Pablo Urbányi

A hagyaték

SZATÍRÁK

BUDAPEST

A művek eredeti címe
CURSO SUPERIOR DE ESPAÑOL MODERNO
*
LAS TERRAZAS DE OTTAWA Y LA LITERATURA
LATINOAMERICANA
*
EL LEGADO

A válogatás a
DE TODO UN POCO, DE NADA MUCHO
című kötetből készült, Editorial Legasa S.A. 1987

Fordította
DOBOS ÉVA

A szöveget az eredetivel egybevetette
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Pablo Urbányi
Hungarian translation Dobos Éva

Pablo Urbányi 1939-ben született Ipolyságon, a mai Sahyban. Nyolcéves koráig élt ott, majd 1947-ben szüleivel Argentínába ment, írói anyanyelve a spanyol lett. 1977-ben családjával Kana­dába emigrált, ma Ottawában nyelvtanárként dolgozik.

Írásait latin-amerikaiságba oltott kesernyés humorú közép­európaiság hatja át. Ka­rint­hy Frigyesre emlékeztető szatirikus, a fogyasztói társadalom kíméletlen ki­pel­len­gé­re­ző­je. Regényei közül a legjelentősebb Sehol c. könyve, amely fran­ciául és ango­lul is megjelent. Itt olvasható írásainak egyike kettős játék: a groteszk kis­prózák sorát nyelvkönyv-paródia foglalja keretbe. Másik hosszabb elbeszélése a latin-amerikai boom, Gabriel García Márquez, Carlos Fuentes, Mario Vargas Llosa és mások regényeinek nagy világsikere kapcsán elmélkedik ironikusan és ön­iro­ni­kusan a latin-amerikai irodalomról, az írói név áruvéd­jeggyé válásáról.

Felsőfokú tanfolyam
a korszerű spanyol nyelvből
(II. Szint)

Írta:
Pablo Jesús Urbanzo Pérez, szállítmányozó ^[1]

„Arról szól, amit majd meglát, aki elolvassa, vagy meghall, akinek felolvassák.”

Az LXVI. fejezet bevezetője a Quijotéből

EPILÓGUS

Dacára Quevedo bölcs szavainak a prológusokról, azok azóta is egyre íródnak, nem mulasztván el, hogy megemlítsék a bölcs szavakat: „Isten óvjon, olvasó, a proló­gu­soktól”. Tény és való, hogy az emberiségnek, e nagy komputernek, a tudás tár­há­zá­nak, melyet a különféle társadalmak szerint rendszereztek és progra­moztak be, ma ne­he­zebb az emésztése, mint az elmúlt időkben bármikor, s nagyobb szüksége van pro­ló­gusokra, vagy ha úgy tet­szik, instrukciókra és buzdító szavakra, mint tudásra.

A nyelv esetében, Bábel óta egy kicsit bonyolultabbá vált a dolog, de ma már mind jobban egyszerűsödik, s Isten átka, mely az amerikai kontinens határai közé zárt ben­nünket, részben a pe­dagógiai technológia mesés fejlődésének köszönhetően, fo­ko­za­to­san veszít erejéből. Amerikánál maradva, igen határozott határ­vonalat húz­ha­tunk az egyes nyelvek között. A hispán-latin-amerikai nyelvet beszélők az amerikai angolt tanulják, mint a jövő nyelvét, az érvényesülés, az üzleti vagy bármi másfajta siker, vagy legalábbis, a boldogság kulcsát. Az angolul beszélők, s azok, akik már elérték az ér­vé­nye­sülést, a sikert, s örök boldogságban, afféle nirvánában élnek, Coca-Colás úszó­me­den­cékkel felszerelt, ehető házaikban, a spanyol nyelvet tanulják, kellemes csengéséért, lágy hangzásáért és ritmusáért, ami a leggyöngédebb gyöngédség­től a legféktelenebb szenvedélyig, mindenfajta érzelem előidézé­sére képes. Mindezt rendkívül illedelmes keretek között, ahol az egyetlen képzeletbeli kábítószer a mariachik, zenéje a fényes hold­világnál, vagy a kena visszhangja az Andok lejtőin, miközben a valóságban tequilát és piscót fogyasztanak. Mindebből világosan kitetszik, hogy a tan­folyamot második nyelvnek szánjuk az ame­rikai vagy észak-amerikai angolt beszé­lők számára.

A jelen könyvben szereplő anyag, valamint tanítási módszer (hallás utáni értési gyakorlatok) abszolút modern kritériumok alapján épült fel. Ebben a lázas ritmusú és ki­merítő világban le­hetővé teszi, hogy a tanuló mellőzze az „Ismeretközvetítőt”, a haj­dan tanárnak vagy tanítónak nevezett személy modern válto­zatát, amit ma már a ké­nyel­metlen, zavaró és kötöttségeket te­remtő emberi kapcsolatokat elkerülendő, amúgy is hatékonyan helyettesítenek hóbortoktól mentes, engedelmes számító­gépek­kel. A tanuló ily módon teljes kötetlenséggel gyakorolhat, szükségle­teinek megfelelően, ahol és amikor a kedve tartja, a kocsijában, az ágyában, a fürdőszobában, evés vagy sze­ret­ke­zés közben, satöbbi: a képzeletére bízzuk.

Az Ismeretközvetítő, aki a tanulónak az I. Szint alapismereteit adta át („Spa­nyo­lul beszélünk”, „Az étteremben”, „A vakáció”, „A bankban”, „A szuvenírboltban” anél­kül, hogy olyan nyaka­tekert dolgokkal nyaggatná, mint a Cid meg a Quijote, vagy azt magyarázná neki, jól ráijesztve és összezavarva, hogy Nicaragua vagy Costa Rica nem Afrikában van, s hogy Buenos Aires nem Brazília fővárosa, ami mellesleg nem is az ő dolga, hanem az utazási irodáké, mindössze arra szorítkozik, hogy instrukciókat adjon neki a módszer alkalmazását és a magnetofon használatát illetően, így valahogy: „Helyezze be a kazettát a magnetofonba, csukja le a tetejét, nyomja meg a gombot, ne, ne azt, ezt, hall­gassa meg a leckét, s feleljen a kérdésekre igennel vagy nemmel. Ha nem érti, tegye fel még egyszer. Ehhez ezeket a gombokat kell megnyomnia. Nem, nem úgy, így, jó, nagyon jó, gratulálok, ön minden problémáját meg fogja oldani a könyv végén levő szótár, olvassa magában a hallott szöveget, ha további nehézségei van­nak, a könyv végén levő szótár minden problémáját meg fogja oldani, ha még to­vábbi nehézségei vannak, jöjjön el hozzám.” Ez minden. A Közvetítő, mivel be­csü­let is van a világon, nem mulasztja el hozzátenni: „Igen, jöjjön el, de ne feledje, hogy egy elem a magne­tofonba, még ha Eterna márkájú is, olcsóbb, mint tizenöt perc ve­lem.”

A közzétett anyag, mely fokról fokra nehezedik, s melyet min­den lecke előtt egy-egy rövid magyarázat vezet be a tárgyról, újságíróktól, íróktól, valamint szemtanúk val­lo­másaiból, interjúk­ból, levelekből származik, s igyekszik felölelni a lehető leg­vál­to­za­tosabb témákat, valamint eleget tenni a szórakoztatva oktatás, vagy oktatva szó­ra­koz­tatás amerikai kritériumának. Úgyszintén figyelembe vesz egy másik igen aktuális amerikai kritériumot is, éspedig azt, hogy amikor egy emberi lényről beszélünk, nem sza­bad megfeledkeznünk a nőről, akinek tevékenysége és részvétele a modem életben nyilvánvaló. Az anyag figyelmet szentel a nő­nek, csakúgy, mint a színes bőrű em­ber­nek, akiről szintén említés esik. Végül pedig, a modern spanyol nyelv terjesztése érde­ké­ben, kiküszöböltük a zavaró lokalizmusokat (kukorica vagy tengeri; kettyinteni vagy kamatyolni), melyek látszólagos gazdagságukkal csak nyugtalanítják a tanulót; cél­ki­tű­zé­sünk a generálakcentussal beszélt spanyol nyelv, ami minden országban hasz­nál­ha­tó, és sem­miféle specifikus tartalmat nem hordoz.

A szövegek nagy részét a szerző véget nem érő próbáknak vetette alá a Kanadai Külügyminisztériumban eltöltött hosszú, munkás évek során; megjegyzendő, hogy Kanada – rejtélyes okok­ból – még mindig az angol királynő koronája alá tartozik. A sta­tisztikai adatok s a tanulmányok kimutatták, hogy jóllehet a módszer a tanulók intelligencia-hányadosát nem növelte (azt mondják, hogy az új nyelv tágítja az agyat), több diplomatát meg­tanított beszélni, ami alapvető feladata egy nagykövetnek, kultúr­attasénak vagy követségi titkárnak. Mindegy, mit mond, csak mondjon valamit, mert a hallgatás beleegyezés.

Mindazonáltal, olykor elfog bennünket a kétely, miközben haza­fias feladatunkat teljesítve, terjesztjük a spanyol nyelvet, kivált­képp a II. Szintet. Sokszor az ember maga is döbbenten tűnődik el azon, vajon van-e valami más is a világon, mint ét­ter­mek, bankok, vakációk vagy szuvenírboltok. A tanulók legtöbbje (életkorától füg­get­le­nül) csakhamar megbizonyosodik arról, hogy birtokában van a spanyol nyelvnek, ami­kor belép egy bankba, vagy egy étte­remben eszik, kivált, ha a pénztáros vagy a pincér ga­gyog néhány szót angolul. Hát még azok, akik képesek önerejükből megvenni egy mexikói szombrerót, egy kis műanyag bikát vagy egy gaucho babát.

Mindennek ellenére, optimisták vagyunk. A tanuló, ha meg­tanulta ezeket a lec­ké­ket, nemcsak hogy egy szombrerót tud majd venni, vagy tacót enni, de két szomb­rerót is, és sült húst is ehet majd chimichurrival, sőt kérdéseket tud fel­ten­ni a mate ízével kapcsolatban. Ezenkívül, kényelmesen, komfortosan és gát­lások nélkül közlekedhet majd Spanyolország és más latin-amerikai országok min­den Sheraton és Hilton hoteljében, s nem kell re­kedtre ordibálnia magát angolul a benn­szü­löt­tel, aki nyilván azért nem reagál, mert süket; a bennszülöttől kitelik, hogy nem vesz tudomást arról, amit pedig mindannyian tudunk, hogy az angol univerzális nyelv.

Jaj, bizony, nagyon kemény feladat terjeszteni a modern spa­nyol nyelvet, a II. Szintet. Tetvek, bolhák, ádáz hasmenések, a tífusz, a sárgaláz, helyi és járványos be­teg­sé­gek fojtják vissza a lelkes amerikai vagy észak-amerikai olthatatlan vágyát, hogy új vi­lá­go­kat fedezzen fel, s ha végül mégis rászánja magát, hogy utánaeredjen a szen­ve­dély­nek, a szerelemnek, az autentikusnak és ősinek, előbb jobban beoltatja magát, mint egy pedigrés fajmén. Gyakorlati gondolkodásával tökéletesen tudja, hogy a her­pesz ellen, ami neki alighanem van, nincs se oltás, se gyógymód, ami érne valamit. Egy új területen valódi újdonság lehet.

Hát csak rajta, tanuló, csak rajta. A leckék végül is, igen könnyűek és szó­ra­koz­ta­tónk. A bevezetések másodlagos jelentősé­gűek. Biztosak vagyunk benne, hogy min­den nehézséget le fog győzni. Rajta, fel az utazásra a spanyol nyelvvel, hogy más vilá­gokat és sok érdekes embert ismerjen meg.

Sok szerencsét és sikert. Adiós, adiós.

A szerző

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. I. sz. GYAKORLAT

A fabula

A fabulák a régi világban (nem is kell messzebb mennünk Aiszóposznál) a szórakoztatva oktatás és nevelés célját szolgálták. Bizonyos tekintetben a legfejlettebb – nevezetesen az amerikai vagy észak-amerikai – oktatási módszerek metodoló­giá­já­nak és alapelvének előzményére ismerhetünk bennük. A fent nevezett módszer, mint már említettük, az egyidejű tanulást és szórakozást nem tartja egymást végletesen kizáró cselekvéseknek. íme egy mai időkre alkalmazott, aktualizált fabula.

Egy modern világbeli fabula

Egy pompás Boeing 747-es repülőgép, egy fém-kondorkeselyű szállt fel egy éjjel Alasz­kában, az eszkimók egykori s a kalandor aranyásók későbbi paradicsomában. A gé­pet két nagy tapasztalatéi pilóta, a légiflotta két volt tagja kormányozta, akik vala­mi­kor Dél-Vietnamban harcoltak Észak-Vietnam ellen.

A sebes röptű kondorkeselyű Tokió felé, a legendás és egzotikus Japán fővárosa felé vette útját. Menetrendszerű repüléseik során a pilóták, valahányszor az orosz föld, a medvék, a vodka és a rakéták országa közelébe értek, szokás szerint eloltották a Boeing helyzetjelző fényeit, s behúzták a gép ablakainak elsötétítő függö­nyeit, amint azt a gép volt utasai tanúként vallják egy ottawai lapnak (Ottawa: Kanada fővárosa, kicsiny, de igen festői város, tele tulipánnal).

Ez utolsó repülés alkalmával, nem tudni, hogy eloltották-e a fényeket vagy sem, s behúzták-e az elsötítő függönyöket, hogy az utasok meg ne ijedjenek a medvéktől, amikor is a gép, érthe­tetlen módon irányt változtatott, és behatolt az orosz területre. Az egyik megrémült medve kilőtt egy rakétát, a kondorkeselyű pedig, dacára a kitűnő minőségű fémnek, felrobbant, s 270 utasá­val a tengerbe zuhant; egyetlen kiáltás sem hallatszott, s egyetlen túlélő sem bukkant fel a habos tarajú hullámok között.

Tanulság: bármilyen biztonságosnak ígérkezik is az újmódi kondorkeselyűk kitűnő minőségű fémje, soha ne utazz katonai pilóták vezette gépen, amely ellenséges terület közelében ha­lad el.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 2. sz. GYAKORLAT

A légi kalózkodás

Valaki azt mondotta, hogy a légi kalózkodás, ez az olyannyira modern bűntett, nem létezne, ha nem volnának repülőgépek. Ez annyira kézenfekvő, hogy még egy amerikai diáknak sem szük­séges megmagyarázni. Tény és való, hogy ez a fajta bűntett való­ságos istencsapása, veszedelem, ami minden utast szorongással tölt el, aki csak fellép a repülőgép lépcsőjére, nem beszélve a piló­táról, aki a gépet vezeti. Követ­kezés­kép­pen, a pápával egybe­hangzóan, mi is energikusan elítéljük a bűnözésnek ezt a for­má­ját, noha – bármennyire felemeljük is a szavunkat – a dolgot meg­oldani nem áll mó­dunkban. Módunkban áll viszont, hogy megis­mertessünk a tanulókkal egy repülő­gép-eltérítési históriát, nem csupán, hogy spanyolul tanuljanak belőle, hanem, hogy azt is meg­tudják, miképp ösztönözhet – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egy latin-amerikai nagymamát az ő végtelen jósága olyan bűntett elkövetésére, amelyet ez az érzéketlen, bürokrata világ elítél.

Hogyan lopott el a Nagymama egy Boeing 747-est, és miért

Anyám, amikor 78 éves lett, lassan és észrevétlenül, még az én szememben, a fia szemében is, a Nagymamává változott, a gyön­gédség és a kimeríthetetlen jóság jelképévé. Szomorú, fátyolos és megfakult szemének egy-egy hamiskás villanásán, vagy az évek súlya alatt meghajlott hátán kívül, amelyről maga szokta mondo­gatni: „olyan lettem tőle, mint egy vén boszorkány”, semmi más jel nem vallott arra, hogy a Nagymama képes megtenni, amit tett.

Jómagam, a menyével és az unokáival, Kanadába emigráltam. Minden évben meglátogatott minket, s a saját zsebéből fizette az útiköltséget, amit alighanem magától az ördögtől lopott el, aki minden alkalommal elpirult, valahányszor az Úr föl­em­legette a dolgot. Legutóbbi útján, mialatt mi a mirabeli repülőtéren vára­koztunk, a Nagymama, az immár Kanadához közel járó Boeing-en, felállt a helyéről, a stewardess tiltakozása közepette „Nem, nem, Nagymama, a mosdó arrafelé van”, határozatlannak tűnő léptek­kel a pilótafülkébe ment, ott előhúzott a tokjából egy roppant revolvert, amely még az apjáé volt a sivatag meghódítása idején, majd később egy gyűjtemény darabját képezte, letörölte a pilóta arcáról az időseknek kijáró együttérző és tisztelet­teljes mosolyt, s ráparancsolt, hogy szálljon le Ottawában, ahol az unokái laknak.

A gép leszállt az ottawai repülőtéren, amely nem volt felké­szülve nagy gépek fo­ga­dására. Három vagy négy órával később, a fia, azaz én, a Kanadai Rendőrségnek tol­má­csoltam a Nagymama bűntettének okait: „A Nagymama azt mondja, hogy előző út­ján ellopott két fülhallgatót ugyanerről a repülőgépről, hogy az uno­káinak aján­dé­koz­za. Sajnos azonban, és erről ő nem tehet, kizá­rólag egy Boeing 747-es kon­nek­to­rá­ba lehet azokat csatlakoztatni. Következésképpen ellopta a repülőgépet, hogy az uno­kái játszhas­sanak egy kicsit, azután visszaadta volna, végtére is, nem tolvaj. Egyébként azt mondja, hogy meg van döbbenve, és hogy nem érti, mért kell ek­kora faksznit csi­nál­ni (tűzoltók, katonai és rend­őri rohamkocsik, mentők) egy ilyen pisz­licsáré ügy miatt. Amikor pedig látta, hogy két-három békaember is elő­ug­rán­do­zik, végképp „fa­fejekének nyilvánította a hatóságokat.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 3. sz. GYAKORLAT

Tudomány

A tudomány – a laikusok bámulatára – soha nem sejtett dimen­ziókat hódított meg a modern világban. Nem csupán kulcsa és nyitja minden haladásnak, s zászlaja min­den haladó embernek, nézetkülönbségekre való tekintet nélkül, de a jobb és bol­do­gabb élethez is hozzásegít bennünket azáltal, hogy merészen feltárja előttünk a világ­egyetem titkait, szétoszlatja sötét múltunk ködeit, s olyan mindmáig ismeretlen és felfedetlen tényeket is megmagya­ráz, melyek fekete sziklatömbökként nehezedtek tudatunkra. Más szóval, megvilágosítja agyunkat.

Tökéletes példa erre e kis jegyzet, mely egy spanyol nyelven kiadott napilapban jelent meg.

A vécépapír története

B. C. (C. Press). – Jó okunk van azt hinni, hogy a vécépapír eredete az emberiség hajnaláig nyúlik vissza. Az új kutatások és elméletek szerint, alighanem akkor kezdték használni, amikor az ember záróizma elcsökevényesedett, szemben az állatokéval, ne­ve­zetesen abban a történelmi pillanatban, amikor az ember – egy minőségi ugrással – a végbélnyílás pszichológiai működteté­sének korszakába lépett. Ezt látszik alá­tá­masz­tani a neves tudós, író és újságíró, Isaac Asimov hipotézise is, aki azt mondja: „Az ember történetének útja ezen a ponton, ezen a nevezetes forduló­ponton ketté­vált, s az ember immár visszafordíthatatlanul ezt az utat választotta, nem pedig amazt.”

A brit Columbia Egyetem antropológusainak legújabb kuta­tásai szerint, mely intéz­mény e tárgyban a legfőbb szaktekintély a a világon, minden kétséget kizáróan bebizo­nyosodott, hogy az ember a kövek, a fatörzsek, az ágak és a különféle típusú levelek közül ez utóbbiakat részesítette előnyben.

A kutatások a Patagóniában (Argentína) talált megkövesedett falevelek tanul­má­nyo­zására alapozódtak; ezeknek hajlott alakja (homorú vagy domború, attól függően, hon­nan nézzük), a hozzá­juk tapadt anyagokkal, valamint lyukakkal és törésekkel, melyek az anális higiene első (még ideges és bizonytalan) kísérleteire engednek követ­kez­tetni, magukra vonták a tudósok figyelmét. Minekutána a faleveleket alávetették a Carbón 14-es próbának, a rájuk tapadt anyagokat pedig bonyolult kémiai eljárással atom­jaikra bontva elemezték, immár minden kétely eloszlott a bar­langlakó ember pre­ferenciáját és ízlését illetően.

A vécépapír evolúciójának elemzését tovább kísérve, a tudó­sok rámutatnak, hogy Görög­országban és Rómában, civilizációnk bölcsőiben, papiruszra írták a halhatatlan műveket, melyek meg­vetették kultúránk alapjait. A papirusz volt – állítják a kutatók – a mi mai vécépapírunk őse, s egyben egy magasabb kultúra kép­viselője, ami már maga mögött hagyja a közönséges falevelet. A papír vagy papirusz nélkül, példának okáért, aligha lett volna érthető, hogyan deríthették fel, vagy hódíthatták meg a sivatagot.

E felfedezés történelmünk más aspektusaira is fényt vet. Nincs mit csodál­koz­nunk – érvelnek a téma szakértői –, hogy az ókor oly tömérdek irodalmi és filozófiai alko­tásának, sőt egész könyv­táraknak is nyoma veszett, ha tekintetbe vesszük az ádáz has­menés-járványokat, melyek a tudomány elmaradottsága folytán, megállíthatatlanok voltak.

A fenti konklúzió kiváltotta aggályoskodó nézetek hallatán a szakértők teljes optimizmussal szögezték le, hogy a jelenség meg­ismétlődése és a papír eltűnésének veszélye teljességgel kizárt. Egyrészről, mivel a vécépapír civilizációnk és kultúránk immár végleges vívmánya; másrészről pedig, mivel kételkednek abban, hogy az az ismeretanyag és tudás, azok a legmodernebb, halha­tatlan művek (és itt a történelem útja ismét kettéválik), melyeket komputerekben, chipekben, tranzisztorokban és diszkekben raktároznak és tárolnak, hatékonyan pótolhatnák a papírt. „Kivéve persze – tette hozzá derűsen a szakértők egyike – holmi végbél­kúp-mániást.”

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 4. sz. GYAKORLAT

A sajtókonferencia

Kétségtelen, hogy a Fogyasztói Társadalom, a maga nagyszerű vívmányaival, megvalósította azt, ami egykor puszta utópia volt: a komfortot, a problémák nélküli életet, a magas szinten tartósí­tott boldogságot, melynek folytonosságát vásárlások végtelen lán­colata biztosítja. Sajnos azonban magával hozott néhány kelle­metlen apróságot is, amelyektől sehogyan sem tud megszabadulni. E szerény tudósítás, mely egy sajtókonferencián hangzott el (sajtókonferencia a demokratikus társadalmakban osztálykülönbségekre való tekintet nélkül adható, de nem ideológiai különbségekre való tekintet nélkül), nevetséges lenne, ha nem volna megrázó. Hall­gassa meg a következő szavakat, melyek egy vállalat vezető tiszt­viselőjének ajkáról hangzottak el; megrendítő tartalmuk egy na­pon még egyetemes érvényűvé válhat.

A szupermarketek tragédiája avagy Minden állampolgár kötelessége

Újságíró urak, tisztelt közönség, nem azért vagyok itt, hogy még valamit eladjak önöknek, sem azért, hogy bejelentsem: a bi­zalom aranykora egyszer s mindenkorra véget ért, hanem, hogy megvédelmezzem érdekeiket és szükségleteiket. Önök jó állam­polgárok, és már kellő mértékben fogyasztanak, ám mivel cél­kitűzésük az, hogy minél többet, minél olcsóbban szerezzenek be, alkalmat és lehetőséget nyújtok önöknek, hogy minőségileg jobb emberekké és állampolgárokká válhassanak.

Uraim, a szupermarketeknek, ahová önök hosszú sorokban zarándokolnak, van egy titkos tragédiája: a lopás. A nagy válla­latok évente dollármilliókat veszítenek a lopások miatt, amiket becstelen vevők követnek el, a legkülönfélébb módszerekkel. Való­sággal könnyek fojtogatják az embert, ha a pénzveszteségre s a tulajdonosok és részvényesek elszegényedésére gondol. E veszte­ségeket általában áremelésekkel kom­pen­zálják, ez viszont olyan bűntudatot és önmarcangolást szül, ami sem Floridában, sem Kaliforniában nem hagy nekik nyugtot. Ebből következik, hogy a dolgot végül is a becsületes emberek sínylik meg. Más szóval, az igazak fizetnek meg – ez esetben dollárban – a bűnösök helyett.

Nem számokról akarok itt beszélni, inkább az erkölcsről. Meg­értjük azt a mély­sé­ges emberi, ha úgy tetszik, bibliai eredetű vágyat, hogy mindig többet akarunk, mint amennyink van, vagy, hogy birtokolni akarjuk azt, amink nincs, ám természetesen a törvény és az egyéni szabadság ésszerű keretein belül.

Sokféle megoldással kísérleteztek már e súlyos probléma meg­oldására. Az éber­ség növelése ugyancsak súlyos terhet róna ránk, és ugyanott lennénk, ahol most. Arról nem is szólva, hogy ha ez így megy tovább, az üzletekben lassan több ellenőr lenne, mint vevő. Lakat alatt tartani az összes árucikket, ahogyan az ékszere­ket vagy a drága ruha­neműeket szokás, láncra fűzve, biztonsági zárral ellátva, úgyszintén nem lenne jó megoldás; elvesznének a boldogság olyan alapvető járulékos gyönyörei, mint a „turkálás”, „fogdosás” és „fölfedezés”.

A tanulmányok kimutatták, hogy az egyetlen igazi és olcsó megoldás az „együtt­mű­ködés” jegyében fogant etikai magatartás, melyet önök már az iskolában meg­ta­nul­tak, s számtalan illusztrált példáját látták a televízióban. Következésképpen, ha önök be­csü­letes állampolgárok, azt akarják, hogy csökkenjenek az árak, hogy olcsón vá­sá­rol­has­sa­nak többet, s megóvják a tulajdonosokat és részvényeseket a bűntudat kelle­metlen érzésétől, akkor erkölcsi kötelességük, hogy feljelentsék a tolvajt, hogy ujjal mu­tassanak rá, még ha ezért fajgyűlölőnek kiáltják is ki önöket, mert sajnálatos mó­don lopnak a feketék, a sárgák, a fehérek; mindenki, aki kísér­tésbe esik, lop.

A megoldás az önök kezében van.

Rávezető kérdések az előadás után:

Újságíró: A gazdagok nem lopnak?

Vállalatvezető: Biztosíthatom, hogy nem, ők nem vásárolnak a szupermarketekben.

Ú: A zsidók és arabok nem lopnak?

V: Biztosíthatom, hogy ők sem; ők adják el az árut kicsiben, a keresztényeknek.

Ú: Egy néger vagy egy pakisztáni nem forog abban a veszélyben, hogy nem hallgatják meg, ha feljelent valakit?

V: Lehetséges, de azzal nem fogják vádolni, hogy fajgyűlölő.

Kérdések a tanulóhoz:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 5. sz. GYAKORLAT

Autentikus turizmus

Az avatott turista tisztában van a sietség hátulütőjével, vagyis, hogy esetleg csak felületes dolgokat ismer meg, csak a dolgok fel­színét látja. Ezért, egy jó útikönyv figyelmes tanulmányozásával, kikeresi a jellegzetes helyeket s a még jellegzetesebb éte­le­ket kí­náló vendéglőket. Aki mindet sorra végiglátogatta, lefényképezte, megette, és el­kérte a recepteket, azt ezek az egyedülálló ismeretek szakavatott turistává teszik: doku­mentált élmények vitathatatlan birtokosává. Az autentikus turizmus rákfenéje az úti­könyv; leg­többjük a folklorikus forrásoktól távol készül, és súlyos félreérté­sekre ad alkalmat, például, amikor a turista azt hiszi, hogy nyulat eszik, holott az macska.

Hallgassa meg a következő részletet, az argentin kormány által kiadott egyik útikönyvből. Olyan információkhoz jut belőle, ame­lyek (azon fölül, hogy megkapja a rostonsült receptjét), a felszín alatti mély ismeretanyaggal rendelkező, tökéletes turistát farag­nak önből.

Látogatás Buenos Airesben; a rostonsült és az obeliszk

A rostonsültet, melynek alapanyagát a tehén képezi, a turista a köztársaság bármely részén megkóstolhatja. E jellegzetes ételt az argentin pampák legendás gauchói találták fel és tökéletesítették. Receptjénél mi sem egyszerűbb: fogunk egy darab sültnek való húst, és a parázsra helyezzük (nem közvetlenül, hanem közbe ik­tatva valamit), és türelmesen várunk, míg megsül. Amikor meg­sült, egy chimichurri nevű mártással – fokhagyma, pirospaprika és petrezselyem apróra vágott, olajban és ecetben álló elegyével – ízesítjük. Azt tanácsoljuk, használat előtt ne keverje fel a mártást. A chimi alighanem a modern idők vívmánya és hozzájárulása a rostonsülthöz, hála a fokhagymát és az erős ízeket kedvelő olasz és spanyol bevándorlóknak. Ez annál is inkább valószínű, mivel a gaucho, lévén marhahajcsár, nem termelt fokhagymát, sem petre­zselymet, még cserépben sem.

A rostonsültön kívül azonban, Buenos Aires még valami más egyedülálló jellegzetességet is kínál, amely, ha a maga nemében nem is páratlan, grandiózus és látványos építészeti megoldásával elviszi a pálmát.

Tudnivaló, hogy minden városban van valami csak arra a vá­rosra jellemző építmény, amely megkülönbözteti a többitől: Lon­donban a Big Ben, Párizsban az Eiffel-torony, New Yorkban egy szobor, melyet annak idején a szabadságról neveztek el. Buenos Airesre, az argentin nemzet fővárosára, az Obeliszk nyomta rá bélyegét ki­tö­röl­he­tet­le­nül, mely a „Buenos Aires-i” előnevet vi­seli, megkülönböztetendő Bar­ce­lonában, Madridban, Kairóban, Párizsban, Budapesten vagy Washingtonban található hasonnevű társaitól. Az argentin Obeliszk másik meglepő jellegzetessége: nagyobb, mint az öt első városé, az Egyesült Államok fővárosáé­nál azonban kisebb.

A Buenos Aires-i Obeliszk mindig is sok szóbeszéd tárgya volt. Mint műalkotást sokat vitatták, dicsőítették és becsmérelték, s teszik ezt mind a mai napig; el­be­szé­lé­se­ket és regényeket írtak róla, versek és tangószövegek magasztalják hiábavaló szépségét és szimbolizmusát, bármi lett légyen is, amit kifejez.

A legérdekesebb azonban a Buenos Aires-i Obeliszkben a2 a hagyományossal öt­vö­zött vadonatúj módszer, amellyel – mint mondottuk – építését véghez vitték. Ez az újítás, valamint a rostonsült mindörökre emlékezetessé tette a jellegzetesen lendületes argentin nemzeti mentalitást, amiként a hamburgerek és a Coca-Cola az amerikait, a sajtok és a bankok a svájcit, a Kolosszeum és a spagetti az olaszt, satöbbi.

Az építés és a kivitelezés tervét Argentína egy olasz mérnöknek köszönheti. A mérnök egy gigászi méretű kutat ásatott (az újdon­ság), és az alapnál kezdve (a hagyomány) eresztette mind lejjebb és lejjebb az obeliszket, ahogyan az tovább épült. A mű elkészül­tével, a mérnök elhordatta az Obeliszket körülvevő földet; végül pedig új és javított változatban újjáépítette a várost.

így tehát, mialatt a turista a rostonsültön rágódik (a beavatot­taknak ajánljuk figyelmébe a bordák közti husikát), tekintetével elidőzhet az Obeliszken, s elmélázhat a mérnök briliáns ötletén, melyet soha senki nem szabadalmaztatott vagy utánzóit, ahogyan például megkérdezésünk nélkül leutánozták világméretekben egye­dülálló gyalogos utcánkat, a Florida utcát.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 6. sz. GYAKORLAT

A kiértékelés vagy osztályozás
(Egy emberi lény értéke)

Ki vagyok, mennyit érek és hol vagyok? E szorongató kérdést teszi fel magának minden tömegtársadalomban élő emberi lény. Más szóval, az identitás problémájára gondolunk, erre az ele­fántra, melyre a pszichoanalitikusok egy méter távolságról lődöznek a puskájukkal.

E gyakorlat – leszámítva az ezermillió kínait és a háromszázmillió oroszt, mind­összesen ezerháromszázmillió lelket – pusztán az anyagi érdekeltségű, kapitalista tár­sa­dal­mak lakosságát veszi alapul, s mint specifikus modellt, az Egyesült Államokat, amely, hála a legfejlettebb technológiai eszközöknek, egyetlenként pró­bált meg ko­moly és pontos választ adni a problémára.

Sokféle módszerrel igyekeztek már megválaszolni a szorongató kérdést. Az egyik leghíresebb módszer az intelligencia koefficiens­nek, valamint az egyén piaci ár­fo­lya­má­nak a megállapítása, e koefficienstől függően. Volt, aki megkérdőjelezte ezt a módszert, meglepetéssel fedezvén fel, hogy e nemzet elnökei mindig az ab­szolút böl­cses­ség közvetlen közelében levő koefficienst érik el.

Egy másik használatos módszer, mellyel kategóriákat lehet fel­állítani egy olyan országban, ahol mindenki egyenlőnek születik, s ahol a feketéknek és a fehéreknek egyforma színük van, az egyénnek évi bruttó fizetése, illetve jövedelme alapján való mi­nősítése. Elegendő végigtanulmányozni egy listát, s bárki azonnal megtudhatja, hogy a lakosság 30%-ához, 20%-ához, 10%-ához tartozik-e, vagy egyenesen ő az ország leggazdagabb embere, vagyis az Első Számú.

Sokféle egyéb teszt jelenik meg hetente a szak- és nem szakfolyóiratokban, vastag könyveket szenteltek már e témának, kér­désekkel, melyek révén önmagunk tükrei lehetünk; vannak el­nagyolt módszerek, megállapítandó, hogy az első vagy az utolsó milliók közé sorolhatjuk-e magunkat, s bonyolult finomságának, melyek egy-egy feladatra kizárólag minket nyilvánítanak alkal­masnak.

A fent említett módszerekben a számok a meghatározóak. Mindazonáltal, tekintve a számítógépes módszer bizonyos, még le nem küzdött tökéletlenségeit (ne­he­zítik a feladatot az érték és ár, bátorság és lét, lét és piac közti éles ellent­mon­dá­sok és zűrzava­rok), kísérletek történtek másféle, filozófiai természetű értékelési mód­sze­rekre is, melyek enyhe teológiai beütéssel, konceptuálisán, az abszolút értéket súrolják.

A sokféle megközelítési mód közül a következőt választjuk, egy ragyogó elme, az Észak-Amerikában élő argentin filozófus, Dok­tor Eduardo A. Ventura találmányát. Úgy véljük, ez a legmeré­szebb és legpontosabb mind közül.

Kérjük, vegyék tekintetbe, hogy az értékelés metaforikusán értendő, s egyetlen spanyolul tanuló diáknak sem kell szó szerint vennie, hogy e módszerrel próbálja ki, jól beszéli-e a nyelvet, vagy, hogy ő maga-e Cervantes.

Merülési szintek

Ha egy embert a vízbe dobunk, s az lesüllyed és megfullad, az az ember még csak nem is középszerű.

Érték.....................0

Ha egy másik embert vízbe dobunk, s az nem fullad meg, vi­szont otrombán kapálózik, az egy középszerű ember.

Érték...................20

Ha egy harmadik embert vízbe dobunk, s az pánikba esés nél­kül, csaknem ele­gán­san lebeg, ám e feladat minden erejét föl­emészti, az az ember nem egészen közép­szerű.

Érték...................30

Ha egy negyedik embert vízbe dobunk, s az elegánsan lebeg, sőt olykor ki is tudja dugni a kezét a vízből, az többé-kevésbé normális ember, aszerint, hogy a jobb vagy a bal kezét dugja-e ki.

Érték...................50

Ha egy ötödik embert vízbe dobunk, s az kecsesen lebeg, mi több, mintha csak vízi balettet táncolna, ki tudja dugni mindkét kezét, hogy elvégezzen valami feladatot, az már valamire való ember.

Érték...................70

Ha egy hatodik embert a vízbe dobunk, s az elegánsan és kecse­sen lebeg, s mintha csak vízi balettet táncolna, ki tudja dugni mindkét kezét, hogy elvégezze a feladatot, azonfelül pedig könnyedén ficánkol a vízben, csaknem rendkívüli emberrel állunk szemben.

Érték...................90

Ha egy hetedik embert a vízbe dobunk, s az nem süllyed el, hanem járni kezd a vízen, az az ember a rendkívülinél is feljebb­való, az tökéletes.

Érték.................100

(Ez az értékmegállapító módszer igen érdekes sorsra jutott. Sohasem került sor a hasznosítására, mivel a szimulátoros próbák és értékelési kísérletek során, a kiértékeltek mindegyike kivétel nélkül, meg volt győződve arról, hogy képes lenne járni a vízen, ha lehetőséget kapna rá. így hát visszatértek a bankszámlához és a hitelképességhez, ami a statisztika szerint kevésbé vitatható.)

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 7. sz. GYAKORLAT

A férfi

A mai világban sokszor jut el az ember az elkeseredettség végső határára. A fejlett országok előnye a harmadik világ országaival szemben, hogy – hála a tech­no­ló­giai eszközöknek – az előbbiek­ben mindig ki lehet kerülni ezeket a helyzeteket (az­által, hogy tévét nézünk huszonnégy óra hosszat), megfelelő megoldást lehet rájuk találni (lakást cserélünk), vagy alkalmazni lehet valamiféle csillapítószert (vidám szí­nek­kel festjük ki a falakat), a kifinomul­tabb megoldásokról nem is szólva.

Nem csoda hát, hogy sok bevándorló, aki nem ért a főzéshez (ami egyébként merőben fölösleges dolog), viszont gyakran köl­tözködik, s néhány év elteltével megtanulta saját kezűleg kifesteni a falakat, egy öszvér makacsságával tiltakozik az ellen, hogy visszatérjen szülőhazájába, azzal érvelve, hogy ott – egyebekről nem is beszélve – kevés a lakás és rossz a festék. Ezen állítás illuszt­rálására felolvassuk az alábbi – egy alulfejlett országban elkép­zelhetetlen – történetet.

Történet Tömésről, a mamájáról meg a tükörtojásokról

Tomás sok évvel ezelőtt Spanyolországból vándorolt ki Kana­dába, s az évek során a modern ember megtestesítőjévé vált. Egyedül él egy lakásban, ahová – mikor a szükség már kínozni kezdi – felvisz egy-egy nőt. Ez az egyetlen tökéletlensége; vallási okokból nem hajlandó az önkielégítés korszerűbb technikáit al­kalmazni.

Ha szellemi természetű kínok kezdik gyötörni, fogja magát, és kifesti a falakat, amelyek már sokféle színben pompáztak, és sok réteg festék van rajtuk.

Tulajdonosa egy japán sportkocsinak – a tavalyi legújabb mo­dell –, amelynek japánul mondja, valahányszor csak kinyitja az ajtaját: „Szervusz. Jól aludtál?”; amikor pedig becsukja az ajtót: „A holnapi viszontlátásra. Aludj jól.”

Egy változatosabb szókincsű, napi és heti teendőihez jobban alkalmazkodó, spanyolul értő és üdvözléskor kimondható nevű kocsi reményében Tomás a jövő évi legújabb modellt várja.

Egy kormányhivatalban dolgozik, tojásszakértő statisztikus­ként. Minden reggel hétkor zenére kel fel, zenére borotválkozik a villanyborotvával, lezuhanyozik, meg­tö­röl­közik, megfésüli a haját és a bajuszát, de sminket sohasem használ.

Ezen intenzív higiéniai műveletek végrehajtása után, melyek napról napra újabb és jobb állapotban levő embert csinálnak be­lőle, két fóliába csomagolt tükörtojást vesz ki a mélyhűtőből, s míg azok a mikrosütőben felmelegszenek, két szelet kenyeret tesz az automata kenyérpirítóba, és egy hatalmas csésze nescafét készít el az automata kávéskannában.

A kávéskanna dallamot fütyül, a mikrosütő harangocskát kon­dit meg, dingi­ding­dong, a kenyérpirító pedig brit akcentussal je­lenti be: „A pirítósok készen vannak. Jó ét­vágyat.” A balkonon eszik és iszik, s közben hallgatja a rádiót, ha nyár van; a lakó­szobában nézi közben a tévét, ha tél van.

Ezen a reggelen a balkonon evett, s nagyon szomorú, nagyon bánatos volt; frissen borotvált arcán két könnycsepp futott le, s heves vágy rohanta meg, hogy az autójához fusson, vagy, hogy két újabb szelet kenyeret tegyen a kenyérpirítóba. Miért volt szomorú Tomás?

Tomás aznap ette meg az utolsó két tükörtojást, amelyet a mamája készített. Tomás mamája három éve Kanadában volt lá­togatóban. Ez alkalommal, anyai szere­tetből, ezerkilencvenöt pár tükörtojást sütött ki neki, s betette azokat a mélyhűtőbe.

Tomás pedig – fájdalommal és nosztalgiával idézve fel a láto­gatást – most fogyasztotta el a mamája utolsó pár tükörtojását. Elfojtott zokogással gondolt arra, hogy anya csak egy van, s hogy nincs még egy olyan anya a világon, aki így tudna tükörtojást sütni. A mamáját mégsem teheti be a mélyhűtőbe, mint a tojáso­kat, hogy felolvassza, amikor szüksége van rá.

Ámde csinn … csinn … megszólal a csengő. Tomás szalad ajtót nyitni: a postás az; egy telexet hozott Tomásnak. A telexet a mamája küldte, s közeli látogatásáról értesíti benne.

Tomás felszárogatja a könnyeit, s arcára mosoly ül ki. Határ­talanul boldognak érzi magát; újabb három éven át ehet tükör­tojást.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 8. sz. GYAKORLAT

A nő

A nő, évszázados elnyomás után, végre kivívta egyenjogúságát, szemben a fér­fi­val. A hagyományos, mocskos konyha sötét és név­telen zugából indult el, ahol négy-öt nyűgös takonypóc kapasz­kodott a szoknyájába, mialatt ő titkon kérődzött ki nem élt adott­ságain és tehetségein (a szerelem, a finomság egyedülálló képes­sége, a sajátos női érzékenység, a soha nem ismert szeretet és gyöngédség, hogy csak néhányat em­lít­sek, a legközismertebbeket), majd szüntelen könyöklése, akarom mondani, könyör­gése ered­ményeként, a társadalmi élet előterébe került, immár nem tartóz­kodik a konyhában, nadrágot visel, bikinit, vagy diszkréten pucér, és nem tart, nyűgnek, gyerekeket.

A változással robbanásszerűen törtek elő rejtett képességei, s a világ egyszeriben meg­változott: a szeretet, a gyöngédség, satöbbi, felfakadtak a mélyből, s jótékony man­naként kezdtek záporozni a világra. A nők vezetése alatt dolgozó alkalmazottak, és munká­sok több védelemben és megértésben részesülnek, nagyobb lelke­sedéssel dol­goznak, és boldogabbak. Mivel nemzetközi ügyek­kel is foglalkoznak, a Harmadik Vi­lágban is javult a helyzet; az alultáplált gyerekek most több tejport kapnak, s ha nincs hozzá vizük, hogy feloldják, vagy fertőzött a víz, tudjuk, hogy nem a nő a ludas benne.

E bámulatos fejlődés soha nem vált volna lehetővé a gátlások levetése s a női én individuális megerősítése nélkül, vagy fordítva. A nő manapság, anélkül, hogy rá­szo­rul­na a férfi kétes védelmező erejére, egymaga is szembe tud szállni a világgal, félelem nélkül ki tudja nyilvánítani vágyait és szükségleteit, s minden hazug sze­mér­mes­ség nélkül kikiálthatja: „Klitoriánus vagyok, örömszer­zési technikámat kéretik tiszteletben tartani!”

E felszabadulási folyamat előnyei a férfi számára is határtala­nok, noha ezt még nem ismerte fel. A férfi is megszabadult a terhes családi kötelezettségektől, a két­he­ten­kénti vagy havonkénti összeg letejelésétől, ami a családi tűzhelyet működteti; a gye­re­kek, ha vannak, sokkal jobban fejlődnek odakint, távol a mocskos konyhától, óvodákban, elvált szülők gyerekei számára épült isko­lákban vagy az utcán. A gyönyör is sokrétűbb lett: a már említett klitoriánus nőn kívül találhat a férfi vaginális, masz­tur­báló vagy leszbikus nőket is, sőt hamarosan megjelenik a már beharangozott herma­frodita fajta is.

Végül említsük meg, hogy egynémely nők arról panaszkodnak: az intézmények, a vállalatok, a magány, s általában véve a társa­dalom áldozatainak érzik magukat. Ebben nincs semmi új; a fér­fiak között is, nők között is, mindig akadnak olyanok, akiknek semmi sem jó. Minden azon múlik, hogy ügyesen bánjunk a szóval, s meg tudjuk győzni magunkat arról, hogy szabadok vagyunk, s azt tehetünk, amit akarunk. Nem kevés nő irigyli Marilyn Monroe-t, a társadalom egyik legnevezetesebb áldozatát.

Az alábbi elbeszélés, mely a „Hispán Ottawá”-ban jelent meg, s Nigel Dennis, a modern jelenségek éles szemű megfigyelője szö­vegszerkesztőjéből származik, a hétköznapi élet egyik olyan terü­letét illusztrálja dinamikus módon, amelyet kétségkívül a nő ural.

Egyszerűen, egy nő

Ezen a reggelen, az irodába készülődvén, ahol felelős állása van, s mindenki szerint még sokra viszi, a szokásosnál egy órával ko­rábban kelt fel. Zuhanyozás helyett, kádfürdőt vett, fürdősókkal, melyek rugalmassá tették, s vitaminokkal látták el a bőrt. A haját egy új, jobb minőségű samponnal mosta meg, és különleges kondi­cionálót tett rá; ezzel egyidejűleg, mialatt a kondicionáló kifej­tette hatását, erogén zónája kezelésének is szentelt néhány percet; az éjjel rosszul aludt, és a nap során komoly stresszhelyzetekre számíthat. A hajkondicionáló kifejtette hatását, ő pedig meg­könnyeb­bülten hunyta le a szemét; elmosolyodott, amikor eszébe ju­tott, mennyi időt vesztegetett el mindenféle hazug szégyenérzet és abszurd lelkifurdalás miatt, mire fölfedezte, elismerte és elfo­gadta, hogy klitoriánus. Fürdőszobai teendőit azzal végezte be, hogy finom olajjal dörzsölte be a testét, arcába pedig fiatalító kré­met masszírozott. Jaj, bizony, múlnak az évek, hamarosan betölti a huszonnyolcat.

Miközben első kávéját kortyolta, levágta a körmeit, lereszelte, s kifestette, majd, hogy időt nyerjen, leleményes módon, a hajszá­rítóval szárította meg őket; hány barát­nője vette már hasznát e jó tanácsnak! A titkos recept alapján készült fiatalító krém már teljesítette küldetését; letörölte hát, s föltette az alapozót. Míg arra várt, hogy meg­száradjon, kinyitotta az ablakot, s arra a mondatra gondolt, melyet oly szívesen ismé­telgetett az irodában: „Fogal­matok sincs, mennyire szeretem beszívni a friss, virág­illatú reg­geli levegőt s hallgatni a madárdalt.” Ezután bekapcsolta a rádiót, hogy megtudja a pontos hőmérsékletet, meg, hogy mit vegyen fel, s a lábkörmein is végig­húzta egy párszor az ecsetet; egy átfogó pillantás: művét tökéletesnek találta. Az öltözéssel folytatta.

Gondosan válogatta össze fehérneműjét; valami különös csiklandást érzett, s egy belső hang azt súgta, hogy erre az alkalomra vegyen harisnyatartót, ami – el­mo­so­lyo­dott – fölöttébb ingerlő ru­hadarab. Miután belebújt a fekete harisnyába, a melltartóba, a bikini bugyiba és az áttetsző alsószoknyába, néhány spriccelésnyi intim dezodorral vértezte fel magát élete elkövetkező szakaszára; nyolcórányi vagy még több „Tár­sa­dal­mi életre”, mely témából egy tanfolyamot is végzett, akárcsak a stresszből, és annak leküz­dési módjaiból, mert az élet olykor… „A, mielőtt elmegyek, nehogy elfelejtsem a száj-dezodort.” A szó szoros értelmében vett erogén zónát, amióta a dezodor egyszer heves allergiás reakciót váltott ki, nem spriccelte be.

Második kávéjának kortyolgatása közben befejezte a sminkjét. S jóllehet már későre járt, az időjárás-jelentés alapján, nehogy té­vedjen, gondosan kiválasztotta a ruhát, melyet ezen a napon vi­selni fog; sem túl feltűnőt, sem túl sötétet, egy diszkrét angol kiskosztümöt, az alkalomnak megfelelően változtatható kivágás­sal. Egy vagyon­ba került.

Végül, abban a biztos tudatban, hogy annyira, de annyira más, mint a többi nő, elégedetten mosolyodott el a tükör előtt. Átvizsgálta a retiküljét: nyolc kis kártya, köztük az American Express, a jogosítvány, a csekkfüzet, „Ja, és a lap, amivel ki­fi­ze­tem a táv­iratot”, ezt is belerakta. Ügy találta, felkészült arra, hogy elindul­jon, s el­fo­gad­ja a világ kihívását. Magához vette a kulcsokat, hevesen dobogó szívvel kinyitotta az ajtót, s egy elegáns csípő­mozdulattal kilépett.

Valószínű, hogy egyedül él; ha lett volna ott valaki, egy szeren­csétlen házasságból visszamaradt fiú vagy lánygyermek, egy har­madik férj, egy alkalmi szerető, vagy netán egy kérdezésre beta­nított papagáj, lett volna, aki megtudakolja: – De mama!… vagy … Szívem! Hová mégy ilyen puccparádéban?

Ő pedig, azon mosolyogva, hogy milyen keveset is tudnak az ő titkos életéről, azt felelné: – Egy nagyon fontos, interurbán telefonbeszélgetésem lesz, szívem. Jaj, csaknem elfelejtettem a száj-dezodort.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 9. sz. GYAKORLAT

Az információ

Az információ a mai idők férfiénak és nőjének szellemi táplá­léka. Akár valódi, akár hamis, örökös precizitást sugalló eszmei­ségével nagyban hozzájárult az emberek hétköznapi életének jobbá tételéhez. A társadalmi életben, példának okáért, a plety­ká­so­kat mind jobban kiszorították a jól informáltak. Nem ugyanaz a fülébe súgni vala­kinek: „Hallottad? Ügy látszik, hogy az a vén kecske a titkárnőjével csalja a feleségét”, vagy fennhangon közzétenni: „Mint az köztudomású, az illető 60 éves úr élénk szexuális tevé­kenységet folytat egy 22 éves hajadonnal.”

Az információforrások igen változatosak: telefon, műholdak, könyvek, napilapok vagy folyóiratok, mint a „New York Times” vagy a „Time”, melyek többé-kevésbé ugyanazt az információt ismételgetik évtizedek óta, csak a számokat és a statisztikai ada­tokat cserélik ki frissekre, s a neveket változtatják meg; ezeket forgatják leginkább a komoly emberek, akik naprakész tájékozott­sággal akarnak villogni a társaságban.

Tömör, lényegretörő és folyamatosan illusztrált volta miatt, talán mind közül a legmeggyőzőbb információforrás a televízióé. A sokféle stílus vagy információtípus közül (egy halálraítélt utolsó szavai, valamint mértéktartóan objektív kivégzése; tűz­vész egy épületben, amelyből a türelmetlenek a semmibe vetik magukat, holott a má­sik kamera már mutatja a tűzoltókat; módszeres mé­szárlások; unalmas deklarációk és konferenciák) az interjút vá­lasztjuk. A következő – technikolorra vett – interjút Tamarával, az Egyesült Államok manikűrkirálynőjével készítették.

Minthogy videofelvétel nem áll rendelkezésünkre, másrészt – hallás utáni értési gyakorlatról lévén szó – a kép amúgy sem érdekel minket, a látványt, ahol szükséges, zárójelbe tett meg­jegyzésekkel pótoljuk.

Az interjú

(Aerodinamikus, csaknem űrdíszletekkel berendezett tévéstúdió. A családiasán, Mike névre hallgató riporter – afro hajzat és fekete szemüveg – egy fotelben ülve üdvözli a közönséget.)

Mike: Uraim, és mindenekelőtt hölgyeim, üdvözli önöket Mike, ez én vagyok, és ma esti vendégünk, Tamara, az Egyesült Államok egész területének manikűr­király­nője. (A riporter elfordítja karos­székét, s a kamera lesiklik róla. Egy másik székben, mely mintha lebegne, vagy az űrben lenne felfüggesztve, összefont karmokkal – hosszúak, akár egy kínai mandariné – ül Tamara.)

Mike: Tamara, nagyon ürülünk, hogy ma itt vagy velünk. Te azt a tökéletes nő-képet testesíted meg, amely sok nő álmainak és irigységének tárgya, az életed csupa kaland, poklok és iszonyú szenvedések mélyéből jutottál fel a csúcsra, az amerikai álom legmagasabb fokára. Román származású vagy, ugye?

Tamara: (nagyon fesztelen, nagyon magabiztos, beszéd közben egyik körmével finoman vakargatja az orrát) Igen, Romániában születtem tizenöt éves koromban, vagyis elnézést… (he-he-he-he Mike részéről, he-he-he-he Tamara részéről). Jaj, Mike, az élet olyan rövid, és mindent meg kell tenni, és ki kell mondani. Szóval, igen, Romániában születtem, és tizenöt éves koromban, női jogai­mat semmibe véve, férjhez adtak. Tizenhat éves koromban gye­rekem született, majd tizennyolc éves koromban, életem kockázta­tásával, megszöktem a vörös pokolból, és egy csodálatos repülőút végén megérkeztem az Egyesült Államokba.

Mike: A családoddal együtt?

Tamara: Nem, egyedül. Azokban az időkben nem lehetett utazni, vagyis nem lehetett ennyi embernek észrevétlenül átjutnia a határon, és mindenkinek az életét veszélybe sodorni. Szörnyű.

Mike: Tehát román származású vagy. Tamara egy orosz hercegnő neve, igaz?

Tamara: Igen, így van.

Mike: Éhem, ühüm, jelenleg hány manikűr vállalatod van?

Tamara: (Az égre néz, és kiszámolja a körmein) Lássuk csak, Kaliforniában van négy, Floridában kettő, Washingtonban egy, New Yorkban kettő. Nem számítva saját termékeinket, melyek minden jó szaküzletben kaphatók az Államok egész területén; Tamara hámszegély-eltávolító, Tamara körömlakk, Tamara kö­römerősítő …

Mike: Tamara, egy nagyon fontos kérdés, amelyet biztosan min­den női nézőnk szeretne feltenni neked: Mit kell tenni, hogy töké­letes körmeink legyenek? Mint a tieid, például.

Tamara: Jaj, Mike, minden nő ezt kérdezi tőlem. Néha azt hi­szem, hogy a természet adó … Először is, nem szabad bebeszél­nünk magunknak, hogy lehetetlen megvalósítani; nagyon fontos a szellemi hozzáállás. A köröm kezelésére minőségi termékeket kell használni, olyanokat, mint a mieink. Azután tejre és tojásra épülő fogyókúrát kell folytatnunk, más szóval kálciumos diétát. El kell végezni az általam előírt speciális körömgyakorlatokat. Soha nem szabad elcsüggedni és feladni. Feküdjenek le korán, és nagyon csínján bánjanak a vízzel, amely – bármennyire hihetetlen – épp­úgy meglágyítja a körmöket, akárcsak a bütyköket vagy a köveket. És ami a legfontosabb, legyen egy jó manikűrösnőjük.

Mike: Rendkívül hasznos információ volt, Tamara. Mondd csak, sohasem gondoltál arra, hogy a kutyák és a macskák körmeivel is foglalkozz?

Tamara: Ö, igen, Mike, gondoltam. A kutyáknak és a macskák­nak mind nagyobb a jelentőségük az ember életében. Igen, jó piac lenne; lehet, hogy egyszer megcsinálom, de más néven. Egyéb­ként, tapasztalatnak sem vagyok híján. Amikor idejöttem, és még szegény voltam, első pár dolláromat kutyákkal és macskákkal ke­restem, amikor azonban egy kaliforniai milliomos arra kért, hogy manikűrözzem meg a tigrisét, megijedtem.

Mike: He-he-he, ez érthető. Most pedig beszéljünk életed nagy fordulatáról, milyen érzés anyának lenni?

Tamara: Mélységes megindultságot és határtalan örömet érzek. Szabadság, siker és diadal, szerelem és egy gyermek, az álom be­teljesült, ennél többet nem lehet kívánni. Volt egy pillanat, amikor attól féltem, hogy sosem lesz gyerekem, de Dan csodálatos férfi, nagyon aktív, bámulatos, kész öröm vele élni.

Mike: Volt valami problémád, vagy minden természetesen folyt le?

Tamara: Minden természetesen folyt le, az elejétől a végéig. (Tamara hol keresztbe rakja, hol szétválasztja a körmeit)

Mike: Most, hogy az álom valóra vált, feleségül mész Danhez?

Tamara: Nem hiszem, mindkettőnknek jobban tetszik így. Mi értelme volna? Ö Kaliforniában van a bébivel, én pedig itt vagyok Washingtonban, minek komplikálnánk a dolgokat? Nem tudom, a bébi mellett jutna-e időm, hogy megfelelő módon gondozzam Nancy körmeit.

Mike: A, igen, tudjuk, hogy sok filmsztárnak és milliomosnak a körmeivel foglalkozol, s az a megtiszteltetés ért, hogy Nancy Reagan körmeit ápolhatod. Apropó, milyenek Nancy körmei?

Tamara: Csodálatosak, hihetetlenek, valóságos gyönyörűség fog­lalkozni velük. Olyan, hogy is mondjam?, olyan lendületesek, igen, egyáltalán nem meszesek a kortól, ahogyan az irigyei mondják, hanem erősek a szigorúan betartott diétától, mert ő olyan ember, aki nagyon tudatosan törődik a szépségápolással. Szóval, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az amerikai körmök modelljéül szolgálhatnak.

Mike: Mit is mondhatnánk ennél többet Köszönöm Tamara, hogy eljöttél hozzánk. Uraim, és mindenekelőtt hölgyeim, stúdiónk vendége volt… (mialatt Mike beszél, a kamera ráközelít Tamara körmeire).

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 10. sz. GYAKORLAT

Vallás

Nem tudjuk, hogy Buddha, a Megvilágosodott, beszélt-e spa­nyolul, de azt tudjuk, hogy sokat beszélt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy egy fa alatt töltötte-e az életét, vagy Gautama és Sziddhartha néven, s más álneveken fáradhatatlanul utazgatott, hogy elvesse tanításainak magvait, melyek később Kínában, Japánban s más ázsiai or­szá­gok­ban vallássá váltak. Alapvetően erőszakmentes lény volt, s inkább hajlott a medi­tá­ció­ra, mintsem a cselekvésre. Mély humorérzéke s jóságos, pocakos figurája hal­hatat­lanná tette. A modern tudomány fényében végzett legújabb történet­tudo­má­nyi kuta­tá­sok megállapították, hogy kövérsége ülő életmódjának és a sportolás hiányának, bár az is meglehet, hogy lassú anyagcseréjé­nek tudható be. Gyermekei nem voltak; nem háza­sodott sokszor, s nem is űzte el magától (mai napság ezt válásnak nevezik) a fele­ségeit. Magánéletéről, sajnos, hiányosak az adataink. Mind­azonáltal nem szűkölködött elismert érdemekben; ő hagyta ránk örökül az „üres agy”, valamint a „minden egy és ugyan­az” elmé­letét, s hasonlóképpen ő volt a „fényes ösvény” nagy kitervelője is. Bölcs tanításai tanítványainak közvetítésével jutottak el hozzánk.

Következzék itt egy rövid találkozás Buddhával.

Vallás

Egy nyári alkonyaton, Buddha éppen egy fa alatt üldögélt, füle mögött lótusz­virággal, kedvenc, klasszikussá vált pozitúrájában, melyben az évszázadok során moz­du­latlanná dermedt. Mellette kedvenc tanítványa, Ananda.

Buddha, a Mester, mintegy a Nirvánából kiemelkedve, mélyet sóhajtott, beszívta a virágok illatát, a sűrű, nehéz, mézízű levegőt, s ekképpen szólott:

– Akinek van füle, hallja! Tudod, Ananda, hogy megfogad­tam, nem olvasok töb­bet, mivel a valódi tudás bennünk magunk­ban leledzik, s nincs jobb könyv, mint ami saját nádszálunkból ered. ^[2] Midőn odahagytam az udvar hívságos, világi életét, s a megvilágosodás általam fölfedezett ösvényére léptem, azt hittem, minden javam­tól, meg­fosztottam magamat.

– És nem így volt, óh, Mester? – tudakolta Ananda tiszteletteljesen, miközben jegyzetelt.

– A minap – folytatta Buddha – szerény faágyam alatt – fogal­mam sincs, hogyan került oda – egy „Viselkedés és siker a társa­dalomban, a kasztok szerint” című kézi­köny­vet találtam. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s lapozgatni kezdtem az átko­zott brahman művét…

Buddha vastag alsóajkába harapott, mutatóujjával megérintette köldökét, a világ­egye­tem középpontját, néhány másodpercig töp­rengett, majd anélkül, hogy ujját elmoz­dította volna köldökéről, ajkát halk cuppanással elengedte, s tanítványa fölé hajolva azt suttogta neki:

– Ezt töröld ki, Ananda; Buddha nem ismer sem kísértést, sem gyűlöletet.

Azzal mutatóujját köldökéről lecsúsztatva, folytatta a tanítást.

– Szinte anélkül, hogy észrevettem volna, azzal az automatiz­mussal, amelyet le kell győznünk, ha nem akarunk gépekké válni, amiképpen a szövőnők egylényegűvé válnak a szövőszékkel, s hogy éber és üres aggyal érjük el a Nirvánát vagy a Meg­világoso­dást …

– Óh, Buddha, melyiket írjam? A Nirvánát vagy a Megvilá­gosodást?

– Furcsállom, és meglepőnek találom kérdésedet, Ananda. Hányszor meg­mond­tam már, hogy minden egy és ugyanaz?

– Bocsáss meg, óh, Mester, úgy, mint a szövőnők és a szövő­szék?

Buddha az eljövendő nemzedékekre s tanításainak jövőjére gondolt; a fogát csikorgatta s felfújta orcáit, majd a levegőt ki­fújva enyhén sípoló hangon mondta:

– Óh, én jó Anandám, kedvenc tanítványom, figyelj, tanulj, meditálj és írj. Külön­ben sohasem fejezem be a mai tanításomat.

Majd lelappadt orcákkal folytatta, míg a végére nem jutott.

– Szinte anélkül, hogy észrevettem volna, átlapoztam a köny­vet. A kasztok meg­ha­tározása után a kasztokbeliek kötelességei és jogai következtek. Találtam instruk­ciókat arra vonatkozóan, hogyan kell viselkedni az udvarban, hogy kinek-kinek hol a helye, mennyit beszélhet, ki előtt kell meghajolnia, s ki előtt nem, hogyan és mit kell ennie. Egy másik fejezetben arról olvastam, milyen udvarlási technikákat kell alkalmazni a férjezett, az özvegy, a hajadon, a fiatal és az idős udvarhölgyeknél; óh, minő dekadens világ, Ananda! A hízelgés révén elért diadalnak és sikernek szen­telt fejezetben a következőket találtam: „Annak az embernek, aki a hízelgés becstelen módszerével akar diadalt aratni (figyeld csak, micsoda képmutatás, Ananda!), észben kell tartania (mit szólsz, milyen ostobaságokkal tömik meg az ember fejét) a másik fogya­tékosságait, s azokat kell magasztalnia; a púposnak egyenes hátát, a sántának fürgeségét, az öregnek fiatalságát, satöbbi. Ezután hosszú lista következik a különféle fogyatékosságok teljesen fölös­leges magasztalásáról. Időpocsékolás, tudod, miért, Ananda?

– Miért, óh, Mester?

– Mert minden egy és ugyanaz, Ananda. A púpost nem tudod elválasztani a púpjától: ha a tükörbe néz, valahol előbukkan a púpja, és meghazudtolja, amit hitt; a törpének székre kell fel­kapaszkodnia, hogy elérje az asztal közepét, a hízelgésen felbuz­dult sánta szórakozottságában elbotlik; a vénasszony az utolsó fogát hagyja ott egy fácánpürében, a rút nő gyanút fog, hogy csak üres bókokat hallott, s még inkább gyanút fog, ha egy pénzes zsákon ül, s ha a bókokat házassági ajánlatok követik.

A brahman nem valami ravasz, s látszik, hogy nem hallgatja a tanításaimat. Akkor értesült volna arról, hogy minden egy és ugyanaz, s hogy elegendő egyetlen dolgot magasztalni, ami létezik, ám senki sem tudja, micsoda, s ennélfogva létezését a Láthatatlan tartományába utalták át. Tudod, mi az, Ananda?

– Nem, óh, Buddha.

– És még te vagy az én kedvenc tanítványom, Ananda! Az intelligencia, Ananda, az intelligencia. Nyilván megfigyelted, milyen kevéssé szokták dicsérni az intelli­gen­ciát; mindenki intelli­gensebbnek tartja magát a másiknál, s nem hajlandó másnál el­ismerni egy olyan adottságot, amelyet kizárólagosan sajátjának vél. Ha valakit az in­telli­genciájáért magasztalsz, sohasem foghatsz mellé, és a másik sem. A púpos, a sánta, a törpe, a szép nő, az öregasszony, az ostoba, a gyilkos, a tolvaj, mind örömmel fo­gad­ja majd dicséretedet, s diadalutad, amennyiben érdekel téged ez a csekélység, biztosítva lesz.

A nap egyre közelebb került a hegyek taréja csipkézte horizont­hoz. Rövidesen beköszöntött az alkony, hogy aznapi tanításainak utolsó szavaira ihlesse Buddhát.

– Felsejlik előttem, óh, Ananda – bár kevéssé érdekel, s nem szeretek jöven­dö­lé­sekbe bocsátkozni – az emberiség új hajnala. Lehet, hogy a görög filozófusnak, az üldözöttnek, aki ide is el­vetődött, s tört szanszkrit nyelven állásért esedezett, igaza volt. Bár engem hájas konzervatívnak és reakciósnak nevezett, nem kétlem, hogy a görög demokrácia, amelyet hirdetett, egy napon győzedelmeskedni fog. Lehet, hogy a XX. században, amikor majd a kasztok eltűnvén, mindenki egyenlő lesz, s az oktatás oly mér­tékben tökéletesedik, hogy mindenki megtanulja szemrebbenés nél­kül azt mondani: „Intelligens vagyok, ha ugyan nem a legintelli­gensebb”, lehet, hogy akkor jön el a boldogság ideje. Minden egy és ugyanaz lesz, s az emberek tökéletesen üres, mosolygó és boldog elmével menetelnek majd a széles és fényes ösvényeken. És akinek füle lesz, nem fogja hallani.

Buddha elhallgatott. Ananda eltette a nádszálat, s egyiptomi módra össze­gön­gyölte a rizspapírt. Fenséges, óh, Buddha, fensé­ges a Te intelligenciád – jegyezte meg Ananda, s a papírokra hajtotta a fejét.

Buddha elégedetten szagolta meg a lótuszvirágot, majd arcára kövük az a bizonyos mosoly, amely századokon át híressé tette.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 11. sz. GYAKORLAT

A novella

A novella rövid elbeszélés. Minél rövidebb, annál jobb. Olykor egy pár sorban kifejtett gondolat, olykor egy nagy semmi. Amikor ez utóbbi, némely írók, más írók novelláira gondolva, hajlamosak úgy vélni, hogy megvalósították a tökélyt.

Vannak szóbeli, és vannak leírt novellák. Az előbbieket az emberi hang továbbítja, minden utcasarkon megtalálhatók, és illékony természetűek. Az utóbbiak – hála a papírnak – szilár­dabb anyagúak, s könyvtárakban és könyvesboltokban lelhetők fel. Az alábbi magnóra vett, majd utóbb leírt novella (ez a kom­bináció használatos a beszédeknél és szózatoknál is, melyeket a politikusok olvasnak fel, de mások írtak) Rodolfo A. Borellótól, az illusztris akadémikustól származik, aki – ritka és rövid – üres óráiban ilyen novellákat ír.

A hideg láb

Don Matías nyugdíjas kézbesítő előrelátó ember volt, s mivel nem akarta becsapni a hazáját, s gondolt a jövőjére, mindig pon­tosan, annak rendje és módja szerint befizette a nyugdíjjárulékot. Három gyermeke neveltetésére nagy gondot fordított, hogy azokat ne alázhassák meg lépten-nyomon, ahogyan őt.

Feleségével, Doña Matildéval élt egy kis virsliformájú lakás­ban, a Venezuela utca egy öreg házában, a földszinten, hátul.

A teleket újságolvasással töltötte, máteteát szürcsölve a kis ud­varra nyíló konyhaablakban; várta a nyarat, hogy kirakhassa a széket, s kiülhessen a hűvösbe, a vadszőlő alá, amit harminc éve ültetett.

Nyári alkonyat; hogy melyik, arra Don Matías már nem emlé­kezett. Miközben újsággal az ölében, máteteával a kezében üldö­gélt, s a szemközti falat nézte, különös és szokatlan érzése támadt: felesége konyhai neszezése egyszerre valahogyan tom­pá­nak és távolinak tetszett.

– Ott vagy, anyu? – kérdezte, de a hangja is valahonnan messziről szólt.

– Igen. Mi az?

– Nem … semmi… csak úgy kérdeztem.

Elfojtotta magában a vágyat, hogy tovább kérdezősködjék. – Alighanem fáradt vagyok. Ledőlök egy kicsit.

Nem akarta nyugtalanítani a feleségét. Nem is ment át a kony­hán, hanem az ud­var­ra nyíló redőnyös ajtón át egyenest a háló­szobába lépett. Odament az ágyhoz, felhajtotta az ágytakarót, de nem találta elegendőnek, felhajtotta a pokrócot is, és saruját levetve, mintha hajtaná valami, ruhástul bebújt a lepedők közé. Máris sokkal jobban érezte magát. „Kis szédülés volt. Csak a lábam ne fázna.”

A lába. Hiába volt a nyár, az ágytakaró, a pokróc, hiába volt felöltözve, a lábában érzett jeges hideg sehogy sem hagyta nyug­ton, még fájt is egy kicsit, ha jól belegondolt. „Biztosan a vérke­ringés.” Lehunyta a szemét és összeszorította a fogát. „Mikor volt nekem bajom a vérkeringésemmel?”

Eltelt egy darab idő. Doña Matilde tűnt fel a hálószoba ajta­jában.

– Mi van, apu? Nem találtalak az udvaron. Rosszul érzed magad? Mindjárt kész a vacsora.

Don Matías kinyitotta a szemét és ránézett. Ősz haj, szemüveg, amelyet a felesége is akkortájt kezdett el hordani, amikor ő.

– Semmi. Semmi. Csak fázom egy kicsit.

– Fázol? Ebben a hőségben? Fáj valamid?

– Nem. Csak a lábam fázik egy kicsit.

– Jól vagy? Biztos?

– Biztos.

Doña Matilde kétkedve nézegette.

– Ne hozzak egy lábmelegítőt?

– Jó, kipróbálhatjuk – és lehunyta a szemét.

Doña Matilde nem találta a lábmelegítőt. Már régóta nem használták. Ki is volt be­teg utoljára? Vagy a télen volt? A teás­kannában vizet forralt a gáztűzhelyen. Óva­to­san beleöntötte egy borosüvegbe. Bedugaszolta. Még jó, hogy mindig félreteszi a du­gó­kat.

Don Matías szunyókálni látszott. Doña Matilde bedugta az üveget a lepedők közé.

– Aztán nehogy megégesd magad.

– Nem. Köszönöm.

– Szólok, ha kész a vacsora.

– Jó.

Az üveg égette a lábát, de nem melegítette. Nagy üggyel-bajjal odébbgurította. Hiába. Megint odébbgurította. Nem ért vele sem­mit. Feladta. Hirtelen vágy tört rá, hogy elaludjon, vagy, hogy elinduljon valahová. Mindent elfelejteni, vagy elmenni. Csak a lába ne fázna. Elmenni, minek és hová, amikor olyan jól elvan az ágyban, és már a lába sem zavarja annyira. Igen, legjobb nyugton maradni, enni sem kell, csak nyugton maradni, és gondolkodni; igen, hová is menne? Már mindenütt volt, pedig harmincöt éven át egyetlenegy napot sem hiányzott a munkából. Fizesse be a jelzá­logkölcsön részletét? De hiszen, hála az inflációnak, és a gyerekei tanácsainak, már kifizette az egészet. A telefon. Hiszen nincs is telefonjuk. Ja igen, a Doktor úr irodá­já­ban. Cseng. Nem veszi fel senki. A titkárnő, mint mindig, biztosan most is a mosdó­ban piperészkedik. Nem akarta rányitni az ajtót, és megfogdosni, in­kább maga vette fel a kagylót. Hálló … Nem, uram, nem tudok semmit, én csak a kézbesítő va­gyok … Letették … Nahááát, micsoda öröm, hogy újra látom, már felgyógyult?, hihe­tetlen, hogy van Don Matías? … igen, igaz, hiányzott egy hétig, de nem az ő hibá­já­ból, ha­nem a vakbélműtét miatt, csak egy hétig, mintha csak ma lett volna … Nagyon jól bántak vele. Soha életében nem nyüzsögtek körülötte ennyien, privát szanatórium, a szak­szer­vezet fizette. Doña Matildét leszámítva, soha senki nem szolgálta ki, most pedig nővérek kényeztették, orvosok konzultáltak felette, felszolgálólányok hozták neki az ebédet. Igen, mindenre pontosan emlékszik. Hogyan is felejthetné el? A Doktor úr édesanyja is épp az idő tájt volt egy szanatóriumban, ahol lassan haldokolt. A Doktor úr a bizalmába fogadta, ide-oda küldözgette mindenféle üzenettel, a leg­különfélébb időpontokban. A halál és a temetés közti hét őrült lótás-futásban telt el. Tisztán emlékezett, micsoda patália volt a szanatórium halottasházában. Valami félre­értés miatt nem akarták kiadni neki a Doktor úr édesanyjának a holt­testét, hogy el­vigye a ravatalozóba. A Doktor úr gratulált neki, amiért olyan talpraesetten visel­kedett. Szerény temetés volt, nagy tömegek nélkül, de azért voltak épp elég sokan, a hiva­talból, a gyerekei, maga a Doktor úr, érdemrendestül. A temetőben a papok nagy siettükben annyi szenteltvizet fröcsköltek szét, hogy még neki is jutott a homlokára. Hűha, volna még, mit mesélnie. Jó, hogy mindez már elmúlt.

Felébredt. Nagyon jól érezte magát, kipihent volt. Hány óra lehet? Későre járhat. Doña Matilde mellette aludt. Egy fekvő sziluett a sötétségben. Gondolta, szól neki. De nem, még meg­ijesztené, hadd pihenjen csak. Mennyire szereti ezt a szegény asszonyt.

Fürgén kelt fel. Kiment a konyhába, de nem volt étvágya. Meg­fordult, a fürdő­szobából fény szűrődött ki. Hányszor kérte az asszonyt, hogy oltsa el lefekvés előtt. Nem voltak gazdagok. Belé­pett a fürdőszobába. Kinyitotta a csapot, nem működött. Majd másnap megcsinálja, minden elöregszik, megkopik, igen, akárcsak a tükör, amelyből egy üres szemű, szétfoszló arc nézett vissza.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 12. sz. GYAKORLAT

A levél

Közismert tény, hogy a modern élet felgyorsult ritmusa igen elfoglalttá teszi az embert. Ugyancsak közismert tény, hogy e jelenség következtében bizonyos szokások kiszorulnak az életünk­ből. Nem a mi feladatunk, hogy kiderítsük, vajon e jelenség az árak növekedésével, vagy a jóég tudja, mivel függ össze, tény és való azonban, hogy a mai csúcstechnológiákkal felszerelt postát nem árasztják el a levelezésükkel olyan személyek, mint Thomas Mann, Freud, Jung vagy Sarmiento, akiknek láthatóan nem volt egyéb dolguk, mint hogy kötetekre rúgó, végtelen hosszú levele­ket irkáljanak.

A szeretet és a gyöngédség mindazonáltal nem halt ki; a képes levelezőlapok és a legkülönfélébb alkalmakra szóló képeslapok – születésnapra, balesetre, betegségre, év­for­dulóra, születésre és halálra (az egyik kiegyenlíti a másikat), Karácsonyra és Hús­vét­ra, anyák, apák, nagyapák, nagybácsik napjára – megkönnyítik a fel­adatot, hogy em­lé­kez­zünk, szeressünk, s hogy hálás mosolyt csi­karjunk ki a szeretett lényből. Mi több, szóba került, hogy beve­zetik a képeslapírást, mint műfajt; a nyomtatott sablon­szövegen kívül, amelyet már erre specializált művészek alkottak, hogy ne irkáljunk össze mindenféle marhaságot, célszerű, hogy – ha csak néhány másodpercre is – arra az illetőre gondoljunk, akinek a képeslapot küldjük, s tekintetbe vegyük saját, csak rá jellemző vonásait; a bénának ily módon üdvözlő szavakkal nyugtáznánk gyors előre­haladását, a vaknak Braille-írással küldenénk buzdító mondatokat; a betegeknek a beteg­ségükről írnánk, s biztosítanánk őket, hogy a szifilisz és a tuberkulózis gyógyít­ható; a rákbetegeket arról informálnánk, hogy ma már a rák több válfaja bagatell­nek számít a tudomány nagyhatású fegyverei előtt.

E fejlődésen kívül azonban van a demokráciának s a szabad kibontakozásnak egy má­sik igen fontos vívmánya is, ami nagy hasznára van a níman … a hétköznapi em­ber­nek. Nem tartjuk valószínűnek, hogy az elmúlt századokban egy közönséges hon­pol­gár választ várhatott volna a levelére, melyet valamely ki­emelkedő személyi­ség­nek írt. Sem Julius Cézár, sem Bölcs Alfonz, sem XIV. Lajos, sem II. Fülöp, sem III. Pius, sem Rettenetes Iván (ha egyáltalán tudtak írni) nem válaszolt volna egy alattvaló leve­lére. Maximum, elküldték volna hozzá a hóhért, amennyiben til­takozó levélről volt szó.

Változtak az idők. Nem kevés az olyan, nem is alacsony rangú Harmadik Világ­beli pap, aki roppant büszke arra, hogy a pápa személyesen írt neki kiközösítő levelet. Nem egy baloldali latin-amerikai író mutogatja ártatlan és szerény gőggel az Egyesült Államok valamely elnökének levelét, melyben az elismerését fejezi ki becsületes alkotó munkájáért. Az ilyen levelet érdemes újra­olvasni egy-egy csüggedt pillanatban, s érezni, mint lebegünk fel a hetedik mennyországba, még ha kiközösítettek is minket. E le­velek címzettjeinek leszármazottai hetedíziglen büszkék lehetnek, csak az a fő, hogy a bank széfjében tartsák, ne pedig holmi szú­ette ládában.

Pablo Urbányi, az ismert író egyike a kevés boldog kiválasztott­nak, aki választ kapott levelére, melyet nem másnak, mint az USA Elnökének címzett. Hogy jobban megértsük az eszmecserét s a gyökeres változást, melyet ez az életében okozott, idézzük Az Új Világ, Én és én, a bidé prófétája című önéletrajzi könyvéből az alábbi minilevelezést.

Pablo levele az elnöknek:
Exszellentciás Uram,

Az én nevem Pablo, s nem régóta vagyok honos az Új Világnak ezen a részén, nevezetesen Kanadában. Minthogy ez az ország komoly vevője az USÁ-nak, tudom, hogy kellő figyelmet fog szentelni levelemnek.

A bemutatkozás után először is gratulálni akarok, hogy ilyen bitang nagy országot irányít, biztos vagyok benne, hogy nem könnyű megmaradnia a székében, különösen, mert a „Time”-ból tu­dom, hogy aranyere van.

Minden okom megvan rá, hogy gratuláljak; sokszor zarándo­koltam el az Ön országába, beszéltem a népével, még egy ten­gerészgyalogossal is a San Diego-i tengeri támaszpontról, s rend­kívül kedvesnek és figyelmesnek találtam, egészen másnak, mint amilyennek Latin-Amerikában tartják ezeket a fiúkat. Ellátogat­tam a legfontosabb helyekre, Disneyland-be és Universal Citybe, ahol repülés közben filmeztek le, mint Supermant. Fölösleges mondanom, hogy a múzeumok untattak, viszont őrült módon él­veztem a koponyazsugorítóknál tett őserdei látogatást; ott sike­rült egy „Tanulja meg zsugorítani a tulajdon koponyáját” című gyorsított, elmélyítő tanfolyamon bevégez­nem tanulmányaimat s az Új Világhoz való alkalmazkodást.

Igyekszem azonban rövidre fogni, mivel Önnek nyilván kevés az ideje, s alig­ha­nem az aranyere is gyötri. Csak azt akarom el­mondani, hogy már értem, miért tekint a világ az USÁ-ra, mint modellre, miközben irigy és dühödt rágalmazói, a degenerált bal­oldaliak, akikben maga a gonosz testesül meg, őrjöngve hajto­gatják, hogy az Ön országában valami bűzlik, s adatokkal érvel­nek – pedig még rendesen bánni sem tudnak velük – gyilkossá­gokról, alkoholistákról, őrültekről, nemi erőszakról és her­pesz­betegekről.

Személyes tudomásom van arról, hogy a nemi erőszak adatai és a többiek abszolút elenyészőek a lakosok számához képest. Ami a bűzt illeti, Excellenciás uram, az sajnálatos módon – és ez ma­radjon köztünk – minden dezodor és parfüm ellenére érződik, s különös, meghatározhatatlan és megfoghatatlan módon egyre csak szaglik. Olyannyira, hogy egy észak-amerikai író bedobta a híres mondatot: „Valami bűzlik az Egyesült Államokban.”

Nemhiába rendelkezik azonban az USA a legnagyobb technoló­giai erő­for­rá­sok­kal, különösen a higiénés eszközök területén. Hosszas töprengés után arra a konk­lú­zió­ra jutottam, hogy a prob­léma ebben gyökeredzik, mármint a higiéniában, és nag­yon, de nagyon könnyű megoldani.

Ezért hát bátorkodom – abban a biztos tudatban, hogy meg­hallgattatom – ja­va­sol­ni egy bizottság létrehozását, mely felvál­lalná egy bidé nevezetű készülék sorozat­gyár­tását, s a minden­napi életbe való bevezetését (részletesebb adatok, lásd: Encyclo­paedia Britannica), ami minden kétséget kizáróan meg fogja ol­dani az alapbűz prob­lémáját. Hihetetlen, de az egész USÁ-ban nem találtam egyetlen működő bidét sem.

Nem tudom, tudja-e, miről beszélek, bár lehet, hogy már van is egy a magán vécéjében. Ha nincs, nem tudja, mit veszít, különö­sen, ha begyulladt az aranyere.

Ennyi elég is, Excellenciás uram; legtiszteletteljesebb és szívé­lyesebb üdvözletem Nancy-nek, akit mélységesen megértek és szánok; nem keveset szenvedhetett amiatt az idióta miatt, akinek a tanácsára éppen Kínába nem vitte magával a kínai porcelán­készletét.

Gratulálok, üdvözlöm, sok sikert kívánok, és remélem, hogy egy napon meglátogathatom.

Pablo, az emigráns.

Ui.: Csaknem elfelejtettem: úgyszintén melegen gratulálok sike­res granadai inváziójához. Nem kétséges, hogy ezután a dicsősé­ges győzelem után a humornak, a hatalomnak, a bátorságnak, a dicsőségnek és az amerikai fegyverek felsőbb­ren­dű­sé­gé­nek a nim­busza immár mindörökre helyreállíttatott. Egyetlen tökkelütött se merje ezek után szóba hozni Kubát vagy Vietnamot.

Az 56 728 számú elnök (Reagan volt) válasza:

Mister Pablo
Kedves Amigo:

Mindenekelőtt köszönöm, hogy aggódik az egészségem, neve­zetesen az arany­erem miatt, bár attól tartok, az előző elnökre gondol; az enyémet meg­operál­tat­tam, úgy­hogy fitten működik.

Úgyszintén köszönöm országunk iránti csodálatát, valamint ja­vaslatát, melyet zseniálisnak és brilliánsnak találok. Ügy látom azonban, hogy Ön viszonylag új beván­dor­ló, s nem tudja (talán egy kommunista országból jön?), hogy a nagy ötleteket és kezde­ményezéseket magánvállalatok útján szokás megvalósítani, azt ajánlom hát, forduljon hozzájuk.

Másrészről, semmi akadálya, hogy személyesen vesse bele magát a Nagy Vállal­kozásba. Itt az alkalom, hogy kinyilvánítsa alkotó­képességét, bátorságát, vállalkozó szellemét, bebizonyítsa, milyen pozitív irányba fejlődött gondolkodásmódja az itteni tanfolyam elvégzése után, s hogy nyilvánvalóvá váljék: megérdemli, hogy az Új Világ polgára legyen. Ha diadalt arat, higgye el, nem feled­kezünk meg Önről, számon fogjuk tartani.

Azt illetően, hogy van-e bidém vagy nincs, egy felejthetetlen kalandot ajánlok: javasolom, hogy egyik zarándokútja alkalmával látogasson el egy turistacsoporttal magánlakosztályaimba, és osz­lassa el saját maga a kételyeit.

Nancyt meghatotta együttérzése, köszöni, és jókívánságait vi­szont kívánja. Azt mondja, ha volna ideje, szívesen teázna Önnel, hogy megmutassa Kínában készült fényképeit.

Szívélyes üdvözletét küldve, sok szerencsét és sikert kíván alá­zatos tisztelettel az Amerikai Egyesült Államok Elnöke.

(Olvashatatlan aláírás)

Ui.: Mister Pablo, sajnálom, de nem tudom, mire utal, amikor Kubát vagy Viet­na­mot emlegeti. Ami Granadát illeti, úgy látom, rosszul informált, s szavainak szél­ső­sé­ges, fasiszta vagy kommu­nista mellékíze van; azt tanácsolom, vigyázzon. Mi semmi­féle inváziót nem hajtottunk végre Granadában, azért mentünk oda, hogy helyre­állítsuk a szabadságot és a demokráciát, más szóval, hogy megvédjük és megmentsük a Nyugatot, ahogyan azt a nagy Szolzsenyicin kívánja.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 13. sz. GYAKORLAT

A fajgyűlölet

A fajgyűlölet világszerte súlyos probléma, melyet kongresszu­sokon, konferen­ciákon, szakfolyóiratokban, bizottságokban és delegációkban sokat tanulmányoznak és vitatnak. Olyan súlyos kérdés, hogy ha egyszer csak eltűnne, sokan létük értelmét veszí­tenék el. Nem áll szándékunkban vitatkozni a fajgyűlöletről, sem tanulmányozni, jóllehet számadatokkal, statisztikákkal és progra­mokkal ellátott komputerek állnak rendelkezésünkre e tárgyban. Mindössze (mint azt bevezetőnkben előre leszögeztük) egy kis színt akarunk vinni a spanyol leckékbe, ez a kis szín árnyalja ezt a történetet is, melyet egy New York-i bárban mesélt el a szerző­nek (miközben kintről üveg­csöröm­pölés hallatszott) egy öreg hondurasi, Puerto Ricó-i vagy salvadori, a történet tehát garan­táltan színtiszta spanyol nyelven hangzik el, a helyi kifejezések mellőzésével.

Mint a hallgató hallani fogja, nem a nagy faji gyűlölködések története ez, a fasiszták kontra zsidók, a négerek kontra fehérek, a törökök kontra örmények és/vagy vice-versa féle fajgyűlölet, nincs is benne semmiféle nagy holocaust, amiből best-selle­reket lehet gyártani vagy filmre lehet vinni Hollywoodban (más néven Hollyplastic); ez egy szerény, kicsi és rövid történet.

Az öregember elbeszéléséből, melyet a szerző magnóra vett, több dolog nem derül ki világosan, például, hogy Pedro látogató­ként vagy illegális bevándorlóként ment-e New Yorkba, ám min­denképpen élvezetes kis anekdota.

Pedro története

Azt kéri, uram, hogy meséljek valami hiteles, érdekes, latin-amerikai ízű históriát a tanítványai számára. Nézze, én nem tu­dom, miféle históriára gondol. Nem is igen tudok mesélni, a tör­téneteket rendszerint egyvalaki meséli el, mások meg elismétlik. Látom, ideges. Nyugalom, uram. Tudja, mit, elismételek magának egy történetet, amelyet egy néma holttest mesélt el nekem.

Nekünk odaát nagy rokonságunk van. Itt kevesen vagyunk, ott sokkal többen. Én nem írok, nem tudok írni, és a gyerekeim rosszul beszélnek spanyolul. Egyik rokonunk onnan messziről, Pedro nevezetű, egy unokaöcsém a sok közül, aki tényleg nagyon nehezen élt, el akart jönni hozzánk, hogy körülnézzen itt, és vagy mert nem értesített minket, vagy mert a fiaim összekeverték, vagy elfelejtették, mikor jön, az az igazság, uram, hogy nem emlékszem, olyan régen volt, tény az, hogy a rendőrök meg­találták a címünket a zsebében, megkerestek minket, és behívtak, hogy azonosít­suk.

Az útlevele többet mondhatott volna, mint én, aki soha életem­ben nem láttam Pedrót, a rossz fényképeken pedig, amelyeket otthonról szoktak küldeni, vagy rajta volt vagy sem, s ha rajta volt is, fiatalabb kiadásban. Nem, uram, várjon kérem, ez még nem a történet.

A 146-os és a nem tudom melyik utca sarkán találták meg Harlem kellős köze­pén, a néger negyedben, abban a koszos ne­gyedben, amelyet időről időre átfésülnek, hogy összegyűjtsék a holttesteket, köztisztasági okokból, tudja?; mert ha a négerek nem is, a hatóságok annál inkább törődnek a higiéniával.

Szóval, odamentem az egyik fiammal, hátha alá kell írni vala­mit. A rendőrségen nagyon rendesen bántak velünk, mert a holt­testek dolga remekül meg van szervezve, megy minden, mint a karikacsapás. Azonosítottuk a holmijait – már amennyire –, aztán átvittek a halottasházba. Engem nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy meg­is­mer­jem, hogy megtudjam, milyen volt, igen, uram, ne vágjon ilyen képet, gondolja el, hogy sohasem láttam, pedig rokon volt, a mieink közül való.

Kinyitották a hűtőház hajtaját, ő pedig kigurult elénk egy afféle kerekes ágyon, ami jobb és kényelmesebb, mint az enyém. Kutya hideg volt, még hidegebb, mint odakinn, pedig tél volt, de Pedro alighanem jól tűrte.

Megkérdezték, felismerem-e. Pedro kicsit sápadt volt, és ke­vésbé sötét bőrű, mint amilyenek rendesen vagyunk, őrzött vala­mit a családi vonásokból, de nem voltam benne biztos, ezért meg­kérdeztem tőle, kicsoda, és mi történt vele. Csukott szájjal, kissé fagyos hangon, mintegy közönyösen, s halkan, mintha csak imát mormolna magában, a következőket mondta:

„Bácsikám, nem tudom, mi történt, nem kapták meg a levele­met, vagy én nem küldtem el, csak akartam. Elég az hozzá, hogy senki sem várt, amikor megérkeztem. Nem tudtam, mit csináljak. A repülőjegyem árában benne volt az autóbusz, ami bevisz a köz­pontba, úgyhogy felszálltam egy buszra, amire Manhattan volt írva. Félve, a batyumat szorongatva, valahol leszálltam, s elindul­tam csak úgy, bele a vakvilágba. Micsoda város, bácsikám, mi­csoda város; mint valami tündérország. Magas, nagyon magas épületek, a legmagasabbak a világon, ti is írtátok a levelekben, s otthon is mindig így mondogattuk. Mentem, egyre fölfelé nézve a magasba, szálltam a felhők között, repülni akartam. így men­tem, ki tudja, mennyi ideig, míg bele nem sajdult a nyakam. El­indultam egy hídon, hátha eljutok hozzád, de olyan nagy volt, hogy úgy látszott, nem vezet sehová, így aztán visszafordultam. Hideg volt. Bementem azokba az épületekbe, ahová beengedtek, odabent hatalmas alagutak voltak mozgólépcsőkkel és üzletekkel, ahol mindent árultak; fölmentem, lementem, még jobban elté­vedtem, mint eddig, megint fölmentem, lementem, kijutottam belőle, megint a hideg, az éhség, a szomjúság, a pénzem nem volt jó semmire, az emberek más nyelvet beszéltek, hiába mu­togattam nekik a papírt a címeddel, azok pedig, akik mintha beszélték volna az enyémet, csak vállat vontak és gyanakodva néztek rám, aztán újra bementem, ki­jöt­tem, tovább mentem, bevettem magam, ahová csak lehetett, míg végül minden­hon­nan ki kellett jönnöm, este lett, és az utcák kiürültek.

Tovább mentem, a batyumat szorongatva, meleg levegő csapott meg a föld alól, egy lépcső vitt lefelé, elindultam rajta, ha a po­kolba visz is, mert már nem bírtam tovább, s akár magával az ör­döggel is kész lettem volna harcolni egy zugért, ahol megpihen­hetek; az éhség és a szomjúság már elmúlt.

Nem az ördöggel kellett perelnem, hanem egy négerrel egy üvegablak mögött. Megmutattam neki a papírt a címeddel; vona­tokra mutatott, meg egy peronra; adtam neki néhány fémpénzt meg bankjegyet, de ő csak a fejét rázta, erősködtem, megnézte a fémpénzeket meg a bankjegyeket, és undorral lökte vissza. Végül kijött, kinyitott nekem egy kis oldalajtót, és átengedett.

Hogy ne fázzam annyira, felszálltam az első vonatra, ami jött. Ahogy leültem, mindjárt enyhült a fájdalom. Három vagy négy megálló után, miután már kipihentem magam, megint elfogott a nyugtalanság, hogy tudnom kéne, hová megyek, s a vágy, hogy megtaláljalak. A kocsiban nem voltak sokan; elővettem a papírt, fölkeltem, oda­men­tem egy toprongyos fehér öregemberhez, és meg­mutattam neki. Elfordította a fejét és kibámult az ablakon. Egy néger, aki az ajtó mellett állt, s talpig bőrben volt, mint egy tehén, fölülről lefelé végigmért amikor odamentem hozzá, és nem tudom, hogy mondott-e valamit, vagy csak morgott, mindenesetre odébb álltam.

Még három vagy négy megállón át mentem, nem tudom, hová, aztán úgy gon­dol­tam, most már elég lesz, s mintha csak lebegnék, mint aki halni indul, kiszálltam egy félhomályos állomáson. Több­szöri próbálkozásra végül sikerült átugornom a sorom­pót; egy néger, aki a szeme sarkából figyelt, odarohant, és kiabálni kezdett velem; tud­tam, hogy olyat teszek, amit nem szabad, de ha egyszer nem nyílt ki a sorompó. A kis­ablakra mutatott, odamentem, ő be­ült, odaadtam neki a fémpénzeket és bankjegyeket, ugyanúgy visszalökte őket, mint a másik. Hadonászott, hogy tűnjek el; a kis oldalajtóra mutattam, erre megfenyegetett az öklével.

Ennek véget kellett vetni, különben sohasem talállak meg. Fel­mentem a lépcsőn, pedig tudtam, hogy odafönt, odakint hideg van. Hideg és szél, –sötét utcák, kevés ember, mind négerek, sehol egy rendőr, akit megkérdezhetnék. Egy utcasarkon Coca-Cola feliratú gépek mellett, a piszkos üvegen át valami üzletféle látszott, egy ősz hajú néger ült a kasszánál.

Belöktem az ajtót, a mellemre kapott ütés a járdára lökött, egy rúgás, és nem kaptam levegőt, hanyatt feküdtem, hárman vagy négyen voltak, félrevonszoltak, a falnak nyomtak és átkutatták a zsebeimet, elvették a fémpénzeket meg a bankjegyeket, beszéltek egymás közt, valami nem tetszett nekik, megdühödtek, én nem értettem semmit, egy térdrúgás a gyomromba, ütések az arcomra, elszédültem, a szemem elhomályosodott, egy gyors és éles fájda­lom, elestem, kellemes érzés töltött el, hogy minden véget ért, és már nem is fáztam. Végül megtaláltalak, bácsikám, és látom, hogy valami probléma van.”

Nem, nem, nincs semmi probléma, öcsém, csak a színeddel volt egy kis gond. Ehhez a városnegyedhez nem voltál elég sötét. Most pihenj csak. Reméljük, hogy abból a háromból vagy négyből néhányan eljönnek egy nap a mi negyedünkbe; mi majd felismerjük őket, ne félj.

És ezzel, uram, vagyis azzal, hogy megmondtam a rendőrség­nek, igen, ő az, ő volt Pedro Gonzales, ami nagyon tetszett nekik, mert így minden tisztázódott és a helyére tevődött, vége is van a történetnek.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 14. sz. GYAKORLAT

A bürokrácia

Sok szó esett már a bürokráciáról, hol dicsőítették, hol ádáz kritikákkal, vagy maró szatírákkal becsmérelték, de még senki sem bírt el vele. Jóllehet a bürokrácia – mint minden más ebben a haladó világban – a mi korunkban jutott el az úgyszólván mesés kibontakozásig, pontos eredete bizonytalan. Vannak, akik egye­nest az ősi Egyiptomból s az egyiptomiaknak azon mániájából származtatják, hogy mindent fel­írtak a papiruszra, a mai papír ősére, ami a bürokrácia kialakulásának nélkülöz­he­tet­len alap­anyaga. Ugyanez mondható el azonban a székről is, a bürokrata kedvenc tar­tózkodási helyéről. Nemhiába mondják, hogy a szék az a bürokratának, ami a gauchónak a ló. Nehéz elképzelni egy gaucbót gyalogosan, még ne­he­zebb azonban egy bürokratát enélkül a kiegészítő nélkül, amit ha egyszer elveszít, az fölér az állása el­vesztésével.

Az epebajtól sárga és ráncos arcú bürokrata immár a múlté. A modern világban legalábbis, a bürokraták mindig frissen borot­váltak, üdék és ruganyosak, s tréfásan „bürokreténeknek” ne­vezve magukat, szívesen mesélnek mulatságos történeteket arról az ismeretlen világról, amely annyi fejfájást okozott egy Kafka nevű német vagy cseh írónak, pontos származását mindmáig nem derítette fel az intellektuális bürokrácia.

A bürokrácia sötét korszaka (speciálisan a kafkai), a véget nem érő, patkányoktól és svábbogaraktól hemzsegő sötét folyosókkal, a dohos hivatali helyiségekben ros­ka­do­zó porlepte iratokkal – hála a neonvilágításnak, a sajtízű egérirtónak, a dezo­do­rok­nak, a szu­perhigiénikus komputernek – teljesen eltűnt, s mai megnyilvánu­lási formái inkább.

Az arc nélküli emberek

(E történetet egy minisztériumbeli hallgatója mesélte el tanárá­nak, e könyv szerzőjének; magnóra vették, leírták, átjavították, de nem tettek hozzá, s nem változtattak rajta semmit.)

Azt kérdezi, tanár úr, mért akarok Argentínába menni, vagy bármely más or­szág­ba, csak hogy eljöhessek Kanadából. Nem tudom, tudja-e, hogy a bürokratától nem szokás kérdezni, s hogy a jó bürokrata még saját magától sem kérdez semmit, külön­ben „vége van”. A bürokrata oda megy, ahová küldik, s ha választhat, annál jobb. Mi hivatásos diplomaták vagyunk, s mint Ön elma­gyarázta nekem, nagyban különbözünk a latin-amerikai diploma­táktól, akik mindenféle „felkapaszkodottak”, vagy éppen­ség­gel „lecsúszott” családok gyermekei. Ezek nagyon boldogan elvannak, ha kapnak egy-egy „csücsköt”; arra a példamondatra gondolok, amit Ön tanított nekünk: „felőlem annyit lopnak, amennyit akar­nak, de hagyjanak nekem is egy csücsköt”.

Egy kanadai diplomata helyzete azonban merőben más; ez utóbbi, a szimulátoros tanfolyamok dacára, melyek hozzászoktat­ják a kulturális ütközésekhez, abban a biztos meggyőződésben, hogy nincs jobb ország az övénél, vagy talán egyszerűen megszo­kásból, örömest hazamegy mindennap, mindennap megsétáltatja a kutyáját, minden hétvégén gyöngéden megfürdeti a kocsiját, le­nyírja a gyepet, minden évben saját kezűleg festi ki a házát, s az észak-amerikaiakra oly igen jellemző családszeretettel gondos­kodik második vagy harmadik feleségéről, az asszony gyerekeiről, a sajátjairól, vagy kettejük legutóbbi közös gyerekéről; a családi szerepeket – ebben biztos lehet – ki-ki a lehető legnagyobb tökéllyel és nyugalommal alakítja. Az a legtöbb, ha egyszer életében el akar menni valahová, hogy a külszolgálatban néhány extra dollárt keressen, és vegyen egy használt Mercedest valami tábor­noktól.

Mindazonáltal, ez sem az én esetem. Elváltam, gyerekeim nin­csenek, egy bér­la­kás­ban lakom, nem nyírom a füvet és a kocsit sem mosom, a kutya pedig, amit a fele­sé­gem rám hagyott, már jó ideje kimúlt, s én magamra maradtam. Az egyedüli rend­sze­res cselekvéssor, mely éberen tartja a tudatomat, pardon, rosszul fejeztem ki magam, amely működésre késztet, mert a munka mű­ködés, a következő: napról napra egyen­leteseb­ben megborotvál­kozni, bekölnizni magam, felvenni a zakómat, majd a nyakkendő megigazitása után elmenni a minisztériumba, ott, pardon, itt dol­gozni, mindennap a lehető legjobban, olykor-olykor az előlépte­tésen spekulálni, hazamenni, vacsoráig sörözni, vagy elmenni valamelyik nagykövetség bankettjére vagy fogadására, ha afrikai vagy latin-amerikai nagykövetségé, annál jobb. És ha az argentin nagy­követ­ségé, az még jobb. Az ő bankettjeik még az Egyesült Ál­lamok, Japán vagy Francia­or­szág bankettjeit is felülmúlják. A legutóbbi, amelyen jelen voltam, amikor elbúcsúz­tat­ták a nagy­követet, egy tábornokot, nem, egy dandárparancsnokot, még a rómaiak ban­kettjeit is túlszárnyalta. Beszéltem a dandárparancs­nokkal, aki nagyon szimpatikus és intelligens ember volt, és vala­melyest megértettem az argentin helyzetet. Orszá­gá­nak sok ellen­sége van, mondta a dandárparancsnok, közéjük tartoznak a zsidók, a szabad­kőművesek, a jezsuiták és a kommunisták. Szóval, az argentinokat nagyon rokon­szen­ves és érdekes embereknek talál­tam, olyanoknak, akik „tudnak élni”.

Nem, tanár úr, ez még nem elegendő ok, hogy Argentínába menjek. És ahhoz sem elegendő ok, hogy elhagyjam Kanadát. Megpróbálom elmagyarázni.

Négy vagy öt évvel ezelőtt, azonkívül, hogy elláttam a munká­mat és a felesé­ge­met, bejártam az egyetemre is, és az esti tanfo­lyamon antropológiát tanultam; sokat olvastam, és antropológus akartam lenni. Ez nagyon rendjén való, ha az ember „hobby”-ként csinálja, jóváhagyja a főnök is, a munkatársak és a pszichoanali­tikus is, aki megvizsgálja a jövendőbeli hivatalnokokat. Mindenki tudja, hogy a munkánk unalmas, s kell találni mellé valami szóra­kozást. Ha azonban komolyan vesszük, akkor egészen másként fest a dolog: „lenni”, lenni valakivé, ez egy életre szóló feladat. Végül is nem ment a dolog, abbahagytam a tanulást, a televíziót nem nézem; akkor vettem, amikor elhagyott a feleségem, de rossz befektetés volt, és jött egy pillanat bürokrata életemben (ez néme­lyekkel előfordul), amikor azt kiáltottam: „Elég, ez nem lehet igaz!”, pedig igaz volt. Ez a kétségbeesett kiáltás azonban nem a hivatalnok kiáltása, ez egy emberi kiáltás, arra pedig csak a csoda felelhet. El kellett határoznom magam.

Éppen itt jutottam elhatározásra, ebben a kávéházban, ahová tanár úr olyan szívesen jár, mert mániája a presszóba járás. Igen, éppen itt, pontosan egy évvel ezelőtt, egy ülés után. Tudom, hogy tanár úr mulat a „meeting”-eken, az üléseken, melyeket a demok­rácia paródiájának nevez, s amelyek mégis szükségesek, ha másért nem, hogy megőrizzük az imázsunkat, hogy az ember maga is egy jó imázzsá váljék. Egy évvel ezelőtt tehát, elhívtak egy sürgős és titkos gyűlésre, az „A” Toronyba, a negyedik emeletre. Igen, igen, tudom, hogy Ön ezen is mulat, és azt mondja, hogy itt min­den sürgős, bizalmas és titkos, s hogy egész életünket a xerox gé­pekben felejtett titkos telexek olvasásával töltjük. Ön azonban nem érti, milyen jó dolog, ha az embert fontosnak tartják, milyen kellemes érzés a beavatottak szektájához tartozni, még ha az a bürokraták szektája is.

Nos, az itteni bürokraták nem viszik magukkal a széküket, mint más orszá­gok­ban, még papírt sem visznek, mert mindkettőt meg­találják az ülésteremben. Öt perc késéssel, sürgősen neki is indul­tam. Kimentem a „B” Toronyból, áthaladtam a nagy­termen, fel­mutattam a belépőmet, s beléptem az „A” Toronyba, a miniszter tornyába. Türelmetlenül vártam a liftre, megérkezett, beléptem, megnyomtam a negyedik emelet gombját, az ajtó már-már be­csukódott, amikor belépett valaki, ez késleltette a lift indulását, öt perc késedelmem közben tízre növekedett, türelmetlenségem dühbe csapott át; a lift végül elindult, megérkezett, kiugrottam, futottam, s beléptem a te­rem­be, miközben szentségeltem magam­ban, hogy elfeledkeztem a kávéról.

Már valamennyien ott voltak. Köszöntöttek és üdvözöltek. Jim köszönt, és én is köszöntem Jimnek. Nyolcán voltak; hármat vagy négyet ismertem fel közülük. A főnök kissé bosszúsan, alighanem éppen ötödször tisztázta az ülés célját, nevezetesen a bizalmas és titkos telexek újfajta és jobb kezelési módját, különös tekintettel a „csak kanadaiaknak” szólókra. Az alapprobléma: a telexek hanyag kezelése.

Megköszöntem (mindig mindent megköszönök) a tárgy elismétlését, s magamban ismét szentségelve, amiért nem hoztam magammal kávét, tiszteletteljesen hátradőltem a székemben, miközben firkálgattam a noteszomba, mint mindig, akár­csak a legtöbben, hogy gyorsabban teljék az idő, s elszántam magam rá, hogy ha nem kérdeznek, nem nyitom ki a számat. Amikor pedig egy óra elteltével senkinek sem akaródzott mondani semmit, s az ülés elnöke hozzám fordult, a tulajdon véleményét mondtam neki vissza más szavakkal, s hogy körlevélben kéne figyelmeztetni az összes bürokratát, ügyeljenek jobban a telex kezelésére.

Helyeseltek, én megköszöntem nekik, s már készülődtem kávézni. Az ülés még eltartott egy vagy két óra hosszat, nem tudom pontosan, de mindegy is, mert el kellett dönteni, hogy ez a körlevél bizalmas legyen-e vagy sem.

Mint mindig, most is az úgynevezett józan ész döntött: a bizal­mas dolgokat bizalmasan kell kezelni.

Megszavaztam az indítványt, elköszöntem, s futottam a kávé­házba, hogy meg­igyam a vágyva vágyott kávét, és kipihenjem magam. Az ember mindig fáradt vagy unat­kozik, s hogy a fáradt­ság és az unalom meg ne öljön, s bele ne fásuljunk a mun­kánk­ba, az ugyanaz és mégis más elve alapján váltogatják a feladatainkat, hogy moz­gás­ban tartsanak minket. Ez az oka, hogy mindig olyas­mivel foglalkozunk, ami­hez nem értünk. De minek is mesélem ezt el Önnek? A, igen, talán ez megmagyarázza, ami történt, bár kétlem.

Nos, megvettem a kávét, és hátramentem, hogy ne zavarjanak. Jim azonban megelőzött. Mit volt mit tennem, leültem mellé. Mivel nem jutott eszembe semmi beszédtéma, az üléssel kapcso­latban tettem néhány észrevételt. Ő is, így aztán a beszélgetés a biztonság témájáról folyt, arról a problémáról, hogy a küldemé­nyek nem azokba az országokba érkeznek, ahová kellene.

Valami nem stimmelt, de nem jöttem rá, micsoda. A nap be­sütött az ablakon, s úgy tűnt, hogy a probléma csak színárnyalat kérdése, nem biztonsági kérdés. Hirtelen azt kérdeztem tőle: – Jim, zakót cseréltél, mielőtt a kávéházba jöttél volna? – Nem. Micsoda ötlet! – Semmi, semmi, biztosan a napsütés zavar.

Elhallgattam, a faliórára néztem, s a fejemre csapva úgy tettem, mint akinek sürgős dolga van.

Felmentem az irodámba, s közben azt ismételgettem magam­ban: „Ez nem lehet igaz, ez így nem megy tovább, elég volt, elég.”

Ezért megyek Argentínába, vagy bármelyik másik országba, csodát keresni. Nem akarok többé egy másik emeleten levő ülésen részt venni, ahova nem én vagyok hivatalos. Nem akarok azzal a kellemetlen érzéssel élni, hogy valaki más vett részt a negyedik emeleti ülésen, aki most helyettem él a világban.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRZÉS. 15. sz. GYAKORLAT

A vallomás

A vallomás, mint az igazság záloga és erkölcsnemesítő példa, rendkívül fontos té­nye­ző az ember életében. Az egyszerű tanúvallomáson kívül, amit a tanú tesz a bí­ró­ság előtt, roppant tág tere nyílik a lehetőségeknek a vallomás műfajának két vég­lete között. Az egyik a mélységesen individuális, szubjektív, misztikus és vallásos élmény, amely képes más embert csinálni az alkoho­listából vagy a kábítószer rabjából, aki el­me­séli nekünk, miként jelent meg előtte Szűz Mária, vagy a Szentlélek galambja, s vilá­go­sította meg őt, mintegy villámcsapásszerűen, hogy valósággal újjászületett, a má­sik pe­dig az utazó objektív tapasztalata, aki egyedüli és csak általa megélt élmény­ként szá­mol be nekünk is­meretlen országok szokásairól és ételeiről, melyeket – hála kifi­no­mult érzékenységének – fölfedezett, mások számára csupán hal­vány után­érzés­ként imi­tálhatóan. Nem mindenki tud kellőképpen értékelni (kifinomult szaglás híján pél­dául) egy tengeri kagylók­ból álló fogást holmi eldugott madridi utcácskában rejtőző ét­te­remben, ám a vallomás mindenesetre tájékoztat bennünket arról, hogy az étte­rem­ben a „Visa” hitelkártyát fogadják-e el, vagy az „American Express”-t, netán mind­ket­tőt.

Íme egy nem zanzásított vallomás a „Reader’s Digest” spanyol kiadásából, mely folyóirat az erkölcsi értékek (nyilvánosan és sta­tisztikailag elismert) hanyatlását ellen­súlyo­zandó, bőséggel publi­kál léleknemesítő történeteket a jó szándékú emberek épülésére.

Hogyan szerettem bele a spanyol nyelvbe

Jane Austinnek hívnak, és szülőföldem Texas, ami a papám szerint a világ kö­ze­pe. Nő vagyok, szép, mint mondják, nagyon szőke, kék szemű, 28 éves, és két, de lehet, hogy három gyerek anyja, a teszt eredményétől függően, amire várok.

Egyszer, ötéves koromban, a kertben játszottam a házunk előtt: szappan­bu­bo­ré­kokat fújtam egy saját magam készítette folyadék­ból, ami arra vall, hogy már kora gyerekkoromban megvolt ben­nem a kezdeményező készség. Épp ezzel fogla­la­tos­kod­tam, amikor egy bronzbőrű és igen sötét hajú férfi szólított meg az útról; fején szomb­rerót viselt, amit kis korom miatt óriásinak láttam. Nem értettem, mit beszél; közelebb mentem hozzá, mire a férfi levette a kalapját – sosem fogom elfelejteni azt a mozdulatot –, és szép, csillogó fekete szemét félig lehunyva, rám mosolygott. Épp csak, hogy odaléptem hozzá, a papám kirohant a házból, és azt kiabálta spanyolul: „Kifelé! Kifelé! Kifelé! Ne zavarjon!”, karját védőén elém tartva, fölemelt, a férfi pedig, miután a szombrerójával a kezében többször meghajolt és azt ismételgette: „Uram, de uram, az Isten szerelmére!”, rémülten távozott.

A papám elmagyarázta, hogy a férfi egy „vizeshátú” volt, azok közül a mexikóiak közül való, akik átússzák a Rio Grandét, és nem értik meg, hogy Texas már nem az övék. Csavargó, aki nem akar dolgozni, és nagyon veszélyes.

A ragyogó fekete szemű férfi képe azonban, lágy, édes, roman­tikus beszédével, meg az a néhány szó (úgy is mondhatnám, hogy ez volt az első spanyol leckém) örök­re az emlékezetembe vésődött. Mi több, egész életemen át végigkísért; vala­hány­szor szomorú vagyok, ami nem túl gyakori, vagy történetesen a halálra gondo­lok, ami még kevésbé gyakori, ezek a gyöngéd szavak vigasztal­nak meg és öntenek lelket be­lém.

Miután elvégeztem az általános iskolát, beiratkoztam a gimná­ziumba, ahol immár módszeresen kezdtem spanyolul tanulni, s folyton azon igyekeztem, hogy felidézzem azt a mély gyöngéd­séget, ami megindítja a lelkünket és szerelmet ébreszt bennünk.

Spanyol anyanyelvű emberekkel barátkoztam, és latin-amerikai holmikat gyűj­töt­tem, például képeslapokat, sípokat, poncsókat, legyezőket, volt egy kis bikám is, és egy torreádor babám, jaj, de szép volt! Éjszakánként a kis bikával aludtam, olyan volt nekem, mint egy Teddy Bear.

Ez a vonzódás nagyon zavarta az én Daddymet (a papát), aki a „kifelé” és a „zavar” szavakon kívül még másokat is ismert, olyanokat, mint „holnap”, meg „gringo” és engem „a Tökkelütött … házi gringo tyúk”-nak nevezett. De nem akarok rosszat mon­dani a papámról, aki végül is azon túl, hogy nagy texasi, nagy amerikai hazafi is volt. A maga erkölcsi alap­elvei szerint nevelt engem és a fivéremet. Igazán nem nevezném fajvédőnek; köz­tisz­teletnek és közszeretetnek örvendett az emberek között, kiemel­kedő szerepet töltött be a Ku-Klux-Klanban, és világéletében a legjobb szándék vezette. Igaz, ami igaz, egy kicsit talán régi vágású volt. Ami engem illet, a gimnázium után, amelyet kitüntetéssel végeztem el, önállósítottam magam, a magam lábára álltam, s egyetlen álmom és célom volt: hogy egy ragyogó fekete szemű, romantikus és kedves latin-amerikai oldalán éljek valamelyik latin-amerikai országban.

Nemhiába készítettem otthon már ötéves koromban szappan­buborékhoz való oldatot; a házi készítményeket, a kreativitást az amerikai gringók mindig is nagyra becsülték. Nem voltam valami nagy sportoló a gimnáziumban, szappanbuborék-fújáshoz való, bo­nyolult képletekkel továbbfejlesztett receptjeim azonban valódi népszerűséget szereztek nekem; szappanbuborékjaim verhetetlenek voltak, mindig győztek az iskolák közti versenyeken, és hírnevet szereztek az iskolámnak. Végül egy cég szabadalmi díjat fizetett a vegyületeimért, s a folyadékom attól kezdve ott volt minden szupermarket polcán, a hobby részlegben, meg a legjobb szaküzle­tekben, mint „Jane szappanbuborék-folyadékja, Jane Austin eredeti házi receptje alapján”.

Sok pénzt kaptam érte, és kerestem vele később is, mindaddig, amíg a termék piacképes maradt. A papám, annak ellenére, hogy nő vagyok, rettentő büszke volt a sikereimre, és kijelentette, hogy végül mégiscsak tőrőlmetszett amerikai lett belőlem. Felajánlotta, hogy alapítsunk ketten egy laboratóriumot, ahol tökéletesíthetem a vegyületeimet, s így a jövőben még újakat is kikísérletezhetek. Meggyőződése szerint – mint mondta –, az észak-amerikai nép szórakozásra való hajlama és kielégíthetetlen öröméhsége oly ha­tártalan, hogyha mindig újabb és újabb vegyületekkel rukkolunk ki, tutira mehetünk.

Én azonban – bocsásson meg érte a papám már torkig voltam a kotyvalékkal. A ragyogó fekete szempár és a spanyol nyelv el­bűvölő muzsikája éjjel-nappal üldözött.

Összecsomagoltam, és belevetettem magam a nagy kalandba. Találhattam-e jobb helyet, mint „Mexikó, a baráti ország”? Közel volt, és a legújabb felmérések szerint hatvanmillió lakossal rendelkeztt, akiknek a fele macho. Egy jól megérdemelt nyaralással kezdtem Acapulcóban. Mialatt ott hevertem egy tengerparti napo­zóágyon, élveztem a Texasétól olyannyira különböző, forró mexi­kói napsütést, és gin-tonicot iszogattam, eltöprengtem elmúlt éle­temen, jelenemen és jövőmön. A spanyol órákon nemcsak azt tanultam meg, hogy Texas valamikor Mexikóhoz tartozott, de sok egyéb hasznos ismeretet is szereztem e nép kultúrájáról és menta­litásáról. Tudtam, hogy a férfiak megveszekedett hívei a férfiúi felsőbbrendűségnek, hatalmaskodók és erő­sza­ko­sak, ami nem volt ellenemre, persze csak ha megvolt hozzá a kellő hangulatom, mint a klasszikus zenéhez. Ismertem a mexikói nő természetét is, aki – kivéve az emancipált nőket – alázatos és engedelmes, nem pedig lázadó és rámenős, mint én.

Kétségek fogtak el. Tisztában voltam azzal, hogy egy másik nagy hátrányom is van a latin nőkkel szemben: a férfiak, akiknek fekete szeme napként ragyogott fölöt­tem, mint olvastam, szűzen szeretik a nőket, én pedig, sajnos, mint minden valamire­való észak-amerikai nő, aki tizennégy és tizenhat éves kora között vagy, mert olyan érett, vagy, mert tapasztalatokra vágyik, vagy puszta kíváncsiságból elveszti szüzes­sé­gét, ugyancsak elvesztettem, már-már a felső korhatárnál, jóformán anélkül, hogy észre­vettem volna.

Következésképpen, mivel nem voltam szűz, s alázatosnak és engedelmesnek is csak az ésszerűség határain belül és meghatáro­zott körülmények között voltam nevez­hető, úgy láttam, bizonyos nehézségekbe ütközhet, hogy megtaláljam a férfit, aki belém­szeret. Mindenesetre, mialatt ott hevertem a napozóágyon, gin-tonicjaimat iszo­gatva, biztos voltam benne, hogy a harmincmillió mexikói között, ami igencsak széles piac, ahogy a papám mondaná, megtalálom a férfit, akinek a szeme fekete és ragyogó, akárcsak a bőrömet aranybarnára égető nap, és aki elfogad olyan­nak, amilyen vagyok; kissé önfejűnek és szűzhártyavesztettnek, ezzel szemben szőkének és kék szeműnek, vagyis olyan nőnek, aki efféle egyetemes és igen irigyelt értékekkel rendelkezik, mi több, tudatosan bánni is tud a szívdöglesztő klisékkel: a szőke lány nyi­tott tetejű autót vezet, haja lobog a szélben; coca-colát iszik egy yachton; miniszoknyában szörfözik, lábát kecsesen fölemeli, majd lassan leereszti. Egyébként szappanbuborék-folyadékom receptje sok pénzt hozott a konyhára, a keményebbik fajtából, és hála az előnyös átváltásnak, egész rakás mexikói pezóm lett.

És ami mindennél fontosabb: biztos voltam benne, hogy a sze­relem mindenre képes.

A „Digest” szerkesztőségétől azt írták: zanzásítsa a történetet, amennyire csak lehet, úgyhogy igyekszem rövidre fogni.

Öt éven át barangoltam Mexikóban, kerestem az emberemet, és tökéletesítettem spanyol tudásomat. Megismertem a maja és azték műemlékeket, gyönyörködtem a tájakban, egy életre ellát­tam magam fényképekkel. Mexikóváros egyetemén régészetet ta­nultam spanyolul. Yachtokon, autókon és egyebütt, a szieszta ide­je alatt és máskor, sok-sok fekete nap ragyogott az arcomra, és szókincsem olyan helyi kifejezésekkel gyarapodott, mint „megkúrtam a gringát”, vagy „kúrd meg a gringát”, olyan általáno­sakkal, mint „szőke baba”, tudományosakkal, mint „frigid”, vagy „méhláz”, de nem találtam meg az ideálomat; egy évig él­tem együtt egy mexikói egyetemistával, de ez a kapcsolat is be­fuccsolt.

Az a helyzet, hogy harmincmillió mexikói túl sok, a pénz pedig egyszer csak elfogy. Egy szép napon nem fizettek többet házi re­ceptjeimért, úgyhogy azok, költői nyelven szólva, szétpukkadtak, mint a szappanbuborék. Receptjeim felett eljárt az idő, kiszorítot­ták őket a piacról a modernebb, divatosabb színű és újfajta for­májú, hosszúkás vagy négyszögletes buborék. Ó, bizony a pa­pának igaza volt.

A dollárok elapadtával elfogytak a pezók is. Nem sikerült munkát találnom, így hát visszatértem Texasba. A szüleim nem vártak a repülőtéren, hallani sem akartak egyéves kislányomról, akit az egyetemista csinált nekem, pedig biztosítottam őket, hogy ő is szőke és kék szemű. Ennek egyébként nincs jelentősége: a fivéremet sem várták, amikor megjött Vietnamból, mert elvesz­tette a háborút. Most már sokkal jobban van: egy szanatóriumban él, szép nyugodtan, bőséges nyugdíjából. Ahhoz már késő volt, hogy újra kísérletezni kezdjek a vegyületeimmel; két-három évre lett volna szükségem, hogy lépést tartsak a haladással, és nem volt tőkém. Dallasban telepedtem le, közel ahhoz a helyhez, ahol Kennedyre rálőttek, nem pedig ott, ahol megölték, ahogyan az emberek többsége tévesen hiszi. Két szörnyű évem volt; féltem, hogy minden maradék szépségem eltűnik, hogy a szemem színe és a hajam megfakul, mialatt mosodákban, tisztítókban, élelmiszer­áruházakban robotolok, a kislányom pedig óvodába jár. Az vi­szont igaz, hogy megőriztem a függetlenségemet, és meg­áll­tam a magam lábán.

Én azt vallom, hogy az élet próbatétel; nem estem kétségbe, és végül, számtalan munkahelyem egyikén, egy étteremben, meg­történt a csoda. Egy szép napon, mi­köz­ben felszolgáltam, egy vendég azt kérdezte, mexikói vagyok-e vagy amerikai. Csaknem hanyatt estem. Elmagyarázta, hogy déli angol kiejtésemben bizo­nyos spanyol felhan­gokat fedezett fel, melyek elbűvölték, és hogy neki, aki gringo apától és mexikói anyától született, nem tetsze­nek különösebben a „szőke babák”, de én kivételnek látszom. Spanyolul beszéltünk; nyelvtudása csapnivaló volt, de spanyol.

Összeházasodtunk: Teherautó-sofőrként dolgozott, és Boston­ban élt, ahol most lakom. Elvált ember volt, és ahogy én a kis­lányomat, ő a fiát hozta a házasságba. A szeme fekete volt és ra­gyogó, illetve, épp csak, hogy olyan sötétes, és két üveg sörtől fénylett. Egy évre rá gyerekünk született. A férjem soha többet nem szólt hozzám spanyolul. Nem tudom, miért, de idegesíti, és begurul, amikor nyaggatom, vagy más latin-amerikaival beszélge­tek, akiket láthatóan lenéz. Örökösen úton van, soha nincs otthon. A pszichoanalitikusom elmagyarázta, hogy a fekete és kék szemek problémája – a lányom kék szeme volt a bűnös abban, hogy nem fogadta el őt az egyetemista, meg az, hogy lány – nem az én bű­nöm, sem az apámé, ez a recesszív és a domináns gének tudomá­nyos problémája, minek következtében a kékek, legalábbis az adott esetben, erősebbnek bizonyultak a feketéknél, és hogy ezen nem lehet segíteni, a tudomány mai állása szerint.

Annak alapján, amit az életemről és ideálkeresésemről elmesél­tem neki, miután elmondtam a kerti epizódot, meg, hogy egy kis bikával aludtam Teddy Bear helyett, meg amikor arra a kérdésre, hogyan veszítettem el a szüzességemet, elmeséltem, hogy egy mu­latságon történt, amit meglepetésszerűen szervezett néhány kamasz fiú, olajmágnások fiai, és hogy én a meglepetéstől, a sokktól meg a részegségtől nem éreztem semmit, világosan elmagyarázta, hogy a fekete szempár korai rögeszme volt, amit csak megerősített a kis műanyag bika meg az ideálról való ábrándozással egybe­kötött magányos játszadozás, valamint, hogy puritán neveltetésem miatt ma­gam­nak sem mertem bevallani: Mexikóban nem is annyira egy ideált, hanem az or­gaz­must kerestem, amiben soha nem volt ré­szem. Mindennek bizonyítékaként rá­mu­tatott, nem véletlen, hogy éppen Bostonban élek, az Egyesült Államok leg­pu­ri­tá­nabb vi­dékén.

És azóta is Bostonban lakom, éjjeliszekrényemen a kis bikával. Hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, spanyolt tanítok egy magánisko­lában, és férjem, aki ezért nagyon megorrolt, az első csekk után befogta a száját. Magányos perceimben, van belőlük elég, a mexi­kói fényképeket nézegetem, felsóhajtok, és hangosan ezt mondom spanyo­lul: ,,Az Isten szerelmére”. A spanyol nyelv az egyetlen, ami megmaradt ne­kem, és nem mulasztom el, hogy ne beszéljek spanyolul a két gyerekemmel meg néha a nevelt fiammal. A teszt eredménye, amire vártam, szerencsére negatívnak bizonyult, úgy­hogy talán sikerül még több órában tanítanom. Azt hiszem, min­dent elmondtam. Adiós.

Kérdések:

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 16. sz. GYAKORLAT

A párbeszéd

A kommunikáció-elmélet legmagasabb fokú tudományos isme­retei szerint, ame­lyek olyan magas fokúak, hogy az emberiség még nem érte fel őket ésszel, a párbeszéd rendkívül fontos az élet­ben, mondhatni, az a megértés, valamint az emberek közti békés egymás mellett élés fundamentuma. Nem véletlen, hogy a demok­ráciában az agresszivitás megengedett leghevesebb formája a sza­vazás, ez a papír-bunkósbot, s minden egyéb megnyilvánulás szi­gorúan büntetendő. A tudósok magvas tanácsait követve, ily mó­don folytatnak párbeszédet egymással az oroszok és az amerikaiak, a kínaiak és a vietnamiak, az örmények és a törökök, a palesztinok és az izraeliek, bár – éppen e magas fokú ismeretek következté­ben-a párbeszéd olykor kissé egyoldalúvá vá­lik, s az a kutya győz, amelyik hangosabban ugat, ám közben a baloldali pártok to­vább folytatják a párbeszédet a jobboldaliakkal, a radikálisok a pero­nistákkal, az akadémikusok, a művészek, a civilek a katonákkal, a pszichoanalitikusok a pacien­seik­kel, a pápa a hívőkkel és a hi­tetlenekkel; különféle kultúrák és nyelvek folytatnak egy­más­sal párbeszédet a jobb megértésért; a specializált kézikönyvek min­táit követve pár­be­szédet folytat a férj és a feleség, a férfi és a nő, szerető a szeretővel, a megcsalt férfi és nő a szeretőjével, és for­dítva; s folytatja a párbeszédet, még a pihenőidőben is, a kín­zó a kínzottal, akinek az előbbi azt mondja: „Kemény fickó vagy, ehh. Jobban meg kell, hogy szorongassalak”; a hóhér az áldozatával, a turista a bennszülöttel, a hódító a meg­hódítottál, a televízió a nézővel, mind párbeszédet folytatnak, miközben az élet elszáll, aki pedig monologizál, az bolond, és a monológ különben is be van tiltva. Egyéb­ként is rég tudjuk, hogy aki nem próbálja meg­értetni magát velünk, az nem is akarja.

E gyakorlat céljára – tekintve, hogy a rendelkezésünkre álló hely, valamint a diákok hallás utáni megértési képessége korláto­zott – mellőztük Platón divatjamúlt, nehézkes és unalmas Dialó­gusait, s más hasonlókat, amelyekben egy-egy válasz már önma­gában is kitesz egy monológot. Inkább átvettünk egy fejezetet az Ubaldo és Josefina boldogtalan szerelme című regényből, egy na­gyon mai hangú argentin szerző művéből, amely színtiszta pár­beszéd, és igen kelendő.

Párbeszéd a presszóban
(Adaptált szöveg)

Ubaldo, a férfi, még felfedezésre váró nagy művész: a mélysé­gekben való kutakodástól kidülledt szempár; nagyon szegény, alig futja a pénzéből egy kávéra.

Josefina, a nő, nagyon haladó gondolkodású; érdekes asszonnyá alakította magát, oly módon, hogy sokat olvasott a „szörnyszülött, hiperfejlettségű társadalmakéról, általános műveltséget szívott magába, és mindenütt érdekes embereket ismert meg.

Osztálytársak voltak a gimnáziumban, s annak idején sokszor éltek a párbeszéd műfajával. Útjaik azonban, ha összeakadtak is olykor-olykor, időközben szétváltak, s a párbeszéd megszakadt köztük. Valami módon azonban, ha csak nyomokban is, még mindig maradt közös témájuk.

Ubaldo (a nosztalgikus régmúlt ideális megtestesítője) évek óta mindig ugyan­annál az asztalnál ül, ugyanannak a város­negyednek ugyanabban a presszójában. Jose­fina (az új idők meg­testesítője) nagy sebbel-lobbal ront be a presszóba, s a nyilvános telefonhoz fut, amely azonkívül, hogy lenyeli az érmét, még vonalat sem ad.

Elkezdődik a párbeszéd.

– Shit! Micsoda shit egy ország! – dühöng a nő, és bumm-bumm, vadul püföli a telefont.

A férfi, a művész, felpillant, s elszáll az ihlete, amit egyébként hiába keresett cigarettája füstjében; az idegen szó, valami esetle­ges változatosság forrása, felcsigázza érdeklődését, a nőre néz, az pedig őrá.

Felismerik egymást, folytatódik a párbeszéd.

– Szervusz!, teeeee vagy az? – így Ubaldo.

– Szervusz!, teeeee vagy az? Megéreztem. Már amikor belép­tem ide, megsúgta valami.

A művészhez lép, kedves puszi, és leül.

– Shit. Micsoda shit egy ország. Nincs egy telefon, ami mű­ködne. A működő telefonok a szörnyszülött társadalmak privilé­giumai. Shit. Még ezt is ellopják tőlünk.

– Mit jelent az, hogy shit?

– Szar, angolul.

– És angolul jobb?

– Rövidebb, kifejezőbb, pontosabb. Csak úgy csattan. De be­széljünk rólad, igen, beszéljünk rólad. (Elgondolkozó csönd) Mit lehet itt enni? Pokoli éhes vagyok. Hogy élsz? Emlékszel még a gimire? Pincér! Még mindig baloldali vagy? Én igen. Vannak dolgok, amelyek sosem érnek véget, sosem. PINCÉR!! Shit. Na, mesélj.

Megjött a pincér. Párbeszéd a pincérrel.

– ………mondja a pincér.

– Van étlap? – így a nő.

– Igen, van valahol – így a pincér.

– Shit. Mit lehet enni?

– Hát, shit az nincs. Csak az, ami mindig.

Josefina végül, a rendelés merőben egyéni voltát hangsúlyozva, egy sonkás-sajtos szendvicset kért, mellé pedig egy colát.

– Rajta, mesélj! Ügy látom, szomorú és magányos vagy, mint mindig. Mikor is találkoztunk utoljára? Megnősültél már? Én férj­nél vagyok, vagy hallottad?

– Igen, megnősültem. De a fiam születése után, különféle nézeteltérések meg a párbeszéd és a megértés hiánya miatt, elváltam. Vagy a művészet, vagy a család.

– Ez minden? Ne titkold el.

– Hogyhogy ez minden?! A művészt enyhe kisebbrendűségi érzés birizgálta.

– Na, igen, egy ideig Márthával jártam, de véget ért.

– Azzal a kis barnával? Szeretkeztetek?

Ubaldo, meglepetésében, a néma párbeszéd egy eleméhez folya­modott: beleegyezően bólintott.

– Uhh, én sokkal jobban csináltam volna nála. Kérdezd meg Antoniót, hogy csinálom.

– Uhh, Antoniót, a La Paz-it? Hát, én is jobban csináltam volna, mint ő. Kérdezd meg Márthat.

Most a nőn volt a csodálkozás sora, ösztönei cserbenhagyták; sejtelme sem volt a férfi erotikus képességeiről, mindig is afféle túlérzékeny lénynek tartotta, aki inkább introvertált, mintsem extro. Vagy jaj, csak az entellektüelek közt oly gyakori, átkos szellemi versengésről van szó? Antonióval vetélkedik, vagy csak az ő kijelentésével?

Az egyre őszintébb és spontánabb párbeszéd mindazonáltal már-már az intimebb szférákba kezdett alámerülni, s a művész épp meg akarta kérdezni, hogy Antonio a férje volt-e, amit aztán hirtelenjében el is felejtett megtudakolni, mert a pincér éppen kihozta a szendvicset.

Sajnálatos szünet. A párbeszéd azonban egy más, talán szubli­mált szférában vagy gondolatban folytatódott.

A nő úgy vetette magát a szendvicsre, akár egy műanyag csőrű kacsa: vastag, érzéki ajkaival körülfogta a kenyeret, és gyöngy­fogaival vadul beléharapott. A művész e jelenség láttán bebizonyo­sodni látott egynémely elméleteket: összefutott a szájában a nyál, akárcsak Pavlov kutyájának. Tágra nyílt szeme vágyakozva falta a nőt, akinek finom, áttetsző nyakán látta lefelé haladni a falato­kat.

A szublimált és gondolati párbeszéd mindaddig folytatódott, míg el nem tűnt az utolsó falat szendvics, s az utolsó korty cola kiürítésével ismét előtérbe került a párbeszéd orális válfaja.

– Ahhhhh, most már sokkal jobban érzem magam – mondta a nő.

Josefina hasztalan kereste a szalvétát. Shit! A tányéron levő szalvétadarabkát használta, melyen kirajzolódtak csodálatosan ívelt ajkai.

– Nos, mit tehetek érted? Olyan magányosnak, szomorúnak látlak, és mintha kicsit ijedt volnál.

Kezébe adhatja-e vajon a nő hacsak a végét is a gombolyagnak, vagy, ami még jobb lenne, megihlethetné-e őt szerelmével úgy, hogy ő maga találjon rá a tökéletes teremtés és a világ egynémely csodájára, melyeken évek óta töpreng, s melyekről olykor-olykor írni szokott.

– Őszintén szólva – sóhajtott fel – nem tudom, hogyan segít­hetnél.

– A testem, a testem langymelege segíthetne valamit?

A művész, akinek eszébe jutottak a fűtés nélküli hideg telek, kissé zavartan benyálazta középső ujja hegyét, felemelt egy mor­zsát, s a szájához emelte.

– A te … tested? – kérdezte Ubaldo kis köhhintéssel.

– Jaj, de szívesen a lábam közé vennélek!

A férfi, akit e fesztelen felkiáltás még jobban zavarba hozott, most több morzsát csipegetett fel, s mirigyei annyi nyálat termel­tek, hogy akár egy tehenet is meg­emész­tett volna; melankoliku­san mosolyodott el, bizonyos dolgok hiába­valóságára gondol­va.

– Rajta, mondj már valamit! – S hogy ösztökélje egy kicsit, közölte vele a nagy újságot: – A párbeszéd nagyon fontos.

– Nem arról volt szó, hogy ehem, ühüm, férjnél vagy? – a hang félig ironikus, félig gunyoros és fölényes, miközben a tekintet az asztalon futkározik.

– Na és, mit számít? – a válasz nagyon energikus és maga­biztos. – Az én testem az én testem, és azt csinálok vele, amit akarok. A férjem és a világ birtokolhatják a gondolataimat, de a testemet nem. Ma már nem olyan időket élünk.

– Ahá – nem talált több morzsát. Iszonyúan fáradtnak, szinte bágyadtnak érezte magát. A nő szavaiban kétségkívül volt némi logika. Kicsit elpirulva kérdezte: – Na és, tetszem neked?

– Hát persze. Ha nem tetszenél, nem ajánlanám fel a testemet, és nem kéne a tiéd. Azonkívül nagyon érdekel a kopasz fejed. A férjem is sovány, akárcsak te, és szeretkezés közben úgy zörög­nek a csontjai, mintha valami bűvöletes túlvilági xilofon szólna. Szakálla meg bajusza is van, mint neked, és a szeme is ilyen dülledt, mint egy ijedt nyúlnak, tökéletesen kifejezéstelen, ezzel szem­ben, nem kopasz. Ha te leszel rajtam, új horizontok fognak meg­nyílni előttem, új változat lesz egy régi témára: izgal­mas, más tapasztalat.

Azzal jókedvűen felkacagott, ami feloldotta a feszültséget, s a művész, a maga részéről szintén kacagástól fuldokolva, azt felelte:

– Azt hiszem … haha … azt hiszem, hogy jó ideje … haha … nem nevettünk ennyit, igen … igen … ha egyáltalán nevettünk … haha … valaha. Beszélhetünk … haha … a do­logról. – Majd elkomolyodva hozzátette: egyelőre nem bánnám, ha fizetnél nekem egy szendvicset.

Nem kétséges, a párbeszéd és az ész ismét diadalmaskodott.

Kérdések:

A korrektor jegyzete: Azt még elfogadhatjuk, hogy e hallható könyv szer­ző­je, a spanyol nyelv szakavatott oktatója, kénytelen volt adaptálni az eredeti szöveget, s leegyszerűsíteni, a szöveg megértését megkönnyítendő. Ilyen esetben nem ritka, hogy az adaptált Don Quijotét szamárháton találjuk, mialatt Sancho Rocinantén utazik.

A fenti ügy azonban talán még ennél is súlyosabb, úgyhogy egyszerűen nem hallgathatok. Én, az Argentínában katedrájáról elbocsátott irodalomprofesszor, aki Torontóban korrektorként keresi a kenyerét, én, aki minden új könyvet elolvasok, s napra­készen tájékozott vagyok az odaát kiadott regényirodalomban, azt a regényt is olvastam, amelynek sűrítményéből a fenti olvasmány született. És nem hallgathatok. Ha a hallható könyv szerzője nem nevezi meg a regényírót, az Ubaldo és Josefina… megalkotóját, miért nevezzem meg én, azt azonban nem engedhetem meg (már csak az argentin büszkeség miatt sem, mert végül is, egyáltalán kicsoda ez az Urbanzo Pérez úr? Valami spanyol szatócs? Egy nímand, aki a Kanadai Külügyminisztérium jóvoltából éli világát, akinek alighanem még egyetemi titulusa sincs, egy pöffeszkedő argentin – mint Buenos Airesből írták nekem –, aki lebecsüli országunkat, mint a legtöbb hozzá hasonló léhűtő, a szörnyszülött társadalom haszonélvezője), ismétlem, nem engedhetem meg, hogy egy nagy regényből egy bunkó pamfletét csináljon.

Ubaldo és Josefina, a boldogtalanok, egy finom, modern sze­relmi történet, job­ban mondva, egy modern szerelmi találkozás történetének főszereplői, a múlt nagy klasszi­kus szerelmi modell­jeire épülő örök szerelem-szenvedély história mai verzió­já­ban; a teljes változatban, a presszóbeli párbeszédben ott lüktetnek és lappanganak (aktualizálva, az igaz) Rómeó és Júlia, Atala és René, a terueli szerelmesek, satöbbi konfliktusai és problémái. S ha a klasszikus szerelmespárok családi rivalizálásoknak, ha­talmi viszálykodásoknak, vallási tilalmaknak és kényszereknek estek áldozatául, Ubaldo és Josefina (modern változat), akik gát­lások és kötelékek nélkül vágnak neki a világegyetem meghódítá­sának (mint a regény szerzője sugallja, s a bolygóközi űrhajók jelen korszakában ez korántsem esztelen ötlet), a Szörnyszülött Bürokratikus Kapita­lista Társadalom áldozatai.

Ubaldo, a Boldogtalan (a morzsák iránti vonzalmának mélységes pszichológiai meg­alapozottsága van, nem csupán az a vulgár-materialista indok, amit a szöveg összesűrítője állít), a rövid hírek és kritikák morzsáin élt, melyeket portyázásai során odavetettek neki a napilapok és folyóiratok kapitalista szerkesztőségeiben, miközben hősiesen dolgozott saját életművén.

Josefina, a Boldogtalan, szintén ugyanebből él, ő azonban, a maga lendületes női szellemével, realistább módon és nagyobb nyugalommal fogja fel a dolgot. Nem hiába mondja: „Ma már nem olyan időket élünk”. Olyan finomlelkű nő, hogy nem tart cselédet, nehogy megalázza, s ha tarthatna, rendkívüli jósággal bánna vele. Nemcsak hogy sokat olvasott a Szörnyszülött Társa­dalmakról, de azt hiszem tett is egy villámlátogatást (nem emlék­szem pontosan, dehát annyit olvasok), mint újságíró, s alaposan megismerte a kontinens északi felének társadalmait, Kaliforniát is beleértve, ahol – a telefonokat kivéve – csupa pozitív élménye volt.

Elképzelheti hát az olvasó, hogy a párbeszéd sokkalta színesebb volt, mint ahogy ez az istenverte zanzásító állítja. Az utóbbi idők egyetlen szerelmes regényének két főszereplője, kiknek minden boldog percét megkeserítette a Szörnyszülött Társa­da­lom, rendít­hetetlenül folytatta a párbeszédet, mígnem végül sikerült vissza­találniuk a múlthoz, s ismét volt közös témájuk. Ubaldo leszö­gezte: „a világ egy marék szar”, „engem mindenki irigyel” és „senki sem ért meg minket”, Josefina pedig egyetértett, főleg ezzel az utóbbival. Tény és való, hogy a párbeszéd során, Josefina eleven csacsogása egy új világot nyitott meg (miként egy idegen nyelv) Ubaldo előtt, s a szendvics és egy pohár bor segítségével halk rezignációvá oldotta keserűségét és két­ség­beesését. Addig folytat­ták a párbeszédet, míg két magányos madár nem lett belőlük, két fogoly gerle a Fogyasztói Társadalom kalickájában; s jóllehet, a többieknél sokkal jobban tudták, mi a megoldás, és mit kéne tenni, továbbra is ott verdestek a levegőben, a seholban.

Be kell vallanom, nem emlékszem, hogy a szóbeli párbeszéd folytatása, a testek néma és szenvedélyes párbeszéde ebben a re­gényben volt-e, vagy valamelyik másikban a sok közül, amelyeket az utóbbi időben írtak Argentínában, ahol mindig is lépést tar­tottak a legújabb kulturális divatirányzatokkal. Ez esetben nem tudom, Ubaldo és Josefina volt-e a szereplője a következő feje­zetnek, melyet emlékezetem diktál.

Ha emlékezetem nem csal, úgy rémlik, hogy miután a szóbeli párbeszéd elapadt, s Ubaldo végzett a szendviccsel, a férfi, vala­miféle szellemi-biológiai-energetikai újjászületésen ment keresztül.

S nekiindultak Ubaldo nagynénjeinek lakása felé, ahol a férfi a padláson lakott, s amelyet – mert rendetlen és természetesen mocskos volt – Josefina autentikusnak, elragadónak és kifejező­nek talált.

Nem, őszintén szólva, nem emlékszem, hogy a testek nyelvén folytatódott-e ott a pár­beszéd, s hogy miután kimerültek az Ubaldo elfogyasztotta szendvicsből származó kalóriák, Josefina javasolta-e, hogy bővítsék ki a párbeszédet egy harmadikkal, a kali­for­niai vagy párizsi divat szerint. S hogy e javaslattétel után kiröpült-e az ablakon Jose­fina, mert Ubaldo nem értett az osz­tozkodáshoz, vagy mert túlságosan híve volt a fér­fiúi önzésnek. Valamint, hogy igaz-e, miszerint Ubaldo a fenti erőfeszítés után, elájult.

Nem, alighanem tévedtek. A legvalószínűbb az, hogy e történet megőrizte (ezt súgja a szívem) eredeti szellemi tisztaságát, a pár­beszéd megmaradt ártatlan intellek­tuá­lis koitusznak, s hogy a társadalom e szegény áldozatai a legteljesebb naivitással folytatták a párbeszédet egy hullával a szájukban.

HALLÁS UTÁNI ÉRTÉS. 17. sz. GYAKORLAT

A gyónás

A kiváltság, hogy valaki beszéljen Istennel, és választ is kapjon, mindig is keveseknek volt fenntartva. Ha valaki választ kapott, akárcsak egyetlenegyet is, szentnek vagy bolondnak kiáltották ki. Inkább bolondnak, mint szentnek. Követ­ke­zés­képpen a statisztika azt mutatja (persze a statisztikák hiányosak), hogy bölcsebb dolog volt hallgatni, elharapni a nyelvünket, és bűnben meghalni, ha­csak nem volt kéznél valami meghatalmazott közbenjáró.

Változtak az idők és a dolgok. A földön született és meghalt száz meg száz vallás hí­vőinek sokezernyi imádságára és könyör­gésére, a templomokban elhangzott vég­te­len sok tömeges segély­kérő fohászra, meg azokra, amelyeknek közvetítését a köz­ben­já­ró sem vállalta, a kolostorok magányos celláiban imádkozó szent­jelöltek könyör­gé­sei­re, akik a kísértéstől őrlődve mormolták a „szabadíts meg”-et, bízvást felelt volna va­laki, bármikor, akár a nap huszonnégy órájában is, ha létezett volna, miként ma lé­te­zik, egy olyan egyszerű eszköz, mint a telefon, amely akárhány hívásra is, a nap hu­szon­négy órájában nyújt nekünk imádságszolgálatot, gyónási, bűnbocsánati, kivált­képp pedig vigaszszolgálatot; elég tárcsázni, s egy kellemes, lágy hang máris automa­tikusan azt taná­csolja nekünk, mosolyogjunk, legyünk optimisták, biztosít arról, hogy az élet szép, hogy nézzünk ki az ablakon, s látni fogjuk, mint ragyog a nap, hogy nyis­suk ki az ablakot, s elragadtatással fogjuk hallani a madárkák énekét, akik Isten te­remt­mé­nyei, igen, mindezt közölni fogja velünk, legyen bár éjjel tizenegy óra, hulljon bár oda­kint a hó, süvítsen a hideg szél, legyenek bár megfagyva a mada­rak. Már hírlik, hogy megjelennek az órákkal, napokkal, évsza­kokkal összhangban működő kompu­terizált kazetták. A szolgálta­tás továbbra is ingyenes lesz.

A telefonhoz hozzávehetjük a rádiót, kiváltképp pedig a tele­víziót, amely – mű­hol­dak segítségével – különféle országokban és kontinenseken szimultán sugározza a gyer­mek­por­no­grá­fián kívül az emberek kétségbeesett vagy kevésbé kétségbeesett kiál­tá­sait is, hogy egyesítse őket. Hála e technológiai eszközöknek, és valami­nek, ami még en­nél is sokkal fontosabb: a tudósközösség kutatá­sain alapuló modern, nyitott menta­li­tásnak (e közösségbe érten­dők a pszichológusok, pszichiáterek, szociológusok, fi­lo­zó­fusok, teológusok, mindenekfelett pedig az ügyvédek és közgazdászok, akik mind hoz­zá­segí­te­nek, hogy a maguk mélységében megértsük a rendkívül bonyolult lelki folyamatokat), ma már semmi szükség, hogy ostorral verjük ki magunkból a kísértést, sem, hogy értékes időnket végeláthatatlan rózsafüzér-imádságokra fecséreljük, zarán­dok­utakon horzsoljuk le a térdünkről a bőrt, a gyóntatófülke előtt térdepeljünk és szégyen­kezzünk, vagy eszeveszetten rohan­gáljunk az utcákon, hogy az ördög a nyomunkat veszítse.

Manapság elég leülni egy tévékamera elé, egy puha fotelbe, lég­kondicionált kör­nye­zetben, megértő emberektől körülvéve, szem­ben a népes közönséggel, s nyilvá­no­san kiokádni vétkeinket és bűneinket, hogy bűnbocsánatot nyerjünk, hogy milliók te­kint­senek maguk közül valónak, s mint rendes fogyasztót fogadjanak be a társadalom kebelébe.

Erkölcsnemesítő példaként, s meditáció, felüdülés, valamint szórakoztató idő­töltés céljára, hetenként megvehetők postai úton a legérdekesebb gyónások, kazettán, angol, francia vagy spanyol nyelven.

Mivel igyekszünk változatos anyagokat nyújtani a hallgatók­nak, természetesen spanyol eredetiben, a nemi erőszakot elköve­tők, gyilkosok, tolvajok, drogosok, alko­ho­listák egyébként is igen szokványos gyónásainak széles kínálatából ezt a rendkívül érdekes anyagot választottuk, melynek címe:

Egy piromániás gyónása

Testvéreim, mindenekelőtt hadd mondjak nektek köszönetét a lehetőségért, hogy a világ elé tárhatom elmúlt szenvedéseimet, abból az időből, amikor Isten még nem világosított meg, s még titeket sem ismertelek.

Hosszú és tövises volt az út, míg idáig eljutottam, s tagja lehet­tem a ti közös­sé­ge­tek­nek, az Újjászületettekének. Hosszú és tövises az út, melyet Isten kijelöl nekünk, s szándékai kifürkészhetetlenek. Óh, Halleluja. De kezdjük el.

A nevem Charles Crosby, és az életem már kiskoromtól kezdve nagyon kemény volt. Évtizedeken át, melyeket valósággal évszá­zadoknak éreztem, vergődtem abban a tu­datban, hogy magam sem tudom, mi vagyok: bűnöző, akinek az ördög sugdos a fü­lé­be, vagy beteg, vagy mindkettő egyszerre, azaz egy démoni betegség szenvedő ala­nya. Apró gyerekkorom óta magányos voltam, jól nevelt gyerek, akinek azonban nincs sok öröme. Nem tudom, mikor kezdődött pontosan, de arra emlékszem, hogy gye­rek­ko­rom egy részét, vagyis a tanulás és a farmon végzett munka után fenn­maradó sza­bad perceket azzal töltöttem, hogy gyufával, szalma­szálakkal, gyertyákkal ját­szot­tam, vagy megbűvölten néztem a tűzhely lobogó lángját.

Apámnak szemet szúrt a viselkedésem, és aggodalmasan figyelt, anyám azonban, akit Isten áldjon meg, és az örök dicsőség fényeskedjék neki, nyugtatgatta: „Hagyd békén, nem látod, hogy még gyerek? Nem emlékszel a gyerekkorodra? Mind egy­for­mák, én is ugyanezt csináltam.” Lehet, hogy anyám lelke mélyén már ott lap­pangott az a hajlam, amely annyi bajt okozott nekem, de amely, hála az Úrnak, lehetővé tette, hogy találkozzam veletek és csatla­kozzam hozzátok.

Minden rendben volt, mígnem egy napon – hogy a pszichoanali­tikusom szavával éljek – felszínre tört a bajom. Egy őszi napon, amikor a ház mögött össze­gereb­lyéz­tem, s egy öreg, elhagyott csűr falához söpörtem a faleveleket, egy hang, amelyről ma már bizto­san tudom, hogy az ördögé volt, rámkiáltott: „Gyújtsd meg! Gyújtsd meg! Meg­látod, milyen mulatságos!”, meg még egyebe­ket is mondott, és hipnotikusan ismé­tel­gette: „Gyújtsd meg!”

Végül is mindig ezt szoktuk csinálni, úgyhogy szinte természe­tesnek hatott; per­sze soha nem a csűr falánál, és soha nem szeles napokon, ám egyszerre különös reme­gés fogott el, óh, Testvéreim (hasonló az orgazmushoz, és azt helyettesítendő, ahogy a pszicho­analitikusom megmagyarázta), meg egy addig ismeretlen, előreve­tített sátáni öröm (ma már így hívom, óh, Uram), s kényszerített, hogy meggyújtsam a faleveleket.

Az történt, amit vártam, és amit ti is elképzelhettek. A faleve­lek sisteregtek, össze­zsugorodtak, a lángok pedig, szinte folyékony anyagként csaptak fel, s izzó nyel­vük­kel nyalogatni kezdték a csűr oldalát. Én egyre csak szítottam a tüzet; a csűr vörö­sen izzó gerendái egyszercsak felszikráztak, akár a gyufafej, s elszabadult a pokol.

Óh, Testvéreim, micsoda rikoltozás és zűrzavar keletkezett. Az arcotokról látom, hogy el tudjátok képzelni. Alig csaptak fel a lángok a magasba, a szomszéd tanyák éber és istenfélő farmerei és béresei egetverő kiáltozásba kezdtek, s rohanvást jöttek vöd­rökkel és hordókkal, hogy eloltsák a tüzet, s mint ma már tudom, nyilvánvaló birtokháborítást követtek el apám tulajdona ellen.

Váll váll mellett dolgoztak, futkároztak, mint az őrültek, össze­összeütköztek, kia­bál­tak, de nem sikerült megmenteniük a csűrt, ami egyébként nem volt jó semmire, még szén tárolására sem, mégis elégedettek voltak, gratuláltak egymásnak, s hálát ad­tak az Úrnak, mert megakadályozta, hogy a lángok tovább terjedjenek. Na persze, ami­kor nyomozni kezdtek, hogyan keletkezett a tűz, nem volt nehéz kideríteniük, ki a bűnös. Én még nagyon zöldfülű és ártatlan voltam, így aztán apám kérdésére: – Mit tettél, átko­zott kölyök? – nem azt feleltem: – Én semmit, az ördög volt hanem egy­szerűen azt mondtam, hogy el akartam égetni a falevele­ket, ahogy mindig is csináltuk.

– Mindig, he? Elégetni a faleveleket, he? Majd én elveszem tőle a kedvedet, most is, meg visszamenőleg is. Méghozzá örökre. Na gyere csak, mindjárt meglátod, milyen az, ha ég valami!

Apám, óh, Testvéreim, bocsássunk meg neki és imádkozzunk érte, vérbeli régi vá­gású puritán volt, nagyrabecsült, köztisztelet­ben álló lakos, a kerületi választásokon esélyes jelölt, igen dolgos ember, talán kissé szigorú és ügybuzgó az Úr szolgálatában, s igen féltékeny őrzője a javainak. Alighanem fenyegetve látta jelöltsé­gét, házát, istál­lóit, állatait, szénáját s más terményeit, ezért vesz­tette így el a fejét. Egy rúdhoz kö­tö­zött, meztelen háttal, s ostorá­val, melyet csodálatos ügyességgel forgatott, árkokat ha­sí­tott a hátamba, hogy ömlött belőle a vér; sóval dörzsölte be, hogy meg ne rot­had­jak, majd néhány újabb ostorcsapás után, kimerültén ott­hagyott.

Ezt a viselkedést, óh, Testvéreim, ma erőszaknak, vagy a gye­rekek elleni túl­ka­pás­nak nevezik. Akkor azonban még más idők járták, így hát kértem az Urat, bocsás­son meg neki, mert nem tudta, mit cselekszik. Apámnak nem volt tiszta és pontos fogalma arról, mi is a tűzvész, nem olvasott egyebet, csak a Szentírást, s nem volt elegendő információja. Veszett dühében még az sem jutott az eszébe, hogy pszichiáter híján jobb lett volna, ha a lel­készhez visz el, hogy az kiűzze belőlem az ördögöt, ehelyett a kezelés helyett, amellyel valóban csaknem örökre mindenből ki­gyógyított, és egy újabb áldozatot vetett oda az ördögnek.

Mintegy huszonnégy óra hosszat voltam, akár a keresztre fe­szített Jézus, a rúd­hoz kötözve. Végül az Úr letekintett rám, s szólt a lelkész szája által, akinek megvitték a hírt a szánakozó szomszé­dok – bár lehet, hogy szívesebben láttak volna holtan –, s aki eljött, hogy megnézze, mi történik. Kioldoztak, s hála anyám ked­ves gondos­ko­dá­sá­nak, áldott legyen mindörökké, egy hónap múlva meggyógyultam, hanem azt a hó­napot, ezt bizton állíthatom, a poklok lángjai között töltöttem.

Miért mesélem ezt el nektek, Testvéreim? Hogy újabb példát adjak arról, milyen ki­fürkészhetetlenek az Úr szándékai. Még mindig viselem annak a büntetésnek a nyo­mait. Nézzétek… lát­játok? … (Kamerák!) … Nem olyanok, mint a lángok? … de ma már nem fájnak, csak lüktetnek olykor-olykor, amiként Jézus Krisztus sebei véreznek.

Az ördög, mint tudjuk, soha nem alszik, és egy cseppet sem ostoba fickó. Áldassék az Úr. Attól kezdve az ördög, talán mert attól tartott, hogy apám végleg eltesz láb alól, s akkor nem trónol­hatok a Sátán jobbján, miként kiválasztott go­nosz­te­vő, más utakat-módokat s másfajta taktikákat sugallt, s mindahányszor meg­jutal­mazott a remegéssel és a gyönyörrel. Az ő átkozott vezetése és védelme alatt, tizen­hat éves koromig sokszor felszínre tört be­lőlem a hajlam, legelőket és kazlakat gyújtottam fel, s lángba borí­tottam néhány tanyát, nem sokat, óh, Testvéreim, nehogy azt higgyé­tek. Azonkívül, vegyétek figyelembe, hogy télen semmi sem gyullad meg, kivéve né­hány dolgot odabent, a szomszédok azon­ban nem engedtek be. A Sátán meg­vé­del­me­zett, Halleluja, és inspirált; meggyújtatott velem valamit, aztán elkergetett, hogy messzi­ről nézzem, ha nagy a tűz, ha pedig kicsi, ösztökélt, hogy menjek oda, és segít­sek oltani. Semmi bajom nem esett ezek alatt az évek alatt; az embereknek meg sem fo­rdult a fejében, hogy mindezt az ördög művelte, vagy egy gyújtogató, netán az ör­dög személyes sugalmazására, hanem meg voltak győződve arról, hogy Isten bün­te­tése sújt le rájuk bűneikért.

Addig-addig sarkallt a Sátán nagyobb szabású tettekre, hogy tizenhat éves ko­rom­ban elhagytam szülőházamat, s a városba men­tem, ahol a nagy épületek, azzal a sok műanyaggal, sokkal gyúlé­konyabbak, mint a legelő vagy a fa. Óh, Testvéreim, hány varga­betűt tettem életemben, mielőtt rátaláltam az Úrnak az ő útjára. Jóképű vol­tam, akárcsak most, igen kedves természetű, s mivel akkor még nem volt ennyiféle szak­ma, könnyen találtam munkát. Igaz viszont, hogy örökösen gyötört a vágy és a kísér­tés, meg a tudat, hogy rosszat cselekszem, mélységes lelkifurdalások köze­pette éltem, s abban a biztos tudatban, hogy egy napon, távol az Úrtól, meg fogok bűn­hőd­ni. Néha könyörögtem a Legfőbb Lelki Atyához, hogy szabadítana meg az ördögtől, s fogadna be bárá­nyai közé, ám én bűnös, aki nem láttam, miként fordulhatnék vissza a rossz útról, nem találtam meghallgatásra. Ügy éreztem, örökre elvesztem, így hát gyújtogattam tovább.

Ma már tudom, hogy soha nem szabad elveszíteni a hitet. Mint ahogy Isten szán­dé­kaiba beavatkoznunk sem szabad, mert Ő sok­kal többet gondol mivelünk, mint amennyit mi gondolunk Ővele. Ki tudja, hogy az a sok tébolyult, aki azért lelte halálát a tűzben, mert nem követte a tűzvész esetére szóló pontos menekülési inst­rukciókat, nem éppen arra szolgált-e, hogy az Úr jelt adjon álta­luk a rendőrségnek, hogy fogjon el engem. Óh, ez bámulatos volt, Testvéreim. Egyik utolsó gyújtogatásom alkalmával, és ez bizo­nyítja, hogy a bennünk lakozó gyermeki ártatlanság sohasem hal meg, ahe­lyett, hogy zsebre dugott kézzel, nyugodtan álldogáltam volna, nagy-vidáman tap­sol­ni kezd­tem. Egy rendőr felfigyelt a viselkedésemre, és szívélyesen meginvitált, kísérjem el az őrszo­bára, és beszélgessünk el egy kicsit.

Óh, Testvéreim, Halleluja, akkor kezdődött el – dicsértessék a Mennyek Ura – életem új korszaka. Nem, természetesen ez még nem az a nagy, végleges változás volt, amely lehetővé tette, hogy megházasodjam, hogy otthont teremtsek, s hozzátok csatlakozzam, óh, Testvéreim, de igenis, valamiféle nyitás volt, ami – bukások és talpra­állások közepette – elvezetett a ti Egyházatok lépcsőihez, melyek meredeken vezetnek felfelé, egyenest az Úr trónusához.

Nyitás, ismétlem. Miután bevallottam vétkeimet, vagyis bűnei­met, rács mögé dugtak. Igen, boldog és elégedett lévén, hogy végre valaki meghallgat, vallani kezdtem, mint a vízfolyás, annyira, hogy a rendőr, aki kihallgatott, rám is szólt: „Nézze, nem kell mindent elmondania.”

Volt egy kis megtakarított pénzem, ami a védelmemet elvállaló ügyvéd szerint még arra sem volt elegendő, hogy tíz évre csök­kentse az ötven év börtönbüntetést, amit az ügyész kért. Apám – a hatóságoknak címzett és a sajtóban közzétett jó ta­ná­csait ki­véve – hallani sem akart rólam. Én magam mélységes bűntudatot éreztem, s gyön­ge voltam, hogy magam védjem meg magam, így aztán a szegények védője és a ti egy­házatok eltévelyedett bárányo­kat kereső ügyvédje közül ez utóbbit választottam.

Kitűnő, emberséges ügyvéd volt. Tiszteletben tartotta a hite­met, nem próbált rá­kény­szeríteni, hogy lépjek be az ő szektájába, csupán csak azt kérdezte, protestáns va­gyok-e, és hiszek-e Isten­ben. Alázatosan fogadta el megtakarított pénzemet, miként az Úr szolgálatára felajánlott adományt. Buzdított, hogy beszéljek nyíltan a bűn­tet­teim­ről, s Isten segedelmével védelmezzem ezután meg jobban magam. El­is­mé­tel­tem neki, amit a rendőrnek elmond­tam, s tisztáztam, hogy a halálesetek so­ha­sem sze­repeltek a szá­mí­tásaimban, akaratomon kívül történtek, merő vélet­len­ség­ből. Tö­ké­le­te­sen meg­ér­tet­te.

Mint mondottam, kitűnő ügyvéd volt, kisujjában voltak a tör­vények, a tudomány és a teológia legújabb vívmányai, és isteni sugalmazásra cselekedett. Orvosi kon­zíliu­mot kért, úgyhogy két pszichiáter és egy kisegítő pszichoanalitikusnő foglalkozott ve­lem. Soha életemben nem törődtek velem ennyit. Egy héten át minden áldott nap el­men­tem a börtönkórházba, ahol a szakértő pszichiáte­rek kérdéseket tettek fel, s je­gyez­ték a válaszaimat. Van-e tudo­másom arról, hogy apám, anyám, vagy bárki más a csa­ládból vala­mikor hasonló dolgokat művelt volna. Hogy szerettem-e a tűzre vizelni gye­rek­ko­rom­ban. Hogy mit éreztem, mialatt a tűzvészt néztem, és pon­tosan mikor volt először magömlésem. Mint mond­tam, új korszak kezdődött az éle­temben. Sok mindent megtudtam tőlük, például, hogy nem közönséges gyújtogató va­gyok, hanem mániás, pontosabban, piromániás. Hogy azért nem nősültem meg, s nem volt dolgom nővel, mert a libidóm áttevődött, a mániám pótolta a szexet. Óh, Test­véreim, szörnyűséges dolgokat mondtak nekem a végbélnyílásomról és az ürü­lé­kem­ről, de ez is csak a ja­vamra vált.

A pszichiáterek eltűntek, hogy elkészítsék a jelentést a bíróság­nak. Magamra maradtam a pszichoanalitikusnővel, egy nagyon szimpatikus, fiatal lánnyal; őt bízták meg, hogy kezeljen, amíg ki nem engednek. Ruthnak hívták, ami bibliai név, s ő is az Újjá­születettek tagja volt. Világosan elmagyarázta nekem, hogy én Istennek egy szegény báránya vagyok, beteg ember, olyan külön­leges hajlammal, ami könnyű pré­dává tesz az ördög számára. Hogy lássa, miként reagálok, s miheztartás végett, azzal kezdte a kezelést, hogy gigantikus tűzvészekről mutogatott képeket és fotó­kat. Úgy látszik, jól reagáltam, mert nagyon elégedett volt, olyan elégedett, hogy örömében és keresztyéni nagylelkűségében egy szép másolatot ajándékozott nekem a Sodorna és Go­morra égéséről festett képről, melyet felakasztottam a cellámban. Egész nap a vá­rost elemésztő lángokat bámultam. A témáról szóló szakfolyó­iratokkal, cikkekkel, köny­vekkel, a Gyógyult Piromániások Tár­saságának közleményeivel, az újság­ki­vá­gá­sok­kal, melyeket azért olvastatott el velem, hogy tisztában legyek a betegségemmel és át­helyezze a libidómot, olyan tudományos érdeklődést ébresztett bennem, ami hobby­ból – hála kezdeményező készségemnek – idő­vel szakképzettséggé vált.

A pszichiáterek jelentése szerint megmenthető vagyok, akiből még a társadalom hasz­nos tagja válhatik; következésképpen, a bíró és az esküdtszék felmentett, azzal a fel­tétellel, hogy mind­addig folytassák a kezelést, míg ki nem engednek. Kisza­badul­tam, s azontúl a kórház helyett Ruth kellemes és otthonos magánren­delőjébe járogat­tam.

Hat hónapon át feküdtem ott, egy párnás díványon, Ruth par­fümjét szagolva, aki keresztbe tett lábbal ült a fejem mellett, óh, Testvéreim, s egyszer csak kivirágzott a szívemben a szerelem. A lángok és Ruth tömjénillatú parfümje közepette, miközben a lán­gok égették a szememet, és szédelegtem a parfümjétől, bizony mondom néktek, egy­szer csak megtetszett Ruth lába, s izzó hévvel kezdtem kívánni a tiltott gyü­möl­csöt.

Meg is mondtam neki, mivel semmit sem volt szabad elhallgat­nom; ő kitűnő szimp­tomának tekintette, a libidó pozitív irányú eltolódásának, ami növelni fogja kö­zöt­tünk a kommunikációt, s felgyorsítja a gyógyulást. így is történt, a lángok lassan el­tü­ne­deztek, csak a gyümölcs fénylő bele ragyogott előttem, ám amikor belé akartam ha­rapni, nem engedte.

Óh, Testvéreim, óh, Uram, segíts, bizony nem könnyű a szaba­dulás útja. Annyira megharagudtam, akkora volt a dühöm, a frusztrációm, akkora volt bennem a sértett gőg és büszkeség, amiért Isten elhagyott, és magamra maradtam, hogy az az átkozott Sátán kapott az alkalmon, visszabújt belém, s még aznap este rám parancsolt, hogy gyújtsak fel egy tízemeletes szállodát.

S meg is tettem, óh, Testvéreim. Ezt mai szemmel visszalépés­nek tekintem, egy visszalépésnek a sok közül azon az úton, me­lyen valamennyien bukdácsolva haladunk fölfelé, az Úr felé.

Két nap múlva, a rendelőben, mindent bevallottam a szép Rudi­nak, és meg­mu­tat­tam neki a szállodatűzről összegyűjtött újság­kivágásaimat; szereztem néhány nagy­szerű fotót, felvételeket a türelmetlenekről, akik képtelenek voltak kivárni a tűzoltók lép­csőit, s inkább kivetették magukat az ablakokból.

Nem imponált neki. Azt mondta, épp ez volt a célom, vagyis, hogy imponálni akartam neki, hogy a viselkedésem tipikusan gyerekes viselkedés, lényegében ártatlan dühroham, csak, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Szóval, csak egy kitörésnek tar­totta a sok közül; attól fogva „imádott kis Erosztrátoszomnak” hívott, s folytattuk a kezelést.

Minden rosszban van valami jó, óh, Testvéreim. Jóllehet az életemet meg­ha­tá­ro­zó csodáig még egy év telt el, ez alatt az idő alatt sikerült végleg megállapodnom és meg­ala­poz­nom a jövőmet. Az ország legjobb tűzvész-szakértőjévé képeztem magam, s a szál­loda­tűz anyagaival kibővített archívumaim bárkinek a ren­delkezésére álltak és áll­nak, aki csak megfizeti. Sok pénzt keres­tem azzal, hogy információt nyújtottam na­pi­lapoknak, folyóira­toknak, magánszemélyeknek, más mániásoknak, íróknak. Egész­séges becsvágytól sarkallva s Ruth ösztönzésére, látván, micsoda lehetőségeket kínál a piac, kezdtem más tragédiákkal is bővíteni archívumomat: repülőgép-szeren­csét­len­sé­gek­kel, hajótörésekkel, karambolokkal, vonatkisiklásokkal, földrengésekkel s tömeg­mé­szár­lásokkal, ideológiára és bőrszínre való tekintet nélkül, a meg­rendelő kívánsága sze­rint.

S közeleg a végkifejlet, óh, Testvéreim. Ruth gyógyultnak mi­nősített, s minthogy az üzlet ragyogóan ment, annak rendje és módja szerint, illendően, megkértem Ruth kezét, hogy otthont teremtsek és családot alapítsak. Boldogan mondott igent, óh, Halleluja. Az Újjászületettek lelkipásztora adott össze minket, s még aznap, mielőtt nász­útra utaztunk volna, vágyamat az Úr szent engedelmével szabadjára eresztvén, arra kértem, hadd tegyem magamévá rendelője díványán, ahol annyiszor kívántam őt. Az öt­letet eredetinek és elragadónak találta. S mentünk is, lelkesen, a rendelőbe. De óh, Testvéreim, ember tervez, Isten végez, a jelek szerint Isten nem akarta, vagy én nem voltam felkészülve, hogy bevégeztessék az egyesülés, netán, ami még rosszabb, az ördög bukkant fel, s dugta oda a patáját, egy szó, mint száz, nem tudtam. Hasztalan volt minden iparkodásom. Keserű düh öntött el, mi­közben Ruth csodálkozva mére­getett, mint aki azon töpreng, mért mondott csődöt a diagnózisa.

Iszonyú, iszonyú volt, Testvéreim. Hallottam a Sátán kacaját. Tébolyultan ro­han­tam el. És mit cselekedtem, óh, Testvéreim?

Ismeritek a történetet. Örült voltam, semmi kétség. Őrjöngve, vérig sértve, s az üzleti életben szerzett új érzéssel, hogy sajnála­tos módon hiába vesztegettem az idő­met, bosszú gyanánt, meg a vágytól sarkallva, amit nem sikerült Ruth-szal kiélnem, fog­tam a jól bevált kanna kerozint, és felgyújtottam a ti templomotokat, amely ma már az én templomom is. A mai templomok már nem olyanok, mint a régiek, me­lye­ket úgy építettek, hogy állják az idők ostromát. A lángok egy szempillantás alatt fel­csap­tak, be­világították az éjszakát, s körülölelték a kupolát, miközben ti hanyatt-homlok rohantatok ki a templomból, s döbbenten nézté­tek, mint kúsznak fel a lángnyelvek a kupola tetején magasodó fakereszt s az Úr felé. S akkor történt a csoda: amikor a kereszt alapja elégett, a lángok tehetetlenül megtorpantak a szimbólum előtt, mely levált, s lágyan alászállva, tökéletesen sértetlenül ért földet az utca kellős köze­pén, ti pedig örömittasan ugrálva és kia­bálva ünnepeltétek a csodát, óh, Halleluja.

S szökellve, Isten kezétől meg a saját mélyen női ösztönétől vezetve, jött Ruth, fel­fedezett a szemközti járdán, s amint meg­pillantott, leolvasta az arcomról, hogy a csoda, valamint az Úr keze megérintett s átformált; kézen fogott, s együtt szökelltünk és futottunk egyre messzebb és messzebb, s miközben a tűzoltók végezték munká­jukat, valami cserjésben egymáséi lettünk, s együtt kiáltottunk fel, óhhhhh, Halleluja.

Óh, igen, Testvéreim, Halleluja, Halleluja, soha nem szabad feladni. Bízni kell Is­ten­ben, az Ő szeretetében, meg a tiétekben, ami szintén az Övé, és végtelen. A biz­to­sító pénzéből s a számos adományból – köztük az enyémből – helyreállított Temp­lomunk tetején ott magaslik a csodatevő Feszület. Nagyobb mint az előző, s a leg­modernebb tűzvédelmi riasztóberendezéssel van felsze­relve. De ezt már mind tud­játok, óh, Testvéreim.

Ma van egy pompás házunk, s a hálószobánkban építettünk egy kandallót, amelyet begyújtunk, valahányszor csak szükség van rá.

Ruth áldott állapotban van, s nagy örömmel várjuk első gyer­mekünket. Mint tra­gé­dia-szakértő, országos hírnévre tettem szert, s fiókvállalataimnál autentikus video­fel­vételeket lehet kölcsönözni a legkülönfélébb katasztrófákról. „Mániások akcióban” című fo­lyóiratom rekord példányszámban kel el.

Óh, Testvéreim, adjunk hálát az Úrnak, dicsőítsük öt, Halle­luja. Salve, óh, Uram, hála néked, Halleluja. Halleluja.

(Tömeges Halleluja, egyre több hang csatlakozik hozzá, majd lassacskán elhalkul a szalagon. Trombitaszó jelzi a Véget)

Kérdések:

FELMÉRŐ DOLGOZAT

A fogalmazás

A tanuló, aki hűséges hallgatónk volt, végül eljutott az utolsó leckéig. A sta­tisz­ti­kák, különösképpen pedig a divatos elméletek alapján feltételezhető, hogy mos­tanára már folyékonyan beszél spanyolul. Mielőtt a haladó tanfolyam, a III-as szint hall­ga­tói­nak sorába lépne (tankönyv előkészületben), egy kis tesztnek vagy vizs­gá­nak kell alá­vet­nie magát. A kiértékelés számos módszere közül (szóbeli vizsga, vá­lassza ki a jó meg­oldást, keresztrejtvény, bingo, feleljen igennel vagy nemmel, fo­gal­ma­zás) ez utób­bit vá­lasztottuk, egy kissé kombinálva a többivel.

Feladatát megkönnyítendő, a tanuló írásban kapja meg a fo­galmazást. Hogy tu­dá­sá­nak tanúbizonyságát adja, ki kell javí­tania a hibákat és helyesbítenie kell a szö­ve­get. E hibákat nem a jelen tankönyv szerzője gyártotta: mind természetes és klasszi­kus hi­bák, amelyeket a szerző egy, az Ottawai Egyetemen végzett volt tanít­vá­nya követett el. A téma esetleges; a tanuló (egy külföldi – ilyenekből sok van errefelé –, jelen eset­ben egy jó nagy adag naivitással, valamiféle derűs és nosztalgikus tisztelettudással, az ide­jü­ket múlt és túlhaladott értékekben való hittel megáldott, s az élettől már kissé meg­té­pá­zott közép-európai) egy tetszőleges listá­ból választotta ki. Egyedüli egybe­esés­ként ta­lán csak annyit érde­mes megemlíteni, hogy decemberben íródott, a keresz­tények leg­na­gyobb ünnepének hónapjában, abban a hónapban, amelyben az önfeledt öröm vi­rág­zik, s a jó emberek szeretettel gondolnak a szegényekre (ezért el­szo­mo­rod­nak és még jobbnak érzik magukat), az árvákra, az elhagyottakra és az éhezőkre, mely utób­bi­ak sorát jelenleg (Biafrát már lehagytuk) Etiópia rosszul tápláltjai növelik. Mint látni va­ló, a jó embereknek minden okuk megvan a létezésre, amiképpen az ameri­kai­ak­nak is minden okuk megvan arra, hogy spanyolul, a latinoknak pedig, hogy angolul ta­nul­ja­nak.

Rajta tehát, és sok szerencsét.

Legemlékezetesebb Karácsonyom

1940 vagy 1941 decembere, nem emlékezni pontosan. Az embe­rek sokat beszélt egy háborúról, messze. Zsidók már elvitt övék sárga csillaggal vonatvagonokban. Né­met hadsereg nagyon győz­tes és fegyelmezett, mi gyerekek csodálkozása és bá­mu­lá­sa előtt, miénk falun is átmenni, front felé.

24-ike, délután, enyém anya küldeni engem keresni nagyapát. Én menni bol­do­gan, én tudta kapok ajándék az a nap, én menni ugrálva havas utcákon. És men­ni vissza vele, nagyapával, pipa az övé szájban, kezén fogva. Nagyapa nagyon öreg, én húz­ni keze, hogy sietni. Amikor mi belépni házba, nagy, fényes karácsonyfa te­tőt érin­te­ni és minket várni, alatta nagy láda, benne Jézustól kérte ajándék: egy villany­vonat, nagy és gyors.

Én ugrálni és akarni megfogni. Enyém anya tartani vissza. Először mind imád­koz­ni és adni hála Úrnak. Nagy türelmetlen imádkozni mindenkivel, nagyapa, nagy­né­nék, unokaöcsék, enyém apa már sok idő óta eltűnni, és adni hála Istennek. Utána, amíg anya és nagynénék ünnepelni Karácsony, és enni és inni, és unoka­öcsék nézve irigy­séggel, én játsz vonattal. Elektromosság tilos, én nagyon kis gyerek és nem hozzá érteni.

Én mégis játsz; vonat és én utazott át völgyek, keresztül hidak, bele alagutak és nekünk sok munka: szállítani zsidók és csapatok, fegyverek harchoz. Nagy késő, kell fe­küdni. Én őriz vonat nagy szeretettel. ígér unokaöcséknek engedni játszanak, hol­nap, én ka­pitány, hiányoz katonák.

Felkelni. Felöltözni és menni keresni vonat. Én kész lenni, amikor esni az első bomba: széttörni ablakok üvegek. Egy másik bomba, ház remegni. Enyém anya jönni futva, emel föl és menve törött üvegeken visz ki házból és visz pince. Én tiltakozni, sír és követel vonat.

Élni pince két év. Enni krumpli. Sok bomba. Elektromosság elvágni. Rosszak és Jók harcolnak. Én is akar harcolni Jókkal és akarni segítség vonattal. Jöttek vissza né­met katonák, győztesek, futva nagyon fegyelmezetten. Ágyúk, robbanások, Sztálin­or­go­na-muzsika, ágyúmuzsika, géppuskamuzsika, oroszok érkezve én ta­nulni minden fegy­ver muzsikája, hatása is; sok halottak, szomszé­dok harcolni halott katonák csiz­má­já­ért; én ismer félelem és ré­mület, én lát rémület enyém anya szeme, részeg katona akar­ni őt megerőszakol, én kiabál és kiabál és üt katona, szerencse jött tiszt és men­tet­te.

Halad a front. Oroszok laknak miénk házban, állítanak föl fő­parancsnokság. Én lá­togat őket pincéből, tisztek adnak nekem étel. Én boldog; emberek mondanak, hogy so­kan meghaltak éhségtől. Egy nap jön vissza elektromosság. Enyém apa nem jön vissza.

Múlnak egy vagy két évek. Lenni december. Hó. Én megy be enyém házba és lát tisz­tek körül játszva enyém villanyvonattal. Én dühös lenni, elveszteni fej, ugor tisztre és üt őt és toporzékol. Tisztek megfogni engem. Nevetni. Érteni. Egyik kivette re­vol­ver, lenni Luger James Bond; tiszt ajánlja csere, üzlet, ha én ad neki vonat, ő ad ne­kem Luger. Én van nagy boldog és elfogad. Tiszt kivesz golyók és ad nekem revol­ver.

Én most tud harcolni. Én fut ki kiabálva bang bang bang.

Múlik háború. Tisztek menni el és vinni el vonat. Mi vissza­ment a miénk házba. Én Lugerrel megy mezőre unokaöcsékkel és barátokkal. Háború hagyott dolgokat, sok dolgokat. Mi játszani tankokkal, törött repülőgépekkel, ágyúkkal, bombákkal, ta­lál­ni golyókat Lugerhez, lőni lövések, gránátok megölni sok rossz em­berek, rom­bol­ni le országok, enyém barát meghalni gránáttal játszva. Aztán vinni el minden, hiányoz vas.

Luger fegyver veszíti érdekessége, én dühös, gondol orosz gye­rek játszva enyém vonattal. Lúgért dobni folyóba.

Jön vissza béke. Jön vissza kenyér, néha csokoládé vagy cu­korka. Enyém apa nem jön vissza soha. Enyém anya mond nem akarni jönni vissza. Én nem tud.

Én ment iskolába tanulni, egy nap meghalni nagyapa, egy má­sik nap meghalni enyém anya. Én megszökni repülök szabadságba.

Én most lenni nagy. Bírni feleség és gyerekek. Sétálni Ottawá­ban; emlékezni néha enyém apa, mint nagy magas ember és re­mélni megtalálni őt utcán vagy parkban. Néha szomorú lenni; sok cukorkák és csokoládék. Egy kicsit kövér, sétálni tovább. És kér­dez magamat mindig, enyém fiúk lenni enyém fiúk? Ők nem akarnak villanyvonat. Ők amerikai fiúk, akarni űrdolgok és atomágyúk. Ők összekeverni háború játékkal, mint én, de soha nem okulni. Én soha elfelejteni Karácsony. Én sétál, tanul spanyol. Mi mást én tud csinálni?

(A megoldás az első oldalon, a szószedet után.)

Ottawa teraszai
és a latin-amerikai irodalom

(Szabadtéri előadás)

Rodolfo Borellónak

„A hírnévnek az erények társadalmi elis­meréseként való hagyományos felfogása már jó ideje letűnt a modern idők horizontjá­ról, s azóta a hírnév holmi etikátlan hir­telenséggel beütő baleset gyanánt könyveltetik el.”

(Angel Rama:
A boom távlatai című írásából)

Az Ottawában rendezett Latin-amerikai Írónő Kongresszus utolsó napjának dél­után­ján, a déltől alkonyaiig a városban loholó tanárnők és írónők csapata egy őszintén és közösen átérzett „hú, de dögfáradt vagyok, hát még én”-nel roskadt le a Nemzeti Mű­vészeti Központ alatt húzódó harmadik és utolsó teraszon, szem­ben a csatornával, me­lyen e meleg májusi nap ferdén tűző suga­rainak fényében, magányos vitorlás siklott to­va.

Pablo, az akadémikus lelkű író, és Paco, a művész lelkű akadé­mikus (mindketten sorsukat kergető emigránsok), akik ezúttal idegenvezetői szerepet töltöttek be, a ren­dez­kedés részleteivel vol­tak elfoglalva; asztalokat toltak össze, székeket húztak kö­ze­lebb, könnyítettek a „népművészeti tárgyak” zacskóit és a séta közben véletlenül föl­fe­de­zett „hihetetlenül olcsó” holmik csomagjait ci­pelő „lányok” terhein. Sürgés-for­gá­suk­ra azzal tették fel a koro­nát, hogy földerítették és megmutatták, hol van a mosdó.

Kihozták a kért söröket; az üvegecskék glu-glu-glu-ja, apró, illedelmes kis kortyolások, megkönnyebbült sóhajok. Apró, ille­delmes kis érintések az ötnapos po­ko­li hajszában kissé meggyűrődött, vezeték- és keresztnevet, valamint foglalkozást fel­tün­tető, mellre tűzött névkártyákon; megérdemelt pihenés, csönd, elmé­lyült medi­táció, számvetés: a kongresszus a végét járta.

Az immár távolba tűnt nyitó ünnepségen osztálybeli, ideológia­beli és nembeli különb­ségekre való tekintet nélkül (ez utóbbiakat illetően homályos híresztelések kaptak lábra, amelyeket eseten­ként kínos, ám szükséges felvilágosítás követett), min­den­kit üdvö­zöltek. Egyik-másik katonai kormánnyal rendelkező latin-ameri­kai ország képviseletében megjelent írónő elítélőleg nyilatkozott a Karib-tengeri Véres Kom­mu­nista Diktatúra írónőinek „notórius távollétéről”. Sajnálkozó és mentegetőző kije­len­té­sekre került sor a boom néhány jeles személyiségének távollétével kap­cso­lat­ban, kiknek jelenléte emelte volna a kongresszus fényét (ez nem nyil­vánosan hangzott el, csupán a folyosói kommentárokban), felol­vasták azonban a kongresszust üdvözlő és támogató telexeiket, s a résztvevők lelkes tapssal nyugtázták, hogy lélekben ők is jelen vannak.

Paco, az irodájában, Pablo kérdésére: – Te Paco, tényleg, mért nem jött el egy sem? – a lehető legspanyolabb kiejtésével felelte: – Emberrr, hogy te milyen naiv vagy! Amekkora infláció van a világban, még szerencse, hogy ha testben nem is, legalább telexben jelen vannak. Alapjában véve az a régi filozófiai dilemma ez, me­lyet először Arisztotelész taglalt, majd Szent Tamás vetett fel is­mét, s Marx folytatott: a megfelelő ár, vagy ha úgy tetszik, a kereslet és kínálat dilemmája. Egyetlen nagy szellem áráért négy-öt kicsit is elhozhatsz.

– Túlzol, mint mindig.

– Méghogy túlzok? Nézz csak ide – nyitotta ki íróasztala fiók­ját, s kezdett kotorászni két Marqués de Riscal borosüveg alatt. Mint a spanyol tanszék vezetője, ő tárolta a nagykövetségek által adományozott borokat. Irodájának irattartói már mind tele voltak velük. Végül előhúzott egy papírlapot, melyen a következő cím állt: „Az egye­temes szellemóriások jelenleg érvényben levő ár­folyama.” Kövér ujjaival végig­futott a listán – Humm, lássuk csak, egy egyetemes szellemóriás ára 2000 és 10 000 dollár között mozog. Egyszerre csak egyet lehet elhozni, mert mindegyik tűz és víz, egyik sem állhatja a másikat. Nicsak, nicsak, igen, a költők olcsóbbak, mint a regény­írók. Itt van neked egy mélységesen pesszimista, ám alkalmanként optimista Nobel-díjas költő, aki napi 2000 dollárért elhozza lélekemelő üzenetét, s kitárja egész benső világát, mindama egyetemes érzelmeket, melyeket senki sem ér­zett és ábrázolt úgy, mint ő. Ha két napra hozod el, 3000-be kerül, ha öt napra, 5000-be. Na persze, az álta­lános költségek, a kocsi, a hotel, mindig pluszként értendők.

– Hát a 10 000 dolláros? Az kicsoda? – kérdezte Pablo, és mintha valami furcsa viszketés jött volna rá.

– Micsoda kérdés, ez a mi időnk egyik valóságos prófétája! Szolzsenyicinnek hív­ják, és nagyon szegény; olyan sokba van neki az örökös utazgatás Svájc és Kali­for­nia kö­zött, hogy nem jön ki a fizetéséből, amit az Egyesült Államok kül­ügy­mi­nisz­té­ri­umá­tól kap.

– Tiszta őrület. – így Pablo.

– Mi tiszta őrület? Emberrr, csak tőled függ, attól, hogy van-e hozzá érzéked. Ha van benned egy kis ügyesség, és jól megkéred a belépti díjat, neked is leeshet néhány dollár. Az a helyzet, hogy nincs benned vállalkozói érzék.

Azzal eltette a listát az üvegek alá. Felálltak, de Pablo pimaszul tovább faggatózott ezekről a diszkrét ügyekről.

– És hogy van ez a mi latin-amerikai íróinkkal? Ők is ennyit kérnek?

– Naná, azok nem is olyan ostoba és érzéketlen éhenkórászok, mint te! Ők tökéletesen ismerik, és szakavatott módon kezelik az egyetemes értékeket.

S miután Paco kilátásba helyezett Pablónak egy üveg Marquést, amennyiben jól viselkedik, kimentek az irodából.

A nyitó bál zenéjének akkordjai azóta rég elhaltak már a Kék Szalonban. A bál tel­jes csőd volt, lévén krónikus férfihiány, szem­ben a háromszáz tetterős nővel. Paco sze­rint a bál magányos hastánc-mutatványokra korlátozódott, a különféle spanyol-ame­ri­kai országok képviseletében megjelent ilyen-amolyan nagykövet vagy kultúr­at­ta­sé elbűvö­lésére. Az eredmények – az általános válság követ­kez­mé­nye­képp – igen gyat­rák voltak; némi pénzecske a kulturális költségvetésből soron­kívüli kiadá­sokra, költ­ség­té­rí­tés számla felmutatása ellenében, vagy egyik-másik – legalább két-három­szoros nem­zeti díjas – írónő elszállásolása valamelyik kö­vetségen, mely díjakkal az illető már ér­de­mes­nek bizonyult a tárt karok politikájának jótéteményeire.

Az írónők – mindennek ellenére – nem panaszkodhattak. Ha pénzt nem is, bő­ven kaptak diplomatikus dicséreteket a nagyköve­tektől és kultúrattaséktól, akik biz­to­sították őket, „hogy műveik színvonala semmiben sem marad alatta az európai vagy észak-amerikai termés legjavának”, csak a szóban forgó vagy összeha­sonlított művek címe maradt örök titok. Mi több, őexcellenciája, Argentína Nagykövete, amatőr antro­po­lógus, hangsúlyozta, hogy „az írónőknek sem műveik miatt, sem tulajdon szár­ma­zá­suk miatt nincs mit szégyenkezniük, mert lévén Latin-Amerika a fajok ol­vasz­tó­té­ge­lye, más szóval olyan hely, ahol sokféle koponya keve­redett össze, az írónők egy tipi­kus, és csakis rájuk jellemző hosszúfejűséget fejlesztettek ki, s ha nem is szőkék, ko­po­nya­kapa­citá­suk sok esetben felülmúlja a magukat felsőbbrendűeknek tartó fajo­két”.

A teraszon a nap már csaknem lebukott; közelgett a boszorká­nyok órája. A női han­gok, mintegy kábulatból ébredve, ismét fel­csendültek. Alkalmasint ama szellemi szük­ségletüktől sarkallva, hogy a „népművészeti tárgyakon” kívül valami egyebet is ma­guk­kal vigyenek, vagyis valamiféle – akár hozzávetőleges – „elkép­zelést” arról, milyen is a fejlett világnak ez a szeglete, az írónők sebtében összegezték a délután lá­tot­takat, s levontak néhány álta­lános következtetést. Szó esett a parlament épü­le­té­ről, amely „a dombon magaslik”, és annak pompázatos voltáról; a lovas rendőr­ség peckes dali­áiról, akik tisztára olyanok, mint a gránátosok (csak egy szál lovas rendőrt láttak, de Paco hevesen bizonygatta, hogy a többi is ugyanolyan); a hívők bámulatos tö­me­géről, és csil­logó tornyú templomaikról; na és persze, a tulipánokról, a titok­zatos, sok­színű tulipánokról, és súlyos illatukról, nem, a fekete tulipán biológiai képtelenség, va­la­mi eszelős költő találmánya.

Paco tisztázott egy félreértést a rejtélyes Ottawával kapcsolat­ban: – Nem, asszo­nyom, nem, a Hotel Elgin, ahol Ön lakott, nem egy újjáépített régi kastély, hanem egy kastélynak álcázott modern hotel. – Csalódott, mély sóhaj, újabb szünet, újabb csönd.

Egy tanárnő vagy írónő a kontinens valamely részéről lapozgatni kezdte a „Kis fo­gam­zás­gát­lá­si kézikönyv szűz diáklányoknak, valamint egyéb technikák” című köny­vecs­két, melyet ingyen ka­pott a Paco által „az Egyetem bagdadi piacá”-nak, Pablo által pedig „A fejlődés és a Demokrácia Zsibvásárá”-nak titulált he­lyen. Mivel a csak­nem ötszáz résztvevőt számláló Nagy Kongresszus egybeesett más kongresszusokkal, valamint a nyári kurzusok kezdetével is, az Ottawai Egyetemen felbukkantak a hagyo­má­nyos elárusító sátrak és asztalkák, melyek előtt ámuldozva vonultak el a tanárnők és írónők: „Ilyet még soha nem láttam”, „Igen, rop­pant érdekes”, „Elképzelhetetlen, merő képtelenség egy latin-amerikai egyetemen”.

A népművészeti csecsebecséket kínáló sátrak mellett informá­ciós asztalkák sora­koztak: „A Homoszexuális Harci Szövetség” kö­zös asztalt nyitott a leszbikusokkal, ami finoman árnyalt, csaknem akadémikus vitát váltott ki a tanárnők és írónők között a „homo­szexuális” szó tartalmát illetően; ezzel az asztallal szemben he­lyezkedett el a „Városi Turistatájékoztatás”; egy kicsit odébb „Az Emberi Jogok Bizottsága”, csak­nem hozzánőve az „Állatvédő Társaságihoz; mellette kávézgatásba és barátságos be­szél­getésbe merülve a Ku-Klux-Klan és az „Afrikai Fekete Diákok” asztalá­nak kép­vi­se­lői; a „Kocogok Egyesülete” és nagy plakátjuk: „Ne forduljon föl, fusson az éle­té­ért!”, szemközt a „Testi fogyatékosok cselekvőképes mozgalmá”-val, mely a hendikep évét hirdette meg; kioszkok, ahol bőrtárgyakat árusítanak, természetes mézet, házi sü­te­ményt, nagymama módra (a vevő kap egy röplapot egy idős hölgy képével, valamint a „nagymama” szó magyarázatával); virág- és ékszerárusok; Urbanishad vagy Har­ques­had guruk asz­talai; s nem sokkal a kijárat előtt, az „Arab Diákok Egyesületé”-nek tur­bános és a „Zsidó Diákok Egyesületé”-nek sábeszdeklis árusai között állt a herpesz meg­előzését propagáló információs asztal, a háta mögött két gigantikus fotóval, egy her­vadt pénisz, illetve egy pillangó módra kitárulkozó vagina kinagyított képével; mind­kettő nyilacskákkal ellátva, melyek a betegség gyógyíthatat­lan hólyagjaira szege­ződ­tek; s mindez harmóniában, békés egymás-melletti­ségben, hivalkodás és vetél­kedés nélkül, nyakon­öntve az egyetemi rádió bömbölő zenéjével.

Az említett információéhes tanárnő (vagy írónő) egész halom prospektust szedett össze, melyeket – akár Jancsi és Juliska a morzsákat – sorra el-elhagyogatott a délután fo­lyamán, míg végül csak ez az egy kézikönyv maradt, amelyet most inkább csodál­koz­va, mintsem élvezettel lapozgatott. A többiek, miután végére értek a Piaccal vagy Zsib­vásárral kapcsolatos kommentárjaiknak, fcszélyezetten, röstellkedve sandítottak fe­léje. Paco és Pablo, akik ismerték a prospektust, várták, mikor fogja fölfedezni a har­mo­nika módjára kihúzott óvszer fényképét, e fekete háttérben fehérlő ábrát a le­het­séges fogamzásgátlási módszerek egyikéről. Minthogy azonban az illető hölgy a je­lek szerint nem kívánta közzétenni az ábráról támadt gondolatait, a többieket mi sem térítette el a tárgytól, így hát azzal a bájjal, közvetlenséggel és finomsággal, ami a női nem sajátja, s ami koronákat és királyságokat képes a he­lyükről ledönteni, foly­tat­ták kon­klúzióik levonását.

– A Kongresszus – mondta az egyik –, a férfihiány ellenére, amitől kissé olyan jellege lett, mint egy sci-fi-nek, amelyben el­uralkodnak az egyszeres kromo­szó­ma­szá­mú­ak, elég tűrhető volt. – Igen – tette hozzá egy másik –, épp olyan unalmas, mint az elő­ző. – Valójában – toldotta meg egy harmadik – nem hangzott el semmi új és sem­mi eredeti, és nem fog elhangzani a következőn sem, ami Venezuelában vagy Mexikó­ban lesz.

– Ez nem igaz – jegyezte meg egy nagyon jól informált részt­vevő. – Mondtak néhány eredeti dolgot. – Miket? – Mikor? – Én akkor nem voltam ott. – Én sem.

Fölemlegették az elhangzott eredeti dolgokat. Mondani sem kell, hogy azok két ar­gentin írónőnek voltak köszönhetők. Az egyikük, egy kerékasztal-tanácskozáson, mi­után fölidézte az alko­tás titokzatos folyosóin (álmok, lidércnyomások, ösztönös su­gal­lnak, identifikációs folyamatok) szerzett mély tapasztalásait, kijelentette, hogy si­ke­rült a maga mélységében megértenie Stendhal mondatát: „Madame Bovary én va­gyok.” Az illető író­nő, miután észrevette, mekkora elképedést keltett, ki­ma­gya­ráz­ko­dott: „Jaj, azt hiszem, bakot lőttem. Az utolsó pillanatban írtam az elő­adá­so­mat, a re­pü­lő­gé­pen, ami nagyon rázott.”

A másik, immár korosabb, egykori hírnevéből éldegélő írónő, aki elunta az egyik záróbeszédben túltengő feminizmust, arra kérte a résztvevőket, legyenek egy kissé mérsékeltebbek – mégoly spon­tán és női – megnyilvánulásaikban és kitöréseikben, mert az ilyen­fajta viselkedés „azzal fenyegeti a védtelen és gyenge nőt, hogy el­veszíti a rá oly igen jellemző édes bocitekintetet.”

Abban a kisebb hölgykoszorúban, amelyben Paco és Pablo már megrendelt újabb két sört, a fenti metafora felidézése méltatlan­kodást váltott ki, s azt az írónő elő­rehaladott korának, irigységé­nek, valamint régmúlt és rosszul feldolgozott kli­maxá­nak tud­ták be. Való igaz, hogy a dolog nem volt egészen világos, és hogy sokan ragad­tat­ták túlzásokra magukat, annak világos meghatáro­zása híján, hogy Ki Kicsoda, és hogy kinek a micsodája nevében beszélnek általában. Sajnos nem állt rendelkezésre pontos tudo­mányos mérce, hogy válaszolni lehessen a felmerült filozófiai ké­telyekre. Például, hogy egy notórius maszkulin leszbikus nő, akinek nemzetközi hírű homo­szexuális kalandjairól a regényei tanúskod­nak, nő-férfinak minősül-e, közönséges fér­fi­nak vagy férfihormo­nokkal és mentalitással rendelkező nőnek? Hasonlóképpen, mi­csoda pontosan egy feminin homoszexuális férfi? – Igen, tény és való, miként egy híres pszichoanalitikus mondta, hogy a határok homályosak és kétesek. – Semmit sem tehetünk. – Semmit. – Per­sze, de ez azért nem jelenti azt, hogy az argentin írónő ne lett volna egy kissé vaskalapos. – Világos. – Kétségtelen.

A politikai összecsapásokat is eltúlzottaknak ítélték. Az írónők egyaránt igen rossz­ízűnek minősítették a nagykövetségen elszállásolt argentin hölgy nyilvánosan dek­la­rált méltatlankodását: „A tá­bornokok jók. Megmentették az országot az anarc­hiától és a káosz­tól. Hazugság, Argentínában nincsenek eltűntek, csak távollevők van­nak”, valamint a halottak és eltűntek számadatait, melyeket az argentin és chilei bal­ol­dali csoportocskák tagjai tettek közzé, akik sajnálatos módon mind ez ideig nem illesz­kedtek be, nem ta­láltak hájnövesztő és búfelejtő munkát, és szadista örömmel, lel­ke­sen fütyültek ki bizonyos neveket, reklamálták a halott és meg­gyilkolt latin-amerikai írók eleven jelenlétét.

Valaki arra panaszkodott, milyen kevéssé szálltak be az ügybe a tömeg­tájékoz­ta­tá­si eszközök. Igen, valóban, kivéve a megnyitó ülést a dékán és a kongresszus ren­de­ző­nője tévékamerák előtti blablájával, a tömegtájékoztatási eszközök csak holmi ál­ta­lá­nos tájékoztatásra szorítkoztak, csak a kanadai közegben legismertebb és legtöbbet idé­zett írónőket emlegették. Hány hazájában nagyon ismert latin-amerikai írónő csa­ló­dott keserűen, strapába magát fölöslegesen, amikor libasorban felbukkantak egy otta­wai televí­ziós stáb tagjai, vállukon kamerával, s az írónők mindent oda­hagyva rohan­tak, hogy elheverjenek a zöld gyepen, vagy különféle pózokba vágják magukat (a tá­vol­ba révedő tekintet volt a leggya­koribb), hátukat az Egyetem kertjeiben levő fu­tu­ris­ta szobroknak vetve! Mindhiába, a stáb tovább gyalogolt, hogy az írónőkével egyi­dő­ben rendezett más kongresszusok más hírességei után ku­tasson. A már csaknem szob­rok­ká dermedt írónők zsibbadtan bon­takoztak ki pózaikból, s alkalmasint úgy érezve, hogy egy megfog­hatatlan, tágas és idegen világ veszi őket körül, igyekeztek emlé­ke­ze­tük­be idézni, hol is hagyták abba, mielőtt visszatértükig fo­gasra akasztották az életet.

Mindent egybevéve, írónőink nem értek el semmit, még egy percre sem kerültek adásba az egyébként igen kevéssé népszerű közoktatási csatornákon.

A csatorna partján, a Teraszon, aggodalommal és kedvetlenség­gel tekintettek a közeljövőbe. – Uhh, most megint a munka, át kell rágnom magam azon a könyvön. – Igen, ami azt illeti, tényleg egy féltégla, egy dögunalom. – Jaj, ne is mondjátok! Micsoda nyomorúság!

Pablo, az író, akinek szülei Argentínában éltek, s akinek az volt a szíve vágya, hogy valami egyetemi tanárnő vagy tanár fölfedezze és terjeszteni kezdje műveit Észak-Amerika négyezer egyetemén – ennyi épp elegendő lenne, hogy bármely alulfejlett országban megjelenő szerény kiadás példányai mind egy szálig elkeljenek mondom, Pablo, sejtelmes hangon, „dehogyis, csak halkan, hogy föl ne riasszam a nyugalomra térni készülőket”, mondta volna, ha valaki suttogásán fennakad, azt kérdezte:

– Miről vagy kiről beszéltek?

Nos, a féltégláról kiderült, hogy az a Terra Nostra; afféle le­győzhetetlen, re­pülő erődítmény, több, mint 800 halálos lövedék­kel a belsejében. Pablo hallott már hasonló sirámokat más professzorok részéről is a spanyolul beszélő kolónia köreiben, noha dur­vább megfogalmazásban. E fordított alkotói válság, a termékeny Latin-Amerika emez úgyszólván patologikus bőbeszédűsége lát­tán, még efféle meg­jegy­zé­sek­nek is fültanúja volt: „A kurva any­jukat! Mikor hagyják már abba az írást?” Ám a do­log itt még nem ért véget. Pablo mennyei muzsikaként hallgatta bizonyos szerzők neveit, s újabb féltéglák címeit, melyek a söröcskék felszabadította spontán elő­adás­ban valósággal az emberiség, kivált pedig az aka­démikusok mentálhigiénéjét ve­szé­lyez­tető fenyegetésként hatottak; hogy így a híres boom, úgy a proto-boom, meg a szub-boob, és megint csak a boom, de most már nem is erről van szó, már túl vagyunk a boomon a meta-boomban, és amikor dobok crescendo dübörgésében már-már attól kel­lett tartani, hogy a dolgok lényege elvész az új meg új címkék kétségbeesett kere­sé­sé­ben, megmagya­rázni a megmagyarázhatatlant, s mielőtt még Pablót teljesen össze­za­var­ták volna, ő bölcsen közbevetette:

– Már elnézést, de én ebből nem csinálnék ekkora ügyet.

– Nem? Na és mit csinálnál?

– Ki vele, magyarázd meg, nagyokos.

– Ha a munkához kell, a tanításhoz, akkor el kell olvasni azo­kat, elvégre keserves kín­lódással keressük meg a mindennapi be­tevőt. Ha viszont intellektuális szégyen­ér­zet­ből, holmi kisebbren­dűségi érzésből, vagy a teadélutánok illemkódexe miatt fa­nya­lod­ná­tok rájuk, mondjátok nyugodtan, hogy olvastátok. Ki fog meg­hazudtolni titeket, vagy faggatni, ha egyszer senki sem olvasta őket?

– Na és ha rákérdeznek?

– Nos, ha rákérdeznek, udvariassági formulák helyett feleljetek irodalmi for­mu­lák­kal. Történetesen éppen most dolgozom egy Petit manual-on, amely intel­lek­tuális csatározásokban és/vagy báj­csevegésben felhasználandó formulákat és in­struk­ciókat tartalmaz. Az ilyen kifejezések mellett, mint például: „Undorító kom­mu­nis­ta vagy baloldali”, vagy „Nyálas reakciós”, és/vagy „Moszkva ügy­nöke, vagy CIA ügy­nök”, bizonyos különleges helyzetekre alkal­mas formulákat is kidolgozok. Például, ami­kor megkérdezik: „Olvastad ezésez utolsó könyvét?”, ti pedig, bármilyen kínos rosszul értésüknek lenni, még csak nem is hallottatok harangozni a dologról, azt fele­litek: „Jé, hát van neki egy utolsó könyve?” Na persze, ez extrém helyzet. A jelen eset­ben sokkal könnyebb, ha azt mondjátok, hogy ez a regény, vagy bárkinek az utolsó re­génye polifonikus, szintetizáló vagy totalizólo mű, tetszés szerint, a totalizációra törő alkotás, paradigmája, struktúráját tekintve a matrjoska babákéhoz hasonlatos, egyedül­álló, bennfoglalásos épít­kezéssel; hihetetlen, szereplőkben megtestesülő játék; hogy át­ala­kítja a történelmet, s egyszersmind, valami különös tudatossággal történelmet csi­nál; hogy szakít a klasszikus szerkezettel, ám vala­mi módon mégis klasszikus; szóval, hogy a nyelvünkön írott re­gényirodalom egyik nagyszabású remekműve. Persze fenn­áll a ve­szély, hogy valaki nyaggatni kezdi az embert, mivel, főleg a társa­dalmi érint­kezés során, mindig belebotlunk olyanokba, akik sze­retnék erőfeszítés nélkül meg­tanulni, hogy mit kell mondani. Ez esetben jelentsétek ki: a további elemzéshez újra kel­lene olvasni a könyvet, éppenséggel avégből, hogy a különböző értel­mezési szintek mélyére áshassatok, mert komolytalan dolog volna a levegőbe beszélni. A lét és az egzisz­tencia szempontjából, mivel jönnek majd újabb féltéglák, a világvégét jöven­dö­len­dő, az én hit­vallásomnak megfelelően a probléma itt véget ér.

– Ne ugrass minket, fiacskám – kiáltott fel egy argentin nő –, nagyon könnyen veszed a dolgokat. Visszaélsz vele, hogy nők va­gyunk.

Pablo már éppen vissza akart vágni, de Paco nevetése, akinek pocakja az egyik asztalhoz nyomult, belefojtotta a szót: csak úgy csilingeltek az üvegek meg a poharak. Pacónak a matrjoska ba­bákról szóló csukladozó kommentárjai, miszerint a legutolsó lesze­relhető bikiniben van, már-már lesöpörték a színről Pablót. Ám Paco, úgy is, mint az ottawai mini-maffia tagja, odadobta neki a mentőövet.

– Ki vele, a jóistenit, magyarázd meg, emberrr!

Egy, már a hitetlenkedés éveiben járó kolumbiai írónő, még jobban felpiszkálta.

– Igaz is, milyen hitvallásról beszélsz? Hiszel a ¿ooz«ban, vagy te is a becsmérlői közé tartozol, mert az irigység mardos?

És Pablo, a professzorok után kajtató író, beszélni kezdett. Megtartotta elő­adá­sát. Jó volt-e vagy rossz, most nem fontos, az viszont tény és való, hogy rekordot állí­tott fel: ez volt a világ első szabadtéri előadása egy teraszon, előz­mény­ként az el­jö­ven­dő nemzedékek számára. Hogyan kezdett hozzá a beszédhez Pablo? Megköszörülte-e a torkát, elejtett-e valami viccet, ahogy szokás? Milyen képet vágott? A maga módján beszélt-e, vagy valamilyen minta után? Megpödörte-e a bajuszát? Ivott-e egy korty vizet, vagy netán sört? Annyi biztos, hogy a következőket mondta:

– Hiszem, ahogyan csaknem hiszek a Mindenható Istenben, ég és föld terem­tő­jé­ben, hiszem, hogy a kultúra, amióta levált a kultuszról, pogány dolog, nem egyéb tár­sal­gási témánál. Amikor társalgunk a többiekkel, miként jelen esetben a latin-amerikai fél­téglákról, meg a boomról, puszta időtöltésből tesszük azt, hogy valamivel agyon­üssük azt a néhány szabad percet, melyet életünk és a világegyetem Magas Ügy­vitele olykor engedélyez nekünk. Mivel a dolgokban való részvétel szokását már rég el­vesztettük, az űrtől meg a kirajzó démonoktól való félelmünkben az időt múlat­juk, néhány korty segedelmével észrevétetjük magunkat a világgal, s a mindig kézre eső kultúra révén good time-ot csinálunk ma­gunknak.

Fájdalmasan megértettem ezt, amikor a regényem megjelent angolul, s a kiadás elő­mozdítója a bohóckodó közszereplés és a felolvasó-körutak előtti vonakodásom láttán a legteljesebb nyíltság­gal közölte velem: „Nem tudom, ön mit gondol magáról, és mi­nek tartja magát, ez az ön problémája, azonban meg kell értenie, hogy az életben ma­napság a világon semmi különbség sincs egy műalkotás, egy rúd szalámi, egy darab sajt, vagy egy import likőr között: e termékek mindegyike alkalmas arra, hogy gyö­nyörűsé­get szerezzen, és féken tartsa a nép szellemét. Mi több, sokkal könnyebb 200 év tapasztalatát és Itália egész zamatát egy szalá­miba sűríteni, Franciaországét Eiffel tornyostul egy sajtba, vagy Oroszország sztyeppéit lóháton száguldozó kozákokkal egy üveg vodkába, mint értékesíteni és kiárulni az ön könyvét. Vegye te­kintetbe, hogy a szalámit, a sajtot és a vodkát mindenki szereti, öntől pedig a kutya se kérte, hogy írja meg a könyvét. Végtére is, kicsoda ön? Tőrőlmetszett latin-amerikai bika, vagy egy kultúr­kodó tahó? Érdekes egyéniség, vagy sem? Érdemes elolvasni a könyvét, vagy sem?” Az őszinteségnek és a józan észnek ez a foka valósággal keresztre szegzett, és ugyanakkor csak megerősített hit­vallásomban.

– Na és … na és… megcsináltad a körutat vagy sem?

– Nem. Nem voltam hajlandó.

Pablo olyasféle kitételeket vélt hallani, mint „hülye”, „idióta”, „ostoba”, vagy „ez meg van húzatva”, de nem tudta világosan kivenni, vajon a jelenlevők hangjai-e ezek, vagy a lelkiismerete belső hangjai. És bosszúsan, mert senki nem faggatta „utolsó re­gényéről”, a körútjáról pedig nem beszélhetett, hozzátette:

– Dehát, ki hisz az én hitvallásomban? Ez csakis az én saját hitvallásom, és mint ilyen, akár közvetlenül, akár idézetekkel, megkérdőjelezhető. Nem nagy ügy.

– Őszintén szólva, nem.

– Figyelmeztetlek, fiacskám, hogy te meg Paco vedeltetek a legtöbbet.

– Ennek az előadásnak azonban nem az én hitvallásom a tár­gya, noha valami módon magyarázatot nyújthatna arra, mi hozta létre azt a hiányt, azt az űrt, amit a boom, betölteni látszott. Ám legyünk módszeresek. Melyek voltak az előz­mé­nyei ennek aboom-nak, amely mindinkább egy tűzijáték petárda­durrogására em­lé­kez­tet? Kezdjük a minket felszabadító közönséges puskaporral, s beszéljünk a martin fierrókról és a facundókról, vagy beszéljünk inkább az atom felszabadításáról, a gombafelhőről, amely azzal fenyeget, hogy radioaktív esőivel beszitálja ezt a tétova szabadsá­got? Vagy fejet hajtva a hivatalos adatok előtt, beszéljünk talán Holly­wood­ról, és fogadjuk el a Donoso által személyesen meg­adott dátumot, 1965-öt, s a helyet: Mexikó, Carlos Fuentes háza? Pompázatos mulatság, a középpontban Rita Mancedo gyémántok­kal és szőrmékkel borított hieratikus figurájával. Rodman Rocke­feller, a félénk puritán, Gabo, Nicanor Parra és Juan Rulfo kö­zött jön-megy; ismét Rocke­feller, amint egy csővel a hóna alatt téblábol, és a benzincsapot keresi. Nem tudom, megtalálta-e, de annyit tudok, hogy egy touching lecke alkalmával rátalált Kitty de Hoyos csípejére, miközben a mulatság lassan a tetőfokára há­gott, és a nők egyre-másra vetették le ruhadarabjaikat. Hogy med­dig jutottak, nem tudni, az adatok hiá­nyosak. Ez a terep még feltérképezésre vár.

De mit kezdjek a magam személyes történetével? Mire lesz az jó? Egy személyes tör­ténet csak akkor hasznos, ha felfed valamit abból a nagyobb történetből, ami az em­bert körülveszi. S e tekin­tetben Donoso története, amely a mexikói karneválról és az elma­radott népek Hollywoodjáról számol be, kitűnő, még ha fölöttébb észak-ame­ri­kai „vallomásos” stílusban aknázna is ki a kulisszatitkokat, s bocsátja áruba még a pisz­kos tányérokat is. Amott a távoli Buenos Airesben azonban mit sem tudtunk mind­er­ről, kö­zönségesen szólva, nem voltunk informálva a mexikóiDolce Vitá-ról. Uramisten, szőrmék egy csaknem trópusi városban, strip-tease dekadens euró­pai, vagy gátlástalan amerikai módra, pompás ke­verék! Buenos Airesben más volt a helyzet; a Dolce Vita ott is éreztette hatását, ám csak beszélgetésekben nyilvánult meg, mi­közben tobzódtunk a folklorisztikus elemekben: újból fölfedeztük a húsos­tésztát, a gyapjas nyulat, a bort, a gitárt és a véget nem érő éneket, mert senki nem tudta végig egyetlen dal szövegét sem, a gauchókat, Felipe Varelát és Perónt, ez utóbbit legszívesebben va­lamennyien visszahoztuk volna, mert időközben meg­oko­so­dott, Maót olvasott, és Marxot citált. De elkanyarodtam a tárgytól, elő­fordul.

Hogyan kerültem személyes kapcsolatba a ¿oo/wmal? Buenos Aires, Corrientes ut­ca, La Paz bár – nem tudom, megvan-e még. Egy pszichoanalitikussá lett barátom és volt iskolatársam révén, aki a szabad asszociáció, a húsoslepények, a bor és a köz­ben-közben felzendülő dalok okozta mámorban a legnagyobb könnyed­séggel el­egyí­tet­te össze Perónt Freuddal, ez utóbbit pedig Marx­szal, majd tovább, Lacant Gar­del­lel, Roland Barthes-ot Allendével, Todorovot, a strukturalistát, Fidel Castróval, s nem­csak, hogy elegyítette, de Összebékítette, és harmonikus egységbe is gyúrta őket, mi­közben a demokrácia, a proletárdiktatúra és a harmadik út férgei, eleve elvesztett bel­ső harcban, mardosták be­lülről. Ha azt hiszik, hogy túlzók, nézzenek csak meg en­gem és más entellektüeleket, ideértve Sábatót is, a legjobbat, akink csak van, mivel Cor­tázar elhúzta a csíkot, és elfranciásodott, Borges pedig, az ő másik énjével, el­tá­vo­lod­va a nagy, modern haladó esz­méktől, mivel a görögök sem ismerték a „haladás” el­mé­letét, kép­zeletbeli kastélyokban lebeg, ír tündérek társaságában, leg­alább­is ezt hit­tük, vagy ezt volt kedvünk hinni, miközben ő talán nem tett egyebet, csak elmélyülten dol­gozott. S ha mindeme nevek kevésnek bizonyulnának, adjátok hozzá Felliniéket, Lenin­éket, Evitát és Mafaldát, Marilyn Monroet, a fogyasztói társa­da­lom áldozatát, a tíz gerilla-szervezetet, a Beatles-t, Godard-ékat, s nagy vona­lak­ban már ki is rajzolódik előt­tetek a Buenos Aires-i értelmiség szellemi világa, ahol elhara­pód­zott a szabad asszociáció technikájának járványa. Hiányoznak még belőle a boom nagyjai, akik közül az egyikkel éppen most kerülök kapcsolatba.

A La Paz-ban tehát, mint mondottam, a nem tudom melyik év valamelyik nap­ján, a barátom, hangját lehalkítva, az asztal alatt, immár csupa sejtelmességbe bur­ko­lóz­va, átnyújtotta a varázslatok szent peyote-főzetét, az entellektüel minden­napi „krumpliját” és „ravioliját”, az Űj Testamentumot, a latin-amerikai író „új hang­ját”: az Artemio Cruz halálát. Hogy behabzsoltam, hogy felhör­pintettem vagy in­kább benyakaltam az istenek elixírét! Hogy cso­dáltam a második személyű meg­szó­lí­tást! Igen, ez, ez volt a regény, ez volt a hang, „az én saját hangom”, amely egy író­tár­sam tollán át nyilatkozott meg, egy Parkerré átlényegült strucctollon át, nem lévén tu­do­má­som róla, hogy valójában egy IBM villanyírógépen íródott. Kirobbant hát a boom, és záporozni kezdtek a hatásszülte művek, bőséggel hullott a manna, az áhított eledel; s ezenközben újabb figurák bukkantak fel: Althusser, López Rega és Isabelita. Ahhoz azonban, hogy a „krumpli” az újraolvasási kísérlet alkal­mával meg­rot­hadjon, és megemészthetetlen gömböccé álljon össze, sok mindennek kellett tör­tén­nie, sok évnek kellett eltelnie, még emigrálnom is kellett. Miközben pedig hullott a manna, az áhított eledel, és növekedtek az illúziók, én, meg a többi beavatott, csak vártunk tovább.

Pablo, vagy mert nem tudta, hogyan folytassa, vagy, hogy igyon egy korty sört, elhallgatott. Az űrt egy kérdés töltötte be.

– Mire vártatok?

– Alighanem a megváltásra, a test és a lélek megváltására, min­den problémák vég­ső megoldására, mivelhogy akkoriban az egyes műveket nem féltéglaként, hanem re­velációként fogadták. S anél­kül, hogy tudnánk, vagy be mernénk vallani magunknak, egy te­lefonhívást is vártunk, én legalábbis azt vártam. Erősen bízva benne, két­ség­te­len.

– Rejtélyesen hangzik.

– Miként Hollywood előírta. Ismétlem azonban, az infor­máció, ez a mi időnkben oly becses intézmény, nem volt teljes. A boom ifjai úgy viselkedtek, mint a költő, aki nem nevezi ugyan ki önmagát Istenné, de hagyja, hogy összetévesszék vele. Ők vol­tak a pogány Olümposz új istenei, friss vér az öreg Parnasszuso­kon. Az iro­da­lom James Bondjai, akiket becézve Pépének, Gabo­nák, Totónak és Maritónak hív­tunk, nem voltak a Nyugat védel­mezői, nem dolgoztak a CIA-nak, hanem a szabadság sas­madarai­ként röpködtek a Boeing 747-eseken a sziget felett, megveregették a szi­va­ro­zó férfi hátát, vagy átugrottak Chilébe, hogy tanácsokat adjanak Allendének, Párizs­ból, Lon­don­ból, Mad­rid­ból, Bar­ce­lo­nából, New Yorkból kül­döz­get­ték nyi­lat­ko­za­tai­kat, sugalmazva, hogy közeledik az idő, ők már elindultak az úton, csupáncsak a nyo­muk­ba kell lépni. Mi – nem úgy, mint Rockefeller –, igencsak jól csatlakoztattuk a ma­gunk benzincsövét, melyen át a szellem nedűje áramlott. Felforgatták a nyelvet, új for­má­kat fedeztek fel, új utakat, új szem­potokat, új kifejezési módokat, melyek – mint a tech­nikai újítások általában – villámgyorsan öregszenek el, s már a vásárlás pil­la­na­tá­ban elavultakká válnak, akár egy Ford vagy egy Chevrolet. Ami azt illeti, az irodalom Rolls Royce-ai, a Quijote és a Faust, egyre ritkábbak.

– Na és a telefonhívás?

Hála a megszakításnak, Pablónak eszébe jutott, hogy újabb söröket rendeljen.

– A, igen. Nos, én, az újságíró és író – ezt a kombinációt egyre szörnyűbbnek tar­tom –, két megjelent könyv szerzője, akiben vissz­hangra találtak a jövőt hirdető szó­vivők szózatai, egy telefonhí­vásra vártam. S erre csak itt, Kanadában ébredtem rá, af­féle kései megvilágosodásként. Egy telefonhívásra vártam, mindegy kitől, jöhetett vol­na példának okáért Carlos Fuentestől, ahogyan Pepe Donosónak ment a hívás. Mint a karácsonyi főnyereményt, amihez az ember sohasem veszi meg a sorsjegyet, még­is azzal álmodik, mire költené a nyeremény millióit, úgy vártam, hogy soha nem mű­ködő telefonom egy napon csodás módon megcsörrenjen, s ami­kor fölemelem a kagy­lót, Carlos Fuentes hangja azt mondja: „Gra­tulálok, öregem …”

– Személyesen ismerem Carlos Fuentest. Soha nem mondja azt, hogy öregem – igazított helyre egy fanyar hang.

– Bocsánat, igaz, szóval, hogy azt mondja nekem is, amit Pepének: „Gratulálok, ecsém, átvesz téged Alfréd Knopf, a legfon­tosabb gringó kiadó.” Azt mondtam, mindegy volt, ki hív. De ha ő hívott volna, az az ember, aki kijelentheti, hogy Le boom c’est moi, az az ember, aki elmondhatja, hogy „amikor az apám még dip­lo­ma­ta volt”, vagyis, akinek ősei vannak; aki inget és nyak­kendőt visel, zakó nélkül, akár egy nincstelen szindikalista, nem pedig snassz, Kínából hozatott fekete selyemingeket, mint Neruda; ha én hallottam volna ezt a mondatot.. „de nem, először is elemezzük: az „ecsém” szó elmegy tájszónak; a „gringó kiadó” tö­kéletes szókapcsolat; „gringó” a mexikói közegben pejoratív, bátor, egész kontinensek által kihívóan a levegőbe rikoltott szó, na persze, ha évődve mondja Rockefellernek, teszem azt egy alsó­neműbe öltözött lány, az azért másképp hangzik. Végül ott van még az „átvesz”, azaz a gondjaiba vesz, felkarol téged, te szegény árva kis latin-amerikai entellektüel. Ha én, ismétlem, ha én hal­lottam volna ezt a mondatot, ott helyben szörnyethalok a boldog­ságtól, vagy belefúlok a saját egómba.

– Telefonhívás a másik világból, a túlnanról – így Paco.

– Igen, Hollywoodból és Disneylandből, amely egyből röpített- röpített volna az Egyesült Államok aranyozott kalickáiba.

– Ne játszd az eredetit, fiacskám. Miféle kalickákról beszélsz?

– Már megint a legenda, már megint Hollywood. Mesélték ne­kem, hogy Észak-Amerikában különféle alapítványok aranyozott kalickákat tartanak fenn, ahová be­zár­ják a ritka latin-amerikai madarakat, hogy ott tojjak meg intellektuális tojásocs­ká­jukat. Azt hiszem, a féltégla, amelyet emlegettetek, ebben a kalickában tojt ólomtojás. És a te­te­jé­be, a jelek szerint meg is tollasítják az em­bert, jókora adag zöld bankjeggyel.

– Fiacskám, olyan mérges a nyelved, hogyha megharapod, bele­halsz. Nem fogsz túl messzire repülni.

– Valószínű. Az én röptöm pillanatnyilag rövidtávú: ágról ágra szállók, akár egy fáradt angyal, akár egy szomorkás mora­lista. Még nem volt alkalmam belekóstolni a nemzetközi sikerbe. A hazai siker mindenesetre azt sugallja, hogy a sikernek, az ame­rikai álomnak, ennek a lidércnyomásnak, igen veszedelmes íze van; ez afféle orgaz­mu­sa a léleknek és a szellemnek, s miután tökéle­tesen végbement, egy idő múlva megint csak kedve támad rá az embernek. Szellemi szatócsboltom kirakatában ostoba prob­lé­má­kon tépelődöm. Egyrészről úgy vélem, hogy a boom sorra termeli a lovag­re­gé­nye­ket, s hogy már ideje lenne megírni a Quijotét. De nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, s nem érzek hozzá elegendő erőt sem. Az ember életében egyetlen jó könyvet ír, s úgy tetszik, ehhez erő, megszállottság és az a képesség szükségeltetik, hogy el­ke­rül­jük a sikert, s elviseljük a magányt, márpedig ma, ilyen tulaj­donságokkal a jelek sze­rint, gyakorlatilag senki sem rendelkezik.

Másrészről, örökösen szemrehányásokkal illetem magam, és azt mondom: ütődött vagy, eljöttél egy új világba, egy új életbe, egy olyan helyre, amely nemcsak nagy lehetőségeket kínál neked, de egy másféle ember-szemléletet is, ha nem is arról az új emberről, akit holmi lázas agyú idealisták emlegettek. Mindenesetre műkö­dő­ké­pes szemlélet ez, és megtojja a maga tojásocskáit. A latin­amerikai regény nem­zet­kö­zi­vé vált, s te rajta vagy a nemzetközi jet-set járaton, éppen csak fel kell száll­nod a gépre, mindegy ho­gyan, akár mások fején taposva a kultúra lépcsőjén. Még mindig telefon­hívásokra vársz a másik világból? Miféle világból? Csak az idődet vesztegeted, mi­köz­ben elméleteket főzöl ki, ahogyan Musil mondja, egy fa alatt heversz, lábujjaid között bámulva az égre, s efféle kérdéseket teszel fel magadnak: „Púig regényei, melyek folytatásos regény paródiáknak íródtak, giccs és pop elemekkel, teoretikus és kritikus díszdobozban, akadémikus maslival átkötve, nem éppenséggel azok-e, amik? folyta­tásos regények és giccsek?” Mit törődsz vele? Veszik őket, és kész, te pedig puk­kadj meg az irigységtől. Nem vagy te nagyon gőgös, hogy azt várod, a világ jöjjön hoz­zád, ahelyett, hogy te mennél a világhoz? Miért nem követed Púig tanácsát, és szen­te­led a nap legértékesebb óráit nem az alkotásnak, ami majd úgyis rádtalál, ha eljön az ide­je, hanem a propagandamunkának, miért nem irkálsz leveleket, hogy leakassz vala­mi utazást, ösztöndíjat, konferenciát vagy ami éppen akad, vagy hogy gratulálj soha nem olvasott regények, elbeszélések és cikkek szerzőinek? Mit mondott neked az a kana­dai írónő, amikor egy torontói kávéházban – szerinted ironikusan – meg­kér­dez­ted, mit kell tenni, ha valaki sikeres író akar lenni Kanadában? Az író­nő, azt hívén, hogy kérdésed őszinte, hogy józan piacfelmérésről van szó, papírt és golyóstollat vett elő, egy négyzetet rajzolt, élete jelképét, apró négyzetecskékkel hálózta be, és listát csinált idő­beosztásáról: szex, 5%; családja nincs, a szülei az aggok házában élnek, úgyhogy a rekeszt üresen hagyta; tanárnői munka, 30%; általános tennivalók 5%; írás, 10%; érvényesülés, 50%; te pedig ostoba módon megkérdezted tőle, na és az olvasás, és a tanulás?, mire ő azt felelte, elolvassa a recenziókat, hogy naprakészen tájé­kozva le­gyen, valamint, fizet egy diáklányt, aki információkat gyűjt neki; különben is, ma­gya­ráz­ko­dott szemrehányó tekinteted­től zavartan, minek írnak az írók mindig olyasmiről, amit senki nem ismer? Ki nem ismeri viszont a péniszt, a vaginát, a behato­lást, a föl-le moz­gatást, az orgazmust? Ő persze, nem akarván elcsépelni ezeket a szavakat, meg­hagyta őket a feszélyezetlen iro­dalom művelőinek, és helyettük a szeretet és a család szavakat használta. Amikor végzett az 5%-nyi általános teendővel, felállt, s már ro­bo­gott volna el, te pedig e pillanatban megkérdezted tőle, hogyan vélekedik a latin-ame­ri­kai irodalomról, mire ő idegesen, egyik lábáról a másikra állva, mintha sürgősen pisil­nie kellene, azt felelte, hogy a recenziók szerint, amelyeket olvasott, érdekes, nagyon ér­dekes, spontán, autentikus és egzotikus, fantazmák és gnómok népesítik be, a figurák különös főzeteket isznak, s kopo­nyákkal és állatokkal társalognak; azzal már ment is, de az ajtóból még egyszer visszakiáltott: nagyon érdekes, akárcsak az afrikai. „Isten vele” spanyolul, és „Viszlát” angolul, és örökre eltűnt az életedből, abban a szent meggyőződésben, hogy a Száz év magány Latin-Amerika.

Igen, volt egy pillanatod, amikor jó irányban kapiskáltál, s úgy tekintettél a latin-amerikai írókra, miként nagy modellekre, a haza új atyjaira. Igen, elismerted, hogy a nem­zetközi jet-set nem más, mint a nagyok képességeinek újabb ki­nyi­lat­ko­zá­sa. Szemben a leírt vagy leírandó betű ostoba misztikájával, az észak-amerikai transz­na­cio­na­liz­mus és be­havio­riz­mus által legtöbbre értékelt köz­helyek egyike-másika szó­lal meg benne: az alkalmazkodó képes­ség és az alkalom fölismerésének érzéke. Abban a pillanatban még az érvényesülés abszolút szükségességét is elismerted, s nem talál­tad abszurdnak, hogy egy könyv kelendősége érdekében háromszor el kell hangzania a nevednek öt nap alatt, vagy inkább ötször, há­rom nap alatt, az érvényesülés alapvető normáinak megfelelően. Elbűvölőnek találtad az érvényesüléseden munkálkodó szak­em­ber ötletét, miszerint egyszer s mindenkorra fel kell ölteni a ha­nyag, ám azért nett külsőt, a fesztelen viselkedést, a távolba vesző tekintetet, az örök mosolyt, s minden al­kalomra kéznél kell lennie valami mulatságos, mélyen személyes vagy valami fontos sze­mé­lyiséget szerepeltető anekdotának. Ja igen, és egy golyóstollnak, nem azért, hogy brilliáns ötleteinket feljegyezzük, hanem, hogy j autogramokat adjunk. Igen, volt egy pillanat, amikor akár még a véredet is kicserélted volna, hogy illeszkedjék a következő mondathoz: „vérében a Földközi-tenger meleg kékje s a Karib-tenger türkize és bíbora sejlik fel; igazi latin lévén csakis spanyolul tud álmodni, szeretni, szitkozódni”, s mindezt azért, hogy felöltsd az író képét, no nem azt a régi, idejétmúlt képet, az íróasztalánál ülő, töprengő és körmölő íróét, hanem a modern, az akcióban levő íróét, aki kevesebbet gondolkodik, ám annál többet cselekszik, az „utazó íróét”, aki a pápá­hoz vagy az Egyesült Államok elnöké­hez hasonlatosan, hastífusz és más nyavalyák ellen beoltva a vilá­got járja, s föl-fölkapja az előzőleg fertőt­lenített szegény­gyere­ke­ket, hogy puszit adjon nekik. Szóval, nem röstellted volna, hogy tarisznyádban a „legújabb regényed”-del elzarándokolj az Egye­sült Államok szenátusába, és ott azt a Forradalom Bibliája gya­nánt osztogasd. Ha más megtette, te miért ne? Te is elérted volna, amit más írók már elértek, hogy szuvenírré válj, és nevedet duzzadó keblű egyetemista lányok trikóin lásd hullámozni. Futballista, politikus, filmsztár vagy író, nem mindegy? Mint modern írónak, ki kellett volna fejlesztened kereskedelmi szimatodat, s olyan hullákról kellett volna regényeket és elbeszéléseket írnod, amelyek még nem hűltek ki.

De nem. Hiába raboltad el az idejét annak a szegény nőnek, aki kiteregette előt­ted lelke térképét, s aki létének 50%-át ama kemény feladatnak szenteli, hogy észre­vé­tes­se magát a világgal, a magad részéről képtelen voltál elviselni a kulturális sokkot, nem tudtál alkalmazkodni, megalázottan és sértetten hazatértél hát, s a meg nem értett Dosztojevszkijt játszva, egy vén méregzsákot, egy éhenkórász bevándorló humanistát kezdtél olvasni, Martínez Estradát, akinél efféle dolgokat olvastál: „Legjobb tehet­sé­ge­ink közül sokan tették magukat terméketlenné a szűznemzéssel létrehozott nárcizmus e hivalkodó formájával.” Bizony, sok minden volt, amit nem értettél, ami kiszik­kasz­tot­ta az agyadat, aho­gyan a lovagregények szikkasztották ki jól tudjuk, kinek, s már-már összetévesztetted a Szabadságszobrot a szélmalmokkal, vagy magával a széllel. Vagy ez a másik idézet: „Az értelmiségnek olyan nagy a felelőssége, hogy az már való­ságos etikai vétség. A klánvezér felelőssége ez, aki átnyergel a motorizált egységekhez, és odahagyja Hernández strucctollát, hogy Parker golyóstollal váltsa fel.” Etikai vét­ség, ne nevettess, micsoda naivság! Motori­zált egységek az interkontinentális rakéták korában! Golyóstoll az IBM és a szövegszerkesztő számítógép korában! Mért vagy olyan háklis? Mért nem vagy egy kicsit emberibb, miért nem ak­tualizálod aláza­to­sab­ban Estradát? Igen, mondtam ki bátran, az ember gyönge, és ha mindenki ezt teszi, én miért ne tenném? Al­kalmazkodni kell, oda kell hagyni a Parkért az IBM villanyíró­gép­ért, azt pedig – mind a világméretű energiaválság, mind a banánországokban gyakori áram­szünetek miatt, amelyek félbesza­kítják a megvilágosulást és az alkotást – jobb a párizsi, madridi, londoni vagy ottawai konnektorokhoz csatlakoztatni. A komputer és a szövegszerkesztőgép csatlakoztatásáról ne is beszéljünk.

– Van valami mélységesen igazságtalan abban, amit mondasz. Sokukat a kény­szerítő körülmények kergették emigrációba.

– Engem is; és éppúgy jó okát tudom adni, mint bármely jó keresztény, vagy jó zsidó, vagy jó atyafi. Csakhogy én ebben is csődöt mondtam. Amikor nem annyira író­ként, mint inkább egy üldözött napilap ex-újságírójaként megérkeztem Kanadába, a ka­nadai sajtó meg akart interjúvolni. Én pedig elutasítottam a lehe­tőséget, hogy „ül­dö­zött író-újságíróként” dobjanak piacra. Jól­lehet nem vetettek alá kínzásoknak, egy al­kal­mas helyen belesző­hettem volna mondandómba a „kínzás” szót, hogy aztán sej­tel­me­sen és költőien lebegni hagyjam a levegőben, s más szavakat fel­fűzve rá, szellemi kín­zásról, belső kínokról és gyötrelmekről be­széljek, vagy a szabadság hiányáról, arról, hogy a legjobb köny­veimet elégette a diktatúra, hogy közeli jóbarátja voltam néhány illuszt­ris halottnak. Szóval előadhattam volna a belső vagy külső emigráció egész süket dumáját, amelynek jó néhány tapasztalt elő­adóját ismerjük.

– Gyáva vagy. Féltél elkötelezni magad politikailag.

– Ez épp olyan jó érv, mint bármelyik másik, hogy felkapasz­kodjunk a publicitás Pega­zusára, s közben fél kézzel kitépjük a zöldhasú madár néhány tollát, kivált azok­ban az országokban, ahol látszólag szabadon lehet röpködni. Ki hiszi el nekem, ha azt mon­dom, gondolkodni akartam rajta, ki akartam penderíteni azt az átkozott kis ma­nót, aki már évek óta kalapált az agyamon, és azzal fenyegetett, hogy betöri az üveget, szabad bejárást engedve a szeleknek, hogy azok aztán kisöpörjék az én egész szatócs­boltomat, amelynek főnökeként én abban a hitben voltam, hogy csak az in­tellektuális pol­co­kon kell rendet raknom? A politikai elkötele­zettség végül is csaknem épp olyan vicc, mint az etikai vétség. Ma, a modulrendszerek idején, a felgyorsult változások korában, ele­gendő kicserélni néhány polcot.

– De komolyan, mit gondolsz?

– Miről mit gondolok?

– Erről az egészről, az írókról, a boomról, az életről; valami vég­követ­kez­te­tést akarunk hallani.

– Á, igen, igaz, minden előadásnak kell, hogy legyen végkövet­keztetése, és mi­előtt még a szavamba vagy ki tudja, micsodámba vágnátok, igyekszem bevégezni. Nos, a boom ideje éppúgy lejárt, mint a Beatlesé. Lehet, hogy most az afrikai iro­dalom jön sorra. Újból a jól ismert, kellemetlen érzés uralkodott el rajtunk: lapoz­ga­tunk egy könyvet a könyvtárban, miközben már bizonyosak va­gyunk benne, hogy nem ez az a könyv, amelyet olvasni akartunk, s otthagyjuk. S hogy a boom talán vala­mi­vel több volt, mint egy sziporkázó tűzijáték, ám valamivel kevesebb, mint egy atom­bom­ba; talán napalmbomba, melynek szétfröcskölő, lassan-lassan kihűlő zselatinja meg­égeti azoknak a kezét, akik hebehurgya mó­don belenyúltak a lángoló szellem bá­dog­dobo­zába. Nem egy pro­fesszort láttam, aki irodájában, íróasztala alá bújva így nyö­szörgött: „Istenem-Atyám, hogyan is mondhattam róla annyi jót? És most engem ci­tál­nak, hogyan fogom ezt lemosni magamról?” Sze­gény ember, így vergődik a citá­lá­sa feletti gyönyörűség és öröm meg az etikai vétség aggodalma közepette. Nem rossz.

A probléma az én szatócsbolt elméletem szerint – látjátok, mi­lyen gyorsan szü­let­nek az elméletek – az, hogyan lehet öncsalás nélkül megúszni ezt az üzletet. Mit gon­dol­tam volna, ha valóban befut a telefonhívás a másik világból, miféle plakátot tűztem vol­na ki erkölcsi polcaimra? Azt mondtam volna magamnak: Nos, Pablito, a te bátor és erőteljes elbeszéléseid – erősebbek, mint a fokhagyma, a kurva mindenit –, amelyek itt valóságos ágyúlövé­sekként hatnak, atombombákként fognak az Egyesült Álla­mok­ra hullani. És elhitték volna nekem, aminthogy sokan hiszik, hogy egy „energikus” mon­da­tuk­tól az Egyesült Államok elnöke szemé­lyesen remeg bele a félelembe. Ma kedvem volna leguggolni a síró professzor mellé, és azt mondani neki: „Szorítson nekem egy kis helyet!”

A boom nem is annyira kimúlt, inkább elpárolgott. Meghaltak az illúziók. Az intellektusoknak eme nemzetközi nagyvállalatától jócskán vásároltunk ezekből az illúziókból, méghozzá azzal az illú­zióval, hogy ismerjük a megvásárolt árut. Köny­ve­ket vásároltunk, melyek új nyelvezetet és új technikát kínáltak; féltéglákat vásá­roltunk, és vásárolunk azóta is. Megvásároltuk a szerzők utazásait, deklarációit, azonosultunk velük; bevezetőket és prológusokat vá­sároltunk a csehszlovákiai tragédiáról. Az egész proló­gusból csak arra emlékszem, hogy az olümposzi világjárók, egy prágai látoga­tás alkalmával, a nemzetközi „happening” gargantuái és pantagrueljeiként nagyüzemi mennyi­ségeket fogyasztottak kolbászból és sörből. Tárcanovellákat vásároltunk, melyek­ben Hemingway Pá­rizsban, a szemközti járdáról „személyesen” üdvözölte vala­melyi­küket, „Isten veled”-et kiáltva neki. Ez az üdvözlés alkalmat adott a tárca­novel­lára, anélkül, hogy a tárca ettől jobb lett volna, ám támadt bizonyos intim jellege, élet­szaga, amúgy zsurnaliszta­módra, szóval megvolt benne mindaz az életszerűség, amely valódi élet híján, életet lehelget egy írásba.

Intim hollywoodi jeleneteket vásároltunk a nagy mexikói kar­neválról, például a nagy táncos banzájról Fuentes házában, meg ehhez hasonlókat: némelyik erköl­csö­sebb volt, teszem azt, Luis Goytisolo barcelonai házibulija a katolikus Spanyolország ár­nyé­kában, ahol is Vargas Llosáék egészséges örömmel eltáncoltak egy perui valsecitót. Vásároltunk televíziós kamerák előtt előadott adományozási jelene­te­ket olyasvalakitől, aki saját állítása szerint gyűlöli a fotókat és a publicitást; ezek az adományok nem árvák­nak, özvegyeknek és éhező gyerekeknek szóltak, hanem forra­dal­mi mozgal­mak­nak, amelyek egy szempillantás alatt megoldják majd az imént emlí­tet­tek problémáit, ha győznek, egy nem túl távoli jövőben, ami akár száz év múlva is lehet. Vásároltunk szá­mító­gép­diktálta idézetektől hemzsegő konferenciákat. Vásárol­tunk írókat, akik, ha pár szót kívántak intézni a munkásokhoz, overálljelmezbe bújtak. Szóval vásároltunk, vásárol­gattunk, mialatt mások minket vásároltak meg.

A multinacionális szellemárusító nagyvállalat azonban No money backkel fizet ki minket. A pénz elment az adminisztrációs és reprezentációs költségekre.

Sajnálatos módon nem ugyanaz leírni egy tudós dolgozószo­báját, mint a tu­dós­nak lenni, aki odabent van. Nem ugyanaz állítani és hinni, hogy az ember ura a nyelv­nek, amikor, mint Heidegger mondja, a nyelv az ember ura és parancsolója. S ha a nyelv uralja a könyvet, fennáll a veszélye annak, hogy a könyv puszta tipográfiai bű­vész­ke­dés­sé válik, holott új Bibliaként vagy új Tő­keként kívánták tálalni, e két könyv társa­ként, amelyek egyedül változtattak valamit a világon.

Mindamellett, noha sokan állítják, hogy az írók a fogyasztói társadalom, a kiadók szegény áldozatai, ami az én szememben újabb kitalációnak tetszik, vétkeseknek, egye­düli vétkeseknek ki­kiáltani őket mélységesen igazságtalan lenne, s ha erre a vá­gány­ra tévednénk, nevekkel és címekkel zsonglőrködve, csak az időnket pocsé­kol­nánk. Ide kéne sorolnunk a másik világból is néhányat, például Hemingwayt, aki élet­műve na­gyob­bik részét úgy írta, hogy közben Hollywood járt az eszében. Miután ki­fa­csar­ták, mint egy citromot, „kiégetten”, kiszáradtan, lassacskán elsodorja a szél, csak vadász vagy halász figurája őrzi meg érdekességét. Vagy Norman Mailért, akinek egyik utolsó műve, A hóhér éneke fél­téglának tűnik bármelyik észak-amerikai professzor szemében. Mindazonáltal kelendő, megspékelve az „Egy hiteles regény” al­címmel.

Ne feledjük, nemcsak a disznó a hibás, hanem az is, aki enni ad neki. Na és kik táp­lálták őket? Mindazok, akik lekanyarítottak, vagy le reméltek kanyarítani egy sze­le­tet a szellem szalámijából, lettek légyen azok magánszemélyek, vállalatok, intéz­mé­nyek vagy éppenséggel kormányok. Alapjában véve nem egyébről van szó, mint, hogy a min­den­ha­tó­ság érzése kerül összeütközésbe a valódi hatalommal. Az intel­lek­tus pát­riár­kái általában véve, az alkony közeledtével, amikor a test nedvei kiszik­ka­dó­ban van­nak, amikor kezdetét veszi a biológiai halál, s elvész az agyi körpályák módo­sí­tá­sának képes­sége, belefáradva a sok hercehurcába, a sok válto­zásba, huzavonába, mi­előtt még feledésbe merülnének vagy két­ségbe vonnák nagyságukat, valamilyen védő­szárny alá bújnak; egy állás az UNESCO-nál, az ENSZ-nél, az AÁSZ-nél, vagy va­lamelyik nagykövetségen, ami éppen adódik, és ami nem jön rosszul senkinek, egyi­künk­nek sem. Ez az, amit közönségesen úgy neveznek, hogy az establishment tagjává vál­ni.

Még ezt is meg tudom érteni; fájdalmas dolog meghalni, és semmivé válni. Vég­tére is a szamoszatai Lukianosz, miután keresztül-kasul utazta a világot, a Római Biro­da­lom tisztviselőjeként dicsőítette a szegénységet. Ez örök modell. A modern világ szám­talan példát kínál. Nem mindenki lehet Sartre. Nem látom azonban, hogy az írók jobb irodalmat írnának, s mélyebbre ásná­nak az emberi lélekben, amióta magukra ma­rad­tan nem az egyéni vagy intézményes könyörületességtől függnek, hanem a ban­kár­tól vagy a gazdasági igazgatótól. Mi több, úgy vélem, még sokkal inkább rabszolgák, mint azelőtt, mert nem elég, hogy oda kell tartaniuk a lábast, még a lelkük is ketté­hasad, lévén, hogy az ambíció nem ismer határokat, a pénz azonban igen. Alkal­maz­kod­niuk kell az ipari társadalomhoz, a sorozatgyártáshoz. Ez az oka, hogy a „mű” mennyiséggé válik, féltéglák sorozatává.

Még ez sem volna baj, ott egye a fene őket, akiket egyre job­ban vesznek, de egyre kevésbé olvasnak, jobbára csak a kövér hölgyek. Ami nincs rendjén, az a mágikus szó­ból emelt babiloni építmény az irodalom, a politika, a Malvin-szigetek háborúja, az el­tűn­tek, a futballisták és a filmsztárok körül, melynek láttán el­hisszük vagy elhitetjük, hogy van ott valami, ahol alkalmasint semmi sincs. Elhitetjük magunkkal, hogy egy költő, aki verseket olvas fel „legújabb könyvéből”, vagy egy prófétaíró, aki bejelenti a nyugat hanyatlását a reflektorok fényében, melyek csaknem a megvakításig meg­vi­lá­gít­ják, a tévés stáb ide-oda vonulása, a ka­merák kattanásai közepette csakugyan, csak­ugyan az üzenetét hozta el nekünk. Ez az üzenet nem hatol belénk, lecsúszik rólunk, mi­előtt megérintené a bőrünket. A maradandó, az egyetemes érté­keket viszont, ame­lyek ugyancsak ritkák, senki sem népszerűsíti, senki sem csap fel hivatásos szó­szóló­juk­nak. A manapság dívó édes gyávasággal, meg az efféle mondatokkal, mint például „mély és súlyos írás, ám könnyen olvasható” lehet elkövetni a legnagyobb bűnt, miti­zálni egy „hangot”, amely a maga szétszórt, zavaros módján állítólag a mi tulajdon han­gunk. Az általam ismert egye­düli „hangok”, amelyek valóban áthatoltak a bőrön, és tömeghatásúak lettek, a Martín Fierro és a Quijote, ezt a dicsőséget még Borges, Argen­tína új Gardelje sem tudta elérni, akinek képét pedig hamarosan ima­könyv­be való nyomatokon fogják osztogatni, lévén, hogy „borgesi”-nek titulálni valamit annyit tesz, mint a titkok kapuját kinyitni. Ha majd egyszer eltűnik a celofán­papír reklámnyelvezet, talán igaz lesz Estrada kijelentése, aki azt mond­ja: „egyszer majd zavartan állunk a könyvek előtt, melyeknek nincs erejük, hogy reménnyel éltes­senek minket, hátunk mögött a valósággal, mely igazi nagy irodalmi alkotásban még nem feje­ződött ki, mert nem voltunk képesek sem szeretni, sem megérteni azt.”

És ha van valami konklúzió, hát ez lehet az. A latin-amerikai országokban oly gya­kori felhívások az egyébként nagyon is szük­séges elmélyedésre, szerintem hiába­va­lók. Kijelenteni például, hogy most ki kell használnunk a reklámkampány viszonylagos csöndjét, hogy hallásunk élesebb legyen, s be kell zárkóznunk ol­vasni és újraolvasni a köny­veket, mert csakis így tudjuk kimen­teni egy egész földrész irodalmát a reklám fele­lőtlen kezéből, le­gyen az kereskedelmi, vallásos vagy ideológiai reklám, olyan mint­ha a napot akarnánk megállítani. Olyan, mintha újból meg­írnánk és leírnánk a dolgo­zó­szobá­jában ücsörgő tudóst.

Ezt bizonyítja – s nevetséges volna, ha nem lenne tragikus –, hogy a téma a maga részéről egyetemi tananyaggá, sőt kongresszu­sok taglalandó anyagává vált, például „az irodalmi hajbókolás politikája; karrier vagy minőség”. Ismét sikerül felállítani egy precíz, nagyszerű, pontos diagnózist, csak éppen a beteget nem le­het meggyógyítani, aki mellesleg már rég hulla.

Egy olyan világban, ahol a szellemi szatócsbolt is a kirakatban van, az egyetemi fo­lyo­sókon, vagy akárhol (na persze, a fejlett világról beszélek, a fejletleneknek még nem sikerült beszerezniük a szuperdekorációt, a dekoráció mögött pedig létrehozni a gazda­sági jólétet, amely lehetővé teszi, hogy a szegények és aggok macska- vagy kutya­eledelt vegyenek éhhalál ellen, dehát hova is akarunk eljutni? melyik a mi modellünk?), egy olyan világban, ahol a legolvasottabb könyvek azok a Kézikönyvek, melyeknek révén értesülünk róla, hogy vannak nemi szerveink, és instrukció­kat kapunk azok haté­kony működtetéséről a tudományos kutatá­soknak és a statisztikai adatoknak meg­fe­le­lően; kézikönyvek, me­lyekben az óvszer javasoltatik a jövő fogamzásgátló mód­sze­re­ként, lévén újból felhasználható, tekintettel a hiánygazdaságra, íme egy idea, egy ideál, amit az ember a zászlajára tűzhet, amiért harcol­hat, íróasztala mellől javaslataival bom­bázva a törvényhozást; a szervezett szervezetlenség világában, ahol ahhoz, hogy egy lépést tegyünk, három utcasarkot menjünk, kinyissunk egy konzervet, vagy vásá­rol­junk valamit, a tévedés lehetőségének általánosan el­terjedt terrorja arra kényszerít, hogy instrukciók és árkatalógusok segedelméhez folyamodjunk; egy olyan világban, ahol az életet összetévesztik a reklámgépezettel, lett légyen az kereskedelmi, vallásos vagy ideológiai reklám, ahol minden megnyilvánulás keresztülmegy ezen a gépezeten, belén­khatol és átalakít bennün­ket, s amikor beszélünk, már nem tudjuk, hogy a könyvről be­szélünk-e, vagy az árlistáról, egy lehetséges megfilmesítési szerző­désről, vagy az író nemzetközi jövés-menéséről; ahol, ha pár csepp szexualinát felhajt coca-colá­ban feloldva, még a legvagányabb, a legbátrabb is beéri azzal, hogy a dolgok jó olda­lát nézze, és a zavarosban halásszon; egy olyan világban, ahol mindenki fölösle­ges, mi lehetne ennél fontosabb kérdés? Nem lehet, hogy az élet maga ez az egész gépezet? Mi pedig, írók, tudósok, bölcsek, akik alig látják meg egy rákvírus seggét a mikrosz­kópban, s hamis re­ményeket melengetve futkároznak a tévékamerák előtt, vagy a kamerák futnak őfeléjük, hogy közhírré tegyenek valami újdonsá­got, ismétlem, mi mind­annyian, írók, tudósok, bölcsek, vagy bárki más, nem vagyunk-e mind puszta fantaz­mák e gépezet létrehozta világban? Ki tudja? Akad-e olyan valóban bátor ember, aki haj­landó bezárkózni, várakozni és meditálni újabb száz év magánjá­ban, míg meg nem találja a választ? Ha akad ilyen, ha létezik ilyen, legyen benne annyi kurázsi, hogy nem tolja ide a képét, és nem mutogatja magát a tévében.

Én jelen vagyok. Mielőtt azonban újabb féltéglát nyomatnék ki, mielőtt rátok tuk­mál­nék egy ólomtojást, azt fogom tenni, amit néha igen ildomos: befogom a szá­mat és hallgatom a kérdéseket. Pablo elhallgatott. Semmi taps. Végtére is ezen a tera­szon semmi­féle hivatalos vagy intézményes előadás nem hangzott el. Az egyetlen kér­dést Paco fülébe suttogta el az a tanárnő-írónő, aki már végzett a „Kézikönyv” lapoz­gatásával, s alighanem eljutott egész a Bibliográfiáig. A következő volt:

– Bocsásd meg a kérdésemet. Azért fordulok hozzád, mert komolynak és jól informáltnak látszol. Tekintsd, nagyon kérlek, objektív kérdésnek! Igaz, hogy ebben a társadalomban bevett szo­kás a …? – a mondat vége elhalkult.

Paco, a szegény, ártatlan Paco, örökös harcban az ige és a hús kísértése között, mely harcban mindig az ige győzedelmeskedik, bíborvörössé vált, spanyol vére fel­bu­gyo­gott az ereiben, úgyhogy elveszítette a fejét, s az illendőség határait áthágva két­ség­be­eset­ten nyüszített fel:

– Igen, asszonyom, igen, ebben a technokrata társadalomban a prosztata-masszázs … – majd amikor észrevette, hogy mindenki ránéz – … és… és… a nyalás is.

A nap, nesztelenül, elérte a horizont csíkját; alkonyodott. A bo­szorkányok, akik ed­dig a föld színén, a fák között gyakorolgatták a röpülést, mind magasabbra emel­ked­tek. Későre járt. Mozgoló­dás támadt. Valaki megjegyezte: Igen, nem fér hozzá két­ség, nagyon fontos, hogy eljussunk a tömegkommunikációs eszközök­höz. A mass médiához, pontosította egy szakavatott hölgy. Egy másik megjegyezte: szép élmény volt irodalomról beszélgetni egy ottawai teraszon, ráadásul Kanadában! El sem fogják hinni, ha elmesélem. Az egyik írónő szóba hozta az aznap esti követségi fogadásokat. E megjegyzésre még hevesebb mozgolódás támadt; több résztvevő még nem döntötte el – ilyen vagy amolyan, fölöt­tébb rafinált okokból –, hogy melyik követ­ségre menjen. Pacónak és Pablónak köszönetét mondtak szolgálataikért, hiszen, ha ők nincsenek, amilyen rosszul volt szervezve a kongresszus, még erre a kis kiruc­canásra sem került volna sor.

Egyik-másik írónő, immár csomagokkal megpakolva, dicsérő szavakkal illette Pablo szellemi kalandozását, s reményét fejezte ki, hogy egy másik alkalommal majd folytatják a beszélgetést. Pablo, hallgatási fogadalmához híven, csak a kezével intett vá­laszt az „Agyő, ágyő, ágyőkre”, s akárcsak a kanadai írónő, ők is mindörökre eltűntek az életéből. Pacóval az élen, aki évek múlva úgy emlegeti majd őket, mint „a latin-amerikai fecskék”-et, mind tovaszálltak.

Pablo egyedül maradt. Úgy döntött, megvárja, míg egészen be­alkonyul. Az üve­get fölemelve, hogy szólni se kelljen, újabb sört kért. S a sör segítségével, megkezdte a maga röpülését, a maga egyszemélyes, kizárólagos magánröpülését. Mint mindig, most is szemre­hányá­sokat zúdított magára: Pablo, Pablo, ha hitvallásod keresése közben nem tanulod meg, hogy úgy vonszold be a lelked a szellem kamaráinak előszobáiba, miként D’Artagnan az ő szablyáját a király kamarájának előszobáiba, sosem leszel az írók ka­pitánya. De félre a szemrehányással! Repülj, repülj félelem nélkül, próbálj meg, ha csak káprázatban is, a Jóisten madarához hason­lítani, repülj szabadon, magas szárnya­lással, nagy parabolát írva le a levegőégben, mint egy kondorkeselyű, ne úgy élj, mint egy közönséges languszta, ágyról ágyra vonszolódva, repülj a jövőd felé, egy párná­zott rácsokkal ellátott, aranyozott kalicka felé… és nem akart semmi mást, csak aludni, mert ebben a pillanatban valami végtelen fáradság és álmosság jött rá … Paco, mielőtt el­ment volna, a fülébe súgta …: – A fenébe, ne vedd a szívedre. A Marquesillót ott hagyom a postai rekeszedben … – Csak volna ereje elmenni érte . ,. ásított…

A hagyaték

Ottawa, 198 … június 14.

Kedves Horacio!

Egyik előző levelemben már kifejtettem a véleményemet arról, hogy miért is tar­tom lehetetlennek a világos gondolkodást ebben az úgynevezett Üj Világban. Mi több, vol­tam bátor még azt is ki­jelenteni, hogy a minden területen megnyilvánuló szé­dü­letes elő­re­hala­dás és fejlődés valósággal megbénítja a gondolatot, s hogy a jövő, amely – ha majd egyszer odaérünk –, oly szép reményekkel kecsegtet, a fény sebes­ségével távo­lodik el tőlünk.

Mindazonáltal a világ továbbra is reményekkel táplálkozik. Ezeknek egyike a szerv­átültetés, ami életünk meghosszabbítá­sát célozza, hogy elérhessünk abba a bi­zo­nyos jövőbe. Amióta dr. Christian Barnard, akit annak idején Dél-Afrika Franken­stein­jének vagy Drakulájának neveztek – hála a csodatevő új gyógy­szerek fel­fe­de­zé­sé­nek átültette az első szívet, a szervátültetés köznapi dologgá vált; más szóval, a ro­man­tikus óhaj, hogy oda­adjuk valakinek a szívünket, megvalósult.

Tény és való, a szervátültetéssel és a szervátültetés kérdésével azóta telekürtölték a világot a hírközlő eszközök. Ma már senki nem kételkedhet benne (aki kételkedik, s nem hajlandó másnak adományozni a szerveit, azt „sötét, középkori mentalitással” vá­dolják, s azzal, hogy megtagadja „az élet fáklyájának” tovább­adását), s ahelyett, hogy a szerveit tovább adó személy rövid, fél­beszakadt és traumákkal teli életét emlegetnénk, bizakodjunk, várjuk újabb csodatevő gyógyszerek felfedezését, s beszéljünk az üdvös cseréről, miszerint (idézem a „Szervátültetés ma” című szakfolyóiratból) : „egy végzetes kimenetelű betegséget egy másik, az immun­szup­resszió­val kapcsolatos kór vált fel, mely megfelelő mértékű, ám nem korlátlan működőképességgel párosul, állan­dó, hosszú távú orvosi felügyelet mellett.” Erről ennyit.

A magam részéről nincs különösebb véleményem e tárgyról. Ellene állást foglalni ön­gyilkosság volna; nem vagyok a téma szakértője, ami pedig a filozófiai, vallási vagy erkölcsi vélekedé­seket illeti, azok felett jobb magányos elvonultságban elmélkedni, hogy ki ne zökkentsük az emberiséget a kerékvágásból, amelyre legalábbis e téma­kör­ben már rátalált.

Következésképpen, jobb, ha „együttműködünk” ebben a kér­désben, amelyben oly mélységesen humánus tényezők játszanak közre, mint például a halhatatlanság vágya, a gyöngédség, a sze­retet, a megértés, az irgalom, a szerv, amely adományozásra kerül, s amely olybá vehető, mint a világ legszebb „szuvenír”-je.

Ezért hát, éppenséggel együttműködésem jeléül, egy szép és megindító példáról számolok itt be neked, a szervátültetések tár­gyában.

Hogy honnan vettem, azt igen könnyű megmagyaráznom. Né­hány hete el­men­tem a házunk tulajdonjogát tanúsító okmányért az ügyvéd-közjegyzőhöz, egy igen el­fog­lalt és rendetlen emberhez, aki azt az íróasztalán levő papírhalmazból ásta elő.

Engem ezek a dolgok nem érdekelnek; megbizonyosodtam róla, hogy a miénk, ott­hon pedig letettem a konyhaasztalra. A lányom, aki még el-elámul az emberek dol­gain a felnőttek világában, ahová belépni készül, s aki a végtelen valamely pontján a jö­vő­vel remél találkozást, lapozgatni kezdte. Ha nem tette volna, a boríték, ame­lyet talált, ott maradt volna az idők végezetéig, vagy legalábbis a jelzálog húsz év múlva tör­té­nő elérvénytelenedéséig.

Nyitva volt. Miután elolvastam a lapokat, ráébredtem, hogy az okmány tartalma sürgős intézkedést igényel. Még aznap vissza­adtam, ám előbb útba­ejtettem a posta­hivatalt, és fotó­kópiákat készítettem róla.

Aznap délután nekiláttam, hogy lefordítsam. Részben azért, hogy elküldjem neked, részben, mert alkalomadtán talán jól jön egy elbeszéléshez vagy cikkhez. Majd meglátjuk.

Most elbúcsúzom, nehogy megtévesszen a fordítás végén levő másik búcsú.

Üdvözöl és ölel: Pablo

A hagyaték

Az ezerkilencszáznyolcvan… év … napján, egy szép májusi al­konyaton, én, John K…………, foglalkozásomra nézve, házaló ügynök, egyelőre még képességeim csor­bí­tatlanul teljes birtoká­ban, ezen testamentumnak nevezett okmányban lefektetem utol­só rendelkezéseimet, valamint – gyermekeimre gondolva – utolsó ta­nácsaimat.

Tudjátok, gyermekeim, kiket már hosszú ideje nem látok, mivel házalói fog­lal­ko­zá­som folytán szüntelen járok-kelek a világban, hogy anyátok, szerető feleségem, azzal az ürüggyel, hogy soha nem vagyok otthon, és hogy ki tudja, miféle nőkkel szűröm össze a levet, s hogy mi lesz vele, magányos és elhagyott, gyönge és védte­len asszonnyal, ha egy nap egyszer csak nem térek haza, vagy egy­szerűen fogom magam és gyalázatos módon, minden előzetes be­jelentés nélkül meghalok, mondom, anyátok, vi­tákkal, a házas­élet megtagadásával, amikor időnként hazamentem, sírásokkal, kö­nyör­gésekkel, fenyegetőzésekkel, zokogásokkal és vádaskodá­sokkal, jövőjét biztosí­tandó, mindenemet megkaparintotta, úgy­hogy most még az autó, amelyet vezetek, sem az enyém, hanem a vállalaté, amelynek dolgozom.

Hogy ő meghagy-e nektek valamit, azt nem tudom. Lehet, hogy az utolsó fillérig elkölt mindent a kutyára meg a macskákra, ame­lyekkel él, azért, hogy – úgymond – ne legyen egyedül: a kutya engem van hivatva pótolni, a két macska pedig titeket.

Én mindennek ellenére folyton tirátok gondolok, tirátok, akik fáklyaként viszitek tovább kihúnyó életem lángját, s e fáklyák, remélem, eleven lánggal fognak lobogni a jövőben. Alkonyatkor, amikor bevégzem a munkámat, vagy egy-egy hosszú, fárasztó uta­zás után aszfalt nélküli poros utakon, amelyek mintha e világból is ki akarnának ve­zet­ni, valami kocsma sarkában, vagy elalvás előtt, egy másodosztályú motelban, min­dig szeretettel emlékezem rátok, aggódom miattatok, és a sorsotokra gondolok, meg arra, milyen apátok voltam.

Addig töprengtem és töprengtem, míg végül megtaláltam a megoldást. Istennek hála, sokat változtak a dolgok azok óta a régmúlt idők óta, amikor a házalói tan­fo­lya­mot végeztem, mely­nek során biztosítottak arról, hogy még a vállalat ügyvezető igaz­ga­tója is lehetek, ha elszánom rá magam és keményen dolgozom. E tanfolyamon sok min­dent megtanultam, egyebek között a há­zaló ügynökök egyik alaptételét: amikor a kliens egy árucikk ára iránt érdeklődik, hogy el ne riasszuk, nem kell tüstént kibökni, ha­nem kérdéssel kell rávezetni: Mennyit ér egy emberi lény? Mert nézze uram, ha ön fog egy embert, megőrli és megpasszírozza, majd kiszárítja, akkor az a hét százalék, ami a víz elpárolgása után marad, nem egyéb, mint hamu és por, meg valamicske ás­vá­nyi anyag. Uram, amit ön megvásárol, azt a funkciója és a hasznossága mér­té­ké­ben kell értékelnie.

Mindent összevetve, hála az orvostudomány és a szervátültetési technika csodás és mesébe illő fejlődésének, ez az érv sajna, már nem használható, ezzel szemben az em­beri lény mindannyiunk üdvére átértékelődött, s mondhatom, ha anyátokkal szem­ben hiány­zott is belőlem az erély és a határozottság, úgyhogy most még az élet­biz­to­sí­tá­som is az ő nevén van, ezúttal visszavonhatatlanul érvényt szerzek utolsó akara­tom­nak, miszerint holttestemet, min­den benne levővel együtt, tirátok hagyományozom, ki­zá­ró­la­go­san általatok való értékesítésre.

Ez így talán elég is volna. Minthogy azonban ti – 17 és 19 éve­sek lévén – kevés ta­pasztalattal rendelkeztek, kénytelen vagyok némi eligazítást és segítséget nyújtani nek­tek, jóllehet anyátok ama véget nem érő, lidércnyomásszerű csaták során nem­egyszer vágta a fejemhez: Biztos vagy benne, hogy a te gyerekeid? Én úgy szeretlek titeket, mintha azok volnátok.

Tudom, előfordulhat, hogy elfog a kétely és anyátokhoz ha­sonlóan úgy gon­dol­já­tok, csődtömeg vagyok, aki igen kevéssé pél­dázza a győztes embertípust. Mégis, higgyé­tek el, ismerem az üzleti világot, utazásaim alatt sokat hallgatom a rádiót, sza­bad­időm­ben pedig újságot olvasok, úgyhogy egy cseppet sem vagyok híjával a siker kul­csának, az információnak.

Nos, először is, mielőtt egy terméket piacra dobnának, tanulmá­nyozásnak vetik alá. Minthogy az árucikk, amelyet birtokolni fog­tok, vészesen romlandó – még, ha rendelkezésemnek megfelelően a szervbankban helyeznek is el nem vesztegethetitek az időt, ezért hát ezúton előrebocsátok néhány sokatmondó számadatot, hogy kedvet csináljak nektek és felkeltsem az érdeklődéseteket.

Talpraesett gyerekek vagytok s mint ilyenek, nyilván tudjátok, hogy a piacot a kereslet és a kínálat szabályozza. A számadatok e tekintetben rendkívül kedvezőek számotokra. A Nemzetközi Szervcsere Szervezet szerint az Egyesült Államokban és Kanadá­ban 8000 személy vár vesére, 700 májra, 800 szívre, 3000 külön­féle mirigyekre, 500 vagy 600 szaruhártyára, és így tovább. Mint látjátok, a panoráma fölöttébb ígéretes, így hát optimizmussal és hittel telve vághattok neki a vállalkozásnak.

Ahogy így gondolkodom rajta, egyszerre az ötlött az eszembe, hátha valami er­köl­csi aggály (újabban sok szó esik az adományok­ról) megakadályoz abban, hogy piac­ra dob­jatok. A világ e tekin­tetben is sokat haladt előre; ma már nincs erkölcs az üzleti élet­ben, ha ugyan volt egyáltalán valaha. Minden csak nézőpont kér­dése. A poros utak men­tén nem egy Afrikából való négert vagy Latin-Amerikából való latin-amerikait is­mer­tem meg, aki a tu­lajdon vérét, vagy számos gyermekei valamelyikének a veséjét adta el valami olyan intézménynek, amely hivatott volt arra, hogy repülő­jegyet vásá­roljon e paradicsomba.

Bizonyos szempontból sok olyan ember jótevői lesztek, akik sóvárogva várják a másik halálát, hogy tovább élhessenek s e so­kak között nem kevesen lesznek olyanok, akik hajlandók fizetni és ahhoz kellő tőkével is rendelkeznek. Mi több, házalói tapasz­talataimból kiindulva, bizton állíthatom, hogy olyan fogyasztót is fogtok találni, aki pusztán azért vásárol meg tőletek egy szervet, mert ez olyan újdonság. Persze, csakis akkor, ha kellőképpen tud­játok ecsetelni előtte, hogy ez az új élmény fordulatot hoz­hat az életébe.

Összegezve, keressetek széles, privát jellegű, szabadversenyes, dinamikus piacot!

Emez ügylet beindításakor, mely a árucikk természetéből ki­folyólag a lehető leg­szebb és leghumánusabb kereskedelmi tevé­kenység, mivelhogy életeket ment, szem előtt kell tartanotok né­hány alapszabályt, x. Soha ne adjatok garanciát. 2. Soha ne fo­gad­jatok el reklamációt. 3. Soha ne fogadjatok el csekket, se hitel­kártyát, még az American Expresstől se, csak jól megszámolt kész­pénzt.

Ha majd tetemem elhelyezésre kerül a bankban (tudom, nagy lesz a kísértés, hogy egy tételben adjátok el, például orvostanhall­gatóknak. Ne tegyétek! Ne feledjétek, hogy a győztesek világa az erős, kemény és elszánt emberek világa), javaslom az alábbi hozzá­vetőleges listát:

Item, a szívem, az én szegény, öreg, szomorú szívem. Bár azt állítják, hogy a bá­nat és a mélabú nem ott székel, hanem az agy­ban, s hogy még a legelszántabb tudós a leg­tö­ké­le­te­sebb mikrosz­kóppal sem akadna benne a fájdalmak nyomára. Követ­ke­zés­kép­pen, dacára mindannak, amit elszenvedett, alkalmas arra, hogy to­vább dobogjon va­la­ki másnak a mellében. Kérjetek érte 4000 USA-dollárt.

Item, a májam. Be kell vallanom nektek, hogy feltehetően nincs valami jó álla­pot­ban. Az elmúlt évek kudarcai és dühei, az alko­hol, az anyátokkal folytatott vesze­ke­dé­sek során kiömlött epe, al­kalmasint sokat rongáltak és pusztítottak rajta. Ezt azonban nem kell nagydobra vernetek. Ne feledjétek (ha még nem mondtam volna), hogy a mo­dern kereskedelmi ügyletekben a legfontosabb a külcsín, nem pedig az árucikk minő­sége, ami ipari titok. Kérje­tek érte 3000 USA-dollárt. Ha a vevő vitába vagy alku­do­zásba kezd, engedjetek az árából és adjatok túl rajta.

Item, a veséim. Sok víz, sör és bor folyt keresztül rajtuk. Néha úgy érzem, fájnak, de lehet, hogy ez csak az öregség, és amikor nagyon sokat ülök a volán mellett azzal a szörnyű érzéssel, hogy soha nem érek el sehová, talán inkább a gerincem fáj, nem is annyira a vesém. Azt hiszem, 1500 USA-dollár darabjáért jutá­nyos ár.

Item, a tüdőm. A sok dohányzástól már magától köhög. Gon­dolom, már egészen megfeketedhetett. Ajánlatos volna oxigénes vízben való elmentése, tisztítás céljából. Néha a szívvel együtt is árulják, egy tételben. Meglátjátok, milyenek a piaci viszonyok az adott időpontban. Hozzávetőleges ár 2000 USA-dollár.

Item, a vérem. Nem kimondottan nemes, ennélfogva nem tar­tozik a bejegyzett már­kák közé. Hordozott magával bizonyos venereás betegségeket. Alighanem kimu­tat­ható lesz benne némi epe­vagy alkoholmaradvány, attól függően, mikor halok meg. Pintje 10 USA-dollár, mindösszesen egy imperiálgallon, amennyiben nem fogok elvé­rez­ni valami országúti baleset során. Olykor való­sággal kínzó kísértés fog el, hogy bele­tapossak a gázba, és bele­rohanjak a szemből jövő gépkocsiba.

Egy megjegyzés: talán azt mondjátok majd, hogy a véremért befolyó teljes összeg, mintegy 80-100 dollár, nem valami sok. Megértem, fiatalok vagytok, és tele illúziókkal, ne feledjétek azonban, hogy sok kicsi sokra megy, és a sokból lesz a vagyon. Lebegjen a szemetek előtt Rockefeller példája; ezt kövessétek.

Item, az ereim, artériáim és idegeim. A könnyebbség kedvéért próbálkozzatok meg az értékesítésükkel coliokban vagy negyed­méteres spulnikban. Nem ismerem a kínálatot és a keresle­tet. 5 USA-dollár spulninként, kimondottan találomra megjelölt összeg.

Item, a zsírszövetem. Tekintve a fejlett országokban található emberi zsiradék nagy mennyiségét, azt hiszem, ez olyan lenne, mintha havat akarnánk eladni az eszki­mók­nak. Az alulfejlett or­szágokra gondolni, talán túlságosan távoli. Vannak előz­mé­nyek a szappangyártásban történő felhasználásra. Rátok bízom.

Item, a hasnyál-, pajzs- és egyéb mirigyeim. Sajnálatos módon nem találtam kellő információt az újságokban, ennélfogva nem ismerem az árucikket, sem pedig a mi­ri­gyek árfolyamát. Távol a világtól, ezekben az isten háta mögötti kis falvakban, ahol tes­ta­mentumomat írom, még egy szótárt sem találok. Ne legyetek res­tek, la­poz­zá­tok fel az Encyclopaedia Britannicát. Ne feledjétek, hogy e világban senki nem olyan be­csa­pott, mint a szegények és a tudatlanok. Az általam továbbadott ta­pasz­ta­lat­tal azon­ban könnyű lesz megállapítani az árfolyamukat.

Item, a bőröm. A már ismeretes és kipróbált felhasználási ága­kon kívül, mint pél­dá­ul a lámpaernyő-készítés vagy a könyvkötés, jelentékeny módon megnövekedett a ke­res­let a tűzbiztos házak­ban, a munkahelyeken, vagy a különféle sugárzások miatt meg­égettek részéről. 10 USA-dollárt javaslok négyzetlábanként.

Item, az emésztőrendszerem, a nyelőcsövemtől kezdve a vastag­bélig. Pompás da­rab. Gyakorlatilag soha életemben nem volt has­menésem, s mindennapi szabályszerű működésénél mi sem bizo­nyítja jobban tökéletes voltát. Az ára 5000 USA-dollár. Tekin­tettel a minőségére, védelmezzétek az utolsó leheletetekig! Ha va­lamely okból részletekben kell eladnotok, emeljétek az árat! Ne feledjétek, hogy nincs nagyobb lidérc­nyomás egy kereskedő szá­mára, mint az az, áru, ami a polcon rohad meg.

Item, az izmaim, csontjaim és különféle csontvelőim. Igyekezze­tek egészben el­ad­ni a két karomat és lábamat. 1000 USA-dollár darabjáért, nem lenne rossz. Ha azon­ban a leukémiás vagy a ra­dioaktív sugárzás folytán rákossá vált betegek nagy szá­ma meg­növeli a velőkeresletet, tartsátok az árat, és ne kukacoskodjatok az izmok mi­att.

Item, a szaruhártyáim, a két szemem, a porcok. A szaruhártyák­kal nem lesz gondotok. Kérjetek 500 USA-dollárt. A többit majd meglátjátok.

Item, a nemi szervem. Talán atyai aggályok miatt hagytam ezt utoljára. Tudom azonban, hogy modern gyerekek vagytok, akiket a legfejlettebb módszerekkel ok­tat­tak, úgyhogy ti taníthatnátok engem. Nem rendelkezem ez ügyben sok információval, de tudom, hogy igen irigyelt tétel, kivált manapság, mindkét nem részéről. Jóllehet használt, sokkal kevésbé elnyűtt, mint ahogyan anyátok azt hinni szereti. Volt ugyan, hogy bajba került, de hála a peni­cillin csodájának, ez már a múlté. Ami igaz, igaz, műkö­dő­ké­pes­sége nem egészen zavartalan és olykor rossz tréfákat űz velem; nem akar, amikor tud, vagy akkor akar, amikor nem tud. Amint azonban az újságok szak­ta­nács­adás rovatából értesültem, ez a probléma a gondolkodásban gyökeredzik, s mi­helyst arra gondo­lok, hogy a vállalat cégvezetője vagyok, nem pedig egy csődtömeg, mind­járt nekem áll a világ. Bizonyos vagyok benne, hogy egy fia­tal, tettre kész testben ismét ereje teljében lesz. Derítsétek ki az ár­folyamát, és ne engedjetek az árból!

Ha bármiről megfeledkeztem volna, csatoljátok ajándék gya­nánt; az emberek oda­vannak a potyáért. Ha mindent kiárulta­tok és az egész készlet elfogyott, valódi sikert értetek el. Nem tu­dom, folytatjátok-e az üzletet, azt sem, hogy milyen jövője van. Meglehet (vannak csodák), hogy egy szép napon az orvosoknak valóban sikerül meg­gyógyítaniuk a beteg szerveket, s akkor nem lesz többé szükség rá, hogy kidobjuk a régieket és újakkal cserél­jük le őket. Az is előfordulhat, hogy komoly és felelős nem­zet­közi vállalatok jelennek meg a színen, s az ésszerűsítés, a higiénia, va­lamint a szak­tudás érveivel, megkaparintják a piacot. Probléma a nyersanyag kérdése is; a mi csalá­dunk nem olyan nagy, mint a nagyszüleiteké volt, úgyszólván nem is létezik. Ráadásul anyátok képes és megmérgezi a szerveit, csak hogy ne kelljen semmit oda­adnia.

Úgyhogy használjátok ki az alkalmat, amíg tart a felvásárlási láz. Gyorsan lépjetek akcióba; az akciókészség a vérbeli üzletem­ber egyik fontos ismérve: aki kételkedik, habozik, töpreng, tisz­teli és méltányolja a másikat, az elveszett. Igyekezzetek, mielőtt még a különféle egyesületek (a veséé, a szívé, a májé, a véré) sze­gény, szerencsétlen betegeik nevében, humanitárius érvekkel rá­vetik magukat a hullámra és szétosztják egymás közt, anélkül, hogy nektek bármi hasznotok származnék belőle.

Végakaratom, hogy az ily módon nyert pénzösszeget egyenlő részekre osszátok el. Tudom, hogy nem sok, de kitelik belőle az egyetemi tandíj, hogy aztán diplomával a kezetekben, emberek legyetek az emberek között. Soha ne szégyenkezzetek a diploma eredete miatt, emlékezzetek rá, mit mondott egykor egy római császár: a pénznek nincs szaga.

Van még valami? Az agyamból nem sok marad. Gyűlölöm ezt a tisztázatlanságot, amiben egész életemet leéltem. A lövést a hom­lokom közepére fogom leadni, nehogy megsértsek valami fontos vivőeret, hiszen minden csepp vér érték. Ne keseredjetek el és ne érezzétek bűntudatot; belefáradtam az életbe, abba, hogy lássam, mint pusztulok el lassan és értelmetlenül. Minthogy az életem már nem ér semmit, nem akarom, hogy a szerveim, elöregedvén, érté­küket veszítsék.

A többi, item, a lelkem, abszolút árfolyam nélkül. Még az ör­dögnek sem kellett. Egy hideg, hóviharos téli estén, egy útszéli fogadóban, a sarokban üldögélt, amikor meg­láttam; lehet, hogy csak egy tréfacsináló volt, én pedig, csak egy kétségbeesett ember. Megkért, hogy hívjam meg egy pohárra; élve a reklámtechnika gyakorlatával, amikor is az ember annyi fölösleges és ostoba név­vel tömi tele a fejét, hogy nem lévén hely az Ö számára, elfeled­kezik Isten nevéről, jó pár pohárra meghívtam. Amikor lát­tam, hogy már szédeleg, felajánlottam neki a lelkemet. Meghatódott, és igen meleg sza­vak­kal mondott köszönetét, közölte azonban, hogy a pokol tőkéje, az illúzió, már kifogyott; hogy a pokol csődbe jutott, s hogy már a tűz is kihunyt. S ő most ott, a fogadó sarkában vagy holmi más, meleg zugban vár az idők végezetéig.

Amint látjátok, már nincs sok hátra, vagyis gyakorlatilag sem­mi. Szeretném, ha a jó Isten megkönyörülne rajtam, s a feltámadás napján új és jobb testet adna nekem. Hátha. Addig is, ne keresse­tek engem senki más ember szemében, sem másnak a mel­lé­ben, s ne kövessétek a láb lépteit, amely már nem az enyém; a forró, felhőtlen éj­sza­ká­kon keressétek illanó, éteri, immár szabad lel­kemet a csillagok között, melyeket annyira szerettem, s amelyek­re életem utolsó harminc évében hol ezért, hol azért – vagy mert túl erős volt a fény, vagy mert vitatkoztam anyátokkal, vagy, mert figyelnem kellett az utat, amelyen vezettem, vagy, ami még rosszabb, csak úgy, minden ok nélkül –, én szegény bűnös, elfelej­tettem fölnézni.

Búcsúzom, és nem szeretnék érzelgőssé válni; az unokáimnak ne egy nagyapáról beszéljetek, beszéljetek nekik a csillagok ván­doráról, ott a csillagok közt fogunk majd találkozni, ha eljön az ideje.

Addig is, Isten veletek, John K…………

JEGYZETEK

^[1] A könyv szerzője Cervantes nyelvének szállítmányozója Őfelsége, az angol királynő számára, 1978 hideg decembere óta. [vissza]

^[2] Azokban az időkben, noha léteztek madarak, még nem fedezték fel s nem találták fel a tollat, amellyel később annyi halhatatlan mű íródott. Na-' gyón vékony, ügyesen megfaragott nádszálat használtak e célra. [vissza]