Kárpáti Sándor

Meggyőződés és kétely

EGY GONDOLATVADÁSZ FELJEGYZÉSEI

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Olvasószerkesztő
Z. KÁRPÁTI ZSÓFIA

© Kárpáti Sándor

„A nagy filozófusok megtanítanak értelmünk használatára. De ha az élet va­la­mi­lyen feladat elé állít, hiába kérünk segítséget Arisztotelésztől, Spinozától, He­gel­től, hiá­ba fo­hász­ko­dunk Szent Tamáshoz, sőt Szent Ágostonhoz – nem kö­nyö­rül­nek raj­tunk. Magunknak kell gondolkoznunk.”

Ezeket a sorokat Kolozsvári Grandpierre Emil vetette papírra. Egyetértek a ki­tű­nő, népszerű és termékeny íróval, aki egyszerre jelent számomra kedvelt szépírót és okos bölcselőt. Üdvözlöm idézett megállapítását, mert saját tapasztalataim is meg­erő­sítik azt, amire felhívja a figyelmünket: magunknak kell gondolkoznunk. Én is ezt tet­tem. Kikínlódtam, kitermeltem, kifaragtam gondolataimat. Ezeket az össze­gyűj­tött, letisztult és ölelkező gondolat-gombolyagokat, füzéreket tartalmazza e könyv(ecske). Nem pusztán azért, hogy egy meg­hatá­ro­zott érték­rend védelmében és kép­vi­se­le­té­ben fel­mu­tas­sam a ki­kris­tályo­so­dott tám­pontokat, segítsem a szellemi tá­jé­ko­zó­dást. Sokkal inkább azért, hogy mások is tovább­gondol­hassák az itt ol­va­sot­ta­kat, s nyomukban új, előre­vivő, cselekvésre ösztönző gondolatok szü­les­se­nek.

Ezt a könyvet feleségemnek, Marikának ajánlom,
aki, miután elolvasott néhány oldalt a kéziratban, azt mondta,
hogy ez rajtad kívül az égvilágon senkit sem érdekel.

„Aki keveset gondolkodik, sokat téved.”

(Leonardo Da Vinci)

„Az az ember, aki nem hisz, elvágja az utat a meggyőződés felé. És akinek nincs meggyőző­dése, annak nincs igazi, individuális karaktere … A kétely semmi egyéb, mint a gondolkodás köte­lezettsége… A kétely és hit egymásból táplál­koznak.”

(Goda Gábor)

„Csak kétkedve tudok hinni,
Csak hívőn tudok kétkedni!”

                   (Lengyel József)

„Fiatal fővel még érdemes tanulmányozni a bölcsességet; öregkorban már gya­ko­rol­ni kell.”

(Rousseau)

Nyitott szemmel és nyílt lélekkel

Beharangozó

Feleségem egy bamba délutánon elindult az óbudai piacra és út­közben eltörte a bokáját. Belépett egy mélyedésbe, elesett, mentő vitte az újpesti kórházba. Térdig érő fekvő gipszet kapott. A lakás­ban is csak a maga előtt tolt székbe kapaszkodva tudott eljutni a szo­bától a konyhába, s onnan a mosdóba. Egyik nap, szomorúan üldö­gélve az ágy szélén, mielőtt elindult volna a néhány méteres útra, azt mondta, hogy jól át kell gondolnia e dögnehéz gipszcsizmában, melyik lakásrészbe, milyen sor­rend­be baktasson, mert takarékoskodnia kell az erejével.

Szóval, át kell gondolnunk lépéseinket, szó szerint, és jelképesen is. Be­te­gen és egészségesen egyaránt. Átgondoljuk napi programunkat, távlati ter­vein­ket, a családi költségvetést, otthoni és munkahelyi tennivalóinkat, emberi kapcsolatainkat, a ta­nul­ta­kat, a hallottakat, látottakat, tapasztaltakat, a magánélet és a közélet fej­le­mé­nyeit, vi­lágunk eseményeinek összefüggéseit. Az okokat, a miérteket, a ho­gyanokat.

A gondolkodás az ember legfőbb jellegzetessége, legmagasabb rendű tevékeny­sége. Gondolkodni azonban sokféleképpen lehet. Jól és rosszul, keveset és sokat. Gondolkodni szükséges, ám agyunk használata, dolgoztatása nem csupán kényszeres természetesség. Az agytorna, a villódzó meditáció, az elmélyült töprengés nemcsak fá­rasztó tud lenni, de egyszersmind szép és jó is. Élvezetes folyamat a rádöbbenés, örömteli a felismerés, a talányok megfejtése, a bizony­talanságok, a veszélyek elűzése.

Vannak azonban olyanok, akik mindezt még nem ismerték fel. Ők a tévelygők, akik mindent készpénznek vesznek, ezért aztán a legkönnyebben manipulálhatók. Kö­zöttünk, velünk él a gondolati restség, a sekélyesség, a bántó nívótlanság és fel­szí­nes­ség, a szellemi súlytalanság. Ezért (is) született meg ez a könyv, a gon­dol­kod­ni is engedd jegyében, hogy a maga szerény lehetőségével is segítse gon­dolati kul­tú­ránk fejlesztését, kedvet ébresszen a földszintes gondol­kodás meg­ha­la­dá­sá­ra. Úgy és az­által, hogy gyakorin terepet biztosít véleményalkotó ké­pes­sé­günk, vi­ta­kész­ségünk csi­szo­lá­sá­hoz, inspirál az önálló álláspontok ki­ala­kí­tá­sá­ra, az itt ol­va­sot­tak to­vább­gon­do­lá­sára.

„Gondolati szolgálat” – Thomas Mann kifejezésével élve –, ser­kentés az igényes gon­dolkodásra, ez a Szerző nem titkolt szándéka. Lehetséges, hogy a műfaj, a szer­kesz­tés szokatlan, de hát így sikerült, ilyen is van. Nem novellákat, még kevésbé re­gényt tart a kezében a Kedves Olvasó, hanem rövid írások gondolati láncszemeit, pub­licisz­tikai füzért. E kisprózáknak, cikkeknek, gondolatcsíráknak előnye és hát­rá­nya a terjedelmük. Nem olyan folyamatosan kell/lehet olvas­ni, mint a szép­iro­dal­mat, ha­nem lassabban haladva, meg-megállva, viaskodva a gondolatokkal.

Ami pedig a leírtak tartalmát illeti: nem kell, nem is lehet min­dennel egyetérteni, in­kább a kritikus magatartás a célszerű, az ön­álló véleményalkotás a kívánatos. A gon­dolkodás, a gondolkodtatás e sorok írójának kérése, kívánsága, még ha az ma­nap­ság nem is oly divatos, s az olvasónak nem annyira könnyed és üdítő fog­la­la­tos­ság. Nincsenek illúzióim, nem várok könyvsikert. Tudom, hogy nem túl­sá­go­san ka­pó­sak a szellemi erőfeszítést igénylő munkák, tle a kapott információk, az is­me­re­tek, a gondolati irányok kárpótolhatják a fá­radságot. Ez táplálja óvatos bi­za­ko­dá­so­mat. Ha mégis kellemesen csalódnék a könyv fogadtatásában, akkor az a Szerző és az Olvasók kézfogása lenne – gondolatban.

Budapest, 2000. október 30.

a Szerző

Gondolatok tárlata

Feleselő vélemények – versengő nézetek

Megfigyelések

Róla lehetne megmintázni a halogató, körülményes, tologató ember szobrát, de azt állítja magáról, hogy ő megfontolt.

*

Úgy tesz, mintha valamilyen fontos elhallgatnivalója lenne, pedig csak egyszerűen nincs gondolata, mondanivalója.

*

A magyar ember szereti a igazságot, csak nem szereti megtalálni. Ha viszont megtalálja, hamar megunja – idézték Mikszáth Kálmánt a Duna Televíziónak a nagy ´róról készült portréműsorában.

*

Sok olyan embert ismerünk – itthon és külföldön –, akiknek eseménydús, vál­to­zatos, közérdeklődésre számot tartó és megörökítésre méltó élete volt és van. De nincs olyan nagy életút, amely felülmúlná annak jelentőségét, amelyet az em­ber születése és halála jelent. Mert születésünk és halálunk az emberi élet két leg­nagyobb eseménye, titka és csodája.

*

Három unokám első éveinek megfigyelése, fejlődésének átélése kristályosította ki ben­nem azt a felismerést, hogy három meghatározó, látványos és örömteljes eseménysor van a gyermek életében: az első, amikor elindul, megtanul járni, a másik csodálatos folyamat, amikor megtanul beszélni, a harmadik pedig, amikor valamivel később, az iskolában megtanul írni, olvasni és számolni. Minden – mai ezután következik – a szakvizsga, az érettségi, a diploma megszerzése, a házasság, a munkahelyek változásai – már csak az előbb említett három nagy esemény, fejlődési fokozat függvénye és velejárója.

*

Selejtgyártás és kudarctermelés. Ez a két szó jutott eszembe és állt össze bennem gondolattá, amikor legutóbb a Nemzeti Színház épí­tése körüli – im­már érthetetlen és fárasztó heti elírni ami hallottam, olvastam. Ez az esemény­hul­lám, mint tinijük, a Blaha Lujza téri rob­bantástól napjainkig, tragikomikus, bohó­zatba illő, lassan minden képzeletet felülmúló, tipikus magyar történet. De az sem sem­mi – pes­tiesen szólva –, ahogyan a kilencvenes években elvállaltuk az osztrá­kok­kal együtt a világ­kiállítás megrendezését és menet közben ejtettük, s miként – ismét kö­zösen a sógorokkal – bejelentkeztünk az Európai Labdarúgó Bajnokság meg­ren­de­zé­sére, ám a pályázaton alulmaradtunk. S akkor itt van még a legnagyobb „dobásunk”: az, ami s ahogy Bős-Nagymarossal történt, s ami nem történik. Csak­nem három évtizede.

Ezek olyan példák – hogy a kisebbekről már ne is beszéljünk –, amelyek szem­lé­le­te­sen illusztrálják selejtgyártó és kudarctermelő hajla­mainkat, képes­sé­gein­ket. Mi lehet ennek az oka? Hogyan tudunk ekkorát tévedni? Ha vál­la­lunk és ha­tá­ro­zunk, miért nem tudjuk végigvinni, megvalósítani? Hiszen vannak jó szak­mun­ká­saink, van nemzetközi rangú szakértelmiségünk, akik értenek a dol­gok­hoz, nagy al­ko­tá­sokra képesek. Rendelkezünk tehát megfelelő tudással, szellemi ka­pa­ci­tás­sal. Ám van­nak-e hasonló kaliberű politikusaink, nagy formátumú döntés­hozó­ink? Itt kell(ene) keresgélnünk az igazi okokat, s nem a „nemzeti átokban”, a „balsors” misz­tikus feltételezé­seiben és nem is csak szegényes anyagi lehe­tősé­geink­ben, a külső tényezőkben.

*

Mussolinit aratás közben láthattuk Bokor Péter és Hanák Gábor Száza­dunk című tévéfilmsorozatában. A Duce félmeztelenül, sapká­ban, serényen dol­go­zott az olasz parasztokkal együtt. Ám nem csak aratott az olasz diktátor. Gyárban is beöltözött a munkások ruhájába és velük együtt foglalatoskodott, miként a pilóta­ruhát is magára öltötte a repülőgép vezetéséhez – tudtuk meg Ormos Mária törté­nész akadémikustól. Hallottuk, hogy miután 1920-ban kinevezték Mussolinit minisz­ter­elnök­nek, rögvest elkezdte „felépíteni magát”. Úgy, hogy népszerűvé, köz­ked­veltté váljék. Azáltal (is), hogy sokszor mutatkozott az emberek közelében, a nép kö­zött. Mai szóval úgy mondanánk, hogy megtervezte saját imázsát, megvalósította ön­ma­gát. Ez a szerepjátszás – demokratikus sugallatként – a tömegeknek szólt, mi­közben ő maga igazi fasiszta diktátorrá vált.

*

Aki figyelmesen hallgatja és nézi a Magyar Rádió és a Magyar Televízió külföldi hí­reit, közleményeit, műsorait, az megállapíthatja: az Oroszországról szóló adások leg­nagyobbrészt negatív tartalmúak és gúnyolódó, fanyalgó, kárörvendő hang­ne­mű­ek.

*

Törökországban figyeltem föl arra az érdekes különbségre, amely a mecseteken belüli és az azon kívüli élet között fellelhető. Bent, a félhomály hűvösében áhítatos csönd, nesz nélküli nézelődés, átszelle­mült fohászkodás, kint pedig csupa nyüzsgés, zsibongás, harsányság, a fölfokozott életritmus.

*

A sokarcú Kairóra ráillik a jellemzés: a kontrasztok metropolisza. A világ­vá­rosi centrumban hivalkodó elegancia, pompás paloták, fé­nyes, csalogató kirakatok, csil­logás, a pálmákkal szegélyezett Nílus-parton bankok, luxusszállodák, épülő fel­hő­kar­co­lók. Ám a belváros peremén már bérkaszárnyák, az elnöki palota körül fél­ho­mályos si­kátorok, szemét, ténfergő kecskék, munkanélküli, heverésző embe­rek a kapualjakban, a parkokban. Az ó-kairói városnegyedben csa­tornázatlan házak, om­ló falak, kosz, szutyok, szegénység. A házak tetején összetákolt viskók, a Nílus ki­szá­radt medrében rögtönzött bódék, kalyibák, a túlzsúfoltság és nyomorúság meg­annyi jele.

*

A Tűztekercs Izrael történelme plasztikában elbeszélve. Egy ameri­kai szob­rász­művész alkotása. Az egykori áldozatok utódai hatmillió fát ültettek az emlék­hely környékére. Jeruzsálemből szép út vezet föl a magaslatra. A hegyek-völgyek között kanyargó buszból gyö­nyörködtünk a változatos tájban, amelyre akkor figyel­tünk még tágabbra nyitott szemmel, amikor meghallottuk, hogy ez a vidék nem­régen még kopasz kősíkság volt. Most meg a 4–600 méteres hegyek körbe-körbe csupa zöldek a frissen telepített fenyőktől, cip­rusoktól és olajfáktól.

Noteszlapok

„Az ember: lehetőség” – írta Márai Sándor. Igen, az ember lehetőség (is). Óriási lehetőség. Kérdés, miként élünk ezzel a lehetőséggel, mi­vel és hogyan töltjük meg a rendelkezésünkre álló időkeretet? Mire használnak minket és mire használunk mi másokat? Mert az ember­ből lehet Einstein és Petőfi, de válhat belőle Paprika­jancsi és notórius bűnöző is.

*

Kibeszélni. Janus-arcú szó. Mert nem szép dolog, ha kibeszéljük bará­tain­kat, ismerőseinket a hátuk mögött. Viszont megkönnyítő, kellemes érzés, ha ki­be­szél­hetjük magunkból a belénk szorult gondo­kat, feszítő dilemmáinkat, bizony­talan­ságban tartó kételyeinket.

*

Milyen a „perverz újraelosztás”? Szociológusok szerint olyan szociál­po­li­ti­kai kormány­intéz­kedés, amikor a költség­vetésben a szegények­től vonnak el pénzügyi for­rásokat a gazdagok javára.

*

A munka világából érkező egyik hír szerint nemcsak technikai, technológiai vál­to­zá­sok mennek végbe, de módosulnak a munkavál­lalókkal szembeni kö­ve­tel­mé­nyek is. Harminc évvel ezelőtt például az Egyesült Államokban nyomban elbocsátották azt, aki elaludt a munkahelyén. Ma megúszhatja egy enyhe figyel­mez­te­tés­sel. Ugyan­akkor a szexuális zaklatásról szóló panasz fölött egy váll­rán­dí­tás­sal napi­rend­re tértek, míg napjainkban ennek következménye az azon­nali fel­mon­dás. (Persze tisz­tázandó, mit értünk szexuális zaklatáson?)

*

Mikes Kelemen utolsó levele című írásban olvashatjuk a következő részletet: „Édes néném, attól félek, hogy mi, a bujdosók, hazatérve, a szabadult madár fog­sá­gá­ra fogunk jutni. Olyan nagy ez a ránk való emlékezés, hogy hamar kell jönni a fe­le­dés­nek is. Míg itt voltunk (Rodostóban), sóvárogtak ránk és óhajtottak utánunk, ha ott­hon le­szünk, az emlékezés nevében elfelejtenek majd mindannyiunkat. Ki­fi­ze­tett cse­lédjévé lesz a mi édes urunk az országának. Mert háládatlan lélek a ma­gyar. Aki kint él, azt becsüli, a hazatérőt eltemeti, el­feledi.”

Nem mellékes e levélrészlet tartalma, de stílusa sem. Különösen akkor, ha el­áru­lom e sorok olvasóinak, hogy a „levelet” nem Mikes Kelemen írta, hanem a század­forduló nemzedékének kiváló publicis­tája – bizonyítva briliáns íráskészségét –, Cholnoky Viktor, Kísértet című könyvében.

*

Többet ésszel, mint erővel – hallottam Gönczöl Katalin ombudsman in­tel­mét a tele­vízió Alaphangok című műsorában. Régóta ismert, so­kat idézett mondás ez, amely mostanában igencsak aktuálissá vált. Eldurvult világunkban az erő játssza a főszerepet mind a nemzet­közi politikában, mind a hétköznapi élet konflik­tu­sainak megoldá­sában. Ezért tesszük jól, ha nemcsak idézzük a régi, bölcs mondást, de felizzó indulataink ellenszereként használjuk is azt.

*

A Száz év magány előszavában írja Kulin Katalin, hogy „Gábriel García Márquez szemléletére az a legjellemzőbb, hogy még a leg­kevésbé pozitív, sőt ki­fe­je­zet­ten negatív alakoktól sem tudja meg­tagadni a rokonszenvet és az együtt­érzést, ami ter­mészetesen nem e figurák negatív vonásainak, hanem emberi valójuknak szól. Az élet valamennyi jelensége, minden ember elragadtatott csodálkozást vált ki az íróból. Élet­szere­tete mentes minden illúziótól… Márquez szá­mára a lét – bármily tragikus tényekkel terhes is – abszolút érték, s ezért önmagában vigasztalást sugall.”

*

Donáth László lelkész, országgyűlési képviselő (MSZP) egy hús­véti nyilat­koza­tában így fogalmazott: „Az egyháznak el kell dön­tenie, hogy a hatalom mellé áll-e, vagy a hatalom áldozatai mellé. Ez az igazi kérdés.”

*

A Móricz Zsigmond körtéren, két idősebb férfi csevegéséből ki­hallatszott a kö­vet­kező megjegyzés, ami az előttük elhaladó fiatal nőkre vonatkozott: „Olyan a járásuk abban a magas talpú, ormótlan lábbeliben, mint a tóban fürkésző gémeké.”

*

Olvasom a Béke Nobel-díjas (nálunk is járt) Teréz anyáról, hogy „a cselekvő szeretet képviselője”. Szép és találó jellemzés. Ezt azért is ér­demes hangsúlyozni, nép­szerű­sí­te­ni, mert nem kevesen vannak olya­nok, akik szívhez szólóan tudnak prédikálni, elő­adást tartani, nyilat­kozni, cikket, tanulmányt írni a szeretetről, annak értékéről, ere­jéről és fontosságáról, ám ha tettekre kerül sor, menten lelohad a lelkese­désük.

*

Jó hír, hogy az osztrák kormány 2000. június 15-én hozott rende­leté értelmében október 1-jétől a német mellett a második hivatalos nyelv a magyar, négy burgen­landi községben. (Felsőőrön, Alsóőrön, Felsőpulyán és Vasvörösváron.)

Miért kellett erre ennyit várni, miért nem lehetett ezt előbb meg­tenni?

*

A népi bölcsesség szerint a járt utat a járatlanért ne hagyjuk el. Igen ám, de elő­fordul, hogy éppen azért kell elhagyni, hogy a továb­biakban jobb úton haladhassunk az eddigiekhez képest.

*

Elferdített értelmezésben a szolid ember mamlasz, a tisztességes balek, az élelmes vagány, a vállalkozó meg kalandor.

*

Mi a közhely? Az igazság giccses változata.

*

„Jól írni nem kevesen tudnak. Jól gondolkodni már kevesebben.”

(Ruffy Péter)

*

Ha bekövetkezett az árvíz, utána rendszerint megerősítik a gá­takat. Ha a vihar ki­dönt egy fát a Balaton partján és agyoncsap egy embert, többet pedig megsebesít, ak­kor utána megvizsgálják az el­öregedett fákat és a korhadtakat kivágják.

Nem lehetne a sorrendet megfordítani? Előbb megerősíteni a gá­takat és kivágni a kor­hadt fákat, mielőtt a tragédiák bekövetkeznek? Hiszen az egészségügyben sem vé­let­lenül hangsúlyozzák: fő a meg­előzés. A betegség és annak súlyosabb követ­kez­mé­nyei­nek elkerü­lése.

*

Kriminalizálódott életünk tényei (no, meg a szenzációéhes műsorszerkesztés) ab­ban is megmutatkoznak, hogy a tévéhíradók anya­gainak többségét ma már a ter­mé­sze­ti katasztrófák, a súlyos közleke­dési balesetek, a gyilkosságok, betörések, sik­kasz­tá­sok, vámcsalások, maffiák véres leszámolásai alkotják.

*

Olvasom Montesquieu sorait, s magamban feljajdulok, mennyire igaza van: „Akik jó könyveket olvasnak, abban a helyzetben vannak, mint azok, akik válogatott tár­sa­ság­ban élnek. Akik rossz, hitvány könyveket olvasnak, olyanok, mint akik rossz tár­sa­ság­ba járnak, és akik – legjobb esetben – haszontalanul pazarolják el idejüket.”

Az egyetértés mellett azonban ott motoszkál bennem a kérdés is: vajon mind­annyi­unknak ugyanaz a könyv jelenti a jót és a rosszat, a silányat? Mint tudjuk, nem így van, mert az igények sokfélék, a műveltségi szintek, az ízlések különbözőek.

Gondoljunk bele

Furcsa dolog, hogy a valóság soktényezős és ezerszínű, ugyan­akkor az élet által feltett kérdésekre általában és lényegében két­féleképpen válaszolunk: igennel és nemmel.

*

Gyakori szavunk a „korszem”. Nemcsak az a baj vele, hogy túl sű­rűn hasz­náljuk, hanem az is: szinte kizárólag pozitív jelzőként szere­peltetjük. Márpedig nem pusztán pozitív jelentése van, hiszen az ember kiszolgáltatottságát, megalázását is korszerűsítik, a bűnözés módszereit, a tömegpusztító fegyverek gyártását is modernizálják.

*

Peterdi Pál humorista újságíró kedvelt szlogenje: „Akinek humora van, az mindent tud, akinek humora nincs, az mindenre képes.”

*

Az ember azért is felelős, amiben hisz. (?)

*

„Apósom, Rodolfó mondta egyszer – emlékezett Gálvölgyi János színművész –, a csoda titka végtelenül egyszerű. Ahhoz, hogy kihúzd valahonnan a piros kendőt, be kell tenni oda.”

(Népszabadság, 2000. július 6.)

*

Mi emberek reményekre vagyunk ítélve. Ahol a remények és a ta­pasztalatok kereszteződnek, ott keletkezik a tudás.

*

Indulatos ember – mondják elítélően. Pedig az indulat természetes emberi érzés. És nem csak rossz. Van jó, teremtő indulat is.

*

Milyen türelmetlen ember! Ne legyél türelmetlen! – hangzik a felszólítás. Két­ség­te­len: a türelmetlenség negatív tulajdonság mind a politikában, mind a köznapi élet­ben – szemben a türelemmel. Csakhogy ez így túlzott leegyszerűsítés, ha jól bele­gon­do­lunk. Mert a türelmetlenség is lehet kellemes, ha nem sért másokat, ha ésszerű, előre­vivő, célokat szolgál, miként a túlzott türelem is lehet káros, ha túllép a meg­engedhető, normális határon. Erre mondjuk, hogy birkatürelem.

*

Törekvő gyerek, törekvő munkatárs – halljuk. Ennek általában kedvező, elismerő ki­csengése van, mert eleve feltételezzük, hogy jóra törekvésről, dicséretes igye­ke­zet­ről van szó. Ám, ha ezt is tovább­gondoljuk, láthatjuk, hogy lehet rosszra is tö­re­ked­ni, helytelen, el­fogadhatatlan módszerekkel. Lehet törtetve is törekedni. (Teszik is az iskolákban, a munkahelyeken.) A tőkét is nevezhetjük törtető tőké­nek, mert a minden­áron elérendő cél a minél nagyobb profit kikény­szerítése, meg­szer­zé­se.

*

Kimondták a boldogító igent az ifjú házasok. Ilyenkor még nem gondol­nak arra, hogy elkövetkezhet a boldogító nem is, amikor né­hány év múlva el­válnak.

*

Ha meghalljuk a szópárt, hogy közeledés és távolodás – érthetjük köz­lekedési eszközökre is, de – elsősorban mégis a férfi-nő kapcsola­tokra, a rokoni, baráti viszonyokra gondolunk. Közeledés és távolo­dás az emberek között. Ez a fo­lya­mat azonban nem csak ebből a két részből áll. A közeledés után a távolodással nincs befejezve a dolog. Ezután még következhet az elhidegülés, sőt a szem­be­for­du­lás, az el­lenségeskedés is. Gondoljon csak mindenki a saját kapcsolatainak ala­ku­lá­sára, azok változatos történeteire.

*

Igazság. Milyen szép, megnyugtató szó. Ha azt halljuk, hogy ez vagy az igaz­ságos, jól érezzük magunkat tőle. Igen ám, de ha jelzőt teszünk eléje, máris vál­to­zik a tartalma, s vele együtt a mi hangula­tunk. Nézzük csak: kellemetlen igaz­sá­gok, koc­kázatos igazságok. Kellemetlen lehet ugyanis annak, akinek a szemébe mond­ják az igaz­ságot, és kockázatossá válhat annak, aki megmondta az igazságot.

*

Aggodalmat keltő, hogy az új világban már lassan avíttnak tart­ják a szociális érzé­keny­séget. Intő jel az olyan felfogás terjedése, mi­szerint aki szegény és nyomo­rult, saját hibájából az; tehát saját ma­gának köszönheti azt, hogy idáig jutott.

*

Amikor elhunyt Bossányi Katalin újságíró, a Népszabadság kiváló publicistája, gaz­da­ság­politikai szakírója, a magyar újságírás egyik csillaga, akkor a váratlan halálhír sok találgatásra, szóbeszédre adott okot.

A megfejtések közül álljon itt most egy lehetséges változat, ame­lyet Bodor Pál (Diurnus) fogalmazott meg éles kontúrokkal, kemény szavakkal, Kati Kísér­let című könyvének bemutatóján: „Bossányi Kati nem félelmében halt meg, ha­nem undorában. Tehetetlen dühé­ben. S főleg fölháborodásában. Aki haragos halálát túl­érzékeny­ség­gel magyarázza, mint valaminő betegséggel, igazat mond. Csak el­felejti, hogy súlyos járvány van Magyar­országon. Járvány, amely előbb talán csak a túl­érzé­kenye­ket teszi el láb alól, aztán rendre mind­azokat, akik nem képesek bele­nyugodni az új elviselhetetlenbe.”

(Népszabadsag, 2000. április 14.)

*

A legutóbbi vasutassztrájk idején tartott egyik sajtótájékoztatón hallottam, hogy „a MÁV Rt. veszteségeiért nem a munkavállalók felelősek, hanem a vezetők”. Ilyen és ehhez hasonló véleményekkel, minősítésekkel találkozunk más ágazatok és terü­le­tek esetében is. Például: a mezőgazdaság jelenlegi válságáért, az egészségügy elkese­rítő állapotáért, vagy a magyar labdarúgás hosszan tartó mélyrepü­léséért csak az illetékes miniszterek, vezető tisztségviselők, a sport­vezetők, az edzők felelősek?

Vitathatatlanul ők az első számú, fő felelősök, nekik kell vállal­niuk a követ­kez­mé­nye­ket. De csak róluk lenne szó? És akik a szóban forgó munkahelyeken dolgoznak, a focicsapatokban játszanak, azok ártatlanok, mentesülhetnek minden felelősség alól, füg­get­lenek len­nének az eredménytelenségtől, a gyenge, rossz teljesítményektől, s kí­vül­ál­ló­ként nézhetnek az elkövetett hibákra, mulasztásokra, a fel­gyülemlett problé­mák­ra?

*

Megbízható forrásokból származó értesülés szerint Európában Dánia költi a leg­töb­bet kultúrára. Nem lehet parlamenti képviselő, vezető politikus, nem számíthat vá­lasz­tá­si győzelemre az a párt, amelyik nem a kultúrát helyezi az első helyre – éppen gaz­da­sá­gi meg­fon­to­lá­sok­ból. Szakértők szerint ez a magatartás a szo­ciál­de­mok­ra­ták ha­gyo­má­nyos kultúrafelfogásából ered.

*

Mit tart Gábriel García Márquez, a világhírű kolumbiai író, a „mágikus realizmus kép­viselője” a hírnévről, a férfiakról és a nőkről, a magányról? „A hírnév talán csak­nem annyira megzavarja a való­ságérzetet, mint a hatalom, ráadásul örökösen fe­nye­ge­ti az ember magánéletét. Ezt sajnos senki sem hiszi el, amíg maga is meg nem szen­vedte… Azt hiszem, a nők tartják össze a világot, az ő érdemük, hogy nem esik szét, miközben a férfiak igyekeznek előrelendíteni a történelem kerekét. A végén meg­kérdezhetjük magunktól, melyik magatartás a kevésbé józan… A magány az én sze­memben a szolida­ritás ellentéte…”

(A guajava illata)

Egy mondatban

A minőség soha nem megy ki a divatból.

*

Ha jól meg akarunk ismerni egy embert, próbáljuk magunkat a helyébe képzelni.

*

Az ember életének nagy fordulópontjai legtöbbször jelentéktelen, kis dolgokkal kezdődnek.

*

Az egyéniség elfojtása nem formálja, hanem deformálja az embert.

*

A tanítvány akkor lesz leghívebb tanárához, mesteréhez, ha el­hagyja, túlszárnyalja azt.

*

A legfőbb termelési tényező a kreatív emberi elme.

*

Mindenki annyit ér, ahogy betölti hivatását. (Arany János)

*

Aligha van lehangolóbb érzés, mint fölöslegesnek lenni.

*

Az egyik legnagyobb bűn, ha visszaélünk a másik bizalmával.

*

A jóság nem gyöngeség.

*

Az érzelmeknek nem törvénye a logika.

*

Az udvariasság ott kezdődik, ahol tiszteletben tartjuk mások idejét.

*

A nyíltság öntisztító, az öndicséret pusztító.

*

Jó ügyet nem szolgálhatunk az igazság elfojtásával. (B. Russel)

*

A szellemi önállótlanság a sznobság gyökere.

*

A tényeket a gyűlölet nem semmisítheti meg.

*

„Csak úgy tudhatom meg az emberek igazi nézeteit, ha inkább arra figyelek, amit tesznek, mint arra, amit beszélnek.” (Descartes)

*

A végletek veszedelmesek tudnak lenni.

*

Az értelem is esendő.

*

Az egyszerűség, a rövidség, a világosság még nem zárja ki a mély­séget.

*

Nem csak egyetlen szálról lehet felgombolyítani az ember életét.

*

A szerelemtől a gyűlöletig csak egy lépés a távolság.

*

A szegénység egyenlősége azt jelenti, hogy minden rossz minden­kinek.

*

Az igazán jó műalkotáshoz sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet.

*

A gyermek a remény hordozója.

*

Tizennyolc évesen még úgy érezzük, hogy a jövő kifogyhatatlan.

*

Az öregség akkor kezdődik, amikor az ember abbahagyja a mun­kát.

*

Ha a világért nem is, a világképünkért felelősek vagyunk.

*

Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. (Kosztolányi Dezső)

*

Nem a funkció a lényeg, hanem a produkció.

*

„Elveinket életünk munkája szentesíti.” (Montaigne)

Képeslapok

A 36 ezer lakosú ausztriai Welsben az osztrák város körülbelül hatszor annyi pénz­ből gazdálkodik, mint a vele nagyjából azonos lélekszámú Szekszárd vagy Kis­kun­félegy­háza. A városban 1997-ben összesen 38 kilométer hosszú kerékpárút volt, de már akkor elhatá­rozták, hogy ezt 60 kilométerre növelik.

A McDonald’s-ról megoszlanak a vélemények. A fiatalok kedve­lik, az idősebbek többnyire elkerülik. A város vezetősége korlátozza a gyorsétkeztetők számát. Vannak olyan utcák, ahol és amelyek kör­nyékén nem engedélyezik a diszkózenét. Vendéglők, borozók, cuk­rászdák működhetnek.

Bécshez hasonlóan Welsben is üzemel szemétégető. Kívülről senki sem mondaná meg, hogy ezeknek a hatalmas építményeknek mi a funkciójuk. Az épületegyüttesek ugyan­is teljesen belesimulnak a környezetbe. Létrehozásuk azonban nem volt prob­lé­ma­mentes. Először a lakosság heves ellenállásával találkoztak az építtetők, ám ké­sőbb fokozatosan sikerült meggyőzniük a protestálókat.

*

Helyi kísérőnk – egy szakszervezeti újságíró – csemegének szánta a düsseldorfi óvá­ros meglátogatását. Miközben hallgattam a máso­dik világháborúban porig le­bom­bá­zott városrész történetét, és néze­gettem az eredetiben felépített, kiglancolt város­ne­gyed – újjávará­zsolt, színes, régi mesterségek cégtábláival díszített – polgárházait, sö­rö­zőit, játéktermeit, azokra a sebhelyes budapesti házfalakra gon­doltam, ame­lye­ken mind a mai napig ott láthatók a főváros ostroma alatt kilőtt lövedékek nyomai.

Az elegáns sétálóutcában, ahol hömpölyög a sokaság és a gyere­kek cigánykereket vetnek márkáért, csaknem minden épületnek van valami érdekessége. Ilyen az egyik eme­letes épület, Heinrich Heine szülőháza, most egy pékmester tulajdona. (Távolabb van a Heine-hagyaték a Goethe Múzeumban. A sors iróniája, hogy a két nagy költő ki nem állhatta egymást.) Heine és Goethe emlékének felidézése előhívott belőlem olyan – számomra fontos és kedves – művészettörténeti tényt, amelyről német kísé­rőnk nem beszélt. Itt élt Munkácsy Mihály, a XIX. század egyik legnagyobb magyar fes­tője, itt tanult a festőiskola vezető mes­terétől, Ludwig Knaustól. Itt festette az Ásító inast, s ugyancsak düs­seldorfi műtermében született meg 1869 végén a bo­nyolult kom­pozíciója, sokalakos, nagyméretű Siralomház. De nem csak e tények em­léke bizsergette meg a szívemet a „Ruhr-vidék irodájá”-nak neve­zett elegáns város­ban. Azon is elmerengtem a düsseldorfi román és barokk stílusú templomok tö­vében tett kószálások közben, hogy ez a – jellegzetesen magyar történet, az elítélt betyár utolsó óráit el­mondó – kép távol a hazától született meg, s aratott európai sikert.

*

A bicikli ugyanúgy hozzátartozik Hollandia látképéhez, mint a víztükör, a tulipán és a szélmalom. Rengeteg a kerékpár. A hátizsá­kos kukázó is ezzel jár. Iskolák ud­va­rán, pályaudvarok környékén, a csatornák korlátáihoz támasztva mindenütt ott látjuk a gazdájukra váró, kedvelt kétkerekűeket. Az egész országot behálózzák a jól ki­épített és tiszteletben tartott kerékpárutak. A közlekedésben első a biciklis, második a gyalogos és harmadik az autós.

Népszerűek a harangok, a harangjátékok. Itt készítik egész Európa számára a kis­ha­rangokat, amelyek megejtően szépen bonganak az órajelzés előtt és után. Deliben, ebben a Hága és Rotterdam között elhelyezkedő, kék-fehér porcelánjairól híres, ben­ső­sé­ges hangulatú, mutatós kisvárosban nézegettük a piactér reneszánsz házait, mi­közben a magas toronyban elkezdődött a harangjáték. A csilingelő bim-bamozás meg­sok­szo­roz­ta a patinás település látványának élmé­nyét.

Érdekes, hogy a lakóházak többségének ablakaiból hiányoznak a függönyök; azt sugallva, hogy lakójuknak nincsenek titkolnivalójuk. Az ablakok viszont tele vannak különféle mütyürökkel, giccses tárgyakkal, gipsz kakasokkal, törpékkel. Virág viszont kevés van az ablakokban, miként a köztereken is. Abban az országban, amelyet virágországként is számon tartanak. Ez éppoly furcsaság, mint az, hogy a je­len­tős tejtermelő Hollandiában a sokféle tejkészítmény – sajt, kefir, joghurt – mellett nincs tejföl és túró.

Itt minden működik. Az amszterdami skanzenben forognak a nagy szitakötőkhöz hasonló szélmalmok kerekei, családok lakják a korabeli házakat, s ápolják kertjeiket. A sütödében friss péksüte­ményt vásárolhat a látogató, végignézhetjük hogyan készül a sajt, megkóstolhatjuk a sokféle finomságot akkor is, ha az ízlelgetés után nem vásá­ro­lunk. Madurodamban, ebben a bájos miniatűr mesevá­rosban, ahol a méret­ará­nyos törpefák társaságában maketten lát­hatjuk az ország híres katedrálisait, ugyancsak minden él és mozog. Gurul a repülőgép a kifutópályán, úszik a hajó a folyón, robog­nak a vasúti szerelvények, teljes a forgalom a többsávos autópályákon, forognak a helikopterek lapátjai, száguldanak a motorcsónakok és a vízisíelők a tengerparton – különösen, ha bedobjuk a szükséges cen­teket és guldeneket a perselybe.

*

Bulgáriában lemérik a fagylaltot. Először nem akartam elhinni, de később meg­bi­zo­nyosodtam róla. A Napospart délutáni hőségében magam is beálltam a fagylalt­vásárlók közé. Már az előttem állónál feltűnt, hogy az árus, miután telerakta a töl­csért, rátette a mérlegre, s ha megvolt, odaadta a vevőnek. Ha kevesebbet mutatott a mérleg, akkor pótolta. De nemcsak a tengerparton dívik ez a gyakorlat; Szó­fiában ugyanezt tapasztaltuk.

Sok félreértés származik a fejbólintásból és a fejrázásból annak, aki nem ismeri a bolgár szokásokat. Az igen, a helyeslés, az egyetértés kifejezése ugyanis nem a nálunk megszokott fejbólintás. Ha például valaki megkérdezi az üzletben, van-e pezsgő és bólogat az eladó, akkor nincs. Ha viszont rázzák a fejüket, akkor van.

*

Isztambulban, a török építőművészet csúcsát jelentő Kék Mecset­ben hallottam a muzulmán vallás ötparancsolatát. Amíg álltunk a több rétegnyi perzsa szőnyeg­padlón, a hatalmas kupola alatt, ahol egyszerre 35 ezer hívő borulhat le Allah előtt – és rembrandti félho­mályban élveztük, hogy a beszüremlő napfény miként bomlik szét a szivárvány színeire, s gyönyörködtünk a falak kékeszöld virágdí­szes fajansz­borí­tásában –, megjegyeztük a mohamedánok öt pontját. Ezek a következők: 1. Naponta többször imádkozni. 2. Minden igaz hívő életében egyszer elzarándokolni Mekkába. 3. Legalább egy sort kívülről tudni a Koránból. 4. Betartani a böjtöt (Ramadán). 5. Min­den évben legalább egyszer, jövedelmének bizonyos százalékát fel­ajánlani a szegények megsegítésére.

*

A szamár Szentföldön is otthonos. (Ezt olyan örömmel fedeztem föl, mint a gólyát Algériában, vagy a büdöske nevű virágot Mongóliában.) Izrael tájaihoz hozzá­tartozik a csacsi. Jeruzsálemben gyakran tűnt fel a forgalmas utakon, a Mercedesek és a Volvók között. Lát­tuk, mint lovagolta meg egy fiatalember a Jaffa-kapu közelében, ho­gyan rakták meg a piacon zöldséges rekeszekkel, miként aggatták tele üzem­anyaggal telt flakonokkal a benzinkútnál. S a derék négy­lábú csak cipelte a terhet. Az igénytelen, szívós háziállatot láttuk vi­déken, a beduinok sátrai körül kódorogva, a birkákkal együtt lege­lészve a sárgászöld domboldalakon.

Heródes hajdani palotájában, Masada hegyi erődítményében – ahova síliften szállítottak fel bennünket – olyat hallottam a sza­márról, amit eddig nem ismertem. Masada erődítménye arról híres, hogy a zelóták legtovább állták a rómaiak ostromát, s amikor már nem tudták tartani magukat a túlerővel szemben, valamennyien ön­gyil­ko­sok lettek. Az erőd kiépítésében jól lehetett használni a víz­hordó szamarakat, mert – a lovakkal ellentétben – a csacsiknak nincs tériszonyuk. Lám, mi minden derül ki a jámbor jószágról!

*

Sok kitűnő és rossz, jellegtelen szobrot láttam Egyiptomban. Kö­zülük kiemelnék egyet, amelyik különösen megragadta a figyelme­met. Többször elhaladtunk mellette buszon és gyalogosan, jól meg­néztem magamnak és mindig felvillanyozott. Gránitba faragva ott állt a kairói állatkert szomszédságában. A kompozíció két figurája közül az egyik a felállni készülő szfinx, a másik a fátylát levető nő. A szobor neve: Egyip­tom ébredése. Telitalálat.

Kérdések önmagunkhoz

Ugyanazt a filmet, drámát látjuk, ugyanazt a Csontváry-képet nézzük és Doszto­jevszkij-regényt olvassuk, mégis többféleképpen értelmezzük e művészi alkotásokat. Az életet is sokféleképpen éljük. Miért várnánk el mégis egyféle, azonos választ arra: mi az élet titka, mi az élet értelme?

*

John E Kennedy választási szlogenje volt: „Te mit adsz Ameriká­nak?” Mi is meg­kér­dez­hetnénk néha egymástól: „Mondd barátom, mit adsz te Magyar­országnak?” A kérdés természetesen önmagunk­nak is szól.

*

„Az irodalom nemcsak alapját leli a termelésben – írta József Attila –, hanem vissza is hat a termelésre.” Vajon hány cégtulaj­donos, vállalati igazgató és menedzser hallott, olvasott erről? Tuda­tában vannak-e ennek a termelésirányítók, a gazdálkodás felelősei?

*

Igaza lenne Sütő Andrásnak, miszerint „a képmutatók között az őszinte halálra van ítélve”?

*

Mikor és hogyan találhat egymásra politika és erkölcs?

*

Ha nekem nincs, a másiknak se legyen?

*

Mi a különbség utálat és gyűlölet között?

*

Hol húzódik a határ az egészségesen ambiciózus ember és a tör­tető karrierista között?

*

Hova tűnt a jó modor? Hol vannak az érdek nélküli cselekedetek?

*

Fölfelé hajlongani, lefelé taposni?

*

Kérdőre vonni, perbe fogni önmagunkat. Meg tudja-e tenni, ha kell, ha szükség van rá?

*

A felnőttnek mindig igaza lenne a gyermekkel, a tanárnak a diák­kal szemben?

*

Milyen emberre gondolunk, ha meghalljuk, olvassuk a szót: újság­író?

*

Egy ismert jogtudós szerint – nincs egyedül véleményével – az adócsalás nemzeti sport Magyar­országon. Miért van ez így?

*

Mibe kerül(het)nek a tehetségtelen, rossz vezetők?

*

Hogyan lett a gorbacsovi peresztrojkából (az átalakításból) katasztrojka?

*

Igaz lenne a mikszáthi mondás: „Minden ember annyit ér, amennyit tud?”

*

„Kifejlődött a magyar közéletben a tehetségtől való félelem” – mondta annak idején Kodály Zoltán. Valóban így van? Ha igen, akkor már elmúlt ez a félelem?

*

Hogyan lehetne összhangba hozni a hatalom hierarchiáját a tudás hierarchiájával?

*

Milyen korszellem az, amelyben egy börtönből megszökött, a rendőrség által körö­zött whiskys rablónak, profi bűnözőnek drukkol a lakosság egy része? Milyen az uralkodó értékrend, emberideál ott, ahol az egyébként jó megjelenésű, tehetséges gaz­emberrel, Ambrus Attilával szimpatizál a lakosság, és csaknem népi hősként tekint rá?

*

Forgatom magamban a két szót: politikai dörzsöltség. Játsszunk el a gondo­lat­tal: kinek, melyik mai politikusnak a neve kattan be először ennek hallatán?

*

Legyenek vagy ne legyenek felhőkarcolók Budapesten?

*

Egy magát baloldalinak, szocialistának tartó ember, szervezet, párt lehet-e ka­pi­ta­lizmus-párti? Ha igen, milyen érvek szólnak mel­lette, ha nem, miért nem?

*

Jegyzeteimet lapozgatva ilyen gondolati finomságokkal is elbíbe­lődhet az ember: mit tekintünk mesterséges műélvezetnek? Milyen az erkölcsi és szellemi elegancia? Kik azok (és milyenek) az újbátor újságírók? Mi van a demokratikus lakk alatt? Milyen a semmittevés hősiessége? Mit jelent a lélektani elöregedés?

*

Mi a különbség a rögeszme és a meggyőződés között?

*

Mit ér az olyan műbírálat, amelynek olvasásához szótár kell?

*

Valóban időpont kérdése lenne a nézőpont?

*

Milyen demokrácia az, ahol a hatalmi hierarchiában elfoglalt hely határozza meg, dönti el, hogy mi igaz és mi nem, mi jogos és jog­talan?

*

1948–49-ben sok kiemelkedő politikai személyisége volt az or­szágnak. Most miért nincs? Az új politikusgárdából miért nem tud kiemelkedni néhány igazi államférfi, olyan karizmatikus egyéniség, akinek van tömegvonzása és jövőformáló koncepciója?

*

Mit kell tennünk azért, hogy megtaláljuk a nemzeti étzés és a nemzetköziség kö­zöt­ti egyensúlyt, a nacionalizmus és az egészséges hazafíság arányát, határát?

*

Vissza-visszatérő, eldöntetlennek látszó kérdés: nemzeti történel­münk alakította-e karakterünket, vagy a magyar karakter(ológia) alakítja történelmünket?

*

Demény Mária Egy szegény értelmiségi töprengései a sehova sem vezető utakról című tanulmányának befejező soraiban ezeket írja: „Az em­beriség érdeke közös. Miként a múltja, a jövője is csak közös lehet. Ez az igazi kérdés. Képes lesz-e az ember a tudatosság eme fokára lépni, s azt élete és cselekvése mércéjévé tenni?”

(Ezredvég, 2000. június–július)

Dilemmák

Régóta visszatérő, valós probléma, hogy a magas képzettségű, ki­váló szakemberek nem jó vezetők, és a politikusok, a párt- és közéleti tisztségviselők szakmai tudása pedig meglehetősen gyenge. A gond tehát az, hogy a kívánt mértéknél jobban elválik, nem találkozik a tudományosság és a politikusság.

Hogyan lehetne megoldani a gordiuszi csomót? Jacques Chirac-nak van erre egy szellemes javaslata. Azt ajánlja a Francia Köztársa­ság elnöke, hogy újra létre kellene hozni a kapcsolatokat azok kö­zött, akik „tudnak” és azok között, akik „döntenek”.

*

A szabadság az egyik legnagyobb érték (ha nem a legnagyobb). De mindig együtt jár a félelemmel. Attól félünk, hogy nem mondják meg, mit csináljunk. Félünk tetteink következményeitől.

*

„Valahol utat tévesztettünk.” Ezt az Ady-verssort már sokan idézték, s nem kevesen próbálták magyarázni, továbbgondolni. Értelmezte ezt már többek között Szekfű Gyula, Németh László, Illyés Gyula, Bibó István és mások, politológusok, tör­ténészek, publicisták. Isme­rünk tehát válaszokat arra kérdésre, hogy hol tévesz­tettünk utat, de úgy tűnik, továbbra is nyitott marad, meggyőző telelet(ek)re vár e kérdéskör.

Közelíthetünk úgy is hozzá: egyáltalán jó-e a kérdésfeltevés? Mert a „valahol utat tévesztettünk” kijelentés feltételezi, hogy egykoron jó úton jártunk, de valahol, vala­mikor, valahogyan letértünk róla. Hol? Mikor? Miért? És voltunk-e jó úton, vagy már a kezdetben le­maradtunk, és később mindig, mindenről lekéstünk? Netán képte­lenek voltunk kellően alkalmazkodni a változó társadalmi valóság­hoz? Úgy tévesz­tet­tünk utat, hogy még meg sem találtuk? És most, a század- és ezredfordulón van esélyünk, lehetőségünk? Hallani vé­lem: igen, van. Csatlakozás az Európai Unióhoz. Ennyi?

*

Jó-e a hit vagy rossz? – kérdezik. Nem mindegy, milyen hitről van szó, hiszen nem csak vallásos hit létezik. Hitte szükségünk van, mert nélküle aligha lehet emberi életet élni, de még legalább ennyire, ha nem jobban szükségünk van arra, hogy meg­értsük a világot. A hit­ről ugyanis azt is tudatosítani kell, hogy nem veszélytelen do­log. Ha csalódunk abban, amiben hittünk, az kellemetlen, elszabadíthatja indula­ta­in­kat, s még tragikus is lehet.

*

Mondják, nem is kevesen és nem is ritkán, hogy az indulatok nem jó ta­nács­adók. Azért nem jók, mert ellentétei a józan, reális mérlege­lésnek, akadályozói a meg­fontolt cselekvésnek. Indulatból nem jó felszólalni sem a gyűlésen, sem a kon­fe­ren­cián – hallom. Attól függ, kiről és miről van szó, miben kell dönteni, hol, mikor kell felszólalni. Mert dönteni valóban higgadtan, átgondoltan kell. Fórumon felszó­lalni azonban indulatosan is lehet. Sokszor nem is lehet másként, ha olyan a téma, a légkör. Az indulatainkat azonban kordában kell tar­tani úgy, hogy az mások számára is elviselhető legyen, s a kulturált magatartás keretei között maradjon. S ne feledkezzünk el arról sem, hogy az indulat nemcsak negatív töltésű. Ismerünk nemes indulato­kat, termékeny indulatokat, hallunk szent indulatokról is. Akkor hogy is vagyunk az indulatokkal? Azok is sokfélék?

Ottlik Géza ugyan azt mondja, hogy nem tudja, mi az emberi élet értelme, de azért válaszolni próbál rá. Illetve elkezdi a választ, amit mi folytathatunk magunkban. Először azonban lássuk az író vélemé­nyét a Próza című könyvéből.

„Nem tudom, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, vi­selt dolgai, vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy kö­dös téli reggelnek a hangulata. Nyilván elválaszthatatlanul hozzá­tartozik életünkhöz minden fűszál, ami az utunkba akad: minden gondolatunk, vágyunk, törekvésünk; emlékeink, indulataink; egész­sé­günk, pénzünk, munkánk, hitünk; a szívünkben bujkáló titkos várakozások és a pil­lanat látható, érzékelhető jelenségei; s nyilván még sok minden.”

*

„Mi hát a globalizáció? Csupán túláltalánosított gazdasági és főleg pénz­ügyi jelenség, plusz technológiai és kommunikációs forradalom, vagy kulturális csata és értékháború is? A tőke tatárjárása, a kapi­talizmus rákja? Vagy ellenkezőleg: min­den­kit versenyre kényszerítő – funkcionáló és semleges folyamat?” – kérdezte a Ma­gyar Hírlap­ban (2000. március 13-án) Galló Béla, a lap publicistája, néhány nappal az­után, hogy véget ért az ezredforduló globális trendjeiről tanácskozó akadémiai kon­ferencia. Minthogy magam is részt vettem e rangos fórumon, tanúsíthatom a glo­ba­li­zá­ció körüli tanácstalansá­got, hiszen Göncz Árpád is hangsúlyozta be­ve­ze­tő­jé­ben, hogy a tu­domány mindmáig adós e fogalom megnyugtató tisz­tá­zá­sá­val.

*

„A durva kő csiszolása” – ez a lényege a három évszázada létező szabad­kő­mű­ves­ség­nek. Legalábbis ezt szűrtem le a Kossuth Rádió e témakörrel foglalkozó egyórás mű­sorából. Megtudtam ennek a rej­tőzködő szervezetnek, „titkos szektának” a törté­ne­téből, hogy tag­jai között foglalt helyet Martinovics és Pulszky, Liszt Ferenc és Kazinczy, Ady Endre és Benedek Marcell, Mozart és Garibaldi is. Ér­tesültem arról is, hogy a tagok páholyokba szerveződnek, de igazából mégsem értem, mit akarnak, mi a céljuk. Mentségemre szolgálhat, de az övékére is, hogy mint mondják, maguk is „a fényt, a világossá­got” keresik. Újabban meg a nyilvánosságot is.

A politikus, különösen a diplomata, nem mondhatja meg mindig, hogy mire gondol. Akkor hogyan tudja elhitetni, hogy nem őszin­téden? Ezt mindenkinek magának kell megoldania és kiviteleznie – bizalomvesztés nélkül.

*

A fogyasztói világképben inkább a ruha hordja az embert, mint­sem az ember a ruhát – írja Beke Kata „… Mert az ember kétnemű” című könyvében. A sze­re­tet is az ajándék árával méretik meg… S az ember fölé tolakodó tárgyak magát az em­bert, az emberi kap­csolatokat is saját képükre formálják.

*

Eszmecsere, gondolatcsere, véleménycsere – sokat használt, vita­tott szavaink. Vannak, akik megkérdőjelezik az eszmecsere használa­tának helyességét azzal az érv­vel, hogy eszméinket nem cseréljük el a másik emberével. Vannak, akik erre úgy vá­la­szol­nak, nem is erről van szó, hanem inkább véleménycseréről. Elmondom a vé­le­mé­nye­met a másik nézetéről, álláspontjáról és megfordítva: meghallgatom a part­ne­re­mét. A gondolatcseréről érdekesen szólt Mádl Ferenc köztársasági elnök, éppen a be­iktatási beszédében. Így példálózott: „Ha két ember kicseréli 100 forintját, akkor mindkettőnek továbbra is 100 forintja marad. Ha azonban kicserélik gondolataikat, akkor mindegyiknek eggyel több, tehát két gondolata lesz.”

*

„Sokszor teszem fel a kérdést: ha tudom, hogy meghalok, miért félek ettől, hiszen ebben biztos vagyok – írja Goda Gábor Tűnődések című könyvében. – Félni pedig csak a bizonytalanságtól kell. Igen, a halál biztos, de legjobban az izgat ben­nün­ket, hogy utána mi lesz? Ez a bizonytalan. Hogy alakul mindez, mikor mi már nem tudunk róla? Vajon tényleg semmit sem fogunk tudni róla? Aki el tudja fogadni, hogy a halállal minden megszűnik, az boldog ember. De legtöbbünk fantáziája nem áll meg a halál küszöbén. Nem hiszem, hogy van po­kol, azt sem hiszem, hogy menny­ország van …”

*

Lesz-e világvége? Aminek nincs kezdete, annak vége sincs – fe­lelte a kérdésre Szepes Mária írónő.

Kételkedő

Ha azt halljuk és olvassuk, hogy csökken az infláció, fellendül a gazdaság, javul a közbiztonság, és mindezt nem érezzük a családi háztartásban, a mindennapi életben, akkor nem sokat érnek a hi­vatalos optimista hírek és közlemények, a kormány győzelmi jelen­tései.

*

Kaifu Tosiki japán kormányfő – akinek személyében 1990 elején először lá­to­ga­tott a szigetországból hazánkba hivatalban levő mi­niszterelnök – így nyi­lat­ko­zott pálya­futá­sának mottójáról: A poli­tika az őszinteséggel kezdődik. Mindig légy hatá­rozott, s akkor az ördögöt is megfutamíthatod.

Ilyen egyszerű lenne?

*

Ha valami nem sikerül, próbáld keményebben! – ajánlja a híres üzletember, Paul Getty, a Hogyan gazdagodjunk meg könnyen, gyorsan, amerikai módon? című könyv­ben.

Ennyi? Ahhoz, hogy sikerüljön valamilyen terv vagy vállalkozás, elég lenne keményebben csinálni? Lehetséges, hogy ez elegendő, de én nem vagyok ebben olyan biztos. Inkább arra hajlok, hogy ha va­lami nem sikerül, akkor próbáljuk meg okosabban, körültekintőb­ben, ügyesebben.

*

„…Nem akarjuk tudomásul venni – mondta Jurij Bondarev a szovjet írók VII. kongresszusán –, hogy a típusházak és típus­városok típus-gondolkodású embereket nevelnek.”

Nem lebecsülendő figyelmeztetés ez, hiszen az építészet, a művé­szet, általában a környezeti kultúra befolyásolja az emberi ízlést és magatartást. Mégis kételkedem abban, hogy a típusházak és a típus­gondolkodás között ennyire direkt a kapcsolat, és szoros összefüggés lenne.

*

„A tigrist a vadászat előtt gondolatban el kell ejteni, a többi csak formalitás.” (Konfucius)

Ez vajon csak a tigrisre vonatkozik?

*

Olvasom, hogy az anyasághoz, apasághoz testi-lelki egészség, kiegyen­sú­lyo­zott­ság, érett személyiség és zavartalan párkapcsolat lenne ideális.

Igen ám, de hol vagyunk az ideálistól? Hol vannak azok a körül­mények, társa­dal­mi, gazdasági, kulturális, szociális feltételek, ahol ezek az anyai, apai tu­laj­don­sá­gok ki­ala­kulhatnak és érvényesülhet­nek?

*

Egy pedagógiai diskurzusban valaki így fogalmazott: „Az ember önmagát képes a legkevésbé becsapni.”

Akkor is kétkedve fogadtam ezt az állítást, és most is megkérdő­jelezem. Valóban így lenne?

*

Ritkán idézett és elgondolkodtató, szép mondása Kodály Zoltán­nak, hogy „nincs megalkuvás művészetben és magyarságban”.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük e tömör megállapítást, nem­csak a sorrend ér­de­kes, de a kérdőjel is ágaskodik: valóban nincs megalkuvás? Az közismert, hogy a nagy művész és pedagógus, a ze­nei prófétaként számon tartott Kodály a meg nem al­kuvó magyar hazafi jelképévé vált, de hát a társadalmi körülmények a legszentebb cé­lok képviselőit is – esetenként – kompromisszumokra, megalku­vásokra kény­sze­rí­tik.

*

Ha az úszás olyan jót tesz az alaknak, mi a helyzet a bálnákkal?

(Egy falfirka)

*

Egy japán ismeretterjesztő filmben hallottam, hogy 4 milliárd 600 millió évre te­het­jük a földi élet kialakulását. A filmben elhangzottak alapján a tengert tekint­het­jük az élet bölcsőjének.

Ez az idő – az Isten teremtette 6 nap legendájához képest – olyan lelfoghatatlanul nagy, hogy az ember sem elfogadni, sem cáfolni nem Hídja.

*

Nem biztos, hogy a legnépszerűbb politikus a legjobb.

*

Petri György haláláról szóló írását így fejezi be Radnóti Sándor: „Sok van, mi cso­dá­latos, hatalmas, de az embernél nincs semmi cso­dálatosabb, hatalmasabb”: így hang­zott valaha – humanista átértel­mezésben – az Antigoné kardala. Az újabb for­dí­tá­sok szerint „sok van, mi félelmetes, de az embernél nincs semmi félel­me­te­sebb”.

(Népszabadság, 2000. július 17.)

Ezek szerint tehát az ember csodálatos, hatalmas és félelmetes. Mi több: a leg­cso­dá­latosabb, a leghatalmasabb és a legfélelmetesebb. Csakugyan?

*

Egy minősítés és egy jövendölés Mikszáth Kálmántól: „Nem okos világ ez a mai… Bizonyára a holnaputáni sem lesz az.”

Latolgatjuk magunkban, jól ítélt-e kitűnő írónk?

*

Egy székely mondás szerint, ha csak közepeset akarunk alkotni az­nap, akkor ezért reggel nem érdemes felkelni.

Értem a biztatást a minél jobb és nagyobb teljesítményre, de tu­domásul kell venni a realitásokat. Azt, hogy nem lehet mindenki kiváló dolgozó, tanuló. Az iskolában sem min­den­ki kitűnő. Vannak – miként a munkahelyeken is – közepesek, sőt, a többséget ta­lán ők alkotják. Igaz, hogy gyengébbek az élenjáróknál, de megelőzik a lemaradó­kat, a lustákat, a hanyagokat, a rosszul teljesítőket. Magam részéről ezért aztán azt tudom ja­vasolni a közepeseknek, hogy keljenek fel csak minden reggel, és végezzék a mun­ká­jukat legjobb tudásuk szerint.

*

A Kádár-korszaknak nemcsak története van, hanem lélektana is – hallottam egy összejövetelen.

Lehet rá bólintani, lehet tűnődni rajta és szabad cáfolni is.

*

A művelődés, a műveltség a legjobb tőkebefektetés – halljuk nemegyszer. Csak­ugyan így lenne ez manapság is? Valóban ez hozná a legtöbb hasznot az embernek; a tudás, a kulturáltság lenne az ér­vényesülés legfőbb meghatározója?

*

Kis lépésenként mindnyájan fejlődhetünk – mondja G. Apple-gate. Kérdés, miben, mennyit és merre lépünk? Meg az is, hogy elegendőek-e csak a kis lépések?

fejezet

Tévedni emberi dolog – mondjuk mentegetőzve, ha hibáztunk vala­hol, vala­miben. Ritkábban tesszük hozzá azonban az antik bölcses­ség folytatását, amely így hang­zik: a tévedéshez ragaszkodni ostoba­ság. És mi hányszor sértjük meg a régi ró­mai­ak aforizmába sűrített igazságát csak azért, mert nincsen elég erőnk és bá­tor­sá­gunk belátni tévedésünket.

*

Ha az emberek befognák a szájukat (ami persze lehetetlen), sok­kal könnyebb lenne az együttélés – fakadt ki Majakovszkij. Gyakran jut eszembe a híres szovjet-orosz költőnek ez a mondása, ha túl sok, fárasztó beszédet hallok. Olyat, amelyre azt mondjuk: csak szó, szó, szó. Sok fölösleges szó.

*

Nehéz dolog emberi módon élni rossz anyagi körülmények, életvi­szonyok kö­zött. De legalább ennyire idegborzoló állapot kultúrálat­lan, felelőtlen, rossz­indu­latú lakótársak között élni. Olyanok között, akik a felső emeletről eláztatják vízzel az ember lakását, bömböltetik rádióikat, magnóikat, szemrebbenés nélkül szemetelnek a lépcső­házban és a ház körül.

*

Ugyanarról beszélünk és különbözőképpen fogjuk fel. Vegyük például az idős em­berek tiszteletét. Az eszkimók megölik saját öreg­jeiket azért, hogy megkíméljék őket a további szenvedésektől, elhagyatottságuktól, a fölöslegesség-érzésüktől. Itt, Euró­pában, szörnyülködünk ezen. Mi úgy (is) tiszteljük az öregeket, hogy mindent meg­teszünk azért, hogy soká éljenek. Látszólag. Mert eközben ma­gukra hagyjuk, az élet perifériájára szorítjuk őket, az öregek ott­honába dugjuk apáinkat, anyáinkat, nagy­szüleinket.

*

Temetések alkalmával gyakran láthatjuk: annyi koszorút helyez­nek el a halott sírjára (amit másnapra ellopnak), hogy azok eltakar­ják a nevét is. Ez még a kisebbik baj lenne, hiszen a koszorúk eltű­nése után előbukkan a név is, s így megtudhatjuk, ki nyugszik a sírban. A nagyobb baj az olyan jellegtelen, semmitmondó temetési be­széd, amelyből nem derül ki, hogy milyen volt az elhunyt egyéni­sége, melyek voltak élet­útjának főbb jellegzetességei.

*

Lapozgatom az ajándékba kapott „Csongrád megye népművészete” című kiad­ványt, s közben füstölgők magamban a kötet címén. Sze­rencsés dolog-e tárgyi nép­mű­vészeti értékeink összesítése megyén­kénti felosztásban: Csongrád megye… Baranya megye… Nógrád megye… A kérdés azért látszik indokoltnak, mert az etnikai hacárok nem azonosak a megyehatárokkal.

*

Miért fontos az, hogy miként bánik az állam, a hivatal a polgárok­kal? Mert aho­gyan kezel minket az állam, ahogy bánik velünk a hi­vatal, hajlamosak leszünk arra, hogy mi is úgy bánjunk másokkal.

*

Pintér Sándor belügyminiszter – az eddigiekhez hasonlóan – ez­úttal is közzétette (2000 júliusában), hogy javult a közbiztonság, s ezen állítását számszerű ered­mé­nyek­kel is igyekezett alátámasz­tani. Ugyanezen a sajtótájékoztatón azonban azt a hírt is megerő­sítette, hogy a közeli hetekben nyolc megyei rendőr-főkapitányság élén lesz vezetőváltás, amitől a rendőri munka hatékonyságának növekedését remélik.

Akkor most Hogy van ez? Ha javul a közbiztonság, nyilván jobb lett a rendőrség tevékenysége. Ha ez megfelel a valóságnak, akkor miért kell meneszteni (leváltani, kicserélni) nyolc megyei főkapi­tányt ahhoz, hogy hatékonyabb legyen a munka? Még nagyobb ha­tékonyságról, még nagyobb eredményességről, fejlődésről lenne szó?

Lehet bűvészkedni a számokkal, a statisztikával, lehet így-úgy be­állítani, ma­gya­ráz­ni a rendőrség munkáján, a hiteles bizonyítványt azonban a lakosság ál­lít­ja ki. Vagyis az a perdöntő, hogy milyen az állampolgárok biztonságérzete, mi az em­be­rek véleménye a közbiztonságról. Ez pedig, mint közismert, évek óta rossz. Még ha egyes területen érezhető is némi, pozitív elmozdulás.

*

Sokat hallunk mostanában az táj világrendről. A világrendetlensé­get meg úgy­szólván mindennap tapasztaljuk.

*

„Az úgynevezett civil szféra ritkán örvendeztet meg akár az állampolgári, akár a szak­mai önbecsülés megőrzésének biztató híreivel – írja Mészáros Tamás Kama­ra kurázsi című cikkében mert több­nyire gyáván és megalkuvón viselkedünk a saját és főként a mások érdekeinek tisztességes védelme helyett. Konformisták va­gyunk a munkahelyeinken is, a szakmai testületeinkben is, és általában még a kisebb konfliktusoktól is félünk, ha ki kellene állnunk a meggyő­ződésünkért. A hétköznapi tapasztalatok azt mutatják, hogy legtöb­bünknek épp ezért nincs is meggyőződése; így legalább feladni sincs mit.”

(Népszava, 2000. július 15.)

*

A történelem az élet tanítómestere – halljuk, olvassuk. A törté­netírás (meg sokszor) a politika szolgálólánya – tapasztaljuk.

*

A Horn-kormány idején (1994–98) részt vettem a budapesti VI. kerületi ön­kor­mány­zati lap, a Terézváros szerkesztőségének munkájában, állandó szerzőként. A má­sodik vagy a harmadik köz­meg­hall­gatá­son, amelyről tudósítottam, felállt az egyik lakó, és megköszönte a polgár­mesternek, hogy a napokban kilakoltatták a korábban ön­kénye­sen beköl­tözőket. Nem sokkal ezután a képvi­selő-testület egyik (jobboldali) tagja kiigazította a hálálkodó fel­szólalót. Nem helyeselte, hogy kilakoltatásról beszélt, mert mint mondta, ez már elavult szó. Valamikor kitalálták, mondogatták, de ma már nem célszerű használni. A csúnya, durva „kilakoltatás” he­lyett mondjuk inkább azt, hogy „törvényes rend helyreállítása”. így elegánsabb, szalonképesebb – tette hozzá az újsütetű „nyelvújító”, példáját adva – a manapság oly gyakori – fogalmi retusálásnak.

*

Nem szeretem a világnézet szót – mondja egy interjúban Grunwalsky Ferenc filmrendező.

Szíve joga. Ettől még mások használják és a jövőben is használni fogják, mert régóta elfogadott fogalom, és az is marad.

*

Tetszik – nem tetszik, szeretem – nem szeretem. Ilyen érzések ka­varogtak ben­nem, amikor olvastam a 29 országot összefogó Gazda­sági Együttműködési és Fej­lesz­tési Szervezetnek (OECD) a magyar kormányhoz küldött jelentését. (Vasárnapi Hírek, 2000. július 23.) Ebben a 364 oldalas anyagban egyaránt vannak elemzések, el­is­merő megállapítások és kritikák, utasításszerű javaslatok. Igazak azok a meg­álla­pí­tá­sok, amelyek szerint növekednek a jövedelemkülönb­ségek, még mindig magas az inflá­ció, jelentős közberuházások ma­radnak el, s a bírósági eljárások rendkívül hossza­dalmasak. Megfelel a valóságnak az az észrevétel, hogy a törvények és a rende­letek Magyar­országon a jogi szakértők számára készülnek. Ezért ked­vünkre való az a kérés, követelmény, hogy a jogalkotók egyszerűbb, mindenki számára érthető szó­hasz­nálatra térjenek át. Kerülni kell a fontos rendeletek, így például az adó­jog­szabályok túl gyakori vál­toztatását.

Nem tetszik viszont az a megfogalmazás, hogy „a szociális kiadá­sok súlyos teher­ként nehezednek a költségvetésre”. Az is csípi az em­ber szemét és sérti a fülét, hogy sok a „kell” az OECD jelentésében. Ezt kell tennünk, meg azt kell csinálnunk, így meg úgy kell szabá­lyozni, meg átszervezni. Nem mindegy ugyanis, milyen a hang, a stí­lus. Tudom, tagja vagyunk a nemzetközi szervezetnek, vannak köte­lezettségeink, de ilyen szinten már érezni kell azt, hogy hol a határa a segítőkész bírálatoknak, aján­lá­soknak, és a szuverenitást, a nem­zeti érzést irritáló kicsinyes, fölényeskedő, paran­csolgató beavat­kozásnak.

Kérdés – felelet

Mennyit ér az ember? Ki tuti erre válaszolni? Annyit ér az ember, mint amit leg­utóbb a jugoszláviai háborúban láttunk? Annyit ér az ember, mint ládafiában a ka­vics? Vagy mégis igaz, hogy „legfőbb érték az ember”? Talán elfogadható felelet: annyit ér az. ember, amennyit használ a közösségnek, amilyen nyomot hagy maga után.

*

Mit jelent a közbizonytalanság? Nem egyszerűen a közbiztonság hiányát, hanem a létbizonytalanságot és a jogbizonytalanságot együtt.

*

Mit nevezünk szöcske-politikának? Ide néz és oda ugrik.

*

Hátbizony János. Ki ez az ember? Van-e ilyen egyáltalán? Ha a la­kossági jegyzékekben, a személyi igazolványokban nem is találunk ilyen nevű személyt, mégis létezik a közbeszédben. Azt nevezzük Hátbizony Jánosnak, akinek mindig minden úgy van jól, ahogy éppen van. Ilyen értelemben nagyon sok Hátbizony János él kö­zöttünk.

*

Lehet-e fönséges az, ami nem egyszerű? – kérdezte Petőfi Sándor. Igen, lehet. Fönséges lehet a bonyolult, az összetett is, éppen színvo­nala, izgalmassága okán, szellemi erőfeszítést követelő megfejtése, megoldása miatt.

*

Melyek a színészek életének legfontosabb pillanatai? Amikor fel­megy a függöny a színpadon.

*

Mit jelent a zene az ember életében? Lássuk a legilletékesebb em­ber véle­ményét, Kodály Zoltánét: „Az ember zene nélkül nem teljes egész, csupán töredék… A zene a teljes emberségre nevelés egyik tartópillére…, ezek a muzsikáló gyerekek azáltal, hogy él bennük a zene, egészükben harmonikusabb emberekké válnak.”

*

Szükséges-e, hogy színházba, tárlatokra, hangversenyekre jár­junk? Nem feltét­le­nül. A művészet nem úgy szükséges, mint a pénz, hanem ahogyan a tiszta levegő.

*

Vannak-e abszolút művelt emberek? Nagy valószínűséggel állít­hatjuk, hogy nin­cse­nek. De közöttünk élnek művelt emberek, s olyanok, akikre azt mondjuk, nagy mű­veltségűek. Az igazi kérdés talán nem is az, hogy vannak-e abszolút művelt em­be­rek, hanem az, hogy mit kezdenek a műveltségükkel, mire használják, kinek és mi­nek a szolgálatába állítják?

*

Sokan és sokszor feltették már a kérdést: mi az értelmiség fel­adata? Többféle vá­laszt ismerünk. Közülük az egyik: az értelmiség dolga a minél nagyobb tudás meg­szer­zése és ennek minél szélesebb körű terjesztése, minél hatásosabb érvényesítése a közösség, a haza javára.

*

Egy értelmiségi csevelyben hallottam: olyan hemingwayes – jelle­mezte a tár­sa­ság egyik tagja a szóban forgó művészt. Megérdeklőd­tem, milyen is az az ember, aki hemingwayes? Hát kérem: egyszerre felszabadult és modoros.

*

A kutatót nem kinevezni kell, hanem kinevelni – hallottam egy nagy tekintélyű professzortól. Arra a kérdésre pedig, hogy ki a jó ku­tató, azt válaszolta: ehhez négy „T” szükséges. Tehetség, tudás, a té­nyek tisztelete és tisztesség.

*

Van-e gyógyszere a vitakultúra gyermekbetegségének? Igen, van. A vita.

*

Mikor válik árulóvá az írástudó? Ha lemond arról, hogy a kor ellenőrzője, az igaz­ság nyilvántartója legyen.

*

Féljünk-e a konfliktusoktól? Félni attól kell, ha lefoltjuk, takar­gatjuk azokat, ha halogatjuk vállalásukat, elodázzuk megoldásukat.

*

Ki a jó politikus? Akit a valóság igazol.

*

Mit tud és mit nem tud a bürokrácia? Tud korlátozni, tiltani, tudja önmagát védeni, de nem képes értéket teremteni.

*

Azonos-e a szűkszavúság és a rövidség? Nem (feltétlenül). Ötper­ces beszédben is lehet fecsegni-locsogni, és százoldalas írás is lehet tömör.

*

Milyen a nem nyáj-ember? Akinek van bátorsága „kilógni a sorból”.

*

Mi a tolerancia próbája? A célok, vélemények, nézetek, irányzatok sokféleségének együttes jelenléte. Ehhez kell a legnagyobb megér­tés, a legtöbb türelem.

*

Miért van szükség az empatikus készség kialakítására? Hogy bele tudjuk magunkat képzelni a másik ember helyzetébe. Hogy meg tudjuk hallgatni a másik embert, el tudjuk fogadni a másságot.

*

Mi a jó a játékban? Játszani jó, nagyon jó, ezt tutijuk magunkról kis­gyermek­ko­runk óta, s tapasztaljuk gyermekeinknél, unokáink­nál. Azt is megízleltük, hogy a játék: szenvedély. A játék olyan va­lami, ami egyszerre jelent kellemeset és kelle­met­lent, szórakoztató felüdülést és gyötrő szenvedést. A legnagyobb jó persze a nyereség, a győzelem, a siker. Ám mint annyiszor tapasztaljuk, veszíteni is lehet. Elég gyakran, akár sorozatban is. De még ez is szórakoztat. Pontosabban: annak az útnak, időszaknak az izgalmas feszültsége nyújt élvezetet, amely addig tart, amíg eldől, hogy nyertünk-e vagy vesztettünk?

*

A köznapi ember – tehát nem a tudományos eszközökkel dol­gozó, hivatásos jövő­kutató – vajon milyen mértékben láthatja előre a jövőt? Azt hiszem, annak ará­nyában, amilyen mértékben részt vesz a társadalmi valóság formálásában.

*

Milyen a szegénység? Konrád György szerint a szegénység tartós, csak a sze­mé­lyek változnak. A szegénység azonban nem csak állapot, hanem csapás is, baleset, gödör, amelybe bele lehet esni… A fent és a lent ma távolabb van egymástól, mint har­minc éve, aki szegény, az talán még szegényebb.

(Könyvhét, 1999-október 21.)

Kiegészítések

Sok igazság van abban, hogy „Amerika a korlátlan lehetőségek ha­zája”. Kü­lönösen így van ez akkor, ha ehhez azt is hozzátesszük: Amerika a korlátlan le­he­tet­lenségek és furcsaságok világa is.

*

Jogosan beszélünk a kultúra sokféleségéről. Gyakran elfeledke­zünk azonban a kulturálatlanság sokféleségéről.

*

Elszegényedett, lecsúszott alkoholista lett – halljuk. Ha alkoholiz­musról be­szé­lünk, jórészt az elnyomorodásra, az egzisztenciális talaj­vesztésre gondolunk. Pedig van jóléti alkoholizmus is.

*

Egy olasz filmrendező nyilatkozata: „A bukást megbocsátják, de a sikert nem.” Nem csak a filmrendezőknél, és nem pusztán Olasz­országban van ez így.

*

Szeretem, ha van erős konkurencia, ha van összehasonlítási alap – hallottam egy főszerkesztőtől, amikor kollégája a másik folyóiratot dicsérte.

Egészséges gondolkodás. Megvéd az elkényelmesedéstől.

*

Olvasom, hogy csakis az őszinte alkotás lehet jó.

Őszinteség nélkül aligha várhatunk jó műalkotást, de csak önma­gában az őszin­te­ség kevés az értékes képhez, filmhez, regényhez, zeneműhöz, szoborhoz. Az őszin­te­ség mellett szükség van még né­hány dologra. Mindenekelőtt tehetségre, kitartó szor­ga­lom­ra, ihletettségre, s általában a művészi alkotómunka kedvező adottságaira, az anyagi, technikai, hangulati feltételeire.

*

„Nem a szép kép, hanem a jó kép az értékes” – mondta Frank Frigyes festő.

Valóban, a jó kép az értékes. Nem árt azonban, ha a jó kép egyben szép is. Nemcsak azért, mert ez értéknövelő tényező, hanem mert a szép az esztétika alapkategóriája, a művészeti alkotás velejárója, a vonzás, a tetszés lényegi feltétele.

*

„…Egy társadalom nyilvános életét demokratikus eszközökkel (hm…) is lehet manipulálni” – írja Almási Miklós.

(Népszabadság, 2000. május 20.)

De még mennyire! A példatár kimeríthetetlen.

*

Makarenko azt írja a fegyelemről, hogy „ez minden egyes egyén számára a teljes védettséget jelenti”.

Tegyük mindjárt hozzá, hogy itt nem vakfegyelemről, a meg­félemlítésen alapuló fegyelemről, hanem a belülről fakadó, értelmes fegyelemről van szó.

*

„Ha van gyönyör a világon, azt csak a tudomány és a szeretet adja” – mondta Eötvös József.

Néhányat azért még lehetne említeni.

*

Senecatól származik az a mondás, hogy „semmi sem annyira vál­tozó, annyira csapongó, mint az asszonyok kívánsága”.

Talán még az időjárás ilyen. Meg néhány sportoló formája és poli­tikus, illetve politikai párt arculata, programja, politikája.

*

Gyakran halljuk: ismétlés a tudás anyja.

Van benne valami. De az ismétlés az unalom anyja is.

*

A parlamenti és önkormányzati választásokon vereséget szenve­dett pártok sorai­ból ismételten halljuk, hogy új arcokra van szükség.

Azt hiszem, nem mindenki helyett kell új ember, mert aki alkal­mas a feladatára, jól dolgozott és erkölcsileg is feddhetetlen, az ma­radjon. Vagyis nem is csak új tiszt­ség­viselők kellenek, hanem jobbak, felkészültebbek, megbízhatóbbak, mint elődeik. Ez lehet a frissítő cserék értelme és haszna.

*

Ki az egészséges ember? Freud szerint az, aki tud szeretni és dol­gozni.

Kíváncsi lennék, hányan vannak olyanok, akik a kérdésre ilyen választ vártak.

*

Ha az ember megkérdezi valakitől, hogy milyen életet kíván ma­gának, rendszerint ilyen választ kap: jólétet.

Újabban azonban hallani másfajta feleletet is, amely így hangzik: én félelem­mentes életet szeretnék.

*

Illyés Gyula mondta Babits Mihályról: „Érzékeny ember volt, sokan támadták. Még olyanok is, akiket szeretett.”

Ilyesmi velünk is megesik.

*

Egy utcai falfestményen pillantottam meg a feliratot „… érdek­mentes barátság”.

Ilyen is van? Talán gyermek- és ifjúkorban. Később azonban egyre ritkább, amikor már az érdekek dominálnak.

*

„A labdarúgás gazdasági vállalkozás, ami azét! van, hogy néhány játékos és alkal­mazott fizetést kapjon. Azért van, hogy profitot ter­meljen” – mondta Demján Sándor, az egyik legismertebb magyar nagytőkés, amikor elnökévé választotta a Magyar Hivatásos Labda­rúgó Alszövetség.

A labdarúgás valóban gazdasági vállalkozás is, de nem csak az; több és más is annál. És nem csak azért van, hogy proliim termeljen. A legnépszerűbb sport­ág, a legnagyobb tömegeket vonzó népszórakoztatás is, hiszen – megfelelő szín­vo­na­lon – az ifjúság testi és szel­lemi nevelésének, a nemes versengésnek a győzelem-vereség érzésé megtapasztalásának terepe, az izgalmas, látványos szurkolás, gyö­nyörködtetés, szórakoztatás alkalma. Jó lenne, ha – miközben el­ismerésre méltó kezdeményezések történnek a magyar labdarúgás megújítására, fejlesztésére, aközben – nem feledkeznénk meg a sport, a labdarúgás eredeti céljáról, értelméről, értékéről. Arról, hogy a foci is játék, annak összes szakmai, anyagi, technikai, pe­da­gó­giai, lélektani kockázatával és hozamával, szépségével és hordalékával együtt.

*

„Sok logikátlanság, ésszerűtlenség keseríti meg életünket, s ebbe kénytelenek va­gyunk úgy-ahogy beletörődni – írja dr. Kölcsei Tamás olvasói levelében. – Azt viszont nem tudom megérteni, hogy miért kell elviselnünk a kerület utcáin bűzölgő kutyaürülékek látványát, és az undort, ha belelépünk ezekbe.” (Terézváros, 2000. május)

Nemcsak VI. kerületi jelenségről van szó. Dr. Kölcsei Tamással együtt százezrek kérdezik más kerületekből és vidéki városokból is: miért kell elviselnünk…?

Feleselő

Melyik a legnehezebb kenyérkereset? A bányászé, a kohászé, a pi­lótáé, a nyomo­zóé, az artistáé, a csatornatisztítóé?

A legnehezebb kenyérkereset az, ahol szókimondással kell boldo­gulni.

*

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az öröm, a bánat, a szenve­dés, a kétség minden embernél egyforma.

Ez azonban nem így van. Külön élet, autonóm sors minden em­beré. „Mint a fán se nő egyforma két levél” – írja Kosztolányi Dezső a Halotti beszédben.

*

Tévedés azt hinni – figyelmeztet Illyés Gyula –, hogy csak nagy népeknek vannak nagy eszméi.

*

Nem csak a sikerek minősítik az embert. Hanem az is, hogy mi­ként éli meg kudarcait, csalódásait, hogyan dolgozza fel magában vereségeinek, sikertelenségeinek tanulságait.

*

Az igazi barátság nem a kölcsönös szolgáltatások adásvétele, a váltóként kezel­hető kisebb-nagyobb szívességek. Ez is benne van, de az őszinte barátság több ennél. Gazdagabb, mélyebb érzés, tisz­tább emberi kapcsolat. Olyan, amelyet nem az önző érdek vezérel, hanem a nehézségek idején, a bajban mutatkozik meg leginkább.

*

Tévednek, akik úgy gondolják, hogy a múlt engedelmes, kibír mindent, ezért kedvükre, pillanatnyi érdekeik szerint átértékelhetik a múltat. „A múltat be kell vallani” – ahogy a költő mondja, s egy­szersmind vállalni kell.

*

Munkakedvet adni a munkavállalóknak? Igen, de sokan azzal is megelégednének, ha nem vennék el tőlük.

*

A költő alkotására azt mondjuk: vers. Költeszel azonban nemcsak versben van, ha­nem a hétköznapi életben, a szemlémben, az emberi kapcsolatokban, a ter­mé­szet­ben is.

*

Az író, aki olvasmányosan ír, aki könnyen érthető, az felületes, fel­színes? Szerb Antalra is ezt mondták. Kívánok magunknak még sok Szerb Antalt.

*

A művészt korszerűség kritériuma nem a rendkívüliség, hanem a lényegmondás az ember mai problémáiról.

*

A szerelmet nemiséggel pótolni lehetetlen, de nemiség nélkül nincs szerelmi beteljesülés.

*

Állítólag Jászai Maritól származik a mondás, miszerint „kétféle embernek ér­de­mes élnie. Egyik a tehetséges, a másik a lelkes”.

Csakugyan? És a szorgalmasnak, a kitartónak, a bátornak, a kezdeményezőnek, a kevésbé tehetségesnek, a nem annyira lelkesnek és a többieknek?

*

Egy elméleti konferencián hallottam, hogy a vezető felelőssége kétirányú: fölfelé és lefelé. Szerintem van harmadik irány is (amelyik talán a legfontosabb): felelősség önmagunk felé. Ezt úgy hívjuk: lelki­ismeret.

*

„De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?” – kérdezte Vörösmarty Mihály. Kér­dez­zünk vissza: mi a cél? S van-e olyan könyv, amely ké­pes a célhoz vezetni?

*

Egy televíziós vitában hallottam e megfogalmazást: a magyar egészségügy inkább betegségügy. Sajnos igaza van annak, aki ezt állítja.

*

Azt mondják, a rendszerváltás után teljesen és végleg leszámoltak a terv­gaz­da­ság­gal.

És a minden évben elkészítendő, a parlament által jóváhagyandó költségvetés terve, az APEH bevételi terve?

*

„Humortalannak lenni annyi, mint emberietlennek lenni” – így Kosztolányi Dezső.

Kissé kemény, igazságtalannak tetsző vélemény, mert ismerünk értékes, kiváló embereket, akiknek (sajnos) nincs humorérzékük. Erről azonban nem biztos, hogy ők maguk tehetnek, hiszen a humorérzék adottság (is).

*

Hallottam az állítást, miszerint a természetben soha sincs giccs. Szerintem van: a bárányfelhő, a szivárvány, az alkonyi színek giccsesek tudnak lenni.

*

Olvastam, hogy az Orbán-kormány elsősorban „a munkából élő, tisztességes csa­lá­dokat” támogatja.

Ennek a megfogalmazásnak olyan értelmezése is lehetséges, hogy akinek nincs munkája, az nem is akar dolgozni, következésképp nem is tisztességes.

*

Németh Miklós szerint a rendszerváltás minden kormányának fe­lelőssége, hogy a magyar mezőgazdaság ma minden idők legmé­lyebb válságát éli át, és az uniós csatlakozási tárgyalásokon várha­tóan ez okozza majd a legnagyobb nehézséget.

Nem lehetne ezt a felelősséget kicsit konkrétabban megfogalmaz­ni, úgy, hogy abból egyes személyek felelőssége is kiderüljön és nyilvá­nosságot kapjon?

*

Nemegyszer hallottam már azt a mondást, hogy „…aki 25 éves ko­ráig nem forradalmár és aki 30 fölött is az marad, az hülye”.

Túlságosan sok az ellenpélda ahhoz, hogy ezt az állít ast komolyan vegyük. Leg­fel­jebb azt fogadhatjuk el, hogy az ember fiatalon hajla­mosabb a forradalmárrá válásra, mint idős korában.

*

„Én nem fogom be poros számat.” (József Attila)

Tűnődések

Hajlékony alkalmazkodás jellemző rá – hallottam az. egyik közsze­replőről. Micsoda finom megfogalmazás – gondoltam magamban. Nekem ugyanis a gumi­ge­rin­cű jellemzés jutott eszembe róla. De lehet, hogy nincs igazam. Egyébként nem lehet nagy különbség a kettő között. Nehéz megállapítani valakiről, hogy egészséges mó­don, elfogadhatóan alkalmazkodó-e, vagy gerinctelenül és elvtelenül mindig arra fordul, amerre a szél fúj.

*

Jóhiszemű könyv – olvasom. Átvillan rajtam a gondolat e minősítés kap­csán. Kellemesen, barátságosan hangzik, de langyosan is. Mert nem tudjuk meg be­lő­le, hogy jó vagy rossz a könyv. Ajánljuk ol­vasásra vagy ne? Hanem csak úgy vegyük tu­do­má­suk Jóhiszemű, segítőkész, de semmi különös. Nem színvonalas, de nem is árt. Meg­született, van. Elvan. Sok van ilyen. És nem csak könyv.

*

A művészetben hol húzódik a határ a pornográfia, az erotika és az esztétikum között? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk (ha tu­dunk), először azt kellene mér­le­gel­nünk, egyáltalán helyes-e, lehet­séges-e az ilyen kérdésfeltevés?

*

A kultúra erejét, nagyságát, értékét – egyebek mellett – az is bi­zonyítja, hogy a tör­té­ne­lem színpadáról eltűnt népek (avarok, szkíták, etruszkok) kultúrája fönn­ma­radt. Ezek szerint nincs olyan fegy­ver és hatalom, amely elpusztíthatná az emberiség kul­tú­rá­ját?

*

A köztudat úgy tartja, hogy az ideális férfi bátor, erős, határozott és ambiciózus, az ideális nő pedig szelíd, gondoskodó, otthonteremtő. Valóban ezek a tu­laj­don­sá­gok jellemzik ma is az ideális nőket és fér­fiakat? Csakugyan ilyen élesen el­ha­tá­ro­lód­ná­nak a jellemző jegyek? Hiszen vannak gyenge és felszeg férfiak, és határozott, am­bi­ció­zus hölgyek is.

*

Életünk kisebb-nagyobb történések sorozata (is). Eltöprengem néha azon, mek­ko­ra az érzelmek szerepe elhatározásainkban, dönté­seinkben. Mert hát az érzelem har­col a tudattal. Melyik az erősebb? Gyanítom, a mérleg nyelve az érzelmek javára bil­len.

*

Amikor az illetékesek döntenek az üzemek, a vállalatok privatizá­ciójáról, a kór­házi ágyak csökkentéséről, a bölcsődék, az óvodák, is­kolák bezárásáról, a dön­tés­ho­zók vajon gondolnak-e arra, hogy ezek mögött családok, emberi sorsok vannak?

*

A jelenlegi magyar parlament tele van ügyvédekkel, történészek­kel, köz­gaz­dá­szok­kal. Mégis úgy tűnik, hogy az értelmiségi közép­réteg, a derékhad nem igazán vesz részt a politikában. Nem beszélve a munkásokról.

Vajon miért? Az értelmiségiek – a kutatók, a mérnökök, a peda­gógusok, a köz­al­kal­ma­zot­tak és köz­tiszt­vi­se­lők, a kultúra munkásai – jórészt sok mindenben csa­lód­tak, kiábrándultak, megunták a szócséplést, az üres ígérgetéseket, a bot­rány­po­li­ti­zá­lást. Másrészt em­berfeletti küzdelmet folytatnak a mindennapi megélhetésért, az ér­tel­mi­sé­gi létükhöz méltó szellemi igények kielégítéséért.

Ami pedig a munkásokat illeti: a rendszerváltás óta eltelt tíz év­ben egy kezünkön meg­számolhatjuk, hányszor hangzott el az a szó a parlamentben, hogy munkás. Talán egyszer sem.

*

Ha a szegényekről és gazdagokról beszélünk, én a szegények, az elesettek, a ki­szol­gál­ta­tottak oldalán állok. Így volt ez eddig is, és így lesz ezután is. Ez azonban nem jelenti számomra azt, hogy a szegény ember mindig jó, és a gazdag ember min­dig rossz. Azt sem jelenti, hogy a szegényeknek automatikusan igazuk van. 1 la ezt val­ljuk, le­egyszerűsítjük a valóságot. Tapasztalatokból tudjuk, hogy a szegé­nyek kö­zött is lehetnek rossz emberek, és a gazdagok között is jók, miként a szegények is tévedhetnek, és a gazdagoknak is lehet iga­zuk.

*

Mit szólunk Dantenek ehhez a megfogalmazásához: „Tutiásnál nekem édesebb a kétely.”

*

„Mondták már rám, hogy demagóg vagyok – panaszkodott egyik szakszervezeti tiszt­ségviselő mert nem vagyok eléggé lojális a gaz­dasági vezetőkhöz, a cég­tu­laj­do­nos­hoz. Én azonban csak radikális vagyok, nem demagóg.”

Ez figyelemre méltó vallomás. Elmorfondírozhatunk ugyanis azon, hogy mi a kü­lönb­ség a demagóg és a radikális magatartás kö­zött? Hol, miben és hogyan jelent­ke­zik az egyik és a másik, melyek a jellemzői, hol a határ közöttük?

*

Emberi kapcsolatokban szegényes világunkban érdemes elmeren­geni Picasso meg­jegyzésén: „A művészet a legrövidebb út az egyik embertől a másikhoz.”

*

Gondolkodóba ejtő: miért olyan gyakori jelképek az állatok az egyes országok címereiben?

*

Olvasom az újságban, hogy óriási érdeklődés mellett aktfestészeti kiállítás nyílt Pe­kingben, ahol 135 meztelen nőt és férfit ábrázoló olajfestményt láthattak a Köz­pon­ti Művészeti Galéria előtt hosszú sorokban várakozó érdeklődők. A hatalmas kö­zön­ségsikernek ör­vendő tárlattal kétezer éves tabu dőlt meg Kínában. Az ember el­gon­dolkodik: hogyan élhet kétezer évig olyan tiltás, amely természe­tes, amely az élet­nek, a művészetnek ugyanolyan szerves tartozéka, mint a levegő, a víz, a föld, az ég.

*

„Meditációk nélkül az ember nem tud élni – vallja Goda Gábor író a Tűnő­dések című könyvében. Aki nem tűnődik, nem gondolkodik, nem hozza össze­füg­gés­be a jelenségeket, az lényegében semmit sem csinál. A meditációra való képes­ség óriási kincse az embernek. A me­ditációk olyanok, mint az aranyásás, mert az ember gondolkodás közben bukkan rá olyan értékekre, amelyek meghatározóak.”

*

Mándy Iván szerint at élményt nem kell keresni, az élmény meg­találja az embert.

Tűnődésre serkentő megállapítás ez. Mert lehet, hogy olyan érzé­keny lelkű, kitűnő írót, mint Mándyt, megtalálta az élmény, de ez nem mindenkire érvényes. Úgy ta­pasz­ta­lom, hogy az élményt keres­ni, akarni, talán tervezni is kell. Ebben az esetben sem várhatunk a sült galambra. Elébe kell menni az élménynek. Eía viszont jön ma­gá­tól, annál nagyobb öröm. Olyan, mint amikor váratlanul pénzt hoz a postás.

Kaleidoszkóp

Az egyenlősdi szemléletének és gyakorlatának bírálata, a minőség­és teljesít­mény­köz­pontú felfogás támogatása nem új keletű dolog, hiszen már Homérosznál azt mond­ja a megbántott Akhilleusz: „Mert egyet kap a veszteg ülő, s aki nagyhevesen küzd, és ugyanúgy becsülik meg a bátrat, mint a silányat.”

*

A hírlapíró és az író – Mikszáth Kálmán értelmezésében: a hírlap­író a holnapnak dolgozik, ami bizonyos. Az író a halhatatlanságnak, ami bizonytalan. Az író a köny­vei­ben él tovább. Hogy meddig? Az nem a haláltól függ, hanem a könyvektől.

*

Tréfás György operaénekes mesélte a rádióban, hogy .miikor elő­ször találkozott Ko­dály Zoltánnal ifjúkorában, a mester megkér­dezte a nevét. „Tréfás György” – fe­lel­tem. „Szép név” nyugtázta a híres zenetudós. „S amikor később ismét találkoztam ve­le – foly­tatta az operaénekes Kodály megismert és nevemen szólított. Félelmetes me­mó­riája volt a tanár úrnak” – emlékezett vissza Tréfás György, a „hűséges basszis­ta”, a „nagy átélő”, aki 7 éves kora óta éne­kel és negyvenharmadik színi évadját tölti Debrecenben.

*

A most következő soroknak az lehetne a címe, hogy Változatok a kudarc­ra, hiszen Palotai Boris bevallja, bőven volt része kudarcok­ban. Ez nem meg­le­pő vallomás, hiszen mindannyian részesei, szen­vedő alanyai vagyunk kudarcoknak. Az írónő azonban jelzőkkel is ellátja, mintegy csoportosítja kudarcait. Meg­kü­lön­böz­tet ugyanis el­gondolkoztató kudarcokat, mulatságos kudarcokat és vannak ked­venc kudarcai is.

*

C. Brown írta Mata Hariról: „Pontosan tudta, hogy minden nő karrierjében a leg­fon­tosabb kérdés a kitűnő megjelenés. Mindent ennek a szolgálatába állított. Misz­ti­kus környezete, fantasztikus toalettjei, rafinált kendőző művészete, amelynél le­he­tet­len volt meg­állapítani, hol végződik a természetes szépség, és hol kezdődik a koz­me­ti­ka, csak arra szolgált, hogy keret legyen és kiemelje meg­jelenését.”

Mata Hari mondta az erősebb nemről: „A férfiak gyakran nevet­ségesen ostobák. Még olyankor is ragaszkodnak a büszkeségükhöz, amikor mindez már csak hazug lát­szat. Ügyes nő úgy játszik ezekkel a férfiakkal, mint a sakkfigurákkal.”

(C. Brown: Mata Hari)

*

Tömeges csókolózási csúcsot döntöttek meg 2000 augusztusában a Pepsi Sziget Fesztivál résztvevői. Az újabb Guinnes-rekord felállí­tására több mint 1500 pár vál­lal­ko­zott, így a nagyszínpad előtt 1592 pár csókolta meg egymást Sub.Bass Monster ve­zé­nyletével. (A szi­getlakok után egyébként kétezer köbméter hulladék maradt.)

*

Bessenyei Ferenc a Magyar Szalon című tévéműsorában elmesélte, hogyan fo­gad­ták Othello-alakítását korábban és most. Mint mond­ta, néhány évtizeddel ezelőtt a kö­zön­ség ujjongva ünnepeire őt Othello szerepében, és ellenszenvvel fogadta a csel­szö­vő, fondorkodó Jágót, aki mint tudjuk, úgy segít, hogy árt. A legutóbbi Othellót, jóllehet sokkal érettebben, kimunkáltabban formálta meg, mégis Jágónak lett na­gyobb sikere. Önkéntelenül is adódik a kérdés: mi­ért, mi történt? Erre a neves szín­művész úgy válaszolt: azért történt így, mert a nézőtéren is Jágók ültek.

*

Ki is volt tulajdonképpen Casanova? A 275 éve Velencében szüle­tett – teljes ne­vén – Giovanni Giacomo Casanovának, a híres szívtip­rónak annyi foglalatossága volt, hogy felsorolni is lehetetlen. Nézzük a legismertebbeket: diplomata, kém, spe­ku­láns, szerencsejátékos, nőcsábász. Volt csodadoktor, lantos, hegedűs, katona, bí­bo­rosi titkár. Irt verseket, regényeket, színműveket, kritikákat, történeti mun­kákat. Volt idő, amikor több ország rendőrsége is nyilvántartotta, nemegyszer tömlöc, kór­ház, adósok börtöne várt rá.

*

Tarján Tamás irodalomtörténész, kritikus mondta egyszer: nem az a lényeg, hogy Tersánszki Józsi Jenő hány lány szoknyáját hajto­gatta fel, és hány pohár bort haj­to­ga­tott le, hanem az: mit írt.

*

Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy az utóbbi időben megszapo­rodtak a gyermek­gyil­kosságok. Nemcsak felnőttek ölnek meg cse­csemőket, kisgyerekeket, de bru­tá­li­san bántalmazzák egymást az iskolások, a korosztályon belüli fiatalok is. Szak­em­be­rek szerint vi­lágjelenséggé vált a robbanásszerűen növekvő erőszak. A tévén, a vi­de­ón azt látják a gyerekek, hogy a pozitív hős is csak erőszakkal, agresszivitással éri el cél­ját. Társadalmunk légköre azt sugallja, hogy elfogadott a bosszú, a sérelmek ke­mény megtorlása. A fiatalok is úgy érzik, hogy csak az erőszakos a sikeres, csak ilyen mó­don lehet győz­ni, boldogulni. Az egészben az a leginkább elkeserítő, hogy a messzi távlatban sem látszik jele annak, hogy kedvező változásban remény­ked­het­nénk.

*

Az MTI közleménye szerint – francia felmerésekre hivatkozva – mi, magyar tévé­né­zők biztosan őrizzük első helyünket az európai mezőnyben, ami a képernyő előtt el­töltött időt illeti. Utánunk az olaszok következnek, a harmadikok a britek. Világ­viszony­latban pedig az USA vezet.

*

A köztéri vandalizmusról már unalmas beszélni, tle a legutóbbi margitszigeti sé­tám után mégsem tudok hallgatni. Megint meg­csonkították Vilt Tibor kiváló al­ko­tá­sát, a Madách-szobrot. Lefűré­szelték bal kezét, jobb kezéből pedig ellopták a tollat. Három évvel ezelőtt már történt ilyen, de most megismétlődött a kártevés. Foly­tatódnak a szoborlopások, a csonkítások. Megrongálták Lyka Károly szobrát is, újból eltűnt a Radnóti-szobor, szétverték a Zsolnay-kutat, még mindig üresen áll a Jókai-szobor talapzata. Sok milliós kárról van szó. Ki állítja meg a vandalizmust? A ren­dőrség állítólag különös gondot fordít a Margitsziget biztonságára. Nyáron erő­sebb a rendőri jelenlét, cirkálnak motoros rendőrök, lovas rendőrök vigyázzák a rendet. És mégis!

*

„Nem értem, hogy Budapesten miért kell mindent kiradírozni, ami a múlt része – mondta Gálvölgyi János színművész, a nagy ne­vettető. – Megmondom őszintén – val­lotta egy interjúban hogy nem rajongok ezért a városért. Ideges, zaklatott, nem le­het parkol­ni… Nem tudom elviselni a futballhuligánokat, utálom a be­vásárló­köz­pon­tok gőgjét és a városban felhalmozódott szemetet. Meggyő­ződésem, hogy a Lu­kács környékén utoljára a törökük sepregettek egy kicsit… Sok apróság ke­se­ríti meg az ember életét. A város vezetői pedig azt hiszik, a huszonharmadik be­vá­sár­ló­köz­pont­tól lesz jobb a közérzetem… Este, amikor megyek hazafelé az alsó rak­par­ton, min­dig elcsodálkozom: milyen gyönyörű város Budapest. Csak lenne hová hazamenni innen.”

(Népszabadság, 2000. július 6.)

*

„Nagyon fontos, hogy újra meg újra felidézzük a malenkij robo­tot, hogy Uk­raj­ná­ban újabb meg újabb kopjafákat állítsunk az ott elesett magyar katonáknak. Ám az sem volna kevésbé fontos, hogy a magyar politika végre megfelelő szinten meg­kö­ves­se az ukrán népet.

Mert addig aligha lesz elfogadhatónak minősíthető az újabb magyar nemzedékek történelmi tudata, amíg fogalmuk sincs arról, hogy az akkori Szovjetunió területét meg­szálló magyar csapatok nem csupán fraternizáltak a helyi lakossággal, hanem olyan cselekedeteket haj­tottak végre, amelyekre aligha lehetünk büszkék. Mondjuk csak ki: a rendelkezésre álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a megszálló fel­adatokat ellátó partizánvadász magyar egységek kato­nái embereket végeztek ki, falvakat égettek föl…” (Részlet Vida Ist­ván történész nyilatkozatából.)

(Népszabadság, 2000. április 1.)

*

Jacques Chirac francia államfő arra tett javaslatot 1999-ben a Time nemzetközi hír­magazinnak, hogy De Gaulle-t válasszák meg a XX. század emberének. Az érv az volt, hogy az egykori államfő nem csupán Franciaországban, hanem az emberiség egé­szében gon­dolkodott. Franciaország és De Gaulle között a kapcsolat személyes, intim és egyéni, csaknem mitikus volt.

Jó lenne tudni, hogy mit jelentett konkrétabban a személyesség, de különösen az intimitás és a mitikusság?

Vélemények

Nem szeretjük, ha az énekesek hamiskásan énekelnek, a zenészek falsul játszanak. A politikusok hamis hangja azonban kifejezetten felbőszít, haragra gerjeszt ben­nün­ket.

*

A költészet ugyanúgy az egyetemes emberi létezés kérdéseit teszi fel, mint a filozófia. Ebben hasonlítanak. De különböznek eszközeik és törvényeik.

*

Hiába alakítunk ki magunkról vagy szervezetünkről, munka­helyünkről, a tár­sa­da­lom­ról egy idealizált önképet, ha ezt a minden­napi gondolkodás és cselekvés nem iga­zolja vissza.

*

Sokféle indítéka, formája lehet a közösségi eszmének. A lényég azonban, azt hi­szem, az a realitás, hogy az emberek egymásra van­nak utalva. A modern tár­sa­dal­mak­ban is.

*

„Segíts magadon, és Európa is megsegít. Ez az Európai Unió mot­tója. Erről szól az egész integráció. Amelyik ország ezt érti, az sikeres és boldog. Amelyik nem, az tar­tósan kívül marad, vagy belül is elszi­getelődik… Vagyis nem kell egyszerre lépni, csak célszerű.”

(Szanyi Tibor országgyűlési képviselő, MSZP)

*

A szabadság és egyenlőség mindig alapkérdés volt az emberiség tör­ténetében, és az is marad.

*

Egy társadalom egészségének fokmérője, hogy milyen mértékben hatja át a szolidaritás gondolata, érzése és gyakorlata.

*

Igazi feladat: képessé válni arra, hogy a közösségben megőrizzük az egyén auto­nó­miáját.

*

Minden politikai tényezőt minősít az, hogy milyen a helyzetfelis­merő, értékelő képessége.

*

Valamely állítás nem attól igaz, hogy az államfő, a miniszterelnök vagy valamelyik párt­vezető mondja, hanem attól: van-e a valóság­ban olyan tény és mozzanat, amely­nek a szóban forgó állítás meg­felel. A személyiségnek, a személy hitelességének ugyan­akkor nagy szerepe van a vélemények elfogadtatásában.

*

A féktelen, mohó, mindenáron hatalomra vágyó, önjelölt vezére­ket és túlbuzgó vá­teszeket nem szabad a hatalom közelébe engedni. A hatalomittas, betegesen fel­tű­né­si, szereplési viszketegségben szen­vedő tisztségviselőket pedig el kell távolítani onnan.

*

Több oka lehet annak, ha valaki – szóban és írásban – hosszan, pontatlanul fo­gal­maz. A lehetséges okok közül az egyik, hogy kerül­get valamit.

*

Gulácsy Lajos festőművész szerint „a semmi és a középszerűség alig különbözik egymástól”.

*

„Az a gazdag ember – vélekedik Marx –, akiben él önmaga meg­valósításának bel­ső szükséglete.”

*

Várszegi Asztrik úgy látja, hogy a génmanipuláció, a klónozás semmi ahhoz a pusztításhoz képest, amit az emberi lélekben a fo­gyasztói reflexek eluralkodása visz végbe.

*

„Nincsenek a társadalomról és a társadalomnak szóló válaszok” – vélekedik Papp Lajos (az Ezredvég 2000. áprilisi számában). Majd így folytatja: „A kérdések és a kételyek pedig egyre nyomasztóbban, egyre kevésbé elviselhetően sokasulnak körü­löttünk.”

*

„Az igazi barát nemcsak szüretkor jön – véli Baranyai Tibor –, hanem kapáláskor is. Nem azt kérdezi, hogy van-e a tavalyi borból, hanem azt: van még egy kapa?”

(Bányamunkás, 2000. február)

*

Földes Anna írja Szabó István Oscar-díjas A napfény íze című leg­újabb filmje kapcsán, a többi között a következőt: „Elítélem és min­dig is elítéltem a múltjukat kényszerűségből mártírrá lett szüleiket és nagyszüleiket gyermekeik elől tapintatból eltagadó zsidók óva­toskodását, az önéletrajz-hamisítók gyávaságát.” (Nép­szabadság, 2000. február 19.)

És mennyien vannak! Nem csak zsidók.

*

„A rendszerváltást csak a politika közegében tekintik némelyek sikertörténetnek” – vélekedik Gyimesi László Varga Rudolf Köpés a levesbe címéi könyvének is­mer­te­tő­jé­ben, majd a recenzens így foly­tatja: „Veszteseinek számát mindenki más­ként becsüli, de tagadha­tatlan, hogy a nagyipari munkásság, s különösen a nehéz­iparban dol­gozó tömegek közéjük tartoznak. Azok, akik évtizedekig azt hall­gatták (persze, sose hitték), hogy ők az uralkodó osztály tagjai, a jövő letéteményesei, hir­te­len osztályon kívüli páriákká, jövőtlen elemek­ké lettek, szégyellni-letagadni valókká. Attól fosztotta meg őket a hétköznapi történelem, amihez egyedül értettek, a mun­kától.” (Ez­redvég, 2000. május)

*

„Oktatásügyünk, az iskolák, a tanítás és a tanárok színvonala va­lóban fontos kér­dés – hiszem, hogy egy ország biztonsága szempont­jából a »kiművelt (és nem ki­ván­do­rolt) emberfők« legalább olyan fontosak, mint a hadsereg.”

(Pető Gábor Pál, Sajtóvilág, 2000. április – 2. szám.)

*

„A sajtószabadság minden szabadságunk alfája és ómegája – véli Konrád György –, aki ellene vét, az veszteni fog és megszégyenül.” (Magyar Hírlap, 2000. március 14.)

*

„…A gazdasági növekedés eddig nem csökkentette, hanem nö­velte a világméretéi környezetkárosodást. Tudástársadalom ide, te­hetségforradalom oda, információs tech­nológia amoda, mindezek együtt sem gátolják meg az Egyesült Államokat abban, hogy a világ legnagyobb szennyezője legyen. Velünk, a jövőnkkel fizetteti meg saját luxus­fogyasz­tásának árát. Szó sincs itt értéknövekedésről: kő­kemény megatonnákról, szennye­zésről és kizsákmányolás-növeke­désről van szó. Mindezek fényében egyre hami­sa­bban cseng a »Miért is csináljuk mi ezt?« kérdésre az »Azért, hogy gazda­god­junk!« vá­lasz.”

(Zágoni Miklós, Népszabadság, 2000. február 7.)

Kommentárok

Seneca szerint nagy hibát követ el, aki nem a jobbaknak, hanem a többségnek akar tetszeni.

Ha igaz Seneca állítása, akkor sokan vannak, akik nagy hibát kö­vetnek el, kü­lö­nö­sen a politikusok. Ugyanakkor az is igaz, hogy a többség rokonszenve nem mel­lőz­he­tő a politikában, a mindennapi életben. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a többség is tévedhet.

*

„A fiatalokat munkanélküliségre kárhoztatni annyi, mint meg­ölni a lelkűket” – mondta II. János Pál pápa.

Ha ez így van, akkor itt már jó ideje világméretű lélekgyilkolás folyik. És foly­ta­tód­ni fog mindaddig, amíg a kapitalizmus létezik, hiszen a tőkés rendszerhez ugyan­úgy hozzátartozik a munkanélküli­ség, mint az őszhöz a lombhullás.

*

József Attila írta: „A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról nemcsak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, aho­gyan mondja.”

Hozzátehetjük: ez nem csak a költőkre vonatkozik.

*

„Én azokat a fiatalokat szeretem – mondta egyik alkalommal Csoóri Sándor –, akik tudják, hogy felnőttek lesznek, és azokat az idősebbeket, akik nem fe­lej­tet­ték el, hogy ők is voltak fiatalok.”

Rokonszenves megfogalmazása ez a nemzedékek kölcsönös meg­értésének, kí­vá­natos kapcsolatának és együttműködésének.

*

A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank vezetői a legjobban tennék, ha washing­toni ülésükön közfelkiáltással megszüntetnék mind a két intézményt – írta a The Vall Street Journal Europe egyik szemleírója. A cikkíró szerint ez a két dino­szaurusz a hideg­hábo­rúból maradt itt. A Nyugat akkor jár el okosan, ha leveszi róluk az infúziós csövet, és inkább közvetlen állami segélyekkel támogatja a világ leg­szegényebb orszá­gait.

Ez egy jó javaslat, széles körű támogatást érdemel.

*

„A viszketegség kiállhatatlan főokos” – olvasom. Vannak ilyenek.

*

„A másnaposság nyomasztó üressége” – hallom. Akad-e felnőtt férfi, aki ne érezte volna?

*

„Ne nyugodjunk bele önmagunk befejezettségébe” – ajánlják. Mondhatnánk így is: amíg élünk, semmi sem késő.

*

„Belülről fakadó elkötelezettség.” Vigyázat, nem lekötelezettség­ről, hanem – a tapasztalatokon és ismereteken nyugvó, meggyőző­désen alapuló – okos elkö­tele­zett­ség­ről van szó, amely támpontot je­lent a mindennapokban. Jelzőbója, iránytábla az emberi élet küzdel­meiben.

*

„Jogállam van, azt csinálok, amit akarok!” – hallom a parkolóban veszekedő egyik feldühödött autó tulajdonosát.

Meglehetősen sajátos értelmezése ez a jogállamiságnak. Nem tudom, mit szólna az illető, ha mások is így gondolkodnának és vi­selkednének? Mi lenne itt, ha min­den­ki azt csinálna, amit akarna, fittyet hányva a törvényes előírásokra, az együttélés sza­bá­lyaira, mások jogaira és érdekeire?

*

Majláth Mikes László Deák Ferencet idézi, miszerint a sajtótör­vénynek egyetlen mondatból kellene állnia: „Ne hazudj!” Majd hoz­záteszi: „A haza bölcse ma éhen is halna.”

(Magyar Hírlap, 2000. március 14.)

*

„Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felhábo­rodni. Imádott ha­zánk pedig igen-igen korrupt ország – írta Ady Endre. Ebből kifolyólag természetes, hogy itt minden ember felhá­borodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni. Ez a korrupció természetrajzának egyik erős tapasztalati igaz­sága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott tár­sadalomban, pri­vá­tin, kis körökben, bizalmas tereferék közt, vidá­man és szemérmetlenül szoktuk tár­gyal­ni mindezt. Vezető státus­fér­fiakról, előkelő politikusokról, társadalmi vezér­em­be­rekről, kedves, hízelgő elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazembe­rek …” (Nagyváradi Napló, 1903. július 30.)

Mi változott egy évszázad óta? Vajon hogyan vélekedne napjaink állapotáról (az olajszőkítésről, a sikerdíjakról, a Mezőbank ügyletei­ről, a maffiákról, a privatizáció ismert és homályban maradt síbolásairól) Ady Endre, ha élne?

*

Mihályi Gábor irodalomtörténész, kritikus írja (a Népszabadság, 2000. július 10-i számában megjelent) az Itt a kommersz, hol a kom­mersz című cikkében, hogy „angolszász területen másfajta esztétikai normák alapján ítélnek. Ott a zsürorok a művészi megvalósítás szintje mellett igenis figyelembe veszik az alkotás közön­ség­ha­tá­sát is. Ezen a versenypályán valóban nem nyerhet Oscart egy olyan film, amelyet csak az ínyenc műítészek tartanak remekműnek.”

Ez olyannyira igaz – tapasztalhatjuk a könyvkiadásban, a film­gyártásban, a tele­vízió műsoraiban –, hogy a közönséghatás (a né­zettség, az olvasottság) fontosabb a mű­vészi értéknél. Vagyis nem (annyira) az esztétikai (még kevésbé a pedagógiai) szem­pontok a lé­nyegesek, hanem az üzleti érdek, az eladhatóság, a pénz, a haszon, amely teljesen megfelel azon társadalom természetének, amelyben a szóban forgó művek megszületnek.

*

A franciaországi változásokra című – 2000. július 14-én a Magyar Hírlapban megjelent – cikkét ezzel a kijelentő mondattal kezdi He­gyi Gyula: „A francia forradalmak a világtörténelem legsikeresebb vállalkozásai közé tartoznak.”

Azt hiszem, ezzel a megállapításával nincs egyedül az ismert pub­licista (MSZP-s) országgyűlési képviselő.

*

„Nálunk, pestieknél türelmesebb lény ennek a világnak egy váro­sában sem él. Az egyszerűen megható és keserűen nevetséges, amit ez a majdnem millió ember itt a drága pénzéért eltűr azoktól a ma­gukról megfeledkezett és kötelességmulasztó em­be­rek­től, akik a vá­ros dolgait intézik” – írja Molnár Ferenc, a kitűnő író, a kedvelt szín­házi szerző A türelmes Budapest című cikkében. (Pesti Napló, 1908. március 8.)

E cikk megjelenése óta 92 év telt el. Vajon hogyan alakult vélemé­nyünk a főváros és az ország többi városának, községének vezető tisztségviselőiről, képviselőiről? Ennek magválaszolását e sorok olva­sóira bízom.

*

„Luxus nélkül lehet élni. Csak nem biztos, hogy érdemes” – írta Galsai Pongrác.

De biztos, hogy érdemes!

*

Bartók Béla írta egyik levelében, hogy „ahol a művészet kezdődik, ott megszűnik a napi politika”.

A napi aktuálpolitika igen, de a politika aligha. A művészetről szólva pedig fi­gyel­nünk kell az egyes művészeti ágak sajátosságaira, különbségeire is. Mert ki ta­gad­ha­tná, hogy a zenénél politikusabb művészet az irodalom, a film, a színház, a kép­ző­mű­vé­szet. Gondol­junk például a szociográfiára, a dokumentumfilmekre, a köztéri szobrokra, emlékművekre.

Jut eszembe

Az egyik nap több régi ismerősömmel is összetalálkoztam. Közöt­tük két olyan férfi barátommal, akik közül az egyik éppen akkor volt válófélben, a másik meg a kö­vet­kező hetekben készült megnősülni. E hírek hallatán egy kínai közmondás jutott az eszembe. „A házasság olyan, mint az ostromlott vár. A kint lévők befelé igye­kez­nek, a bent lévők meg kifelé.”

*

Miközben mustrálgattam a szemközti falakon dr. Szeleczky József főorvos ka­ri­ka­tú­ráit, s hallgattam önvallomását az orvosi és a művé­szt mesterség együttlétéről a Bu­da­pesti Művészetbarátok Egyesüle­tének összejövetelén, eszembe ötlött valami. Az, hogy ifjúsági veze­tőként az ötvenes évek végén gyakran megfordultam a Pécsi Or­vos­tudományi Egyetem hallgatói között. Akkor vettem észre, hogy a jövő orvosai mennyire érdeklődnek a művészet iránt. Ez a megfigye­lésem a későbbiekben csak meg­erő­sö­dött, mert mind a külföldi uta­zásaim alkalmából, mind a hazai művészeti ren­dez­vé­nye­ken tapasz­taltam az orvosok átlagon felüli aktivitását a művészeti kul­tú­rá­ban.

Dr. Szeleczky József elmondta, hogy már gyermekkorában egy­szerre jelentkezett ben­ne az orvosi hivatás iránti vonzódás és a rajz­készség. Végül is orvos lett, de mind­végig rajzolt, festett, gyakorolta és fejlesztette képzőművészeti tudását is, amely­ről számos sikeres kiállítása tanúskodik. S mint vallomásából kiderült, jól érzi magát e kettős szerelemben, mert az orvos és a képzőművész kölcsönösen kiegészíti, fel­erő­síti, gazdagítja egymást. Mindkettőben ugyanis nagy szerepe van a beleérző képességnek, mindkettőben fontos a szépség. És forrásuk is közös: a humanizmus.

*

Hírét vettem, hogy Marcus Aurelius lovas szobra kilencévi távol­iét után vissza­ér­ke­zett a Capitoliumra, és a gondos restauráció után megszépülve, ismét elfoglalhatja helyét – ha nem is eredeti talap­zatán, de – a Michelangelo tervezte tér egyik épü­le­té­ben lévő mú­zeumban. A Róma jelképévé vált műalkotás, az ókori római szob­rász­mű­vé­szet legjelentősebb aranyozott bronzlovasa – a súlyos káro­kat okozó kör­nye­zet­szennyezés miatt – nem szabadtéren, hanem az üvegfallal zárt akklimatizált te­rem­ben lesz kiállítva.

A hír hallatának idején Márai Sándorról olvastam az Élet és Iroda­lomban. Arról, hogy a nagy író mennyire gyökértelen volt Európán kívül, milyen rosszul érezte ma­gát Amerikában. Márai szegényen és elhagyatottan várta a halált, nem fogadott lá­to­ga­tó­kat, restellte elesettségét, de haláláig elbeszélgetett képzelete kedves társaival, Krúdyval, Kosztolányival és a többiekkel. És amikor nem tudott el­aludni, Marcus Aureliust, a nagy sztoikust olvasgatta.

Leemeltem hát könyvespolcomról Marcus Aurelius Elmélkedéseit, s be­le­la­poz­tam a filozófus-császár gondolataiba. Ilyen részekre lel­tem: „Az emberek bú­vó­helyeket keresnek maguknak: falun, ten­gerparton, hegyeken. Te magad is szoktál ef­fé­lékre vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy ön­magadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, za­vartalanabbá vissza nem vonulhat, mint saját leikébe, különösen, ha olyan a belső világa, hogy be­le­tekintve azonnal teljes békesség tölti el.”

Kezdtem érteni, miért szerette Márai Marcus Aurelíust.

*

Gyorsan változtak benyomásaink a Palermói és a Siracusai Dóm megtekintése köz­ben. A Palermói Dóm kívülről nézve régies, kele­ties, belülről viszont modernnek hat. A siracusai barokk templom külső megjelenésében túl díszes, belsejében a fehér fa­lak­kal, a dór oszlopokkal csaknem dísztelen.

Egy korábbi itáliai utazás emlékeként a Milánói Dóm és a Scala jutott eszembe. Az előbbi félelmetes arányaival, fehér márvány anya­gával, sok-sok tornyocskájával, égbe törő pillérvonalakkal, dús fa­ragványaival, gótikus oldalfalaival, rengeteg szob­rá­val kívülről izgatóan lenyűgöző. Magasba szárnyaló, homályos, titokzatos belső tere össze­hason­lít­ha­tat­lanul egyszerűbb. Nem így az utóbbi. A híres dal­színház éppen fordítva: klasszicista rajzú homlokzata puritán, díszte­len. Jelentéktelen külseje nem is sejteti hatalmas belsejét, háromezer férőhellyel és hatemeletnyi páholysorral ren­del­ke­ző nézőterét, tágas színpadát, színháztörténeti múzeumát.

De hát nemcsak a templomok, a színházak, az épületek külseje és belseje között fe­dezhetünk fel különbségeket. Az emberben is. Hány jó megjelenésű férfi és csinos hölgy kelt csalódást, ha megszólal, ha megismerjük teljesítményét, szellemi képes­ségeit, és hányan élnek szerényebb külsővel, csendesebb hanggal, de gazdagabb belső tarta­lommal, nagyobb tudással, szilárdabb erkölcsi értékekkel.

A Palermói Dóm előhívott belőlem más gondolatot is. A szicíliai fő­város székes­egy­házának belseje meglehetősen kusza, diszharmonikus. Attól, hogy minden érsek mó­do­sított valamit anélkül, hogy figyelem­be vette volna a követelményt: az újnak har­mo­nizálnia kell a régivel. Ennek az elvnek a megsértése az összhang meg­bom­lá­sá­val, kaotikus kép kialakulásával jár. így a hatás is kisebb, ellentmondásosabb.

Tapasztalatból tudjuk, nemcsak az érsekek szeretnek templom­belsőket átépíteni, de újonnan kinevezett és megválasztott magyar miniszterek, elnök-vezérigazgatók, osztály­vezetők is előszeretettel cserélik ki hivatali szobáik bútorait, ha tehetik. Még akkor is, ha nem illik oda. így aztán kilóg a környezetből, mint a gyöngyösi toronyház a mátraaljai város szélén. Pedig nem volna szabad elfelejtenünk: az új nem mindig és nem feltétlenül jobb és szebb a réginél.

Megállapítások

A jó vezető, a vállalkozó vezető a nemzeti vagyon része, miként a jellem, a tehetség is nemzeti érték.

*

Karinthy Frigyestől szabadon: így nyírtok ti.

*

Az egyszerűség és a természetesség mindig ízléses.

*

A legértékesebb termelési tényezők: a szaktudás és aszorgalom.

*

A emberség nagy, életben tartó erő.

*

Sztaniszlavszkij szerint nemcsak tehetséges színészek vannak, de tehetséges nézők is.

*

Az egység nem egyformaság.

*

Az értelmiségi lét mindenekelőtt a létrehozott értékekben, nem pedig szavakban fejeződik ki.

*

Hallgatni csak az tud igazán, akinek van mondanivalója.

*

A cinizmus olyan bűn, amely kikezdi az életbe vetett hitet.

*

A művészet haszna a többi között az, hogy megismerjük önma­gunkat.

*

Egy embernek sokféle tulajdonsága van. Ellentétes előjelű tulaj­donságok is megférnek egymás mellett.

*

A bölcs mindenből és mindenkitől tanul.

*

Miként az embert, a hatalmat is jellemzi a kritikához való viszo­nya.

*

Szívjóság. Gyönyörű, összetett szó. Külön-külön, a szív és a jóság is jól cseng, így együtt pedig megduplázódik a hatásuk.

*

Nagyjából ugyanazok, csak másként nevezzük őket. Kik ezek? Politikai kalan­dorok, elvtelen karrieristák, gátlástalan demagógok, populisták.

*

A jó újságíró legfőbb tulajdonsága az olthatatlan kíváncsiság.

*

A jó filmet nevezhetjük úgy is, hogy „meg kell nézni film”. Mostaná­ban azonban egyre ritkábban halljuk az efféle invitálást, minthogy igen kevés az ilyen „meg kell nézni film”. Helyüket elfoglalták a tu­catfilmek, a kommersz gyártmányok, az olcsó szórakozásra, könnyű emésztésre és nagy nézettségre apelláló bemutatók.

*

Soha nem voltak ilyen hatalmas különbségek és szakadékok álla­mok között a méretekben, a jövedelmekben, a vagyonmegosztás­ban, a gazdaság, a tudomány és a technika fejlettségében. 1960-ban már harmincszoros volt, napjainkban (2000-ben) hetvennyolcszoros a különbség a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmű országok között az egy főre számított GDP alapján.

*

Amikor beteg lesz az ember, mindig rájön, hogy az egészség a leg­fontosabb.

*

Hazánk a pereskedés országa. Ezzel az állítással aligha lehet perbe szállni.

*

Miként az emberéletnek, a társadalmi rendszereknek és korsza­koknak is meg-megtörik a lendülete.

*

„Egyre kevésbé vesszük észre a nyomorultakat” – írja Almási Mik­lós Bossányi Katalin Kísérlet című könyvéről szóló recenziójában.

*

A fájdalom az emberi test, szervezet jelzése, ez jó, de a fájdalom szenvedés is, ez viszont nem jó.

*

Az információs társadalom lehet dezinformációs társadalom is.

*

„Demokrácia egy (lakó)közösségen belül akkor van, amikor a kö­zösen el­ha­tá­ro­zott szabályokat a magunk örömére önként betart­juk” – állítja Kertész Ákos egyik cikkében.

*

Egy tibeti mondás szerint, aki sokat játszik és sokat dolgozik, az fiatal marad.

*

„Sokáig kell élni ahhoz, hogy fiatal maradjon az ember” – hirdeti Pablo Picasso.

*

„Minden életkornak megvannak a maga örömei – így Pablo Casals –, de ezeket sajnos mindig megkésve ismerjük fel.”

*

Az írók, a művészek – alkotó munkájuk során műveikben – saját személyiségüket élik föl.

*

Kiépült a magyar kapitalizmus, reálissá vált az ország Európai Uniós csatlakozása. A következő években kell annak eldőlnie, hogy elég masszív alapokat építettünk-e ki – mondta Belyó Pál, az Ecostat Gazdaságelemző és Informatikai Intézet igazgatója.

(Népszabadság, 2000. március 29.)

*

Konkrét tények bizonyítják, hogy a magyar munkavállalók ki­sebb bérért többet dolgoznak, mint uniós társaik.

*

A magyar szociális rendszer feszültségei nagyrészt az irreálisan alacsony fog­lal­koz­ta­tási szintben gyökereznek – állapítja meg a hat szakszervezeti konföderáció által elkészített Civil Országjelentés. A munkaképes korú, aktív lakosság 52,9 százaléka dolgozik, szemben a rendszerváltás előtti 85 százalékkal, valamint a 60 százalékot meghaladó EU-átlaggal. Az alacsony aktivitási ráta következménye a rendkívül kedvezőtlen kereső-eltartott arány, valamint a családi jövedelmek alacsony szintje.

A lélek lélegzetvétele

Emlékek, tapasztalatok, következtetések

Reggeli borotválkozás

A szükséges rosszak, a kötelező penzumok is részei mindennap­jainknak. Ilyenek a férfiember életében a reggeli borotválkozások. Naponta ugyanaz az unalmas mű­ve­let, a változatlanul ismétlődő, automatikus mozdulatok. Mégsem nélkülözhető, mégis van a bo­rotválkozásban valami fontos és érdekes.

Fontos, mert lényegében ekkor ébred fel az ember, s ezzel indul igazán a nap. Érdekes, mert borotválkozás közben tükörbe kell néz­ni, s ily módon folyamatosan szem­besülünk önmagunkkal, arcunk­kal, lelkiismeretünkkel. És ez nem akármilyen ér­zés, ezek nem lebe­csülendő percek. Ha őszinte az önvizsgálat, ez a röpke szám­ve­tés.

Aztán más is történik, amíg bepamacsolom magam, lehúzom pengével a szőrt a habbal együtt, hogy eltűnjön a borosta és szép, sima legyen az arc. Feltolulnak a tegnap látottak és hallottak, elő­jönnek az éjszaka rostáján fennmaradt történések, miközben új gon­dolatok, ötletek, inspirációk születnek. S ahogy a friss élményekkel, felismerésekkel, kezdeményezésekkel bajlódik az ember, aközben megszerveződik a napi program, az irányadó menetrend.

A közös ismerős

Egy rádiós műsorból hallottam, hogy Tasi Jenő ismerte gróf Erdődy Rudolfot. Kisgyermekként én is ismertem a kegyelmes urat (így szólították az alattvalók, a cselédek), hiszen ott születtem a Somogy megyei, Dráva közeli Kastélyosdombón, a grófi uradalom­ban, ott töltöttem a gyermekkoromat a pusztán tízéves koromig. Érthető hát, hogy felkaptam a fejemet, amikor a Névjegy című mű­sorban a „mi grófunk” nevét hallottam emlegetni.

Ki volt a Névjegy főszereplője, interjúalanya, hogyan került kap­csolatba közös ismerősünkkel, a kastélyosdombói uradalom grófjá­val? Tasi Jenő történelmi földbirtokos családból származott. Ludovikás katonatiszt lett, kisebb ellenállásban is részt vett a II. világháború alatt, majd 1945 után a rendőrség kötelékében szolgált Budapesten. 1946-ban Párizsba, később Amerikába távozott. Újságíróként dol­gozott a Szabad Európa Rádióban és az Amerika Hangjánál.

Amikor az ifjú Tasi a Ludovika Akadémiára jelentkezett, hogy a katonatiszti pályára lépjen, három pártfogót is felkért támogató­ként. Ezek egyike volt gróf Erdődy Rudolf. Az akkori idők tekinté­lyes ajánlóinak segítő közreműködése meg­hoz­ta az eredményt, mert Tasit felvették a Horthy-korszak legrangosabb katonai intézmé­nyébe.

Az én bátyámnak viszont nem segített a gróf abban, hogy bejus­son a Barcsi Polgári Fiúiskolába. De lássuk a teljes történetet. Ami­kor Béla bátyám a szülő­falunkban elvégezte a négy elemit, szüleim és nagyszüleien (apám a lovászistállóban dolgozott, nagyapám pedig a bognárműhelyben) azt szerették volna, ha a három fiúgyermek közül legalább egy, az első, a legidősebb elvégezhesse a polgárit. Apám ehhez kérte a kegyelmes úr segítségét, aki azonban sajnos, azzal hárította el a protezsálást, hogy nem kell aggódni a gyerek jövőjéért, mert el lehet majd az apja mellett az istállóban, és még jó lovász is válhat belőle.

Apám könyörgött kenyéradó gazdájának, hogy csak ezt az egy kérését teljesítse, mert saját életéből megtanulta, mit jelent három elemi iskolával felnőni, megélni, családot alapítani, gyermekeket nevelni. (Apám árva gyerek volt, három testvérével együtt. Apjuk elesett az első világháborúban, özvegy takarítónő, mosónő édes­anyjuk nevelte a négy gyereket. Közülük apám volt a legidősebb, és 10–12 éves korában már dolgozni kényszerült. Gyermekként került Bábolnára lovásztanulónak, s innen vitték le a kastélyosdomból grófi uradalomba, ahol megnősült, s ebből a házasságból szület­tünk mi hárman fiúk, és jóval később, már Pécsett, a húgunk.)

A grófot tehát nem hatotta meg apám esdeklése fia továbbtanu­lásáért. Tasi Jenőért, a földbirtokos család sarjáért – akik errefelé él­tek a közelben – viszont latba vetette befolyását. Nyilvánvaló, hogy – a mi családunk támogatásával ellentétben – ez természetes és fon­tos volt számára. Apámat s az egész családot nagyon megviselte a rideg visszautasítás, mert úgy éreztük, sokévi szolgálat után ennyit megérdemeltünk volna. Apám megalázásként élte meg az eluta­sítást. Csalódottsága generálta benne a dacot, a dühöt, felerősítette proli ösztöneit és keményen, elszántan odamondogatott a grófnak, mire az felmondott neki, magyarul, kirúgta.

Ez 1942-ben történt, a háború alatt. Apám munka nélkül ma­radt, nagyapám tar­tott el bennünket, amíg apám egy esztergomi gyárban talált munkát. Távol a csa­lád­tól, rokonoknál lakott, s ott dolgozott mindaddig, amíg 1944 nyarán Pécsre köl­töz­tünk, ahol apám a Jószágigazgatói Hivatal portása lett, anyám meg takarító­nője.

Ide, ebbe a történetbe, a harmincas-negyvenes évek, grófi ura­dalmak világába nyúl­nak vissza az én életem, gondolkodásom és magatartásom gyökerei. Korán tudatta velem az élet, pontosabban a Horthy-rendszer, hogy mit jelent a szár­ma­zás­beli különbség, mek­kora érték a tanulási lehetőség. Láttam, ki a gróf, a főintéző, az intéző, hogyan élnek ők, és milyen a cselédsors. Megtanultam, hol van a fönn és hol a lent. Belém ivódott egy életre, hogy hol a he­lyem, mit várhatok a továbbiakban, és (nagyjából) mit kell tennem, merre kell mennem.

Ennyit Tasi Jenőről és közös ismerősünkről. Nem haragszom – az emberileg ter­mé­sze­tes­nek tekinthetőnél jobban – gróf Erdődy Ru­dolfra. Értékelem, hogy év­ti­ze­dek­ig megélhetést biztosító munkát adott nagyapámnak, apámnak, családunknak. Nincs bennem gyű­lölet, már csak azért sem, mert a „mi kegyelmesiink” nem tar­to­zott a legrosszabb grófok közé. Nem beszélve arról, hogy voltak olyan grófok – Széchenyi István, Batthyány Lajos, Eötvös József, Károlyi Mihály és mások –, akik jelentősen hozzájárultak az ország gazdasá­gi, politikai, tudományos, kulturális fejlődéséhez, magas tisztségeik­ben a nemzeti történelem kimagasló, meghatározó személyiségeivé váltak, ezért joggal érdemelték ki a magyar nép tiszteletét és meg­becsülését.

Kakastollasok

A rendszerváltás óta – különösen a jobboldali kormánykoalíciók idején – gyak­rab­ban emlegetik a csendőrséget. Egyes jobboldali po­litikusok szinte sóvárogva be­szél­nek a kakastollasokról. Rendszerint a közbiztonság katasztrofális állapotával kap­cso­lat­ban. Akkor bezzeg volt rend az országban – halljuk. Mármint a Horthy-rend­szer­ben.

Nekem s gondolom az én nemzedékem többségének, a nálunk idősebbeknek nincs nosztalgiájuk az egyenruhában feszített, hírhedt kakastollasok iránt. Abban a Somogy megyei faluban, a grófi urada­lomban, ahol gyermekként találkoztam velük, bizony tartottunk, féltünk tőlük. Családunk, rokonaink egyetlen tagját sem bántották ugyan, de hallottunk szigorukról, kegyetlenségeikről. Kemények és kíméletlenek, elrettentőek voltak szolgálatukban. Ezért aztán, ha feltűntek a faluban vagy nálunk a pusztán, szinte összehúzták magukat az emberek, inkább az ablak mögül nézték a párban jár­káló, gyakran lóháton járőröző, fegyveres csendőröket. Emlékszem olyan falumbeliekre, akik rettegve beszéltek róluk, a cigányok el­bújtak előlük. Azt is hallottam, hogy a parasztok, a cselédek sorai­ból is toboroztak csendőröket, s többen vállalták is az ezzel járó elő­nyöket és hátrányokat.

Később, 1945 után természetesen többet is megtudtam a Ma­gyar Királyi Csend­őr­ség százhúsz éves történetéről, szellemiségéről, életéről. Azt például, hogy a Horthy-korszak negyedszázada alatt mennyire áthatotta a testületet az anti­kom­mu­nista, antiszemita, nacionalista, irredenta politika.

Megszállás vagy felszabadulás?

Ötvenöt év után érdekes és tanulságos volt hallgatni Márai Sán­dor 1945-ös Naplóját a Kossuth rádióban. Akik nem élték át a sors­fordító időket, azok ismereteket szerezhettek a II. világháború ma­gyarországi drámai hétköznapjairól egy divatos, termékeny és jelen­tős írásművész élményein, szubjektív tudósításán ke­resz­tül. Akik meg személyes tanúi, részesei voltak az akkori eseményeknek, álla­potoknak, azok összehasonlíthatták saját emlékeiket és tapaszta­lataikat az íróéval. Márai Leány­falun élte át a főváros ostromát. Itt találkozott a harcoló, németeket üldöző, be­vo­nuló orosz katonák­kal, akiket megszállóknak tartott, minthogy a II. világ­há­bo­rú törté­nelmi tényét és az azt követő időszakot Magyar­ország megszállásá­nak tekintette.

Magam tízéves fiúként éltem meg Pécsett azokat a napokat, amelyekről Márai Sándor Naplója. szól. Emlékeink, értékelésünk ezért – a hasonlóságok mel­lett – eltérnek egymástól. Nemcsak az akkori életkorunk, az események helyszínei különböznek, de látás­módunk, megítélésünk is. Érthető, hogy Márai a jól menő kassai ügyvéd gyermeke, a „felvidéki polgárivadék” megszállásnak tar­totta a szovjet csapatok bevonulását, mint ahogy az is természetes, hogy én – sokadmagammal – felszabadulásnak tekintettem ugyanazt a történelmi jelentőségű eseményt. Máraiék ugyanis vesztettek a Horthy-rendszer bukásával, a magamfajta emberek és családok pedig nyertek a nyilasok szétverésével, a fasiszta német megszállók kiűzésével, az új élet kialakulásával. Ezért lett – és marad – szá­munkra ez fel­sza­ba­du­lás, meg legfőképpen azért, mert ez felel meg a történelmi valóságnak, a tényeknek.

Több mint fél évszázad múltán is úgy emlékszem rá, hol és mikor találkoztam az első orosz katonával, mintha tegnap történt volna. 1944. november 29-ét írtunk, ek­kor szabadult fel Pécs. A németek viszonylag simán, számottevő ellenállás nélkül fel­ad­ták a történelmi emlékekben gazdag, patinás várost, így nem keletkeztek nagyobb károk. A mi családunk – öcsémmel, bátyámmal, szüléinkkel – a Jó­szágigazgatói Hi­va­tal Papnövelde utcai épületének (a portást meg­illető) szolgálati lakásában laktunk. A jószágigazgató és családja né­hány nappal előbb felpakoltak és teherautón el­haj­tot­tak a nyugati határ felé, Németországba. Hívtak minket is – nyilván cselédnek –, de apám azt mondta, hogy nekünk nincs miért elmenekülni, és nincs hova el­köl­töz­nünk, ezért nem megyünk sehova, maradunk.

A vastag falú, erős háznak tágas, biztonságos pincéje volt, ezért itt húzták meg magukat a környék lakói. Azon az emlékezetes reg­gelen gyanús csönd támadt, csak az ágyúzás tompa hangjai hallat­szottak a távolból. A veszélyérzet nélküli gyermeki kíváncsiságtól hajtva egyedül fölmentem a pincéből, hogy a nagykapuból kinézzek az utcára. Ekkor pillantottam meg a szemközti utcasarkon – úgy 10–15 méterre – egy fal mellett lopakodó, géppisztolyos idegen ka­tonát, a másik sarkon pedig a telefon­fülke tőszomszédságában azt láttam, hogy egy magyar levente eldobja a puskáját és megadóan, feltartott kezekkel indul az ismeretlen fegyveres felé.

Rohantam a pincébe, és a bejáratnál elkiáltottam magam: itt van­nak az oroszok! Az ijedtségtől összehúzódtak az emberek, de nem kellett sokáig így ma­rad­nunk. Néhány perc múlva idegen hangok hallatszottak, dobogások a lép­cső­kön, s az ajtóban hirtelen feltűntek a géppisztolyaikat előretartó, érthetetlen szavakat kia­bá­ló orosz ka­tonák. Emlékezetem és a későbbi elbeszélések szerint azt mondták, hogy mindenki maradjon a helyén, majd gyorsan körülnéztek, s mi­után sem német, sem magyar katonát és burzsujt nem találtak ott, mindenkit hazaengedtek, ők pedig eltávoztak, mentek tovább.

Rövid időre egyedül maradt a családunk a nagy, emeletes – a sok­szobás jó­szág­igaz­gatói lakást is magába foglaló, gazdasági épülettel, udvarral, gyümölcsöskerttel rendelkező – házban. Amikor apámmal fölmentünk az irodákba, minden úgy volt, ahogy a jószágigaz­gatóék hagyták. Testvéreimmel sóvárogva nézegettük az író­asz­ta­lo­kon lévő szép papírokat, írószereket, színes ceruzákat, apánk azon­ban feltartott ujjával figyelmeztetett bennünket, hogy semmihez ne nyúljunk, mert ha visszajön a jószágigazgató úr, akkor mindent az eredeti helyén kell találnia.

Nem sokáig maradtunk magunkra a kísértetházban, mert az orosz parancsnokság itt rendezkedett be. Ettől kezdve mindig élénk sürgés-forgás támadt körülöttünk, szinte együtt éltünk az oroszok­kal. Apánkat bevonták a munkákba, anyánk főzött, mosott és taka­rított, a katonák közül többen ott időztek a konyhában. Attól kezd­ve, hogy megtudták, nem mi vagyunk a burzsujok, barátságosak lettek hozzánk. Ját­szot­tak velünk, gyerekekkel, néha dudorásztak, énekelgettek, hoztak élelmet, adtak ke­nye­ret, cukrot. Különösen ro­konszenves volt egy idősebb, nagydarab, jószívű ka­to­na, a Tyimosa, aki sokat tartózkodott közöttünk, érdeklődött és mesélt, tanított ben­nün­ket oroszul, aki később – apám elbeszélése szerint – modell­jévé vált a pécsi temetőben felállított emlékmű katonaalakjának.

Mi tagadás, kezdetben tartottunk az idegen jövevényektől, a kényszeréi együtt­lét­től – bennünk élt a Horthy-korszak belénk táp­lált szovjetellenes propagandája, a hír­hedt Magyar Futár, Rajniss Ferenc fasiszta szelleméi lapjának hatása –, ám ahogyan múlt az idő, oldódott a félelem, a szorongás, kezdtük megszokni jelenlétüket, mint­hogy a háborús viszonyokhoz képest elviselhető állapotok jöt­tek létre. Voltak persze olyan orosz, kirgiz, kazah katonák, akik ke­rülgették anyánkat, miként más nőket, asszo­nyokat is, „gyűjtötték” a karórákat, loptak és erőszakoskodtak (magyar és német katonák viselt dolgairól az ukrán és orosz emberek tudnának mesélni), de mint hallottuk, ezeket szigorúan megbüntették parancsnokaik.

Nem telt el túl sok idő ahhoz, hogy ha lassan és bizonytalanul is, de kezdett kialakulni az új élet. Családunk számára ebben a leg­főbb mozzanat az volt, hogy már 1945 elején toborozni kezdték az új, népi rendőrséget. Apám, munkanélküli lévén, beállt rendőrnek (kezdetben civilben, piros-fehér-zöld karszalaggal, puskával teljesí­tettek szolgálatot), ám ez olyan tartós munkavállalásnak, sőt hiva­tásnak bizonyult, hogy onnan is ment nyugdíjba a hetvenes évek­ben. Fiai előtt pedig megnyíltak az iskolák kapui, a továbbtanulás lehetőségei. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején pedig KISZ-vezetőként magam is azok között voltam, akik április 4-én és november 7-én elhelyezték koszorúikat, virágaikat a pécsi temető szovjet emlék­művének talapzatán.

Minthogy nagyapám, apám, anyám, bátyám és öcsém közös sírja is az emlékmű közelében helyezkedik el, minden alkalommal, ha Pécsett járok – és tehetem –, kimegyek hozzájuk a temetőbe, és né­hány percre megállók Tyimosa szobra és társai sírja előtt.

„Műveletlen ország”

Márai Sándor 1945-ös, 46-os és 47-es Naplójában nemcsak a ran­gos író minden­napi háborús megpróbáltatásaival, nélkülözéseivel, szenvedéseivel, korabeli él­ményeivel találkozhatunk, de szembesül­hetünk olyan gondolataival is, amelyek le­szűrt véleménysűrítmény­ként, személyes állásfoglalásként jelennek meg. Ezek bizo­nyára az akkori nyomorúságos körülmények elkeseredései, szomorúságai, kilátás­ta­lan­ságai hatásaiként (is) születtek, de mindenesetre meghök­kentik az embert.

Ilyen megállapításokra gondolok: „szolganép” – mondta Márai, „mű­ve­letlen ország”, itt a „pucér önzés” érvényesül, a „magyarnak nincs erkölcsi felelősségérzete”. Amikor megtudta, hogy a falun megvásárolt és a postán feladott egy zsák krumpliját útközben ellopták, így fa­kadt ki: „Cigányok ezek, nem nemzet.” A következtetés: „El kell menni innen.” S mint ismeretes, betartotta szavát, elment az országból Amerikába, itt hagyta hazáját, hogy azután 1989-ben, a rendszervál­tás hajnalán megöregedve, betegen és magára maradottan, a kalifor­niai San Diegóban, önkezével vessen véget kínlódásainak, és távoz­zék a földi életből.

Márai fentebb idézett vallomásai, megállapításai, minősítései ke­serűek, dühösek, nagyon kemények. És bántóak, talán sértőek is a magyar népre. Mert persze hogy mindegyikben van valami igazság és megszívlelendő, hiszen Ady Endre és mások is mondtak ezekhez hasonló elmarasztalásokat saját fajtájukra. De Márai kijelen­té­sei­ben a nagypolgár úri gőgje szólal meg. Megfogalmazásai azért is ellen­szenvesek, mert lenézőek, túlságosan általánosítóak, nélkülözve a mi­nimális árnyaltságot, az „érted haragszom, nem ellened” érzését és szemléletét.

Idézett kifakadásai előhívják belőlünk azt, hogy mi mindent mondtak már erre a népre. „Bűnös nép.” „Birka nép.” Az ostorozó „bi­zonyítványosztók” azonban már mind elmentek vagy eltűntek, de a nép itt marad és mindig is itt lesz, mert élnie kell, fenn kell tartania nemzetét, országát. „A népet (ugyanis) nem lehet leváltani” – mint tudjuk. S ezt nem szabad elfelejtenünk.

A népet lehet s kell is nevelni – annak, aki képes és alkalmas erre, egyszersmind azonban tanulni is kell tőle és tisztelni is illik. Annak a figyelembevételével, hogy ebben az összefüggésben sem egyszerűsíthető le a problémakör. Nem igaz ugyanis, hogy a nép mindig jó, a hatalmon levő, vezető elit pedig mindig rossz, mint ahogy az is cáfolható: az elit mindig jó, csak a nép nem érti azt, mit miért tesz. Nem mellékes azonban, milyen korról van szó, és kik vannak hatalmon.

Márai, az ember

Egy írónak – miként a festőnek, a szobrásznak, a zeneszerzőnek – a legfontosabb az, hogy mit alkot. Mennyire maradandóak művei. Márai Sándor sokat írt és jól írt. Úgy is, mint újságíró, közíró, pub­licista, s úgy is, mint regényíró. Életformája, lételeme volt az írás, ezt szolgálta minden, ennek rendelt alá mindent. Hatalmas életmű­vet hagyott maga után, ebből is kiemelkedik az Egy polgár vallomásai és a Szindbád hazamegy. Ha élne, örülne, mert most a csúcson van, sokan olvassák, s felfedezik Olaszországban, Németországban és másutt is. Talán túl is értékelik, ami érthető, mert a rendszerváltás előtt zárolt írónak számított. Most meg – miután kedvez neki a mai magyarországi világ – talán túlságosan is sztárt csinálnak belőle. Hiába, hajlamosak vagyunk a szélsőségekre.

Magam is olvasom műveit, életbölcseleti Füves Könyvét gyakran elő­ve­szem, jegyzetelem, idézek is belőle cikkeimben. Tisztelem te­hetségét, íráskészségét, im­ponál igényessége, elismerem teljesítmé­nyét. Tetszik Máraiban a bölcselő, bár sok meg­állapításával nem értek egyet, értékrendemtől némiképp idegen a klasszikus pol­gár­ság eszményeinek képviselete. Mégis, jobban elfogadom a liberális Máraiból az írót, mint az embert. Ez utóbbi meglehetősen ellenszen­ves. Nem tetszik gőgös ma­ga­tartása, mások lekezelése, önteltsége. Hallottam, Amerikában Magyar­ország leg­na­gyobb írójaként reklá­mozta magát, ami azért Jókai, Mikszáth, Móricz Zsigmond, Krúdy, Babits és Kosztolányi, Németh László és Illyés Gyula mellett meg­lehetősen szerénytelenül hangzik.

Miközben a gunyoros Márai úgy írt a szuverén emberről, hogy az „nem sértődik meg semmitől, mert aki megsértődik, nem bátor és nem is szuverén”, aközben ő bizony gyakran megsértődött, a többi között Lukács Györgyre és másokra. Mi­köz­ben a fensőséges Márai azt írta, hogy „nincs emberi kapcsolat, mely meg­ren­dí­tőbb, mé­lyebb lenne, mint a barátság”, továbbá: „az ember csak társaságban tudja látni, ér­zé­kelni a világot”, aközben itthon és későbbi hosszú, önkéntes szám­űze­tésé­ben is ké­nyesen őrizte magányát és mindenki­től elzárkózott. Valószínű, meg­feled­ke­zett arról, hogy másokat mire intett: „Senkinek nincsen joga dacból, gőgből vagy hiú­ság­ból magá­nyosnak lenni.” Másokat arra figyelmeztetett, hogy „az ember társas lény”, má­sok­nak azt ajánlotta, tanuljanak szerénységet, győzzék le a hiúságot. A Füves Könyvből sorolni lehetne még a szavak és a tettek ellentmondásait, de talán ennyi is elég. Nem lehetett véletlen, hogy a különc Márait több írótársa sem kedvelte, például Babits, de kü­lönösen Németh László és Illyés.

Ezek a tulajdonságai nekem sem tetszenek, ám még inkább taszító Máraiban az, hogy utálta a baloldaliakat, gyűlölte a kommunistákat és az oroszokat. Mi azonban – számos eszmetársammal együtt – nem gyűlöljük Márai Sándort, továbbra is olvassuk, csak oda tesszük, ahová való. Főleg az embert. De ez nem nagy veszteség az am­biciózus írónak, mert az utókornak úgyis csak a művek számítanak, még akkor is, ha az olvasók azért szeretik tudni, milyen ember áll az alkotások mögött.

„Önként és dalolva”

Történészek beszélgettek az első világháborúról a Fórum az idő tükrében című rádióműsorban. (2000. július 27.) Elmondták, hogy jóllehet a mi életünkre köz­vet­le­neb­bül hatnak a második világhá­ború következményei, de újabban – Európában és Amerikában is – megnőtt az érdeklődés az első világháború iránt. Különös fi­gyel­met kap a háború kirobbanásának, annak folytatásának és elhúzódásá­nak problé­ma­köre.

Arról van szó, hogy a németek tudatosan és tervszerűen készí­tették elő a fegy­ve­res konfliktust, bevonva ebbe Ausztria-Magyar­országot is. Olyan légkör alakult ki 1914 nyarára (bármilyen hihe­tetlennek tűnik), hogy a hosszúra nyúlt békés évek után az emberek szinte vágytak egy kis hazafiságtól fűtött verekedésre, természete­sen a biz­tos győzelem tudatában. Ezzel magyarázható, hogy a férfi­nép „önként és dalolva” in­dult a frontra, akiket a puskájukra tűzött virágokkal, lelkes tömegek – lányok, asszo­nyok, szeretők, gyerme­kek – búcsúztattak a vasútállomásokon. Az az ígéret, hogy „mire lehullanak a falevelek, visszatérnek katonáink”, luftballonként pukkadt szét. Az elszállt illúziók helyébe jött a kegyetlen, véres va­lóság: százezrek lemé­szár­lása, a sok sebesült, az iszonyatos szen­vedés.

A rádióműsor történész szereplői döbbenetes dokumentumokat idéztek, magyar és német katonák naplórészleteit ismertették, ami­ből a rádióhallgatók ráérezhettek az évekig elhúzódó háború min­den poklára. Arra, hogy éjjel-nappal, melegben és hi­deg­ben, fagy­ban, esőben és hóban, a sáros lövészárkokban, ágyúzásban és golyó­zá­por­ban hogyan teltek az elcsigázott, éhező, beteg frontharcosok napjai fosztó ember­hul­lák, tetvek és patkányok között.

A négy évig tartó, addig a leghosszabb ideig elhúzódó, legtöbb áldozatot kívánó első világháború végét és következményeit ismer­jük. (Tanultuk az iskolában, hal­lot­tuk a szemtanúk, nagyapáink el­beszéléseit.) A mérhetetlen szenvedéssel és vesz­te­ség­gel járó katonai vereséggel megkaptuk a történelmi leckét, miként a második világ­há­bo­rú­ban is. Ezért ismét és ismét hangsúlyozni kell azoknak az uralkodó osz­tá­lyok­nak, kormányoknak, politikai és katonai veze­tőknek a felelősségét, akik kétszer vitték be­le hazánkat a vesztes há­borúkba. Nem lehet elkenni, elfogadhatóvá retusálni, mi több, hő­siességgé avatni azt a történelmi tényt, hogy mindkét alkalommal azok közé tar­toztunk, akik először támadtak meg más országokat, amelyek minket nem fenyegettek.

Egyebek mellett van más fontos tanulsága is a két véres világ­háborúnak. Nem­zet­kö­zi hírű, mértékadó történészek, teoretikusok szerint Európa e két világháborúban vesz­tette el vezető szerepét a többi kontinenshez képest. Következményeit jelenleg is van szeren­csénk „élvezni”.

Borsos Miklós a művészetről

Amikor – 1971 és 1976 között – a Művészeti Szakszervezetek Szövetségében dol­goz­tam, megadatott az a lehetőségem, hogy közel kerülhessek a művészet világához, meg­már­tóz­has­sam benne, bele­láthassak a művészek gondolkodásába, alkotó­mun­ká­juk rejtelmei­be. Egyebek mellett azt is megfigyelhettem, hogy a képzőművé­szek, kö­zöt­tük is elsősorban a szobrászok – kevés kivétellel –, meny­nyire nem tudnak be­szél­ni, vagy csak nehézkesen, nyögvenyelősen képesek szóban kifejezni magukat. Ez azon­ban természetesnek tűnt, hiszen ők kemény anyaggal – fával, kővel, márvánnyal, fém­mel, acéllal – dolgoznak, az ezekből készült szobrokkal fejezik ki gondo­lataikat, élet­érzé­seiket. így adják tudtára a világnak mondanivaló­jukat, vagy csak egyszerűen gyö­nyör­köd­tetni akarnak, díszíteni kívánják azt a környezetet, ahová műveiket elhelyezik.

Egyike a kevés kivételeknek Borsos Miklós szobrászművész bizo­nyult, aki pon­to­san és kifejezően beszélt szóban és írásban egyaránt. Bizonyíték erre Vissza­néztem félutamból címéi önvallomása, önélet­írása, amely élvezetes olvasmány, írói mun­kának is kitűnő. A remek könyv ugyanolyan egyszerűséget és klasszikus tiszta­sá­got sugároz, mint a tihanyi házában és budapesti műtermében készült szobrai, érmei, rajzai, portréi. Álljon itt néhány kiragadott példa.

„A művészet az emberi élet, egyáltalán az élet, a természet kifeje­zője… Elég, ha szembe tudunk nézni önmagunkkal, a világgal, és erről képesek vagyunk közölni va­la­mit szóban, írásban, zenében, képben, hallhatóan vagy látva, kapcsolatot teremtünk az emberek és a korok között. Öröm, megindultság, szellemi, lelki emelkedett­ség – ezt adja a művészet azoknak, akik alkatilag képesek a befoga­dásra.”

„A művészet valami rendkívüli és nagyon komoly dolog.” A mű­vészet értelméről ezt írja: „Valami olyan legyen, amivel másképp soha nem találkoznánk. És mégis ismerős.”

„Az igazi nagy művek sohasem elképesztőek… Michelangelo nagysága abban rej­lik, hogy művei mindig bensőségesek, sohasem patetikusak, nagyotmondóak. Hang­ja mindig halk. A dráma belül­ről jön. És ez a dráma nem lármás… A képeket látni kell tudni.”

„A művész a társadalom legérzékenyebb tagja: szeizmográfja. De éppen, mert legérzékenyebb, a legromlandóbb is.”

Az anyagról így beszél Frank János Szóra bírt műtermek című könyvében: „Az a fontos, hogy az anyagot mi mennyei szellemmel tudjuk megtölteni; aszerint válik művészetté, vagyis szellemi jelen­séggé.”

Hab a tortán

„Én boldog ember vagyok – vallotta magáról Horváth Teri –, mert szeretem azt, amit csinálok.” A boldogságnak többféle forrása és feltétele van, de kétségtelen, hogy a kedvvel, szeretettel végzett munka az emberi élet nagy ajándéka. Örülhet mindenki, aki hason­lókat mondhat saját foglalkozásáról, szakmájáról, hivatásáról, mint amit a tehetséges és az egykoron népszerű színművésznő mondott. Ez meg is látszott azokon a szerepeken, amelyeket a színházban és filmeken eljátszott. Tanúsíthatja ezt mindenki, aki még emlékszik alakításaira, népi habitusára, tiszta, szép, ízes beszédére.

Horváth Teri azonban még akkor mondta ezt magáról, amikor nem volt Magyar­országon munkanélküliség. Illetve, igen alacsony volt az állásnélküli színészek száma. Napjainkban azonban a több­ség nem érezheti magát biztonságban. Sokan vannak – köztük ki­tűnő művészek –, akiknek labilis a helyzete, akik csak hébe-hóba, nagyon ritkán vagy egyáltalán nem jutnak munkához. A kiszolgál­tatottság pedig kényszerít. El kell vállalni nemszeretem szerepeket is. Mint másutt, másoknak is az életben. Nem lehet várni arra, hogy majd azt választom, azt csinálom, amit szeretek. Ha azt tehetnénk, mint amit Horváth Teri tehetett, az lenne a hab a tortán.

Amikor meghallottam, hogy a Terézvárosi Napok programja ré­szeként a FSZEK Terézvárosi Gyermekkönyvtárban Mikszáth Kál­mán műveinek nonstop fel­ol­va­sá­sá­ra kerül sor a Guiness-rekord el­nyeréséért, hirtelen úgy éreztem, itt egy öncélú, a kor­divatnak meg­felelő, reklámízű, látványos akcióról van szó. Bevallom azonban, miután személyesen is belekóstoltam ennek a rendhagyó rendez­vénynek az emel­ke­dett, izgalmas légkörébe, és magam is részt vet­tem a felolvasásban, módosítanom kellett véleményemet, miszerint egy érdekes, hasznos, emlékezetes eseménynek voltunk tanúi és ré­szesei.

– Mi történt közben, hogyan született meg a felolvasás gondolata? – kér­deztem a könyvtárvezetőt, Bencsikné Kucska Zsuzsannát.

– Enyém volt az ötlet. Abból nőtt ki a gondolat, hogy a Szabó Er­vin Könyvtár prózamondó versenyt hirdetett Mikszáth Kálmán szü­letésének 150. évfordulója alkalmából. Minthogy magam is szere­tem a felolvasást, javasoltam, 24 órán át olvassunk fel. A terv beke­rült a Terézvárosi Napok, programjába. Célunk nem az volt, hogy zsűrit hozzunk létre, ajándékokat osztogassunk, művészi produkciót mu­tas­sunk be, hanem az: jókedvű, barátságos, családias légkörben örömfelolvasás legyen, és Mikszáth művei kerüljenek reflektorfény­be. S eközben érlelődött meg a törekvés: javítsuk meg a felolvasás Guiness-rekordját.

– S az eredmény?

– Teljes mértékben megvalósult. Az október 17-én, péntek dél­után kezdődő hét­vé­gén 57 órát olvastunk 257 résztvevővel. A je­lentkezők között volt tanár és logo­pé­dus, műszaki egyetemista és nyugdíjas, jöttek baráti társaságok és házaspárok, osz­tály­főnök a diákjaival, szülők a gyermekeikkel. Mácsai Pál színművész nyitotta meg a rendez­vényt, és felolvasott többek között dr. Borsány György terézvárosi polgár­mester, Vaisz Péter alpolgármester, Lusztig Vera, a Terma ügyvezető igazgatója, aki egyben biztosította a videofelvé­teleket és az ügyeletek díjait. Részt vett a ren­dez­vényen és felolva­sott Praznovszky Mihály Mikszáth-szakértő, a Petőfi Irodalmi Mú­zeum igazgatója is.

– Milyen példákkal, hogyan tudná visszaadni ennek a két és fél napos folyamatos felolvasásnak a menetét, atmoszféráját?

– Hullámzó mozgás volt a jellemző. Egyszer 6–7 jelentkező tar­tózkodott a könyv­tárban, máskor meg ötven. Voltak olyanok, kö­zöttük egy kisfiú is, aki két órát várakozott, mire sorra került. A vá­rakozók példás higgadtságot, türelmet, ön­fe­gyel­met tanúsítottak. Somogyi Tamás 12 éves terézvárosi tanuló is jelentkezett, s miután fel­olvasott, rábeszélte szüleit is, akik utána kikölcsönöztek egy olyan Mikszáth-kö­te­tet is, amely itt megtetszett nekik. Ifjabb Riedl Mik­lós és barátai, valamint Tengely Gábor és barátai elejétől végig fel­olvasták a Szent Péter esernyőjét.

Volt egy egész iskolai osztály, amely részt vett a rendezvényen. Aktívak voltak a Bajza, Benczúr utcai, a Derkovits, az Erkel Ferenc Iskola tanulói. Otven-hatvan kö­te­tből válogathattak a jelenlévők. Külön felmérést érdemelne, hogy ki, milyen Mikszáth-kötetet vá­lasztott, és miért éppen azt. Kis Bernadett, 6. osztályos teréz­városi kislány például a kezdettől a befejezésig velünk maradt, mindenben segített, a könyvek válogatásától a mosogatásig. A végén kb. hatvanan visszajöttek, hogy va­sár­nap éjféltájban egy pohár pezsgővel közösen ünnepeljék a hivatalos zárást. Hajnalig együtt maradtak a fiatalok, verseltek, énekeltek, gitároztak, így köszöntötték a rekord­javítást, és örültek egymásnak.

– Gondolom, nagy öröm volt ez a könyvtár munkatársainak is.

– Jó érzés volt háziasszonynak lenni. Fárasztó, de felemelő, erőt adó program volt. Lelkesen segítettek a belvárosi régió könyvtárosai is. Jólesett az a figyelem is, amelyet a rádió, a televízió, a napilapok, s a munkatársainak személyes közre­mű­kö­dé­sé­vel is részt vevő Teréz­város újság tanúsított e kellemes és érdekes rendezvényünk iránt.

– A rekordjavításról értesítették az illetékeseket?

– Igen, elküldtük Londonba, ahol regisztrálták. Hat héten belül megkapjuk azt, milyen adatokat kell megadnunk a rekord hitelesí­téséhez. A hangsúly azonban nem ezen van, hanem azon, hogy is­mét felhívtuk a figyelmet az olvasás fontosságára. S ez nem mellékes dolog számítógépes világunkban. A résztvevők személyes kapcso­latba kerültek a nagy íróval. Magyar irodalmat olvastak akkor, ami­kor a bestsellerek, az amerikai tömegkultúra divatjának idejét éljük. Sajnos tapasztaljuk, hogy – a kötelezőn kívül – Mikszáthot sem nagyon olvasnak az emberek. Ezért van mit tennünk, s ebben ez a felolvasás is jelentett némi előrehaladást.

– Ezek szerint lesz folytatás? Számíthatunk rá?

– Ez az igény csendül ki a vendégkönyvi bejegyzésekből, s ez a kí­vánság fo­gal­ma­zó­dott meg a beszélgetésekben is. Olyannyira, hogy már írók, költők nevei is el­hang­zottak: Petőfi, Jókai, Ady.

(Terézváros, 1997. december)

Balzac ne tudná?

„Csak kétféle állásfoglalás lehetséges: a buta engedelmesség vagy a lázadás” – írta Balzac.

Tisztelem és szívesen olvasom a nagy francia írót, de ez a meg­fogalmazás ellen­ke­zés­re késztet. Noha vannak olyan kérdések – el­ismerem –, amelyekre csak igennel és nem­mel lehet/kell válaszolni, előfordulnak olyasféle helyzetek, amikor csak ezt vagy azt tehet­jük, amikor nincs más alternatíva, ám az esetek többségében nem pusztán két állásfoglalás között választhatunk. Igenis vannak, kell is, hogy legyenek további lehetőségek, köztes, kompromisszumos megoldások. Számtalan a példa arra, hogy nem csak feketék és fehé­rek a dolgok. A két szélső véglet között van még a közép, s annak sokféle változata, árnyalata.

Ő ne tudta volna mindezt, az egykori joghallgató, ügyvédbojtár, közjegyző, a so­kat látott, kudarcokon edződött, nagy tapasztalatét, termékeny írásművész, hogy mennyire sokszínű, bonyolult az élet? Ezt bizonyítják egyébként Balzac művei – novellái, tanulmányai, ezernyi levele és hetvennégy regénye – is. Ilyen volt a XIX. szá­zad első felének francia társadalma is, amelyet könyveiben ábrázolt az író; gaz­da­gon, áradóan, feszítőén, totálisan. Nem véletlenül idézi Szerb Antal Taine-t, mi­sze­rint „Balzac az emberi természet megér­téséhez szükséges dokumentumok leg­na­gyobb tárháza”, különösen a pénz és a hatalomvágy bemutatásában.

Legyőzhetetlenek lennénk?

Jó néhány esztendővel ezelőtt, még a hatvanas években, felesé­gemmel ven­dég­ség­ben jártunk egyik kollégámnál. A pedagógus házaspárnak négy kislánya volt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a ba­ráti társaságban sok mindenről szó esett. A gyer­mek­ne­ve­lés gondjai­ról cseverésztünk, amikor a legnagyobb kislány közbeszólt, mond­ván, az ő apukája olyan erős, hogy le tudja győzni még a farkast is.

Magam is szülő lévén, ez a mondat akkor elgondolkodtatott, és sok év után is a fülembe csengett. Természetes dolog, hogy a kis­gyermek nagynak, óriásnak, a világ leg­erősebb emberének látja az apját, a legszebbnek, a legokosabbnak a szüleit. Szá­mol­nunk kell azonban azzal is, hogy ha felnő a csöppség, „lehull a lepel” az ideali­zált szü­lők képéről. Ezt a fejlődési fokozatot be kell kalkulálnunk a nevelésbe, különben kiáb­rándító csalódásoknak tesszük ki gyerme­keinket.

Ezt az emléket Ernest Hemingway véleménye hívta elő belő­lem, aki a következőt mondta: „Az embert el lehet pusztítani, de le­győzni nem lehet soha.”

Optimista csengésű, lelkesítőén szép gondolata ez a világhírű író­nak, csak hát az igazság az, hogy mi emberek is bizony legyőzhetőek vagyunk. Ez a realitás. Le­győz­het­nek bennünket a természeti erők, a földrengések, az árvizek, legyőzhetők vagyunk a forradal­makban, a háborúkban és a sportversenyekben is. Legyőzhetnek minket a halálos betegségek, az olyan káros szenvedélyeink, mint a kábítószer, az alkohol, de saját mulasztásaink és felelőtlenségeink is. Legyőzhet bennünket a másik ember, a társunk, az ellenfelünk, az ellenségünk is.

Arcvonások Gáspár Sándorról

Lapozgattam Lengyel József noteszeit (1955 és 1975 közötti idő­szak naplóját), és megállítottak ezek a sorok: „…A mi politikánk tulajdonképpeni modellfigurája Gáspár Sándor. Elég jóképű, elég jó szónok, elég okos, elég tisztességes, elég elvhű, és Lenint is követi annyiban, hogy szeret vadászni járni. Most az amszterdami szak­szer­vezettel tárgyal. El tudja majd velük hitetni, hogy az itteni sárgaság vörös, és hogy a sztrájktilalom a proletariátus diktatúrája?…”

Aki figyelmesen olvassa e néhány soros jellemzést, észreveszi, hogy találkozik egy megállapítással és egy kérdőjellel. Az előbbi egyértelműen pozitív, elismerő, dicsérő, hiszen az író Gáspár Sándort a szocialista korszak „modellfigurájának” tartja, ugyan­akkor a Lenint követő vadászatra utalásban ott bujkál a finom irónia. Az utóbbiban (a kérdőjelben) pedig Lengyel József kritikus kételye fo­galmazódik meg abban, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom vezetője el tudja-e fogadtatni nemzetközi part­ne­rei­vel azt, ami ná­lunk itthon másként van.

Eltűnődtem azon, hogy Gáspár Sándor vajon olvasta-e ezeket a sorokat, tudja-e, hogy a jelentős író hogyan vélekedik róla? Ha nem, akkor miként reagálna rá. Kí­ván­csi­vá tett a dolog, ezért a Bimbó utcai lakásán folytatott rendszeres ta­lál­ko­zá­saink és be­szélgetéseink egyikén szóba hoztam Lengyel József könyvét, és megmutattam neki a fent idézett sorokat.

Nem lepődött meg különösebben. Érezhetően jó szívvel fogadta az információt, személyének írói megítélését. Elmondta, hogy ab­ban az időben kétszer is találkozott Lengyel Józseffel, de hogy be­szélgetéseikből mit írt meg, azt nem látta, nem tudja. S most, hogy megismerkedett e rövid szövegrészlettel, nincs ellene semmi kifo­gása, sőt…

Nagyapának lenni

Bevallom, amíg nem született meg az első unokám, addig külön­véleményen voltam „unokakérdésben”. Nem nagyon értettem, mit lehet annyit beszélni gyer­me­keink gyermekeiről. Meglehetősen ér­dektelennek tűnt, amikor a nálamnál idősebb barátaim, kollégáim, ismerőseim mutogatták a kis csöppségek fényképeit és hosszan me­séltek róluk. Unalmasnak éreztem ezt azért is, mert minden kis­gyermek egy­for­má­nak látszott a szememben.

Ha nehezen is barátkoztam meg a nagyapa szereppel, azért bele­jöttem, s idő múl­tá­val kezdett változni a véleményem. Először ugyan nem tudtam mit kezdeni az újszülött Zolikával (Macóval), ám ahogy cseperedett, nőtt, egyre jobban ráéreztem, mit lehet benne szeretni, mitől kell óvni, félteni, miként kell foglalkozni vele. Aztán jött a második, a Csabika, és – néhány éves késéssel – meg­érkezett a harmadik, a kis Balázs. Mind a hárman fiúk.

Úgy adódott, hogy én lettem a kijelölt „programfelelős”. Vittem őket sétálni, hin­táz­ni, a játszótérre, később a Duna-partra, a Margit­szigetre, föl a Budai-hegyekbe, az Állat­kertbe, a Vidámparkba, Bábszínházba, múzeumba. Meglestük a verebeket és a rigókat a fá­kon, hívogattuk a totyogó galambokat, figyeltük a kutyákat, a ko­rom­fe­ke­te varjakat és a sirályok röptét. Közben sokat cseverésztünk, válaszoltam kérdéseikre (amire tudtam). Lapozgattam velük a szí­nes, képes mesekönyveket, elmeséltem egy-egy érdekesebb történe­temet (volt köztük olyan, amelyet tízszer-hússzor is el kellett mon­danom). így kerültünk egymással tegező viszonyba, így szerettük meg egymást szinte észrevétlenül, természetes módon.

Így lettem a világ legtermészetesebb módján nagypapa, illetve „buszpapa’’ és „írómester”. Az előző nevet azért adta nekem az ak­kor még nem egészen hároméves Zolika, mert a karomba tartva, ki­estünk egy hirtelen indulóban levő buszból a beton­járdára, ahol bi­zony jól megütöttük magunkat. „írómesternek” pedig nyilván azért keresztelt el, mert a legtöbbször az íróasztalnál látott, ahol ő maga is szeretett ma­tat­ni a fiókokban, firkálgatni a könyvek, az újság­papírok és töltőtollak között.

Folyamatosan érlelődött meg bennem a felismerés és erősödött meg a meg­győ­ző­dés, hogy az unokák az élet nagy-nagy ajándékai a nagyszülőknek. A saját gyer­mek­hez képest más, sajátos örömfor­rást jelentenek az idős(ebb) embereknek. Hiszen öröm látni, átélni, ahogy megtanulnak járni, beszélni, ahogyan ismerkednek kör­nye­ze­tükkel, az őket körülvevő világgal, amiként nyiladozik értelmük. Ettől a csodától aztán hajlamosak vagyunk elhalmozni őket ajándé­kokkal (ha telik rá), nagy a kísértés, hogy elkényeztessük őket, mert könnyen ellágyulunk tőlük, „levesznek bennünket a lábunkról”.

Az öröm mellett gond és felelősség is az unokázás. Ha megkapjuk őket szüleiktől egy vagy több napra, bizony fárasztóak is tudnak lenni, mert szüntelenül figyelni kell rájuk, foglalkozni kell velük, és nem is akárhogyan, mert ők is figyelnek minket, utánoznak ben­nünket. Ha viszont sokáig nem jönnek a kis lurkók, nem látjuk őket, akkor nagyon tudnak hiányozni. Nem könnyű elfoglaltsá­gaink egyeztetése a gyer­me­kek szüleivel, minthogy mindenkinek megvan a maga dolga. Ezeket úgy kell össze­hangolni, hogy minden szülő és nagyszülő folytathassa saját életprogramját, de úgy, hogy a gyermekek is megkapják a megfelelő figyelmet és gondoskodást.

Nem könnyű feladvány. Miként az sem, hogy a nagyszülők tudo­másul vegyék: az unoka nem az ő gyermekük, nem az ő tulajdonuk. Mi szerethetjük, dédelgethetjük őket, segíthetünk nekik – kell is –, ám a kicsiket szüleiknek kell felnevelniük, isko­láz­tat­niuk, útba indítanunk az életre. Abban is meg kell találnunk a helyes arányokat, hogy miközben mi, nagymamák és nagypapák sem lehetünk közöm­bösek unokáink fizikai, szellemi, erkölcsi fejlődése iránt, aközben nem avatkozhatunk bele életükbe oly módon, hogy az keresztezze vagy gátolja szüleik törekvéseit. Ennek tiszteletben tartása és gya­korlati érvényesítése talán a legfontosabb a legfőbb feltétele a nor­mális, harmonikus együttlétnek.

Utódok – halljuk, mondjuk. Mi, mai nagypapák és nagymamák utódai vagyunk apáinknak és anyáinknak, nagyszülőnknek, s a mi utódaink pedig gyermekeink és unokáink. Bennük élünk tovább, ha meghalunk, ők hosszabbítják meg emlékünket.

Balikával a cirkuszban

Legkisebb unokám – a Balikának becézett – Balázs, kétéves és három hónapos volt, amikor először elvittem a Fővárosi Nagycir­kuszba. Két bátyjával – Zolival és Csa­bával, akik már iskolások, első, illetve második osztályosok – ezt már néhány al­ka­lommal megtettem. Így többszörösen meggyőződhettem arról, hogy nekem, mint minden felnőttnek, kettős öröm a közös program. Először: magam is szórakozom a lát­ványos produkciókon, másodszor – és ez a nagyobb élmény – annak örülök, aho­gyan kis unokám élvezi a lá­tottakat. Mindent megér az örömszerzésnek ez a bizser­gető érzése.

A meglepetéssel járó csodálkozás már akkor elkezdődött, amikor a helyszínhez kö­zeledve, a főbejárat mellett a cirkusz homlokzatán megpillantottuk a nagyméretű szí­nes műanyagból készült bohóc fi­guráját, amint jellegzetes öltözékében, piros or­rá­val és óriási cipőivel ott ringatózott a februári szélben. Mondanom sem kell, Ba­li­kát alig tudtam becsalogatni az épületbe, annyira lekötötte a látvány. (Való­színű azt hitte, ezért jöttünk, ez a műsor.) A tágra nyílt szemek nem lettek kisebbek az elő­tér­ben és a nézőtéren sem, hiszen a porond, a kör alakú nézőtér zsibongó sokasága nem­csak vonzotta a tekintetet, de emelte is a hangulatot, fokozta a várakozás iz­gal­mát.

A csúcs azonban az volt, amikor megszólaltak a fanfárok, rázen­dített a zenekar, és a cikázó színes fénycsóvák közepette bevonultak az első állatszám szereplői: két fel­ci­co­mázott púpos teve, három fe­kete póniló, két nagy kutya, egy csíkos zebra és a két fiatal idomár, egy csinos hölgy és egy jóvágású férfi.

Az ölembe ülő Balika szinte megmerevedve, megnyúlva előreha­jolt, és tátott száj­jal, feszülten figyelte a porondon történteket. S én meg oldalról, a kipirult kis arcát figyeltem, miközben azt éreztem, hogyan születnek a nagypapák boldog pillanatai. És így ment ez műsorszámról műsorszámra, amikor jöttek egymás után a bátor lég­tor­ná­szok, az ügyes zsonglőrök és lovasok, a kígyóbűvölők, az ido­mított leopárdok, a lélegzetelállító ugrócsoport, s közben a jóízű ne­vetéseket fakasztó, csetlő-botló bo­hó­cok, mígnem lankadni kezdett a figyelem a sorozatos káprázattól.

A szünetben eljöttünk Balikával, mert úgy éreztem, jóból is meg­árthat) a sok. Unokáim anyjával, Zsófi lányommal történt meg, hogy még az általános iskola első osztályába járt, amikor elvittem a Nemzeti Galériába. Tettem ezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a művészeti nevelést nem lehet elég korán kezdem. Ez persze nem is lett volna baj, csak a kívánatosnál hosszabb időt töltöttünk a fest­mények, grafikák, szob­rok között álldogálva, nézelődve, beszélgetve. Közben – a kezdeti élénk ér­dek­lő­dés után – nem vettem észre kis­lányom figyelmének lanyhulását, fáradtságát, nem tar­tottam be az ilyenkor kötelező fokozatosság elvét. Ennek aztán az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy Zsófit egy jó ideig nem tudtam képzőművészeti tárlatra „be­szer­vezni”. Intő jelet kaptam a régi igazságból: mindent idejében és a megfelelő mértékben.

A lélek lélegzetvétele

Felpezsdítő élményben volt részünk a Vasas-Ezredvég VIII. évad­jának harmadik elő­adásán; azon a zenés irodalmi esten, amelyet a Vasas Székház dísztermében ren­dez­tek. A házigazda szerepét ezúttal is Baranyi Ferenc töltötte be. A műsor első fe­lé­ben Kassai Franciska előadóművész és Sztankovics Béla gitárművész működött köz­re, a második részben pedig Adám Erzsébet színművészt láttuk-hallottuk, aki József Attila szerelmes költészetéből mutatott be több mint egyórás, ragyogó összeállítást.

A marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagjának versmondása mél­tónak bizonyult a nagy elődökhöz: Ascher Oszkárhoz, Major Ta­máshoz, Gáti Józsefhez. Ezáltal egy­szer­re élvezhettük József Attila zsenijét és egy kiváló előadóművész hatásos pro­duk­ció­ját. Adám Erzsébet sem szavalt – ahogy József Attila még életében kérte ver­sei tol­mácsolóitól –, hanem mondta a költeményeket. Úgy, mintha prózát olvasna fel, vagy egy tanulmányt ismertetne. Gondolkodva.

A közönség érezte, hogy a színésznő ismeri és érti a versek szüle­tésének forrásait, körülményeit. Azt, hogy József Attila nemcsak át­élte, de megélte azokat a témákat, amelyeket versei tárgyául válasz­tott. Ezért lettek olyannyira hitelesek a József Attila-ver­sek, s vált hitelessé tolmácsolásuk is. A tisztán, szépen hangzó előadásban föl­fény­let­tek a veretes gondolatokat reprezentáló, szállóigévé nemese­dett kulcsszavak és mon­datok. Olyanok, mint a „talpig nehéz hű­ségben”. „Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell.” „Érted ha­ragszom én, nem ellened.” „De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.”

Akik ott voltunk a Költészet Napját (április 11-ét, a költő szüle­tésnapját) kö­szön­tő emlékezetes irodalmi esten, ismét meggyőződ­hettünk róla, hogy József Attila a XX. század egyik legnagyobb köl­tője, s a világirodalomnak is számottevő alakja (jól­le­het itt „csak” szerelmi lírája szólalt meg, közéleti, politikai versei közül egy sem hang­zott el). így is megerősödött bennünk a tudat, hogy a költészet nem pusztán „gyö­nyörű fölösleg”, hanem a szellem, a lélek nélkü­lözhetetlen tápláléka, hiszen a költő, a vers védi a lelkünket, segíti a lélek lélegzetvételét. A jó vers ugyanis hangulat­formáló, pozitív indulatokat fakasztó erő.

Ezért abban is igaza van József Attilának: „…Szükséges, hogy vers írassák, mert különben meggörbülne a világ gyémánttenge­lye.” (Milyen szépséges hasonlat!) S akik pedig nemcsak ünnepi al­kalmakkor hallgatnak József Attila-verseket, de a szürke hétközna­pokon is olvassák, azok átélhetik annak igazát is, hogy „a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művé­szetet, s azért szeretik, mert keresik az emberséget”.

Marcelina, Kevin és a többiek

Kazincbarcikára kaptam meghívást a Kádár János Baráti Kör emlékünnepségére. A meghívással együtt a társaság elnöke – aki egyben a Barcikai Históriás cí­mű helytörténeti kiadvány szerkesztője is – megajándékozott a folyóirat ünnepi, a 2000. évi 1-es, millen­niumi számával. Köszönettel fogadtam a kedves gesztust, mert sok mindent megtudtam a város és környéke történetéről, mai életéről, amit fel­hasz­nál­tam beszédem összeállításához és a vendéglátóimmal folytatott beszélgetésekben is.

A tartalmas és sokszínű folyóirat Adatok és Tények rovatában azon­ban meg­állított, elszomorított a névadásokról szóló rész. Ebből ugyanis megtudtam, hogy a Kazincbarcikán anyakönyvezett leány újszülötteknek 65-, a fiúknak 57-féle nevet adományoztak a szülők. Nem a számokon akadtam fenn, hanem a gyer­me­kek­nek adott ne­veken képedtem el.

Mert nézzük csak: a lányok esetében a Fanni utónév a leggyako­ribb, utána a Dorina, az Eszter, a Klaudia, a Réka és a Vivien. Új utónévként megjelent a Cintia, a Loretta, a Melissza, a Szabrina és a Tícia. A fiúk között újként szerepel a Flórián, a Kevin, a Krisztofer és a Renátó utónév. A vidéki újszülötteknél ilyen nevekkel találkoz­hatunk az anyakönyvben: Ariéla, Csenge, Dania, Dézi, Döniz, Gló­ria, Inez, Kármen, Kiara, Kira, Leona, Maja, Marcelina, Nádin és Titanilla (lányok), valamint Dorián (fiú).

Nesze neked magyar nemzeti büszkeség! A millennium évében. Ez lenne a mo­dern­ség? Hol vagytok Máriák, Júliák, Katalinok, Jós­kák, Pisták és Jánosok? El­kép­ze­lem majd, amikor az óvodában, az iskolában, a munkahelyen szólítják a Kovács Renátót és a Szabó Dönizt meg Nagy Titanillát. Lehet, hogy én vagyok maradi (név­adás­ban), nem tartok lépést a korral, ám mégis indokoltnak érzek némi morgolódást e jelenség láttán-hallatán.

Tudom, vannak divatok a névadásban (is), amit követni illik, hi­szen nem lehet mindenki Gyurka meg Erzsi, de azért van mérték is. És mégiscsak magyarok len­nénk, nem kellene (mindig) átesnünk a ló másik oldalára, ha nagy is a hajlandóságunk rá. Képtelen vagyok visszafojtani magamban azt a véleményemet – számolva a ked­ve­zőt­len fogadtatással is –, hogy a fent leírt névadásokban tükröződik a magyar men­ta­litás: a másolás, az utánzás hajlama, a közízlés álla­pota, a „cifra nyomorúság” mű­kö­dése, a „szomszéd rétje zöldebb” életérzése, amit persze táplál a mai világ érték­válsága, konzum-kultúrája, a szuperman-hősök „példája”.

Kik a rászorultak?

Amikor a különböző fórumokon elhangzik, hogy elsősorban a rászorult em­be­re­ket, családokat kell segíteni, ebben általában egyet­értés van. Prob­le­ma­ti­ku­sabb azon­ban közös álláspontot kialakítani – az adott településen, környezetben – abban, hogy konk­rétan kik a rászorultak, s azok között kik, hányán és milyen mértékben része­sül­je­nek szociális támogatásban. Ez a dilemma az Új Óbuda Lakóterületi Egyesület ke­re­tében – évek óta jól működő – Rászorul­tak Megsegítésére Alapítvány (RÁSE) ku­ra­tó­riu­mi ülésein, összejö­vetelein is folyamatosan megjelent. Következésképp egyre erő­tel­jesebben fogalmazódott meg az igény a szociális rászorultság (lehe­tőleg) pon­tos és igazságos meghatározására. Ezt a legutóbbi köz­gyűlésre sikerült kialakítani, írásba foglalni és egyhangúlag elfogad­tatni.

Eszerint a RASE 2000-ben szociálisan rászorultnak tekinti azt az egyedül élő nyug­díjast, akinek a havi jövedelme nem haladja meg a havi 33 ezer forintot. (Kizáró okok: ha eltartója van, nyugdíjas­házban, öregek otthonában lakik, az ön­kor­mány­zat­tól vagy vala­melyik szervezettől segélyt, adományokat kap, gépkocsival rendel­kezik, kivéve a mozgássérültek gépjárműveit.) Szociálisan rászorult az a nyugdíjas házaspár is, ahol a család havi jövedelme – család­tagonként – nem haladja meg a 30 ezer fo­rin­tot. (A kizáró okok azonosak az egyedül élő nyugdíjasokéval.) Ugyancsak szo­ciá­lisan rá­szorultként kezelendő az a sokgyermekes család, amelynek havi jövedelme családonként nem haladja meg a 30 ezer forintot. (Ki­záró okok: ha lakásfenntartási hoz­zá­já­ru­lást – gáz, villany, víz, táv­fűtés stb. – kompenzációt kap, az ön­kor­mány­zat­tól vagy más szer­vezettől adományokban részesül, illetve gépkocsival rendelkezik, ki­véve a mozgássérülteket. Külön, egyedi elbírálásban részesül – or­vosi igazolás és kör­nye­zet­fel­mérés után – az, akinek a havi jövedel­me nem haladja meg a 35 ezer forintot. Továbbá az a 70 év fölötti, aki tartósan beteg, és folyamatosan ápolásra, fel­ügye­letre szorul, valamint az erősen mozgáskorlátozott ember.

Ez a reálisnak látszó körülhatárolás – ha nem is iktatja ki a soro­zatos reklamá­ciókat, de – csökkentheti a veszekedésekkel járó né­zeteltéréseket, mérsékelheti az in­du­latokat gerjesztő félreértéseket, méltánytalanságokat. Hiszen nagyon sok a rá­szo­rult ember, a csa­lád, s a lehetőségek pedig mindig elmaradnak a szükségletektől.

Két mondat Sartre-tól

Amikor a Spektrum Televízióban végignéztem a Jean-Paul Sartre-ról szóló egy­órás filmet, megjegyeztem két olyan mondatot, amelyek később is fülembe csengtek. Az egyik: Az ember élete mű­alkotás. A másik: Minden ember felelős azért a kor­ért, amelyben él. Először nézzük az előbbit, azután vegyük szemügyre a má­si­kat.

Az ember élete műalkotás? így is lehet mondani, de ez inkább ha­sonlat, hiszen műalkotásként elsősorban az írók, költők, a filmren­dezők, zeneszerzők, képző- és iparművészek, az építészek munkáit tartjuk számon. Ha némi engedménnyel mégis elfogadjuk Sartre hasonlatát, akkor csak megszorítással tehetjük azt. Vagyis nem ne­vezhetjük minden ember életét műalkotásnak, hanem csak a tuda­tosan felépített, tartalmas, kiemelkedő teljesítményt felmutató életutat, életművet tekinthetjük annak. Hogy valóban az-e, s milyen értéket képvisel, azt ugyanúgy, mint a művészeti alko­tá­so­kat – a re­gényt, a verset, a színművet, a filmet, a festményt, a szobrot, a há­zat – két tényező döntheti el: az idő és a közönség.

Ami azt a megállapítást illeti, hogy minden ember felelős azért a korért, amelyben él, erről azt mondanám: valamennyire minden ember felelős, de nem egyformán. Ebben nagy különbségek vannak aszerint, hogy ki milyen képességekkel rendelkezik, kinek mekko­rák a lehetőségei a beleszólásra. Abba, hogy a körülményekre has­son, a dön­téseket, az eseményeket befolyásolja. Nyilvánvalóan má­sok a lehetőségei a mi­nisz­ter­nek, mint a bolti eladónak, egy bankár­nak és egy hajléktalannak. Követ­kezés­képpen különbség van a fele­lősségükben is.

(J. R Sartre életútját bemutató filmből még két olyan képsor ra­gadta meg a figyel­memet, amelyeket sokáig megőrzők. Az egyik egy párizsi utcai harc bemutatása. Azé az utcai harcé, amelyben 1968 májusában a karhatalmi erők gumibotokkal szétverték, fegy­verekkel szétlőtték a baloldali fiatalok tüntetését, az emlékezetes diáklázadást.

A másik kép Sartre temetése volt 1980-ban. Ötvenezer ember kí­sérte utolsó útjára a nagy francia filozófust, az írót, a színműírót, az esszéistát, a közéleti személyiséget, a francia ellenállási mozgalom résztvevőjét, jóllehet életében sokan nem kedvelték. Voltak, akik tisztelték ugyan szellemi teljesítményét, de nem szerették benne az ateistát, és nemcsak egyes gondolatait, írásait, állásfoglalásait bírál­ták, de ki­fogá­sol­ha­tó életmódját is, különösen, ami a nőkhöz való viszonyát illette. Mégis népszerű volt, hiszen francia filozófust még nem temettek akkora részvéttel, mint J. P Sartre-t, a Lét és a semmi című filozófiai mű, illetve Az undor címéi regény szerzőjét.)

Nincs megalázó munka?

Az egyik ágazati szakszervezet lapjában (még a rendszerváltás előtt) megjelent írás meleg hangon búcsúztatta a nyugállományba vonuló műszaki igazgatót. Az emberi magatartásban is példás gaz­dasági vezetőről a többi között azt olvashattuk, hogy „nem ismert megalázó munkát. Azt tekintette megalázónak, ha valaki rosszul tel­je­sí­te­tte kötelességét”.

Szép gondolat, dicséretes emberi magatartás, ám mégis valami motoszkál ben­nem. Valóban nem lenne megalázó munka? Bizony, hogy van. Megalázó például az értelmetlen, fölösleges munka, az alibi tevékenység. Megalázó az eladhatatlan, selejtes termékek ter­melése. Megalázó lehet az a munka is, amikor – bár nem munkaköri kötelessége – a beosztott munkatársnak kell megírnia főnöke cikkét és beszédét, gyakran úgy, hogy egy jó szót sem kap érte. Arról már nem is szólva, hogy amikor a főnök – a cikk- és beszédíró beosztott jelenlétében – begyűjti környezete elismerését a megjelent írásért, az elhangzott beszédért. A valódi szerző meg mélyen hallgat, mi több, ő is gratulál felettese „szellemi teljesítményéhez”. Nincs meg­alázó munka? És amikor a főnök felesége elküldi a piacra bevásá­rolni az állami gépkocsi sofőrjét?

Mindez azonban még a kisebbik rossz ahhoz képest, amit a rend­szerváltással érkezett több százezres munkanélküliség jelent az em­berek számára. Az, hogy dol­goz­zék valaki bármily szorgalmasan és jól, ha cége, vállalata csődbe megy, utcára kerülhet ő is. Lehet valaki magas képzettségű fizikus, egyetemi tanár, mérnök vagy újság­író, attól még állásnélkülivé válhat és olyan helyzetbe kerülhet, hogy nem válo­gathat a lehetőségek között, ha egyáltalán kínálkoznak ilyenek.

Aki meg egy az egyben a nyílt színen akarja látni a nyers, szem­rebbenés nélküli megalázást és megalázkodást, az menjen el a reg­geli órákban a Moszkva térre, ahol az elszomorító emberpiacon min­denféle munkára vannak vevők, csak pénzhez lehessen jutni. Hogy már a Rákóczi tér, a „türelmi zónák”, a „vigalmi negyedek” prosti­tuáltjairól és a felszín alatti feketemunkák egyéb válfajairól és mód­szereiről ne is beszéljünk.

„Nyitnikék”

A „múltunk kritikus kérdései” sorozat keretében – a Magyar Tör­ténelmi Társulat által szervezett – vitaest témája ezúttal a Kádár­rendszer volt. A Magyar Tudományos Akadémia nagytermében Kosáry Domokos megnyitója után meghallgattuk Huszár Tibor és Schlett István előadásait, amelyeket hozzászólások követtek.

A rendszerváltás tizedik évében jól tükrözi a hivatalos politika értékelését az alábbi epizód. A leningrádi egyetemen végzett Huszár Tibor szociológus (a Rákosi-kor­szak budapesti ifjúsági funkcioná­riusa, majd tudományos pályára lépő, egy időben szo­cialista politi­kusként is tevékenykedő, legújabban – a többi között – a Kádár­rend­szer kutatója) hosszabb, elvont elméleti fejtegetései után (ol­dandó a légkör) el­mondta egy olyan korabeli élményét, ami szerinte kicsiben is jellemzi a kádári idő­ket.

A történet a munkaversenyről szólt, amely, mint mondta, jól pre­ferált mozga­lom­ként működött. Hogyan? Úgy, ahogy az a követ­kező emlékképből kiderül. Akkori­ban volt a Magyar Rádióban egy Nyitnikék című gyermek- és ifjúsági műsor. Itt dolgozott Huszár felesége. Történt pedig, hogy az oroszlányi munkások meg­hív­ták a szerkesztőség tagjait családostul egy találkozóra, s ezen a szocioló­gus is részt vett.

Az oroszlányi brigádtagok vendégszerető házigazdáknak bizo­nyultak, mert ked­ve­sen, kellemes környezetben, jó kajával és sok sörrel fogadták a fővárosi rádiósokat, újság­írókat, szerkesztőket. Huszár Tibor – elmondása szerint – nem élt a sörivás lehető­ségé­vel, mert őt jobban érdekelték az emberek; az, hogy mit gondolnak, hogyan élnek. Ezért megkérdezte a brigádvezetőt, mi volt a céljuk ezzel a meg­hí­vás­sal, mit tudnak a Nyitnikék műsorairól, mi a véle­ményük róla.

A megszólított munkás azt válaszolta, hogy a brigádoknak ilyen­fajta vállalásokat is kell tenniük, így aztán nekik a Nyitnikékre esett a választásuk. Hogy mit tudnak a Nyitnikékről, és mi a véleményük róla, azt nem szóban mondta el, hanem egy szemléltető mozdulat­tal. Fogott egy üveg sört, kezében a sörnyitóval, és levette a kupak­ját. – Na látja – mutatta a felbontott sörösüveget a brigádok képvi­selője –, nekünk ezt jelenti a Nyitnikék.

Vita a barátommal

A minapi telefonhívások között volt egy olyan is, amelyben egyik barátom – jelentős társadalmi egyesület alelnöke – beszélgetést kért tőlem. Mint mondta, fontos és aktuális, közérdekű témában sze­retne velem konzultálni, pontosabban egyik cikkemről vitatkozni. Az ellenvéleményt kiváltó írásom a Munka-lap első (2000. áprilisi) számában jelent meg Kérdések önmagunkhoz címmel. A jegyzetfüzér egyik darabjában azt kérdeztem, hogy civil szervezetek-e a szakszer­vezetek?

A feltett kérdésre így válaszoltam: „A szakszervezet nem kör, klub és egylet, ha­nem érdekvédelmi szervezet, egyszersmind a leg­nagyobb létszámú és befolyású tár­sa­dalmi tömeg­szervezet (még akkor is, ha napjainkban csökken a létszáma és be­fo­lyá­sa). Nem vé­letlen, hogy a több mint száz éve működő szakszervezetek rendel­kez­nek olyan jogosultsággal, mint a sztrájkjog, amely egyetlen más szervezetet sem illet meg. Mindezek természetesen nem jelentik azt, hogy a lakossági érdekeket szolgáló civil szervezetek és a munkavál­lalói érdekeket megjelenítő szakszervezetek ne mű­köd­jenek együtt a közös célok teljesítésében.”

Mit kifogásolt a barátom, miről akart meggyőzni? Azt nehezmé­nyezte, hogy a különbségek hangsúlyozásával szembeállítom a civil szervezeteket és a szak­szer­ve­ze­te­ket. Teszem ezt akkor, amikor a parlamenti választások közeledtével fokozott együttműködésre, a baloldali erők összefogására van szükség. A kívánt választási ered­mények érdekében most nem arról kell beszélni, ami szétválaszt bennünket, ha­nem arról, ami összeköt.

A háromszor kevesebb időt igénybe vevő reagálásomban elmond­tam barátomnak (amit persze Ő is tud), hogy magam is az együtt­működés, az összefogás, az erők egyesítésének híve vagyok, s ezt az elvet képviselem, ennek a törekvésnek adok hangot – szóban és írásban – minden fórumon. Ez azonban nem jelentheti a fogal­mak tisztázatlanságát, összemaszatolását; azt, hogy a civil szervezeteket össze­mos­suk, azonosítsuk a szakszervezetekkel és egyenlőségi jelet tegyünk közéjük. Még ak­kor sem, ha mostanában politikai divattá vált a fogalmak torzítása, önkényes hasz­ná­lata, az eredeti jelenté­sükkel való durva visszaélés.

Igaz, hogy a civil szervezeteknek is van érdekvédelmi funkciójuk, feladatuk, de nem ez az alapvető, egyedüli tevékenységük. Igaz az is, hogy a Létminimum Alatt Élők Társasága nem azonos a Galamb­tenyésztők Társaságával vagy a Nem­do­hány­zók Egyesületével, de a civil szervezetek fő tevékenységi köre mégiscsak jobban működik a szabadidő eltöltésének hasznos megszervezéséhez, a különböző lobbik­hoz, a lakossági érdekvédelemhez.

Igaz az is, hogy a szakszervezeteknek is vannak területi felada­taik, a civil szer­ve­ze­tek­re emlékeztető vonásaik, módszereik, ám a szakszervezeteknek egyetlen, fő fel­ada­tuk a munkavállalók, a nyug­díjasok érdekeinek védelme, képviselete, az érde­kek érvényesítése a rendelkezésre álló törvényes eszközök és jogok felhasználásával. A szak­szer­ve­zetek a létkérdésekkel foglalkoznak, a megélhetés problémáival, az élet- és munkakörülmények javításával. Terepük a munkahely, küzdőterük a munka világa, egy­szer­smind tevékeny­ségük része a kultúra, a mű­ve­lő­dés, a sport, a szórakoztatás. A ma­napság gyengélkedő szakszervezetek is tapasz­tal­tab­bak, erősebbek a még gyen­gébb és rosszabb feltételekkel rendelkező civil szerveze­teknél. Anélkül azonban, hogy a nagy múltú szakszervezetek fölös­legessé válnának, a civil szervezetek előtt nagy jövő áll a társadalmi párbeszéd folytatásában és felerősítésében, a közvetlen demok­rácia kialakításában.

Az önálló arculatukat, a tipikus és sajátos vonásaikat megőrző ci­vil szervezetek és szakszervezetek egymásra vannak utalva, együtt­működésre, összefogásra vannak ítélve anélkül, hogy feladnák jel­legzetességeiket. Ez a felfogás és gyakorlat nemhogy akadályozza a parlamenti választások eredményességét, hanem segíti azt. Ha nem így lesz, annak okát nem a civil szervezetek és a szakszervezetek kapcsolatában kell majd keresni.

Az elhervadt dicsőség

Kétezer május elsejét Tatabányán töltöttem. Bányász barátaim ötlete volt, hogy a bá­nyászváros majálisán dedikáljuk könyveinket. A helyi szakszervezettől kapott sá­tor­ban négyen ültünk az asztal mögött: Ladányi András, a Bányamunkás fő­szer­kesz­tő­je, Hámori István Péter újságíró, Víg Pál költő és e sorok írója. A szépen fel­dí­szí­tett narancsszínű sátorban üldögélve néztük az előttünk elvonuló em­ber­ára­da­tot, hogy aztán mi is felkerekedjünk, körülnézzünk a napfényben fürdő csó­na­ká­zó­tó part­ján, s elvegyüljünk a tarka so­ka­da­lom­ban. Bámészkodó tén­fer­gé­se­ink­ben sok is­me­rős­sel találkoz­tunk, és rövidebb-hosszabb ideig el­dis­ku­rál­tunk, csak úgy me­net közben vagy egy pohár sör mellett.

Így futottunk össze egy magas, erős, feleségével sétáló nyugdíjas bányásszal, akiről azt is megtudtam, hogy a Szocialista Munka Hőse kitüntetés tulajdonosa. Az idő­seb­bek még emlékeznek rá, hogy ezt a Kossuth-díj mellett a szocialista korszak leg­ma­ga­sabb kitünteté­seként tartották számon, amelyet elsősorban a ter­me­lő­mun­ká­ban nyúj­tott kimagasló teljesítményért ítéltek oda.

Mi sem természetesebb, hogy ez a tény felkeltette érdeklődése­met, tovább fo­koz­ta kíváncsiságomat beszélgetőpartnerünk iránt. Megkérdeztem tőle: a rend­szer­vál­tás után tíz évvel hogyan gondol vissza azokra az időkre, miként viseli az egy­kori ma­gas ki­tüntetést, nem tagadta-e meg azután, hogy megváltozott a rendszer. Azt vá­la­szolta, nem tagadta meg, történt, ami történt. Egykedvű feleleté­ből, arc­ki­fe­je­zé­sé­ből, moz­du­latából az is kitetszett, hogy nem kíván ennél a témánál to­vább időzni. Nyil­ván­va­ló­nak látszott, hogy erről már sokan kérdezték, ezt már sok­szor megválaszolta, nincs több mondanivalója róla.

A történetnek azonban itt még nincsen vége. A sátrunk előtt – miközben az arra járók nézegették könyveinket, lapozgatták az újságot, az Ezredvég és az Eszmélet című folyóiratokat – csoportok­ba verődve tereferélgettünk. Egyik alkalommal, már késő délután, éppen Schalkhammer Antal testvérének dedikáltam az Ezt akartuk? – Tár­sa­dal­mi tükörkép, 1990-2000 című, a rendszerváltás tíz évé­ről szóló interjú­kö­te­temet, amikor észrevettem egy háttérből figye­lő, jóképű fiatalembert. Tágra nyílt szemmel hallgatta polemizáló beszélgetésünket arról, hogy azt akartuk-e, ami most van, ha nem, akkor miért nem, „miért hagytuk, hogy így legyen”? Közelebb ke­rülvén asz­ta­lunk­hoz, szóba elegyedtünk. Megtudtam, hogy huszon­nyolc éves és szak­mun­kás. Nős, egy kislánya van, ott álldogáltak mögötte. Elmondta, ő nem látja olyan negatívan a rendszerváltás éveit, mint sokan mások, mert történtek jó irányú változások, és bi­zakodóbb a jövőt illetően is. Társalgásunk végén jelezte, hogy sze­retne könyvet vásárolni, és kérte, írjak bele néhány sort. Megkérdez­tem, milyen névre dedikáljam. Amikor bemutatkozott, bekattant nekem – mondtam is a fiatalembernek –, hogy ezt a nevet ma már hallottam valakitől. Méghozzá a Szocialista Munka Hősétől.

– Jól hallotta – hangzott a válasz –, ő a nagyapám. Vele is szok­tam vitatkozni, mert egy kicsit másként látjuk a dolgokat.

Ezzel még mindig nem fejeződött be a történet. A majális végén, hazafelé Buda­pest­re menet az Ml-es autóúton azon morfondíroz­tam, hol is találkoztam nem is olyan régen a Szocialista Munka Hő­sének nevével. Ha nehezen is, de beugrott. Két év­vel ezelőtt, amikor a Miért adtuk föl? – Tanúvallomások a Kádár-korszakról című köny­vemhez válogattam interjúalanyokat az akkori idők reprezentásai közül. A bányászok köréből őt ajánlották a harminchárom nyilat­kozó egyikének. Az első meg­szó­lításra vállalta is, ám nem sokkal később meggondolta magát, és lemondta a sze­rep­lést.

Ki a demokrata?

Sokat idézett mondás Bibó Istvántól: „Demokrata az, aki nem fél.” De pon­tos-e, igaz-e ez az egyszerű és népszerű megfogalmazás? Van benne valami – mond­hatnánk ám mégsem az igazi. Azért is vitat­ható, mert a félelem természetes em­beri tulajdonság, életünk kiiktathatatlan velejárója. Mindannyian félünk, szoron­gunk – kisebb-nagyobb mértékben. A különbség abban van, hogy egyikünk job­ban fél, mint a másik, az egyik ember inkább tudja palástolni félel­mét, a másik meg ke­vés­bé.

És van mitől félnünk. A közbiztonság mai állapotában bizony meg-meg­támad­hat­nak bennünket az utcán. Ellophatják autóinkat (már akinek van), betörhetnek laká­saink­ba, kifoszthatják hétvégi házainkat. Van, aki az egyetemi vizsgáktól fél, van aki a re­pülő­úttól, mások az adóellenőröktől, vagy munkahelyük elvesztésétől, vagy a ki­la­kol­ta­tás­tól. Az edzők féltik csapataikat az erősebb ellenfelektől, a szülők féltik gyer­me­keiket, azok pedig szüleiket és nagyszüleiket. Félünk a természeti ka­taszt­ró­fák­tól, a háborús konfliktusoktól, fé­lünk a betegségektől, a műtétektől, az elmúlástól, a ha­lál­tól.

Van tehát mitől tartanunk: melléfogásoktól, kudarcoktól, rágal­mazásoktól, mél­tány­talanságoktól. Ugyanakkor, ahogy nem nevet­hetünk és sírhatunk állandóan, nem fél­hetünk mindig. A félelem­mel is együtt kell élnünk, azt is megszokhatjuk, s ami a leg­fonto­sabb, legyőzhetjük, ha uralkodni tudunk fölötte. Ez a bátorság. Az, ha le­győz­zük a félelmeinket. Tehát a demokrata és félhet, fél is. Ettől azonban még demok­rata lehet.

Ki a demokrata? Aki a demokrácia elvei szerint él és cselekszik.

Nem értik…

Heltai András, az ismert külpolitikai újságíró, a tévé Alaphangok című műsorában el­mondta, hogy a Budapesten megjelenő német nyelvű lapnál dolgozva sok olyan né­met és osztrák ember vélemé­nyét ismeri rólunk, magyarokról, akik huzamosabb ideje itt dolgoz­nak, vagy már nálunk telepedtek le. Tették s teszik ezt azért, mert ro­kon­szen­vez­nek velünk, kedvelnek bennünket. Ám éppen ezért azt is őszintén meg­mond­ják, ami nem tetszik nekik; keményen bírálják a számukra érthetetlen ne­ga­tív je­len­sé­ge­ket, visszás dolgokat.

Nem értik például, hogy szép fővárosunkban miért ilyen sok a szemét, miért fut ennyi benzingázt okádó roncsautó az utakon. Nem értik az ügyintézés bü­ro­kra­tiz­mu­sát, az ügykezelés lelketlenségét. Nem értik az értelmiség sze­kér­tá­bo­rai­nak acsar­kodásait, az együttműködés hiányát. Nem értik, miért kapnak fe­lelős köz­életi sze­repet ilyen súlytalan paprikajancsik, akiket kénytelenek vagyunk el­vi­selni. Nem ér­tik azt sem, hogy a magyarok miért nézik le szom­szédaikat, amikor ná­lunk is ta­lál­koz­hat­nak a balkáni állapotokra emlékeztető problémákkal, élet­hely­ze­tek­kel. Bí­ráljuk má­sok nacio­nalizmusát, de magunk is hajlamosak vagyunk a na­cio­na­liz­mus­ra.

Íme egy kis véleménycsokor arról, milyenek is vagyunk német és osztrák szemmel néz­ve. Mondhatnánk erre, hogy akik itt élünk e hazában, mi sem értünk sok min­dent, illetve tudnánk válaszolni valamennyi fent említett nyavalyánkra, ko­lon­cun­kra. Re­agál­hat­nánk úgy is, hogy történelmi tapasztalataink és a helyi, né­met­or­szá­gi, auszt­riai ismereteink, élményeink alapján mi is össze tudnánk állítani ha­son­ló listát róluk.

De nem ezt kell tennünk. Hanem azt, hogy önkritikusan, min­den jó szándékú bí­rá­lat­ra nyitottan, megszívlelni mindazt, amiben akár csak szemernyi igazság is van. Mert van mit beváltanunk, el­fogadnunk, van mit leküzdeni, kijavítani, másként, job­ban csinálni. Saját érdekünkben. Meg aztán azt se tagadjuk: szeretjük, ha kedvel­nek, sze­ret­nek minket. Akkor meg tegyünk érte. Például azzal, hogy tudjuk meg már vég­re itthon és külföldön, hogy akkor most be van zárva a pápai repülőtér, vagy nincs be­zárva! Mert hallottuk és olvastuk azt is, hogy be van zárva, és azt is: nincs be­zárva. De már az is megjelent a napilapokban (Népszabadság, 2000. szeptember 25-én), hogy „bezárják, de mégis megmarad”.

Böngészni jó

Házi könyvtáram nyári átrendezése során kezembe került A Magyar­országi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége Történetének csoko­ládébarna borítóval el­lá­tott vaskos (669 oldalas) kötete. Belelapoz­tam, s jó ideig nem tudtam letenni. Né­ze­get­tem az 1898-ban össze­állított rendőrségi nyilvántartásból előkerült Rádi Sándor vas­eszter­gályos, Martincsek István lakatossegéd és a többi fémmunkás arcké­peit, a Váci úti gépgyárak munkásainak 1908. május elsejei felvonu­lásának fotóját, a vasasok Thököly úti székházát az 1910-es évek­ben, a Braun Soma által vezetett vasas sze­mi­ná­rium csoportképét 1929-ben. Böngésztem az 1877 és 1986 közötti kon­gresszusok napi­rendjeit és a választott tisztségviselők neveit.

Eltűnődtem azon, hogy kiket ismerek a könyv szereplői, szerzői és szerkesztői közül, kik élnek még közöttünk, s kik azok, akik már végleg eltávoztak közülünk. El­me­rengtem azon is, hogy mennyi az olyan ismerős témakör a könyvben, amely ma is ak­tuális, ha azok koronként másként is jelentkeztek. íme néhány kiragadott példa a tar­talomjegyzékből: Pplitikai nézeteltérések a vasas mozgalomban, küzdelem az egy­sé­gért, tervek az átszervezésre az 1920–1930-as évek fordulóján. A szak­szer­ve­ze­tek anyagi alapjai és szociálpoliti­kája. Változások a szervezeti fel­épí­tés­ben és a ve­ze­tés­ben. A szakszervezeti mozgalom megújulásának fő vonásai az 1980-as években.

A vasasszakszervezet történelemkönyve kiadásának kelte 1989. szeptember. A rend­szerváltás előestéje. Azóta 11 év telt el az újra­kapitalizálódó változások sod­rá­ban. Most, 2000 nyarán különleges szellemi izgalmat és érzelmi felhangoltságot je­lent(het) a könyv olvasgatása, mert rákényszerülünk a múlt értékeinek felismerésére, a történelmi események és összefüggések újragondolására. S ismét meggyőződhetünk arról, hogy a történelem (a szakszervezet-törté­net is) valóban „az élet tanítómestere”.

A drámaíró és a gazdasági vezetők

Shakespeare-t nemcsak a világirodalom klasszikusaként, nagy költőként, az egyik legolvasottabb szerzőként, a legtöbbet előadott drámaíróként tartjuk számon, de azt is tudjuk róla, hogy kifejezet­ten érdekelték a gazdasági kérdések, folyamatok.

Érdekes lenne tudnunk azonban, hány olyan gazdasági, pénzügyi szakember, vál­la­lati elnök-vezérigazgató, cégvezető, menedzser, mérnök van nálunk, akiket annyira ér­dekel a drámairodalom, a szín­ház, mint Shakespeare-t a gazdaság?

„Cifra nyomorúság”

„Kormányunk imádja az ünnepségeket és a pompát” – állapítja meg Ágh Attila po­litológus a Feltámadt a neobarokk című, Magyar Hírlapban megjelent cik­ké­ben (2000. augusztus 24.), majd követ­kezőképpen folytatja: „Az augusztus 20-i nemzeti ünnep végleges formájában visszahozta a neobarokk politikai stílust, amelyet az Antall-korszak után leáldozni véltünk és reméltünk. A körmenetekkel és Szent Korona-másolatokkal terhelt politikai közélet és nyilvános­ság azonban a Fidesz-kormány idején még erőteljesebben tért vissza. Időnként egészen szélsőséges, szinte nevetségesen avitt formákban, mint a millenniumi zászlók osztogatása és a faluról falura járó poli­tikusok nagy ívű »történelmi beszédei«; a »terv szerint« az év végé­re elérik mind az 1200 települést. Az állampolgárok széles körében visszatetszést kelt ez a hamis pompa, az állami és az egyházi életnek ez az egybemosása, a köz­életnek a két világháború közötti időszak díszletei közé való »vissza­imád­ko­zá­sa«.”

Az ismert politológus jól ráérzett a lakosság jelentős részének vé­leményére, s azt érzékletes fogalmazásban adta közre. Az egyetértők mellett azonban nem kevés azoknak a száma, akik részt vettek eze­ken az ünnepségeken, tetszett nekik a „hamis pompa”, „az állami és az egyházi életnek ez az egybemosása”, követ­kezés­képpen sér­tő­nek, bántónak érezhetik a fent idézett megállapításokat, netán felhábo­rodnak raj­tuk. Ezen nem kell meglepődnünk, hiszen a pluralizmus viszonyai között élünk, több­féle értékrend képviselőiként, politikai­lag, ideológiailag megosztottak vagyunk. Ezért itt és most úgysem tudunk igazságot tenni – nem is kell, nem is lehet – a más­képpen gondolkodók és érzők között, legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy (mint annyiszor ilyen esetben) tovább gondoljuk a dolgokat.

Ezt a folyamatot azzal (is) segíthetjük (vagy szaporíthatjuk dilem­máinkat), ha fi­gye­lünk olyan általánosan elfogadott tekintélyes vé­leményalkotóra, mint Babits Mi­hály­ra, aki A magyar jellemről című híres munkájában a következőket írja: „…A külföldi krónikások nemegyszer emlegetik a rabló magyarok gyermekes örömét a csil­logó tárgyakban, fegyverekben. Ragadozó kedv és művészi ösztön nem áll­nak mindig oly távol egymástól. A magyar később is szerette a pompát! Erről min­dig is­mer­tek bennünket. Királyaink és kiski­rályaink elégszer kápráztatták az ide­gent. Még Mo­hács idején is, a magyar prímás túlragyogta Rómát. Hunyadi Mátyás né­pe va­gyunk s az Eszter­házyaké. íme, megint egy »keleti« vonás. Vörösmarty, drága­köveivel s arany­zsinóraival, igazi magyar költő. Egyszóval örülni tudunk a csillogásoknak.”

Most akkor mi van?

Emlékezés Váci Mihályra

Jó ideje tudtam, hogy Ladányi András, a Bányamunkás főszer­kesztője a kilencedik köny­vén dolgozik. Melyik az eddigi nyolc? Bá­nyász a történelemben (riportok), Ada­lékok a Bányamunkás történetéhez (tanulmány), Toborzó (ripor­tok), Harc a bányászokért és Harc a bányá­szatért (történeti munkák), Ne­gye­dik kapu (szociográfia), Homokdom­bok napszámosai (szocio­grá­fia, még nem jelent meg), A bőrbányai por­tyázás (ifjúsági regény, szintén kia­dás­ra vár). Most jön a kilencedik, a Váci Mihályról szóló interjúkötet.

–Azt kérdeztem Ladányi Andrástól, miként született meg a könyv gon­dolata, mi inspirálta arra, hogy éppen Váci Mihályról, t éppen most, 2000-ben írjon az ötvenes-hatvanas évek kiemelkedő költőjéről?

– Ő is ott született, ahol én, Nyíregyházán, a város szélén. Húsz év különbséggel ugyanolyan társadalmi és természeti környezetben telt el a gyermek- és ifjúkorunk. A hatvanas években fiatal vájár­ként, Tatabányán kezdtem megismerni és megszeretni verseit, írá­sait. Különösen tetszett költészetének közéletisége. Az is vonzott, hogy Váci Mihály nemcsak költő volt, hanem irodalmi lapszerkesz­tő (az Új írásnál), és mint parlamenti képviselő (1963-tól 1970-ig, haláláig) jelentős közéleti tevékenységet is végzett. Ez azért is raga­dott meg, mert – hozzá hasonlóan – magam is írogattam, szer­kesz­tet­tem és aktív közösségi munkát végeztem a tatabányai ifjúsági moz­ga­lom­ban.

– Kik az interjúalanyok és kányán vannak?

– Harmincegy interjút és két kerekasztal-beszélgetést tartalmaz a kötet. Ez utób­bi­ak résztvevői: volt osztálytársak és egy Váci Mi­hály nevét viselő általános iskola pe­da­gó­gusai és tanulói. A felkért interjúalanyok közül ketten nem vállalták a szereplést, egy pedig közben meggondolta magát, és visszalépett. Kik az interjúalanyok? írók, költők, kritikusok, szerkesztők, irodalomtörténészek, színé­szek, szobrászok, festő­mű­vészek. Ezek jó része Váci kor­társai voltak, illetve tanítványai, követői. Az interjú­alanyok között szerepel – má­sokkal együtt – Ágh István, Baranyi Ferenc, Csák Gyula, Csoóri Sándor, Illés Lajos, Jovánovics Miklós, Keres Emil, Margócsy József, Molnár Géza, Simor András, Szakonyi Károly, Pomogáts Béla, Végh Antal. Vannak sajnos olyan interjúalanyok is, akik közben meghal­tak, és már csak fekete keretben szerepelhetnek a könyvben. Ilye­nek: Szabolcsi Miklós irodalomtörténész, Bodor Tibor színművész és Eigel István festőművész.

– Milyen tapasztalatokat szereztél az interjúk készítése közben, milyen kép alakult ki a kötet névadójáról?

– Jóllehet a szereplők közül nem mindenki baloldali gondolkodá­sú, de mindenki szí­vesen és tisztelettel beszélt Váci Mihályról. Első­sorban közéleti költőnek tartották, ami ellen ő tiltakozott, ugyan­akkor a közérthetőséget nagyon fontosnak tartotta. Si­ke­rének ez is volt egyik titka, forrása. Az interjúalanyok megerősítették, hogy Váci hitt a szocializmusban, annak megreformálhatóságában, meg­javításában. Olyan költő és politikus volt, aki mindig az elesettek mellett állt, az alul­lévők gondjait viselte a szí­vén. Több interjúalanyt is megkérdeztem: miről írna Váci Mihály most, az ez­red­for­du­lón, ha élne? A válaszok egybecsengtek abban: ma is baloldali lenne, s még ha­tá­ro­zot­tab­ban felemelné szavát a szegények, a haj­léktalanok, a munka­nél­kü­li­ek, a le­szakadók érdekében.

– Magam tapasztalataiból is tudom, hogy ilyenkor számtalan érdekes­seggel találkozik a riporter, több színes sztorit gyűjthet be, amelyeket őrizget magában, t ha úgy adódik, szívesen mesél róluk. Mondanál ilyeneket?

– Váci Mihály és az irántam megnyilvánuló bizalom jeleként fogadtam, hogy a leg­több interjúalany a lakására hívott meg, de készült interjú műteremben, az író­szö­vet­ség székházában és presszóban, étteremben is.

Egyik legmegrázóbb élményem az volt, hogy ifj. Szabó István szobrászművész az interjú után telefonált, meghívott a műtermébe, és kezembe adta Váci Mihály hó­fe­hér gipszből készült halotti maszkját. Ezt helybéli szobrászok készítették Viet­nam­ban, ahol meghalt. Amikor kezembe vettem a maszkot, akkor vettem észre, hogy a gipsz­ben még benne voltak Váci szőrszálai is. Megdöbbené­semben úgy éreztem, mint­ha harminc év után a költőt érintettem volna meg.

Másik élményem: Keres Emil lakásán úgy éreztem, mintha há­romszemélyes ka­ma­ra­darab résztvevője lennék, amelyben a két fő­szereplő Váci és Keres, én pedig sta­tisz­tálok. Ez abból adódott, hogy a feltett kérdéseimre Keres Emil Váci-versekkel vá­laszolt. Keres ugyanis 75 évesen is több mint száz Váci-verset tud fejből elmon­da­ni, még akkor is, ha álmából felébresztik.

Haladás és maradiság

Mit jelent a haladás, hogyan határozhatjuk meg? Mit nevezünk maradiságnak? Le­het-e egyáltalán definiálni a haladást? Biztos-e, hogy a haladás ellentéte a maradiság? Egyebek mellett ezekre a kér­désekre kereste a választ a Haladó Erők Fórumának 2000 májusá­ban – neves előadókkal – megtartott tanácskozása.

Köpeczi Béla emlékezett rá, hogy a haladás fogalma a felvilá­gosodás korában fo­gal­mazódott meg, de ebben az előzmények is fontos szerepet játszottak. Arra is fel­hív­ta a figyelmet, hogy amíg a technikában van tökéletesedés, a morálban, a jel­lem­ben már ke­vésbé. A történészakadémikus (a hetvenes évek művelődési minisz­te­re) sze­rint a haladás egyenlő az előremenetellel, természetesen nem ellentétek nélkül. Ki­csit bővebben: a haladás a tudományos-technikai forradalom eredményei és az er­kölcs, az emberi szemé­lyiség fejlődése – együtt. A haladás: eredményesség. És mi a ma­ra­diság? Begyöpösödött régiesség.

Heiszler Vilmos úgy vélte, a haladás a kornak megfelelő; a korsze­rűség. Szöllősi Ist­vánná az élet minőségét emelte ki. A haladásnak ezt kell szolgálnia. Ami ezt szol­gálja, az a haladás, aki ezt segíti, tá­mogatja, az a haladó ember.

– A haladást nem lehet definiálni – cáfolt Pál Lénárd, majd hozzá­tette: körül lehet írni az adott kornak megfelelően, de nem lehet pontos fogalmi definíciót adni. Az sem biztos – vélekedett –, hogy a haladás ellentéte a maradiság. Ugyanis a maradinak tartott em­bernek is lehetnek haladó gondolatai, nézetei és megfordítva. Úgy gondolkodjunk a mába – húzta alá –, hogy tudjuk: minden változó­ban van. Ne csak a történésekre figyeljünk, de arra is, hogy jó irány­ba mennek-e a dolgok? Ha nem, akkor a lehető legrövidebb idő alatt el kell végezni a szükséges korrekciókat.

Széchy András is megerősítette: új helyzet van az emberiség tör­ténetében. Ez a ki­in­dulópont. Széchy Éva pedig azok véleményét támogatta, akik azt tanácsolják, hogy a haladás definíciója helyett egyelőre elégedjünk meg a haladás helyes értel­me­zésével.

Előfordulhat, hogy egyes olvasók nem elégednek meg ezzel, nem érik be ennyivel. Nekik vigaszul azt mondhatom: a haladás gondo­lat- és témaköre nincs egyedül azzal, hogy hiányzik a pontos definí­ciója. Ilyen például a kultúra is. Sok kultúrafelfogás és –magyarázat van forgalomban, de egyiket sem tekinthetjük mindenki által elfo­gadottnak. Ezért az UNESCO a nyolcvanas években pályázatot hir­detett olyan kul­tú­ra­fogalomra, amely megszünteti ezt az anomáliát. Több mint száz javaslat érkezett be, köztük tekintélyes szakértők­től. A zsűri azonban nem talált egy olyat, amely min­den igényt ki­elégítve, mindenki számára elfogadható lett volna. Ettől azonban nem áll meg az élet, nem bénul meg a kulturális haladás. Ha azt halljuk vagy olvassuk, hogy kulturális élet, tevékenység, mozgalom, érték, vagy magyar kultúra, népi kultúra, európai kultúra stb. a nagyobb tévedés veszélye nélkül is tudjuk, miről van szó.

Hrabal és az egyszerű emberek

Bohumil Hrabal olyan nekem mostanában, mint József Attila, Bálint György, vagy amilyen korábban volt Móricz Zsigmond és Konsztantyin Pausztovszkij (a ki­vá­ló orosz író). Műveik könyvszek­rényem első sorából néznek rám, újból és újból elő­veszem, s rendsze­resen olvasom őket. Mert szeretem, amit szerzőik írnak, s aho­gyan gondolkodnak. Ez a magyarázata annak, hogy a címben az író neve mellett szerepelnek az „egyszerű emberek”.

Emlékszem, még a kádári időkben vita robbant ki akörül, hogy vannak-e egy­ál­ta­lán egyszerű emberek? Kik azok, s milyenek? Ha az egyszerű emberek pozitív lények, ak­kor azokat inkább nagysze­rűeknek nevezzük. Sokan afelé hajlanak, hogy nincsenek egy­szerű emberek, hanem emberek vannak, akiknek van nevük, fog­lal­ko­zá­suk, sze­mé­lyi­sé­gük, családjuk stb.

Mit mond erről Hrabal a Zsebcselek című interjúregényében? „…Az én hősöm egyszerű ember… Alaposan megtanultam, hogy az író legyen alázatos, úgy éljen, ahogy mások élnek. Ne legyen nagy igényű, sőt bizonyos időszakokban – ha lehet, egész életében – mellőznie kell a fényűzést. Én öt szobától és egy sörgyártól szakad­tam el… Azt is mondhatnám, hogy jómódú vagyok, ám időm java részét mégis Kerskóban (Prágától harminc kilométerre egy erdőben) töltöm el a tanyámon, ahol csak úgy jutok vízhez, ha magam húzok a kútból… Nagyon szeretek például begyújtani, egyszerre öt kály­hában is tudok tüzelni, ezt élvezem a legjobban… Volt egy nagy kancsónk, azzal jártunk sörért, vagyis hétköznapi emberekkel él­tem, akik meg-megszólítottak, megtisztelve éreztem magam, hogy közöttük lehettem… Ezek az egyszerű emberek, akik házinyulat tartanak, akik tudnak krumplit kapálni, akik eljárogatnak a kis­kocsmájukba, vagyis akik egészen egyszerű életet élnek, sokkat töb­bet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét. Ellenkezőleg, aki alul van, aki a társadalmi ranglétra egyik legalsó fokán áll, az nekem mindig sokkal többet mondott az életről, mint bármelyik intellektuel. Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat, és számomra éppen ez az élmény az írói elrugaszkodás szilárd pontja…”

Hogy is mondja a világhírű cseh író? „…Megtanultam, hogy az író legyen alá­za­tos, úgy éljen, ahogy mások élnek.” De hát ugyanezt vallja egy másik orosz kiválóság, Konsztantyin Pausztovszkij (az Aranyrózsa, a Barangolások könyve, az Északi történet, a Fehér szivár­vány, a Nyugtalan ifjúság, a Nagy várakozások kora szerzője) is. Jegyze­tek a cigarettásdobozon című remek könyvében ezt írja Prisvinről, egyik szeretett írójáról: „Prisvin élete tudásra szom­jas, tevékeny, egyszerű emberi élet volt. Méltán mondotta, hogy »a legnagyobb bol­dog­ság, ha nem különbözöm, hanem olyan vagyok, mint min­den ember«.” Eb­ben, hogy „olyan, mint minden ember”, rejlik min­den bizonnyal Prisvin ereje. Olyan­nak lenni, mint minden ember: Ez az író számára azzal jár, hogy törekszik mind­an­nak a szépnek és jónak az összegyűjtésére, kifejezésére, amivel „minden em­ber” él, más szóval – ahogyan „a vele egyívásúak élnek, ahogyan népe és hazája él”.

Tudom, ha már idéztem a három írót, citálhatok más bölcsessége­ket is, mint pél­dá­ul azt, hogy „kinek a papné, kinek a lánya”, vagy „ízlések és pofonok kü­lön­bö­zők”. Más szóval: számítok arra, hogy az egyetértés mellett Hrabal, Prisvin és Pausz­tovsz­kij gondolatai ellenvéleményt váltanak ki, elutasításra találnak, mond­ván, avitt ide­ák, túlhaladott, korszerűtlen dolgok ezek a rendszerváltás után tíz év­vel, ami­kor már munkások, parasztok, alkalmazottak sincsenek, amikor vissza­jöt­tek a „ki­rályok, her­cegek, grófok”, a vitézek, a neme­sek, megjelentek a pol­gá­rok, a vál­lal­ko­zók, a me­ned­zserek, a bróke­rek, a tőkések, amikor a szu­per­me­nek a me­nők, a sztá­rok a vonzó pél­dák, amikor változatos emberi palettánk részt­ve­vői a me­le­gek, a dro­gosok, a maf­fió­zók.

De hát éppen ezért vannak az írói idézetek, s – az individualiz­mus, az önzés vi­rág­zásának idején, a magánosítás és a piaci szellem nyomulásakor, az egyirányú nyu­ga­to­so­dás korában – kellenek a Hrabalok, a Prisvinek, a Pausztovszkijok és sokan má­sok, a hozzá­juk hasonlók, akik egy emberibb, élhetőbb élet elfogadott szószólói. Mert ha ők korszerűtlenek az új kapitalizmus mai elsőhegedűseihez képest, akkor vál­lalni kell a korszerűtlenséget is. Annak reményé­ben, hogy majd az idő dönt. An­nak tudatában, hogy az egyszerű emberek sem egyen­emberek, nem arctalan, jel­leg­te­len sokaság, ha­nem olyanok, akiknek saját arcuk, egyéniségük van, akik egy­sze­rű­sé­gük­ben is nagyok, és nagyságukban is egyszerűek. Mint a magyar társadalom több­sé­ge.

Hová tűnt a szerénység?

Az biztos: ez a kor nem a szerénység ideje. Vagy nem tűnt el (telje­sen), csak alulra került az emberi tulajdonságok rangsorában, hát­térbe szorult, netán illega­li­tás­ba vonult? Igaz, nem támadják, csak mellőzik, leírták, talonba tették, raktárba zárták.

Vigyázat, a látszat ellenére a szerénység nem is olyan egyszerű dolog. Tapasz­tala­ta­ink azt mutatják, hogy vannak emberek, akik külső megjelenésükben – öltöz­kö­dé­sük­ben, beszédükben, viselke­désükben – szerények, de belül, igazi valójukban nem azok. Ugyan­csak vannak olyanok, akik a találkozások, az együttlétek, a part­neri, baráti, munkatársi kapcsolatok kezdetén, elején még szeré­nyek, később, a tartósabb isme­retség során azonban kiderül, hogy mennyire szerénytelenek, nagyravágyók, kivagyiak, akarnokok és harácsolok.

Összetettebb tehát a szerénység annál, mint amilyennek az első látásra látszik. Példa erre az, hogy a gazdag ember is lehet szerény, ha gazdagságát természetesen és normálisan viseli, nem néz le, nem kezel le másokat. Szerénynek tekinthető az olyan embertársunk is, aki beismeri, tudomásul veszi saját képességeinek, lehetőségeinek határát. A valóban szerény ember rokonszenves. Azért hangsúlyo­zandó a valódi, az igazi szerénység, mert vannak álszerények is. Az alakoskodás, a képmutatás, a gügyeség, az unalmas szürkeség nem azonos a szerénységgel.

Az a jó, ha az embernek van mire szerénynek lennie. Különösen szép az emberi szerénység, ha más (rossz) tulajdonságokkal hasonlít­juk össze. Mert mondjuk igé­nyeinkben, szükségleteinkben is lehe­tünk szerények, ami nem jelent igénytelenséget. A szerénység ellen­téte az önteltség, a beképzeltség, a nagyképűség, a mások lebecsü­lése, az önzés, a gőg, a hivalkodás, a fölfuvalkodottság, a melldöngetés, a pöffesz­kedés. A szerénység része az egyszerűség, a mértéktartás, a puritánság, de a szerény­ség és az emberi büszkeség, tartás, gerincesség nem zárja ki egymást. Annál is inkább így van, hiszen magára a szerénységünkre is büszkék lehetünk.

Szerénységünk fokmérője nem az, hogy mit gondolunk, hogyan nyilatkozunk ma­gunk­ról, sokkal inkább ellenőrünk, bíránk, sze­mélyazonosító jelünk mindennapi életünk, tetteink, különösen a konfliktushelyzetekben tanúsított magatartásunk. Arról se feled­kezzünk meg, hogy a szerénység és az alázat párban jár. Ebben az össze­füg­gés­ben is érvényes az, hogy az alázat nem keverendő össze a megalázkodással, mi­ként a szolgálatkészség a szolgalelkűséggel. Emelt fővel, egyenes gerinccel is lehe­tünk szerények és szolgálatkészek, segítőkészek, szerényen is lehetünk büszkék telje­sít­mé­nyünkre, értékeinkre.

Mondjunk példákat az egyszerűség és a szerénység közismert em­beri példáira? Mindenki találhat magának ilyeneket, hiszen – saját ízlése, értékrendje, életfelfogása szerint – bő a választék a tanítvá­nyai lábát mosó Jézustól a biciklijével járó Olof Pal­men, az orvul meggyilkolt svéd miniszterelnökön és a Nobel-díjas Szent-Györgyi Al­ber­ten át – az életútbeli, ideológiai, politikai különbségük elle­nére is – Kádár Já­nos­ig és Göncz Árpádig.

Vészharang

A „harangozó” Molnár Tamás, Amerikában élő és tanító filozófia­professzor, hívő ka­tolikus, a keresztény értékrend képviselője, aki a Lélek és gép című könyvének meg­jelenése alkalmából interjút adott a Magyar Rádió Gondolat-jel műsorában (2000. szeptember 24-én).

– Kultúránk végveszélyben – mondta a többi között a rangos ven­dég, aki úgy látja, hogy a humanisztikus elvekről és célokról egyre inkább áttérünk az üzleti, piaci alapokra. Átmeneti időszakban élünk, amelyre a dekadencia a jellemző. Érték­zűr­zavar uralkodik. Olyan intézmények és lobbik működnek, amelyek nem a kultúra barátai, pártolói, hanem közönyös szemlélői és ellenségei.

Az ipari társadalom nagyot fejlődött, jelentős eredményei szület­tek, de az ipari civilizáció képtelen kultúrát teremteni, a kulturális haladást folytatni. Minden te­rü­le­ten a kommunikációs ipar irányít, ez a meghatározó. Az egyetemek is csapdába estek, „lefeküdtek” az ipari cégeknek, vállalatoknak. Ott tartunk, hogy az egyetemi dip­loma egyenlő lett a szakszervezeti tagkönyvvel. Michelangelo mű­veit lassan úgy kezelik, mint minden más terméket.

Ma az amerikai civilizáció uralkodik szerte a világba, s uralkodni is fog a kö­vet­ke­ző években vagy évtizedekben. Ha Európa átveszi ezt a kultúrát, ha az Európai Unió utánozza Amerikát, akkor elvesz az európai civilizáció. Az igazán nagy kérdés, hogy meg lehet-e állí­tani – ha igen, miként – ezt a dekadens tendenciát. Az bizonyosnak látszik: a gépembert nehéz lesz visszalelkesíteni – jelentette ki a te­kintélyes filozófus, egyetemi tanár.

Molnár Tamás az interjú közben többször is megerősítette – a rádióriporter meg­hök­kenését, hitetlenkedését érzékelve –, hogy mindezt a keresztény értékrend ne­vé­ben és védelmében mondja, s azt is hangsúlyozta: sokan gondolkodnak vele együtt vagy hozzá hasonlóan.

Óriásplakátok

„Az egyetlen, mivel a művészt megjutalmazhatjuk, ha megvásá­rolhatjuk műveit.” (Renoir)

„Művészetem nagyrészt a pénztárcámtól függ.” (Van Gogh)

„Pénz nélkül bajos művészetet csinálni.” (Rippl-Rónai József)

„Minden negyvenéves alak, aki még metróval jár, lecsúszott alak.” (Salvador Dali)

„A jó üzlet a legjobb művészet.” (Warhol)

Ezeket a rangos művészektől származó idézeteket azon az óriás­plakáton ol­vas­tam, amely a többi 99 társával együtt a Felvonulási tér szabadtéri plakátkiállításán sze­re­pelt 2000 szeptemberében. Mint látható, valamennyi különböző nemzetiségű és el­té­rő időszak­ban alkotott művész gondolata, vallomása – a plakát szerzőjének ízlése, akarata szerint – egy dologról szól, a pénzről, az üzletről. Rippl-Rónaitól és a töb­biek­től is lehetett volna másféle idézetet is közölni, de a plakát alkotója ezeket vá­lasz­totta. Mert ez a módi, a központi téma, ilyen a világ. A pénz körül forog minden.

Nyilvánvaló, hogy a művészi alkotómunka feltételei között fon­tos az anyagi háttér, hiszen a festőknek is szükségük van műterem­re, festékre, utazásra és sok minden másra. S ezek pénzbe kerülnek. Nem mindegy tehát, hogy a kiadások után mennyi az eladott, érté­kesített képekből a bevétel ahhoz, hogy a művész élni, dol­goz­ni tud­jon. A pénz azonban nem az egyedüli, fő eszköz és hajtóerő. Az igazi művészt nem ez motiválja elsősorban, hanem a művészi teremtés belső kényszere, a mű­al­ko­tás létrehozásának izgalmas öröme; az, hogy a közönség befogadja, szeresse és él­vez­ze ezeket a festmé­nyeket. Ez persze nem mond ellent annak a ténynek, hogy van­nak olyan mesteremberek, művésziparosok, akiket kevésbé érdekel a művészi minőség, az esztétikai érték, annál inkább sarkall a ter­mékei árából befolyó pénz mennyisége.

*

E rendhagyó bemutató leleményes ötletnek, vegyes benyomást keltő, sikeres ren­dez­vénynek bizonyult. Akármelyik nap haladtam át a Dózsa György úton, a Város­liget szélén, a 885 pályaműből ki­állított 100 plakát között mindig voltak sétálgató, érdeklődő láto­gatók. Magányosan vagy kisebb csoportokban nézelődtek az em­berek, s kíváncsian fürkészték a szemet vonzó, társadalmi üzene­teket közvetítő reklám­táblákat. Egyes plakátok előtt elmélyedve méláztak, mások előtt meg nevetgélve mu­to­gattak, röhigcsélve diskuráltak a fiatalabb és idősebb szabadtéri tárlatnézők. Mert ilyenek voltak ezek a képzőművészet és a reklám határán elhelyeszkedő vi­zuális glosszák. Kritikusak, gúnyosak, ironikusak. Első látásra is ért­hetők, és hosszas bön­gé­sző töprengés után is érthetetlenek, a jó ízlés határát súrolok. Közhelyesek és a hagyo­mányokra fittyet hányóan frissek, eredetiek, humorosan szellemesek és unal­masan egyhan­gúak, ötlettelenül szürkék, középszerűek. A tömegkommunikációs tevékenység eredményei, a tömegkultúra termékei.

A szabadtéri óriásplakát-kiállítás első helyezettje Bozsó András és Császma József Kánaán című műve lett, amely három hajléktalan férfit ábrázol, akik ujjaik­kal mintegy győzelmi jelként hármas és né­gyes számot mutatnak. A plakát aláírása: „Három gyerek, három szoba, négy kerék.”

Sok óriásplakátot láthatunk még az utcákon, a tereken, az aluljá­rókban, miként eddig is, és sokáig vitatkozhatunk róluk, morgolód­hatunk miattuk, ahogy eddig is tet­tük. Mert a bírálatok nem (csak) a plakátok képi megjelenítésének minőségéről, ha­nem tömegessé­gükről és tartalmukról, hitelességükről is szólnak. Arról, hogy ezek a plakátok a fogyasztói társadalom – erőszakosságának, profitéhsé­gének – tükörképei is. Mint tapasztaljuk, a szabályozatlan, gátlásta­lan piaci verseny arra ösztönzi a rek­lám­készítőket, a médiákat, hogy „bombázzák” a vásárlókat, s maguk is meré­szeb­bek, rámenősebbek, keményebbek legyenek. Mint a világ, amelyben élünk.

Kulcsszavak

Kz ezredfordulón játékos divattá vált, hogy a mögöttünk hagyott XX. századot kulcsszavakkal jellemezzük. A legtöbb helyen itthon és külföldön ezt húsz szóban jelölték meg. Magam is kedvet kaptam e játékos gondolkodtatóhoz, mi több, ehhez hozzá vettem a rend­szerváltás óta eltelt tíz év tíz kulcsszavát is. Ide má­so­lom ezeket, hogy e sorok olvasói vitassák és korrigálják.

20 szó a XX. század történetéről

1. Világháborúk. 2. Forradalmak. 3. Felkelések. 4. Trianon. 5. Horthy-rendszer. 6. Ho­lo­kauszt. 7. Jalta. 8. Kádár-korszak. 9. Atom­fegyverek. 10. Űrkutatás. 11. Kör­nye­zet­pusztulás. 12. Szegénység. 13. Televízió. 14. Informatika. 15. Anti­biotikumok. 16. Kábító­szer. 17. József Attila. 18. Bartók. 19. Rockzene. 20. Rendszerváltás.

10 szó a rendszerváltás 10 évéről

1. Jobboldaliság. 2. Privatizáció. 3. Multik. 4. Munkanélküliség. 5. Köz­bizony­ta­lan­ság. 6. Szegénység. 7. Újgazdagok. 8. Bevásárló-központok. 9. Rasszizmus. 10. NATO.

Meddig fogyunk?

Mármint az ország lakossága. Az utóbbi évtizedekben folyamatos a népesedési mutatók rosszabbodása. 1999 decemberében 10 millió 40 ezer volt hazánk lakossága. Nagy a valószínűsége annak, hogy 2001-ben 10 millió alá csökkenünk. Ha nem nő a születések száma és tovább romlik a halálozások aránya, akkor – a demográfiai szak­emberek szerint – 2050-re 8 millió alá csökken lélekszámunk. A leg­rosszabb változat pedig a 6 milliós Magyar­ország. Pedig sok szem­pont szól amellett, hogy megőrizzük legalább a jelenlegi lakossági számot, megállítsuk a népesség lehangoló fogyását, és megmarad­junk a 10 milliós országok sorában.

Ehhez azonban sok minden kell(ene). Gondolkodásbeli váltás, az abortuszok csök­kentése, nagyobb gyermekszeretet és gyermekvállalási készség, erőteljesebb csa­lád­támogatás, jobb egészségügyi ellátás, javuló életminőség. Minthogy ezek nem egy-két év alatt elérhető célok – a demográfusok szerint –, nincs sok esélyünk a je­lenlegi lélekszám megőrzésére. Ezért felmerült a bevándorlás elő­segítésének szorgal­mazása is. Ez azonban erősen vitatott, kérdéses lehetőség. Mindenesetre olyan jelentős prob­lé­ma­kör, dilemma és feladat előtt állunk, amelyek nem hagy­hat­nak hidegen egyetlen kormányt, pártot, intézményt, egyetlen magyar állampolgárt sem. Hiszen rólunk, mindannyiunkról van szó, a magyar nemzet fenn­maradása a tét.

Tőkei Ferenc nélkül

Hubay Miklós a 2000. év augusztusában lezajlott tokaji írótábor­ban elmondott zárszavában említette ezeket a szavakat: „ősállandó­ság” (Ady Endre) és „múlandóság”. Ezek szerves egysége érvényesül a magyar irodalom és költé­szetben, az írók, költők életében, a tár­sadalomban, a magyar történelemben is.

Meg a miénkben is, mindnyájunkéban. Csakhogy a magam pél­dáját említsem. Ezek­ben a napokban, hetekben értesültem Vastag Zoltánnak, a Pécsi Tudomány­egye­tem docensének, szociálpszicho­lógus-kutatójának a haláláról, akihez szak­dol­go­za­tomat írtam an­nak idején a Pécsi Tanárképző Főiskolán. Ugyancsak ezekben a na­pok­ban bukkantam rá, hogy Várkői Ferenc országos hírű testneve­lés tanárról, a magyar tornászv­álogatott egykori tagjáról neveztek el egy pécsi sportpályát, aki a Pécsi (Kereskedelmi) Közgazdasági Technikumban négy évig tornára tanított, s be­lő­lem is versenyző tornászt akart faragni.

Csaknem egy napon jutott el hozzám Tőkei Ferenc akadémikus, az ismert marxista filozófus, sinológus és Roczkov Ferenc nyugállo­mányú honvéd alezredes, kiváló pilóta tragikus halálhíre. Az előbbi­vel néhány hónappal előbb többször be­szél­tem, lakásán is megfor­dultam, hogy felkérjem készülő könyvem interjú­alanyának. Igent is mondott, már a vázlatban is megegyeztünk, az anyag azonban többszöri ké­ré­sem, szelíd figyelmeztetésem ellenére sem készült el, mert Feri mindig haladékot kért azzal az indokkal, hogy nem jól érzi magát, kínlódva megy a munka. Ha nehezen is, de – még remény­kedve – beletörődtem. Könyvem elkészült, Tőkei Ferenc nélkül. Őszinte sajnálatomra. A halálhír mindent lezárt. Maradt a temetői búcsú, az emlék és a szellemi hagyaték.

A repülős Roczkov Ferenccel, a szálfatermetű, daliás katonatiszt­tel – aki lakó­gyű­lé­seinken elnökölt – szinte naponta találkoztam, szót váltottam, minthogy egy házban laktunk két évtizede, s lakunk ma is a családtagjaival.

A „múlandóságnak” e friss és fájdalmas példái mellett ugyanak­kor ott vannak az „ősállandóság” biztató tényei. Egyfelől a nyolcvan fölötti, sőt a kilencvenes közeli ismerőseim, másfelől a három, a hét és fél és a kilencéves unokáim, akik tegnap, tegnapelőtt még tipeg­tek, s ma már bölcsődébe, iskolába járnak. Körülöttünk járnak-kelnek az óbudai panel­házunk­ban lakó gyerekek, akik nemrégen még kezét csóko­lom­mal köszöntek a liftben és a ház körül, ma meg már felnőtt családanyák és család­apák. És ott állnak házunk előtt és mö­gött a tegnapi vékonyka cserjékből meg­nőtt terebélyes, dús lombú platán- és kőrisfák, mint az „ősállandóság”, a majdani elmúlás meg­testesítői, szimbólumai.

Sikondai olvasónapló

A sikondai bányászszanatóriumban eltöltött három hét alatt so­kat olvashattam. Ez több könyvet jelentett, mert a reumás kezelése­ket és az esti sétákat leszámítva, min­den időmet olvasással töltöt­tem. Az alábbiakban álljon itt egy kis ízelítő fel­jegy­zé­seimből.

Emberismeret és életbölcsesség – olvasom. Milyen jól fest e két fontos fo­ga­lom egymás mellett. Mert az emberismeret nélkülözhetetlen része, feltétele a böl­cses­ség­nek, s a bölcsesség pedig tovább bővíti, gazdagítja, hasznosítja az emberismeretet.

A lelkiismeret törvényei. Vannak ilyenek? Törvények szabályoznák a lelki­isme­retet? Nem hinném, hogy ez lehetséges. A lelkiismeret belső megérzés, amely az ember értékrendje, meggyőződése és vi­láglátása szerint működteti a döntéseket, a vá­lasz­tá­so­kat, a cselek­vést. A lelkiismeret figyelmeztető jelzőcsengő, értékelő, el­szá­mol­tató „készülék”.

Hamis próféták. Mennyi van belőlük! Sőt, az utóbbi időben zava­ros, bi­zony­talan, változó világunkban egyre többen lesznek a hamis próféták. Bőséges az után­pót­lásuk az önmagukat kinevező termé­szetgyógyászok, csodadoktorok, a vallási szekták vezetői, a tehet­ségtelen, tisztességtelen politikusok és egyéb szakmák ige­hir­de­tői közül.

Emberséges ember. Belőlük kellene sok. Mert nem minden ember ember­séges. S mintha egyre többen lennének ilyenek. A durvák, az önzők, a törtetők, a ha­rá­csolok, a másokat legázolók és kizsákmá­nyolok. Nemhiába kérte már József Attila is: „… adj emberséget az embernek…”

Műveltségélmény. Adná a sors, hogy minél több embernek egyre gyakrab­ban legyen része benne. Mert sokféle élményben van ré­szünk, de a művelt­ség­él­mény­ről kevesebbet beszélünk. Előrébb kéne hoznunk az élmények ranglistáján.

Légy ura magadnak – kapjuk a biztató tanácsot. Jól is hangzik, de igen ne­héz lecke. Kemény feladvány, mert ez nem pusztán akarat és elhatározás dolga. A lét­feltételek, a körülmények a meghatározóak. Igaz, a körülményeket javítani szük­sé­ges, meg kell változtatni, csakhogy ehhez egyedül kicsik, kevesek vagyunk, és sokszor a több­ség sem képes rá. Lemondani róla azonban nem szabad, ellenke­zőleg: tö­re­ked­ni kell rá. Azért, hogy magunk uraként másokon is segítsünk, elsősorban a rá­szo­rul­ta­kon.

Ellenállásra képtelen lelkek. Ez bizony rossz, hátrányos adottság. Az em­beri élet ugyanis nem karneváli felvonulás, hanem küzdelem a javából. Védekezni kell a betegségek, a megaláztatás, rosszindulat, az ordas eszmék ellen, ellent kell áll­nunk az önteltségnek, a káros szenvedélyek kísértéseinek, az elnyomásnak, az igaz­ság­talan­ságok­nak. Aki erre nem képes, drága árat fizet érte; elvész. Az emberi élet har­móniája abból (is) áll, hogy egyszerre kell valamiért dolgoznunk, harcolunk és valami ellen küzdenünk. Nincs felmentés egyik alól sem, hiszen az építés egyben a pusztítás elleni fellépést is igényli.

Nemes kíváncsiság. Tehát a kíváncsiság is többféle, lehet ilyen is, olyan is. Az egészséges, jó szándékú, törekvő kíváncsiság a tanulás­nak, az ismeretszerzésnek alap­vető eszköze, felhajtóereje. A nemes­nek nevezett kíváncsiságról elsősorban a kutató, az újító, a felfedező, a gondolkodó ember jut az eszünkbe. De mint tudjuk, van beteges, káros, elítélendő kíváncsiság is. A pletykaízű, –szándékú kíváncsiskodás. A kukkoló férfi is kíváncsi, de mire? Az ő kíváncsisága be­teges, ízléstelen és gusz­tus­talan. Segítsük ezért a kíváncsiság első változatát, és ítéljük el az utóbbit.

Barátságos ember, de nem barátkozó. A mondat első fele világos, a második fe­le elgondolkodtató. Olyan emberről lehet itt szó, aki ba­rátságosan viselkedik min­den­kivel, ám ez nem jelenti azt, hogy mindenkivel barátságot is köt. A barátait meg­vá­lo­gatja. Miközben barátságos, nem haverkodó, nem bizalmaskodó, bizonyos mér­ték­ig távolságtartó, nem enged akárkit túlságosan közel magához. Ez vé­dekezést is jelent a túlságosan közeledőkkel, a tolakodókkal szem­ben. Sokan vannak ilyenek, s ez nem baj. A barátságos, de nem gyorsan barátkozó viselkedés tartást is sugall, egy­szers­mind.

Szerető szigorral nevelni. Ez ellentéte a majomszeretetnek, a min­dent meg­en­gedésnek, aminek sohasem lesz jó vége, mert visszaüt. Kell a szigor mind a gyer­mek-, mind a felnőttnevelésben, s ha sze­rető a szigor, annál jobb. Ez az igazi. A sze­re­tő szigor más megfogal­mazásban: „Követelek tőled, mert tisztellek.” Vagy: „Érted ha­rag­szom, nem ellened.” Mindaz, ha kezdetben nem is tetszik az érintet­teknek, később busásan kamatozhat a személyiség fejlesztésében.

Az idegrendszer felkelései. Mondhatnánk úgy is, hogy az idegrend­szer for­ra­dal­ma. Akkor következik be a felkelés, alázadás, ha az ide­gek túlfeszültek, elkín­zot­tak, nehezen bírják a további megterhe­lést. Az idegek jelzik a túlhajszoltságot, a pihe­nés, a nyugalom, a ki­egyensúlyozottság hiányát. Ezt komolyan kell vennünk, mert ellen­kező esetben jön a kimerülés, az összeomlás, a neurózis. És ez sokba kerülhet.

Indira Gandhi igazsága

Indira Gandhi életéről szóló, Az én igazságom című interjúkötetét különös figyelemmel olvastam, a szokásosnál is többször és tovább időztem egy-egy számomra érdekes részletnél. Tettem ezt azért, mert a kontinensnyi ország leg­hí­re­sebb családja, a Gandhi-família három miniszterelnököt adott Indiának, s őket sem kímélték a csa­pások, a véres események, miként Amerikában a Kennedyeket. Fi­gyeltem Indira Gandhi életútjának alakulására azért is, mert a füg­getlenség elnyerése utáni első miniszterelnöknek (1964-ig), Dzsavaharlal Nehrunak volt az egyetlen lánya, aki viszont kétszer (1965 és 1977 között, illetve 1980-tól 1984-ig) töltötte be a kormányfői posztot. Ekkor oltották ki életét – saját kertjében – szikh szárma­zású testőrei. Fokozták érdeklődésemet Indira Gandhi könyve iránt azok az élmények és tapasztalatok is, amelyeket indiai utazásom során szereztem, s amelyeket meg­pró­bál­tam összevetni az olvasot­takkal.

Mint minden embernél, Indira Gandhinál is fontos szerepet ját­szott a gyermek- és ifjúkor; azok a körülmények, amelyek közepette élt, azok az élmények, amelyeket szerzett, amelyek meghatározták felnőttkorának értékrendjét, pályájának alakulását. Ezekről az évek­ről így beszél: „Szeretettől és erélytől övezve éltem… Kis­gyer­mek­ko­ro­mat kivéve, szinte spártai módon nevelődtem.” Érdekes, hogy ugyanakkor már fia­ta­lon beutazta csaknem egész Ázsiát és Európát. Egy következtetés neveltetéséről: „A felnőttek gyakran hajlanak arra, hogy a gyerekeket játékszernek nézzék.” Ol­vas­má­nyairól: „Mély nyomot hagyott bennem a Nyomorultak. Ez az olvasmány erő­sen be­folyásolta társadalomfilozófiámat, mert fogékonnyá tett a sze­génységgel kap­cso­la­tos problémák iránt.” A természethez fűződő viszonyáról: „Még egészen ki­csi ko­rom­ban csodáltam a természe­tet… Azt hiszem, ennek is meghatározó szerepe lett gon­dol­ko­dá­som­ban.” Mikor s hogyan jött a politika? „A politikai mozgalomba való be­kap­cso­ló­dá­som úgy kezdődött (családi hatások), hogy hét-nyolc éves korom­ban fonó­kört szerveztem gyermekek számára.”

A könyv mottója – amelyből e vallomásos sorokat kiemeltem – apjának, Dzsa­vaharlal Nehrunak a börtönből írott levelének egy részlete lett: „Ne csinálj semmit ti­tok­ban, bármit szeretnél is elrej­teni. Ha valamit titkolni akar az ember, az azt jelenti, hogy fél, már­pedig a félelem hitvány érzés, nem méltó hozzád. Légy hát bátor, a töb­bi magától jön.”

Egy olyan nagy formátumú ember, mint Nehru, nyilván átgon­dolta, hogy mit ajánl egyetlen lányának életvezetési elvként és ma­gatartásként, s ezt az apai tanácsot a legjobb meggyőződésétől vezé­reltetve tette. Mégis elgondolkodik az olvasó, miért éppen ezt a vi­tatható tanácsot adta Nehru. Mert szerintem vitatható. Azt gondo­lom, nem lehet titkok nélkül élni. Mi lenne, ha mindent kibeszél­nénk, s nem maradnának olyan titkaink, amelyek csak a mieink. Ha valamit titkolunk, az azt jelenti, hogy félünk? Nem hinném. Miként azt sem, hogy a félelem hitvány érzés lenne. A félelem természetes emberi érzés, amely nem csak elhatározás, akarat kérdése. Elhatá­rozás, akarat ahhoz kell, hogy a félelmet csökkentsük, legyőzzük. Ezt nevezzük bátorságnak. Amely nagyon pozitív tulajdonság és bő erőforrás, de nem minden. Nem mondhatjuk, hogy ha bátrak va­gyunk, akkor a többi már magától jön. A bátorság mellé azért kell még egy és más az élethez. Ezt bizonyítja egyébként Indira Gandhi életútja is.

Az emberi méltóságról

„Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot”

Deák Ferenc

Méltatlan állapotok… Megalázó bérek… Kiszolgáltatott mun­kavállalók … Méltó­sá­gos trafik – ez Szép Ernő Kispanasz című köny­vének legelső cikke. „Mél­tó­ságos ember volt” – írta Kardos G. Györgyről Bäcker Iván a Nép­szabad­ságban (2000. május 10.). „Méltóságon alulinak érzem reagálni azokra az acsarkodó, utálatos, gyalázkodó rágalmakra, amelyek az utóbbi időben érnek” – nyilat­kozta a 83 éves Vásárhelyi Miklós a rádió Gondolat-jel című műsorá­ban (2000. július 2.). „Nem­csak a méltó halálhoz, de a méltó élet­hez is jogunk van” – mondta az egész­ség­ügyi dolgozók – Hősök te­rén tartott – tüntetésén Cser Ágnes, a szakszervezet elnöke.

Mit jelent az emberi méltóság? Erre kereste a választ az a nemzet­közi konfe­ren­cia, amelyet a leköszönő Göncz Árpád tiszteletére ren­deztek a Magyar Tudományos Akadémián 2000. június végén. Ke­ressük azokat az embereket – mondta meg­nyi­tó­já­ban Glatz Ferenc, az MTA elnöke –, akikkel megerősíthetjük emberségünket. Kel­le­nek az olyan személyiségek, akik együttéreznek minden emberrel, a gazdaggal és a sze­génnyel egyaránt. Ilyen ember a visszavonuló Göncz Árpád, aki tízéves államfői tevé­keny­sége során a megbízha­tóság és az állandóság jelképévé vált, aki nemcsak pár­tokban gon­dolkodott, hanem nemzetben is. Ezt a minősítést megerősítette Enyedi György, az MTA alelnöke is, aki szerint az emberi méltóság­ról mindenkinek van véleménye, de ezek rendszerint csak a külső je­gyekre szorítkoznak, holott az emberi méltóság – a szeretet, a tisz­telet, a türelem – elsősorban a belső tulaj­don­sá­gok­ban jutnak ki­fejezésre.

Az igaz, hogy az emberi méltóságról mindenkinek van elképze­lése – vélekedett Wole Soyinka Nobel-díjas nigériai író –, ám ezek ritkán ugyanazok. Az emberi mél­tóság eltérő módon és formában jelenik meg a különféle kultúrákban, társa­dal­mak­ban, történelmi helyzetekben és korszakokban. A rabszolgaság nem terepe az em­beri mél­tó­ság­nak, noha a rabszolgaság különféle formái ma is létez­nek, beleértve a bér­rab­szol­ga­sá­got is. Ezernyi példát lehetne hozni az emberi méltóságra, de sokkal szembe­tűnőbb, amikor megsértik azt. Nem elég az egyetemes konszenzus az emberi méltóság érdeké­ben, ha gyakorlásához hiányoznak a feltételek. Ahogy önmagában nem elég egy igazságügyi reform sem, ha az emberekben nem tudá­sul, mit jelent ez a fogalom. Ennek jelentősége azért nagy, mert az emberi méltóság áthatja minden­nap­jain­kat, s az egyének mindig erre vágynak.

– A szegénység sem terepe az emberi méltóságnak – állapította meg Andrei Plesu, volt román kulturális, majd külügyminiszter, aki az emberi méltóság fogalmát úgy ha­tá­rozta meg, hogy az bátorság és az emberiesség keveréke. Soros György gyer­mek­ko­rának antisze­mita légkörét elevenítette fel és aláhúzta: a romák helyzete nem ha­son­lít­ható össze a zsidók korábbi helyzetével. Mario Soares, volt por­tugál miniszter­el­nök és államfő kiemelte: a demokráciában nemtől, fajtól, vallástól függetlenül fon­tos az emberi méltóság megtartása. Várszegi Asztrik azt hangsúlyozta, hogy a val­lá­sok nyitottsággal, neveléssel járulnak hozzá az emberi méltóság megőrzéséhez. A pan­nonhalmi főapát rámutatott: a dolgoknak értékük van, az ember­nek pedig mél­tósága.

A leggyakorlatiasabb előadást Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok ország­gyű­lé­si biztosa tartotta, aki a kallódó emberi méltóság magyarországi veszélyeire irányí­tot­ta a figyelmet. Kijelentette: jól­lehet az alkotmány tartalmazza minden embernek a jo­gát az élet­hez, az emberi méltósághoz, az elmúlt tíz évben mégsem teljesültek a sza­badsághoz, az egyenlőséghez, a szociális biztonsághoz fűzött reményeink. Sajnos, sok­féle módon sérül az emberi méltóság, kivált a legkiszolgáltatottabb csoportok esetében.

Sérti az emberi méltóságot jó néhány rendőri intézkedés, sértőek az elhúzódó bírósági ügyek. Hasonlót lehet elmondani a bevándor­lók elhelyezéséről. Az idősek ott­ho­nában nincsenek elzárható szek­rények. Sok gonddal küszködnek a mozgás­kor­lá­to­zot­tak, dívik a diákok testi fenyítése, a hivatásos katonák illegális munkavállalásra kény­szerülnek. A szólás- és sajtószabadság gyakran átcsap a szaba­dosságba. Hiányos a tolerancia, a másság tisztelete, elgondolkod­tató és megoldandó a társadalom piaco­sítása és a piac társadalmasí­tása. A szociális panaszok közül a legtöbb figyelmet kí­ván­ják a haj­léktalanok, a nyugdíjasok, a rászorultak, a kirekesztettek problémái, s nem utolsósorban a gyermekek kiszolgáltatottsága. S nem lebe­csülhető, külön nagy téma­kör az emberi méltóság állapota az em­beri kapcsolatokban, a magánéletben.

Az emberi méltóság, mint nagyon fontos érték, természetesen nem pusztán rangos konferenciák témája, de jelen van a közbeszéd­ben, a médiában, a minden­na­pok­ban. Eddig is így volt, s ezután még inkább így lesz. Sokan és sokszor beszélnek, publikálnak róla. Érzékeltetésül egy-két példa. Dr. Goják János püspöki tanácsos mondta az MSZOSZ szakszervezeti akadémiáján, hogy a kapitaliz­mus ellenkezik az em­beri méltósággal, hiszen itt nem a személyek számítanak, hanem a megtermelt ja­vak. Véleménye szerint az egyik legsúlyosabb gond a munka kérdése a kapita­liz­mus­ban, ahol elvész az emberi méltóság.

Megérdemli a figyelmet olyan jelentős gondolkodó, mint Konrád György is, aki Tegnapi elitek ételmaradéka című cikkében – már a jö­vővel foglalkozva – ezt írja: „Az emberi méltóság igénye a kisgyer­mekekben is megvan, és mint valamely te­het­ség, ápolható és kifej­leszthető. A jövő kérdése így is megfogalmazható: tudnak-e a mai felnőttek a gyermekeikből szabad, méltányos és tisztánlátó embert nevelni? A szabadságra nevelés – emberi méltóságra nevelés.” (Népsza­badság, 2000. június 10.)

Befejezésül álljon itt Bibó Istvánnak a Szabadságszerető ember tízpa­rancsolatából az ötö­dik pont: „Az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadal­mi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora cí­mén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyez­teti. Ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letar­tóztatás, fogva tar­tás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az em­beri méltóság mindenféle meg­alá­zása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fel­lép.”

Mi az élet értelme?

Mióta ember él a Földön, azóta kérdés ez, s ameddig emberi élet lesz a Földön, ad­dig kérdés is marad. Nagyon régóta és folyamato­san, sokan, sokszor nekifogtak már a rejtély megfejtésének, de nem tudunk olyan válaszról, amelyet mindenki el­fo­ga­dott volna. És ilyen – azt hiszem – nem is várható.

Hallunk, olvasunk olyan véleményeket, miszerint az élet értelme az emberi létezés maga. Az egyszeri és megismételhetetlen emberi élet, annak felfedezéseivel és ta­nul­sá­gaival, szépségeivel, élvezetével és gyötrelmeivel, fájdalmaival együtt. Egy to­váb­bi kedvelt nézet szerint a boldogság elnyerése, a minél több jó dolog, a minél hosszabb ideig tartó kellemesség, örömteliség elnyerése a legfontosabb. Dobogós helyre szá­mít­hat az a törekvés, amely a munkában, az alkotásban, a teljesítményben, a hasz­nál­ni tudásban fejeződik ki. Ezzel függ össze az a szándék, akarat, vágy és óhajtás, hogy jelet, nyomot hagyjunk magunk után, miután eltávozunk a földi életből. Ennek talán a legelterjedtebb formája, lehetősége gyermekeinkben, unokáinkban van. Ok a szü­lők, a nagyszülők kiszemeltjei ahhoz, hogy utódaik vigyék tovább és őrizzék emlé­kei­ket, amíg maguk is élnek.

A válaszokat még folytathatnánk a címben feltett kérdésre, de in­kább kérdezzünk: megválaszolható-e egyáltalán, hogy mi az élet ér­telme? A szeretet lenne a kulcsszó? A tudás? Az emberség? Az igaz­ságosság? A létharc? A jólét és a siker? Az egészség? Ki mondja meg? Ki tudja megmondani? Vajon csak egy értelme van az életnek vagy több is? Mennyit segít ebben Madách: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!” És mennyit segít a filozófia, a tudomány, a vallás, az embe­riség felhalmozódott történelmi ta­pasz­talata?

Talán egy válasz látszik reálisnak és célravezetőnek. Mindenkinek magának kell meg­találni a számára elfogadható feleletet. Kinek-kinek ki kell izzadnia, termelnie – saját adottságainak és igényeinek megfelelően – azt, amit a rendelkezésére álló idő­ben szeretne elérni, megvalósítani, amit életében a legfontosabbnak tart. Mások se­gít­sé­gével, a lehetséges források és eszközök felhasználásával nekünk, magunknak kell megdolgozni, megküzdeni, megszenvedni ezért.

Azért, hogy teljes életet, értelmes életet élhessünk.

A gondolkodás szeretete

Felismerések, történetek, vallomások

Érdekes

Goethe szerette a feleségét, de saját bevallása szerint sem volt hű­séges férj. A szép hölgyeknek nem tudott és nem is akart ellenállni. Egész életében nők rajzottak kö­rülötte. A szerelem ugyanolyan fon­tos volt számára ifjúkorában, mint a het­ve­ne­dik életévén túl. A női szépségek azonban nemcsak mennyei magasságokba emelt gyö­nyö­röket nyújtottak a „weimari klasszicizmus” vezéralakjának, hanem lelki­is­me­ret-furdalásokat is okoztak. Ezekből viszont igazi remek­művek születtek.

*

Bolyai János születésének 130. évfordulója alkalmából írott cikk­ből tudtam meg, hogy a zseniális magyar matematikusról, erről a tragikus sorsú lángelméről nem maradt fenn egyetlen hiteles kép sem.

*

Ha Ady verseit és publicisztikáját olvassuk, sok érdekes dolgot figyelhetünk meg. Számos olyan megfogalmazással találkozhatunk például, amelyeket a leg­kü­lön­bö­zőbb pártok, politikai irányzatok tűzhetnek lobogójukra. Kevés ilyen központi alakja van a magyar kultúrának.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy Ady a magyar nemzet összes kívánalmait meg tudta testesíteni? Talán az, hogy a költő maga is tele volt ellentmondásokkal, s ezek ütkö­zése, drámai ereje feszült írásaiban. Ilyen értelemben találónak tekinthetjük Lukács György megjegyzését, miszerint Ady minden és mindennek az ellenkezője.

*

Voltaire-ről, a francia felvilágosodás eszmevilágának reprezentán­sáról olvasom, hogy kistermetű, vékony testű, korán ráncos arcúvá vált férfi volt. A világirodalom egyik legszellemesebb csevegőjeként számon tartott csúnya kis ember mégis figye­lem­re méltó férfiúi vonzerővel bírt. Igaz, a világhírű író-költő-gondolkodó egyben jó­módú üzletember is volt. Tudjuk róla, hogy hosszú életében (82 éves korában halt meg) soha nem nősült meg. A szellem fejedelme job­ban szeretett független hölgyek ott­honában vendégeskedni, ahol az asszonyok társaságában kiélte legendás mesélő-, verselő- és nevet­tetőkedvét.

*

József Attiláról mondja Nagy Lajos A menekülő ember című köny­vében: „Vi­tat­kozó hajlamú ember volt Attila, a vitában leszerelhetetlen. Makacsul ragasz­ko­dott ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza. Róla szól az az anekdota, hogy egyszer a tenger színéről vitat­kozott egy barátjával: a barát azt állította, hogy a tenger kék, Attila meg azt, hogy a tenger zöld. Egyszer csak Attila feladta nézetét, de így: Igazad van, a tenger csakugyan kék, de nem úgy, ahogyan te gondolod. Vitáiban csaknem a gutaütésig felbosszantotta ellen­feleit …”

*

Sükösd Mihály írta Németh Lászlóról, hogy amilyen kérlelhetet­lenül magabiztos volt írásaiban, olyan kedves és szerény a magán­érintkezésben. Miközben a legtöbb írásával vitát fakasztott, meg­osztotta olvasóit, ő maga nem szeretett vitázni. Vagy hallgatta a vele szembeni másikat, vagy kíváncsian kérdezett.

*

Epistulák könyve – ez a címe Hegedűs Géza kilencvenedik (!) meg­jelent könyvének, egyben tizedik verseskötetének.

*

Szomorú érdekesség, hogy Bartók zenéje jobban otthon van Európában és a világ­ban, mint itthon, hazájában.

*

Róbert Maxwell – a nálunk is ismertté vált, a rejtélyes körülmé­nyek között meghalt – milliárdos, angol sajtómágnás a váci börtön­ben tanult meg magyarul, részt vett a normandiai partraszállásban, féltucat egyetem díszdoktora volt, de csak három elemit végzett.

*

Nem sokkal azután, hogy Károlyi Mihály 1946 májusában haza­érkezett francia­országi emigrációjából, kinevezték Magyar­ország párizsi nagykövetének. Állomás­helyének elfoglalásakor – ahogy ez lenni szokott a nagykövetek megbízóleveleinek átnyújtásakor – ta­lálkozott a francia államfővel. Olyan élénk beszélgetésbe kezdtek, hogy Károlyi elfeledkezni látszott a megbízólevél átnyújtásáról. Amikor erre tapin­ta­to­san figyelmeztették, az újdonsült nagykövet benyúlt a zsebébe, de nem találta az iratot. Kiderült, hogy otthon hagyta. Szólt a titkárának, menjen vissza a követségre, és hozza el a megbízólevelet. A titkár indult is azonnal, de azzal a kellemetlenül kínos hírrel tért vissza, hogy az be van zárva a páncélszekrénybe, és a kulcsot nem találta sehol. Nem baj – mondta Károlyi –, majd hol­nap elküldjük postán.

Ezt a történetet Hajdú Tibor történész mesélte – nagy derültség közben – azon a tudományos emlékülésen, amelyet a Politikatörté­neti Intézetben tartottak az 1918-as forradalom kormánya, majd az általa proklamált független Magyar Köz­társaság elnöke, Károlyi Mihály születésének 125. évfordulója alkalmából.

*

Versolvasási szokásaikról nyilatkoztak az interjúalanyok az újság­ban. Egy hölgy ezt mondta: Nem igaz, hogy csak ünnepi formasá­gok között lehet verseket olvasni, hallgatni. Én például legszíveseb­ben a fürdőkádban olvasok.

*

1990-ben 53 millió dollárért kelt el Van Gogh Napraforgók című fest­ménye.

*

A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagjai egy sor egyéjszakás kiállítást ren­dez­tek Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky úti galériájuk­ban. Az érdeklődők este tíztől tekinthették meg az ifjú művészek munkáit.

A tárlatlátogatók számáról nem érkeztek jelentések.

*

A labdarúgó Bajnokok Ligájában – 2000 tavaszán – hatalmas érdeklődés kísérte az angol Chelsea és az olasz Lazio összecsapását. Már a csapatok összeállítása is érdekesnek bizonyult. A londoni székhelyű angol csapatban ugyanis egyetlen angol játékos sem sze­repelt, valamennyien külföldi idegenlégiósok – csehek, hollandok, norvégok, románok, olaszok, nigériaiak, franciák, spanyolok, uru­guayiak – voltak, de az olaszok között is csak négy olasz futbalista játszott, a többiek más országokból verbuválódtak.

*

– Volt olyan válóperem – mesélte dr. Andreánszky Judit bírónő' –, hogy a felek imádták egymást, de képtelenek voltak együtt élni. A tárgyalóterem előtt szenve­dé­lye­sen csókolóztak. Szinte fájt a szí­vem kimondani a válást.

(Metró, 2000. május 5.)

Emlékeztető

Nem is olyan régen még Magyar­ország volt Európa legnagyobb almatermelője, a világ legnagyobb almaexportőre. És most?

*

„A földek elkótyavetyélése az Antall-kormány idején már lezaj­lott – emlékeztet Nagy Frigyes, volt miniszter. A gazdáknak akkor kellett volna tüntetniük, amikor szemük láttára árverezték el föld­jeiket olyanoknak, akiknek a mezőgazdasághoz sem­mi közük, köz­tük szép számmal külföldieknek is. A jelenlegi nyomorúság és ki­lá­tás­talanság oka nem a korábbi nagyüzemi mezőgazdálkodás, hanem annak szét­ve­rése, az integrációk, struktúrák összerombolása, a mű­ködő vagyon ebek har­mincadjára jut­tatása.” (Népszabadság, 1999. szeptember 11.)

*

A politika egyik fontos törvényszerűsége: sem előreszaladni, sem lemaradni nem szabad.

*

A politika nem hálára épül, a politikus ne várjon hálát.

*

Semmiből sem lehet gyorsabban hasznot húzni, mint mások hi­bájából. A politikában is.

*

Gyűjteni nemcsak pénzt és tárgyakat lehet, de szellemi vagyont is.

*

„Főkönyvelőipolitika.’’ Az a szemlélet és magatartás kapta ezt az el­ne­ve­zést, amely csak tartozik-követelben gondolkodik, csak a pénzt nézi, csupán a gaz­da­sá­got látja, holott a kultúra, a művelődés, az oktatás, az egészségügy nélkül nincs jó politika, nincs tartalmas élet.

*

Társadalmi, gazdasági, kulturális előrehaladás csak attól várható, ha fejlődik az ember. Ha műveljük a tehetséget, pallérozzuk az el­mét, tornáztatjuk az akaraterőt.

*

Az emberek egy bizonyos életkoron túl felelősek saját arcukért – emlékeztet Anatole Francé.

*

Egy vezérigazgató vallomása: „Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mi sem születtünk igazgatónak.”

*

Régi igazság: a döntés önmagában semmit sem ér, ha azok, akik­nek végre kell hajtaniuk, nem fogadják el.

*

„A gazdasági gyarapodásnak az embert, az egész társadalmat kell szolgálnia” – fogalmazták meg 1996-ban a Magyar Katolikus Püs­pöki Kar körlevelében.

*

A szakszervezetek nemcsak a munkavállalók, a nyugdíjasok érde­keit védik és kép­viselik, hanem az általuk hordozott értékeket is. Ezek érvényesítéséért munkál­kod­nak, harcolnak. Erre azért szüksé­ges emlékeztetni, mert erős a hajlam az érdek­vé­delmi szervezetek szerepének lebecsülésére, a szakszervezetek tevékenységének le­egy­szerű­síté­sére, akadályozására, egészen addig, hogy kétségbe vonják lét­jogo­sult­sá­gu­kat, életképességüket. Mindezek cáfolatához a leg­kézzelfoghatóbb érv a többi mint százéves történetük.

*

A szépirodalom elképzelhetetlen anélkül, hogy az írás szép le­gyen. Ha azonban az író csak szép akar lenni – idézhetjük Németh Lászlót akkor szajha.

*

Emlékezni nem csak egyénileg lehet. Kollektív emlékezet is van.

*

Minden nemzet arra alapozhatja helyét a világban, hogy milyen teljesítményekkel gyarapítja önmagát és az emberiséget.

*

Szidjuk bűneikért a diktátorokat. Joggal. De csak róluk lenne szó? És akik körü­löt­tük voltak, vannak? Akik asszisztáltak, bólogat­tak, hallgattak, tűrtek, ahelyett, hogy szóltak, cselekedtek volna?

*

Életünk egyszeri jelenség, s nagyrészt tőlünk és a körülményektől függ, hogy mivé, milyenné formáljuk.

*

A tömeges munkanélküliség nálunk a rendszerváltás hatásaként jelent meg. Amíg 1990-ben a regisztrált munkanélküliek száma még nem érte el az 1 százalékot, 1993-ban viszont már 13 száza­lék fölé emelkedett, akkor 700 ezer állásnélkülit tartottak nyil­ván. Ez volt a csúcs. Azóta folyamatosan csökken, jelenleg (2000 nyarán) 7 szá­za­lék körül van a munkanélküliség.

*

Nacionalizmusra nem szabad nacionalizmussal válaszolni. Ezt már sokszor hallottuk – mondhatná valaki. így igaz. De az is, hogy az igazságtalanságokat, a torzí­tásokat, a hamisságokat, a téveszmé­ket is gyakran ismétlik.

*

Széchenyi István aforizmává nemesedett mondásainak, kifejezé­seinek egyike ez: „szájhazafiak”. Nem hinném, hogy magyarázni kellene, kikre gondolt „a legnagyobb magyar”. Babits mintha erre válaszolt volna 1927-ben, miszerint a magyar író magyarságát nem a keresztlevél, nem a családfa, hanem a művei alapján szabad meg­ítélni.

*

Amikor Belgiumban jártam a hatvanas évek második felében, egy iskolán kívüli ok­tatással foglalkozó nemzetközi konferencián hallottam, hogy a belgák idős koruk­ban is tanulnak. Természetes­nek tartják, hogy hetven-nyolcvan évesen is be­irat­koz­za­nak az egye­temekre.

*

Melyek Brüsszel számára a legfontosabb témacsoportok, amelyek az uniós csat­la­ko­záshoz elengedhetetlenek? Németh Miklós exkormányfő szerint ezek a követ­ke­zők: az intézményrendszer stabilitása, a jogállamiság, az emberi jogok és a kisebb­sé­gek védelme. Ezen fel­tételek teljesítése nélkül egyetlen csatlakozásra jelentkező or­szág sem tekintheti magát felkészültnek.

*

A vesztegetés már a Bibliában és Szent István Intelmeiben is sze­repel.

*

„Vén fát nem lehet átültetni.”

*

Hogyan születnek a mesemondók? Nem feltétlenül úgy, hogy valaki elhatározza, mese­mondó lesz. Sokkal inkább azáltal, hogy nagymamává vagy nagypapává válunk. Mert akkor mesélni kell az unokáknak. Ez személyes tapasztalatom is. Ilyenkor elő­jön­nek a régi emlékek és mesélünk a gyermekeknek. Részint a tanult mesék­ből, ré­szint pedig a valóságos élet és képzeletünk társításából kreált saját történeteinket. Egyet gyakran többször is. Ennek viszont az a kockázata, hogy a kisgyerek meg­jegyzi, megtanulja a mesét, s ha „hibázunk,” nem ugyanazt, nem ugyanúgy mondjuk, akkor számol­hatunk a kiigazító figyelmeztetéssel.

Figyelmeztetések

Az emberek leginkább akkor és úgy változtathatók, ha nem tud­ják, hogy meg akarják változtatni őket.

*

A hatalom egyszerre jelent lehetőséget és veszélyt. Van, aki tud vele élni és van, aki képtelen vele bánni, inkább visszaél vele. A ha­talom valódi tesztelés. Nemhiába tartja a közmondás: ha meg akarsz ismerni valakit, adj hatalmat a kezébe.

*

„Ha nem vigyázunk – figyelmeztet Romány Pál (Népszabadság, 1999. augusztus 7.) –, Magyar­ország megélheti azt a csúfos időt, hogy mivel nem lesz elegendő hazai termés, külföldi élelmiszerre szorulunk… Ha folytatódik a mezőgazdaság leépülése, megtörtén­het, hogy csabai helyett német kolbász lesz az üzletekben.”

*

Tekintélyes szakemberek szerint az agrárgazdaság sorsa, a de­mokrácia jövője függ attól, hogy sikerül-e megvédeni a szövetkezeti mozgalmat a nyílt vagy burkolt szét­verési kísérletektől.

*

„Akik a politikai közéletben szerepelnek, akarva-akaratlanul erős mintát is adnak az emberek számára – nyilatkozta Fodor Gábor országgyűlési képviselő –, és ez a mai minta nem arra ösztökéli az embereket, hogy a becsületesség, a tudás, a tisztes­ség kifizetendő lenne, épp ellenkezőleg: a törvények kijátszása, a korrupció, a gát­lás­talan hazugság az, ami előrevisz, és ami a sikert garantálja.”

(Hetek, 2000. június 24.)

*

A politikai kommunikáció aranyszabálya, hogy a vonzó ígéretek csak akkor hatásosak, ha egyben hihetők is.

Tomka Miklós vallásszociológus szerint az egyházaknak tudomá­sul kell venniük, hogy modern kor nem a többségi kereszténység időszaka. A sokszínű társadalom egyik részecskéje sem diktálhat, és nem erőszakolhatja másokra akaratát… A keresztényeknek hitelessé kell válniuk ahhoz, hogy higgyenek nekik.

(Népszabadság, 2000. április 22.)

*

Ha a szappanoperákról, melyekben egyetlen hiteles emberi érzés és gesztus sincs – írja Kertész Ákos –, csak műkönny, műérzelem, műszínjátszás, elhihetik, hogy a néző valódi érzelmeket, valódi éle­tet lát, ha az ízlés alatti show-műsorokkal, velejéig hazug akciófil­mekkel összezavarják az egyén tájékozódását a világban, akkor az egyén és társadalom egyaránt széthullik, és a legprimitívebb mani­puláció maga­te­he­tet­len eszköze lesz. (Népszava, 2000. július 1.)

*

Horváth Adám rendező mondta a televízió Alaphangok című műsorában (2000. július 15-én), hogy hiába keres hiteles embereket a médiában, nem találja őket. S azt hiszi, a közeljövőben sem talál ilyeneket. Eltűntek a tekintélyes személyiségek, hiá­nyoz­nak az em­beri példák.

Szomorú, kiábrándulást tükröző, keserű szavak. Kemény, súlyos ítélet ez olyan ismert és elismert televízióstól, aki évtizedekig volt meghatározó szakembere, főrendezője – s egy időben elnöke is – a Magyar Televíziónak.

*

Ha 2002-ben, a parlamenti választásokon csupán 50 százalékos lesz a részvételi arány, akkor a bizonyítványunkba szekunda kerül. Márpedig a botrány­politizálás következtében az országban terjed az apátia, a közügyektől való elfordulás – jelentette ki Németh Miklós egy budapesti rendezvényen.

(2000. július 13 )

*

„Az olvasáson kívül az írásról is beszélnünk kell – ajánlja Grunwalsky Ferenc film­rendező. – Minthogy már az iskolában sincs fogalmazás, észre sem vesszük, hogy egy csomó ember úgy él, hogy életében az elkerülhetetlenül kötelező kér­vé­nye­ken és bead­ványo­kon kívül nem írt le semmit. Az emberek ma már a szüleikkel sem leveleznek, hanem telefonálnak. Valóban az a tragédia, hogy egy látensen írástudatlan közönséggel nézünk szembe… Az iskolában fogalmazás helyett örökké teszteket kell kitölteni, így azon sem csodálkozom, hogy nem olvasnak az emberek. Miért olvas­ná­nak, ha írni sem tudnak?”

(Magyar Nemzet, 2000. július 21.)

*

Komoly figyelmeztetést kaptunk (néhány nappal az egészségügyi dolgozók or­szá­gos méretű tüntetései után) a WHO jelentéséből, amely a világ jelenlegi egészségi álla­potát tartalmazza. Eszerint: az egészségügyi ellátás – a végeredmény, vagyis az egészségi állapot alapján mérve – Ománban, Máltán, Olaszországban és Franciaor­szág­ban a legtökéletesebb, de Spanyolország, Görögország és Szaúd-Arábia is az él­boly­ban található. Ezen a listán Magyar­ország a 191 vizsgált ország sorában a 105., és nemcsak az összes közép-európai ország, hanem Irak, Ukrajna és Banglades is meg­előzi. Ami az ellátás általános színvonalát illeti, ebben az összehasonlításban ha­zánk a 66. A magyar egészségügy finanszírozási rendszerét csupán a 105.-nek rang­sorolta a WHO-felmérés, és ez rosszabb, mint Afganisztán, Mongólia vagy Botswana pozíciója. (Népszabadság, 2000. július 24.)

*

„A tájékozódáshoz két pontot kell rögzíteni, és örökösen rajta tartani a szemed: ahonnan indultál és ahova el akarsz érni.” (Váci Mihály: Összegyűjtött művei)

*

„Minden reformot az embereknél és különösen önmagunknál kell kezdeni.” (Széchenyi István)

*

„Vigyázzon mindenki – figyelmeztet Eötvös József –, aki meg­hajlik: nehéz felegyenesedni.”

*

Ha megoldottunk egy problémát, az később még újra nyitott kérdéssé válhat.

*

Csák Gyula egyik regényének címe: Közös magány. A cselekmé­nyes, for­du­latos, meseszövésű történet arra (is) figyelmeztet, hogy közösségben is lehet ma­gá­nyos az ember. Meg arra is, hogy ha vala­hol, valamiben sokan vannak együtt, az még nem jelent feltétlenül közösséget.

*

„Ne adjunk mindig az utolsónak igazat – figyelmeztet B. Grácián. – Vannak emberek, akiknek az utolsó értesülésben való hite az ésszerűtlenségig megy. Gondol­kodásuk és akaratuk olyan, mint a viasz: az utolsó benyomás minden előbbit kitöröl. Az ilyenek soha­sem nyerhetők meg, mert éppoly könnyen elveszíthetők.”

*

Ha jó társalgó akarsz lenni, légy jó hallgató; más szóval: légy érdeklődő, ha érde­kes akarsz lenni – tanácsolja D. Carnegie.

*

Lao-Ce figyelmeztetése: Habzsolni az életet baljós előjel.

*

Kis szikra is okozhat óriási tűzvészt. (Livius)

*

„Tartsd mindig eszedbe – intette Imre fiát Szent István –, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”

(Szent István király Intelmei és Törvényei)

Ezt ajánljuk mi is a mai és mindenkori hatalmat gyakorlók figyel­mébe.

*

Míg fiatal valaki, addig se halogassa a filozofálást – figyelmeztet Epikurosz –, s amikor öregedni kezd, akkor se ernyedjen el a böl­cselkedésben. Hiszen senki sem túl fiatal és senki sem túl öreg lelke egészségének megszerzésére.

Ellenvetések

„Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?”

Íme, egy – ellenvetésre késztető – állító és kérdő mondat Ancsel Éva Bekez­dések az emberről című kitűnő könyvéből. Nekem eltérőek a tapasztalataim. Az öröm inkább vidám dolog, mint komoly. Kér­dezni is másként kérdeznék. Nem azért van kevés örömünk, mert túlságosan komolyak, sőt komorak vagyunk?

*

Gyakran találkozhatunk azzal a figyelmeztetéssel, hogy az író­nak, az újságírónak mindig az igazat kell írnia. Ez helyénvaló inte­lem. Ám aki igazat ír, még nem biztos, hogy író, újságíró.

*

A közfelfogás azt tartja, hogy egyenes háttal nehéz terhet horda­ni. Súlyos hátizsákot cipelni valóban lehetetlen. De egyenes háttal is lehet terhet vinni, ha nem is túl nehezet. Gondoljunk például a vizeskorsót hordó falusi, tanyasi asszonyokra. Ami igazán nehéz: egyenes gerinccel élni.

*

Marx egyik nagy tévedése volt az a feltételezés – olvastam jeles pedagógus írónk­tól –, hogy az erkölcs történelmileg változó kate­gória.

Miért tévedett volna (nagyot) Marx? Magam is úgy látom, hogy az erkölcs törté­nel­mileg változó kategória. Ez a megállapítás nem zárja ki, hogy az erkölcsnek ne lennének minden koron átívelő, min­den társadalmi rendszerben érvényes állandó elemei, egyetemes és maradandó értékei. Ugyanakkor tagadhatatlanok változó voná­sai és hangsúlyai. Ha minden változik a múló időben, az emberi életben, miért és mitől lenne kivétel az erkölcs, amely éppen a konkrét kö­rülmények, a társadalmi valóság által meghatározott. Beszédes bi­zonyítékai ennek a rendszerváltás óta bekö­vet­kezett alapvető válto­zások.

*

Ha a politika fogalma után érdeklődünk, általában az értelmező szótár meghatá­rozását halljuk vissza. A társadalom, az állam vezeté­sére, a hatalom megszerzésére és annak megtartására irányuló tevé­kenység.

Ennél azonban több a politika. Nem csupán a hatalom megszer­zésének és meg­tar­tá­sá­nak technikája, hanem cselekvő, alkotó rész­vétel a közösség ügyének inté­zé­sé­ben a társadalom életében.

*

Ne politizáljunk? De hiszen ahol ember van, ott politika is van, mert ott társadalom van. Ott szünet nélkül zajlik az érdekek, akara­tok, törekvések, igazságok és tévedések csatája, folyik a problémák megoldása.

Persze az sem jó, ha a politika túlságosan rátelepszik az életünk­re, mert a túl­po­li­ti­zál­tság elszegényíti, elszürkíti a mindennapokat, elidegeníti az embereket.

*

Elég a szóból, jöjjenek a tettek – halljuk sűrűn, amikor már unjuk a fecsegést, a szócséplést, a „rizsát”. Csak beszélni, dumálni valóban nem elég – az érdektelen, hamis szöveg meg egyenesen ellenszen­ves, felháborító –, ám nem felejthetjük, hogy a szó is tett. A szó is cselekvés. Az adott szituációba illő, tiszta, őszinte, világos és tar­tal­mas beszéd a (közéleti) ember leghatásosabb fegyvere (lehet).

*

Az igazi politikai meggyőződés nem olyan, mint a lóverseny, ahol mindig a reménybeli befutóra tesznek.

*

Felejtsük el a múltat, zárjuk le, ne foglalkozzunk vele, nézzünk előre a jövőbe – halljuk nemritkán. Az ilyen vélemények hangoz­tatóinak ajánlhatjuk egyebek mellett Faulkner intelmét, aki ezt mondta Requiem egy apácáért című szín­darab­jában: A múlt sohasem halott.

Valóban, magunk ellenőrizhetjük: a múlt sohasem (egészen, telje­sen) halott. Ezért sem törölhetjük el, tagadhatjuk meg. El, munkál bennünk, velünk van. Tudatunkban, szóhasználatunkban, gesztu­sainkban, cselekedeteinkben. Kérdés, ki, mikor, mire használja mind­azt, amit múltnak nevezünk. Annak a népnek, nemzetnek nem lehet jövője, amelyik nincs tisztában múltjával.

*

Azt halljuk és mondjuk, hogy az ember a természet legtökélete­sebb teremtménye. Ez bizonyára – valamilyen mértékben – így is van. Érdekes ugyanakkor, hogy mi­köz­ben mi vagyunk a legtökéle­tesebb teremtmények, mennyi hibánk van. A jó keveredik ben­nünk a rosszal, az érték az értéktelennel, a szorgalom a lustasággal, a tel­jesítmény a mulasztással, a silánysággal.

„Vegyes összetételünket” mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ember minden elképzelhető és valóságos szerepre kapható, a tu­dományos felfedezéstől a bér­gyil­kos­ságig, a hősiességtől az árulásig, a hűségtől a hűtlenségig, a köpönyeg­forga­tásig. Ezért is kell csínján bánnunk a „tökéletes” jelzővel. Az emberek ugyanis nem angyalok és ördögök. Ezek is, azok is, meg a kettő keveréke is.

*

Tévedés azt hinni, hogy csak Hitlerhez és a történelemből jól ismert diktáto­rok­hoz hasonló zsarnokok vannak. Mindenki ismer­het maga körül kisebb zsarnokokat: szülőket, testvéreket, rokono­kat, szeretőket, vezetőket, közéleti szereplőket.

*

Az utóbbi időben gyakran idézzük Voltaire-nek azt a mondását, hogy „mélysé­gesen nem értek egyet azzal, amit hirdetsz, de az éle­tem árán is megvédem azt a jogodat, hogy kifejthesd a nézeteidet”.

Eddig magam is úgy hittem, hogy ezt Voltaire mondta. Ám mint Ungvári Tamás irodalomtörténésztől, műfordítótól megtudhattuk, ez nem így van, mert miként Albérletek című cikkében írja: „Elérke­zett az ideje annak, hogy gyámoltalan (reszkető térdű) liberálisaink tudomására hozzuk, ilyet Voltaire sohasem írt. Az apokrif mondást egy huszadik századi életrajz tulajdonította Voltaire-nek.”

(Népszabadság, 2000. július 13.)

Tapasztalati hozamok

Írni lehet sokat és sokféléről, de írni csak akkor érdemes, ha van mondanivalónk.

*

Sok jel mutat arra, hogy türelmet tanulni nehéz feladat.

*

A múzeumok, a színházak, a hangversenytermek az érzelmek karbantartásának, a lélek felüdülésének aligha nélkülözhető helyei.

*

Döntéseinkben leggyakrabban ott követjük el a hibákat, amikor céljainkat és érdekeinket egyeztetni kell másokkal.

*

Elvben könnyű közösségi embernek lenni. Általában könnyű sze­retni az em­be­ri­sé­get. Elvonultan könnyű hűnek maradni az elvhez. De konkrétan, tevő­le­ge­sen, koc­ká­za­tokat is vállalva, bent a forga­tagban, a hétköznapok ütkö­ze­tei­ben, ta­po­só­mal­má­ban, az az igazi!

*

A sérelemgyűjtés a legrosszabb stratégia a politikában.

*

Az ember saját tevékeny részvétele nélkül nem lehet sem elége­dett, sem boldog. Akarata és közreműködése nélkül senkinek az ér­dekeit nem lehet védeni és kép­viselni.

*

A környezetvédelmi törvény és rendelet akkor tölti be szerepét, ha az érintettek is akarják azt, ha a közös felismerés és érdek fejező­dik ki benne.

*

A családi élet rendezettsége, bensőséges harmóniája a legelemibb, a legfontosabb életértékek egyike. A kiegyensúlyozott családi élet egyszersmind a személyes lét stabilitásának is lényegi feltétele.

*

Mindenben mértéket tartani – talán ez az egyik legfőbb élet­szabály.

*

A megfontoltság lényeges tényezője, feltétele választásainknak. Vannak azonban olyan dolgok, amelyekben a megfontoltság, a hosszú töprengés sem nyújt bizto­sí­té­kot a helyes döntésekhez. Ilyen például a párválasztás, az élettárs megválasztása, a házasság.

*

Az akarat szép, fontos és fejleszthető emberi tulajdonság. Kell a tanuláshoz, szük­sé­ges ahhoz, hogy leszokjunk a dohányzásról, a túl­zott italozásról, meg­sza­ba­dul­junk rossz szokásainktól, káros szenve­délyeinktől. Ugyanakkor sok min­den­hez nem ele­gen­dő csak akarni. Tehetség, képesség, adottság nélkül nem le­he­tünk írók, zeneszer­zők, festők, feltalálók, olimpiai bajnokok, kimagasló politi­ku­sok, tudósok.

*

Ahol az egyes embert, az individuumot nem becsülik, ott a társa­dalom, a nemzet és ezen belül a kisebb közösségek is komoly bajba kerülnek.

*

Ahogy a forradalmaknak, a háborúknak, úgy a békés reformok­nak is megvannak a maguk nyertesei és vesztesei.

*

Minden hatalom legnagyobb veszélye – a helyi polgármestertől a miniszterelnökig és a rendőr­kapitánytól az államfőig – az ellenőrzés hiánya, gyengesége. A folyamatos, demokratikus kontroll a legfőbb feltétele, hogy ne szaporodhassanak el a hibák, a mulasztások, ne alakulhasson ki a tekintélyelvű, diktatórikus vezetés.

*

Nem irigylésre méltó az igazukat kereső munkavállalók sorsa. Nehéz, mert az eljárások bonyolultak, a jogviták elhúzódnak és egyre több pénzbe kerülnek. Ezért csak nagyon kevesen indulnak el az igazságkeresés útján. Inkább tűrnek az emberek, illetve a legsú­lyosabb, legkirívóbb esetekben fordulnak csak munkaügyi bírósá­gok­hoz. A következmények nélkül maradó jogsérelmek azonban nemcsak az érin­tet­tek közérzetét rontja, de a munkahelyekét és a társadalomét is.

*

Hatvanadik születésnapja alkalmából Gantner Ilona interjút ké­szített Gregor Józseffel, a népszerű operaénekessel. A párbeszédbeit szó esett a múló időről, egész­ség­ről, a színházak operatársulatairól, szerepekről, pénzügyi nehézségekről, s végül fel­merült a becsület és a tisztesség kérdése is. Ez a problémakör azonban kérdő­jelé­vel a le­vegőben maradt, mert „a beszélgetés végén még megállapodtunk: tisztes­ség­gel, becsülettel ma már nem megyünk semmire sem”.

(Vasárnapi Hírek, 2000. július 23.)

*

Vörös Győző egyiptológus szerint tudatosság és kitartás kell a kutatáshoz.

*

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége állásnélküli zsurnalisz­tákat tömörítő szak­osztálya (ÁZSIÓ) meghívott az „Akiktől tanul­hatunk…” sorozat előadó vendé­gé­nek. Néhány nappal később pe­dig Deák Sándor nyugállományú színművész val­lo­má­sát hallottam a Kossuth rádióban, akivel közeli ismeretségbe kerültem 1971 és 1975 között a Művészeti Szakszervezetek Szövetségében. A két ese­ményt azért említem egyszerre, mert mindkettőben hasonló problé­mával találkoztam.

A munkanélküli újságírók szomorúan mesélték, hogy olyan kollé­gáik, akikkel ko­ráb­ban egy szerkesztőségben dolgoztak és még ma is státuszban vannak az írott saj­tó, az elektronikus média külön­böző posztjain, csak többszöri bejelentkezésre, kény­sze­redetten vagy egyáltalán nem fogadták őket. Nem találtak időt és lehetőséget arra, hogy egykori társaiknak segítséget nyújtsanak vagy egyszerűen csak meg­hall­gas­sák őket.

A 91 éves Deák Sándor is fájdalmasan panaszolta hallgatóinak, hogy azok a „gye­re­kek”, akik ott nőttek fel körülötte a Vígszínház­ban, akik egykoron csókolomot kö­szön­tek neki, s ma már vala­mennyien vezető színészek, nem képesek felvenni a tele­font. „Nem jut eszükbe, hogy megkérdezzék: Hogy vagy, Sanyi bácsi? Pedig ami­kor a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöke voltam – s ezt magam is ta­nú­sít­hatom – minden színészkollégának segítettem, ahogy tudtam. Azoknak is, akik ma még egy telefonbeszélgetés ide­jére sem találnak meg.”

*

Aki nem megy el választani, az is választ (valamit). Aki nem sza­vaz, az is szavaz (valakire vagy valamire).

*

Hányszor mondjuk, jelezzük, hogy ez is rossz, meg az is hibás. Igen, halljuk, tudjuk mi is – válaszolják a címzettek. Értik tehát az illetékesek, hogy miről van szó, de nem érzik. És marad minden a régiben. „Nem érzem, csak értem aggodalmad” – írta József Attila. Hát ez az.

Felismerések

„Aki nem gondolkozik önállóan, egyáltalán nem gondolkozik.”

(O. Wilde)

*

Mindenkinek a felfogását legfőképpen azok a viszonyok határoz­zák meg, amelyek között él és dolgozik.

*

Nemcsak az eredményeink, a hibáink is kölcsönhatásban vannak egymással.

*

Azért kell gyűjtögetnünk ismereteinket, tapasztalatainkat, gaz­dagítanunk szelle­mün­ket, erősítenünk erkölcseinket, hogy legyen mit felhasználnunk és szét­osz­ta­nunk. Minél jobban feltöltjük ma­gunkat, annál többet ki- és átadhatunk magunkból. Ezzel nem le­szünk szegényebbek, ellenkezőleg: minél többet szétosztunk ma­gunkból, annál teljesebb emberek leszünk.

A megszerzett ismeretek úgy kopnak ki emlékezetünkből, mint szervezetünkből a vitamin, ha nem pótoljuk azokat.

*

„A vidék-Magyar­ország helyzete az egyik legégetőbb társadalmi probléma, ame­lyet nem elegendő néhány üres retorikai gesztus­sal vagy fővárosellenes kirohanással kompenzálni.”

(Nagy Tamás, az MOSZ elnöke, Népszabadság, 2000. április 5 )

*

André Kostolany, a kilencvennégy éves korában elhunyt magyar származású, ame­rikai tőzsdezseni életfilozófiáját Albert Einsteintől vette: A fantázia fontosabb, mint a tudás.

*

Az ezredforduló táján mindinkább általánossá kezd válni az a fel­ismerés, hogy világnézeti, esztétikai, erkölcsi ítéletek és vélemények nem olyan egyértelműek, mint az: kétszer kettő négy.

*

A korrupció ellen többféle módon lehet harcolni. A leghatéko­nyabb fegyvernek azonban a nyilvánosság látszik.

*

Az emberi érintkezésben először a másik ember külsejét – ruháját, alakját, moz­du­latait – vesszük észre, és ez természetes – mondta Dá­niel Mária festőművész kiál­lí­tásának megnyitóján Kerékgyártó Ist­ván művészettörténész. – Nem jó azonban – folytatta –, ha figyel­münk leragad az ember külsejénél, hiszen lényeges, mi van benn, a külső mögött. Dániel Mária képein ugyanis a fák, a növények nem konkrét fák és növények, hanem belső tájak, amelyeket az alkotó magából kivetít, megjelenít vásznain. Az ilyen belső tájak – gondola­tok, benyomások, érzelmek – minden em­ber­ben megvannak, csak nem művészi módon, hanem másképpen jutnak kifejezésre. E belső tájak, értékek gondozása és felhasználása, „értékesítése” fontos dolog.

*

Miben ragadható meg Széchenyi István szellemiségének lényege? Nagy való­szí­nű­ség­gel állíthatjuk: reformpártiságában. Abban, hogy az emberi tehetséget és adott­ságot a fejlesztésekre fordította.

*

„A szerencse útja olyan – vélekedik Francis Bacon mint a Tejút a mennybolton: külön-külön nem látható kicsinyke csillagok tö­mege vagy halmaza, amelyek együttesen fénylenek. Éppígy az apró és alig észrevehető erények, vagyis inkább képességek sora az, amely szerencséssé teszi az embert .”

*

Az igazi közéleti öröm, ha tanúi lehetünk az emberek boldogulá­sának.

*

Minden igény mögött van valamilyen szükséglet, de nem minden szükséglet válik igénnyé. Az érdek pedig nem más, mint tudatosult szükséglet.

*

A könyvre kiadott pénz csak látszólag eldobott pénz – mondta Gárdonyi Géza –, mert olyan, mint a vetőmag.

*

Utazni annyi, mint duplán élni, még egy világot kapni az ismere­tek mellé.

*

Nincsenek olyan szerény körülmények, amelyek közt a bölcsesség meg ne nyilvánulhatna.

(L. N. Tolsztoj)

*

Einstein szerint nehezebb egy kialakított véleményt megváltoztat­ni, mint egy atomot részeire bontani.

*

„Az emberi kultúra nem fényűzés és nem szórakozás” – fogalma­zott Sőtér István. A kultúra emberré válásunk, öntudatosulásunk iskolája. Akik ezt az iskolát el­mu­laszt­ják vagy félig végzik el (vagy akiket megfosztanak attól, hogy része­sül­hes­se­nek ben­ne), kívül re­kednek az emberi élet egyik nagy lehetőségén.

*

Az élet értelmét nem keresni kell – vallja Palotai Erzsi –, hanem nekem kell értelmet adni az életnek.

*

Csupán az lehet hős, aki megvalósítja mindazt, amire képes.

(Romain Roland)

*

Ismerünk olyan véleményformálókat, akik szerint a szabadság és a biztonság két kü­lönböző dolog, nem függnek össze. Magam Ferge Zsuzsával értek egyet, aki szó­ban és írásban ennek ellenkezőjét bizo­nyítja. Vagyis azt hangsúlyozza, hogy e két fon­tos érték igenis össze­függ, kiegészíti és feltételezi egymást.

Ha ugyanis az ember állandóan szorong, mert nem tudja kifizetni a közüzemi költ­ségeit, ha szegény, nincs létbiztonsága, akkor sérül szabadsága is, hiszen nincs választási lehetősége. Akinek napi fejfá­jást jelent a megélhetése, elemi szükség­leteinek kielégítése, lakhatá­sa, gyermekeinek iskoláztatása, annak minden erejét a létfenntartás gondjai kötik le, nincs semmi ideje, sem kedve azzal foglalkozni, hogy mi van a közéletben, a politikában.

Elkeseredésében, fásult közönyében hátat fordít a nagyobb közös­ség ügyeinek, nem megy el szavazni sem, s ily módon veszélybe kerül a szabadság is. Tehát éppen a szabadság szempontjából káros, ha nincs létbiztonság. Olyan társadalom az igazi, ahol a szabadság és a biztonság – kiegészülve a harmadikkal, a demokráciával – együtt valósul meg és válik mindennapi gyakorlattá.

*

A politikai kultúra négy fontos kulcsszava: műveltség, pluraliz­mus, tolerancia és kompromisszum.

Hasonlatok

Konrád György szerint a demokráciát is ugyanúgy hosszú ideig kell nyírni, mint a füvet, hogy tömötté és dússá váljék.

*

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jegyeztem fel egy üze­mi szakszervezeti értekezleten: nálunk olyan lassan változik a szem­lélet, mint egy diófa.

*

A remény az egyik legszebb szavunk. Ám ha csalfa vagy sanda reményről van szó, mindjárt megváltozik a szó jelentése, hangulata. Olyan lesz, mintha a mézbe ecetet csöppentenénk.

*

Montaigne-től származik a mondás: az értelem fénye ragyogóbb a déli napnál.

*

Ott van minden kilométerkőnél, akár Láng Vince.

*

A jó szakszervezet olyan, mint az orvos: tudja, kinek mi és hol fáj. És segít a fájdalom csillapításában, megszüntetésében.

*

Az őszintétlen kapcsolatok olyanok, mintha a gyengén befagyott tó jegén járkálnánk.

*

A holtidőben elkövetett szabálytalanság nemcsak a vízilabdában büntetendő, hanem a munkahelyen, a lakóterületen, a közéletben is.

*

Értékes irodalmat olvasni olyan érzés, mintha áporodott levegőjű, szellőzetlen szobában kinyitjuk az ablakot.

*

A kórházi betegszoba és a fodrászüzlet abban hasonlít egymásra, hogy ott mindenről szó esik, mindenről hallani.

*

Miként a magasra nőtt fákat, a kiemelkedő embereket is gyak­rabban sújtja a vihar.

*

Egy unalmasan kezdődött, de felpezsdült konferencia félidejé­ben súgta oda a szomszédom: figyeld, kivirágzott a vita, mint a tavi liliom.

*

Már színházba járó ember voltam, de még nem tudtam pontosan, mit jelent a megjelölés: dramaturg. Kit neveznek dramaturgnak, mit csinálhat? Később azonban megtudtam, mi több, amikor a mű­vészeti szakszervezetbe kerültem dolgozni, több dramaturggal sze­mélyesen is megismerkedhettem. Olyan frappáns megnevezéssel azon­ban mind ez ideig nem találkoztam, mint amilyent Vinkó Jó­zseftől olvastam. Az ismert újságíró, színpadi szerző, fordító, tévéri­porter, dramaturg egy interjúban így vála­szolt arra a kérdésre, hogy milyen a mai színházi dramaturg: „Némi túlzással: kurva, aki az iro­dalommal kokettál, de a színházzal fekszik le.”

*

Dr. Czoma László országgyűlési képviselő, a Keszthelyi Kastély­múzeum igaz­ga­tója így jellemezte az ország politikai hangulatát 1990 első napjaiban: „Addig, amíg nézegettük a bezárt fedelű konzervet, csönd volt. Most, hogy a konzerv nyitva van, mindenki sze­retne belőle enni, mindenki éhes. Most mit csináljunk? Ez van. So­káig azt figyeltük, ki az, aki a parázsra pisil, és ki az, aki a parázsra benzint önt. Most mindenki a parázsnál akar melegedni…”

*

Szőnyi Jenő festőművész szerint a magány szellemi kategória. Aki nem használja az agyát – vélekedett a 88 éves mester –, az úgy tesz, mintha szennyesládába dugná a múltját.

*

Nyári viharfelhő közeledtével mondta a buszmegállóban egyik asszony a másiknak: olyan hirtelen lett sötét, mintha elfújták volna a gyertyát.

*

Ha nem tudjuk felmérni valós lehetőségeinket és reális esélyein­ket Európában és a világban, akkor ez olyan, mintha térkép nélkül indulnánk az őserdőbe.

*

Az információs technológia olyan lesz – mondta egy interjúban Dessewffy Tibor szociológus –, mint a szex: nyolcéves gyerek még nem tud vele mit kezdeni, képtelen elképzelni, milyen lehet, később belépve bűvkörébe, rengeteg gyönyörűség és borzalom okozójaként formálja át az életét. Csak éppenséggel az információs társadalom­ból sokkal többen fognak kimaradni, mint a szexualitásból.

(Magyar Hírlap, 2000. július 1.)

*

Határ Győző írja Intra Muros című könyvében: „… Ahogyan a be­teg epehólyag epekövet termel, úgy termeli az öregedő szervezet a »bölcsek kövét«, melyet zsigereiben hord; már mélyérzéseiben tud­ja, hogy »bölcsességével« viselős.”

*

A rendszerváltásról szólva Hegyi Gyula publicista, országgyűlési képviselő így fogalmazott: „Ezúttal nem a nép fia, hanem éppenség­gel az uraság vett elégtételt magának. Most Döbrögi verte el há­romszor Ludas Matyit, amiért az néhány évtizedig egyenlőnek kép­zelte magát a mindenkori urasággal. Ezek az elverések sarc formáját öltötték. Az utóbbi tíz év uralkodó elitjei kegyetlenül megsarcolták a magyar társadalom nagyobbik részét.”

(Népszabadság, 2000. június 13.)

*

A korrupció olyan, mint az AIDS – mondta Dávid Ibolya igazságügyminiszter –, amely gyengíti az ember immunrendszerét. A korrupció legyengíti a társadalom immunrendszerét.

*

Egy festő barátomtól hallottam a piacon: nézd, olyan a szőlőfürt, mintha Cézanne festette volna. (Csakugyan, annyira szép, áttetsző volt.)

*

Az igénytelenség a kultúrában olyan, mint a járványbetegség. El lehet egymástól kapni.

*

A politika olyan, mint a síelés, esés nélkül nem lehet megtanulni.

*

„Vitányi Iván olyan – írta róla születésnapjára Hankiss Elemér –, mint a parafa dugó. A víz alá nyomják itt, kipattan ott. Elöl csizmás, fehéringes népi táncosként ugrik ki a dobozból, hol forradalmár­ként, hol reformistaként, hol szocialistaként, hol szociáldemok­rataként, hol tudósként, hol népművelőként, hol pártvezérként, hol kóbor értelmiségként. Csélcsap, szélkakas, bukfencművész? Nem hiszem… ”

(Népszabadság, 2000. július 13.)

Emlékképek

A nyolcvanas évek közepén, a Prágába érkezett munkahelyi ki­rándulócsoportunk a Vencel téren szétszóródott. Ahogy elindultunk a színes kockaköveken, három csoportra bomlottunk. Az első mind­járt a kirakatokat mustrálgatta, a második betért egy bisztróba, a harmadik meg elővette az útikönyvet, tanakodott, majd lassan nekilendült felfedezőútjára. Meg-megálltak egy-egy érdekesebb ház előtt, belestek a kapualjakba, s fölpillantva, fürkészték a paloták homlokzatát.

Volt mit nézniük. Felfedezhették a barokk építészet emlékeit, a Wiehl-palota nagyméretű zsánerfestményeit, az Európa Szálló sze­cessziós díszítését és a modern külsejű Jalta Hotelt. Gyönyörködhet­tek a neoreneszánsz stílusú Nemzeti Múzeum méreteiben és arányai­ban, a római Pantheont utánzó kupolájában, az impozáns épületen elhelyezett allegorikus szobrokban és domborművekben. Komóto­san körbejárhatták Szent Vencel (a csehek István királya) lovas szob­rát, s elmerenghettek a lovak lábánál elhelyezett négy cseh védő­szent (Ludmilla, Prokop, Ágnes és Vojtech) jelentésén, üzenetén.

Egyik oldalon le, a másikon föl. Ezen az útvonalon kószáltunk a Vencel téren, mígnem egy passzáson áthaladva kiértünk az egykori ferences kolostor hangulatos kertjébe, ahol ismét összeverődött szét­szóródott társaságunk. Jólesett leülni a kő­ren­ge­teg e zöld szigetén, sütkérezni a vénasszonyok nyarának melengető suga­rai­ban és el­cseverészni arról, ki mit vett, ki mit látott. Mondta is, mutogatta is mindenki a magáét. Előkerültek a megvásárolt játékok, pulóve­rek, cipők, tréningruhák, leme­zek, képeslapok és az ilyen-olyan mü­tyürkék.

A vidáman hangos kompániában azok voltak a legcsendesebbek, akik még nem vásároltak semmit, mert mással voltak elfoglalva. Ok nem tudtak semmit felmutatni, mert amit láttak, magukba szívták és elraktározták, azt nem lehetett a szatyorból előhúzni. De nem szomorkodtak és nem irigykedtek a hivalkodó cuccok láttán. Ellenke­zőleg: elégedett derű, kielégült kíváncsiság nyugalma tükröződött megszépült arcukon.

*

A horvát tengerparttól, Crikvenicától indulva, hazafelé jövet Zágráb külvárosában le­robbant a buszunk. Miután a sofőr – önkén­tes segítőktől körülvéve – elkezdte a ja­ví­tást, a turistacsoport tagjai szétszéledtek. A mi baráti körünk is addig ténfergett, míg­nem talált egy vendéglőt. Keresésére nemcsak szomjúságunk inspirált a júniusi hő­ségben, hanem az is, hogy névnapján felköszöntsük társaságunk Margit tagját. A halk szavú Margó a társadalombiztosításban dol­gozott, özvegyasszonyként élt két fiával.

Beültünk az árnyas kerthelyiségbe, s miután koccintottunk, ke­délyes traccsparti ke­re­kedett. Elégedetten nyugtáztuk a kellemes üdülést, jókedvűen idéztük a szép napok érdekesebb eseményeit, így került szó arról, kinek melyik a kedvenc fája. Az első válasz ter­mészetesen az ünnepeltet, Margót illette. Kissé elgondolkodva, de hatá­rozottan felelte: a fenyő, a hárs és a fűz. Mi is elméláztunk egy pillanatra a válaszon. Úgy találtuk, a fák jellege, hangulata jól illik Margó egyéniségéhez.

Miközben ezt a megállapítást ízlelgettük, körbejárattam tekinte­temet az asztalok körül, s mit ad isten, mit látok a kerthelyiségben? Három fát. Egy fenyőt, egy hársat és egy fűzfát. Mi a virágzó hársfa alatt ültünk. Amikor közzétettem felfedezésemet, a baráti brigád nem akart hinni a szemének. Ez a legszebb névnapi ajándék – mondta Margó. S a szerencsés véletlen által született bizsergető érzést Attila, a Margóhoz legközelebb álló, jó svádájú barát azzal duplázta meg, hogy letört egy vékony, illatos hársfaágat, és két nagy puszi kíséretében átnyújtotta az asszonynak.

*

Rokonszenves bolgár kísérőnk, Búrja mesélte, hogy a híres üdülőpart, az Arany­homok építését annak idején egy időre fel kellett függeszteni. A sűrű erdőben ugyanis olyan mennyiségben nyüzsög­tek a mérges kígyók, hogy nem lehetett dolgoz­ni. Úgy oldották meg a problémát, hogy néhány teherautó sündisznót szállítottak a helyszínre, s a kis tüskés állatok még az írmagját is kiirtották a kí­gyóknak.

*

II. Rákóczi Ferenc fejedelemről sok mindent tudunk, de emlékszünk-e arra is, hogy hat nyelven beszélt és irt? Tőle származik az a mondás is, hogy „nélkülünk döntöttek, rólunk”. Ő alkotta meg a világ első kisebbségi törvényét. Amikor a róla készült híres portré­festményt, Mányoki Adám olajképét látjuk, vagy a fővárosi Rákóczi úton közlekedünk, a parlament előtti lovas szobrát nézegetjük, gon­doljunk arra is, hogy gyakran idézte Szent István Intelmeiből azt, hogy „a békés uralom feltétele a hatalom önkorlátozása”. És ne fe­ledkezzünk meg arról sem, hogy 24 évet élt (még) száműzetésben Lengyelországban, Párizsban és (Mikes Kelemennel együtt) Rodos­tóban. Amikor törökországi társasutazásunk során ott jártunk a ten­gerre néző emeletes emlékházban, a mi turistacsoportunk is igyeke­zett összerakni a nagy fejedelem emberi értékeinek mozaikjait, és végiggondolni ma is elevenen élő gazdag, tanulságos életútját.

*

Alighogy megérkeztünk jeruzsálemi szálláshelyünkre, a Windmill Szállóba, szinte ki sem pakoltunk, máris bevetettük magunkat a vá­rosnézésbe. Jól jártunk falánk kíváncsiságunkkal, mert Jeruzsálem Váci utcájában magas fordulatszámon zajlott az esti élet. Örömünnepbe csöppentünk, farsangi bolondozásokat láttunk, a mohácsi busójáráshoz hasonló atmoszférával találkoztunk. Álarcot viselő, maskarába öltözött fiatalok jöttek-mentek, élvezettel tréfálkoztak, hangoskodtak. Zöldre, kékre, sárgára, lilára festették hajukat, szí­nesre pingálták arcukat. A tizenéves lányok és fiúk körül apróbb, göndör hajú gyerekek ugráltak, rohangáltak, petárdákat robbantgattak, leadtak egy-egy sorozatot játékpisztolyaikból. A zabolátla­nul virtuskodó ifjak minket sem kíméltek. Feleségemnek hátulról befújták a haját és nyakát borotvahabbal, s amilyen váratlanul elkö­vették a csínyt, olyan hirtelen kereket oldottak jóízű hahotázás kísé­retében. A következő utcasarkon egy fiatalember csokoládészeletek­kel kínált a tenyeréből, de a tálalás miatt nem éltünk ezzel a lehető­séggel.

Ilyen hangulatban csavarogtunk a kora tavaszi estén a lejtős sé­tálóutcákban, s bámészkodtunk a kivilágított kirakatok előtt, néze­gettük a fiatal, kekiszínű egyen­ruhá­jukban lépkedő katonákat, akik a vállukon lógó géppisztolyaikkal szolgálatba mentek, vagy onnan jöttek. A mókás örömünnep, a tomboló csikókedv keveredett a fegyveres katonák sűrű látványával. Az ifjúság életkedve, a béke él­vezete így vegyült a háborút idéző, a feszültségeket érzékeltető ko­mor képekkel, szorongató érzésekkel. Úgy éreztük ott a tenyérnyi sarki kávéház teraszán, mintha a felszolgált kávénkból kimaradt volna a cukor.

*

Egy Indiáról szóló – a Duna Televízióban bemutatott – filmössze­állításban Gál István filmje is szerepelt. Az én Indiám című filmet maga a rendező kom­men­tálta. A magyar filmes azt mondta, hogy a kontinensnyi országban látható, ta­pasz­tal­ható sok-sok érdekesség és különlegesség közül őt legjobban az indiai em­be­rek tekintete ra­gadta meg. Az az éles, figyelő, érdeklődő fekete arcú tekintet. Eb­ből lehet ugyanis – vallotta a művész – a legtöbbet s a legjobban meg­tudni, meg­érez­ni és megérteni a hatalmas ország életéből.

Valóban így van – másokkal együtt –, magam is tanúsíthatom. Turistacsoportunk bejárta Delhit, megismerkedett Bombay neveze­tességeivel, kirándult Elefanta-szigetére, ellátogatott Agrába, ahol megcsodálta a világhíres Tadzs Mahalt. Mégis az egyik legemlékeze­tesebb élményünk maradt Jaipurban „a fiatal szüzek” népünnepé­lye. A rózsaszínű nagyvárosban (rózsaszínű téglákból épültek a há­zak, a paloták) több mint egymillió ember gyűlt össze a hatalmas té­ren, hogy tanúja és részese le­gyen a színpompás karneválnak, ame­lyen feldíszített elefántok hátán, gyalog, sze­ké­ren, autókon, színes öltözékben, harsány zenebona kíséretében vonult a dísz­tri­bün előtt a végeláthatatlan menet.

Mi a kezdés előtt félórával érkeztünk az emberekkel zsúfolt térre, s .miikor már a tömegtől nem tudtunk tovább haladni, kiszálltunk ,i buszból, hogy onnan gyalog menjünk az emelvényig, ahol a he­lyünket a házigazdák kijelölték. A busz mellől azonban jó ideig egy lépést sem tudtunk mozdulni (később szabadítottak ki bennünket a rendezők), mert a kíváncsi indiaiak olyan szorosan közrefogtak és für­kész­tek bennünket, hogy szinte egymáshoz tapadt a testünk, összeért az orrunk. Mi meg megadóan, tehetetlenül csak álltunk és néztük őket, hagytuk, hogy vizsgá­lód­janak azokkal a nagy, mély és tiszta, szénfekete szemeikkel, amelyekben ott fénylett India egész történelme. A szembenézésnek ezek a percei egyszerre voltak csodá­latosak, félelmetesek és felejthetetlenek.

Tisztázzuk a fogalmakat

Mi a bátorság? A legyőzött félelem.

*

Mi az a Sí-faktor? A nyolcvanas években kérdezték tőlem, de fo­galmam sem volt róla. Másoktól tudtam meg a helyes megfejtést: a sárga irigység.

*

És mi az irigység (sárga nélkül)? Nekem az a meghatározás tet­szik a legjobban, ami így hangzik: az irigység „a tehetetlenség és a tehetségtelenség lázadása”.

*

Kik a rágalmazók? Azt olvastam valahol, hogy ők „az erkölcs be­surranó tolvajai”. Érzékletes és szellemes megfogalmazás. Kiegészí­tésként talán hozzátehetjük: az okozott kárt azonban soha sem lehet behajtani rajtuk. Ezért is veszélyesek.

*

Mi a napló? Megkövült titok. De csak addig, amíg egyedül írója tud róla. Nyomban szertefoszlik azonban a titok, ha valaki más is el­olvassa, megismeri.

*

Mi a humor? Sokféle válasz van forgalomban. Ezúttal válasszuk a következőt: a humor „a reménytelenség udvariassága”.

*

Mi az építészet? A tudomány, a technika és a művészet ötvözete, együttese.

*

Mi a tánc? Hallottam már azt, hogy a tánc „a szem zenéje”, és ol­vastam ezt is: „a tánc néma költészet”. Ezek ugyan nem szakmai, tudományos definíciók, inkább iro­dal­miak, ám rendkívül kifejezőek, találóak; egyik szebb, mint a másik. Aki ké­tel­ke­dik ebben, kérem, képzelje maga elé az Állami Operaház híres balett­mű­vé­szeit, az Állami Népi Együttes világhírű táncosait, vagy a Savária Nem­zet­kö­zi Társas­tánc­ver­seny virtuózait.

*

Mi a szép? Dosztojevszkij szerint „a szép az eszményi”. Ám defi­níció nélkül is sokféle választ adhatunk rá. így például: szép a kis­gyermek nevetése. A terített asztal karácsonykor. Virágzó gyü­mölcsfák a tavaszi kertben. A fiatal lány melle. A francia impresszionisták festményei. Jó időben, zsebre dugott kézzel csavarogni Firenzében és Párizsban. Segíteni a rászorulókon. Megérni szüléink aranylakodalmát és unokáink ballagását. (A példák tetszés szerint folytathatók.)

*

Mi a pornográfia? „Alattomos lélekaknásítás” – olvastam valahol. Később fel­je­gyez­tem ezt is: a pornográfia „a lelki sivárság jele, a sze­relem hiánya”.

*

Mi a hit? Nehezen megfogható. Mint a bárányfelhő, mint a déli­báb. Mégis, mit mondhatunk ennél többet? A hit meggyőződés – érvek nélkül.

*

Mit jelent a testvériség? Az egymás iránti méltányosságot. A test­vériség azonban csak a szabadság és az egyenlőség harmóniájában remélhető.

*

Mi a hatalom? Nem annyira elvont dolog, mint amennyire gon­dolnánk. A hatalom konkrét képződmény, intézményekkel és embe­rekkel.

*

Mi a különbség demokrácia és diktatúra között? Demokrácia: minden szabad, kivéve, ami tilos. Diktatúra: minden tilos, kivéve, ami megvan engedve.

*

Mit nevezünk kompromisszumnak? A kölcsönös megállapodás­sal létrehozott érdekegyezséget. A jó kompromisszum olyan alku, amelyben mindkét fél egyformán nyer valamit. A rossz kompro­misszum: megalkuvás.

*

A szolidaritásról. Sándor László szerint a szolidaritás a mai Magyar­országon nagyon alacsony színvonalon áll. Ebben egyaránt sze­repet játszanak a múlt hagyo­mányai, a régi örökségek és a rendkívül kiszolgáltatott jelenlegi élethelyzet. A szoli­da­ri­tás ma azt jelenti – véli az MSZOSZ elnöke –, hogy az erősebbek álljanak ki az esen­dő, a megalázható, a kirekeszthető személyek és csoportok mellett. Jelenti a kol­lektív fellépést az érdekérvényesítő képességgel kevésbé rendelkezők mellett. A szoli­daritás lényege az, ha valaki vagy vala­kik képesek lemondani pillanatnyi előnyeikről, pozícióikról, s ké­pesek áldozatot hozni mások érdekében. A szolidaritás persze azt is feltételezi, hogy legyen miből szolidárisnak lenni. (Bányamunkás, 2000. június)

*

Kertész Ákos, úgy látszik, kedveli a fogalomtisztázás feladatát, mert egy másik alkalommal, egy másik újságban így kezdi a Köz­írók nem utaznak metrón című cikkét: „A közírók olyan újságíró­félék, akik kommentálnak meg elemeznek. Nem riporterek, nem ők hajtják fel a híreket, ők csak magyarázzák. Aki azt hiszi, magya­rázni könnyű, téved. Ha valaki marhaságot mond, később számon kérik rajta, aztán megnézheti magát…” (Metró, 2000. július 14.)

*

A jóléti állam definíciójának közreadására Szabó Zoltán erzsébet­városi polgár­mes­ter vállalkozott a Népszabadságban (2000. július 3-án) megjelent cikkében. Eszerint – azon a szlogenen túl, hogy „Jó­létet állampolgári jogon!” – nagyon le­egy­sze­rű­sítve: „A jóléti állam a XX. századi szociáldemokrácia által kidolgozott gyógymód a tőkés termelés okozta, korábban kezelhetetlennek látszó gazdasági és tár­sadalompolitikai nyavalyákra.”

*

Mi az extrémizmus? „Minden olyan politikai mozgalom – vála­szolja Konrád György író –, amely erőszakosan, személyeket táma­dóan, célzott gyűlöletbeszéddel lép fel. Extrémizmus az európai hu­manista demokrácia alapértékeinek a kétségbe­vonása … Az extrém­izmus gyakran paramilitáris formákat ölt, egyenruhát visel, milí­ciákba szerveződik, fegyvereket vagy más harci eszközöket gyűjt, és megtanul velük bánni. Az idegenből ellenséget csinál, de még a ba­rátból is, ha a közös akaratnak nem engedelmeskedik feltétlenül. Az extrémizmus kritériuma a testi és a szóbeli erőszak… Az extrémiz­mus stílus kérdése, sokaságra, kollektív csoportokra terjeszt ki sze­mélytelen gyűlöletet…”

(Népszabadság, 2000. június 10.)

*

A deviancia a megszokottól eltérő, a társadalmi többség által el­utasított maga­tar­tás­formát jelenti. A szociológusok egy része úgy véli, a deviancia új formái jelentek meg. Az alkoholizmus, az öngyil­kosság, a drogfogyasztás mellett újabban számolni kell a szekták, a hajléktalanok közösségeinek kialakulásával, a szervezett alvilággal, a fiatalokból álló utcai bandák vandalizmusával és a „fehérgalléros” bűnözéssel.

*

Nemrég hallottam e szót, fogalmat Bayer József politológustól az Eszmélet Baráti Körben: euronnacionalizmus. Leegyszerűsítve, tö­mören: Idegenek, be­ván­dor­lók, ki Európából!

Válaszkísérletek

Kik a tévelygők? Akik mindent készpénznek vesznek, keveset gondolkodnak és ide-oda csapódnak.

*

Mi a normális? Lukács György megfogalmazása szerint „a normá­lis igazi értelme: az emberiség normáinak megfelelő”.

*

Mi a tehetség? A Nyugat legendás szerkesztője, Osváth Ernő sze­rint „tehetségnek azt nevezzük, aki többet tud, mint amennyit ta­nult”.

Ehhez azonban még hozzátehetünk egyet és mást. A tehetség nem érdem, hanem adot­tság. A tehetség lehetőség a kimagasló ered­ményre. Az igazi tehetség az, aki nem­csak okos, hanem rendelkezik a szükséges személyiségjegyekkel, energiával ah­hoz, hogy felismeré­seit, ötleteit, találmányait megvalósítsa. A tehetséges ember sajá­tos­sága, hogy másoktól eltérőek az adottságai és szükségletei. A ki­vételes ké­pes­ségűek megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A te­hetséges embereknek szellemi kihívásokra, képességeikhez mért fel­adatokra van szükségük.

*

Mi jellemzi az igazi vezetőt? Külön előadások, könyvek szólnak erről. Tömören: hideg fej, forró szív, tiszta kéz. Ezt még ifjúsági ve­zetőként hallottam, de máig sem felejtettem el, úgy belém vésődött. E frappáns jellemzést legutóbb a Magyar Vasutas című lap szakszer­vezeti vitájában használtam mottóként, s gyorsan népszerű lett, többen idézték.

*

Mi a politika? Válaszolhatunk így is: a politika az akaratok, az érdekek, az érzelmek világa. A lehetőségek művészete. A politika mint államművészet fontos a nemzetek életében, hiszen milliók sor­sát befolyásolhatja és döntheti el évtizedekre, jó vagy rossz irányba.

Politikusnak is születni kell. Éppúgy, mint a költőnek, szobrász­nak, a zene­szerzőnek.

*

Lehet-e hazudni a politikában? Nézzük, mit mond erre Bibó Ist­ván? „Az ál­ta­lá­no­san elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában ha­zud­ni nem lehet. Pontosabban lehet, de nem lehet hazugságra politikai konst­ruk­ciókat, politikai programokat építeni.”

*

Miből áll a művészet anyaga? Másképpen fogalmazva: mi mű­alkotás létre­ho­zá­sá­nak a feltétele? Két dolog feltétlenül szükséges a művészethez: az életismeretekben, élet­tapasz­tala­tokban testet öltő társadalmi valóság és az elvonatkoztatás a valóságos élettől.

*

Melyek a műalkotás megítélésének szempontjai? Erről megosz­lanak a véle­mé­nyek, de a következő három kritérium aligha mellőz­hető: mit mond a művész (ver­sével, regényével, festményével, szob­rával stb.), mit ér, amit mond és hogyan mondja.

*

Mitől izgalmas az emberi arc, egy művészi portré? Talán attól, hogy egy egész világot hordoz. Olyat, amely csak az övé. Amitől összetéveszthetetlen.

*

Templomokban, bazilikákban járva, a Keresztény Múzeumban forgolódva gyak­ran felötlik bennem: mitől keresztény egy művészi alkotás? Mitől műalkotások a ka­ted­rálisokban látható festmények, szobrok, színes üvegablakok? Azt hiszem attól műalkotás a kép, a szobor, hogy igaz, jó és szép. És attól keresztény műalkotás, hogy szent is. Sajátja a jóság, az, hogy építi, erősíti a lelket. Egy giccses szentkép ezért nem lehet keresztény műalkotás. A keresztény mű­alkotás témája nem feltétlenül vallásos téma, minthogy alkotója sem feltétlenül vallásos ember. Ahogy e sorok írója sem az.

*

Szolgálni vagy kiszolgálni kell-e közönséget? A vagy-vagy helyett az is-isre szavaznék. Szolgálni kell abban, hogy igazi, jó és szép, ér­tékes, szórakoztató és el­gon­dolkodtató művészetet kapjon a közön­ség, és kiszolgálni úgy, hogy megfelelő kö­rül­mények, kedvező feltételek mellett élvezhesse az irodalmat, a színházat, a filmet, a zenét, a képző- és iparművészetet.

*

Mit jelent az ihlet, milyen az ihletett állapot? – kérdezték a Nobel-dijas írótól, Gábriel Garda Márqueztől. – „A romantikusok elcsé­pelték ezt a szót. Én nem úgy fogom fel, mint holmi kegyelmi álla­potot – hangzott a válasz, sem mint isteni su­gal­la­tot, hanem mint valami megbékélést a témával, miután szívós munkával ural­munk alá hajtottunk. Amikor az ember írni akar valamit, valamiféle költsónös feszültség teremtődik meg az ember és a téma között, úgy, hogy az ember felszítja a témát és a téma felszítja az embert. Jön egy pillanat, amikor minden akadály leomlik, minden konf­liktus el­simul, s az embernek olyan dolgok jutnak az eszébe, amilyenekről nem is álmodott: ilyenkor nincs a világon jobb dolog, mint írni. Én ezt nevezném ihletnek.”

(A guajava illata)

*

Miből áll a halálfélelem? Közel kerülünk a valósághoz, ha ezt állítjuk: félelem a fájdalomtól, a magánytól és a bizonytalanságtól.

*

Hogyan születnek, miért vannak messiások? Vajda Mihály filozó­fus szerint azért, mert az embernek szüksége van reményre, ígéret­re, amit a messiástól (prófétától, világ­megváltótól, valamiféle fel­sőbbrendűtől) várnak.

*

Kik a nárcisztikus személyiségek? A magukat szeretők. Az önimá­dók, akik olyanok, mint a kardvirágok.

*

Hogyan ítéljük meg az úgynevezett szexuális forradalmat, amely a hatvanas-hetvenes években lezajlott? – tette fel a kérdést Leszek Kolakowski lengyel filozófus, és válaszolt is rá: „Amennyiben hozzá­járult, hogy a szex nyilvános és nyílt viták témája legyen, hogy az ér­telmetlen tilalomfák eltűnjenek – annyiban sikeresnek nevezhető. Az is az igazsághoz tartozik azonban, hogy a pornográf irodalom és művészet, a szexmánia robbanásszerű térhódítását is magával hozta, ami már egész kultúránkat áthatja. Nyilván hozzájárult a család intézményének a széthullásához, amely amúgy is gyenge lábakon állt, noha ezt jó ideje láthattuk és aggodalommal figyeltük … Azt a szexuális fegyelmet, amit a római egyház tartana kívánatosnak, nem lehet a mai világra ráerőltetni… Nem lesz szexuális ellenforrada­lom …”

(Újabb kis előadások nagy kérdésekről)

*

Mi a modernség? Váci Mihály szerint az időálló gondolat. „Nem az a modern, aki folyton változó formájú és eszméjű, hanem, aki idő­álló műveket alkot. A modern nem az, ami gyorsan feltűnik, hanem inkább az, ami sokáig fennmarad. Ne feltűnni akarj, hatni és meg­maradni! Az a modern, aki előre akarja vinni a világot.” (Összegyűj­tött művei)

Vallomások

Azon kapom magam, hogy míg ifjúkoromban a kitűnni vágyás volt erősebb bennem, addig később, úgy hatvan körül, már az elvegyülés érzése lett a meg­ha­tá­ro­zó. Vagyis: olyannak lenni, mint a leg­több ember. Érdekes (és természetes) változás, hogy az előtérbe ke­rülést, a fényre törekvést egyre inkább felváltotta a félárnyékos hát­térben maradás igénye, a termékenyítő, aktív szemlélődés öröme, a „szétnézni merengve” kívánalma. (Az okok vizsgálata, folyamatá­nak taglalása külön tanulmány témája lehetne.)

*

Kezdő (korengedményes) nyugdíjas koromban azt is észrevettem magamon, hogy milyen jólesik szemernyi boldogságot csenni. Mi­közben távolodtam az aktív kor nagy, látványos, harsány eseményei­től, aközben felértékelődtek a szememben olyan apró dolgok, ame­lyeknek korábban nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Azóta jobban becsülöm például az evést, élvezem, hogy nem kell mindennap korán kelni, szeretek bámészkodni az óbudai piacon, hosszabbak a sétáim, egyáltalán: ér­té­ke­lem a létezést, az emberi éle­tet, még ebben a válságos, ellentmondásos, idege­sítő világban is.

*

Beszélgetni, tereferélni kell, de nem minden beszélgetés jó. Nem kedvelem az öncélú, semmiről sem szóló, formális szövegelést. Ezt persze nem azonosítom a könnyed, kellemes-szellemes, a humort sem nélkülöző csevegéssel. Igazán az olyan be­szélgetéseket szere­tem, amelyekben van derű és tartalom, amelyekből tanulhatok, töl­te­kezhetem, amelyekben megmérhetem magamat mások ítéletei­ben, szembe­sül­he­tek saját helyes vagy helytelen véleményemmel.

*

Félek a fanatikusoktól, tartok a rögeszmésektől, óvakodom a hu­mornélküliektől. A legellenszenvesebbek a buták és erőszakosak, akik mindezt nem tudják magukról.

*

Visszataszító dolog a „nagy emberek” kicsinyessége, pitiánersége. I lasonlóan kellemetlen, mondhatnám ciki, ha le kell nézni azokat a főembereket, vezetőket, akikre fel kellene nézni. Olyanok ők társaik sorában, mint tök a görögdinnyék között.

*

Nemegyszer halljuk, hogy a jósnő megjövendölte ezt meg azt. Hogy is van ez? Vannak megérzések, ráhibázások, ám sokkal több a tévedés, a melléfogás. Ami nem jön be, arról nemigen beszélünk, azok feledésbe merülnek. Amelyek bejönnek, azok terjednek szájról szájra, sőt felértékelődnek.

Anyám mesélte, hogy előző éjjel megálmodta, amikor 1953 tava­szán 19 éves ko­rom­ban egy éleslövészeten felrobbantam a rohamlövegben és megégett a kezem meg az arcom.

*

Mint minden ember, én is éreztem magamat makkegészségesnek, és voltam beteg. Több műtéten is átestem. Ám nemcsak egészség és betegség létezik, hanem egy köztes állapot is. Amikor már nem va­gyunk teljesen egészségesek, de még nem va­gyunk betegek. Ebből adódhat teendőnk is: megakadályozni, hogy ne sodródjunk a beteg­ség felé, hanem kerüljünk vissza az egészséges léthez.

*

Hallgatom a tudományos kutató vallomását. Azt nyilatkozza, hogy hivatásból választotta pályáját. De olvastam olyan kutatóval készült interjút is, amelyben a tudós interjúalany ezt mondta: a kí­váncsiság vitt a kutatáshoz. Az vonzott, hogy érdekelt egy problé­ma, és azt meg akartam ismerni, meg akartam oldani.

Hozzám ez utóbbi áll közelebb.

*

Miért rokonszenves nekem a szövetkezés, a szövetkezeti forma (mint például az általános fogyasztási és értékesítési szövetkezet)? Mert „az egyéni érdekeltség és kollektív haszon”, az „egyéni boldo­gulás, kollektív boldogulás” elvét talán ezek őrzik és testesítik meg leginkább.

*

Romány Pál nyilatkozta egy interjúban, hogy „mindig vonzód­tam a miértek és a hogyanok vizsgálatához”. Megvallom, én is.

*

Rendkívüli módon taszít az, ami Magyar­országon közélet cí­men zajlik – mond­ta Vásárhelyi Miklós, a Soros Alapítvány elnöke. – Taszít a hidegháborús lég­kör, a magyar közvélemény, az ország tudatos megosztása. Nem szívesen szólalok meg olyan légkörben, amelyben, ha mondok valamit, vagy érvelek valami mellett, ak­kor nem az a válasz, hogy ezt vagy azt vitassuk meg, hanem ehelyett csak minő­sí­te­nek. Bármit mondok, a válasz rágalmazás és gyűlölet­keltés. Lehetőség szerint a személyiség megsemmisítése.

(Népszabadság, 2000. július 7.)

*

Az algyői mezőn az olajfúró tövében körül nézve-tájékozódva megkérdeztem interjúalanyomat, Szabó Ferenc olajbányászt, aki húsz éve főfúrómester, hogy mit tart szépnek és nehéznek az olajbányászatban?

Némi tűnődés után így válaszolt a keménykötésű, markáns arcú 47 éves férfi: „Hogy mi a szép az olajosok életében? A friss levegő. A szabadság érzete. Szabadok vagyunk, mint a madár. (Nem volt tagja az SZDSZ-nek.) Ez a munka alkalmat ad a nehézségek leküzdésére, a hirtelen jött veszélyforrások megszüntetésére. Ehhez a mun­kához edzettség kell, egészséges bátorság, emberi keménység.

Hogy mi a nehéz? Az, hogy szilveszter délutánján, este és éjjel is dolgozni kell mínusz 20 fokos hidegben, szélben és sárban is becsü­lettel helyt kell állni, miközben mások nagyot mulatnak. De így van ez húsvétkor és más ünnepnapokon is. Nem könnyű hosszú ideig tá­vol lenni a családtól, elfogadtatni ezt a feleségemmel és a két gyere­kemmel. Ez van. Én választottam ezt a szakmát, ezt szeretem, ehhez értek.”

*

Goda Gábor írja Tűnődések című könyvében: „…Szeretek beszél­getni, de nem nyilatkozni. Vannak barátaim, magas funkciókat töl­tenek be, és olyan kerek mondatokat mondanak és olyan hosszúakat, hogy csak ámulni tudok rajtuk… Nem érzem magam makacs embernek abban az értelemben, hogy ragaszkodnék a téve­dé­seim­hez. Ragaszkodom ahhoz, hogy én magamat figyeljem, megnéz­zem, miben van igazam. És természetesen van olyan dolog, amely­ben szinte gyerekkorom óta ugyan­az a véleményem …”

*

Nem szeretek veszekedni, feleselni, orrmutatásra orrmutatással válaszolni – mondja Konrád György egy interjúban. (Könyvhét, 1999. október 21.) Szeretek nyil­vá­nosan gondolkodni… Mindenki olyan, mint a szövege… Nem hamarkodom el a vé­le­mény­mondást. Magamban alaposan meghányom-vetem a dolgot, mielőtt leírom.

*

Nekem az emberi kapcsolatok nagyon fontosak, azért is tartok belőlük keveset – mondta egy interjúban Tandori Dezső.

*

Miért fontos Peter Tufonak, az Amerikai Egyesült Államok ma­gyarországi nagy­kö­ve­té­nek a kaland? Egy interjúban így válaszolt erre a diplomata: „Nagyon ked­ve­lem a kalandot, a kihívást, de ra­gaszkodom bizonyos megszokott dolgokhoz is, pél­dául a rendszeres testedzéshez. Gyakran épp olyankor jutnak eszembe a legjobb ötle­tek, gondolatok… Mindenki mást ért a kaland kifejezésen, ezért mindenkinek ma­gának kell megfogalmaznia, hogy számára mit je­lent. Van, akinek kihívás az utazás, más­nak a szerelem az, vagy egy gyerek felnevelése. Nekem saját meghatározásom van rá: belevágni az ismeretlenbe, megfelelően kezelni a váratlan dolgokat, megoldást találni azokra a helyzetekre, melyek rátermettséget, találékonyságot igényelnek. Én ezt a fajta kalandot szeretem.”

(Népszabadság Magazin, 2000. március 24.)

Történetek

Nyolcvankét éves apósom mesélte egy vacsora utáni, borozgató emlékezés al­kal­má­val, hogy a harmincas évek elején nem is egyszer bicikliztek el anyósommal Gyu­laj­ról Csanytelekre. Faragó János ugyanis alföldi ember volt, Csanyteleken született, ott éltek szülei, testvérei, de ő kubikosként a Tolna megyei Gyulajra került utat épí­teni. Ide is nősült. Innen látogatott haza fiatal feleségével, bicik­livel. Azért vállalták a hosszú kerékpározást, mert nem tellett a drága vonatra. Ilyenkor aztán felpakoltak, s elindultak a Gyulaj–Szekszárd–Baja–Kiskunhalas–Csongrád útvonalon Csanytelekre, és – néhány napos vendégeskedés után – vissza a Dunántúlra.

Két nap alatt megjárták az utat. Korán reggel indultak mindig, ha elfáradtak, megpihentek az országút szélén, falatoztak a szalon­nából, a pogácsából, s ahol rájuk esteledett, bekopogtak szállásért. Sohasem utasították vissza őket. A különbség annyi volt, hogy egy­szer az istállóban aludtak tiszta szalmán, máskor meg a gazda há­zában, a paplanos ágyban. Fizetniük azonban egyszer sem kellett. Soha nem bántotta őket senki.

*

Churchill írja emlékirataiban, hogy Sztálin a potsdami értekez­let egyik bankettjén ét­lappal a kezében körbejárta az asztalokat, és autogramokat kért a jelenlévőktől. Ter­mészetesen Winston Churchill is aláírta az étlapot. Hiteles források szerint Sztá­lin sok apró holmit – leveleket, különböző tárgyakat – őrzött dolgozó­szo­bá­já­ban, ame­lyeknek a jelentését csak ő ismerte.

*

A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének alakuló kongresszusán (1990 márciusában) a Belkereskedelmi Dolgozók Szakmai Szakszervezetének küldötte így kezdte beszédét: „Tisztelt Kongresszus! Jó napot kívánok!” Ez utóbbi köszöntés kis­sé meg­lepte a hallgatóságot, ám a szónok azonnali magyarázattal szolgált. „Azért kezd­tem így felszólalásomat, kedves kollégák – mondta de­rültség közben –, hogy bi­zo­nyítsam: a kereskedők még nem felej­tettek el köszönni.”

*

A szakszervezetek e legmagasabb fórumán két mezőgazdasági küldött is a szekérrel példálózott. Az egyik téeszküldött azt mond­ta: az ország szekerét évek óta azért nem sikerült kihúzni a kátyú­ból, mert még többen ráültek, ahelyett, hogy leszálltak volna róla. A másik, egy palócföldi vízügyes, a fizikai dolgozók és az értelmisé­giek kapcsolatát így minősítette: „Nem az a baj, hogy az értelmisé­giek felülnek a kátyúba jutott szekérre. Hanem az, hogy nem mondják meg, a munkások előre, hátra vagy oldalra tolják-e a sze­keret.”

*

A MEDOSZ Szövetség kongresszusának egyik küldötte lelkes felszólalását – ahogy ő mondta – egy Ady-idézettel zárta. így: „Ha­bár fölül a gálya s alul a víznek árja, azért a víz az úr.” Igyekezetét a tanácskozást vezető elnök is értékelte, azzal a (kis) kiegészítéssel, hogy emlékeztetett rá: mi ezeket a verssorokat nem Adytól, hanem Petőfi Sándortól ismerjük.

*

A Vasutasok Szakszervezetének képviseletében kísértük Tapolcára a Thália Szín­ház művészcsoportját. Gyülekezőhelyünkön, a színház bejáratánál mutatta be a mű­vé­szet­pro­pa­gan­dá­ért felelős munkatárs (bizony, akkor még volt ilyen is!) Balogh Erikát, a fiatal, népszerű színésznőt. Alig tudtam türtőztetni meglepetésemet. Gim­na­zistá­nak néztem, és annyira jelentéktelennek, hogy ha az utcán találko­zom vele, észre sem veszem. Hanem amikor kijött a vasutasokkal telt művelődési ház szín­pa­dára, kivirágzott, mint áprilisban a cse­resznyefa. S ahogy énekelt, táncolt, József Attila-verset mondott, vibrált körülötte a levegő és szépséggel, gondolattal, vi­dám­ság­gal töltötte meg a színháztermet. Hát igen, mondogattam magamban, ez a mű­vé­szet ereje, ilyen a művész életteli sugárzása. Ettől művész a színész. A tehetsége a plusz, amitől fénylik, amitől más a hétköz­napi emberhez képest.

*

A Vasas Szakszervezeti Szövetség egyik kongresszusának ünnepé­lyes megnyitója – beszédekkel, nívós kulturális műsorral – a Pesti Vigadóban volt, amelyen részt vett és felszólalt Göncz Árpád köztársasági elnök is. Alighogy elfoglaltuk a helyünket és körbejárat­tuk tekintetünket, egyik szomszédom – szakszervezeti tisztségviselő volt – felém fordulva így szólt: „De szép ez a terem! Ki építette ezt az épületet?” Sajnos, nem tudtam megmondani (csak találgattam magamban). Minthogy tudósítóként vol­tam jelen az eseményen, már csak ezért is utána kellett néznem, hogy megtudjam a Pesti Vigadó alkotójának a nevét: Feszi Frigyes építész, romantikus építé­szetünk egyik jeles mestere. Ez volt a fő műve, amelyet 1859–1864 között építettek.

*

Az elmúlt napokban Márkus Imre meghívására egy kora reggeli konzultációs be­szél­getésre indultam Óbudáról a Vasutasok Szakszer­vezetének Benczúr utcai szék­házába. A metró Dózsa György úti alul­járójában arra lettem figyelmes, hogy az egyik oszlop körül mintegy huszonöt-harminc főből álló embercsoport álldogál, nézelődik és vár. Legtöbbjük idős asszony, kezükben szatyor, de volt közöttük fiata­labb, java­korabeli ember is. Lelassítottam lépteim, majd megálltam. Mire várhatnak ezek az egy irányba figyelő emberek? – tűnődtem.

Néhány perc múlva, úgy fél és háromnegyed hét között megoldó­dott a rejtély. Jött két zsákos férfi, mire élénk mozgolódás, taktikus helyezkedés kezdődött a vá­ra­ko­zók között. Megérkezett a várva várt újság, a Metró. Aki bírta, marta. A nagy tü­le­ke­désben egymás kezéből vették ki a lapot. Voltak, akik egész nyalábbal, fel­bon­tat­lan cso­maggal távoztak. A kihelyezett sötétzöld, vasrácsos tárlókban egy árva pél­dány sem maradt.

Ennyire közkedvelt ez a függetlennek hirdetett újság? – morfon­díroztam ma­gam­ban úti célom felé haladva a trolin. Magam is jó ötletnek tartottam megjelentetését, olvasom is, ha utazás közben hozzájutok, ám ha nem kerül a kezembe, nincs kü­lö­nö­sebb hiányérzetem. Es lám, mennyire népszerű, hogy kora reggel csaknem ve­sze­ked­nek érte. Talán azért, mert jó a formátuma, sok képet és infor­mációt tartalmaz, rövi­dek az írások, a közlemények, egyaránt meg­találhatók benne a magvas publicisztikák és a kis színes anyagok. Friss, aktuális és érdekes? Valószínű, mert aki hozzájut, visz haza is, a szomszédoknak, a munkahelyi kollégáknak, s talán eladásra is. Merthogy ingyenes a Metró. Ebben lenne sikerének titka? Nyilván ebben is, hiszen az újságok, a folyóiratok megvásárlása manapság már sokaknak anyagi nehézséget okoz.

*

Czerván Mártonná, az MSZOSZ Nyugdíjas Választmányának el­nöke mesélte az egyik választmányi ülésen, hogy meghalt egy idős, magányos nő. Amikor a szakszervezet képviseletében kimentek a lakására az aktivisták, hogy megnézzék, a következőket látták: az elhalálozott asszony minden közüzemi számláját rendben kifizette, csak az életmentő gyógyszerét nem tudta kiváltani.

Tények

A történelemtudósok – ENSZ által nyilvánosságra hozott – fel­mérése szerint több mint 14 700 háborút jegyeztek fel az emberiség 5500 éves történelme során. 3,7 milliárdan estek el a harcmezőkön. Az 5500 év alatt mindössze 300 esztendő telt el háború nélkül. Az 1945-öt követő három évtized minden napján átlagban 11–12 he­lyen dúlt háború. A második világháború utáni áldozatok száma már a hetvenes évek közepén megközelítette a 25 milliót.

*

A kilencvenes évek közepén 825 millió volt az írástudatlanok szá­ma a világon. Ázsiában 604 millió, Afrikában 156 millió, az arab országokban 57 millió, Latin-Amerikában 44 millió az analfabéták száma. Az Egyesült Államokban 25 millió ember soha nem tanult meg írni, olvasni, 35 millió felnőtt pedig elfelejtette, amit tudott. Nagy-Britanniában 2 millió analfabétát tartanak nyilván, Francia­országban 1 milliót, Németországban 1,4 milliót, Olaszországban 2,5 milliót, Hollandiában 375 ezret. Az ezredfordulón 900 millió analfabétával kell számolni – közölte az UNESCO főigazgatója Párizsban.

*

Felmérések szerint Földünk három leggazdagabb embere több vagyonnal rendel­kezik, mint amekkora a legszegényebb 48 állam bruttó hazai összterméke együttvéve. A 225 leggazdagabb vagyona több mint ezermilliárd dollár, ami majdnem minden második föld­lakó, azaz közel hárommilliárd ember éves bevételének felel meg. Közel egymilliárd ember alultáplált; közülük tízmilliók lakhat­nának jól abból a pénzből, amelyet a fejlett világ lakói kutya- és macskaeledelre fordítanak. Az egyenlőtlenségek nőnek: míg 1980-ban egy amerikai vállalatigazgató jövedelme 42 gyári munkás fize­tésének felelt meg, 1998-ban már 419-ének.

*

Tizenhatmillió embert fenyeget az éhínség Afrika szarván, a há­rom éve tartó szárazság és a helyi háborúk miatt. A nyolcvanas évek hasonló katasztrófája egymillió emberéletet követelt.

*

A XX. század elején 50 önálló állam létezett bolygónkon. 138 volt a gyarmati területek száma, s ezek 14 birodalom keretén belül léteztek. A század végére csak­nem 200 államot tarthatunk számon.

*

A globalizáció következményeként napjainkban az ezredfordulón mintegy 60 ezer globális döntési centrum működik a világgazdaság­ban, több mint félmillió vállal­ko­zás­sal a világ 173 országában.

*

Hatmilliárdan élünk a Földön. A hatmilliárdodik újszülött 1999 nyarán jött a világra Szarajevóban.

*

Az Európai Unió statisztikai hivatalának adatai szerint 1999-ben az aktív lakosság 9,7 százaléka, 16,3 millió ember volt munka nél­kül az uniós országokban.

*

Az Egészségügyi Világszervezet (a WHO) felméréséből értesül­hettünk arról, hogy évente 80 ezren halnak meg Európában a ben­zingőztől terhelt rossz levegő miatt, s csupán Olaszországban 15 ezer áldozata van évente a szmognak.

*

A magyar gazdaság 2000 elején az uniós átlag 35 százalékán teljesít.

*

Egy független nemzetközi szervezet összesítéséből az derül ki, hogy „Magyar­ország közepesen korrupt'’. Vagyis a megvesztegethetők világrangsorában a közép­me­zőnyben helyezkedünk el.

*

Egy 1990-ben végzett népszámlálás szerint az országban 946 ez­ren éltek egy­sze­mé­lyes háztartásban, nyolc évvel később ez a szám 1 millió 10 ezerre nőtt.

*

Magyar­országon a népesség 52 százaléka, a foglalkoztatottak 45 százaléka nő. Az azonos vagy hasonló munkát végző nők a versenyszférában 13 százalékkal, a költ­ség­vetési szférában 9 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a férfiak. A fel­dol­go­zó­ipar­ban csaknem 20 százalék a férfiak előnye.

*

Hazánkban 1 millió 200 ezer alkoholbeteget tartanak számon, azonban sokan sem maguknak, sem környezetüknek nem merik bevallani a bajt. Ezért valójában ennél sokkal több az alkoholista. Olyannyira, hogy az országban minden családot érint valamilyen módon az alkoholizmus.

*

A három és félmillió dohányos honfitársunk évente 26 milliárd darab cigarettát fogyaszt, amelyeket, ha egymás mellé raknánk, a ci­garettagyűrű háromszor körülérné a Földet.

*

Egy nemzetközi felmérés szerint a magyarok „kedvenc időtöltése a szex”. Bár a franciák élnek leggyakrabban nemi életet, de a kuta­tók elemzései alapján a magyaroknak fontosabb a nemi élet, mint a vakáció, a szórakozás vagy a vásárlás.

*

Nálunk minden ötödik házasság felborul, szétesik.

*

Európában mi állunk az első helyen a fiatalkorú leányanyák szá­mát tekintve.

*

2000 augusztusában a Hungaroring mellett az Erotik Canipingben felavatták és „beüzemelték” az ország első türelmi zónáját. A prostituáltak priccsekkel felszerelt fabódékban várták – 40 ezer fo­rint beugróért – a férfi vendégeket. A deszkákból felállított peepshownál kukkolni is lehetett.

*

Budapest utcáit naponta 40 tonna kutyaürülék szennyezi.

*

Jelenleg a hévízi lakásállomány 11,8 százaléka – 487 ingatlan – már külföldiek kezé­ben van. Hévíz vonzáskörzetében már több mint 1000 ingatlant jegyeztek be kül­földiek nevére.

*

Seattle és Davos után Millau: a globalizációval szemben fellépő civil szervezetek 22 ezer lakosú dél-franciaországi kisvárosban adtak egymásnak randevút. A Tarn folyó menti településen több mint 30 ezren gyűltek össze, hogy tiltakozzanak a – szerintük az USA által a világra erőltetett – globalizáció és annak káros hatása ellen.

(2000. június végén.)

*

Magyar­országon – Tomka Miklós vallásszociológus felmérése szerint – a népes­ség 27 százaléka nem vallásos. A lakosság 32 száza­léka úgy véli, Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, talán nem is élt. z\ magyarországi népesség ötödé szerint nem fon­tos a keresztelés. A megkérdezettek mintegy 30 százaléka nem tartja szüksé­ges­nek a templomi házasságkötést, hatoda az egyházi temetést sem. Az anyaországi ma­gya­rok 29 százaléka évente egyszer vagy soha nem imádkozik. Csökken a vallásukat gyakorlók aránya. Kisebb­ségben vannak azok, akik életük és szenvedéseik értelmét Istenben találják meg.

(Népszabadság, 2000. április 22.)

*

Hollandia napjainkban Európa egyik leginkább elvallástalanodott országa.

*

Kanadában a legjobb az életminőség. A második helyen a norvégok, a har­ma­di­kon az amerikaiak állnak. Az ENSZ által elkészített 174 országot felölelő humán fejlődési rangsorban Magyar­ország a 43. helyet foglalja el.

(2000. július)

Tanulságok

Csak változva lehet változtatni.

*

Minél erősebben elkötelezett valaki egy ügy vagy eszme iránt, minél mélyebb vala­kinek a meggyőződése, annál nehezebben tud váltani.

*

Nem igaz, hogy minden új jobb a réginél.

*

Ha az emberek gondolkodásának és magatartásának a megválloztatásáról esik szó, általában mindenki a másikra gondol. A szom­szédra, a barátra, az ismerősre, a beosztottra, a főnökre. Holott bár­mely változásra irányuló törekvésnek igazából azzal kell(ene) kez­dődnie, hogy ne a másikat akarjuk megváltoztatni, hanem saját ma­gunkat.

*

A tolerancia nem pusztán a mások nézetei iránt tanúsított türel­met jelenti. Hanem azt is, hogyan viszonyulnak egyes politikai erők és vezetők a személyüket ért kritikához. A toleráns ember – legyen bármilyen tisztség viselője – meg­szív­le­li a bírálatot. Bárhonnan ér­kezzék is az. De legalább mérlegeli. Akkor is reagál rá, ha nem ért vele egyet. Nem címkézéssel, ingerült, sértő elutasítással, hanem meg­győző érvekkel.

*

Véleményt nem csak szóban és írásban mondhatunk. Igaz, ezek a fő kifejezési formáink. Véleményünket azonban hallgatással is jelez­hetjük. Sokszor jobban, mint beszéddel. Vannak esetek, amikor elég egy arckifejezés, egy mozdulat. Beszédesebb lehet a hallgatás, a csönd ereje, mint egy terjengős írásos dolgozat vagy egy hosszú fel­szólalás.

*

Életünk problémái – legyenek azok egyéniek vagy közösségiek – mindig rosszkor jönnek, mert idegesítenek bennünket, bizonytalan­ságot szülnek, félelmet keltenek. De jók is, mert gondolkodásra sar­kallnak, erőfeszítésekre késztetnek, új megoldások lehetőségét hor­dozzák, más utakat-módokat ígérnek.

*

A régi bölcselet szerint a lovat egy ember is a vályúhoz vezetheti, de száz sem kényszerítheti, hogy igyék is belőle.

*

Gyakran halljuk és magunk is hangoztatjuk, hogy ne másoljunk, ne utánozzunk másokat, ne vegyük át egy az egyben más országok modelljeit. De tanulni lehet és kell is. Mindenből és mindenkitől. Miként mások is tanulnak tőlünk (ha nem is mondják). Szükségünk van mások tapasztalataira. Saját érdekünk ezek hasznosítása. Arra azon­ban ügyeljünk, hogy ez ne történjék kritikátlanul, szolgai mó­don, a magyar­or­szági sajá­tos­ságok figyelembevétele nélkül.

*

Érdemes megtanulnunk, hogy ha tárgyalunk, alkudunk valaki­vel, nem számít­ha­tunk százszázalékos sikerre – olvastam egyik po­litológusunk nyilatkozatában. így igaz. Ha mindig totális győze­lemre törekszünk, akkor aligha születhet kompro­misszum, amely az eredményesség egyik feltétele és a demokrácia tartozéka. Sokszor be­bizonyosodott ugyanis, hogy a mértéktartás, a reális cél kitűzése, a kölcsönös engedmények elfogadása előnyösebb tárgyalási maga­tartás, mint a maximumhoz való merev ragaszkodás.

*

Mi tagadás, nem szeretjük a veszteseket. Elhúzódunk azoktól, akik leszálló ágra kerülnek és közeledünk azokhoz, akiknek a pá­lyája csillaga fölfelé ível. Pedig mindenki lehet – valamiben és vala­mikor – vesztes. És lehet szépen is veszíteni, mi­ként csúnyán is nyerni. Például doppingszert használni a világbajnokságon, az olimpián.

Mindezt bizonyítják a pártok szereplései a választásokon csakúgy, mint a fut­ball­csa­patoké a nemzeti bajnokságokban és a nemzetközi kupákban. Egyszer fenn, más­kor lenn. Miként a politikusok a csúcson és a völgyben, a gödörben. Mint a szí­né­szek és az előadóművé­szek sikerlistái, mint a tévébemondók népszerűségének vál­to­zá­sai.

*

„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden hely­zetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is.”

(Mérei Ferenc)

*

A politikusok népszerűségét vizsgáló egyik Szonda Ipsos felmé­rése alapján megállapították, hogy „a közvélemény a politikában nem kedveli a konfrontációt”.

*

Amikor a magyar nyelv más országbeli – elsősorban romániai és szlovákiai – használatának kisebb-nagyobb problémáiról, konflik­tusairól hallok, mindig finn­or­szági emlékeim jutnak eszembe. Mert mások is példát vehetnének északi roko­naink­tól. Az ezer tó országá­ban, jóllehet a svéd anyanyelvűek aránya kb. ötszázaléknyi, a svéd nyelvet mégis kötelezően oktatják a finn iskolákban. De a svéd nyelv ismerete a közhivatalokban is kötelező.

*

A kommunikáció rendkívüli nagy szerepét és erejét bizonyította az a sorozat, amelyet a Magyar Televízió sugárzott a pszichoanalízis­ről. Megtudhattuk belőle a többi között azt is, hogy mit jelent maga a fogalom: pszichoanalizmus. Angolul azt jelenti: beszélő kúra. Vagyis a beteg elmondja gondját-baját-panaszát, a páciens beszél, vall ma­gáról, életéről. Ez maga a gyógyító beszéd. Ereud ezt az egyszerűinek látszó) eszközt emelte be a gyógyításba, a pszichoanalízisbe.

*

Tudás és siker mostanában ütközni látszik. Úgy tűnik, a sikeres­ségnek nem a tu­dás a legfőbb feltétele, hanem sok minden más. Ta­nulságos tapasztalat, hogy ha siker kívülről jön, például valamelyik párt támogatásával vagy a szerencse folytán, és nem belülről, a belső erők felhalmozódásából, akkor a siker törékeny és rövid életű lesz.

*

Egymás mellett – egy ideig – csaknem mindenkivel lehet élni, de együtt élni nem lehet akárkivel. Két akarnok például nem megy együtt sem a párkapcsolatban, sem a kollegális kapcsolatban. Kelle­nek az egymást ellensúlyozó, kiegészítő elemek.

*

Sokan kérik – mert szeretik –, hogy recepteket, szabályokat, útba­igazításokat kap­ja­nak elhatározásaikhoz, cselekedeteikhez. Kellenek természetesen a támpontok, hi­szen az emberi élet sokkal összetet­tebb, változatosabb annál, semhogy mindent tud­nánk, mindenhez értenénk. Mégis azt kell mondanunk: jobb, érékesebb, ki­fi­ze­tő­dőbb az, ha magunk gondolkodunk a megoldáson, a tervezett lépés előtt. Ha ma­gunk izzadjuk ki a döntést – mint kagyló az igazgyöngyöt –, akkor örvendetesebb, fel­pezsdítőbb, előrelendítőbb érzésben lesz részünk, mintha készpénzért kapjuk azt, amit el kell határoznunk. S ha ezt rendszeresen tesszük – kisebb és nagyobb dol­gok­ban –, akkor ez a felfogás sorozatos gyakorlattá válik, megszilárdult szo­kássá erő­sö­dik.

Óhajok

A villamoson, a buszon, a trolin nem az ül le előbb – hallottam egy nyugdíjas összejövetelen –, akinek fáj a lába, hanem azok, akik­nek jobb, gyorsabb a lábuk.

Mennyivel szebb és emberibb lenne, ha mindez fordítva történne!

*

A gazdagok gazdagítása mellett a középosztály megerősítésének állandó hangoz­ta­tá­sával együtt arra is (nagyobb) gondot kellene fordítani, hogy a szegénység ne váljék nyomorrá Magyar­országon.

A Nyugdíjasok és Idős Emberek Európai Szövetsége (a FERPA) végrehajtó bi­zott­sága elfogadta, és 1999 novemberében egy nemzet­közi konferencián meg­tár­gyal­ta, meghirdette az aktív öregedés stra­tégiáját.

A jó hír örömét azonban mindjárt lehűti, ha belegondolunk, mi minden kellene az aktív öregedés eléréséhez. Csak néhány feltételt említve: a foglalkoztatás, az egész­ségügy javítása, a tanulási lehető­ségek biztosítása, a nyugdíjak emelése, a nemzedékek közötti ellen­érzések, konfliktusok csökkentése, a szolidaritás erősítése. Olyan tár­sadalmi közszellem kialakítása és fenntartása, amely becsüli és tisz­teli az időskorú embereket.

*

Kopp Mária egyetemi tanár, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Magatartás Tudományi Intézetének igazgatója szerint ,.aki saját magát megbízhatónak tartja, aki elhiszi magáról, hogy számítani lehet rá, aki értékes embernek gondolja magát, mind testileg, mind lelkileg egészségesebb öregségre számíthat”. (Népszabadság, 1998. szeptember 22.)

De jó volna, ha így lenne!

*

„Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni.”

– olvashatjuk Szép Ernő sorait Budapesten, a Liszt Ferenc tér 11. számú ház falán lévő emléktáblán, ahol a költő 1945-től haláláig, 1953-ig élt.

*

Ha én még egyszer 75 éves lehetnék! – sóhajtott fel Szent-Györgyi Albert 90. születésnapján.

*

Mit tagadjuk: idegesítjük egymást. Mármint mi, öregek, meg ők, a fiatalok. Pedig be szép volna, ha a kölcsönös megértés és szeretet jegyében éldegélnénk egymás mellett; végül is ugyanabban a társa­dalomban – írja Janikovszky Éva, a Nép­sza­bad­ság­ban megjelenő ro­vatában. (2000. július 6.)

*

A Nógrádi Művészeti Gála televíziós műsorában fellépett egy 91 éves énekes-táncos, nagybajuszéi, idős szereplő is. Műsorszáma után a riporternő megkérdezte tőle, hogy mi a hosszú élet titka?

– Nem kell abbahagyni a köhögést és a légzést, angyalom – fe­lelte a táncos lábú, tréfálkozó kedvű öregúr.

*

„Boldog leszek, ha sikerül odáig jutnom, hogy a halálos ágyamon elmondhatom – nem azt, hogy jobb vagyok, mert az lehetetlen, de erényesebb, mint a bölcsőben voltam” – írta Rousseau, a francia fel­világosodás egyik legnagyobb alakja A magányos sétáló álmodozásai című költői művében, belső naplójában, halála előtti utolsó szám­vetésében.

*

A tények tanúsága szerint immár tartósan érzékelhetjük, hogy a líra térvesztésének idejét éljük. Visszavonulóban a költészet. Ebbe azért – Vörösmarty, Arany János, Petőfi, Ady és József Attila, Rad­nóti és Illyés hazájában – nem kellene csak úgy belenyugodnunk. De hogyan kellene visszaszerezni, helyreállítani a magyar költészet hagyományos rangját, hiszen a versek nélküli világ borzasztó lehet.

*

Mikor lesznek nekünk olyan játékosaink, mint a francia Zidane, vagy a portugál Figo, mikor lesz nekünk olyan válogatott focicsa­patunk, mint a franciáknak, ola­szok­nak, hollandoknak? – sóhajtott lel egyik barátom 2000 nyarán, az emlé­ke­ze­te­sen szín­vonalas és iz­galmas Európai Labdarúgó Bajnokság idején.

*

Szeretném, ha az ellentétes politikai táborok, a kormánypártiak es az ellenzékiek is olykor elismernék egymás igazát és saját tévedé­seiket – hallottam egy politikai fórumon.

*

Nem csak a királyok és a császárok akarnak uralkodni. A náluk kisebb rangú emberek is hajlamosak arra – ki jobban, ki kevésbé –, hogy társaikon uralkodjanak. A kívánatos az lenne, ha mindenki el­sősorban önmagán uralkodna. Erre manapság is nagy szükség lenne.

*

Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke, a korrupció jelen­ségköréről, össze­függéseiről, visszaszorításának tennivalóiról szóló cikkét a következőkkel fejez­te be: „A küzdelem valójában a világon mindenütt arról szól, hogy a korrupciós jár­vány megfékezésével szo­lul »megbetegedési« arányt érjünk el. Vagyis a közigazgatás, a gaz­daságirányítás működésére a kiegyensúlyozott, átlátható munka­menet, a tisz­tes­séges, rendezett, kiszámítható, normatív alapon tör­ténő ügyintézés legyen a jellemző, s a hiba, a visszaélés, a hanyagság, a gerincet görbítő kapcsolat pedig a kivétel. Ma még messze va­gyunk ettől.”

(Népszabadság, 2000. augusztus 23 )

*

Bajcsy-Zsilinszky Endre kívánsága: Legyen a magyar a jövőben ge­rinces.

*

„A Veled, Uram! írásakor arra is gondoltam – nyilatkozta Bródy János –, hogy a meg­osztottság tragédiához vezet. Szerintem a ma­gyar társadalom sokkal erősebb, ha­tá­ro­zot­tabb és döntésképesebb lenne, ha nem osztanák meg – és ha az emberektől nem vonnák el a döntési jogokat s a munkájuk hasznának jelentős részét.”

(Vasárnapi Hírek, 2000. augusztus 13.)

*

Mádl Ferenc köztársasági elnök ünnepélyes beiktatása alkalmából elmondott be­szé­dében egyebek mellett azt kérte, hogy „játsszuk bé­kével az életet, hogy több okunk legyen a mosolyra s könnyebb le­gyen az álmunk…, hiszen könnyebb lesz az élet, ha józan déréivel és megértő bizalommal fordulunk egymáshoz”.

Ehhez azonban – válaszolhatnánk a felhívásra – olyan politikára és kormányzati magatartásra lenne szükség, amely lehetővé teszi szá­munkra a könnyű álmokat, elő­hívja belőlünk a mosolyt és déréivel tölti meg hétköznapjainkat. Nem mond­ha­tunk le ál­mainkról, vá­gyainkról, de nem lehetnek (és nincsenek) illúzióink sem.

Göncz Árpád elköszönő köztársasági elnök még 1998-ban, az Or­bán–Torgyán-ka­binet első ülése után mondta, hogy „mosolygós kor­mányt kívánok az országnak”. Nos, két év múltán elmondhatjuk: éppen ebből volt a legkevesebb. Amikor az író-államfő átadta a stafétabotot a jogászprofesszor államfőnek, emberközpontú országot kívánt nekünk. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Ajánlások

Mint minden gyermek, én is sok figyelmeztetést, tanácsot kap­tam anyámtól, apámtól, nagyszüleimtől. Mire emlékszem legin­kább? Anyám és nagyanyám mindig így eresztett el (játszani, az iskolába, mindenhová): „Légy jó! Vigyázz magadra!” Apám leggya­koribb intelme az volt: „Tanulj fiam, mert amit tudsz, azt senki sem veheti el tőled.” Bölcs nagyapám, aki negyven esztendeig termelte a forgácsot a grófi uradalom bognárműhelyében, három szenvedély­től óvott: ne kártyázzak, ne járjak lóversenyre és ne politizáljak, mert „az a legpiszkosabb dolog a világon”. (A három közül a két elsőt máig betartottam.)

*

Magát fosztja meg a tisztánlátástól, aki előbb ítél, mielőtt meg­értené a dolgokat. A fordított sorrend az ajánlatos.

*

Ida nem is szeretjük egymást mi, emberek, de ne gyűlölködjünk. Legalább viseljük el egymást.

*

Legyünk óvatosak és megfontoltak e két szó kimondásával: soha és mindig.

*

Önigazolás helyett kezdjük önvizsgálattal.

*

Minden analógiánál becsüljük többre a konkrét helyzet alapos elemzését.

*

Ne csak kritizáljunk, javasoljunk is. Ne várjunk mindent felülről, kezde­mé­nyez­zünk.

*

Ha mindenki kiabál, akkor azokra kell figyelni, akik hallgatnak.

*

A kezdő író legyen takarékos, mértéktartó, óvatos. Aki szerényen kezdi, dicső­sé­ge­sen végezheti. Az elismerést nem lehet siettetni. André Maurois francia író szavai ezek.

*

Mivel a nyugdíjak emelését az országgyűlési képviselők hagyják jóvá, indokolt lenne, hogy a képviselők béremelését a nyugdíjasok ál lapítsák meg – olvastam az MSZOSZ nyugdíjas bizottsága irodá­iéinak falán kifüggesztett nyomtatványon.

*

Ha az adott helyzetben nem tudjuk eldönteni, mit kell tenni, akkor legalább arra tegyünk kísérletet, hogy megtudjuk, mit nem szabad csinálni.

*

Ne csak másoknak ajánljuk: vezető, szeresd a szókimondó, tehet­séges beosz­tot­takat.

*

Nem helyes dolog fillérben okosnak lenni és forintban ostobának. Rövid távú előnyökért ne szerezzünk hosszú távú hátrányokat.

*

A tévedés és az ügyetlenség a politikában sem jelenti ugyanazt. A politikus is ember, tévedhet tehát, de ügyetlen ne legyen.

*

Mindent idejében – tanítja bölcs Salamon A prédikátor könyvében. Tekint­sünk az életben mindent ajándéknak, örüljünk a kis dol­goknak is.

*

Hemingway: „Mindenkinek meg kell teremtenie az apró örömök televényét.”

*

Az a jó, ha megmámorosodás nélkül tudunk győzni, és pánik, kétségbeesés nélkül vagyunk képesek veszíteni, visszavonulni.

*

Az emberi magatartás középútja: ne játsszuk meg, de ne is eresszük el magunkat.

*

Olyan kincseket kell felhalmozni, amelyeket nem emészt fel az idő: emberséget, szépséget, igazságot.

*

Sohase nyugodjunk bele önmagunk befejezettségébe.

*

Albert Einstein ajánlata: „Fordítsuk figyelmünket az emberre. Az ő sorsa legyen a fő szempont mindig, minden technikai törekvésben.”

*

Lev Tolsztoj szerint „küzdeni kell, tévedni, verekedni és hibázni, elkezdeni és abbahagyni, örökké harcolni és veszíteni… S a halál küszöbén is úgy élni – ajánlja –, mintha az egész élet előttünk volna”.

*

Hamvas Béla írja A bor filozófiájában. „Nyáron alkonyatkor a lu­gasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni, éspedig czíniát vagy naprafor­gót, és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy Keatset. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni.”

*

Színházról, színészről, színikritikáról írja (M)olnár (G)ál (P)éter: „El kell viselnünk a miénktől eltérőt. Méltányolandó a nézeteinkkel vitában álló. A türelem nehezen megtanulható tantárgya az életnek. A méltányosság rögös út. Leghelyesebb, ha ott kezdjük a másik megértését, hogy nem hisszük, mi vagyunk a legokosabbak a vilá­gon, még akkor sem, ha tényleg mindent jobban tudunk.”

(Népszabadság, 2000. július 10.)

*

Szent-Györgyi Albert mondta az emlékezetes tévéinterjúban: „A tudás és a szépség a legfontosabb az életben. A legfőbb törekvés, hogy ehhez hozzájáruljunk.”

Egy másik ajánlás a Nobel-díjas tudóstól: „Shakespeare-t, Arany Jánost nem betanulni kell, hanem átélni.”

*

II. János Pál pápa 2000 húsvétján esélyegyenlőséget kívánt a vi­lág országai között és az egyes társadalmakon belül. Igazságosabb világot! – hirdette az ünnepi misén Rómában.

*

„A kevés könyv közül, amelyeket néha még olvasok, Plutarkhoszt találom a leg­in­kább vonzónak és tanulságosnak – vallja Rousseau. – Tegnapelőtt elolvastam er­köl­csi művei közül azt az értekezést, amely arról szól: Hogyan lehet hasznot húzni ellenségeinkből?”

De nézzük, mit mond Plutarkhosz az értekezésben? Négy orvos­ságot ajánl a rá­ga­lom ellen: vigyázzunk a nyelvünkre, s ne fizessünk rosszal rosszért; tegyünk jót ellen­ségeinkkel, s vegyük észre erényei­ket; a jó cselekedetében versenyezzünk velük; ügyel­jünk arra, hogy az erény mindig a mi oldalunkon legyen.

(Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai)

Jövőképek

Hol van ma a polgároknak világos jövőképe és önbizalma, és az erre való biz­to­sí­té­ka? – kérdezi olvasói levelében Körösi Ferenc Dunaharasztiról. – Össze­vissza be­szél­nek az ezeréves múltról, vi­szont a polgár, aki most él az ország­ban, előre sze­ret­ne nézni, de nem Iát semmit, mert az alagút végét befalazták előtte a sikertör­té­ne­tek­kel.” (Vasárnapi Hírek, 2000. április 23.)

*

„A jövő nem megjósolható, de feltalálható” – mondta Gábor Dé­nes, a magyar származású, de élete nagyobbik felében Angliában alkotó fizikus-mérnök professzor, Nobel-díjas tudós.

*

„Tapasztalataim alapján mondom: a következő évek egyik hatal­mas konfliktus­köre lesz a nemzeti és etnikai konfrontációk halmaza, szerte a világon. A másik: a globalizáció árnyékában meg fog in­dulni – vagy már meg is kezdődött – a kis or­szá­gok értelmiségi rétegének tömeges elvándorlása. A magyar fiatalok többsége már most azt keresi pár órával a diploma megszerzése után, hogy melyik nyugati ország­ban tud minél gyorsabban letelepedni…” – Péterfi Vilmos író, a Barangolások őr­angya­lom­mal című könyv szerzője. (Va­sárnapi Hírek, 2000. június 25.)

*

,,… A rendszerváltás óta eltelt évtized amolyan folyamatos szám­háború lett: az uniósok ismétlődően azzal kecsegtették a belépni vágyókat, hogy erre már csak alig öt esztendőt kell várniuk. Eljött az ezredforduló, s most – minő meglepetés! – megint 2005-ben látják a reális dátumot a csatlakozásra.”

([A]var [J]ános, Vasárnapi Hírek, 2000. június 25.)

*

Németh Miklós az EU-hoz való csatlakozásban látja a közeljövő legnagyobb feladatát, bár szerinte a nyugat-európai jövedelmi vi­szonyok hazai eléréséhez a leg­jobb esetben is még vagy tizenöt évnyi megfeszített munkára lesz szükség. (Hetek, 2000. június 24.)

*

Matolcsy György gazdasági miniszter prognózisa: 25 év múlva érhetjük el az Európai Unió országai gazdasági fejlettségének át­lagát.

*

A sokat emlegetett globalizáció és Magyar­ország reménybeli EU-integrációja hatá­sára várhatóan több százezer magyar költözik majd hosszabb időre (vagy prakti­ku­san örökre) külföldre.

(Hegyi Gyula, Magyar Hírlap, 2000. július 4.)

*

A fenntartható növekedés időszakában jogos elvárás – olvas­hatjuk a szak­szer­ve­ze­tek Civil Országjelentésében –, hogy a követ­kező 2004-ig terjedő időszakban a fog­lalkoztatási szint 10 százalék­kal növekedjék, ami 350–400 ezer új munkahely te­rem­tését jelenti. Ezzel elérnénk az EU-országok jelenlegi szintjét. 2010-re pedig reá­lissá kell tenni azt a célt, hogy aki munkát keres, az lehetőséget is kapjon a munka­végzésre.

*

Eljött az idő, amikor bízhatunk a közös és reményteli jövőben. Sorsunk ma nem idegen hatalmak kezében van, és a csillagok állása is kedvező – mondta Orbán Vik­tor miniszterelnök a Magyar Refor­mátusok IV. Világtalálkozójának budapesti meg­nyitóünnepségén.

(Népszabadság, 2000. július 1.)

*

A prognózisok szerint 2050-re kétmillióval is csökkenhet Magyar­ország lako­sai­nak száma. Ez nem pótolható úgy, hogy idehozok kétmillió embert. Egy ilyen tömeg integrálására nem képes a ma­gyar társadalom.

(Cseh-Szombathy László szociológus, Népszabadság, 2000. július 1.)

*

Nádor Tamásnak arra a kérdésére, hogy milyenek a kelet-közép-európai térség esélyei, Tamás Gáspár Miklós a következő választ adta: „A kérdés még nem dőlt el: a régióhoz tartozó országok elin­dulhatnak erre is, arra is. Afelől semmi kétség, hogy Lengyel­ország a Nyugathoz tartozik (igaz, egy furcsa, talán idejétmúlt Nyugat­hoz), hiszen hatvannyolctól a rendszerváltásig nagyon mély forra­dalmat vívott. Ám a töb­biek­ért – beleértve Csehországot, Szlovéniát és hazánkat is – nem tenném tűzbe a ke­zemet. Ezekből még éppúgy lehetnek zűrzavaros balkáni országok, mint más­félék. Hiszen ben­nük mindenféle gazdasági, társadalmi és kulturális hatás keveredik. Itt még folynak az irányzatok közti csaták a jól ismert eszközökkel. Ennek pedig bármilyen következménye lehet… Ismétlem tehát: még nem dőlt el végérvényesen, hogy merre tartunk.”

(Könyvhét, 2000. február 10.)

*

Liberális közgazdászok azt jósolják – mondja egy interjúban Mészáros István, az angliai Sussexi Egyetem professzora –, hogy 2020-ra Kína gazdasága háromszor nagyobb lesz, mint az Egyesült Államoké. (Ezredvég, 2000. február–március)

*

Arra az újságírói kérdésre, hogy mit gondol a jövőről? – Szepes Mária írónő a következőket válaszolta: Tudni kell, hogy rendkívül kritikus korban élünk, melyben az emberiség fatális téveszméknek hódolva észrevétlenül sodródik az önpusztulásba, és mindezekhez óriási hatalommal is bír. Ha ésszel élünk, sorsunk uraivá válhatunk, akaratunkkal pedig minden terheltség leküzdhető.

(Metró, 2000. május 19.)

*

A cél egy olyan erős, egységes Európa kialakítása, amely legké­sőbb a XXI. század második felére – az amerikai szuperhatalmi túl­súly fokozatos csökkenésének idejére – képes lesz a nemzetállami érdekékén túlhaladó módon globálisan képviselni és védelmezni az eurozóna érdekeit – hangoztatják a párizsi Le Figaróban megjelent közös cikkükben Giscard d’Estaing (egykori francia államfő) és Hel­muth Schmidt (volt nyugatnémet kancellár). (2000. április 10.)

*

Az egyik legfontosabb feladat az „abszolút szegények” – azaz .i napi egy dollárnál ke­vesebből élők – számának felére csökkentése 201 5-ig. Meg kell állítanunk az AIDS terjedését, különösen a fia­talok körében. Át kell hidalnunk a „digitális sza­ka­dé­kot”. Lépni kell továbbá az oktatás, az egészségügyi ellátás és a környezet­védelem területén – jelentette ki Kofi Annán, az ENSZ főtitkára budapesti láto­ga­tá­sa során (2000 júliusában).

*

A globalizáció gyorsulása minden korábbinál mélyebben rendezi át az eszmék és ideológiák térképét – prognosztizálja Szalai Erzsébet szociológus.

(Népszabadság, 1998. szeptember 10.)

*

Mértékadó elemzők, jövőkutatók szerint a XXL század nem egy­szerűen a XX. század meghosszabbítása lesz.