Rozsnyai Ervin

Tenner György

A Kádár-korszakról

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
Simor András

© Rozsnyai Ervin, Tenner György 2010

1989-ben rend­szerváltás történt a magukat szocialistáknak nevező európai or­szá­gok­ban, majd bekövetkezett a Szov­jet­unió felbom­lása. Rozsnyai Ervin és Ten­ner György közös könyve a miért-re a választ a Kádár-korszak ellentmondásos vi­lá­gá­nak elemzésével keresi, azt az átmeneti korszakot vizsgálja, amely már nem ka­pi­ta­liz­mus, de még nem is szocializmus, hanem kétesélyes átmenet a kettő között ha­lad­hat a szocializmus felé, de vissza is fordulhat a ka­pi­ta­liz­mus irányába, attól füg­gő­en, hogy a két ellentétes ten­dencia közül melyik szorítja ki a másikat.

Az átmeneti korszakban fennmaradó árú- és pénzviszonyok és a velük össze­füg­gő egyenlőtlenségek „napról napra és órá­ról órára” szülik a ka­pi­ta­liz­must, erő­sí­tik a tőke hatalmát, ame­lyet legyőzni csak akkor lehet, ha a for­ra­da­lom, elszánt ve­ze­tők­kel az élén, folyamatosan mozgósítja a tömegek tudatos osztaga­it a szo­ci­alis­ta irá­nyultság erősítésére.

A jövő útkereső törekvései, különösképpen Ázsia szo­ci­alis­ta irányultságú or­szá­gai és a 21. századi szocializmust maguknak célul kitűző latin-amerikai or­szá­gok szá­mára jelentős tapasztalati anyagot tartalmaz Rozsnyai Ervin és Tenner György kö­zös köny­ve, amely a hazai folyamatok vizsgálatával, a Kádár-rend­szer év­ti­ze­deit ele­mezve a ki kit győz le alapkérdését veti fel elméleti és gyakorlati síkon egy­aránt.

Rozsnyai Ervin

Az átmeneti korszak ellentmondásai és a Kádár-rend­szer

A marxistáknak évtizedeken keresztül meggyőződésük volt – és többnyire ma is az hogy a ter­me­lő­esz­közök állami és szövetke­zeti tulajdonba vételével megszűnik a bur­zsoá osztály és kizsák­mányolás, a mun­ka­erő nem áru többé, a szocializmus pedig meg­valósult (mint a Szov­jet­unióban), vagy megvalósulóban van (mint a népi de­mok­rá­cia országaiban). Ez a felfogás jogos büszkeséggel hivatkozott a szo­ci­alis­ta épí­tés világ­tör­té­nel­mi­leg példátlan ered­ményeire, de nem vetett számot azzal, hogy a for­ra­dal­mi rend­szer vívmányait és puszta létét nemcsak a tőkés környezet és a hazai bur­zsoá maradványok fenyegetik, hanem – náluk is veszélyeseb­ben – a frissen ke­let­kező bur­zsoá elemek, amelyeket a rend­szer ellent­mondásos gaz­da­sági szerkezete maga termel ki és táplál folyamatosan.

Miről is van szó?

Az állammá szerveződő szo­ci­alis­ta for­ra­da­lom súlyos terhet örököl a ka­pi­ta­liz­mustól és az osztálytár­sa­dal­mak évezredeitől: a fizikai és a szellemi munka ketté­sza­ka­dását, amelynek kereteiben a mun­ka­meg­osz­tás hierarchikusan tagolódó, kivált­sá­gos és alá­vetett csoportokra tördeli a társadalmat. A lépcsősor felső szint­jein a gaz­da­ság arculatát meghatározó ter­me­lő­esz­közök tulajdo­nosai helyezkednek el, az al­só­kon a tulajdon nélküliek; a „felsők” kezében vannak a parancsnoki posztok, az „al­sók” dolga a vég­rehajtás és engedelmeskedés; a „felsők” osztályrésze az élősdiség és élvezet, az „alsóké” a gyötrelmes munka, amellyel eltartják a rajtuk élősködőket. A tömegek számára a munka többnyire kény­szerű tevékenység, ritka, hogy örömü­ket leljék benne (eredetét a vallásos mondavilág a bűnbeeséshez kapcsolja). Ez a tu­da­ti-han­gulati beidegződést kapja örökül a szo­ci­alis­ta for­ra­da­lom az osz­tály­tár­sa­dal­mak mun­ka­meg­osz­tásos szerkezetétől.

És ez még nem minden. A ma­gán­tu­laj­don egymásra uszítja az embereket, és a harc a ka­pi­ta­liz­mussal tetőződik, ahol a piaci ver­seny agresszivitása, az „ember em­ber­nek farkasa” állapot mérge az egész társadalmat átjárja. Szó szerint az egészet: a mun­ka­pi­ac hullámzásaitól függően, megfertőzi még a szolidaritásra leg­haj­la­mo­sabb és arra leginkább ráutalt osztályt, a pro­le­ta­riá­tust is. A konkurencia és a ha­gyo­má­nyos mun­ka­meg­osz­tás többnyire elő­térbe állítja a rövidtávú, egyéni vagy cso­por­tos ma­gán­érde­ket a közösségi-távlati érdekkel szemben; bár az utóbbi va­la­mi­lyen for­má­ban és mértékben mindig jelen van (az emberek tár­sa­dal­mi élet­mód­ja szük­ség­sze­rű­en létrehozza), a magánérdek erőszakos ön­érvényesítő tö­rek­vé­se­it a szo­ci­alis­ta for­ra­da­lom nem képes egy csapásra felszámolni. Ra­ga­do­zók­ból, még ha civilizáltak is, nem faraghat varázsütésre közösségi em­be­re­ket – vagy egyszerűbben szólva, em­be­re­ket.

Fejlődése első szakaszában a szo­ci­alis­ta for­ra­da­lom köztulaj­donná alakítja át a ter­me­lés és a forgalom alapvető eszközeinek ma­gán­tu­laj­donát. Történelmi változás ez, amelynek révén a mun­kások által előállított többletérték nem a tőke ma­gán­pro­fit­ja többé, hanem azonnal felhasználható mind a közösségi felhalmozás cél­ja­ira, mind a legsürgetőbb tömegszükségletek kielégítésére. A for­ra­da­lom emancipációs prog­ramja lerakja az önkéntes tár­sa­dal­mi ko­operáció alapjait: megjelennek az együtt­mű­kö­dés új formái, ame­lyekben az egyes munkás kényszer nélkül kapcsolódik a tár­sa­dal­mi összmunkába, és közösségi lény módjára legalább olyan gondo­san kezeli a rábízott köztulajdont, mint saját személyes tulajdonát.

Ez azonban egyelőre csak ritka kivétel: a nagy többség számára a munka to­vább­ra sem a hajlamok és képességek által meghatáro­zott belső szükséglet, nem is a lel­ki­is­me­ret hangja, amely számon kéri az egyéntől tár­sa­dal­mi kötelességeinek tel­je­sí­té­sét, hanem ri­deg külső kényszer, a létfenntartás sajátos formában érvényesülő pa­ran­csa. Mi ez a „sajátos forma”? A paraszt, ha maga dolgozik személyi tulajdonú ter­me­lő­esz­köz­ei­vel, kész önként robotolni látástól-vakulásig, mert amit megtermel, az­zal ő rendelkezik (felté­ve persze, hogy munkája eredményét el nem viszik az adók és a hitelezők). Nem önként, de hasonló erőkifejtéssel dolgozik a mun­kás is a tőke ural­ma alatt (ha van munkája, vagyis elég szerencsés ahhoz, hogy a tulajdonosok ki­zsi­ge­rel­jék). Bonyolultabb a dolog a szo­ci­alis­ta irányú állami szektor munkásával. Eb­ben a szektor­ban maga a munkás (mint az „össznép” eleme) a ter­me­lő­esz­közök al­kot­má­nyos tulajdonosa – de nem az egyes egyén, hanem a kollektív munkás, a mun­kások osztálya, amelynek képviseletében az állam gyakorolja a tu­laj­don­jog­ot. Erre a képviseletre az egyén és a tár­sa­da­lom ketté­válasz­tott­sága és konflik­tu­sos viszonya miatt van szükség. Bár a for­ra­dal­mi állam minden lehetőt megtesz az örö­költ egyenlőtlenségek tompítására (munkásokat emel felelős tiszt­ségekbe, ere­jé­hez mérten – sőt, erején felül – hozzáfog a ter­me­lő­erők megsokszorozásához, gon­dos­kodik a munkás- és parasztfi­atalok felsőfokú képzéséről, kul­tu­rá­lis tö­meg­for­ra­dal­mat bonta­koztat ki stb.), a munkák egyenlőtlensége és a gyengéket aláren­delt helyzetbe szorító konkurencia to­vább­ra sem tűnik el; ami az­zal a kö­vet­kez­ménnyel jár, hogy a munkások többsége to­vább­ra is önérdekű magánszemélyként áll szemben a tár­sa­da­lommal, mint kö­zömbös vagy éppen ellenséges közeggel, az általános tár­sa­dal­mi érdekek pedig külön intézménnyé, állammá önállósulnak. A magánszemélyek fog­la­la­tos­sága saját kisvilágukra összpontosul, a tár­sa­dal­mi élet szervezése és szabályozása döntően az államra hárul.

Valamilyen központi szervnek persze mindenképpen lennie kell, hogy tervszerűen egybehangolja az emberek össztevékenységét, örökre kiküszöbölve a ka­pi­ta­liz­mus válságait, háborúit, szörnyű katasztrófáit. Elvileg azonban nem kell en­nek a szervnek feltétlenül államként működnie: éppúgy lehetne a tár­sa­dal­mi ön­igaz­gatás vala­milyen formája, amely idővel bizonyára fel fogja váltani az államot. Ám ennek kemény feltételei vannak. Amíg a munkás idejének és erejének javát felemészti a közvetlen ter­me­lés, amíg a magas fokú automatizálás, a tu­do­má­nyos-tech­ni­kai és kul­tu­rá­lis for­ra­dal­mak sora nem kovácsolja az egész társadalmat értelmiségi szintű szerves közösséggé, addig elkerülhetetlen, hogy az általános-közösségi érde­kek állammá önállósulva, elkülönült intézményként korlátozzák az egyes munkás mint ma­gán­személy különérdekeit; a ter­me­lés és elosztás irányí­tó kulcspozícióit pedig állami meg­bí­zot­tak töl­tsék be, akik szervezik és fel­ügyelik a munkát, közvetítve az al­kot­má­nyos tulaj­donos­hoz (a mun­kás­osz­tályhoz) saját államának kötelező akaratát (ideális esetben a pro­le­ta­riá­tus általános-táv­lati érdekeinek megfelelő felismert szükségszerűséget).

Tegyük fel – ami egyébként a ka­pi­ta­liz­musból éppen csak ki­emelkedő tár­sa­dal­mak esetében naiv utópia volna –, hogy ez az irányító apparátus a legjobb, leg­hoz­zá­ér­tőbb, önzetlen és odaadó közösségi lényekből tevődik össze: akkor sem ke­rül­het­né el, hogy beosztottjaival időről időre súrlódásai támadjanak. Az apparátus által képviselt államnak az a rendeltetése, hogy emancipációs prog­ramjához híven, fo­lya­matosan gondoskodjon a tömegek növekvő anyagi és kul­tu­rá­lis szükségleteinek kielégítéséről; ennek a prog­ramnak a végrehajtása legitimálja – gaz­da­sági és po­li­ti­kai, erköl­csi és jogi szempontból – mind az államot, mind megbízottainak te­vé­keny­sé­gét. A szükségletek rend­szeresen növekvő kielégítése azonban nem megy a ter­me­lő­erők meg­sok­szo­ro­zá­sa nélkül – ami viszont megköveteli, hogy a fel­hal­mo­zás meghaladja a fogyasztást, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél kedvezőtlenebb a for­ra­dal­mi állam gaz­da­sági és nemzetközi helyzete. Megbízottam keresztül az ál­lam több és jobb munkát sürget; a munkás viszont, ha magánsze­mélyként a saját kisvilágára össz­pontosít, igyekszik minél keveseb­bet dobni a közös fazékba, és minél többet ki­mer­ni onnan. Jobbára csak azt nézi, ami a borítékban van; észre sem veszi, hacsak nincs közvetlen haszna belőle, hogy épült egy új gépgyár, öntözőcsator­na, kórház, va­la­hol bevezették a villanyt vagy a folyóvizet – nem rá tartozik. A jelen számít, nem a megfoghatatlan jövő; ő maga és közvetlen környezete, nem a ködökben le­be­gő közösségi érdek; a pillanatnyi látszat többet nyom a latban, mint a mögötte meg­hú­zódó lényeg, amely csak a messzi holnapok távlatából rajzolódik ki. Ez a ka­pi­ta­liz­mustól örökölt, de a mun­ka­meg­osz­tás által a ma­gán­tu­laj­don felszámolása után is folyamatosan újratermelt magatartás elvá­lasztja a munkást mind a személytelen államtól, mind az azt megszemé­lyesítő apparátusoktól, és úgy állítja szembe saját államával, mint tulaj­donossal a tulajdon nélkülit.

A munkás rendelkezik a munkaerejével, de a ter­me­lő­esz­közökkel köz­vet­le­nül, mint egyén, nem; az állam rendelkezik a ter­me­lő­esz­közökkel, de a munkás személyével és munkaerejével nem. Ahhoz, hogy egyáltalán legyen ter­me­lés (hogy a munkás éhen ne vesszen, a ter­me­lő­esz­közöket pedig szét ne rágja a rozsda), az összetartozókat egyesíteni kell. Mivel a kölcsönös elidegenültség vi­szonyai közt a mun­kás nem hajlandó munkaerejét puszta lelke­sedésből az állam (a tár­sa­da­lom) ren­del­ke­zé­sé­re bocsátani, az ál­lam bérbe veszi tőle – vagyis meghatározott időre meg­vásárolja, és használatáért bért fizet. A mun­ka­erő használati ér­té­ké­vel, a munká­val, a megállapodás szerinti időn át most már az állami tu­laj­do­nú termelőegység, a vállalat rendelkezik; a munka terméke pedig, a sze­mé­lyi fogyasztási javakat is beleértve, az államé lesz, mint a vállalat tulajdonosáé, és ha a munkásnak szüksége van rá, meg kell vásárolnia a piacon.

Fel kell tennünk ezek után a kérdést: valóban mentesül-e a mun­ka­erő a törté­ne­lemnek ebben a szakaszában az árujegyektől?

A hagyományos marxista felfogás azt vallja: ahol proletárhata­lom van, ott a mun­kás nem adhatja el munkaerejét a köztulajdon­ba vett ter­me­lő­esz­közök tulaj­do­no­sá­nak, mert az ő maga. De a tárgyszerű válasz valójában éppoly ellent­mon­dá­sos, mint a viszony, amelyre vonatkozik. Nem, valóban nem áru a mun­ka­erő, hi­szen a ter­me­lő­esz­közök jog szerinti tulajdonosa maga a munkás, ha nem is köz­vet­le­nül, hanem az állam közvetítésével: annyiban tulajdo­nos, amennyiben övé az össz­munkás kép­viseletére hivatott állam. Másfelől: igen, áru a mun­ka­erő, adják-veszik a mun­ka­pi­acon, árá­ra többé vagy kevés­bé hatnak a mun­ka­pi­ac törvényei. Használa­táért az állami tulajdonost képviselő ter­me­lő­egy­ség (a vállalat) többnyire pénzt fizet – általános árut, amely fo­gyasz­tá­si javakban és szolgáltatásokban megtestesült konkrét árukra cserélhető. Eb­ben az össze­füg­gés­ben a munkabér azt fejezi ki, hogy a fennálló mun­ka­meg­osz­tás mi­att a munkás csak állami közvetítés útján egyesülhet a sa­ját tulajdonát alkotó ter­me­lő­esz­kö­zök­kel; a fogyasztási javak és szolgálta­tások áruformája pedig mintegy leképezi a mun­ka­erő áru­je­gyeit, tükrö­zi, hogy a munkák tech­ni­kai és tár­sa­dal­mi egyenlőtlensége elválasztja az egyes mun­kást saját társadalmától, s hogy ezt az elidegenültséget pusz­ta jogi formulák nem törölhetik el.

Az a tény, hogy az áru- és pénzviszonyok a ma­gán­tu­laj­don megszűnte után is fenn­maradnak, felvet néhány elméleti kérdést az áruter­me­lésről általában, illetve a tu­laj­don­vi­szonyok alakulá­sáról a szo­ci­alis­ta irányú tár­sa­dal­makban.

Az áruter­me­lés eredendően annyit jelent, hogy a tár­sa­da­lom kü­lönböző, tech­ni­kai­lag egymásra utalt tevékenységei csak piaci köz­vetítéssel, termékeiknek, mint egyen­lő mennyiségű elvont munkák megtestesítőinek a cseréjén keresztül egye­sül­het­nek, mert közvet­len egyesülésük elé akadályt állít a termelő egységek ma­gán­tu­laj­dona. Egy gyár két műhelye között közvetlen tech­ni­kai-ter­me­lési kapcsolat van, nincs szükség rá, hogy az egyik megvásárolja a másiknak a termékét; de ha két ter­me­lő egység különböző tulaj­donosok kezében van, akkor a piacnak kell kapcsolatot létesíteni közöttük. A tulajdonosok különbözősége fennmaradhat akkor is, ha a ma­gán­tu­laj­dont megszünteti a szo­ci­alis­ta irányú fejlődés: a termelőegységek egy része az államé, másik része szövetkezetek­be tömörült csoportoké. Ezzel a különb­ség­gel (az állami és a cso­porttulajdon kettősségével) magyarázza a hagyományos marxista elmélet, hogy a termékek – illetve a tevékenységek – piaci közve­títése akkor sem tű­nik el, amikor a ter­me­lő­esz­közök ma­gán­tu­laj­dona már a múlté. Helyes ez a ma­gya­rá­zat? Kétségkívül. De nem indokolja, hogy miért kell a munkásnak pénzért meg­vá­sá­rol­nia az iparcikkeket is, holott a termelőegység, ahol készültek, al­kot­má­nyo­san az ő tulajdona, és az is előfordulhat, hogy éppen ő dolgo­zott a terméken, amelyért fi­zet­nie kell. Nem olyan ez, mintha sa­ját­ma­gá­tól vásárolna? Világos persze, hogy a gyár kollektív tulaj­don, az „össznépé”, nem az egyes munkásé; de miért ne kaphat­ná meg piaci közvetítés nélkül, közvetlenül az „össznéptől” azt a tárgyiasult munkát, amit élőmunka formájában maga adott át neki?

A választ voltaképpen megadtuk már, most csupán azt szeret­nénk hang­sú­lyoz­ni, hogy a teljes magyarázathoz ki kell egészíte­ni a tulajdonosi elkülönültség fo­gal­mát egy tágabbal, a gaz­da­sági el­különültség fogalmával.

Gazdasági elkülönültségen olyan ter­me­lési viszonyt értünk, amelyben az em­be­rek önkéntes gaz­da­sági együttműködése meg­bomlott, vagy nem valósul meg csor­bí­tat­la­nul, a tár­sa­dal­mi össztevékenység – már vagy még – nem képes egyetlen össze­hangolt, összeforrt szerves egységként működni. Erre a jelenségre semmi sem vethet élesebb fényt, mint ellentéte, a különböző tör­ténelmi változatokban meg­je­le­nő önkéntes tár­sa­dal­mi együttmű­ködés. Vegyük például az ősi közösségeket. Élet­mód­juk régésze­ti és néprajzi rekonstruálásából kitűnik: minden munkaképes fel­nőtt szá­má­ra természetes volt, mintegy ösztönös módja a cselek­vésnek, hogy ereje meg­fe­szí­té­sé­vel, önként vegyen részt a közös munkában; ezen múlott az egész közösség fennmaradása, a kö­zösséghez tartozás pedig – vagy inkább a közösséggel összenőtt létezés – mindenkinek, a közösség minden egyes tagjának legele­mibb létfeltétele volt. A szoros szervezeti egységet, amelyet a létfenntartáshoz szükséges javak szű­kös­sége, vagyis az emberi ener­giák alacsony hatékonysága kényszerített ki, maga a nö­ve­kvő ha­tékonyság bomlasztotta fel, amikor lehetővé tette, hogy az előál­lítható termék­mennyiség meghaladja az egyes ember szükséglete­it: most már érdemes volt rab­szolgát tartani, aki el tudta látni gaz­dáit és úgy-ahogy önmagát is.

Napjaink tech­ni­kai és tu­do­má­nyos fejlődése nyomán, amelynek tár­sa­dal­mi táv­la­tai kiolvashatók a gaz­da­ságtörténet menetéből és törvényeiből, elvileg nem pusz­tán lehetővé, hanem az emberiség fennmaradása szempontjából el­en­ged­he­tet­len­né vált, hogy vég­bemenjen a vázolt folyamat fordítottja, a szétszórt egyének szer­ves közösséggé való újraegyesülése. Kommunizmus lenne ez is, de nem a szű­kös­ség, hanem a bőség bázisán. Az önkéntes együtt­működés hol a szűkösséghez, hol a bőséghez kötődik – ami arra utal, hogy e két ellentétes jelenség közül egyik sem önmagában magyarázza meg ezt az együttműködést. Az alaptényező e tekin­tet­ben a mun­ka­meg­osz­tás történelmi helyzete. Az ősi kommunisztikus kö­zös­sé­ge­ket felbomlasztották a mun­ka­meg­osz­tással keletkező egyenlőtlenségek; a ter­mék­bőség kom­mu­niz­musa az egyenlőtlen­ségek megszüntetésén nyugszik. A kom­mu­niz­mus ősi formájában még nem volt, modern formájában már nem lesz mun­ka­meg­osz­tás.

Kommunisztikus tár­sa­dal­makban az egyes embereknek nincse­nek a közösségi ér­dekektől eltérő különérdekeik, ahogy a szívnek és a májnak sincs másféle „ér­de­ke”, mint a szervezet egészének. A szó megszokott értelmében nem is be­szél­he­tünk eb­ben az összefüggésben érdekekről, érdekekhez igazodó cse­lek­vés­ről: min­denki a lélegzetvétel természetességével teszi a dolgát önmaga és a közösség javára. (Lé­leg­ze­ni nem „érdekem”, hanem természetes életfunkcióm.) Mi­után azonban a kö­zös­ség ellentétes osztályokra és elkülönült tulajdonosokhoz tar­to­zó gaz­da­sági egy­sé­ge­kre bom­lott, tagjainak viszonyát átjárta a bizalmatlanság, a gyanakvás, az el­len­sé­ges­ség. Ezek a meghasonlások lényegileg a mun­ka­meg­osz­tás és a ma­gán­tu­laj­don ter­mé­kei; s ha a ma­gán­tu­laj­don megszünte­tése után sem tűnnek el, akkor en­nek az az oka, hogy a mun­ka­meg­osz­tás nem párosul feltétlenül a ma­gán­tu­laj­don­nal (bár „haj­lamai” sze­rint erre tart), de feltétlenül együtt jár a gaz­da­sági el­kü­lö­nült­ség­gel, amelynek a ma­gán­tu­laj­don csupán az egyik (igaz, a leg­fontosabb, leg­ki­éle­zet­tebb) változata.

Az elkülönültség történelmi csúcspontja a tőkés formáció: itt pörög a leg­ma­ga­sabb fordulatszámon a konkurencia centrifugá­ja, szétszórva, egymásra uszítva és vég­letesen eltorzítva a tech­ni­kailag egyre szorosabban egymásra utalt embereket. A leg­többen élethossziglan egy-egy résztevékenységhez láncolódnak, amelyet nem maguk választottak képességeik és hajlamuk szerint, hanem a piac közömbös vé­let­len­jei jelöltek ki számukra; atomi létük bom­lástermék, nem egy nagyobb egység alkotóeleme. „Idegen, messzi bolygó minden ember” – írta tizennyolc évesen József Attila. Ebben a pusztaságban az önérdekű magánszemély és az ellentétes ér­dekektől szab­dalt tár­sa­da­lom egymás kiegészítői és tükörképei – illetve a kettő ugyanaz, csak az egyik az egyediség felől, a másik az összesség vo­natkozásában fejezi ki a viszonyok képtelenségét.

Itt a tulajdonképpeni gyökere annak, hogy miért maradnak fenn a ma­gán­tu­laj­don megszüntetése után is az áru- és pénzviszonyok. Tulajdonost váltani lehet egyet­len tollvonással, közösséggé for­rasztani a mun­ka­meg­osz­tástól szabdalt tár­sa­dal­mat nem lehet. A nagy többséget alkotó önérdekű magánszemélyek, ha rajtuk áll­na, széthordanák a közvagyont, munkára fognák a gyengébbeket, esetleg hidegvérrel le­mészárolnák azt, aki ugyanúgy cselekszik, mint ők. Ebben az önfelszámolásra haj­la­mos közegben az állam­nak kell biztosítania az általános tár­sa­dal­mi érdekek intéz­mé­nye­ként az újrater­me­lés feltételeit, munkára késztetve a munkaképe­seket, és egybehangolva az össztevékenységet.

A munkára késztetést illetően a for­ra­dal­mi hatalom sem nél­külözheti azt a mód­szert, amit a tőke alkalmaz a tulajdon nélküli­ekkel szemben: nem juthatnak fo­gyasz­tási javakhoz, ha nem dol­goznak a tulajdonos számára. A szo­ci­alis­ta állam azon­ban gyöke­resen különbözik a tőkés tulajdonostól (nem valamiféle „állam­ka­pi­ta­liz­must” gyakorol): a munka hozadékát magáncélok he­lyett olyan tár­sa­da­lom elő­ké­szí­té­sé­re fordítja, amely önmagát fo­kozatosan közösséggé, a munkát kényszerű te­vé­keny­ség­ből első­rendű létszükségletté változtatja, és ki tudja elégíteni valamennyi tagjának ésszerű szükségleteit. A kulcsfeladat a munka hatékony­ságának meg­sok­szo­ro­zá­sa: az anyagi ter­me­lő­erőkkel kölcsönha­tásban, átfogóan forradalmasítani kell az emberek tudatát és kapcso­latrend­szerét, hogy mindenki a legjobb tudása szerint vegyen részt a tár­sa­dal­mi munkafolyamatban, mintha közvetlenül ön­ma­gá­nak dolgozna (ahogy a paraszt dolgozik a saját földjén). Kérdés, ho­gyan győzhetők meg a tár­sa­da­lom tagjai arról, hogy érdekükben áll a gondos, lel­ki­is­me­retes munka, noha fáradozásuk közvetlen ered­ménye az államé lesz, nem ők sze­mé­lyesen rendelkeznek fölötte; a ter­me­lő­erők adott fejlettségi fokán pedig a mun­ka­meg­osz­tásos vi­szonyok által szított konkurencia óhatatlanul szembeállítja közvet­len magánérdeküket az állam által képviselt közösségi-távlati ér­dekkel. Össze lehet-e kapcsolni a kétfajta érdeket, ha a gaz­da­sági szerke­zet szünet nélkül maga termeli újra ellentétük kiváltó okait?

A megoldásnak, úgy tűnik, egyetlen módja van: ha sikerül ér­vényesíteni a munka szerinti elosztást, és a személyi fogyasztásra szánt közös alapból a termelők a szerint részesednek, hogy mennyi és milyen minőségű munkát tel­je­sí­tet­tek a tár­sa­da­lom részé­re – vagyis a közös tár­sa­dal­mi költségek levonása után mind­egyi­kük ugyanannyi tárgyiasult munkát kap vissza a tár­sa­da­lomtól fogyasztási javak formájában, mint amennyi élőmunkát ő adott át a tár­sa­da­lomnak. Természetesen nem arról van szó, hogy a lus­ták és ügyetlenek, akik lassabban dolgoznak, a fogyasz­tási javak nagyobb bőségére szereznének ezzel jogcímet, mint ügyesebb és szor­gal­ma­sabb társaik: a cserében az számít, hogy ki mennyi tár­sa­dal­milag szükséges mun­kát tel­jesített.

A termelőnek tehát munkát kell szolgáltatnia a fogyasztási ja­vakért, az állam­nak fogyasztási javakat a munkáért. Ha a termelő többet akar fogyasztani, többet kell termelnie; ha az állam jobb és hatékonyabb munkát akar, a fogyasztási javak nagyobb mennyisé­gével kell jutalmaznia a termelőt. Másképp a tár­sa­da­lom magán­sze­mé­lyek­ből összetevődő többsége – miután a tőke legkíméletle­nebb kényszerítő módszereit a for­ra­dal­mi hatalom eltörölte – mi­nek is hajtaná magát olyan termékek előállítása kedvéért, amelyek fölött közvetlenül nem is ő rendelkezik? Ebben a cse­re­ügy­let­ben az ál­lam többnyire nem természetben, nem használati értékekkel el­len­té­te­le­zi a termelők által ledolgozott tár­sa­dal­milag szükséges mun­kaidőt, hanem ál­talános áruval – pénzzel, amelyért a termelők ma­guk vásárolhatják meg vá­lasz­tásuk szerint azt, amire keresetük­ből futja. (Természetben az állam jobbára csu­pán ter­me­lő­esz­közö­ket gyártó ágazatainak termékeit osztja ki, saját vállalatai kö­zött.)

A két cserélő fél – a termelő és az állam – objektív távlati érdeke ugyan­az: a közösségi tár­sa­da­lom, vagy, ahogy Marx mondta, „a sza­badság bi­ro­dal­ma”. De ha a termelő önérdekű magánszemély, akkor a távlatokat eltakarják előle a közvetlen napi észleletek és érdekek. A gyerekeimet most kell etetnem, mit érdekel, mi lesz kétszáz év múlva? Minek törjem magam a gépnél, amikor azok az irodán csak kávéznak, és a napot lopják? Az önérdekű magánegyén minél több múltbeli munkát (egyszerűbben szólva: pénzt) akar minél keve­sebb élő­mun­ka fejében, az általános-távlati érdekeket képviselő állam viszont képességek sze­rin­ti munkát olyan arányos javadal­mazásért, amilyet a források megengednek.

Az önérdekű magánszemélyeknek és az össztár­sa­da­lom nevében cse­lekvő államnak egy­mástól való gaz­da­sági elkülönültsége miatt a mun­ka szerinti elosztást különböző ellen­érde­kelt­sé­gek akadályozzák, mind a munkás, mind a vállalat részéről. Ha pél­dául a munkás teljesítménybérben dolgozik, a nagyobb teljesítménnyel abba a ve­szély­be sodorja magát, hogy előbb-utóbb megemelik a normá­ját – az egységnyi jö­ve­de­lem­ért megkívánt teljesítményt –, majd az új normát más munkásokra is ki­ter­jeszt­ik; gyakori ezért, hogy az átlagosnál hatékonyabban dolgozó szaktársukat ferde szem­mel nézik a többiek, vagy éppen kiközösítik, mint normarombolót, így aztán vissza­fogni a teljesítményt előnyösebbnek mutatkozhat, mint növelni, és nagyobb érdek fűződhet a képességeken aluli munkához, mint a képességek szerintihez. A tőkének meg­vannak a maga kímé­letlen eszközei, hogy kifacsarjon alkalmazottaiból az utolsó csep­pig mindent, amit csak lehet; a szo­ci­alis­ta irányú állam vállalatai­nál a munkás, ha önérdekű magánszemélyként viselkedik, gyakran vi­szonylag könnyebben meg­találhatja a szervezés és ellenőrzés ré­seit, hogy képességeit eltitkolja. Ugyanez vo­nat­kozik a vállalatok­ra is. Az ő helyzetük belső ellentmondása abból adódik, hogy egy­részt nekik kell érvényesíteniük tulajdonosuknak, az államnak a céljait és ér­de­keit, másrészt vezetőik ugyanannak a meghasonlott tár­sa­da­lomnak a részei és ter­mé­kei, mint bárki más, és a magán­érdek fertőzéseitől akkor sincsenek biztonságban, ha ere­detük a pro­le­ta­riá­tushoz kapcsolja őket. A vállalatok tevékenységét állami terv szabja meg, amely a vállalat vezetőitől kapott információkra támaszkodik; a vezetők pedig jövedelmük egy részét a terv telje­sítésétől függően kapják, és ha elkülönült magánszemélyek mód­jára viselkednek, érdekeltek lesznek abban, hogy a kötelező terv­szá­mo­kat lealkudják. Eltitkolt munkaképesség a munkás részéről, eltitkolt ter­me­lési kapacitások a vállalat részéről – ebbe az irányba sodor az elkülönült magán­érdek és a hozzá hangolódó közhangu­lat. így persze nehéz hitelesen felmérni, hogy egy-egy termék ese­tében mennyi a tár­sa­dal­milag szükséges átlagmunkaidő, amely­hez a munka szerinti elosztásnak igazodnia kell(ene); elharapózik a pazarlás, vígan te­nyész­nek a társadalmat szétbomlasztó gaz­da­sági és erkölcsi vírusok.

Hasonlítsuk össze ezt az állapotot a szocializmusnak (a kom­mu­niz­mus alsó fokának) marxi modelljével. Gazdasági elkülö­nültség nincs többé: a termelők nem önérdekű magánszemélyek, hanem közösségük szerves részei, mintegy természetes alkotóele­mei, akik munkaerejüket minden gaz­da­sági vagy egyéb kényszer nélkül, önként bocsátják a tár­sa­da­lom rendelkezésére. Az önkén­tes együttműködés össze­kap­csolódik a munka szerinti elosztással: a két tényező, amely korábban csak ten­den­ciaként érvényesülhe­tett, most egymást erősítve forrasztja össze a társadalmat egyet­len szerves egységgé, ahol az egyes ember személyes jóléte köz­vetlenül az egész közösség társult munkájának eredményességé­től függ. Ebben az önkéntes rend­ben mindenkinek objektív érde­ke, hogy képességei szerint teljesítsen, elő­moz­dít­va az egész tár­sa­da­lom ter­me­lési potenciáljának, rejtett, de nem eltitkolt tartalé­kai­nak folyamatos feltárását és kiaknázását.

A marxi modell szerint csak a kom­mu­niz­mus felső fokának ter­melőerői lesz­nek elég fejlettek ahhoz, hogy a tár­sa­da­lom valamennyi tagja szükségletei szerint ré­sze­sed­jen a megtermelt javakból. Az alsó fokon (a szocializmusban) erre még nincs mód: a részese­dés mértékét a közösség számára végzett, tár­sa­dal­milag szükséges mun­ka mennyisége határozza meg, ezt kell elcserélnie a termelő­nek ugyanolyan mennyi­ségű, fogyasztási javakban eltárgyiasult munkára. Továbbra is fennmarad tehát az egyenlő munkamennyi­ségek cseréje – az értéktörvényre emlékeztető „anya­jegy”, ahogy Marx mondja –, de a viszonyok megváltoztak: a tár­sa­dal­mi össz­ter­mék­ben való személyes részesedést nem elkülönült magánsze­mélyeknek az állammal (a mun­ka­erő „ma­gán­tu­laj­donosainak” a ter­me­lő­esz­közök köz­tu­laj­do­no­sá­val) le­bo­nyo­lí­tott cseréje közve­títi, mint korábban, hanem a tár­sa­dal­mi munka olyan megszerve­zése, amelyben az egyén eleve résztulajdonosa a tár­sa­dal­mi összter­méknek, és a cserében nem történik tulajdonosváltás.

A különbség távolról sem pusztán verbális. A tár­sa­dal­milag szükséges mun­ka­időt, amelyet korábban elködösített vagy meg­hamisított az információk elég­telen­sé­ge, a szocializmusban meg­közelíthetővé teszi a tapasztalati megfigyelés számára a közösségi viszonyok átlátszósága. Az élőmunka és a tárgyiasult munka cseré­jét most már piaci közvetítés nélkül szabályozhatja a tár­sa­dal­milag szükséges mun­ka­idő-ráfordítások tudatos és közvetlen számbavé­tele: eltűnnek a süllyesz­tő­ben az ellenőrizhetetlen mozzanatok­tól terhelt áru- és pénzviszonyok, ki­mú­lik csendben az értékfoga­lom; kiteljesedhet a munka szerinti elosztás és a terv­gaz­dál­ko­dás, egyiket sem keresztezi többé sem a magánemberi elkülönültség, sem a tel­je­sít­mé­nyek visszafogása vagy a kapacitások rejtegeté­se. Érdekes, színes leírásban vetíti előre ezt az átalakulást Engels:

„Mihelyt a tár­sa­da­lom a ter­me­lő­esz­közök birtokába helyezi ma­gát, és köz­vet­len társadalmasításban használja fel őket a ter­me­lés­re, mindenkinek a munkája, bár­mily különböző is a maga sajátosan hasznos jellege szerint, eleve és közvetlenül tár­sa­dal­mi munkává lesz. A tár­sa­dal­mi munkának egy-egy termékben rejlő mennyisé­gét nem kell akkor előbb kerülő úton (piaci közvetítéssel – R. E.) meg­ál­la­pí­ta­ni; a mindennapos tapasztalat közvetlenül megmutat­ja, hogy átlagban mennyi idő szük­sé­ges belőle. A tár­sa­da­lom egy­szerűen kiszámíthatja, hány munkaóra rejlik egy gőz­gép­ben, a leg­utóbbi termés egy hektoliter búzájában, egy meghatározott minő­ségű posztó száz négyzetméterében. Eszébe sem jutna tehát, hogy a termékben tár­gyia­sult munkamennyiségeket, amelyeket már köz­vetlenül és abszolút módon ismer, to­vább­ra is csak egy viszonyla­gos, ingadozó, elégtelen, bár korábban jobb híján el­ke­rül­hetetlen mértékben, egy harmadik termékben (pénzben – R. E.) fe­jez­ze ki, nem pedig természetes, adekvát, abszolút mértékben, az időben. … A tár­sa­da­lom tehát a fenti előfeltételek között nem is tulajdonít a termékeknek ér­té­ket. Azt az egyszerű tényt, hogy a száz négyzetméter posztó előállítása, mond­juk, ezer mun­ka­órát követelt meg, nem fogja azon a sanda és értelmetlen módon ki­fe­jez­ni, hogy ezer munkaórát ér. Mindenesetre a tár­sa­da­lomnak akkor is tudnia kell majd, hogy egy-egy használati tárgy előállításához mennyi mun­kára van szük­sé­ge. A ter­me­lési tervet… végül is a különböző hasz­nálati tárgyak ha­szon­ha­tá­sai fogják meg­ha­tá­roz­ni”, miután a tár­sa­da­lom mérlegelte e hatásokat fontosságuk és az elő­ál­lí­tá­suk­hoz szükséges munkamennyiségek szerint. (F. Engels: „Hogyan for­ra­dal­ma­sí­tot­ta Düh­ring úr a tudományokat?” Harmadik szakasz. IV. MÉM 20. k. Bp., 1963. 302–303. o.)

Összegezve a lényeget: azokban a szo­ci­alis­ta irányú tár­sa­dal­makban, ahol a ma­gán­tu­laj­dont már felszámolták, az áru- és pénzviszonyok fennmaradásáért dön­tő­en a gaz­da­sági elkülönült­ség felelős; ez jelenik meg a köztulajdon állami és cso­port­tu­laj­don­ra való szétválasztottságában is, és folyamatosan újraterme­li saját okait, a mun­ka­meg­osz­tásos egyenlőtlenségeket. Kérdés, hogyan lehetne az elkülönültséget meg­szün­tetni. Sajnos, válasz helyett egyelőre csupán egy kevéssé megnyugtató el­lent­mon­dás­ra akadtunk: az elkülönültség megszüntetéséhez meg kell való­sítani a mun­ka szerinti elosztást, a munka szerinti elosztás pedig nem valósítható meg tar­tó­san és egyetemesen, amíg létezik gaz­da­sági elkülönültség.

Ebben a körforgásban végső fokon a szo­ci­alis­ta irányú rend­szerek mun­kás­osz­tályának a tár­sa­dal­mi mun­ka­meg­osz­tásban elfog­lalt paradox helyzete fejeződik ki. Az osztály megszerzi a po­li­ti­kai hatalmat, majd kisajátítja az ipari ter­me­lés és a for­ga­lom esz­közeit, s ezzel történelmi lépést tesz a szocializmus (az önkéntes együtt­mű­kö­dés és a munka szerinti elosztás) társadalma felé – de to­vább­ra is meg­ma­rad az anyagi ter­me­lés közvetlen végrehajtójának; azaz egyidejűleg alkotja a tár­sa­dal­mi gúla csúcsát és alapját, legmaga­sabb pontját és legalsó szintjét. Az osztály felemás hely­ze­tét és an­nak veszélyeit Gramsci így ábrázolja: „A történelemben még so­hasem for­dult elő, hogy valamely uralkodó osztály a maga egé­szében alacsonyabb élet­szin­ten álljon, mint a legyőzött és alávetett osztály bizonyos elemei és rétegei. Ezt a pá­rat­lan ellentmondást a történelem a pro­le­ta­riá­tusnak tartotta fenn … A pro­le­ta­riá­tus pe­dig nem válhat uralkodó osztállyá, ha nem oldja meg … ezt az el­lentmondást; nem töltheti be vezető szerepét, … ha közvetlen ér­dekeit nem áldozza fel az ál­ta­lá­nos és állandó osztályérdekeknek.”

A kettős helyzet ellentétet szít a pro­le­ta­riá­tus objektív érdekei és szubjektív érdek­tu­data, saját államához való viszonyának valóságos és átélt formája között. Az ál­ta­lá­nos-táv­lati érdekeket érvényesítő ál­lamhatalom az osztály felemelkedésének záloga; a felemelkedés azonban természeténél fogva lassú, egyenetlen, vissza­esé­sek­kel jár, és az egyes termelőnek, az osztály közemberének mindennap­jaiban nem is min­dig érzékelhető. A mun­ka­meg­osz­tás rend­szeré­ben viszont az egyes munkás köz­vet­lenül jelen van, munkájával nap mint nap részt vesz benne, és ebben a közegben ta­lál­kozik az állammal is, amelyet az ő szemében a kialkudott bér, a helyi ve­zetők tény­kedései, az üzletek árcédulái, a nyilvános élet megszo­kott színhelyei és ese­mé­nyei jelenítenek meg. Bár a tár­sa­dal­mi kö­zösség tagjaként birtokosa az ál­lam­ha­ta­lom­nak, a hatalom gyakorlásá­ban alig vagy egyáltalán nem vesz részt, és az öröklött mun­ka­meg­osz­tás alsó szintjére szorulva, többnyire csak alárendeltként, kész tények elé állított passzív vég­re­haj­tó­ként találkozik saját államával. A valóságos irányítás, a ter­me­lő­esz­közök feletti de facto rendelkezés a felsőbb szinteken történik, ott döntenek a ter­me­lés és elosztás tartalmáról és arányairól. Ez a lépcsős szerkezet fenntartja és újratermeli az áru- és pénzviszonyokat a tőlük elválaszthatatlan konkurenciával, amelynek kettős cél­pont­ja a pénz – a fogyasztási javak birtokbavételére szóló jogcím valamint a lehető legkedvezőbb ver­seny­po­zí­ció a tár­sa­dal­mi mun­ka­meg­osz­tásban, a ter­me­lés és elosztás feletti tényleges, egyen­lőtlen ren­del­ke­zés terepén.

Két ellentétes fejlődési tendencia ütközik egymással: miközben a for­ra­dal­mi hatalom arra törekszik, hogy emancipációs program­ja jegyében fokozatosan elő­re­vigye a társadalmat a közösségi vi­szonyok felé, a mun­ka­meg­osz­tásos szerkezet által gerjesztett kon­kurencia szakadatlanul bomlasztja a közösségi csírákat, és ha nem ta­lál ellenállásra, restaurációs irányba hajlítja vissza a történelmet. Részint maga az elő­re­haladás csábít visszafordulásra és hátrame­netre. A for­ra­dal­mi hatalom ugyan­is, ami­kor kötelessége és lehe­tőségei szerint javítani igyekszik a tömegek min­den­nap­ja­in, egy­szerre szűkíti és bővíti az értéktörvény (a piac) hatókörét. Szűkíti, mert a for­ra­dal­mi állam nemcsak a ter­me­lő­esz­közök zömét vonja ki az áruforgalomból, ha­nem nö­vek­vő számban a fogyasztási javakat és szolgáltatásokat is (ingyenes or­vo­si ellátást ve­zet be, olcsón vagy ingyen adja a babaholmit, hozzájárul a gyer­mek­gon­do­zás, az ok­tatás, a könyvkiadás, a művészet költségeihez stb.); de bő­ví­ti is, abban a mér­ték­ben, ahogy a szo­ci­alis­ta építés eredményeként nő a könnyű­ipar ter­me­lése, a la­kos­sá­gi szolgáltatások piaca, különösen pedig a mezőgaz­da­sági áru­ter­me­lés, amely a szö­vet­ke­ze­ti nagy­üzemek megszervezése nyomán egy idő múl­va emelkedni kezd.

Az árukínálat bővülésével felparázslik a konkurencia. Amíg nél­külözés van, az ele­mi létfeltételekért folyik a harc, később a töb­bért és még többért; ha a kon­ku­ren­cia pusztító ösztönét nem sike­rül valamiképpen megfékezni, akkor a javak nagyobb mennyisé­ge nem az általános gazdagságot fogja növelni, hanem a tár­sa­dal­mi egyen­lőt­len­sé­ge­ket és ellentéteket. A versengésben a mun­ka­meg­osz­tás felsőbb szintjei előnyt élveznek az alsóbbakkal, a ter­me­lő­esz­közök felett de facto rendelkezők a név­le­ges tulajdonosok­kal szemben, és megkísérelhetik helyzeti előnyüket anyagira vál­ta­ni. Eleinte talán semmiségekről van szó: építek egy kis hétvégi házat a telekre, kel­le­ne egy tekercs drót, egy könyökcső a fűtéshez; van a gyárban ilyesmi, ha elhozom, sen­ki­nek sem fog hiányozni. Ahogy azonban ez a magatartás széles körben meg­szo­kot­tá lesz, gyorsulva fognak növekedni a felsőbb szintek javára a tár­sa­dal­mi egyen­lőt­len­sé­gek; fokozódik az alsóbbak bizalmatlansága a felsőbbekkel szemben, a vég­re­haj­tóké a parancsnoki posztok bir­tokosaival és az általuk képviselt állammal szem­ben. Mivel az ál­lam a közvagyon tulajdonosa, a hozzá való viszony azonos a köz­tu­laj­don­hoz való viszonnyal, a köztulajdon pedig kezd szép las­san közprédává zülleni.

Az újratermelődő, sőt bővülő konkurenciaviszonyok kedveznek az érték­több­let-kisajátítás rejtett objektív lehetőségeinek és szub­jektív hajlamának. Ez a külön­le­ges kisajátítás nem a ter­me­lő­esz­közök ma­gán­tu­laj­donán, hanem az egyéneknek a tár­sa­dal­mi mun­ka­meg­osz­tásban és a hatalmi hierarchiában elfoglalt helyén alapul, és az újra­elosztás csa­tor­náin keresztül valósul meg, hol illegálisan (korrupció, lopás), hol legálisan (össze­fonó­dások, lobbik, „pofára” osztogatott juttatások és kiváltságok). Lehet az ilyes­mi pénzértékben jelenték­telen – a lényeg az, hogy munka nélkül szerzett jöve­del­met állít szembe másvalakinek a meg nem fizetett munkájával, s ha meg­szokott je­len­ség­ként épül be a mindennapokba, akkor szinte ész­revétlenül „nagybani” mé­re­te­ket ölt, és „bársonyosan” szétőrli az állam proletár jellegét.

Ebben az időszakban tehát – a ma­gán­tu­laj­don megszüntetése és az osztálytár­sa­dal­maktól örökölt mun­ka­meg­osz­tás teljes lebontása között – több irányból is fenyeget a restauráció: egyrészt tudatosan törek­szenek rá az uralomból kivetett régi bur­zso­ázia maradványai és külföldi támaszaik, másrészt (rend­szerint nem tudatosan, de táv­latilag jóval veszélyesebben) ebbe az irányba terelik a fejlődést az újbur­zsoázia (vagy „előbur­zsoázia”, vagy egyszerűen „szo­ci­alis­ta kis­polgárság”) frissen felbukkanó elemei is, ame­lyeket a szo­ci­alis­ta szándé­kú rend­szer gaz­da­sági szerkezete maga termel ki a hatalom po­li­ti­kai bá­zisát alkotó munkásság és parasztság felső rétegeiből. Ezt a sokszorosan ellentmondásos kor­szakot tévesen „szocializmusnak” szokták nevezni; valójában már nem ka­pi­ta­liz­mus, de még nem is szocializmus, ha­nem kétesélyes átmenet a kettő között, amely haladhat a szocializ­musfelé, de vissza is fordulhat a ka­pi­ta­liz­mus felé, at­tól függően, hogy a két ellentétes tendencia közül melyik szorítja ki a má­si­kat .

Nos, melyik? A kérdés nincs és nem is lehet eleve eldöntve. A szo­ci­alis­ta irányt segíti az a tény, hogy a tu­laj­don­vi­szonyok meg­változtatásával a for­ra­da­lom ha­tal­mas népi energiákat szabadít fel, és megteremti az erőforrások összpontosított, terv­szerű felhasz­nálásának előfeltételeit: ez a lehetőség nyilvánult meg az eddigi át­me­neti formációk kezdeti időszakának példa nélküli lendületé­ben és történelmi vív­má­nyai­ban. A kapitalista irányt – az érték­törvény logikáját – segíti (hazai hívei és az ellen­séges külső kör­nyezet mellett) az a tény, hogy a mun­ka­meg­osz­tásos egyen­lőt­len­ségek hatására újratermelődnek a mun­ka­erő árujegyei, a gaz­da­sági el­kü­lö­nült­sé­gek­ből fakadó áru- és pénzviszonyok, a „fti alat­ti” kizsákmányolás lehetőségei. De hogy a két lehetőség közül me­lyik gyűri le a másikat, nem logikai, hanem teljességgel gya­korlati kérdés, a for­ra­dal­mi és a bur­zsoá-restaurációs erők osztály­har­cának függvénye. Ezt a meghatározatlan, alternatív fejlődési le­hető­séget po­li­ti­kai szemszögből a munkáshatalom labilitásaként írhatjuk le. Bármely más típusú po­li­ti­kai hatalom szilárdnak mondható, mihelyt kiépítette állam­gé­pe­ze­tét, a belső rend megvédelmezésére alkalmas hatalmi és igazgatási szerveket; a mun­kás­ha­ta­lom megszilárdulásához ennyi nem elég, szükség van – életbevágó­an! – olyan tömegmozgalomra is, amely hatékonyan veszi fel a har­cot az ésszerű, gaz­da­ságos munkaszervezésért, a munka nélkül szerzett (vagyis idege?! munka kisajátításán ala­pu­ló) jövedelmek és kiváltságok ellen, vissza­szorítja a lobbikat és maffiákat, a bürokratizmust, a bur­zsoá erkölcs és gon­dol­ko­dás­mód régi és frissen csírázó jelenségeit, felügyeli a szociális ügyek intézését, a lakóhely kereskedelmi és egész­ség­ügyi ellátá­sát stb. – röviden, kikísérletezi és meg­va­ló­sítja a de­mok­rá­cia szo­ci­alis­ta formáját. A polgári demokráciának lényegéhez tartozik a pusz­tán formá­lis jelleg; ha a szo­ci­alis­ta de­mok­rá­cia válik formálissá, ha a tömegek meg nem győ­ződ­nek saját minden­napos tapasztalatukból arról, hogy a hata­lom valóban az övék, akkor közösségi és köz­tulaj­dono­si tudatuk nem lesz, a munkáshatalom fokozatosan felmorzsolódik.

A köztulajdonosi tudat kiformálódása nem egyszerűen felépít­ményi változás, ha­nem újfajta ter­me­lési kapcsolat, a termelők új viszo­nya egymáshoz és ter­me­lő­esz­kö­zeik­hez. A korábbi formációkban a tár­sa­dal­mi tudat csupán tükrözött és vé­del­me­zett vagy támadott bi­zonyos ter­me­lési viszonyokat, de nem határozta meg a mi­nő­sé­gü­ket: az angol puritánok fanatikus vallási meggyőződése, a francia polgári for­ra­dal­má­rok őszinte hite a szabadság-egyenlőség-test­vériség hármas jelszavában, a bur­zso­ázia egész antifeudális esz­mei fegyvertára nélkülözhetetlen volt a polgárság ura­lom­ra jutá­sához, mégsem határozta meg a polgári berendezkedés gaz­da­sági alap­ját, a tőke és a bérmunka viszonyát. A szocializmus gaz­da­sági alapja ezzel szem­ben meg sem valósulhat a tömegek kollektív tu­lajdonosi tudata nélkül, amely a de­mo­kra­ti­kus ellenőrzés különböző for­máiban anyagi erővé válva, a tu­laj­don­vi­szonyok meghatározó elemévé lesz; ha ilyen tudat nincsen, a köztulajdon előbb-utóbb átvedlik senki tu­lajdonává. Az átmeneti korban tehát végső fokon a tömegeknek a kö­zösségi és a magánérdekű visel­ke­dés közötti választásán, az osztály tu­dati döntésein múlik a tulajdon jellege – így a rajta nyugvó munkásha­talom természete és a tár­sa­dal­mi fejlődés alternatív iránya is. Önként adódik a következtetés: ha szo­ci­alis­ta tudat nélkül szo­ci­alis­ta tu­lajdon sem létezhet, akkor nem minősíthető szocialistának az a tár­sa­da­lom, ahol a tömegek nagy többségének tudata és magatartása nem ju­tott még el a szo­ci­alis­ta szintre.

A de­mo­kra­ti­kus közéleti öntevékenység, különösen azoknak a területeknek az el­len­őrzése, ahol a kisebb-nagyobb kulcspozíciók birtokosai magánelőnyök szer­zé­sé­re használhatják a mun­ka­meg­osz­tásban élvezett helyzeti előnyeiket, ter­mé­szet­sze­rű­en kiváltja az ellenőrzés „kárvallottjainak” ellenállását. A tapasztalatok egy­értel­mű­en bizonyítják, hogy lehetetlen ezt az ellenállást megtörni, ha nincs erőteljes tá­mo­ga­tás a felsőbb hatalmi szintek részéről; a magukra hagyott, ösztönös helyi kez­de­mé­nye­zések nem sok jóra számíthatnak, és ha egyáltalán megszületnek, nem lesznek hosszú életűek. Másrészt, ha nem épül ki a tár­sa­dal­mi élet új típusú, de­mo­kra­ti­kus tömegellenőrzése, akkor az apparátusok bürokratizálódnak, kaszttá mere­ved­nek, kezdenek úgy bánni a rájuk bí­zott köztulajdonnal, mint saját hűbéri bir­to­kuk­kal, elidegenítve ez által valóságos és potenciális tömegbázisától a for­ra­dal­mat. Sem az új típusú de­mok­rá­cia nem lehet meg céltudatos szervező köz­pont nélkül, amely összehangolja és irányítja a tömegek tevékeny­ségét az újratermelődő bur­zsoá elemek ellen, sem a központi ha­talom nem úszhatja meg büntetlenül, ha a tömegek hátat fordíta­nak a közösségi ügynek, azt tapasztalva, hogy hiába tesznek szó­vá akármit, minden marad a régiben, vagy éppen rajtuk verik el a port. (Nem mintha az úgynevezett „létező szocializmus” vezérka­ra ne lett volna „elvileg” tisztában a tömegellenőrzés szükségessé­gével. Nem volt hiány felhívásokban, amelyek üzemi demokráci­át sürgettek, a visszásságok bátor leleplezésére bíztattak, megtor­lás ese­tére pedig jogi védelmet ígértek. Csakhogy a szavak nem pótolhatják a rend­szeres, szervezett osztályharcot a „szo­ci­alis­ta kis­polgárság” ellen, és többnyire azok húzták a rövidebbet, akik ele­get tettek az ilyesfajta felszólításoknak.)

Mindent összevéve, a tulajdon az átmeneti korszakban éppoly la­bilis, mint po­li­ti­kai biztosítéka, a munkáshatalom; szo­ci­alis­ta jellegét és a fejlődés szo­ci­alis­ta irányát csak az ön­te­vékeny tömegde­mok­rá­cia és az állami centralizmus szoros kombinációja szavatolhatja, és ha nem si­kerül ezt a kettőt egyesíteni, mindegyikük vízcsepp lesz, amit be­szippant a homok.

Az átmeneten kívül nincs még egy korszak a történelemben, amelynek jellege és fejlődési iránya akár csak megközelítőleg ennyire függne a legszélesebb de­mok­rá­cia és az erős központi hatalom köl­csönös feltételezettségétől, a tömegek és az irányító központ po­li­ti­kai gya­korlatától. A po­li­ti­ka új funkciót kap, minőségileg különbözőt attól, amit a pol­gári tár­sa­dal­makban tölt be. Az utóbbiakat illetően Marx „a po­li­ti­ka fel­hő­régió­iról” beszél: a kormányok jönnek és mennek, pártok váltogatják egymást az ál­lam élén, de a gaz­da­sági alap, az uralko­dó tu­laj­don­vi­szony, a fennálló tár­sa­dal­mi-gaz­da­sági ala­ku­lat lé­nyegileg nem változik. Az átmeneti tár­sa­da­lomban viszont a poli­ti­ká­ra hárul az a feladat, hogy a tömegek osztályharca formájában visszaszorítsa az újra­ter­me­lő­dő bur­zsoá elemeket, ezzel pedig megteremtse az egyedüli alkalmas közeget a köztulajdonosi tudat ki­for­má­ló­dá­sá­hoz, amely nélkül se a tulajdon szo­ci­alis­ta jellege, se a rend­szer szo­ci­alis­ta fej­lődési iránya nem reali­zálód­hat. Az átmeneti tár­sa­da­lom gaz­da­sági ar­cu­la­tát tehát egy po­li­ti­kai folyamat, a tömegek osztályharca határoz­za meg, és a po­li­ti­ka, amely a tőkés formációban „felhőrégió”, itt szervesen összenő a gaz­da­sági alappal. Ez pontosabban annyit jelent, hogy a kor ellentmondásos gaz­da­sági szerkezete, mint a szo­ci­alis­ta és a kapitalista fejlődés alternatív lehetősége, megszabja a po­li­ti­ka ob­jektív mozgásterét; azt viszont, hogy a két lehetséges fejlődési irány közül melyik fog megvalósulni, a po­li­ti­ka – a szubjektív osztálycselek­vés – dönti el, nem a gaz­da­ság. Ilyen vo­nat­ko­zás­ban határozza meg a po­li­ti­ka a gaz­da­ságot, és válik vele szemben elsőd­leges­sé, noha csak a gaz­da­ság által kijelölt területen, a gaz­da­ság által kínált ket­tős lehe­tő­ségen be­lül mozoghat, vagyis végső fokon másodlagos a gaz­da­sággal szemben. Ebben a bo­nyo­lult kölcsönhatásban sú­lyos következményekkel járhat a dialektikusán össze­füg­gő olda­lak és funkciók felcserélése. Ha a vezetők nem ismerik fel, hogy végső fo­kon a gaz­da­ságé (az objektív oldalé) az elsőség, akkor úrrá le­het a volun­tariz­mus; ha szemet hunynak a fölött, hogy a gaz­da­ság nyújtotta le­he­tő­sé­ge­ken belül a politikáé (a szubjektív oldalé) az elsőség, hogy tehát csak a po­li­ti­ka dönthet a fejlődés szo­ci­alis­ta vagy restaurációs irányáról, akkoraz el­szabaduló bur­zsoá tendenciák belülről pusztítják el a forradalmat.

A po­li­ti­ka új szerepét éppen az magyarázza, hogy az átmeneti kor gaz­da­sági ter­mé­szete közvetlenül függ az újratermelődő bur­zsoá tendenciák elleni po­li­ti­kai tö­meg­mozgalomtól. De ki szervezi a tömegmozgalmat? Az „alsók” kez­de­mé­nye­zé­se kudarcba fullad, ha nem találkozik a „felsők” egyetértésével és aktív támogatásá­val. Csak­hogy miért támogatnák, vagy éppen szerveznék a töme­geket de­mo­kra­ti­kus jogaik gyakorlására maguk a „felsők”: a veze­tők és a fizetett apparátusok? Őket – legalábbis egy részüket – in­kább arra tereli az elkülönült magán- és csoportérdek, hogy ne en­gedjék ellenőrizni magukat, verjék vissza és torolják meg az eset­leges kritikákat. Ismét hibás körbe keveredtünk: a vezetők tömeg­ellenőrzését ma­guknak a vezetőknek kell szervezniük, holott ez az ellenőrzés ellenkezik közvet­len érde­keik­kel. Vajon a munkásszer­vezetek – a szakszervezetek és a for­ra­dal­mi él­csapat – nem törhetik át a hibás kört? Nem nézhetnek a körmére a hi­va­tá­suk­ról megfe­ledkezett hivataloknak és hivatalnokoknak? Dehogynem – felté­ve, hogy a bü­ro­kra­tiz­mus, a magán­emberi önzés, nemtörődöm­ség és arrogancia, a halálos mérget okádó kispolgári szellem nem fertőzte meg a szakszervezeteket és a pártot is. És miért ne fertőzte volna meg? A szakszervezet is, a párt is ugyanabban a világban él, tagságuk és vezetőik ugyanannak a mun­ka­meg­osz­tásnak a rom­lott le­ve­gő­jét szívják, mint bárki más. Van-e kitörési lehetőség? Mielőtt megkísérelnénk a választ, gondoljuk át, mi történik, ha a szo­ci­alis­ta fejlődés elkötelezettjei nem ta­lál­nak rá a kitörési pontra. Sajnos, nincs nehéz dolgunk, elég felidéznünk saját tapasztalata­inkat a szo­ci­alis­ta irányú rend­szerek bukásáról.

A bukáshoz vezető belső ellentmondásokat maga a szo­ci­alis­ta irányú fejlődés élez­te ki. Ahogy nőtt a ter­me­lés és a foglalkoztatott­ság, úgy váltak egyre alkal­mat­la­nab­bá a növekedés addigi módsze­rei: elapadtak a mun­ka­erő-tartalékok, a további fel­halmozás fede­zetét egyre kevésbé lehetett előteremteni máshonnan, mint a ter­me­lékenység rend­szeres emelkedéséből. A nagyobb termelékenység dön­tő eszköze a tu­do­má­nyos és műszaki fejlesztés; szo­ci­alis­ta irányú országnak saját forrásaiból kell ehhez a költségeket kigazdálkod­nia, nem folyamodhat gyarmatosításhoz, más népek kirablásához. Takarékoskodnia kell, szorosabb munkaszervezésre és mun­ka­fe­gye­lem­re, nagyobb önállóságra és kezdeményezőkészségre kész­tetnie a gaz­da­ság sze­rep­lőit, felszabadítva az emberek helyisme­retében, alkotóképességében, ta­lá­lé­kony­sá­gá­ban rejlő tartalékokat. De a valóságban az történt, hogy a teljes fog­lal­koz­ta­tás­hoz köze­ledve, csökkent a régi mun­ka­meg­osz­tás fegyelmező ereje, mielőtt még az új, önkéntes fegyelem kialakulhatott volna. A mun­ka­pi­acon a kereslet beérte és felül­múlta a kínálatot; erősödött a mun­kásság alkupozíciója, a munkateljesítmény pedig veszedelmesen romlott, minőségben és mennyiségben egyaránt, amikor éppen a legnagyobb szükség lett volna az ellenkezőjére. A növekedés le­lassult, megállt, csúszni kezdett. Nőtt a nyomás, nemcsak a mun­kások, hanem a mun­ka­erőhiánytól és a gyengülő ter­me­lési ered­ményektől szorongatott vállalati vezetők részéről is, hogy a béremelkedés felgyorsuljon, a teljesítmény helyett a növekvő munka­keres­lethez igazodjon. A központi apparátusok, amelyeknek „hi­vatalból” az általánosabb népgaz­da­sági érdek érvényesítése lenne a dolguk, két okból is eltávolodtak az irányí­tásuk alá tartozó terü­let realitásaitól: egyre kevésbé jutottak hozzá tárgyilagos infor­má­ciók­hoz, és őket magukat is elkapta a magángesztenye-sütögetés láza. Az irá­nyí­tók és a végrehajtók kölcsönösen elszakadtak egy­mástól, mielőtt még erőiket iga­zá­ból egyesíthették volna; a zene­kar mást játszott, mint amit a karmester vezényelni vélt, sőt, tagjai olykor külön-külön is azt játszották, amire éppen kedvük támadt. Az inf­lációs jelenségektől kísért hatékonysági és egyensúlyzava­rok végül válságba sodorták a szocialistának és válság­mentesnek hírlelt átmeneti gaz­da­ságot.

A válság döntő oka a ka­pi­ta­liz­musban is, az átmeneti korszak­ban is ugyanaz: több tár­sa­dal­mi munkát használnak fel a szükségesnél. A történet mindkét for­má­ció­ban a termelékenységről szól. De az ese­mények menete nem azonos. A tőke hagyományos ciklikus válsá­gaiban összeomlanak a bérek és az árak, a kínálat tar­tósan felül­múlja a keresletet mind a mun­ka­erő, mind az egyéb áruk piacán; az át­me­net válságaiban – az eddigi tapasztalatok szerint – a bé­rek a teljesítményhez ké­pest magasak, és nagyobb keresletet tá­masztanak, mint amekkorát a süllyedő ter­me­lé­keny­ség­gel előál­lított árualap fedezni tud. Ott „túlter­me­lés” van: „túl sok” az áru és „túl kevés” a pénz; itt „alulter­me­lés” van: „túl sok” a pénz a fo­gyatékos árukészletekhez mérten. A ka­pi­ta­liz­mus a maga szoká­sos brutalitásával oldja meg a termelékenységi problémát, millió­kat fosztva meg életfeltételeiktől; az átmeneti rend­szer nem söpör­heti félre a – nemegyszer súlyos, fájdalmas, bonyolult – szociális problémákat, amelyeket a korszerűsítés magával hoz. Ha úgy tet­szik, hu­ma­niz­musa feszélyezi a válság megoldásában. (És – nem utolsósorban – a ve­ze­tők fé­lelme is legitimációjuk elvesztésétől.) De ha elmarad a megoldás, ha a ka­pi­ta­liz­mus biz­tonsági szelepei már nem, a szocializmus védőmechanizmusai még nem működ­nek, akkor a krónikussá rögződő bajok halálos biztonsággal ketyegtetik a tár­sa­dal­mi pokolgép óráját.

A gaz­da­ság elharapózó zavarai rávilágítanak a tár­sa­dal­mi szer­kezet és a gaz­da­ság­irányítás néhány lényegi problémájára, amit régebben, az átmeneti formációnak a szo­cializmussal való összetévesztése miatt, sem a po­li­ti­ka, sem az elmélet nem vett tu­domá­sul, vagy félremagyarázott. Mint egy ismert magyar szociológus írja: a kor ér­dek­viszonyainak sokrétű tagolódása ellenére, a gaz­da­ságirányítók többségükben ra­gasz­kod­tak „a leegyszerűsített szocializmus-modellhez”, és az egységes össztár­sa­dal­mi érdek­től való minden eltérést a tudatlanságnak vagy rosszindulatnak tu­laj­do­ní­tot­tak; önmagukról pedig azt képzelték, hogy „a maga­sabb rendű célokat és ér­dekeket” kép­vi­selik „az irányítottak ala­csonyabb rendű partikularitásával szem­ben”. (Héthy Lajos: Gaz­daságirányítás és érdekeltség. Bp., 1983.) Holott a mun­ká­sok és a tár­sa­dal­mi többség pénzközpontú szemlélete nem egyszerűen a múlt ma­rad­ványa volt, nem is erkölcsi deviancia az uralkodó (?) szo­ci­alis­ta viszonyoktól (?), ha­nem ter­mészetes következménye a mun­ka­meg­osz­tás által fenntartott áru- és pénz­viszo­nyok­nak – az értéktörvény működésének, amelyet lehet ugyan nem tu­do­má­sul venni, vagy mellékesként kezelni, de nem lehet megkerülni, átug­rani, az alkalmas fel­té­telek létrejötte előtt megszüntetni. A kérdés nem az, hogy van-e szük­ség az át­me­neti korszak gaz­da­ságában az értéktörvényre vagy nincsen (ha ki­do­bod az ajtón, vissza­jön az ablakon), hanem hogy van-e mód ezt a törvényt (vagyis a pia­cot) a szo­ci­alis­ta fejlődés szolgálatába állítani.

Történetének korai szakaszán a Szov­jet­unió kísérletet tett rá: 1921-ben be­ve­zet­te az „új gaz­da­ságpolitikát”, amely a kénysze­rűségből alkalmazott, de hibás elmé­leti érvekkel is megtámoga­tott „hadikom­mu­niz­mus” megszorításai után bizonyos mértékig ismét teret adott az áru- és pénzkapcsolatoknak, hogy helyreál­lítsa az in­ter­ven­ciós és polgárháborúk miatt megszakadt forgal­mat város és falu, szo­ci­alis­ta és ma­gán­szek­tor között. Az „új gaz­da­ságpo­li­ti­ka” (orosz rövidítése szerint: NÉP) nem­csak azért ne­vezhető „új”-nak, mert gyökeres fordulatot hozott a korábbi, há­borús gaz­da­ságpolitikához képest, hanem abban az általánosabb értelemben is, hogy a régebbi marxista elmélet nem ismerte ezt a politikát, mert nem ismerhette az át­me­neti kor konkrét történel­mi feltételeit. Lenin volt az, aki az intervenciók és pol­gár­há­bo­rúk Szovjet-Oroszországának kegyetlen tapasztalataiból, különösen pedig a kronstadti matrózlázadás által villámcsapásként megvi­lágított objektív osz­tály­moz­gá­sok­ból levonta a szükséges elméle­ti és gyakorlati következtetéseket, pontosan tudva, hogy az érték­törvény bizonyos fokú felszabadítása, amennyire el­kerül­he­tet­len, annyira kockázatos is.

A NEP kétélű fegyver: részben legalizálja a bur­zsoá önzés és konkurencia szel­lemét, és csak abban az esetben szolgálhatja a szo­ci­alis­ta fejlődést, ha a pro­le­tár­ál­lam az értéktörvényt szigorú fel­ügyelet alatt tartja, korlátok közé szorítja, és gaz­da­sági hajtó­erőként való felhasználását egyesíti a piaci viszonyok élősdi haszonélvezői ellen foly­tatott követ­kezetes tömegharccal. Ez az ellentmondásos egység – az érték­törvény bizonyos fokú szabad­sága és korlátainak módszeres ellenőrzése – a NEP lenini felfogásában hangsúlyosan jelen volt, de az 1953 utáni szovjet reformokból, vagy a magyarországi „új gaz­da­sági mechanizmus” nyere­ség­orien­tált gyakor­latából hiányzott. Lenin a NEP-et, a piac nagyobb szabadságát, szükséges visszavonulásnak tekintette, hátrálásnak a ka­pi­ta­liz­mus felé, de egy­szer­smind felkészülésnek is az előnyomu­lásra a piacmentes szo­ci­alis­ta viszonyok felé; nálunk ezzel szem­ben, csakúgy, mint a szovjet, csehszlovák és egyéb „reform”-ideo­ló­giákban, a piacot a szocializmus gyógyító csodaszereként reklá­mozták, az állí­tó­la­gos „szo­ci­alis­ta áruter­me­lésnek” pedig mintegy „vele született” válságmentességet tu­laj­doní­tottak. Hogy jóhisze­műen hintették-e az illúziókat, vagy tudatos, bár eleinte még álcá­zott restaurációs szándékkal, a végeredmény szempontjából egyre megy; az illúziók ellenzőit mindenesetre megátalkodott „dogma­tikusoknak” bélyegezték, vagy akár keményebb megtorlásokkal is sújtották. A lényeg az, hogy az értéktörvény kö­tet­lenebb működését célzó reformok, amelyeket az átmeneti korszak gaz­da­sági szerkezete elvi­leg való­ban szükségessé tett, nem párosultak a jövedelmeknek, a gaz­da­ságnak, a tár­sa­dal­mi életnek a tömegek fokozottabb aktivitására támasz­kodó kontrolljával; így pedig a szo­ci­alis­ta irány csak porhintés és szószá­tyárkodás, nem felkészülés a későbbi előnyomulásra, hanem fegyverletétel az ösztönösből tudatossá izmosodó bur­zsoá törekvések előtt. Ez a kapitulációs vonal 1956-tól, Hruscsov emlékezetes „titkos beszéde” után, a nemzetközi mun­kás­moz­ga­lom uralkodó áramlatává lett. Más út nem kínálkozott? De igen: elvben elképzelhető lett volna, hogy a for­ra­da­lom, elszánt, elkötelezett vezetőkkel az élen, mozgósítja a tö­me­gek tudatos osztagait (mindenütt voltak ilyenek, ha háttér­be szorítva is – vezetők és tömegek egyaránt!), rájuk támaszkod­va, helyreállítja a munkahelyi fegyelmet, le­nye­si a munka nélkül szerzett jövedelmeket, kemény kézzel megteremti a termelé­keny­ségi problémák megoldásának po­li­ti­kai feltételeit. Ez az út persze kockázatos lett volna, azonnal kihívja mind a kiváltságos kasztok, mind az elmaradott munkás­ré­tegek ellenállását; az erőviszonyok pedig éppenséggel nem a for­ra­da­lomnak ked­vez­tek. A kulcspo­zíciók birtokosai többnyire ellenérdekeltek voltak abban, hogy te­vékenységüket a tömegek felügyeljék; akármi volt is a személyes – nyilvános vagy „zárt­körű” – véleményük a demokráciáról és a hatalomgyakorlás de­mo­kra­ti­kus mód­járól, valójában útját állták a demokráciának, amely – Kautsky hajszálpontos meg­fogalmazásá­ban – nem más, mint „a tömegek uralma megbízottaikon”. Messze kerültek egymástól a tömegek és megbízottaik: szakadásuk már a válság puszta tényében is megmutatkozott (aktív tömegmozga­lom nélkül a tervgaz­da­ság előbb-utóbb lefagy), és a megoldás szám­ba vehető eszközeit kezdettől fogva az értéktörvény ösz­tö­nös mechaniz­musaira szűkítette, a de­mo­kra­ti­kus tömegmozgósítást eleve kirekesztet­te a látó­kör­ből. Ebben az alapállásban kifejeződött ugyan az a reális szükséglet, hogy a nö­vekedés újraindításához nagyobb szabadsá­got kell engedni az értéktörvénynek – de perverz módon fejező­dött ki, mert állandó de­mo­kra­ti­kus tömegellenőrzés nélkül az ösz­tönös mechanizmusok szembemennek a tervvel, a piac és a terv köl­csönös fel­té­te­le­zett­sége pedig, amely az átmeneti korban nélkülöz­hetetlen a fejlődéshez, egy­mást kizáró „vagy-vaggyá”, hamis alterna­tívává torzul. A két elem – a terv és a piac – nem kiegészíti, hanem elbuktatja egymást; mesterségesen össze­lán­co­ló­dva, bénultan ver­gődnek abban a gödörben, amit a magyar „reform”-köz­gaz­dá­sz­ok annak idején így írtak le: „sem terv, sem piac”.

Hogy a „reformátorok” – a vizsgált korban a „szo­ci­alis­ta kis­polgárság” és a tu­datos tőkés restauráció közgazdászai – milyen irányba terelték a gaz­da­ságpolitikát, és az általuk kikövetelt út hová vezetett, azt néhány magyar példával szeretnénk érzé­keltetni.

Az 1968-as magyarországi reform a nyereséget tette meg a vál­lalati ered­mé­nyes­ség fő kritériumává, mint „legszintetikusabb” mutatót, és a piaci ver­seny­ben vél­te megtalálni a gaz­da­ságossági problémák megoldásának kulcsát. En­nek a szem­lé­letnek a jegyé­ben a vállalatok a minőség és a választék javítása nélkül emel­ték az ára­kat; kooperációjuk, amely addig is akadozott, most végképp fel­bom­lott, és egy­részt nagy anyagkészleteket voltak kénytelenek felhalmozni, más­részt nem­egyszer ma­gas konjunkturális áron, de­vizáért kellett beszerezniük hazai ter­méket külföldről, ahová a ha­zai gyártó exportálta, fittyet hányva a nagyobb nye­re­ség kedvéért koo­pe­rá­ciós kötelezettségeinek. Nőtt a mun­ka­erőhiány, az új meg­mun­ká­ló kapacitások szük­ség­lete, az inflációs nyomást fokozó be­ruházási ét­vágy; gyor­san szaporodtak a hi­tel­igények, s ezeket a pénzintézetek rangsorolták a szá­muk­ra leg­ké­zen­fek­vőbb ism­érv, a vállalati „hitelképesség” alapján, amely ritkán tük­rö­zi a nép­gaz­da­sági vagy ága­zati érdekeket. A korszerűbb vállalatok hátrányba ke­rül­tek az el­maradókkal szem­ben, részint magasabb szerves összetételükből adódó ala­cso­nyabb profitrátájuk miatt, részint meg azért, mert a műszakilag elmaradott mun­ka­he­lye­ken jobbak vol­tak a keresetek. A munkafegyelem általánosan fellazult, nem­csak az üzemekben, ha­nem a kutatóintézetekben is, amelyek szétforgá­csolták erő­for­rá­sai­kat, és alá­ren­del­ték kutatásaikat a piaci keres­letnek. Tágult a technológiai rés ha­zánk és a fejlett ipari or­szágok között, az egymástól elszigetelt, illetve egy­más­sal ve­tél­ke­dő vál­lalatok egy­re alkalmatlanabbak voltak rá, hogy eleget te­gye­nek a mo­dern mű­sza­ki fejlődés ob­jek­tív követelményeinek. (Vö. Bíró Fe­renc: A gép­ipari vál­la­la­tok ve­ze­té­sé­nek egyes idő­szerű kérdései a szo­ci­alis­ta országokban. Bp., 1975. Kéz­irat.) És ez, ahogy mon­da­ni szokás, még csak a jéghegy csúcsa volt.

Megfelelő ellenerők hiányában a piac burjánzásnak indul – ilyen a természete! –, megtámadja a terv­gaz­dál­ko­dást, letarolja a zsen­ge közösségi hajtásokat. Új erőre kap a magánérdekű elkülönült­ség; romló teljesítmények mellett felszöknek a bérek, a fogyasz­tás túlcsap a zsugorodó felhalmozáson. A rend­szer gaz­da­sági ar­culata egy­re inkább egy sajátos típusú államka­pi­ta­liz­mus vonásait ölti. Szocialista irá­nyú tár­sa­dal­makra vonatkoztatva, az „államka­pi­ta­liz­mus” fogalma általában ve­gyes tu­laj­don­vi­szonyokat jelöl: a külföldi tőkének adott koncessziót, állami üzemek ma­gán­tőkés bérletét stb.; az általunk vizsgált összefüggésben viszont – ahogy már ko­ráb­ban is említettük – a kizsákmányolásnak azokat a rejtett, „szo­ci­alis­ta” formáit mi­nő­síti, amelyek nem a ter­me­lő­esz­közök ma­gán­tu­laj­donát, hanem a köztulajdon feletti tény­leges rendelkezést hasz­nálják fel munkafedezet nélküli jövedelmek és kiváltságok szer­zé­sé­re. A szo­ci­alis­ta irányú átmenet kezdetén ez a jelenség még szórványos, hoza­déka általában nem számottevő, és semmiképpen sem vál­toztatja „állam­kapi­ta­lis­tá­vá” a korszak gaz­da­sági szerkezetét; de ha a köztulajdon idegen munka magán-kisa­játí­tá­sá­nak rend­szeres közvetítőjévé, szinte járandóságként élvezett több­let­jö­ve­del­mek forrásává lesz egész tár­sa­dal­mi rétegek számára, akkor már jogos az „ál­lam­ka­pi­ta­liz­mus” megnevezés – mert az adott eset­ben arra utal, hogy előrehaladt a bur­zsoá elemek osztállyá szerveződé­se, és az államot szinte észrevétlenül befogta a „szo­ci­alis­ta” érték­több­let-kisajátítás szekerébe.

A Szov­jet­unió Kommunista Pártjának 20. kongresszusa után ro­hamosan fel­erő­södtek a szocialistának mondott országok többsé­gében az átmeneti korszak ál­lam­kapitalista vonásai, attól függően, hogy mennyire károsította az adott országot a hruscsovi po­li­ti­ka pusztító kisugárzása. Jellegzetes példája ennek a folyamatnak Ma­gyar­or­szág, ahol koncentráltan és szemléletesen mutatkozott meg, hogyan hal­mo­zód­nak fel a restaurációs elemek a tár­sa­da­lom szer­kezetében. A mély válság­ból, amely az 1956-os robbanással tető­zött, tartósan csak egyféleképpen lehetett volna kilá­balni: a terme­lékenységi probléma átfogó megoldásával; ez feltételezte volna a töme­gek aktív szo­ci­alis­ta részvételét a közéletben, elsősorban pe­dig a vezetők folya­ma­tos de­mo­kra­ti­kus ellenőrzését. Közvetlenül 1956 után azonban a tömegek álta­lá­ban ellenségesek, de legalábbis bizalmatlanok és elutasítók voltak a hatalommal szem­ben, és a Ká­dár-kormány, amelyre a konszolidáció feladata hárult, tudta, hogy egyet­len lépést sem tehet, amíg nem sikerül valamiféle megegye­zésre, konszen­zusra jutnia a tömegekkel. Érezhetően javítani kell a lakosság anyagi élet­körül­mé­nyein – ez az első, és erre módot is adtak a főleg baráti országokból érkező, te­kin­télyes áru- és pénz­segélyek, majd később a külföldről felvett hitelek. Ahogy ja­vul­tak az élet­feltételek, a közhangulatban tapasztalható nyílt ellenséges­ség viszonylag rövid idő alatt po­li­ti­kai közönnyé tompult, az el­lenállás hangjai lecsendesültek. Úgy tűnt, létrejött a kívánt konf­liktusmentesség a tár­sa­da­lom ellentétes hangoltságú cso­port­jai között – igaz, nem annyira a valóságos egyetértés, mint inkább az „élni, és élni hagyni” jegyében, hála a magánéletük óljában fogla­latoskodó tömegek meg­vá­sá­rolt passzivitásának. A kormány nem állított különösebb követelményeket a lakos­ság elé (noha a mun­kahelyi lazaságok felszámolása nélkül józan ésszel még csak re­mélni sem lehetett a termelékenységi probléma megoldását), a bé­kén hagyott tö­me­gek pedig nem hangoskodtak, nem avatkoztak a közügyekbe, békén hagyták a kor­mányt. Egyik fél sem bántotta a másikat; a felszínen csönd volt, egy áporodott po­csolya álmatag nyugalma. Hazánk kiérdemelte a nyugati sajtótól „a szo­ci­alis­ta tá­bor legvidámabb barakkja” díszítő jelzőt.

Ezekben a viszonylag nyugalmas években a vezető elit összeté­vesztette a tö­me­gek po­li­ti­kai egykedvűségét a rend­szer aktív tá­mogatásával („aki nincs ellenünk, az velünk van”); de maga Ká­dár valóban számíthatott a maga puritán, „népközeli” egyénisé­gével a viszonylagos anyagi biztonságot élvező dolgozói rétegek rokon­szen­vé­re, sőt, többnyire a marxisták támogatására is – akik ugyan ellenzői voltak a meg­vá­sá­rolt „konszenzusnak” és minden­fajta megalkuvásnak, mégis felsorakoztak a kor­mánypo­li­ti­ka mel­lé, mégpedig nem pusztán a beidegzett pártfegyelem okán, ha­nem főként azért, mert a kormány megvédte a restaurációs támadások­tól a köz­tu­laj­dont (amely egyszerre volt a szo­ci­alis­ta fejlődés zálo­ga és az államkapitalista ki­vált­sá­gok forrása). Ez a marxisták ré­széről élvezett támogatás már csak azért is fi­gye­lem­re méltó, mert a támogatók elítélték a támogatottakat jobbfelé tett elv­te­len centris­ta engedményeik miatt, a támogatottak viszont „baloldali dog­ma­ti­ku­sok­nak” címkézték és az ún. „sztálinistákkal” közös skatulyá­ba gyömöszölték tá­mo­gatóikat, kilökték őket a közéletből, és időn­ként keményebben is elbántak velük.

A centrista csöndnek persze ára volt: a „konszenzus” költségei el­nyelték a fel­hal­mo­zást, a „leg­vidámabb barakkban” produkált ter­melékenység növekvő mér­ték­ben maradt el a jövedelmek mögött. Tovább romlott a gaz­da­ság teljesítő­ké­pes­sége, már a szinten tar­táshoz, az egyszerű újrater­me­léshez is külföldi kölcsönökre volt szükség. A két olajárrobbanás és a nemzetközi cserearányromlás nyomán ha­ma­ro­san megkondultak a pénzügyi vészharangok. A magyar vezetés úgy vélte: az olaj­árak esetében csak múló piaci in­gadozásról van szó, és ha az árhullám (a ma­gas­ra csapó árak hul­láma) elvonult, mehet tovább minden a megszokott mederben. Nem így történt. Utólag persze könnyű okosnak lenni, megállapí­tani, hogy az akkori árváltozások egy rendkívül mély válságnak és a tőkés ter­me­lés átfogó szerkezeti meg­úju­lásának a bevezetői vol­tak. De annyit azért tudni lehetett (volna) – még a marxizmus ala­pos ismerete nélkül is –, hogy a tőkét a verseny és az elkerülhetet­len idő­szakos visszaesések a termelékenység rend­szeres növelé­sére kényszerítik; ha te­hát mi elhanyagoljuk az életszínvonal ked­véért a termelékenységet, akkor a csere­arány­romlás előbb-utóbb óha­tatlanul bekövetkezik, majd ter­me­lésbeli leszakadásunkkal együtt, gyor­sulva növekedni fog. Nem nehéz belátni, hogy ilyen körülmények között a jövő semmiképpen sem hozhat egyebet, mint pangást, szűkülő újrater­me­lést, és végül a gaz­da­ság összeomlását.

Pedig valószínűleg még az utolsó előtti pillanatban is lehetett volna kiutat ta­lál­ni: szigorú fegyelemmel és takarékossággal, összeszorított foggal kigazdálkodni a túl­éléshez szükséges forráso­kat. Csakhogy a „konszenzus” politikájának éppen az volt a leg­súlyosabb kártétele, hogy a tömegeket évtizedeken át passzivitá­sukért jutal­mazta, gyakorlatilag kirekesztette őket a közéletből, a szo­ci­alis­ta demokráciát puszta szólammá fokozta le. Ennek az ese­ménysornak lett az elkerülhetetlen követ­kez­mé­nye, hogy a „fel­sők”, az irányító szintek tömegellenőrzés nélkül maradtak, és al­kal­mat­lan­ná váltak feladatuk betöltésére. Ők lettek volna hivat­va szervezni és vezé­nyelni a termelékenységi probléma megoldá­sát, érvényesíteni a szo­ci­alis­ta fejlődési irányt; tömegellenőrzés hí­ján azonban – Tenner György írásából idézek – nagyjából egysé­ges érdekszövetséget alkottak, és sikeresen hárítottak el mindent, ami kivált­sá­gai­kat vagy kényelmüket csorbította volna. Bár a ter­me­lés stagnált vagy hanyatlott, sem­miféle po­li­ti­kai erő nem szorí­totta rá ezeket a csoportokat, hogy rendeljék alá külön­érdekeiket az általános-közösségi érdekeknek; a hatalmi elit, amely a gaz­da­ság és a po­li­ti­ka legbefolyásosabb gyakorlati irányítóiból tevő­dött össze, „a maga javára kor­rigálta az állami akaratot”. Nem ar­ról van szó, mintha ennek az uralkodó elitnek a tagjai valamennyien elkispolgárosult, úrhatnám nyereséghajhászok lettek vol­na. Lehettek akár kipróbált, meggyőződéses forradalmárok, akik őszintén hitték, hogy az általuk vitt po­li­ti­kai irányvonal a legcél­szerűbb – gyakorlatilag mégis, legjobb szán­dé­kuk ellenére is hoz­zájárultak a rend­szer aláásásához, végső fokon a buká­sá­hoz. Nem a szándék számított: az adott közegben a legjobbaknak is ugyan­úgy kel­lett cselekedniük és viselkedniük, ugyanazokat a mód­szereket alkalmazniuk, még ma­gán­életükben is ugyanazt a szab­vány-életstílust folytatniuk, mint tár­sa­dal­mi cso­port­juk többi tag­jának (ahogy annak idején a bur­zsoázia majmolta a megdöntött arisz­tokráciát, úgy idomult szokásaiban a „szo­ci­alis­ta kispolgár­ság” a megdöntött bur­zsoáziához); ha pedig egyikük-másikuk fel­ismerte és szóvá tette a megvásárolt „kon­szenzus” politikájának végzetes elhibázottságát, vagy akár csupán egyes lépéseit bí­rálta ennek a politikának, a „mértékadó” körökből kigolyózták, funk­ciójából eltá­vo­lították. A közeg számított, az választotta ki és hajlí­totta magához az egyé­neket.

Minthogy a termelékenység problémája megoldatlan maradt, nőttek a gaz­da­ság és az ellátás zavarai; a nyíltan revizionista jobb­oldali ellenzék pedig – arcátlanul, bár nem egészen alaptalanul – a kulcspozíciók centrista birtokosait tette felelőssé a rom­lás­ért. For­rongott a felkorbácsolt közhangulat, a centristákat kiszorították a ve­ze­tés­ből a „liberálisok”. Eleinte csupán „megújult”, „de­mo­kra­ti­kus”, „em­ber­ar­cú” szocializmust követeltek, nagyobb önállósá­got a vállalatoknak, na­gyobb teret a piac­nak, biztosítékokat a bü­rokrácia, a korrupció, a tör­vény­te­len­ség­ek ellen, és kö­ve­te­lé­sei­ket a fennálló viszonyok gyakran jogos, ta­pasz­ta­la­ti­lag el­len­őriz­hető bí­rá­la­tá­val tá­masz­tot­ták alá. A válságjelek sza­po­ro­dá­sá­val azután han­go­sod­tak a hi­vat­ko­zá­sok a tő­kés gaz­da­ság fölényére, miközben a kri­ti­kusok többnyire el­siklottak a fö­lött, hogy a tőke a gyengébb nép­ré­te­gek­nek és or­szá­gok­nak a ki­fosz­tá­sa révén érte el megcso­dált eredményeit. Az új­já­szer­veződő bur­zsoázia ujjal mu­to­ga­tott a köz­tu­laj­donra, mint a gaz­da­sági ku­dar­cok for­rására, tapintato­san hallgatva a dur­va tőkés disz­kri­mi­ná­ciók­ról és kártevésekről; szí­vó­san, mód­szeresen megszállta a saj­tót, a for­ra­da­lom ideg­köz­pont­ja­it, az ér­zel­me­ket és gon­dolatokat. így tudta újabb és újabb te­rületeken meg­va­ló­sí­ta­ni res­tau­rá­ciós „re­form­jait”: a piac gyor­suló ki­szé­le­sí­tését a gaz­da­ságban, a bur­zsoá ér­dek­kép­vi­selet meg­szilárdítását a politikában. A jog­szabályokkal tör­vé­nye­sített nye­részkedés mel­lett gyakorlatilag legalizálódtak a maf­fiák is, és a fo­lya­mat fo­ko­za­to­san elérte azt a pontot, ahol a mennyiség minő­ség­be csap: a fel­gyű­lő ma­gán­va­gyon a fogyasztásból át­len­dül a forga­lomba, majd a ter­me­lés­be, és ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett tő­ké­vé válva, immár „al­kot­má­nyosan” szentesített ér­ték­több­let-ki­sa­já­tí­tás­sal sza­po­rít­ja ön­ma­gát. A hatalom- és rend­szerváltás többszakaszos fo­lya­ma­ta zök­ke­nő­men­te­sen cél­ba ért.

Forradalmi vagy ellenfor­ra­dal­mi változások a történelemben rend­szerint úgy men­nek végbe, hogy az uralkodó osztályt erőszak­kal, nemegyszer véres polgár­há­bo­rú­ban, kiveti a hatalomból egy másik osztály; az erőszak többnyire elkerülhetetlen, mert az ural­kodó osztályok nemigen adják ki a kezükből önként a hatalmat. Ezúttal, a szo­ci­alis­ta irányú tár­sa­dal­makban végrehajtott ellenfor­ra­dal­mi fordulatok során, Ro­mánia kivételével másképp zajlott le a hatalomcsere: nagyobb összecsapások nél­kül, szinte úgy, mint a parlamenti rend­szerekben egy egyszerű kormányváltás. Nem egy új osztály vetette ki a hatalomból a régit, hanem maga a hatalmon lévő osztály, il­le­tve annak vezető elitje és felső rétegei cserélték bur­zsoá arcra addigi proletár ar­cu­kat (vagy álarcukat), megváltoztat­va ezzel a hatalom jellegét. Ha történelmi ana­ló­giát keresünk az ilyen típusú hatalomváltáshoz, kézenfekvő párhuzamul kínálko­zik a ko­rai olasz ka­pi­ta­liz­mus. A kereskedelmi és banktőke tulaj­donosai, akikből a rene­szánsz itáliai polgársága jórészt Összetevő­dött, nem a ter­me­lési módot forra­dal­ma­sí­tó új gaz­da­sági formák létrehozásában voltak érdekeltek, inkább maguk akartak feu­dális földbirtokossá válva, arisztokráciává szerveződni, vagy összeolvad­ni a régi ne­mes­séggel. A 16–17. századbeli Velence, Firenze, Milá­nó vagy más olasz városok (ál­lamok) polgárságának földbirtokos arisztokráciává való átalakulása refeu­da­li­zál­ta Itáliát, vissza­térítette a feudális viszonyokhoz a ka­pi­ta­liz­mus irányában meg­kez­dett for­ra­dal­mi átmenetet. Ilyesféle irányváltás ment végbe az egykori szo­ci­alis­ta irá­nyú országokban is, ahol szintén a hatalmat közvetlenül gyakorló réteg osztály­arcu­la­tának megváltozása nyomta vissza a megkezdett for­ra­dal­mi fejlődést a korábbi formáció stá­diu­má­ba.

Hogyan ítéljük meg ebben a folyamatban az árulás szerepét? Két­ség­te­len: növekvő fontosságú, végül már döntő volt ez a sze­rep. Hiba volna azonban a bu­kást mindenestől vagy elsősorban az árulók tevékenységének tulajdonítani. Bár Hrus­csov és Gorba­csov megtették a magukét, mégsem úgy áll a kérdés, hogy ha nin­cse­nek árulók, nincs bukás. Az árulás nem a semmiből termett: kö­vetkezmény volt, mi­előtt okká lett volna. Következménye a for­ra­da­lom gaz­da­sági és erkölcsi bom­lá­sá­nak, a tár­sa­dal­mi viszonyok­ban és az ideológiában elterpeszkedő önérdekű ma­gán­szel­lem­nek; egyszóval annak, hogy a marxisták alul­marad­tak az osztály­harc­ban a „szo­ci­alis­ta” kispolgársággal szemben. Ha a kispolgársá­got, ezt a milliófejű ször­nyeteget, amely napról napra újjászüle­tik az átmeneti korszak ellent­mon­dá­sai­ból, nem sikerül minden­napos szervezett tömegharccal visszaszorítani, akkor a millió­nyi szájból szétöklendett magánérdek és árulás belülről marja szét a szo­ci­alis­ta irá­nyú rend­szert – a forradalmat, amely évtizedeken át a legképtelenebb nehéz­sé­gek­kel is megbirkózott.

Összegezzük a főbb gondolatokat.

Ha a szo­ci­alis­ta irányú tár­sa­dal­mak felszámolják a ma­gán­tu­laj­dont, ezzel a lépésükkel csak az alapjait teremtik meg a szoci­alizmusnak, de magát a szocializmust még nem; amíg az örök­lött mun­ka­meg­osz­tást és elválaszthatatlan kísérőjét, a kon­ku­ren­ciát, meg nem szüntetik, addig csupán az átmenet szakaszában van­nak, ahon­nan éppúgy vezethet az út előre a szocializmus felé, mint hátra, a ka­pi­ta­liz­mus felé. Az átmeneti társadalmat, gaz­da­sági szerkezetétől az ideológiáig, ke­resz­tül-kasul áthatja a kapitalista és a szo­ci­alis­ta elemek kölcsönös feltételezettsége és élet-halál­harca. Ki kit győz le? A piaci konkurencia az erősebbeknek, a mun­ka­meg­osz­tá­sos gúla felsőbb szintjeinek kedvez; s ha ez az egyen­lőt­lení­tő ten­dencia nem ütközik szer­vezett ellen­tenden­ciákba, akkor bővítve újratermelődik, és folyamatosan növeli a felsőbb szintek erőfölé­nyét, azt a lehetőségüket, hogy visszaélve a ter­me­lő­esz­kö­zök fe­letti tényleges rendelkezés jogával, idegen munkát sajátítsanak ki. Az átmeneti kor tehát, amelynek történelmi feladata a szo­ci­alis­ta viszonyok kiépítése, maga ter­meli ki önmagából folyamatosan a felszá­molt tőkeviszony új meg új csíráit, a hatalomból ki­ve­tett bur­zsoázia ön­érdekű szemléletmódját, tár­sa­dal­mi magatartásformáinak elemeit. En­nek a res­tau­rációs iránynak a kibontakozását semmi más meg nem hiú­síthatja, a szo­ci­alis­ta fejlődést sem­mi más nem biztosíthatja, mint az ál­landó harc a teljesítmény szerinti elosztásért (mind a mun­ka­meg­osz­tás és a konkurencia egyenló'tlenítő tendenciái, mind az elmaradott proletár rétegek pri­mi­tív egyenlősdije ellen).

Korábban már feltettük, de függőben hagytuk a kérdést, hogy kire hárul a tö­meg­harc megszervezésének és irányításának felada­ta. Az „alsók” spontán kez­de­mé­nye­zései (voltak ilyenek!) aligha számíthatnak sikerre, ha nem kapnak támogatást a ve­ze­tő párttól (egyszerűen elnémítják őket). „Elvben” a párt a for­ra­da­lom leg­tu­da­to­sabb, legelszántabb osztagainak gyűjtőhelye; de mint az átme­neti tár­sa­da­lom része, maga sem mentes a kiváltságok ördögi kísér­téseitől, ha pedig enged a kí­sér­tés­nek, ugyan mi késztetné rá, hogy tömegmozgalmat szervezzen az általa is élvezett ki­vált­ságok ellen?

Bár a kérdés „ránézésre” logikailag körben forog, vizsgálódása­ink mégis kez­det­től fogva azt mutatják, hogy van kitörési pont, s ha meg akarjuk találni, ugyanott kell keresnünk, ahol a hibás kör keletkezett: az átmeneti korszak szerkezetében. A kor­szak ket­tős természetű: emancipációs tevékenysége közösségi viszonyo­kat ala­poz meg, az öröklött mun­ka­meg­osz­tás és konkurencia ma­gánemberi viszonyokat; új tömegekkel bővíti a for­ra­dal­mi tábort az első, a „mindenki mindenki ellen” mér­gé­vel bomlasztja a for­radalmat a második. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a konku­rencia légkörében maga az emancipáció is önmaga ellenkezőjévé torzulhat: a tö­me­gek életének megkönnyítésére a for­ra­da­lom bő­víti a fogyasztási javak ter­me­lését, ez­zel azonban a szerzés szelle­me is felerősödik – azaz a szo­ci­alis­ta előrehaladás maga állít tor­laszokat önmaga útjába. Másrészt folyik a fordítottja is: a hatalmi elit valóban vé­del­mezi és propagandájával támogatja a köztulaj­dont, részint meggyőződésből és legi­timá­ciós okokból, részint pe­dig mint saját kiváltságainak forrását. (Tehát állam­kapitalista tö­rekvéseit is szo­ci­alis­ta érvekkel támasztja alá, és ezzel, önös szán­dékai ellenére, illetve éppen azoktól ösztönözve, újabb híveket vagy rokonszenvezőket to­bo­roz a for­ra­da­lomnak.) És a fonákság tovább ragozható: amikor a hívek és rokon­szen­ve­zők észreveszik a hirdetett eszmék egyre szembetűnőbb konfliktusát a való­ság­gal, nagyrészük kiábrándul, egy kis részük ellenben a for­ra­da­lom meggyőződéses hívéül szegődve kéri számon a hatalmi elittől a szó és a tett összhangjának hiányát. A lényeg az, hogy az átmene­ti kor egyszerre termel ki magából bomlasztó tendenciákat, de ellenerő­ket is a bomlás megfékezésére; a két ellentétes erő pedig mindig jelen van, és osztályharcuk dönti el – semmi más nem döntheti el – az át­me­neti kor sorsát, fejlődésének szo­ci­alis­ta vagy tőkés-restaurációs irányát.

Ki szervezi ezt a harcot? Életkérdés, hogy van-e for­ra­dal­mi ve­zérkar, vagy nin­csen; hogy van-e párt, amely képes összehangolt tömegtevékenységet szervezni a mun­ka­meg­osz­tás szükségszerű bomlasztó tendenciái ellen, jóllehet ezek az egész tár­sadalmat fertőzik, beleértve a pártot is. Az ellentmondásos feladat megol­dása nyil­vánvalóan nagyfokú elméleti és gyakorlati felkészültsé­get, maximális tudatosságot kö­ve­tel. Enélkül nincs alkalmas vezér­kar; vezérkar nélkül nincs tömegharc, tö­meg­harc nélkül pedig el­sodorják a szo­ci­alis­ta irányú fejlődést a felcsapó ma­gán­ér­de­kek, a piac ellenőrizhetetlen szélviharai. Ösztönösségből nem lesz szo­cia­liz­mus, a kö­zös­sé­gi viszonyokhoz nem vezetnek csöndes, ár­nyas fasorok. Az „aki nincs el­le­nünk, az velünk van” reformista jelszava – a „békés belenövés” dohos oppor­tu­niz­mu­sá­nak felújí­tása – megtévesztő módon a szocializmus felé mutat, va­ló­já­ban a pusz­tu­lás­ba csalja a gyanútlan utast. Ahhoz, hogy a párt meg tud­ja kü­lön­böz­tet­ni a helyes irányt a hamistól, tisztában kell lennie az átmeneti korszak ter­mé­sze­té­vel, és saját so­rai­ban is szívósan, újra meg újra pozitív döntésre vinnie a „ki kit győz le” kér­dé­sét.

Nem így történt. De ami történt, az nem a szocializmus csődje volt, hanem a vezető párt kispolgári arculatváltása és fegyverleté­tele az újjáéledő bur­zsoázia előtt.

*

Tudomásom szerint Tenner György írása az első munka, amely az átmeneti for­má­ció sajátosságainak fényében, tehát – véleményem szerint – az egyetlen lehetséges tu­do­má­nyos megközelítésben mutat­ja be a Kádár-korszakot: hitelesen és tárgy­sze­rű­en, olyannak, amilyen volt. Hitelessége elsősorban két tényezőnek köszönhe­tő: Ten­ner nem „felül-” vagy „alulnézetben”, hanem – mondhat­ni – „belülnézetben” fi­gyel­hette meg a kor történelmét, mégpe­dig úgy, hogy magas állami beosztása (mint­egy „tűzközelisége”) ellenére nem csorbult, sőt, inkább élesedett proletár szemlélete. A közvetlen élmények és az általánosításukat vezérlő szemléletmód – ezek a té­nye­zők avatják Tenner írását olyan forrásmunká­vá, amely majdani elfogulatlanabb idők­ben, meggyőződésem sze­rint, pótolhatatlan lesz. Bár az írás hazai történéseket tár­gyal, még­is messze túlmutat a magyar vonatkozásokon, fényt vet a nem­zetközi mun­kás­moz­ga­lom vereségének a hruscsovi Szov­jet­unió­ból elindított folyamataira; segít múltunk tisztázásában, amely nélkül nincs ideológiai egység és újjászületés. Mind­ezt „közel­nézetben” te­szi, megismerteti az olvasót a szereplők valóságos, hús-vér alak­jával, úgyszólván személyes ismeretségbe hoz velük. „Izgalmas film” – mon­da­nám, ha csupán nézője volnék, nem pedig kárval­lottja ennek a katasztrófának.

Zárómegjegyzés

Kicsit megkésve, a fenti sorok befejezése után került a kezembe Inge Viett előadása, amely egy berlini antifasiszta gyűlésen hang­zott el, és „Mi is volt az NDK?” („Was war die DDR”?) címmel megjelent a „junge Welt” német baloldali napilap 2010. január 26-i számában. A szerzőnő, aki az 1980-as években az NSZK-ból emig­rált az NDK-ba, sok tekintetben hasonló tapasztalatokat szerzett Honecker Né­met­or­szá­gá­ban, mint Tenner György idehaza; mind a ketten nagyjából azonos mó­don ítélik meg a korszak jellegét (nem szocializmus volt, hanem átmeneti for­má­ció), és egymástól teljesen függetlenül, többé-kevésbé ugyanazokra a kö­vet­kez­te­té­sek­re ju­tottak. A cikk részletes ismertetésére itt nincs mód, de néhány gon­do­latát, azt hiszem, több szempontból is érdemes összefoglalni: ar­ról tanúskodnak, hogy a vizsgált korszak átmeneti formációként való megítélése kezd lassacskán gyö­ke­ret verni a marxisták kö­zött (bár a nagy többség még ma is berzenkedik ellene); s hogy a Tenner által ábrázolt folyamatok tartalmilag nemzetközi érvényűek.

Mit is ért Inge Viett azon, hogy az NDK „átmeneti tár­sa­da­lom volt, hibrid kép­ződ­mény, amely már nem kapitalista, és igazá­ból még nem is szo­ci­alis­ta”? Töb­bek közt a következőkre gondol: „fennmaradt a bérmunka, de az értéktöbblet az össztár­sa­da­lomé lett”; „a munka elidegenültsége nem szűnt meg ezzel, de tompult.” A bur­zsoázia „elvesztette ugyan a hatalmat, de értékei, ideológi­ája, kapcsolatai még ak­tí­vak voltak”; „a mun­kás­osz­tály új hely­zete elegyengette a tár­sa­dal­mi hier­ar­chiá­kat, a mun­ka­meg­osz­tás azonban, amely még nem szűnt meg, új kiváltságokat hozott lét­re.” „Bár a ka­pi­ta­liz­mus antagonisztikus osztályellentéteit felszá­molták, a tovább­élő mun­ka­meg­osz­tás újabb osztályokat-rétegeket szült – az értelmiség, a köz­gaz­dá­szok és műszakiak, a funk­cionáriusok konfliktusos érdekű rétegeit”; az érdek­kü­lönb­sé­gek pedig „a tár­sa­dal­mi fejlődés stagnálása esetén antagonizmusokká éle­sed­het­nek”. És a stagnálás bekövetkezett. Döntő oka az volt, hogy „a mérvadó tár­sa­dal­mi döntéseket negyven éven át egy kis vezető csoport hozta”, amely nem volt ké­pes megoldani a terme­lékenység ösztönzését, mert „megfosztotta a mun­kás­osz­tályt at­tól a lehetőségtől, hogy kibontakoztassa az önigazgatást” és a köz­tulajdonért való felelősséget. Bár újra meg újra kampányok indul­tak, hogy mozgósítsák a lakosságot a tár­sa­dal­mi életben való rész­vételre („tervezzünk együtt, dolgozzunk együtt, kormányozzunk együtt” stb.), igazi részvétel nem volt. Történtek ugyan kez­de­mé­nyezések a közvetlen de­mok­rá­cia érvényesítésére, de csak annyi­ra fejlődhettek ki, hogy a döntési hierarchia ne sérüljön; a stratégi­ai döntéseket nem vitatták meg nyil­vánosan. így sem a lakosság­nak, sem a vezető párt tagságának a többsége nem ér­zett felelőssé­get azért, hogy a szocializmus sorsa az országban hogyan alakul.

Inge Viett annál hitelesebben bírálhat, mert kommunista szem­léletéhez nem fér kétség. „Az, hogy a háború után Németország keleti részén felszámolták a ka­pi­ta­liz­must, sajnos, nem egy for­ra­dal­mi mun­kás­osz­tály vagy tömegmozgalom műve volt.” „Az új tár­sa­da­lom építése véres összecsapások nélkül ment végbe, de egy erős, vona­kodó, a fasizmustól elvakított többség nyomása alatt, a tőkés Nyugattal kol­la­bo­ráló, kisajátított bur­zsoázia ellenállása kö­zepette”; egy háborúban lerombolt, éhező, reményvesztett, elma­radott országban, ahol a munkásmozgalmat szétverték, a lakosság demoralizálódott és részben ellenséges volt, az imperializmus egy­séges frontja a kapukat döngette, és atomháború fenyegetett. En­nek fényében kell mér­le­gel­ni a háború után tett óriási erőfeszítése­ket és a szo­ci­alis­ta építés rendkívüli ered­mé­nyeit. „Aki azt mond­ja, hogy az NDK-ban hiánygaz­da­ság volt, az még nem né­zett kö­rül a világban, és a tőkés pazarlás mércéjével mér, anélkül hogy tudomást ven­ne a világméretű hiányról és a pazarlás által előidé­zett mérhetetlen károkról.” Mindent összevéve, a kellemetlen és problematikus jelenségeknél sokkal fonto­sab­bak voltak a szolida­ritás bontakozó eredményei; ezért éreznek az NDK iránt Kelet-Németország (Ost-Deutschland) lakói osztalgiát.

A német szerzőnő megállapításai természetesen nem alkalmaz­hatók „egy az egyben” Ma­gyar­or­szágra. De mindenképpen érde­mesek a megfontolásra.

Tenner György

A Kádár-korszak buktatói (1956-1989)

Ebben a rövid tanulmányban kísérletet teszek arra, hogy össze­foglaljam személyes ta­pasztalataimat és közvetlen információi­mat a Kádár-korszak po­li­ti­kai és gaz­da­ság­po­li­ti­kai működéséről. Törekszem – ismereteim és képességeim korlátai között – ál­ta­lá­nos következtetések levonására is. Ha másban nem is, de abban reménykedem, hogy talán sikerül megválaszolásra váró értelmes kérdéseket feltennem.

*

Sztálin halála megrendített, Hruscsov 1956-ban elmondott beszé­de megdöbbentett, az MDP feloszlatása és az MSZMP megalakí­tása pedig mélyen megsértett.

1./ Sztálin halálának bejelentése előtt három-négy nappal jelen­téseket adtak ki a betegségéről. Amikor meghalt, az orvosi jelen­tés szívizominfarktust jelölt meg a halál okaként. (Akkor hallottam életemben először ezt a szót, addig csak szív­ro­ham­ról, szívtrom­bózisról, szívszélhűdésről hallottam. Az infarktus szó azóta kelt szo­ron­gást bennem, pedig – a negyedik után – már hozzászokhat­tam volna.) Amikor este hazaértem, anyám megkérdezte: „Most mi lesz?” Én csak annyit tudtam mon­dani, hogy „majd valaki, vagy talán egy testület a helyére áll, és folytatjuk.” Aztán a figyelme­met elterelték a temetés körüli látványosságok, százezrek, talán milliók búcsúja a ravatalnál, és a temetés maga, a hatalmas kato­nai pompa, a – számomra egy kicsit egzotikusnak tűnő – pravosz­láv hagyományok, a nyitott koporsó. Sztálin halála után a Hrus­csov-Malenkov-Bulganyin triumvirátus lépett elő.

Nem egészen három évvel Sztálin halála után – 1956. február­jában – hangzott el a „titkos” Hruscsov-beszéd, amit teljes szöve­gében azonnal közölt a világsajtó, nem sokkal később pedig min­den taggyűlésen felolvastak. A beszédben – a meg­döb­be­né­sen túl – meglepett a kegyetlenül gúnyos hangvétel és a tökéletes egyol­da­lú­ság. Egyetlen szó, egyetlen jelző sem hangzott el Sztálin érde­meiről, ezzel szemben meg­szégyenítő megjegyzéseket lehetett ol­vasni pl. Vorosilovról („Nézzétek, elv­tár­sak, úgy ül itt, mint akit fejbe kólintották”) és másokról. És ezt, és így (!), elmondta az a Hruscsov, aki 1939-től tagja volt az SZKB elnökségének, aki nyil­vánvalóan Sztá­lin odaadó hívének mutatta magát, és maga is ré­szese volt (részesének kellett lennie!), minden általa felhozott hi­bának. Hruscsov fellépését egyszerűen tisz­tes­ség­te­len­nek tartot­tam. Akkor, 25 évesen és még sok-sok év után sem tudtam meg­fo­gal­maz­ni ellen­érzé­sei­met. Hatott rám a Sztálin halála utáni iro­dalom (Ehrenburg: „Olva­dás”; Ribakov „Az Arbat gyermekei”; stb.). De nem kevésbé hatottak rám a Nagy Honvédő Háborúról szóló művek, Szimonov trilógiája, Bek „A volokalamszki ország­út” című regénye. Ma már (sajnos, elég későn) tisztában vagyok azzal, hogy a szo­cializmus nagy és sikeres kísérletének bukása az­zal kezdődött el, hogy Sztálin vélt vagy valós hibáit (az adott tör­ténelmi körülmények szinte teljes mellőzésével, túl­zá­sok­kal és ha­misításokkal) Hruscsov és követői kriminalizálták. Ezzel kikezd­ték a marxizmus-leninizmus, a leghumánusabb, legde­mo­kra­ti­kusabb eszme, a kom­mu­niz­mus erkölcsi alapjait.

2./ A két nagy munkáspárt, a Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociál­de­mokrata Párt (SZDP) egyesítésével, 1948-ban, létre­jött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), amelynek 1947-től, 16 éves korom óta tagja voltam. Az MDP-t október vé­gén feloszlatták, és helyébe léptették a Magyar Szocialista Munkáspártot (MSZMP). En­gem mélyen felháborított a pártfeloszlatás. Megbocsáthatatlannak tartottam, hogy az MDP milliós tagságát azonosították a Rákosi-időszak vélt vagy valóságos hibá­ival, bűneivel, s ezzel volta­képpen megtagadták az újjáépítés, a hatalmas tár­sa­dal­mi átala­kulás történelmi léptékű eredményeit. Mégpedig teszik ezt azok, akik a hibák és bűnök részesei voltak, mint például Kádár János, aki 1948 és 1950 között (a Rajk per idején) belügyminiszter volt. Magam előtt látom azt a nagygyűlést ahol Rákosi az „álmatlan éj­szakáiról” beszélt, dicsérte a belügyi szervek „éberségét”, a tömeg pedig ütemesen éltette Kádárt. Az MDP feloszlatását magamra nézve sértőnek találtam. Valószínűleg ezért nem kértem a felvé­telemet az MSZMP-be.

3./ Érzésem szerint Kádár János akkor halt meg, amikor 1989. április 12-én elmondta utolsó beszédét a KB ülésén. A hangfelvé­telt már másnap alkalmam volt meg­hallgatni. Elszorult a szívem. A gondolatait fegyelmezni már képtelen, beteg öreg­ember élete súlyos és feloldhatatlan ellentmondásaival küszködött egy rész­vét­len, néma, közönyös hallgatóság előtt. Két hónappal később, jú­lius 6-án, Kádár János meghalt, július 14-én temettük. Tízezrekkel együtt búcsúztam tőle ravatalánál, és kísértem el utolsó útján a temetőbe. Nyers „mértéktartó” beszédet mondott. A szé­gyenletes, szörnyű epilógus: sírjának a legsötétebb középkort idéző feldúlása.

A Szovjet vezetése, jóllehet őt állította az ország élére, de azért egy ideig „le­beg­tette” Rákosi visszatérését. (Talán tartott Gerőtől is, egy ideig.) Nagyon való­színű, hogy – legalábbis a 60-as évek ele­jéig – cselekvési lehetőségei korlátozottak voltak; közismert volt a Hruscsovval való jó viszonya, és minden bizonnyal sokat ron­tott a helyzetén a rövid nyilatkozat, amelyet a Nyugati pályaudvaron lett Hrus­csov leváltásakor.

Révai 1957-es parlamenti beszédét leszámítva, Kádárt 1962-ben érte az első tá­madás. Marosán azt akarta, hogy Kádár és a „régi garnitúra” mondjon le, adja át a helyét azoknak a fiataloknak, akiknek a múltja „makulátlan”. Marosánnal többször be­szélget­tem – ami csupán annyit jelentett, hogy beszélt megállás nélkül, olykor rám­kérdezett: „érti?”, és folytatta. Sértett ember volt, nem tudta megemészteni, hogy csak 1956-ban szabadult, holott majd­nem mindenki – köztük Kádár is – már 1954-ben szabad volt. (Tu­lajdonképpen itt kell még megemlíteni az 1962-es Bol­dóczki ügyet: a korábbi külügyminiszter, akkor már moszkvai nagykövet, „tit­kos” kap­csolatban maradt a Moszkvában tartózkodó Rákosival. Amikor ezt kiderült – gondolom, magyar kérésre – Rákosit Kirgíziába száműzték, méltatlan körülmények közé.)

Amikor Kádár 60 éves lett, 1972-ben, a KB-tagok egy csoport­ja komoly for­má­ban szervezkedni kezdett azzal az indoklással, hogy ki kell alakítani a szervezeti és po­li­ti­kai terveket, lépése­ket „az Öreg” nyugdíjba vonulásának esetére. Ha jól em­lék­szem ebbe a csoportba tartozott Biszku, Pullai, Komócsin, Berecz, Grósz és még má­sok. Kádárnak esze ágában sem volt visszavonulni, az „összeesküvőket” félre­állí­tot­ta. Egészen biztos tudomásom van arról, hogy Grósznak megbocsátott, mert tá­jé­koz­tatta őt a készü­lődésről, vagyis – ahogy az Öreg fogalmazott – „nem lett áru­ló”.

A 60-as évek második felétől folyamatos bírálatok érték, nem­csak a szovjet, hanem más szo­ci­alis­ta vezetők (Honecker, Husák) részéről is.

4./ Ebben az írásban, több mint 20 évvel Kádár halála után, a róla elnevezett kor­szak jellegéről próbálom tapasztalataimat összefoglalni – most, amikor a fél­gyar­ma­ti sorba taszított Ma­gyar­or­szágon kibontakozóban van a fasiszta rend­szer, ami­kor az „or­das eszmék” egyre inkább „anyagi erővé” válnak, a tömegek fél­re­ve­ze­té­sé­nek, elbutításának következményei a tragikus végkifej­lethez közelednek.

A./ Kádár János „a kompromisszumok robotosa” volt, minden po­li­ti­kai gesz­tusa és elhatározása, minden gaz­da­ságpo­li­ti­kai lépé­se arra irányult, hogy – legalábbis a felszínen –biztosítsa az úgy­nevezett tár­sa­dal­mi békét, a „csendet”. Ezt a látszólag há­bo­rí­tat­lan állapotot Kádár olyan élet­szín­vonallal vásárolta meg, amely sze­rény volt ugyan, de széles tömegeknek létbiztonságot nyújtott, va­lamelyest még folya­mato­san javulgatott is – csak éppen nem áll­tak mögötte megfelelő teljesítmény-kö­vetel­mé­nyek. Ennek az ál­lapotnak az árát nyilvánvalóan csak külföldi hitelek­ből lehetett ideig-óráig fedezni.

B./ A legsúlyosabb és az élet mindennapjaiban tapasztalható je­lenség a gaz­da­sá­gi hatékonyság stagnálása, majd fokozódó rom­lása volt. A beruházások egyre kisebb részét tették ki a nemzeti jö­vedelem felhasználásának, voltak évek, amikor a fel­halmozás ab­szolút mértéke is csökkent. A termelő alapok (a gépek és be­ren­de­zések) leromlása, avulása, súlyosan tetézte a külső eladósodást, a fel­újí­tá­sok, a szükséges cserék, a tech­ni­kai fejlesztések elmaradá­sa egyre tarthatatlanabb helyzetet teremtett, és voltaképpen mint belső adósság nyomasztotta az országot.

C./A szocializmus megvalósításához vezető folyamatban, amely egész tör­té­nel­mi korszakot ölel fel, végzetes törés következett be. A ter­me­lő­esz­közök köz­tu­laj­don­ba vétele, bizonyos megszorítások­kal ugyan, államosítás és szövetkezetesítés for­májában megvaló­sult, de a fejlődés nem a társadalmasítás felé mutatott. A ter­me­lő­esz­közök feletti rendelkezési jogot (az eszközök birtoklását) egy vi­szonylag szűk elit (a jelentősebb állami vállalatok és gaz­da­ságok, illetve a nagy ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek vezetőiből, a megyei párttit­károkból és tanácselnökökből, valamint egyes ve­ze­tő állami funk­cioná­riu­sok­ból összeálló csoport) ragadta magához, és belső konf­liktusai ellenére egységes klikket alkotva, maga alá gyűrte a párt közpon­ti bizottságát, a maga javára korrigálta az állami akaratot.

Amikor aztán a külföldi források már kiapadni látszottak, a belső adósságot pedig nem lehetett tovább halmozni, a hanyat­ló magyar gaz­da­ság és a szo­ci­alis­ta fej­lő­dés követelményeivel so­hasem szembesített, elpolgáriasuló tár­sa­da­lom – magától ért­hető­en – tehetetlenül sodródott a válság felé. A kényelmes, követelmé­nyek nél­küli életbe beleszokott (vagy gorombán fogalmazva: be­lerohadt) párt- és állami ve­ze­tés, nemkülönben a széles értelem­ben vett gaz­da­sági vezetés (vagy legalábbis an­nak túlnyomó ré­sze) ^[1] ezért még ekkor sem akarta, vagy nem volt képes felismerni a szük­séges teendőket.

D./ Határozott meggyőződésem, hogy a Hruscsov, Gorbacsov, Jelcin, illetve a Nagy Imre, Kádár, Grósz, Németh nevekkel meg­jelölhető események és törté­né­sek, valamint ezeknek tragikus kö­vetkezményei semmiképpen sem a szocializmus bukását jelentik. Csakis arról van szó, hogy a szocializmushoz vezető, történelmi léptékű átmeneti korszakban, elvtelenségek, megalkuvások, áru­lások következtében a tár­sa­da­lom – de úgy is mondhatnánk, az emberiség – utat tévesztett. Ez nem elő­ször, és bizonyára nem is utoljára fordul elő a történelemben. Akármilyen nehéz hely­zetben vagyunk is, és még nehezebb az, aminek elébe nézünk, egyre erő­sebb annak bizonyossága, hogy az emberiség végső pusztulásá­nak egyetlen alternatívája létezik: a szocializmus, a kom­mu­niz­mus.

I. A gazdaságpolitika

Az 1960-as évek elején tapasztalni lehetett a gaz­da­sági zavarok sű­rűsödését. A szo­ci­alis­ta iparban a bérek és jövedelmek növekedése meghaladta a termelékenység növekedését. Ugyanakkor részint a szakszervezetek, részint a párt bizonyos körei a széles nyilvános­ság előtt vitatták a parasztság és a mun­kás­osz­tály életszínvona­la közötti különbség problémáját. A po­li­ti­kai légkör feszültté vált. Ezzel pár­hu­za­mo­san érzékelhetően romlott az ország ipari telje­sítménye. Az élel­mi­szer­el­lá­tás – a töb­bi szo­ci­alis­ta országgal való összehasonlításban is – jónak volt mond­ha­tó, de az ipar­cikkek vá­lasztéka tekintetében Csehszlovákia, az NDK és fő­ként Jugo­szlá­via meg­előzött minket. Közben nőttek a készletek, és ezzel párhu­za­mo­san, vál­to­zó inten­zitással, áruhiányok mutatkoztak. A lakás­építésben is rosszul áll­tunk. Ezt ak­kori­ban úgy fogalmazták meg, hogy „a központi tervutasításos rend­szer tartalékai ki­merültek”. ^[2]

A nehézségekre adott válaszok, az ad hoc formálódó tár­sa­da­lom- és gaz­da­ságpo­li­ti­kai lépések nem bizonyultak megfelelőnek. Halvány kísérletek sem tör­téntek a problémák elméleti hátterének tisztázására; a megoldásukra szánt intéz­ke­dé­seknek még a közép­távú hatásait sem elemezték. Ha keményen fogal­ma­zunk, meg kell állapítanunk, hogy 1953-tól a politikát, a gaz­da­ságpolitikát pedig még in­kább, a tu­do­má­nyos elméleti alapoktól való gyorsuló eltá­volodás, az ösztönös, ellen­őrizhetetlen sodródás jellemezte.

A Sztálin halála után fellépő Nagy Imre és programja – a ko­rábban elkövetett hibák kijavításának indokával – a gaz­da­ságpo­li­ti­ka középpontjába állította a fo­gyasz­tá­si cikkek kínálatának ja­vítását. (Az ötéves terv 1952-es fölemelése nyomán a la­kos­sági el­látás érezhetően romlott, meglehetősen általános volt az áruhi­ány, sajnos, az alapvető élelmiszerek tekintetében is. A szabadpi­aci árak gyors emelkedése miatt az élet­szín­vonal százalékos csök­kené­sének mértéke két­szám­jegyű volt. Ezen segíteni kellett.) Az azonban nyilvánvalóan rossz válasz volt, hogy kialakítottak vala­miféle nehéz­ipar-ellenességet, és keményen bírálták azokat, akik ezzel nem értettek egyet. A korabeli Szabad Nép címoldalán sor­ra jelentek meg fényképekkel illuszt­rált, lelkendező cikkek arról, hogy Csepelen, Diósgyőrben kanapékat gyártanak. Ennek a poli­tikának – Nagy Imre leváltása után, 1955-re – befejeződött a pro­pa­gan­dá­ja, de voltaképpen nem lépett a helyébe semmi. Az 1957. évi népgaz­da­sági terv tár­gyalásának folyamatában (augusztus és szeptember hónapokban) már részt vet­tem, és azt tapasztaltam, hogy a könnyűipar ter­me­lésének, az ipari szolgáltatások vá­lasz­tékának és mennyiségének nagyon erős növelését szorgalmazták.

Nagyjából hasonló gaz­da­ságpolitikát hirdetett meg Hruscsov is, aki tagadta a ter­me­lő­esz­közök ter­me­lésének primátusát – holott a Szov­jet­unió gaz­da­ság­fej­lesz­té­sé­nek eredményei sokszorosan iga­zolták ezt a sorrendet, az elmaradt cári Orosz­or­szág hihetetlenül gyors felzárkózásának éppen ez volt a záloga. Ellenpróbaként pe­dig ott áll a tény, hogy Sztálin halála után, amikor a nehézipar fej­lesztésének pri­má­tu­sát félre­söpör­ték, a Szov­jet­unió hátralévő tör­ténetét a stagnálás jellemezte.

Az 1956-ra következő konszolidáció alapvető tár­sa­da­lom- és gaz­da­ságpo­li­ti­kai célja volt az élelmi­szer­ellátás helyzetének javí­tása. A mezőgaz­da­sági ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek egy része felbomlott, másik részük többé-kevésbé bénultan tengődött, ugyan­akkor a la­kossági vásárlóerő – az 1956. decemberi és januári teljesen meg­ala­po­zat­lan béremelések miatt – megnövekedett. A mezőgaz­da­sági ter­me­lés fel­len­dí­tése kulcskérdéssé vált. Részben a megmaradt ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek bázisán, az 50-es évek végén újra megindult a szervezés, ami 1961-re gyakorlatilag be is fejeződött. A lenini el­vek közül (önkéntesség, fokozatosság, állami támogatás) valójá­ban csak a harmadik, a nagylelkű állami támogatás érvényesült nyíltan és kifejezetten.

A ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek a 60-as évek végére megerősödtek, és jellegüket te­kin­tve strukturális változásokon mentek keresztül. A háztáji földterület nagyságának ko­rábbi szigorú korlátozottsá­ga enyhült, másrészt a háztáji gazdálkodást a ter­me­lő­szö­vet­ke­zet minden lehetséges eszközzel felkarolta. A ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek külön úgy­neve­zett háztáji agronómusokat alkalmaztak, és meg­szervezték a háztáji gaz­da­ságok vető­mag-, tenyészállat-, műtrá­gya- és tápellátását, valamint a termékek érté­ke­sí­tését. A háztáji gaz­da­ságok működtetésével és minden határon túli támogatásá­val az agrárpo­li­ti­ka tulajdonképpen „vissza­kis­pol­gá­ro­sí­totta” a parasztságot. A magyar me­zőgaz­da­ság „szo­ci­alis­ta” volt, abban az értelemben, hogy a földterület zöme a ter­me­lő­szö­vet­ke­zet tu­lajdonában volt. Ha azonban a ter­me­lést, a kibocsátást vesszük te­kintetbe, a mezőgaz­da­sági ter­me­lés közel felét a háztáji gaz­da­ságok állí­tot­ták elő. A ter­me­lési viszonyokat illetően tehát a mezőgaz­da­ság szo­ci­alis­ta át­szer­ve­zé­se csak félig valósult meg. Kétség­telen, hogy a „közös” és a „háztáji” gaz­da­ságok között kölcsönös függés állt fenn, mind­egyik életképtelen volt a másik nélkül. A ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek az idők során nagy számban hoztak létre mel­léküzemágakat, ahol ipari ter­me­lés folyt. Az itt nyert jö­vedelmek­ből finanszírozták részben a nagy­üzemi mezőgaz­da­sági ter­me­lés vesz­te­sé­geit. A parasztság jövedelmei jelentősen meg­emel­kedtek, olyannyira, hogy fel­tű­nést és visszatetszést keltve, meglehetősen általá­nossá vált ezekben a körökben a presz­tízs­fo­gyasz­tás (emele­tes „paloták”, feltű­nően drága kerítések, családi kripták stb.). Ki­nyílt az olló egyfelől a bérek és fize­tések, másfelől a paraszti jö­vedelmeinek között, a munkások és alkalmazottak élet­szín­vonala egyre nagyobb mértékben maradt el a parasztságétól.

II. A gaz­da­sági mechanizmus

A gaz­da­sági mechanizmus reformjának gondolatával Nyers Rezső állt elő, aki ab­ban az időben a SZÖVOSZ elnöke volt. A reform­nak – ahogy akkortájt a magam számára megfogalmaztam – az volt a lényege, hogy „a népgaz­da­sági terv céljainak meg­valósítását a jövőben nem közvetlen tervutasításokkal, azaz jogi eszközökkel kell biztosítani, hanem a nyereségérdekeltségen keresztül, kom­bináltan alkalmazva a közgaz­da­sági szabályozókat és a piaci ha­tásokat. A szabályozók mértékét pedig a terv­céloknak megfelelő­en kell kalibrálni.” Ez így egyszerűnek és talán hihetőnek is tűnt, a nyilvánosságban csak a szinte egyöntetű egyetértés, illetve a lel­kes támogatás ka­pott hangot. A szkeptikus vélemények szűk ba­ráti körökben és főként magán­érint­kezésben hangzottak el. A re­formelgondolásokat, mind a Szov­jet­unió, mind egyes szo­ci­alis­ta országok (NDK, Bulgária) részéről meglehetősen éles kritika érte, a 68-as csehszlovákiai események után pedig a reformfolyamat gya­korlatilag leállt, az elgondolások szerinti működést előkészítő to­vábbi lépések pedig (az ár-, bér- és adóreform) nem történtek meg.

Amikor a reformot meghirdették, az egyik érv azt volt, hogy most végre meg fog szűnni a véget nem érő tervalkuk sorozata. De nagyon hamar tapasztalni kellett, hogy a tervalkut felváltotta a szabályozórend­szer mértékei és módszerei körüli alku, amely­ben a gaz­da­ságirányító, illetve a központi tervező szervek rendre alul­maradtak. Csak sok évvel később értettem meg a „mértékadó köz­vélemény” fogalmát: így ne­vez­tem el „Adalék…” című, itt követ­kező írásomban azt a réteget, amely oly mér­ték­ben kézben tartja a gaz­da­sági és po­li­ti­kai kulcspozíciókat, hogy maga­tar­tá­sá­tól – terü­letileg és országosan egyaránt – tulajdonképpen minden függ. Ez a töb­bé-kevésbé egységes „közvélemény” érdekszövetséget alkotott, amely a megyei párt- és állami szer­vek vezetőiből, továbbá a különféle ágaza­ti érdekeket megtestesítő, felső vezetői rétegekből (az ipa­ri és mezőgaz­da­sági nagyüzemek vezérigazgatóiból, illetve elnökeiből) tevődött össze.

Adalék, gaz­da­ságunk jelen helyzetének történeti elemzéséhez 1987-1988 (Részletek) ^[3]

1./ Az a gondolat foglalkoztat, hogy a párt- és az állami vezetés cseleke­deteit milyen motivációk vezérelték és vezérlik most is. Úgy gondolom, van egyfajta belső tömegbázisa a pártnak és az államnak, amit a po­li­ti­ka figyelembe vesz akkor is, amikor történetesen a külső impulzusokat értékeli, vagy valamilyen ideológiai megközelítést állít a po­li­ti­ka mögé. A belső motivációt tehát én általánosnak és erősnek érzem, és úgy gon­dolom, hogy a külső, illetve az ideológiai motivációk ennek alárendeltsé­gében hatnak. A belső tömegbázis, vagy „mértékadó közvélemény” ott működik, ahol valójában nincs népképviselet, és csak az a réteg töltheti be ezt a funkciót, amelyik széles értelemben véve kézben tartja a gaz­da­sági és po­li­ti­kai kulcspozíciókat. Ezzel nem mondok semmi újat, ezt már többen szóvá tették, meg is írták, Fock Jenő több alkalommal ebben jelöl­te meg a kormányzati munka legfőbb fogyatékosságát. A kérdés az, hogy tudtunk-e szakítani ezzel a hatalmi struktúrával, tettünk-e erre egyálta­lán kísérletet, vagy van-e egyáltalán ilyen szándék. A válaszom erre ne­gatív. Az 1987-88-as évek történéseit – nem véletlenül – ezen a szem­üvegen keresztül kísérlem meg áttekinteni, mert úgy gondolom, hogy a szükségszerű gaz­da­ságpo­li­ti­kai lépéssorozat megfogalmazásakor, a siker esélyeinek mérlegelésekor ebből a helyzetből, illetve a helyzet megváltoz­tatásának lehetőségéből kell kiindulni.

2./ Az 1985-86-ban meginduló új reformhullám keretében megtett egyik nagy lépés, ne­ve­ze­tesen: az adóreform működésének eddigi tapasz­talatai alkalmat adnak tanulságok levonására. Az adóreform 1987-ben el­indított munkálatai során, már valamikor 1987. II. negyedévében, meg­kezdődött a kormányzat és a „mértékadó” közvélemény közötti csatározgatás. Megkezdődött an­nak „bemutatása”, hogy az adóreform a vállala­tok és szövetkezetek legalább felét veszteséges po­zícióba sodorja, a másik felének legfeljebb a fele fogja tudni megőrizni régi helyzetét, így e szfé­rá­nak csak mintegy a negyede fog a korábbinál jobb helyzetbe kerülni. A személyi jövedelemadó rend­szer bevezetése kapcsán egyre erőteljesebben kaptak hangot olyan vélemények, hogy a bérek bruttó­sításának a válla­latoknál nem lesz meg a pénzügyi fedezete, és elhangzottak követelések, hogy a bruttósításhoz szükséges bértömeget a vállalatoknál garantálják. Az év közepétől kezdett kiraj­zolódni a tervező és pénzügyi szervek köré­ben az aggály, hogy az adórend­szer a szán­dé­kolt­tól valószínűleg jelentő­sen eltérő jövedelemfolyamatokat, illetve jövedelemosztozkodási arányo­kat indukál. Egyre megalapozottabbnak tűnt az a félelem, hogy a prog­nosztizált hatások nem követ­keznek be: a különféle időszakokban készült számítások egyre inkább azt jelezték, hogy a ter­me­lői árak várt néhány pontos csökkenésére nem kerül sor, következésképpen nem valósul meg a profit­ráták feltételezett mintegy 40 százalékos csökkenése sem. így – ha ra­gaszkodunk a jöve­delem­centra­lizálás eredetileg elképzelt arányaihoz – sok 10 milliárd forintos jöve­de­lem­de­centra­lizálódás jelentkezik, és végbeme­het a költ­ség­ve­tési deficit minden határon túli növekedése. Az aggályo­kat más oldalról verifikálta az Országos Tervhivatal számí­tása, amely a változatlan áras és a folyóáras előirányzatokat képtelen volt összhangba hozni; a gap ^[4] a számításoknál is 10 milliár­dokat mutatott.

Természetesen fellángolt a vita a támogatásokról és az adó mértéké­ről, hiszen látnivaló volt a rendkívül súlyos egyensúlyhiány. (A tapasz­taltabbak felhívták a figyelmet arra, hogy minden „át­árazásból”, amit az 1956 utáni magyar gaz­da­ságtörténet produkált, a vállalati és szövet­kezeti szféra kerül ki abszohít győztesként, ellentétesen a központi szándékkal.) Eközben a pénzügyi kormányzat (én azt hiszem, tértől és időtől függet­lenül) ragaszkodott az eredetileg meghirdetett adófilozófiához, nevezete­sen ahhoz, hogy az adóterheket csökkenteni kell. Hang­súlyozni akarom, hogy a filozófia helyes alapokon állt, mert az adókulcsok csökkentése az, ami esélyt ad a hatékony, gaz­da­ságosan működő vállalatok dinamikusabb fejlődéséhez, csök­ken­teni képes a struktúrakonzerváló redisztribúciót. A probléma az, hogy a jövedelmek támo­gatás­tar­tal­ma alig csökken, így az adófilozófia ellentétbe került az egyensúlyra törekvő gaz­da­ságpo­li­ti­ka cél­jaival. E viták lángolása közepette történt az a váratlan fordulat, hogy va­lamikor 1987. szep­tember hó végén – október elején (tehát tulajdonképpen még a tervezési munkák kezdetén) vég­legessé váltak a szabályozórend­szer mértékei, így a tervezés számára ezek adottságot jelen­tettek.

Az 1988. évi népgaz­da­sági terv és állami költ­ség­ve­tés ilyen körülmé­nyek között tuda­tosan (mind a készítők, mind a jóváhagyók tudtával) nem túl tartalmas papírhalmazzá vált, az elő­irány­zatok realitásában tulajdon­képpen mindenki kétel­kedett. Ha jól emlékszem, a terv jóvá­hagyását vége­zetül azzal intézték el, hogy tervnek és költ­ség­ve­tésnek „kell lennie”, az­tán majd a végre­hajtás során meglátjuk, hogy mit lehet, illetve kell tenni.

3./ Az adóreform, a költ­ség­ve­tés összeállítása az 1988. évi (és általá­ban az éves) terv kiala­kítása hosszú, több menetes, iterációs folyamatok közepette ment, illetve megy végbe, aminek során általában előbb szület­nek meg a különféle kompromisszumok, mielőtt azok össz­hatá­sát a ma­gyar gaz­da­ság egészének szintjén át lehetne tekinteni. Az egyeztetések során egyet­értésre kell jutni, mert a kormány a viták eldöntésére nem éppen a legalkalmasabb testület. Egyéb­ként is nagyon nehéz szembeke­rülni a szakminiszter véleményével, hiszen az ágazati felelős­séget a kor­mány képtelen felvállalni. A szakminisztert pedig az esetek túlnyomó részében, való­színű­leg a legerősebb vállalati érdekcsoport vezérli. Ennek az érdekcsoportnak az ereje több ténye­zőből táplálkozik: a monopolhely­zetből, az adott megyei pártapparátussal való össze­fonó­dásból, a KGST kapcsolatokból, stb. stb.

A létrejött kompromisszumok végső soron egyfelől rendkívül eredmé­nyesek voltak. A „mérték­adó közvélemény”felsorakozott a kormány mögé, ennek talán az egyik legeklatánsabb meg­nyilvánulásaként értékelhető a Magyar Kereskedelmi Kamara augusztusi állásfoglalása, egy­értel­mű és egyöntetű kiállása az adóreform mellett.

A vállalatok és szövetkezetek akkor már tudták, hogy számukra az adóreform nem je­lent akkora veszélyt, mint amekkorára számítottak. Végső soron megalapozatlannak bizonyult az a félelem is, hogy a Parla­ment decemberi ülésszaka esetleg elveti az adótörvényeket. A par­la­men­ti vita és jóváhagyás meglepően simán zajlott le, aminek legkevésbé sem az a magyarázata, hogy a Parlament laikus. A kormány decemberi par­lamenti győzelme inkább azt bizonyítja, hogy a két nagy lobby (az ipa­ri és a mezőgaz­da­sági) szilárdan kézben tartja a Parlamentet, és, hogy a ve­lük való megegyezés a kormányzat cselekvőképességének kifejezett kri­tériuma (egyelőre!).

4./ Ha a magyar gaz­da­ság 1988. évi fejlődésének legfőbb várható mu­tatóit át­te­kint­jük, né­hány fontos következtetésre lehet jutni. Érdemes ezt az áttekintést a tervcélok tükrében el­vé­gez­ni, hiszen a kormány kinyilvá­nított szándékait, gyakorlati tevékenységét így lehet szembe­sí­teni a va­lósággal. Az bizonyosnak látszik, hogy az életszínvonal csökkentésére, a fogyasztás vissza­fogására irányuló cél összességében teljesül, bár eltérő struktúrában ahhoz képest, ahogy azt ere­detileg megfogalmazták. Az inf­láció nagyobb lesz az eredetileg elfogadott 15 százaléknál, és fel­te­he­tőleg 2 ponttal nagyobb lesz a vállalati és szövetkezeti szektorban a nominá­lis bérek növe­kedése is. Ennek a rétegnek az életszínvonala, illetve a fo­gyasztása tekintetében tehát a tervhez igen közel álló teljesítés várható. Ugyanakkor számottevően rosszabb helyzet alakul ki azoknál, akik nem a vállalati, szövetkezeti szektorban dolgoznak (az un. nem termelő szfé­ra munkásai és alkal­mazot­tai körében), valamint a nyugdíjasoknál, ahol a nominális jövedelmek nem tartanak lépést az inflációval. Egyelőre nem világos, de valószínű, hogy a jómódúak helyzete tovább javul. (A szemé­lyi jövedelemadó-bevételeknek a tervtől való elmaradása bennem azt a ho­mályos érzetet kelti, hogy nem sikerült a láthatatlan, vagy akár a szürke jövedelmek megadóztatása.)

Feltéve, hogy az előbb leírtakat az 1988. évre vonatkozó végleges sta­tisztikai és mér­leg­adatok igazolni fogják, látnivaló, hogy a lakossággal ke­ményen elviseltetjük a szükségszerű gaz­da­sági terheket, persze úgy, hogy azért az ipari és mezőgaz­da­sági vállalati vezetés hátterében (a vállalati munkás- és alkalmazotti kollektívákban) ne alakuljon ki túlzott mérték­ben feszült helyzet. Be kell tehát látni, hogy az ipari és mezőgaz­da­sági lobbi bizonyos korlátok között betölt egyfajta népképviseletet, ami pozi­tívum. Másfelől azonban súlyos negatívum az, hogy óriási rétegek ma­radnak kiszolgáltatva mindenfajta képviselet nélkül. (Külön kérdés lehet­ne, hogy a SZOT, akarva vagy akaratlanul, mennyiben részese a válla­lati és szövetkezeti lobbinak.)

A költ­ség­ve­tés helyzete még nem körvonalazható pontosan, de minden­képpen lénye­gesen rosszabb lesz a tervezettnél. Bizonyosra veszem azon­ban, hogy a költ­ség­ve­tési teljesí­tés­nél is érvényesülni fog az a strukturális torzulás, amit az előbb a lakossági életszínvonal alakulásánál említettem. Abban bizonyos vagyok, hogy a lakosság életszínvonalához tartozó, illet­ve hozzá kap­cso­lódó költ­ség­ve­tési kiadások tekintetében nem lesz túllépés: a költ­ség­ve­tési intézmények dolgo­zóinak bérszintje nem fogja meghalad­ni a tervezettet, és ugyanez vonatkozik az oktatás, az egész­ség­ügy összes kiadásaira is. A tervet meghaladó költ­ség­ve­tési deficit valószínűleg azok­ból a támo­gatási többletekből adódik majd, amelyek a profitot táplálják.

A vállalati és szövetkezeti szféra helyzete – bármilyen összehasonlí­tásban nézzük – kedvezőbb lesz az eredetileg elgondoltnál. Ehhez nem kí­vánok kommentárt fűzni.

Végezetül mindezek a folyamatok megfognak mutatkozni a nettó ela­dósodásnak a tervezettet meghaladó növekedésében. (Amiben egyébként más tényezők is közrejátszanak.)

5./ Aszimmetria rajzolódik ki tehát abban a tekintetben, hogy az egyen­súly javításá­nak ter­heit miként osztjuk meg a jövedelemmel rendelkezők között. Látnivaló, hogy a költ­ség­ve­tés, illetve a vállalati és szövetkezeti szféra sokkal kevésbé viseli a terheket, mint a lakosság, kö­vet­kezés­képpen a közgaz­da­sági környezet nem képez kellő erejű indítékokat arra, hogy a ter­me­lé­si és értékesítési struktúra javuljon, ésszerű költ­ség­ve­tés valósul­jon meg, mérséklődjön a pazar­lás.

Jelentőségénél fogva az elmondottak bizonyítására még egy tényezőt szeretnék kiemelni, nevezetesen azt, hogy várhatóan a legnagyobb kész­letnövekedés alakul ki az idén a vállalati és szövetkezeti körben, miköz­ben ez egyáltalán nem látszik, illetve nem érződik a vállalatok likviditá­si helyzetének alakulásában.

El lehet azon gondolkodni, hogy az említett aszimmetria tudatos po­li­ti­kai meg­fon­to­lá­so­kon alapul-e, vagy a hatalmi struktúra spontán mó­don hozza létre, illetve termeli újra. A kérdés bennem úgy merül fel, hogy vajon a néphatalom letéteményeseként működő, a Központi Bizottság, il­letve a Parlament által ellenőrzött párt és kormány küzdelme a mezőgaz­da­sági és ipari lobbival hozza-e létre ezt az aszimmetriát, vagy pedig ez eleve adottság még akkor is, ha a tu­laj­don­kép­peni közös elhatározás nem ölti valamilyen paktum formáját.

Valójában a következő év, illetve évek terveinek irányelvei körül kibon­takozó vita („A”, illetve „B” variáns) vált számomra igazán riasztóvá. A Központi Bizottság elé terjesztett doku­men­tum, az illetékes KB-titkár ez­zel kapcsolatos bevezetője az én olvasatomban a jelzett aszim­metria tuda­tos elvállalását és továbbvitelét jelenti. Az „A” változat (a liberalizálás, a deregu­láció) mögöttes lényegét én abban ragadtam meg, hogy a támo­gatások masszív leépítése együtt jár a leértékeléssel, és a támogatás leépí­téséből, valamint – a leértékelésből adódóan – az ideit jócskán meghala­dó, jelentős inflációval. Persze – leegyszerűsítve – ez igazából annyit je­lent, hogy az „A” változat mellett sem érvényesül kényszer a vállalatok­kal és szövetkezetekkel szemben, hiszen addig őrizzük e szféra működési feltételeinek változatlanságát, amíg csak azt az élet­szín­vonal csökkenése elbírja. Számomra meglepő volt, hogy a Központi Bizottság milyen egy­sé­ge­sen foglalt állást az „A” változat mellett. Nekem az a gyanúm, hogy az „A” változat ilyen mono­li­ti­kus támogatása ugyanabból a struktúrá­ból táplálkozik, mint amiről említést tettem az adó­rend­szer sima parla­menti elfogadása kapcsán. Nyíltan fogalmazva: a Központi Bizottság va­ló­szí­nűleg ugyan­úgy a mezőgaz­da­sági és ipari lobbi érdekeinek képvise­lője, mint a Parla­ment.

6./ 1988 utolsó negyedévének küszöbén már csőd közeli állapotban van az ország. Egy­re ke­vés­bé látszik megalapozottnak olyan fizetési mérlegpozíció kialakítása, amely a nemzet­közi hitelképesség megőrzése szem­pontjából elengedhetetlen volna; ijesztő számok kerülnek for­ga­lom­ba a költ­ség­ve­tés 1989. évre várható deficitjéről; az 1989-re elképzelt „árterv” lassacs­kán kör­vona­lazó­dik, és minden jel az idei vagy annál magasabb mértékű infláció kialakulására utal, mi­közben a legcsekélyebb elmozdu­lás sem látszik valamiféle strukturális átrendeződés felé; vagyis – ahogy én látom – versenyt fut egymással a nemzetközi hitelképességünket ve­szélyeztető külső effek­tus az életkörülmények folyamatos romlásából kö­vetkező belső, gaz­da­sági és po­li­ti­kai hatá­sok­kal, hogy végezetül melyik is legyen az összeomlás közvetlen kiváltó oka. Persze, a kettő össze­fonódik és erősíti egymást.

Következtetések

1./ Az adóreformmal kapcsolatban nyilvánvalóan fel kell mondani az ipari és szövet­kezeti lobbival 1987-ben létrejött egyezményt (a szinte pak­tum formáját öltő kom­pro­misszum­rend­szert). A vállalatokkal és szövet­kezetekkel szemben nagyságrendekkel kell erősíteni a struk­turális átala­kulás kényszerét. Ennek gaz­da­sági és po­li­ti­kai kockázatát vállalni lehet, ponto­sab­ban, nem lehet nem vállalni.

2./ 1989-re „0” bázisú költ­ség­ve­tést kell kialakítani, legalábbis ami a kiadási ol­dalt illeti. Egyszerűen abból kell kiindulni, hogy a költ­ség­ve­tési támogatásokra nem képezhet jog­címet annak 1988. évi várható mér­téke. A prioritásoknak ki kell alakítani egyfajta kemény sor­rendjét, meg kell állapítani azokat a szükségleteket, amelyeket maradéktalanul ki kell elégíteni, a többi cél pedig annyi juttatásban részesülhet, amennyire for­rás vagy van vagy keletkezik.

3./ Fel kell hagyni a mun­ka­erő minden határon túli alulértékelésével, és az irreálisan nyomott bér­szín­vo­nalon keresztül történő közvetett vál­lalati támogatásokkal. Ma a munkabér az elemi szükségletek kielégítésé­re sem nyújt fedezetet (például lakhatás, gyereknevelés stb.), ezért min­denféle költ­ség­ve­tési kerülő utakon kell ehhez támogatást nyújtani. Köz­ben a vállalatok magas profitja elkényelmesedéshez és önelégültséghez vezet, másfelől pedig táplálja a magas költ­ség­ve­tési centralizációt felpa­naszoló demagógiát.

4./ Amíg nincs valós érdekképviselet, mert csak az ipari és mezőgaz­da­sági lobbinak van mód­ja érdekeinek masszív érvényesítésére, addig valami­lyen tudatos ellensúlyt kell képezni, gon­do­lom elsősorban a párt részéről.

A piaci hatások, a nyereségérdekeltség (vagyis az áruter­me­lés marxi értelemben vett kategóriái) aligha fejthették ki szabályozó (egyen­súlyt teremtő) hatásukat, mert ennek jószerével egyik előfeltétele sem valósult (valósulhatott) meg. A piac szereplői – csekély kivé­teltől eltekintve – monopolhelyzetben voltak, az árak igen jelen­tős hányada, központilag, vagy a KGST kapcsolatok révén szabá­lyozott volt, a fej­lesz­tési, beruházási tevékenység, az adózási, el­vonási, illetve a központilag előírt amor­tizációs rend­szer követ­keztében a központi elhatározásoktól függött. Az „imitált” piac kvázi „eredményei” is csak imitáltak lehettek. A termelők közöt­ti valós versenyről, még az ún. „tökéletlen versenyről” ^[5] sem lehe­tett szó. Másrészt a ka­pi­ta­liz­mus, de főként a monopolka­pi­ta­liz­mus bőséges példákkal szolgál arra, hogy ne le­hes­sen illúziókat táplálni az értéktörvény működésének „egyensúlyt teremtő” ha­tásával kapcsolatban.

Az 1980-as években részt vettem egy pénzügyminisztériumi ér­tekezleten, ahol arról volt szó, hogy a tervek átárazása során tízmilliárdos nagyságrendű GDP egy­sze­rűen eltűnt. (Ez a nagyság­rend mai értéken többszáz milliárdot jelentene.) Senki sem tudott erre értelmes magyarázatot adni, se az árhivatal (Csikós-Nagy), se a Pénz­ügy­minisz­té­rium, se az Országos Tervhivatal, de azzal min­denki tisztában volt, hogy ezt a pénzt a vállalatok és szövetkezetek „eldugták”, hogy nyereségtartalékul szol­gáljon. Végül abban ma­radt a társaság, hogy az eltűnt összeget a bázisszám kor­rek­ciójával kell eltüntetni.. Ebbe a Központi Statisztikai Hivatal (Nyitrai Vera és Zala Júlia) is belement. Amikor valamelyik főnök megkérdez­te, hogy „akkor ez most így rendben van?”, félhangosan odasúg­tam a mellettem ülő Madarassy Attilának: „igen, elvtársak, mos­tantól kedve ez így volt!”

A gaz­da­ságirányítás reformja, a központi tervirányítás felszá­molása meg­szün­tet­te a központi bérszabályozást. Ez a lépés – mint fentebb már említettem – páro­sult az agrárium és a bérből és fize­tésből élők jövedelmi ollójának szétnyílásával, komoly bérfeszült­ségek kialakulásával. A helyzet a tár­sa­da­lomban, a párt- és állami szervek körében vitákat gerjesztett. Nemcsak a feszültségek kerül­tek szóba, hanem a „szo­ci­alis­ta modell” egyes kérdései is, mint pl. a „frizsiderszocializmus”, a „mun­kás-paraszt szövetség”. A viták rövid idő alatt elenyésztek, a vállalati gaz­da­sági munka­közös­ségek (VGMK) „pillanatokon belül” áthidaltak min­den feszültséget. Az pedig, hogy ezek elszaporodása, az ezekben szerezhető jö­ve­del­mek hogyan tették volta­képpen „csökkent értékűvé” a szo­ci­alis­ta nagy­üzem­ben, a törvényes munka­időben végzett munkát, valójá­ban senkit sem érdekelt. ^[6] A kispolgárosodási folyamat a mezőgaz­da­ság után utolérte az ipart, pontosabban, a mun­kás­osz­tályt is.

A fizetésből élők (orvosok, tanárok, köztisztviselők stb.) és a nyugdíjasok tényleges veszteseivé váltak a nagyon sokszor spon­tán jövedelemfolyamatoknak. Ezen időnként úgynevezett közpon­ti bérintézkedésekkel enyhített a kormányzat.

Az éves népgaz­da­sági tervek előkészítése során külön gondot kellett fordítani az úgynevezett „közérzetjavító” intézkedésekre. Ezek közül a leglényegesebb az 1960 és 1975 közötti első, majd az azt követő második lakásépítési program volt, aminek keretében milliós nagyságrendben létesültek új lakások. Ilyen volt például a kül­földi utazások szabályainak enyhítése, a valutaellátmányok újbóli szabályozása. Már a Grósz kormány idején – az MNB és a PM heves tiltakozása ellenére – a valuta­ellát­mányt személyre sza­bottan adták ki, ekkor indult az autós bevásárlási nép­ván­dorlás a közeli Burgenlandba, amikor (a hírek szerint) még a halott nagy­mamát is bepakolták a Trabantba, hogy az ő valutájához is hoz­zájussanak. Ha azt a pénzt, amit erre a célra elköltötték, tartós fo­gyasztási cikkek behozatalára fordítják, akkor a magyar kereske­delem (és az állam) bevételei növekedtek volna általa (a kereske­delmi árrés pedig nem az osztrák kereskedők zsebébe vándorol). Arról nem is szólva, hogy fél Európa rajtunk röhögött.

III. A 70-es évek elejére-közepére kialakult tár­sa­dal­mi-ter­me­lési viszonyok

Tapasztalataim szerint a gaz­da­sági, állami, tömegszervezeti és párt­vezetők leg­be­fo­lyá­sosabb rétege – az átmeneti korszak „mértékadó közvéleménye” –, helyzeti elő­nyé­vel vissza­élve, egyes ágazatok, vállalatok, csoportok különérdekeit, illetve végső fokon (vagy akár még közvetlenül is) saját magánérdekeit érvé­nye­sí­tet­te az össztár­sa­dal­mi érdek rovására. (Pl. úgy, hogy a szabályozórend­szer kö­rüli alku­do­zások során, össze­köttetéseit vagy a pillanatnyi erővi­szonyokat kihasználva, ered­mé­nyesen alakított át vállalati rendel­kezésű jövedelemmé olyan jövedelmeket, ame­lyek a költ­ség­ve­tést illették volna.) Marakodás folyt az elosztásbeli előnyökért, az extra anyagi erőforrásokért, háttérbe szorítva a népgaz­da­ság egyre sür­getőbb reális szükségleteit; a marakodók pedig klikkekbe és lobbik­ba tömörültek, hogy minél nagyobb részt hasítsanak ki maguknak a közvetlen termelők által köztulajdonú ter­me­lő­esz­közökkel megtermelt jövedelemből. Tulajdonképpen a kizsákmányolás csíraformája volt ez,idegen munka kisajátításának sajátos, álcázott módja, amely nem a ter­me­lő­esz­közök ma­gán­tu­laj­donán alapul, hanem az állami tulajdonú ter­me­lő­esz­közök feletti tényleges, gyakorlati rendelkezésen. Az állami tu­lajdon részben – de tendenciája szerint nö­vek­vő mértékben – affé­le jogi „spanyolfallá” lett, mögötte folyt a közvetlen ter­me­lők által előállított értékek egy részének magánérdekű elosztása a „benn­fentesek” kö­zött. Ez az állami tulajdon közvetítésével végzett, rej­tett kizsákmányolás nem vetett véget azonnal a szo­ci­alis­ta irányú fejlődésnek; de kezdettől fogva ki­raj­zo­lód­tak benne az államkapita­lista tendenciák, majd ellenállás híján lépésről lépésre ki­szorították az átmeneti kor szo­ci­alis­ta elemeit, és menthetetlenül a tőkeura­lom vissza­állításával végződtek. (Szeretném hangsúlyozni: ebben és csak ebben a vonat­kozás­ban tartom jogosnak az „államka­pi­ta­liz­mus” fogalmának alkalmazását az átmeneti kor száz százalékban állami tulajdonú termelő egységeire. Egészében véve, a korszak semmiképpen sem minősíthető „államka­pi­ta­liz­musnak”, vagy ép­pen „állam­szocializmusnak” – ha némelykor mégis annak minő­sítik, akkor azért, hogy az állam gaz­da­sági és tár­sa­dal­mi irányí­tó szerepét tegyék felelőssé a bukásért, és az „ön­igazgatás” anar­chisztikus változatait reklámozzák a szocializmus megteremtésé­nek egyedül üdvözítő módszereként.)

A másik, ezzel összefüggő vonás a mun­ka­erő újratermelődését kizáró ala­csony bér­szín­vo­nalban ragadható meg – nevezetesen ab­ban, hogy az ehhez szük­sé­ges jövedelemszint biztosításának gond­ját a termelőszféra áthárítja a költ­ség­ve­tésre, a költ­ség­ve­tés bonyo­lult, sokszintű támogatási rend­szerére. Az alacsony bér­szín­vo­nal miatt kell ártámogatásban részesíteni az alapvető fogyasztási cik­keket, a lak­ha­tást, a háztartási energiát stb. Az alacsony (kénysze­rűen alacsonyan tartott) bér­szín­vo­nal gyakorlatilag kizárja a mun­ka szerinti elosztás elvének érvényesítését, mert a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemdifferenciá­lás ilyen körülmények között lehetetlen.

Az ötvenes évek nagy iparosítási hulláma felszámolta az ipa­ri tartaléksereget, és meg­szüntette a mezőgaz­da­sági népesség kö­rében a burkolt mun­ka­nél­kü­li­séget is. Az egész gaz­da­sági szisz­témát, története szinte teljes időszakában, a mun­ka­erőhiány jelle­mezte. A mun­ka­erőhiány és a foglalkoztatott mun­ka­erő alacsony hatásfokú fel­hasz­nálása egymást erősítő folyamattá vált, a munka­morál, a munkafegyelem kezel­hetetlenül fellazult. A munkásöntu­dat – az akármilyen alacsony színvonalú munka­végzés hallgatóla­gos elfogadottsága miatt – érthetően alig-alig pislákolt.

A ka­pi­ta­liz­musból a szocializmusba való átmenet hosszú törté­nelmi korszaka alatt, amely a hatalom megszerzésétől a szo­ci­alis­ta ter­me­lési viszonyok meg­te­rem­té­séig tart, az osztályharc nem szű­nik meg, hanem új körülmények között, bonyolult, sok­frontos és értelemszerűen élesedő formákban folytatódik. A fennmaradó áru- és pénzviszonyok és a velük összefüggő egyenlőtlenségek „napról napra és óráról órára szülik” a ka­pi­ta­liz­must, és nincs ele­ve eldöntve, hogy „ki kit győz le”.

A fordulat éve (1948) után, az egymást követő államosítások elérték az egyéni tő­ké­seket, a magánkisiparosokat és magánkis­kereskedőket is. Új világháború fenye­ge­tett az USA és Nagy-Britannia részéről; 1951-52-től az események fegyverkezésre és eről­tetett ütemű iparosításra kényszerítették a szo­ci­alis­ta irányú or­szágokat, így hazánkat is. A kormány kénytelen volt felemelni az ötéves terv nehézipari elő­irány­zatait – ami zuhanást okozott az életszínvonalban, és elkerülhetetlenné tette a jegy­rend­szer beve­zetését. A jegyrend­szerrel párhuzamosan kialakult feketekereske­delem felpörgette a hiány okozta inflációs folyamatokat; a drákói szigorral meghozott (néha halál­bün­tetést kiszabó) ítéletek vissza­tartó ereje pedig nem volt elegendő, mert a vissza­élések okát, az áruhiányt, nem szüntethette meg.

Sztálin halála után, a Nagy Imre féle koncepció (a kötelező be­szolgáltatás meg­szüntetése, a hol nyílt, hol burkolt nehézipar-ellenesség, a fogyasztásnak a fel­hal­mozás terhére való növelése) az 1956 utáni években felülkerekedett, függetlenül attól, hogy miként alakult Nagy Imre egyéni megítélése és sorsa. A ka­pi­ta­liz­musból a szocializmusba vezető átmenet ekkor bicsaklott meg, fordult az ellenkezőjére, váltott át a ka­pi­ta­liz­mus sajátságos restaurációjára.

Ezt a helyzetet a gaz­da­ság közvetlen irányítói hamar felismer­ték, ehhez szab­ták stratégiájukat és taktikájukat. Rájöttek hogy Ká­dár János és nyomában a teljes pártirányítás az ellentmondások és éles konfliktusok feltétlen elhárításában érdekelt. Ezt az igényt a felső pártszervekkel, illetve azok vezetőivel megkötött alkuk, véd- és dac­szövetségek révén elégítették ki.

Természetesen voltak olyanok, akik másképpen képzelték el sa­ját szerepüket, feladataikat, akikben nem hunyt ki a hivatástudat és a po­li­ti­kai elkötelezettség. Ezeket a személyiségeket azonban a rend­szer „bedarálta”. Martos István a Medicor vállalat egykori ve­zérigazgatója – vele volt szerencsém sok baráti beszélgetést foly­tatni – a gaz­da­sági racionalitásnak, a vállalat hatékony működte­tésének feltétlen primátusát vallotta, és ha ennek az ellenkezőjét tapasztalta, mindkét irányba (felfelé és lefelé is) keményen vitat­kozott, megpróbált ellenállni; de végül is engednie kellett, a kö­rülmények hatalma mindig erősebbnek bizonyult. Martos éppen csak megtűrt személlyé vált (főnökei komiszkenyéren tartották, nem tüntették ki, nem kapta meg azt az erkölcsi és anyagi megbe­csülést, amit mások, sokkal kevesebb munkával, kevesebb ered­ményt felmutatva, könnyedén elértek.) Hasonló volt a helyzete az Égisz Gyógyszergyár vezetőjének Orbán István vezérigazgató­nak is, akit a nyug­díja­zását követő napon vitt el az infarktus. Tí­már Mátyás, az MNB elnöke – miután fel­szólalt a párt kongresszusán, és kemény szavakkal bírálta az eladósodási politikát – ki­maradt a Központi Bizottságból, és kihagyták a párt gaz­da­ságpo­li­ti­kai bizott­sá­gá­ból is. Elkötelezett, tisztességesen gondolkodó em­ber volt Madarassy Attila is, a Pénz­ügy­minisztérium „örökös” ál­lamtitkára, akiből, gerincessége okán, sohasem lehetett miniszter. És sokan mások. És persze nagyon gyakran találkoztam olyanok­kal, akik akár tudatlanságuk, akár gerinctelenségük miatt igyekez­tek minél jobban belesimulni az elitbe, nem néztek szembe a hely­zettel, viszont sűrűn vadásztak és főleg vadász­vacsoráztak, tenisz­könyököt szereztek maguknak, ultiztak és ittak, mintegy feleleve­nítve az úri osztály meglehetősen visszatetsző attitűdjeit. Tartok attól, hogy ezek voltak többen.

Minden hiba és ellentmondás ellenére, az élet minősége, legalább is a tár­sa­da­lom túlnyomó többsége számára, összehasonlíthatatla­nul jobb volt, mint a Horthy-uralom idején. Az élet minősége bő­ven kibírja az összehasonlítást a mai viszo­nyokkal is. Általánossá vált a tár­sa­da­lombiztosítás, a nyugdíjjogosultság (a mezőgaz­da­sági népesség számára is), ingyenes lett az egészségügyi ellátás, az oktatás (vala­mennyi szinten), praktikusan megszűnt a pauperizmus (még a legelesettebb cigány népesség körében is), többé-kevésbé megoldódott a lakáskérdés. Az egyéni jöve­del­mek közötti különbségek jelentősen csökkentek: ha jól emlékszem, az alsó és a felső kvartilis közötti szorzó nemigen haladta meg az ötös értéket.

Az átmeneti tár­sa­da­lom tehát távolról sem volt kapitalista rend­szer, de a szo­ci­alis­ta vonások nem erősödtek, a kapitalista jelleg­zetességek pedig nem gyengültek a továbbfejlődéshez szükséges módon. Jóllehet a ter­me­lési viszonyok – kivált a for­du­lat évét kö­vetően – gyökeres változásokon mentek keresztül, 1954-1956 után a fej­lődés megtorpant, bizonyos mértékű visszarendeződés követ­kezett be, a fej­le­mé­nyek tendenciája pedig egyre inkább a ka­pi­ta­liz­mus restaurációjának irányába mu­ta­tott.

IV. Az eladósodás

A 70-es évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az or­szág gaz­da­sága a működésképtelenség felé halad. A külső feltéte­lek folyamatos romlása mind élesebb ellentétbe került a belső vi­szonyok változatlanságával. Ezt az ellentmondást nyugati hitelek felvételével oldotta fel az ország vezetése, amíg erre módja volt.

Az 1974-es olajárrobbanásra a magyar po­li­ti­kai és gaz­da­sági vezetésnek az volt a szilárd és akkor megdönthetetlennek látszó álláspontja – jóllehet a szakértők, a piaci elemzők itthon és külföl­dön egyaránt az ellenkezőjét állították –, hogy a ka­pi­ta­liz­musban szokásos, spekulációs ármanipulációról lehet csak szó. Ezzel tehát nem kell törődni, mert rövid időn belül az árak visszaesnek majd az eredeti szintre. A fellépő egyensúlyhiányt, magától érthetően, külföldi hitelek felvételével kell ellensúlyozni, annál is inkább, mert alacsony kamatozású közép- és hosszúlejáratú hitelekhez szinte korlátlanul hozzá lehetett jutni.

A következő évben (1975-ben) Fock Jenőt Lázár György váltot­ta a mi­niszter­el­nöki székben, és meglehetősen széleskörű őrség­váltás történ a kormányban. A szak­mai és a szélesebb po­li­ti­kai közvélemény szerint, a személyi változások az ilyen vagy amo­lyan módon elkötelezett reformerek „bukását” jelentették. Csak sok évvel ké­sőbb, valamikor a nyolcvanas évek közepén értettem meg, hogy körülbelül ekkor szilárdította meg a hatalmát az ipari és mezőgaz­da­sági lobbi. Fock – aki sohasem mutatkozott „elkö­telezett” reformernek, akit láthatóan kevéssé érdekeltek a külön­féle reform­tanul­mányok, de aki kikövetelte a népgaz­da­sági érde­kek szolgálatát a vállalati és tárcaérdekekkel szemben – vereséget szenvedett. Focknak külön is a szemére hányták, hogy „összefér­hetetlen”, és azt is, hogy a kölcsönös kül­ke­res­ke­del­mi áruszállítá­sok tervtárgyalása során állandóan ellentétbe került a szovjet fél­lel. Fock a párt kongresszusán sem „átallotta” keményen kritizál­ni a minisztereket, mondván, hogy „nem a népgaz­da­sági érdeket szolgálják a tárcájuk élén, hanem a tárca­érdeket képviselik a kor­mányban”. A halk szavú, különösebb po­li­ti­kai múlt nél­kü­li Lázár György kiválasztása sokakban keltett értetlenséget. Hiteles for­rásból van tu­do­má­som arról, hogy megkérdezték az Öreget, mi­ért éppen Lázárra esett a vá­lasz­tá­sa. „Olyan szép szál magyar em­ber” – hangzott a válasz. Járta a szóbeszéd, hogy Kádár és felesége, Tamáska Mária (Mária néni), aki személyi ügyekben a fő tanács­adója volt, nem kedvelték az egyéniségeket, ezért társaságukban tanácsos volt ke­ve­set beszélni, és csak az általános hangulatba si­muló véleményt mondani.

A 70-es évek második felében alapozódott meg a Kádár János nevéhez fű­ző­dő „gu­lyás­kom­mu­niz­mus”, illetve a „legvidámabb barakk” megjelölés. A hitelek fel­vé­te­le révén bekövetkező viszony­lagos forrásbőség már azt is lehetővé tette, hogy az alkalmazottak bizonyos csoportjainál központi bérkorrekciók történjenek. Ek­kor kezdődött a tenyérnyi telkeken fakalyibák létesítése, a „Tra­bant” kultusz. Az ál­ta­lá­nos kispolgárosodási folyamatot ideológiai szempontból Kádár híres mondása: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, valamint az Aczél György nevéhez kapcsolódó kul­túr­po­li­ti­ka alapozta meg. Ez utóbbinak a foglalata az elhíresült ”három T”, a „tá­mo­ga­tni, tűrni, tiltani” programja. A „tiltani” kategóriá­ba zömmel a rend­szer baloldali bí­rálói kerültek.

A jelentősnek ítélhető béremelések mellett, olykor-olykor meg­jelentek írások, szociológiai riportok a szegénységről, a munkásszállók, a „fekete vonatok” népéről. Ha jól emlékszem a 70-es évek végén, vagy talán a 80-as évek legelején Huszár Ist­ván publikált a szegénységre vonatkozó adatokat, Ferge Zsu­zsával közösen. Eze­ket a közléseket a párt, enyhén szólva, nem fogadta szí­ve­sen, mert „a szo­cia­liz­mus­ban nem lehet szegénység”. Ha pedig mégis van, akkor az nem a rend­szer hibája. ^[7]

A második olajárrobbanás 1979-ben szétrombolta azokat az il­lúziókat – ha egy­általán voltak még –, amelyek abban bíztak, hogy az olajárak emelkedése csak át­me­neti, konjunkturális ingadozás. Az 1980 évi tervek érzékeny áremelkedéseket irá­nyoz­tak elő (pl. a tőkehúsét), amelyek – ha jól emlékszem – mérsékelt (1-2 száza­lé­kos) életszínvonal-csökkenéssel jártak, vagy legalábbis megállí­tották a fogyasztás emel­kedését. Ezek a fájdalmas lépések a leg­alacsonyabb jö­ve­del­mű sokgyerekes csa­lá­dokat sújtották, ahol az egy főre eső jövedelem mindig a leg­ala­cso­nyabb, és a nyugdíja­sokat érintette leginkább. Ezeknek a rétegeknek a fo­gyasz­tá­sá­ban képviselik a legnagyobb arányt az alapvető élelmiszerek. ^[8]

A világpo­li­ti­kai helyzet is változott. A Vörös Hadsereg afganisz­táni inter­ven­ció­ja szokatlanul erősen érintette a pénzpiacokat, a hi­telkínálat szűkült, a kamatok emel­ked­tek. Voltaképpen ekkor kez­dett már láthatóan érlelődni az a helyzet, amely el­vezetett a likvidi­tási válságig, az IMF-hez, illetve a Világbankhoz való csatla­ko­zás­ig.

Tomasi di Lampedusa mondatja regényhősével: „Mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden változatlan maradhasson.” Akkor, a 80-as évek első felében gon­dol­tam arra, hogy a dolog valószínűleg fordítva is igaz lehet: ha nem hajtunk végre kellően érzékelhető olyan lépéseket, amelyek alkalmasak kikényszeríteni a vál­la­lati és szövetkezeti gazdálkodás hatékonyságának számot­tevő növelését, akkor majd mindent megváltoztat egy gaz­da­sági összeomlás. (A rend­szer­válto­zásnak még a halvány gyanúja sem ötlött az eszembe.)

A külföldről felvett hitelek állományának növekedése (a hitelek esedékes tör­lesz­tését és a kamatokat mindig újabb és újabb hite­lekből fizettük, és a belföldi hiány­ra további hiteleket vettünk fel), valamint a belső adósság felhalmozása (a beru­há­zási hányad, ké­sőbb a beruházások, felújítások abszolút csökkenése) tette le­he­tő­vé – persze, csak korlátozott ideig –a Kádár által elképzelt „tár­sa­dal­mi békét”, a néppel kötött üzlet elemeit:

• A tár­sa­dal­mi, gaz­da­sági elit érdekérvényesítésének gya­korlatilag nem létezett kor­látja. A gaz­da­sági szabályozó rend­szer elemei és mértékei körüli alkuk során si­ke­resen hárítottak el min­den olyan törekvést, amely a gaz­da­sági hatékonyság javí­tá­sá­ra, a tár­sa­dal­mi termelékenység növelésére jelentett volna valame­lyes kényszert.

• Az üzemekben, a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetekben végzett mun­ka leértékelődött. Ál­talános gyakorlattá vált a látszatfoglalkozta­tás, azaz a valós mun­ka­nél­kü­li­ség virtu­ális­sá alakítása: az üzemen belüli mun­ka­nél­kü­li­ség. A munkások és a mezőgaz­da­ságban dol­gozók valódi, érdemi munkaerejüket a vállalati gaz­da­sági mun­ka­kö­zös­sé­gek­ben, vagy a háztáji gaz­da­ságban (esetleg mindket­tőben) használták fel, a szo­cia­lis­ta munka megszűnt „becsület és dicsőség dolga” lenni. A pártpropaganda által rutin­szerűen szor­galmazott szo­ci­alis­ta brigádmozgalom kiüresedett, az idők során poros díszletté silányult.

A legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták az elengedhetet­len lépések meg­té­te­lére, holott még a 80-as évek második felében is látszott egy (igaz, nagyon keskeny) ösvény, amin haladva a bu­kás, az összeomlás elkerülhető lehetett volna. Erről a lehetőség­ről az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete részére tanul­mányt készítettem, ebből közlök az alábbiakban néhány részletet.

Egy új fejlődési szakasz pénzügyi feltételei és lehetőségei az 1990-ig terjedő periódusban ^[9]

A külgaz­da­sági helyzet drámaian változott: lezajlott az első és második olaj­ár­rob­ba­nás, a ka­mat­ár-robbanás, romlottak a cserearányok, a világpiaci recesszió értékesítési nehéz­sé­ge­ket tá­masz­tott, keményedtek a KGST-kapcsolatok feltételei, stb.). A kedvezőtlen eseményekre ké­sőn és elég­telenül reagáltunk. Kritikus helyzet alakult ki, amelynek legfőbb tényezői az aláb­biak­ban foglalhatók össze:

Az ország adósságállománya viszonylag nagy, az adósságszolgálat (a törlesztés és a kamat­fizetés együtt) szintén magas és egyenetlen időbeli terhelést jelent. Az 1984-86 közötti években-az adósságállomány folya­matosan kedvezőtlenné váló lejárati összetétele miatt – tör­lesz­tési csúcs jelentkezik: a törlesztési kötelezettség 40-50 %-kal magasabb lesz ebben a 3 évben, mint 1982-ben, 1983-ban volt. A 3 évig tartó törlesztési csúcs 1987-ben némileg enyhül, de csak 1988-ban várható olyan mértékű tör­lesztési kötelezettség, amelynek nagysága az 1982-83-as évekének felel meg. A várható törlesztési nagyság megtervezésében jelentkezhetnek bi­zony­ta­lan­sá­gok: a mai ismeretek csupán a törlesztési kötelezettségek le­hetséges minimumát állapíthatják meg, egyáltalán nem elképzelhetetlen azonban, hogy –ha a közeli jövőben is kedvezőtlen lejáratú hitelek felvé­telére kényszerülünk – a magas törlesztési kötelezettséggel jellemezhető időintervallum esetleg évekkel is meghosszabbodik.

A hitelpiacok to­vább­ra is bizonytalanok lesznek; valószínűleg hosszú távon kell azzal szá­molni, hogy a hitelkínálat, illetve ezzel egyenér­tékűen a hitelfelvételi lehetőségek a mi szem­pon­tun­kból erőteljesen kor­látozódnak. A következő években objektív kényszer lesz szá­munk­ra, hogy fennálló adósságállományunkat csökkentsük, azaz korábban felvett hite­leinket fo­lya­ma­tosan tör­lesszük. A fennálló adósságállomány kényszerű törlesztése következik be ugyanis ak­kor, ha a hi­tel­felvételi lehetőség alat­ta marad a törlesztési kötelezettségnek. Az országra ne­he­ze­dő gaz­da­sági teher szempontjából ez azt jelenti, hogy folyamatosan, évről-évre olyan nagy­ságéi ak­tí­vu­mot kell pro­dukálnunk, amely fedezetet teremt a kamatfizetésre, valamint az adós­ság­állo­mány csök­ken­tésére.

Az aktívumkövetelmény miatt a nemzeti jövedelemnél alacso­nyabbnak kell lennie a bel­föl­di végső felhasználásnak, a fogyasztás és a felhalmozás együttes nagyságának. A különbség teremt fedezetet az aktívumkövetelmény finanszírozására. A mai ismeretek arra utalnak, hogy a követ­kező években is el kell szenvednünk a cserearányaink romlá­sából adódó veszteségeket. (Csere­arány­veszteség várható dollárviszony­latban is, ennél azonban jelentősebb a rubel-el­szá­mo­lá­sú reláció­ban.) A ter­me­lési és értékesítési szerkezetnek a kívánatosnál lassúbb átalakulása, ami a kor­szerű­södési folyamat elnehezülésében is kifejezésre jut, valószí­nűleg tartós tendenciává teszi csere­arányaink romlását.

Az adatok ismeretében nyilvánvaló, hogy az 1990-ig terjedő periódus két egymástól élesen elkülöníthető szakaszra bontható. Az egyik szakasz azt a periódust öleli fel, amikor tör­lesz­tési kötelezettségeink torlódnak és e torlódás következtében óhatatlanul bekövetkezik az adós­ság­állo­mány csökkenése, fennálló adósságaink egy részének kényszerű törlesztése. Ez a periódus ked­vező esetben 1984-re, '85-re és ‘86-ra terjed ki, amit követ a valamelyest enyhébb feltételeket tá­masztó, de azért még ehhez a perió­dushoz tartozó 1987-es esztendő.

A másik periódus karaktere voltaképpen attól függ, hogy az előző sza­kasz ne­héz­sé­geit hogyan sikerült átvészelni, azaz mennyire volt eredmé­nyes a – későbbiekben még kifejtendő – túl­élési po­li­ti­ka, illetve az erre irá­nyuló törekvés. Értelmes alternatívákat a második szakaszra csak akkor lehet felrajzolni, ha a túlélési szakasz sikeres volt.

1. Az 1984-87 közötti szakasz

A gaz­da­sági fejlődés 1987-88-ig terjedő periódusát olyan hosszú konszo­lidációs időszaknak kell felfogni, amelyik lényegében az 1978. decemberi KB határozat nyomán 1979-ben kezdődött, és a külgaz­da­sági egyensúly javulásában folyamatos eredményeket hozott. Jóllehet az eddig eltelt idő­szak sikerei impozánsak voltak, mégis azt kell megállapítani, hogy a rom­lófeltételek közepette nem voltak elégségesek. Az elért eredmények te­kintélyes része meglévő tarta­lé­kaink egyszeri és megismételhetet­len feléléséből adódott. Követ­kezés­kép­pen az 1984-87 közötti periódus feladatai rendkívül nagyok, e feladatok teljesítésének körül­mé­nyei rend­kívül nehezek.

A törlesztési kötelezettségek torlódásai különleges súlyt adnak annak, hogy pre­zen­tál­ha­tó, a megtett intézkedések és azok eredményei alapján bizonyíthatóan egyensúlyra törekvő gaz­da­ságpo­li­ti­kai vonalvezetést kell érvényesítenünk, elsősorban a nemzetközi hitelfelvételi lehetőségek bőví­tése érdekében. A gaz­da­sággal szemben jelentkező aktívumkövetelmény nagyságát az hatá­roz­za meg, hogy az elkövetkező 3-4 évben milyen nagy­ságú hitelfelvétellel számolhatunk. Ha a hitel­fel­vételi lehetőség a jelen­legi szinten marad, vagy esetleg tovább szűkül, ebből olyan veszélyes nagyságú aktívumkövetelmény alakul ki, amely messze meghaladja a gaz­da­ság adott teljesítő­képes­ségét; így vagy saját elhatározásunkból le­szünk kénytelenek súlyos – a gaz­da­sági folya­ma­tokat alapjában szétzilá­ló – intézkedések sorozatát megtenni, vagy rövid időn belül fizetőképte­lenek leszünk, átütemezési tárgyalásokra kényszerülünk, és vállalnunk kell ennek minden hátrányos következményét. Ha azonban sikerül a hi­telfelvételi lehetőségeket bővíteni, akkor a gaz­da­sággal szemben megjele­nő aktívumkövetelményt esetleg a realitások határai között lehet tartani, ami lehetővé tenné, hogy súlyosabb törések nélkül átvészeljük ezt a peri­ódust. Ebben az ugyancsak áldozatokkal járó, de mégis kedvezőbb esetben túlságosan súlyos veszteségek és károk nélkül eljuthatnánk az 1987-88-as évekhez, amikorra törlesztési kötelezettségeink enyhülnek. Valójában két lehetséges út áll előttünk. Az egyik út, tudatosan vállalt és irányított, ál­dozatok meg­hozatalával, a súlyosabb törés elkerülésével a túlélést jelent­heti, a másik pedig az, hogy kiszámíthatatlan folyamatoknak engedünk teret: fizető­kép­telenné válva, hosszú és kemény átütemezési tárgyalások­ba bocsátkozunk, viselve a hozzávetőleg sem felmérhető konzekvenciákat. Az igazsághoz tartozik, hogy a két lehetséges út megválasztásában nem vagyunk önállóak: lehetséges, hogy minden erre irányuló törekvésünk és szándékunk ellenére sem sikerül a magasabb hitelfelvételi program meg­valósítása, és ennek révén a súlyosabb törés elkerülése. Az viszont bizo­nyos, hogy a túlélést előmozdító döntések meghozatalának elmulasztá­sa, vagy halasztása utóbb már jóvátehetetlen következményekkel járhat.

a/ Az eddigi út megtörése

Viszonylag egyszerűbb felvázolni a rendkívül hátrányos következmények­kel járó, azaz a fej­lő­désben kifejezett és súlyos törést létrehozó alternatí­vát és ennek következményeit. Ez a helyzet ak­kor áll elő, ha nem sikerül a hitelfelvételi lehetőségeket bővíteni, azaz ha a törlesztések tor­ló­dá­sa mi­att megmutatkozó többletterheket nem lehet a hitelfelvételek egyidejű bő­vítésével többé-kevésbé el­len­súlyozni. Ebben az esetben rendkívül magas, az ország teljesítőképességéhez viszonyítva arány­talanul nagy külkeres­kedelmi aktívumkövetelmény jelentkezik, amit a belföldi végső felhasz­nálás egészen drasztikus csökkentése nélkül nem lehet teljesíteni. Ha pe­dig bekövetkezik a fizető­kép­telen­ség, akkor spontán folyamatok váltják ki a belföldi végső fel­használás drámai esését. A helyzet ugyanis az, hogy a jelenleginél érdemlegesen magasabb kül­ke­reskedelmi aktí­vu­mot aligha tudunk produkálni az export bővítése útján. Az elmúlt évek folyamata­ihoz hason­lóan, a külkereskedelmi egyenleg javulása elsősorban a belföl­di végső fel­hasz­ná­lás és az import – ez utóbbi esetben drasztikus – visszafogásával érhető el. Mármost, akár mi ma­gunk korlátozzuk az impor­tot az irreálisan magas aktívumkövetelmény teljesítése érdekében, akár spontán csökken az import a fizetőképesség elvesztése miatt, a következ­mény mindenképpen a ter­me­lés visszaesése lenne. Mindez egymást erő­sítőfolyamatokat gerjesztene, amelyek végeredményben az ország törté­nelmi léptékkel mérhető visszacsúszásában fejeződnének ki. A ter­me­lés visszaesése csökkentené az ország export-teljesítőképességét. Ezáltal – az import további kényszerű korlátozása miatt – újabb és újabb ter­me­léscsökkenés következne be, ami a kapacitások széles körű ki­hasz­ná­lat­lan­sá­gához és mun­ka­nél­kü­li­séghez vezetne. Minthogy a gaz­da­ság bármelyik állapotában kö­ve­tel­mény, hogy a belföldi végső felhasználás kevesebb le­gyen a meg­termelt nemzeti jövedelemnél, a kény­szerű importkorlátozás nyomán bekövetkező ter­me­lés-visszaesés a belföldi végső felhasználás to­vábbi csökkentését követelné. Minthogy pedig a fel­hal­mo­zás ma már alig képvisel 13 %-ot a nemzeti jövedelem felhasználásában, a végső felhasz­nálás csök­kentése csak a fogyasztás, az életszínvonal csökkentésével, ed­digi eredményeink igen jelentős részének feladásával lenne csak elérhető. Válsághelyzet alakulna ki. Az életszínvonal drasztikus csökkentésére a lakosság csök­ken­tené megtakarításait, esetleg részben felhasználná taka­rékbetéteit, hogy – a bekövetkező ár­emelé­seket ellensúlyozva –fogyasz­tását a korábbi szinten őrizhesse meg. Kiéleződnének a jövedelmi és a va­gyoni különbségekből adódó tár­sa­dal­mi fe­szült­ségek. Árualap hiányában súlyosan meg­bom­lana a vásárlóerő és árualap egyensúlya. Újra meg­jelen­nének a sorban állások, elkerülhetetlenné válna bizonyos termékek eseté­ben a jegyrend­szer bevezetése. Felerősödne a spontán – árualap hiányá­ban központilag aligha vezérelhető – inflációs folyamat. Hosszú időn ke­resztül lehetetlenné válna az állóalapok felújítása és korszerűsítése, vi­szonylagos elmaradásunk fölgyorsulna. A nem­zetek rangsorában vissza­esnénk, szinte behoz­ha­tat­lan hátrányba kerülnénk. A gaz­da­sági válság nyomán várhatóan kialakulna a po­li­ti­kai válság, azt pedig aligha lehet körvonalazni, hogy ez rövid-, közép- és hosszú távon az országra nézve milyen konzekvenciákkal járna. Biztosra vehe­tő, hogy legalábbis rövid és középtávon a po­li­ti­kai és a gaz­da­sági válság egymást kölcsönösen erősí­tő folyamatként jelenne meg.

A vázolt kérdések tekintetében el kell oszlatni azt a tévhitet, hogy az átütemezés enyhítené a helyzetünket. Az eddigi átütemezési esetek, Len­gyelország, Románia és Jugoszlávia tapasztalatai azt mutatják, hogy az átütemezési feltételek végső hatásukban a fogyasztás, az életszínvonal 15-25 %-os hirtelen csökkenésével járnak. Az átütemezés konzekvenci­ái különösen súlyosak lennének a mi számunkra, mert a mi esetünkben nem egy év átmeneti törlesztés többletéről van szó, hanem 3-4 évig tar­tó időszakról, amikor törlesztési kötelezettségeink gya­kor­la­tilag egyfor­mán oly nagyok, hogy a külső hitelforrások bevonásának növelése nél­kül – a szo­ká­sos mechanizmusban – teljesíthetetlenek számunkra. Ha te­hát meg tudjuk találni azt az utat, amely­nek révén összességében a fo­gyasztás mínusz 1-2 %-os intervallumban szinten tart­ha­tó, akkor ezt az utat mindenképpen előnyben kell részesíteni a másikkal, az összeomlás­hoz ve­ze­tő úttal szemben.

b/ A túlélési stratégia

Sokkal bonyolultabb és bizonytalanabb annak az útnak a kitűzése, ami lehetővé tenné, hogy az 1987-88-ig terjedő (tehát a közvetlenül előttünk álló) időszakban súlyosabb törések nélkül valósítsuk meg a feszültsége­inkkel való együttélést. Ennek az útnak a kijelölésében, mint említettem, nem vagyunk autonómok, mert végső soron függünk – többek között – a nyugati kereskedelmi bankoktól, illetve a, Nemzetközi Valutaalaptól. Ma inkább csak sejthető, sem­mint bizonyosan tudható, hogy a törlesztések szempontjából csúcsidőszakot jelentő 3-4 év alatt milyen feltételek mel­lett és milyen összegű pótlólagos hitelforrást lehet bevonni. Az ország telje­sít­mé­nyének alakulására ható külső és belső körülmények változásá­nak tendenciái sem mérhetők fel egy­könnyen. Mindez azt igényli, hogy egy többé-kevésbé pontosan és egyértelműen megfogalmazott stratégiai célnak, nevezetesen a túlélésnek rendeljük alá a gyakorlati gaz­da­ságirá­nyítást. Óva­kodni kell attól, hogy egyidejűleg vagy egymás mellett olyan prioritásokat szorgalmazzunk, amelyek akadályozhatnák a túlélést cél­zó, egyedül ésszerű törekvést. Ehhez egységes cselekvési prog­ramra van szükség; és elsősorban arra, hogy a po­li­ti­kai és gaz­da­sági irányítás egyöntetűen álljon a stratégiai cél szolgálatába, és ehhez a lehe­tő leg­szé­le­sebb körben mozgósítsa a tömegeket. A helyzet, a hely­zetből adódó köve­tel­mény­rend­szer és a túlélést jelentő stratégiai cél megértetése és a megfelelő esz­közök (intézkedések) elfogadta­tása előtérbe állítja a tudatformálás jelen­tő­ségét; mindez pedig új, a megszokottaktól minőségileg különböző esz­kö­zö­ket kíván.

c/ A gaz­da­ság általános állapota.

A magyar ter­me­lési és értékesítési struktúra az 1970-es évek közepé­re – egy korábbi időszak általában dinamikus növekedése után – rendkí­vül importigényessé vált. Az 1970-es évek végére azonban az importlehetőségek beszűkültek, az import visszafogottsága önmagában is a növe­kedést mérséklő tényező lett. A magyar ter­me­lési és értékesítési szerkezet másfelől, leg­alábbis rövid, sőt középtávon is, kizárta azt a lehetőséget, hogy jelentős export expanziót való­sít­sunk meg, és ezzel teremtsünk lehetőséget az import korábbi színvonalának fenntartására vagy bővítésére, a korábbi növekedési dinamika fenntartására. A gaz­da­sági növekedést tehát ér­te­lem­szerűen alá kellett rendelni a külgaz­da­sági egyensúly­nak. A gyorsan emelkedő adós­ság­szolgálat megkövetelte, hogy a belföldi végső felhasználás tartósan és lényegesen alatta ma­ra­djon a nemzeti jö­vedelemnek. Ezt először csak a növekmények tekintetében gondoltuk el, végül azonban a gaz­da­ság stagnáló állapota odavezetett, hogy a belföldi végső felhasználás ab­szo­lút kevesebb lett, mint korábban volt.

Arról van tehát szó, hogy a leépítendő külföldi adósságállományt „bel­ső adóssággal” helyettesítjük, amit a későbbi évek során kell majd tör­leszteni, illetve pótolni. Ez az adósság – amint arról a továbbiakban szó lesz – egyrészt a lakossági fogyasztás, másrészt az eszköz-megújítás vo­natkozásában jelentkezik.

d/ Az ország termelő alapjai

1979-ben megkezdődött, azóta is tart, és még évekig tartani fog az ország állóalapjainak ál­ta­lá­nos leromlása. A gépek és berendezések állományán belül élesen növekszik a „0” értékre leírt ál­ló­eszközök aránya. Ez érthe­tő: az ország leszálló ágba került, és egy ma még pontosan nem kör­vo­na­lazható mélypont felé tart. Az ország állóalapjainak leromlása kapcsán várható, hogy már a kö­zeli években kialakulhatnak térben és időben vá­ratlanul megjelenő feszültségek és nehézségek. Egy­felől növekedhetnek strukturális feszültségeink, mert a velünk szemben tá­masz­tott külpiaci igény, az export mennyiségének szükségszerű növelése és a minőségi kö­vetelmények ezzel teljeséggel össze­függő emelkedése egyre élesebb ellent­mondásba kerülhet egyre ke­vés­bé korszerű és egyre el­hasz­nál­tabb tech­nikánkkal, technológiánkkal. Ma még nem tud­hat­juk, hogy mikor nyí­lik lehetőség az exportértékesítés fokozására, a recesszióból lassan ki­lá­ba­ló világban mikor és hol adódik erre lehetőség, annyi azonban bizonyos­nak látszik, hogy a majd kialakuló lehetőségek ki­hasz­ná­lá­sá­nak esélyei a tech­ni­kai háttér beszűkülésével kor­lá­to­zód­nak. Ugyanakkor számolni kell a ter­melő berendezések egyre gyakoribb meg­hi­bá­so­dá­sá­val, ter­me­lési za­varokkal, a ter­me­lési ver­ti­ku­mok­ban kialakuló szűk ke­reszt­met­sze­tekkel, és vég­ső soron az­zal is, hogy az állóalapok le­rom­lása helyenként és időn­ként drá­mai mó­don válik nyil­vánvalóvá (rö­videb-hosszabb ideig tartó sú­lyos és kevésbé súlyos üzem­za­va­rok, bal­ese­tek).

e/ A ter­me­lés anyagellátása

Az elmúlt év, de különösen a folyó év tapasztalata, hogy növekvő mér­tékben éljük fel kurrens kész­leteinket, főleg – az importkorlátozások mi­att – importkészleteinket. Jóllehet a kész­let­ál­lo­mány igen magas, a folya­matos ter­me­léshez és értékesítéshez szükséges készletek min­den bi­zonnyal erőteljesen csökkentek. A ter­me­lésnek és az értékesítésnek az anyag- és al­kat­rész­el­lá­tás ol­daláról való megalapozottsága folyamatosan romlik. Ezen a helyzeten az el­kö­vet­ke­ző években sem tudunk segíteni, sőt számolnunk kell további kedvezőtlen fejleményekkel is. Ez a körülmény is bizonyta­lanságokat, rövidebb-hosszabb ideig tartó zavarokat okozhat a ter­me­lési és az értékesítési folyamatban.

f/ Az életszínvonal

A bérből és fizetésből élők folyó évi reálbére kb. azon a szinten lesz, mint 1975-ben volt. Az elmúlt évek fejleményei nyomán különféle feszültsé­gek halmozódtak fel, amelyek meghatározzák a kö­vetkező évek életszín­vonal-po­li­ti­kai mozgásterét. Az életszínvonal alakulása szempontjából az el­múlt éveknek a nyugdíjasok, valamint a bérből és fizetésből élők, az utóbbiak közül pedig ki­vált a többgyermekes családok voltak a vesztesei. Mindkét, illetve mindhárom kategória eseté­ben a hátrányok zömét a vá­rosi, elsősorban a fővárosi lakosság viselte és viseli. Az egyéni nyug­dí­jak és a családi pótlékok reálértéke folyamatosan csökkent és csökken, az alapvető fogyasztási ja­vak áremelkedése pedig elsősorban a fővárosi bér­ből és fizetésből élő lakosság számára jelent át­há­rít­hatatlan terheket. Az említett rétegek tűrőképessége tehát próbára van téve. Minden bizonnyal kü­lön feszültségforrás, hogy elsősorban a nagyipari munkásságnak és bizonyos ér­tel­mi­sé­gi és al­kal­ma­zotti rétegeknek általában nincs lehe­tőségük külön jövedelmek meg­szer­zé­sé­re, így a vá­sárlóerőt korlátozó me­rev bér- és jövedelemszabályozási rend­szer elsősorban náluk fogja vissza a no­minális jö­vedelem kiáramlását. A csökkenő reálbér éppen a legfonto­sabb osztály, illetve réteg esetében ér­té­keli le a munkát, és vezet morális leépüléshez. Itt is arról van szó, hogy a külföldi adós­ság­ál­lo­mány csökke­nése érdekében feszültségeket vállalunk, eredményeket adunk fel, ami ké­sőbb a to­vábbi előrehaladás gátjává lesz.

Az életszínvonal csökkenésével kapcsolatosan a lakosság tűrőképes­ségének határa nem jelölhető meg. A határt mindig csak utólag lehet re­gisztrálni, valahogy olyan módon, hogy utó­lag megállapítjuk: „a tűrő­képesség eddig tartott”. Ilyenkor a kialakult helyzet már nem fordítha­tó vissza. Lehet, hogy a következő évek szükségszerű intézkedései beleüt­köznek a lakosság tűrő­ké­pes­sé­gébe. (Ez nem zárható ki.) Az azonban bi­zonyos, hogy ha a fizetőképességet el­ve­szí­te­nénk, az azt követő helyzet kényszerű intézkedései, illetve spontán következményei a tűrőképességet drá­mai gyorsasággal törnék át. Nincs tehát mit tenni, bízni kell abban, hogy a túlélés érdekében teen­dő népszerűtlen, megszorító intézkedések a tűrőképesség keretein belül maradnak, illetve tudni kell, hogy józan és értelmes magyarázattal, értelmes ellensúlyozó intézkedésekkel a tűrőké­pesség tágítható. Nyilvánvalóan meg lehet értetni az ország közvélemé­nyével bizonyos lépések meg­té­te­lé­nek indokoltságát, ha ezt nyíltan vet­jük össze azzal, hogy mit eredményezne a gaz­da­sági össze­omlás, a vál­sághelyzet kialakulása.

g/ A lépéslehetőségek

Az 1983. év végére kialakuló helyzet aligha mutat biztató képet, mégis van­nak le­he­tő­sé­ge­ink arra, hogy a túlélési stratégiát sikerre vigyük. A lépésle­hetőségeket a létfontosságú kérdés szem­pont­jából kell áttekinteni, azt kell elsősorban megvizsgálni, hogy a nemzetközi hitelfelvételi prog­ram meg­valósításához milyen előfeltételeket kell az első szakaszban megvalósítani.

Mivel a törlesztési kötelezettségek már 1984-ben hirtelen megnöve­kednek, nem lehet reális kiindulópont, hogy a magyar gaz­da­ság telje­sítményét, konkrétabban: a tőkés export nö­ve­ke­dé­sé­ben kifejeződő telje­sítményét, úgy növeljük, hogy ez – az importigényesség megnövekedé­se nélkül – meg­teremtse a fedezetét a kötelezettségek hiánytalan teljesí­tésének. Ez azt igényelné, hogy az im­port­ra történt devizakiadások vál­tozatlan színvonala mellett export-árbevételeinket közel 15%-kal növel­jük, és ezt a megnövekedett, exportszínvonalat, változatlan importszín­vonal mellett éve­ken keresztül tartsuk. Hogy egy ilyen megoldás meny­nyire nem reális, azt megvilágítja az, hogy dol­lár-relációjú külkereske­delmi forgalmunk ebben az évben szűkül, következésképpen azt az aktí­vumot, amit produkálni fogunk, úgy hozzuk létre, hogy az importkiadá­sokat erő­telje­sebben csök­kentjük, mint ahogy az exportból származó ár­bevételeink mérséklődnek. A józan meg­fon­to­lás azt diktálja, hogy ne ké­szítsünk papirosterveket. Be kell látnunk: néhány esztendőn keresztül kü­lső forrásokra szorulunk, mert a törlesztési kötelezettségeink hirtelen meg­nö­ve­ke­dé­sé­ből adódó feszültséget ebben a periódusban önerőből nem tudjuk áthidalni. Ennek belá­tása logi­ku­san vezet ahhoz, hogy maximális mértékben törekedjünk olyan gaz­da­ságpo­li­ti­kai, szabályo­zás­beli, továb­bá az irányítási mechanizmus javítását célzó lépések megtételére, ame­lyek meggyőző mó­don és konkrét mérhető eredményeken keresztül bizo­nyítják az egyensúly gyors javítására és meg­szi­lárdítására irányuló tö­rekvéseket. Itt ugyanannak a szükségszerűségnek a két oldaláról van szó: kifelé gyorsan prezentálni kell a helyes irányú szándékokat (ez azonnali érdek); befelé pedig ezek végrehajtása hosszú távú céljaink megvalósítá­sát mozdítja elő (értelmes növekedési pálya elérése, a hitelképesség hosszú távú megszilárdítása).

Gyorsuló ütemben kellene feloldani azokat az ellentmondásokat, ame­lyek kinyil­vá­ní­tott céljaink és törekvéseink, illetőleg konkrét intézkedése­ink, gyakorlatunk között fennállnak (ígé­re­tein­ket és nyilatkozatainkat nem vagy nem kellő mértékben követik konkrét lépések, in­téz­ke­dé­sek). Gazda­ságirányítási rend­szerünket, a gaz­da­sági szabályozást túlságosan megter­he­lik olyan elemek, amelyeket mindazok, akiktől külső hitelforrások bevo­nására számíthatunk, egy­ér­tel­műen irracionálisnak ítélnek, és teljes jog­gal. A nemzetközi hiteltárgyalások szem­pont­já­ból a gaz­da­ság irracioná­lis elemeinek életben tartása olyan ballaszt, amit nem tud­nánk elviselni.

h/ A fogyasztói ártámogatások fokozatos leépítése.

Ahhoz, hogy gaz­da­ságpolitikánk egyensúly törekvéseit meggyőzővé tegyük, lényegesen csök­ken­te­ni kellene a költ­ség­ve­tésen keresztül történő újrael­osztást. Önmagában irracionális, hogy a kü­lönféle fogyasztói ártámoga­tások ma már olyan terjedelmet képviselnek, amelyek a bruttó fo­gyasz­tás ötödét teszik ki, ráadásul olyan összetételben, amelynek logikátlansága aligha tagadható. A fo­gyasz­tói ártámogatás bármelyik józan közgazdász szemében a fogyasztást serkentő eszköz. Ez így is van. Ha tehát elsősor­ban azokat a termékeket részesítjük fogyasztói ártámogatásban, ame­lyek egyidejűleg legfontosabb exportcikkeink, vagy amelyeket alapjában csak importból tu­dunk beszerezni, nem hitethető el senkivel, hogy komolyan törekszünk a külső egyensúlyi helyzet ja­ví­tá­sá­ra. Mindebből az követke­zik, hogy meglehetősen gyors ütemben kellene leépíteni a fo­gyasz­tói ár­tá­mogatások nagyobbik hányadát. Gyakorlatilag olyan lépések megtéte­lére volna szükség, hogy megszüntessük az alapvető élelmiszerek (kenyér, hús, tej és tejtermékek) ártámogatását, to­váb­bá, hogy megszűnjön a ház­tartási energia, a táv­hő­szol­gál­tatás ma jelentős támogatottsága. Ezek a lépések a fogyasztói árszínvonal tetemes emelkedésével járnának, ami át­rendezné a külön­böző osztályok és rétegek reáljövedelmét. A lépéssoro­zatnak ezért nagyon alapos po­li­ti­kai elő­ké­szí­téssel kellene együtt járnia.

A fogyasztói áremelkedés tár­sa­dal­mi hatása attól függ, hogy az ár­emelkedések kom­pen­zá­lá­sára a nominális bérek és jövedelmek milyen ki­áramlását lehet megtervezni. Ebben a tekin­tet­ben össze kell egyeztetni a po­li­ti­kai és a gaz­da­sági érdekeket, mert ütközhetnek egy­más­sal. A po­li­ti­kai érdek azt kívánja, hogy minél nagyobb legyen a személyre szóló kom­pen­zá­ció: ez el­visel­he­tőb­bé teszi a tömegek számára az áremelkedéseket. Ugyanakkor a nagyon széles­körű, vagy éppen teljes kompenzáció korlá­tozza a bérből és fizetésből élők nominális bérének eme­lését, kö­vetkezés­képpen alig maradna forrás a teljesítmények szerinti érzékelhető differen­ciá­lás­ra; hol­ott erre múl­ha­tat­lanul szükség van, elsősorban azért, hogy az ország ex­port­tel­je­sít­mé­nye szem­pont­jából legfontosabb ágazatok esetében biztosítható legyen az ösz­tön­zés­re alkalmas no­mi­nális ki­áramlás. Ennél­fogva minden bizonnyal vállalni kell azt a fe­szült­séget, hogy a kompen­záció nem lehet teljes.

Ma még nehezen ítélhető meg, hogy a következő években hogyan ku­mulálódnak a fe­szült­ségek. Elsősorban azzal kell számolni, hogy erő­sen csökkenni fog az egyéni nyugdíj reál­ér­téke, más­felől erősen romlani fog a többgyermekes családok helyzete. Számolni kell azzal is, hogy bő­vül a több szempontból hátrányos helyzetűek köre és létszáma. A vég­zett munka szerinti el­osztás és a vele járó jövedelemdifferenciálódás erő­södése szintén hozzájárul az említett feszült­sé­gek kiala­ku­lá­sához. Össze kell hangolni két ellentmondó követelményt: a teljesítmények szerinti erő­teljesebb jöve­delem­differen­ciálást és a leginkább rászorulók szociá­lis helyzetének javí­tá­sát.

i/ Módosítások a nemzeti jövedelem felhasználásának belső arányaiban

Az elmúlt években a külkereskedelmi passzívum leépítését, illetve az ak­tívum létrehozását – mint már többször említettük – tulajdonképpen a belföldi végső felhasználás visszaszorításával értük el. Az életszínvonal eredményeinek megőrzésére irányidó törekvések a népgaz­da­sági tervező szer­veket és a gaz­da­ságirányítást egyaránt abba az irányba terelték, hogy a szükséges visszafogást elsőd­legesen a felhalmozásnak, a beruházások­nak a terhére hajtsák végre. A következő évek gaz­da­ságpo­li­ti­kai vonalve­zetésében tehát újra figyelmet kell fordítani a beruházásokra. A belföl­di végső felhasználáson belül a beruházások arányát most már lehetőleg ne csökkentsük, ha pedig – ked­vező esetben – mód nyílik a belföldi vég­ső felhasználás növelésére, akkor ebből megfelelő, eset­leg növekvő arány­ban kell a beruházásoknak részesedniük. Nem egyszerűen arról van szó, hogy legalábbis szinten kellene tartani a beruházások volumenét, hanem arról is, hogy jobban biz­to­sítsuk a beruházási folyamatban a piaci érték­ítélet szelektív hatását, szabályozó sze­re­pét.

A beruházási folyamat visszafogására irányuló intézkedéseink során szinte állandó módszerünkké vált a vállalati jövedelmek lecsapolása, il­letve a keletkezett jövedelmek elköltésének ellehetetlenítése. A vállalati jövedelemfelhasználást állandóan és erőteljesen akadályozó intéz­ke­dé­sek ma már egyre inkább bénítják a vállalatok működését, akadályozzák a kez­deményezést, ki­ala­kítják a szabályozók és az intézkedések között lavírozó, manőverező vállalatvezető típusát, ahe­lyett, hogy kedveznének a vállalko­zói típusú vezetők kiválasztódásának. Az elosztási ará­nyok tervezett át­alakítása szempontjából szükségszerű volt a beruházási vásárlóerőnek a lehet­sé­ges beruházási színvonalra való korlátozása. De ez a globális kor­látozás megmerevíti a ter­me­lé­si struktúrát, meghiúsítja a ter­me­lés meg­újulását, felemészti a fejlődés hosszú távú tar­ta­lé­kait.

Lényeges kérdés éppen a beruházási folyamatokra gyakorolt piaci hatá­sok érvénye­sí­té­se érdekében az, hogy az állami döntésű beruházások ter­hére növekedjen a tényleges vállalati dön­té­sű beruházások részaránya. Fontos, hogy a beruházásért teljes anyagi és erkölcsi felelősséget viseljen a vállalat, amelyik végrehajtja.

A ter­me­lési alapok eddigi és várhatóan folytatódó romlása 1988 után ki fogja kény­sze­ríteni a beruházások növelését. Attól függően, hogy a rendkí­vül korlátozott források milyen mér­tékű beruházást tesznek majd lehetővé, feltétlen elsőséget kell kapniuk azoknak a pót­lási és kisebb részben fejlesz­tési elgondolásoknak, amelyeket a vállalatok és szövetkezetek szor­gal­maz­nak, ahol tehát a piaci igények és a nyereségérdekeltség révén ellenőrizni lehet a fej­lesz­tés szük­sé­ges­ségét. Ahhoz azonban, hogy megkönnyítsük a beruházásokat, a felhalmozási folyamat újra­indí­tását, olyan szabályo­zásbeli és intézményi változtatások szükségesek, amelyek biztosítják az el­gondolt beruházásoknak a piaci értékítélet szerinti kemény szelekcióját.

Bonyolultabb kérdés a tár­sa­dal­mi közös fogyasztás kezelése. Ebben a tekintetben, néhány prioritástól eltekintve, indokolt a legszigorúbb taka­rékosság. Az oktatás és az egészségügy területét kivéve, csökkenteni kel­lene az intézményi kiadásokat, ami forrásokat szabadítana fel a vállala­ti beruházások céljaira. Gyorsabb ütemben és szélesebb körben kellene a költ­ség­ve­tési intéz­mé­nyeknél bevezetni, illetve kiterjeszteni – többek kö­zött – a vállalati gazdálkodás elemeit, azt, hogy az intézmények szert te­hessenek a költségeik fedezetéül szolgáló árbevételre. Az ár­bevétel elő­ször fedezhetné az intézményi tevékenység gaz­da­ságilag indokolt bőví­tését, később pedig lehetővé tehetné a költ­ség­ve­tési támogatások folyama­tos helyettesítését.

Végig kellene gondolni egész eddigi szociálpolitikánkat. Amikor a mai szociálpo­li­ti­kai rend­szert kialakítottuk, és az erre vonatkozó kötelezettsé­geket elvállaltuk, általános piaci kon­junk­túra volt, és a magyar gaz­da­ság dinamikusan növekedett. Miután a körülmények lé­nye­ge­sen megvál­toztak, az akkori vállalásokat egyszerűen nem lehet to­vább­ra is vállalni. Ez szá­munk­ra objek­tív követelmény, akár tudomásul vesszük, akár nem. Nem tudjuk pl. szinten tar­tani az egyéni nyugdíjak és a családi pótlé­kok reálértékét anélkül, hogy kénytelenek ne lennénk emiatt folya­mato­san csökkenteni a bérből és fizetésből élők reálbérét. Elsősorban itt kelle­ne értel­mes vál­toz­tatást végrehajtani, olyan megoldásokkal, amelyek ta­lán a korhatár emelése nélkül is végre­hajthatók. Elképzelhető pl., hogy az 55, illetve 60 év felett eltöltött szolgálati idő után a nyug­díj 1-1 szá­zalékponttal növekedhessen, továbbá, hogy a nyugdíj maximuma a mai 75% helyett 80-85%-ban legyen rögzítve. A passzív életszakasz így lé­nyegesen lerövidülne, és ez meg­könnyítené az egyéni nyugdíjak reálér­tékének megőrzését.

2. Az 1988-1990 közötti szakasz

Az 1988-1990 közötti periódusban enyhülhet a hiteltörlesztési kötelezett­ségekből következő külső nyomás, kialakulhatnak a feltételei annak, hogy a konszolidációs periódus befejezésével meg­alapozhassuk a gaz­da­sági nö­vekedést. Ehhez azonban nemcsak az 1984-1988 közötti túlélési periódus sikeres lezárása szükséges, hanem az is, hogy az említett időszakban fel­vett hite­leknek viszonylag kedvezők legyenek a lejárati feltételei. Törlesz­tésük ne emelje meg az 1988-1990 közötti törlesztési kötelezettségeket, azaz a magas törlesztési kötelezettségekkel járó szakasz ne folytatódjék az 1987-1988 utáni években. A túlélés szempontjából az is megoldás, ha összetorlódó és egyre gyarapodó adósságainkat magunk előtt görgetjük. Tulajdonképpen ez történt az elmúlt egy-két évben. Ilyen helyzet azon­ban állandósítja a válsághelyzetet, sebezhetővé és törékennyé teszi a vi­szonylagos stabilitást, és mennél hosszabb ez az időszak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy törés nélkül a helyzet nem konszolidálható.

Az 1988-1990 közötti szakaszban sem lehet eltekintem attól a szükségszerű és racionális állásponttól, hogy a gaz­da­sági növekedést a legszigo­rúbban alá kell rendelni a külső egyensúlyi követelményeknek. Ebből az következik, hogy növekedésre csak akkor számíthatunk, ha növelni tud­juk gaz­da­ságosan megtermelhető exportunkat. Ezt a gaz­da­ságosan ex­portképes termékek előállításának növelése révén lehet megvalósítani. A gaz­da­sági növekedés 1988-1990 közötti feltételeinek felrajzolása ma még erősen hasonlítana a jósláshoz. Nagyjából annyit tudhatunk, hogy mek­kora bizonytalansággal kell számolni. A recesszióból való kilábalás so­rán tűnik majd ki, hogy a fejlett tőkés országok, vagy egyes fejlődő orszá­gok milyen tech­ni­kai és tech­no­ló­giai újdonságokkal lépnek elő, emiatt mi­lyen piacokon és milyen termékeknél éleződik ki a kon­kurencia, milyen piacokról szorulhatunk ki végleg, hol van remény arra, hogy pozíciónkat meg­tartsuk vagy bővítsük. Minthogy ma a változásokat felmérni rendkí­vül nehéz (makroszinten külö­nösen), csak arra törekedhetünk, hogy na­gyon gyenge lábakon álló adaptációs készségünket vala­melyest fejlesszük.

Kissé konkrétabban lehet körvonalazni a gaz­da­sággal szemben tá­masztható ama követel­mé­nyeket, amelyeknek – többé-kevésbé kedvező esetben – eleget tudunk tenni. Elsődleges cél­ként azt kell kitűzni, hogy törékeny egyensúlyi helyzetünket megszilárdítsuk, gaz­da­ságunk sebez­he­tőségét enyhítsük. Ennek elsődleges eszköze, hogy kritikus szintre csök­kent deviza­tar­ta­lé­kain­kat megfelelő nagyságúra töltsük fel. Ez újra meg­teremthetné számunkra a manőverezés feltételeit, képessé tenne bennün­ket arra, hogy kisebb-nagyobb kedvezőtlen fejleményeket a gaz­da­ság kü­lönösebb zavarai nélkül átvészeljünk. Gyakorlatilag arról van szó, hogy az 1988-1990 között esetleg keletkező diszponibilis forrásainkat elsősor­ban tartalékok képzésére, tartalékaink feltöltésére kell fordítani. Mindeb­ből végső soron az következik, hogy belátható időn belül reálisan nem le­het számolni a belföldi végső felhasználás dinamikus növelésével.

A legsúlyosabb, legtöbb megrázkódtatással járó feladat az, hogy kikényszerítsük a ter­me­lés valóságos gaz­da­ságosságának növelését, a gaz­da­ságossági kritériumok szerinti struktúra­át­ala­ku­lást. Ennek a feladat­nak a teljesítése eddigi módszereinkhez képest a legradikálisabb változta­tást igényli. Szakítanunk kell azzal, hogy különféle költ­ség­ve­tési újrael­osztási mód­sze­rek­kel volta­képpen nivelláljuk a vállalatok, szövetkezetek helyzetét, a jól működök jö­ve­del­mé­nek el­vo­ná­sával azok fejlődési lehető­ségét akadályozzuk, a gyenge teljesítő-képességűeket pe­dig tá­mo­ga­tás­sal konzerváljuk. Meg kell engednünk a vállalatok és szövetkezetek jövedel­mének a ha­té­kony­ság alapján történő differenciálását. Teljes mértékig át kell gondolni támogatási po­li­ti­kán­kat, és egyre nagyobb teret engedni a közgaz­da­sági racionalitásnak. Tisztában kell lenni az­zal, hogy ez át­me­netileg veszteségeket okozhat. Nagy a valószínűsége annak, hogy a gaz­da­ság­ta­lan ter­me­lés vissza­szorítását nem leszünk képesek ugyanolyan ütemben pótolni a gaz­da­ságos ter­me­lés fej­lesz­té­sé­vel, következésképpen egy átmeneti időszakban számolnunk kell ter­me­lési és ér­té­ke­sítési ki­esé­sek­kel. Ezt a törékeny egyensúlyi helyzetet a gaz­da­ság sebezhetősége mi­att 1988-ig nem­igen vál­lal­hat­juk (sajnos, a nem gaz­da­ságos exportra is szükségünk van), de kevésbé ki­éle­zett hely­zet­ben talán lehet folyamato­san arra is tartalékot képezni, hogy a struktúra­át­ala­ku­lás át­me­neti vesz­te­sé­geit, többletköltségeit vállalni tudjuk. Ebben a tekintetben messze­menően nem­csak köz­gaz­da­sá­gi kérdésről van szó. Meg kell tudnunk bir­kózni azzal a feladattal, hogy gyá­rakat zárjunk be, hogy az átmenetileg munkanélkülivé válók helyzetén segítsünk, biztosítsuk meg­élhe­té­sü­ket, amíg új­ra el nem helyezkednek, illetve tegyük lehetővé számukra az át­képzést, a szak­ma­vál­toz­ta­tást.

Az 1988-1990 közötti periódusban – kedvező esetben – elérjük azt a mélypontot, ami után megindulhat valamelyes gaz­da­sági növekedés, ki­alakulhatnak a feltételei annak, hogy a bel­földi végső felhasználás folya­matosan emelkedni kezdjen. E mélypont után sor kerülhet az álló­ala­pok korszerűsítésének újraindítására és az életszínvonal szerény mértékű eme­lésére. Erre ked­ve­ző esetben, tehát meghatározott feltételek bekövetkezése mellett kerülhet sor. E feltételek – messze­menően nem teljes körű –felso­rolása talán a következő lehet:

* Számunkra is kihasználhatóan alakul a tőkés relációjú export növe­lésének lehe­tő­sé­ge, megszűnik, esetleg megfordul az a folyamat, hogy a világkereskedelemben való részvételi ará­nyunk csökken.

* Az érzékelhető exportnövekedés megalapozza az import növelésének lehetőségét, az pedig újra lehetővé teszi, hogy szerény mértékben, az ésszerűség szempontjait messzemenően fi­gye­lem­be véve, külső forrásbevo­nást alapozzunk meg, illetve, hogy az adósságszolgálatot csak kisebb rész­ben teljesítsük aktívumokból.

* A gaz­da­ságirányítás rendje átfogóan olyan közgaz­da­sági környeze­tet teremt, amely ki­kény­szeríti a termelékenység növekedését, a ter­me­lés, az értékesítés és a felhalmozás hatékony­sá­gá­nak növelését.

* A jövedelmi arányok és a fogyasztói árarányok racionális fogyasztói szerkezetet hoz­nak létre, következésképpen az exportérdekek, illetve a bel­ső piac egyensúlyához fűződő érde­kek jól harmonizálhatok.

A felsorolt feltételek kialakítása részint elhatározásainktól függ, ré­szint azonban tő­lünk független folyamatoknak lehet az eredménye. Bár­hogy alakul is azonban a külső helyzet, a tő­lünk függő lépéseket meg kell tenni, mert kedvezőtlen fejlemények esetén is könnyebb elviselni a ter­heket akkor, ha a gaz­da­ságban érvényesülnek a racionalitás szempont­jai. A gaz­da­sági racio­nalitás – minden körülmények között – hosszútá­von stabilizáló tényező.

***

Az 1980-as évek első felében – évekkel a fenti ta­nul­mány megírása előtt – történt egy előzmény és következmény nélküli epizód. Egész napos értekezletre kaptunk meghívást a Szabadsághegy egyik ki­sebb szál­lo­dá­já­ba. Amikor gyülekeztünk, láttam, hogy – államtit­kári vagy miniszter­he­lyet­te­si szin­ten – ott az egész kormány. Az­tán megjelent Csikós Nagy Béla ^[10], az Árhivatal elnöke. Megnyitó­jában el­mond­ta, hogy megbízást kapott olyan komplex terv kidol­gozására, amely alkalmas meg­oldani a gaz­da­sági feszültségeket. Vázolt egy elképzelést, amiben ár-, bér-, és valuta­reform szerepelt, valamint elmondott egy nagyvonalú beruházási programot. Végül hozzátette, hogy ezek végrehajtásának finanszírozását külföldi hite­lek pótló­la­gos felvételével kell megoldani. Az első hozzászólásokra nem figyeltem, azt próbál­tam megfogalmazni, hogy az egész elgon­dolás meddő, mert finanszírozhatatlan. Szót kaptam, és elmond­tam a véleményemet, amire Csikós úgy reagált, hogy az általam elmondottakról ne nyissunk vitát, ne tereljük el az érdemi ügyek­ről a figyel­met. Ekkor Madarassy közbeszólt, hogy a Tenner által elmondottaknál aligha lehet érdemibb ügy. Ezt Csikós elengedte a füle mellett. (Bennem pedig forrt a düh.) Az ebéd után (az ide­gességtől nem bírtam enni) kimentem sétálni és cigarettázni, ami­kor valaki belém karolt. Csikós Nagy volt, kérte, hogy pontosan magyarázzam el azt, amiről a hozzászólásomban beszéltem. Úgy hiszem, elég pontosan vissza tudom adni, amit akkor elmondtam.

Ma­gyar­or­szág adósságszolgálati kötelezettsége (az adott évre esedékes hitel­tör­lesztés és kamatfizetés együttes összege) akkori­ban 1-1.1 milliárd dollárt tett ki. Ezt az összeget mindenképpen külföldi hitelekből kellett előteremteni, mert ha le­he­tett is vala­mennyi aktívumra számítani a külkereskedelem és az idegenfor­galom ré­vén, ezt általában a saját (többnyire kényszerű) hitelnyúj­tásunk (rubel viszonylat, il­let­ve egyes fejlődő országok) emésztet­te fel. Ma­gyar­or­szág hitelfelvevő képessége (ka­pa­citása) – az or­szág méreteit, gaz­da­sági helyzetét figyelembe véve – természete­sen limitált: egy-egy konzorciális hitel felvétele kb. 3-4 hónapot vesz igénybe és egy­szer­re csak egy ilyen hitel szervezésére van lehetőség. Magának a hitelnek az összege ked­vező esetben, 300 millió (kivételesen és ritkán 400 millió) USD lehet. Reálisan tehát a legjobb esetben is csak azzal számolhatunk, hogy az ilyen for­rásokból 1 milliárd új dollárhitelhez juthat az ország. Ehhez képest minden olyan elképzelés, amely további jelentős forrásbevo­nással számol, irreális.

Csikós Nagy szemmel láthatóan megdöbbent, én pedig azon cso­dálkoztam, hogy ennyire tájékozatlanul merészelt belevágni ebbe a vállalkozásba, amelyre – mint mondta – „a legfelső pártszervtől kaptam külön, személyre szóló megbízást”. A délutáni vitát Csi­kós Nagy úgy vezette, mintha délben nem beszéltünk volna egy­más­sal. Aztán nem lett folytatás.

Egy másik epizód valamikor 1986. szeptember táján. Faluvé­gi Lajos minisz­ter­elnök-helyettes, az Állami Tervbizottság elnö­ke, államtitkári egyeztető értekez­le­tet tartott az 1987. évi népgaz­da­sági tervről. Röviden üdvözölte a résztvevőket, majd átadta a szót Hoós János tervhivatali államtitkárnak, és távozott. Hoós né­hány mon­dat­ban elmondta a főbb előirányzatokat, és megnyitot­ta a vitát. Elsőként Ma­da­rassy Attila szólt hozzá. Kifejtette az ál­lami költ­ség­ve­tés összeállításakor követett leg­fon­to­sabb elveket, és pontról-pontra kiemelte a terv és a költ­ség­ve­tés ellent­mondá­sait. Befejezésül azt javasolta, hogy az értekezlet hallgassa meg „a Tennert, aki majd elmondja az MNB álláspontját”. Azonnal szót kaptam, és egy kb. húsz percig tartó előadásban bemutattam: a terv és a valóságos lehetőségek között akkora tá­vol­ságok vannak, hogy az előterjesztett anyagot nem lehet reális tárgyalási alapnak tekinteni. Minthogy e tárgyalás előtt a terv ügyeit – előterjesztésem alapján – az MNB elnöksége is megvitatta, minden számszerűség, érvanyag a fejemben volt, nem volt szükség a jegyzeteim felhasz­nálására. A hozzászólásomat dermedt csend­ben hallgatták végig, a résztvevők túlnyomó többsége most találkozott először a kül­ső pénzügyi egyensúly, illetve egyensúlytalanság valóságos, kozmetikázatlan hely­ze­té­nek bemutatásával.

A vita – szinte mindenki hozzászólt – már vagy három órája tar­tott, amikor Hoós összefoglalta a következtetéseket. Máig is em­lékszem rá. „Hát akkor, elv­társak, tudjuk, hogy mi most az előt­tünk álló feladat. Csütörtökön van kormányülés, tehát szerdán a kormány tagjainak meg kell kapniuk az anyagot. Ehhez ma este tíz óráig mindent véglegezni kell, hogy a nyomtatás és a kötés reg­gelre elkészüljön, mert reggel kilencre le kell adni az egészet az ÁTB titkárságán. Minden világos, elvtársak? Van valakinek eset­leg kérdése?”

Jelentkeztem, és a következőket mondtam: „Hoós elvtárs! Nem tudom el­hin­ni, hogy az elhangzott három órás vitából te csak annyit szűrtél le, hogy mikor kell a nyomdába adni az anyagot! Bejelen­tem, hogy az MNB ellenvéleménnyel él, ennek a szövegét azonnal átküldőm.” Hoós válasz nélkül bezárta az értekezletet, és kirohant.

Amikor visszaértem a Bankba, azonnal lediktáltam (gépbe mondtam) az MNB ellen­véle­ményének szövegét, és bejelentkez­tem Tímárhoz. A titkárnő azt mond­ta, visszaszól, mert a főnők ép­pen telefonál. Negyedóra múlva bemehettem. Ti­már mogorván fo­gadott: „Mi a fenének kellett neked összekapnod a Hoóssal?!” Vá­laszolni akartam, de Tímár leintett. „Ne válaszolj, ez költői kérdés volt, illetve egy ko­moly figyelmeztetés, érted?!” „Igen, értem.” – vá­laszoltam. Tímár elolvasta a szö­ve­get, egy mondatot kihúzott be­lőle azzal, hogy azt majd szóban fogja kifejteni.

Végül egy harmadik epizód. Szűk körben folyt egy vita az egyen­súlyi hely­zet­ről. A résztvevők: Balassa Ákos (az Országos Tervhi­vatal főosztályvezetője), Mada­ras­sy Attila, Ballai László, a Párt­központ gaz­da­ságpo­li­ti­kai osztályának vezetője, Né­meth Miklós, a KB gaz­da­ságpo­li­ti­kai titkára és jómagam. Hosszas vita után el­fo­gad­tuk az általam nagyon részletesen kifejtett helyzetértékelést, nevezetesen, hogy nem sza­bad olyan tervet elfogadni, amely az eladósodás fokozásával számol. Né­meth Miklós megígérte, hogy ezt az álláspontot fogja képviselni a Politikai Bi­zott­ság kö­vet­kező ülésén. Már másnap értesültem róla, hogy Németh, többek el­len­zésével szem­ben (hogy ezek kik voltak, arról nincs tudomásom), kiállt a to­váb­bi el­adósodás mel­lett.

Közben riadtan kellett tapasztalnom, hogy a KGST országok gaz­da­sági együtt­működésében sűrűsödnek és szélesednek a repe­dések. Külkereskedelmi ber­kek­ben már a 60-70-es évektől törté­netek keringtek arról, hogy a tőkés piacokon a cseh­szlovák cégek keményen versenyeznek a többi szo­ci­alis­ta országgal, és nem haj­lan­dók semmiféle kooperációra. Ez mindenki számára előnytelen volt, mert letörte az árakat, megnövelte az amúgyis folytonosan emelkedő exporttámogatási igényt. A 80-as évek elejétől a szovje­tekkel való árucserét egyrészt megterhelte az, hogy nekik gyár­tott exporttermékeink tőkés importhányada – követelésüknek meg­felelően – nö­vekedésnek indult, másrészt a Szov­jet­unió Ma­gyar­or­szággal szemben egyre nö­vek­vő adósságot halmozott fel. Erre nem lehetett úgy reagálni, hogy csökkentjük a szállí­tásainkat, mert ugyan ki másnak adhattuk volna el – finoman szólva – nem ki­mon­dottan világszínvonalú exporttermékeinket. (Egyes délamerikai, afrikai or­szá­gok­kal ugyan nőtt a forgalom – természetesen csak hitelre, mert ha volt pénzük, akkor nem tőlünk vásároltak.) Ezzel párhuzamosan, a kőolajkontingenseket a Szov­jet­unió évről-évre csökkentette. Látnom kellett, hogy a szo­ci­alis­ta inter­nacio­naliz­mus és szolidaritás, a szo­ci­alis­ta országok közötti kooperáció miként válik üres jel­szó­vá. Egyik moszkvai tárgyalásomon az ottani kol­légám nyíltan kimondta: „Önök nem szolidárisak velünk, tőlünk követelnek segítséget, miközben önöknél az élet­szín­vonal sokkal magasabb, mint nálunk, nem is szólva az áruellátásról.” Ebben a meg­állapításban volt igazság, ezért nem reagáltam, pontosabban szólva, a papír­jai­mat bámulva „kussoltam”. Egyszer a Gazdasági Bizottság ülésén is szóba került ez a téma, de Marjai nem volt haj­landó vitát nyitni róla.

A helyzet persze nem volt ismeretlen az apparátusok körében, ezért már nem is csodálkoztam azon, hogy magas beosztású ve­zetők (az alacsonyabb beosz­tá­súak­ról nem is szólva) meglehető­sen gyakran tettek, hol óvatosan, hol eléggé nyíltan, pejo­ratív meg­jegyzéseket az „oroszokra”. Valószínűleg Moszkvában sem ítélték a kap­csolatokat felhőtlennek, ennek tulajdonítottam, hogy a lik­viditási válság leg­kri­ti­kusabb napjaiban éppen egy szovjet bank mondott fel egy 400 millió dolláros betétet. A Bank of China (a kí­nai külkereskedelmi bank), miután jeleztük nála likvi­di­tási nehéz­ségeinket, haladéktalanul elhelyezett a Magyar Nemzeti Bankban egy nagy összegű – úgy emlékszem, lejárat nélküli – betétet. (Nincs kizárva, hogy ez az utol­só szalmaszál mentette meg az országot a fizetésképtelenségtől.)

Csatlakozásunk a Nemzetközi Valutalaphoz és a Világbankhoz tulaj­don­kép­pen két menetben történt meg. Először tisztázni kellett a magyar gaz­da­ságra vonat­kozó adatokat, és prezentálni őket a nemzetközi szabványoknak megfelelően, majd el­kezdődtek a tár­gyalások az első készenléti (stand by) hitel felvételének fel­té­teleiről. Közben, mintha mi sem történt volna, a hagyományoknak megfe­lelően ké­szültek a népgaz­da­sági tervek, amiknek a valóságos hely­zethez alig volt közük. Falu­végi, miniszterelnök-helyettes, az Álla­mi Tervbizottság elnöke, a maga rend­kí­vül erőszakos módján át­erőltette ezeket a papiros-terveket, az eladósodás ellen­zőit pedig kiszorította végül a döntési mechanizmusokból.

A 80-as évek közepétől a racionális érvelést, különféle retorikai kifejezések kezd­ték egyre inkább helyettesíteni. (Erre korábban is volt példa, de nem ennyire fel­tű­nően.) Valamelyik éves terv tár­gyalásakor hangzott el Faluvégi utasítása, hogy a terv jelöljön meg „kitörési pontokat”. Amikor Balassa főosztályvezető ezt elmond­ta, fi­no­man szólva nagy lett a derültség – magyarán: röhögés kö­zepette valaki be­mond­ta, hogy „az őrület fog kitörni rajtunk”. Va­lójában sohasem derült ki, hogy mik és hol vannak a kitörési pon­tok. Egy másik közszájon forgó legenda arról szólt, hogy a kül­föl­di hiteleket kizárólag olyan, gyorsan megtérülő beruházások fi­nanszírozására vesszük fel, amelyek bővítik az ország tőkés relá­ciójú exportkapacitását. Erre külön hitelkonstrukciót is meghirde­tett az MNB. Néhány tucat ilyen hitelt meg is ítéltek, külön­böző vállalatok részére. E hitelek felhasználásának valóságos eredmé­nyeiről – legalábbis 1988-ig – nem állt rendelkezésre értelmezhe­tő információ. A legnagyobb össze­gű exportfejlesztő hiteleket fel­vevő nagyvállalatoknál az elvégzett beruházások gaz­da­ságossá­gi vizsgálatát nem végezték el, illetve elhárították az ilyen vizsgá­latok prog­ramba vételét. Az érv mindig az volt, hogy a megvaló­sult beruházás egy na­gyobb programnak csak egy része, követke­zésképpen önmagában nem vizsgál­ha­tó; befejezett (komplett) fej­lesztéssel viszont sohasem lehetett találkozni.

A nemzetközi pénzügyi szervezetekhez való csatlakozás, amint várható volt, új­ra megnyitotta a hitelpiacokat Ma­gyar­or­szág szá­mára. A lehetőséggel élve, minden el­fo­gad­ható feltételű hitel fel­vett az ország. A hitelek felhasználása zömmel a ko­ráb­ban felvett hitelek adósságszolgálatának (kamat+törlesztés) teljesítésére szol­gált, il­let­ve a tár­sa­dal­mi közös fogyasztást finanszírozta. Az adós­ságcsapda – vagyis az a hely­zet, hogy az újonnan felvehető hitelek egyre kevésbé fedezik az adós­ság­szol­gá­latot –, fokozatosan ugyan, de gyorsuló ütemben alakult ki.

V. A bankrend­szer átalakítása

Az IMF tárgyalásokon – legalábbis azokon, amelyeken részt vet­tem – nem hang­zot­tak el követelések arra vonatkozóan, hogy a gaz­da­ságban rend­szerszerű változásokat kell végrehajtani. Talán egy kivétel volt, amikor a kötött és a szabad árak arányának meg­változtatását akarták belefoglalni a szándéklevélbe (letter of intent). Ké­sőbb azonban az ország vezetése – mintegy felismerve a nem­zetközi trendekhez való igazodás fontosságát – „magától'' átala­kította az adórend­szert, bevezette a sze­mé­lyi jövedelem adóztatá­sát. Az intézkedésnek éppenséggel lehetett volna haté­kony­ság­nö­velő hatása, ez azonban más – az előbbiekben már tárgyalt – okok követ­kez­tében nem realizálódott. Az IMF-delegációk egyik tagjá­tól sem hallottam még enyhe célzást sem arra, hogy elégedetlenek lennének az egyszintű bankrend­szerrel. Ezt az igényüket más úton hozták a magyar vezetés tudomására. A fogadtatás magyar rész­ről meglepően pozitív volt. Valószínűnek tartom, hogy Faluvégit és po­li­ti­kai körét zavarhatta „túlhatalmával” az MNB, amely min­dig kiállt a pénzügyi egyen­súly mellett, a hitelezést pedig mono­polizálta, és nemcsak hirdette, de követ­ke­ze­te­sen érvényesítette is hitelezési gyakorlatában a szigort.

A lazítási kísérletnek már korábban is voltak jelei. Az MNB, mint országos ha­tás­körű szerv, a Minisztertanács felügyelete alatt állt, a felügyeletet a Miniszter­ta­nács elnöke gyakorolta. Faluvégi, majd Hetényi is, többször próbálkoztak azzal, hogy a felügyelet jogát rájuk, mint a Minisztertanács tagjaira ruházzák. Tímár, aki tag­ja volt a Központi Bizottságnak, sikeresen hárította el ezt a manővert. A két­szin­tű bankrend­szer kialakítására – az MNB határozott tilta­kozása ellenére – PB-döntés szü­letett, a munka irányításával pe­dig Hetényit bízták meg. Az MNB hitel­fő­osz­tályai­nak vezetői, kü­lönösen a hitelezési területekkel foglalkozó elnökhelyettesek, lel­kesen üdvözölték az elhatározást, mert arra számítottak, hogy ők lesznek az új bankok elnök-vezérigazgatói, megnő a jövedelmük, és – minthogy nagy pénzek fölött fognak rendelkezni – bekerül­nek az elit magvába. Ennek a lépésnek a rom­bo­ló hatása az „új” bankok megjelenése után azonnal jelentkezett. Megindult a hitel­ex­pan­zió, folytatódott az eladósodás. Az MNB – szinte minden­kivel szembefordulva – küzdött a felelőtlen pénzkibocsátás ellen, mígnem a Németh-kormány le nem váltotta az egész vezetést. Az 1989 utáni privatizációs hullám, majd az Antall-kor­mány­zat ál­tal elkerülhetetlennek minősített bankkonszolidáció szoros össze­füg­gés­ben lehetett egyes bankvezetők minden ésszerű magya­rázatot nélkülöző hirtelen meg­gazda­godá­sával. A 90-es évek ele­jén készült egy kimutatás a befagyott (vissza nem térülő) hitelek­ről, odaítélésük időpontja szerint. Kitűnt, hogy a „befagyott” hite­leknek csupán 40 százaléka származott a rend­szerváltás előtti kor­szakból, több­sé­güket már az új kereskedelmi bankok helyezték ki. (Az MNB egykori elnöke, Bartha Ferenc – korábban a Marjai ve­zette Gazdasági Bizottság titkára – és Demján Sán­dor, az újonnan alakult Magyar Hitelbank elnök-vezérigazgatója, ma a Trigránit cég vezetői, a leggazdagabbak közé tartoznak.)

Miközben folyt a bankrend­szer átszervezése, egy napon Tímár titkárnője te­le­fo­nált, hogy a főnök 7 órára vár. Tímár mogorva és szemmel láthatóan ideges. „Ol­vasd el ezeket” és a kezembe nyom egy paksamétát. Az első anyag a számviteli fő­osz­tály vezetőjének jelentése arról, hogy az elmúlt negyedévben a deviza­kon­ver­zió­kat végrehajtó úgynevezett dealing-room 400 millió dollár veszteséget hal­mo­zott fel. A jelentés részletesen, tranzakciónként és napokra bontva tartalmazta az adatokat. A másik anyag a dealing-room ve­zetőjének, a „válaszát” tartalmazta. A válasz lényege az volt, hogy a dealing room másként tartja nyilván a tranzakciókat, mint a szám­viteli főosztály, és az eltérés ebből a különbségből adódik, valójá­ban nincs veszteség. (Az érvelést hosszadalmas és bonyolult ma­tematikai levezetés „bizonyította”.) Tímárnak azt mondtam, érzé­sem szerint a levezetés hamis, de az egészet át kell számolnom ah­hoz, hogy konkrét választ tudjak adni. Timár megkért, hogy reggelre legyek kész a munkával, és meghagyta, hogy senkivel sem beszélhetek a dologról.

Az egészen pontos részletekre már nehezen emlékszem vissza, de a lényeges, az ügy érdemi részét érintő momentumokat vissza tudom idézni. Először is elvileg le­hetetlen volt a veszteség, mert a dealing-room és egy vezető angol cég között volt egy érvényes szerződés, amely szerint mi követjük az ő üzleti tevékenységüket, en­nek fejében a nyereséget megosztjuk velük, az esetleges veszte­séget pedig az ango­lok teljes egészében megtérítik nekünk. Ez a megállapodás egy meghatározott nagy­sá­gú üzleti volumenre léte­sült. Amikor az MNB elnöksége tárgyalta az erről szóló elő­ter­jesz­tést, a dealing-room vezetője azt fejtegette, hogy a meghatározott vo­lu­ment meghaladó üzleteknél is követni fogja az angolokat, így a nyereséget, amelyet ezek az üzletek hoznak, nem kell megoszta­ni az angol üzlettársakkal. Az elnökség el­fogadta az elgondolást.

A dealing-room vezetőjének válaszából rendkívül érdekes meg­állapításokat le­he­tett levonni. Elsősorban kiderült, hogy a veszte­séget okozó ügyletek leszűkíthetők két cégre, csak az ezekkel kö­tött üzletek voltak veszteségesek. Másfelől kitűnt, hogy a követé­si elv szerinti üzletek között még véletlenül sem akadt vesztesé­ges ügylet, ami ezres nagyságrendű tranzakciószám esetén telje­sen valószínűtlen. Soronként át­bön­gész­tem a számviteli főosztály jelentését, és sikerült megállapítanom, hogy a vesz­teséges üzlete­ket átkönyvelték, mégpedig a velünk szerződött angol cég szám­lá­já­ról az MNB számlájára. Így a veszteség megtérítésétől az an­gol cég megszabadult, azt az MNB-nek kellett lenyelnie. Az ango­lok pedig nyilván meghálálták a szíves­séget. Tímár másnap reggel kétségbeesetten hallgatta a beszámolómat, amit saját kézzel írt ki­mutatásaimmal bizonyítottam. Megkérdezte: „mit csináljak?”. Ta­ná­csom­ra ráírta az anyagra: „Fekete e! Ez a Te szakterületed, fog­lalkozz vele. T.” A történetnek nincs folytatása.

Az IMF követelései (ahogy ők nevezték, tanácsai) a maguk mód­ján racio­ná­li­sak voltak, mert alapjában bankszerűen gondolkod­tak: gondoskodni akartak hiteleik meg­térüléséről, a ter­me­lés és for­galmazás hatékonyságának növelését szorgal­maz­ták, és olyan fo­gyasztói struktúra kialakítását akarták elérni, aminek révén csök­ken­het az alapvető importigény, illetve több árualap állhat az ex­port rendelkezésére. A körmönfont fogalmazás mögött az a meg­fontolás állt, hogy emelkedjen a háztartási energia árszintje (ener­giatakarékosságra ösztönözve a lakosságot), s hogy legyenek lé­nyegesen magasabbak az alapvető élelmiszerek árai (csökkenjen a fogyasztás, ma­rad­jon több árualap az exportra).

Az IMF szándékai beleüköztek a pártnak az élet­színvonalra vonatkozó el­vei­be. Kádár kijelentette: „olyan terv, ami nem irányoz­za elő az életszínvonal legalább öt százalékos emelkedését, nem fogadható el. Az öt százaléknál kisebb élet­szín­vo­nal-emelkedést a tömegek nem érzékelik.” Azután hozzátette: „Ha az elvtársak nem tudnak ilyen tervet készíteni, meg fogom találni azokat, akik ké­pesek rá.” Meg is ta­lál­ta ezeket az „elvtársakat”, aztán ezek meg­találták a többieket. Fekete János is „meg­értette az idők szavát”: felkereste Kádárt, és felkínálkozott, hogy ő majd vál­lal­ja ennek a tervnek a finanszírozását. Az eladósodás folytatódott.

Ami ezután következett, az már a közelmúlt.

VI. Következtetések

Ha a diagnózis jó, ebből még nem következik a helyes terápia. A lehetetlenre vállalkozva, ebben a fejezetben összefoglalom azokat a gondolatokat, amelyek év­ti­ze­dek óta foglalkoztatnak a ka­pi­ta­liz­musból a szocializmusba vezető átmeneti kor­szak gaz­da­sági ha­tékonyságával kapcsolatban.

1/ Azt gondolom, hogy a marxi újrater­me­lési elmélet az átme­neti korszakra feltétlenül érvényes, sőt, ezt az elméletet általános érvényűnek lehet tekinteni. Ezt a gondolatot kifejtettem kandidá­tusi értekezésemben, és a marxi kétszektoros modell alapján be­mutattam, hogy a tőke szerves összetételének folyamatos növe­lése és a tech­ni­kai eljárások folyamatos fejlődése mellett is lehet­séges a gaz­da­sági nö­ve­ke­dés­nek olyan útja, amely összhangban van a maximális fogyasztással. A modell mű­kö­dő­képes­ségét ma­tematikailag is bizonyította Gerő Péter barátom. A „tervszerű, ará­nyos fejlődés törvénye”, amelyet Sztálin fogalmazott meg, a mar­xi újrater­me­lési el­mé­leten alapul, és a gyakorlat nyelvére lefordít­va azt jelenti, hogy a leg­erő­tel­je­seb­ben a ter­me­lő­esz­közök ter­me­lését szolgáló ter­me­lő­esz­közök ter­me­lését kell növelni. Ezt köve­ti a fogyasztási cikkek ter­me­lését szolgáló ter­me­lő­esz­közök ter­me­lése. A sor­rendben a harmadik: a fogyasztási cikkek ter­me­lése.

Amikor ezzel a természetes sorrenddel – a marxi gaz­da­ság­tan egyik sarkalatos tételével – szakítottak, a for­ra­dal­mi folya­mat megtört, az átmeneti gaz­da­ság a stag­ná­lás állapotába került. Ilyen körülmények között megkérdőjelezhetővé vált a szo­cia­listá­nak mondott rend­szerek létjogosultsága, minthogy alapvető funk­ciójukat, a ka­pi­ta­liz­musénál hatékonyabb gazdálkodást, nem va­lósították meg. Ennek ellenére a szo­ci­alis­ta tábor, amely az ötve­nes évek elején a világ egyhatodát tette ki, gaz­da­sá­gi­lag, a tech­nológia fejlődő képességét és bizonyos területeken az elért fejlett­ségi szin­tet illetően is versenyképes volt a kapitalista világgal. Az egyhatod együtt képes volt az önellátásra, nem függött a kapita­lista világtól. Ha a további küzdelem, amely a tech­ni­kai fölényért folyt, meg nem törik, az élet­szín­vonal­beli elmaradás is ledolgoz­ható lett volna.

2/ Kompromisszumokat, amelyek a történelmi folyamatok szem­pontjából csak egy-egy adott pillanatban érvényesek, mondhatni, szigorúan tilos az ideológia rangjára emelni. Ezt már a régi róma­iak is tudták: „Quidquid agis, prudenter agas et respice finem!” ^[11] Ezzel szemben azt ta­pasz­tal­tam, hogy amikor szembesültünk va­lamilyen nehézséggel, a megoldási javaslatok mindig csu­pán a probléma rövidtávú áthidalására irányultak; ha pedig párthatá­rozattá emel­ked­tek, akkor ez automatikusan az ideológia érinthe­tetlen részévé, dogmává lett. Ez a folyamat zajlott le a Nagy Imre féle elgondolásokkal, de főként a Nyers által kép­viselt és keresz­tülvitt gaz­da­sági reformmal kapcsolatban. Aki szembekerült az el­gon­do­lásokkal, azt leváltották, háttérbe szorították, elhallgattat­ták. (A szerencsések a gaz­da­ságirányítás harmadik-negyedik vo­nalában dolgozhattak, zárt körben el­mond­hatták a véleményüket, vitatkozhattak. Még az is előfordult, hogy néha türelmesen meg­hallgatták őket.) A nemzetközi bírálatok sem késztették a vezető­ket arra, hogy ismé­telten átgondolják a megtett lépéseket; mindig „pragmatikusan” reagáltak, a meg­kezdett átalakításokat lelassítot­ták, vagy leállították. Ennek következtében a „reform” lebénult, végül pedig olyan kom­bi­ná­ció jött létre, amely tartalmazta az összes hátrányos következményeket, anél­kül hogy a várt előnyök közül bármelyik is kibontakozhatott volna. ^[12]

3/ Az átmeneti korszak gaz­da­ságpolitikájának kulcskérdése a le­hető leg­szé­le­sebb értelemben felfogott fejlesztés. A korszerű termék előállítása korszerű gyár­tás­tech­nológiát, munkaszervezést követel; a jól megszervezett gyártás pedig megszabja a gyártási folyamat­ban résztvevők (munkások, technológusok, mérnökök, anyag- és készletgazdálkodók) teendőit. A munkavégzés fegyelme, intenzi­tása és minősége, az erre vonatkozó követelmények rend­szere így rögződik mindennapos magatartássá, kialakítva a tár­sa­dal­mi tevé­kenységek nehézségi fokok szerinti hierarchiáját (mér­he­tő, össze­hasonlítható elemeik sorrendjét). A végzett munka mennyisége és mi­nő­sé­ge szerinti elosztásnak, a bérek és fizetések differenciálásá­nak csak ez lehet az alapja. Aki pedig nem végzi el maradéktalanul a munkáját, az vagy hátrább kerül a hier­archiá­ban (a jövedelme csökken), vagy megválnak tőle. A fejlesztés (ha úgy tetszik: a nö­vekvő szerves összetétel melletti felhalmozás), azaz a munka ter­melékenységének sza­kadatlan növekedése révén el lehet kerülni a szinte állandósuló mun­ka­erőhiányt, sőt kialakul a szükségletekhez (a piaci igényekhez) való gyors és rugalmas iga­zo­dás­hoz elen­gedhetetlen mun­ka­erő tartalék (időleges, átmeneti mun­ka­nél­kü­li­ség). Az inten­zív gaz­da­sági növekedés (amelynek alapvető moz­gató ereje a termelékenység növe­kedése) megteremti az átmeneti mun­ka­nél­kü­li­ség humánus kezeléséhez szük­séges forrásokat (se­gélyezés, átképzés, a mobilitáshoz szükséges lakástartalék stb.).

Az átmeneti korszakban – az ezzel kapcsolatos eléggé közkeletű félre­érté­sek­kel ellentétben – a mun­ka­nél­kü­li­ség nem lehet fenye­gető erő. (Sohasem tartottam ér­tel­mesnek a „közveszélyes mun­kakerülés” jogi fogalmát és az „elkövetők” bün­tetését.) Amíg az ember a mun­ka­meg­osz­tás rabja, addig az munkával, a munkavég­zés körülményeivel, a munka honorálásával kapcsolatban mindig lesz jogos elé­ge­det­len­ség. Sok tekintetben a vakszerencsén múlik, hogy valaki készségei, képességei szerinti munkához jut, amely­ben öröme telik. Olyan rend­szert kell mű­köd­tetni (ide értve a nyíl­tan vállalt átmeneti mun­ka­nél­kü­li­séget is), amely elő­se­gí­ti a mun­ka­erő mobilitását, átképzéssel, fejlett munkaközvetítéssel, meg­bíz­ha­tó in­for­má­ciókkal segíti a munkavállalót a számára legmeg­felelőbb munkahely meg­ta­lá­lá­sá­ban.

A Kádár-korszak gaz­da­ságpolitikája ezzel szemben korlátozta a beru­há­zá­so­kat, gátolta a termelékenység növekedését, a nyomott bér­szín­vo­nallal meghiúsította a teljesítményekhez igazodó bérdif­ferenciálást; azzal pedig, hogy a valós mun­ka­nél­kü­li­séget kapun belülivé alakította, gyökerében kezdte ki a munkamorált, akadá­lyoz­ta a rugalmas alkalmazkodást.

VII. Zárszó

Hogyan foglalhatnánk össze mondanivalónk lényegét?

Az 1956-os eseményekre konszolidációs időszak következett, amely nagyjából az 1960-as évek elejéig tartott, és Kádár János ne­vével kapcsolódott össze. Ennek a pe­rió­dusnak a lezárulta után vi­tathatatlan volt Kádár János elfogadottsága, sőt, ké­sőbb a népsze­rűsége is. Amikor Kádár meghalt, Jászai Mari téri ravatalánál na­po­kig hosszú sorok vonultak el reggeltől estig, és százezres tömeg vett részt a te­me­té­sén. (Még­pedig spontán módon, minden közpon­ti szervezés nélkül, sőt: a párt, amelynek vezetése akkor már egyre nyíltabban ellenfor­ra­dal­mi irányt vett, igye­ke­zett meg­aka­dá­lyoz­ni a Kádár melletti rokonszenvnek ezt a tömeges és tu­laj­don­kép­pen váratlan meg­nyilvánulását.) 1956 novemberében még szinte teljes volt Ká­dár elutasítottsága; ha­lá­la­kor már olyan kép élt róla a tömegekben, hogy ő volt a század legnagyobb for­má­tumú magyar politikusa. Minek köszönhette ezt a ki­vé­te­les meg­íté­lést – jóllehet a nevével fémjelzett korszak fiaskóiban alighanem nagyobb szere­pe volt, mint amilyet a körülmények indokoltak volna?

Kádár felismerte, hogy a tömegek a Horthy korszak ka­pi­ta­liz­musának ápo­ro­dott és kegyetlen gaz­da­sági és gaz­da­ságon kívüli kényszereit csakúgy nem kívánják vissza, mint a Rákosi-kor ter­me­lési alapelvét, a fogyasztás kényszerű visszafogásával pá­rosu­ló, feszített ütemű fejlesztést (ami önmegtartóztatást és kemény fe­gyelmet kö­vetelt – legalábbis elvben, mert a gyakorlatban ott sér­tették meg a szigorú kö­ve­tel­mé­nyeket, ahol csak lehetett). Kádár pontosan észlelte, hogy a nép igenis meg akar­ja enni „az aranyto­jást tojó tyúkot”, és igyekezett ennek a kívánságnak eleget ten­ni.

A 60-as évek végére Kádár elérte, hogy nemzetközileg többé-ke­vésbé el­fo­gad­ják, idehaza pedig elfoglalta a po­li­ti­kai centrumot. Eb­ben nyilván köz­re­ját­szot­tak személyi adottságai, puritánsága, egy­szerű beszédmódja (ami ráadásul ka­rak­te­risz­ti­kus volt, és jól, ro­konszenvesen parodizálható). Alapvetően azonban az ér­de­mi po­li­ti­kai lépések jelentették a népszerűségben elért siker tényezőit: az enged­mé­nyek, a nacionalista irányzatok megtörése (az Aczél féle három „t”), a passzív ellen­állás legalizálása („aki nincs elle­nünk, az velünk van”), az osztályszemlélet csendes hát­térbe szorí­tása (az egyetemi felvételeknél a származás szerint megkülönböz­tetés meg­szün­tetése például – ami látszólag az egyenlőség de­mo­kra­ti­kus elvét érvé­nye­sí­tet­te, de gyakorlatilag a jobb módúaknak, a kedvezőbb családi háttérrel rendel­kezők­nek kedvezett). Centrista pozíció volt ez, amely a gaz­da­ságpolitikától kezdve, a tár­sa­dal­mi élet minden területén a kispolgári szemléletet és gyakorlatot erő­sítette (gondoljunk például a vállalati gaz­da­sági munkaközössé­gekre, vagy a háztáji gaz­da­ságoknak nyújtott, korántsem mindig a szo­ci­alis­ta fejlődést szolgáló ked­vez­mé­nyek­re). Ez a po­li­ti­ka el­hanyagolta a fejlesztéseket, fellazította a szükséges teljesítmény­kö­ve­tel­mé­nyeket a gaz­da­sági szereplőkkel szemben, és nyílegye­nesen vezetett a bu­kás­hoz. A Kádár vezette párt, a maga közel egymilliós tagságával, nem élcsapat volt, ha­nem a napi tömeg­igény kiszolgálója.

Semmiképpen sem lehetséges azonban sem a Kádár-kornak, sem általában a ka­pi­ta­liz­muson túlra vezető átmeneti kornak az értel­mezése, ha össze nem ha­son­lít­juk a bukás utáni időkkel, a rend­szerváltás évtizedeivel.

A rend­szerváltás után a privatizálással megszűnt másfél millió munkahely, az aktív korú lakosság fele munkanélkülivé vált, az elnyomorodás tömeges méreteket öl­tött, a tár­sa­dal­mi feszültségek végletesen kiéleződtek. A kul­tu­rá­lis és tudati le­épü­lés, az „ordas eszmék” térhódítása, a kilátástalanság és annak minden kísérő­je­len­sé­ge pontosan szemlélteti, milyen történelmi csapást mért a rend­szerváltás a fej­lő­dés­re. A félgyarmati sorba taszított Ma­gyar­or­szágnak a leghalványabb esélye sincs rá, hogy felemelkedjen, és az adósságcsapdából kimeneküljön. (Sőt, a Kádár-kor adós­ság­ál­lományához képest ötszörösére nőtt az ország adóssága.) Marad a vegetálás perspektívája, nagyon szűkösen mért oxigénnel. Innen eredeztethetők a mai Kádár-nosztalgiák.

JEGYZETEK

^[1] Az Aczél György féle „három t” (tiltani, tűrni, támogatni) módjára fogalmazták meg az elit számára a karrier csúcsát jelentő „négy k”-t: K-telefon, kocsi, Kútvölgyi, Kerepesi. [vissza]

^[2] A központi tervutasításos rend­szer bírálata egyáltalán nem volt új ke­letű ese­mény. Már az 1950-es évek első felében publikált egy feltűnést keltő cikket Péter György, a KSH (a Központi Statisztikai Hivatal) ak­kori elnöke, utána je­lent meg Komái János cikke. [vissza]

^[3] A teljes szöveget „T. Gyuri történetei” című könyvem tartalmazza. (Next-Door kiadó, Budapest 2009. 210-219. o.) [vissza]

^[4] Rés, különbözet, különbség [vissza]

^[5] Joan Robinson „The economics of imperfect competition” (McMillan, London 1933) (A tökéletlen verseny gaz­da­ságtana) [vissza]

^[6] Egy keserű vicc ebből az időből: Kádár János autózik a Váci úton. Egy nagy­üzem mellett elhaladva, megkérdezi a mellette ülő Havasi Feren­cet, a KB gaz­da­ságpo­li­ti­kai titkárát: „Mennyien dolgoznak ebben az üzemben?” Havasi válasza: „Körülbelül a fele, Kádár elvtárs!”. [vissza]

^[7] Akkor eszembe jutott egy regénybeli jelenet. Soames, a vagyon ura, a Forsythe Saga című regény egyik főalakja, találkozik egy elszegénye­dett emberrel, aki végső kétségbeesésében az utcán koldul. Soames ad neki néhány pennyt, aztán – félhangosan – azt mondja: „szegény ör­dög, intézhette volna jobban a dolgait”. [vissza]

^[8] A „Ludas Matyi” vicclap címoldalán jelent meg egy karikatúra, amin egy csinos höl­gyike az üzlet kirakatában javítgatja az ártáblákat, mi­közben az „Éljen Augusztus 20!” feliratú táblán a „20” számot átír­ja „23.50”-re. A lapot bezúzták. Évekkel később szegény Árkus meg­jegyezte egy interjúban, hogy csak egy apró szócska okozta a problé­mát: ők ugyanis azt gondolták, hogy „ez egy jó vicc”, viszont mások szerint „ez nem egy jó vicc”. [vissza]

^[9] Megjelent a „T. Gyuri történetei” című könyvemben. (182-209 olda­lak, Next-Door Kiadó, Budapest 2009.) [vissza]

^[10] Vas Zoltán hozta ki a háborús bűnösök börtönéből 1946-ban. Háború előtti mű­vei: A német honvédő gaz­da­ság irodalma, Bp. 1939. A szovjet­gaz­da­ság három Achilles-sarka. Szeged, 1941. Nagytérgaz­da­ság. Bp. 1942. A faj és a gaz­da­ság viszonya az új német gaz­da­ságelméleti iro­dalomban. Bp. 1940. [vissza]

^[11] „Bármit teszel is, cselekedj okosan s célra tekintőn.” (Rozsnyai Er­vin fordítása) [vissza]

^[12] Még a múlt század hatvanas éveinek elején mondta nekem Békés Mik­lós ba­rá­tom, a Vörös Hadsereg egykori katonája: „Rákosi legnagyobb hibája az volt, hogy nemcsak becsületes kommunistákat csukatott be, hanem ostobákat, meg tisz­tességteleneket is, akik most a Kádár alatt a Rákosi korszak mártírjaiként szabadon egerésznek”. [vissza]