Thiery Árpád

A Freytág lány

A FREYTÁG-TRILÓGIA BEFEJEZŐ REGÉNYE

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Készült a Magyar Hitelbank
Művészeti Alapítványa támogatásával

© Thiery Árpád

„Az én nemzedékem fogékony volt, érzelmileg manipulálható, tettre kész, igaz­ságra és meg­becsülésre éhes. Vétkesen könnyel­mű is, mivel egy-két jó szóért gya­nút­la­nul cse­ré­be adta a bizal­mát. Negyve­nötben már nem voltunk igazán gyerekek, nem is ka­to­na­vi­sel­tek. Bom­ba­tá­ma­dá­sok, el­hurco­lások, hősi halottak, nyo­mor és ret­te­gés kö­ze­pette eszmél­tünk föl: mi is emberek vagyunk. Lelke­síthe­tők, be­csap­ha­tok, meg­aláz­ha­tok. Kinek mi jutott. Aki írással foglalkozik, az érzékeny és se­bez­he­tő vi­lá­got te­remt magá­nak. Tudom. Na­pon­ta romba dől és reggelre ezekből a ro­mok­ból szü­let­het újjá. De hiszen minden így szü­le­tik…”

Thiery Árpád

A fénysorompó? tilosat jelzett, Frank levette lábát a gázpedál­ról. A tehervonat nem lehetett közelebb, mint háromszáz méter. A bevágásban egy pillanatra szem elől té­vesz­tette, de akkor már visszakapcsolt, rátaposott a gázpedálra, és áthajtott a síne­ken, majd ugyanazzal a lendülettel fölkanyarodott a főközlekedési útra. A mö­göt­te csat­togó vonat se nyomta el a gumi csikorgását. Nyirkos lett a bőre. – Mire jó ez? – kor­holta magát. A zsebé­ben Moskovics Ernő levele Moszkvából és Gerzson eskü­vői meg­hívója. A tárcájában félhavi fizetés. – Meglehet, ez minden – gondolta, mint aki a lehetőségeit állandóan magával hordja.

Moskovics Ernő tőle szokatlan hangvételű levelet küldött: „Régen ért olyan öröm, mint ma, amikor megkaptam a levele­det, írtad a válaszodban. Elegáns voltál, mint mindig, nyomát sem érezhettem a szemrehányásnak a hosszú hallgatás miatt. Pe­dig nekem kellett volna írnom, vagy telefonon jelentkeznem leg­alább. Most már tudd meg: egyedül Tőled kaptam személyes hangú táviratot a nővérem halálakor, és csak Rólad tudom bizto­san, hogy tudod: ki volt Ő nekem. Ezért aztán, amikor szak­mány­ban írtam a köszönőleveleket, kártyákat, persze, hogy ki­hagytalak ebből a sor­ból. Neked másféle levelet szántam…”

A végén zárkozott mondat. Ahogy valaki magára csapja az aj­tót: „Nehéz hó­na­pok állnak még előttem.”

Amikor otthon az esküvői meghívót kitette az asztalra, Helga cigarettára gyúj­tott. Pár hónapja szokott a dohányzásra. – Anyu mondta, hogy kislány korában ez di­va­tos volt a középosztálybeli úriasszonyok körében… Illatosított vágott do­hány­ból sa­ját ma­ga töltögette a szivarkákat, naponta négyet-ötöt füstölt el. Az égő gyufa­szálat két ujja közé csippentette.

– A bátyád persze, még egyszer se tette tiszteletét nálunk.

– Hívtuk?

– Miért kell hívni?

Mind a ketten tudták: nem erről van szó.

Helga összekapta lila színű háziköntösét, amit Frank Tunisz­ból hozott. A meg­hí­vót a virágvázához tolta, turkálni kezdett az asztalon szétrakott cédulák között. Pa­pír­cet­likre jegyezte föl ma­gának a teendőket: „Virágföldet cserélni a vízi­pál­má­nak”, „ágy­ne­műt vasalni”, „szájvizet, narancsszörpöt, kefirt venni”… Amit nem jegyzett föl, azt többnyire elfelejtette. Elmerült a cédulák rakosgatásában. A szip­kát a fogai kö­zött tartva pöfékelt.

– Ajándékot kell venni – figyelmeztette Frank.

– Vegyél.

– Közös ajándék, nem?

Helga két fölösleges cédulát összetépett.

– Legyen inkább a tiéd – pillantott Frankra.

Pénteken váratlanul bejelentette, hogy a hét végét Fannyval a szüleinél tölti. Frank­nak nem lehetett kifogása, hiszen az apósa egy hete ágynak dőlt. Különben se bán­ta, ha egy-két napig egye­dül marad. Afféle félálom-állapotnak képzelte a reá váró hét vé­gét, pihentető lelki lebegésnek, amely nem old meg semmit, de gondot sem okoz. A szombat mégis nehezen telt. Nehezebben a vasárnap. Hiába turkált a köny­vei között, nem volt türelme az olvasáshoz, a televíziót be se kapcsolta. A nagy sem­mit­tevés­ben végül a vodkás üveghez nyúlt. Délre leitta magát. Szóba se jöhe­tett, hogy lemegy a Vörös Rákba ebédelni. A vasárnap se sike­rült jobban. Reggelire föl­bon­tott egy üveg száraz fehérbort, elő­válogatta a kedves lemezeit, le se járt az egyik, cse­rélte a másik­kal, végül hanyatt vetette magát a heverőn, ráébredve a zavaros álla­pot okára: nincs kedve az utazáshoz. – Ida elintézhetném egy levéllel – mor­fon­dí­ro­zott. Tunéziából küldött egy képesla­pot Gerzsonnak. Kerkenna szigetén írta meg, egy kilenc­dolláros, tengerre néző szállodai szoba erkélyén. Igye­kezett volna hason­ló­an érzel­gős hangnemben fogalmazni, mint a bátyja szokott. A levélírás, az emberi kap­cso­lat­nak ez a bensőséges formája a hosszú távollétek ellenére sem alakult ki közöttük. Ha Gerzson dagályos hangvételű leveleire gondolt, az ilyen meg­fo­gal­ma­zá­sok­ra: „vedd úgy ezt a levelet, mint egy testvéri ölelést” vagy: „a szívem csordultig van keserűséggel” – valahogy kétségessé vált minden, amit a bátyja közölni akart ve­le. – Levélben pedig rá­tapinthatnék a lényegre – bámulta a plafont. Este hozzá­kez­dett. – „Gerzson! A kérdés a sarkunkban van! Meg kell barátkozni a gondolattal: illú­zió, hogy az életünk még mindig nagy lehetőség, így, negyven táján, pláne már fö­löt­te, el­ját­sza­doz­ha­tunk ugyan még egy darabig a gondolatainkkal, ha­zár­dí­roz­ha­tunk is, de vi­gyázzunk, mert a túlzott erőfeszítés nevetségessé tehet bennün­ket. Beárnyékolja hát­ra­lévő életünket. Mivel csak filozófus vála­szokat ad­ha­tunk, az egész olyan, mintha a kérdések őszinte és határozott megválaszolása he­lyett a levegőbe beszélnénk…” Meg­lepődve nézte a kézírását. Az idők folyamán több­ször is vál­tozott. A múltkor ke­zé­be akadt egy régi fényképes igazolvány, amit az alá­írásával kel­lett hitelesíteni. Diá­ko­san nagyzoló képződ­mény volt, különösen a nagy „F” betű, mely leginkább egy re­pülő madár stilizált vonalaira emlékeztetett. Kez­det­ben apró be­tűkkel írt. Húsz­éves kora táján a kemény határozott vonalak kö­vet­kez­tek. Ké­sőbb már több­nyi­re író­gé­pen dolgozott, s ettől va­lahogy felbomlott a kézírása. Siet­séget, kap­kodást mu­tatott. Sem­mi se volt a helyén. A Gerzsonnak szánt levelet vé­gül össze­tép­te, be­lát­va, hogy cseppet sem esküvői gondolatok. Ez lett volna az első kézzel írt levele a báty­jához.

Hétfőn kora reggel indult. Igyekezett elfogadtatni magával, hogy ez is ugyan­olyan nap, mint a többi: a reggeli fölkelés után nem hiányzott a kávé, a zuhanyozás, a fog­mo­sás, a lakást ugyan­azokkal a kulcsokkal és mozdulatokkal zárta be, a szívató gomb­ját ma reggel is csak a Margit-hídra fölkanyarodva nyomta vissza.

Letért egy mellékútra. Keskeny volt, kanyar kanyar után. Az erős északnyugati oldalszél meg-meglökte az autó elejét. Lassí­tott.

A közúti karbantartók ezen a szakaszon a szederfák törzsét figyelmeztető sá­vok­kal mázolták be. – Majd útközben veszek valami ajándékot – bizakodott –, talán majd Veszprémben… Hallott róla, hogy a városközpontban új áruházat nyitottak.

Egy éve múlt, hogy Gerzson kétségbeesetten kiáltozott a kas­tély udvarán: – Mi­lyen testvérek vagyunk mi, uramisten!… Ak­kor úgy gondolta: soha többé nem fog­nak találkozni. Hónapok múlva azonban a bátyja váratlanul táviratozott. A Déli pá­lya­ud­var restijében találkoztak.

– Miért nem jössz fel hozzánk?

Gerzson szivart keresett, pontosabban már csak egyetlen szi­vart talált a bőr­tár­cá­já­ban. Kibontotta a celofánból, leharapta a végét, megnyálazta.

– Nem jobb itt nekünk? – nézett fürkészve az becsére.

– Kínos, hogy kerülsz bennünket.

– Nyugodtabban beszélhetünk itt.

– Helgának is feltűnt – hazudta Frank.

Gerzson azt gondolta: – Mit szólna hozzá, ha beváltanám, hogy ismertem a Wágner-családnak azt a tagját, aki negyvenöt áprilisban nyomtalanul eltűnt, sőt nagyon is jól ismertem …

– Az esküvőd? – érdeklődött Frank.

– Meglesz, meglesz …

– Húsvétra ígérted, nem?

Gerzson az becsére kacsintott.

– A hölgy már nálam lakik.

Frank várta az esküvői meghívást, de az egyre késett. Gerzson nem ma­gya­ráz­ko­dott. Egyik levelében ugyan említést tett Süsü­ről: „az én kis Meny­asszo­nyom …” A ne­vét nem írta le, fényké­pet nem küldött róla. Frank meg se pró­bálta el­ké­pzelni, hogy milyen lehet. Szőke? Fekete? Sovány? Molett? Vén­kis­asszony? Elvált? Esetleg öz­vegy? Fogalma se volt, hogy milyen lehet a bátyja íz­lé­se. Nők­ről so­ha­se be­szél­tek egy­más között.

Amennyire várta húsvét előtt a meghívót, oly készületlenül érte augusztusban. Épp hogy megérkezett Tunéziából, még ki se aludta magát rendesen. Lelkileg se he­ver­te ki, hiszen semmi kedve se volt az utazáshoz, pedig Helga boldogan ugrott a nya­kába: – Ez aztán igen! Nem mindenkit küldenek oda! …

– Még jó, hogy te lelkesedsz.

Helga szemében kihunyt a váratlan öröm csillogása, helyén komorság, arcán az él­he­tet­le­nek­nek kijáró megbotránkozás. Frank valami hasonlót vélt fölfedezni a fő­szer­kesz­tő arcán is, pedig az első pillanat a felröppenéssé volt. Irdatlan magasságba. Onnan pillantott le Afrikára. Aztán eltűnt a szeme elől.

– Tökös! – csapta hátba a főszerkesztő. – Fesztivál van Karthágóban!

– Nem értek a fesztiválokhoz.

– Mit kell ahhoz érteni? Odamész, megnézed, jól érzed ma­gad egy pár napig, az­tán megírod, amit láttál. Nincs zsűri, nem osztanak díjat. Az egész cirkusz idegen­for­gal­mi célokat szolgál. Külföldön mostanában a tengervíz, a luxushotel meg az egzo­ti­kum mellé adnak egy kis nemzetközi kultúrát is. Érdekel ben­nünket, hogyan csi­nál­ják…

A főszerkesztő fölkapta az asztalról a karthágói fesztivál prog­ramját, Frank orra alá dugta.

– Ott lesz a kölni balett! Mit szólsz hozzá? Az amerikai Murray l.ouis balett­együt­tese! Mikor láthatod te ezeket? A lyoni színház társulata! … Tudsz te ezekről vala­mit?

Frank azt gondolta: – Már hogyne…

– Megnézheted a lyoniakat Marcel Maréchallal! Ott lesz Gilbert Bécaud! Manuella Vargas! Ella Fitzgerald!

– Te se láttad még őket – jegyezte meg Frank.

A főszerkesztő elkomorodott.

– Nem akarsz odamenni?

– Nem az, hogy nem …

– Hát akkor?

Frank hallgatott, bár elég erős volt a késztetése, hogy végre köntörfalazás nélkül Ba­log tudo­má­sára hozza: ki nem állhatja le­kezelően pattogós hanghordozását, meg­ját­szott maga­biztos­ságát s igyeke­zetét, hogy kimu­tassa: tenye­réből eteti a mun­ka­tár­sait.

– Mással szeretnék foglalkozni. Nem ilyen fesztiválokkal – mondta végül.

A főszerkesztő felfortyant.

– Megint kezded?

– Tudod, hogy vannak ötleteim.

– Hagyd már! – túrt Balog bosszúsan a hajába. Ahány ősz szál, fölborzolta.

Frank, mondhatni, ebben a pillanatban talált rá a régóta kere­sett magyarázatra: egy ön­ma­gá­nak kiszolgálhatott ember áll előtte, falusias kivagyisága mögött talán épp az ön­bi­za­lom­hiány­ban vergődő ember szeretné kinyilvánítani a hozzáértését, az íz­lé­sét és a segítőkészségét. Talán a barátságát is. Elvette tőle a tuniszi fesztivál prog­ram­ját és zsebre tette.

Helga nem kísérte ki a repülőtérre.

– Úgy el tudod venni az ember kedvét – búcsúzott az elő­szobában.

Ezzel a mondattal repült el Afrikába.

Egy sort sem írt Tunéziáról. Balog hiába sürgette, bele se nézett a jegyzeteibe. Bár nemcsak arról írhatott volna, hogy Bécaud lekéste az előadását, csak másnap dél­ben érkezett meg, Ella Fitzgerald pedig Japánból mondta le a föllépést, de arról is, hogy egész idő alatt szenvedett a hőségtől, s a tudattól, hogy fö­löslegesen tar­tóz­ko­dik ott. Hosszú s meghűl délutánokat töltött a háromezer éves pun főváros rom­jai kö­zött, föl fölidézve Flau­bert regényalakját, aki keservesen siratta városa di­cső­ségét: „Ó, szegény Karthágó! Szánandó városom! Már nincsenek izmos fia­id, akik meg­véd­je­nek, mint voltak egykoron, akik átkeltek a ten­gereken, hogy temp­lo­mo­kat épít­se­nek a partokon!” Szalambó énekelt így az erzifoni hegy meg­má­szá­sá­ról, a tartessuri út­ról, a Masisabal ellen vívott harcról, s hogyan tűzte Melkart Masisabal le­vá­gott fejét ha­jó­já­nak az orrára. Nyugtalanság és félsz fogta el. Dél­előtt szem­ta­nú­ja volt a hely­kö­zi vonat tuniszi végállomásán a kalauzok és az arab uta­sok között kitört vé­res cse­te­paté­nak. A hadonászók tipró lábai alatt föl se tűnt az ág­ról­sza­kadt fiatal­em­ber, aki egy lepedő nagyságú hullámpapíron feküdt, mintegy vé­de­ke­zőn maga alá húz­va a lá­ba­it. Frank dermedten bámulta, s az egyetlen, ami meg­ma­radt az em­lé­ke­ze­té­ben: ha­ra­gos, égő fe­kete szeme, amelyben alighanem ben­ne volt az egész élete.

Frank komolyan latolgatta: fogadalmat tehetne, hogy ő is cse­lekedni fog valamit az ősi városért, hiszen az UNESCO és a tu­néziai kormány épp azokban a napokban tette közzé tervezetét Karthágó megmentésére. Idejének nagy részét a plázson töl­töt­te, napernyő alatt egy tál osztrigával és egy üveg vörösborral. A ne­mes gondolat a bor­ral lassan feledésbe merült, míg aztán rátalált az algíri magyar nagykövetség mun­ka­társa. Beutazták az orszá­got. Frank érzékeny volt a részletekre, s amit lehetett, gon­do­san följegyezte magának. Ez látszott az egyetlen megbízható mód­szernek, hogy a valóságot kimentse abból a lassú, szinte kétség­beejtő folyamatból, ami hosszabb-rövidebb idő után magába fal minden egyedit. A feledésből. Amely el­pusz­tít mindent, különöst és rendkívülit is. Sfax felé autózva a poros országot mellett meg­pillantott egy arabot, aki a kietlen forróságban rozoga asztalkáján a kaktusz gyü­möl­csét kínálgatta. Sebtében lerajzolta s emlékezet­ből aláfirkantotta: „mi jelentősége van a gyümölcs ragadó édes­ségének és a nyelvünkbe szúródó száz meg száz finom tüské­nek? …” Tuniszban a Francia Kapu mögötti bazárnegyedbe lép­ve el­bi­zony­ta­la­no­dott, mint aki egy elkerülhetetlen leleplezés ka­pujában toporog. Féle­lem fogta el, nem tudván, hogy beljebb merészkedve a sikátorok szűk, csatorna­szerű utcái­ban a leg­bát­rabb európaiakat is elfogja a titokzatosságnak kijáró meg­illető­dött­ség és szo­ron­gás. Aztán a hányinger követ­kezett, mihelyt megpillantotta a hentes pult­ján szik­kadó-feketedő húsokat a le­gyek rajával. A követség munkatársa biztatóan mo­soly­gott rá, mini aki természetesnek akarja föltüntetni, hogy itt minden el­kép­zel­he­tő, és min­den a helyén van. Egy üzlethelyiség ajtajában öléves formájú kisfiú ré­mes zajt csapva ka­la­pált, réztányért díszített szorgalmasan. Frank nem értette, ho­gyan lehetséges e csöpp kézben oly erő és ügyesség? Végül a ruhakereskedő. Dzsebbát viselt. Frank so­ha életében nem látott olyan megrökönyödött ar­cot, mint ami­kor az attasé bölcs ta­ná­csá­ra a hatdináros lila kön­tösért csak két pénzt volt haj­lan­dó ígérni. A kereskedő a színes paszpólokkal díszített ruhát, mint egy göncöt, el­ke­se­re­det­ten a lobbi közé csap­ta, s úgy rémlett, nem sok tartja vissza, hogy el­sírja ma­gát, majd váratlanul egye­den pillanatra volt szükség, hogy lehiggadjon, sőt föl­vi­rul­jon a képe. – Se hat dinár, se kettő – fordult Frankhoz ártatlan mosollyal, mint­ha mi sem történt volna. – Most már tárgyalhatunk, uram …

Véglegessé vált, hogy egy sort se fog írni Afrikáról.

Egyik reggel fejfájással érkezett a szerkesztőségbe. Még nyolc iára se volt. A portásnő utánaszólt.

– Várja a főnök!

Frank számított arra, hogy a főszerkesztő előbb-utóbb szá­mon kéri a tunéziai be­számolót. Föl se ment a szobájába, hogy lel egye a táskáját, s időt hagyva magának föl­készüljön a magya­rázkodásra; sőt, úgy haladt végig a még néptelen folyosón, a ta­ka­rí­tás után kitárt ajtókon át, mint akire egy jól előkészített meg­beszélés vár. Balog ing­ujjban ült az íróasztalánál, máris fölkészül­ve a meteorológusok által ígért har­minc­há­rom fokos hőségre. Barátságosan nyújtotta a kezét, szemrehányásnak, rossz­kedv­nek nyoma se látszott, sőt a kérdést is úgy tette föl, mintha egyben fi­gyel­mez­tet­te vol­na Frankot: a dolog egy firtató kérdésnél töb­bet nem érdemel.

– Mi lesz Tunéziával?

Frank elkomorodott.

– Nem tudom megírni.

– Hogy nem? … – hökkent meg a főszerkesztő. Lenyomta Frankot a fotelba. – Mindenre van orvosság.

A hűtőszekrényből poharakat, konyakos üveget vett elő, azon nyomban tölteni akart, de Frank eltolta a poharat.

– Jelenleg ártana a fejemnek.

Balog keze dolgavégezetlenül állt a levegőben. Arcán aggoda­lom, mint aki attól tart, hogy valami váratlanul és brutálisan megváltozhat. Esetleg véget ér.

Frank tűnődve nézte főszerkesztőjét. Ő volt. Mégsem. Ponto­sabban ama ötven­három éves férfi, aki a múlt nyáron ingujjra vetkőzve sétált föl s alá az irodájában, és harcias hangvételű le­velet diktált a nehézipari miniszterhez címezve, amikor belépett hozzá. Balog hevesen megölelte, noha semmiféle alkalom nem látszott ehhez a köz­vet­len gesztushoz. – Azért hivattalak… kezdte, majd észbekapva, kiküldte a titkár­nőt. – Azért hívatta­lak … – kezdte újból, most már szemérmes zavarral küszköd­ve. Po­harat nyomott Frank kezébe, aki lehajtotta a hatalmas adag whiskyt. A kifejletre várt, ami hamarosan bekövetkezett. Balog ivott egy újabb adag whiskyt, mintegy fo­koz­va bátorságát, aztán fölragyogó naiv büszkeséggel kinyitotta, illetve kitárta hiva­tali szekrényének ajtaját. Ünnepélyes mozdulattal mutatott a há­rom roskadozó polc­ra: – Ez mind novella, tökös, és mindet én írtam … Franknak a szeme se rebbent, de nem tudta, hova néz­zen, a kéziratok tömegére, melyről úgy gondolta: hasonló mennyiség talán csak egy? könyvkiadói lektor szekrényében for­dulhat elő, vagy fő­szer­kesz­tő­jé­vel nézzen farkasszemet, aki im­már sugárzott a büszkeségtől, de azért sze­rényen kérdezte: – Nincs kedved elolvasni egyet-kettőt? …

Frank nem vont párhuzamot ama régi jelenet s a mostani kö­zött, össze­ha­son­lí­tás­ra mégis volt annyi oka, hogy belássa: kevés az esély, hogy? Balog meg fogja érteni, ami épp Tunéziából haza­térve kezdett tudatosulni benne.

– Mégis adj egy? konyakot! – tartotta a poharát.

A főszerkesztő készségesen töltött.

– Annyit mondhatok – kezdte Frank –, hogy egyre nehe­zebben ülök le az író­asz­ta­lom­hoz, mivel tisztában vagyok a hely­zettel. Ha tetszik, ha nem, meg kell osztani a gondolataimat má­sokkal. Naponta hatvan fillérért, vasárnap egy forintért minden jött-ment újságolvasó belebámulhat az agyamba, a gondolataim között turkál, összevet vagy talán azonosít más kollégákkal, akik lelkifurdalás nélkül össze-vissza hazudoznak. Nem törődnek az­zal, hogy az olvasó röhög rajtuk. Az igazság az, hogy? kezdettől fogva szenvedek írás közben, mert én zárkózott, sőt intim em­ber vagyok. Szemérmes és tartózkodó. Védekezésre születtem, nem pedig támadásra. Igaz, mindent elkövettem, hogy újságíró) lehessek, mert fogalmam se volt, hogy a tehetségen kívül mennyi kockázat és lelkierő kell az íráshoz. Azt hiszem, a hiva­tás­tuda­tom­mal is baj van. Már nem tartom szent kötelességemnek, hogy szóivá tegyem ezt vagy azt. Tárgyszerű tudósításokat szeret­nék írni, amelyekhez lelkileg semmi közöm.

A főszerkesztő arcán megrökönyödés. Megpróbálta figyelme­sen, sőt behatóan követni Frank szavait. – Ki nem állhatom az ilyen értelmiségi nyavalygást – mor­fon­dí­rozott bosszúsan magá­ban. Végül csak annyit mondott:

– Ezek szerint így állsz ezzel a dologgal…

Frank lazán fogta a kormányt. A motor egyenletesen és maga­biztosan húzott föl­felé a szerpentinen. A térde kezdett sajogni, a gázpedált kezelő lábának kényel­met­len volt a merev tartás, hiába nyomta hátra ütközésig az ülést. Fenyegette a porc­mű­tét.

A győri elágazásnál végeláthatatlan kocsisor fogadta. Autó autó) hátán. Fél órába telt, míg eljutott a belvárosi csomópontig, de a parkolóiban nem talált üres helyet. Ki­vágott a kocsioszlop­ból, nem minden kockázat nélkül bekanyarodott egy mellék­ut­cá­ba, de ott se volt jobb a helyzet. A kanyarodok a szabad jel­zésre váró autók közé fu­ra­kodtak. Teljes csőd: remény se ma­radt, hogy egyhamar kiszabadulhat. Könyör­te­len és kiábrándító volt a helyzet. Hányinger kerülgette. Az autót föl­kor­má­nyoz­ta a jár­dára, be se zárta, csak a kulcsot vágta zsebre. A benzingőztől bűzlő jár­mű­vek kö­zött átballagott a dísztérre. Az új áruház mel­lett talált egy műtárgyakat árusító boltot. Rö­vid habozás után nászajándéknak egy eozin padló­vázát választott. Ron­gyok­ba gön­gyölte, s gondosan elhelyezte a csomagtartóban, majd mél­tat­lan­ko­dó tül­kö­lé­sek­től kísérve vissza­furakodott a forgalomba. A városból kiérve a Balaton felé kanya­ro­dott.

Fanny a kapuban várta. Megpillantva az autójukat lelkesen integetett.

– Szép a ruhád – szólt ki Frank elismerően a kocsiból.

– Ez neked szép? – fintorgott a leány. Kiállítási tárgynak érezte magát. Fe­szé­lyez­te a frissen vasalt krémszínű ruha, amit kedvelt ugyan, mert ebben vélte magát leg­inkább nőiesnek, még­is szívesen utazott volna nadrágban, az anyja azonban hal­lani sem akart erről: – Vacsora után úgyis indulunk haza, addig ki fogod bírni…

Helga rossz hangulatban volt.

– Fáj a fejem – nyomogatta a halántékát.

– Miért nem veszel be gyógyszert?

Az asszony legyintett. A mozdulatból arra is lehetett követ­keztetni, hogy minek venne be gyógyszert, de arra is, hogy igen, két szem anti­neural­gicát már lenyelt, csak nem használ. Frank hozzá volt szokva ezekhez a felemás mozdulatokhoz.

– Hol ebédeltél? – érdeklődött Helga.

– A Vörös Rákban.

– Mind a két nap?

– Igen.

Frank fölkészült az újabb hazugságokra, de Helga kérdezősködés helyett az elő­szoba-tükörben nézegette magát. Világoskék kosztümöt vett föl, igen jól mutatott rajta, viselni is tudta, mint a ruháit általában, mivel magas volt s még mindig nyúlánk. Hű­vös tartása elegáns. A színeknek értéket és jelentőséget tudott kölcsönözni, a szí­nek valósággal a szolgálatában álltak. Frank szeretett a feleségével megjelenni, ilyen­kor sugárzott belőle va­lami az elveszett időből, amiről mind a ketten tudták, hogy hiába várják vissza.

Frank bement az apósához, aki vízszintes helyzetben feküdt az ágyon. A hasán zsebrádió sercegett. Az éjjeliszekrényen a diólikőrös üveg, teáspohár és a vekker.

– Beteg vagy, Papi? – köszönt Frank barátságosan.

– Nem betegség ez, fiam, hanem lumbágó. Vagyis állapot. Nem lehet ezt meg­gyó­gyí­tani, csak gyógyítgatni, hogy elviselhető legyen a fájdalom.

Frank épp hogy visszautasította a diólikőr kínálását, az ajtóban megjelent Helga.

– Mehetünk.

Az örvényesi temető mellett elhaladva, anélkül, hogy a hangjá­ban különösebb ér­dek­lődést mutatott volna, Helga megkérdezte:

– Mit vettél nekik?

– Padlóvázát – válaszolta Frank.

A falu közepén Gerzson lovasiskolájának hatalmas, harsány színekben pompázó hirdetőtáblája fogadta őket.

REITSCHULE. LOVASISKOLA. HYPPODROM. PAN­ZIÓ. HIDEG-MELEG VIZES SZOBÁK. KIFOGÁSTALAN ELLÁTÁS.

Frank megborzongott.

A háttérben első világháborús emlékmű. A vizes árok fölött átívelő híd vas­kor­lát­ja nemzeti­színűre festve. A tavaly még hámló házfalak frissen vakolva. A kőpor tompa színében jól mulattak a dióbarnára pácolt ajtó- és ablakkeretek. Az emeletes pajta is újjászületett. Meszelt falára piros lovakat pingáltak, külö­nös mozgásban meg­raga­dott lovak voltak, afféle mitológiai fél­szörnyek. A vörös­salakos bejárati út simára hengerelve. A betonjárda és a fehérre meszelt kőszegély között rózsaágyak. Barbona és Goldkrone. Frank meglepődött: – Nem is tudtam, hogy sze­reli a sárga színt. Vagy inkább a jövendőbelije?… A fehérre mázolt kapuszárnyak a helyi kovácsmester kezét és becsvágyát dicsérték: száz meg száz leheletfinoman megmunkált lepke­szárny.

Frank a szárnyas kapu elé kanyarodott. Zárva volt. Különös érzés fogta el. Mint aki igazából meg sem érkezett: álom és va­lóság határán lebeg. Egyetlen pillanatban elfért a múlt és a jelen. Megnyomta a dudát. Kis idő múlva feltűnt Gerzson. Sánti­kálva igyekezett elő, fekete pantallóban, feltűrt ujjú, vakító fehér ing­ben.

– Az istenit! – ordította. – Csakhogy megjöttetek!

Magához szorította az autóból kimászó Frankot.

– Istenem, istenem …

Bőrének egészséges cserzett barnasága megsötétült, a szem korül szarkalábak út­vesz­tője, tekintetének kékje komor. Frank megrémült: – Lefogyott és meg­öre­ge­dett…

Gerzson megszeppenve nézett a sógornőjére és az unokahú­gára, akik az autó mellett ácsorogtak. Előbb Fannyt szorította magához.

– Galambocskám! …

Helgának forrón, bocsánatkérően kezetcsókolt.

Fontosak vagytok nekem – mondta vallomásos érzelmességgel. Fölrémlett ben­ne, hogy ezt a fogadtatást esetleg olcsó színlelésnek fogják föl, s hogy a gyanúnak még az árnyékát is el­oszlassa, a sógornőjébe karolt, majd Fannyba. Boldogan s elé­ge­det­ten gondolt a pesti dollárboltban vásárolt ajándékokra: a leg­finomabb külföldi cso­ko­lá­dék­ra, a rágógumik csomagjaira, az üveg diszkrét illatú 4711-esre a leendő hölgy számára s a hatal­mas fekete játékmackóra, a gyereknek.

– Az ajándék … – lépett vissza Frank a kocsihoz.

– Majd – kapott utána Gerzson. Az öccsét is magával húzta.

Frankot a hallba lépve könnyű légáramlás legyintette meg. A mennyezeti ventil­lá­tor karcsú lapátjai diszkréten szelték a levegőt. Á lefüggönyözött félhomályból las­san előbontakoztak a tár­gyak. A szállodai mintára kialakított recepció házias hangu­latú volt, s egyben elegáns. A faragott pult s a rekeszes szekrény kő­risfából készült, mi­ként a megterített ebédlőasztal s a hozzá tar­tozó tizenkét szék. S körben ember­ma­gas­ságig a fal burkolata. Az ajtóval szemben fönt, világító digitális falióra. A pano­rá­más ablakokat földig érő brokát függönyök takarták, a vastag padló­szőnyeg ugyan­csak bíborszinű. A hatalmas szobapálma mellett lépcső vezetett föl az emeletre. Ter­ve­zője a szerkezet könnyed­ségét hangsúlyozva azt a hiedelmet igyekezett kelteni, hogy a lépcső tölgylapjait nem a hegesztett fémváz tartja, hanem a leve­gőben le­beg­nek. Frank, amikor legutóbb itt járt, egy régimódi fotelban üldögélt, amelynek a kar­fá­já­ról lekopott az aranyozás, rugózata ugyancsak megviselt volt. Azóta nyoma veszett. Tekin­télyes méretű kerevet foglalta el a helyét, félkörben három, med­ve­bőr­rel takart öblös fotel. A pianínó tetején karcsú üvegváza, benne három szál sárga Bar­bona. A pianínó előtt forgós szék, ülőjén magasítónak két lexikonkötet. – Ki szokott itt zongoráz­ni? Csak nem a menyasszony? – tűnődött magában Frank. Ügy érezte magát, mint aki bizonytalanul lebeg egy kellően ki nem töltött űrben.

Gerzson fölkapcsolta a villanyt. A tizenkét ágú csillár kellemes fényt árasztott.

Fanny elragadtatásában tapsolni kezdett.

Gerzson arcán fáradt ragyogás. Az öccsére pillantott és azt gondolta: – Most az­tán láthatod, hogy mindent meg tudok csi­nálni, ha kedvem és pénzem van hozzá…

Az ebédlőasztaltól magas, karcsú nő állt fel. Magasabb volt, mint Helga.

– G Kis Ágota, a jövendőbelim barátnője – mutatta be Gerzson. – Egy padban ültek a gimnáziumban.

Frank barátságosan kezet nyújtott s mosolygott. Ha nem is volt elég ideje hozzá, hogy szemügyre vegye, annyit megállapí­tott, hogy a nő arcában van valami zavarba ejtő keménység – közönségesség? –, a vastagon fölkent szemfesték se tett jót a tekin­tetének. – Legalább harmincöt éves – állapította meg.

– Öcsém, a híres újságíró …

Frank elvörösödött.

Kis Ágota csodálkozva meresztette a szemét. Tettetés volt, természetesen, zavart keltő természetellenesség.

– Csak nem?

Frank azt gondolta: – Mintha nem tudná …

Gerzson folytatta a család bemutatását.

– Az öcsém felesége.

Helga óvatosan, csaknem gyanakodva nyújtotta a kezét.

Gerzson átkarolta Fanny vállát.

– Ő pedig az én öcsém nagyszerű leánya, az én kis unokahúgom.

Frank később úgy emlékezett vissza erre az elnyújtott jelenet­re, mintha Gerzson kí­mé­letesen akarta volna fölkészíteni, hogy Susu már ott áll, felülről számítva a ne­gye­dik lépcsőtökön, beta­nult mosollyal, szájában a konyak ízével, melyet indulás előtt a háló­szobában kapott be, és az alkalmas pillanatra vár, hogy ki­mondja a tükör előtt száz­szor betanult üdvözlést:

– Isten hozott mindenkit!

Frank megdermedt. A hangot abban a pillanatban azonosí­totta. A múltból szólt, gye­rekes nyíltsággal: „Mindig egy öregem­bert szoktam látni, mindig ugyanazt az öreg­embert, ezüst kön­töst visel, sárga szakálla van, csomókban lóg a szőre, a szemé­ben két hatalmas könnycsepp, mint a jéggyöngyök, de sohase csordulnak ki, mert az öreg az ég felé tartja a fejét, a szája alig mozog, a hangjának mégis olyan zengése van, mintha egy katedrális szószékéről beszélne hozzám …”

Frank odafordult, az arca vörösre gyúlt. Süsüt nem a buda­pesti belvárosban var­ra­tott hófehér, csillogó esküvői ruhájá­éul látta, hanem az érettségire készült kék kosz­tümben, ke­ményített fehér blúzban, a kosztümkabát gomblyukában műevotigv vi­rág.

– Hogy kerülsz ide?

– Egy óra múlva összeházasodunk – mondta Gerzson.

Frank a bátyjára nézett, mondani akart valamit, de nem sikerült, ki nem munkált hang volt. Az orrát ugyanaz a különös keverékillat csapta meg: szappan, vodka, szé­na és valamiféle édes­kés szag, de Susu kihegyesedő orrának ívéből már eltűnt a tisz­te­let­len­ség, a hosszú fekete szempillák árnyéka súlyos lett, s téve­désnek tűnt az is, hogy borzas hajának ahány mozgékony fürtje, mind annyi fénylő idegvégződés. Susu vi­szont épp olyannak látta Frankot, mint ama decemberi napon, amikor gyalog ér­ke­zett a magas hóban Pétfürdő felől. Összefagyva, remegő szájjal állt a templomi kar­zat alatt, s még­csak egy hálás pillantást se vetett fe­léje, amikor a lakására hívta, majd rán­tottát készített neki, mohó­ság és szuszogás nélkül evett, nem zabáit, pedig nyil­ván­való volt, hogy az éhség rágja a gyomrát. Sokára megszólalt: – Magának nem eb­ben a faluban volna a helye … Ezekre a szavakra emlé­kezve Susunak könnybe lá­badt a szeme. Elszállt az utolsó esély – kísértés? – amikor még meg­gon­dol­hat­ta vol­na ma­gát, min­dent felrúgva s végezve az álmokkal, visszamehetett volna a ta­nítói la­kás­ba, az osztatlan iskola egyetlen termébe. Kis híján el­bőgte magát.

– Megcsókolhatom?

Nem volt biztos abban, hogy elhangzott-e a kérdés, vagy csak szerette volna.

Gerzson mereven mosolygott.

– A testvéremet? Miért ne?

Susu a korlátba kapaszkodva lépdelt lefelé.

Gerzson lassan számolt magában: négy, három, kettő, egy… Minden lépés félbeszakító mozdulat. Nyomás a szív táján. Nem volt túlzottan nagylelkű? Két­ség­telen, hogy megingott, pe­dig attól a perctől, hogy Susu emlékkönyvében elolvasta az öccse bejegyzését, a térdeplő vértanút ábrázoló rajz alatt – La diablese trouve dedans nous, la diable: c’est nous. Avec nos aplitredes aux vices. Frank – erre a találkozásra ké­szült. Korábban is lett volna rá módja, hogy megmondja, levélben is kitálalhatott vol­na, egy reá jellemző hosszú levélben, hogy mily különös is a sors játéka, de kezdettől fogva arra készült, hogy átélhesse ezt a találkozást. Szemtanúja legyen. Várt s figyelt. Vég­telen­nek tetszett ez a né­hány pillanat. Hogyan csókolják meg egymást? Az arcuk között már alig volt távolság. Nyirkos lett a bőre. Lehunyta a szemét: – Úristen, féltékeny vagyok a saját öcsémre …

Frank meg se mozdult.

Susu két oldalról megcsókolta. Szerette volna legalább oda­súgni: „Bocsáss meg!”

Fanny gyermeki kíváncsisággal figyelt. Amikor Susu őt is meg­csókolta s gyön­gé­den megszorította a karját, zavarba jött, s ijedten pillantott anyjára. Helga merészen és szigorúan nézett el Susu mellett. Az örökös gyanakvás megóvta a kínos meg­le­pe­té­sek­től, így igazán nem érte készületlenül e váratlan közjáték. Az arca meg se rez­zent, amikor Susu megcsókolta Frankot. – Me­lyik kocsmában szedhette fel ezt a pa­pa­gájt? – gondolta bizo­nyos undorral. Megfordult a fejében, hogy kézen fogja Fan­nyt, az autó az udvaron állt, bár ritkán vezetett, a jogosítványát min­dig magánál hord­ta, miként a tartalék indítókulcsot is, de Susu már nyújtotta a kezét és be­mu­tat­ko­zott. Helga elsápadt. – Te­hát ő az … Alig tudta kimondani: – Freytágné … Nem ilyen­nek képzelte. Lomposnak, tömzsinek, zsírosnak, esetlennek. Te­kintete fönn­akadt az ezüst fülbevalón. Könnyed, finom kidolgo­zású szárnyak. Helga ki nem áll­hat­ta azokat a nőket, akik hival­kodva ékszerezik magukat. – Majd vesz neki ez a hü­lye férje, hogy teleaggathassa magát – gondolta. S akkor mintegy gyógy­írként a múlt kö­déből földerengett Pirna. Ott mindenhez volt elég lelkierő, csak Hans bácsira kel­lett gondolni, akihez gyerek­fejjel szívesen hozzáment volna feleségül.

Hangok. Beszédfoszlányok.

Fanny megrántotta anyja kezét.

– Ki ez a néni?

– A menyasszony. A nagybácsikád felesége lesz rövidesen.

Helga hangja elcsuklott. – Sógornő, istenem … – gondolta elkeseredve.

– Láttad, hogy csókolózott apával?

– Az apád nem csókolózott.

Helga igyekezett elhitetni magával, hogy mindez a sors figyel­meztetése: kezébe adta a gyors elhatározás lehetőségét, hogy a helyzet fölé kerekedhessen. Ezekben a pillanatokban minden el­határozás jogos lett volna, de csak annyira futotta, hogy szoro­san fogta Fanny kezét.

Kis Agota odalépett Frankhoz.

– Jöjjön…

A karját Frank oldalához nyomta.

– Mondtam már magának, hogy ápolónő vagyok?

– Most hallom először.

– Már kisgyerek koromban is ápolónő akartam lenni.

– Igazán nagy-szerű – helyeselt Frank, mint aki fontosnak tartja, hogy Kis Agota az ápolást választotta hivatásául.

– Ugyanis imádom a gyerekeket.

– Én is gyerekpárti vagyok – bólintott Frank.

– Négy gyerekem lesz. Mit szól hozzá?

– Fia férjnél van, miért ne?

– Voltam már. De újra férjhez fogok menni.

Kis Agota igyekezett, hogy Frank figyelmébe ajánlja magát, alig járt sikerrel, csu­pán a tanácsháza előtt, amikor a lépcsőn mentek fölfelé, Frank a térd fölött vég­ző­dő szoknya jóvoltából szemügyre vehette a nő izmos combjait, amelyek arányosságát nem befolyásolta az alsó lábszárak gyöngéd görbesége.

A házasságkötő terembe lépve Siroki Nándort pillantotta meg. A hátán végig­futott a hideg. – Még ez is? Hogy kerül ide?… A régi görnyedt tartás, tojás alakú fej forma, házilag nyárbált frizura, semmibe meredő halszemek, fémkeretes szem­üveg. Öltöz­ködés­ben a régi paposság: sötét, nyakig gombolt zubbonyszerű felső ruha, egyetlen dísze a kaucsuk­fehér gallér szegélye.

Susu odalépett. Hajlékony, kedves mozdulattal mutatott a

– Nándi bácsi lesz a tanúm.

Frank előtt földerengett, hogy Susu időnként a családjáról is beszélt: fest­mény­ra­jon­gó nevelőszüleiről, részeges mos­to­ha­báty­járól, az édesanyjáról is, akit csak az érett­ségi után ismert meg. Úgy emlékezett, mintha Susu érzelmes, meg­bo­csá­tó vi­szony­ban lett volna velük. Az eskü­vőjére mégse jöttek el. – Az ő dolguk – gon­dol­ta.

– Azóta is mindig megveszem az újságot, amibe maga ír – hajolt meg udvariasan Siroki Nándor.

Frank zavarba jött. Válasz helyett ő is meghajolt.

– Húsvét táján olvastam egy nagyon jó sorozatát – folytatta Siroki a dicsérgetést. – Különösen az a kitétel tetszett nekem, hogy az ember felelős azért, mert embernek szü­letett. Nagyon jó! Azt hiszem, úgy írta, hogy ha tisztességes, nem vállalkozhat ma­ga­sabb feladatra, mint amennyit a képessége és az ambíciója elbír. De köteles meg­tenni mindent, amit megtehet.

Siroki szó szerint idézett, a folytatásra azonban nem jutott idő, mert nyílt az ajtó, és a nemzetiszínű vállszalaggal ékesített anya­könyv-vezető egy ötven év körüli köp­cös férfit tessékelt be maga előtt.

Gerzson bemutatta.

– A tanácselnök elvtárs lesz az én tanúm, Frank kihívó keménységgel nyújtotta a kezét. Azt gondolta: – Jó, hogy nem egy minisztert kért föl…

A mérete alapján egv színházteremnek is beillő helyiséget há­lom, gyertya­csokrot min­tázó csillár fényesítette be. A homlokfal teljes szélességében és magasságában egyet­len gobelin: balatoni halászokat ábrázolt. Rémlett Franknak, mintha Borsos va­la­mely korai rézkarcáról mintázták volna. Két oldalt a terem teljes hosszában lak­ko­zott faborítás. A helyi népművész az irkalap nagyságú falemezekre egy-egy szarvas­fe­jet faragott. A gobelin alatt tükörfényességű asztal, középen a nyitott anyakönyv. Mi­nek ezeknek ekkora házasságkötő terem? – morogta Frank félhangosan, mire Fanny rosszal­lóan pillantott rá, s ujját oltón a szájára téve figyelmeztette: maradjon csönd­ben. Frank a saját esküvőjére emlékezett: a kerületi anyakönyvi hivatal hitet­len, kopár szobájára, kiábrándító volt a falak barátságtalan színe, a függöny koszos, félig le­sza­kad­va a karnisról. Hogyan kerülhe­tett az ízléstelen hálószobacsillár a mennye­zetre, egyet­len sápadozó villanykörtével? A két alkalmi tanú az adóosztályról érke­zett. Frank nagykabátban állt az anyakönyvvezető előtt, a kabát alatt egyetlen öltönye pecsé­tes, kifényesedett. Helgán kék rakott szoknya, matrózblúz fehér gallérral. Mint aki az iskolapadból ér­kezett. A karjába kapaszkodott és elsírta magát. Frank pedig arra gondolt, hogy gyerekkorában mennyire szerette az ünnepeket és a családi ese­mé­nyeket: névnap, születésnap, karácsonyeste, hús­véti feltámadás … Ezer­kilenc­száz­ötven­hét január végét írták.

A szertartás befejeztével Gerzson könnyedén megcsókolta Susu arcát, majd az be­cséhez furakodott és hevesen magához ölelte. Susu távolabb állt, bizonytalanul néz­te őket. Fia fehér­kesztyűs kezével megérinti Gerzson csókjának a helyét, kiderül­het, hogy ott, azon a ponton érzéketlenné vált az arca.

– Mindent meg tudunk bocsátani egymásnak? – kérdezte ( ierzson a karjaiban tartva öccsét.

Frank alig tudta kinyögni:

– Hát persze.

– De azért én szabad ember maradok.

– Ezek után? – mosolygott Frank fanyarul.

– Itt bent – mutatott Gerzson a szívére.

– Ott én is.

Gerzson az öccse mellére hajtotta a fejét. Mint egy gyermek.

Frank nem emelt kifogást, hogy elkísérje a bátyját az egyházi esküvőre. Rég volt temp­lomban. Negyvenötben? … Negyven­hatban már bizonyosan nem. Fölrémlett a meg­alázó emlék: Anya, a hajdan ünnepelt színésznő a ferencrendi papoktól hord­ta a ma­radék leveseket. A szégyentől annyi év után is kígyúlt az arca. Isten és a papok kony­hája! Micsoda ellentét! Micsoda tá­volság! Negyvennégyben még hetente mi­nist­rált, nagypénteken kölcsön cserkészruhában, kezében szöges végű bottal dísz­őrséget állt Krisztus jelképes sírjánál. Két évvel később, húsvét hetében az iskolai szünet alatt egy alföldi szőlősgazda napszámosaként robotolt étlen-szomjan, éjszaka szalmán hált a kamrában. – Olyan lehettem, mint egy Krisztus-jelölt – gondolta belépve a falusi templom előterébe, ahol a harangozó szentképeket és kegytárgyakat kínált. Frank meg­állt hátul a szenteltvíztartónál. Szorongó hangulatban nézett körül a barokkosán túl­díszített templomban. Mintha Istennel találkozott volna. Annyi év után.

Gerzson esküvőjének tiszteletére fölterítették a piros futósző­nyeget. Csillogott a vö­rös­márvány oszlopsor. Az oldalhajóban Szent Antalnak emelt mellékoltár. Tá­vo­labb rácsozott ablakú gyóntató fülke, az ablakok magasságában faragott szó­szék. Ara­nyozott díszítések. Frank szomorúan bámult a gyertyatartók ezüst­kar­jai­ra, az ál­mennye­zetről rejtve megvilágított bibliai han­gulatú freskókra. Az oltár vala­hol a messzeségben volt. Ministráns korában átszellemülten lépdelt, kezében a mise­könyv­vel, és Úrfelmutatásra csöngetve angyalnak képzelte magát.

Gerzson és Susu az oltárlépcsőn térdepelt.

Megszólalt az orgona.

Frank lehajtott fejjel hallgatta végig a szertartást.

Mikor visszaértek a kastélyba, egyetlen változás történt: az ajtóval szemközt, a fali­óra helyén, a megterített asztal fölött fest­mény lógott: Süsüt és Gerzsont áb­rá­zol­ta. Harsány, mély vona­lak szabdalták Gerzson arcmását, Susu viszont negé­de­sen mo­solygott, ahogy félig-meddig Gerzson vállára hajtotta a fejét.

Tizenkét személyre terítettek. Gerzson meghívta a plébánost, az iskolaigazgatót, a tanács­elnököt, a megyei bank helyettes igazgatóját, akivel az utóbbi hónapokban barát­kozott össze. A meg­hívónak között volt egy bábolnai lótenyésztő a feleségével, és a közeli csárda üzletvezetője. Gerzson a jobbjára ültette Süsüt, a baljára Frankot, őmellette Helga és Fanny. Gerzsonnal szemben a plébános, a helyettes bankigazgató és a helyi tanácselnök. Közöttük Kis Agota.

A feketekávé és a szivar után sétalovaglás következett. Frank kivonta magát.

– Tudod, hogy vagyok a lovakkal – mentegetőzött.

Gerzson könnyed, boldog részegséggel intézkedett. Nem kü­lönösebben foglal­koz­tat­ta Frank távolmaradása. A lovászfiú elővezette a fölnyergelt lovakat. Minden­ki­nek jutott illő öltözet is. Gerzson szakértelemmel válogatta össze a lovat és a lo­vast. Aki­nek szüksége volt rá, annak segített, hogy gond nélkül jusson föl a nye­reg­be. Süsüt légies könnyedséggel emelte föl. Fanny boldo­gan megtapsolta őket. Akinek nem volt kedve vagy gyakorlata a lovagláshoz, az a hintóbán kapott helyet. Helga a plé­bános mel­leit ült. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Frank nem tart velük. Ami­kor már mindenki nyeregben ült, illetve a hintóbán, Gerzson föllendült kedvenc lova hátára. A bécsi spanyol lovar­dában a legkritikusabb szem se találhatott volna ki­fo­gást a moz­dulataiban, tartásában, a lovas és a ló egységében. Csak Gerzson épp nem viselt skarlátvörös frakkot, hanem a szokásos szarvas­kor nadrágot és a hozzáillő zakót. Kihúzta a derekát, szinte karcsú lett. A sapkáját megemelte, délcegen a cso­port élére lova­golt, majd elindultak a ligeten át. A sort a lovászfiú zárta. Helga az in­du­lás pillanatában vette észre, hogy Kis Ágota hiányzik. Ki­nézett a hintó ablakán, de csak Frankot látta, aki a lépcső felső fokáról bámult utánuk, ahogy átlovagolnak a ligeten, majd ga­loppra váltva eltűnnek az erdő fái között.

Frank egyedül maradva arra gondolt: a bátyjában mégiscsak van valami újjá­te­rem­tő készség. Egy éve a kastély, a kert, a mel­léképületek, úgyszólván minden, siral­ma­san ideiglenes volt, ordináré és büdös. Azóta minden visszafogott s elviselhető lett. A színek megszelídültek, az ideiglenességet a rend váltotta fel, a le­vegőből el­pá­rol­gott a lótrágya-, a szerszámolaj- és a konyhaszag. Helyén az erdő illata. Tavaly csak a sűrű bozóton át, keskeny, bogáncsos csapáson lehetett kijutni a ligetbe. Az ös­vény azóta gondozott sétánnyá szélesült, pompáztak a gaztól megszabadított tuják és örök­zöldek. A fák között szabadon mozgott a levegő. Úgy tűnt, Gerzson semmiről se feledkezett meg. A díszes ma­dár­etetők­ről éppúgy nem, mint a vöröskőből épített sza­lon­na­sü­tő­ről. A formára nyírt bukszusok mögött kíváncsi szemek elől rejtett angol­kert. Frissen nyírt pázsit, fehér, rokokó hangulatú kerti bútorok. Három kerek asztal, kilenc szék. Zöld árnyékok. A légáramlás- és illatjárta kerti zugban árnyasabb és hűvösebb volt, mint az udvar bármely pontján.

Az egyik asztalnál Kis Agota ült. Előtte egy pohár érintetlen abszint. Ujjai között hosszú Marlboro.

– Magát itthon hagyták? – mosolygott.

– Nincs kedvem lovagolni – telepedett le Frank az asztal mellé.

– Engem fog szórakoztatni?

– Nem értek a nőkhöz.

– Maga? …

Kis Agota végigmérte Frankot. Ahogy egy nő rejtett kihívással szemügyre veszi az őt érdeklő férfit.

– Nem úgy néz ki – biggyesztette el a száját.

– Velem van a feleségem meg a lányom – figyelmeztette Frank.

Kis Ágota fölnevetett.

– Nem akarok én magától semmit, édes úr! Csak látom, hogy lelkileg valami nincs rendben.

– Maga talán léleklátó?

Kis Agota ártatlan, csodálkozó képet mutatott, mint aki nem értette a kérdést. A szemében szelíd végtelenség.

– Kér egy kicsit? – mutatott az abszintre.

– Nem szeretem.

A visszautasítás oly határozottra, sőt udvariatlanra sikerült, hogy Kis Agota ki­zök­kent a magabiztosságból, és úgv érezte: magyarázkodni kényszerül.

– Családi örökség – mutatott mosolyogva a pohárra. – Nem az italozás, hanem a nagy­vonalúság.

Frank elismerően biccentett.

Ez elég volt Kis Ágotának, hogy ismét magához ragadja a kezdeményezést.

– Én se mentem velük. Pedig szeretek lovagolni.

Frank bólintott.

– Jól mutathat a nyeregben.

Kis Agota a pohárért nyúlt, de csak a nyelve hegyét dugta az italba.

– Ezt vehetem bóknak?

– Ahogy tetszik.

– Gyerekkoromban az apám tanított meg lovagolni. Főagronomus volt egy ál­la­mi gazdaságban.

Frank megoldotta a nyakkendőjét, levette a zakót, de így sem érezte magát elég kényelmesen. Az autójához ment, ami elég tá­vol volt az angolkerttől. A zakót meg a nyak­kendőt a hátsó ülésre dobla.

Kis Agota minden mozdulatot figyelemmel kísért. Semmi se kerülte el a figyel­mét: milyen Frank magassága, a járása, van-e összhang a ruházkodásában. – Egy sö­tét öltönyből még nem lehel megítélni, hogy mennyit ad magára – gondolta. Míg Frank távol volt, hirtelen ötlettel átült egy másik székre. A szok­nyáját feljebb húzta a comb­ján. A mozdulat nem kacér, inkább otthonos volt.

Frank anélkül, hogy a jelét adta volna: észrevette a változáso­kul, visszaült a helyé­re.

– Én is agronómus szerettem volna lenni – mondta Kis Agola –, de az apám nem engedte.

– Nem nőnek való foglalkozás.

– Apámnak is ez volt a véleménye.

Kis Ágota révedezve bámult a fák közé. Földerengett a múlt­ból ama híres családi je­le­net, amikor is bevallotta az apjának, hogy táncosnő szeretne lenni. Titokban hó­na­pok óta bejárt a színházba. Az apja a szoba közepén állt, hórihorgas alakja mint­ha ket­té tört volna. – Fin csak azt tudom, hogy nem kurvának nevelem a lányomat – mond­ta. Egy ideig maga elé bámult a földre, aztán kisietett a fészerbe az oldalkocsis kerékpárjához és elszáguldott.

– Maga is lenézi a nőket – jegyezte meg Kis Agota szomorúan.

Frank elmosolyodott.

– Inkább szeretem őket.

– Ezt jól esik hallani.

Kis Ágota tekintete megakadt Frank öklein. – Ha ezekkel lesújt valahova – kép­ze­lő­dött. Az arcát kezdte tanulmányozni. Különösen az orra volt kedvére való. Azt gondolta: – Mi lenne, ha megmondanám neki, hogy odavagyok a nagyorrú férfiakért?…

Fölnevetett.

– Mit nevet?

– Azt nem mondhatom meg.

Frank a nő csupasz térdeire pillantott, aztán odanyúlt és meg­szorította.

– Érti a módját – kacsintott Kis Agola.

– Úgy gondolja?

– Nem számít, hogy mit gondolok.

Frankot kissé zavarta, hogy Kis Ágota mind erőszákosabban igyekezett bizalmas légkört teremteni, mindazonáltal a kezét a térdén hagyta. Sőt rámosolygott.

– Férjnél van?

– Mondtam már, hogy voltam. Ha pedig, arra is kíváncsi, hogy miért váltam el kétévi házasság után, akkor azt válaszolha­tom, hogy nem illettünk össze. A volt férjem alföldi ember, aki­ből sajnos, hiányzik az érzék az élet szépségéihez Én például szeretek szép ruhákban járni. Szerelek táncolni. Imádom a ma­gyar nótát. És kizárt, hogy a körmeimet vörösre lakkozzam. Vagy például: én minden férfitől meg­kö­ve­te­lem az udvariasságot és a jó modort. Vagy például: én nő létemre vendégségbe üres kézzel soha nem állítok be. Ha mást nem, hát viszek egy szál vi­rágot …

Hirtelen kedve támadt, hogy Frank közelébe furakodjon, szorosan üljön mellette, esetleg az ölében. De uralkodott magán.

– Tulajdonságaimat a szülői házból hoztam – folytatta. – A mi családunkban min­dig és mindenki részéről a megbecsü­lés dominált. És a szeretet! Az anyám na­gyon gazdag iparos­család­ból származott, az apai nagyapám anyja pedig, Bajtay gróf lánya volt, aki leányfejjel szült. A Bajtayak dúsgazdag felvidéki földesurak voltak. A Bajtay-ükapa szélparcellázott kétezer holdat, csakhogy kisemmizze a törvénytelenül született unokáját. Talán innen származik, hogy mi otthon nagyon ősszetartunk. Nem hagyjuk el egymás kezét, akármi történik is. Én élek-halok az apám emlékéért. Az anyámért, húgoméit, az öcsémért. Nálunk az a jelszó, hogy egy mindenkiért, min­den­ki egyért. Amikor az öcsém bajban volt, angolkórral született, és le kellett cserélni a vérét, az orvosok megmutatták nekem, hogyan lumbálják sze­gényt. Az a hatalmas tű! Istenem! Ha rágondolok, még ma is libabőrös leszek! Az orvosok azt mondták, ha odaadom a vére­met az öcsémnek, soha többé nem kell őt lumbálni, és én akkor meghalni is hajlandó lettem volna a testvéremért.

Franknak kissé hihetetlennek tűnt a történet, de Kis Ágota hangjából nem hiány­zott a meggyőződés.

Ló horkantott a közelben.

Frank elrántotta a kezét a nő térdéről.

Kis Ágotának is egyszerre sürgős lett, hogy kihörpintse a ma­radék italt, majd úgy szólt Frankhoz, mint aki egy sürgős üzene­tet ad át.

– Meglátogathatna egyszer.

– Én? Magát?

– Pesten lakom.

– Ha ennyi elég, hozzá …

– Különleges ételeket tudok főzni.

– Nem vagyok haspók.

Kis Ágota gondolkodóba esett: mi rejtőzhet egy olyan kifeje­zés mögött, hogy „haspók”?

– Nem is azért – húzódott vissza. A kolozsvári főorvosra gondolt, aki kará­csony­kor kezdte erősen csapni a szelet, második nap az ebédutáni kávézás közben, mint­egy óvatlan pillanatban, megkérte a kezét. – Ő aztán egy haspók, ha úgy vesszük – gondolta Kis Ágota. Nehéz volt elképzelni utólag, hogy a főor­vos fess és jóképű is lehetett valaha. Igazából már csak a nehéz ételek és a keleti fűszerek érdekelték.

Helga rossz hangulatban kocsikázott az erdőben. Az erős le­vegő fokozta a bó­dult­ságát, ráadásul a plébánosnak egész idő alatt be nem állt a szája, miután kiderült, hogy föl­tehe­tően is­meri Wagner doktort. A Drezda melletti repülőtéren talál­koz­hat­tak negy­ven­hat­ban. A plébános elkísérve kitelepített svéd híveit, pár hónapig ott lel­ki­pász­tor­ko­dott. Helga feje zsongott a zengő, kenetteljes hangtól. Föllélegzett, ami­kor kiszállhatott a hintóból.

Félrevonta Frankot.

– Mikor indulunk haza?

– Reggel – válaszolta Frank. Talán keményebb hangon, mint akarta.

– Ahogy gondolod – ingatta Helga a fejét.

Estefelé Siroki leült a zongorához, elég jól játszott, vegyesen operettet, Kodály-gyűjtést, magyar nótát. Kis Agota énekelt. A vendégeket meglepte kellemes, isko­lá­zott hangja, de hamarosan becsípett a pezsgőtől, egyre hangosabb és közönségesebb lett, végül odaimbolygott a tortát majszoló Susuhöz, és vihogva a nyakába borult.

– Hogy lesz az alvás? – kicsoda kivel?

– Neked mindig ezen jár az eszed? – utasította rendre Susu.

Kis Agota eltakarta az arcát.

– Nem vagyok normális …

Fölment a szobájába, kis idő múlva elnyomta az ital, ruhástól feküdt az ágyba. Éjfél után fölébredt, kilopakodott. Lekémlelt a lépcső fokai között, és azt látta, hogy Gerzson a fotelban sziva­rozik, Frank pedig fenyegető képet vágva forgatja kezében a ko­nyakos poharat, kis Agota durcásan bevágta maga mögött a szobaajtót, zengett a ház, és hisztérikus zokogással az ágyra ve­tette magát.

Miután Melga és a kislány lefeküdt, Frank a díszpálma árnyé­kába telepedett, töltött magának egy pohár konyakot, az újságok között turkált. Talált egy tavalyi Paris Matchot, De Gaulle és Brigitte Bardot fényképeivel.

Gerzson elkísérte Sirokit, aki a parókián szállt meg. Az elfo­gyasztott italtól, s hogy csaknem futva igyekezett, mint aki attól tart, hogy lemarad valamiről, föl­he­vül­ve érkezett vissza. A gomblyukából kirántotta a vörös szegfűt, megszagolta, majd az asz­tal­ra dobta. Levette a zakóját. Frank odapillantva meglepő­dött: Gerzsonnak kö­nyök felett mindkét karján szorítógumi fe­szült. – Nem is tudtam, hogy rövid a karja…

Gerzson szivarra gyújtott…

– Tölts nekem is – biztatta az öccsét.

Koccintottak. Frank késett a mozdulattal, mint aki vonakodik.

– Mi szükség volt rá, hogy idejöjjek? – nézett a bátyjára szemrehányóan.

– Karácsony előtt el akartam mondani mindent neked, de gyáva voltam hozzá – hajtotta le Gerzson a fejét. – Nyugodt lehetsz, nincs bennem harag.

– Miért lenne?

– Az élet hozta így. Nem tehetünk róla.

– De miért ragaszkodtál ahhoz, hogy itt legyek?

Gerzson szomorúan nézett az öccsére.

– Nem tudok mit válaszolni neked. Csak azt tudom, hogy olyan nőt szerettem meg és vettem el feleségül, aki…

Elakadt.

– Mondd ki nyugodtan – hajtotta le Frank a fejét.

– A fenébe is! A szeretőd volt.

– A legtöbb nőnek, akit megismerünk, volt már valakije.

– Ne szépítsd …

Gerzson a lépcső felé indult, majd mint aki meggondolta ma­gát, visszafordult, fel­kapta a konyakos üveget, és belevetette ma­gát a fotelba.

– Te ott tudtad hagyni – mondta –, én viszont nem vol­tam rá képes. Mindenről tudomásom volt, mégse tudtam meg­tenni.

Töltött, ivott s újra töltött.

– Sokszor érzem azt, hogy valami fontos hiányzik belőlem. Valami nél­kü­löz­he­tet­len, ami benned megvan. Lehet, hogy egy tulajdonság, de az is lehet, hogy egy tit­kos belső szerv, ami nél­kül nem működhet tökéletesen az ember. Az enyém kellene, hogy legyen az a valami, de benned van elhelyezve. Nem igaz­ságtalanság ez?

– Erről is én tehetnék?

Gerzson fölpattant, a konyakos üveg a szőnyegre esett, anél­kül hogy Gerzson utána­nyúlt volna, a szekrényhez lépett, kirán­gatta a fiókokat, egyiket a másik után, papí­rok, pénzek, boríté­kok repültek szerteszét. Végül egy fekete, bársony borítású irat­tartót csapott le az asztalra. Kivett belőle egy fényképet.

– Ismered? – mutatta föl.

Frank sohase látta a bátyjának ezt az inges-nyakkendős fény­képét. A bajusza ugyan­olyan formájúra nyírva, mint hajdan apáé. A haját is ugyanúgy simán hátra­fé­sül­te. Alagas homlok. Az orr pisze formája. A száj makacs vonala. z\z arcot be­ra­gyog­ta valami titokzatos eltökéltség. Ez a ragyogás is apáé volt.

– Mikor csináltattad?

– Amikor a búvároknál dolgoztam.

Frank vissza akarta adni a képet, de Gerzson nem nyúlt érte.

– Nézzed csak még!

– Mit nézzek rajta?

– Kire hasonlítok?

– Apára.

– Nagyon?

– Nézz a tükörbe!

Gerzson a fénykép után kapott. Az inge zsebébe dugta.

A szíve fölé.

– Kedveskedni akarsz nekem? – kérdezte.

– Lehet, hogy rád férne.

Gerzson a fejét ingatta.

– Az érzelmeim most már rendben vannak. Nem volt könnyű, de Isten meg­segí­tett. Az anyagi boldogulással se lesz baj. Sose volt példaképem az aranypolgár, aki ott él­vezi az életet, ahol csak lehet. Talpra álltam, a falu befogadott. Bár hozzá kell ten­nem, hogy ez egy magyar falu. Franciaországban az emberek nem nagyon törődnek egy­más­sal. Kevesebb az irigység. Nem föltett szándékuk, hogy lerombolják azt, amit a másik felépített. Inkább igyekszik ő is megcsinálni, hátha túlszárnyalja a szom­széd­ját? Itt a hatóság ferde szemmel néz rád. Ott csak akkor lép közbe, ha valami sza­bály­ta­lan­sá­got csinálsz.

Kibámult. A sötétben egy nagy fekete madár repült át a ház fölött. Mozdulatlan, kiterjesztett szárnyakkal. Megborzongott. – Miféle madár lehet ilyen későn, ha madár volt csakugyan? … Lerugdosta a cipőit, lábát a fotel karfájára rakta föl.

Frank a szivarok között válogatott.

– Ismersz egy Trepovszki nevű embert? – kérdezte mintegy mellékesen.

Gerzson az öccsére meredt.

– Te honnan ismered?

– Ugyanannak az asztaltársaságnak a tagja, amelyiknek én.

– Miféle asztaltársaság?

Frank rágyújtott.

– A fontos, hogy ismerem.

Gerzson most könnyedén odavethetett volna valamit az öccsének. Legalább egy kéz­mozdulatot.

– Üzenget neked – mondta Frank.

– Üzenget?

– Semmi különös. Mindig azzal fogad, hogy mondjam meg neked: szeretettel üdvözöl.

– Nem szoktad átadni.

– Most átadtam. Egyszerre az összeset.

Gerzson lassan visszaereszkedett a fotelba. Mint aki időt akar nyerni.

– Miről szoktatok beszélni?

– Nem rólad.

– Mégis, nem kérdezősködik?

– Mit kérdezne? – nézett Frank fürkészve a bátyjára.

– Te mondtad, hogy érdeklődik utánam.

– Semmiségek – fújta Frank a szivarfüstöt. – Hogy vagy? Mivel foglalkozol? Megnősültél-e? Van-e gyereked? Ilyenek…

– Mióta ismered ezt az embert?

– Először ötvenhat októberében hallottam róla. Az akkori főszerkesztőm adta meg a címét, hogy írjak róla, de közbejött huszonharmadika, és nem lett a riportból semmi.

– Miért akarta a főszerkesztő, hogy írjál róla?

– Trepovszki akkor jött ki a börtönből.

– Börtönben volt? – kérdezte Gerzson nagysokára.

– Rákosi ültette le. A főszerkesztőm azzal indított útra: „Te szolgáltatsz neki igaz­ságot, Frank! Mindnyájunk nevében! Adj bele mindent! Ne szégyellj érzelmesnek lenni, és pörkölj oda azoknak, akik miatt ártatlanul szenvedett az az ember! Éld ki az igazságodat, Freytág!” Novemberben aztán egyszer csak ő láto­gatott be a szer­kesz­tő­ség­be. Barátja volt a főnöknek.

Gerzson ivott volna, de üres volt az üveg. A szekrényből elő­vett egy másikat. Ezzel is telt az idő. Az üveget Franknak nyúj­totta, hogy bontsa ki.

– Mióta tudja Trepovszki, hogy testvérek vagyunk?

– Ötvenhat novemberben rögtön kiderült.

– Hogyan?

– Feltűnt neki a név.

– Mire ő?…

– Van magának fiútestvére? Vagy valami hasonlót kérdezett.

– Mit válaszoltál?

– Azt, hogy van. A bátyám.

– És ő?

Frank bizonytalanul ingatta a fejét.

– Már nem emlékszem. Nem akarok hazudni.

Gerzson sokáig hallgatott. Közben kétszer ittak. Lehet, hogy háromszor. Talán négyszer is.

– Onnan kell kezdeni – szólalt meg végül Gerzson –, amikor negyvennégyben vissza­mentem Ida tantihoz. Azt mond­tam neked, ha bárki kérdezi, hol vagyok, azt kell felelned, hogy nem tudod …

Frank eleinte arcrezzenés nélkül hallgatta a bátyját, de amikor elbeszélésében oda­ért, hogy Zittau főutcáján a háborús forgatag­ban kisgyerek szeretett volna lenni, elérzékenyült, s úgy érezte: őt követi a Tadzio-arcú Wagner főhadnagy, az ő karját mar­kolja Trepovszki és förmed rá magyarul, amikor pedig Gerzson arról kezdett be­szél­ni: Kenéz őrnagy hogyan próbálta rábírni a besúgásra, Frank számára kevés lett a levegő.

Gerzson teljesen kimerült. A pohara után nyúlt, de csak né­hány csepp ital ma­radt benne. Szomjasan kihörpintette.

– A franciákról keveset mondtál – figyelmeztette Frank.

– Tíz évig éltem köztük. Ez elég sokat mond.

– Milyenek voltak hozzád?

– Vegyes.

– Az a nő is, akivel lefényképeztetted magad?

– Ő Florance, Michel felesége. Náluk éltem.

– A férfit miért nem fényképezted le?

– Akkor már a temetőben volt. Egy országúti karambol…

– Köztetek állt a nő?

A kérdés váratlan volt és könyörtelen. Gerzson nem emléke­zett pontosan: ho­gyan írt a leveleiben Florence-ról. Rémlett, hogy hazugságban maradhat.

– Én az üzlettársa voltam Michelnek – mondta. – Minden egyes frankért há­rom­szor annyit dolgoztam, mint ők.

Tagolta a szavakat, mindennek külön nyomatékeit adott.

Frank nem tágított.

– És a nő?

– Ha arra gondolsz …

Gerzson a zsebébe nyúlt. Százasokat markolt ki, aztán vissza­gyömöszölte.

– Michel kemény ember volt. Megjárta Afrikát.

– Értsd meg a kérdéseimet – figyelmeztette Frank a bátyját. – Ha nem akarsz vá­la­szol­ni, akkor is jogom van kérdezősköd­ni. A testvérem vagy. Tizenkét évig nem lát­tuk egymást. Két évig hadifogságban voltál. Tíz év Franciaország. Évek óta itthon vagy, de kitérsz a kérdéseim elől.

Gerzson közel hajolt az öccséhez.

– Nem akarok sokat mondani a testvéri szeretetről, de miat­tad jöttem haza Francia­országból.

– És ki miatt mentél ki?

– Az is te vagy.

– Ne mondd, hogy rajtam múlt valami is …

Zaj támadt, de oly rövid volt, hogy nem lehetett azonosítani. Ajtó csapódott az eme­leten? Gerenda roppant? Kő hullott a te­tőre?

– Hallottad? – kapta föl Gerzson a fejét. Láthatóan lenyű­gözte a váratlan zaj.

Frank elnyomta a szivart. Eleget ivott, hogy lazuljanak a gátlá­sai. Szomorú volt, hogy ezen a napon sem tudott örömet sze­rezni a bátyjának. Sőt, még maradt a ke­se­rű­ség poharában.

– Valamiről beszélnem kell, Gerzson.

– Ne hallgasd el.

– Mondhatom úgy is, hogy nyomja a lelkemet. És ha most nem beszélek róla, soha többé nem tudok rendesen a szemedbe nézni.

Gerzsont rossz érzés fogta el. Nem biztatta az öccsét. Sőt, ha megtehette volna, nem engedi szóhoz jutni.

– Volt nálunk Kozári Anna – mondta Frank halkan. Na­gyon halkan.

Gerzson elsápadt. Az öccse helyén kivehetetlen alaktalanság.

– Hogy jut ez most eszedbe? – nyögte.

– Nem akarom mentegetni magam, tudom, hogy nem kellett volna, de ott zo­ko­gott nálunk, hogy ő az igazi anyád, és sze­retne látni… Helga először nem akarta, de aztán meg kellett, hogy mondja a címedet…

Gerzson abban a pillanatban, amikor meglátta Kozári Annát a behavazott ud­va­ron, tudta, hogy ki ő, bár sohase látta, és csak a sötét, feneketlen mélység után áhí­to­zott. Semmi másra nem volt szüksége. – G volna? Ez a festett hajú? Uramisten! Van­nak közös vonásaink? Mik lehetnek azok? Uramisten, nem akarom tudni!…

– Volt itt – mondta Gerzson. – El is ment.

Az öccsét nézte, aki a konyakos üveg nyakát szorongatta. – Ez az, amit nem bírok benne – nyelte vissza a könnyeit, aztán neki­lendült. Frank épp elkapta, hogy a földre ne zuhanjon. Belekapaszkodott az öccsébe, aztán ütni kezdte, ahol érte.

– Soha, soha, érted? … Azt, hogy Kozári Anna soha a bü­dös életben ki ne mondd többet! Soha többet, érted? … Felejtsd el azt is, hogy emlékkönyv! Ebben a házban még azt is felejtsd el, hogy egy büdös szót is tudsz franciául!…

Frank ellenállás nélkül tűrte az ütlegeket, csak a fejét húzta el Gerzson ökle elöl. A konyakos üvegre is vigyázott. Az ütések a mellén és a vállán záporoztak. Fáj­dal­ma­san bukkant elő a gye­rekkori fáspince emléke: a bátyja gyertyával az arcába világít, ő vacog a félelemtől, kisértetiesen lobogó láng, Gerzson ujjai a nyakára fonódnak, közben torkaszakadtából üvölti: – Ki ne mondd többel! Amíg élsz, ki ne mondd! …

Gerzsont elhagyta az ereje. Segélytkérően kapaszkodott az öccsébe, fejét en­ge­del­me­sen a mellére hajtotta. Frank nem tud­ván másképp kifejezni magát, egyik ke­zé­vel a bátyját szorította magához, a másikkal magasba emelte az üveget, és mint egy gyön­gén megeresztett csapból, Gerzson fejére csurgatta a konya­kot. Az utolsó csep­pig.

Helga a vasárnapi ebédet főzte a konyhában.

Fanny a barátnőjénél volt.

Frank a szobájában üldögélt. Fölöslegesnek, sőt számkivetett­nek érezte magát. Gye­rek­kora óta nem szerette a vasárnapokat. Most is iszogatással és lemez­hall­ga­tás­sal ütötte agyon az időt. Gerzson esküvője óta többet ivott. Föl-fölidézte azt a pil­la­na­tot, amikor meglátta Süsüt a lépcsőn, de a pillanat mibenlétét azóta se tudta meg­fo­gal­maz­ni, csak valamiféle hevesen kínzó vágy em­léke maradt, ha nem utólag ki­ta­lált vágy volt, lelkiismeretének a megnyugtatására: véget vetni az egésznek, azonnal és kímélet nélkül! Susu halomra döntötte a reményt, hogy rendbe jöhet a sze­ren­csét­len testvéri viszony. Túlzás nélkül mondhatták magu­kat a sors áldozatának. Olykor föl­pis­lá­kolt a remény. Különösen, ha beivott. Órákig ült a telefon mellett és várt, mint aki nem hajlandó beletörődni a sorsába, de ahhoz nem volt elég bátorsá­ga, hogy fölhívja a bátyját. Mi lehetne az első mondat? Milyen arrafelé az időjárás? Hogy van­nak a lovak?

Hetek óta nem ment az írás. Se józanul, se részegen. Ha még­is belekezdett, az első mondat mindig ez volt: „Tudta és mégis. Ki fejti meg ezt?…” Nem tudott kitérni e mondat elől.

Nyomott hangulatban turkált a fiókjaiban, végül a heverőre vetette magát. Várta haza Fannyt és várta a vasárnapi ebédet. Mindig ugyanaz az érzés: kezdettől fogva hiány­zik valami az éle­téből. Mindig ugyanaz a vasárnap. Mind árva s mind nyo­mo­rult. A legárvább s a legnyomorultabb, talán mert most épp az jutott az eszébe: öt­ven­hét­ben az első száműzött vidéki vasárnap. Egész éjjel zuhogott az eső. Nap­köz­ben is. A pártiskolai ven­dégszobában töltötte az időt. A déli harangszó után le­eresz­ke­dett a belvárosba. Az alsóbb fekvésű utcákat elborította a hegy­ről lemosott hor­da­lék. Az öreg városrész üres volt és kopott. Csuromvizesen bolyongott az ázott ház­falak között. A főgyógyszertár mögötti mellékutcában talált egy zsúfolt, ételgőzben ful­dokló vendéglőt. A menü íztelen volt. A bor is elveszítette a za­matát. Visszamenekült a pártiskolai vendégszobába, leroskadt az asztal mellé, és várta a hétfőt. S hétfőn őt egy sváb falu, és a sajtmester házának kibérelt utcai szobája. Utólag úgy tűnt: ott mintha egyszer megtörtént volna az a bizonyos valami, amit hiába keres az életében. Fölvillanyozva emlékezett a sajtmesterre, aki nem akarta elfogadni a kétheti lakbért: – Megér nekem ez a falu annyit, ha a szerkesztő úr megírja, hogy mi történt itt negy­venhatban a svábokkal – mondta. Kerek parmezán arca jóságo­san ragyogott. Megírhatnám azt az estét – ugrott föl Frank a heverőről, és mielőtt Helga föltálalta volna a sült pulykát, hú­zott egy hosszút a konyakból, az íróasztalhoz ült, és sebesen írni kezdett:

„Mint akt az utolsó pillanatban menekült meg a kínos leleple­zéstől, Intő pil­lan­tást vetett a házigazda lányának a szobája felé. Valósággal a földbe gyökerezett a lába. Az ajtó nyitva volt. A sajtmester feleségével az udvari lakásban aludt. Lélegzetét vissza­fojtva várt. Egy perc? Kettő? Csapda ez, vagy egyenesen kihí­vás? találgatta ma­gá­ban. Bátorító jelre várt, jelzés azonban nem érkezett. Bement a szobájába. Ő is nyitva hagyta az ajtót. – Ellenesapda – gondolta megkönnyebbülve. Soha nem várta, nem akarta ilyen hevesen, és minden következménnyel szá­molva, hogy a sajt­mester leánya előjöjjön a szobájából, hálóing­ben és mosolyogva. Nem számított volna, ha kis­sé idegenkedő a mosolya, mintha állandóan egy és ugyanazt a tolakodást szeretné vala­mi­képp elhárítani. Belépne a szobába, hogy meggyőződjék: tökéletesen zár-e az ab­lak­re­dőny, nem látnak-e be az utcáról, aztán letelepedne a plüss huzatú kerevetre, és mint ahogy – ép­pen úgy! – Martin du Gard írta a Vielle France-ban a vé­gén: mint­ha egyidőben ugyanarra gondolnánk, Ennberg kisasszony felsóhajt: – Azt hi­szed, hogy Francia­ország minden faluja ilyen? … Ő tudja, hogy a gondolatban föl­idé­zett jelenet két na­gyobb és egy kisebb módosításra szorul, Először: Francia­ország he­lyett Magyar­országot kell majd mondani. Másodszor: ők nem testvérek, mint a kis­asszony és a tanító úr. Harmadszor: magázná a sajtmester lányát. Egyelőre …”

Este befejezte, átjavította, legépelte. Másnap reggel betette a táskájába. Pénteken még fogalma se volt, hogy hétfőn mihez fog kezdeni a főszerkesztőjével a Ba­la­to­non, különösen a korai indu­lás kedvetlenítette el, ráértek volna akár kilenckor in­dul­ni, de hétfőn reggel, táskájában a sajtmester lányáról írt kézirattal, zok­szó nélkül, sőt jó­kedvűen várt az autóban csaknem egy órát a főszerkesztő lakása előtt. Lélekben igye­ke­zett fölkészülni, hogy esetleg meg se találják Sebestyén Mártont, akit a fő­szer­kesz­tő tu­dósítónak küldött Füredre a nemzetközi konferenciára. Ha még­is, kisé­tál­nak majd a mólóra, mely ilyenkor ősz elején tele van elhagyott anyagokkal, a kor­lát­nál vízszag után áhítozó szívbete­gek nézelődnek, hajó­füstöket keresnek a messze­ség­ben, izgatot­tan és oly erős várakozással, mintha az a hajó az egészségüket hozná meg. Ők pedig leülnek majd a kifényesedett vasbakokra, mintha azok elejtett állatok vol­ná­nak, és bámulják a vizet: a leg­jobb barátjukat. Később bevonulnak a halász­csár­dá­ba, kelletlenül forgatják az étlapot, és olyan ételeket rendelnek, ami máskor eszük­be se jutna. Isznak is természetesen, sokat és ésszerűtlenül keverve, mint a falusi legé­nyek, ha nagy erőt éreznek magukban. Ebéd után képeslapot írnak, fontoskodó, érzel­mes hangulatban. Egyáltalán: nevetségesen fognak viselkedni. Mindezeket Balog tetőzi be, aki szokása szerint megpróbál visszafiatalodni: falusi legény korában – saját állítása szerint – a legképtelenebb ka­landokba is gondolkodás nélkül belevetette magát.

Balog gondterhelten szuszogott a sofőr mellett. Alacsonynak és kövérnek érezte ma­gát. Nehéz nap s nehéz éjszaka után éb­redt. Tegnap váratlanul esett meg vele, hogy a tájékoztatási hiva­tal elnöke lemagázta. Utólag alig emlékezett a részletekre, csak abban volt biztos: átkozottul nehéz helyzetbe került. Meglehet, valami lezárult mö­götte, s máris irigyelte magától azokat a régi pillanatokat, amikor még habozás nél­kül tudott igent vagy nemet mondani. A szerkesztőségi autót a parlamenti kapu elől haza­küldte. Rossz érzésekkel vágott át a téren, s ahogy távolodott ama hivataltól, keskenyedni kezdtek az öreg belvárosi utcák, mind jobban fojtogatta a város füstje, elviselhetetlenné vált min­den­egyes járókelő.

Kiérve a balatoni autópályára, Frank elővette a táskából a kéz­iratot, előre­nyújtotta.

– Mi ez? – kérdezte a főszerkesztő.

– Szeretném, ha elolvasnád.

Balog föltette a szemüvegét, olvasni kezdett.

– Egész jó – állapította meg.

– Úgy gondolod? – kérdezte Frank örömmel.

– Nagyon is tetszik.

– Közölnéd?

– Miért ne?

A főszerkesztő a lehúzott ablakhoz dőlt, örült a huzatnak.

– A barátod meg verseket ír – fordult hátra.

– Fogalmam sincs erről.

Egy szobában dolgozol vele, és úgy teszel, mintha semmit se tudnál a verseiről.

– Ott nem ír verseket.

Balog ásított.

– Figyelj rám, hogy mit mondok: a barátodnak az agyára fog menni Bukovina.

Frank tudott arról, hogy Sebestyén Márton verseket ír. Ol­vasta is hosszú, be­fe­je­zet­len eposzár, amely a negyvenegyben Bukovinából hazatelepített székelyek ke­ser­ves hányattatásáról és szenvedéseiről szólt.

Elérték a Balatont. Frank elmerülve nézte a tájat, amely a fel­hős, szűrt fényekben most szomorúnak és kiismerhetetlennek tűnt. A tó maga is befejezetlen volt, a szél­ben rugalmasan meg­dőlt nádassal s a domboldalon megritkult erdőkkel. Csupaszon hivalkodtak az ízléstelen villák és a víkendházak.

– Jégbe hűtött pezsgőt innék – nyögött fel a főszerkesztő panaszosan.

– Pezsgőt délelőtt nem szabad – figyelmeztette Frank.

– Honnan veszed ezt?

– Törvény.

– Kinek a törvénye?

– Az enyém.

– Még jó, hogy gondoltál a délelőttökre …

Füredig nem kaptak jégbe hűtött pezsgőt, de nem bosszan­kodtak. Tisztában vol­tak a vállalkozás reménytelenségével, így inkább mulattak, hogy egyes helyeken a pin­cé­rek milyen komo­lyan veszik a rendelést. Bocsánatkérő mosollyal az ajtóig kísérték őket, miközben arcukon a hiábavalóság érzése szomorkodott.

Sebestyén Márton a szálloda előcsarnokában a gyomrát tapo­gatva várta őket. Elő­ző este a vacsoránál görcsökre panaszko­dott, ezért reggel a konferencia titkára megértéssel vette tudomásul, hogy a szállodában marad, nem vesz részt a sajtó­tájé­koz­ta­tón, a megbeszélt interjút pedig a következő napra halasztja. Reggeli előtt há­rom feketekávét ivott, bár tudta, hogy éhgyo­morra egy is árt neki. Ráadásul a trafik­ban vásárolt egy csomag amerikai cigarettát, kétszer egymás után rágyújtott, egyre türel­metlenebbül, a nem dohányzókra jellemző rutintalansággal fújva szét maga körül az illatos füstöt. így találtak rá. Amikor megpil­lantotta Frankot és a főszerkesztőjét, az arca fölragyogott, por­celánfogai vigyorogtak, a pezsgő föllelkesítette.

Nem sokkal a déli harangszó előtt találtak jégbe hűtött pezs­gőt. A főszerkesztő Frank elé tartotta a karóráját.

– Még nem lehet?

– Állítsd előre negyedórával.

– Ez komoly?

– A legkomolyabb.

– Akkor a pezsgőhöz kérek egy üveg vörösbort is.

A pincérnő az asztalukhoz lépett s közelebb hajolt. Semmivel se bizalmasabban, mint máskor szokott. Frank végigmustrálta, a tekintetét újra meg újra végigfuttatta az alak­ján. Melegség járta át. A szigorú fűzőbe és más tartókba zárt test duzzadtsága így, közel­ről egyszerre riasztotta és lenyűgözte. Úgy tetszett: nincs mozdulat, amely most illet­len volna. A nő arckifejezése: kíván­csiság, szemtelenség, dac. Zöldes fényben ját­szó nagy szemek. A száj mosolyra kész íve, finom rovátkák a szem körül. Sejtette, hogy mi játszódik le mellette egy férfi gondolataiban, kissé hát­rább lépett, de illatát és az illúzióit otthagyta. Frank beszippan­totta a pincérnő szappanszagát, és azt gon­dol­ta: – Az, hogy hozzám se szól, rám se néz, végül is azt jelenti, mintha azt mondaná, hogy hiába bámul engemet, uram, nem sokra megy velem, hiába vár rám záróráig, ma búcsú­nap van az üdülőkben, és én már este nyolcra halálosan fáradt leszek …

A pincérnő büszke galambtartással vonult vissza a söntésbe. A szomszédos asz­tal­nál megmozdult egy magányos férfi. Eddig észre se vették. Macskaarca volt.

– Füred legjobb nője – mutatott a pincérnő után, szavait sűrű fejbólogatással kísérve.

Frank a homlokát ráncolta.

– Még mindig érzem a szappanszagot.

– Az biztos! A legtisztább nő Füreden!

– De hol van ez az ezerötszázas világcsúcstól? – legyintett Frank.

A macskaarcú mosolygott.

– Bár nem is tudjuk pontosan, hogy mennyi az ezerötszázas világcsúcs, nem igaz? – meredt rá Frank.

A macskaarcú zavarba jött, majd mint aki parancsot kapott, imbolyogva föl­tá­pász­kodott, kihúzta magát.

– Megkérdezzem?

– Csak ha nem esik nehezére – mosolygott Frank.

A macskaarcú körülményesen eljutott az ajtóig, s eltűnt a söntésben.

Sebestyén Márton benyakalt egy nagy pohár vörösboros pezs­gőt. Mintha nem is lett volna gyomra. A pincérnő újabb pezsgőt és vörösbort hozott. Letakarította az asztalt, a kerítés mellé ürí­tette a hamutartót. Egy tányér pogácsát akart hozni, de el­há­rítot­ták. Kinyitotta a pezsgős üveget, közben Frankra pillantott, mint aki idő­köz­ben meg­gondolta magát, és szívesen közeledne, meg­mondaná a nevét, cserébe Frank be­mu­tat­koz­na, címet cserélné­nek és telefonszámot, de Frank eléggé kifejező moz­du­lat­tal nyúlt a pohara után, mindenkit megelőzve, anélkül hogy a pincérnőre nézett vol­na, mint akit kizárólag csak az ital érdekel.

A pezsgőtől és a vörösbortól kezdtek összefolyni a tárgyak, a mozdulatok, a szavak. Az idő múlása is. Egyikük se volt kivétel, noha ebédet nagy gonddal válasz­tottak. Végül alig ettek belőle. Sebestyén Márton hozzá se nyúlt.

– Úri étel ez – húzta el a száját.

– Te választottad – figyelmeztette Balog.

– Sajnos, nem tudok franciául – bökött Sebestyén Márton az étlapra, majd un­dor­ral eltolta maga elől a tányért.

Egy idő után az itallal is gondjuk támadt, s már csak a hiede­lem tartotta bennük a lelket, hogy boldoggá teszi őket.

– Szakítunk a hagyománnyal – közölte Balog. – Nem me­gyünk le a vízhez.

– Mit nyerünk vele? – kérdezte Frank.

Úgy tűnt, egy súlyos mulasztással több. Ugyanazt érezték egy órával később az om­la­do­zó kő­kerí­tésnél, egy vad­gesz­tenye­fa alatt. Mint akik futó zápor elől me­ne­kül­tek oda, Az arc­kife­jezé­sük talányos. Reggel óta valahogy minden inagvaiazaiia szo­rult.

– Visszamehetnénk a kerti nőhöz ajánlotta Frank.

– Megint egy szőke – sóhajtott a főszerkesztő. Ezzel el is dőlt, hogy nem men­nek vissza.

– Haza is indulhatunk.

– És az interjú? – kapta föl Sebestyén Márton a fejét. – Én anélkül nem mehetek.

A főszerkesztő Frank orra előtt csapott a levegőbe.

– Mit gondolsz, miért küldtem ide?

Frank tűnődve nézte a társait.

– Az a különbség köztünk, hogy én még egy liter pálinka után is tudom – mond­ta elnéző jóindulattal –, hogy mi bajo­tok van. Ti még józanul se tudjátok.

– Ezt teszi az ital – biccentett Sebestyén Márton.

Egy ideig tanácstalanul álldogáltak a vadgesztenyefa alatt. Tá­vol a fekete autótól. Az­tán Sebestyén Márton a zsebébe nyúlt, elővett egy csomag vadonatúj magyar kár­tyát és fölmutatta. Gyorsan útrakeltek. Amikor már nem látták a Balatont, a fő­szer­kesz­tő megállíttatta az autót. Bizalmatlanul méregették a rövid törzsű fákat, a sáros, gu­bancos bokrokat, a süppedős, ingová­nyos pázsitot. Távolabb egy csárda kéménye füs­tölt.

– Miféle fák ezek? – érdeklődött Frank.

– Elfelejtettek kizöldülni – válaszolta Balog, majd a ruháját nem kímélve be­ron­tott a bozótosba.

Találtak végül egy tisztást. Az országúti árok partjáról termés­köveket cipeltek ma­guk alá szék gyanánt, a főszerkesztő kék or­kánkabátját terítették le asztalnak. A so­főr a csomagtartóból előhozta a tartalék pálinkásüveget, és szolgálatkészen félre­húzó­dott. Balog megkeverte a kártyát, Sebestyén Márton kezébe nyomta.

– Te leszel a bankos.

– Most boldogok vagyunk? – kérdezte Frank. Nem kapott választ.

Ászra felsőt húzott.

A főszerkesztő az első lapot meg se nézte, másodikat kért. Egymás mögé csúsz­tatta. Az első piros király volt. Körülpillan­tott. A tekintetében éhség. Óvatosan kezd­te előcsúsztatni a piros király mögül a makkhetest.

– Óne ász! – jelentette be.

– Utólag? – méltatlankodott Sebestyén Márton.

– Mi az, hogy utólag? Épp, hogy előtte vagyok.

A főszerkesztő Frankra pillantott.

– Nem érlelek. Miért ne lehetnénk épp most boldogok? Tele a hasunk, a pén­zünk még nem fogyott el, és ha akarunk , marad­hatunk még egy-két órát.

Megragadta a pálinkásüvegei.

– Ettől még lehetünk boldogtalanok legyezte meg Frank.

– De minek? – meredt rá a főszerkesztő.

Frank a zöld ászra és a piros felsőre piros ászt kapott. Balog két alsót, majd ötö­dikre a zöld tízest. Sebestyén Márton a tök tí­zesre a piros tízest húzta. Besöpörte a nyereséget.

A főszerkesztő lendületbe jött.

– Emeljük föl a lapot tíz forintra!

– Csak annyit akarok még hozzátenni, hogy engem izgat a saját boldogságom – tett ki Frank maga elé három tízforintos bankót.

– Szívedre ment a pincérnő? – vigyorgott Sebestyén Már­ton.

Balog a pénz közé kotort.

– Mennyi van a bankban?

– Száztizenhét.

– Ütöm.

Frank az üvegért nyúlt. Ezzel a mozdulattal sikerült magát rö­vid időre ki­re­kesz­te­ni a játékból.

Balog újabb lapokat kért. Két felső, két alsó.

– Ez nem igaz! – szorította szívéhez a kártyalapokat. – Növeld meg a bankot, Sebestyén Márton!

– Ötszáz elég?

– Ha nincs több pénzed.

– Meg akarsz kopasztani?

– Adj még lapot!

Zöld nyolcas jött. A főszerkesztő arca meg se rezzent.

– Még! – nyújtotta a kezét. Közben gyöngeség fogta el, szédülés, egyben valami­féle mámor. Mintha nem is az ő keze nyúlt volna az újabb lapért.

Királyt kapott. Kirakta maga elé mind az öt lapot sorban.

– Láttatok már ilyet?

– Ez tényleg pech – állapította meg, Sebestyén Márton.

– És én? – méltatlankodott Frank. Háromszor egymás után cviklit húztam az ászra, és mind a háromszor tízest rá.

– Ritka pech.

– Megviselte az idegeimet – tápászkodott föl Frank.

– Lejátszunk még három kört és megyünk – marasztalta Balog.

Háromezer forint volt a bankban.

– Hagyjuk abba – javasolta Frank.

A főszerkesztő megrökönyödve nézett rá.

– Mitől vagy így besózva?

– Elég hülye vagyok ahhoz, hogyha valahol nem érzem jól magamat, akkor nyíl­tan megmondjam.

Balog talányosán mozgatta föl s alá a szemöldökét. Tekintete maga volt a tűz. Cselekvésre kész. Mosoly nélkül.

– Még egy kört! – határozott. – Megütöm a bankot és megyünk.

Lapért nyújtotta a kezét. Megpillantotta a piros királyt.

– A rohadt életbe! Hány piros király van ebben a pakliban?

Erre a lapra aligha üthetett bankot, pedig ez most életbe­vágóan fontos lett. Sür­ge­tően intett Sebestyén Mártonnak. A kö­vetkező pillanatban kezében volt a zöld he­tes.

– Óne ász!

Megbabonázva nézte a lapjait. A piros király kezében liliom formájú arany jogar, koronájának alakja, mint egy hollandcsákó, a palástja piros, a két festett szív is, fönt és lent. Sose nézte még meg ilyen alaposan a piros királyt.

– Az egészet! – mutatott a pénzre.

Makk kilencest kapott. Kis híján elvesztette a fejét. Már-már újabb lapért nyúlt, hogy egy mozdulattal meghosszabbítsa a biz­tos győzelem esélyét. Egyetlen alsóra lett volna szüksége. A négy közül. Az őrült sóvárgás csak egy pillanatig tartott. Szinte föl se fogta. Továbbot intett.

Sebestyén Márton tudta, hogy mi a teendő. Tízesre tízest hú­zott ugyan, de úgy tett, mintha keveselné. Ráhúzta a makk ki­rályt.

– Sok – terítette ki.

Balog föllélegzett, és mint aki jól végezte a dolgát, magához söpörte a pénzt.

– Gyertek, fizetek valamit!

A csárda udvarán, a hajdani vízimalom helyén lassan forgó óriási fakerék szó­ra­koz­tatta a vendégeket. A kerékre szerelt vízi­lapátok a zeniten mintha meg-meg­tor­pan­tak volna, hogy aztán valósággal lezuhanjanak a medence vizébe, melynek alján a turis­ták aprópénzei csillogtak. Frank tűnődve nézte a fakereket. A forgás, a zuhogó zaj valahogy saját helyzetére emlékeztette. Sőt, az egész életét is eszébe juttathatta: min­dig szeretett a veszély közelében lenni, gyakran elébe is ment, de amikor ott ma­ga­so­dott előtte, kínzó félelem fogta el. Ilyenkor szégyenében szere­tett volna meg­halni.

– Azt hiszitek, hogy nem tudnék átfordulni ezen a fakeré­ken? – kérdezte.

– Nem kunszt – legyintett Balog, miközben alkalmas helyet keresett a fatörzs-lábú asztalok között.

Sebestyén Márton a barátja vállára tette a kezét, gyöngéden el­húzta a medence kö­ze­léből. Frank engedelmeskedett, vissza se pillantott. Balog megállapodott egy sön­téshez közeli asztalnál, a lapjáról orkánkabátjával söpörve le a fölöttük magasodó fa szá­raz hulladékát.

– Érteni kell a dologhoz, tökösök! – oktatta nagy hangon a munkatársait. – Fi­zi­ka! Matematika! A körpályát századmá­sodpercre kiszámítom nektek, aztán a le­szál­ló ív alsó szakaszán csak egy ügyes mozdulatra van szükség: hopp, és már lent is vagy­tok!…

– Aztán mi is aprópénzek leszünk a medence fenekén – morogta Sebestyén Márton.

Bort rendeltek.

– Nekem ne töltsétek – szabadkozott Sebestyén Márton.

– Akkor neked mára befellegzett – rendelkezett Balog. Mo­hón fölkapta a po­ha­rát, és a savanyú csopaki rizlinget az utolsó cseppig fölhörpintette.

Frank megrázkódott.

– Mitől undorodsz, Freytág?

– Látom magunkat, főnök, ahogy kisember létünkre világ­élményeken törjük a fe­jün­ket. Aztán mindig ez a vége. Berú­gunk.

– Hagyd abba ezt az értelmiségi nyavalygást – böffentett Balog.

– Kínoz bennünket a vágy – folytatta Frank –, hogy vala­mi olyat éljünk át, ami­ben másnak nem lehet része. Mindig meg akarunk előzni valakit. Nem elég nekünk a saját élményünk, hogy sötét ruhában járhatunk, hogy tele van a hasunk, mint mon­dot­tad, és maradhatunk még egy-két órát.

Balog, aki kezdettől igyekezett megfelelni, hogy könnyedén, bár kevés ele­gan­ciá­val elsajátítsa a fővárosi élet szokásait – mindamellett görcsösen ragaszkodott egy-egy falusias gesz­tushoz, s ez elég volt, hogy ne gyötörje a honvágy, s így ne érezhesse ma­gát szülőfaluja hálátlan fiának –, úgy érezte: ha nem éber, könnyen kelepcébe ke­rül­het. Részeg fölénnyel tor­kolta le Frankot.

– Azt hiszed, hogy az újságírás a megváltás szakmája? Egy frászt, tököském! Min­dennek az alapja az, hogy bent állunk a sorban! És ott kukorékolunk!

– Már aki.

– Te talán nem?

Balog ingerülten nézte Frankot, aztán Sebestyén Mártont. Telt a csönd, válasz nem érkezett. A főszerkesztő löttyintett vala­mennyi italt a poharába. Jutott az asztalra is.

– Csakhogy a rendőr… – mondta Sebestyén Márton.

– Azzal mi lesz?

– Miféle rendőr? – meredt rá Balog.

– Amelyik a fejünkben posztok

– Ezt Marcuse mondta – sietett Frank tisztázni a barátja megjegyzését. Rosszal­lóan pillantott Sebestyén Mártonra.

Balog a hajába túrt, az állát vakargatta, pislogott. Meg akarta fontolni, hogy mit válaszol.

– Az én fejemben semmiféle rendőr nem posztol – mondta végül. Sértődötten intett a pincérnek, összedörzsölt ujjaival mu­tatva, hogy fizetni akar.

Frank hazafelé a sofőr mellett ült. Szerette volna, ha százöt­ven kilométeres se­bes­séggel száguldanak, de a Volga öreg volt már, a sofőr hiába lépett a gázpedálra s nyomta rendü­letlenül, a száz­kilo­méte­res sebességet is csak a lejtőkön érték el. Úgy érezte, méltat­lanul ül a fekete Volgá­ban. Helye­sebben tenné, ha szólna a sofőrnek, hogy álljon meg, ő pedig kiszáll, otthagyja a fekete autót a főszerkesztővel együtt.

Balog egész úton aludt. Csupán egyszer, Fűzfő és Kenese kö­zött riadt föl.

– Egy szavamba kerül – csámcsogott.

– Micsoda? – fordult hátra Frank.

– Az egész! …

A sofőr halkan nevetett.

– Álmodik a főnök.

Frank is megpróbált álmodozni. Váratlanul Kis Ágota alakja bukkant elő, ahogy az esküvői éjszaka utáni reggel borzasán, föl­dig érő hálóingben, az elfogyasztott ita­lok­tól és az alvástól bó­dultan ereszkedett le a lépcsőn. Megkapaszkodott a tartó­oszlop­ban. Jobban mondva, átölelte. – Maguk aztán jól néznek ki – szólt le a magasból. Volt abban valami időtlenség, ahogy Ger­zson ingben-nadrágban-zokniban szuszogva ölelte az öccsét, aki viszont úgy feküdt, mint egy darab fa. Hanyatt, hosszú lábait messze kinyújtva, a homlokán vizes zsebkendő. Bűzlöttek a ko­nyaktól. Kis Ágota az ablakhoz imbolygóit, széthúzta az elsöté­títő függöny szárnyait. Ahogy a kerevet felé fordult, a kemény, tiszta reggeli fényben az átlátszó hálóing alatt csillogott a bőre. Karcsú volt, fiatal és nőies. Nem szemérmetlen. Afféle álomalak.

– Elvisz Pestre? – rázta gyöngéden Frank vállát.

A válasz nehezen született.

– Kérdezze meg a feleségemet.

Az autóban kiderült, hogy Kis Ágota másfél éve vált el a fér­jétől.

– A teljes szobabútort utána küldtem a fuvarosokkal – me­sélte, mint akinek az alap­természetéhez tartozik a nagyvonalúság. – Nem kellett az övé, de a franciaágyat vissza­tartottam. Ha arra gondoltam, hogy amiben velem feküdt, aludt, abban majd cemendékkel fog henteregni… Hát, azt nem!

Franknak tetszett ez a kiállás. A szó is, hogy „cemende”.

Helga hallgatott, egész úton. Megbánta, hogy hozzájárult: Kis Agota az ő autó­juk­ban utazzon vissza Budapestre. Miután a nő kiszállt a Vérmezőnél – Felszaladok a barátnőmhöz, ha már itt vagyunk – búcsúzva, Helga föllélegzett. Hiába. A leg­kö­ze­leb­bi vasárnap este Frank a televízió politikai műsorát nézte, Helga a konyhában a francia­saláta készítésével foglalta el magát, amikor megszólalt a telefon.

– Egyedül van? – kérdezte Kis Ágota selymes-bánatos han­gon.

Frank falfehér lett.

– Honnan tudja az itthoni számomat?

– Titok.

Kis Ágota letette a kagylót.

Később redszertelenül telefonált, s természetesen mindig vá­ratlanul. Tola­ko­dá­sá­ban volt valami gyerekes erőszakosság, ami­ért Frank nem tudott igazán haragudni, noha mindig nehéz pil­lanatokat okozott. Lehetetlen kapcsolat volt. Frank nem talált értelmes magyarázatot arra, hogy miért nem tiltja meg a telefo­nálgatást, legalább az otthoni számot hagyja békén. A selymes-bánatos érdeklődésre: – Egyedül van?… Frank mindig azt válaszolta: – Nem!… Akkor is, ha egyedül volt otthon. Kis Ágota telefonálgatása hasonlított egy vélt titokzatossághoz, mely nyomasztja az embert, nincs neve, tömege, formája, lényege, mégis befészkeli magát a tudatba. Kis Ágota később felhagyott a telefonálgatással. Megfeledkeztek róla.

Frank a budai Várhegy alatt megállíttatta az autót.

– Kiszállok.

– Nem hazamegy, szerkesztő úr? – vette le a sofőr a lábát a gázpedálról.

– Annál a telefonfülkénél álljon meg – mutatta Frank.

Föltárcsázta Kis Ágotát.

– Egyedül van?

– Ki lenne nálam?

– Előfordulhat, hogy van ott valaki, nem?

– Az égvilágon senki sincs itt rajtam kívül.

– Akkor megyek.

– Várom …

Frank bizonyos nosztalgiával nézelődött a taxiból: valamikor gyakran megfordult erre­felé. A rossz világításban csak nehezen ismerte föl a mellékutcákat, a be­állvá­nyo­zott kórházat s a ben­zinkutat.

Kis Agota alighogy letette a telefont, keresztet vetett, meg­húzta a whiskys üve­get, majd kapkodni kezdett, szinte kétség­beesve. Arra már nem jutott idő, hogy le­zu­ha­nyoz­zon s illatos krémekkel kenje be a bőrét. Alaposan kiszellőztetett, össze­szedte a szertedobált holmit: vasalásra váró fehérneműt, fény­képezőgépet, félig fölfejtett dísz­párnát, a gombolyított színes fonalakat. A halványzöld ingblúzt s a parányi bugyit maga elé tartotta: – Mit szólna hozzá, ha ebben fogadnám? – nevetett han­go­san. Végül az enciánkék selyemruháját választotta. Külö­nösen jól állt a nyak szabása, karcsúságát kiemelte a plisszírozott alsó rész. Megfelelő színű harisnyanadrágot húzott és magas sar­kú szandált.

A sötét előszobában számolta az idő múlását.

A rozsdás lemezkapu éjjel nappal nyitva volt. Ahogy Frank belépett a rosszul vi­lá­gított udvarba, megcsapta a nehéz, öreg bérházi szag. Etel, doh és ürülék keveréke. A lépcsőházban nem égett a villany. Tapogatózva botorkált föl az emeletre.

Kis Ágota meglepetést színlelt.

– Ez aztán! – csapta össze a kezét. – Milyen gyorsan ideért!

Lopva végigmérte Frankot, aki barna nadrághoz, barna inghez kockás szürke zakót viselt. – Hogy öltöztetik ezt a férfit?! – méltatlankodott magában.

– A szerkesztőségből jön?

– A Balatonon voltam.

– Jó magának.

– Miből gondolja?

Kis Ágota kulcsra zárta az előszobaajtót.

– Balatonra jár. Barátai vannak. Éli az életét…

Tökéletesen elégedett volt.

– Biztosan sok barátja van …

Frank a zsúfolt előszobában a fogason helyet keresett a kabát­jának, a kalapját egy árva székre csapta.

– Nem mindenki a barátom – mondta közben.

Kis Ágota bocsánatkérően elmosolyodott, ámbár grimasznak is felfogható volt, mint aki megbánta, hogy máris bizalmasko­dásba csapott át.

Frank tekintete megakadt a pianínón.

– Zongorázik?

– A férjem hagyta itt. Miután kirámolta a lakást.

Franknak fölrémlett: Gerzson esküvőjéről jövet az autóban másképp mesélte el a válás körülményeit, de nem szólt. Szemügyre vette a szobát, az olcsó garnitúra da­rab­jait, a két ablak között azt a bizonyos franciaágyat. Körbesétált, majd megállt az akvárium előtt. Fátyol­farkú és tele­szkóp­szemű aranyhalak úszkáltak a buborékok között. Az ablakdeszkán lapos tányérban egy szál templomi gyertya és egy doboz gyufa. Frank úgy gondolta, hogy áramszünetre való. Ők is tartottak otthon készen­lét­ben mécsest. Kis Ágota mintha megérezte volna, hogy mire gondol, fölkapta a gyer­tyát és a könyvek mögé dugja.

– Meg van szentelve.

Frank érteden képet vágott.

– Ma van öt éve, hogy meghalt az apukám – mondta Kis Agota fátyolos hangon. – Mielőtt lefekszem, a gyertyát elége­tem majd a lelke üdvösségéért.

– Derék – bólintott Frank elismerően.

– Ő az apukám – mutatott Kis Ágota az ágy fölött függő bekeretezett fényképre. – Élt-halt a lovakért.

Frank közelebb lépett, alaposan megnézte a fényképet. Barnás árnyalatok, régies színezés. Bajuszos, csontos férfiarc. A tekintet­ben és a tartásban bizonyos elszántság. A nyakában – föltehe­tően nemzetiszínű – szalagon érem.

– Arany? – kérdezte Frank.

– Ezüst. Nemzetközi lovasversenyen nyerte.

Frank lopva összehasonlította a két arcot. Apa és leánya csep­pet sem hasonlított egymásra.

– Annyira örülök, hogy eljött hozzám – vallotta be Kis Ágota. Utólag úgy gon­dol­ta: ezzel a mondattal kellett volna kez­deni az előszobában.

Frank zavarba jött.

– Erre nem tudok mit válaszolni.

– Nem is kell.

Kis Ágotát nem sok választotta el attól, hogy megcsókolja Frankot. Minden­eset­re kinézte magának az álla melletti szemöl­csöt. Örömében sürögni-forogni kezdett.

– Milyen vagyok? – perdült.

– Karcsú.

– A sportnak köszönhetem. Leánykoromban futottam, kosa­raztam, lovagoltam, korcsolyáztam. Amit akar.

Perdült még néhányat, majd a zongoraszékre telepedett. Pro­filba fordította a fejét.

– Nem dicséri meg az orromat? Nézze, milyen szép íve van! – mondta. – Mások észre szokták venni.

Frank azt gondolta: – Ez aztán érti a módját…

Kis Ágota fölpattant, a szekrényből két korsócskát varázsolt elő, és teletöltötte whiskyvel. Ahogy az italt Frank elé tolta, va­lósággal fölizzott a tekintete: – Nem te­he­tek arról, hogy ez a tí­pus a zsánerem – gondolta. Sovány kőarc. Az oldalra fésült őszü­lő frizura nem állt jól Franknak igazán, de ügyesen eltakarta a kopaszodó felüle­te­ket. Magas. Tartása egyenes. Arckifejezése konok, már-már visszautasító. – Az a csem­pe szája – sóhajtott föl Kis Ágota vágyakozva magában. Egész este elnézném …

– A bátyja sokat beszélt magáról – mosolygott.

– Képzelem.

– Azt mondta, hogy maga nagyszerű politikus. Akár még államférfi is lehetne.

– Újságíró vagyok.

– Ne tiltakozzon! Nem áll jól magának. Egy nő lehet sze­mérmes, de egy férfi? …

– Arról van szó, hogy nem vagyok politikus alkat.

– Pedig el tudnám képzelni magát a szónoki emelvényen.

– Szónok pláne nem vagyok.

Kis Ágota nagyon akarta a sikert, és csaknem elvesztette a fe­jét. Várakozóan nézett Frankra.

– Tudja, hogy mióta imádkozom egy olyan férfiért, akit érde­kel a politika?

Frank gyanakodva hajtotta föl a maradék italt.

Kis Ágota megijedt. Felfogta: hajszálon múlt, hogy nem hamarkodta el a dolgot, még­is valami szinte eszelősen sürgette, sőt hajszolta, egy semmiség kellett volna csak, hogy őrülten s talán végzetesen lángra lobbanjon, elég lett volna egy gesztus, mert félt, nagyon is félt, hogy Frank az utolsó férfi az életében, akire emlékezni még érde­mes lesz, aki a haláláig felejthetetlen marad. Minden vágya volt, hogy félthesse őt, hogy anyás­kod­has­sék fö­lötte, hogy óvja és fegyelmezze.

Féltékennyé akarta tenni.

– Van egy barátom – nézett ártatlan szemekkel.

– Feltételezem, hogy van.

– Nem akarom eltitkolni.

Frank mondani akart valami könnyű udvariasságot. Végül meggondolta magát.

– Nem, nem olyan, mint amilyenre maga gondol – magya­rázkodott Kis Ágota sietve, bizonyos önérzettel. – Látom a szemén, hogy félreértett. A barátom feleségül akar venni.

– Akkor sokat jelenthet magának.

Kis Ágota elpirult.

– Másról van szó. Át akar települni Magyarországra.

– Külföldön él?

– Kolozsváron.

Kis Ágota az asztalon matatott. Nyugtalan lett: talán fölös­leges volt fölemlíteni a kolozsvári orvost. Egy bolti számla akadt a kezébe. Félrelökte, a borítékját idegesen össze­tépte. Maga elé rántotta a hamutartót, rágyújtott. Mohón, elégedetlenül fújta a füstöt.

– Így áll a helyzet – pillantott Frankra.

– Névleges házasság?

– Névleges, névleges, akkor se csalhatom meg. Különben is egy féltékeny őrült. Két­szer találkoztunk eddig, de úgy kezel, mint a gyűrűs menyasszonyát. Vissza­mondták, hogy megbízott itt Pesten valakit, aki minden lépésemet figyeli.

Kis Ágota belelendült.

– Tudja, mit mondott nekem legutóbb, amikor kikísértem a vonathoz? Nem tör­tént közöttünk még semmi, az égvilágon semmi, érti? Az apám emlékére esküszöm ma­gának, hogy hoz­zám se nyúlt, és akkor azt mondja nekem a vonat mellett, hogy tud­nék-e vele bármikor és bármilyen körülmények között… Képzelje! Hát azt hit­tem, hogy elájulok. Ki se néztem belőle.

– Rámenős.

– De minek?

– Hogy célba érjen.

– Nem fog lefektetni – nyomta el Kis Ágota határozott mozdulattal a cigaret­táját. Félig sem égett. Frankra pillantott. – Nem a zsánerem.

– Hány éves?

– Ötven. De jóval többnek látszik.

– Hol szedte össze?

– A rokonság mutatta be.

Kis Ágota töltött a poharakba. Megfordult a fejében, hogy be­vallja: a nyáron az egyik hét végén a barátnőjével átutaztak a doktorhoz, két napig sütöttek, főztek, ki­ta­ka­rí­tot­ták a lakását, el­mosogattak, kimostak, de aztán letett arról, hogy szóba hozza Frank előtt ezt a félig-meddig sikerült kirándulást. – Csak ne volna ilyen kimért – fordította el durcásan a fejét.

Megcsörrent a telefon. A legjobbkor. Kis Ágota kivárt négy csöngetést. – Vidék­ről hívják – állapította meg Frank a hosszú csöngetésekből.

– Halló, tessék!…

Kis Ágota a füléhez szorította a kagylót. Arcán zavar és nyug­talanság. A hangja el­bizonytalanodott. Erezhető volt: nem min­den kockázat nélkül válogatja a szavait. A vonal túlsó végéről alighanem az a szó hangzott el, gondolta Frank: – Indulok! …

– Nem, nem!

Csak egy nő tud ilyen ijedten tiltakozni.

Franknak az is föltűnt, hogy Kis Ágota kínos gonddal kerüli a megszólítást. – Tegezi vagy magázza? – tűnődött.

– Mondtam, hogy késő van! Fáradt vagyok! És álmos!… Nem, nem ígértem meg! El sem hangzott! Reggelig se mondha­tok mást! – csapta le a kagylót.

Ártatlanul nézett Frankra. Mintha csak most vette volna észre, hogy ott van.

– A barátnőm volt a szomszédból – sóhajtott fáradtan.

Frank hallgatott. – Hazudik – gondolta, de mi szüksége van a hazudozásra? … Egy­szerre kényelmetlenül hosszú lett az idő, amit Kis Ágotánál töltött. Elfogadható magyarázat se volt, hogy miért jött ide. Felállt. Kis Ágota nem kérdezett, nem marasztalta. – Rosszabbul is alakulhatott volna – gondolta. Ha Kuti Bálint a telefon­kagylót letéve azonnal autóba ül, és nem fél túllépni a sebességhatárokat, akkor fél órán belül megérkezik Érdről.

Az előszobában készségesen fölsegítette Frankra a bőrkabátot, a kalap karimáját a könyökével gondosan letörölte. Frank megle­petésében tiltakozni is elfelejtett. Mielőtt föltette a kalapot, meg­állt Kis Ágota előtt. – Talán nem is a nő érdekel, ha­nem vala­mi más – nézte tűnődve.

– A gyertyát el ne felejtse – simogatta meg gyöngéden Kis Ágota arcát.

– Máskor is eljön?

– Ha hív …

Frank úgy vélte: a körülményekhez képest a legtökéletesebb választ adta. Nyu­godt volt. Elégedett. Sőt, bizakodó, mint aki komoly gondoktól könnyebbült meg. Felhőt­lennek tűnt az élet.

Helga kisírt szemekkel várta otthon.

– Mi történt? – karolta át Frank lelkifurdalással, s magya­rázkodni kezdett. – Ne haragudj, hogy ilyen későn jöttem haza, de csak vacsora után indultunk Füredről …

Helga szeretett volna erősnek látszani.

– Apa meghalt – nyelte vissza a könnyeit.

– Micsoda? – meredt Frank a feleségére döbbenten. Vala­miféle ütést érzett. Va­la­hol belül. – A Papi?

– Anya egy órája telefonált.

A szekrénysor padkáján még ott volt Wágner doktor leg­utóbbi küldeménye: nej­lon­zsákban pár kiló tisztított dió és egy üveg saját készítésű likőr. Legalább ezt ne látták volna.

– De hát, mi történt? A szíve? Vagy mi? Lumbágóba nem lehet belehalni!

– Nem tudom! – bőgte el magát Helga. – Anya mondott valamit a mentőkről, de nem értettem pontosan … Frank a kar­jaiban tartotta a feleségét. Illett volna mondani néhány vigasztaló szót, akart is, de csak általánosságok jutottak az eszébe.

– Szegény Papi – mondta végül.

Helgát karolva vezette át a szobájába, reszkető, lázasan forró testét gyöngéden a heverőre fektette. A könyvek mögül elővette a pálinkásüveget.

– Ez használni fog.

Helga ügyetlenül, de engedelmesen a szájához emelte az üve­get, kortyolt, ahogy tudott. Frank is ivott valamennyit.

– Lehet egyházi temetés? – szipogott Helga.

– Miért ne lehetne? – válaszolta Frank gyorsan. Sőt, előzé­kenyen. – Én is pappal temettettem el az anyámat. Pedig az még ötvenhat előtt volt.

Fölváltva iszogattak az üvegből. Helga odabújt a férjéhez, mint egy védelmet kereső didergő madár. Így búcsúztatták együtt, egymást átölelve a földi léttől Wágner Gyula körorvost.

Frank arra gondolt: megint valami szörnyű igazságtalanság történt. Wágner dok­tor tegnap még élt. Volt utolsó óra. Utolsó perc. Addig beszélt, intézkedett, követelt, for­gatta a szemét, szenvedett, végrendelkezett, pokolba kívánta a rokonait. Mi mond­ta föl a szolgálatot? A szív? Az agy? Az emésztés? A vese? Az idegrendszer? Mind együttvéve? Az is lehetséges, hogy min­dennap fokozatosan tűnt el valami. Meg kellett volna figyelni, hogy mi történik! Tetten érni az öregség lényegét! Az idő múlá­sával föltehetően ritkulnak az ember számára fontosnak vélt dol­gok, míg be nem következik maga a vég, amikor rádöbben, hogy már csak egyetlen elveszítenivalója maradt: a puszta élete. Vissza­suhant a gyerekkorba. Mint a menekülő. Mint akinek nincs vesz­te­get­ni­való ideje. Újra átélte, ahogy az ijedtség belemarkol: anya az öreg hinta­székben ül és varrogat, ő a konyhából lép be s a kép abban a pillánál bán … A szobát a kettős ágy fö­lötti szentkép uralta: Jézus az Olajfák hegyén. Az akvarell a dí­vány fölött lógott. Kerete puritán, simára csiszolt fenyőfa. A kép egy fiatal, szalma­kalapos nőt ábrázolt, az első világháború után divatos nyári ruhában, a kezében egy szál búza­virág. Frank és a bátyja csak annyit tudtak, hogy a képet anyáról festette egy te­mes­vári művész. Ez a kép esett le abban a pillanatban, 1943. március tizen­nyolca­dikán este, amikor Frank belépett a szobába. Anya rémülten meredt a helyére, a fal­festés világosan maradt négyszögére, aztán eltakarta az arcát. Meg se moccant a hinta­széken. Frank föl akarta venni a festményt, de Anya rákiáltott: – Ne nyúlj hozzá!… Ő mégis fölvette, és rémülten állapította meg, hogy a spárgából kötött hurok teljesen ép. Fölpillantott: a szög benne volt a falban. – Anya, mi volt ez? – kérdezte reszketve a félelemtől. Freytágné elfordította a fejét: – Isten járt itt, kisfiam … Frankot elöntötte a forróság, kiverte a veríték. Is­ten ott lett volna a közelükben? Csak­ugyan? Gyerek­korában so­hasem abban az alakban képzelte maga elé Istent, ahogy a kate­kizmus fedőlapjáról nézett rá: felhők párnái között üldögélő, in­kább bölcs, mint szigorú öregembert. Úgy hitte, ahogy Anya ta­nította: Isten emberi szem által nem látható, hiszen mindenekfölött áll, s egyidőben mindenütt jelen van. Ennyi év után is félre­érthetetlenül látta maga előtt a teljesen ép dupla spárgahurkot, a fonat finom kenderszálacskáit, a falból meredező kovácsolt szög kampóját, tollán a rászáradt mészfoltocskával, ami a lakásfestés idejéből maradt rajta. Ugyanazon a napon történt a különös eset, amikor a napló szerint Freytág Péter meghalt a front­kórházban. Talán ugyanabban a pillanatban.

Frank a feleségét nézte. – Mit gondolhat az ilyen dolgokról? – töprengett magában. Helgát vallásos szellemben nevelték, de amióta házasok voltak, nem járt templomba. Se húsvétkor, se karácsonykor. Meg sem említette, hogy szándékában volna. Úgy viselkedett, mint aki közömbös lett Isten iránt. Frank azt gondolta: – Az is lehet, hogy rám való tekintettel … Ő minden karácsony este föltette a lemezjátszóra a Gregorián énekeket, majd a Csordapásztorokat, meg a Kiskarácsony, nagykarácsonyt. Fannyt a térdére ültette, spicces-érzelmes han­gu­latban dúdolgatott. Már a fe­nyőfa díszítése közben beivott a karácsonyi borból. Amikor a Stille Nachtot meg az Oh, Tannenhaumot fölhangosította, Helga ki abálni kezdett a konyhából: – Nem veszed észre, hogy túl hangos?… Frank nem tudta, hogy a felesége titokban a szemét törölgeti.

A pálinka közben elfogyott.

– Hogy állsz te Istennel? – kérdezte Frank gyöngéden.

Helga zavarba jött.

– Hogy jut ez most eszedbe?

– Szoktál templomba járni?

– Tudod, hogy nem.

– Titokban se?

– Nem szoktam előtted titkolózni.

– Lámpaoltás után nem imádkozol?

– Nem, nem …

– Nyugodtan megmondhatod.

– Nem hiszel nekem?

– Nem akarom, hogy bármi visszatartson attól, hogy meg mondd nekem az igazat.

– Nem tart vissza semmi.

– Tehát nem hiszel Istenben?

Helga hallgatott.

– Gyerekkorodban hittél – faggatta Frank.

Helga rémülten fordult szembe.

– Mit akarsz tőlem?

– Nyugodtan megmondhatod – biztatta Frank.

Helga visszanyelte a könnyeit.

– Most nem mondom meg.

– És Fanny?

– Őt hagyd ki!

– Tudni akarom.

– A kislány nem foglalkozik ezzel.

– Biztos vagy ebben?

– Vagyok olyan viszonyban a lányommal.

Soha nem beszéltek egymásközt Istenről. Frank nem úgy szá­molt le magában Is­ten­nel, ahogy elvárták volna tőle, vagyis azonnal, egyszer s mindenkorra. Régtől fog­va, alighogy fölha­gyott a ministrálással, megértette, hogy Isten egy és osztható. Annyi for­má­ban létezik, ahány vallás van, sőt: ahány istenhívő ember. Mindenkinek meg­van a maga Istene, gondolta. Később Rousseau tanaiban vélte megtalálni a föl­ol­dást. Friss, izgalmas kí­sértés volt. Biblia, Isten nélkül. Aztán lassan megfeledkezett ró­la. Apó­sának a halálhíre megfelelő alkalom lett volna, hogy föltárja Helga előtt ezt a mes­ter­sé­ge­sen magába vermelt, megoldatlan vi­szonyt. Végül mégis úgy gondolta: Is­ten likvidálásának a törté­nete nem tartozik másra.

Halálának a körülményei miatt csak hetekkel később tűzhették ki Wágner Gyula temetésének napját.

A doktor a baleset napján sakkozni indult nyugdíjas katona­tiszt barátjához, a dísz­kútnál azonban váratlanul rosszul lett és összeesett. A kőszegélyben megütötte a fejét, az arca vérzett. A mentők előbb a járási rendelőbe vitték, majd onnan az ügye­letes orvos utasítására a megyei kórházba.

Frank tüzetesen áttanulmányozta az iratokat. Nem akart hinni a szemének.

„Az idős férfibeteg az idegklinikára került felvételre – szólt az orvosi jelentés –, commotio cerebri, trauma capitis diagnosisokkal. Felvétele előtt feltehetően ittas álla­pot­ban elesett. A koponyaűri vérzés lehetőségét kizárták. Cardiopulmonaris státu­sá­nak véleményezése céljából helyezték át. Állapota foko­zatosan romlott, eszmélete nem tért vissza. Szeptember huszonnyolcadikén meghalt. Tekintettel a kór­tör­té­net­ben sze­replő balesetre, tisztelettel kérjük igazságügyi boncolását elren­delni.”

Három hét múlva megszületett a bűnügyi osztály alosztályának a levele: „A vizs­gá­lat megállapította, hogy nevezett 1971. szep­tember huszonnyolcadikén hunyt el a kli­nika intenzív osztályán. Halálának oka: idült tüdőtágulat miatt kialakult jobb szív­fél túltengés, elégtelenség volt. Halálával kapcsolatban bűncselekmény, idegen­kezű­ség, orvosi mulasztás nem történt. Elesése, valamint halála között okozati össze­füg­gés nincs.”

– Ki állította, hogy a Papi ittas volt? – kérdezte Frank meg­ütközve.

Wágnerné elsírta magát.

– Talán a mentős. Vagy egyszerűen csak kitalálták a klinikán. Amikor olvastam, azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Te az­tán nagyon jól tudod, hogy az uram nem volt italos ember. Reg­gel megivott egy stampedli diólikőrt, este is egyet. De már hetek óta bele se kóstolt, mert újabban a veséjére szedett gyógyszert.

Hogyan tehet egy orvos ekkora szégyent a kollégájával? Mondd, hogyan?

Frank is gyalázatosnak tartotta az adjunktus eljárását.

A két levél valahogy a temetésre is rányomta a bélyegét.

Wágnerné a szertartáson bokáig érő fekete köpenyt viselt. A fején fekete kalap, arca előtt sűrű fátyol. A temérdek virág és koszorú között állt, közvetlenül az urna mellett. Kissé távolabb a család. Úgy tűnt, a gyászoló vendégektől még jobban el­kü­lö­nül. Tudomást se vett róluk, a köszönésüket épp hogy elfogadta, úgyszólván le­he­tet­len­né téve, hogy személyesen részvétet nyilvá­níthassanak. Nem szabadult a rög­esz­métől, hogy mindenki tud az adjunktus leveléről.

Frank az anyja halála óta nem volt temetésen, Ida nénit is úgy kísérték utolsó út­jára, hogy csupán koszorút küldött Veszprém­be. Míg a szertartást hallgatta, óvatosan föl­mérte a doktor teme­tésére összegyűlt gyászolók tömegét, s arra gondolt: mennyi kö­zülük, aki válogatás nélkül jár temetésekre, kedvét leli abban, hogy az urna kö­ze­lé­ben áll, az arca együttérzést mutat, kellő módon ájtatos, miközben azt találgatja: miért hamvasztották el a drága doktor urat, hiszen a hagyományos tisztesség úgy kíván­ná, hogy koporsóba fektessék.

Gerzson néhány órával a temetés előtt érkezett. Táviratilag foglaltatott magának szobát a kisváros egyetlen szállodájában. Hatalmas koszorút rendelt, ötven szál szeg­fűvel. A szalag egyik ágára azt íratta: AZ ÖRÖK VILÁ­GOS­SÁG FÉNYES­KED­JÉK NEKED, a másikra: SZERETŐ ROKONOD, GERZSON. Részvét­látogatást tett Wágnernénál, aki idegenkedve, csaknem hűvösen fogadta. Helga is bizonyos távolság­tartással, de különö­sebb ellenszenv nélkül. Fanny elfogódottan. Nem merte meg­kér­dezni, hogy mi van a lovakkal és a szánkóval. Gerzson leszegett fejjel, az élet dolgai fölött tűnődve állt a sírnál, a kezét szertartá­sosan összekulcsolta maga előtt. Sajnálta a doktort mint embert, akit elragadott a halál, de nem tudott szabadulni attól az ide nem illő gondolattól, hogy elment az élők sorából az utolsó le­hetséges tanúja is annak, ami negyvennégy augusztusában tör­tént. Az elárvult rendelőszobában hosszan bámulta a doktor fényképét a falon: széles, elpuhult arc, a szájban füstölgő szivar. Azt gondolta: – Cseppet se hasonlít az öccsére… Gerzsonnak meghívása volt a torra is. Messze ült az öccsétől, szélt nemigen válthattak, így azzal foglalta cl magát, hogy Fannyt figyelte: arcát, finom grimaszait, ahogy a felnőtteket hallgatta, ahogy beszélt, gondosan válogatva a szavakat, alkalomhoz illő komolysággal. Ahogy sima, erős szálú haját olykor megigazította, jellegzetesen női mozdulat volt. Ugyanazt a fekete ruhát viselte, mint a teme­tési szertartáson. Fényesen csillogtak ezüst fülbe­valói, az egyetlen korty unicumtól kipirult az arca. Gerzson sajnálattal állapította meg, hogy az unoka­húga már nem álmodozó, rajongó gyermek, aki semmit se tart lehetetlennek. Szó se lehet többé romantikus tervezgetésekről, hogy szánkón húzza térdig gázolva a hóban, és kívánságra föl-fölnyerít, mint egy ló.

Másnap reggel hazautazott. Wágnerné táskás szemeit törölgetve marasztalta.

– Szívesen vettem volna, ha velünk marad egy-két napig, de így is köszönöm, hogy eljött – nyújtotta a kezét fáradt, öreg mozdulattal, olyan magasságban tartva, mint aki kézcsókot vár. Gerzson azonban falusias egyszerűséggel megszorította s azon nyomban el is engedte.

Az utazáshoz a dohánybarna öltönyét vette föl, nyakkendőjét lazán kötötte meg, mint­egy hevenyészve, gondolatban már az országúton járt, bár még nem döntötte el, hogy melyik útvonalat választja. Mielőtt kitolatott autójával a kert fái alól, végig­csókolta a családot.

– Mikor jöhet a kislány? – kérdezte.

– A nyáron biztosan – mosolygott Helga fanyarul.

– A téli szünetben nem lehetséges?

– Rövid a szünet. Karácsony, újév és már vége. A nyáron biztosan megy.

– Jöhet egy egész hónapra?

– Majd megbeszéljük.

– Azért szeretném tudni – erőszakoskodott Gerzson –, hogy föl tudjak készülni. Megszervezzem a kisasszony program­jait, kifestetem a szobáját, megfelelő lóról kell gondoskodnom …

– A nyáron biztos menni fog.

– Mennyi időre?

– Majd megbeszéljük.

– Nem tudhatom előre?

– Olyan bizonytalan még a nyár – segített Frank a feleségé­nek a szelíd erőszak elhárításában.

– Értem, értem … – nézte Gerzson szomorúan az öccsét.

Fanny megelégelve az üres párbeszédet, a nagybátyjához lé­pett. Nem karolt bele, noha eredetileg valami hasonló gesztusra gondolt, de szorosan mellé állt.

– Hogy én mikor akarok menni és mennyi időre, az senkit sem érdekel? – kérdezte önérzetesen.

Hirtelen ötlettől vezérelve átölelte Gerzson vállát és megcsó­kolta az arcát.

– Majd úgy intézem bácsikám a nyarat, hogy legyen elég időm – mondta.

Gerzson elmosolyodott. Megint arra gondolt, hogy ha Fanny valóban eljön hoz­zá a nyáron, már nem az a copfos kislány lesz, akit pár éve tűzpiros zokniban, a kí­ván­csi­ságtól repesve a Keleti pályaudvar csarnokában megpillantott, szemtelen kis orra maga volt a kihívás, miként vad, kéktiszta tekintete is. Egy zavarba ejtő s talán ki nem ismerhető nő fog érkezni hozzá látogatóba.

Frank a bonni utazásról karácsony és újév között Moskovics Ernőtől hallott elő­ször. Éjfél körül indultak haza a szokásos havi összejövetelről. Moskovics Ernő pezs­gőtől fűtve taposta a park­ban a friss, ropogós havat. Meg-megállt, arcát az ég fe­lé for­dította. Újabban megint szemüveget viselt, nem bírta a kontaktlencsét. A fa­gyo­san zörgő fagyalbokrok közé gázolt, szi­bériai bundájának a szárnyai szétnyíltak, szé­le­sen lebegtek. Frank nem értette a barátja jókedvét, hiszen a társaság össze óév-bú­csúz­ta­tó­nak indult, ahhoz képest alig ültek az asztal körül. Sokan családi el­fog­lalt­ság­ra, vadászatra s egyéb kifogásra hivat­kozva távolmaradtak.

Moskovics Ernő a hídnál, villamosra várva említette föl az utazást.

– Mit szólnál egy bonni kiránduláshoz?

– Épp énrám várnak ott – topogott Frank álmosan.

– Tudsz németül, nem?

– Ha csak erről van szó …

– Rövidesen hat magyar újságíró utazik Bonnba. Te is benne leszel a csapatban.

– Nem vagyok én külpolitikus – lepődött meg Frank.

Moskovics Ernő kótyagosan vigyorgott.

– Lényegében a többi se.

Megpróbált leinteni egy taxit, de nem állt meg.

– Szemétláda! – köpött az autó után. – Mint te is tudod – folytatta Frank felé for­dulva –, a két ország között nincs diplomáciai kapcsolat, bár a tapogatózás mind­két fél részéről kölcsönös. Az úgynevezett „keleti politika” tárgyalási alap lehet, de nem akarunk ajtóstól rontani a házba. Kíváncsiak vagyunk a hajlandóság árára. Min­den­nel tisztában kell lennünk a végső döntés előtt. Ebben a stádiumban néhány jól fel­készült újságíró sokat segíthet. Az előzetes megállapodás szerint egy hetet fogtok Bonn­ban tölteni, aztán beutazzátok Nyugat-Németországot. Ér­tékes találkozásokra van lehetőség Bonnban. Aki jelenleg ott számít valamit, és hajlandó leülni velünk a tár­gyaló­asztalhoz, az fogad benneteket. Egyelőre a propagandaminiszter, a pénzügy­mi­ni­szter és a Bundesrat elnöke szerepel a listán. Szó van róla, hogy a kancellár is sza­kít majd időt, Egon Bahr mindenképp. Gyilkos lesz a tempó. Program délelőtt, prog­ram délután, prog­ram este. Észnél kell lenni. A mi álláspontunk világos. Hajlan­dók vagyunk a diplomáciai kapcsolatok felvételére. Hajlandók vagyunk a gazdasági együtt­működésre. De függőség nélkül! Csakis egyenjogú partnerek lehetünk! És két Né­met­ország van! Egy szocialista meg ők! Ennek az elfogadása nélkül semmi se megy. Lehet, hogy fölvetik a kisebbségi kérdést. Nemcsak az itt­honi svábokat, elő­for­dul­hat, hogy Erdélyt is. Ebben a kérdésben mi a lenini állásponton vagyunk. Mindent jegyezz meg pontosan, de jegyzeteket ne készíts. A szállodai szobában ne hagyj semmit, amit lefényképezhetnek.

– Hasonlít ez az egész a kémkedéshez – jegyezte meg Frank gyanakodva.

– Ne fantáziálj! Nevezd inkább diplomáciának, közelebb le­szel az igazsághoz. Csu­pán a kötelező óvatosságra figyelmeztet­telek, de lesz majd, aki szakszerűen kioktat.

Frank úgy érezte, hogy a háttérben valami fenyegetően sötétlik.

Az indulást többször elhalasztották. A küldöttség végül június elején érkezett meg Bonnba. Frank a gépen Gonda Ádám mel­lett ült. Futólag ismerték egymást. Gonda pár évvel idősebb volt, talán emiatt, mondhatni, atyaian érdeklődött családról s közérzetről. A repülőút vége felé már csak közömbös dolgokról. Frank tartóz­ko­dó­an viselkedett, mint aki nem akar barátkozni. Este a bonn-kölni repülőtéren bonyo­da­lom támadt a csomag­ként kezelt kézitáskája körül: Frankfurtban elfelejtették föl­tenni a Boeing hét­száz­tizen­hetesre. Gonda Ádám mindenkit megelőzve sietett a segít­sé­gére, valósággal behatolt a tisztviselőnő üvegkalit­kájába, telefonon tárgyalt a frank­furti repülőtér illetékeseivel, akik készséggel megígérték: ha a kézitáskát téve­dés­ből nem málházták át valamelyik tengerentúli járatra, másnap délelőtt Frank szo­bá­jában lesz. Miután a bonni szállodában elfogyasztották a kései órához illő módon össze­állított könnyű vacsorát, megittak egy korsó sört, az étterem vezetője, aki sze­mé­lyesen irányította a fölszolgálást, udvariasan megérdeklődte, hogy az urak el­fo­gyasz­tanak-e még egy korsó sört, mire csak Frank és Gonda Adám válaszolt igennel. Ket­ten maradtak a szokatlan méretű, ovális asztalnál, a többiek fölszedelőzködtek és pi­hen­ni tértek. – Ez lehet, hogy hiba volt – bosszankodott Frank magában. – Azt gon­dol­hatják rólunk, hogy iszákosok vagyunk … Később, ma­gára maradva az első eme­let ötben, igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy öt éjszaka ebben a szo­bá­ban fog aludni. Az ablak tulipánokkal beültetett térségre nyílt. Az utcai fény­árban, az eleganciában volt valami különös, nem rokonszenves hideg­ség. Kicsomagolt a bő­rönd­ből, megpróbált berendezkedni. Eszé­be jutott Moskovics Ernő figyel­mez­te­té­se: – A szállodai szobá­ban ne hagyj semmit, amit lefényképezhetnek … El­ne­vet­te ma­gát. Amikor a ballonkabátját meg az utazás előtti nap vásárolt kockás nyári kalapot be­akasztotta a ruhásszekrénybe, megfordult a fejében, hogy jobb lett volna ezeket ott­hon hagyni. A ballon­kabátot Helga unszolására hozta magával. A kalap vásá­ro­lás­ra is ő beszélte rá: – Nem nézhetsz ki köztük úgy, mint egy falusi. Ezek világjáró em­be­rek … Frank eléggé kínos pillanatokat élt át, amikor megjelent a repülőtéren: fején a kockás kalap, vállára te­rítve a ballonkabát, noha felhő nem volt az égen, sőt az ebéd utáni időjárás-jelentésben közölték: „a várható hőmérséklet az Afrika felől közeledő szubtropíkus légtömegek hatására az év­szaknál melegebb lesz”. A bonni Hotel Tulpenfeld szobájában a takaró alá bújva az anyja hajdani intelmére gondolt: „ha először alszol egy idegen szobában, ne feledd el alvás előtt megszámolni a szoba sarkait, és akkor, amit azon az éjszakán álmodsz, való­sággá fog válni”. Frank meg­szá­molta, a szobának hat sarka volt. Becsukta a szemét, és azt gondolta: – Lássuk csak, mi lesz, mert amit ma éjjel álmodok, az valóra fog válni… Reggel arra ébredt, hogy kopognak az ajtón. A londiner hozta a frankfurti repülőtéren elkallódott kézi­táskát. Álmodott-e és mit: örökre ti­tok maradt.

Öt napon át figyelmes résztvevője volt a tárgyalásoknak. Rit­kán szólalt meg, nagy gondot fordítva a helyes fogalmazásra és a kiejtésre. Nem készített jegyzeteket, de hazatérve szó szerint tudta idézni a fontos és fárasztó szövegezésű részleteket is, mint például, amit a Bundeshaus alelnöke mondott: „A németek tud­ták, hogy el­vesz­tet­ték a háborút, de a végkövetkeztetéseket kép­telenek voltak levonni. Wroclaw az Wroclaw és nem Breslau. Ezt be kell látni, és a kormány ebből a realitásból indul ki. Az emberek nem feltétlenül tapsolnak a keleti politikának, de a többség szük­sé­ges­nek ítéli. A harminc év alattiaknak körülbelül a hetven százaléka, az idősebbeknek a fele …” A legnagyobb ha­tást az Egon Bahrnál tett látogatás tette Frankra. A fel­sző­nye­ge­zett, napfénytől védett félhomályos teremszerű irodának volt va­lami meghitt benn­fentessége. Század eleji szalonra emlékeztetett. Faragott bútorok. Nehéz függö­nyök. Festmények. Bahr figyel­mes csóka­arca megnyerő volt. A magyar küldöttség min­den tag­jának jutott egy-egy nyílt, barátságos mosoly és fürkésző pillan­tás. Elő­zé­ke­nyen, latolgatás nélkül válaszolgatott. Amikor a szo­ciáldemokrata párt keleti poli­tiká­jának a részleteit megbeszélték, ügyes húzással megengedett magának egy szelíd Ulbricht-viccet. Volt abban valami esendő és megbocsátható sajnálkozás, ahogy a karját segélykérőén kinyújtva rebegte: „Ismerj el! Ismerj el!…” Megfagyott a levegő. A házigazda hátradőlt, a tekintetét végig­hordozta a küldöttség valamennyi tagján.

– Uraim! Ha az önök külügyminiszterétől üzenet érkezik, én egy órán belül indulok Budapestre.

Frank úgy vélte, hogy ez volt az a mondat, amiért ideutaztak.

A házigazda ünnepélyesen bejelentette, hogy a Német Szövet­ségi Köztársaság egye­temei és főiskolái szívesen fogadnának ma­gyar ösztöndíjas hallgatókat. Esetleg lét­szám­kor­lá­tozás nélkül. Meghökkenve és tanácstalanul hallgattak. Válaszra nem volt föl­hatalmazásuk. Bahr tapintatosan leplezte fölényét és magabiztos­ságát, így a ven­dégek nyilvánvaló politikai gesztusnak is felfog­hatták az ajánlatot, amely esetleg a szo­ciáldemokrata párttól egy nem túlságosan távol álló ideológiának szól. Franknak az is meg­fordult a fejében: szólhat egy ki nem mondott német–magyar nosztalgiának is.

Rosszkedvűen feszengett az újságírók politikai klubjában, ami­kor Schmidt után Wolfgang Keller arról beszélt, hogy a leg­frissebb közvélemény-kutatás adatai szerint az ország lakosságát elsősorban a gazdasági növekedés meg a pénzpolitika foglalkoz­tatja. A munka­nélküliség nyolc ezrelék, de négyszer több a nyílt állás, vagyis lénye­gé­ben csak a hippik és a notórius munkakerü­lők nem dolgoznak. A bérfejlődés az elő­ző évben is progresszív volt, meghaladta az áremelkedés szintjét. A gazdaságirányító szakemberek tisztában vannak azzal, hogy a kiemelkedő jólét kü­lönböző tényezők együttes hatására alakult ki, és noha évekre stabilizálódott: infláció fenyeget. A hagyo­mányos szénbányászat és a vasipar például nem tud lépést tartani a dinamikus ipar­ágak­kal, egy tonna kőszén kitermelése a Ruhr-vidéken négyszer drá­gább, mint Michigan­ben, és egy tonna szén szállítása Hannover­ből Hamburgba annyiba kerül, mint Michigan­ből Hamburgba…

– Miért nem beszélünk mi otthon ezekről? – súgta Frank a mellette ülő Gonda Adámnak. – Miért állandóan csak a ven­dégmunkások megalázó helyzetét szajkózzuk, és egyre csak saj­nálkozunk a szegény nyugati munkástestvéreken, akik nyomo­rognak.

Volt alkalma látni Düsseldorfban és Münchenben, hogy hiába a biztos munka és a heti háromszáznyolcvan márka fizetés, a tö­rök, a jugoszláv, az olasz és a görög vendég­munká­sok minden hét végén kizarándokolnak a vasútállomásra. Franknak olyan ér­zése volt, hogy kétmillió vendégmunkás a pályaudvarokon tölti a vasárnapot. Be­népesí­tették a várócsarnokokat, az állomás előtti tereket, a menetrendet bön­gész­ték, török, olasz, görög, szerb és horvát szótól volt hangos a környék. Egész nap vágya­koztak, hogy a következő vasárnapig bírják lelkierővel. Kölnből annak a tizen­három éves boldog mosolyú kamaszlánynak az alakját hozta magával, aki táblával a nyakában tüntetett a Dóm körül az abor­tusz törvény ellen. Düsseldorfból az Altstadt gép­zenétől hangos diszkóit, az antimilitarista plakátok alatt dühösen acsarkodó fia­talokat: „A konferenciák nem változtatják meg a társadalmat! Akik ott fönt vannak, nem akarják a hatalmat kiengedni a kezükből! …” A müncheni Schwabingból a Leopold utca háti­zsákos diákjainak szelíd türelmét, ahogy szótlanul nyújtották a tenyerüket feléje, mások a köpenyüket magukra húzva szunyó­káltak a járda szélén. Hamburg más volt! Oda lélekben anyával együtt érkezett. Dehát, hova tűnt Rudolf Wachte színháza? A Container Terminal darui és mozgó hídjai között félrevonta a bel­ügyi szenátor személyes megbízottját: – Merre találom meg Rudolf Wachte szín­házát?… A negyven körüli, kifogástalanul udvarias férfi zavarba jött. Kutatott az emlé­keze­tében, végül saj­nálkozva tárta szét a karját: – Ich bin unschuldig… Frank sohase látta az anyját színpadon, most mégis különös módon hallotta és látta őt. Igen, a cseppet se hízelgő, sőt nagyon is határozott, kissé mély hang az övé volt: „Ah, sajnálatra méltó, drága Carlos! Érzem, miként ön, a szörnyű keservet, amely a keblében tom­bol. Végtelen a kín, miként szerelme, de ha győz rajt, a dicsősé­ge szinte végtelen. Hát ifjú hős! Ezt vívja ki!” Keservesen küsz­ködött az anyja emlékével a Burchard rakparton. Alig várta, hogy visszaszállhassanak a romantikus kis fehér hajóba, mely a Container Terminálról átringatta őket a szárazföldre.

Ferihegyen Moskovics Ernő Mercedesszel várta. Kihozta Hel­gát és a kislányt is. A futó kérdésre, hogy milyen volt, Frank sa­vanyú képet vágott.

– Biztos nem tudod, hogy a BMW futószalagján huszonöt másodperc alatt építik be egy autó motorját. Harminc másod­percen túl kész leégés, mert száznegyven munka­óra alatt készül el egy autó. Mit szedsz ehhez?…

Kijött Ferihegyre Gerzson is. – Honnan tudta, hogy ezzel a géppel jövök, és mit akar? – pillantotta meg Frank a bátyját a háttérben, a kijáratnál ólálkodó zugtaxisok között, rikítóan tarka sportzakóban, gyűrött krémszínű pantallóban, nap­szem­üveggel.

– Valami baj van? – érdeklődött Frank bizonytalanul.

– Kijöttem eléd.

Moskovics Ernő megszorította Frank karját.

– Holnap kereslek – köszönt el tapintatosan.

Helga kiöltözött. Az arcfátyol nemcsak rejtélyessé s kissé ódi­vatúvá változtatta, de meg is szépítette mostanában hervatag ar­cát. A galambszürke kosztümöt régóta nem viselte. Mellette Fanny. Franknak úgy tűnt: két hét alatt a lányának mellei nőt­tek.

– Valami baj van? – fordult ismét bátyjához.

– Majd én hazaviszlek benneteket.

– Az jó lesz – jegyezte meg Fanny. Nehezen palástolta csa­lódottságát. Amikor az apja megjelent a kijáratban, szinte védel­met keresve kapott az anyja keze után, mint kis­lány korában. Elfogódottan bámulta a közeledő apját, aki csupán két hete uta­zott el, most azonban valahogy évek távolából tűnt elő. Nem olyan volt, akit kitörő öröm­mel lehet fogadni. – Nem kellett volna mindenkinek idejönni, csak nekem egye­dül, akkor biztos, hogy örülnénk egymásnak – dohogott magában a leány.

Alighogy kikanyarodtak a gyorsforgalmi útra, Helga előreha­jolt, átölelte és magá­hoz húzta Frank fejét és megcsókolta. A szép időket idézte föl szemének a ragyo­gása, a finom vonalú hosszú ujjak rég feledésbe merült tapintása. – El kell nekem néha utazni ilyen hosszú tizenöt napokra – gondolta Frank. Csaknem boldogan.

Gerzson a szem oldalmezejében mindent látott. Gázt adott. Mint aki az utolsó tartalékait veti be.

Tegnap annyi ereje se volt, hogy telefonáljon. Reggel hívta az öccsét. Fannyval beszélt, akitől megtudta, hogy mikor érkezik a müncheni gép. Rengeteg üres óra várt reá. Egy ideig jött-ment a házban. Susu szelleme minden zugot betöltött. Képtelen volt otthon maradni. Úgy érezte, egyre kevesebb az idő, talán már csak percek állnak a rendelkezésére. Beült az autóba. Üresen hagyta a házat. Megállás nélkül hajtott a gyerekkori városba. A vasúti felüljáró magasságából futó pillantást vetett a tégla­ége­tőre. A kemence felső szintjének a deszkafala beroskadt, egy része a porban hevert. Mint egy óriásmadár fáradt, szürke szárnya. A kémény sértetlenül fúródott a magas­ba. Ez valahogy kellemesen érintette. A postahivatalnál átengedett egy öregasszonyt az úton. Míg várta, hogy elcsoszog, a tekintete fönnakadt egy üzlet lehú­zott redő­nyén. Valamikor ennek a boltnak a legfelső lépcsőfo­kán, az ajtóban várakozott Bandi bácsi mindennap déli fél kettő és negyedhárom között. Az a háromnegyed óra szent volt. Az idő alatt nem szolgálta ki a vevőket, félig le is húzta a redőnyt, mert az elemi iskolából érkező fiát várta, a kis Bandit, hogy az­tán együtt menjenek át a szemben lévő Kállai-féle kifőzdébe ebédelni. A bolt fölötti emeleten laktak a fogorvosék. A fiát Győzőnek hívták, ő is osztálytárs volt. A lakásuk erkélyéről a háztetők fölött a Bagoly­várig láthattak el, ahol pincérnők szolgál­ták ki a kupecokat. Szorongató volt arra gondolni, hogy hiába menne föl most arra az erkélyre. A régi házak közül állt még egy-kettő. A gesztenyefák egy része megmaradt, de a háttérben, a hajdani Kassai utca és a Felső-híd táján már tízemeletes házak magasodtak. Megállt a főtéren, gondosan bezárta az autót. Eszébe jutott egy-két régi utcanév. A piacon kérdezős­ködött.

– Menjen be oda a presszóba, azok biztosan tudják, hogy hol keresse!

A függönyön áttört a délelőtti fény. Megvilágította a terem vé­gében letakart dob­fel­szerelést, az erősítőket, a mikrofon mezte­len szárát, a wurlitzert és az egyetlen ven­déget, egy Gerzsonhoz hasonló korú szemüveges katonatisztet, aki épp levél­írás­hoz ké­szült. Az üres csöndben ihletet merítve kortyolt az előtte habzó sörből. A felszolgálólány nyúlánk volt, őzarcú. Egészen fiatal. Egybefont hosszú copfja az övéig ért.

– Éhes vagyok – nézett rá Gerzson panaszosan, de valami­féle cinkossággal is.

– Megnézem, hogy mi van.

– Akármi megfelel.

– Hozhatok szendvicset?

– Hármat.

Gerzsonban bizsergő feszültséget keltett a lány nézése, de a levélírogató katona­tiszt és a letakart dobfelszerelés is. A tiszt, a lány és a tárgyak összekötötték a gyerek­kor­ral. Az ujjai beleakad­tak a felszakított bőrfotelba. Karfájáról tenyérnyi területen hiány­zott a huzat. A kitüremkedő szivacsot ollóval megnyirbálták. A másik fotel tám­láját cigarettával égették ki. Az üszkös pontocs­kák ábrája a Nagy Göncöl formáját adta ki. – Ez a mi váro­sunk – gondolta Gerzson és megborzongott. A har­madik fotel ülésén késpenge nyomai. Kifizette a három szendvicset. Hozzá se nyúlt.

Körülsétálta a háztömböt. Felbukkant egy régi tér. Papírüzlet. Belső tere, mint vég­telenbe vesző folyosó. Hajdan a hátsó pol­cokon tartották a vonalas és a kockás irkákat. Benézett a boltba. Mintha még mindig ott sorakoztak volna azok az iskolás füze­tek. Rezervátum a gyerekkorból. Egy vízparti utca torkolatában öreg vályogház. Ablakai oly alacsonyak, hogy egy gyermek a jár­dáról könnyűszerrel beléphetett volna az utcai szobába. Belesel­kedett egy udvarba: borzas öregasszony fehérneműt öblített a teknőben. A szomszéd kapu levélszekrényéből kilógtak a reggeli újságok.

Gerzson előkapta a fényképezőgépét.

– A tévéantennát is vegye bele az úr!

Ki szerit?

Az utcában egy lélek se. Az öregaszony eltűnt. Az újságok is.

Úgy rohant el otthonról, hogy a gyerekkori városban majd si­kerül feloldania az idegeiben vibráló feszültséget, az se lesz baj, ha közben elsírja magát, mert oda lesz majd attól a félelem, a megbántottság, a becsapottság érzése. Meg a hiány csapdája. A gyerekkori téren ácsorogva, az alacsony ház közelében ugyanazt érezte, mint a hadi­fogoly­tábor­ban az Othellót játszó Béres sza­kaszvezető: a lélek szorításában való meg­sem­mi­sü­lést. Hátbor­zongató, hogy épp ez az emlék rémlett föl. A szakaszvezető te­kintete: benne kétségbeesés és megalázottság. Elvakult, féltékeny gyűlölet. Úgy érezte: Béres ujjai azóta is a nyakára fonódnak. Hogy megszabaduljon a nyomasztó emléktől, Susu elröppent mozdulatait idézte föl, ahogy a pongyoláját könnyű, boldog só­hajjal rásimítja épp hogy domboruló, majdan földgömbszerű ha­sára. Este még ez a mozdulat. Hajnalban az üresség. Üres ágy. Üres konyha. Üres szobák. Üres fiókok. Egy búcsúsor nem sok, annyit se hagyott.

Kitolatott a főtér parkolójából, a temető felé indult. A do­hánybeváltónál várat­la­nul elhagyta az ereje. Megijedt, a járda mellé kormányozta az autót. Istenhez fohász­ko­dott. Kis idő múlva valahogy összeszedte magát, és anélkül hogy meglátogatta vol­na anya sírját, haladéktalanul Budapest felé indult. Gépiesen végezte a dolgát. Féke­zett, kapcsolt, gyorsított. Rávillantott a ve­szélyesen szembejövőkre. Az előzés manő­ve­rei precízen, a má­sodperc töredékéig kidolgozva. A főváros határába érve megpró­bált vissza­gondolni: mi történt az úton? Nem emlékezett a részle­tekre. Végigfutott a hátán a hideg. Másfél óra tudatkiesés?… Arra sem emlékezett, hogy az északi kör­gyűrűt érintve, előzés közben kis híján egy bolgár kamion és egy pótkocsis teherautó közé szorult. Százharminccal. A kritikus pillanatokban talán gyor­sabban is. A szem­tanúk lélegzete elakadt. Egy horgász a zsákmá­nyával rémülten vágódott le az áro­kpartra. Gerzson tovább száguldott, bele se nézett a visszapillantóba. A teherautó sofőrje a Lada után pillantva könyökével oldalba lökte a kocsikísérőt: – Láttad, haver?…

Helga megint átölelte Frank nyakát és megcsókolta. Közben elejtett szavak. Mint akik nem nagyon akarnak mások előtt be­szélni. Gerzson legszívesebben befogta volna a fülét, becsukta volna a szemét. Lehajtva a gyorsforgalmi útról csaknem belecsú­szott egy pirosjelzéses útkereszteződésbe.

– Pardon – pillantott bocsánatkérően az öccsére. Úgy ma­nőverezett, mint egy ta­nu­ló­vezető. Később a ház kapuja előtt is körülményesen, csak többszöri próbálkozás után tudott betolatni két autó közé.

– Gyere föl – hívta Frank.

– Nem, nem …

– Hogyhogy nem?

– Mondom, hogy nem akarok.

– Egy percre legalább.

Helga egy szóval sem invitálta a sógorát, de úgy gondolta: ha mégis feljön hoz­zá­juk, a férje kedvéért teasüteménnyel és jeges őszibarackkal fogja kínálni.

– Mondom, hogy nem – szabadkozott Gerzson, s hogy nyomatékot adjon a szavainak, le sem állította a motort.

– A csomagjaim – figyelmeztette Frank.

Fanny belecsimpaszkodott az apja karjába.

– Menjünk már!…

Frank megsimogatta.

– Menjetek csak föl, jövünk mi is …

Miután Helga és a kislány eltűnt a lépcsőházi fordulóban, Gerzson kiszállt az autó­ból. Frank gyanakodva fürkészte az ar­cát. Leszáradt veríték nyoma. Ráncok szürke vágása. A szem kéksége is megtört. A tartás szinte roskatag.

– Úristen, mi van veled?

Gerzson az öccse mellére hajtotta a fejét.

– Susu elment.

– Hogyhogy elment? – meredt Frank az öccsére.

– Tegnap reggel fölébredtem és nem találtam.

– Hova lett?

– Nem tudom.

– Valami csak eszedbe jut…

– Semmi.

– Tudnod kell, hogy hova mehetett!

– Ha tudnám, akkor nem jövök ide.

Frank megragadta a bátyját.

– Gyere, fönt mindent megbeszélünk! Nem tűnhet el egy fe­leség, csak úgy!

Gerzson megadta magát.

Frank a csomagját levágta az előszobában. Helga és a kislány értetlenül bámultak rá. Bizonytalanul intett s küldött nekik egy bátorító félmosolyt, aztán behúzta a bátyját a szobájába.

– Most mondj el mindent!

– Mindent elmondtam.

Az erkélyajtó nyitva volt, de így is érezni lehetett a vadalma illatú légfrissítő sza­gát, amellyel Helga a repülőtérre indulás előtt bepermetezte a lakást. Frank idegen­kedve nézett körül. A búto­rok, míg távol volt, úgy tűnt fel most: valahogy megnőttek, levegő se volt elég, noha a függöny dagadozott a huzatban. – Mit tudok én itt segíteni? – gondolta tanácstalanul.

– Egy italt? – pillantott a bátyjára.

– Azt lehet.

A pálinkásüveg a szokott helyén volt, a kézikönyvek mögött. Pohár is akadt. Gerzson kimerültén csúszott le az olvasófotelba. Ügyet se vetett a feléje nyújtott pohárra.

– Már Ferihegyen meg akartam mondani neked – vallotta be. – Ezért mentem ki eléd.

Frank a bátyja kezébe adta a poharat.

– Idd meg ezt, addig átmegyek Helgához.

– Én is – próbált föltápászkodni a fotelbcál Gerzson, de az öccse visszanyomta.

– Te csak maradj itt.

Helga és Fanny a konyhában üldögéltek.

– Mi lesz? – kérdezte Helga. A szeme kékebb volt az ég színénél, fénylett hajá­nak szőkesége, nyakának finom íve, mint hajdan.

– Majd később – nyugtatta Frank.

– Mi később?

– Hát ezek … – mutatott Frank a csomagokra.

– Egy rendes mondatot nem tudunk még váltani.

– Úgy ülünk itt, mint a cselédek – jegyezte meg Fanny epé­sen.

– Legyetek egy kicsit türelmesek – simogatta meg Frank a feleségét.

– Valami baj van? – kérdezte Helga bizonytalanul.

– Susu megszökött.

Meglepett csönd.

– Kivel?

– Honnan tudjam? Ő se tudja – intett Frank a fejével a másik szobában tartóz­kodó bátyja felé.

– És én? – kérdezte Fanny.

– Mi van veled? – nézett Frank a lányára.

– Szeretném tudni, hogy hoztál-e nekem ajándékot.

– Persze, hogy hoztam.

– Tehát gondoltál rám.

– Hamburgban feltétlenül.

– Onnan hoztál nekem ajándékot?

– Onnan.

Frank, hogy mielőbb megszabadulhasson a leánya kérdéseitől, igyekezetében való­sággal föltépte a kézitáska cipzárat, s a táska mélyéből előrángatott egy cso­magot. Átadta Fannynak.

– Mi van benne?

– Egy elektromos kutya.

– Micsoda? – meredt Fanny az apjára.

– Biztos, hogy tetszeni fog – mosolygott Frank kissé kény­szeredetten.

A lány gyanakodva bontogatta a csomagot. Kivette gondos vattaágyából a kölyök­kutya nagyságú játékszert.

– Mit csinál ez? – forgatta.

– Lépeget, ugat és a fejét csóválja.

Fanny mintegy vádlón nyújtotta az apja felé az elektromos kutyát.

– Mi vagyok én? Csecsemő?

Arcán a megszégyenítettek haragos pírja.

Frank, mint akit ütés ért. Döbbenten bámult a lányára. Úgy tűnt, tizenvalahány éven át állt előtte azzal a felejthetetlenül győztes és boldog mosollyal, ahogy be­csön­ge­tett az ajtón, a mar­kában levelibékákat szorongatva, miközben Helga kétségbeesve tuszkolta volna kifelé: – El ne engedd ezeket a szörnyűségeket, az isten szerelmére!… A békákat szorongató kézben most japán gyártmányú elektromos kutya, melyet Frank egy hamburgi játék­áruházban vásárolt. Megfeledkezett Fannyról, otthagyta valahol a régmúltban, amikor még nem voltak mellei, s azt gondolta az élet dolgairól, ami az ő kedvére volt.

– Ne haragudj – mondta komoran, s egy helyrehozhatatlannak látszó mulasztás terhével visszament a szobájába.

Gerzson közben megitta a pálinkát. Ama régi délután emléke derengett föl, ami­kor útjára bocsátotta a dorbézolni vágyó hol­landokat, Susu kínálás nélkül kért a whisky­ből, nem is egyszer. Átszellemülten és lelkesen beszélt saját magáról és a tervei­ről, aztán váratlanul reszketni kezdett és eleredtek a könnyei. Hátborzongató volt, amit az apjáról mondott, aki egy vidéki elme­gyógyintézetben fejezte be az életét.

– Mi van odakint? – kérdezte az öccsét.

– Semmi.

– Nem baj, hogy velem töltőd itt az idődet?

– Semmi se baj. Pláne, ha van ötleted, hogy hol lehet a fe­leséged.

– Megfordult a fejemben, hogy felhívom a mostohaanyját, de biztos vagyok, hogy nem oda ment.

– Honnan tudod?

– Kizárt dolog.

Frank gondolatban fölidézte a sógornőjét, hátha eszébe jut va­lami nél­külöz­he­tet­len, ami a segítségükre lehet. Fölidézte a sza­vait, a járását, hóbortosságokkal palástolt esendőségét, riadtságát, kockázatokkal soha nem számoló gyanútlanságát.

– Összevesztetek?

– Összeveszés nem volt – rázta Gerzson határozottan a fejét.

– Valami csak történt köztetek?

– Nem tudok mit mondani. Gyereket akart.

– Ezért lépett volna le?

– Dehogyis! Minden este azt sugdosta a fülembe az ágyban: „Gyereket akarok! Gyereket akarok! …” Két hónapja, megyek haza, az erdőgazdaság igazgatójánál voltam tárgyalni, belépek a házba, mire Susu boldogan táncolni, ugrálni kezd körü­löt­tem: Gyerekem lesz!… Gyerekem lesz!… Azon az estén mind a kettőnkkel madarat lehetett volna fogatni. Berúgtam, mint az al­bán szamár. Egy hete aztán történt valami, amit nem tudok megfejteni. Megjelent nálunk a mostohabátyja. Diszkréten ma­gukra hagytam őket, fölmentem az emeletre, ne is halljam, hogy miről beszélnek. Egyszer csak hallom Susu hangját. Magából ki­kelve ordítozott: „Semmi közötök hozzám! Ez egy teljesen új élet! … Mire lementem, az öccsének hűlt helye volt. Susu a nya­kamba borult, és elkezdett zokogni, de egy szóval se mondta, hogy mi történt köztük.

– Ebből kellene kiindulni.

– Nem hiszem, hogy azokhoz ment. Mindig mondta, hogy elege van belőlük.

– És a barátnője?

Gerzson a homlokát ráncolta.

– Kis Ágota?

– Rá gondoltam.

– Ki nem állhatom azt a nőt.

– Most a feleségedről van szó.

Gerzson elbizonytalanodott.

– Feltételezed, hogy odament?

– Miért volna lehetetlen?

Frank áthozta a másik szobából a telefonkészüléket. A hosszú zsinór elakadt az ajtó alatt, ingerülten cibálta. Nyújtotta a kagylót a bátyjának.

– Kérdezd meg, hogy ott van-e a feleséged!

– Nem akarok beszélni azzal a nővel!

Frankot meglepte a tiltakozás hevessége.

– Mi bajod van vele?

Gerzson elfordult.

– Nem tartozik ide.

Szivart keresett a zsebében, hogy hozzáérjen valamihez, amit megszokott. A szivar azonban elfogyott. Úgy gondolta: hiába mondott el Susu mindent önmagáról. Nyíltan, sőt felszabadultan beszélt a régi életéről, bár női tapintattal, a szomszéd falu ta­nácselnökének otromba zaklatásairól éppúgy7, mint mostohaszü­leinek a különc­ködéseiről, bepanaszolva a bátyja iszákosságát is, úgy tálalva mindezeket, mint aki a meg­men­tőjének a kedvében akar járni.

– A telefont nem bánom – mondta beletörődve. – De csak akkor, ha te beszélsz.

Frank tárcsázott.

– Nocsak, maga az? – lepődött meg Kis Ágota. – Dehiszen, ez kész telepátia! Ebben a percben gondoltam magára!

– Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom …

– Hogy haragudnék? Hogy haragudhatnék, kedves, amikor a múlt héten legalább ötször kerestem magát a szerkesztőségben telefonon.

– Nem tudok róla, hogy keresett – futott végig a hideg Frank hátán. – Pár órája jöttem meg Münchenből.

– Tudok róla, hogy Németországban volt.

– Honnan?

– A kollégái voltak olyan kedvesek, hogy megmondták. Bár igaz, megfordult a fejem­ben, hogy összebeszélt velük, és letagadtatja magát.

– Feltételezi rólam?

Kis Ágota gondtalanul kacagott.

– Most már nem.

Gerzson figyelmeztetően meglökte az öccse karját. A legjobb­kor.

– Itt áll mellettem a bátyám – mondta Frank.

A vonal végén zavart csönd. Frank a bátyjára kacsintott. Egy sokat sejtető moz­du­lattal megtoldotta.

– Ott van magánál a sógornőm? – kérdezte.

– Semmi kifogásom ellene, hogy idejöjjenek – válaszolta Kis Ágota.

Helga az előszobában tett-vett. Frank átölelte.

– Elmegyünk egy órára.

– Ilyen későn?

Gerzson végigmérte magát az előszobatükörben.

– Megviseltnek látszom?

Frank oda se nézett.

– Nem bálba megyünk.

Szótlanul ültek az autóban. Igyekeztek fölkészülni, de ahogy közeledtek, minden egyes pillanat drágább lett az előzőnél. Ger­zson valósággal reszketett, amikor az öccse megnyomta az ajtó­csengőt. Udvariatlanul, sőt durván tolta félre az útból Kis Ágo­tát.

– Hova tüntette a feleségemet? – nézett körül.

– Ezzel a hanghordozással itt semmire se megy – mosoly­gott Kis Ágota üve­ge­sen. Fölkapta a fotelból az imént lapozga­tott könyvet: az emberi testről szóló orvosi enciklopédiát. A pol­con megkereste a helyét és visszatette.

– Itt van a feleségem vagy nincs itt?

– Igen is, meg nem is.

Frankot megcsapta a parfümillat, egész jól érezte magát. Mint aki megérkezett.

Kis Ágota rágyújtott. Búzavirág színű ruhájára a bal mell fölé fehér virágdíszt tűzött. Azt babrálta, miközben Gerzsont nézte.

– Nem akar visszamenni magához – mondta szomorúan.

Gerzson elsápadt.

– Honnan veszi ezt?

– Ő mondta.

Gerzson kétségbeesve pillantott az öccsére.

Kis Agota szánakozva nézte barátnője férjét: mit várhat Susu ettől a negy­ven­va­la­hány éves, gyűrött, borostás, tulajdonképpen csúnya és ellenszenves, tuskószerű, hízásra hajlamos férfitól?

– Így határozott a barátnőm – pöffentette maga elé a füs­töt.

Frankot elfogta a méreg.

– Mi köze magának mihozzánk?

– Van.

A nők gyakran érzik úgy, hogy egy-két pillanatba beleférhet az örökkévalóság. Valahogy így volt most Kis Ágota is. Ha Ger­zson nincs jelen, Frank előtt fenntartás nélkül kiöntötte volna a szívét, elmondva, hogy Susu kezdettől fogva nemcsak iskolai padtársa volt. Lélekben a testvére is. Gyámolították egymást, hű társként élték át a rossz iskolai jegyek könnyeit éppúgy, mint a menstruációs napokat, az első szerel­met, a csalódást, a legtitko­sabb titkokat. Reggel sírva fakadt, amikor ajtót nyitva meg­pillan­totta Susut egy szál ruhában. A retiküljét rémülten szorította ma­gához, hang nélkül reszketett, hiába szólítgatta, becézte didergő testvérkéjét, egy titokzatos és bizonyos értelemben véve félelmet keltő nőt tartott a karjaiban.

Gerzsont az izgalomtól enyhe szédülés fogta el.

– Csak akkor hiszem el, ha az ő szájából hallom! – mondta.

Kis Ágota mintha számított volna erre a fordulatra, erre a végső és elkeseredett ki­fakadásra, idegesen fölnevetett, a tapétá­zott falba álcázott ajtó mögött pedig, a háló­fülkében abban a pillanatban megszólalt Susu:

– Nem akarok visszamenni!

Lányosán tiszta, határozott, boltozatosán csengő hang. Akár egy templomi szóló.

Gerzson az első pillanatban föl se fogta, hogy a tulajdon fe­lesége szól hozzá, várat­lanul és színpadias körülmények között. Rémülten nézett körül.

– Hol vagy? – ordította.

Nem kapott választ.

Susunak az előzetes megbeszélés szerint azt kellett volna mondania: – Már nem szeretlek! … De erre képtelen volt. Kis Agota egész nap hiába biztatta, tüzelte: leg­oko­sabb, ha végleg el­hagyja Gerzsont, nem egymáshoz valók, az ő lakásában bár­med­dig meghúzódhat, addig bizonyosan, míg állást és megfelelő albérletet nem talál. Susu felfogta, hogy ez az egyetlen lehetséges út vissza a függetlenséghez, mégse tudta kimondani: – Már nem szeretlek …

– Mire jó ez a cirkusz? – kérdezte Frank bosszúsan.

Gerzson szemügyre vette a falat, s hosszúkás formájú, sárgás­barna virágok tapéta­mezejét, s a vitrin mellett fölfedezte a ravasz módon álcázott ajtót. Kilincsnek nyoma se volt. Odaugrott, ököllel dörömbölt.

– Gerzson, ne! – kiáltotta Susu rémülten a hálófülkéből. – Ne törd rám az ajtót! Kérlek, ne!…

Frank lefogta, átkarolta a bátyját.

– Menjünk innen.

– Gyere ki onnan! – rugdosta Gerzson dühödten az ajtót.

– Ne csináljunk botrányt! Gyere, bátyuska, szépen hazame­gyünk.

– Mi van a gyerekünkkel? Elcsináltattad?

– Gerzson, ne! – könyörgött Susu a háló fülkében.

– Elcsináltattad?

Kis Ágota megelégelte az ordítozást.

– Hagyja már abba!

– Mit csináltak a gyerekemmel?

Kis Ágota ellenségesen nézte a széles, izzadt arcot. A tekinte­tében fölény, sőt megvetés.

– Nem fogjuk elcsináltatni, megnyugodhat.

Gerzson dühösen a nő felé lépett. Inkább csak mozdult, mert Frank erősen tartotta.

– Mi az, hogy nem fogjuk? Mi köze magának az én gyere­kemhez?

Kis Ágota nem válaszolt, de megfellebbezhetetlenül nézett Gerzsonra.

Susu reszketett a hálófülkében, tenyerét a szájára tapasztotta. A dönteni igazán képtelen emberek kétségbeesésével küzdött, mindazonáltal a hálófülkéből nézve könnyeb­bnek látta a helyze­tét, mint az ajtón túl, ahol is Gerzson hívó szavának bizonyosan nem tudott volna ellenállni. Amikor az orvos közölte vele a vizsgálat eredményét: gyereke lesz, tizenkét oldalas levélben szá­molt be Kis Ágotának, aki nyom­ban válaszolt. Attól kezdve jöttek-mentek a levelek. Susu, mint egy epekedő szerel­mes, úgy várta a barátnője tanácsait, észrevételeit, a leveleket a szobájába rej­tőz­ve olvasta. Úgy érezte, nem Gerzson gyöngéd, sokoldalú figyelmessége, hanem ezek a levelek tartják benne a lelket. Kis Ágota soha egy rossz szóval sem illette Gerzsont, mégis minden sora rafinált módon a házasságuk ellen szólt. Unos-untalanul va­lamiféle elvont szabadságot emlegetett, egy voltaképpen elérhe­tetlen esz­ményt, ami után a nő egész életében hiába sóvárog. Válásra egy szervái se biztatta a barátnőjét, még csak föl sem említette, az önállóságból tulajdonképpen neki személy szerint már elege volt, mégis jelentéktelen semmiségekkel ingerelte Sü­süt, mint egy sürgős felvarrásra váró férfigomb, vagy az odaégett rántás okozta bosszúság. De úgy hivatkozott ezekre a semmisé­gekre, mint égbekiáltó kiszolgáltatottságokra.

Gerzson várta, hogy mégis kinyílik a hálófülke ajtaja, és kihoz­hatja onnan a feleségét. Ahogy a csönd hosszabb és kietlenebb lett, úgy ébredt rá az idétlen és megalázó helyzetre. Megpróbálta összeszedni magát.

– De hát, mi történik itt? – nyögte.

Frank az ajtó felé húzta. A lépcsőház, az udvar sötét volt. A vaskorlátba kapasz­kodva ereszkedtek lefelé a lépcsőn. Frank gyufát gyújtott. A lángocska kísértet­fénnyel repdesett a sötétben, mígnem vadászlámpa erős fénye villant. Kis Agota a lakás­ajtóból világított. A fény lekísérte őket a csigaszerűen kanyargó lépcsőn, a hámló falak között, át az udvaron, míg csak el nem nyelte őket a kijárati folyosó fekete szája.

Frank úgy gondolta: a maga részéről a Kis Ágotánál tett lá­togatás volt a legtöbb, amit a bátyja és Susu házasságáért megte­hetett. Nem tudott mit kezdeni Susu hisztérikus és furcsa viselkedésével, nem értette, hogy mi a szerepe Kis Ágotának, leginkább mégis az volt felfoghatatlan: Gerzson hogyan veszít­hette el a fejét. Ha egy férfi, mint a bátyja, ki külsőre nem túl előnyös, alacsony, zömök, elég néhány kiadós vacsora és pár üveg sör, hogy pocakot eresszen, örökösen várakozó, svábos-vöröses arca, ártatlanul világító kék szeme inkább anyáskodást éb­reszt a nőkben, kevésbé sze­relmes vágyakozást, az ilyen külsőt férfias jellemtulajdonságokkal kell ellen­sú­lyozni, de Frank úgy ta­pasztalta: a bátyja határozottságot csak lóügyekben és a pénz­szerzésben mutat. Mindazonáltal együttérző testvérhez méltó módon viselkedett, Leveleiben bátorította és lelkesítette, több­ször meg is látogatta. A figyelmét nem kerülte el Susu fényképe az asztalon, ugyanazon a helyen, ahol mindig is volt. Egyik alka­lommal magával vitte a kolléganőjét, egy harminc körüli elvált asszonyt. Gerzson udva­riat­lanul, csak­nem tüntetőén keresztülné­zett rajta, alig szólt hozzá, és szünet nélkül a feleségét emlegette. Áradozott róla. Láthatóan nem neheztelt az öccsére a kolléganő szinte nyílt fölajánlása miatt, de nem mulasztotta el, hogy a leg­közelebbi levelében meg ne említse: „ez a kutyaharapás nem gyógyul a szőrével”.

Frank szívósan s lelki hozzáértéssel gondozta a bátyja érzel­meit. Figyelme a rész­le­tekre is kiterjedt. Gerzson pedig az öccse leveleiből ötödször, hatodszor olvasva is erőt tudott meríteni. Hálás volt a telefonhívásokért is. Frank rendszerint az esti órák­ban telefonált, amikor már kifogyott a munkából és magányos búskomorságba zu­han­va egyre csak Susu járt az eszében, ugyan­akkor a legcsekélyebb utalást is, ami a való­ságra figyelmeztette volna, mereven elhárította. így járt a körzeti orvos is, aki vér­nyomásmérés közben jóindulattal megemlítette: ügyvédre kellene bízni a dolgok inté­zését. Gerzson azonnal belefojtotta a szót: – A válás gondolatával nem foglal­kozom! …

A reményt egyetlen napra sem adta föl. Minden áldott reggel nyolc óra előtt felhívta Kis Ágota lakását, Susuval azonban egy­szer se tudott beszélni. Bosszúságát magába fojtva hallgatta a barátnő beszámolóját a piaci árakról, a pincében feltört vízről, a televízió esti műsoráról, egyéb semmiségekről, míg bele nem unt az egy­oldalú csevegésbe, és letette a kagylót, mégis bizonyos elégedettséggel, hisz valami mó­don pár percig kapcsolatban volt a feleségével. Egyik reggel Budapesten nem vet­ték föl a telefont. Gerzson megrémült. Telefonált délben is, este is. Hiába. A kö­vet­ke­ző nap óránként hívta Kis Ágota lakását. így ment egy héten át. – Rossz a tele­fon­juk? Elutaztak? Elköltöztek? – ta­lálgatta idegesen. Ajánlott levelet küldött. Két héten át minden este azzal a reménnyel aludt el, hogy majd holnap hozza a postás a választ. A tizenötödik este kétségbeesve telefonált Franknak.

– Baj van!

– Mi történt?

– Nem akarlak megint belekeverni, drága testvérem – fogta Gerzson kérlelőre –, nagyon szégyellem, elhiheted nekem, de minden reményem benned van…

Helga a szomszéd szobában a televízió műsorát nézte. Nagyo­kat kacagott. Bol­do­gan, lányosán. Angol vígjátékot vetítettek. Frank ki nem állhatta a bárgyú angol víg­játékokat.

– Nem veszik fel a telefont – panaszolta Gerzson kiful­ladva az izgalomtól.

– Biztos elmentek otthonról. Moziba vagy sétálni.

– Hetek óta …

Frank meglepődött. Vigasztalást keresett.

– Lehet, hogy rossz a telefonjuk. Pesten ez könnyen előfordul.

– Már ajánlott levelet is írtam, több mint két hete. Választ nem kapok. Néha már úgy érzem, hogy a kálváriák kálváriáját já­rom, és bele fogok őrülni ebbe a rohadt bizonytalanságba.

Frank hallgatott.

– Lehetetlent kérek? – kérdezte Gerzson.

– Azt se tudom, hogy mit kérsz.

– Bizonyosságot, hogy mi van a feleségemmel.

– Fáradt vagyok, Gerzson, halálosan fáradt. Nehéz napom volt, csoda, hogy állok a lábamon.

Azt gondolta közben: – Nemhogy felhagyna ezzel a házas­sággal, ahogy férfihez illik …

– Ne haragudj, hogy hozzád fordulok.

– Mit tehetek, Gerzson?

– El kellene menned ahhoz a némberhez.

– Mondtam az előbb, hogy rettenetes nehéz napom volt. Pil­lanatnyilag olyan vagyok, mint a kifacsart citrom …

– Nem, nem! Nem arra gondoltam, hogy most rögtön oda­rohanj – sietett Gerzson a magyarázkodással. – Eszembe se jutott, hogy most. Holnap vagy holnap­után, vagy a jövő héten, amikor időt tudsz rá szakítani, és nem leszel olyan fáradt, mint most. Csak azt szeretném tudni, hogy nem történt semmi baj.

– Mi történt volna?

Gerzson a hangból megértette, hogy az becsének terhére van a beszélgetés, szeretné, ha mielőbb befejezik.

– Fia úgy gondolod – visszakozott –, hogy egyáltalán nincs kedved hozzá, se holnap, sem a jövő héten, akkor vedd úgy, hogy egy szót se szóltam. A te helyedben talán én is un­nám már a dolgot.

– Mire jó ez neked, Gerzson?

– A reményre van szükségem! Addig is él, hogy még minden jóra fordulhat! De még egyszer mondom, ha bármi kellemetlen neked, vagy Helgának …

Frank félbeszakította.

– Meglesz, ne rimánkodj már!

Csönd lett.

Frank megadva magát sóhajtott a telefonba.

– Holnap tűvé teszem utána a várost.

– Segítesz? – érzékenyült el Gerzson a távolban.

– Nyugodtan alhatsz.

A film közben véget ért.

– Ki telefonált? – érdeklődött Helga.

– Gerzson.

– Mit akart?

– Megint a felesége …

– Miért nem boldogul saját maga? Te szerezd vissza az ő fe­leségét? Nevetséges.

– Ismered, hogy milyen.

– Végül is a ti dolgotok – fordult el Helga. Az ablakhoz sé­tált, lenézett a Dunára, mely fodros volt a széltől.

Frank arra gondolt: az ember élete tényleg egy befejezetlen képhez hasonlítható, ahogy az öreg manóarcú festő szokta mon­dani, az ember életében vonalak helyett kap­csolatok nyüzsögnek, a helyzet éppoly zavaros, és a döntés mindig éppoly kegyet­len, mint a művészé: melyik vonalat markolja ki a végtelenből s me­lyiket enged­je a semmibe.

– Nincs elég bajunk … – sóhajtott Helga a folyót bámulva.

– Baj az van.

Helga azzal az utánozhatatlan mozdulattal fordult meg, ami még hajdan, a kitele­pí­tésük hajnalán született, amikor az üres teherautó megállt a házuk előtt és két rend­őr benyomult az udvarra.

– Történt valami?

– Egy nyomozó járt ma nálam a szerkesztőségben.

– Nyomozó? Mit akart?

– A nyugatnémet utazás érdekelte. Meg az asztaltársaság.

– Az asztaltársaság?

– Ártatlan dolog az egész.

– Az előbb azt mondtad, hogy baj van.

– Félreértettél. Egyáltalán nincs semmiféle baj. Más újságíró­val is megesik, hogy fölkeresik a nyomozók.

– Téged nem szoktak zaklatni.

– Zaklatás nem volt. Kár, hogy megemlítettem.

– Miért ne tudhatnám, hogy mi történik veled?

– Hiszen tudsz mindent.

– Te szabod meg, hogy mennyi az a minden. Azt hiszed, nem veszem észre, hogy néha szándékosan úgy viselkedsz, mint­ha nem is lennék a világon …

– Helga!

– Pedig nem adok okot rá – kezdte az asszony belelovalni magát a sérelmeibe. – Ha történik valami veled, arról legtöbb­ször csak utólag szerzek tudomást. Ahelyett, hogy megbeszélnéd velem. Elvégre a feleséged vagyok, és lehet, hogy tanácsot tud­nék adni.

Helga mondta a magáét, majd Frankra bámulva hirtelen el­hallgatott. Egy meg­tört­nek látszó fáradt öregembert látott maga előtt, az orra megvastagodott, a szeme alatt táskák és gyűrő­dések, a száj kemény vonala csüggedt s mintha meggörbült vol­na.

Aggódva ölelte át.

– Mit akarnak tőled?

– Bánom, hogy szóba hoztam.

– Még szép, hogy elmondod a feleségednek.

– Semmi okod az idegeskedésre.

– Ismerni kell ezeket – jegyezte meg Helga, mint aki min­dennel tisztában van.

Házasságuk évei alatt hozzászokott, hogy Frank általában min­dent egyedül old meg, noha nemegyszer előfordult, hogy cáfolhatatlanul érezte: a férje segítségre szo­rul­na, de Frank magába zárkózott, hajthatatlan volt, s így7 Helga számára nem ma­radt más, minthogy finom tapintattal viselkedjen, mint aki megérti: nem arról van szó, hogy nincs rá szükség. Most azonban Frank nem tudott mit kezdeni a nyomozó láto­gatásával, egyszerre vala­hogy elege lett a magá­nak­való­ságból, hogy mindent egye­dül akar értelmezni és megoldani, föl se fogva, hogy ily módon tulajdon­képpen ön­ma­ga kiszolgáltatottja. Mindenről beszámolt Helgának, részletesen és szakszerűen. Kezd­ve onnan, hogy második hete képtelen befejezni az esedékes riportját, hiányoz­nak a fordulatok s főként annak eldöntése, hogy van-e értelme az írásnak. Dél­után az asztal­fiókba vágta a jegyzeteket, fölhívta az igazságügyi miniszterhelyettest. Fönn­akadt a titkárán. – Értse meg, hogy sürgősen tisztáznom kell valamit a főnökével – magya­rázta in­gerülten –, fel tudja fogni, hogy közügyről van szó?… A titkár nem volt hajlandó kapcsolni a főnökét. – Te barom! – csapta le Frank elkeseredetten a telefont. Egyetlen kiútnak látszott: át­rohan a vendéglőbe, ahol olykor ebédelni, több­nyire azonban inni szokott. – A szokásosat! – vetette oda a pincérnek, aki tudta, hogy egy pohár vodkát kell hozni, majd egy percen belül a következőt. Fél óra múlva vala­melyest lehiggadva visszament a szerkesztőségbe, remélve, hogy mielőbb estére fordul az idő és vége lesz a napnak.

A szobájában egy harminc év körüli ballonkabátos férfi várta. Divatosan gon­do­zott koromfekete frizura, frissen borotvált arc. A borbélytól érkezhetett. Sűrű szem­öldö­kének szőrei mulatságo­san meredeztek. Mozgása, ahogy Frank felé lépett és kezet nyúj­tott: a mackósság és modoros kimértség keveréke. Égő fekete szemének tüzében fürkészés. És valamiféle éhség. A fekete mélységben erő és magabiztosság.

– Forró – biccentett.

– Freytág.

– Nem zavarom?

– Vesse le a kabátját – ajánlotta Frank.

Forró kifogástalan szabású galambszürke öltönyt viselt, mel­lénnyel. Miután leült a vendégfotelba, gondosan megigazította a nadrágja élét.

– Egy kávét? – kérdezte Frank.

– Nem vagyok kávés.

– Miben segíthetek?

Forró a zsebébe nyúlt, kihúzta és felnyitotta az igazolványát. A tenyerében tartva mu­tatta. A mozdulat diszkrét volt s együtt­működésre szólított fel. Frank zavarba jött. Hátrább tolta maga alatt a széket, furcsa bizsergést érzett a gyomra táján. Ha­son­lót, mint azon a múltból felrémlő napon, mikor egy ávéhás tiszt föl­kereste, és Gerzson felől érdeklődött.

– Személyesen hozzám? – kérdezte.

– Igen.

– Hát akkor kérdezzen, és én majd válaszolok. Amire tudok.

– Ne legyen ennyire hivatalos – biztatta mosolyogva a nyo­mozó. – Beszélgetni jöttem.

– Hogy értsem ezt?

– Szeretnék magával közelebbről megismerkedni.

– Milyen szempontból?

– Emberileg.

– Értsem úgy, hogy elhatározta, ha a sors nem hozta össze velem, akkor most segít saját magán?

– Így is felfogható. Legfeljebb kérdezek is egy-két dolgot.

– Például?

– Csak akkor válaszoljon, ha nem érez semmiféle kényszert.

– Nincs titkom.

– Egy nyilvánosság előtt élő újságírónak nem is lehet.

– Valami mégis érdekli, nem?

– Az utazás.

– Melyik?

– A sváboknál.

– Már ki is ment a fejemből.

– Jobb elfelejteni? – pillantott a nyomozó fürkészőn Frank­ra. A mosoly eltűnt az arcáról.

Frank megborzongott: – Most fordul komolyra a dolog? …

– Olvastam a jelentést – ingatta Forró gondterhelten a fejét.

– Minden benne van – nyugtatta meg Frank.

– Nem biztos. Ha például azért jöttem volna magához, hogy kiegészítő infor­má­ciókat szerezzek, tudnék mit kérdezni.

– Vágjunk a közepébe.

Forrót megzavarta a türelmetlen, követelőző hang. Fölrán­totta a szemöldökét, mint aki rájött: ezen a nyomon kereshet valamit.

– Érdekelne, hogy milyen volt a hangulat.

– A miénk vagy azoké?

– A maguké.

– Igen, igen … – próbált Frank időt nyerni.

– Valamilyen hangulat csak volt?

– Abban a hajtásban? Minden este kimerültén zuhantunk az ágyba. Ha fáradt az ember, örül, ha saját magával tud foglal­kozni. Különben ritkán voltunk magunk között.

– Esténként nem beszélték meg a tapasztalatokat?

– Ezt a kérdést másnak tegye föl. A tapasztalatok összegzése nem az. én reszor­tom volt.

– Hanem?

– Fogalmam sincs, hogy kit jelöltek ki közülünk. Engem nem.

– Vitás kérdések nem kerültek szóba?

– A tárgyalások alatt egyetlen rosszul fogalmazott mondat se hangzott el.

– Maguk között. Úgy gondoltam.

– Miről vitatkozott volna hat holtfáradt magyar újságíró?

Frank gondolatban hozzátette: – Akik egy követ fújtak …

– Szóba se jöttek a szociáldemokrácia kérdései?

– Miért jöttek volna? – kérdezett vissza ingerülten Frank. A nyomozó kezdett a terhére lenni. Szívóssága fárasztó és ellen­szenves volt. Egyre nehezebben viselte kutató nézését.

– Hamburgban, amikor a Stern vendégei voltak, a svábok megpróbálták fölvenni magukkal a politikai kapcsolatot.

– Erről nincs tudomásom.

– A wupperthali polgármester ebédjén se történt semmi? Mi­után megnézték Engels nagybátyjának a házát, amit a szocdemek politikai múzeumnak rendeztek be?

– Maga több mint tájékozott – jegyezte meg Frank.

– Kiváló a jelentés.

Frank azt gondolta: – Ha olyan kiváló a jelentés, akkor mi a fenét akarsz tőlem? …

– Sajnos, velem nem sokra megy – vonta föl kelletlenül a vállát. – Szürke kis tag voltam a delegációban.

– Ne szerénykedjen – mosolygott a nyomozó. – Maga ott az asztaltársaságot képviselte.

Frank meghökkent. Nyirkos lett a tenyere.

– Hogy jön ez ide?

– Meg se fordult a fejében?

– Nem azért voltam kint.

– Pedig mérget vehetett volna rá.

– Nem lehet azon a szinten egy vendéglői asztaltársaságot képviselni – mondta Frank bosszúsan. – Én legalábbis alkal­matlan vagyok az ilyesmire. De a társaságot se tartom alkalmas­nak.

– Ne becsülje le a barátait – kacsintott a nyomozó. Elége­dettnek látszott. – Sze­mély szerint igazán sajnálom, hogy nem lehetek a maguk asztaltársaságának a tagja. Nagy­szerű lehet, hogy néhány ember rendszeresen összejön. Más a barátság és más a szerelem. A házasságról nem is beszélve. Egy asztaltársa­ság, az igen! Maguk választ­ják egymást. Mondhatni, hogy egyfor­mán gondolkodnak.

– Nem egészen.

– Összetartja magukat a közös politikai felfogás, az erkölcsi kérdések azonos meg­ítélése. Esetleg egy magasabb rendű cél! Igazam van?

– A barátom többet mondhatna erről.

A nyomozó úgy tett, mint aki most kapott észbe.

– Ja, igen!… Látja, róla szinte megfeledkeztem. Hiszen ő aztán oszlopos tagja az asztaltársaságnak! Moskovics Ernő nagy­szerű ember!

Frank cigarettára gyújtott. Nem bánta volna, ha végre rájuk nyit valamelyik kollé­ga, vagy megszólal a telefon.

– Tudom, hogy maguk barátok – mondta Forró.

– Már huszonöt éve.

– A barátság szent dolog.

– Mire válaszoljak még? – kérdezte Frank udvariatlanul.

– Nem kihallgatás ez – csóválta a fejét megbántva a nyo­mozó.

– No persze, hiszen nem vagyok Raszkolnyikov.

– Mint ahogy én se Porfirij.

– Maguk többet tudnak rólunk, mint mi saját magunk – mondta Frank.

Keményen hangzott.

Forró szemrehányóan nézett Frankra.

– Mi nem bűnösök után szaglászunk. Csak ennyit mondha­tok magának, bará­tom.

– Mégiscsak faggatják az embert.

– Kénytelen vagyok magát kiigazítani – magyarázta a nyo­mozó türelmesen. – Mi nem faggatózunk, hanem beszélgetünk. Ez része a kapcsolatnak. A mi számunkra leg­fon­to­sabb az em­beri kapcsolat. Föl se merül magában az a lehetőség, hogy talán szeret­tem volna személyesen is megismerni?

Ártatlanul csillogott a fekete szempár.

– Egyébként rendszeresen olvasom az írásait.

Frank meghökkent.

– Nem hiszem, hogy ezért jött.

– Ezért is. És nagyon örülök, hogy személyesen megismer­hetem. És elszomorít, ha föl se tételezi rólam, hogy az én pályá­mon is lehetnek magánéleti gesztusok. Tet­szik egy könyv. Egy kiállítás. Én is megfordulok egy csinos nő után. Elolvasok egy cikket az újságban, és azt mondom magamban: mintha én írtam volna.

Frank azt gondolta: – Akkor miért azzal kezdted, hogy fel­mutattad az igazol­ványodat? …

– Látom, hogy nem hisz nekem – mondta Forró csalódot­tan.

– Miből gondolja?

– Az emberi szem a lélek tükre.

– Ez szépen hangzott, de vegye figyelembe, hogy rossz na­pom van – sóhajtott Frank. – Igazán sajnálom.

– Az sem űzi el a rosszkedvét, ha bevallom, hogy minden írását el szoktam olvasni?

– Ezt nem mondja komolyan …

– A legkomolyabban. Legutóbb két külvárosi fiatalról írt, akiknek a szülei harag­ban vannak egymással. A címe: Nem Ve­ronában. Nagyon jó címválasztás volt. Pon­to­san fedte a monda­nivalót.

A nyomozó lehunyta a szemét, láthatóan összpontosított.

– Várjon csak!… Ha jól emlékszem, ezekkel a szavakkal kezdte: „A ház roman­tikus, öregen, kicsit roskatagon ácsorog a görbe hegyi utcában …”

Diadalmasan nézett Frankra.

– Pontosan idéztem?

Frank zavarba jött.

– Miért olvassa az írásaimat?

– Majd egyszer elmondom. Esetleg fehér asztalnál. Ha nem veszi tolakodásnak.

– Most is elmondhatja.

Forró sajnálkozva pillantott az órájára.

– Sajnos, mennem kell. így is túl sokáig tartottam föl. Gátlás nélkül raboltam az idejét. Addig is, amíg ismét találkozunk, csak annyit mondanék, barátom, hogy ere­de­tileg diplomáciai pályára készültem. A tanáraim szerint értettem a szakmához, és két leg­fontosabb tulajdonságomat az érdeklődésben és a kitartásban ha­tározták meg. A többiről majd legközelebb …

Leemelte a fogasról a ballonkabátját, a karjára terítette. Gon­dot fordított a hatá­rozott, férfias kézfogásra.

– Köszönöm, barátom. Hálásan köszönöm.

– Mit?

– Hogy lehetővé tette ezt a beszélgetést.

A nyomozó látogatásának végül is egyetlen olyan mozzanata se volt, ami nyug­ta­lan­ság­ra adhatott volna okot, ennek ellenére Frank úgy gondolta: már semmire se lehet oly könnyedén, barátian, elégedetten és magabiztosan gondolni, mint Forró meg­jele­nése előtt.

– Most mi lesz? – kérdezte Helga.

– Szerintem nincs mitől tartani.

– Negyvenhétben az ilyenek intéztek el bennünket.

– Az más volt.

– Azért csak légy óvatos.

Frank örült a gondoskodó szavaknak. Viszonzásul azt gon­dolta: – Én pedig ked­ves leszek hozzád, sőt udvarolni fogok neked, sétálni hívlak és kártyázni is fogunk tea és keksz mellett, amikor csak akarod …

Másnap a szerkesztőségből felhívta Kis Ágotát.

– Mi történt a telefonjával?

– Rossz volt.

– Hetekig?

– Tegnap javították meg.

– A bátyám levelére miért nem válaszolt?

– Kifogyott a tinta.

Frank dühös lett.

– Szándékosan teszi tönkre a bátyám életét?

– Telefonon semmit se mondok.

– Akkor odamegyek magához.

– Most nem lehet. Majd este hét után.

– Korábban – alkudozott Frank.

– Hét után. Vagy semmikor.

Kis Ágota, bár nem volt szokása, este hét óra előtt néhány perc­cel anyaszült mez­telenül bújt a könnyű, kockás takaró alá. Éjsza­kára pizsama vagy hálóing helyett általában tiszta bugyit vett föl, hozzá ingblúzt. A kompozíciót bébidollnak nevezte. Az ágyban is őrzött valamit a paraszti szemérmességből, most azonban minden gátlással fölhagyott. – Nem kelek föl, amíg meg nem érkezik, ha kell, akár egy hétig is várok – gondolta vidáman. Képzeletben megpróbálta követni Frankot: most zárja el az iratait az asztalfiók­ba, felhajt egy konyakot, frissítő szeszt locsol az arcára, be­csap­ja maga mögött a szerkesztőségi szoba ajtaját, beszáll a liftbe, elindul az autóval… Ahogy telt az idő, nyugtalanság fogta el a takaró alatt. – Jaj, istenem, milyen lehetek így?… Nem szokta meztele­nül nézegetni magát, jóformán csak futó elképzelései voltak, ho­gyan mutat ruha nélkül. A kolozsvári orvos legutóbb ugyan egy ha­talmas álló­tükörrel állított be, biztatta, hogy nézegesse magát, Kis Agota azonban anélkül, hogy a szivacslemezek közül kicsomagolta volna az ajándékot, a kamrába vitte és a falhoz támasztotta.

A józsefvárosi bérház éppoly sötét és büdös volt, mint leg­utóbb. Frank már nyúlt a csengőhöz, amikor észrevette az ajtóra szögezett irkalapot: NYITVA VAN!

Sötét tömegnek érezte magát az előszoba félhomályában.

– Jobbra van a villanykapcsoló! – kiáltotta Kis Ágota az ágyból.

Fény árasztotta el a szobát.

Frank meglepődve fedezte föl az állig betakarózott Kis Ágo­tát. A frizurája is meglepetés volt: az egykori mozicsillag, Pola Negri viselte így a haját.

– Csak nem beteg?

– Kutyabajom.

Kis Agota igyekezett különösebb izgalom nélkül, könnyedén válaszolni, zavarát azonban nem palástolhatta.

Frank olyan mozdulatot tett, mint aki helyet keres magának.

– Ide, az ágyam szélére – húzta félre Kis Ágota a takarót.

– Mégis beteg?

– Mondtam, hogy nem. Csak épp nincs rajtam semmi.

Frank meg se tudott szólalni. – Csapda, az istenit! – döb­bent meg.

– Nem is izgatja, hogy nincs rajtam semmi? – nézett rá Kis Ágota ártatlanul.

Frank hallgatott.

– Csak nem némult meg? – nyúlt ki a nő keze a takaró alól. Megérintette Frankot. Oly gyöngéden, ahogy a kedves alvót szokás fölébreszteni.

– Itt van? – mutatott Frank a hálófülke tapétázott titkos aj­tajára.

– Kire gondol?

– A sógornőmre.

– Nincs ott.

– Hova tüntette?

– Tüntettem? … – mosolygott Kis Agota bizalmasan. – A barátnőm felnőtt, önálló ember. Ha nincs itt, mert már nincs nálam, akkor csak úgy teheti fel a kérdést, kedves szerkesztő úr, hogy: hova távozott? Egyébként köszöni szépen, jól érzi itt ma­gát Pesten.

– Hol van?

– Csak annyit mondhatok, hogy már nem lakik nálam.

Kis Ágota derékig kiemelkedett a takaró alól. Kihúzta magát, miáltal a mellei megemelkedtek s valahogy meg is teltek.

– Miért nem velem foglalkozik?

– Mert a sógornőm miatt jöttem.

Kis Ágota mosolya megüvegesedett.

– Undok …

Frank hiába fordította el a fejét, hogy ne lássa Kis Ágota meztelenségét, a nadrágja feszülni kezdett. – Nem normális ez a nő – gondolta idegesen.

Kis Ágota a bal mellére mutatott.

– Nem gondolja, szerkesztő úr, hogy ez kisebb, mint a má­sik? Nézze csak meg! Szerintem keményebb is, hiszen a szívem fölött van.

Frankra mosolygott.

– Meg szabad fogni – biztatta.

Várt. Hiába várt. Aztán a halántékához kapott. A tenyerével szorította. Kétség­be­esve pillantott Frankra.

– Jaj, istenem …

Kiugrott az ágyból. A fejét fogva járkált fel s alá a szőnyegen. Frank nem tudta mire vélni a váratlan fordulatot. Nem vette le a szemét a nőről. Azt gondolta: – Most már mindegy, a rohadt életbe! … Szembetűnő volt Kis Agota testének arányossága. Karcsú dereka harmonikus átmenetet képezett a mellek vonalá­val, a lányosán kes­keny csípővel, hosszú lábai könnyedén, szinte táncosán mozogtak. Természetes volt és izgató, csupán az arcán volt valami különös, vagyis a testéhez nem illő: kifejezése nem evilági, már-már mint a holdkórosé. – Végem van, ha el nem iszkolok – gondolta Frank.

– Vegyen már föl valamit magára! – szólt csaknem gorom­bán.

Kis Ágota egy lépést közelített, aztán az ablakhoz libegett. Keskeny rést nyitott a vastag elsötétítő függönyön.

– Jöjjön csak ide!

Frank nem mozdult.

– Jöjjön már, nem eszem meg!

Franknak úgy tűnt, iszonyúan hosszú idő telt el, mire az ab­lakhoz ért. Napok, hetek múlásával ért föl.

– Nézzen le oda! – húzta Kis Ágota a függönyréshez Frank fejét. – Látja ott azt a Velorexet?

– Látom.

– A zöld kapu előtt.

– Mondom, hogy látom.

– Múlt szerdán éjjel azon a helyen kibeleztek egy férfit. Arra ébredtem, hogy ordí­toznak lent. Kinézek, hát, uramisten, a lám­pa alatt, ott lent az utcán fekszik a szerencsétlen. Lógtak a belei.

Frank elfordult. Hányinger kerülgette.

Kis Ágota érdeklődve figyelte az arcát.

– Undorodik az ilyen dolgoktól?

– Jobb, ha abbahagyja – nyögte Frank. Remegett a gyomra.

– Nem kell félni – nyugtatta Kis Ágota. – De azért nem árt, ha tudja, hogy milyen környék ez.

– Sejtem.

Kis Ágota úgy fordult el az ablaktól, hogy Frankot szinte a sarokba nyomta. Az imént fölidézett utcai vérengzés feledésbe merült, Frankot másfajta izgalom fogta el. Másfajta kő a gyom­rában. Másfajta remegés. A hús mágnesessége. Ravasz, könnyed siklás. Kis Ágota az ölébe fordult, csak annyi időre, hogy a combja nyomásával meg­győ­ződjön róla: nem tette túlságosan próbára a férfi idegeit? Frank keze már moz­dult, hogy megra­gadja végre és magához szorítsa, a nő azonban ügyesen tovaper­dült.

– Igyon egy korty whiskyt – ajánlotta. –Jót fog tenni.

Töltött magának is.

Frank azt gondolta: – Ilyenkor történnek az emberrel a leg­nagyobb disznóságok …

Kis Ágota bele se nyalt az italba. A varrógép mellől előkotorta az orvosságos dobozát. Bekapott három tablettát.

– Lehet, hogy agytumorom van? – meredt Frankra.

– Miért csinálja ezt?

Kis Agota odalépett hozzá. Lúdbőrös volt, a szeme zöldesen csillogott.

– Lehet, hogy a maga szemében úgy viselkedek, mint egy lotyó – mondta. – De a szavaimat nem vonhatja kétségbe.

Frank sietve megnyugtatta.

– Eszemben sincs.

– Szeretem magát, Frank. Csak magát szeretem. Nem a ko­lozsvári orvost. Senki mást nem szeretek, csak magát. És kijelen­tem, ha akarja, magnóra mondom, hogy mindent hajlandó va­gyok megtenni azért, hogy maga is szeressen.

– Ezt nem lehet kierőszakolni.

– Tudom, Frank.

Kis Ágota a nyakába csimpaszkodott.

– Mondhat rám mindent. Azt is, hogy kurva vagyok. Elhí­resztelheti rólam, hogy bediliztem. Amit akar, azt csinálhat. De maga előtt tiszta vagyok. Maga előtt semmit se tagadok le. Meg fogja látni.

Volt ebben az alázatos feltárulkozásban valami megindító.

Kis Ágota csókolgatni kezdte, fürge kezét azonban, mely a nadrágba igyekezett volna, Frank lefogta. Kis Ágota sértődötten ugrott hátra. A mozdulat oly heves volt, mintha ki akarta volna magát szakítani. Az ágyra vetette magát. Hamarosan felült, gon­dosan elsimította a takaró ráncait, fölrázta a párnát.

Frank elfordult, hogy ne is lássa. – Szórakozik velem – gondolta dühösen.

– Emlékszik a múlt hónap első szombatjára? – kérdezte a nő.

– Miért? Mi volt akkor?

– Emlékszik vagy nem emlékszik?

– Egyik nap olyan nekem, mint a másik – válaszolta Frank bizalmatlanul. Tartott attól, hogy Kis Ágota megint kieszelt vala­mit.

– A kilencediké is csak egy kis semmi nap az életében?

Frank felvonta a vállát.

– A születésnapomra céloz?

– Emlékszik, hogy azon a napon este nyolc és kilenc között hányszor csöngött a telefonja?

Frank megpróbált visszaemlékezni, de csak az látszott biztos­nak, hogy a szüle­tés­napja estéjén alaposan leitta magát.

– Rémlik, hogy valaki hülyéskedett – mondta. – Fölvettem a telefont, de nem szólt bele senki.

– Én voltam az.

– Maga?

– Egyetlen óra alatt tizenkétszer hívtam föl, hogy szerencsét és boldogságot kíván­jak a születésnapjára. Kicsi szívem, kicsi szám, minden jót kíván… De egyszer se volt hozzá bátorsá­gom, hogy megszólaljak.

– Szóval, maga volt – mondta Frank olyan hangsúllyal, mintha azóta is foglal­koz­tatta volna a rejtély, aminek most várat­lanul megtalálta a kulcsát.

– Tizenharmadszor már nem tárcsáztam.

– Nyilván belefáradt.

– Nem, nem! Attól féltem, hátha mégis megszólalok, és pont tizenharmadszorra. Ez a szám nem szokott szerencsét hozni nekem. Bánatomban megittam tizenkét kis pohár konyakot. Le­ittam magamat a sárga földig.

– Megnyugtatom, hogy én is.

– Lám, ez is összeköt bennünket – cuppantott Kis Ágota boldogan hatalmas csókot Frank arcára, majd a takaró alá bújt. – Nem zárná be az ajtót?

– Miért ne?

Frank gondosan kulcsra zárta az előszobaajtót. Nyugodtabb lett, mint aki tartott attól, hogy rájuk nyitnak.

Kis Ágotán semmi se múlt. Fürge ujjaival pillanatok alatt bele­talált Frank nad­rág­jába, elégedetten szuszogott, a mellét nyöszö­rögve Frank szájához nyomta. A kísérlet nagy­szerűen indult. Lovagló ülésbe csúszott, kissé megemelkedett, erre a mozdulatra mindig külön gondot fordított, bármennyire is fűtötte a vágy, nem hamarkodta el. Csak lassan fogta föl, hogy a dolog kezd re­ménytelenné válni. Úgy tűnt: egy pilla­naton múlt csupán, de az kegyetlenül hosszúra nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte értetlenül.

Frank hallgatott.

Kis Ágota becsapottan fordult le. Az ő ágyában ilyen még nem történt. – Mondják, hogy vannak ilyen férfiak – gondolta sajnálkozva.

A kudarc azonban nem szegte a kedvét. Kis idő múlva ismét munkára küldte az ujjait, körültekintőbben, mivel attól tartott, hogy az imént túlságosan is rámenős volt. Amikor a helyzet ismét több mint bíztató lett, óvatos mozdulatokkal rámászott Frankra. Az eredmény ugyanaz.

– Hogy van ez magánál? – kérdezte idegesen.

Frank nem válaszolt. A mélyponton volt. Úgy vélte: Helga alakja suhant át a szobán. Kedvenc kockás szoknyája felcsúszott, hosszú szőke haja lebegett utána, mint leánykorában, egyik kezé­vel úszómozdulatokkal kaszált a levegőben, a másikat a szívére szorította. Frank nem volt az érzelmek rabja, most azonban elérzékenyült. – Isten büntetése, megérdemlem – gondolta.

Kis Ágota anyáskodva simogatta.

– Rosszul csináltam?

– Nem magán múlt.

– Tudni szeretném, hogy miben hibáztam?

– Nem maga, hanem én – nyugtatta meg Frank. Úgy érezte, a hímtagja helyén űr tátong. Nem mert odanyúlni. Hátha nincs ott.

Kis Ágota kitartóan simogatta a vállát, a mellét, a karjait. A lelke mélyén még reménykedett a kedvező fordulatban.

– Én vagyok a hibás – sírta el magát.

– Magán semmi sem múlt.

– Dehogynem …

Kis Ágota bőgött. Mint a gyermek.

Frank lassan összeszedte magát. Idétlen lett volna, ha vigasz­talni kezdi a csaló­dott nőt, így inkább csöndben várt. Kis Ágota hanyatt vetette magát, könnyes tekintete a plafonon kalandozott.

– Beszélhetek az apukámról? – kérdezte.

Frank félszegen hallgatott.

– Mondtam már, hogy a családban a legforróbban az apuká­mat szerettem?

– Igen.

– Maga sokban hasonlít rá.

– Csak nem? – hökkent meg Frank.

– De igen.

– Alig ismer.

– Egy nőnek, ha akarja, nem sok kell, hogy megismerjen egy férfit.

– Ez azért túlzás.

– Egy nőben, ha igazi nő, megvan ez a tulajdonság.

Kis Ágota áthatóan nézett Frankra.

– Nem baj, hogy összehasonlítottam az apukámmal?

– Nem zavar.

– Az apukámat sajnos lecsukták ötvenegyben. Kuláknak mi­nősítették, pedig saját magától lemondott a hatvan hold földjéről.

– Hatvan hold nem kevés.

– Örökségbe kapta, de az apukám a lovakat szerette, nem pedig a földet. Nem sajnálta a hatvan holdat, de a lemondó pa­piros elveszett. A barátai a kisujjukat se mozdították érte. A csa­lád se nagyon törte magát, csak egyedül én. Amikor elvitték a nyomozók, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Kislányom, te majd előkeríted azt a papírt és kiszabadítasz …” Elhiszi, hogy odaadtam volna az életemből tíz évet, csakhogy kiszabadítsam? Nyolc hónappal később meglett a papír. A tanácson dugták el. De akkor már elítélték az apukámat egy év két hónapra.

Frank futólag a lányára gondolt: Fanny vajon milyen áldozatra volna képes?

– Azt mondják rólam – folytatta Kis Ágota –, hogy szél­sőségesek az érzelmeim. Igaz lehet, mert amikor az apukámat rajtakaptam, hogy megcsalja az anyukámat, sza­bá­lyosan gyűlöl­tem. Meg tudtam volna ölni. Az iskolában súgta be egy lány. Azt hit­tem, rögtön ott süllyedek el! Az én apukám! A nője a megye kurvája volt! El­men­tem a lakására. Azt mondta, sajnos nem tehet semmit, mivel állapotos az apám­tól. Igen? És az a sok más kurafi, akik megfordultak az ágyában? Este vissza­men­tem. Az apám ott volt. Ingben, gatyában ült az asztalnál, borozgatott. Sírva kö­nyö­rög­tem neki. Fenye­getőz­tem. Azt mondtam, ha nem jön haza, kopaszra vágatom a hajamat. Derékig érő copfjaim voltak. Csak nevetett. Hazamentem és odaálltam az anyám elé, és megmondtam neki: ha kíváncsi, hogy hol van az ura, akkor odavezetem ahhoz a cemendéhez. Anyám összeesett. Semmit se tudott a dologról.

– Képes volt beárulni az apját?

– Képes.

– Mégse szerette.

– Épp hogy nagyon is szerettem.

– Akkor meg féltékeny volt rá.

Kis Ágota felült az ágyban.

– Mit képzel maga rólam? – meredt Frankra.

– Előfordult már ilyesmi.

– Maga nem normális!

– Az apukája beleszeretett abba a nőbe …

– Kurvába!

– Nem bírta elviselni. Nem ritka eset.

Kis Ágota irtózva bámult Frankra.

– Kicsoda maga? Gyóntató atya?

Megelégelte a meztelenséget. Nyújtózkodva elérte a fotel kar­fájára vetett blúzát, a párna alól előkerült a bugyi is.

– Azt nem tudtam elviselni, hogy megalázza a családot azzal a kurvával! – kia­bált. – Semmi más nem érdekelt! Azért álltam oda a tükör elé, és ollóval tövig le­nyír­tam a hajamat! Olyan rövidre, amilyenre csak tudtam! Aztán anyámmal elmentünk a kurva lakására. Ő kisírt szemmel, én meg kopaszon. Nem csinál­tunk jelenetet, csak oda­mentünk, megnéztük apámat, hogy ott van-e. Részeg volt már. Sarkon fordul­tunk és hazamentünk. Beszögeltük az ajtót. A ablakokat is beszögeltük. Fél óra múl­va jött az apám. Zörgetett, verte az ajtót meg az ablakokat, de nem engedtük be. Kilesel­kedtem. Ott állt, szegény, az ajtó előtt ingben, kiskabátban. Január volt, mínusz tíz fok. Vagy még an­nál is hidegebb. Egész éjjel az ajtó előtt állt a hidegben. Én meg bent sírtam …

Frank megborzongott. Úgy gondolta: bármilyen furcsa, már-már menthetetlen helyzetbe is sodorta magát, elérkezett az idő, hogy végre föltegye azokat a kérdé­seket, amiért idejött.

– Minek ártja bele magát a bátyám életébe?

– Susu olyan nekem, mint a testvérem. Annál is több. A bátyja pedig emlékeztet valakire.

– Rossz emlék?

Kis Ágota hallgatott. Kis idő múlva elsírta magát.

– Nagyon.

A múltból föltűnt egy vadászsapkás férfi: – Balla vagyok – nyújtotta a kezét. Az övé elveszett benne. Három hét múlva fel­tűnés nélkül egy kézitáskába csomagolta a leg­szük­ségesebb hol­miját, és megszökött a szülői házból. Huszonhárom éves volt. A vadászsapkás Pesten szerzett neki munkát és albérletet. Haza­vitte, bemutatta az anyjának, a barátainak. Öt hónap múlva el­jegyezték egymást. Másnap egy ismeretlen nő felhívta Kis Ágotát telefonon: – Vigyázz, kisanyám, a Balla nős ember és három gyereke van… Úgy érezte, azon nyomban ott ér véget az élete. Nem szólt Ballának a telefonról. Öt hónap alatt mindössze két­szer töltötték együtt a hét végét. Baila min­dig talált kifogást. Kis Ágota az ismeretlen nő telefonja után csak szombat este vagy vasár­nap ebédidő alatt volt hajlandó találkozni. Balla egy hónap múlva bevallotta: – Igen, feleségem van és három gyerek …

– Susunak mindene megvan a bátyám mellett – mondta Frank.

– Csak az önállósága hiányzik. Mondjuk úgy, hogy a szabad­sága.

– Ne mondja! Ismerem a bátyámat.

– A barátnőm mindent elmondott. Köztünk nincs titok.

Kis Ágota fölkelt, italt töltött. Franknak valamivel többet.

– Amikor én férjhez mentem, én is kénytelen voltam beadni a derekamat – nyújtotta Franknak a poharat. Remegett a keze. – Én is meghunyászkodtam az uram előtt, mert így neveltek, így élte le az életét az anyám, a nagyanyám. De ma már más va­gyok! A bensőmben is másik életet élek, és ezért át tudom érez­ni a barátnőm sor­sát. Sírnivaló, ahogy az első napokban viselke­dett. Bámulta a kirakatokat, az utolsó betű­ig elolvasott minden plakátot. Elcipelt magával a Duna-partra, föl a Várba, az üzle­tekbe. Naphosszat, megállás nélkül. Ahogy egy nő csinálja, ha valami nincs rend­ben. Az eladókkal telerakatta a pultot. Ahogy turkált az anyagokban, édes Istenem! Az a mohóság! Azt látni kellett! Én tudtam, hogy miről van szó, de az eladók semmit se sejtettek. Kicsit szégyelltem magamat. Meg sírtam. Hiszen a leg­jobb barátnőm…

Frank felhajtotta az italt.

– Ha tényleg kedvel engem – nézett Kis Ágotára –, akkor segítsen a bátyámnak. Küldje haza Susut. Kérem …

Kis Ágota nem válaszolt. Azt gondolta: – Abba a koszos fa­luba? Ahhoz a ló­szagú pasashoz? …

Megszólalt a telefon.

– Ki lehet ilyen későn? – kapta föl Kis Ágota a kagylót.

Elsápadt, idegesen pillantott Frank felé, aztán mint aki rátalált az egyetlen kiútra, szinte ordináré hangon porolni kezdett.

– Mit képzel maga? Nézzen az órájára!… Nem adtam föl semmiféle hirdetést!… Nem érti, ember, hogy mit mondok? Nem és nem! Férjes asszony vagyok, és hat neveletlen gyerekem van!

Lecsapta a kagylót.

– Egy pofa – számolt be Franknak. – Érdekelné a házas­sági hirdetés, amit erről a telefon­számról adtak le. Részeg disz­nó! …

Körbesétált a szobában, megállt a pianinó és a könyvállvány között. Mintha tükör előtt illegette volna magát.

Frank a zokniját találta meg először.

– Megígérhetne nekem valamit – kuporodott eléje Kis Agota.

– Attól függ.

– Nem azt, hogy állandó szeretőm legyen …

Ha ez a csönd tudott volna könyörögni. Ha segítségért kiált­hat.

– Csak legalább egyszer majd, jó? …

Frank biccentett. Vagyis mintha biccentett volna.

Másnap délelőtt zuhogó esőben a községi posta kézbesítője zörgetett Gerzson­nal.

– Telefonon keresik Budapestről – törölgette arcáról az esővizet.

– Miért nem kapcsolják ide?

– Mert nem működik a vonala, Freytág úr. Egyedül csak ná­lunk, a hivatalban lehet telefonálni. Műszaki vizsgálat van a kör­zetben.

– Akkor menjünk – nyúlt Gerzson a fogason lógó esőkö­penyért.

– Ráér, Freytág úr! A pesti hívó csak tizenkettő után lesz ott a helyszínen.

Az óra fél tizenegyet mutatott.

Gerzson húsz forintot nyomott a postás kezébe, aki nagy híve volt, hiszen min­dig nagy borravalókat kapott. Még a karácsonyi üdvözlőlapok kézbesítéséért is.

– Ott leszek időben. Mondja meg a kisasszonynak.

Találgatta: ki keresheti Budapestről? A minisztériumból? Az idegenforgalmi köz­pont­ból? Kis Ágota talán? – Csak nem Susu gondolta meg magát? – dobbant nagyot a szíve. A kézbesítő még vissza se biciklizett a postahivatalba, Gerzson a hátára terí­tette az esőköpenyt, fejébe nyomta a lovassapkáját.

– Még csak nyolc perc múlva tizenegy – mutatott a kisasszony a faliórára.

– Persze, persze … – kerülte Gerzson elvörösödve a kis hölgy tekintetét. – Mondta a Jóska, hogy csak tizenkettőre, de azért megvárhatom itt a hívást, ugye?

– Várja csak, nyugodtan.

Gerzson leült a padra. Ügyfél nem volt. Levette a sapkáját, köpönyegét maga mellé terítette. A kisasszony épp feléje pillan­tott. – Ezek mindenbe belehallgatnak – gondolta nyugtalanul. Ismerte a postáskisasszonyt, bár a keresztnevében nem volt biz­tos: Adél vagy Andrea?

– Meg tudná mondani, hogy ki a hívó? – kérdezte.

– A felesége.

Így, idegen által kimondva, száraz egyszerűséggel, hasonló volt egy szégyenletes leleplezéshez. Legalább valamiféle érdeklődés vagy egy kevés gúny lett volna a kisasszony hangjában, hisz Susu távozását nem lehetett eltitkolni a faluban. Időbe telt, míg elfo­gadható hangon kinyögte:

– Igen, gondoltam, hogy a feleségem Budapestről… Voltaképpen kérdezett volna: – Uramisten, mi történhetett? …

A hivatal összes dísze: a falióra és a be­ke­re­te­zett díjtáblázat. Két postai ablak. Egyik levél- és csomag-, másik a pénzfeladás­hoz. A kisasszony kezelte az egész hi­va­talt. Unatkozást színlelve rakosgatott maga körül, miközben egy kölcsönbe kapott pári­zsi divatlapot nézegetett. Huszonöt évével és csöpp sántaságával – épp, hogy bicegett – akkor se táplált különösebb reménye­ket, amikor a nőtlen Gerzson letele­pe­dett a faluban, és a posta­mester vacsoráján táncoltak, azt viszont szerette volna, ha vala­mi módon a bizalmasa lehet a nagyrabecsült, egyesek által azonban hevesen szidal­mazott férfinak. Gerzsont körülfonták a mende­mondák. Különösen a francia­országi éveiről suttogtak, mostaná­ban pedig a feleségéről. Andrea kisasszonyt a barátai gyakorta faggatták a titkok felől, gondolván, hogy rendszeresen belehall­gat a telefonbeszélgetésekbe. Ilyenkor pirosra gyűlt arccal, felhá­borodva utasította vissza a föltételezést, noha egyszer-kétszer va­lóban megkísértette a kíváncsiság.

A zsebtükrébe pillantott, megigazította a frizuráját, kevés rúzst kent a szájára.

Budapest jelentkezett.

– Tessék bemenni a fülkébe!

Gerzson behúzta maga után az üvegajtót. Az izgalomtól alig tudta kinyögni:

– Te vagy?

Susu a vonal végén nem tudott megszólalni.

– Halló! Halló! – kiabált Gerzson. – Beszélj már!

– Itt vagyok. Miért kiabálsz?

– Honnan beszélsz?

– Budapestről.

– A barátnőd lakásáról?

– A Főpostáról.

Ez valahogy jólesett Gerzsonnak.

– Már nem laksz nála?

– Már nem.

Gerzsonban szorító gyanú ébredt. Azonnal el akarta oszlatni.

– Hol laksz?

– Albérletben.

– Melyik utcában?

– Kispesten.

– Kinél?

– Egy pedagógus házaspárnál vettem ki szobát.

– Egyedül laksz?

– Kivel laknék, nem mondanád meg?

– Mit tudom én …

– Kinek nézel te engem?

Gerzson megszeppent. Csaknem elrontotta a dolgot. A sértő­dött-ingerült kér­dést elengedte a füle mellett. Az ilyen pillanatok bizonyultak a házasságukban a meg­bíz­hatónak. A néma várako­zással függőben hagyott mindent. Ez mindig bevált. Susu az ilyen hosszéi csöndeknek, hallgatásoknak a terhét nem bírta elvi­selni.

– Ott vagy még? – kiáltotta ijedten.

– Persze.

– Veled mi van?

– Élek.

– Hol szoktál ebédelni?

– Marci vendéglőjébe járok.

– Ki mos rád?

– A Róza néni.

– És a lovak?

– Zabálnak.

Elakadt a beszélgetés. Susu tulajdonképpen nem is volt többre kíváncsi.

Gerzson megijedt, hogy a felesége leteszi a kagylót.

– A gyerekről beszélj!

Susu kuncogott.

– Rugdalja a hasamat a betyár.

Gerzson elérzékenyült.

– Miből élsz? – kérdezte óvatosan.

– Van állásom.

– Hol?

– Titok.

– Tanítasz?

– Nem tanítok – hazudta Susu.

– Hát akkor mit csinálsz?

– Mondom, hogy titok.

– Jó ez így?

– Micsoda?

– Hogy titkolózol.

– Most így jó.

Gerzson maga elé képzelte a feleségét, ahogy futólag a fülke ablaktükrébe pillant, többre nincs szüksége, hogy megigazítsa göndör frizuráját. Pontosan így tett akkor is, amikor a kórházi vizsgálatra készült. A kordnadrágot sóhajtva tette vissza a ruhás­szekrénybe: – Egy darabig erre nem lesz szükségem – mond­ta, aztán szembefordult. A tenyerével fentről lefelé haladva vé­gigsimított a testén, aztán megállapodott a keze, valahogy úgy, mintha máris olyan formájú lenne a hasa, mint a földgömb.

– Miért nem jössz haza?

Susu anélkül, hogy válaszolt volna, helyére tette a telefonkagy­lót a budapesti Fő­posta nyilvános fülkéjében.

A postáskisasszony szórakozottságot tettetve forgatta csukló­ján a lengyel turis­ták­tól vásárolt borostyán karkötőt.

– Végeztek? – kérdezte fölöslegesen.

Gerzson nyugtalanul pillantott feléje, s gyanúja egyszerre meg­nőtt: ez a kis szőke némber fültanúja volt a beszélgetésnek. Lángvörös arccal, köszönés nélkül menekült ki az utcára. Az esőkabátot a kezében szorongatta, a sapkát föl se tette.

A manóarcú festőművészt egy váratlan, erős szívroham elvitte. A mentőnek arra se jutott ideje, hogy beszállítsa a kórházba. Egyetlen nap, egyetlen hír, s egy­szerre min­den megváltozott, sőt elmúlni látszott. A halott akarata szerint a szülő­falu­jában te­met­ték el. Az asztaltársaság tagjai a temetés napján fél tízkor gyüle­keztek a Déli pá­lya­udvar parkolójában. Ígéretük ellenére többen nem jöttek. Trepovszki sem. Negyed­órái várakozás után Moskovics Ernő egy nyilvános fülkéből felhívta a lakását, de az öreg nem vette föl a telefont. Újabb negyedórát vártak. Moskovics Ernő ismét telefonált. Eredmény nélkül.

– Indulni kell! – figyelmeztették a többiek.

Három autóban kényelmesen elfértek. Elöl Lóránt bíró hiva­tali kocsija haladt. Ő ve­zetett. Frank a barátja Mercedesében ült. A harmadik autó, egy kék Commodore is szol­gálati kocsi volt. Szép időt fogtak ki, noha november közepét mutatta a naptár. A meteorológia a déli órákra tizennyolc fokot ígért. Az idő al­kalmas volt, hogyT a táj le­kösse a figyelmüket. Kenese, Almádi, Káptalanfüred még mindig káprázatos szí­nek­ben pompázott, a Balaton ezüstarcát mutatta. A táj valósággal nyüzsgött a hosszú őszben: a kertekben ástak, trágyáztak, szőlőt takartak, gazt éget­tek.

A temetésen a társaság tagjain kívül két öregasszony vett részt, életben maradt távok rokonok. Moskovics Ernő a szertar­tás alatt a sírgödörből kiásott föld agyagos hal­mán átgázolva Frank mellé furakodott. A hosszú moszkvai év alatt arca meg­nyúlt, öl­tözködése választékos maradt, a tartásába, a mozdula­taiba azonban visszatért a hajdani lomposság és esetlenség.

– Bemondattam a rádióban, hogy meghalt a kisöreg – mondta hangosan, hogy mások is hallják.

Tarjános Kálmán csöndre intette. Frank észrevette, hogy hi­ányzik a hosszú, fehér selyemsál, amelyet Tarjános reggel a pálya­udvari parkolóban torokfájásra hivat­kozva kétszer körültekert a nyakán.

Lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel hallgatták a búcsúztatókat. Frank csak most, a koporsóról leolvasva tudta meg, hogy az öreg hetvenkilenc éves volt. Megpróbálta fölidézni: ráncos arca csakugyan, mint a fa kérge. Úgy rémlett, hallja is rekedten sercegő hangját: – Az igazi festők alkalmatlanok a nyilatkozgatásra…

– Az első halottunk – súgta Moskovics Ernő.

Frank nem válaszolt. Óvatosan körülpillantott: – Ki lesz a következő? …

A temetés után alkalmas vendéglőt akartak keresni, ahol sze­rény halotti tort ülve meg­emlékezhetnek elhunyt asztaltársukról, mielőtt azonban ez ügyben bármi is történ­hetett volna, Lóránt híró meghívta a társaságot a közeli nyaralójába. Az autók elég nehezen kapaszkodtak föl a rövid, meredek utcába, aztán a ven­dégek szemügyre vehették a vöröskőből épített lábazatot, a kő­poros falak friss színét. A lambériás homlokzat és a három­szárnyú zsalugáteres erkélyajtók sötét diószinében volt valami koraérett komorság. Az augusztusban elvetett fű zsenge maradt és foltosán kelt ki. Az épület mögött műanyag paradicsomkarók meredeztek, a nyári kertészkedés kellé­kei. A mindig nyugodt és megfontolt bíró tekintete egyik vendégről a másikra röp­pent. Mint aki mentegetőzni kényszerül, úgy7 mutatta be a szom­szédait.

– Ez itt balról, ez a szőlővel övezett földszintes egy nyugdí­jas téeszelnöké. Az ott szemben, a csúcsos, amit félig-meddig el­takar a nyírfa, egy nyugdíjas bankfőnöké. Tőle szoktam venni a bort. Annak a háromablakosnak, tetején a villámhárítóval, annak a tulajdonosával együtt jártam gimnáziumba. Vegyészmérnök Budapesten a kőbányai gyógyszergyárban. Ez a szomszéd itt jobbra, nyugdíjas tüzértiszt. Azon túl az ő szomszédja pedig egy drága, aranyos ember, ő is nyugdíjas már, valamikor a keres­kede­lemben dolgozott. Mindenhez ért, amit ember elvégezhet, min­denkinek a barátja, az utca jótevője. Közel van már a hetvenhez, de nem néz ki hatvannak se …

Tarjános Kálmán karnyújtásra állt a házigazdától. Kitüntető fi­gyelemmel hall­gat­ta. Frank arra gondolt közben, hogy legutóbb a társasági összejövetelen csaknem össze­vesztek, amikor Tarjános kissé kapatosán áthajolt az asztal fölött, s azt mondta a bí­rónak: – Úgy beszélsz velünk, mintha állandóan a hátunk mö­gött állnál… Fölért egy baráti arculcsapással.

A bíró befelé terelte a vendégeit.

– Gyertek, nézzetek körül bent is …

A felesége két nappal előtte leutazott Budapestről, és kitakarí­totta a nyaralót. Az ebédlőnek nevezett földszinti helyiségben az asztalra készítette a tálcákat, a poha­ra­kat és a poháralátéteket. A demizsonból üvegekbe töltötte a bort, a hűtőszekrényt a bor mi­nőségének megfelelő fokozatra állította. Nem feledkezett meg a sós­mogyo­róról sem. Stifoldert is szeletelt, nejlonba csomagolta, és a férje lelkére kötötte, hogy a hűtőszekrényből elővéve, az odakészített hatalmas tálcára szervírozza, eszébe ne jusson, hogy a nejlonzacskóból kínálgassa a vendégeket.

– Egy korty körtepálinka? – mutatta föl Lóránt Antal az üveget.

Némán bólintottak. Az is, aki nem szerette a pálinkát. A körtepálinka a manó­arcú festő­művész kedvenc itala volt. Szótla­nul fogták a poharat. Kis túlzással: mintha a halott vissza­érkezé­sére vártak volna.

A bíró megtöltötte a borospoharakat is.

– Van meleg vizünk is, ha valaki kezet akar mosni – mondta közben.

Moskovics Ernő azt a poharat választotta, amelyikben a leg­kevesebb volt. A te­tő­térbe fölvezető lépcsőre telepedett. A falról egy Szőnyi-rézkarc nézett le rá. A kes­keny lépcsőfordulóban valósággal útját állta a tekintetnek. Szép, vastag, egészséges női akt.

– Furcsa, hogy Trepovszki nem jött el – mondta. – Pedig biztosra ígérte.

– Majd felhívjuk telefonon, és elmondjuk neki, hogy a teme­tés után milyen jól érez­tük magunkat itt. Sajnálhatja, hogy nem jött el – hajtotta le Finta doktor a borát a gyakor­latlan ivók könnyelműségével. Kedvelte Trepovszkit, bár minden múltbeli ta­pasztalata és ösztönös képessége ellenére magában kissé lenézte. Főként a művelt­ségét hiányolta.

Újból megtöltötte a poharát, és várta, hogy fejébe száll a bor.

– Szép ez a nyaraló – kacsintott a bíróra. – Büszke lehetsz rá. Igazán szép. Es nagy­szerű.

A többiek nézelődtek, ismerkedtek a nyaralóval. Egyelőre olyan tárgyak kötötték le a figyelmüket, mint a padkás cserép­kályha, amelyet egy környékbeli fazekasmester készített, a mész­fehér falon terpeszkedő díszes barométer és a polinéz álarc, amelyet a bíró egy törökországi bazárban vásárolt.

– Mibe került a ház? – kérdezte Moskovics Ernő.

Lóránt kitérő választ adott.

– Nem tudom pontosan. A feleségem könyvelte a számlákat, még nem adtuk össze.

Moskovics Ernő nem hagyta magát.

– Négyszázezer? Ötszázezer?

– Lehetséges. Talán kevesebb.

Moskovics Ernő a falhoz támasztott kerti szerszámokat, a permetezéshez hasz­nált vegyszeres üvegeket vette szemügyre.

– Idegen tárgyak ebben a lakkszagú, kifényesített környezetben – gondolta. Szó­ra­kozottan figyelte a televíziós készülék pere­mén futkosó pókot. Belenyalt a borba. Ez se segített. A túlságo­san hidegre hűtött ital elveszítette jellegzetesen táji, kesernyés za­matét. Szavakat, gesztusokat keresett. Nem tudta, hogyan kezd­jen hozzá, hogy már az első mondattal romba ne döntsön min­dent. Amióta belépett a házba, hiányzott a hely és a vendég kö­zötti összhang. Nem tudott volna hitelt érdemlő magyarázatot adni, hogy miért. Mindössze az járt az eszében: hová tűntek a vágytól és akarattól fe­szü­lő mellények, norvégmintás pulóverok és az elegáns selyemingek? Úgy érezte: sírhatnékja van.

– Hát akkor megnéztük és gratulálunk – mondta többes számban fogalmazva. Fölállt, az órájára pillantott. Nem akart kétséget hagyni.

– Csak nem mész el? – meredt rá a bíró.

Moskovics Ernő visszatette a poharát a súlyos tölgyfa asztalra.

Lóránt tekintetében valamennyiük csodálkozása.

– Ha akarod, a szomszédban van telefon, felhívhatjuk Trepovszkit – ajánlotta.

– Nemcsak őmiatta. Sietnem kell, nem akarok most ma­gyarázkodni. Azt, hogy gratulálok a nyaralóhoz, őszintén mon­dom.

A bíró érzése: valami kiesett a kezéből. Mentette a menthetőt.

– Így nem mehetsz el! – rántotta ki az ebédlőszekrény fiók­ját. A vendégkönyvről is a felesége gondoskodott. A vállalati könyvkötészetben készíttette el: ötven számo­zott oldal, merített papír, az égszínkék műanyag borítón a nyaraló aranyozott szi­luettje. Lórántné kétszer is figyelmeztette a férjét: – Addig írass velük, amíg le nem isszák magukat!…

Fölmutatta a könyvet.

– Te leszel az első, aki ír bele!

Moskovics Ernő ellenvetés nélkül vette elő a töltőtollát, s mint aki a szöveget már előre megfogalmazta magában, lendüle­tesen írni kezdett. „Gratulálok! Én havi ezer­ötöt költők újságra meg könyvre. Nem tartozik a presztízs fogyasztás körébe, mind­ezt csak adalékként írom. Sokan mosolyognak a puritánságo­mon. Azt mondják, való­jában nem is puritán vagyok, hanem él­hetetlen. így aztán félek, hogy azok, akik­kel együtt dolgozom, élek, barátkozom, óhatatlanul azonosulhatnak velem. Rosszul járnak, ha így teszik. Kelt a Balaton-felvidéken, annak egy bizo­nyos pontján, 1973. november.”

A vendégkönyvet összecsukta és a házigazda elé tette.

– Te is jössz? – fordult Frankhoz, aki ellenvetés nélkül bó­lintott.

Moskovics Ernő csak akkor szólalt meg, amikor a Balatont el­hagyva föl­kanya­rodtak az autópályára.

– Te nem is írtál a ház könyvébe – említette föl.

– Semmi se jutott eszembe – hazudta Frank. Megfordult a fejében néhány mondat, de egyiket se találta elég szellemesnek és helyénvalónak.

-– Tudom, hogy idétlenül viselkedtem, de ha még öt percig maradok, ott fulladok meg a helyszínen.

Moskovics Ernő kis szünet után hozzátette:

– Legalábbis így éreztem.

– Szembetaláltad magadat valamivel, amit nem tudtál hova tenni.

– Megbántottam ezt a szerencsétlen Lórántot – kesergett Moskovics Ernő. – Bele­ölték az örökségüket a nyaralóba, büsz­kék és boldogok, én meg elvertem rajtuk a port. Nem irigylem tőlük. Isten látja a lelkemet, hogy nem.

– Én sem éreztem magamat túl fényesen, nem volt ez így szerencsés a temetés után, de nem dramatizálom. A bíró nyara­lóját nem lehet a társadalmi igazság­talan­ságok közé sorolni.

Moskovics Ernő a fejét ingatta.

– Nem, persze, hogy nem, csakhogy túl érzékeny vagyok. Ámbár, ha egy ilyen kis házikó ennyire fölkavar, sőt megkínoz, akkor valami baj van itt belül – bökött a homlokára.

– Az a baj – figyelmeztette Frank –, hogy állandóan igaz­ságot akarunk szol­gál­tat­ni. Pedig amit mi társadalmi igazságtalan­ságnak nevezünk, az sok esetben nem egyéb, mint az együk egyén élhetetlensége, szemben a másik egyénnel, aki több­re ké­pes és töb­bet akar. A két egyén nem társadalmilag, hanem az emberi té­nye­zők szem­pont­já­ból áll szemben egymással. Tör­vényszerű lesz a szo­cia­liz­mus­ban is, hogy az egyik em­bernek több a pénze, mint a másiknak. Nagyobb házat fog épí­teni, jobb he­lyekre jár nyaralni és szórakozni. Jelen pillanatban még elkép­zelni is isten­ká­rom­lás, hogy ez be fog következni. Miféle kom­munizmus ez? A szemináriumi anyag sze­rint az ilyen je­len­ségek ellen föl kell lépni! Marx zse­niá­lis közgazdász volt ugyan, de a tár­sa­dalmi igaz­ságos­ság kérdésében fon­to­sabb­nak ér­zem Rousseau-t, aki azt mond­ta, hogy a törvényiek segítségével kell ele­jét ven­ni a vég­zetes egyen­lőt­len­ség­nek. Nem úgy persze, hogy a tu­lajdonostól el­vesszük a kin­cse­ket, hanem úgy, hogy meg­akadá­lyoz­zuk a kincsek fel­hal­mo­zá­sá­ban. És nem úgy, hogy menhe­lyeket épí­tünk a sze­gé­nyek­nek, hanem úgy, hogy meg­óvjuk őket az el­sze­gé­nye­dés­től. Mert a leg­nagyobb rossz már be­kö­vet­ke­zett, ha van­nak sze­gények, akik védelemre szo­rul­nak, és vannak gaz­dagok, aki­ket meg kell za­bo­láz­ni…

– Félve gondolok arra – bámult ki Moskovics Ernő az autóból –, hogy kezdettől fogva egy fantomot kergetek. De hát ebben olyan nagy elődeim voltak, mint például a te Rousseau-d. Ide sorolható Marx bácsi is. Igazságfantom, szocializmusfantom, mit tudom én, miféle fantom. Utánuk vetettem magamat és fú­lok, futok. Mind­ha­lál­ig. Reggeltől estig magyarázom az okos kol­légáimnak, hogy nem látják? A Duna vize kezd visszafelé folyni! A leghülyébb bürokrata is azon töri a fejét, hogyan szerez­het­ne még nagyobb hatalmat. A szemünk láttára trösztösítik a vállala­tokat, össze­vonják a téeszeket. Minél nagyobb a monstrum, an­nál nagyobb a hatalom. A szocializ­mus­ban is az dominál, hogy kinél van a pénz. A legkisebb tök faluban is, kinek van pén­ze? A téesznek. Abba is beleszólhat, hogy ki legyen a községi párt­titkár. Mert a téesz ad állást, lakást, kultúrházat. írtam ezekről a kérdésekről egy hivatalos beadványt. Hivatalosan nyújtottam be, mint afféle dokumentumot. Véletlenül jutott a fülembe, hogy kártyázás közben már a legmagasabb körben is szóba került.

– A beadványod?

– Nem épp elismerő szavak kíséretében – biccentett Mos­kovics Ernő. – Egy ma­gára sokat adó főpolitikus dilettantiz­musnak nevezte. Tegnapelőtt a szokásos heti meg­beszélés szü­netében félrehív: – Miben sántikálsz te? Micsoda marhaságokat fir­kálsz … Mondom neki, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egy újfajta képviseleti rend­szer bevezetése. A káderkérdés teljes felülvizsgálata … Eta láttad volna, hogy nézett! Ajajajaj! Rám tá­madt: – Meg vagy te őrülve? Kivel akarod te megosztani a po­litikai hatalmat? Öt évvel hatvannyolc után? …

– Ez komoly vád.

– Az.

– Mit válaszoltál?

– Mit lehet nekik válaszolni? A hatalom a közpénzekkel együtt az ő kezükben van. Úgysem értik, hiába mondom. Vág­jam a képükbe, hogy kölcsönöket markolnak fel az angol meg a svájci bankoktól, és a saját elképzeléseik szerint használják fel? Erről hallgatnak, miközben engem dilettánsnak neveznek.

Éles, csúfolódó hangon utánozni kezdte azokat, akikre gon­dolt.

– Nincs szükség itt, elvtársak, semmiféle változásra! Be fog­juk bizonyítani, hogy a szocialista rendszer mindenkor magasabb rendű a kapitalizmusnál! Jólét kell? Tes­sék! Azok a hülye kapita­listák meg, úgy kell nekik! Ha nálunk fellendülőben van az élet, akkor mi nyilván okosabban csináljuk. Legjobb, ha minden ma­rad a régiben. Annál nincs jobb, mert bevált. Minek ide a friss szellem? …

Franknak fölrémlett a múltból Sztálinváros: Moskovics Ernő félszegen áll a kecs­ke­lábú asztalnál, nadrágjának a szára az ottani divat szerint bcgyíírve a gumi­csiz­má­ba, zakójának a gombja cér­naszálon, végül egy rántással leszakítja, kezében a szem­üvege, mint a bűnjel. Frank segítene, de fogalma sincs, hogyan, mire magához öleli a barátját. Az eső már elállt, a Duna felől halszag nyomul föl, a dömperesek szo­bá­jában még mindig ég a villany, hangosan veszekednek. – A kételkedés joga hozzá­tar­tozik a szabadsághoz – búcsúzik Moskovics Ernő a kapuban fanyar mosollyal –, már­pedig én szabad embernek tartom magamat…

Frank megszorította az autóban a barátja karját.

– Nekem is megvannak a magam rögeszméi – vigasztalta.

– Én teljesen átadtam magamat a mozgalomnak – mondta Moskovics Ernő el­ko­morodva. – Ezzel kell számolnom és el­számolnom.

A sofőr legjobbkor szólt hátra.

– Főnök, nem akar egy jó halászlevet?

Moskovics Ernő arca földerült.

– Benne vagyok. Te mit szólsz hozzá, Frank?

– Ott a helyünk.

Hamarosan letértek az autópályáról.

A halászlé balatoni halból készült, a halféleségek összetétele is megfelelt, az ízesí­tés jól sikerült. A csárdavezető villányi vörös­bort hozatott fel a pincéből. Mintha vissza­lopakodott volna a múlt, emlékeztetve őket a meghitt asztal­társasági össze­jövete­lekre.

– Jól megfértem és megférek a puritánsággal, de azért nagy marha vagyok, hogy nem nősültem meg – mondta Moskovics Ernő a halászlét kanalazva. – Nem azért ma­radtam agglegény, mert nem szeretem a nőket. Nagyon is jól vagyok velük, de mindig arra gondoltam, hogy7 a mozgalmi munka meg a házasság nem nagyon fér össze. Vagy? az egyik, vagy a másik. Voltak rossz példák előttem.

Frank hallgatott. A barátja ritkán beszélt előtte a nőkről. Pár éve egyszer azzal fo­gadta: – Van egy elvált asszony, akihez be­járok a kórházba, amatőr színjátszó az illető, most operálták… főbbet nem mondott. Soha többé nem említette az elvált asszonyt.

– Bizony, a nők … – morogta Frank.

Tíz napja érkezett a gyászjelentés: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Farádi Károly­né, született Feldmann Klára, türelemmel vi­selt hosszú szenvedés után ötven­két éves korában elhunyt.” Meghalt az első szerelem – gondolta megrendültén. Vele együtt minden, amire azt lehetett mondani: múlt. Fogalma se volt, ki küldhette el a szerkesztőségi címre a gyászjelentést. Az emlékek közül elővágódott egy mondat: „Az ember az érzelmektől olyan lesz, mint a madár …” Amikor ez kissé felleng­zősen elhangzott, Feldmann Klári huszonhárom éves volt. Frank tizenöt. Újabb mondatok. Kristálytisztán. „Micsoda könnyelműség! Maga nem szereti a verseit, csak megírta! Milyen költő maga? Tudja, hogy Ady Endre első kötetében hány vers volt? Hatvanhárom! A maga helyében a verseimet tíz körömmel kapartam volna ki a romok alól!” Az újszászi vasútállomás peronján Klári fázósan húzta összébb a prémes gallért. A pesti vágányra kanyarodó ka­tonai szerelvény után bámult, míg az utolsó kocsi el nem tűnt, aztán kétségbeesetten Frankba kapaszkodott: „Sose fogom elfe­lejteni! A legnagyobb ajándék volt ez az éjszaka, amit a sorstól annyi üldöztetés után kaphattam. De érzem a veszélyt, drága kis­fiú! Ha veled maradok, el fogok veszni! Biztosan érzem!” S vé­gül az utolsó találkozás. Klári nem vett be éjszakára gyógyszert, helyette felhajtott egy nagy pohár konyakot. – Félek, drága kis­fiú! – sírta el magát. – Biztos, hogy más is így van ezzel… Hamarosan elnyomta az álom, s úgy aludt, mint egy egészséges ember. Pedig már meghalt, azon az éjszakán. – Kire gondolha­tott az utolsó percben? – tűnődött Frank. – Amikor már nyil­vánvaló volt, hogy nincs tovább. Az anyjára? Az apjára? Elvált férjére? … Úgy gondolta végül: alighanem Istenre. Ő is meg­tette. Kegyeletből.

– Ki törődik már azzal, hogy agglegény maradtam? – törölgette a szalvétával Moskovics Ernő a száját.

Szívesen beszélt volna a nőkről. Egyetlenegyről mindenkép­pen, akit húsz éve a mű­vész­telepen látott meg először, festőmű­vész barátja műtermében. A lány alacsony pódiumon ült, egyik lábát fölhúzta, állát a térdére támasztotta. A műterem üveg­tetejé­ről valósággal zuhogott reá a fény. Merő csillogás volt a haja, a bőre, a festő azonban ezt is kevésnek találta, mert lámpákkal világította körül. A telep kapujában megvárta. – Csak hétfőn szoktam idejönni a művész úrhoz, amikor Supka úr zárva tart – mondta a lány. Moziba hívta. Nem. Vendéglőbe vacsorázni. Nem. A városi park­ba. Nem. Hosszú kérlelésre beleegyezett, hogy végigsétáljanak a belvárosi üzlet­soron. Meg-megállt a kivilá­gított kirakatok előtt. Főleg a cipők és a ruhaanyagok érde­kelték. A Szentháromság-szobornál a kezét nyújtotta, olyan mozdulattal, mint egy társaságbeli hölgy: – Isten áldja… Nem engedte ma­gát hazakísérni. A nevét sem árulta el. Másnap a festőművész mondta meg: Pozsonyi Mari. Azt is, hogy a Supka-cukrász­dában dolgozik. Moskovics Ernő háromszor sétálta körül a háztömböt, mire kifogta a megfelelő pillanatot: senki sem állt a fagylaltos kocsi közelében. Az ana­nász­ból kért. Az első fagylaltgombóc után fél évvel Mari beleegyezett, hogy7 együtt töltsenek egy éjsza­kát. Lázas keresés után a nyolcadik kerületben talált egy alkalmi szobát. Ötven forintot fizetett a szobaasszonynak. Marinak azt hazudta, hogy a ba­rát­ja albérletében fognak aludni. Gyöngéden fogta a karját: – Ne félj, senki sincs itt­hon – bátorította. Nyi­korgó tt a kétszárnyú ajtó. Mari vacogott a sötétben. Egy7 gomb lepattant a blúzáról és elgurult. A cipője koppant a padlón. A la­zán leeresztett redőny résein át fény világított be az utcáról. A sarokban hatalmas ruhásszekrény. Az ágy nyikorgott. Mari enge­delmesen szétvetette a lábát, mintha mielőbb túl akart volna lenni a dolgon, az ölelkező mozdulatokban azonban volt valami véget nem érő. Moskovics Ernő mondott valamit. Talán azt, hogy7: – Imádlak!… Abban a pilla­nat­ban, mintegy jelszóra a ruhásszekrényből két alak ugrott elő, a sötétben vaku fénye vil­lant, majd a fényképezők nagy robajjal kitörtek a szobából. Ami­kor Moskovics Ernő magához tért a megdöbbenésből, az első gondolata az volt: – Nem zár­tam be az ajtót… Mari rémülten kapta magára a ruháját. A bugyit, a melltartót, a cipőt a kezében lógta. A gangon feldöntött egy fonott karosszéket. A sötét ud­varon elejtette az egyik cipőt. Eszébe se jutott, hogy7 utána kapjon. Moskovics Ernő vette föl s vitte magával. Pár hét múlva fölkereste egy harminc év körüli férfi. Felmutatott egy fotót. Ké­szülhetett róluk is. A láb elég hosszú, hogy Marié legyen, comb­éinak íve is, Moskovics Ernő azonban szélesen feküdt rajta, a lány pedig a vállgödrébe fúrta a fejét, az arcból így semmi se lát­szott. Moskovics Ernőt hányinger szorongatta. Vissza­adta a lényképet a férfinak, aki a nevét se mondta meg. Hogy miféle lehet, csak sejtette. – Ha nem hordja el magát rögtön, rendőrt hívok, rohadt disznó!… Azóta nem találkozott a lánnyal, akit szívesen elvett volna feleségül. Azóta nem beszélt róla.

A Budaörsi úton suhantak a Mercedesszel, amikor végre meg­szólalt.

– Megnézzük az öreget?

– Megnézhetjük – bólintott Frank.

Trepovszkit nem találták az Eper utcai villában. Moskovics Ernő türelmetlenül nyomkodta a csengőt, rugdalta a vaskaput. Trepovszki az öreg Béni halála óta egye­dül élt. Hetenként két­szer egy józsefvárosi asszony járt föl hozzá mosni és takarítani.

A szomszéd kertből szikár, ápolt külsejű ősz férfi jött a kerí­téshez.

– Kit keresnek? – érdeklődött.

Moskovics Ernő végigmérte. Bolyhos házikabátjában, vastag arany csukló­lán­cá­val valahogy oda nem illő jelenség volt.

– A barátunkat keressük.

– Trepovszki urat tegnap délután elvitte a mentő.

– Micsoda?

– Öt óra tájban.

– Mi történt vele?

– Nem tudom.

– Ki hívta a mentőket?

– Nem tudom.

– Melyik kórházba vitték?

– Sajnos, fogalmam sincs. Mire kijöttem, már elszirénáztak.

– Még jó, hogy látta a mentőket – legyintett Moskovics Ernő idegesen.

A hivatalában percek alatt kiderítette, hogy Trepovszki melyik kórházban fek­szik.

– Te jó isten! – markolta a telefonkagylót. – Súlyos?

A faliórára pillantott.

– Tizenöt perc múlva ott vagyunk.

Kétségbeesve nézett Frankra.

– Agyvérzést kapott.

A kórház kapujában az osztályos orvos várta őket.

– Az alapfunkciók viszonylag rendben működnek – magya­rázta a liftben. – Az agynak a kommunikációt biztosító és sza­bályozó területe károsodott. Egyelőre nem aggasztó mértékben, de azért ne lepődjenek meg.

A betegszobáig kísérte őket.

Kegyetlenül hosszú volt az a néhány pillanat, amíg a különszoba ajtajában álltak. Úgy tűnt, nem nagyon van itt már szük­ség semmire, a műszerek csupán alibiként szol­gálnak, valamikép­pen a lehúzott ablakredőny is. Ebbe a magasságba már nem ért föl az udvari szilfák lombja. Az ágyról nézve Trepovszki akár a sztratoszférában is érez­hette volna magát. Az égboltot a nap­védő vászonfüggöny tartotta távol. A beteg­ágy mellé rendelt fia­tal, rövid­köpenyes ápolónő kérdőn tekintett az orvosra, aki a háttérből intett, hogy maradjon.

Trepovszki kórházi ingben, párnákkal föltornyozva félig ült, félig feküdt. Kö­rü­lötte rend és nyugalom. A haját rövidre nyír­ták. Furcsa volt. Mint egy rab. Erős, cson­tos lett az arca. A ha­talmas fülek groteszk jelentőséget kaptak. A jobb szeme érzé­ket­lenül könnyezett. Frank arra gondolt: fiatal korában az ember­nek eszébe se jut, hogy ilyennek képzelje magát. Savanyú szag esapta meg őket, a betegség savanyú szaga. Az ápolónő megiga­zította Trepovszki párnáit. Ahogy előrehajolt, rövid köpe­nye alól elővillant a fehér bugyi. Keserves volt ez így. A betegség sava­nyú szaga. A bugyi széle. A befüggönyözött világ.

– Ne fárasszák nagyon – súgta az orvos és kiment.

– Anti bátyám! – lépett az ágyhoz Moskovics Ernő. Csak­nem elcsuklott a hangja.

Trepovszki fölfigyelt, halványan elmosolyodott. Föl akarta lenni a szemüvegét, de hiába kotorászott a takarón, nem találta.

– Ki vagy?

– Moskovics Ernő.

Trepovszki arca megmerevedett, az álla feszesen előreugrott. Látszott, hogy meg­feszített erővel összpontosít. Izgatottan és hevesen dadogni kezdett. Alig lehetett érteni, hogy mit mond. A nyelve újra meg újra előtolakodott. Vergődött a szavakkal. Az igyekezet emberfölötti volt.

– Meghalt a párttitkár… A spanyol nátha vitte el. Én men­tem akkor mindenüvé, én egyedül, két hónapig a szociáldemok­rata párt részéről. A Kamarás doktor vitte a sze­repet, meg én. Mentünk tiltakozni a parancsnokhoz, az meg felszólított, ha ne­gyed­órán belül el nem hordjuk magunkat, akkor lefogat. Le is fogatott. Elvittek túsznak. Ott meg azt kérdezték tőlem, hogy ki hozta magát ide? …

Az utolsó mondat a maradék erejét is fölemésztette. Halkan vinnyogni kezdett, mint egy öregasszony.

– Segítsetek már!…

Moskovics Ernő megfogta az öreg kezét, gyöngéden simogatta.

Trepovszki ismét nekirugaszkodott.

– Ki hozta magát ide?…

Nem tudta folytatni. Kis idő múlva megint összeszedte magát.

– Röstellem, de ennek már vagy nyolcvan éve …

Az ápolónő a maga módján ránevetett.

– Nincs maga még olyan öreg.

Trepovszki odafordította a fejét.

– Gyere közelebb! Nem értem, hogy mit mondasz.

Az ápolónő Trepovszkihoz hajolt, átölelte a vállát.

– Nincs maga még olyan öreg.

Trepovszki fáradtan mosolygott.

– Akkor még rosszabb.

Moskovics Ernő nem tudott uralkodni magán.

– Arról van szó – rázta meg Trapovszki vállát –, hogy még csak ötvenhat éves vagy! És olyanokat mondasz!…

Trepovszki felnyögött. Arcán kétségbeesés, de azért az utolsó lehetőségbe még belekapaszkodott.

– A könyvben azt írták rólam, hogy a párttitkári teendőt ak­kor én vettem át sok jó­indulattal, de kevés rátermettséggel. Az­tán meg jött az izé … A rosseb egye meg a nevét! …

Frank elfordult.

Moskovics Ernő megsimogatta Trepovszki ősz fejét.

– Jól van, atya! … Minden úgy lesz, ahogy te akarod. Azt a könyvet, amiről be­szélsz, majd átíratjuk. Ne aggódj! A kedved szerint lesz átírva. Minden meglesz, csak ne idegesítsd magad.

Trepovszki hálásan mosolygott.

Moskovics Ernő könnyezett. Frank gyöngéden elhúzta az ágy­tól.

– Megyünk, megyünk – nyögte Moskovics Ernő. – Min­den meglesz, atya! Ne félj! Bízhatsz bennünk!

Az ajtóból visszafordult.

– Ne add föl! Veled vagyunk!

Tudták, minden nehezebb lesz Trepovszki nélkül.

Míg a liftre várva a folyosón ácsorogtak, Frank arra az estére gondolt, amikor elő­ször vett részt az asztaltársaság összejövete­lén. Örült a halászlének, amivel elfog­lal­hatta magát. Hasonló­képp örült a vörösbornak. Trepovszkit hallgatva egyik ámu­lat­ból a másikba esett. Sohasem érezte annyira, hogy vidéki, mint ott és akkor. Vi­dé­ken végighallgatni is bűnnek számított volna, ami­ről beszéltek. Trepovszki ele­mé­ben volt, a tényérja szélére kotort szálkákat rendezgette, s úgy tett, mintha csak mellé­ke­sen beszél­ne: – Minden forradalomnak az a legnagyobb dilemmája, hogy mit csinál­jon a győzelem után. Kezdettől fogva hangoztatom, hogy már a győzelem utáni pilla­nat­ban mást akar a munkás, az értelmiségi, a paraszt, a Mari néni. A forradalomban tapasztalt egység a győzelem után felbomlik, az egységes tömeg helyébe pártok lépnek. De amikor már csak egyetlen párt marad hatal­mon? Akkor sürgősen demok­ra­tizálni kell a parlament szerepét, hogy a politizáló képviselő ne ugyanaz az átlag­ember maradjon a parlamentben, mint otthon volt, reggeltől estig güriző kisember. Ott fönt ő a képviselő! A honatya! Országos politikus! Minden lehetőséget meg kell neki adni, hogy ő is kormányozhassa az or­szágot! …

– Micsoda igazságtalanság! – fakadt ki Frank. – Az embert világra hozzák, de máris meg van pecsételve a sorsa! Mindegy, hogy mit fog érni az élete, halálra van ítélve!

– Trepovszki még nem halt meg – figyelmeztette Mosko­vics Ernő.

– És ha majd meghal? Egy marxistának nem mindegy, hogy mi történik az emberrel!

– Én csak annyit tudok, hogy a halál után már minden a túlélőkön múlik – mondta Moskovics Ernő szomorúan.

A portás kitárta a nehéz tölgyfakaput, egyben eltanácsolva őket az útból, mivel a külső kapu felől a klinika igazgatója köze­ledett. Egy idős asszonyt vezetett karon­fogva. Megpillantva őket rövid meghajlással köszönt.

Garázsba küldték a kapu előtt várakozó Mercedest. A végállo­máson a hegyi ki­rán­dulásról hazatérő gyerekek megrohanták a beérkező autóbuszt. A felnőttek csak a következő járatra fértek löl. Moskovics Ernő komor hangulatban ült az ablak mellett.

– Annyit mondhatok, hogy én akkor is ott leszek minden hónap első keddjén, ha egyedül fogok ülni annál a rohadt asztal­nál – szólalt meg a Moszkva tér táján.

Frank félt egy olyan mondattól, hogy: – Most nem szeretnék egyedül maradni… S hogy ilyen mondat szerencséjére Mosko­vics Ernő szájából nem hangzott el, a Margit híd pesti hídfőjé­nél magára hagyta a barátját. Jóformán el se búcsúzott tőle. Ha­zasietett s igyekezett úgy viselkedni, mintha napközben mi sem történt volna. Helga szokásos kérdésére: – Mit kérsz vacsorára? – nem azt válaszolta, hogy: – mindegy… Megkérdezte, mi van az étlapon, s miután kiderült, hogy Helga az ő ked­vé­ért vett aznap disznósajtot, Frank válasza csak az lehetett: – Disznósajtot kérek, sokat! …

Gerzson vacsora közben telefonált.

– Megvan! Megszületett! – üvöltötte boldogan. – Halljá­tok, amit mondok?

– Hogyne hallanám – tartotta el Frank a kagylót a fülétől.

– A kórházból telefonálok! Itt vagyok a főorvos úr szobájá­ban, aki megengedte, hogy fölhívjalak!

– Fiú vagy leány?

– Lány!

– Egészséges?

– Mind a ketten, de a főorvos úr szerint pár nappal tovább maradnak bent, mert a szülés előtt kiderült, hogy Susunak kis­lány korában epilepsziás rohamai voltak. De meg­nyugtattak, hogy semmi ok az aggodalomra! A kicsinek kék szeme van, mint az apjának! Fekete fürtjei, mint az anyjának! Gyönyörű, hosszú szempillái! Csöpp kis ujjacskái! Rózsaszínű baba! Egy szuszogó játékbaba!…

Frank idegenkedve hallgatta Gerzson áradozását.

– Milyen nevet adtok neki? – szakította félbe a bátyját.

– Anyánk után Erzsébet.

Frank igyekezett volna megérteni Gerzson elszabadult és ha­tártalan örömét, de az előzmények – az egész nap – beárnyé­kolta a hírt, hogy új családtag született. A ma­nó­arcú festőmű­vész temetése, az utazás Moskovics Ernővel, a nyomasztó láto­ga­tás Trepovszkinál… Mintha Gerzson egy teljesen idegen gyermek születéséről tudó­sí­tott volna. A főorvos szobája? O úgy állt a folyosón az orvos és Helga szülei kö­zött ama kórházi fo­lyosón, mint a hívatlan vendég. Valahogy hiányosan. Mint aki­nek még az elemi dolgok sincsenek birtokában. Messze tűnt az is, ahogy mereven, ügyet­lenül tartja a kezében Fannyt, miközben fürkészte, mint egy tárgyat: – Mit örökölt tőlem? És mire fog jutni vele? …

Visszament a konyhába. Rossz hangulatban folytatta a vacso­rát. A késsel, villával étvágytalanul böködte az alaposan megbor­sozott disznósajtot. A művelet közben töltött a zöld­szilvániból, fölhajtotta. – Valahogy undorító az egész – gondolta. – Az ember zabái, vedel, miközben … Fáradt volt ahhoz, túlságosan fáradt, hogy többet s pontosabbat gondoljon a napról, főként a keletkezésről és az elmúlásról.

Helga, aki pár hete megkönnyebbülve fogadta a hírt, hogy Susu visszaköltözött Gerzsonhoz, s úgy érezte: egy súlyos gond árnyéka tűnt tova, most zavart volt, mint aki nem tudja eldön­teni: hogyan viselkedjen.

– Kell majd venni valami ajándékot a kicsinek – mondta, Fanny nem mutatott különösebb érdeklődést. Tapsolt egyet, nem túl nagy lelkesedéssel. Épp hogy össze­csapta a tenyerét.

– Eggyel több nő van a családban …

Az első rosszullét Berlinben tört Frankra. Az Unter den Lin­den felé igyekezett az Opera étterembe, amelynek a konyhájában – a Humboldt finnugor tanszékének a mun­ka­társai szerint – magyaros paprikás­csirkét főznek. Az arca a rövid út alatt vö­rös­kemény lett a jeges hidegtől s a metsző széltől. Szerte Európá­ban kemény fagyok voltak s heves hóviharok dúltak. Váratlanul, előzmény nélkül szólalt meg a hegedű. Tisztán hallotta. Először arra gondolt, hogy a szél tréfát űz vele, de furcsa módon látni vélte az alakot is, aki játszott. Sovány volt. Inkább girhes. Fekete tűz perzselt a szem­üveg mögött. Súlyos, fekete bársonyfüggöny előtt állt. Nagyképű és ellen­szenves volt a mozdulat, ahogy a szemüvegét letette a virágcserép mellé, a pillanat pedig félelme­tes: az üveg csillogása nélkül üressé vált az arca. Mint egy föld­ből elő­ásott koponya! És a kéz! A karomszerű ujjak! Az álla alá szorított hegedű! S ahogy játszott! Abban a pillanatban tört rá a rosszullét. Megrémült. Alattomos bizony­talan­sággal, lassan kez­dett kiszállni belőle az erő. Megállt egy lámpaoszlop mellett, neki­dőlt. Ez csekély biztonságot adott. Különös szédülés volt. Nem forgott vele az utca s a házak, de ijesztő gyöngeség fogta el. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban össze­csuklik. Mély lé­legzetet vett. Amennyire lehetséges volt, megpróbált másra gon­dolni. Várta, hogy mi lesz. A viharos időjárás miatt járókelő nem volt, nem tudott kit megszólítani, kitől segítséget kérni. Hallani vélte a főszerkesztő átkozott hangját: – Prágában megnézed, van-e már irodalmi élet. Mi van Kohuttal, Hávellal, Hraballal? Meg a többivel! Te jó diplomata vagy ehhez az utazáshoz. Aztán átléphetnél Varsóba. A Hamu és gyémánt írója november óta várja a szerkesztőség munka­társát. Hajlandó interjút adni. Ha Prága meg Varsó megvan, ejtsd útba Berlint is … Frank bosszúsan kérdezte: – Grasszáljak talán az Unter den Lindenen? … Arra gondolt: ha egyszer regényt találna írni, a hősei bizonyára állan­dóan úton lesznek. Vala­mennyi idő eltelt, nem volt képes föl­fogni, hogy mennyi. Egy perc? Egy óra? Lassan, fokozatosan kezdett visszatérni a biztonságérzete. Kissé bódultan, félelem­mel tette meg a rövid, hátralevő utat az étteremig. A pincértől azon­nal kért egy dupla konyakot. Fölhajtotta és várta a jótékony ha­tást. Ahogy az ital kezdett szerteáradni benne, úgy tünedeztek el a rosszullét maradványai. Miután jobban érezte magát, megebé­delt. Hatalmas csirkecombot kapott. Eszébe jutottak a berlini viccek a tápszeren hizlalt tyúkokról. Megivott két üveg Radebergert, utána egészen könnyen érezte magát. Fölengedett a szoron­gás, bár az aggodalom megmaradt, hogy a furcsa rosszullét bármikor visszatérhet. Mindazonáltal az intézetben újdonsült is­merőseinek nem számolt be a történtekről. Ideges lett az orvosi vizsgálatnak még a gondolatától is. – Majd otthon – odázta el. Megtehette volna, hogy Berlinből egyenesen haza­utazik, mivel a cseh írókról és az újjáalakuló szövetségükről már minden infor­máció a birtokában volt, beleértve a miniszterhelyettessel töltött beszélgetés keserves óráit is. Berlinből mégis Varsóba indult. A Hamu és gyémánt írójához.

Hat napig várt a találkozásra a mínusz huszonöt fokos fagytól didergő Varsóban. Alig volt tíz foknál melegebb a Grand Hotel­beli szobájában. Hősugárzót csak a nyu­gat­ról érkezett vendégek kaptak. A magyar követség sajtóattaséja egy üveg budafoki ko­mákká! segített. Frank visszaálmodta Prága és Berlin meleg szobáit, még a prágai miniszter­helyettes mondatai is megszelídültek, pedig a berlini hotelszobában a jegyzeteit olvasgatva nem tudta, mihez fog kezdeni az ilyen mondatokkal-fél­mon­da­tok­kal: „Az újrakezdés nem tartozik a sima dolgok közé… A hallgatás ha­mis szoli­daritás, én várom, hogy te írsz, te várod, hogy én írjak. A felvétel szempontjai: az író hogyan viselkedett hatvannyolc­ban? Mi senki előtt nem zárjuk be az ajtót. Negyven-negyvenöt no talán, akikre komolyan számítunk, akik nem követtek el durva hibákat, de nem várhatjuk, hogy ők rövid időn belül írni lógnak nekünk. Ha mégis írnának, egyelőre nehezen hihetnénk, hogy őszintén teszik. Természetesen senki sem szabja meg ne­kik, hogy mit írjanak … Megjelentetjük majd azokat a műveket, amelyek a párt politikai álláspontjával és a céljaival összhangban vannak …”

A hatodik nap délelőtt megérkezett Andrzejewski üzenete: ,,Délután ötkor vá­rom. Szeretem a pontosságot.” A taxiban egy jó bevezető mondaton törte a fejét, meg is találta: ,,a lengyel irodalom időről időre meglepi a világot jelentős művekkel, lám, a Hamu és gyémánt is…” A sofőr ötven zlotyval becsapta. Föl se tűnt a nagy iz­ga­lom­ban. – Micsoda ramaty házban lakik! – álmélkodott. A lakásajtóban kemény vonású ősz, szem­üveges öregember fogadta. A kezében rövidesen pohár, benne vodka és eredeti na­rancs­lé keveréke. Az íróasztalon előkészítve a Jő, hegyeken szökellve magyarul meg­jelent példánya, hogy később majd lehetetlenül apró betűivel névre szólva dedikálja. Fürkészve nézte Frankot, ám barátsággal is. Nem bánt könnyen a szavakkal.

– Találkozni akart velem, vagy jegyzeteket készíteni?

Frank gyorsan zsebre vágta a noteszt.

A lengyel elégedetlenül csóválta a fejét, de azért zúdított vodkát a vendég poharába is.

– Sok dolog foglalkoztatott mint írót – mondta tűnődve, mintha maga is csodálkozott vol­na, hogy mire adta a fejét. – Sok volt az érdektelen is, de ezekről nem szívesen beszélek, mert amit az író saját magáról mond el, szerintem az mind gyanús. Az íráson kívül én semmi mást nem tudok csinálni. Ez elég szomorú, de így van. Más lehetőségem nincs az ex­hibi­cio­niz­mus­ra. Most egy önéletrajzi munkán dolgozom, ami önmagam vizsgálata lesz: milyen va­gyok? M az, amit csinálok? Ez nem mond ellent annak, amit az előbb kijelentettem. Ugyanis az talán fontos lehet abból a szempontból is, hogy az író munkásságában csak akkor tapasz­tal­ható valami következetesség, ha az író meghal. Feltéve, ha akad valaki, aki eltöpreng a munkásságán…

Kesernyésen nevetett.

– Magyarország?

Frank nem értette, hogy Andrzejewski mire föl nevet. Az önirónián vagy Magyar­országon?

– Igazán sajnálom, hogy még nem jutottam el Magyarországra. A magyar irodalomból is csak nagyon keveset ismerek. Déryt franciául. Sajnos, azt mondhatom, hogy nem ismerem a magyar irodalmat…

A három hétből ez a nyolc és fél óra maradt emlékezetes, noha biztatást egyáltalán nem ka­pott, de Andrzejewski szavai kijózanították és felvilágosították. Amulattal vegyes szo­mo­rú­ság­gal hallgatta. Neki soha eszébe nem jutottak olyan bonyolult, mégis kézenfekvő dolgok, amelyek­ről a lengyel író könnyedén s határozottan beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy min­den­nek a birtokában van. Hazafelé a zúzmarás Varsóból, tanulságul az a fölismerés jutott, amit Andrzejewski egyszerűen és kíméletlen szavakkal így fogalmazott meg: „Az íráson kívül én semmi mást nem tudok csinálni. Ez elég szomorú, de így van…”

A vonat másfél órát késett. Frank remélte, hogy Helgáék várják a Keletiben. Éppúgy szük­sége lett volna erre a gesztusra, mint három hete, amikor kikísérték a prágai expressz­hez, és hű családtagokhoz illő módon megvárták a vonat indulását. Nem áltatta magát, mégis úgy tűnt, hogy Fanny szemérmesen könnyezik. Erre csak utólag gondolt, amikor a vonat már messze hagyta a fővárost. Afféle viszonzásul Prágából üdvözlőlapot küldött. Berlinből te­le­fonált. Varsóból egy hazautazó külkereskedővel megüzente, hogy melyik vonattal érke­zik.

Csalódottan ácsorgott a peronon. Várótermi utasok lézengtek körülötte, utasra váró zugtaxisok szólították meg. A taxiban hazafelé azzal nyugtatta magát, hogy Helga tudta a külföldi címeit, bármi történt is, órákon belül értesíthette volna. A levélszekrény üres volt. – Tehát itthon vannak – gondolta föllélegezve. A lift vörösre mázolt ajtaján és a belső falakon három hét alatt új feliratok keletkeztek. Az ajtajuk előtt nem égett a lépcsőházi villany. Kulcsa kissé körülményesen talált a zárba. Meglepetésére a biztonsági zár, amit csak kívülről lehetett nyitni-csukni: zárva volt. – Még sincsenek itthon? – hökkent meg.

Az ajtó mögött, a szokásos helyen Helga gyógypapucsa. Körülnézve a lakásban, az el­sö­té­títő függönyök helyzetéből megállapította, hogy még világos lehetett, amikor elmentek ott­hon­ról. Nem minden szorongás nélkül nyitotta ki a gardrob-szekrényt, ahol a bőröndöket tar­tották. Helga kedvelt útitáskája hiányzott. – Ezek szerint a kislány van itthon – állapította meg. Körbejárt a lakásban, üzenetet keresett. A bőröndjét az előszobában hagyta, ki se cso­ma­golt. Mint aki megérkezett ugyan, de nyomban menni készül. A bizonytalanság okozta szo­rongás nyomasztó volt. Maga a kisemmizettség. A pálinkásüveget megtalálta. Szemlét tar­tott az íróasztalán. Minden a helyén volt. A vekker lejárt. Negyed­tizen­kettőt mutatott. – Épp ennyi van most is – pillantott borzongva a karórájára. Sietve felhúzta a vekkert. Az évek so­rán megszokta, hogy a felesége és Fanny mindig a közelében vannak. Elér­hetők. Mos­ta­ná­ban nem szeretett egyed ni len­ni. Kipróbálta a telefont. Működött. Fel­hív­ha­tott vol­na egy-két közelebbi ismerőst, Moskovics Ernőt is, de túl késeinek ta­lál­ta az időt. Alig volt olyan hely, ahol Helgát kereshette volna. Fanny kap­cso­la­tai­ról és az út­jai­ról az utóbbi időben nem sokat tudott. Időnként a vacsoránál, a vasár­napi ebé­dek­nél el­hang­zott egy-egy név. Többnyire lányoké. Semmi több. Felhívhatta vol­na a rend­őr­sé­get is, de Helga távolléte semmiféle aggodalomra okot nem adha­tott. Kér­dé­sükre csak nevetséges válaszokkal szolgálha­tott volna. A pálinka hatására sür­ge­tő­vé vált, hogy cselekednie kell. Kutatni kezdett. Bár maga se tudta, hogy mit ke­res, volt va­lami megnyugtató ebben az igyekezetben: talán meg fogja találni azt, ami­ről még nem tudhatta, hogy épp az után kutat. Nem kapkodott. Nem dúlta föl a la­kást. Nem rán­gat­ta ki a fiókokat. Viszont alapos volt.

Nem sok maradt a pálinkából, amikor belépett Fanny szobá­jába. Futó pillantás a för­telmes rendetlenségre. Szétdobált köny­vek, ruhák, blúzok, nejlonszatyrok, tenisz­ütő, gitár, hula­hopp­karika. Frankot az íróasztal érdekelte. Meggyújtotta az olvasólám­pát, szemlét tartott. Francia–magyar szótár. Orosz–magyar szótár. Tolsztoj: Háború és béke. Két tubus arckenőcs. Fejtörők könyve (Ezer kérdés, ezer válasz). Golyós­tollak, ceruzák. Szempilla­festékek. Szem­üveg­tok. Pár hónapja az orvos szem­üveget ren­delt Fannynak a gyakori fejfájások megszüntetésére. Végül egy tégla­színű irattartó. Kíváncsian belelapozott. Néhány gépelt pa­pír: fél ívek, negyed ívek, cetlik. Megszámozva egytől kilencig. Az első lapon kézzel: „Freytág Fanny írása: A tartozás”.

Frank meghökkent. – Nocsak, nem is szólt erről… Nem tűnt föl neki, hogy a leánya az utóbbi időben a polcokról Maupassant és Csehov könyveit válogatja és be­zár­kózik a szobájába. Fanny hónapok óta novellaíráson törte a fejét. A történetet az iskolai pad­szomszédjától hallotta, akinek a falusi rokonaival esett meg. Fanny magá­ban kiszínezte, gyarapította, új alakokkal népe­sítette be, párbeszédeket talált ki. Egyelőre csak részleteket, meg­figyeléseket írt.

Frank bizonyos aggodalommal kezdett olvasni.

Első papír.

„A nyaka körül furcsa szorítást érzett. Kiugrott az ágyból. Fel­kapcsolta a villanyt. Képzelődés volt az egész. Furcsálta azonban, hogy itt is ugyanazt érzi, mint a sógora házában. Mindent betöltő, émelyítő savanykás szagot. Undorodott ettől a szagtól. Egyszer meg is kérdezte a nővérét: – Hogy bírod ezt gyomor­ral? – A válasz egy fintor volt, és ő ebből mindent megértett, noha nem tudta megbocsátani a nővé­ré­nek, hogy feleségül ment ehhez a gyűlölt férfihez. A távirat kézhezvétele óta másra se gondolt, mint a tizennyolcezer forint adósságára. Úgy okosko­dott, hogy a pénzhez a nővére jóvoltából jutott, így az adósság a halottal együtt sírba száll. Tudta azonban, hogy a sógora rava­szabb ember annál, semhogy könnyen lemondjon a pénzről.”

Második papír.

„Géza, hozd ki az irodából a szállítókönyvet! Az irodának ne­vezett oldalszoba a verandáról nyílt. A kiszolgált bankpénztári asztal fiókja félig nyitva. Benne temérdek pénz. Százasok. Számolatlanul szórhatták oda. Lenyűgözte a látvány. Elég lett volna egy mozdulat, hogy belemarkoljon, de szörnyű gyanú ébredt benne, hogy a sógora próbára akarja tenni: hozzányúl-e a pénz­hez, aztán míg alszik, átkutatja a zsebeit, és reggel diadalmasan lobogtatja a bankókat.”

Frank a falra meredt. – Szerencséje, hogy még nem találko­zott Andrejewskivel – gondolta. Szomorúan állapította meg, milyen messze távolodott az idő, amikor Fanny esténként a Micimackót olvastatott föl magának, vagy könyörgésre Frank mesé­kéi rögtönzött, legtöbbször az oroszlánokról. Úgy tűnt, még ta­valyelőtt is gyerek volt, amikor Moskovics Ernő futólag megkér­dezte tőle: – Mi leszel, ha nagy leszel? … Fanny komolyan né­zeti rá, és mintha a világ legtermészetesebb döntését közölné az apja barátjával, azt válaszolta: – Turista …

Harmadik papír.

„A ház falára kiszögelt gyászjelentés tudtul adta, hogy a szer­tartás délelőtt fél tizen­egykor lesz. A halottat a hátsó kamrában lavatalozták fel. A falakat fekete gyász­drapéria borította. A gyer­tyák fénye sejtelmesen lobogott az arcokon. Büdös volt. Első pillantása halott nővérének viaszfehér arcára esett. A rokonság korülállta a ko­por­sót. Félhangosan imádkoztak. – Szegény nő­vérem – kulcsolta össze a kezét az ala­csony, szőrös ember, és i ) is buzgón imádkozni kezdett. Közben lopva a rokonait fi­gyel­te. Alkalmas pillanatra várt, mint egy ragadozó. – Drága sógor súgta –, a gyász al­kalmából megbeszélhetnénk, hogy mi le­gyen a tartozással. – Hallgass el rögtön!… – A gyász meglá­gyíthatná a szívedet… A közelben állók lepisszegték őket. – Van pofád a testvéred koporsója mellett? … A szőrös ember nem hagyta magát. – A feleséged ravatalánál állunk, kedves só­gor, aki nekem édesnővérem volt… A só­gor­nak nemhogy meg­esett volna a szíve, a megalázkodás undort váltott ki belőle. Elég vagyonos ember volt ahhoz, hogy elengedhesse a tartozást, de arra a gondo­latra, hogy sohase fogja visszakapni a kölcsönadott pénzt, mintha a testéből egy darab élő húst akartak volna kisza­kítani.”

Negyedik papír.

„– A családi kegyesség nevében – rimánkodott a szőrös ember.

– Legfeljebb halasztást adok. De csak akkor, ha elénekelsz itt most egy nótát.

– Drága sógor, ne alázz meg a testvérem holtteste mellett.

– Csak, ha énekelsz.

– Nem tudok énekelni. A kutyák vonítani fognak, ha rákez­dek.

– Csak, ha énekelsz.

– Ne káromold az Istent!

– Egy nótát!

– Nem bírom megtenni.

– Akkor rád uszítom a végrehajtókat.

– Ne alázz meg!

– Csak, ha énekelsz.

– Magad vagy a sátán …

A szőrös ember az öklével könnyet dörzsölt ki a szeméből. Megtörve nézett a ro­ko­nára, majd a többiekre, akik mind sátá­nok lettek a szemében, majd a mennye­zetre emelte a tekintetét, és nyekergő hangon rákezdett egy nótára, aminek szövege se volt, dallama se nagyon. A szőrös ember mégis boldog volt, mert úgy érezte, hogy egy hang se jön ki a száján …”

Frank megborzongott. Meghatottság. Büszkeség. Félelem.

– Mit ki nem talál!…

Becsukta az irattartót.

Észre se vette: Fanny közben hazajött. A szobaajtóban állt a prémes kabátjában, a hidegtől kipirulva. Mindig zajtalanul érke­zett, se kulcszörgés, se ajtócsapkodás. A karcsúsított kabát kissé megnyújtotta, és valahogy légiessé is változtatta. Sok volt benne a hajdani Helgából, a tekintete azonban Franké volt. Ahogy most is.

– Mit csinálsz a szobámban?

– Olvasgattam – válaszolta Frank zavartan.

– Nálam?

– Örülök, hogy elolvashattam ezt – mutatott Frank az irat­tartóra. Hozzá akarta tenni: – És büszke vagyok rád … De in­kább hallgatott.

Fanny fölkapta az irattartót, bevágta a szekrénybe.

– Semmi közöd ehhez! – kiáltotta lángvörösen.

– Jó, jó …

– Én se kotorászok a te fiókjaidban!

Frank szégyellte magát. Durva és megalázó volt, amit csinált. A családban egy­más személyes dolgait kínosan tiszteletben tar­tották. Helga jóformán csak akkor for­dult meg egyedül Frank szobájában, amikor takarított, vagy ritkán kiment az erkélyre na­pozni, esze ágában se volt, hogy beleolvasson az íróasztalon hagyott papírokba, mint ahogy Frank véletlenül se nyúlt a felesége szekrényébe vagy a fiókjaiba. Föl se merült bennük, hogy föl­bontsák, pláne, hogy elolvassák egymás leveleit. Fanny titkait és függetlenségét is óvta ez a szellem, amellyel büszkén és szíve­sen dicsekedett a barát­női előtt.

– Ne haragudj – hajtotta le Frank bűntudattal a fejét. Valahogy egy egész meg­ingott velem, amikor beléptem ebbe a szobába.

Fanny azt gondolta: – A pálinka, mi? … kerestél valamit?

Frank nem válaszolt. Indult kifelé a lánya szobájából, az ajtó­ban azonban vissza­fordult.

– Senki se várt az állomáson. Hazaérek három hét után, üres a lakás. Sehol senki.

Fanny hallgatott.

– Te se jöttél ki az állomásra.

– Én se.

– Pedig tudtad, hogy mikor érkezik a vonatom.

– Tudtam.

Frank az alacsony, szőrös kis emberre, a sógorra és a kopor­sóban fekvő halott nővérre meg a gyászoló rokonságra gondolt.

– Anyád hol van?

– Reggel elutazott a Mamihoz. Nusi néni telefonálta meg, hogy a Mamit bevitték a kórházba.

– Mi baja?

– Nem tudom. – Később hozzátette: – Anya azt ígérte, hogy majd felhív ben­nün­ket.

Frank úgy érezte, mondani kellene valamit, valamiféle meg­nyilvánulásra volna most szükség, de Wágnerné sohasem állt iga­zán közel hozzá. Nem állhatta kellem­kedő modorát. A családban egyedül őt magázta, noha nyilvánvaló volt: az anyósának hő vá­gya, hogy visszategezze.

Fanny szótlanul nézte az apját. Mint akitől valamiféle kezde­ményezést vár. Végül kihúzta az íróasztal fiókját, keresgélni kez­dett. A lámpa fénye megvilágította az arcát. A gyerekkori hintá­zás közben szerzett forradás halványodó fénykörére pillantva Frankot mindig szomorúság fogta el.

– Elkészült a fényképed – mondta a lány.

– Milyen kép?

– Amit a nyáron csináltam rólad a Papiéknál.

– Rólam? …

Frank bizonytalanul nyúlt a megtalált fényképért.

– Tényleg… – dörmögte. – Ez csakugyan én vagyok. Ki is ment a fejemből.

Az előhívott kép: Frank sarlóval, kalapáccsal, borospohárral. Akárhogy forgatta, ugyan­az az idétlen öregember nézett rá, ital­tól kivörösödve. Tekintetében részeg vidám­ság, kezében a kala­pács mértani pontossággal keresztezte a kerti ház ablakába tá­masztott sarló körívét. Másik kezében üdvözlésre emelt boros­pohár. Frank emlé­kezett: a vasárnapi ebéd után kitöltött magá­nak egy üveg bort az apósától örökbe maradt demizsonból, friss szódát készített, aztán tálcástól, üvegestől, poharas­tól a nyári konyha teraszának sárgásán áttetsző műanyag tetőzete alá telepe­dett. Eredetileg szét akart nézni a kerti házban, hogy végre számba vegye az apósa szerszámait, amelyek közül szívesen örö­költe meg a sublert, a vízmértéket és a kézi satut, a kuta­kodás helyett mégis inkább kellemesen sütkérezett és fröccsözgetett a telt, lusta napfényben. Később Fanny lopakodott elő. Nyakában a nagypapa fényképezőgépe. Régi Leica. Megállt, szemügyre vette az apját.

– Csinálhatok rólad egy képet? – kérdezte csicseregve.

Idánk vállat vont.

– Ahányat akarsz.

Fanny fölkapta az üres vegyszeres dobozt, amire még Wágner doktor pingálta föl vörös festékkel: MÉREG. Az apja kezébe akarta adni, hogy borospohár helyett azzal fényképezze le, de miután a nyári konyha ablakában megpillantotta a sarlót, pimasz ötlete támadt. A nagyapja szerszámai közül választott egy megfe­lelő nagyságú kalapácsot és az apja kezébe adta.

– Fogd ezt! Erősen!

– Ezzel akarsz lefényképezni? – rökönyödött meg Frank.

– Ne forgasd!

Fanny hátrált, a felvételhez megfelelő látószöget keresve.

– Ne úgy tartsd azt a kalapácsot! – vezényelt. – Húzd egy kicsit a székedet az ablak felé! Balra! Még! … Most jó! Emeld tol a kezedet! Azt, amelyikben a kalapács van!… Ne annyira! Most jó! A poharat tartsd úgy, mintha koccintanál valakivel! …

Frank letette a fényképet az asztalra. Olyan mozdulattal, mint akt elhatárolja ma­gát. Arra gondolt, hasonló helyzetben tőle soha nem telt volna ki egy ilyen fénykép az apjáról. Helga korholásaira emlékezett: – Az nem gyereknevelés, hogy egyik nap min­dent megengedsz neki, másik nap meg zsarnokoskodsz fölötte. Leg­többször azon­ban oda se figyelsz, hogy mit csinál. Ne csodál­kozz majd, ha előbb-utóbb föl fog lázad­ni ellened. Ami persze még mindig jobb, mintha az orrodnál fogva vezetne …

– Szóval, ez vagyok én? – kérdezte Frank fáradtan.

Fanny ártatlan szemekkel nézett rá.

– Nem egészen.

– Bohócot csináltál belőlem.

A lány elbiggyesztette a száját.

– Már nem vagy jóban a bohócokkal?

– Ha rólam van szó, nem nagyon.

– Írtam valamit a kép hátára. Az biztos megvigasztal.

Frank elolvasta.

„Az ön véleménye nekem mélységesen ellenszenves, de az életemet is kész vagyok feláldozni azért, hogy önnek joga legyen elmondania.”

Frank zavartan nézett a lányára.

Ez valami üzenet?

– Olyasmi.

– És nekem szól?

Fanny arcát enyhe pír futotta be. A fejével intett, hogy igen.

– Kitől való?

– Voltaire.

– Mit mondjak? – mosolygott Frank kényszeredetten. – Lovagias.

– Ez egy új viszony kezdete – nézett rá Fanny nyíltan. Kissé kihívóan is.

– Eddig nem volt jó a viszonyunk?

– A hatalmasokhoz pártoltál.

A csönd fagyos lett.

– Hatalmasok? – ráncolta Frank a homlokát.

– Igen.

Fölrémlett egy borongós este. Kissé részeg volt, összevitat­koztak. Fanny két­ség­be­eset­ten kiabált: – Nem veszed észre, hogy a te asztaltársaságod egy piszkos klán, ahová te olyan nagy büszkén járogatsz? …

– Kitől hallottad ezt a marhaságot? – forgatta Frank az ujjai között a fényképet. Voltaire üzenetével.

– Vince mondta.

Frank valami ütésfélét érzett. Nem is az idegen név említése, hanem ahogy Fanny kimondta: lágyan, büszkén és eltökélten.

– Kiféle az a Vince?

– A barátom.

– Aha …

Frank kezdte összeszedni magát.

– Még nem hallottam róla.

– Matematikatanár.

Frank azt gondolta idegesen: – Ha jól számolok, legalább tíz év lehet köztük, vagy annál is több, a rohadt életbe!…

– Miért fáj neki, hogy én állítólag a hatalmasokhoz tartozom?

– Nekem fáj.

– Eddig nem fájt?

– Most nyílt ki a szemem.

– Csak nem ez a Vince nyitotta ki?

– Ne keverd bele. Ő a barátom.

– Én meg az apád vagyok!

– Igen, de ne kiabálj! – nézett a lány nyugodtan Frankra.

– Én sokáig irigyeltem tőled azokat a tulajdonságokat, amelyek belőlem hiányoz­nak. Ami téged képessé tett arra, hogy más le­gyél, mint a többi ember.

Valami megváltozott? – kérdezte Frank bizonytalanul.

– Megszűnt bennem az irigység.

– Megkeverte a fejedet ez a Vince.

– Nem róla van szó, hanem rólad.

Frank kezdettől fogva a fölfedező izgalmával figyelte a leánya meg­nyil­vá­nu­lá­sait, bol­dog­gá tették a tőle örökölt tulajdonságok. Gyakran előfordult, hogy kísérteties azo­nos­sággal reagáltak. Azonos gondolatokkal, indulatokkal és szavakkal. Mintha össze­be­széltek volna. Cinkos, egymásnak nyíltan soha föl nem tárt viszony volt ez.

– Nem értem, hogy mi bajod van velem – nézett értetlenül a lányra.

– Pedig világos.

– Megöregedtem?

– Rosszabb.

Frank elvörösödött.

– Nem tudom, hogy miért érhetne nagyobb szemrehányás – mondta indu­la­to­san. – Azért-e, amit megtettem, vagy azért, amit elmulasztottam.

– Ezt csak te tudhatod.

– Mit akarsz te tulajdonképpen számonkérni tőlem?

– Azt, aki az én szememben voltál.

– Voltam?

– Aki lehettél volna.

– Beszélj világosan!

Fannynak a szeme se rebbent. Mint aki egy régóta halmozódó adóssság vissza­fizetése előtt áll.

– Nem félek megmondani, hogy mit gondolok. A társasá­gukba jársz, gyűjtőd a dicséreteket. Az én szememben ez vissza­taszító.

Az éles fekvésű hang, amit az anyjától örökölt, megtette a ha­tását.

– Mit képzelsz, hogy kivel beszélsz? – háborodott föl Frank.

– Nem félek tőled.

– A Vincéddel beszélhetsz ilyen hangon!

– Ne bántsd a barátomat!

– Elintéztetem azt a szarházi matematikatanárt!

Fanny arca kigyúlt.

– Milyen jogon? Semmi közöd hozzá!

Frank valami olyasmit gondolt, hogy minden összefügg egy­mással, csak látszatra van­nak fontos és kevésbé fontos dolgok, és ebben az összefüggésben az egyik hat a má­sikra és viszont. Föl­erősítheti vagy visszafoghatja. így az egész szempontjából a leg­cse­kélyeb­bnek is egyenrangú jelentősége van, hiszen megbonthat­ja az egységet. Haj­szál­re­pe­dés keletkezik, ami föl se tűnik azonnal a figyelmetlen szemnek, és lehet, hogy csak egy év, vagy ezer év múlva érezteti a hatását. De akkor már vissza­von­ha­tat­lanul.

Fanny a szekrényből elővette a bőröndjét és a hátizsákját, a heverőre dobta. Csomagolni kezdett.

– Elmész? – hökkent meg Frank.

– Majd csak reggel.

– Hova utazol?

Fanny az imént még sürgette volna, hogy mielőbb tisztázzon mindent az apjával, min­denekelőtt a Vincével való viszonyt, most azonban egyszerre elhagyta az ereje. Azt gondolta: – Bár­csak ne kellene válaszolni…

– Nem utazom – mondta.

– Hanem?

A csönd egyre kínosabb lett. A bőröndből kilógott a bársony­nadrág szára. Fanny visszalökte.

– Elköltözöm.

Úgy tűnt, hosszú ideje várt erre a pillanatra, hogy kimond­hassa ezt az egyetlen, ta­lán mindent eldöntő szót, s most mintha nem ő váltotta volna be a reményeit, ha­nem az a tizenhárom éves, álmodozásokból és regényhősnőkből született fiatal nő, aki fülig szerelmes volt az osztálytársába. Senki se vette észre, hogy egyik hétről a má­sikra megváltozott. Az anyja sem. Megszületett végre minden, amit a nőiességről és a függetlenségről elképzelt. Egy csapásra boldog és zavaros, reménykedő és keserű lett az élete. Viselkedésében gyerekesség keveredett a nőiességgel. Egyik percben hisz­té­rikus volt, turkált, válogatott, a másik perc a tükör előtt találta, ott illegette ma­gát, miközben kérlelte, gyötörte az anyját, hogy varrasson neki muszlin szoknyát és hozzá köpeny­két, amilyet a Háború és béke Natasája hordott leány­korá­ban. Egyik percben a felhők között lebegett, másikban kétségbeesve toporzékolt: – Miért nincs nekem is olyan mellem, mint a Kán­tor Zsuzsinak? És a lábaim is vékonyak! – zokogott. – Ti te­hettek róla! Ti tehettek róla, hogy ilyen gnóm vagyok!… Alig várta az év első osztálybuliját az iskolában.

– Nem engedlek el – döntött Frank.

Fanny elsápadt. Remegett a szája.

– Nekem ez jár!

Frank bosszús lett.

– Az jár, amit megengedek.

– De én menni akarok!

– Semmi szükség, hogy elmenj. Különben is, este tartják. Komolyabb lány vagy annál, mint hogy ott riszáld magadat.

– Nem vagyok komoly!

– Megmondtam és kész! – indult Frank a szobájába.

Helga a konyhaajtóban állt. Fanny kétségbeesetten fordult hozzá.

– Miért nem védesz meg? Te is nő vagy!

Frank visszafordult az ajtóból.

– Hagyd békén az anyádat! Megmondtam, hogy nem mész! Világos?

Fanny némán bámult az apjára. Folytak a könnyei, végig az inán, le a ruhájára. A könnyek segítségével még minden jóra fordulhatott volna. Frank magában sajnálta a lányát, bánta az önkényes és ostoba döntést, de nem az az ember volt, aki vissza­vonja.

– Nem hallottad, hogy mit mondtam? – rivallt a lányára.

Fanny arca eltorzult. Artikulátlan, madárvijjogásra emlékeztető hangok jöttek ki a száján. Nekiugrott az anyjának, a körmeit belevájta a karjába.

– Mit csinálsz? – sikoltott Helga.

Fanny elengedte az anyját, szembefordult az apjával. Elszán­tan nézett rá. Kissé előredőlt. A keze ökölbe szorítva. Szíve a torkában dobogott.

– Zsarnok! – ordította torkaszakadtából.

Elcsattant a pofon …

Fanny lecsapta a bőrönd tetejét. – Miért nem szólal már meg? Mindegy neki, hogy megyek vagy maradok? – nézte az apját.

– Felfogtad, hogy mire készülsz? – mutatott Frank a bő­röndre.

– Tudom, hogy mit teszek.

– Ez nem igazságos.

– Hogy elmegyek?

– Igen.

– Nem tehetek mást.

– És nincs még lejátszva! – csattant föl Frank. – Nem mész sehova! Nem en­ge­dem! Meg fogom akadályozni!

– Nem tudod.

– Még kiskorú vagy!

– Értsd meg, hogy ez komoly! El kell fogadnod, hogy nem függhetek örökké tőled.

– Gimnáziumba jársz. Hol van még az egyetem?

Frank lehunyta a szemét, és azt kérdezte magától: – Hogyan kell ilyenkor visel­ked­nie egy normális apának? … Fölrémlett az a hajdani vasúti kocsi. A fogait össze­szoritva bámult ki az abla­kon, Anya pedig térden állva rimánkodott a lábai előtt: „Az anyád vagyok! Ezt nem teheted meg velem! Hova akarsz menni, drága kisfiam? Egy rossz bőrönddel a nagyvilágba? …” Megbor­zongott. Hosszú karjai megnyúltak. Ahogy állt, meg is görnyedt. Szánalmas alak benyomását keltette. Érezte is. – Nevet­séges vagyok, nevetséges – morfondírozott magában.

Még egyszer föllobbant.

– Visszahozatlak a rendőrséggel!

– Ki fogod nevettetni magad.

Tudta, hogy Fannynak igaza van. Csüggedten nézte. Kész nő, aki után bizonyára szívesen megfordulnak a férfiak.

– Anyád, ha megtudja…

– Nem lesz kifogása.

Frank kiment a szobából. Minél gyorsabban. Minél messzebb.

Kis idő múlva Fanny utánament.

– Gondolj arra – állt meg az ajtóban –, amikor azt mondtad nekem egyszer, hogy azért vagy olyan, amilyen, mert megpróbálsz versenyt fúrni. És amikor meg­kér­dez­tem, hogy miben akarsz verse­nyezni, azt válaszoltad, hogy valamiben majd csak lehagyod őket.

A méltóság megvédéséről már szó se lehetett. Frank úgy gon­dolta, minden bru­tálisan megváltozott. Elég volt hozzá három zimankós hét.

– Honnan lesz pénzed albérletre? – kérdezte fáradtan.

– Vince meg fogja oldani.

Az utolsó esély is elszállt. Csönd lett. Mély, szomorú csönd. Franknak képtelen, gyerekes ötletei maradtak: bezárja az ajtót és eldugja a kulcsokat, reggel elállja Fanny útját, nem engedi ki az ajtón…

– Odaköltözöl hozzá?

– Lehetséges.

– A címedet meghagyod?

Fanny könnyekkel küszködött.

– Néha majd eljövök.

Frank szótlanul ingatta a fejét. Talált még italt a szekrényben. Sokáig kortyol­ga­tott. Megértette: rosszul vizsgázott. Későn figyelt föl arra, hogy Fanny egyre tuda­to­sab­ban és ön­állób­ban mozog a világban, igyekszik maga körül a saját ízlése szerint rend­ben tartani az élet dolgait. Régóta nem az a Fanny volt, aki tizenkét éves ko­rá­ban születés­napi meg­lepe­tés­ként bohóc­ruhába öltözve nagy robajjal ugrott elő a ru­hás­szek­rény­ből, fehér se­lyemből varrt kezes­lábasban, hatal­mas zöld gombokkal, ra­gasz­tott kék csillagokkal a ruháján, a fején házilag készült süvegszerű sipka. Az arcát hin­tő­porral pacsmagolta be, az anyja rúzsával vörös krikszkrakszokat pingált magára. Megrázta az alpesi kolompot, melyet az apja íróasztaláról csent el, pukedlit csinált, majd melyen meghajolt: – Az én apukám … – kezdte énekelni óbégatva a világhírű musical dalát –, egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még sohasem… Sugárzott az arca, mint aki tisztá­ban van azzal, hogy a világ legdrágább ajándékát adja át. Ami­kor belejezte, mélyen meghajolt. Ahogy egy bohóctól elvárható. – Tetszett? – csillog­tatta a szemét. Már-már kínos volt, hogy Franknak egy szava sincs. A kis bohóc elárvultan ácsorgott előt­te. Ruhája megfakult, a csillagok lehullottak a sipkájáról, a hintő­por alatt tűzpiros volt az arca. – Énekeld el még egyszer – mondta végül Frank szinte gyöngéden. Amennyire tőle telt.

Az íróasztal fiókjában kezdett turkálni, ahol a Fannytól kapott ajándékokat tartotta. A leány minden alkalommal boldog, diadal­mas mosollyal adta át az ijesztő bábfigurákat, a borzas, gömb­orrú, kancsal rémfejeket, harkályorrú vörös ördögöket, fél lábon álló, törött evezőt szorongató matrózokat, a hordót a szájukhoz emelő marcona alakokat. A rémségek között egy fénykép. Azt kereste. Helga készítette pár éve egy verőfényes vasárnap Visegrád fölött az autóspihenőben. Fanny kamaszosan hu­nyorgott, idétlenül csücsörítette a száját, gombafrizurás fejét félrebillentet­te, mint egy figyelő kölyökkutya. Szokványos kamaszfénykép volt, de Frank most utólag észre­vett valamit. Magát a változást érte tetten. Fanny valahogy már akkor előre­szaladt az időben. Rajta volt már azon a fényképen, hogy milyen lesz, amikor felnő és elköltözik tőlük, legfeljebb vasárnaponként találkozhatnak ve­le, ha kedve lesz hoz­zá, hogy eljöjjön ebédelni. Az emléke is szertefoszlott annak az illúziónak, amivel Frank áltatta magát, hogy ők ketten összetartoznak, hiszen fedi egymást a gondolko­dásuk, az ízlésük, szívmelengető hasonlóságot mutatnak az ítéle­teik, ahogy reagálnak, mint­ha egyugyanazon ember élne két alak­ban. Fanny sok mindent megoldhatott volna Frank életében, aki úgy gondolta: nincs kifejezés, ami magába foglalhatná mind­azt, amiről szó van. Egyszer italosán meg akarta magyarázni a lányá­nak, hogy mit jelent az ő számára, de szerencséjére már az ele­jén belegabalyodott. Hálás lehe­tett a részegségnek. Nem tudhat­ta, hogy az apósa hajdan mennyit szenvedett, s lélek­ben milyen út vezetett ahhoz a pillanathoz, amikor magára zárta az orvosi rendelőt, le­térdelt, és azt kérte Istentől: Franknak is leánya szü­lessen, és élje át azt, ami neki jutott.

Frank ruhástul aludt el.

Fannynak reggelre hűlt helye maradt.

Frank nehezen szokott hozzá Fanny távozásához. Nem emle­gette, nem akart be­szél­ni róla, hogy titokban tarthassa az érzé­seit. Wágnerné, akit az agyvérzése után or­vosi engedéllyel magukhoz vettek, gyöngülő elméjével olykor fölemlítette, gya­nút­la­nul s természetes kíváncsisággal, mintha Fanny csupán a buliba vagy a közeli könyv­tárba szaladt volna le: – Hol van a kislány? … S hogy nem kapott választ, könnybe lábadt a szeme:

Miért nem mondjátok meg nekem, hogy hol van?… Helgát lánya távozása nem érintette oly mélyen, mint Frankot. Úgy gondolta, megoldást hozhat, hogy elköl­tö­zött. Ideig­lene­sen vagy végleg? – a saját lábára áll, így anya és leánya ismét egymásra talál­hat­nak. Eleinte cukrászdákban találkoznak majd természetesen, eszébe se jut emlékeztetni a lányát arra az időre, amikor mind a hárman együtt voltak, sőt, ahogy fel­vilá­go­sult anyához illő, táplálni fogja az illúziót, hogy amit Fanny válasz­tott, az. maga a szabadság. Gyakran eszébe jutott ama délután, amikor Fanny a Vigadó köze­lében meg­mutatta Vincét.

– Az a férfi tetszik nekem.

Helga ijedten pillantott körül, de bizonyos kíváncsisággal is. Melyik?

– A trafik előtt áll. A zöldpulóveres.

– Az a szakállas?

– Ne csinálj feltűnést!

Helgát szívdobogás fogta el. Aztán émelygés.

– Az apád lehetne.

– Akkor is szeretem.

– Mégis, hány éves?

– Nem tartozik rátok.

– Istenem … – sóhajtott Helga. – A nevét legalább meg­mondhatnád …

A távolból szemügyre vette Vincét. – Talán még százhetven centi sincs – gon­dol­ta csalódottan. A fekete pantalló mosolyt csalt az arcára: Acsádi Aladár, apjának egy­kor hű barátja viselte minden áldott nap a vasúti tisztek fekete kamgarnból varrt nad­rágját. Vidámságot erőltetve karolt a lányába.

Fanny pár hét múlva telefonált először. Vidámnak és elége­dettnek mutatta ma­gát, mint akinek felhőtlen az élete. Frank vette föl a kagylót. Igyekezett hűvös ma­ra­dni, udvarias volt, mint aki egy távoli rokonnal beszélget.

Fanny később meglátogatta őket.

Helga iparkodott volna meghitt hangulatot teremteni, a varrás, a kötés azonban Fan­nyt csak futólag érdekelte: megtetszett neki egy minta, vagy kíváncsi volt a pizza ízé­re. Egy hosszúnak ígér­kező vasárnap délután a teába Helga citrom helyett egy ke­vés rumot töltött, majd váratlanul Hans bácsiról kezdett beszélni. Fanny csak annyit tu­dott a nagypapa testvéréről, hogy eltűnt a második világháborúban. Helga me­reng­ve beszélt Hans bácsi muszlin­kendőjéről, melyet a nyakába kötve hordott. Aztán Pir­ná­ról beszélt. A hentes házáról, a titokzatos esti várakozásokról, a székről, amit meg­je­lölt, arról a bizonyos kastélyról, ahol képze­letben együtt éltek Hans bácsival. Fanny ér­dek­lőd­ve hallgatta az anyját, meglepte, hogy az emlékezéstől szinte fia­ta­lod­ni lát­szik, egy idő után azonban kezdett unatkozni, furcsa, váratlan, de lé­nyegbe vágó kér­dé­se­ket tett föl, amelyekre Helga nem adott ki­elégítő választ. Fanny gyanakodott, hogy az anyja kitalálta ezeket a történeteket a titokzatos Hans bácsi legendába vesző alakjá­hoz.

Frank szomorúan állapította meg, hogy a lánya többnyire szótlanul, össze­hú­zód­va üldögél valamelyik fotelban. – Mit mű­velhet vele az az állat! – markolt szívébe a ke­se­rű­ség. Fanny át­nézte a képes­újsá­gokat, néha megkérdezte az apját: – Kimehetek az erkélyre?… Hosszan bámulta a hegyeket. Vagy ki tudja, mit. Ha ebédhez hívták, min­dig szabadkozott.

– Nem vagyok éhes. Nekem is van otthon. Nem azért jöt­tem. A végén még azt fogjátok mondani, hogy ti etettek…

Frank nem nagyon tudott mit kezdeni ezekkel a látogatások­kal.

Egyik vasárnap ebéd után Fanny nem vette rögtön a kabátját, mint szokta. Meg­ivott velük egy pohár vörösbort. Sőt, hajlandó volt kártyázni. Frank nem tudta mire vélni a fordulatnak nevezhető változást. Amikor kikísérte a lifthez, Fanny nyíltan megkér­dezte:

– Te miért nem költözöl el?

Frank meghökkent, szólni se tudott. Valami olyasmit gondolt, hogy inkább csak föl­rémlett, vagyis nem elég pontosan, hogy ez a mások által bájosnak nevezett, cél­tu­da­tos és hajthatatlan ember idegen módjára figyeli őt, mint egy mikroszkóp alá tett vizs­gálati anyagot. Nem sok maradhatott titokban előtte. Gyanútlanul él­tek, mi­köz­ben Fanny analizálta az életüket és a kapcsolatukat.

– Ha olyan könnyen elmehetnék, mint te – mondta végül. Örült, hogy ki tudta magát vágni.

Fanny könnyű csókkal búcsúzott, az apját azonban fölzaklatta. Nem nagyon kel­lett kutatnia az emlékezetében, hogy lássa magát közel az elhatározáshoz: elmegy, nem tartva többre igényt, mint amivel ötvenhétben a vidéki szerkesztőségbe érkezett – két vál­tás fehér­nemű, néhány kedves könyv, Rousseau mindenképpen, és vala­mennyi ital. Ha borgőzös állapotban olykor mégis nekilódult a szabadságnak, egyszer se jutott messzebb egy kitombolt görbe esténél, de soha, senkinek se panaszkodott ar­ról, hogy mi­ben ellenszenves tud lenni egy olvasás után elhagyott újság, egy le­hul­lott viráglevél a szőnyegen, a megromlott maradék tejföl penetráns bűze, mely be­töl­töt­te a konyhát és az előszobát, Helga szaporodó cetlijei szintúgy, amelyek egy­re kiseb­bek lettek.

Aznap délután, amikor Fanny kétségbeesve telefonált egy vi­déki város posta­hivatalából, Frank egyedül volt otthon az anyó­sával, Helga fodrászhoz ment. Az író­asz­tal­nál ült, Rousseau Politikai gazdaságtanát olvasgatva meg-megállt, magá­ban eltűnődve az efféle mondatok fölött: „Csak akkor szép parancsolni, ha az enge­del­mes­ke­dők megbecsüléssel nézhetnek a parancsolóra”, vagy „a kormányzat egyik legfőbb dolga, hogy elejét vegye a végzetes vagyoni egyenlőtlenségnek…” Az anyósa nesz nélkül közele­dett. Mint egy szellem.

Wágnerné állapota sokat javult, de csak nehezen és idegen­kedve illeszkedett az új környezetbe. Ő maga is idegen lett. Ide­gen mozgás. Idegen szagok. Idegenül csengő hang. Csupán kü­lönös mosolya maradt épségben. Húzta a jobb lábát. Valame­lyest meg­hízott a kórházi hetek alatt. Úgy járt-kelt a lakásban, mint aki először fordul meg ott. Ami a keze ügyébe akadt, ala­posan szem­ügyre vette, gyöngéden meg­simo­gatta. Olyan szavakat használt, amiket azelőtt soha. Előfordult, hogy mondat köz­ben el­fe­lej­tette, mit akart mondani. Ahány­szor meglátta a vőjét, finom mosolyával, könnyed, ám idegenkedő fejbiccentéssel üd­vözölte.

Helga a fejét fogva kesergett.

– Nem húzza le maga után a vécét! Nem viszi magával a fürdőszobába a saját szappanát és a törölközőjét! Az idegeimre megy! Nem bírom tovább!

Frank minden reggel összerezzent a szokásos üvöltözésre.

– Bevetted a gyógyszereket vagy nem vetted be?

– Nem emlékszem – rebegte Wágnerné, aki napközben, míg Helga észre nem vet­te, s véget nem vetett a nézelődésnek, a szobája ablakából figyelte a trolibuszok su­ha­nását, a házak öblé­ben kialakított játszótéren labdázó gyerekeket. Más látnivaló ezen az oldalon nem volt. Meg sem kísérelte, hogy a lakás Duna felőli ablakainak vala­melyikéből, esetleg az erkélyről nézelődjék, ahonnan a sziget fáiban, a budai és a pilisi hegyekben gyönyör­ködhetett volna. Frank otthonról elmenőben és haza­térő­ben rend­sze­rint az ablakban látta az anyósát, aki Helga feddései után is titokban vissza-vissza­merész­kedett az ablakhoz, s ilyenkor nyilvánvaló bűntudat kínozta.

Frank igyekezett úgy viselkedni, mint aki semmit se vesz észre, de gyakran gon­dolt lelkifurdalással az anyósára, aki nap­hosszat a kis szobában üldögél egy kopott hu­za­tú fotel mélyén, ölében a ki tudja hányadszor olvasott Jókai-regénnyel, csak nagy­jából és homályosan fogva föl, hogy a lánya mi okból ordítozik vele. Frank, ha te­hette, kiment az erkélyre vagy vette a kabátját, és sétálni indult, mégse vonhatta ki ma­gát, sokszor érezte: vala­miképpen bűntársa Helgának, aki láthatólag ugyancsak szen­ve­dett. Napról napra fogyott a türelme, a félelem is kínozta, hogy egyszer majd ő is ilyen sajnál­ni­való, tehetetlen öregasszony lesz. Amióta az anyja náluk lakott, sze­re­tet­éhe­sen, védelmet keresve közeledett Frankhoz, mellette elmenőben váratlanul a nya­kába borult, karjainak a szorításával a szerelmes időket idézve föl. Ké­rés nélkül na­ponta bejárta a környék boltjait, hogy Franknak né­met sört hozhasson a va­cso­rá­hoz, távozóban csókra nyújtotta a száját, és az esti zuhanyozás után mind gyak­rab­ban bújt mellé az ágyba, mintha így akarta volna Frank tudomására hozni, hogy mind a ketten egy harmadik személy áldozatai.

Frank az íróasztalánál kedvelt francia gondolkodóját olvas­gatva, inkább csak meg­érezte, hogy az anyósa mögötte áll. Összerezzenve pillantott hátra.

– Mit tetszik, Mama?

– Itt vannak ezek – nyújtott Wágnerné egy dobozra való első világháborús képes­lapot. – Olvasd föl nekem, légy szíves, meri szemüveggel se látom.

Frank érdeklődve nézegette a képes levelezőlapokat. Az akkori élet idillikus ha­mi­sít­ványai. Évszázados fa tövében pihenő ma­gyar baka, a sapka alól fehérlett a seb kötése, távolabb kerekét veszített harci kordé. Teázó hölgy felé hajló csokor­nyak­kendős, bukót sugdosó udvarló. Az efféléből három változat. Egy másik műtermi beállításból: fehér­ruhás leány, kezét fogva búcsúzik a puskás közlegénytől, tartásuk és arc­kifeje­zésük, mintha operaáriát énekelnének. Violetta és Armand kettőse? Föl­nyergelt ló szaglássza – csókolgatja? – sebesült gazdáját, akinek a feje egy vörös­keresz­tes nővér ölében pihen: „treu bis ein den Tod”. Csa­ládi felvétel: tizenöt sze­mély­ből kilenc katona, két gyermek, négy asszony. Végül egy 1927-ben Kecskeméti József nevére kiállított vadász­jegy. Civilben ügynök volt, és Lancaster gyárt­mányú fegy­verrel rendelkezett. – Kik lehettek ezek? – tűnődött Frank, miközben kirakta ma­ga elé a leve­lező­lapokat. Mint egy kártyavető. Wágnerné éberen figyelt. Nem ve­szí­tet­te szem elől azt a bizonyos lapot, melyet kiválasztott magának.

– Azt! Azt olvasd föl először! – mutogatott.

Frankot megindította a nem annyira türelmetlen, mint inkább esdeklő hang.

– Üljön le, Mama! Oda a fotelba!…

Gyöngéden odasegítette az anyósát, aki oly ágrólszakadt volt, mint egy regény­ben ábrázolható szegény rokon. – Nincs ennél jobb ruhája? – méltatlankodott Frank magában. Az érzés: mint­ha ő maga viselte volna a kifakult, öreg rongyokat: a kopott, szürke kötényruhát és a gombos szvettert.

Liebes Weiberl! – kezdte Frank olvasni a kiválasztott tábori lapról a hibás helyes­írással küldött üzenetet. – Gebe die Nachtricht das icb Heute vom bruder Johán eine karte erhalten und mér gesriben dass alass ricbtig bekommen hat auk dejnen Brif forige vonhe bekommen…

Ekkor szólalt meg a telefon.

– Ne hagyd abba! – rezzent föl Wágnerné.

Frank szokatlan sebességgel futott a telefonhoz.

– Apa, te vagy az? – kiabált Fanny valahonnan.

– Persze, hogy én.

– Anya otthon van?

– Fodrászhoz ment. Mi van veled? Honnan beszélsz?

– Mi volna? – emelte meg Fanny idegesen a hangját.

– Nincs semmi bajod?

– Mit képzelsz, hogy miért telefonálok?

– Mi történt? – ijedt meg Frank.

A telefon maga volt a börtön. Mégis az egyetlen szál, ami pil­lanatnyilag a lányá­hoz kötötte.

– Mondj már valamit!

– Ne kérdezősködj, hanem gyere ide!

– Azt se tudom, hol vagy.

Fanny elsírta magát.

– Hol a csudában vagy? – kiabált Frank.

– Vidéken.

– Hogy kerülsz oda?

– Nem mindegy, ha már itt vagyok?

Frank nem emlékezett, hogy valaha is érezte volna ezt a fullasztó, össze­rop­pan­tó, görcsös szorítást. A féltés keservesebb, mint a félelem.

Wágnerné ácsorgott mellette. Mikor jött oda?

– A kislány? – kérdezte aggódva.

– Hagyjon most, Mama!

– Valami baj van?

– Nincs semmi baj, Mama! Üljön vissza a fotelba!

Wágnerné nem mozdult.

– Beszélj már! – markolta Frank a telefont.

– Igen, apa.

– Honnan telefonálsz?

– A postáról.

– Az ég szerelmére, melyik városból?

Fanny megmondta.

– Egy órán belül ott vagyok!

– Annyi idő alatt nem tudsz ideérni…

– Ne félts te engem!

– Apa, siess!

– Tarts ki, míg odaérek! – kiáltotta Frank. Úgy gondolta: érezte inkább? – a leg­meg­felelőbb szavakat mondta. Ezek ki fognak tartani, amíg odaér.

Jól ismerte az autópályát és a hetvenegyes utat, gyakran meg­fordult arrafelé. A kis­városban is, amelyet Fanny megnevezett, ismerősei voltak ott: a tanácselnök és a gimnázium igazgatója. Rendes körülmények között kilencvenöt perc volt autóval a me­net­idő, de megtette már nyolcvanöt alatt is. A Margit hídon eszbe kapott: Helgá­nak nem hagyott üzenetet, az anyósának se szólt, hogy hova megy. A budai hídfőnél vissza­fordul­hatott volna, hogy útba ejtse a fodrászt, de egy percet sem akart elveszte­getni. Már kint volt az autópályán, amikor találgatni kezdte: mi történhetett? Vincére gondolt. Ki másra? Ha tudomása van arról a végül is mindent eldöntő téli utazásról! Mi minden hangzott el a hatvan­kettes autóbuszon, amikor Fanny úgy döntött: el­hagy­ja a szüleit. Az autó­buszozás Vince ötlete volt. Az is, hogy kül­városi járatot vá­lassza­nak. Igazából azt szerette volna, ha a végállo­máson fent maradhatnak az autó­buszon, így viszont, hogy a so­főr letessékelte őket, befal­hattak egy szendvicset, a má­sodik for­dulóban egy pár virslit. Dél óta már a negyedik fordulót kezdték. Ro­ha­mo­san sötétedett, de az utcai lámpák még nem égtek. Vince a rákos­kerti vég­állo­máson teá­ért állt sorban. Egy hatalmas termetű, jókedéllyel megáldott fickó pecsenyét sü­tött, teát forralt, kenyeret szeletelt. Be nem állt a szája. Közismert ritmusokat skandált, mint például, hogy: „Szomorú az egész város, kikapott a Ferencváros”, vagy „Mit mondott az öreg Kis, egyet most már igyuk is…” Fanny fázósan topogott a vékony talpú csizmában. A nadrág szára alatt alattomosan kúszott fölfelé a nyirkos hi­deg, az orra piros volt, mind­azon­által nem saját magával volt elfoglalva, hanem Vin­cét bámulta, mint akivel nem képes betelni. Büszkén gondolta: Senki nem mon­da­ná meg, hogy ötvenéves… Vince saját magának kivételesen egy kis adag rumot öntetett a teába, Fanny két kanál mézet kapott.

– Elegem van a tekintélyből – szürcsölte Fanny a forró teát.

Vince nem válaszolt. Négy hónapja ismerte Fannyt. Minden alkalommal úgy bú­csú­zott el tőle, hogy ez volt az utolsó kézfogás, az utolsó puszi. Őrültség folytatni! A hatalmas korkülönbség miatt félt, hogy nevetség tárgya, de Fanny alighogy eltűnt, heves és leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy utánarohanjon és magához ölelje.

– Igenis, elegem van! – emelte föl Fanny indulatosan a hangját.

Vince elbújt a szakállábán.

Fanny nem hagyta magát.

– Nem vagyok hajlandó fejet hajtani! Senki előtt!

– Jó, jó – nyugtatta Vince nem túl nagy meggyőződéssel. – Az ilyen családi ellen­tétek olyanok, mint a léggömb.

– Ez nem családi ellentét! Én szeretem az apámat! Másról van szó!

– Felnagyítod.

– Az alapkérdésben nem férünk össze! Apám szerint minden normális kapcso­lat­nak és cselekvésnek a rend az alapja. Szerin­tem pedig a kapcsolat és a cselekvés alapja maga az ember és a szabadság. A rend kizárja a szabadságot.

– A rend fontos – figyelmeztette Vince.

Fanny kifakadt.

– Tudod, hányszor hallottam már otthon ezt a szót, hogy rend? Gyűlölöm, gyű­lö­löm! Gyűlölöm! Alig várom, hogy tizen­nyolc éves legyek.

– Mi lesz akkor?

– A saját lábamra fogok állni! Akkor majd el fog csodálkozni az apám is. Le fog esni az álla! Meg anyámnak is!

Az autóbusz a köztemető magasságában száguldott belső Kő­bánya felé, amikor Vince rálehelt a fagyos ablakra. Előbb az ujjával, majd a könyökével dörzsölte az üveg­ről a jeget, aztán mint aki titkot akar elárulni, a leány füléhez hajolt.

– Semmi se fog változni – súgta. – Anyád minden reggel ugyanúgy oda fogja ké­szí­teni a reggelidet, te pedig mielőtt el­mész az iskolába, fölviszed apádnak az újsá­gokat.

Fanny abban a pillanatban halálosan gyűlölte Vincét…

Fehérvár után sűrűbb lett a párás levegő, az autópályáról le­hajtva pedig Frank már ködben haladt. Legfeljebb ötven-hatvan méter volt a látótávolság. Bekapcsolta a vi­lágítást. Bárhova pil­lantott, mindenből rosszkedv áradt. Nemcsak a kertek, az el­nép­te­lene­dett nyaralók csupaszodtak le, a nyár öröme: a strand is. Ha nem annyira sűrű a köd, beláthatott volna az üres öltözőka­binokba. A nádas mögött csak sejteni lehetett a vizet. Fűzfő bel­területén hármas karambol állta útját. Egy teherautó és két sze­mély­kocsi kör­vonalát vette ki. A mentőautó kék fénnyel villogva keresztben állt az úton. Elég jól ismerte a környéket ahhoz, hogy nyomban mellékutat válasszon. Vissza­fordult és Kenésén, Kismartonon át nagy kerülővel a gyártelepnél jutott vissza a hetvenegyes útra.

Fanny, miután telefonon beszélt az apjával, kitámolygott a postahivatal elé. Hány­inger szorongatta, a kerítéshez támaszko­dott, elárvultan, görcsösen kapaszkodva a vas­lándzsákba. A délelőtti vonattal érkezett. Furcsálta, hogy Vince abba az üresen álló szülői házba hívta levelében, amit egy ügyvédi iroda útján áruba bocsátott, félig-med­dig már meg is vette egy nyúltenyésztő. Titokban reménykedett, hogy Vince ki­jön eléje az állomásra, de nem volt csalódott, hogy ez elmaradt. Hozzá­szokott már a férfi szeszélyeihez, vaskos udvariatlanságaihoz is, noha ismeretségük kezdetén nem hiányzott viselkedéséből a figyelmesség. Nagyon is kereste Fanny kedvét. Ravaszul esen­dőnek mutatta magát, amire a nők szívesen érzékenyek. Fannyt is könnyű volt meg­hatni egy szomorú történettel, egy alkalmas pillanatban elej­tett bánatos meg­jegy­zés­sel, egy simogató mozdulattal. Nem sok kellett, hogy Fanny hálás legyen a sors­nak, amiért megismerkedhetett Vincével.

A megismerkedés estéje felejthetetlen maradt. Frank vidéken volt. Helga az anyjához utazott. Vacsora közben telefonált Fanny barátnője.

– Ki félék? Mert az idétlen osztálytársaimból elegem van.

A barátnője megnyugtatta.

– A bátyám barátai.

– És mit fogok én ott csinálni?

– Én hallgatni szoktam őket. Összejönnek tízen-tizenöten. Van, hogy még többen is. Egyetemiek, mérnökök, fiatal tanárok. Állítólag Lengyel­országban meg Moszkvában nagy divat ez.

– Miről beszélnek? – gyanakodott Fanny.

– Csuda okosakat mondanak. Amiről még sose hallottam.

– Mennyi idősek?

– Nem tudom – jött zavarba Fanny barátnője. – Huszonöt? Harminc? De öregebb is van köztük.

A válasz bizonytalanul hangzott. Fanny azt gondolta: – Elvégre az. apámnak asztaltársasága van, mennyivel lehetnek különbek azok? …

– Jó, de nem maradok sokáig.

– Odamegyek érted.

A pillanat ízlése szerint öltözött fel. Az anyja, ha látja, nem­csak hogy meg­bot­rán­ko­zik, de le is parancsolja róla a hosszú, cigányosan rojtozott sárga szoknyát, melyet egyéb­ként Fanny varrt magának, a lapos sarkú, szíjas fehér sarut is kifogásolja, mint ahogy a kihívó, csupaszon hagyott vállakat se hagyta volna szó nélkül. Fanny nagy­vilá­giasan forgolódott a tükör előtt. – Meg fognak bámulni – gondolta elégedetten. A tár­saság azonban tu­domást se vett róla. Barátnőjével a hideg cserépkályha közelébe hú­zódtak. Afféle zugnak tűnt a teremszerű helyiségben. A be­mutatkozás nem volt kö­te­lező, ezzel is jelképezve az összejöve­tel s a hangulat szabadságát, Fanny azon­ban, aki az anyjától, nemkülönben a nagyanyjától a női életre ódivatú tanácsokat ka­pott, így nem annyira kíváncsian, mint inkább csalódottan és el­árvultán üldögélt. Ide­gen­kedésén valamelyest enyhített, hogy lá­tott egy-két hozzá hasonló korú fiatal lányt is.

– Kié ez a hatalmas lakás? – kérdezte.

– Úgy tudom, hogy egy akadémikus lakik itt. Jelenleg külföl­dön van. A fiának a vendégei vagyunk.

Fannyt igazából csak a mennyezetig érő, roskadásig telt köny­ves állványok nyű­göz­ték le. Ezzel tulajdonképpen meg is elége­dett, mint aki tudja, hol van és mire szá­mít­hat. Múlt századi orosz és francia regények társasági életébe képzelte magát. A ba­rát­nőjével súgdolózva fölfedezte, hogy itt minden szónak más a jelentősége, más­kép­pen hangzik, mint az iskolában, otthon vagy bárhol.

Szóváltásra figyelt föl.

– Túlságosan rámenős vagy! – méltatlankodott egy fiatal mérnök. Zöldbársony diáksapkáját a lakásban se vette le, vörös kokárdát viselt a gomblyukában. Hevesen gesztikulált. – Te egyedül akarod megoldani a társadalomban jelentkező ellent­mon­dá­sokat! Ezt az anarchista őrültséget jobb lesz, ha mielőbb kivered a fejedből! Vagy inkább ne is gyere közénk! Ez nem a Rote Armee Front! Mi az általános igaz­sá­gos­ság és az emberiesség hívei vagyunk. A mi feladatunk nem az ítélet végre­hajtása. El­végzi azt helyettünk majd a történelem …

A rövidfrizurás fekete lány, akivel a zöldsapkás veszekedett, kipirulva ugrott föl a zsámolyról.

– Erre csak azt válaszolhatom, hogy okoskodó szócséplés! Nem fogtok ti megoldani semmit! Hiába szavaljátok Marxot meg Lenint!…

Röpült az idő.

Fanny tizenegy óra tájban a karórájára nézett. Hol volt már az a pillanat, amikor ide­gesen, torkában dobogó szívvel, valamiképp mégis büszkén lépett be ide, és bol­dog lett volna, ha mindenki­nek a tudomására hozhatja: ha olyan lesz a kedve, esetleg reg­ge­lig is maradhat.

A barátnője hűsítőkért indult a konyhába, amikor a lármából és a cigarettafüstből előlépett egy magasnak nem mondható, sza­kállas férfi. Egy regényalak. Fekete szeme mohón égett.

– Mindezekhez mit szól az ifjúság? – mosolygott.

Fanny fülig pirult, pedig semmi zavarba ejtő nem volt Vince megjelenésében. Kérdése barátkozó, sőt vidám.

– Fanny – nyújtotta a kezét határozottan. Ez valahogy átse­gítette a pillanat zavarán.

Vince is bemutatkozott, majd anélkül, hogy megkérdezte vol­na: szabad-e? – leült Fanny mellé, aki szerette volna tudni, hogy ez az idegen, szakállas férfi saját magától figyelt-e föl reá, vagy valaki odaküldte? Növelte gyanúját, hogy a barátnője nem jött vissza a konyhából az ígért hűsítőkkel, de nem sok ideje maradt a töprengésre, Vince ugyan­is gyakorlott nőfaggatónak bi­zonyult. Nem fukarkodott a kérdésekkel. Nem ud­va­ri­atlan mó­don kérdezett, nem lerohanva az új ismerőst, hogy mihamarabb a lényeg­re térhessen. A férfi kérdéseiben finom elegancia volt, figyelmesség, így Fanny elég gyorsan föloldódott, egyre felszaba­dultabban válaszolgatott, sőt egy idő után már bizonyos kacérsággal is, hogy aztán egyszer csak maga vegye át a kezdeménye­zést. Imponált neki, hogy Vince matematikus és egyetemen tanít, lehunyt szemmel hallgatta mély, csaknem zengő hangját, amelyet Vince oly halkra tudott visszafogni, hogy szinte simogatott. A férfinak is tetszett Fanny. Attól a pillanattól kezdve, hogy kíván­csian odanézett, miközben volt egyetemi hallgatója a füléhez ha­jolt: – A húgom elhozta a barátnőjét, szánj majd rá pár percet, hogy ne érezze magát egyedül… Meg­ragadta a lány szépsége, amely nemcsak abban nyilvánult meg, hogy hagyo­má­nyo­san sza­bályos volt, arcképfestő ecsetjére méltó, de a klasszikus vonások­hoz párosult vala­mi különös feszültség, vibráció, melyet legin­kább nyugtalan tekintete tükrözött. Ámult a leányok körében egyre ritkább szerénységén és jólneveltségén, okos vála­szain és nem utolsósorban a tájékozottságán.

Hajnali fél négykor Fannynak leragadt a szeme az álmosságtól. Addig nagy­sze­rűen, sőt hősiesen tartotta magát, ismeretségeket kötött, gondosan ügyelve, hogy Vince félre ne érthesse, mindig volt egy csak neki szóló mozdulata, biztató hunyorí­tása. Vince fél négykor ujjheggyel játékosan megérintette Fanny arcát. Épp a fél­kör­íves régi forradás nyomán.

– Hazakísérhetem?

Fanny megrántotta a vállát. Álmos, durcás gyermek volt.

– Nem akar még hazamenni?

Fölrémlett az üres otthon. Irtózott volna most bármit meg­érinteni. A kávéfőzőt éppúgy, mint a hálóingét.

– Mindegy.

Vince a hűvös hajnali Duna-parton a zakóját a lány vállára te­rítette.

– Utazzunk egyet? – kérdezte könnyedén.

– Nem bánom – vágta rá Fanny habozás nélkül. Hálásan kapaszkodott Vincébe. Mint a jövőjébe. Meg se kérdezte: hova utaznak?

Kora délelőtt érkeztek meg.

Amikor Fanny a vonatablakból megpillantotta a Balatont, fur­csa szorongás fogta el. Valamiféle árvaság. Vince karonfogva ve­zette át a kerten. Közben letépett egy szál virágot és a kezébe nyomta. Bent a házban sem engedte el a karját, úgy álltak az anyja betegágya előtt, mint a jegyesek.

– Egy szál virágot hoztam, mama!

Az öregasszony bazedovos szemével fáradtan nézte Fannyt. Igazából nem is látta, csak derengett az alakja.

– Sose fogsz te megnősülni – legyintett.

Vince letérdelt az ágy előtt.

– Mama, most minden megváltozik. Esküszöm magának, hogy minden meg fog változni.

Fanny döbbenten bámult az ágy előtt térdeplő Vincére. Vala­hogy egy pillanat alatt föltárult előtte amazok egész élete, szemérmetlenül és brutálisan, esendőségük és minden nyomorúsá­guk, a kapcsolatuk és a mögötte lappangó titkok is. Alig múlt fél napja, hogy ismerte a férfit, s e rövid idő alatt megtanult félteni, ragaszkodni, a képzelet szárnyain suhanni, most azonban történt v.il.iini váratlan és meg­nevez­hetet­len. Mintha egy másik állomáson szálltak volna le.

Zavarában nem tudta, hogy mitévő legyen.

Vince föltápászkodott, odalépett hozzá és átölelte. Arcán moma se volt a sajnálkozásnak vagy a megbántottságnak. Kivezette a lányt a konyhába, kenyeret és bort tett eléje …

Azóta nem járt abban a házban.

A kaput nyitva találta. A kertben néhány szál krizantém hervadozott, a dísz­gömbök cserepei szétszóródtak. Futó pillantást ve­tett az üvegezett verandára, az össze­húzott, matyó­mintás füg­gönyre. – Még nem kelt föl? Fél tizenkettőkor? – hök­kent meg. A veranda ajtaja is nyitva volt. Megállt, figyelmeztetően köhögött. Csönd volt a válasz.

– Itt vagy?

Rossz sejtéssel nyomta le a konyhaajtó kilincsét. Az is nyitva volt. Végigfutott a hátán a hideg.

Először a feldőlt hokedlit pillantotta meg. Vince a nyár elején pirosra mázolta. Fe­kete műbőr ülőhuzata fölhasadva. Kaszás Vince ötvenéves matematikus lábai kö­vet­kez­tek. Az egyikről hiányzott a cipő. Vastag, fehér pamut­zokni­jának a szára lecsú­szott. A lábak megnyúltak, mint a magasba emelkedő madáré. A nadrágszíj azzal a ha­talmas rézcsattal! A pizsamakabát övig nyitva. Nyakán a műanyag bevonatú vil­lany­drót hurokja. A villany­drót a mennyezet kampóján végződött. Az arcát nem lát­hat­ta, mivel a fej félrebillent. Az akasztott ember fej tartása. A feje búbján ko­pa­szo­dott, a hajhullás a tarkó felé terjedt.

Fanny nem ájult el. Nem kezdett sikoltozni. Nem kapott sírógörcsöt. Nem esett pánikba. Az első, amit felfogott, hogy a nézés fizikai fájdalmat okoz, de lecsukni se tudta a szemét; úgy érezte, ki akar fordulni a helyéből, aztán épp hogy duzzadni kez­dett, egyre nagyobb lett, elviselhetetlenül feszült a gödrében. – Semmi se volt kö­zöt­tünk – hajtotta le a fejét szomorúan –, meg egy nyomorult ágyba­fekvés se, pedig ő nagyon is hajlandó lett volna, sokat célozgatott rá, de engem taszított, hogy nem akarja elviselni, hogy az önállóság a célom … Később nem tu­dott magának magya­rá­za­tot adni: honnan merített lelkierőt, hogy a dróton függő holttest körül kutatni kezdjen: hagyott-e levelet vagy valamiféle üzenetet? Egy sort sem. Sokáig bámulta az ön­gyilkossá lett Kaszás Vincét, aztán a kezébe temette az arcát: – Úristen, csak nem én vagyok az oka? … Kihátrált a házból. Mindent nyitva hagyott, semmihez se nyúlt. Igyekezett olyan ha­táro­zott­sággal végigmenni a kapuhoz vezető úton, ahogy érke­zett. Az ő cipője kopogott a kövön, az ő tudata rögzítette a já­rást, a cipő kopogását, mégis mintha nem a saját lábán haladt volna. Egy idegen ember tüdeje zihált benne. Meg­döbbentette és megfélemlítette ennek a kettősségnek a fölfedezése, melyet igye­kezett a történtek józan számbavételével ellensúlyozni: – Sem­mihez sem nyúltam, senki se látott… Aztán a lelkiismeret hang­ja: – Ki fogja értesíteni a rendőrséget? Ki fogja majd kideríteni, hogy miért tette?… A kétségbeesett remény vitte el a posta­hivatalig, hogy telefonáljon az apjának.

A főtér felől bekanyarodott Frank autója. A postahivatallal szemben állt meg. Fan­ny szemében ugyanaz volt, pontosan ugyanaz, mint akinek szerette látni: magas, ötven évhez köze­ledve is inkább izmos, mint hízásnak indult, domború mellkasán feszült a könnyű pulóver. A fekete bőrzakó hanyagul nyitva. A ritkuló őszes haj hiú, ám megbocsátható módon balról jobbra fésülve. Az alig észrevehető sántikálásból meg­állapítható volt, hogy már megint elhanyagolta a tyúkszem kioperálását. Ahogy meg­állt az autó mellett és körülpillantott! Az a magabiztosság! Időben nem tartott tovább egyetlen másodpercnél, de bőven elég volt ahhoz, hogy lássék: tökéletesen higgadt és magabiztos. Frank szeretett higgadtnak és cselekvésre késznek látszani, aki bár­mikor, bárkinek a támasza lehet.

Átszaladt az úton, magához ölelte Fannyt.

– Mi történt?

A lány belekapaszkodott.

– Ne kérdezősködj! Vigyél el innen gyorsan!

– Tudnom kell, hogy mi történt!

– Nem kell!

Frank fölsegítette a lányát, maga felé fordította. Fürkészve nézte. Kérdezni akart egyet s mást, de aztán jobbnak vélte, ha ezt későbbre halasztja. Azt gondolta szo­mo­rúan: – Kitérni a megoldás elől, ebben mesterek vagyunk, évek óta ezt csináljuk a mi kis családunkban, megtagadni, de ragaszkodni is hozzá, tudo­mást se venni arról, hogy mi történt, mégis szenvedni a lelkifur­dalástól, ez minékünk a legnehezebb meg­próbáltatás…

– Mégis, hova vigyelek?

Mindegy.

– Haza?

– Oda ne! – tiltakozott Fanny ijedten.

– Tehát mégse mindegy.

– Azon kívül bárhova, csak el innen – hajtotta Fanny a fe­jét az apja mellére.

Vigyázott, hogy el ne sírja magát.

– Minél messzebb …

A hátsó ülésen helyezkedett el.

Frank megfordult a szűk utcában, lépésben haladt a vadgesztenyesoron. A köd kezdett ritkulni a házak között. A századfor­duló táján épült öreg hotel előtt levette a lábát a gázpedálról.

– Megebédeljünk? – kérdezte.

– Nem vagyok éhes.

Fanny azt is mondhatta volna: egy falat se menne le a torkán. Nem enyhült a görcsös feszültség. A csontjai mintha fémből lettek volna. A hús rákeményedett idegen anyag. Valahol megfog­hatatlanul Vince akasztott teste himbálózott.

Megvillant a benzinóra piros lencseszeme. Frank a város északi kijáratánál talált benzinkutat, beállt a sorba.

– Megmondanád végre, hogy mit kerestél itt? – kérdezte.

– Rám tartozik.

Kemény elutasítás. Fölöslegesnek látszott a további kérdezősdés. Frank azonban nem hagyta magát.

– Köze van a Vincédhez?

Fanny lángvörös lett.

– Semmi közöd hozzá!

A kútnál az ő autójuk következett. Frank kiszállt, fizetett, vett egy újságot és benyújtotta a kocsiba.

– Még mindig nincs ötleted, hogy hova vigyelek? – kérdezte.

– Nincs.

Fannynak elképzelése se volt. A barátnőjéhez nem akart menni, arra a gon­do­lat­ra pedig, hogy visszatér a Vincével közösen bérelt albérleti szobába, végigfutott a hátán a hideg.

– Menjünk a nagybátyádhoz?

A lány nem válaszolt rögtön. Gerzson már nem az a régi, kedves, pirosarcú nagybácsi volt, afféle mesébe illő alak, szán­kókkal, lovakkal és hógolyókkal.

– Mehetünk oda is – mondta végül csöndes beletörődéssel.

Frank örült Fanny döntésének. Hónapok óta nem találkozott a bátyjával. Levelet is alig váltottak, amióta Susu megszülte a kis­lányt. Lendületesen hajtott ki a városból. Nem úgy, mint aki me­nekülőben van, sokkal inkább határozottan, mint aki tudja, hogy soha többé be nem teszi oda a lábát. – Másfél óra se kell – gondolta a szer­pen­ti­nen fölfelé kapaszkodva. Fanny is kezdte jobban érezni magát. Az apja mozdulatai le­kötötték a figyelmét, ahogy markolta a sebességváltó gombját, bal kézzel kor­má­nyoz­ta az autót, egyben az irányjelzőt is kezelte. Imponált neki a maga­biztos könnyed­ség. Arra gondolt, ha egyszer majd ő is megtanul autót vezetni, ezeket a fo­gá­sokat és mozdulatokat a tökéletessé­gig el fogja sajátítani.

A hegyoldalban sűrű lett a köd. Frank visszafogta a sebességet. A visszapillantó tü­körben megkereste Fanny arcát. Úgy tűnt, éve­ket öregedett. Szája szélén két félkör ala­kú ránc. Félbe vágott gyűrűk. Mint az anyjának. Fölidézte magában az egykori Fan­nyt, a kisgyermeket, aki a játszótéren rémült sikoltozással menekül egy vidáman csa­holó kölyökkutya elől, a bérház ablakai mosolyognak, csak Frank mered le a har­ma­dik emeletről szégyen­kezéssel vegyes dühvel, de röstell leordítani, mígnem a mu­lat­ságos vessző­futás véget ér, mert a kiskutya fönnakad az alacsony sövényen.

Félreállt az autóval az autóbusz-megálló bódéja mellé. Rágör­nyedt a volánra.

– Mi van veled? – ijedt meg Fanny.

– Semmi. Ne félj.

– Fáradt vagy?

– Nem különösebben.

Frank megpróbált másra gondolni.

Fanny előrehajolt.

– Valami baj van?

– Mondtam, hogy semmi.

A lány megsimogatta az apját. Önkéntelen mozdulat volt, némi reménnyel. Ami egy ilyen mozdulatból kitelik.

– Orvoshoz kellene menned – mondta gyöngéden.

Ahogy jött, elmúlt a rosszullét.

Frank legszebb napjaira emlékeztetőén kapcsolt, sportos gáz­zal indított. Azt gondolta közben: – A jövő héten tényleg el­megyek az orvoshoz …

Gerzsont az udvaron találták sáros csizmában, meszes-festékes, kopott vihar­ka­bát­ban, a fején oroszos szabású szőrmesapka. Egy üres stráfkocsi mellett állt, a lovak ki­fogásához készülődött. Frank az autóból kipillantva elbizonytalanodott. Ha nem látja a bátyja arcát, öreg falusi parasztnak véli. Nyoma se volt az ele­gáns lovas­ok­ta­tó­nak. Gerzson zavartan fordult feléjük, sőt mint­ha meg is rémült volna egy pillanatra, aztán fölfogva, hogy kik érkeztek, az istrángot eldobva rohant feléjük.

– Miért nem telefonáltatok? – ölelte magához előbb Fannyt, majd az öccsét.

Ugyanazokat a szavakat nyögdécselte, mint mindig.

– Drágáim!… Aranyoskáim!…

Frankot zavarta a szánalmas igyekezet. – Mégse kellett volna idejönni – gon­dol­ta. Fanny is furcsán érezte magát. Közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Segély­ké­rő­en pillantott az apjára.

– Váratlanul alakult, hogy beugrottunk hozzád – mondta Frank, mint akinek kö­te­lessége magyarázkodni.

– Az a fontos, hogy itt vagytok.

Fanny szomorúan, sőt sajnálattal nézte a nagybátyját. – Fa­nnit, öreg muzsik – állapította meg magában.

Az udvar is megváltozott. Elveszítette frissítő színeit, a rend­jét, formáját is. Szürke lett, s rideg. A gödrökben sárosán csillog­tak a tócsák. Hátul elhanyagolva a patáktól fölszántott salak. A platánok alatt rendetlenül szétdobált üres ládák, a tavaly még üde színfoltnak számító dohány­pajtaszerű épület megkopott, bejárata előtt egy fuvarra való iszapszén.

Gerzson erőre kapott. Egyik oldalról az öccsét karolta, másikról Fannyt.

– Hordókat fuvaroztam – próbált jókedvet mutatni. Sőt elégedettséget. – Öt perce sincs, hogy hazaértem.

– Borral is foglalkozol?

– Ez más …

Ha az udvar romlása nem keltette volna föl Frank szorongó gyanakvását, ez a mond­hatni, odavetett kitérő megjegyzés ráébreszthette: valami baj van a bátyja körül.

Gerzson betuszkolta őket a házba.

Susu föl se figyelt az ajtónyitásra. Járni tanította a kislányt az asztal körül. A hóna alatt kantárszerűen átkötött kendővel tar­lótta a vidáman kalimpáló, örömében sikí­tozó gyereket.

– Nézd, kik vannak itt! – terelte Gerzson maga előtt a ven­dégeket.

Susu meglepődve, kissé zavarodottan bámult rájuk. Mint aki nem egészen biztos a fölismerésben.

– Még csak tizenegy hónapos – emelte föl és csókolta meg a kislányt.

Fanny rámosolygott a gyerekre. Kivette Susu kezéből, magá­hoz ölelte és gügyögni kezdett hozzá.

– Ne haragudjatok, hogy váratlanul jöttünk – mentegető­zött Frank.

– Ti sohase jöhettek ide váratlanul – markolta Gerzson fi­gyelmeztetően az öccse karját. Aztán poharakat készített az asz­talra.

– Ma nincs tanítás – újságolta Susu nagy lélegzettel kezdve, mint aki hosszas és lel­kes beszámolóba akar fogni, de hirtelen meggondolta magát, leült az asztalhoz, ma­ga elé húzott egy üres poharat, forgatta, játszadozott vele. Lopva Frank felé pil­lan­tott, s elpirult. Frank rajta felejtette a szemét. Susu arca megnyúlt, beesett, a tekin­te­té­ből hiányzott a kíváncsi ártatlanság, fekete, borzas hajá­nak ahány mozgékony fürtje volt valaha, most zsírosán egymáshoz tapadtak. A szűk bársonynadrág helyett bő szoknyát viselt.

Frank elfordult. Bizonyossá lett: rosszkor érkeztek. Meglehet, ezután mindig így lesz.

– Szeretsz még tanítani? – kérdezte, mint akinek nem kö­zömbös, hogy milyen választ kap.

Gerzson válaszolt a felesége helyett.

– Nem tanít – mondta, mintegy belefojtva öccsébe a to­vábbi kérdezősködést.

Susunak könnybe lábadt a szeme. Szó nélkül fölkapta a kis­lányt és kiment. Fanny korholó pillantást vetett a férfiakra, majd követte Susut.

Gerzson lekapta a székről a viharkabátját és a sarokba vágta.

– A tanítás a rögeszméje.

– A hivatása – igazította ki Frank.

– Annak vége.

– Nem engeded, hogy tanítson?

– Nem engedem? Nem taníthat! És egyébként is … – le­gyintett Gerzson. A fejét ingatta. Szerette volna pontosan meg­fogalmazni: nemcsak arról van szó, hogy Susu fo­ko­zatosan és menthetetlenül süllyed a csendes apátiába. Valami fokozatosan szű­nik meg körülöttük. Talán az öregség kezdete ez – gondolta.

– Mit mond az orvos? – kérdezte Frank.

Gerzson felmarkolta a konyakosüveget. Megforgatta.

– Nem kell ide már orvos – nézte szomorúan az öccsét. – Ennek ellenére szere­tem és boldog vagyok vele.

– Miért ne szeretnéd?

– Az utolsó percig ki fogok tartani mellette. Ha olyan álla­potba kerül majd, hogy ket­recbe kell dugni, nekem ott lesz a he­lyem mellette.

Frank megborzongott. Félt, hogy minden gondolata és érzése az arcára van írva. Jól jött a konyak. Nem sokat teketóriázott. Az ital jóformán még le sem ért a gyo­mor­ba, már lebegni kez­dett. A rosszullét, mely az úton elfogta, feledésbe merült. Té­ves epizód. Lopva figyelte Gerzsont. Csak sejtette, hogy mi lappang­hat a szavai mö­gött. Úgy vélte, bizonyosan valamiféle megfogalmazatlan szemrehányás, Susu miatt. Sze­retett volna segíteni a bátyjának, hogy meg­könnyeb­bül­hes­sen. Talán, ha a lovak fe­lől kérdezősködik, de Gerzson nagyon jól tudta, hogy az öccsét nem érdeklik a lovak, s így rögtön nyilvánvaló, hogy mellébeszél.

Épp Susu miatt.

Gerzson is igyekezett elterelni a gondolatait – és a csön­det – Susuről.

– Trepovszki nem üzent? – kérdezte.

Frank összerezzent. A hátán végigfutott a hideg. Elnézett a bátyja mellett s azt gon­dolta: – Ennél rohadtabb kérdést nem lehettél volna most fel…

– Meghalt.

Gerzson rémülten meredt az öccsére.

– Uramisten, mit mondasz …

– Több, mint egy hónapja – bólintott Frank. – Nem üzenget többé.

Gerzson lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy az öccse lássa: könnyezik. Sokáig ült így szótlanul, aztán telezúdította a poharát konyakkal. Jutott belőle az asztalra is. Lekapta a horgolt térítőt, s törölgetni kezdte a kicsorgott italt.

– Nem halhatott volna meg anélkül, hogy még egyszer ne lassúk egymást! – mond­ta, mint aki igazságért kiált.

Franknak is töltött.

– A lelke üdvösségére!…

Fölhajtották az italt s hallgattak. Frank úgy gondolta: a részle­tekről csak akkor beszél, ha a bátyja kérdezi, Gerzson azonban magába roskadva, szótlanul ült. Mintha egyedül lett volna.

– Misét fogok mondatni érte – szólalt meg sokára.

Fanny eközben a másik szobában elmerülten játszadozott a kislánnyal. Csik­lan­doz­ta, forgatta, ölelgette, gügyögött hozzá. Minden hangra, mozdulatra szüksége volt, hogy elterelje a figyel­mét Vincéről. Ahányszor megjelent előtte a szörnyűséges kép, mind egy-egy fagyos kéz érintése.

Susu nyugtalanul figyelte a játszadozást.

– Ne forgasd, mert hányni fog! – kapta ki a gyereket végül Fanny kezéből.

Összeakadt a tekintetük. Fannynak végigfutott a hátán a hi­deg. Arra gondolt: nem ártott volna azonnal a tudtukra adni, hogy esze ágában sincs ittmaradni.

Kiment az apjához.

– Menjünk – ült bizalmasan a fotel karfájára.

Frank a konyakosüvegre mutatott.

– Engem nem zavar – nyugtatta meg Fanny az apját. Hozzá akarta tenni: – Most nem … De inkább hallgatott.

– Haza? – kérdezte Frank.

– Lehet – bólintott a lány beletörődve. Annak még nem jött el az ideje, hogy megkérdezze: származhat-e valamiféle baja abból, ami Vincével történt?

Frank csak hónapok múlva szánta el magát, hogy orvoshoz megy.

Időközben kétszer fogta el a rosszullét.

Az első Sebestyén Márton esküvőjén. Éjszaka jól aludt. Ki­egyensúlyozottan s tett­re készen ébredt, vidámnak érezte magát, s elégedettnek, mint aki azzal, hogy Se­bes­tyén Márton kérésére vállalta az esküvői tanúságot, a barátja érdekében mintegy pon­tot tett egy fontos feladat végére. Bár túl nagy szerepe a házas­ság előkészítésében nem volt, legfeljebb, ha berúgtak, lelkesen biztatta a barátját, aki évek óta együtt élt egy elvált asszonnyal: – Vedd már el feleségül! Az Isten áldjon meg, mire vársz? Kell az embernek otthon egy stabil nő!… Az esküvőre készülődve vidáman dudorászott a fürdő­szobá­ban, noha nyilvánvaló volt, hogy befellegzett a szerkesztőségi mókáknak, Aranka a levelezési rovatból nagy ívben el fogja kerülni a szobájukat, nem felejt ott semmit, hogy majd visszajöhessen érte, nem hoz többé szőlőt és diót a kertjéből. Az ifjú özvegy­asszony Sebestyén Márton kedvé­ért járogatott félreeső szerkesztőségi szobájukba. – Arankának meg fog szakadni a szíve – gondolta Frank. Helga is elégedet­len készülődött: a kosztüm vadonatújan, egyetlen ránc nélkül ér­kezett vissza a vegy­tisztító­ból. Az időjárás is megfelelt. Se szél, sem eső. Az égen épp annyi felhő, hogy ne perzseljen a nap­fény.

Az esküvőre kivonult a szerkesztőség, sok vendég is érkezett.

Pezsgőbontás után Bérci Pál lépett Frankhoz, pohárral a kezé­ben, ünnepélyesen, mint­ha neki járt volna a jókívánság. Bérci a pártközpont képviseletében jött. Ala­csony, mozgékony, alapjában véve szeretette méltó fiatalember, akit a szerkesztőség afféle beltag­nak tekintett, Frank azonban egy idő óta nem kedvelte, Helga pe­dig a be­mu­tat­ko­zás pillanataiban sem a nézésében, sem a keze nyújtásában nem tudta palástolni a meglepetését: – Hát, ő az? … Épp egy éve történt, hogy Frank vidéken volt, ezúttal csupán egyetlen napra utazott el. Fannyval befejezték a vacsorát, a lány a francia­salátás tányért nyalogatta, amikor Bérci telefonált. Udva­riasan egyeztette, hogy jó számot hívott-e, majd úriemberhez illő módon bemutatkozott. Frankot kereste.

– Még nincs otthon? – lepődött meg.

– Vonattal ment.

– Nem mondta, hogy milyen ügyben utazik oda?

– A férjem nem szokta az orromra kötni, hogy milyen ügy­ben utazgat vidékre – füllentette Helga.

– Mikor várja haza?

– Talán az esti gyorssal.

– Kérem, mondja meg a férjének, ha megérkezett, rögtön hívjon föl engem. Bár­mi­kor érkezik is. Itthon vagyok a lakáso­mon, és az ő hívását várom.

Frank tizenegy után ért haza. A pályaudvaron összetalálkoztott az éjszakai vo­nat­ra váró hajdani kollégájával, Bozsó párt­rovat­veze­tővel. Lelkesen szorongatták egy­mást, mintha egykor hű barátok lettek volna. – Üzemi lapot fogok csinálni a bányá­szok­nak, azért hívattak a központba, hogy a nyakamba akasszák a fő­szer­kesz­tést – vonszolta Bozsó a restibe Frankot.

Helga idegesen fogadta.

– Azt üzeni, hogy fontos!

Frank legyintett.

– Mindig ezt mondják.

– Nem érted? Ott ül a telefon mellett, és várja, hogy felhí­vod. Megígértem neki.

Frank fáradt volt. Ivott is. Szemrehányóan nézett a feleségére.

– Nem te szoktad mondani, hogy úriember este kilenc után nem telefonál idegen embereknek?

– Engem hozol kínos helyzetbe.

Frank megadta magát.

Bérci magabiztos volt.

– Mit akartál a püspöktől?

– Honnan tudod, hogy ott voltam? – hökkent meg Frank.

– Mit akartál tőle? – engedte el Bérci a füle mellett a csak­nem gorombán hangzó kérdést.

– Mi az, hogy mit akartam? Beszélgetni a püspök úrral és kész. Egész délelőtt nála voltam. Egyébként évek óta személye­sen ismerjük egymást.

– Mi volt a célod?

– A beszélgetés.

– Úgy látszik, nem értjük egymást…

– Nekem is ez a véleményem.

Csak miután letette a kagylót, Frank akkor döbbent rá, hogy mibe keveredett. A dél­előt­töt egy vidéki püspök dolgozószobájá­ban töltötte. Senkinek se szólt a láto­ga­tás­ról, sem előtte, sem utána, magával a püspökkel a lakásáról telefonon beszélte meg az időpontot, a látogatás befejeztével a legközelebbi autóbusszal egy másik vá­ros­ba utazott.

Megborzongott.

Helga elképedve hallgatta.

– Ez így megy?

– Úgy látszik …

Bérci előbb Helgához, majd Frankhoz fordulva megemelte az esküvői pezsgős­poharat.

– Mikor tudsz bejönni hozzám? – kacsintott Frankra.

– Megint a püspök úr?

Bérci elkomorodott.

– A te érdekedben történt az is.

– Mi még? – kérdezte Frank ingerülten.

Helga kényelmetlenül érezte magát, de nem akarta egyedül hagyni a férjét Bérci­vel, az ösztöne sugallta, s akkor szerencsére ebben az egyre kínosabbnak mondható, el­dönt­he­tet­len hely­zet­ben Sebestyén Márton lépett hozzájuk boldog vigyorral az arcán, a kezében pezsgős pohár. Bizalmasan átfogta Helga vállát.

– Hagyjuk itt ezeket, szépasszony – mondta vidáman, máris terelve Helgát egy népes társaság felé, amelynek a középpontjá­ban az új asszony virult.

– Hogy vannak a fiúk? – kérdezte Bérci mosolyogva.

Frank üvegesen visszamosolygott.

– Milyen fiúk?

– Az asztaltársaság tagjai.

Frank a legkevésbé erre számított.

– Az én asztaltársaságomra gondolsz?

– Arra, amelyiknek a tagja vagy.

Frank hátán végigfutott a hideg: összefüggés lehet Bérci ér­deklődése és a nyo­mo­zó látogatása között, noha Forrónak azóta nyoma veszett. Fürkészte Bércit, s úgy találta: ügyes, udvariasan rá­menős modorával a legnehezebb pillanatokban is meg tudja őrizni a magabiztosságát. Alkalmas lehet az efféle megbízatásokra.

– Ez volna, amiről beszélni akarsz velem? – kérdezte.

– Csupán azt szeretném tudni, hogy téged, személy szerint mi fűz hozzájuk? – ráncolta Bérci gondterhelten a homlokát, mint akinek cseppet se közömbös a válasz.

– Barátilag szeretnéd tudni?

– Is.

Frank vállat vont.

– Nem tudok pontos választ adni.

– Vagy nem akarsz.

– Olyan válasszal nem szolgálhatok, amelyet esetleg elvársz tőlem.

– Segítsek neked: Moskovics Ernő miatt jársz közéjük?

– Ő vitt oda. Évekkel ezelőtt.

– Tisztában vagyok vele.

A hangvétel furcsának tűnt, valahogy úgy: ez a néhány szó hiányzott, s ezzel be is végeztetett. Frank gyanakodva nézett a pártközponti hivatalnokra: – Ennek fele se tréfa – gondolta.

– Mit akarsz a barátomtól?

– Nincs nekem Moskovics Ernővel az égvilágon semmi ba­jom. Messze fölöttem áll, beosztásban is. Engem csupán az fog­lalkoztat, hogy mikor veszed észre, hogy nem több ez az egész, mint gyerekes szervezkedés. Nem ér többet.

– Önképzőkör?

– Pontosan.

– Mint magánember, úgy gondolom, hogy oda járok, ahová kedvem van. Ahol jól érzem magamat. Nem?

– Egy újságíró nem egészen magánember.

Frank mérges lett.

– Kinek árt, hogy havonta egyszer összejövünk? – fakadt ki. – Az egész ország tele van asztaltársaságokkal. Összejárnak az építészek, a zalaiak, a jogászok, a pécsi­ek, az Erdélyből áttele­pültek, a Népfront aktivistái, mit tudom én, hogy kicsodák! Pont a miénk nem tetszik?

– Ti nem azért szoktatok összejárni, hogy megvacsorázzatok, aztán jó magyar szo­kás szerint leigyátok magatokat.

– Hanem?

– Kiáltványokat fogalmaztok. Belebeszéltek olyan dolgokba, ami nem rátok tar­to­zik. Az ilyen akciók helyett jobb lenne, ha tényleg leinnátok magatokat.

Frank elvörösödött.

– Most akkor önképzőkör vagy szervezkedés?

– Azt hiszitek – folytatta Bérci –, hogy a pártmunkások nem olvasták Rousseau-t?

– Rousseau-t én szoktam a figyelmükbe ajánlani.

– A párt tisztában van azzal, hogy az értelmiség nem hanya­golható el. Pontosan fo­gal­mazva: el nem hanyagolható! De nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy átengedje a politikai kezdeményezést.

Hatalmat akart mondani, de meggondolta magát.

– Mi nem az értelmiség nevében fogalmazunk – figyelmez­tette Frank. – A saját véleményünket akartuk a vezetés tudo­mására hozni.

– A rögeszme ismerős: a vátész szerepe. Csak az a megbíz­ható és a jövőbe látó, amit az értelmiség megfelelőnek tart. De hát, nem a múlt században élünk, Freytág! Nem is a két háború között! Megváltoztak a viszonyok, ti meg ön­kép­zős­kö­rös­dit játszotok. Hogy válaszoljak az előbbi közbevetésedre is.

Frank emlékezett: egyszer valaki a szerkesztőségben futólag megjegyezte, hogy Bércinek az apja biztosítási ügynök volt. Má­sok ezt kétségbe vonták.

– A mi társaságunknak esze ágában sincs, hogy megfertőzze a politikát. Mi csu­pán gon­dol­ko­dunk, és fele­lősnek érez­zük ma­gun­kat azért, ami történik. És ami meg­tör­tén­het. Miért baj ez? …

Bérci újabb pezsgőt hozott. Frank közben arra gondolt: más­fél éve, legfeljebb ket­tő, együtt utaztak egy vidéki konferenciára. A vasúti fülkében maguk voltak. Bérci nem sokkal korábban ké­rni t a pártközpontba. A zakója zsebéből cinkosan egy lapos üve­get vett elő. Fölváltva kortyoltak a házi pálinkából. Bércinek mindenhez volt egy szel­lemes, többé-kevésbé helytálló megjegy­zése. Nem kímélte a főnökeit sem. Frank élvezte a társaságát, s amikor egy várrom mellett elhaladva Bérci lelkesen azt mondta: „Ez a kis magyar nép nemcsak a szabadság szeretetében csodá­latos, de minden euró­pai és ázsiai népnél alkalmasabb a gyökeres társadalmi reformokra” – azt gondolta róla: ilyen tüzes áhítattal, kényszer nélkül csak tiszta lelkületű, a nagy eszmékért ra­jongó ember beszélhet.

– Csak ebben a pártban folyhat két értelmes ember között ilyen ostoba beszél­getés – mondta Frank kedvetlenül.

– Én pedig értékesebbnek tartalak téged annál, semhogy egy vendéglői asztalnál Rousseau-ról szónokolj.

– A főnökömmel miért nem beszélsz?

Bérci elnézett Frank mellett.

– Beszéltem.

Abban a pillanatban fogta el Frankot a már ismert alattomos gyöngeség.

– Ne haragudj … – kapaszkodott Bérci karjába.

– Valami baj van?

– Nem, semmi, csak egy pillanatra megszédültem. Lehet, hogy túlittam magamat az este – hazudta Frank, és az ünneplő zsivajban biztonságosnak tűnő ablak­mélye­dés­be húzódott, hogy megtámaszkodhasson.

A második rosszullét nem sokkal később otthon érte. Ebéd után zenét hallgatott. A muzsika érzelmileg szokatlan erővel hatott rá. Az íróasztalnak abban a fiókjában tur­kált, ahol a jegyzeteit tartotta. Az egyik leesett a földre. Elolvasta: „A nemzetiségi létet meg kell élni, hogy átérezhessük annak min­den keservét és nyomorúságát.” A föl­jegyzés alatt zárójelben a monogram: kitől hallotta. Emlékeiből előbukkant a puf­fadt, izgatott arc, a bársonyos barna tekintet, volt benne ragadozó fény is, pattanásig feszült várakozás; sőt, elszántság: bármi fog elhangzani, ha néki nem tetsző, a szó és a hang­erő pörölyével sújt le az ellenkezőre. Gyöngítő émelygés fogta el. – Lefek­szem egy kicsit – ijedt meg. Mozdulatlanul feküdt a heverőn. Kis idő múlva felült, vi­szony­lag könnyedén. Elérte a vodkás­üveget. Három-négy korty. Soha ilyen rosszul még nem esett. Kis híján öklendezett, mégis ráivott, majd visszadőlt. Lassan kezdte könnyű­nek érezni magát. Az émelygést enyhe szédülés váltotta fel. Ez már a vodka volt. Megkönnyebbült. Visszaült az íróasztalhoz. A naptárban keresett egy alkalmas napot. A következő hét csütörtök. Elég távoli volt, hogy lélekben föl­készülhessen. Beírta: „orvos”.

A körzeti orvos alaposan kifaggatta.

– Az én vizsgálati lehetőségeim korlátozottak – mondta végül –, beutalom a klini­kára. Ha megvannak a leletek, jöjjön vissza, akkor már okosabb leszek. Aztán kita­lálunk valamit.

Frank halogatta a vizsgálatot. Egyik napról a másikra fogadkozott, miközben a rossz közérzetétől a csekélységek is fölhatalma­sodtak. Helga húst sütött a kony­há­ban, kissé megpörkölődött, az égett szag betöltötte a lakást. Frank úgy érezte, hogy megfullad. Sarkig tárta az ablakokat. – Megfagyok, nem veszed észre? – kiabált Helga a konyhából. Wágnerné kuporogva üldögélt az előszobában egy hokedlin, mint a koldus, aki alamizsnáért jött. – Miért ül ez itt állandóan? – gondolta Frank idegesen. Becsukta a szobaajtót, hogy ne is lássa az anyósát. Mogorván járt-kelt, semmihez se volt türelme. Lekapta kedves írójának a könyvét a polcról, beleolvasott: „Az erköl­csök csak akkor tűrik cl a cenzorok bíráskodását, ha olyan tiszták, mint a régi római­aknál …” – Hát, ez az! – vágta a sarokba a könyvet. Bekap­csolta a televíziót. Mind­untalan fölugrott, váltogatta a csatorná­kat. Amikor beleunt, a fürdőszoba tükrében né­ze­gette magát. Olyan érzése támadt, hogy megváltoztak az arcvonásai. Félelem fogta el. Fiatal korában könnyedén és kihívóan gondolt a halálra. Úgy vélte, akkor majd az lesz a legfontosabb: legyen annyi pénz a zsebében, hogy előtte leihassa magát a sárga földig. Az ebéd­nél turkált a töltött csirkében. Helga ki nem állhatta ezt, szinte személyes sértésnek fogta föl.

– Nem ízlik?

– Bele se kóstoltam még, nem veszed észre?

Helga jól ismerte ezt a gúnyos, rideg hangot.

– Nincs értelme főzni, ha csak ennyire becsülöd a munkámat mondta sértő­dötten

Frank lecsapta a kést meg a villát.

– És ha megdöglök? – üvöltötte. – Azzal ki törődik? Nincs már sok hátra!

Döbbenten bámultak rá.

Wágnerné törte meg a kemény, ideges csöndet.

– Jaj, Istenem, mi történt? – rebegte szelíden s gyanútlanul.

Frank magára kapta a kabátját, kirohant a szigetre, futott a sétányokon, amíg bírta. A járókelők kitértek az útjából, megüt­közve bámulták. – Tisztára elment az eszem – roskadt le a szálloda halijában. Alig várta, hogy fölfigyeljen rá a bóbitás, fehér­kötényes fölszolgáló.

– Két dupla vodkát! – lihegte.

– Duplát? És kétszer? – csodálkozott a nő. Tálcáján a pohár ásványvíz furcsa mód megremegett.

– Hallotta, nem?

Frank körülbástyázta magát a vodkás poharakkal, de nem ivott. Megpróbálta ki­szá­molni, hogy mennyit futhatott. – Igaz, hogy kétszer is megálltam – gondolta –, de az egész nem volt több összesen pár másodpercnél. Legalább két és fél kilométert fu­tottam, és nem estem össze. Akkor pedig talán még nem lehe­tett akkora nagy baj…

Másnap reggel bement a klinikára. Az idős doktornő arca, mint egy indián asszonyé. Finom, szálkás ráncai: egy öreg fa év­gyűrűi. Arcéle határozott, de nem férfias. Nagy, barna szemek. Fiatal korában talán nem is a szépsége ragadta meg a férfiakat, hanem az okosság, az együttérzésre való hajlam s a titok, hogy tud valamit, amiről a másik embernek fogalma sincs. – Bízni kell benne – biztatta magát Frank a vetkőző fülkében.

– Mi a panasz?

Frank részletesen beszámolt a rosszulléteiről. A doktornő közbevetett kérdés vagy megjegyzés nélkül hallgatta végig. Utána megmérte a vérnyomását. Fölfektette a vizsgáló­asztalra, öklével nyomkodta a gyomrát, a hasát. Mint két fürge acél­golyó.

– Azelőtt sohase féltem – magyarázta Frank a vizsgálóasz­talon fekve. – Nem azt mon­dom, hogy halált megvetően bátor voltam, de nem ijedtem meg a saját árnyé­kom­tól. Mindenbe haj­landó voltam belevágni, nem volt szükség nagy töprengésre. Ez is megváltozott. Azelőtt semmitől se féltem. Sem embertől, sem hatalomtól.

– A hatalom is ember – figyelmeztette a doktornő.

– Én aztán tudom – helyeselt Frank. – Holnap reggelig tudnék mesélni.

– Azt mondja, hogy rosszul áll a félelemmel?

– Az utóbbi időben.

– A félelem megalázza az embert.

A doktornő figyelmesen vizsgálta Frank arcát.

– Sokat iszik?

– Nem vetem meg.

– Árulkodnak ezek a kitágult hajszálerecskék az arcán.

– Le se tagadhatnám?

– Nem nagyon – válaszolta a doktornő, befejezvén a vizs­gálatot. Kitöltötte az űrlapokat.

Frank közben felöltözött.

– Kérünk egy alapos kivizsgálást –– mondta a doktornő. – Meg fogja érni.

Három napon át tartott. Három keserves délelőtt. Franknak úgy tűnt: ahány új vizsgálat, annyi új élete kezdődik és fejeződik be nyomban.

A doktornő figyelmesen tanulmányozta az eredményeket.

– Vércukor megfelel. Májfunkció rendben …

Fölpillantott.

– Ettől azért tartott, ugye?

– A májtól? Nem nagyon.

A doktornő megbocsátóan mosolygott.

– Erős szervezete van – rakta össze a leleteket. Mint a kár­tyalapokat.

-– Ezt hangsúlyozni kell? – riadt meg Frank.

– Nem árt ha munkabíróak vagyunk.

– Értem.

– Pár napra be kell feküdnie a klinikára.

Frank elsápadt.

– Baj van?

Úgy érezte alig áll a lábán. Kétségbeesett képet vágott. A dok­tornő elnevette, magát. Noha beteg előtt ezt nem szokta.

– Nem kell megijedni. Nézzen a tükörbe! Így néz ki egy sú­lyos beteg?

Frank röstellte megkérdezni, van-e jelentősége annak, hogy a doktornő ki­mond­ta azt a szót: súlyos. Vagyis, hogy még nem súlyos. De már beteg? Nyomasztotta, hogy valami szörnyű igaz­ságtalanság van készülőben.

– Mikor feküdjek be? – kérdezte óvatosan. És ravaszul.

– Nem sürgős. Bár jobb ezen mielőbb túlesni.

– Micsodán?

A doktornő, ha nem is tudta eloszlatni Frank gyanúját, tovább nem táplálta.

– Ne legyen már úgy kétségbeesve! Felnőtt ember!

Frank úgy döntött, hogy nem fekszik be a klinikára. Elviselhetetlen volt a gon­dolat is. Megpróbált ugyanúgy élni, mint a vizs­gálat előtt, de bármit csinált, bármihez nyúlt: ivott egy korty vodkát vagy kitette maga elé az írógépet, a kétségbeesés min­den­hez hozzátapadt: mi baja lehet? Az idő múlásával egyre elvisel­hetetlenebb volt a bizonytalanság. – Nem lehet csak úgy meg­halni! – lázadozott.

Egy újabb rosszullét után nem habozott tovább. Előző este a naptárt nézegetve éppen új határidőt akart kitűzni magának. Kedden nem mehetek, kedd az asztal­társaságé – morfondíro­zott –, nem hagyhatom Moskovics Ernőt cserben, ha viszont sokáig maradok és többet iszom a kelleténél, szerda reggelig nem tudom rendesen kialudni magamat. Másnaposán nem állít­hatok be a klinikára. A csütörtök meg azért problematikus, mert a harmadik nap belelóg a hét végébe, és ki a fene fog tö­rődni velem ott szombaton? A végén még bent fognak hétfőig. Legjobb lesz az egészet a jövő hétre halasztani…

Helga kékbársony esti köpenyében talányosán, bizonyos fé­lénkséggel nyitott be hozzá. Szorongás fogta el, ahányszor belé­pett az erkélyes szobába, melyet Frank a be­költözés napján kisa­játított magának. A szoba takarítása se volt szorongástól men­tes, zavarta a bútorok sokfélesége, noha a fekete fedlapos íróasztalt kivéve min­dent ő vásárolt, a nyers színű német szekrénysort éppen úgy, mint a szövettel át­hú­za­tott hajdani mű­bőr­fote­lokat, a földgömböt, az asztali lámpát, a könyves állvá­nyokat. Ta­ka­rítás közben gyakran volt olyan érzése, hogy hiába törölget, egyetlen porszemet se tud eltüntetni. Amit a földön talált szétszórva: gombot, radírt, iratot, kéziradapot, könyvet – gondosan az író­asztalra rakta fel.

– Van még egy hét szabadságom, holnaptól kiveszem – mondta Frank. Meg­ci­ró­gatta Helga arcát, aki nem tudta mire vélni a kedves mozdulatot. – Befekszem a klinikára.

– Úristen! – ijedt meg Helga.

– Nem kell megijedni – nyugtatta Frank.

Helga elfordult, az erkélyajtóhoz ment, félrehúzta a függönyt. A hosszú kön­tös­ben valahogy megnyúlt, árnyéka a plafonig ért föl. Szőke haját hátul a nyakánál össze­fogta. Eddig nyilvánvaló volt, hogy mit fog csinálni: idejön az erkélyhez és kinéz. Átsegíti magát. Segélykérő pillantás a tájra. A hegyek és a sziget fái el­tűntek a párában. Úgy tűnt, nedves minden. Átnedvesedett az egész világ.

– Ezért veszel ki szabadságot?

A kérdés idétlenül hangzott. Helga nehéz pillanatokban általá­ban ilyeneket kérdezett.

Frank megpróbált mosolyogni.

– Egy úriember a szabadságát a klinikán tölti.

Helgát megérintette a veszély. A férjébe kapaszkodott, a nya­kába borult, a fejét va­ló­sággal beléje fúrta, mint aki helyet köve­tel. A mozdulatban benne volt az egész éle­te, a vezeklés is a tit­kos gondolatok miatt, hisz egyszer-kétszer megfordult a fejé­ben: el kellene válni ettől az elviselhetetlen embertől.

– Mi történt? Istenem, mi történt?

– Pár nap az egész – simogatta Frank.

– Mondd már, hogy mi bajod van, az isten szerelmére!

– Mindent elmondtam, amit tudok.

Helga ráncigálni kezdte Frankot.

– Az örökös titkolózásod! Mindent úgy kell kihúzni belőled! Mint egy vad­idegen­ből!

– Ne kiabálj, mert meghallja a kislány.

– Mit gondolsz, nem fogja megtudni, hogy a kórházban vagy?

– Nem kell felfújni. Egy rövid kivizsgálásról van szó.

– Mit fognak kivizsgálni?

Frank megint elmondott mindent, amit tudott. Részletesen be­számolt a rosszul­létekről is.

– És ezt csak most mondod? – eredtek el Helga könnyei. – Csak most?

– Mondom, hogy nem kell felfújni.

Frank meghívókat tépkedett. Valamennyit a szemétkosárba dobta. Ha meg tu­dott volna békélni a helyzetével, minden bi­zonnyal karon fogja Helgát, át se öl­töz­zön, megfelel ez a kék­bársony esti köpeny, jól áll a szőke fürtökhöz, így ahogy van­nak, a nyakukba veszik a várost, valahol találnak majd egy nekik való vendéglőt, a leg­drágább vacsorát rendelik, becsípnek, óraszám húzatná a cigánnyal azokat a fe­lejt­he­tet­len régi nótákat, Helga közben mosolyogva ölelné a nyakát, a fülébe súgva: – Nem le­het egy ilyen embert szeretni, mint amilyen te vagy…

Helga reggel összecsomagolt Franknak a kézitáskába pizsamát, törülközőt, fog­kefét, krémet, arcvizet, tollat, jegyzetfüzeteket. Benyitott hozzá. Frank még az ágy­ban feküdt. Lehajolt, megcsó­kolta. A kézitáskát az íróasztalra tette.

– Én most kimegyek a piacra – mondta.

Hangja hamisan szólt.

Frank fölkelt. Az ablakból látta, hogy a felesége nem a piac irányába indult, ha­nem a híd felé. – Hova mehet? – tűnődött. Előkereste az anyja meg az apja hajdani fényképeit. Anyja hosszú, smaragdzöld ruhában, nem épp karcsú derekán laza öv, a fején széles karimájú kalap. Apa félig-meddig mögötte állt a fényképen, féltőn fogta anya karját, sötét öltönyben. A keményí­tett fehér ing gallérja láthatóan bő volt – lefogyott? –, csokor­nyakkendője zebracsíkos. A levéltárcájába tette a fényképet.

Megszólalt a telefon.

Kis Ágota.

– De nagy szerencsém, hogy otthon találom – örvendezett csicseregve. – Jöjjön ide gyorsan, könyörgöm, amilyen gyorsan csak tud, és vigasztaljon meg, mert rögtön kiugrók az ablakon! Mert én olyan szerencséden vagyok a férfiakkal, képzelje, hogy mi történt velem …

Frank félbeszakította.

– Perceken belül indulok a klinikára.

Rövid, meglepett csönd.

– Maga?

– Bizony.

– Riportot csinál?

Frank mielőbb meg akart szabadulni Kis Ágotától. Megkoc­káztatott egy idét­len­séget.

– Elvonókúra.

Kis Ágota a vonal túlsó végén zavarba jött.

– Hát, ami azt illeti…

Frank megint félbeszakította.

– Elbúcsúzom, drága! Megjött a rácsos autó.

– Várjon még! Várjon! Hova is megy maga most tulajdon­képpen?

– Magam se tudom.

– Melyik kórház?

– Mért akarja tudni?

– Szeretném meglátogatni.

– Még az hiányzik! – mondta Frank csaknem gorombán.

– És egyáltalán – kapott észbe Kis Ágota –, mi baja van magának? Mi az, hogy elvonókúra?

Frank letette a telefonkagylót.

Útközben vett egy üveg francia konyakot. A táska mélyére süllyesztette. – Csak nem kobozzák el – bizakodott. A fel­vételnél kissé megvárakoztatták, közben egy pilla­natra fölmerült benne, hogy visszafordul és hazamegy. Az adjunktus azonban épp akkor érkezett, véget vetve a képzelődésnek. Bemutatko­zott.

– Én fogok vigyázni magára – mosolygott bátorítóan.

– Gondolja, hogy meglépek?

– Nem úgy értettem, szerkesztő úr. Jöjjön, felkísérem a szobájába.

Frank hangulatát valamelyest javította, hogy különszobát ka­pott, erkéllyel, bár lepillantva a második emeletről az öreg parkba, csüggedten morogta: – Innen még csak ki sem ugorhatok …

Türelmesen alávetette magát a vizsgálatoknak. Remélte, hogy nem tart tovább néhány napnál. Hétfőn még az órák múlását is számolta, keddtől már csak a napokat. Pénteken ebéd után rossz érzés fogta el. Arra számított, hogy hazaengedik, de a kora dél­előtti vizsgálatok után az adjunktus rá se nyitotta az ajtót. Idege­sen topogott a szobájában, egyre kedveszegettebb lett. Végül, hogy elfoglalja magát, úgy gondolta: amíg megérkezik a hazatá­vozási engedély, fel is öltözhet.

Döbbenten meredt az üres szekrényre.

– Hova lett a ruhám? – rohant ki a folyosóra.

A lépcső felől az adjunktus közeledett.

– Mit csináltak a ruhámmal?

– Biztos valamelyik nővér buzgólkodott – karolt az adjunk­tus Frankba, és vissza­vezette a szobájába.

– Milyen jogon nyúltak a ruhámhoz?

– Majd visszahozatom – nyugtatta az orvos.

Frank a vaságyba kapaszkodott.

– Miért nem engednek haza?

– Van egy kis probléma – nézett rá nyíltan az adjunktus.

– Micsoda? – sápadt el Frank.

– A vérképzés körül látszik valami…

– Ne kerteljen!

– Még nem végeztünk a vizsgálatokkal.

Franknak minden tagja ólomból volt.

– Miért titkolóznak?

– Nem szokásunk. Mondtam, hogy még nem fejeztük be a vizsgálatokat.

– Azért dugták el a ruhámat?

– Mondtam, hogy vissza fogom hozatni – ígérte az ad­junktus.

– Mikor?

– Azt se tudom, hogy hova vitték.

Az adjunktus azt gondolta: – Hajlamos a hisztériára…

– Nem akar hazatelefonálni? – kérdezte engesztelőén.

– Nem akarok.

Helga és a kislány nem sokkal a beteglátogatási idő lejárta előtt érkeztek. Frank egy­ked­vűen feküdt az ágyon, a kórházi kö­penyt se vetette le. Immel-ámmal vála­szol­ga­tott. Helga idegessé­gében azt se tudta, hogy mit kérdezzen, mit mondjon.

– Azért rendesek, hogy különszobát kaptál – jegyezte meg.

– Legalább nem kell hallgatnom a mások nyögését – mond­ta Frank komoran.

Fanny meg se tudott szólalni. Soha meg se fordult a fejében, hogy az apját egy­szer majd kórházi ágyon fogja látni. Vigyázott, hogy el ne sírja magát. A plafonra bá­mult meg az ablakon át ki a parkba, ahova csak lehetett, mindenhová, csak az apjára nem, aki szem­mel­lát­ha­tó­an méltatlan helyzetbe került. Fannynak olyan érzése volt, hogy ő maga fekszik azon a nyomorult kórházi ágyon, hiszen testileg is része ennek a ki­szol­gál­ta­tot­tan fekvő mogorva embernek, akinek az a legnagyobb fájdalma, hogy el­dugták a ruháját. Ennek az embernek köszönheti az áldott és a gyűlölt tulaj­don­sá­gait egyaránt. Ez a köpenyes ember… Ezt ne­vezte egyszer zsarnoknak. Ez vágta ma­gát az első hívó szóra autóba és rohant érte, akit az évek során fölváltva, hol sajnált, hol gyűlölt, hol istenített, ez a szerencsétlen, esendő pizsamás ember, akinek körül­állják az ágyát, de nem tudnak rendesen be­szélni hozzá. Könnyek szöktek végül Fan­ny szemébe, hiába bá­mult ki az öreg parkba.

– Moskovics Ernőnek megmondhatjátok, hogy hol vagyok.

– És a szerkesztőség?

– Azok ráérnek. Egyelőre kivettem egy hét szabadságot. Semmi közük hozzá, hogy hol vagyok.

– Gerzson?

– Ő is ráér – válaszolta Frank rövid töprengés után.

Helga még aznap este telefonált Moskovics Ernőnek, aki más­nap délelőtt a vizit után megjelent. Épp oly váratlanul toppant elő, mint ötvenhat novemberében, csak a rend­fokozat nélküli katonai őrbunda helyett, most angol szövetből varrt, jól szabott öltönyt viselt, szemüveg helyett megint kontakdencsét. Ápolt volt, afféle társasági je­len­ség. Friss és magabiztos. Pedig úgy in­dult el otthonról, hogy barátilag mindent elpanaszol Franknak. Nem azért, mintha reményt táplált volna, hogy egy ilyen baráti kitárulkozás bármiféle javulást okozhat, de legalább beszél, be­szél, beszél, mint haj­dan, bármiről, rázúdítja Frankra, ami a szívét nyomja, belelendül, összetorlódnak a szavak és dadogni kezd, mint hajdan, amikor még fiatal volt és tapasztalatlan. Út­közben azonban beteglátogatóvá szelídült.

– Jó az ellátás? – érdeklődött erőltetett vidámsággal.

Frank könnyített a feszültségen.

– Koszt, kvártély megvan.

– Fölkelni szabad?

– Körbe is futhatom a parkot.

– Az már valami – biccentett Moskovics Ernő.

Megbotlott az infúziós állványban.

– Úgy néz ki a dolog – mondta Frank –, hogy szembe­kerültem. Nem ezzel vagy azzal, hanem magával az élettel.

– Ne vágj föl! Én is ebbe a kórházba járok.

Moskovics Ernő cinkos kacsintása elég idétlenre sikerült.

– Nem árt, ha időnként karbantartják az embert.

– Úgy látszik, hogy én is erre szorulok – húzódott Frank feljebb az ágyon.

– Beszéljek a professzorral?

– Nem szükséges. Inkább arra volnék kíváncsi, hogy mi van odakint?

– Úgy beszélsz, mintha hónapok óta itt volnál.

– Lehet belőle még annyi is, nem?

– Mit hülyéskedsz? – förmedt rá Moskovics Ernő. Letele­pedett a fehér kórházi székre.

Frank azt gondolta gyanakodva: – Fél az ágyam szélére ülni, mintha ragályos vol­nék… Óvatosan végigmérte a barátját. Ele­gánsnak találta. Kimértnek, szabályo­zott­nak. Cseppet sem emlé­keztetett a hajdani csetlő-botló Moskovics Ernőre, aki mar ne­vetségesen öreg volt ahhoz, hogy újság­író­gyakor­nok legyen.

– Milyen volt a keddi összejövetel? – kérdezte Frank.

– A szokásos.

– Hiányoztam?

– Fölösleges kérdés. Mindenki felőled érdeklődött.

– Hányan voltatok?

– Sokan.

Frank tudta, hogy a barátja hazudik.

– Tehát nem volt semmi érdekes – simogatta maga mellett a lepedő gyűrődéseit. – És az életben? Ott mi van?

– Volt a napokban egy kis szóváltásom – suhant át a rossz­kedv Moskovics Ernő arcán. – A múlt heti értekezleten már az ötödik tiszteletkört tették. Kifakadtam. Mire jó ez? A szünetben odajön hozzám az egyik titkár, és azt mondja: „Miért vered te itt a tamtamot, amikor mindenki egyetért? Ne keress te itt ellenfele­ket, és ne akard a legjobb elvtársakra rábizonyítani, hogy mara­diak. Az asztaltársaságod pedig egy nagy röhej! Érted? Gyerekes, nevetséges! Mégha derék emberekből áll is. Miért akarjátok bele­ütni az orrotokat az országos ügyekbe? Itt bent mindenki tisztá­ban van azzal, hogy mi a teendő.”

– Úgy látszik – jegyezte meg Frank –, ez a párt hivatá­sos vezetőkből áll, meg azokból, akik úgy tesznek, mintha el­hinnék …

Most kellett volna Moskovics Ernőnek beszámolnia arról, hogy tegnap este kö­zöl­ték vele: rövidesen külügyi pályára küldik, föltehetően a harmadik világba, de nem tudott volna Frank vár­ható kérdésére egyenes választ adni: egyenlő ez a félre­állí­tás­sal?

Frank azt gondolta: – Nyilvánvaló, hogy ez a jólápolt férfi már nem azonos a sztálin­városi Moskovics Ernővel, aki gumi­csizmában taposta a sarat. Azzal a két­ség­be­esett őrbundás alak­kal sem, aki az ablak függönye mögül figyelte az utcába forduló tankot. Ez már nem az a Moskovics Ernő, aki semmitől se ret­tent vissza, aki bölcs derűvel figyelte az élet dolgait.

– Azt hiszem – mondta –, hogy az egész egy nagy tévedés volt a részünkről… Egy csodálatos fantom nyomába eredtünk. Egy nagy, romantikus fantom bukkant föl, és épp mi voltunk kéznél, és a történelmi helyzet minket kapott el. Volt egy nagy történelmi kaland. Rámegy az életünk. Most már biztos.

– Minden normális embernek szüksége van valami komoly célra, ha úgy tetszik: fan­tomra – vitázott Moskovics Ernő. – Aminek a szolgálatában akar élni. Kell élnie! A pap az Istent szolgálja, a tőkés a pénzre esküszik. Mi a társadalmi igazság szol­gá­la­tá­ba szegődtünk.

– Igen ám – mosolygott Frank fanyarul –, de az ember nemcsak a saját rög­esz­mé­jének, hanem a másik embernek is ki van szolgáltatva. Csak mások által valósít­hatjuk meg az életün­ket, mert mindent és mindenkit egy másik érdek ítél meg. A ve­lünk szemben támasztott igények alapján ítéltetünk meg, így az­tán sohase leszünk azok, akik igazából vágtáink. Az egészben van valami nagy disznóság.

A nővér kopogott az ajtón. Teát és gyógyszereket hozott, majd kiment.

Frank föltápászkodott az ágyról, az üres ruhásszekrény aljából, két pohárral együtt, elővette a francia konyakot.

– Szabad ezt? – hökkent meg Moskovics Ernő.

– Vizit után vagyunk – töltögetett Frank. Saját magának csak keveset.

Moskovics Ernő kissé bizonytalanul a barátja felé emelte a poharát. Nem akarta mondani, hogy „egészségedre”, mind­azonáltal azt gondolta: – Nagy baj nem lehet, ha elnézik neki az iszogatást…

Frank egy kevés teát töltött a konyakhoz.

– Alighanem írni fogok valamit – mondta.

– Miről?

– Talán arról, hogy még minden jóra fordulhat.

– Most nem jó?

Frank neheztelve nézett a barátjára.

– Nem is tudom. Hetvenötöt írunk, és én már negyvenhét éves vagyok. Majd kitalálok valamit, ami jól illik hozzánk.

– Hozzánk?

– Pár napja a kezembe jutott egy kis füzet az itteni könyv­tárból. Abban olvas­tam, hogy mit mondott Martin du Gard, amikor átvette a Nobel-díjat. Hallgasd csak meg, néhány mondat az egész: „Jean Barois gondolkodik, tehát kételkedik. Min­de­nek­fölött érteni akar. Hogy értsen, először a hitéről kell lemondania. Gondolkodni ugyanis azt jelenti, hogy nemet mondunk, megta­gadjuk, amiben hittünk.” A hideg futkározott a hátamon, amikor olvastam.

– A hittel csakugyan baj van – ingatta Moskovics Ernő a fejét, majd el­ko­mo­ro­dott. Azt gondolta: – Te írod a könyvedet, én meg majd valamelyik eldugott afrikai országban minden ápri­lis negyedikén fogadást adok a nemzeti ünnep tiszteletére …

Franknak egye kire a képtelen álmok okozták a legnagyobb gondot. Minden reg­gel csuromvizesen, kimerültén ébredt. Elő­fordult, hogy csak délelőtt tudott végleg fölocsúdni az álomvilágból, s ebben az idegállapotban minden, ami valaha megesett vele, szédítő módon fölgyorsult, jelentőségében fölhatalmaso­dott: a kifizetetlen fél de­ci portoricói rum a füredi Vitorlás tera­szán éppen úgy, mint Kónya, a hajdani vi­dé­ki fiatal kolléga, aki újabban minden éjszaka több sebből vérezve jelent meg álmá­ban, kiterjesztett szárnyakkal körözött a klinika parkja fölött, mindenáron be akart re­pülni a szobájába, de nem fért be. Postás Gizi is rendszeres álombéli vendég volt, össze­tévesztve őt az ab­laktisztítóval, az erkély alatt üvöltözött: – Meg tudtalak volna ölni egy kanál vízben, amikor elhíresztelted rólam, hogy har­mincezer forintot fizet­tem neked, hogy vegyél el feleségül a más gyerekével a hasamban, de most már hála Istennek, te is börtön­be fogsz jutni… Senkinek se szólt az álmairól, csupán annyit említett az adjunktusnak, hogy rosszul alszik, erre minden este az éjjeliszekrényére készítettek két szem Noxyront.

Helga egyelőre bízott abban, hogy Frank körül rendbe jönnek a dolgok, hisz még mindig felfoghatatlan volt, hogy bármiféle betegség ledönthesse a lábáról. Min­den­nap megjelent a klinikán, türelmesen üldögélt a férje ágya mellett és várta az uta­sí­tá­so­kat. Mindent fölírt és pontosan végrehajtott. Kivétel, hogy nem volt hajlandó italt hozni. – Elsüllyednék a szégyentől, ha a professzor úr fülébe jut, hogy éppen én – tiltakozott. Franknak arra a kérdésére pedig, hogy hozza be az öltönyét, cipőt, kalapot és ballont: úgy tett, mintha följegyezné. Egyik nap látogatási idő alatt várat­lanul bejött a professzor. Körülhordozta vizslató tekin­tetét, leült Frank ágya szélére, vala­hogy úgy, mint aki osztozni akar a látogatás örömében. Megvárta, míg Helga készü­lődni kezd, akkor egy bridzset és az olasz operákat kedvelő, hatvanas férfi öreges eleganciájával fölajánlotta: – Lekísérem, asszo­nyom … Egyidejűleg bocsánat­kérő mosollyal biccentett Frank felé. Az irodájában leültette Helgát, aki most is vonzó, sőt fi­gyelmet érdemlő jelenség volt, és valahogy megmaradt orvos­lánynak. A tartásában semmi kihívás, inkább valamiféle termé­szetes, otthonról hozott fölény.

– Megoperáljuk a férjét – jelentette be a professzor.

Helga megrémült.

– Mire készüljek föl?

– Nem a legrosszabbra. Nem, nem, szó sincs erről.

Helgát a rosszullét környékezte. Ugyanaz a kislány volt, aki soha nem tudja ki­tö­röl­ni magából a szászországi menekülés emlékeit, az apja hazugságát, azt hitte, a föld alá süllyed szé­gyenében, kis híján beárulta a téglagyári gondnoknak, pedig a további sor­suk forgott kockán, ágakba-bokrokba kapaszkodva menekültek a völgykatlanban a szigorúan őrzött határ felé, az apja a karjaiba kapta, úgy gázolt vele a hasig érő víz­ben. Pirnában is szembeszállt a sorssal. Volt hozzá bátorsága, amikor a hentes az ölébe akarta vonni, lángvörös arccal szakította ki magát, az anyja alig tudta ki­ma­gya­ráz­ni: – Nem szereti, ha becézik… A szászországi menekülés nagy megpróbáltatás volt, de a legnagyobb Hans bácsi eltűnése. Nem jött többé. Cserbenhagyta. Aztán jött Frank. Mire föleszmélt, már min­den eldőlt.

Két napig nem mert bemenni a klinikára. Fannyval üzente meg, hogy nem érzi jól magát.

Kétségbeesve faggatta a hazatérő leányt.

– Nagyon várt?

– Nem mutatta.

Helga lassan, keservesen kezdett barátkozni a gondolattal, hogy mi lesz vele Frank után, de attól még messze volt, hogy bele is élje magát. Didergett a túlfűtött lakás­ban, miközben felrémlett előtte a jövő: – Mire megyek majd nélküle? …

Fölhívta Gerzsont.

– Azt hiszem, hogy baj van – kezdte bátortalanul.

– Jó isten, mi történt?

– Az öcséd bent van a klinikán.

Gerzson kezében megremegett a mázas bögre, amelyben gő­zölgőit a beteg gyom­rá­nak való mentás gyógytea. Letette a bög­rét. Ez a mozdulat biztos volt. A telefon­kagylót erősen meg­markolta. A sógor­nőjé­nek a hangja álom­szerűén lebegett.

– Mi van a testvéremmel?

– Meg fogják operálni.

– Mi baja van?

– Nem tudom …

Helga zokogni kezdett.

– Nem is érdekel! – bőgte a telefonba.

– Beszélj már világosabban!

– Nem elég világos, hogy két hónapja bent fekszik a klini­kán?

– És csak most telefonálsz?

– Megtiltotta, hogy értesítsünk.

Gerzson megdöbbent. Azt gondolta: – Ez jellemző rá …

– Azonnal indulok hozzátok – mondta. Mintha az ő lelkén is száradna, ami az öccsével történt, gondolkodás nélkül bármit, mindent föláldozott volna érte.

Susu a hírt, hogy Frank beteg, s Gerzson rögtön odautazik, egykedvűen vette tudo­másul. Később felsóhajtott.

– Szegény…

Másfél óra múlva Helga kisírt szemmel borult Gerzson nya­kába.

– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttél.

– A világ végéről is …

Helga az erkélyes szobába vezette a sógorát, amely Frank kór­házba távozása óta nem­hogy érintetlen maradt, hanem éppen hogy Helga a körülményekhez képest igye­kezett olyan látszatot kelteni, mintha mi se változott volna, Frank csak az imént szakí­totta meg a munkáját. Az írógépet az asztalra tette, üres papírt fűzött bele, tollak és kézi­könyvek sorakoztak az asztalon, Rousseau-t is szívesen odahelyezte volna, de azt Frank magával vitte a klinikára. Helga valahogy azt is szerette volna a sógora tudo­mására hozni, hogy két hónapja ebben a szobában szokott olvasgatni, igazából itt érzi jól magát, s gyakran előfordul, hogy itt éri az álmosság, sőt az álom, de ezt elmon­dani pillanatnyilag nem volt lehetséges.

– Ki van itthon? – kérdezte Gerzson.

– Csak én.

– A kislány?

– Iskolában van. Az anyám meg alszik.

– Mi baja az öcsémnek?

Helga nem válaszolt.

– Miért nem mondod meg, hogy mi baja van?

Helga kiszaladt az előszobába, a fogasról leakasztotta a reti­küljét, idegesen tur­kált benne, míg meg nem találta a névjegyet. Gerzson kezébe nyomta.

– A professzor … Ő mindent meg fog mondani…

– Te nem jössz velem?

– Nem, nem! – tiltakozott Helga szinte rémülten.

Gerzson zsebre vágta a névjegyet, és elrohant a klinikára.

A professzor, ha módjában állt, igyekezett elkerülni a bete­gek hozzátartozóival való személyes találkozást, így aztán nem fogyott ki a magyarázkodásból, hogy ő a gyógyításra esküdött fel, nem pedig arra, hogy lelket öntsön a beteg családtagjaiba. Ha mégse tudta lerázni őket, már az első mondatban igyeke­zett tisztázni magát: – Nem mondhatok mást, csak az igazsá­got…

Gerzson ideges zavarral ült a vendég­fotelban. Bensőségesebb fogadtatásra szá­mí­tott, maga se tudta, hogy miért, de leginkább egy Monsieur Pascalhoz hasonlatos szeretetre méltó, ám energi­kus öregembert várt, mint Michel tanácsadója volt, akit ugyan professzornak tituláltak, de a bankszakmában volt járatos. Falfe­héren hallgatta a professzort. A szavak mögött egyre hatalma­sabb lett a fenyegető árnyék.

– Ennyit tudok mondani magának az öccse állapotáról.

Gerzson nagyot nyelt. Úgy tűnt, nem képes kinyitni a száját.

– Mégis – nyögte ki valahogy.

– Nincs mégis, uram.

– Pillanatnyilag nem állok valami fényesen anyagilag, de két lovat rögtön elad­hatok.

– Fölösleges.

Gerzson nem hagyta magát.

– Vannak külföldön barátaim! Olyan gyógyszereket hozatha­tok be, amit ön akar. Önnek csak annyi a dolga, hogy felírja a gyógyszer nevét, és hogy mennyi kell belőle.

– Tényleg nem érti? – meredt rá a professzor.

Gerzson azt gondolta: – Nincs ebben a szőrmókban egy csöpp emberiesség, nincs egy vigasztaló szava …

– Nem akarom fölfogni! – tiltakozott. – Azt is mondha­tom, bár távol áll tőlem, hogy megbántsam önt, de nem hiszem el, amit mond! Képtelen vagyok elhinni!

– Hát ez az – legyintett a professzor.

– Én értettem az ön szavait, hiszen világosan fogalmazott. Egy iskolásgyerek is felfoghatja. Tisztességesen felvilágosított. Én ennek ellenére nem hiszek önnek. Ön más­valakiről beszélt az előbb, nem az öcsémről. Ön egy olyan emberről beszélt, aki­nek lemondtak az életéről. De hát, amíg Isten van, addig nincs olyan betegség, nincs olyan rohadt helyzet, amit képes volnék feladni! Az utolsó pillanatban se tudnám megtenni. Pláne, hogy az öcsém sorsáról van szó.

Fölkeltette a professzor érdeklődését a köpcös, foglalkozására nézve műveltebb kupec, aki mindenáron ragaszkodik a lehetet­lenhez. Furcsa módon nem volt ellen­szenves ez a makacsság. Nem esdekelt Gerzson, hogy „Mentse meg, professzor úr!” – hanem fellázadt a sors nyilvánvaló igazságtalansága ellen. Nem engedte szabadjára a fájdalmát, mint kétségbeesésükben oly so­kan, de a fájdalom, a veszteség árnyéka benne volt a tekinteté­ben. Egész tartásában. – Csak egy férfitestvér sirathatja így a fi­vérét – gondolta.

– Azért nem adjuk fel, Freytág úr – mondta együttérzéssel. – Csakhogy tisztában vagyunk a helyzettel is.

Gerzson sokára szólalt meg. Gondolatai a múltban kalandoz­tak. Frankot keres­ték, de inkább csak súrolta az emlékeket, föl­sértve a múltat. A kezébe temette az arcát.

– Ő tudja?

– A beteggel nem szoktuk közölni. Erre nincs lelki felha­talmazásunk. A hozzá­tar­tozók előtt viszont semmit se hallga­tunk el.

– Ki mondja meg neki?

– Előbb-utóbb rá fog jönni. Ha ugyan még nem tudja.

Gerzson felugrott, az asztalra tenyereit. A professzor vissza­hőkölt, hátrább lökte maga alatt a széket, mint aki fizikai táma­dástól tart, mire Gerzson áthajolt az asztal fö­lött, és mielőtt a professzor bármiféle védekező mozdulatot tehetett volna, nem tö­rődve azzal se, hogy azonnal kitilthatják a klinika területéről, azzal se, hogy kel­le­met­len­sé­get okoz az öccsének, abban a pilla­natban minden esélytől megfosztva nem érde­kelte semmi, tulaj­dóriképpen azt se fogta föl, amit a meghökkent és félelemtől meg­rémült professzor arcába üvöltött.

– Nem érti, hogy nincs még ötvenéves?

Gerzson végigrohant a folyosón, majd vissza. Az egyik ápoló­nőnek gyanús lett a feldúlt férfi, noha nem először látott ezeken a folyosókon lelkileg összetört, maguk­ból kivetkezett embereket. Szólt az ügyeletes orvosnak, akivel közösen elvezették Gerzsont a kétszáztizenhetes szobához.

Frank az ágyon ült fehér melegítőben, felhúzott térdekkel. A melegítő karjára felvarrva a Bayer München Sportklub címere. A takarón Rousseau Politikai gaz­da­ság­tana, Az éjjeliszekrényen egy bög­rében gyanús színű lötty. Talán tea. Ott volt a villany­borotva is, földig lógó zsinórral. Frank aznap még nem borotválkozott. Az éjjeliszekrényen üvegpohárban, de víz nélkül egy szál őszirózsa. A feje fölött a falra rajz­szö­gez­ve Fanny kislánykori fényképe.

Gerzson az öccsére borult.

– Testvérem!

Frank kibontakozott a bátyja izzadt öleléséből. Visszadőlt a párnára. Maga mellé mutatott.

– Ülj ide!

Gerzson úgy találta, hogy az öccsén nem látszik semmiféle betegség nyoma, legfeljebb tekintetének tört, bánatos fénye gya­nús kissé, és arckifejezésében a szoká­sos­nál is mélyebb szomo­rúság.

– Miért nem akartad, hogy értesítsenek?

– Minek keltsünk pánikot?

Gerzson megborzongott. Az öccse keze után nyúlt, megszorí­totta.

– Pár nap múlva hazaengednek – vigasztalta Frank. – De azért jó, hogy eljöttél.

– Nem is tudom, hogy feküdtél-e valaha is kórházban – igyekezett Gerzson könnyed lenni. – Emlékszem, egyszer fiatal korodban a vakbeleddel volt valami. Meg­operáltak, ugye?

– Nem operáltak meg, csak az utcán elfogott a rosszullét.

Gerzson félt, hogy elront valamit.

– Pedig úgy emlékeztem, hogy voltál már kórházban – mondta elbizony­talanodva.

– Kórházban akkor feküdtem, amikor megszúrt az a szeren­csétlen fickó Sztálin­városban. Te akkor börtönben ültél.

Frank megmutatta a legalsó borda és a lép között a szúrás he­lyét.

– Ha feljebb talál, végződhetett volna rosszabbul is – borzongott meg Gerzson.

– Három hónapig feküdtem ezzel a szúrással.

Frank kibámult. A hatalmas platán csupasz ágai között tisztá­sokat keresett az ég ólmos mezején. Kellett egy tér, ahol szabad­nak érezhette a tekintetét, s ahol még bármi megtörténhet.

– Ne szarj be, nem adom föl – mondta. – Az utolsó pilla­natig nem fogom föladni.

Gerzson nagyot nyelt.

– Abban biztos vagyok.

– Az igazat megvallva – pillantott rá Frank –, izgultam ér­ted.

– Volt rá okod?

– Csak annyi, hogy valamelyik éjjel rosszat álmodtam felőled.

Gerzson elsápadt.

– Csak nem?

– Megdöglött három lovad – nézett Frank szomorúan a bátyjára.

– Nem, nem!… – tiltakozott Gerzson hevesen. – Semmi bajuk a lovaknak! Talpon vagyok! Tegnap este is komoly üzleti tárgyalásom volt a téeszelnökkel. Hatá­ro­zott, merész fiatal­ember, hajlandó a lovasiskolámat melléküzemágként felvirágoz­tatni. Ha minden jól megy, forgalomban felülmúlhatjuk az évi egymilliót is …

– Tudom, hogy nem kell téged félteni.

– Nem olyan fából faragtak minket.

– Az én esetem más – babrálta Frank a melegítő zippzárját. – Nincs mit szépí­teni.

Gerzson a zsebében turkált, majd egy összehajtogatott papír­lapot adott át az öccsének.

– Mit gondolsz, nem kezdhetnénk ezzel valamit?

– Mi ez?

– Vasárnap dobták be az ablakon, amikor szellőztettünk.

Frank gyanakodva forgatta a sokszorosított szöveget, majd ol­vasni kezdett.

„Zus unte and de willes le ec and will Fight the wage. Ez a fohász szerencsét hoz önnek. Az eredetijét Hollandiában találni, ez már 9-szer járta be a Földet. A szeren­cse most érkezett el Önhöz. Ez a levél, amelyet megkapott, a kézhezvétel után sze­ren­csét hoz Önnek abban az esetben, ha a levelet tovább küldi. Semmilyen pénzt nem kell küldeni, mert a szerencsét nem lehet megvásárolni. Küldje el ezt a levelet azoknak, akikről tudja, hogy szükségük van a szerencsére. Ne tartsa meg a levelet. Kézhezvé­teltől számított 90 órán belül tovább kell küldeni.

Mi történt eddig?

Egy tiszt 20 ezer dollárt örökölt. Egy ember 450 ezer dollárt kapott, de elvesz­tette, mert megszakította a láncot. A Fülöp-szigeteken Certeal tábornok elmu­lasz­totta a levelet továbbítani, nemsokára meghalt. Halála előtt 750 ezer dollárt nyert.

Kérem, készítse el húsz példányban, és várja, mi történik. 4 napon belül. Ezt a láncot egy misszionárius lelkész indította el Venezuelából. Azért küldöm Önnek, hogy az egész világot be­járja. A 20. db. ezzel megegyező másolatát küldje el a szüle­inek, rokonainak, barátainak, akiket szeret. Pár napon belül meglepe­tés éri. Akkor is igaz ez, ha nem babonás. Paldos Couccugdiu Dise 1953-ban kapta meg ezt a levelet. Megbízta a titkárnőjét, hogy 20. db. másolatot készítsen és küldje el. Pár napon belül nyert a lottón 2 millió dollárt. Cario Wadit alkalmazott volt, megkapta a levelet, és megfeledkezett róla, és pár napon belül elveszítette az állását. Végül mégis elküldte a levelet, és ezzel be­zárta a láncot, és napokon belül jobb álláshoz jutott. Vecontik megkapta a levelet és eldobta, aztán baleset érte, és elveszítette mind a két lábát. Semmilyen okból ne szakítsa meg a láncot. Ne vegye semmibe ezeket a sorokat! Ez így működik! Pénzt ne küldjön!!!”

Gerzson türelmesen várt, míg az öccse a szöveg végére ér.

– Még nem küldtem tovább, de haladéktalanul meg fogom tenni – mondta. Gon­do­lat­ban hozzátette: – Mit meg nem tennék most…

– Bedőlsz ennek? – nyújtotta vissza Frank a sokszorosított szöveget.

– Isten kezében vagyunk.

– Isten nem fenyegetőzik.

Frank örült, hogy ez a mondat eszébe jutott.

– Ki fog innen segíteni, csak bízzál benne – bátorította Gerzson.

– Vasárnap megpróbáltam kiszökni – vallotta be Frank.

– Szentséges Úristen!

– Ez a melegítő volt rajtam. Az ügyeletes nővér szobájából a kapu elé rendeltem egy taxit, de a portán elkaptak.

Frank a falat bámulta.

– Megalázó volt. Nem tudnám még egyszer átélni.

– Hogy juthatott eszedbe? – szörnyülködött Gerzson. – Engedély nélkül nem lehet elhagyni a kórházat.

– Nem érdekel az engedélyük! Milyen alapon avatkoznak bele abba, hogy hova megyek? Ha ki akarok menni a kapun, akkor kimegyek! Nincs ahhoz joguk, hogy7 bezárjanak ide!

– Te itt beteg vagy.

– De nem fogoly!

– Azért vagy itt, hogy meggyógyulj – nyugtatta Gerzson szelíden az öccsét.

Frank előző héten a szerkesztőséget környékezte meg, hogy két írása is félben ma­radt, szeretné befejezni, s erre Balog főszerkesztő Sebestyén Mártonnal beküldött egy táska­írógépet meg egy hordozható televíziót: ha kedve támad, írjon tévé kriti­kákat. Franknak megfordult a fejében az a képtelen ötlet is, hogy elkéri a barátja ruháját, nagyjából egyforma termetűek voltak, bár Sebestyén Márton néhány kilóval nehezebb. Végül csak annyit mondott: – Kölcsön is kérhetném a ruhádat, kár, hogy nem tetszenek a zakód szövésében ezek a kockák …

Mereven nézte a bátyját.

– Civilruhában simán ment volna a dolog.

Gerzson, mint akit tetten értek.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Ki kell jutnom innen.

– Arra gondolsz, hogy bármit meg kellene tennem?

– Csak a ruhámról van szó.

Gerzsont kiverte a víz.

– Behozod? – kérdezte Frank.

– Tudod, hogy mit kérsz tőlem?

– Tudom.

– Annyira fontos?

– Nagyon.

Hosszú volt a csönd. Nagyon hosszú.

Gerzson bűntudatosan lehajtotta a fejét.

– Nem fogom behozni.

Frank elnézett a bátyja mellett.

– Nem? – kérdezte tompán.

– Ne kérd ezt tőlem. Nem tudom megtenni. Megígérhetném itt az ágyad mellett, hogy szabaduljak a kutyaszorítóból, aztán soha többé nem mernék a szemed elé kerülni.

Gerzson meg akarta simogatni az öccsét, de Frank elhárította.

– Ahogy gondolod – mondta szomorúan.

Kézfogással váltak el.

Frank magányos óráiban, főleg éjszaka, följegyzéseket készí­tett. Afféle firkál­má­nyok voltak, amit napközben látott, hallott, gondolt és följegyzésre méltónak ítélt, és nem párolgott ki a fe­jéből – azt leírta. Többszáz ilyen cédula gyűlt össze az éjjeli­szekrény fiókjában. Egyik este a második híradó után kikapcsolta a készüléket, a csönd­ben mintha megerősödtek volna a fájdalmai de nem csöngetett a nővérnek. Napok óta az ízületeivel bajló­dott. Az ujjai megduzzadtak, hiába magyarázta az adjunk­tusnak, hogy fiatal kora óta szenved ezektől a duzzadásoktól, az injek­ciókúrát nem kerülhette el. Nem sokat használt. Hogy vala­mennyire feledtesse a fájdalmat, papírt vett maga elé. Gyöngé­den fogta a ceruzát, a fájdalom egy-egy határozottabb moz­dulat­ra így is könyékig nyilallt.

„Csodálatos, ámbár ijesztő az emberiségnek az a belső elren­dezettsége, amelyet naponta közömbösen tudomásul veszünk. Mint a fény, a víz, a szilárdság stb. jelen­létét. Az egyéni készség, ambíció, szellem és ügyesség millió lehetőségét és változatát, ez a bámulatosan bonyolult különnemű szerkezet tartja fenn az egyensúlyt. Mi lett volna fejlődése során az emberiséggel, ha a különbözőségnek ez a finoman ki­dol­go­zott sémája rosszul vagy egyáltalán nem működik? Mi lett volna, ha a tech­ni­kai-tár­sa­dal­mi fejlődés során az emberiség nem képes kialakítani és módosítani önmagát? Mi lett volna, ha mindenkinek csak a földműveléshez van érzéke és kedve? Vagy mindenki csak házat akar építeni? Ha nincsenek feltaláló elmék? Bátor felfedezők? Hírvivők? Álmodo­zók? Életüket kockára tevő bátor katonák? Ha mindenkinek csak­is és egyedül ahhoz volna tehetsége, hogy kenyeret süssön, gyapjút fonjon? Szob­rot faragjon? Kizárólag gépet szerkesszen? Zenével szórakoztassa a világot? Ha hiányzik az emberiségből a teremtésnek és a megosztottságnak ez a fenntartó dialektikája és harmóniája?…”

Elégedetten olvasta, amit papírra vetett. Azt gondolta: Az egyetlen és igazi támpont Jean-Jacques Rousseau… Föllapozta, nem először az értekezések és filo­zó­fiai levelezések könyvében a Malesherbes úrnak küldött leveleket. Az első, 1762. janu­ár ne­gyedikén Montmorency-ban kelt levél utolsó soraiban talált pár éve erre a mon­datra: „ Mindazonáltal abban a meggyőződésben halok meg, hogy valahány embert ismertem, egy sem volt kü­lönb nálam…” Nemcsak, hogy tetszett neki ez a nagy­képű másfél sor, de mindig megnyugtatta és erőt gyűjtött belőle.

Másnap a délelőtti vizit után hazatelefonált Fannynak.

– Hozd be a ruhámat.

Nem láthatta, hogy a leánya milyen erővel markolja a telefonkagylót.

– Kiengednek?

– Nem.

– Akkor nem értem.

– Szükségem van a ruhámra – sürgette Frank.

– Ez parancs?

– Nem, nem.

– Mert úgy hangzott.

– Ne várd, hogy könyörögni fogok.

– Nálam nincs rá szükség.

– Amit mondtam, az egy ember kérése a másik emberhez.

Fanny visszanyelte a könnyeit.

– Melyik ruhádat vigyem?

– Mindegy.

– Azzal tisztában vagy, hogy anya nem fog örülni?

Frank elkomorodott.

– Otthon van?

– Jelenleg nincs.

– Majd megmagyarázom neki.

Fanny tudta, hogy az anyja nem fogja föl ilyen könnyen a vá­ratlan és engedély nélküli hazatérést.

– Mikor vigyem be?

– Holnap. Holnap délelőtt a vizit után.

– És ha elkapnak bennünket?

– Miért kapnának el?

– Rám lesz írva, hogy miben sántikálunk.

– Tudsz viselkedni, nem?

– Tudok.

Fanny kis híján hozzátette: – A te kedvedért…

Úgy fogta fel, hogy egy titokzatos kalandba keveredett.

Kinyitotta a szekrényt, de zavarba jött. A három öltöny, mint­ha egy vadidegen férfi tulajdona lett volna. A szarvasbőr zakót, melyet az apja Belgrádban vásárolt, egy­szer se látta rajta. Nyáron ballonzubbonyt viselt, ha beállt a hűvös idő, tavaszig a szürke kockás zakóját. A szarvasbőr kabátot választotta, megfelelő színű nadrágot hoz­zá. – Hadd legyen csinos … Gondosan összehaj­totta. A ballonkabáthoz hűvös volt az idő, a könnyű felöltő mel­lett döntött. Mindent egy bevásárlószatyorba csoma­golt. Másnap a klinika kapujában a torkában dobogott a szíve az izgalomtól, pedig még nem fordult elő, hogy? belenéztek volna a táskájába. A rácsos kapu egész nap tárva-nyitva volt, a taxival érkező láto­gatók annyi fáradtságot sem vettek maguknak, hogy odaintsenek a portásnak.

Frank mohó izgalommal szedte szét a csomagot. Az óvatos­ság legelemibb szabályait felrúgva mindent kiteregetett az ágyra. Soha zakó s nadrág ilyen szép még nem volt. A nyakkendőt un­dorral húzta ki a kabát zsebéből.

– Ezt minek hoztad?

– Egy elegáns férfi kevésbé feltűnő.

Frank átfogta a lánya vállát.

– De épp ezt a sárgát?

– Ez megy a zakódhoz.

Frank nem foglalkozott többé a nyakkendővel. Az éjjeliszek­rényből kiszedte a följegyzéseit. Fanny kézitáskájába tömte.

– Ezekre vigyázz! Fontos!

A ruháit visszagyömöszölte a bevásárlószatyorba. Az ágyán el­simította a takarót, majd meggondolta magát, és úgy rendezte, mintha épp fölkelt volna. Az erkélyajtót becsukta. Még egyszer körülnézett, minden tárgyat alaposan szemügyre vett. Úgy tűnt, minden rendben van.

– Én most kimegyek ezzel a szatyorral – mondta Fanny­nak, akiben valamelyest csökkent az elszántság. Szótlanul hall­gatta az apja utasításait. – Ot perc múlva lejössz az első eme­letre. A lépcsőnél várlak. Figyeld az órát! Pontosan öt perc múlva! Ha köz­ben valaki benyit ide és keres, mondd, hogy ki­mentem valahova. Nem mondtam meg, hogy hova.

Hidegvérrel ment végig a folyosón, le a lépcsőn, be az első emeleti férfi klo­zett­ba. Szerencséjére senkivel se találkozott, sem orvossal, sem ápolónővel, se beteggel. Mintha kihalt volna a kli­nika. Magára zárta a fülkét. Túlfűtötték a helyiséget, magas volt a páratartalom, a szagok fölerősödtek, fullasztó volt. Sietség nél­kül öltözött, mond­hatni, előre kitervelt, alapos mozdulatokkal. Arra is kiterjedt a figyelme, hogy a zok­nija ne gyűrődjön, a nyakkendő csomója viszonylag szabályos legyen. Már ahogy tü­kör nélkül megköthető. – Az a legfontosabb, hogy kijussak in­nen! Minél előbb! – biz­tatta magát. Egy pillanatra zavarba jött: hova tegye a pizsamát, a köpenyt, a pa­pu­csot? Ez valahogy ki­maradt a tervezésből. Végül összehajtva a klozett­kagyló fedelére tett mindent. Amikor Fanny jött lefelé a lépcsőn a második emeletről, Frank már a for­du­lóban várta. Elegánsan, felhajtott gallérral, hanyagul kigombolt átmeneti kabátban.

A büfét nagy ívben elkerülték. Az előcsarnokban az oszlopok védelmében keltek át, majd ahogy kiléptek az épületből, Frank rászólt a lányára:

– Karolj belém!

Zökkenő nélkül zajlott le a szökés, ámbár Frank hosszabbnak találta ezt a néhány percet, mint valójában volt. A férfivécéből kilépve azonban már tudta: senki és semmi sem állíthatja meg. A klinika előtti taxiállomáson állt egy üres kocsi.

Hazaérve ledobta magáról a felöltőt, a zakót, a nyakkendőt. Mint egy álruhát. Felhívta Moskovics Ernőt.

A hivatalában idegen hang válaszolt.

– Nincs itt.

– Otthon megtalálom?

– Valószínűleg.

Rosszat sejtve tárcsázta a barátja otthoni számát. Moskovics Frnő mogorván szólt a telefonba, mintegy vésztjóslóan, de ami­kor meghallotta Frank hangját, örö­mé­ben felkiáltott, valahogy úgy, mint aki épp erre a megváltó telefonhívásra várt.

– Otthonról beszélsz?

– Igen.

– Hazaengedtek?

– Mondjuk inkább úgy, hogy kiengedtem magamat.

– Hogy kell ezt érteni?

– Kiszöktem.

Moskovics Ernő zavarba jött. Kissé meg is ijedt.

– Nem lesz ebből baj?

– Nagyobb nem lehet, mint amekkora van.

– Az is valami, hogy meg tudtad szervezni a dolgot.

– Kisétáltam a klinikáról.

– A szemük láttára?

– Az orruk előtt. így pontosabb.

Moskovics Ernő elnevette magát.

– Most mihez kezdesz?

– Ahogy mondtam a múltkor, írni fogok.

– Regényt?

– Nem hinném, hogy tudok regényt írni.

– A fontos, hogy írni fogsz.

– Igen. Hiszen csak ahhoz értek. Ha egészséges volnék, azt mondanám, hogy vá­rok még, hiszen jobb idők is jöhetnek, de az én helyzetemben nem csinálhatok mást, mint rögtön írni kez­dek. Meg fogom írni, hogy noha a társadalmi igazság gyerme­keinek tekintjük magunkat, nem lett belőlünk se Danton, se Robespierre. Még csak Julién Sorel sem. Mi egy rossz időben jött társadalom gyermekei vagyunk. Hiába áldoztuk föl magunkat a képzelt közjóért. A legtöbb, amit megtehetek, hogy mindent le­írok becsületesen. Ahogy velem megtörtént. Nem pedig úgy, ahogy mások látták.

Moskovics Ernő hallgatott.

– Itt vagy? – kérdezte Frank.

– Hol lennék?

– Valami baj van?

– Semmi.

– Az előbb a hivatalodban kerestelek.

– Nem járok be. Készülök Afrikába.

Rövid ideig beszélgettek erről-arról. Tulajdonképpen semmisé­gekről. Talán ez volt az oka, hogy mind a ketten úgy tették le a telefonkagylót, hogy az Afrikára vonat­kozó mondatnál valahogy véget ért a barátságuk.

Kis idő múlva csöngött a telefon, de Frank nem vette föl.

A szekrény titkos zugából elővette a pálinkásüveget. Annyi idő után különösnek tet­szett ez a mozdulat, maga az üveg is, a ma­radék itallal. Minden ott folytatódhatott, ahol félbeszakadt. Ugyanakkor valami új is kezdődött. Valami titokzatos, remény­teli szo­ron­gás. Nem kereste elő a jegyzeteit, nem adott ünnepé­lyességet a pillanatnak. Papírt, tollat tett maga elé. Az előszobá­ból Fanny kiabált: – Leszaladok a boltba, kell va­la­mi?… Ez is valahogy a régi dolgok folytonosságát erősítette meg. Felidézte ma­gá­ban a legrégebbi napot, amire még élesen emlékezett, aztán írni kezdett.

„Mindig az volt a rögeszmém, hogy ami az enyém, azt meg kell osztani má­sok­kal. így aztán tékozoltam. Abban a hiszemben, hogy a társadalom gyermeke vagyok, és az emberek érdeké­ben cselekszem. Mert az emberek segítségre szorulnak és meg­ment­hetők. Nagylelkű és hiábavaló áldozatot akartam hozni, még ha magamban szem­rebbe­nés nélkül értelmet tudtam is adni annak, amit csináltam. Hiszen minden nemzedék így vagy úgy, ha másként nem, hát akkor egzisztenciálisan azonosul a korral, amelyikbe beleszületett. Az én nemzedékem fogékony volt, ér­zelmileg mani­pu­lál­ható, tettre kész, igazságra és megbecsülésre éhes. Vétkesen könnyelmű is, mivel egy-két jó szóért gyanútlanul cserébe adta a bizalmát. Negyvenötben már nem vol­tunk igazán gyerekek, nem is katonaviseltek. Bomba­táma­dások, elhur­colások, hősi ha­lot­tak, nyomor és rettegés közepette eszméltünk föl: mi is emberek vagyunk. Lelkesíthetők, becsaphatok, megalázhatok. Kinek mi jutott. Aki írással foglalkozik, az érzékeny és sebez­hető világot teremt magának. Tudom. Naponta romba dől és reggelre ezekből a romokból születhet újjá. De hiszen minden így születik …”