Fayad Jamís

A 12-es és 23-as utca kereszteződésénél

VERSEK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fayad Jamís grafikáival

Válogatta, fordította és az előszót írta:
Simor András

© Simor András 2015

Szeretem városom szürke utcáit.
Szeretem az engem fölfaló hőséget, a fürgén menekülő arcokat,
az árnyakkal teli, gyönyörű, öreg szögleteket.
Szeretem az utcákat átformáló kezeket, a ragyogó fényeket,
a népet, amely az utcákon jár, és egyre kevesebbet szenved.
Szeretem a parkokat, ahol gyerekek játszanak,
a parkokat, amelyek az utolsó csavargók álmait őrzik.
Szeretem a parkokat, amelyeket vadul megrohamoz a szerelem.

Én nem sietek. Csöppet se sietek. A kellő időben akarok megérkezni,
se előbb, se később. Amikor a munka beérik és megnemesít.
Az asztalra tett kenyér idejében, mikor összekulcsolódnak a szerelmes kezek.
Csöppet se sietek. Mindenképpen megérkezünk.

Előszó

Fayad Jamísnak, az ötvenes évek kubai költőnemzedéke legnagyobb költő­jének önálló kötete hazánkban 46 éve, 1968-ban jelent meg a Magvető ki­adó­nál Székács Vera gondozásában. Azóta újabb versei csak antoló­giák­ban láttak nap­világot. Életében megjelent utolsó kötete, az 1973-as Abrí la verja de hierro című gyűjtemény volt. Idézem a címadó verset Dobos Éva fordításában:

Kinyitottam a rácsos kaput

Kinyitottam a rácsos kaput,
hallottam, mint csikorog, belebotlottam valami fatönkbe,
felnéztem egy kivilágított ablakra, a hajnal
belemart az ablakszárnyakba, s te nem voltál ott, hogy azt mondd nekem:
a világ roskatag és felfalja a rozsda. Beléptem,
halkan felmentem a lépcsőn, kinyitottam egy másik ajtót,
levetettem a zakómat, leültem, izzadok, mondtam magamban,
aztán kopogni kezdtem elnyűtt beszélő, író,
horkoló és meghaló gépemen (te csak aludtál, te csak alszol, nem tudod,
mennyire szeretlek), levetettem a nyakkendőt, az inget,
tiszta lelket öltöttem, ma délután vasaltad,
s kopácsoltam tovább, meg átkozódtam, szerettelek s harapdáltam
az öklöm. S egyszer csak másféle hangokat sodort felém a szél:
énekeltek merész, gyönyörű dolgokat, léptük nyomán kigyúlt
a hajnal, folyók mélyén elrothadt csókokra emlékeztek,
ajkakra, melyeket a távoliét megölt. Nem maradt mit
mondanom: nem akarok beszélni, az is lehet, hogy a kapu
csikorgásával kegyetlenül megtörtem álmodat.
Mit számít, jövök, megyek-e, vagy kisziiletek a világból. Levetem a cipőmet,
s a világ arcába vágom vakon, szerelmesen.

Az 1988-ban, 58 évesen meghalt költő (világhírű festő is volt!) haláláig alkotott, versekből, rövid prózákból és rajzaiból készített könyvet kubai gyerekkorának imádott helyéről, Guayasról (Zacatecasban, Mexikóban született 1930-ban). 1987-ben Havannában kezemben tartottam a verseket, prózai írásokat tartalmazó, saját rajzaival illusztrált könyvterv kéziratát, amely tudomásom szerint sosem jelent meg, nem tudom, mi lett a sorsa.

Jelen válogatás közöl néhányat az 1968-ban Kődobás címmel megjelent kötetből, nagy része azonban az Abrí la verja de hierro (Kinyitottam a rácsos kaput) című 1973-as gyűjteményből való.

Nézzünk először két hasonló témájú költeményt. Az első Fayad Jamís híres könyvében, az 1954-től 1959-ig Párizsban írt versek gyűjteményében, a Hidak című kötetben jelent meg Cuento árabe para Mariannik (Arab mese Marianniknak) címmel. (Fayad Jamís apja arab, anyja mexikói volt.) A második az 1973-as kötetben, címe a fordításban Arckép egy lányról és változatok az ő (feltételezett) meggyilkolásáról.

Az első versben Mariannikot a Boulevard Saint Germain-en egy bandita követi, Ben Al-Sabuni, aki szerelmet akar vallani a lánynak, de a szerelmes vallomás pillanatában „teste összeroskad/ a lila fényt tükröző köveken”. A vers így folytatódik: „Zsebében száz szerelmes vers maradt/ a lányhoz kinek neve Kinnairam…” (Mariannik neve visszafelé olvasva).

A második versben Mariannik egy falusi kupi lakója, akit a helyi híresztelések szerint egy rendőr lőtt agyon, ám azt is híresztelték, hogy a lány öngyilkos lett, mert szerette a rendőrt „és a rendőrnek csak a teste kellett.” Mariannik életére „mindmáig emlékezünk ebben a faluban.”

A párizsi titokzatos Mariannikból a későbbi versben egy kubai falusi kupleráj lakója lesz, akit (feltételezett) meggyilkolása után sokan megsirattak. „Megsirattuk” – írja a költő, és ez a személyes vallomás azt jelzi, hogy a párizsi Mariannik ihletője az a parasztlánykának látszó, Mariannik fedőnevet viselő prostituált volt, akit Juana Pellejito, a kuplerájos hozott a kubai faluba.

Mintha nagyon eltérő hangú költeményekről volna szó. Mintha a költő hangja megváltozott volna. De ez csak részben igaz.

Vessük össze a Hidak egyik legjelentősebb költeményét, A hajnal csavargóját az 1973-as kötet terjedelmes záró versével, A 12-es és 23-as utca kereszteződésénél című alkotással.

Az első versben a költő Párizsban csavarog, nézi a mézszínű leveleket a koldusok fejénél, látja a szunnyadó nyomorúságot, és eleinte Robinson Crusoenak érzi magát, a rettenetes, gyönyörű város, Párizs Robinsonjának, majd amikor az első péküzletben, amely kinyit, egy nagy kenyeret vesz, így folytatja a verset: „mintha hazámban volnék, csak most barátaim nem kísérnek el.” A szegények, a párizsi koldusok közt csavargó költő úgy érzi magát, mintha hazájában volna.

A másik versben a hajnalt szétbomlani hazájában, a 12-es és 23-as utca fényei közt látja, ahol egy részeg kacagva sír, megállnak az autóbuszok, hogy fel­száll­janak a munkások, a sokaság sietősen halad, bámészkodók ácsorognak a járdán, nézi a hatalmas, vörös, fehér, fehér, fekete plakátot, amely „jövendő győzel­mekről beszél”, a falakat, „hová a szeretők felírják: ÉLJEN A FORRADALOM”. A vers így ér véget:

                                                                                           … Ez nem a világ
közepe, de közepe az én világomnak, közepe a föld legvilágosabb városának,
ahol két utca metszi egymást, melyek a tengerben születnek és haragos esőben
halnak meg, a halál legtisztább városában.
Ez az én világom közepe. Ez talán valódi közepe a világnak.

A hazaszeretet szenvedélyes költeménye ez a záró vers. Akárcsak a Párizsban írt vers. Annak a költőnek a vallomása, aki miközben hallja a fecsegést „mindenről, ami nincs, nincs, nincs, nincs. Nincsen se ez, se az.”, kimegy az utcára, és elindul fütyörészve. Villanyfények juttatják eszébe a jövendőt. Aki csöppet sem siet, mert tudja: „Mindenképpen megérkezünk.” Aki tudja: „Végleges felszabadulásunk felé haladhatunk.”

Fayad Jamís szürrealista korszakának vívmányai térnek vissza utolsó, életében megjelent kötetében. Nemcsak képalkotására, a napihírek, reklámszövegek, hirdetések versbe illesztésére gondolok.

Versszerkesztésében is meglepő fordulatokat találunk. Megírja saját halálát, harmadik személyben:

Kalapját levéve elbúcsúzott. Kiment a színpadról. Csak egy
mondatot mondott: „Utánam az özönvíz, a Végítélet elektromos gitárjai.”
Jó ember volt, igazán derék ember, soha senkinek
kárt nem okozott. Méltósággal ette szerény húsadagját, néhány jelentéktelen
bűnt ugyan elkövetett, bejárta azokat az országokat,
melyek csak a nedvesség felfalta térképeken láthatóak,
barátságot kötött – szerény és udvarias módon – sok híres emberrel,
akikre mosolyogva emlékezett, amikor búcsút vett tőlünk:
Matías Vérezre, aki kényelmesen üldögélt egy felhőn Havanna egén,
André Bretonra, aki belerúgott tetves fehér kutyájába,
és még sok más személyre, akik megtölthetnének egy olyan nagy,
fényes és nyugodt várost, mint a Colón temető. Halála szerény
és ünnepélyes volt. Óhajának eleget téve nem voltak beszédek, se koszorúk,
részvétnyilvánítások se. Csak egy asszony – egy ismeretlen, gondolom – siratta el
illusztris gyűjtőjét a felakasztottak múmiáinak, akik nem ismerték a szerelmet.

Negyven sorral később így idézi fel szerelmét:

Netán mással jársz, ki füledbe súgja e mondatokat, miket senki se tud
úgy mondani, mint én, jöhet éjre éj, csókjaimra gondolsz, újraéled
az elveszett varázslat álmait, és ha a másik zokogni hall,
azt mondod neki: semmi, semmi se, csak a szél, talán
elaludtál, és lidércnyomás kínzott egy pillanatig.

A vers lefordíthatatlan”eh” (cs) kezdetű játékos szavakkal folytatódik, a felsorolás a china (csina) szóval, ezzel a nőknek szánt kedveskedő fordulattal ér véget. (Jelentése ezúttal: édesem.) A negyven sorral későbbi vallomás ellentmond az önnekrológ utolsó sorának: Fayad Jamís ismerte a szerelmet.

Zárjuk sorainkat a költő magának és másoknak adott tanácsával:

Milyen tanácsot adhatok: éld az életet, alkoss, sokszorozd
a fényt, ne tagadd le szükségeidet, átalakul minden,
asszonyi teljességgé, rakéta híradásává változik,
mentsd a menteni valót, vadul védd a világot,
ha megölnek, viszontölés nélkül ne halj meg, vedd magad körül kérdésekkel és válaszokkal
(de minden válaszra keress újabb kérdést),
hajolj éjről éjre fényedbe, népedbe, galaxisodba.

Simor András

A szél söre

A ponyvák alatt zöld és sárga
a bogarak felfalta ég alatt
egy rendőr orosz dalt énekel míg a forgalmat irányítja
Olvadozni kezdenek az épületek
Víz arany korcsolyázó gyerekek
a boulevard Saint-Germain tükrein
kik engem üdvözölnek:
„Jó napot olajárus úr”
Biciklin térek vissza Havannába
A járdán jövő asszonyok
nyomában fehér tűz sodra marad

„Jó napot szenyor Perlimplin”
Veszélyes gyalogolni
amikor a járdák tükrök
De nincs más lehetőség
utat kell törni vénasszonyok és kutyáik
gyilkosok autók és a szél söre közt

Jó napot
Jó estét

A nap elönti a patikákat és a ravatalozókat
Az égből kék rózsák csokra hull alá

A hajnal csavargója

Párizs sápadt reggele a vállamon növekszik
a hosszú éj után szerelmem jön a szellő
Mézszínű leveleket sodor az ősz az utcán
őszi levél a járdán a koldusok fejénél
Alszanak még egy asszony fölkelt a sapkát fölemelte
ami a férfi lábánál hevert és az alvó arcát betakarta
Olyan a sötét rongyokba öltözött asszony gyengédsége
mint a nap sápadt virága mint a galamb
mikor elszáll a füstös ezüstös tükrű Szajnán
Íme ilyen a pirkadat neked mondom ma ősz van
íme a hajnal a város halott csontjai tapinthatóak
senkise szól semmit alszanak a rendőrök fülükbe vattát dugott a sötét
alszanak a törvények szunnyad a nyomorúság én megyek megyek
az új nap első embere mintha a város lenne asszonyom
és alvó meztelenségét nézném a hátán születő eget

Íme Párizs neked mondom néha azt álmodom halott világon át futok
az utolsó bomba haldoklásakor a remény felé
Én nem értek sok mindent ám kissé Robinson Crusoe vagyok
a rettenetes gyönyörű hatalmas város Párizs Robinsonja
Mindenünnen kiszaladnak a macskák jó napot íme a szemétládák
tele törött játékkal rothadt gyümölccsel tépett ruhákkal papírokkal
papírfoszlányokon a felejtés sötét sebhelye forrad
A világ a civilizáció minden halott a macskák és én továbbélünk
Az egyik híddal szemben választom ki házamat
talán amott vörös függöny az ablakon
vagy a másikat előrelép mintha üdvözölni akarna jó napot
De nem nem igaz a szürke falak mögött emberek
sóhajtanak horkolnak és álmodnak
emberek akik a századok türkiz utcáján elveszett kiáltásra emlékeznek éppen
emberek akik az új autótípusokra gondolnak esetleg
munkájukra szerelemre talán a halálra

A fekete folt amelyet a folyó vonszol egy kartondarab
teknősbékának hittem vagy vízbefulladt férfinak
de csak egy kartondarab oldalán három levél lebeg
három szív alakú levél az ősz három számjegye
Fák szállnak a folyóból mint cigarettákból a füst
Galamb fehér árnyéka köröz a szürke víz felett
A vizeldék némely kasztíliai templom agyafúrt szépségét idézik
belépek dolgom végzem és eközben gondolkodom
útközben szerelmem a senki a szél ezek a levelek
Szemaforok siettetik a macskákat és a szellőt
a sápadt nappal szemben a borostyánkő fényei

Éjjel a háborúról beszéltek örökké a háború
hullák az örökkévalóság tajtékja hullák
de nem mindenki tudja mily édes a szabadság ezekre az órákra figyelj
mikor a tejárus fehér kocsija jön mögötte fehér állatai
Egy Izraelből érkezett lány hazája ifjúságáról beszél nekem
vallása nincs szereti Párizst szereti a világot
holnap egyforma bronzarcunk lesz és egyforma nyelven beszélünk
holnap bár ön nem akarja tábornok úr kereskedő úr drótból és hamuból készült pápaszem ura
új élet új emberei építik fel városaikat
az önök csontjaiból meg az enyémből no meg a Notre-Dame porából

Az első péküzletben amely kinyit egy nagy kenyeret veszek
mintha hazámban volnék csak most barátaim nem kísérnek el
és már húszéves sem vagyok
Elvégre akkor másképp látnám ezeket az árnyékokat
barnahajú lány emlékét hoznám magammal fütyörésznék
Végül is mindez elmarad
most dolgozni kell hogy megéljek
Néhány madár dalolni kezd a száraz levelek lehullanak
Eltávolodom a folyótól a csónakoktól a fehér hidaktól
mintha az épületek a fejemre dőlnének
századok léptétől megroggyant falaikkal
a Rue du Chat-qui-Féche szörnyű történetekre emlékeztet
Inkább folytatom a hajnal hajnal
a kezem zsebre vágom tovább tovább
Két mészáros ökörhúst darabol
nem szórakoztató ez mégis szívesen nézem
a lelkem még mészáros kissé 1956-ot írunk
Holnap talán nem lesz ilyen se mészáros se hóhér
a szívem hóhér félig és félig felakasztott
a te szívedből a te szívedből por víz szél lesz
hogy nőjenek új napraforgók
minden mag mint egy szunnyadó méh

A sápadt nap fehér lett már sárgulni kezd
néhány kémény mintha meggyulladna
Katona jön óriási csomagjával
a Gare de Lyon felé Egyiptomba viszi a halált
Asszony jön biciklin ő munkába megy
mikor térdéig ér a nap miként a búza
munkába megy minden nap egy életen keresztül
Borostömlővel a hajnal zajával megrakott kocsi jön
Már a boulevard Saint-Germain-en megyek nézem a könyvesboltok kirakatait
Valamelyik nap egy jó szótárt veszek és Rimbaud összes műveit
rengeteg könyvet minek beszélni erről
Mindenütt alvó koldusok gyerekként kuporog az egyik
nincs más csupán egy hűvös fémlemez feje és a járda cementje közt
Szívesen innék tejeskávét éhes vagyok és szomjas
a sárga hajnal rossz ízét érzem nyelvemen

Párizs felkelni készülőd ik már nem vagyok Robinson
csupán egy külföldi csupán egy kísértet
csupán egy ember aki nem aludt
a város csavargója a hajnalé az őszé
míg szerelmem Peru csúcsait nézi éppen
vagy Kína zománc egét
Nem tudom elfárad a lábam ennyi az egész ennyi az egész
A szerelem éje után az új nap mindig
gyönyörű
Egyforma lángra lobban a város és a szív

Egy elveszett sálról

Az a vén aranyszínű sál
társamként élte át három éven keresztül
a nyomorúságot a fény glóriáját a szerelmet
szűk utcák magányát mint a koporsókét
pillanatokat amikor a víz zöld vonalakat rajzol a szobrok homlokára

Az a genovai ködben vásárolt vén aranyszínű sál
(ötszáz líra a belépődíj Európába)
sál a szabadság zászlója a költészet lobogója
a kopott kövezetű világon ahol az ember
fájó szívvel
születik újra szüntelenül
nem az öregségnek
nem a halálnak

Az a Rue Viscontiról való kutyaszínűvé kopott sál
(mindig havazik és esik ezen az utcán)
mikor elvesztettem vele maradt
ifjúságom egy darabja is
most a falakat nedvesség lakja
és éjszaka nő a felöltők alatt
faágak fagyos remegésével

Ablakomon

A fűszál a kalászok az árnyékban remegnek
Valaki fütyörészget kezét lóbálja közben
Kipattintja a füttyszó duzzadt magvát a nyárnak
A napfényből egy szikra ül a magas levélen
A kutyák a szegények aludni térnek ismét
Ablakomon az arcod lassan kirajzolódik

Arab mese Marianniknak

Mariannik mikor hallgatsz galambok isznak a szemedből

Pillantásod a délutánra hullt gyümölcs

Mesét mondok neked én rossz mesélő vagyok
történeteimet néha a végükön kezdem el
Néha nemrég született dolgokról mesélek
vagy nem a valóság színe színezi meséimet
Hallgatásod ízét isszák szavaim
Mesém lassan a neked mondott mese alakjába öltözik
Egykor
Párizs utcáin egy bandita járt
Neve Ben Al-Sabuni

Egy lány ment a Boulevard Saint Germain-en
Fehér akár te haja miként gyerek nyelvén a méz
Sietve ment a lány Ben Al-Sabuni mögötte
tekintetének tőrével szemében
Hallasz engem Mariannik a bandita alkalmas percre várt
és a lány nem mert hátranézni
kit hoz a fenyegető árnyék

Végül egy üres utcán elérte őt
A lány elveszett nem kiálthatott
szeme a bandita tőrére meredt
Ben Al-Sabuni gyorsan szólt szeretlek
ám e percben a lány eltűnt mint csillag a folyóban
és a bandita teste összeroskadt
a lila fényt tükröző köveken

Szegény Ben Al-Sabuni
csillag röpte gyilkolta meg midőn majdnem elérte már
Teste a Saint-André-des-Arts tér mellett feküdt
Tekintetének tőre elveszítette csillogását
Zsebében száz szerelmes vers maradt
a lányhoz kinek neve Kinnairam
Nem tudom hallasz-e még engem Mariannik

Párizsban különös dolgok történnek
Néha a szépség nyomában az ősz tüzének villanásai
ődöngő papírdarabok járják az utcákat a fák alatt
Te hallgatsz én mesét mesélek
A szemedből ivó galambok a Szajna felett köröznek már
Az éj legelső csillagai ők

A Tejút lehull

A Tejút lehull ma éjjel a lila égből a fákra
Járókelők macskák sárga lámpák kenyér bor
minden titokba zárul fehér ködben az utcák vége elvész

Ahogy a hallgatag pók szövi lassan a hálót
ahogy a vitorlások gyűrűztetik az estét
percnyi megállás nélkül érik a vágy szívemben
szitáló port lehulló levelet fölemel már
Jég födi hamarosan a koromfedte földet
ablakomon át nézem jön az óriás fehérség
Talán egy galamb szárnya az ablakot megsebzi

A tél a legszebb táj lesz
mikor ismeretlen hajad sötétje
takarja párnám fehér szakadékét

Ének

Mikor szemedbe nézek,
ráismerek hazámra,
pillantásodból néz rám
hajnala, éjszakája.

A tekinteted szellő,
felröppen a faágra.
Nézz rám – a guaszimákon
rebben a hajnal szárnya
és hangos vadgalamb száll
a zápormosta fákra.

Maradj velem örökre,
légy éjszakámban lámpa.
Szerelmem él szemedben,
tápláléka és lángja.

Míg a szeles november
az ablakot kitárja,
te alszol és én írok,
minden olyan szép, drága,
a csillagok, a gyárak,
a mezők éjszakája.

Maradj velem örökre,
légy éjszakámban lámpa,
sose szökjön el tőlem
szemed szép pillantása;

ne oltsd ki kéklő lángját,
botorkálnék utána, –
fénylik, miként az új nap,
mely rátekint hazámra.

Az autóbusz és a város

A busz halad.
Fényben és hőségben fürdenek az utcák.
A város zene és tükrök világa.
Felszáll egy asszony, óriási testével elhelyezkedni igyekszik.
Egy munkás szerszámos ládáját rakosgatja.
Egy lány megáll középen,
mint egy gyönyörű, fekete lámpa.

Lassan kialakult és szétesett a város arca,
növekedve a tenger felől. Arcát fény véste ki,
szél, eső ütlegelte, számlálhatatlan álom
és számlálhatatlan vér.
Én magam láttam eltűnni az utolsó villamosokat,
ahogyan mások a lovaskocsikat látták
befordulni egy sarkon és eltűnni örökre.
Láttam eltűnni, fejcsóválva, egy utca végén,
a nyomor kísérteiét. Saját szememmel láttam,
megszoktam kellemetlen társaságát, de szemem most
a város párával és szépséggel teli arcát nézi.

Egy öreg azt mondja szomszédnőjének
- kimázolt vénasszony, de kétségkívül tisztes – :
„Ha így haladunk, sose érkezünk meg! Ez a busz nem halad”.
(Mintha más időkben gyorsabban haladt volna).
Szünet nélkül beszél az öreg. Hangja ösvényt vág
az utasok hangja, a busz zörgése és a város zaja közt.
Az élet apró dolgairól beszél, kicsiny és nagy ügyekről,
kis győzelmekről, az idő megroppantotta bútorokról.
A hőség egyetlen tengerébe szorultan megyünk, de mindig felfér még valaki,
egy kőműves, egy gépírónő, egy költő vagy netán egy kereskedő
(akinek sötét üzletét felszámolták).
Mindig felfér még valaki. A hőség egyetlen tengere vagyunk.
Fölszállnak, leszállnak, lökdösődnek, szitokszó csattan.
Olykor a busz mintha szétrobbanna az egyik utcasarkon.

Egy lány keresztet vet egy templomot látva.
Egyszerre nézzük mindnyájan, és én egy régi képre gondolok:
Botticelli szüze 1963 Havannájában.

Mindnyájan egyszerre akarunk beszélni, a busz zörög és recseg,
és él a város, hangjai körülvesznek,
szétváló hangok, a tavaszi harag hangjai,
zászlókként lobogó hangjai a megújult időknek.

A hőség egyetlen tengerébe szorultan megyünk, de mindig felfér még valaki.
Szünet nélkül beszél az öreg. Ez a San Lázaro megállója,
egy kapura bök, és azt mondja szomszédnőjének:
„Nézze azt a táblát. Ez az ügyvéd a függetlenségi háború generálisának a fia.
Derék ember”. „Derék ember, az ügyvéd? Bandita!”
„Apja a függetlenségi háború generálisa volt, érti?”
„Nem ismerem az apját, de ő egy bandita. Nézze, jobb, ha hallgat”.
De az öreg tovább beszél, és most egy épületre mutat,
és megnevezi, hogy ki volt tervezője – akinek tetemét már birtokba vette a föld,
ahogyan a régi épületet birtokba vette a nép –

Mindig felfér még valaki. „Menjenek beljebb!” „A következő!”
A város zene és tükrök világa.
Fürdenek az utcák. Egy vizes hajú asszony jön,
mint parasztasszony a folyóból kilépve. Mindig felfér még valaki.
„A mögöttünk levő üresen jön!” „Engem nem érdekel a mögöttünk jövő.
Korán akarok megérkezni.
Én elől szeretek megállni. Nem ismerem a várakozás művészetét”.
És senki se akar várni, senki se akar ott maradni a sarkon,
az égető fényben. Mást senki se akar, csak megérkezni
– habár nincs ok sietségre – úti céljához a csillagokat gyújtó estében.

Szeretem városom szürke utcáit.
Szeretem az engem fölfaló hőséget, a fürgén menekülő arcokat,
az árnyakkal teli, gyönyörű, öreg szögleteket.
Szeretem az utcákat átformáló kezeket, a ragyogó fényeket,
a népet, amely az utcákon jár, és egyre kevesebbet szenved.
Szeretem a parkokat, ahol gyerekek játszanak,
a parkokat, amelyek az utolsó csavargók álmait őrzik.
Szeretem a parkokat, amelyeket vadul megrohamoz a szerelem.

Én nem sietek. Csöppet se sietek. A kellő időben akarok megérkezni,
se előbb, se később. Amikor a munka beérik és megnemesít.
Az asztalra tett kenyér idejében, mikor összekulcsolódnak a szerelmes kezek.
Csöppet se sietek. Mindenképpen megérkezünk.

Csákányoddal töröd fel

Csákányoddal töröd fel a kemény földet,
legyen helye ott a kis tamarindusznak.
Mindegyik palánta a helyére kerüljön
az ég felé ágaskodva. Hogy meg ne
sérüljön egy se, ne szédüljenek halálba!
Eközben izzadsz, lihegsz, és a fácskát

tápláló földdel magad sározod be.
Arra gondolsz, ha nőni is látod, ha nedv éltet még majdan,
mikor e helyütt gyönyörű ösvény lesz,
amelyen szerelmesek kóborolnak
árnyát ízlelgetve, te teremtetted egykor.

Többet ér fölkelni

Ha nem bírsz elaludni, kelj föl és csavarogj,
ha meghalni nem tudsz még, tanulj tovább szeretni.
A hajnal nem zárja el világodat tetőled: várnak odakint csillagok,
kórházak, roppant gépek, és egyikük sem alszik.
Odakint vár tányér levesed, az érzékeid élesztgető bolt,
városod szellője. Kelj föl és indítsd be
lelked turbináit, menj el mindenhová
fáradhatatlanul, figyelmezz minden szennyre,
mi földeden maradt, hisz megváltozik minden,
és iszony sem lesz már, hogy szemed tágra nyissa.

Kelj föl és sokszorozd meg az ablakokat, köpj képébe
a hitetlenkedőknek: nekik a legzöldebb hajtás is rozsdaszínű.
Vedd célba őket győztes nyelveddel, ne várj ölbe tett kézzel terített asztalra,
miközben más vidékein a világnak vijjognak a gyilkosok.

Ha nem ismered az álmot, verd le a port bőröndjeidről.
Ha élni nem tudsz még, hiába élni ne taníts.
Zúzd ízzé-porrá a valóság köveit, vizsgáld az utcákat cipőd szakadtáig,
ne adj alamizsnát. Kelj föl és segíts a világnak, ébredjen végre fel.

Az optimista filozófiája

Az optimista asztalhoz ült, körülnézett,
és vett magának egy keveset a kevésből, mit ott talált.
Azt mondták neki, többé-kevésbé semmi sincs (valójában kevéskesok volt),
de ő befalta részét minden megjegyzés nélkül,
kinyitotta az újságot, kávéra gyújtott, és vacsoráját
békés szívvel fejezte be. Azt gondolta, jogom van jókedvűen enni
ebből a kevéskesokból, mit keresek, míg el nem jön a bőség.
Mindazonáltal tovább fecsegtek mindenről, ami nincs,
nincs, nincs, nincs. Nincsen se ez, se az.
De az optimista csöndesen fölkelt
és azokra az évekre gondolt ismét, amikor csak
könnyeket nyelt. Senki se volt, hogy azt mondja neki: nincs leves, vagy nincs bifsztek,
vagy vessen egy darabka szikkadt kenyeret éhe ebének,
de beszédek kígyója sosem bújt elő fogai közül.
És most elégedett a szerény vacsorával. A férfi
kiment az utcára és nekiindult fütyörészve.
Villanyfények juttatták eszébe a jövendőt

Tábla a „Kuvikok barlangja” bejárata fölé
(magányos férfiak éjszakai szálláshelye)

Hány zegzugos folyosó, lépcsők, köhögések,
semmibe fellógatott rongyok, félelmek, szitokszók, kémlelő szemek,
adj tíz centávót, egy fityingem sincs. Kint kések szegeződnek egymásra,
a biliárd krétája nem őrzi meg a vért, odaégett zsír
átható szaga, egy éhség knockoutolta bokszoló a tükör előtt,
beszélgetések, költészet. És egy márványasztalnál
mindig pimasz arccal a kurva halál asszonyság. Ha most megkérdik,
milyen helyen éltél, minek beszélni a labirintusról,
melyet egy vén tüdőbajos őrzött? Minek leírni
ama hihetetlen hely magány telecsorgatta falait?
Senki se hinne neked. Századok tűntek el, az undor, a vereség
legenda, udvarod füvének humusza lett.
Te magad se hiszel már ebben a hazugságban:
másféle napokat sose ismertél, csak ezeket, egyetlen könyvben sincsenek följegyezve,
csak arra emlékszel, amiben élsz, ami éltet:
az asszonyod ültette jázminokra, mert ezek már másféle idők.

Beszélgetés Budapesten

Azzal kezdte Ön, hogy kicsiny életéről beszélt. Azt mondta nekem,
hogy fojtogatja a légkör, a politika. Majd bevallotta
álmai netovábbját is: más országokba elutazni,
szép, sóvárgott, külföldi holmikat beszerezni. Ez
első látogatásom elején történt az Ön városában, és még mielőtt
utcáit, történelmét fürkészni kezdtem volna, Ön ott, azon nyomban,
a Moszkva téren kibontotta előttem zsíros pakliját.
Valamivel később – már minden szégyenérzet nélkül –
„egzisztenciális nyugtalanságairól” kezdett beszélni nekem.
Emlékszem, hogy mellettünk gyönyörű lányok jártak,
sörhab bajuszú gyönyörű öregek.
A délután hideg volt, őszi délután Budapesten.

Ön beszélt nekem – elvontan – az emberiség útirányáról, azt mondta,
hogy végül is egyedül csak az számít.
Előttünk a sokaság villamosra szállt, autóbuszra,
konkrét útirány felé igyekezve. De Ön tovább beszélt
egyre kicsinyebb, egyre torzabb, egyre halottabb ügyekről.

Elmondtam, kissé nyersen, mindent, amit csak gondolok.
Azt mondtam, hogy jobb szeretem az újságok prózai nyelvét, amelyen Apollinaire beszélt.
Jobban szeretem a hidakat, amelyek kiemelik irrealitását (realitását) a Dunának.
Jobban szeretem az életet minden ellentmondásával, macskákkal, csillagokkal.

És Ön csak beszélt, beszélt saját problémáiról.
És én istenáldjont mondtam, miközben azt gondoltam magamban:
„Ez az ember tönkreteszi nekem magyar éjszakáim titkát,
időm szépségét Budapesten.”

Töprengés egy öreg európai város kicsiny hotelszobájában

Egy gótikus templomban, az egyik sarok magasából
századok óta kötélről lecsüng egy levágott kéz
– egy tolvaj keze –. Intő példa, sok közül,
miket az idő nem akart megőrizni. És milyen bűnöket
– rablásokat, gyilkosságokat, rontásokat, eretnekségeket, stb. –
követnek el a bírák? Ilyesmire gondolt
az átutazó, kinek keze megmozdult, remegett
az asztalon, szerelmesen, mint mindig,
városokba, emberekbe, szerelmesen ebbe a tekintetbe,
mely gyöngéden kerüli az övét. Egy kicsiny hotelszoba
szögletében igyekszik végiggondolni
napjai leggyakoribb rémségeinek lehetséges listáját
(devizacsempészés, egyezkedés az ellenséggel,
egy feltételezett új társadalom szinte valamennyi alapelvének megtagadása),
és hirtelen megsokszorozódni látott kezeket, lábakat,
nyelveket, fejeket, melyeket nem vágtak le vagy ki.
És akkor, lassan, a kicsiny szobába
behatolt egy orgona mennydörgő zenéje,
és az átutazó – a férfi – elaludt, álmában
hóhérok és angyalok serege vette körül.

Vigóban, egy érinthetetlen

Vigóban, néhány tengerészbaráttal, bejártad
a város leggirbegurbább kövezett utcáit
(ott értetted meg igazán, milyen a kövezett ég).
Sötét kocsmákba látogattál, mohó nevetések közé,
és letelepedtél egy bárban, hol néhány prostituált
olyan napokra emlékeztetett, amilyeneknek testvéreid véget vetettek.
„Itt van egy érinthetetlen” – mondta az egyik, és te
egy apró, nyomorék, szegény fickót láttál – nyilvánvalóan nyomorultat
aki énekelni próbált, de nem tudott, köhögni próbált,
de a köhögés gyereksírásként buggyant ki melléből,
miközben ide-oda lökdösték mindkét fülében pénzdarabkával.
Kissé kábultan mentél tovább (a nevetések
lefelé görögtek az utcán). És amikor aludni tértél,
arra gondoltál, hogy az az érinthetetlen egyszerűen egy férfi,
aki nem ismeri a szerelem maró erejét.

Nézd meg jól: nagyon szép

Nézd meg jól: nagyon szép, nevetése a partnak verődik,
harag és hab partjának. De jobb, ha nem
mondod meg neki, mire gondolsz. Másik világban él,
(szemének, ifjúságának te csupán egy külföldi vagy).
Mindenesetre mondd neki, hogy szereted a hideg szardíniát,
legfőképp olyan délutánon, mikor feledhetetlen
fehér bor gyöngyözik. Beszélj neki hazád gyönyörű tüzéről.

Világos és sötét ő, mint az eső, ami uralja
városát. Szeme mozgó pontra néz
egy váratlan idő és a szerelem megállója közt.
Világos, hogy néha feleded (igaz, egy pillanatra csak)
krónikaírói mesterségedet, végül is, mint emberi lény
lírai módon kezdesz beszélni a politikáról.

                                                       Legjobb,
ha meggyőzöd magad, hogy téged a költészet teljesít ki,
a rettenet és a szorongás mezsgyéjére értél, vedd tudomásul,
írd le, hogy egy délután bejártad a kikövezett várost,
hogy rátalálj arra, ami nem lehet a szerelem,
hanem egy nagy álomra emlékeztető álomdarabka csupán.

Ugrás

Utolsó óráimat Párizsban egy párás üvegre írtam
(nem igaz); egy koldus tekintetébe (hazugság);
egy sebezhetetlen kőre (lehetséges).

Mivel isten veledet másképp mondani nem tudtam, kértem egy pohár traminit,
és lebegni kezdtem a városban az eső alatt.
Aztán repülőre szálltam, beleugrottam saját magányomba,
és a tiszta levegőből, a végtelenül sötét éjben
bámultam London türkiz és sárga rajzát
- különös varázs, fény játéka csupán.

Tokió és Kiotó között

Tokió és Kiotó között terád emlékezem,
vízzé válsz sebesen futó mezőkön.
Fekete házak legelnek a ködben.
Alagutak, temetők, vetések, folyók.

Kiotó az Évszakok Ünnepét üli,
nagy papírlámpákkal teli aggatva.
Örömhozó a holnap, eljegyzések napja,
vérszínű gránátalmáké, smaragd poharaké.
Kicsiny piacon gyerekek, apróságok,
üstök gőzölögnek a nedves éjbe.
A köves, meredek zsákutca tetején
különös világ különös templomai:
tépett kiáltásokat küld egy férfi,
és még a kövek sem felelnek szavára.

Tokió és Kiotó között terád emlékezem,
megáll az idő, a tájak
egymást követik a mozdulatlan csöndben.

Acél és betontornyok emelkednek a mesék világa fölött.

Gyilkosok és aszkéták királyságából hoztalak el,
Utamaro gésája fésülködik a szélben.

Töprengés a Peleş-kastélyban, Romániában

A Peleş-kastélyt bejárva felrémlik előttem
súlyos arca, Rainer. Ebben a fa, kő és fém
labirintusban, melyet megnemesített az emberi kéz,
az Ön szemét, bágyadt bajszát láttam, pedig, kétség kívül,
ezek nem voltak itt. De emlékezetem logikája igaz volt:
az illusztris Hohenzollern család egyik hölgytagja
egy alkalommal Önnek egy gyönyörű kastélyt
kölcsönzött pihenő és versíró helyül. Itt, Peleiben
minden a maga helyén van, mint az Ön bánatos, szép
sorai a versben. Pihenjen békében, mester.
Emlékezésem ne zavarja meg álmát, tiszteletlenségem
rózsái ragyogását meg ne sebezze, se Peleş szelíd,
úri fényét. De ma, mester, mi költők
- a férfiak – erőszakos módon akarunk élni és halni,
és paloták arany nyugalma helyett inkább felzaklat minket
(ez egy példa) egy paraszt ezeréves arca,
vagy a hegy, melyet a délután és a jegenyék erdeje árnyékba borít.

A külföldi krónikája

Megjössz, sóhajtasz, arcokat és utcákat igyekszel felismerni. Mintha
kissé kábult volnál. Másféle ősz ez. Nap süt, szellő fúj, és a házak
újfajta fényt kínálnak neked (úgy gondolod, valamit
rejtegetnek előtted). Minden megváltozott, már te se vagy
ugyanaz. A kávézó pultja mögött, a Saint-Placide metróbejáratánál
már nem az a lány áll, akire nem egyszer rábámultál
egy valamiben reménykedve, hogy haragos éhségedbe belehalsz.
Dereka az éjszakára hajított kés volt.
Nem szeretted, de szívesen szeretted volna, és arra vágytál, hogy ő is szeressen.
A világ darabokra hullik, az utcákon más emberek futkosnak,
egy munkás például, nyomorék gyerekével, egy lány
egy teknőccel, vagy egy ifjú német, Horst Dieter Goetze,
aki három prostituáltat megfojtott a Montmartre-on,
és most panaszkodik, hogy nem folytathatja édes és titokzatos tevékenységét.

Semmibe se kerül világosan beszélned: itt már nem vagy más, csak egy külföldi.
Az vagy, aki lenni akarsz. Véredben másféle levegő jódja.
Ez a világ már nem a tiéd (nem is volt a tiéd). Itt éltél és haldokoltál,
és most annyi marad belőled, amennyit alkottál. Te, aki ismerted
a megvertség kenyerét, a szerelmet a nincstelenségben, egy csupa árnyék idő porát,
most részecskéje vagy valaminek, teli hírekkel és erővel.
Itt tart a küzdelem, a kirakatokban sajtok, kenyerek,
él az egész város, de a nagy nap nem ért ide.
Ébren figyel az ember, a gyárak fulladoznak és kieresztik
sötét olajukat, és gyerekek futnak az iskolába.

Hajók, repülőgépek, vonatok. Közlekedőedények Különös válaszútja
a planétának. De, régi szándékaid után, másokra hagyhatod
a magyarázat dolgát. Megrendítő, gyönyörű jelenetekre látsz,
és undorítókra is, de elbeszélőként róluk nem írsz:
csak rögzíted őket. Odalépsz az egyik kirakathoz, és fölfedezel
egy arcot, amely tiédnek látszik, nem akarod felismerni, ki vagy
(ki voltál): éveid messzi dolgok mellett helyezkednek el, vonatpoggyászok között,
emberekkel teli fütyülnek a vonatok, elbúcsúznak az utasok figyelve a füstöt.
Mit mondhatsz Jacques Vasseurról, félelméről, tépelődéséről,
gyalázatáról? Vasseur szintén Európa fia, rettentő,
egyre vonító falka farkasa. Ugyanabban a városban egyazon
csillagok alatt vánszorogva találkozol
álmos munkások hullámaival, szerelmesekkel, gyilkosokkal, önző népekkel, költőkkel.
Hatalmad szavakból áll: velük hívod ki versenyre a világ zengő muzsikáját.

Üvegszobrok futnak, ütköznek az utcákon. Fénylő automobilok,
kamaszok és szirének. De ez nem az Antillák tengere. Itt
sok század munkálta meg a köveket, hozott létre egy eszmét,
ami nem szabadította fel igazából az embert. A sarkon két furcsa nő áll
egymással szemben: a valóság és az igazság
fényes rongyokba öltözötten. De te ismét azt mondod: „Ez volt
némiképp az ifjúságom, vakító napokba haltam bele itt, megismertem a szerelmet,
mi ránk támad vagy szemlél, mint harmat áztatta gyümölcs.”

Üvegszobrok futnak, ütköznek az utcákon, És nem érzel
nosztalgiát amaz évek iránt, érkezőben a múlt. Ha fordítottját
mondod, kihullnak fogaid, ha hazudsz, a város
eltűnik szemed elől, ha hallgatsz, messzire zeng a csönded. Leltárt készíthetsz
minden éhségről, mit nyakadra kötve vonszoltál,
minden szerelemről, mi napjaidban és éjeidben örvénylett,
mindenről, amire könyvek és sorscsapások tanítottak,
hidegről és farkasemberekről. Leltárt készíthetsz
leégett tornyokról, eltaposott tüzekről, kastélyokról,
melyekbe beköltözött álmaid hollója, palackokról,
melyeket kiürített a felejtés. Felsorolhatsz elszökött szemeket,
melyek kigyúltak a ködben, menekülő éveket, miközben mindenütt
recsegett-ropogott a világ, kegyetlen lakomákat ült,
csábító reményeket táplált. De most megelégszel azzal, hogy egyszerű vendég vagy, valaki,
aki bőröndöket cipel, esetleg emlékfélét. Mindezen felül
meg akarod érteni az osztályok harcát
és a csillagok hétköznapi beszédét.

Bejárod a várost, megérinted repedéseit, fényeit nézed,
kutyáit üdvözlőd, felméred, milyen messze vagy a Pont-Neuftól,
és csillagok levese helyett
beleolvasol Nervalba, Léo Ferré dalát dúdolod,
megérinted a pénzérméket, melyek zsebedben maradtak,
és lefekszel aludni. Kint valaki köp egyet és nekivág utcán felfelé.

Figyelj csak, hogy elszaladt az idő

Figyelj csak, hogy elszaladt az idő (mi vagyunk, akik álmokon át
csúszkálunk, mint rács mellől hajigáit kavicsok):
ma 1969. augusztus 14-e van, Varsó éjében élek,
és te rettenetesen messze vagy, messze a rémektől,
akiket naponta próbálok nemessé szelídíteni. De bárhol is légy,
odaér ez az üzenet, olyan most, mint megállíthatatlan ostrom,
mint esőtől majdnem megfeketedett téglatornyot nyaldosó tűz.
Már hajnalodik, szellő futkos a papíron, és szemed engem néz,
ezekről, a messziségtől egyre valószerűtlenebbekké váló fényképekről.
Unalmas és ünnepélyes hotelban írom neked ezeket a sorokat: egy hotelban.
De itt, és mindennek dacára, amiről sohasem beszéltünk,
és bár nem gondolok rád percről percre, mint hangyák karavánja,
akik zöld levél darabkákat cipelnek hátukon,
ezen a hajnalon, amikor főként politikáról beszéltem
– ellentmondásokról és ütközetekről, merészségről és barátságról –
ezen a hajnalon, amikor Varsó egyáltalán nem vesz tudomást rólad,
hirtelen rád emlékezem, álmos szemedet látom,
mely sosem nyílik ki teljesen, mintha kezemre várna,
és azt mondom neked, jó napot, szerelem, tudva, hogy szavaim a semmibe hullnak,
de egyszer majd elolvasod őket, és szemhéjad akkor segít nekem
elaludni – felébredni – abban a városban, ahol az álom/a valóság
eggyé vált, ugyanazzá tekinteted derűjében.

Noktürn kutyákkal

Lihegsz, távoli vonításra füled hegyezed.
A halál hírét érzed? Te vagy a halál?
A hajnal híre vagy? Felkelsz, vonítasz,
nőstényed mögött mégy, ráugrasz, feldönt téged. Ugat,
megharap, vonítva, morogva hátrálsz.
Szegény, csaknem legyőzött kutya, nyelved a cementet nyalja,
nem kapsz már levegőt, életed se táplál. Közeledben
ülök, egy pádon, a taxit várva figyellek.
Kutya vagy – netán a halál sötét lehelete –
nem ismered emberi bajainkat. Nem tudod, milyen
vita, tézis, terv, ellentmondás,
tűzfegyver sorozat. Éjedben a dicsőségnek nincs helye.

De jó volna, ha társaloghatnál velem, talán
elmondanád, nőstényed miért rideg, beszélnél nekem
kísérteteidről, csontjaidról, szegény, lihegő kutya.

Még egyszer fölkelsz, nőstényed felé mégy, megszagolod,
hagyod, hogy rád ugasson, megharapjon, tovább vonítasz,
miközben ő az utca sötétjébe vész.

Kinyilatkoztatás

Azt kérdezi tőlem, miért ennyi fog az ajkain, az arcán,
mintha valami csodálni valóan nőtt volna ki magából.
Nem tudok mit felelni, szinte nem merek felelni magamnak:
fogaim most szemeim, éppen befalok
egy darab kenyeret, és látom magam leülni hajnalidőben.

Minek is magyarázzam a fényreklámokat, a viharzó hőséget
(az obszervatórium szerint szórványos felhőzet,
esőzés várható, és kedvem támad
köveket hajigálni kirakatüvegekbe). Végül is természetes,
hogy egy vénember felbukik a sarkon (nem tudom, meghalt-e, csak azt,
hogy maga után húzta hatalmas cipőit), természetes, hogy a busz megáll
vizelni az oszlopnál. A gyerekek libasorban mennek át ingemen.
De nem ezért mentem ma ki végigcsatangolni a várost.

Még az is történt, olvastam egy hirdetést egy mexikói lapban:
TANULJON MEG HIPNOTIZÁLNI. Gondoltam, ha minden
hipnotizálhatót hipnotizálni lehetne,
elpusztítanám a legmesszibb keselyűket egy golyót se pazarolva, könnyet se ejtve.
Mennyi mindenre gondoltam, számot se adtam róla, mennyi mindenre.

Voltaképpen nincs egyéb, amiről beszámolhatok (már megbízunk egymásban,
maga fölveszi a cipőmet, én fölveszem a lábát), ami történt,
nehéz versben elmagyarázni. Képzelje el hirtelenében,
hogy vérbe mártja magát, tenger virágzik tüdejében és nyelve alatt;
képzelje el, hogy eléri a csillagokat és a csillagok gyümölcseit,
képzelje el, hogy valaki vállon veregeti, felébreszti és közli magával,
hogy épp megszületik, és hogy valamennyi fény és valamennyi zápor
elkísérik hosszú útján a földgolyón keresztül.

A nap megszagolja ezt a kancát, és az verítékezve, nyihogva eltűnik.
Értse meg, mi a valóság: karok veszik körül, dühödten megragadják
az álom darabkáit, ezt a hangot, ezeket a fürtöket.
Szerencsére, mindebből mit se ért, adja vissza a lábam,
vénáim fájnak, mióta vérük ennek a nőnek a derekára csorrant,
aki ugyanazt vallja, amit én, megsokszorozza a meleget,
a szelet, a világ szépségét. Nincs semmi hozzáfűznivalóm.

Égesd el éjszakád köveit

Égesd el éjszakád köveit, és ne kérdezd, miért.
Juss el a csontokig, és lángolsz majd vakító
tüzében a nyárnak. Ablakodra jajszók gyűltek,
csöndben vérdarabkák virágzanak. Magányod
szigorú óraketyegéssel melledben egyre nőtt.

Nem azért hajoltam gyerekkorod fölé, hogy babát hintáztatni lássalak,
hanem, hogy szemed köveit meglágyítsam, vidámság buggyanjon
belőlük életemre. Nem azért jártam derekad útján,
hogy élelmet keressek, hanem, hogy világnyi éhem titkára találjak.
Lihegő motorokat szedtem szét, olajba és csöndbe fulladt
pincékben jártam. Cincogtam örömömben, mint patkányok
kukoricásban lakomázva. Fájdalmam hamujában hemperegtem,
vicsorogva haraptam minden darabka álomba és kenyérbe.

Asztalomon összeverődnek a lehullt lomb színű kulcsok.
Amikor a telefon szól, nem hallani semmiféle hangot, csak elmerülő
cipők cuppogását, bika csöndjét a vágóhídon.
Láttam leesni néhány könyvet, és hagytam, hadd rohadjanak meg az egyik sarokban.

Égesd el éjszakád borostyánindáit, és ne kérdezd, miért.
Edd forrón tányérnyi ételed. Vágd le karszéked rozsdás lábát,
fuss lefelé a folyó mentén, fuss fölfelé az utcán, míg az igazak
vérének útjához nem érsz. Oltasd be magad tífusz ellen, vésd neved a parkok
friss cementjébe, és add el az ördögnek a lelked.

A szerelem dörömbölt melledben, és nem mondta neked, miért.
A szerelem szétmarcangolja melled, és nem mondja neked, miért.
Miért perzseli föl a szél a leveleket, miért
falja föl a szemeket az idő? Miért halsz iszonyú halált, miért jajgatsz?

Miért nem írsz, én életem, én lelkem? Miért nem mondod nekem, én szívem,
nem tudok nélküled élni, szeretnélek átölelni és fölfalni falatonként,
szeretnélek elszívni téged roppant szippantásokkal? Én is szeretlek,
én is megennélek és megenném veled gyerekkorod és ajkad csókját,
szent és égő ajkadét, melyen először tanultam meg, milyen is lesz a halál.

Utasok nyáron

Egy szót se szól hozzá: szemöldökét összehúzva nézi,
leveszi zakóját, ráadja. A hosszú hajú fejet
lágyan a vállára helyezi, és csöndben
szemléli őt, a többi utasra ügyet sem vet,
akiket kéreggel von be a sűrű hőség.
Megérinti, kezét simogatja, megcsókolja, fürkészi,
zsigereivel szeretné betakarni, vérében
megfürdetni. De ő lázas, fázik,
kinyitja és becsukja hatalmas szemét, miközben
az autóbusz az éjt zörgések, nyikorgások közt szeli át.

Lány Banaóban

La térré n'aime pas sang ni les ordures.
AGRIPPA D'AUBIGNÉ

Az autóbusz megállt. Egymás után leszálltak az utasok.
A lányok sokaságában voltál, akik a földön dolgoznak,
kezed formálja a földet. Te vagy a sokaság, a föld,
a déli napfény. Az utasok a barázdák fölé,
az arcok fölé hajoltak; kérdezősködtek, izzadtak és aztán visszaszálltak az autóbuszra,
amikor te odaléptél hozzám, beszélni kezdtél nekem és nevetve
azt mondtad: „Fényképezz le, fényképezz le”. Megértettem,
hogy le kell fényképeznem téged üres fényképezőgépemmel, meg kell örökítenem
szemedet arcod földjén, hogy azt akarod, a kísérteted
éljen egy ismeretlen kezében. És bár voltaképp
elfelejtettem, milyen is vagy, most betűkkel
ideírom arcmásod: ez itt Banao verítékező fénye,
ez itt szemed színe a sokaság földjének arcán.

Cubanacán

Ha a nap már nem hajol ki a felhők mögül,
a vörös föld alvadt vér palástja lesz,
és a lány kevésbé meztelennek tűnik a patak mellett.
A hatalmas jagüeyfa árnyuradalmat hódít.
A csönd a már közelgő eső illatává sűrűsödik.
A patak fekete. Vizén iramlanak
szétszórt, különös maradványok, hulladékok
a felejtés sajátos formáit öltve magukra.
Most felmagasodik a lány, még rátűz a nap,
és fehér ruhája fehér bőrén
sárgállani kezd. A patak
még feketébb. Évekkel ezelőtt, mondják, vize
meggyilkolt nő testét sodorta, és most
én nézem, mi sárgáll ott a füvön,
és jegyzeteket készítek egy kimondhatatlan szerelmes vershez.

Levél

Nézd, te lány, hirtelen kedvem támadt levelet írni,
hogy én magam adjam át, hogy én magam olvassam fel neked.
Nem akarom elfelejteni, annyi mindent akarok mondani neked, ezért
folyamodom tollhoz és papírhoz. Azon a sziklán olvasom fel ezt a levelet,
ahol beszéltünk mi ketten, szinte először, és szinte
anélkül, hogy megértettük volna, hogy az élet egymásnak szánt minket.
Távolléted idején éber éjszaka csordul ki az égből
csillagokkal, szúnyogokkal, azzal a mohó vággyal,
hogy fölfaljalak nevetéseddel együtt, teljes mértékben enyémmé tegyelek,
mintha nem is léteznének autóbuszok, emberek, órák. Mindjárt sírni kezdek,
mert hirtelen arra gondolok, hogy nem vagyunk egyedül a világon,
véget nem érő éjszaka siklik érzéketlen fák fölött,
lidércnyomásos álmot látok, melyben csókjaid vízbe hullnak, mint kövek,
miközben kezem-lábam megkötözve, fölpeckelt szájjal hasztalanul verekszem.
De nem, ez nem igaz. Ébren vagyok, tudom, hogy mindennek dacára
őrülten szeretni fogjuk egymást, mintha holnap (még ma)
lenne az utolsó alkalom, mintha ez lenne életünk nagy szerelme,
mintha ez másvalami is lehetne, mint nagy szerelme életünknek.

A világ rövid története

             Bizonyos, hogy többszázezer év –a Föld történetében nem
             több, mint az ember életében egy pillanat – telt el, míg a
             fákon mászkáló majomcsordából emberek társadalma lett.
                 (Engels:A munka szerepe a majom emberré válásában)

             És így, mérhetetlen lassúsággal, az idő végtelenjén át, a fold
             egyre inkább olyanná alakult, amilyenen ma élünk.
                                                    (H. G. Wells:A világ rövid története)

Az idő, az univerzum egyetlen nagy éj, melyben életet nemzenek, pusztítanak.
Az öröklét millió darabja lebeg az űrben, kövek, melyeket különleges orkán
tapasztott erre a repedezett falra. A rend és a káosz felel egymásnak, kiegészül.
Az öröklét darabjai lehullnak, mint a délutáni zápor, amikor minket senki se szeret.
Inkább ne is figyeljünk a századok millióira, tünemények millióira, vagy egyszerűbben szólva,
a galaxisok mint medúzák siklanak, mint spermacsöppek; siklanak, nyüzsögnek,
bugyborékolnak, kicsordulnak sörös poharamból. A világmindenség nagy éjében születnek, meghalnak és születnek
(és így minden halálon és minden születésen túl) a csillagok, a planéták.

Millió évvel ezelőtt (csak bizonytalan időponttal rendelkezünk) létre jött kicsiny világunk, ez a föld,
ahol egy nap (egy másik bizonytalan időpont) az élet kicsiny orrlikát kidugta.
Nehéz és hosszadalmas előadni mindezt. Ugorjunk inkább, vizsgáljuk meg mikroszkóp lencséjével
ezeket az állatocskákat, akik semmilyen mikroszkóp lencséjével se láthatóak, és lassan egyesülve,
összegyúródva rettenetes állatokká váltak, képesek száz mikroszkópot felfalni egyetlen harapással,
a nevük dinoszaurusz. Teli a föld pleszioszauruszokkal, brontoszauruszokkal, tiranoszauruszokkal,
napsütötte és jégverte föld, elképesztő páfrányok gyönyörű kertjeivel.

És később (írjunk e szó helyére egy körülbelüli évszámot a legújabb kutatások szerint)
megjelent az ember. Asszonyok és férfiak a planéta négy égtáján,
feketék, fehérek, vörösek, sárgák, kékek és zöldek, szeretkezve a füvön,
a hegy leglombosabb fájának ágain. Történelmet teremtve azelőtt, jóval
amaz idők előtt, melyeket a történészek ostobán történelmieknek nevezne (mert valójában a történelem
azon a napon kezdődött, amikor az ember egy ökölcsapással leterített egy bölényt, és öklében rettenetes fájdalmat érzett,
és elhatározta, hogy fejszét készít és azt veri a gyönyörű vadállat homlokába).
Hogyan összegezzük az ember történetét? Én nem összegzek semmit, inkább kihajolok az ablakon,
felütök egy könyvet a 123. oldalon (vagy a 640.-en) megforgatok egy évszámok céduláival telirakott kalapot,
nagy események évszámaival, és tovább lépek e haragos vérfolyam elől, ami már-már cipőimet borítja be.
Nem nézhetem tétlenül, hogy az ember embert öldököl, a gallok music hallt
létesítenek Babilónia nagy templomában, a rómaiak rabszolgává teszik az ismert világ felét, a Hawaii szigetektől
Puerto Ricóig. Mennyi katasztrófa ütlegelte ezt a szegény planétát, hány rettenetes csapás
tizedelte az emberi fajt: az athéni pestis (és a londoni, és…) Hiroshima és Nagaszaki gombái.
Jönnek, eltűnnek nemzedékek, szenvedés, bilincs, hullámverés, kiáltás
táplálja a vihart. Ezer millió férfi és asszony szeretkezik a füvön,
városokat emel, széttöri csontjait arany Konstantinápoly falainál,
a sivatag homokjában, az első vonatokra néző szürke ég alatt; éppen most és itt,
ezen a szigeten, e fény mosta utcákon, madarakkal teli, (némelyik ámuldozva figyel ránk a TV antennáiról).

Azt akarom mondani, hogy sok minden történt, mióta az univerzum univerzum és a világ a mi világunk,
mióta a férfi és az asszony megjelent a földön, mint a többi vadállat,
és lassan kevésbé vadakká váltak (itt vannak összezsúfolódva az omnibuszon).
Azt akarom mondani, hogy a csillagok könyörtelenül siklanak,
miközben egy derék fiú követ vág a fejemhez,
és én tudomásul veszem, és véremet nézem, ami a derék fiú arcára csöpög, akire harag nélkül gondolok.
Múlnak az évek, utakat járok, hóban vagy mellemig sárban.
Az egyik sarkon találkozom a halállal, tüzet adok neki, és tovább megyek sebesen.
Azt akarom mondani, annyi minden történt: galaxisok, földrengések, aratások, utak,
e percig, amikor testünk megismétli, amit az öröklét percnyi idejében annyi test vitt végbe,
e percig, amikor te meg én belekezdünk az ezeréves rítusba, amit csontjainkban őrzünk.
Azt akarom mondani, hogy mindennél szebb, hihetetlenebb, ami e délután történt, amikor találkoztunk,
hogy most, leánykám, életem asszonya, kettőnk kettős magánya fellobogjon a szerelem hatalmas tüzében.

Monsieur Péret, Önt olvasom, Önre emlékszem

Párizs levegője emlékeimben különösen sűrű,
a „L' Etoile Scellée” napjai óta (később titokzatos névre keresztelték:
„Jeu de Dames”). Ön megjön, leül, sóhajt, és egy szót se szól,
ránk néz egyszer és még egyszer, és egy percet se várva térdére csap,
és azt mondja: „Bon!” (Engedje meg, hogy lefordítsam
e szót és e mozdulatot: „Ezer éve ücsörgünk mint szfinxek egy sötét WC-én.
Menjünk a bisztróba, öblítsük ki torkunkat vörösborral!” így emlékszem Önre,
és azt az éjszakát se felejtem, mikor madame Dupin meghívott minket vacsorázni,
és mentünk hármasban, nem tudom, melyik utcán, sajtféléket keresgélve,
mikor hirtelen, az egyik bolt ajtajában fölfedeztem néhány doboz vörös és fekete kaviárt,
és megmutattam Önnek, ámulva tudatlan ifjúként, Ön egykedvűen nézett rám,
és néhány doboz kaviárt a zsebébe süllyesztett. Ön, Péret, nagy kópé volt, csalafintán küzdött, hogy ne falja föl az éhség,
(mindig arra gondoltam, hogy szája a semmit falatozva a nevetéstől nagyra nőtt),
és egy nap megtudtam, hogy keze hányszor simogatta Claude szőke fürtjeit.
Ön, Péret, kissé méregzsák volt, már semmiben se hitt,
semmije se volt, se dicsőség, se pénz, csak egy kicsiny szoba, nem tudom, talán abból
a kézikönyvből tartotta fenn, amelyet írt „ne fizessünk
bérleti díjat”, és amelyet sohasem publikált.
Most versei gyűjteményét olvasom, és Önre emlékszem,
szinte érzem öreg spanyol ballonkabátjának szagát,
egy nap, anélkül, hogy észrevettem volna,
magamra kanyarítottam kilépve a kávézóból, és Ön az én öreg spanyol ballonommal ment el,
útlevelemmel és carte de séjourommal. Amikor én a tévedést fölfedeztem, Ön már
Bretagne-ban volt. Néhány napig törvényen kívüliként kellett élnem,
mint egy algériainak, aki senkit se ölt meg, vagy mint egy költőnek, aki össze-vissza forgatja
a képeket, mint egy szájtátó antillainak egy könyvesboltban,
vagy netán mint annak a szerencsétlennek – perui? bolíviai? – aki egy nap Gioconda képére követ hajított.
Világos, később ballonkabátom meg én ismét beleilleszkedtünk a rendbe törvénytisztelőkként,
és múltak a napok, kísértetek haldokoltak
egy kávézó ajtajában, és egy lány, akit nem Stellának hívtak, inni adott nekik,
és kártyát vetett, anélkül, hogy megmondta volna, mit mutat, hogy hamarosan rájuk ismernek egy parkban.
Ön, Péret, megmakacsolta magát, fennkölt verseskönyvet adott ki a fennkölt szerelemről,
olykor ököllel képébe vágott a magánynak, szeretett és szitkozódott,
míg csak egy nap immortelle maladie-ja el nem vitte az utcaköveken át lefelé,
sok nő siratta mind a négy égtájon,
költők haraptak hiányába, olvasták szövegeit, ittak egy évszázadra valót egészségére, és egy percnyi csönddel adóztak Önnek, nevetését idézve.

Antonio, a hallgatag

Ráfestesz, kitörülsz, cigarettázva jössz-mész, kiigazítasz egy vöröset,
mert rikító maradt, felteszel valami zenét,
egyik ecsetet tisztítod, jössz-mész folyton folyvást,
dolgozol, dolgozol. Azt hiszem, sosem szerettél
hangosan beszélni, gondok köveit rágcsálni éjjel, üdvözletét mondani
egy görög maszk mögül. Cigarettacsikkeddel tanácskozol
tükrök helyett. Dolgozol, csatangolsz, sorra járod
az utcákat, kapukat, rákacsintasz
egy falra, a színek cigarettázni asztalodra ülnek.

„Las Antillas” kamasz éveiből őrződ
az egyszerűséget, józanságot, barátin nevető
fogakat, megértő tekintetet, ahogyan gyerekekre és kritikusokra
néznek. Talán ezért, és mert barátod vagyok,
választottál ki, hogy ilyen együgyű sorokat írjak rólad,
hisz jól tudod, milyen záporok vernek engem: semmit se tudok értelmezni,
nincsenek szavaim megmagyarázni a megmagyarázhatatlant,
megállók festményeid előtt, mint részeg a tengerrel szemben.
Csak annyit mondhatok, hogy a valóság különös megfejtője vagy,
mint orvos tapintod a dolgokat, megsimogatod
a fák kérgét, a bőrt, mi az életet óvja.
Egyforma kedvvel vizsgálod egy nadrág darabját
zsebekkel és gombokkal, mint a földet,
a felszín alatt netán azt keresed, amit titkon nézel,
amit nem tudunk megfejteni. Nem sejtem, hová mész,
azt se, hogy mit akarsz, de úgy látszik, sose hagyod abba,
hogy meghódítsd az ablakok titkát, és festesz, festesz…

Ha tehetnéd, bizonyára átfestenéd színeit a világ maskaráinak.

Öreg könyvek

Micsoda meglepetés, dón Jósé Bergamín:
ma este, mialatt rakosgattam és valamiképpen ragasztgattam
rongált könyveket, a kikerülhetetlen napi használat károsultjait,
az Óné akadt a kezembe (Az utas), abból az időből,
mikor a sötétség nyert háborút, és Önt
„Amerika kóbor spanyoljává” tette.
Kézbe veszem az első kötetet, lapozom, belenézek
és betűin megakad a szemem
(ákombákomok, nemigen tudom megfejteni mindet).
Huszonnégy éve, Mexikóban
írta Ön ezt a dedikációt valakinek, aki nem tudta,
vagy nem akarta megőrizni a könyvet, és most
itt tartom a kezemben és szemem szinte falja,
miközben a nemes, magas öregre emlékezem
- kicsit hajlott hátú, szeme hosszúkás és
éles metszetű arcában ül – a párizsi metró
lépcsőjén jött felfelé, megálltam, várakoztam
kitárva az ajtót, és az öreg
meglepődve nézett rám, mercit mondott és tovább lépkedett
a lépcsőn felfelé. Don Jósé Bergamín:
mily különös élet, a könyveké és az embereké!

Beszélgetés barátommal, V.-vel

         Aztán reggelire ettem egy darab száraz kenyeret és ittam egy pohár sört;
         Dickens tanácsa szerint, akik öngyilkosságra készülnek, azoknak kiváltképp
         célszerű egy időre elállni tervüktől.
                                                                        Van Gogh levelei testvérének, Theónak

Most nagyon könnyű mindent, szinte mindent megérteni, amit tettél,
hogy egy hófehérre festett sarokba
helyezted céltudatosan festményeid egyikének másolatát.
A szem nem szokik hozzá egy nap alatt a dolgok újféle látványához,
sem a művészet sajátos és titokzatos gyarapodásához az elme.
Haragosan nyomtad ki a tubusokból a kék és sárga festéket, a provanszi napot kérlelted,
ami belevéste magát szemedbe, tudatodba,
még jobban megtekerted a fákat, csillagokat csomóztál össze,
öreg cipőket, utaktól fáradtakat tettél örök életűekké.
Miközben azért küzdöttél, hogy lakható legyen a föld, káprázatos földdarabkákat
alkottál, melyeken most mi élünk, különféle fajú és gondolkodású népek.
A művészet ördöge bőrödben fújtatott, vaktában tört előre, kedvét kielégítette mindenféle
olajfesték tubusaival. Színek csorogtak szakálladról és ingedről, mint
a tiszta provanszi szépség, ami elkápráztatta lelked csontjait.
Kérj Theótól több festéket, ne szégyenkezz, ő megért téged.
Kérj ezüstfehéret, veronai zöldet, krómsárgát,
porosz citromkéket, cinkfehéret, smaragdzöldet, narancsszínű grafitot,
kék cinóbert. Kérj Theótól mindenféle színű tubust, amelyekkel átalakítod
a legbutább arcokat és megnemesíted az életet. Ne csak
postás- és orvos-arcokat fess, ne csak egyféle tájat kék fények közé veszve:
olyan világot fess, ami a te méretedhez illik,
az ember méretéhez. Néhány rémüldöző szegény megdöbben magát látva
képeiden: másképp képzelték el a világot, és te lelkűket odamázoltad,
egyszerűen arra késztesd őket, hogy szakadékokat, vetéseket lássanak,
derűs szél táplálja őket. Rey doktor az arcképét
a tyúkól belsejébe tette (tyúkjai már nem szöknek el).
Sajnálatos módon nem tudtad, hogy valóban hasznos vagy! Mint macska, ki váratlanul
különös üzletbe lép be, behatoltál a valóságba, nekiütköztél ennek-annak,
és megint nekik ütköztél, míg szakálladon
torzonborz fű nőtt. A kurafiak feljelentettek
a rendőrségen (a kurafiak a világot a maguk módján alakítják,
és a művészet úgyszintén), te azért éltél, hogy mindent a feje tetejére állíts.
Most összekötöznének téged, befödnék szemed, szádat befognák, hogy kigyógyítsanak
ebből a kórból, mert ők másfélék, másféle a rendjük. És te, védtelenül, mint egy gyermek,
reményt vesztve futsz a fények óceánja felé, másik vásznat festesz teli
(a kritikusok később azt mondják: „remekmű”), és kioltod
vakító rémálmodat, egyetlen pisztolylövéssel a melled közepén.

Férfi Spanyolországból

                  ez idő emberei
                  saját magukra szögezve járnak.
                                             JOSÉ MARTÍ

Juan Escandell Ferrer, a „Bahía de Mariéi”
raktárnoka, mozdulatlanul ül a fedélzeten.
Nézi Santurce ködbevesző dombjait,
a fehér és vörös épületeket, miközben a város
a vizcayai öböl hidegében ébredezik.

Juan Escandell Ferrer, raktárnok ott ül mozdulatlanul.
A vitorlamester kiáltása palackként hull a vízbe.
Most mozdul a hajó, a nyílt tenger felé indul.
Hátramaradnak emberek, házak, bárkák, dombok.

Juan Escandell Ferrer, a Köztársaság tüzére,
lassan a hajóorr felé megy (lábai közt
egy macska ugrál), nézi egy pillanatig
a szürke vizet, köp, belép a raktárba. Nem sír.

Lány a Reina utcán

Fürgén, ruganyosán lépkedsz előttem.
Az egész Reina utca fényben fürdik.
Arcodat sose láttam, de ismerem,
hogyan nézel a világba, mi csontjaimig átjár.
Hirtelen megállsz – csak egy pillanatra – egy kapu előtt,
miközben gyönyörű lányarcodat meglátom.
Fölmégy a szürke, kopott lépcsőkön,
szinte felismerem már. De te tudtad, hogy néhány éve
odafent, talán éppen a te
szobádban, ugyanott, hol a tükörbe nézel,
morzsolgatta álmait egy költő? Azt hiszem, újra lefelé jössz
melledhez szorítva kék iskolás
füzeteidet. Szaladsz az árkádok alatt, ahol
nemcsak a fény kápráztat el, majdnem beleütközöl
egy szürke, bő öltönyt viselő férfibe,
jön meghódítani – átformálni – a várost: az ifjú költő, Baragaño.

Kávézva Duartéval

Miközben a hetedik csésze kávét isszuk egy bárka belép a házba,
és ön, mintha mi se történne, tovább beszél legutóbbi képeiről és terveiről.
Feszülten figyelek – Ön tudja – de olykor
erőt vesz rajtam a kíváncsiság, és fürkésző pillantást vetek a különös,
álmot hozó hajóra. Elképzelem, ott úszik cukorföldeken, ültetvényeken,
citromfák közt, víztárolókon, rizsföldeken, és ki tudja, milyen csodákon át
Caonaotól Havannáig. Sárga? Zöld? Azok a színek,
amelyeket annyi évvel azelőtt láttam a házában, vagy ezek a friss színek,
nem ugyanazok, Duarte? Ön nem változik. Eszelős, tiszta világ
árad egyre ujjaiból, titokzatos világ, amelyben nincs helyük
hajcsároknak, se hóhéroknak. Futnak az órák, és mi nem fogyunk ki a szóból,
egyik téma a másikba gyűrűzik: a vízi törpék után rátérünk a cukornádaratásra.
Mit mondanak Cienfuegosban ezekről a valóban csodálatos dolgokról,
miket városának ajándékozott bámulatba ejtve franciákat, magyarokat,
argentinokat és svédeket? Nézem önt – már próféta a saját hazájában – fölkeresik sokan,
akik dolgoznak és harcolnak, ők megértették,
hogy mindegyik képe kaland, a képzelet ünnepe, és megértik
azt, hogy erre is szükség van, ha meg akarjuk változtatni a világot. No, jó,
akkor még egy kávét? Azt mondja, hamarosan hetven lesz.
(mennyire fiatal!, úgy fest, mint egy kamaszfiú – az ördögbe is –,
mintha négy tüdővel segédkezne ebben a nagy cukornádaratásban, megérdemel Ön
egy vörös plasztik bevonatú igazolványt). Igen, már hajnalodik,
és még annyi mindenről nem beszéltünk, de ideje indulni,
mert tennivalók várják. Viszontlátásra, mondjuk, miközben
hajójára száll és színek tengerén úszik,
földünk egy darabkája ez, benne viharzik a Forradalom.

A halál, a jó barátok

                                    Van egy halott jó barátom,
                                    ki gyakran meglátogat:
                                    leül mellém, énekével
                                    élesztgeti kínomat.
                                                               JOSÉ MARTÍ

                                    ne kacagjon bajunkon senki se
                                                      FRANÇOIS VILLON

A hamutartóban cigaretta füstöl, a lemezjátszón lemez forog, és engem
földünk legmeghittebb illatával borít be ez a hang.
Hajnalodik, mindig ilyenkor teríti ki tarokk-kártyáit a lelkem, mindig ilyenkor
vágja képei gyűjteményét képembe a valóság,
megnézem hát ezt a bitófán lógó alakot, és megfejteni igyekszem
- tudván jó előre, hogy úgyis hiába – különös figuráját a halálnak.
A halál és a jó barátok kézen fogva járnak, némelyek elmentek már, mások
olyképp vannak itt, mint a pára a tükrön (régóta
nincsenek már).
Mi magunk is olyan járdák hosszát járjuk, melyek talán már nincsenek.
Ne kacagjon bajunkon senki se, testvérek, mondta szegény François, ama némiképpen
középkori költő, ki nem talált ki a labirintusból. Emlékszem a jó barátokra,
egyik másik után súgja a jelszót, élők és holtak, és be kell látnom végül,
hogy nem egyszer vén ismeretlenekkel jártam az utcákat,
meglátok egy mosolygó arcot, ennek sohasem volt semmilyen köze csontjaimhoz,
nézem ez urat, és azt mondom magamban: „E fickó kártyáim közé akar bújni,
élőim és halottjaim közé.” Legyen szíves, maradjon csak helyén, mindenki
a maga portáján. Emlékezetem ablakán kihajolnak a jó barátok, és mikor levesem kanalazom,
hallom kanaluk koppanását. Mindig megosztottam velük a harmatot, a kalapács morzsolta
kenyeret, a könnyeket, terveit életünknek, mely ilyenné lett végül,
könyörtelenné és gyönyörűvé, mint ez a hajnali köd. Nincs okuk
hencegni, uraim. Az igazság órája lehet, hogy éppen ez az óra
(ünnepélyesen kijelentem, hogy ez óra, melyben versemet írom, úgyszintén az igazság
órája). Barátaim mindvégig ilyenek maradtak: hűek a mi köveinkhez,
hűek a mi guaszimáinkhoz. Testvéreim mindvégig megőrizték
szigorú arcukat: ritkán mosolyognak, sosem fecsegnek a barátságról.
Ők az árulást nem ismerő szegénység. Ők az üres dallamokat nem okádó
állhatatosság. Ők a nagy ölelkezések nélküli igazság, barátaim és testvéreim,
élők és holtak, hajnali ködben füstölgő jelenések.

A mesterség problémái

Mialatt cipőd lehúzod, a költészetre gondolsz,
tudod, egyszer olyasmit írsz, ami egy nagy vershez hasonló,
de azt is tudod, mit se ér nyersanyagot gyűjtögetni
a kellő alkalomra várva. Felállhatsz és kiálthatsz
saját kísértetednek, itt az idő, hogy a műbe belekezdj.
Kihörpölheted könnyekkel teli kanalad, kiválaszthatsz egy emléket,
ugrálhatsz, mint bölcs, aki a lehetetlen lehetőségeit fölfedezte.
De semmire se jutsz: a vers varangyszemekkel pislog rád,
menekül, mint patkány hulladékok és papírok között, virágzik
házad kertjében, egy fazékba bújik, és nem látod meg,
meglátod, felismered, megérinted: éjszakád kenyere, de még
orrod előtt semmivé lesz, úgy látszik, nem tudod meggyúrni
formátlan és idegen anyagát. Ugatni kezdesz, mert arra emlékszel,
hogyan tereltél kecskéket és birkákat (mindegyik
a maga világa felé húzta kötelét), aztán eltöprengsz, talán jobb volna
egy meghatározott témához gyűjteni jegyzeteket, körüljárni például
egy szivar füstjét, eljutni oda, ahol a füvek elérik a kancák tomporát,
akik izzadnak és nyihognak a vers karámja mentén.

Hasztalan. Hasztalan. így nem veszed birtokba mesterségedet: kezedből
kiugranak, sebzetten, a szavak. A sorok szétmorzsolódnak fogaid közt,
és megrökönyödsz hirtelen, hogy egy ember kacagva széttöri szarkofágját.
Minden lehetséges itt. Eltűntek a hóhérok, és a kövek átalakultak
kenyerekké vagy villámokká. Váratlanul ért téged a vihar,
és most táplálod összezárt ököllel. Nem lesz döglött tyúk,
golyó vagy vörös posztó, mi megbénít. Nézd ezeket az utakat, ezeket a guaszimákat:
ugyanolyanok, mint mikor köztük meghaltál, ugyanolyanok, és már élsz köztük,
és hajózol, de a szél magvaival a házadba belépett.

Ha elalszol, emlékezz a pohár vízre, ami most már
nem a szenteké, hanem szomjad álmait oltja, készítsd papírjaidat,
vedd cipődet. Ne feledd, a szakadékok fölé kell hajolnod,
ne fáradj bele, hogy a dolgok gyökeréig jutva élj, harapj
a szerelem tüzébe, sójába. Segíts testvéreidnek, hogy felépítsék a nagy házat,
hol nem a kegyetlenség szül jövendőt. Egy napon, meglásd, a nagy verset is megírod.

A szó forrása

A szó forrása, a férfi, aki néma volt,
belevésett az asztalba, a valóba, a valótlanba,
halak közti párbeszédre emlékezett, az első
gyermeki monológra, szónoki szövegre,
törvény táblákra, egy szerelmes levélre.
Néma volt. Emlékezett. Egy forrás az udvaron
papír haj ócskákkal, vízi virágokkal,
vízi gyáracskák lobogó vízével.
Befelé áradó forrás, kifelé,
lövés hajnalban, tűzijáték
fényeitől szétszabdalt éjszaka.
A szó forrása, a férfi, azt se mondta:
ez a száj nem az enyém, a földé, a levegőé,
netán a bor harapásaié, a napra kiáltó
gyümölcsöké. Mintha töprengett volna
az új élet meglepetésein, keze
szerszámokkal és fegyverekkel telt meg, kenyerekkel,
halakkal, keblekkel, fényekkel, patkókkal,
mikroszkópokkal, szellőkkel, ceruzákkal.
Nem sorskérdés volt ez, jobban mondva
hétköznapi eset, habár ritka, olyasmi, ami megeshet
naponta a reggeli idején, a szerelem órájában
zenét hallgatva az ágyban, vagy amikor a kalapácsok
dühösen verik az ellenálló fémeket,
vagy amikor egy édes hajú lány
istenhozzádot mond egy bús ismeretlennek.
A szó forrása, a férfi, a szegény ördög,
belefáradt annyi kőhajigálásba, lyukfúrásba,
dühítette a tépelődés, a cigaretta, a sok átélnivaló,
és akkor, egy tökéletesen ésszerű pillanatban
józanul kezdett beszélni, mint egy őrült,
mindenről, amiről csak szólni kedve támadt,
és a világ új dolgokkal lett teli,
a régi dolgok is újakká lettek,
az újak régiekké és még újabbakká,
a világ szikrázni kezdett, növekedni,
ámuldozni, elsötétedni, hajnalodni,
és a férfi, a szegény ördög, azt mondta: a francba!,
és aznap éjjel végre nyugodtan aludt.

Jegyzetek

Enciklopédia Rádió, 12 óra 57 perc. Lágy, szentimentális zene.
Kedves zene gyönyörű, forró, síkvidéki utazáshoz.
Mantovani és zenekara. Pontosan éjjel 1 óra. Remington.
Office-writer. Cigarettára gyújtok. Nem mentél el erre a koktélra,
négy órán át füvet nyírtál, írtál egy levelet,
rossz prózával megtöltöttél pár oldalt, többször végigolvastad a Granma híreit
a Népi Egység chilei győzelméről.
Most mit csináltál? Igen, körülbelül húsz rajzot készítettél, és
fogadtál egy fiatal költőt. Dolgos, megmunkálja verseit,
mint márványba vésett kámeákat, de szövegei élők, időszerűek. Azt mondtam neki,
ne feledje, sok fiatal úgy ír, mintha ünneplőbe öltözött hivatalnok volna,
írnak, leírnak, mint kívülállók, a felszínen maradnak, van tehetségük,
de nem járja át őket a költészet. (Mosolyogtunk már ebben az évben
gyakran maró epigrammák olvastán, miközben záporként hullt le a délután.)
De végső soron, nem tudok tanácsot adni, én magam is tanácsra várok,
fiatal költő vagyok, majdnem negyven éve a szavak rengetegébe veszve,
mint a korom, a zajok, a fény és a szerencsétlenség jönnek asztalomra a szavak.
Belépek hát a szétszaggatott záporba, telítődöm ezzel a zenével,
és nem állom meg, hogy le ne írjam újra a szabadság szót,
látom vérből és verejtékből való végtelen zászlóba öltözötten.
Enciklopédia Rádió. 1 óra 40 perc. A világ szó is gyötör,
sokféle szó, ritkán már úgy érzed, hiszed, hogy a szavak
maguk a dolgok, tettek, jelenségek, vakító lehetőségek
jelentésük szerint. Mint gyerek írsz, kiabálsz. Hétfőn kora reggel
táviratot küldök Tomás barátomnak Guayosba: „Imént értesültem
apád elhunytának szomorú híréről, pont, fogadd testvéri együttérzésemet
mély megrendülésem jeleként.” Enciklopédia Rádió, 1 óra 49 perc.
Követelődző szavak világa – pisztoly a kézben – kegyetlenség,
csontjaim porát megnemesítő szavak univerzuma. Meggyőződésemnek, éhemnek
hitet adó szavak. Ügyemhez hű vagyok.
Hibák, kísértetek, gyengeségek, vereségek, kudarcok. Szarság, ellenségek, csillagok:
félelmek, rühességet, árulást felégető szavak univerzuma,
antiköltészet, burzsoá erkölcs, rák, hazugság, szavak.
Hallgatom a „Visszatérni” tangót. Enciklopédia Rádió. 2 óra 14 perc.
Sok mindent feledek, a szavak szellővel és hajnallal telítődnek.

Megtörténhet

Megtörténhet, hogy éjszaka szól a telefon,
és a város másik végéből egy igen mély hang
azt kérdezi, Dóra otthon van-e.
De Dóra nincs, nem volt, nem él ebben a házban,
és Pablito se, aki után gyöngéd hangok tudakozódtak,
még kevésbé a doktor, kinek rendelőjében
nyüzsögtek a sokféle okból jött paciensek.

Megtörténhet, hogy holnap, az újságot kinyitva,
egy nagy ember haláláról értesülsz (akit
netán messziről láttál egyszer).
Vagy felzaklathat az újság
ledöntött városok, általános sztrájkok híreivel,
esetleg apró eseményekkel, melyeket már előzőleg feledésre ítélt az idő.

Megtörténhet, hogy az éjszaka túlságosan hosszúnak tűnik,
miközben azt nézed, hogyan siklanak a csillagok,
de semmiképpen sem hiányozhat
az éltető szerelem életedből,
míg újat alkotsz, vagy álmodod, hogy alkotni fogsz.

Mindez, és még sok minden egyéb megtörténhet, és meg is történik kétségkívül,
csakhogy te nem szánsz néhány pillanatot ráérezni arra, ami körülvesz téged,
a világot sem engeded be mindenestül a te világodba,
azt sem ismered, milyen gyönyörű hatalom verset írni.

A füves rét

Múlnak a hetek, és a költő mit se tesz „a fehérségét védő papír
ellen”. Különös ez a költő, aki nevet a múzsákon, de képtelen
írni „ha nem hall hangokat, ha a vakon lobogó erő verset nem diktál
neki”! Akkor a fehér lapot mohó jelek borítják el,
sötét és konok fű sarjad az eső süket moraja alatt.
Fű takarja a földet, miközben a levegő és a csontok szavakkal lesznek teli.
Az éji álom töredékei – melyeket megkímélt az emlékezet eróziója –
belépnek a versbe: egy hatalmas híd kövestül megadja magát egyetlen ág ütésének;
egy öreg, sötétkék üvegű petróleumlámpa (szorongató töredékei egy olyan valóságnak,
melyet sosem kínál a fű, sosem bogoz ki az értelem). A szöveg mely részébe
kerülnek az elmúlt nap élményei? Hogyan válogassuk szét
a vers nélkülözhetetlen elemeit legpontosabban? A híreket?
A szerelem oszthatatlan részleteit? A politikai aggodalmakat?
Egy szép mondatot (Éjjel kigyúlnak a csillagok, és távol sötét tarackok durrognak)?
Kétségkívül nagyon nehéz valódi verset írni, főleg, ha
számlálatlan kísérlet után se tudjuk bizonyosan, mi valójában a vers,
mi valójában manapság a vers, itt, ahol megiratik,
és tegyük hozzá, mi lesz a vers néhány (kevés, sok) év múlva.
Egyetlen bizonyosság marad végül is, a szavak kikerülhetetlen labirintusa,
a csönd, melyet kivégzünk a papír fehérségében,
a fű, ami már beborítja az asztalt, és a vízcsepp, ami egy fűszálon remeg.

Elkápráztat az új nap

Miért énekelnek a kakasok? A városra milyen nap köszönt?
Az ablakon új erő fényei hatolnak be,
a sarkon megállnak az autóbuszok, hosszan szól a telefon,
és te fáradhatatlanul tábortüzeket raksz a költészet földjén,
hallgatod a kakasok válaszait, mint képek üzenetét egy versben,
ahogyan egy sötét román templom boltíveiből a kövek felelnek,
és kedved támad nekivágni a napnak, érezni a hangok hullámverését,
hangodból rikoltanak, ott tévelyegsz
a gyönyörű tengeren, amelybe belesírtál vagy beleköptél,
de legfőképpen palackokat dobáltál bele,
minduntalan hírül adva jelenlétedet a planétán.
A nap minden ünnepe téged fenyeget, zajai rád támadnak
kürtökből, koporsókból, szimfóniákból, ugatásokból, gyárak dübörgéséből,
gyerekek nevetéséből. Az új nap elkápráztat, rád ragyog, megállít,
felvonultatja szemed előtt a végtelen valóság darabkáit.
Légy óvatos útra kelve, nekiütődhetsz egy pimasz épületnek.
Meglehetősen ártatlan Ádámivadék vagy, meglehetősen földhözragadt, ásványi lény,
meglehetősen kegyetlen és kiművelt ennyi szépséggel szemközt.
Ámulatból ámulatba hullva élsz, mint lebernyeges indián.
Amikor beleszimatolsz az újságba, tisztítsd meg véredet, harcaidat,
mert gyerekek halnak éhen, mert nem ehetnek a gazdagok maradékaiból.

Voltaképpen részt akarsz venni mindenben, amit el sem érsz, nem is sejtesz,
a csigák csigavonalban nem kapaszkodnak fel asztalodra, hangod útján sem találnak rá,
kíméletlenül támadnak a szúnyogok, egyáltalán nem tisztelik személyed.
Az új nap sírgödrödbe váj. Megbűvöl a világ.

Arckép egy lányról és változatok
az ő (feltételezett) meggyilkolásáról

Mariannik volt a fedőneve. Valójában hogy hívták?
Mondják, a nevét nem ő választotta, hanem maga Juana Pellejito.
Senki se tudta soha, hogyan hozták ebbe a faluba. Honnan hozták ide?
Rémült parasztlánykának látszott, aki megijedt a villanyfénytől.
Városi lánykának, akit megrémített a sötétség.
Aki ránézett, nem tudta, hogy nevet-e, vagy sírástól remegnek ajkai.
A legszebb lány volt, akit ebben a faluban valaha is látni lehetett.
Haja kibontva, mindig kócos, és ruháján virágocska minták.
Ruhája fehérnek látszott, a virágocskák narancsszínűeknek,
és kibontott haja koromfekete volt, és a szeme is fekete,
bőre fehérebb, mint ruhája, amely fehérnek látszott.
Teste tökéletes, és ha megmozdult, nem lánynak látszott,
hanem vizeskorsó visszfényének a falon vagy a tetőn.
A legszebb lány volt, akit valaha is látni lehetett egy kupiban.
Egyik éjjel a kakasok lármáztak, valaki kinyitotta az ajtót,
és ott állt ez a lány, és mellette Juana Pellejito,
és Juana Pellejito néhány szót mondott nagyon vén kurva hangján,
azt hiszem, ilyesmit: „Ez új lány, a neve Mariannik,
regénybe illő név, jól nézzétek meg, de ne nyugtalankodjatok,
mert kezdő, és nem akarom, hogy halálra rémítsétek.”
Mariannik ott maradt az ajtóban. Mintha sírt és mosolygott volna,
ruháján aranyszínű tűz lobogott,
és számtalan fehér virágocska nyílt rajta.
Némelyek, mint mindig, disznóságokat mondtak,
olyanokat, amilyeneket a környezethez megfelelőeknek tartottak,
és Mariannik ott maradt az ajtó mögött
(arra az ajtóra gondolok, ahová Juana egy szent nő, a kurvák
patrónusnőjének arcképét akasztotta ki).
A legártatlanabb fiatalok és a legálszentebb vének
megindultak a városnegyedben Juana háza felé.
Sötét maradt a másik kupi. A többi kurva elhordta magát.
A stricik fenyegetőztek. A tiszteletre méltó urak úgyszintén.
Kések mutogatták hegyüket, és csövüket mutogatták a pisztolyok.
Kezdetüket vették az alkudozások, részegeskedések, boszorka mesterkedések,
valaki öngyilkosságra készült. Juana Pellejito megszabta a feltételeket,
és előjött Mariannik, és néhány pillanatig az ajtónál maradt,
még néhány szót is mondott, de ezek nem voltak piszkos szavak,
miközben őrá undorító szavak zápora hullt,
és nem egy alak erőszakkal befelé taszigálta,
mígnem az egyik éjjel halálhíre járta be a falut.
Mondják, a hasadt szájú rendőr volt vele a szobában,
és a lány elvette a pisztolyt, amit a rendőr az éjjeliszekrényre rakott,
és golyót röpített a szívébe. Ez a hír járta.
A pisztoly egy vizes lavórból került elő.
Azt mondták, a lány a rendőr szeretője volt.
Azt mondták, a lánynak semmi dolga sem volt a rendőrrel.
Azt híresztelték, a lány öngyilkos lett, mert szerette a rendőrt,
és a rendőrnek csak a teste kellett.
Azt híresztelték, a rendőr megölte e lányt egy tébolyult pillanatban,
amikor rájött, hogy semmire sem jut vele, mert Mariannik nem kurva,
hanem egy délibáb, egy lyukon beszüremlő fénydarabka,
ami rávetült egy arcra, amelyet Juana Pellejito
hírhedt házának egyik ajtaja mellé helyezett.
Késő hajnalban vitték el Mariannik testét
fehér ruhájában, virágocskáktól fehérlett, amelyek már narancsszínűeknek látszottak.
Közeire vitték vagy messzire: senkise tudja. Sokan sírtak
(megsirattuk). A rendőrt áthelyezték egy másik faluba. Perre nem került sor.
Ez Mariannik életének egy darabkája,
amire titokban mindmáig emlékezünk ebben a faluban.

»A macska«

Mondja meg nekem, csodálnivaló zenész, milyen színű ez a macska, amelyik a fülében nyávog? Vad vagy szelíd macska, mint minden emberi állat, dobok neki egy halfejet, és köszönet helyett, vagy ahelyett, hogy legalább élvezettel szétmarcangolná (én tudom, hogy éhes), ugrándozva messze tűnik a bokrok között. Milyen színű a macska?

Visszatérek papírjaimhoz, miközben a macska a kert egyik pontján nyávog. Bár csukva vannak továbbra is az ablakok, finnyás módra ironikusaknak hallom ezeket a nyávogásokat. Nehéz összehangolni zajait Ibn Arab iFotuhatja részleteinek olvasásával, miközben arra emlékszem, hogy II. Mohamed mindörökre megsemmisítette a Bizánci Birodalmat (egyebek között) bronzágyúk lövedékeivel, amelyeket Konstantinápoly falai alá vitetett „hatvan ökör vonszolta lassan-lassan azokat és kétszáz ember segédkezett két oldalt”. Ezenkívül, és ez is igen fontos, fejem egyik szögletében a napi hírek véget nem érő filmje pereg (már amennyire lehetséges behatolni a világba egy olyan film révén, melyet egy hal óriási fejében vetítenek?) De ez nem minden, csodálnivaló komponistám: minden nap, az igazság órájában, mikor egyedül állok saját árnyékommal szemben, földem eleven sorsa él bennem, belemerülök égő zsigereibe, kételkedem, elsüllyedek és újjászületek, egy végtelen, hatalmas hullám emel magasba. Ekkor újra hallom macskájának nyávogásait, ablakot nyitok, és megpróbálom felfedezni az állat szemét valamelyik csodacserje ágai között, és már tudom, akárhányszor kérdezem is, milyen a színe, igazából csak azt tudhatom, hogy szőrén a világegyetem porából fénylik valami.

Fényedbe, népedbe, galaxisodba

születésem órája érkezőben
ESCARDÓ

Ne gyilkold meg felebarátodat, ne lopd el kenyérdarabkáját
a koldusnak, aki házad kapujában készült haldokolni,
ne hazudozz a hamisnak, csókold meg unokáidat,
kóstold meg nagyszüleid békéjét, mosd le öklömről a vért.
Ne feledd, bármi essék, testvéred voltam,
legbelül olyan jó vagyok, mint egy mészáros.

Ne feledd őket, akik földem, gyönyörű
guaszimák, oszlopok vagy gitárok fényében hulltak el. Fogamban szuvasodik haláluk.
Járókelő vagyok, aki árnyékát egy peronon hagyta,
a vakító valóságba botlom, mohó, közönséges
romantikus vagyok, szúnyogok holtra csíptek, szegény ördög.

Kedvem támad egy szeibafa gyökerei közt rohadni,
meghódítani hason fekve földemen a feledés fényét,
elhallgatni a világegyetemben, végleg holtan, megérkezve.

Annyi mindent félbehagytam, mohó tettvágy, a fenébe,
egészen elbűvölt az élet, éreztem napról napra,
amikor asztalához ültetett az éhség, amikor szeretek,
amikor hasznosnak tudom magam, eltörök egy poharat vagy az ünnepi játékba kezdek,
a versírásba. Nem szedem sorba az éjszakámban
felcsapó hullámok számát, inkább mellőzöm,
ami megeshetett, vagy majdnem meglett, az éveket, amelyek elmúltak.

Milyen tanácsot adhatok: éld az életet, alkoss, sokszorozd
a fényt, ne tagadd le szükségeidet, átalakul minden,
asszonyi teljességgé, rakéta híradásává változik,
mentsd a menteni valót, vadul védd a világot,
ha megölnek, viszontölés nélkül ne halj meg, vedd magad körül kérdésekkel és válaszokkal
(de minden válaszra keress újabb kérdést),
hajolj éjről éjre fényedbe, népedbe, galaxisodba.

A 12-es és 23-as utca kereszteződésénél

Reggel, délben vagy délután, a 12-es és 23-as utca kereszteződéséhez közel,
a Vedadóban (vagy ha tovább mész a 26-os úton vagy a Zapatán) meglephet
egy gyászmenet, amely csöndesen halad a Colón temető
kapui felé. A 12-es és 23-as utca kereszteződésénél Havanna legszebb lányait
nézegetheted, vagy megállhatsz egy virágbolt vagy egy sírköves üzlete előtt,
ahol végtelen gyöngédséggel gyászszegélyes neveket, mondatokat véstek márványba, ezeket
a holtak sose fogják elolvasni és az élők se értik meg,
és a felejtés nyeli majd el őket ünnepélyesen a napfény alatt.

Egy utca, mi a tenger felől jön, és elvész messze, messze, a mezőn.
Egy utca, mi a tenger felől jön, és elvész messze, jóval messzebb, a temetőben.
Két utca összeütődik egymást metszve a fény alatt, itt, a Vedadóban.
Ha kedved van, üljünk be kortyolni egy kávézóba,
szívjunk el egy cigit, legeltessük szemünket
a nyár ünnepi csodáin. Nézd, milyen remek az a szőke.
Még jobb a fekete. Micsoda feneke van annak, aki megállt ott
a kirakatot nézegetve. Milyen közönségesek vagyunk mi, az Antillák napjának teremtményei,
Doktor Faustus mítoszából jövünk, időt elnyelő mohó időből
ilyen elemi dolgokhoz érve, ahol agyagunk megfeketedik: a fény felfalja
csontunkat, szarunk a nyugati kultúrára, a keletire,
a nagy epikus költeményekre, az ördöggel kötött szövetségekre, a szintetikus babbal
teli tálakra, Babilónia romjaira. Mi, az Antillák szegény
szülöttei, nagy fülű törpék, fehérre, feketére, sárgára, kékre,
zöldre, vörösre mázolt arcúak: cukorkaárusok,
kőművesek, villanyszerelők, bolondok és poéták. Egyszer csak
összeverődtünk itt, és locsogunk-
fecsegünk (összefüggéstelenül, mint kecskék, akik Pütagoraszról vitatkoznak
egy váróteremben). A jövőbe hajolunk, nevetünk és kipisiljük
a sört, ami olyan, mint a minket beborító idő, mint az idő,
amelyben ilyenekké nőttünk, miközben maga az idő
kissé olyan lett, mint mi magunk. Minek erről beszélni?
Semmiről se beszélünk komolyan. Mindent nemtörődöm módra
veszünk, kivéve a nemtörődömséget
és az esőt, kivéve azt, hogy sokféleképp ámuljunk
az élet minden sarkán felszikrázó csodák előtt.

Az élet? A villámok? Miről írnak a napilapok? Szenvedélyből elkövetett
bűnökről? Fegyverkezési versenyről? A fejletlen világ költészetéről?
Bérbe adok fekete Cadillac-et. Pompás. Olcsóbbat senki se kínál! 30-5352.
Biztonságos költöztetés. Speciális ládák. Felelős személy. 22-6191.
Tolókocsi, bármilyet veszek; eladok, bérbe adok.
Tel. 195, Guanabo.

Új mennyasszonyi ruha. San Juan de Diós 63-as szám. Habana-Compostela.
6 hónapos kínai kutyakölyköket árulok. Felvilágosítás: 80-0757. Carmita.
Új szmokingot kínálok, elsőrangú szövet. Milafros, Este 60, Lawton.
Tegye boldoggá gyermekeit. „Mókamuki” bohóc. Meglepetés, születésnap 9-8104.
Gyógyszerkönyvek, számlák, esküvői meghívók, keresztelő, ministránsok, 61-2663.
Spanyol cselédlányt keresek. Bér: 60 dollár. Aguila 559,14-es szám.
Törött fogsort azonnal javítunk. Oquendo 311. 8-as szám. 70-2243.
Ágrólszakadt költő újságcímeket rikoltoz. Sír,
dühöng, reménykedik. Egy kanál levest se kér fizetségül.
Csak egy kis figyelemre vágyik. A „New York Times” elismeri
a Felszabadító Fegyveres Erők
sikereit. Tüzérség vesz tűz alá három jenki bázist. A reglai gyár
a napi műtrágyagyártás új rekordját állította fel. Újra csatáznak
az arabok és az izraeliek. Az ágyútűz elkezdéséért mindkét fél
a másikat vádolja. Fidel tudományos diákköröket látogatott.
Hosszan beszélgetett a tanulókkal, és nagy érdeklődést mutatott a citromfák területén
végzett vizsgálódások előrehaladása iránt. Goldberg
a békéről beszélt, miközben a Pentagon „totális háborút” követelt. Védelmezik
a lakhatási jogot. Columbusban rendőri atrocitás ellen tiltakoznak fiatal négerek.
Ezek a hírek az 1967-es év szeptember 22-i pénteki napján olvashatók.
A világ hírei, amelyben élünk, a világé, amelyben álmodunk
és eszünk, a világ hírei, amelyben elrohadunk és harcolunk.

Végigolvasom az újságot, és úgy döntök, megőrzőm lelkem fiókjában,
de látom, már annyi minden van ott, ami úgysem fér
az újságok oldalaira. Fogom hát a lapot, és ledobom az ablakból,
és onnan nézem, hogyan repül, brekegve messzire száll a város fölött.

Asztalomnál állva nézem a 12-es és 23-as utca fényei közt szétbomló hajnalt.
Egy részeg kacagva sír, megállnak az autóbuszok, hogy felszálljanak
a munkások. Egyikük cigizve újságot böngész, értesül minden szarságról,
ami Brazíliában, Argentínában történik. A hajnal egyre vékonyabb
szálakra bomlik. Igyál egy csokoládét és töprengj városod fényein,
ne feküdj vissza, telefonálj, találomra nyiss ki egy ablakot,
és kiáltsd, már itt az új nap, az új nap, az új nap, az új nap, az új nap.
Egy utca jön a tenger felől, és elvész a fák két sora közt.
Egy utca jön a tenger felől és elvész a sárgára meszelt falak közt,
tovább megy a sírok márványtáblái közt, társalogni kezd a hamvakkal.
A 12-es és 23-as kereszteződésénél vagyunk, mintha fejszék és tükrök metszenék az utcákat.
Arcokba, kapukba ütközők. A falak azt mormogják: LEGYETEK
ÉBEREK. Már nem ácsorognak cipőtisztítók a sarkokon. A politikusok
saját fogukat nyelték le. (MONGO A TE JELÖLTED
SZAVAZZ RÁ 9-ES LISTA BECSÜLETES
EMBER VAGYOK CHANO KÉPVISELŐ). A kirakatokhoz hajolsz,
megállsz egy próbababa, egy palack bor vagy egy rózsacsokor előtt.
Rózsacsokor Jácinténak, aki aggódik hallgatásom miatt.
Rózsacsokor Eunice lánykának, aki a vizsgákon 100 pontot ért el.
Rózsacsokor Andrásnak, aki megbetegedett a társadalmi munkában.
Rózsacsokor Stellának, aki nem tudja, hány betűből áll a nevem.
Rózsacsokor neked, aki békén tűröd halhatatlanságomat, bolygóimat.
Rózsacsokor, hogy emlékezz rám, amíg utazásod tart.
Rózsacsokor, váza rózsákkal, rózsakiáltás, rózsavillámlás.

A világ eme szögletében is voltak emberek, akik az éhségtől rohadtak meg.
Kutyák vizelnek bármelyik sarkon, dörgések szívesen sújtanák agyon
a magányt. Reklám énekel nekünk SOROA KUBA SZIVÁRVÁNYA,
rongyot cipel a szél az utcán lefelé, a tengerhez.
Egy karám maradványain ácsorgók, ahol 1594-ben vagy 1621-ben
marhákat vágtak le. Egy névtelen sír felett ácsorgók, pislogó csigolyasor
nyakörve felett. Egy magzat hamvai felett állok,
egy kapu emléke felett, ahol két szerelmes szeretkezett
az akkor éppen titokzatos hold fényében. Lábam alatt macskák sírnak,
és kígyók, kagylók, korbácsok, nedves föld,
hazám termékeny földje, mit ürülék, izzadság és zene öntözött.

Nagyon nehéz mindezt kifejezni a régi nyelvvel, ami elfonnyad
a számban. Másféle eszközökre vágyom, elektronikus pofára,
jelek új rendszerére, a korszak nagyságához méltó torokra
elkiáltani behatolni mormogni elégetni énekelni zokogni kifürkészni agyonsújtani.
A 12-es és 23-as kereszteződésénél, nem Tokió fényreklámainál, messze onnan, ahol
Goethe csöpögtette el bölcsessége cseppjeit. (Itt nincsenek
gót katedrálisok, és sosem tört ránk valamiféle szent szükség,
hogy felfaljuk macskáinkat.) A filozófia úgy lóg rajtunk, mint egy ránk
nem illő ing. Mondják, a meleg, a nemiség miatt, ezerféle antillai
varázslat miatt. Mások úgy vélik, az ok a szegénységben keresendő.
Még jó, hogy miénk marad
a képzelet, a kapkodás, a szenvedély folyója. Ez a szerény ing, amelyet felöltve
végleges felszabadulásunk felé haladhatunk.

Tegnap rám néztél, és éreztem, hogy lelkemből szemed színének méze
kezdett csöpögni, párologni. Elég volt egyetlen pillantás,
hogy szerelmem lángja kigyúljon. Hinned kell nekem.
Ezt a két szívet ugyanaz a nyíl járta át, a tiédet és az enyémet:
ez a képeslap megjövendöli, milyenek leszünk, amikor visszatérsz Havannába,
és azt mondod nekem, igen. Gondolj rám és gyere gyorsan, gyorsan.
Ne vedd el élete értelmét annak, aki belehal az irántad érzett szerelembe.

                                                                                                                Juancito.

Kalapját levéve elbúcsúzott. Kiment a színpadról. Csak egy
mondatot mondott: „Utánam az özönvíz, a Végítélet elektromos gitárjai.”

Jó ember volt, igazán derék ember, soha senkinek
kárt nem okozott. Méltósággal ette szerény húsadagját, néhány jelentéktelen
bűnt ugyan elkövetett, bejárta azokat az országokat,
melyek csak a nedvesség felfalta térképeken láthatóak,
barátságot kötött – szerény és udvarias módon – sok híres emberrel,
akikre mosolyogva emlékezett, amikor búcsút vett tőlünk:
Matías Pérezre, aki kényelmesen üldögélt egy felhőn Havanna egén,
André Bretonra, aki belerúgott tetves fehér kutyájába,
és még sok más személyre, akik megtölthetnének egy olyan nagy,
fényes és nyugodt várost, mint a Colón temető. Halála szerény
és ünnepélyes volt. Óhajának eleget téve nem voltak beszédek, se koszorúk,
részvétnyilvánítások se. Csak egy asszony – egy ismeretlen, gondolom – siratta el
illusztris gyűjtőjét a felakasztottak múmiáinak, akik nem ismerték a szerelmet.

Magától értetődő bizonyára köszönöm mondják hogy rémületbe ejtette az öregség
Itt történt a sarkon santiagóig de anselmónak igaza volt
Legfontosabb hogy legyen mit enni jó éjszakát nena kérem ne zavartassa magát
Tegnap énekelt meglátjuk ne csapjon be doktor zárunk
Bármi legyen milyen színűt kér? ismétlem ez súlyos dolog
Emlékezzen rám hány órakor kérem? nagyon is rendjén van
Sosem érdekelt a politika szeretlek szeretlek add már a gyereknek a cuclit
Szebbek lettek az eső után pfuj! nem hiszem
Lehetséges lehetetlen! rendben akkor holnap minden kiderül
Átkozott telefon jövő hónapban megfizetem neked már minden hiábavaló
Jaj! jaj! minden birodalom felbomlik rajta micsoda film!
Afganisztán köszönöm életem a strukturalizmus? ne hagyj magamra
Ez elvek kérdése öregem jöjjön korábban chucho és fefa
Senki se tudja de most rögtön? a metafizika! még egy kis jeget
Wichy és blanquita barom azt hiszem kakilnia kell
Végül is ihatok még egy sört kivel van szerencsém beszélni?
Ne nevess szívedtől kérj tanácsot dolgoztam mint egy öszvér a sarkon
Ülj le megrohadtak! a forradalom nem játékszer szarháziak
Hétfő szerda péntek két órája várok rád ne tévedj
Tono és heloisa cheo és beatrix előttünk az élet víctor és rosa
Rafael és dalia césar és encarnación ambrosio és lucía juan és méry
Jósé Manuel és eva rené és cristina monguto és laly rembe és cahita

A 12-es és 23-és kereszteződésénél, a Vedadóban megüt az ételszag, ezekből az istenek
nem ennének, az exkavátorok felbontják az utcát és egy vörös földdarab
sebként tátog. A sokaság sietősen halad, bámészkodók
ácsorognak a járdán. Megállsz, szemügyre veszed a szépséges plakátokat,
mintha antillai sárkányok eperfagylaltot nyalogatnának.
A 12-es és 23-as kereszteződésénél a kenyérszag egy asszony
keblének illatára emlékeztet, aki azt mondta neked egy éjjel én szívem
életem kisfiam szerelmem. Messzire hajóztál csontjain, és később
láttad eltűnni ugrándozva, mint tohoszát a záporban.

Milyen láz lázit szürke délutánokban! Négy orral milyen szürkeséget
szippantsz! Esni fog, és te kissé érzelgős leszel,
érzéki is, kielégítetlen vágyakat hörpölsz, erőszakos nedvekét,
ajkakét, melyekre sóvárgásod ráforrt. Amikor az égre nézel
hét dögkeselyűt ölsz meg. Valid be irigykedésed,
félelmeidet, vipera eszméidet, ridegséged, keserűséged,
bosszúvágyad, feledékeny séged. Öblítsd ki kicsiny emberi semmiséged,
öntelt legyeidet, titokzatos értelmed piszkos rongyait.
Rejtse vakondlyuk, ott is megfogjuk, szemétbe dobjuk, kravátlijával
fojtjuk a burzsujt. Fogazott felleg agyadban terjeng.
Magány esője hull háztetőkre. Karmol a víz és
a lég. Csontjaid égnek. Megszólít minket rontásával egy tiszta tekintet.

Netán mással jársz, ki füledbe súgja e mondatokat, miket senki se tud
úgy mondani, mint én, jöhet éjre éj, csókjaimra gondolsz, újraéled
az elveszett varázslat álmait, és ha a másik zokogni hall,
azt mondod neki: semmi, semmi se, csak a szél, talán
elaludtál, és lidércnyomás kínzott egy pillanatig.
Csipe csiro csides csili csiza csirás csila csima csino csihas csita
csitu csimus csilo csiy csipal csipa csirás csila csici csica csitriz
cside csimi csimor csidi csida csiver csidad csimi csine csina?

A 12-es és 23-as kereszteződésénél másik buszra szállsz, üdvözlőd, akiket
innen vagy a munkából ismersz, nézed a hatalmas, vörös, fehér, fekete plakátot,
jövendő győzelmekről beszél. Itt most félhomály van,
kevés a villanykörte, a golyóké a szó, az új napok
üvöltések közt születnek. Ez itt a 27-es utca, siess, foglald el a helyed, jó estét,
hogy van a család? Én Artemisában magot vetek. Gyerekek és öregek
szállnak fel. Sokan állnak a mozibejárat előtt. Sötétség
zümmög a temetőben. Út közben sok mindenről érdeklődsz,
erről is, arról is, általános, közérdekű és személyes ügyek,
rossz és jó, felemás célok, társadalmi dolgok. Ezt a valóságot
nem a szél löki elém az utcasarkon, ellenkezőleg
a valóság tép gyökereimbe, végigfut és bizsereg bőrömön.
A kirakatüvegre köpött léha szavak mögött,
a haszontalan, hosszú párbeszédek mögött, melyekben hullámzanak az emlékek,
fogaim mögött, melyek vereségekbe és könnyekbe haraptak,
a szelíd fény mögött ott van a lábam, megcélozza az ellenséget, bánatos
mellem, hősi izzadságom, szerény igazságom egymást támogatva.
Ez nem beszéd, se levél, se lírai költemény, inkább
krónika érlelődve a papíron, krónika telis teli tünékeny dolgok
üzenetével, apróságokkal, mik mindenből
itt maradnak, mert a világ repedezik, de új hajtások nőnek,
a teremtés kiált, és öröm hullámzik a falakon,
hová a szeretők felírják ÉLJEN A FORRADALOM, név, évszám,
és erre a papírra, szegény faldarabomra, melyet hasogat a szél,
rozsdás szavaimat írom, nehéz letörülni vagy befedni őket,
és iderajzolom, mint egy gyerek, szigetemet. Mi egy beszéd? Mi egy
krónika? Mi a fény titka, mi ott tükröződik a 12-es és 23-as kereszteződésénél?

Mondd a hentesnek, hogy köténye e kornak zászlaja,
törje szét csontjaimat egy mozsárban, és porukat szórja szét a földön.
Mondd a keselyűnek, hogy beleimben van az otthona. Mondd a lánykának,
aki árnyéka előtt fésülködik, hogy cipőim teli vannak a halállal.
Időm haldoklik a távozók idejében, az érkezők idejében.
Nem egyvalamiből való vagyok: vagyok univerzum, tűz,
szar. Vagyok zörgő idő, szél, ami belöki az ajtókat,
ahová elbújt a kócos, pattanásos, ifjú magány.
A férfi, akit üdvözöltél a 12-es és 23-as kereszteződésénél több, mint egy ing,
mint egy fej és egy kés. Időm elhasználódik sötét motorokban,
széttört ládákban, hajókban és füstölgő álarcokban. Időm
szélsebes és elektromos. A te időd pépes és szürke. Időm
egy fej nélküli szobron áll. A te időd alkalmazkodó, a titkok finom
útját követi. Az én időm ragadozó bestia az idő asztalánál.
A felejtés gépén megtett utak ideje. A kibernetikus
nyomorúságok ideje. Ideje a rák nagy tavaszának.
A legszebb fogyasztási cikkek bőségének ideje.
A fennkölt lidércnyomások ideje, mint egy szerelmi történet
egy Hollywoodban készült szélesvásznú filmben. A rendkívüli éhség ideje.
A hazugság ideje. Ideje a forradalmaknak.

Ez nem a világ közepe, természetesen. De hol van a világ közepe,
hentes uram? Talán a világ közepe az ön karja,
miközben felvág egy szarvasmarhát? talán a világ közepe ott van,
ahol felrobban az utolsó bomba, ahol szétrohadnak a hullák,
táncolnak és nevetésükbe halnak, miközben ön, hivatalában ülve
érveket számolgat, mint gyönyörű, daloló pénzérméket? Ez nem a világ
közepe, de közepe az én világomnak, közepe a föld legvilágosabb városának,
ahol két utca metszi egymást, melyek a tengerben születnek és haragos esőben
halnak meg, a halál legtisztább városában.
Ez az én világom közepe. Ez talán valódi közepe a világnak.

Jegyzetek

A mesterség problémái: A bembe elnevezésű afrokubai szertartáson a megidézett szentnek ételt és italt helyeznek el a neki készített oltáron.

Aubigne, Agrippa d' (1552–1630): francia költő. A mottó fordítása: A Föld nem szereti se a vért, se a szennyet.

Baragaño, José Alvarez (1932–1962): szürrealista hangvételű kubai költő, összegyűjtött versei szívbajban bekövetkezett halála után jelentek meg.

Bergamin, José (1895–1983): spanyol költő, drámaíró, esszéista

carte de sejour: tartózkodási engedély

Duarte: autodidakta kubai festő

Escardo, Rolando (1925–1960): kubai költő, autószerencsétlenség áldozata lett.

Ferré, Leó (1916–1993): énekes, dalszerző, muzsikus, az egyik legnagyobb francia-monacói költő

Goetze, Hors Dieter: sorozatgyilkos, 1965-ben Párizsban három prostituáltat megölt, büntetése után visszatért Németországba, ahol ismét gyilkolt.

Las Antillas – Cafés Las Antillas: 1947-ben alakult kávépörkölő üzem

L' Etoille Scellée: párizsi galéria, ahol számos szürrealista kiállításra került sor. Nevét később megváltoztatták:Jeu de Dames (Dámajáték)

Marti, José (1853–1895): költő, író, gondolkodó, szabadsághős, Kuba és Latin-Amerika egyik legkiemelkedőbb erkölcsi-politikai-művészi hatású személyisége. Hazájában El Apostol (Az Apostol)-nak nevezik. A 19. század második felének legnagyobb kubai költője, az 1985-ben kirobbant függetlenségi háború szellemi vezére és létrehozója. A csatatéren esett el.

Nerval, Gerard de (1808–1855): francia író, költő, esszéista

Pérez, Matías (XIX. század eleje –1866): Portugáliában született, eredetileg szabó és ponyvakészítő mester, aki Havannába költözött, ahol különféle gépeket, majd egy léghajót gyártott, amelyen magasba szállt, sikeres repüléseket hajtott végre, majd végül eltűnt Havanna egén.

Perlimplin: Federico Garda Lorca színművének (Don Perlimplin és Belisa szerelme a kertben) hőse

Rilke, Rainer Maria (1875–1926): osztrák költő, író, a polgári társadalomválságát tükröző líra egyik legnagyobb képviselője

Utamaro, Kitagara (1753–1806): világhírű japán festő, a japán fametszet fénykorának kiemelkedő egyénisége, aki az európai impresszionistákra nagy hatást gyakorolt.

Van Gogh, Vicent 1853–1890): világhírű holland festő, a posztimpresszionizmus legnagyobb alakja. 1890-ben szíven lőtte magát. Testvére, Teo, akit orvosa értesített, az utolsó napkat mellette töltötte.

Vasseur, Jacques (1920–?): nácikkal kollaboráló francia tisztviselő, a Gestapóval együttműködő ügynökök egyik helyi vezetője, 1965-ben halálra ítélték, majd az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre módosították, 1985-ben szabadult.

Vidal Fernández, Antonio (1928–2013): kubai festő, rajzoló, szobrász, a Kubai író- és Művészszövetség egyik alapítója