés társadalmat három osztály alkotja: a többsé­get adó tulajdon nélküli bérmunkások – fizikai és szellemi, ipari és agrár egyaránt a tulaj­donos és idegen munkaerőt alkalmazó tő­kések; a saját munkából élő kistulajdonosok, kispolgárok. A polgári ideológia igyekszik látszatstruktúrákkal elfedni a valóságot, és a munkásság fogalmát a fizikai dolgozókra szűkítve bizonyítani, hogy – a technikai fej­lődéssel összefüggésben – a munkásosztály fokozatosan társadalmi kisebbségbe szorul az ún. középosztályokkal szemben, ahová ezért a növekvő számú szellemi (alkalma­zotti) bórmunkásságot is besorolja a kispol­gárok mellé. Hasonlóan torzított az államszo­cialista ideológia is az ismert munkás-paraszt-értelmiség klasszifikációjával, hiszen az is abból a múlt századi tényből indult ki, hogy a munkásosztály túlnyomó többsége fizikai. Figyelmen kívül hagyta azt az alapvető törvényt is, hogy az osztályszerkezet a tulaj­don, nem pedig a munkamegosztási viszo­nyok tükre, és hogy minden osztálynak meg­van a maga saját szellemi, értelmiségi rétege.

A „létező szocializmusban” végül is lénye­gében két osztály egzisztált, egyrészt a kvázi köztulajdonos bérmunkás osztály – az értel­miségi-alkalmazotti bérből élő és tsz-dolgozót is ideértve –, másrészt a növekvő számú kisiparos-kereskedő kispolgári osztály – ugyancsak függetlenül a munkamegosztás­tól: ipari, agrár, szellemi stb. Napjainkban pe­dig folyik a tőkésosztály újraszervezése, mely „valódi” tulajdonosként váltaná fel az állami bürokrácia rétegét. A kispolgárság nem rend­szeralkotó társadalmi erő, ellentmondásos érdekeltsége miatt kapitalista környezetben a tőke támogatója, de ellenfelévé is válhat.

Ebből az osztályszerkezetből nő ki a politikai tagozódás, és a 18. századi francia forradalom óta a BAL a többségi érdekkifejezést, ma tehát objektíve a bérmunkás érdekeit, a JOBB a tő­kés, a KÖZÉP pedig a kispolgári érdekeket képviseli. Természetesen a felszín (az elne­vezés, a lózung) ezt csak ritkán láttatja ilyen egyértelműen. A baloldal adekvációja például eltérő a tőkés centrumban és a periférián. A gazdag kapitalizmusban a nemzetközi extra­profitból a bérmunkás osztálynak is jut annyi „részesedés”, amennyi a rendszer elleni harcot időszerűtlenné teszi. Itt tehát a rendszerváltás történelmileg nem aktuális. Ennek megfele­lően a baloldal szerepe a mind magasabb munkaerőérték kiharcolása. A klasszikus szociáldemokrácia, a fejlett tőkés társadalmak adekvát baloldali irányzata. A periférián azon­ban merőben más a helyzet: mivel itt nincs miből kielégíteni a bérmunkás osztályt, és a tömegek felemelkedésének egyedüli útja a nem kapitalista társadalmi forma, ezért itt a baloldal funkciója nem a kapitalizmus támoga­tása, hanem éppen felváltásának kiharcolása. Ezért nincs e régiókban mértékadó szociálde­mokrata mozgalom, hiszen sajátos szerepe itt nem érvényesülhet. Ma Kelet-Európában a kapitalizmus restaurációja idején az adekvát baloldal elutasítja a tőkés alternatívát, a kis­vállalkozót is megnyomorító retrográd, jobb­oldali törekvéseket, de ugyanakkor elhatárolja magát minden korszerűtlen, a múltat vissza­síró nosztalgiától is, és mindazoktól, akik nem vonták le a múltból a történelmi tanulságokat.

Ma még nem kristályosodtak ki azok a markáns baloldali pártok, de azok a valódi középpártok sem, amelyek pluralista módon megfelelnek tényleges osztályszerepüknek. Pedig mindkét oldal szükséges, mert a kapi­talista visszarendeződés meghaladásában a baloldal nélkülözhetetlen szövetségese a kö­zép, együtt alkotva a megfelelő tömegbázist, és a kapitalizmust erőltető kurzusokat a bal­közép együttműködése válthatja fel. Az ilyen koalíciós politikai erők mielőbbi felállása a restaurációs erőfeszítések terrorizmusba for­dulásának is egyedüli akadálya. Ebben je­lenik meg ma Kelet-Európában a népi balol­dal és közép korszakos politikai felelőssége.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Költők, munkások, kapitalisták

Hallgatom a rádió Vasárnapi Újság műsorát, melyben épp nyilvánosan feljelentik a Magyar Tudományos Akadémiát: a kiadásában meg­jelentetett kétkötetes Magyar Értelmező Ké­ziszótár nemzetellenes aknamunkával mételyezi népünk lelkét. Változatlanul a régi, bolsevista meghatározásokat közli szócikkei­ben, így például azt állítja, hogy a kapitalizmus „a termelési eszközök zömének tőkés tulaj­donán és a dolgozók tőkés kizsákmányolásán alapuló gazdasági, társadalmi rendszer”.

Nagy baj lesz ebből. Persze nem a ma­gyar néplélekben, hiszen azt a Vasárnapi Újság jeles műsorai immunissá teszik a bolseviki propagandával szemben, s a rend­szerváltás – vagyis a kapitalista restauráció – napjainkban mindinkább kétségbevonha­tatlan eredményei nem is nyújtanak talajt ahhoz, hogy e nemzetellenes eszmék gyö­keret verhessenek köztudatunkban.

A Tudományos Akadémián lesz baj, mi­kor végre azt is eléri a jogos számonkérés, elszámoltatás. S főhet majd a fejük, miféle új meghatározásokat írjanak az értelmező szó­tárak új kiadásaiba. Még hogy „a dolgozók tőkés kizsákmányolása”!

De valóban, mit is lehetne e ronda propa­gandaszöveg helyére állítani?

Kapitalizmus, tőkés... Isten látja telkemet, mindjárt József Attila sorai csendülnek fel bennem:

– Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog.

Hát ez aligha felelne meg a Vasárnapi Újság igényeinek. Szegény József Attila, mennyire bedőlt a kommunista-sztalinista ármányko­dásnak. Megjegyzem, Ady Endre is, pedig az ő idejében hol volt még Sztálin elvtárs! Mégis azt írta a Proletár fiú versében:

Az én apám reggeltől estig
izzadva lót-fut, robotot,
Az én apámnál nincs jobb ember
Nincs, nincs sehol.

Az én apám kopott kabátu,
De nekem új ruhát vészén
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.

Az én apám gazdagok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt,
De estére elhozza hozzánk
A jó reményt.

Úgy tetszhetnék, az ő idejében a kapitaliz­mus még valóban „a dolgozók tőkés kizsák­mányolásán” alapulhatott – ha nem tudnánk, hogy Ady vérbajos volt, s alighanem hagy- mázas képzelgéseit írta le ebben a költe­ményben.

A gyanús csak az, hogy Tóth Árpád nem volt se kommunista, se vérbajos, mégis így fejezte be a magyar költészet egyik leggyö­nyörűbb versét, a Körúti hajnalt

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdutt ki a térre.
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Mi tagadás, a gyársziréna itt is bús, a villa­mossín kopott, mint a proletár fiú apjának kabátja, aki robotol, ahogyan Tóth Árpádnál is a józan robot” kezdődik hajnalban, s a Nap sem egy tőkéslánynak, netán egy vál­lalkozó leányának, hanem a munkáslánynak csókol kezet, felcsillantva azt a reményt, amit a proletár fiú apja visz haza. Azt a re­ményt, amely – Jézus-Mária! – Ady A csillagok csillaga című költeményében ilyen borzasztó megfogalmazásban tündököl:

Vörös csillag, ragyogj és trónolj,
Mióta ember néz az égre,
Vörös csillag volt a reménye.

Node ilyesmit manapság talán idézni sem szabadna. Ámde mi az ördögöt idézzen az ember, ha ezek a magyar klasszikusok egyetlen valamirevaló verset sem írtak a ka­pitalista rendszer dicséretére? Hol a Tőkés fiú verse, amely felsorolná a piacgazdálko­dás áldásos erényeit, a nemzet felemelke­déséhez vezető egyetlen út szilárdan meg­alapozott reményét?

Úgy látom, azt a Justitia-tervet ki kell egé­szíteni. El kell számoltatni a magyar költé­szet klasszikusait is, akik a jelek szerint igencsak gyanúsak. Még az is meglehet, hogy a Varsói Szerződés eszmei előkészí­tésével megbízott ügynökök voltak. Ki kel­lene őket takarítani az irodalomtörténetek­ből, reprezentatív antológiákból, tanköny­vekből. Mert amíg változatlanul ők befo­lyásolják nemzeti közgondolkodásunkat, sosem lesz olyan értelmező szótárunk, amelyben a kapitalizmus végre megszaba­dul a kizsákmányolás rágalmának árnyéká­tól, s amelyben valódi meghatározása lesz olvasható: „a történelmi fejlődés legfelső foka, Isten Országának földi megvalósu­lása”.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Hangok és harangok

(Mi és a románok – néhány személyes emlék)

Egyetlen példa arra, miként foglalkozott a harmincas évek elejének sajtója a szom­széd népek dolgaival. A rádióújságban ol­vastam, hogy az „illetékeseknek” jobban oda kellene figyelniük arra, milyen hangú be­mondónők szólalnak meg a magyar rádió­ban. Bezzeg a románok! A bukaresti rádió­nak olyan szép hangú bemondónője van, hogy a rút román nyelvet is zengzetesnek érzékeli, aki hallgatja...

Szöget ütött a fejembe. Ettől fogva figyel­tem a román rádió adását. (Különben is, jó zenei műsorai voltak.) Föl kellett fedeznem, hogy mily szépen hangzik a román nyelv – mégpedig a bemondó hanganyagától füg­getlenül. így ütött vissza egy ostoba újság­írói oktondi észrevétele...

Később. Hányszor elmondta Karácsony Sándor: „Nem uszúlunk!” – azaz, hiába uszí­tanak bennünket, nem fordulunk szembe szomszédainkkal. Németh László 1935-beli romániai útinaplója is segített a hídverésben. Meg a Cantata szövege, mégpedig nemcsak Bartók, hanem (a félig román) Erdélyi József korábbi fordítása révén is. Hanem a legnagyobb közvetlen élménnyel Dsida Jenő Eminescu-fordítása szolgált, a Glossza, amely nemcsak borongós filozófiájával, hanem páratlan verselési megoldásai­val is megragadott. A modernséget tekintve, egy ízben Enescu Oidipusza döbbentett meg. íme, egy nagyszerű (és mégis élvez­hető) modern opera! Azután Tzara és Brán- cusi műveinek megismerése.

Megint másfajta élmény. A hetvenes évek vége felé egy észak-erdélyi kiránduláson elvetődtünk egy nagyon szegény, színtiszta román faluba. A templom végett megyünk: sokszáz éves műemlék. (Szóval a románok oda nem „frissen beszivárogtak”, mint sok­szor mondtuk-mondjuk, hiszen majd’ hét­száz esztendeje épült meg a jellegzetes görög-keleti fatemplom.) Előtte harangláb, délceg fiatal román férfiak húzzák a harang­kötelet.

Ötéves kisfiú sóvárogva nézi őket, sza­vukat nem érti, ők sem agyerekét, ám mégis kezébe adják az egyik kis harang kötelét. A magyar gyerek boldogan harangoz a falu­belieknek: gyertek a templomba!

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

Bárdossy László a Népbíróság előtt

Annak idején, 1945 októberében, magam is ott Öltem a Zeneakadémia nagytermében, ahol Bárdossy népbírósági tárgyalása le­folyt. Noha ennek 47 éve, nagyon is jól em­lékszem az esemény lényeges elemeire, és jelen könyv igazolja emlékezetemet. Ezt az eseményt nem lehetett elfelejteni. Elsősor­ban azért, mert Bárdossy személyében nem egy zavaros agyú, lumpen jellemű, művelet­len ember állt az emelvényen, mint amilyet annyit láttunk azokban az években bíróság előtt, és azon kívül főleg. Nem, dr. Bárdossy László tetőtől talpig úriember volt, méghoz­zá nem annak vaskosabb dzsentri változa­tából, hanem a túlzottan is kifinomult ideg­zetű és szellemű entellektüel fajtából való, akire idealizmus, magas erkölcsi érzék, a szép formák iránti igényesség, az esztéti­kum sajátosságaival való foglalatosság jellemző leginkább” – írja róla a könyv sajtó alá rendezője, Pritz Gyula. Mindez külsejéről is lerítt, törékeny alakjáról, ősz hajú, finom metszésű fejéről; értelmi színvonalát pedig könnyen megítélhettük igényes fogalmazá­saiból. Figyelmünket egy ideig ezek a külső­ségek kötötték le, de aztán kezdtük felfogni a vádiratból kibontakozó tényeket, amelyek természetesen nem voltak teljesen ismeret­lenek előttünk, de ilyen részletességgel és mélységben nem is tudhattunk róluk 20 éves korunkban. Most azonban kiderült minden. Teleki Pál gróf öngyilkos lett, hogy ne kelljen az örök barátsági szerződés megkötése után ellenségként fellépnie Jugoszláviával szemben. Bárdossy habozás nélkül követte őt a miniszterelnöki székben, és hajtotta végre a szégyenteljes cselekményt. Az ő mi­niszterelnöksége alatt jelent meg a harma­dik zsidótörvény, amely már zsidó és nem zsidó házasságát, sőt szerelmi kapcsolatát is büntetendőnek tartotta. Az ő miniszterel­nöksége alatt született az elhatározás, hogy a nem magyar állampolgárságú, ide mene­kült zsidókat vissza kell telepíteni eredeti lakóhelyükre, pl. Galíciába. Ennek végrehaj­tása 1941. augusztus végén 16 000 zsidó le- gyilkolását jelentette. Ő volt az, aki a máig megfejthetetlen eredetű kassai bombázás ürügyén hadiállapotba keverte Magyaror­szágot a Szovjetunióval, majd előidézte a Nagy-Britanniával és az USA-val való hadi­állapotot is. Ő kezdeményezte, hogy magyar csapatokat küldjenek a szovjet hadszíntérre, mely csapatok aztán mindenestül oda is vesztek. És miután megbukott mint minisz­terelnök, eszébe se jutott visszavonulni, ha­nem tovább munkálkodott saját elképzelé­seinek megvalósításán, és segített megaka­dályozni a fegyverszünet létrejöttét. Bárdos­sy nem tagadta a per folyamán személyes felelősségét a történtek miatt, mindamellett igyekezett kimutatni, hogy a németek – mint sok más országban – itt is megszervezték azt a különös atmoszferikus nyomást, amely kényszerítőleg hatott, hogy az ő akaratuk­nak megfelelően történjenek a dolgok. „Azonban miben állt ez a nagy német nyo­más? – tette fel vádbeszédében a kérdést Szalai Sándor, a politikai ügyész. – Ez a nagy német nyomás nem abban állt és érvé­nyesült, hogy a németek nagyon nyomatékos jegyzékekkel vagy fenyegetőzésekkel léptek volna fel konkrétan minden egyes esetben. Nem. A német nyomás abban ér­vényesült, hogy voltak Magyarországon Bárdossyk, Barthák, Werthek, akik ezt a né­met nyomást képviselték... Ezek az embe­rek a német érdekek képviseletében fogas- kerékszerűen egybekapcsolódó cselekede­teket visznek végbe... A nácizmus lényege a terror volt. Ez a fajta terror érvényesült a né­met belpolitikában, ez a fajta terror hatott a mi országunkra is, és ennek volt eszköze tu­lajdonképpen Bárdossy László. Nem egyet­len eszköze, többedmagával volt ennek esz­köze, azonban olyan prominens helyen, mint ő, kevesen állottak, és a nácik óriási szerencséje az volt, hogy ezeknek a – mondjuk úgy – jobboldali embereknek a szí­vében, a lelkében a húrok olyan nagyszerű­en rezonáltak a náci propagandára...” Bár­dossy az utolsó szó jogán elmondott beszé­dében azt igyekezett kimutatni, hogy Ma­gyarország számára a háború kitörésének pillanatától nem volt más út, mint a németek oldalán állni. Mindamellett, mint Pritz Gyula írja: „A halál árnyékában – számos, élete során felvett cinikus vonását maga mögött hagyva, mélyen átérezve a második világ­háború okozta mérhetetlen szenvedéseket – így fogalmazott: »Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni...«” A jogosan felgyűlt indulatok és keserűségek ez esetben az ország szó szo­ros értelmében vett romba döntéséből szár­maztak, és abból az emberveszteségből, amely – a lakosság számarányához mérten – a legmagasabbak közé tartozott.

Ez a legkülönbözőbb helyekről nagy mun­kával összeszedett írásbeli anyag igen kor­rekt módon igyekszik a per hiteles dokumen­tumait közreadni. Pritz Gyula bevezetője és igen alapos jegyzetei megítélésem szerint példát mutathatnak arra, hogyan kell egy fontos és a lakosság nagy része előtt ma már teljesen ismeretlen történelmi tényanya­got feldolgozni, és az embereket bevezetni a történelem bonyolult és fájdalmas mélysé­geibe. (Maecenas Könyvkiadó.)

Bácher Iván: Kék Duna Keringő

Leginkább az érint jólesően Bácher Iván írá­sait olvasva, hogy mennyire különbözik saját korosztálya átlagától. Ez a korosztály retten­tően el van szaporodva – ami persze termé­szetes, a háború után az emberek alaposan nekiláttak, meg aztán volt a Ratkó-törvóny is – , a baj az, hogy ez a korosztály egyszeriben elárasztott bizonyos területeket, ezért aztán a rádióból, a televízióból, az újságokból stb. egyre csak ennek a korosztálynak az átlag­hangulatát halljuk. Ami mit jelent? Bizonyos fajta közhelyeket, melyekhez rögtön hozzá is van téve, hogy „ez persze közhely, de azért...”

Végeérhetetlenül lehetne sorolni ezeket a közhelyeket, de fölösleges, hiszen Bácher Iván éppen hogy nem mond ilyeneket. Még­hozzá nem azzal az érezhető kicsengéssel, hogy „lám, ón nem mondok közhelyeket”. Nem, Bácher Ivánnak egyszerűen nem jut­nak eszébe közhelyek. Kristálytiszta termé­szetességgel eredeti. És mivel a vékony fü­zetke rövid írásai egyelőre nem alkalmasak hosszabb esztétikai elemzésekre, hadd bi­zonyítsam eredetiségét egy bekezdésnyi idézettel az Üdvözlet a győzőnek című írá­sából:

„Kívánom, hogy ne figyelmeztessenek jó­akaróim barátilag arra, hogy a tetején arany­ló, barnás, ropogós, ám belül a tejföltől, jog­hurttól, egy kis friss paradicsomtól, papriká­tól, lecsókolbásztól, pár karika parasztkol­básztól, amit az íze miatt nincs szíve az em­bernek kispórolni, no meg attól a szép darab húsos császárhústól, ami mégiscsak bele­ágyazódik az egésznek közepébe, egyszó­val mindettől a bévül tocsogós, zaftos, lédús rakottkrumpliról írjak mindenekelőtt – és ne zsidózzak.” (Z-füzetek/25.)

BARANYI FERENC

Világlíra Csepelen

A Csepeli Munkásotthon valóban otthon. Nem kultúrház, nem művelődési központ, még csak nem is oktatási bázis. Egyszerűen otthon, amelyben egy igen figyelemre méltó írócsoport már évtizedekkel ezelőtt hajlókra lelt. Ez a gárda mindig is több volt afféle önképzőkörnél, noha a „képzéstől” sohasem idegenkedett. Tollforgató munkások és más vasgyári dolgozók tanulták itt a verselós alapszabályait, a novellák szerkesztési mód­ját vagy éppenséggel az irodalomtörténet fontosabb tényeit. Az Olvasó Munkás Klub vezetője általában „profi” író volt, a meghívott vendégektől is sokat lehetett tanulni. No, meg egymástól: a kör kiműveltebb koponyái min­dig is elemi kötelességüknek érezték azt, hogy tudományukat kimérjék ismeretekre szünet nélkül éhes klubtársaik között.

Ez utóbbiak közé tartozik Csillag Tibor is. Egyszerű csepeli emberek közül került az egyetemre, hogy aztán – különféle foglalko­zások kacskaringóit bejárva – visszavigye hozzájuk az ott tanultakat. Meg azt is, amit közülük hozott el: az emberséget és a tehet­séget.

Mert Csillag Tibor tehetséges ember. Hogy költőnek milyen, azt nem tudhatom, sajnos nem olvastam a verseit. Ám, hogy műfordítónak kitűnő, azt minden kétséget kizáróan bizonyítja az a kötet, amely angol verstolmácsolásait tartalmazza. A Csepeli Munkásotthon kiadásában jelent meg, nem is olyan régen, a Műhelyfüzetek sorozatban. A címe: Óda a nyugati szélhez – Shelley is­mert költeménye után.

Hosszadalmas kritikai fejtegetésekbe én most nem bocsátkozom. Elégedjünk meg annyival, hogy Csillag Tibor műfordítás-iro­dalmunk legnemesebb hagyományait élteti tovább, nagy tehetséggel. Nem riad vissza a „slágerek” – Shakespeare 75. szonettje, Keats híres halálfélelem-szonettje vagy ép­penséggel a már említett Shelley-vers – új­rateremtésétől sem. Nem konkurrálni kíván Szabó Lőrinccel, Vas Istvánnal vagy Tóth Árpáddal, csupán az igényes változatok számát igyekszik növelni. Az idegen versek­nek ugyanis csak különféle változatai van­nak magyarul – végleges megoldásuk nin­csen. Azt hiszem, nem is jöhet létre.

Ami szinte meghatott engem, az a fordító elsődleges szándéka, amelyet így fogalmaz meg a kötet bevezetőjében: „A fordítások zöme... egy kis csoport szellemi gazdagí­tása végett készült.”

Igen. Ezt a műfordítót elsősorban népmű­velői hevület fűti. Kiderül ez abból is, hogy a lábjegyzeteket olykor a versekbe dolgozza bele, világosabbá, „ismeretterjesztőbbé” te­szi a magyar változatot a csak hézagos kul­túrtörténeti ismeretekkel rendelkező munkás olvasók számára. Teszi ezt úgy, hogy a for­dítások költőisége mit sem csorbul ettől és még szájba rágós sem lesz egyik sem. Egyetlen példa: Milton az Elveszett Paradi­csom I. énekében Amram fiáról beszél. Csak a tanult ember tudja, hogy Mózesről van szó. Máshol ezt a lábjegyzet közli. Csillagnál megfordul a dolog: ő a szövegben eleve Mózest ír, a lábjegyzetben mellékesen jegyzi meg csupán, hogy kinek a fia Mózes, nehogy az olvasás ihletében zavarja meg a befogadót a töprengés: ki a csuda lehet az az Amram fia?

A kötetet Göncz Árpád ajánlja az olvasó­nak. Jó szívvel és a tőle megszokott közvet­lenséggel.

Egyébként ilyen nemes szándékú és ilyen tiszta értékeket hordozó terméket nem is le­het másképpen ajánlani.

KÖNYVAJÁNLAT

Izgalmas témafelvetéssel indítja Pest-Buda szellemi élete a 18-19. század fordulóján című könyvét Sziklay László. Pest-Budát Szentpétervárral vagy Varsóval szemben nem az abszolút királyság kultúrát fejlesztő és teremtő pártfogása tette művelődési centrummá, hanem az írók sora. „...Igen ám, de melyik nép írói?... Az biztos, hogy a ma­gyar írók és kulturális munkások voltak itt többségében. Viszont a maga idejében szláv központnak álmondta a cseh nyelven író szlovák Jan Kollár is, aki... innen indította el hódító útjára a szláv kölcsönösség esz­méjét. Itt alapították a szerbek a maguk ,Maticá’-ját, innen vitte magával a románok ,er­délyi iskolájának’ három vezető tagja, Micu-Klein, Sincai és Maior a maga latinos mű­veltségét; horvátok, görögök, örmények, zsidók tarkítják még a 19. század elején is a vegyes lakosságú három városka (Pest, Bu­da, Óbuda) nemzetiségi képét. A gazda­gabb, vagyonosabb polgárság pedig – né­met.” A szerző a nemzetiségek szerepének elemzése után a szellemi élet különböző te­rületeit (az egyetem, a nyomdák, a tudomá­nyos és irodalmi társaságok, könyvkereske­dők és kiadók, az irodalmi, zenei élet, épí­tészet és képzőművészet) tekinti át, s mind­egyikhez részletes irodalomjegyzéket közöl. Az MTA Irodalomtudományi Intézete és az Argumentum Könyvkiadó új sorozatának, a közép- és kelet-európai összehasonlító iro­dalomtudománnyal foglalkozó Rés Publica Nostrá-nak első darabja a kötet.

Erős várunk a vers címmel Szekér Endre esszéi, tanulmányai láttak napvilágot Kecs­keméten, a Forrás könyvek sorozatában. A könyv első fejezetében a mai magyar vers metaforáiról, a lírának a korral együtt való változásáról elmélkedik, majd közelmúltunk és jelenünk több neves költőjének munkáit méltatja. A második, Távlatok című részben a külföldi magyar irodalom jeleseinek lírai teljesítményeit veszi számba, majd a Forrás című folyóirat műhelymunkájáról, a folyóirat köré csoportosult írók – költők alkotásairól, a kecskeméti irodalmi életről tájékoztat. A szerző a könyvekről szóló személyes vallo­másával zárja a kötetet.

„A vers valójában az elmúlás elleni küz­delem” – mondja egy interjúban Tóth Bálint, akinek Krisztinavárosi körmenet című ver­seskötete az Orpheusz Kiadó újdonsága. Az antik világ, a klasszikus szellemek rajongója a Magyarországon élő európai polgár világ­látásával önti versbe a megélt élet ezernyi színét, vagy éppen azt, ami nincs, a hiányt. „Egykoron azt gondoltam: a világ szíve csak Rómában verhet, és volt is egy lány, aki tő­lem oda szökött. Ha az ember már koroso­dik, azt mondja: ott van a világ szíve, ahol én vagyok. Innen is láthatom Rómát, vagy akár az Androméda-ködöt. Aki a világot meghatá­rozta önmagában, meg kell határoznia saját magát. Például úgy, hogy verset ír.”

József Attila A Dunánál című verse nyitja a Mai magyarok régi magyarokról című, Fejtő Ferenc által összeállított kötetet, mely az 1936. évi könyvnapon a Szép Szó című folyóirat ünnepi kiadványa volt, s mely most reprint kiadásban látott újra napvilágot a Cserépfalvi-Gondolat-Tevan kiadói hármas gondozásában. A kötetben a magyar törté­nelem és irodalom nagyjairól, köztük Árpád vezérről, Bethlen Gáborról, Martinovics Ig­nácról, Deák Ferencről, Kármán Józsefről, Petőfi Sándorról, Kemény Zsigmondról szó­ló írások sorakoznak. A kötet írói a harmin­cas évek szellemi életének reprezentánsai: Trencsényi-Waldapfel Imre, Móricz Zsig- mond, Németh Andor, Babits Mihály, Kas­sák Lajos, Vámbéry Rusztem és mások.

„1935-ben, a Medvetánccal a háta mö­gött, József Attila... egzisztencia, tér, vissz­hang nélkül, magányosan áll. Elvi okokból becsapta maga mögött a Nyugatnak, az iro­dalmi boldogulás és elismertetés e legfon­tosabb fellegvárának kapuját. A népies körök egyre erősödő befolyását, egyre kiter­jedtebb hálózatát nem hogy nem vette igénybe, hanem, megint csak elvi okokból, szembeszállt velük.” Egy új lap alapításának gondolatával keresi meg Ignotus Pált, ké­sőbbi szerkesztőtársát, Cserépfalvi Imrét, a lap kiadóját és Hatvány Bertalant, aki az anyagi támogatást nyújtja. így született meg a József Attila által Szép Szó címre keresz­telt folyóirat... egy jellegzetesen urbánus entellektüelgárda fóruma, azzal a célkitűzés­sel, hogy irodalmi-szellemi fegyverekkel küzdjön egy polgári demokratikus Magyar- országért. József Attilának a laphoz és kö­réhez fűződő kapcsolatát, itteni irodalmi te­vékenységét Imre Katalin írása elemzi, mely A Szép Szó és József Attila címmel a Z- fűzetek 29. darabjaként jelent meg. A füzet tartalmaz még egy Radnóti Miklósról szóló tanulmányt is.

A februárban 78 évesen elhunyt, főleg költőként és műfordítóként ismert Rónai Mi­hály András életművéből – költészetéből, majd költő elődeiről és költőtársairól szóló esszéiből – készült válogatások után most harmadik könyvként a magyar próza múlt század végi és e századi képviselőiről írott esszéit adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. Rónai a harmincas évek eleje óta publicis­taként is nyomon követte az irodalmi és po­litikai események változásait; egyéni hangú kommentárjait, megemlékezéseit az irodal­mi lapok olvasói jól ismerik. A most egybegyűjtött nekrológok, centenáriumi megemlé­kezések, rövidebb-hosszabb esszék nagy része napi- és hetilapok, folyóiratok hasáb­jain már megjelent. így együtt, könyvvé szer­kesztve lenyűgöző hatású irodalomtörténet­té alakulnak. „Hol vannak kortársaim, kikkel ama nagy nemzedék gyermekei voltunk? Rémülten nézek körül: az antológiából, amelyben Radnóti önmagával együtt tizen­két fiatal költőt mutatott be 1935-ben, már csak magam vagyok...” Személyes hangvé­tele, vonzódásokat és ellenszenveket vilá­gosan kimondó, lendületes és választékos stílusa, emberi sorsokat és írói életműveket néhány oldalba tömöríteni tudó, mesteri íráskészsége, érzékeny és kritikus szelleme élvezetes olvasmánnyá teszi Magyartoll cí­mű kötetét.

Az idei 23. Magyar Filmszemle jelentős eseménye volt Sára Sándor Könyörtelen idők című játékfilmjének bemutatója. A film a Svájcban élő Domahidy Miklós A lapítás iskolája című regényéből készült. Öt magyar katonaszökevény történetét mondja el, akik a túlélésben reménykedve kis falvakban próbálják átvészelni a háború utolsó heteit. A Magvető gondozta Könyörtelen évek cí­mű kötetében olvasható még a A csorba csésze és a Tizenhat zár című regény is.

Új könyve jelent meg Irwin Shaw-nak, a Pénz, szerelem, szépasszonyok című re­gény, amelynek hőse egy szelíd lelkű éjsza­kai portás, aki a váratlanul, s nem egészen tiszta úton szerzett nagy összegű pénzével Európába utazik. A Szántó Péter által fordí­tott regényt amerikai módra reklámozza a Fabula Kiadó: „Remek történet... Mozgal­mas, kiszámíthatatlan. Izgalom, szex, gyö­nyörű nők. Shaw legszórakoztatóbb köny­ve... olyan, mint egy Woody Allen-film”.

(emmi)