Hegedűs Sándor

Történelmi miniatúrák VI.

7 ESSZÉ

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

© Hegedűs Sándor, 2015

Hegedűs Sándor Történelmi miniatúrák című sorozatának VI. kö­tete hat arcképet és egy hosszabb tanulmányt tartalmaz. Az első arc­kép Kállay Miklósról szól, aki 1942-től 1944-ig volt Magyar­ország miniszter­elnöke, és akiről a szerző helyesen állapítja meg, hogy nincs helye „a magyar hősök és hazafiak panteonjában.” Ezt az arcképet követi az anti­szemi­tizmus ellen küzdő publi­cista, Sza­bolcsi Miksa portréja, majd a magyar munkás­mozga­lom kiemelke­dő alakjáról, Rózsa Richárdról szóló írás. A port­rékat három fiatal anti­fasiszta, mártír­halált halt hős arc­képe zárja, Braun Éváé, Békés Glasz Imréé és Pataky Istváné. A kötet egy külön­véleményt tartal­mazó tanul­mánnyal ér véget, Mikszáth Kálmán scarroni tudósítá­sairól szól ez az írás, amely a Tisza­eszlári vér­vádra emlé­kezve tesz hitet arról, hogy vannak olyan törté­nelmi pilla­natok, amelyek min­denki­től, bár­mek­kora egyé­niség vagy nagy író legyen is, meg­köve­telik az egyenes, egy­értel­mű beszédet.

Kállay Miklós

(1887-1967)

Kállay Miklós olyan időben lett Magyar­ország miniszter­elnöke (1942-1944), amikor a Moszkva alatti csatában (1941 tele) a hit­leristák súlyos vere­séget szenvedtek, s noha a teljes fegyverleté­telhez még három kemény esztendőre volt szükség, a döntő csa­pás körvonalai már kezdtek kirajzolódni a látók szemei előtt. El­enyészett a németek legyőzhetetlenségéről kialakított germán mí­tosz. Igazán 1941 végén, 1942 elején már csak azok hittek a Führer verhetetlenségében, akik számára a náci Német­ország pusz­tulása egyértelmű volt saját pusztulásukkal. Nálunk is mind töb­ben keresték a kiutat s igyekeztek elhatárolódni a szerencsét rit­kán hozó magyar– német szövetségtől. A horthysta elit körében azonban számosán akartak hinni a nácik győzel­mében s átmen­tek a nyilasokhoz vagy az imrédystákhoz. A kormány­párt szél­ső­jobb oldalán is sokan voltak, akik Hitlerrel, Szálasival rokonszen­veztek, és a végső kitartás álláspontjára helyezkedtek. Ezek kö­zül többen a nácik számára írták jelentéseiket, megkönnyítve ez­zel a németek tájékozódását a horthysták viselt dolgairól. Remé­nyüket táplálta a németek által felröpített hír, miszerint hamaro­san bevethetik a „csodafegyvert”, mely a nácik javára fogja meg­változtatni az erő­viszo­nyokat. A Wernher von Braun fizikus nevé­hez fűződő atombombáról volt szó, melynek munkálatai valóban megindultak a harmadik birodalomban. Arra azon­ban már nem volt idejük, hogy befejezzék az előkészületeket. Olyan hírek ter­jedtek el: az angolszászok légiereje szétverte a németek nukleá­ris kísérleti telepeit. Az emberiség nagy szerencséje, hogy a „ver­senyben” a teutonok alulmaradtak. Egy esetleges náci atomhege­mónia ugyanis az emberiség nagy részének elpusztulását ered­ményezhette volna.

E politikai-katonai-lélektani helyzetben menesztette a kor­mányzó Bárdossy Lászlót és Bethlen István javaslatára Kállay Mik­lóst nevezte ki miniszter­elnökké. Bárdossy, mint Hitler feltét­len híve, ugyanis alkalmatlan volt arra, hogy olyan diplomáci­ai manő­vere­zéseket kezdeményezzen, melyek átmenthetik Hor­thy Magyar­országát a háború befejezése utáni béke korszakába. Ő egy német háborús győzelemre volt méretezve, s kinevezése­kor kevesen tételezték fel, hogy Hitler alul maradt ebben a gigá­szi élet-halál­harcban. Ilyen gondolat felvetése szentségtörés lett volna horthysta berkekben. Ám a helyzet változni látszott s en­nek ki kellett dolgozni adekvát forgató­könyvét: a kormányzó és Kállay folytatni akarta a háborút (a németek oldalán) mindaddig, amíg az angolszász haderők végrehajtják Churchill brit miniszter­elnök dédel­getett álmát, a balkáni partra­szállást, s majd, amikor Magyar­ország déli határainál meg­jelen­nek a felmentő seregek, kapitulál. Olyan miniszter­elnökre volt tehát szüksége, aki ügye­sen és óvatosan navigál a szovjetek, a nácik, az angol­szászok és német­barát belső ellen­zéke között. Mint látni fogjuk, Kállaynak ezt a több­dimenziós, bonyolult had­műveletet nem sikerült meg­valósítania. Igaz, ez nem­csak rajta múlott, hanem a katonai hely­zeten s azon, képes-e végre­hajtani meg­bíza­tását úgy, hogy az ne jusson a németek tudomására. Ez igen nehéz, szinte lehetetlen feladat volt, hiszen a náci titkos­szolgálat (Abwehr) jól végezte dolgát s a magyar kor­mányban helyet foglaló miniszterek közül nem egy akadt, aki tálcán szállította Hitler­nek az információkat. A Szombathelyi Ferenc irányította vezér­karban nyüzsög­tek a besú­gók, akik hazafias kötelességüknek tartották a németek rendsze­res tájékoz­tatását. Mind­azon­által sokan bíztak abban, hogy a nyu­gatiak mielőbbi katonai akciói a kilépést segíteni fogják. A hábo­rúból való kiválást áhítozók vigyázó szemüket az anglofil, de anti­bolsevista beállí­tott­ságú Kállay Miklósra vetették.

Nagykállói Kállay Miklós 1887. január 23-án született Nyíregy­házán. Apja, Kállay András Szabolcs vár­megye fő­ispán­ja volt. A hét testvér közül Miklós a leg­fiata­labb. Jelen írásunk hőse a gim­názium alsó négy osztályát szülő­váro­sában, a felső négyet Bu­da­pesten járta ki. Egyetemi tanul­mányait Bu­da­pesten, Genfben, Drez­dá­ban és Párizsban végezte. Ezt követően a Szabolcs me­gyei közigazgatásban dolgo­zott. 1914-ben vette feleségül Helént, Kállay Rudolf (csak névrokon!) nyíregyházi kórházi főorvos lá­nyát. Az első világháború után Kállay Miklós kállósemjéni birto­kán gazdálkodik, majd Szabolcs és Ung megye főispánja. 1929-től 1931-ig keres­kede­lem­ügyi állam­titkár. Ez az időszak egybe­esett Bethlen István miniszter­elnök­ségével. 1932-1935 között föld­művelés­ügyi miniszter és ország­gyűlési képviselő volt. A keze alá tartozó tárca egy olyan reformon dolgozott, mely a földbirtok nagyságának felső határát két­száz­ötven hektárban határoz­ta volna meg, az 5-10 hektáros parcel­lákat pedig a kis- és közép­parasztságnak juttatta volna. Gömbös Gyula kor­mányfő regnálá­sának évei ezek. A tervezet papíron maradt, egyrészt, mert a mi­nisz­ter és a miniszter­elnök között kiéleződtek az ellentétek, más­részt a magyar arisz­tokrácia sem lelkesedett egy olyan progra­mért, mely birtokainak nagy részét elveszi tőle. Kállay szembe­került „főnökével”, miután nem volt híve a totális fasizmusra irá­nyu­ló törekvéseinek és egyértelmű német (hitleri) orientációjá­nak. Ezért lemondott tiszt­ségéről. 1937-ben, Horthy Miklós jóvol­tából, az Országos Öntözés­ügyi Hiva­tal elnöke, egyben az 1926-ban, Bethlen kezde­ménye­zésére létrehozott felsőház tagja lett. Ez, a korábbi főrendiház utód­szer­ve­zete volt hivatva minden olyan törvény­javaslat el­foga­dásá­nak meg­aka­dályo­zására, mely átesett ugyan a parlament (alsó­ház) szűrőjén, de valamilyen formában sértette az uralkodó osztályok politikai vagy gazda­sági érdeke­it. A felsőház tagjai Horthy által kijelölt arisztokraták, iparbárók, táborno­kok, egyházi vezető főpapok voltak. Kállay az Országos Öntözés­ügyi Hivatal élén jelentős ered­ményeket tudott felmutat­ni az ágazat korszerűsítése terén. Nevéhez fűző­dik a tiszafüredi és körösi öntözési rendszer, valamint a békésszentandrási duz­zasztó felépítése. A tiszai öntözési komplexumok csatornázási és egyéb alap­munká­latai is befejeződtek. Kidolgozták a hazai nagy­bani rizstermelés módszereit. Ezek a kétségtelen vívmányok bi­zonyítják, hogy Kállay Miklós sikeresebb tevékenységet fejtett ki a vízügyek, mint később a kabinet irányításának területén.

1941 őszén meglátogatta az öntözésügy elnökét, Keresztes-Fischer Ferenc bel­ügy­mi­nisz­tert, aki figyelmesen meghallgatta Kál­lay lelkendezését a csatorna­háló­zat­ról, majd így szólt hozzá: „Csak azt mondhatom, kedves barátom, hagyj fel ezzel a terved­del, nagyobb feladat vár rád”. Ebben az időben nem a bel­ügy­mi­nisz­ter volt az egyetlen, aki a kormány élén szerette volna látni a vízügyi „szakembert”. Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank el­nöke szintén tiszteletét tette az Öntözési Hiva­talnál, és azt fejteget­te, hogy el kellene vállalnia a miniszter­elnökséget, mert nem sza­bad tovább hagyni, hogy a Bárdossy-kormány a vesztébe vigye az országot. Ugyan­csak ezt az álláspontot képviselte Chorin Ferenc felsőházi tag, a magyar ipar és bank­világ egyik legjelentősebb sze­mélyisége, valamint Lukács Béla, a kor­mány­párt elnöke is. Meg­nyilatkozásaikból látható volt, a vezetés berkeiben már beszéd­té­ma lett Kállay Miklós kinevezése. Az ország kilépését fontolgató, azt mind türel­metle­nebbül várók nagy reménykedéssel tekintet­tek a jelölt előléptetése elé. Nem így Bárdossy László, aki rövid­del menesztése előtt fogadta látogatóját: „Te katasztró­fába viszed az országot. Rólad mindenki tudja, hogy németellenes vagy, an­golbarát vagy és nem vagy antiszemita. Futsz majd az angolok után, de soha nem nyered meg őket, ahogy Bethlen sem tudta.”

Kállay igen nehéz helyzetben vette át a hatalmat. A gazdasá­gi helyzetet tönkre­tet­ték a háborús évek és a németek egyre erő­szakosabb követelései. Ugyan­akkor a há­bo­rú kilátásai mind na­gyobb pesszimizmusra adtak okot. Csökkent a hús, zsír, kenyér fej­adagja. Az ország hangulata vészjóslóan romlott, amit a terror, a hamis propa­ganda foko­zása sem tudott ellensúlyozni.

Kállay hosszas kapacitálás után behódolt Horthynak, felvá­zolta miniszter­elnöki be­mutat­kozás­nak szánt elképzeléseit. „A németekkel szemben óvatos, de követ­keze­tesen magyar politi­kát fogok folytatni, a lehető legerősebb szellemi és erkölcsi ellen­állást fejtve ki, gazdaságilag is csak annyi engedményt teszünk, amennyi el­kerül­hetet­lenül szükséges. Mindamellett vigyázni fo­gunk, nehogy kiprovokáljuk Magyar­ország német megszállását, mert az – ha ellenállunk, ha nem – a végünket jelentené… ez azt jelentené, hogy a szomszéd népek hazánk felé orientálódnak, és ha újra felvetődnék a kelet-európai föderáció gondolata, előnyös helyzetbe kerülhetünk.” Kállay tehát nem mondott le a magyar szupremácia vágyálmáról. Ám a kormányjelölt nem gondolt a németekkel szembeni fegyveres ellenállásra (okulva a lengyel és szerb példából), hanem következetes ellenszegülésre, az élet min­den területén. „Úgy reméltem, hogy Közép-Európában és a Bal­kánon mi leszünk az egyetlen ország, amely a háborúban is képes volt megőrizni európai kultúrájának, civilizációjának és embersé­gének értékeit.” Időhúzást tervezett, hogy kellő pillanatban, ami­kor a helyzet erre megérett – ha kell – fegyverrel is megvédelmez­ze hazája függetlenségét. Később azonban erre a radikális lépés­re képtelennek bizonyult. Olyan terveket is felrajzolt a kormány­zó előtt, mint a zsidótörvények felülvizsgálata (enyhítése). Ezzel a kényes kérdéssel, a németek miatt, taktikáznia kellett, a nemze­tiségekkel szembeni türelmi politika alkalmazásával viszont már nagyvonalúbb lehetett volna (de nem lett).

A kormányzónak rokonszenves volt a szittya-magyar em­ber típusa. Mint emlék­irataiban írta: „Magas homloka, bozontos szemöldöke, erős arccsontja, éles orra és erélyes álla a magyar­ság sajátos ősvonásait viseli”. Ő maga identitását az alábbiak sze­rint jellemezte: „… én kereszténynek, méghozzá magyar keresz­ténynek vallom magam”. Nála az számított magyarnak, aki ke­resztény, náciellenes és antibolsevista volt. Mint mondja: a bolsevizmus és a nácizmus átvette a feudalizmustól a marxizmu­sig a negativista kritikai szellemet. Ezzel szemben ő: „Átvettük a francia forradalom nagy eszméit, a nacionalizmust és a liberaliz­must, melyet összeegyeztetünk az ország érdekeivel”. Nincs itt tér, hogy elemezzem Kállay liberalizmus-felfogását, de világo­san látni kell, ez a szabadelvűség Tiszáék által képviselt magyar politikai képződmény, mond­hatnám, hungaricum, melynek mi­benlétét frappánsam bírálta Ady Endre publi­cisz­tikájá­ban, ráhúz­va a „geszti bolondra” a vizes lepedőt. Tiszáék szabadelvűsége vegyí­tette az arisztokrácia és a gyenge, éppen kibontakozó pol­gárság, valamint a dzsentrik ellentmondásos világát, gondolko­dásmódját. Ez a liberalizmus semmiben nem hasonlított a nyu­gati világ szabadelvű szellemiségére. A francia forradalom és a „kállayz­mus” között annyi az azonosság, mint 1789 nagy tiszte­lője, Petőfi Sándor, és Horthy feltétlen híve, Tormay Cecília között. Kétség­telen, Kállay elítélte Hitler nemzetiszocializmusát, de nem­csak antiliberalizmusa miatt, ha­nem mert világuralomra töreked­ve fenyegette a Horthy-féle Magyar­ország szabad­ságát és függetlenségét. Mussolini sem liberalizmusa miatt írta be nevét az egye­temes történelembe, mégis tisztelte az olasz diktátort.

Mint fentebb már említettem, Kállay Miklós 1942. március 9-én foglalta el elődje, Bárdossy László még ki sem hűlt foteljét. Átál­lásra akkor csak távlati tervként gondolt. Megnyilatkozásaiban igen tapintatosan szólt külpolitikájáról, inkább a folyto­nos­ság­ra helyezve a hangsúlyt. Nem akarta a hűtlenségre oly allergiás Hitlert maga ellen uszítani. Kállay első retorikájában a németek­kel való együttműködés fontos­ságáról beszél, szovjet­ellenes ki­rohanásaiban a horthyzmus antikommunista szólamait ismét­li. „A magyar orientáció hűséget is jelent, hűség a tengelyhatal­mak iránt, egy új Európáért, ebben változtatás nem lehet.” A ma­gyar vezetők, akik nem rokon­szen­vez­tek Hitlerekkel, nem akar­tak addig szakítani velük, amíg a megérkezett nyugatiak nem vé­dik meg őket mind a nácizmus, mind a bolseviz­mussal szemben. A nyugati ellen­ségről ezért hallgatnak, később kallay prioritásai megváltoznak: „minden rendel­kezé­sünkre illő energiánkat a háborúnak – a mi háborúnknak szolgálatába kell állítani, mert ben­nünket nem idegen érdekek visznek ebbe a háborúba, mi elsősor­ban és leg­első­sorban magyar érdekekért harcolunk”. Megnyilat­kozásában maradandó elem a szovjet­ellenesség, az angol­szászok kímélése, de – mint látjuk – megváltozik a háború cél­jairól szóló fejtegetése. Már a nemzet önvédelmi háborúit hangsúlyozza. A külföld ve­gyesen reagált Kállay Miklós kinevezésére. Angliában és az Egyesült Államokban fel­figyeltek rá, tekintettel angolbarát beállítottságára. Olaszországban is rokon­szen­vez­tek vele, ám az úgynevezett „trianoni” utódállamokat nyugtalanította az új miniszter­elnök színre lépése, míg Német­ország egyelőre hallgatott. Goebbels (írásának idején még bizalmas) magánnaplóját idézem: „Kállayt, az új miniszter­elnököt már régen ismerjük német­ellenes­ségéről… Kállay, a miniszter­elnök egy cégéres disznó…” Ez a napló nem a nyilvánosságnak szólt. Később a nácik már nem tolerálták a miniszter­elnök kisded játékait. Tudnak a nyugatiak­kal folytatott tárgya­lásairól, és többször figyelmeztették a „sem­miről sem tudó” kormányzót a hazar­dírozás veszélyes következ­ményeire. (Az a fonákhelyzet állt elő, hogy nyugaton egyes napi­lapok nyíltan cikkeznek Kállay puhatolózásairól.) Az olasz példa gyors cselek­vésre ösztönözte a nácikat. Nem sokáig váratott ma­gára a Margarethe-terv.

Kállay Miklós a hatalom átvételekor nem volt túlzottan opti­mista, de hazája meg­men­tésének némi reményét látta olyan ka­paszkodókban, amelyek hamar illúzióknak bizo­nyultak. Hitt az angolszászok és a Szovjet­unió közötti ellentétek kiéleződésében, a közöttük levő világhatalmi-ideológiai ellentmondások okoz­ta – mondhatnék termé­szetes – elkerülhetetlen és mielőbbi fegy­veres konfliktusában. Fanatikusan várta a balkáni partraszállást, melyet Churchillék (a németek megtévesztésére) még akkor is hirdettek, amikor Eisenhowerék már eldöntötték, hogy az invá­zió kérdésében Normandia elsőbbséget élvez. Bizakodott abban, hogy a hatalmas hitleri haderő fel­mor­zsolódik az immár négy éve tartó háborúban, ez pedig a hitleri birodalom össze­omlását fogja eredményezni. Várakozásait egyre kevésbé igazolták az esemé­nyek, s ha mind­ehhez hozzátesszük Kállay politikai amatörizmusát, adva van a matematikai ered­mény: egy fantaszta kudar­ca. E fenti álmodozások realizálódásának hiányát ki kell egészí­tenünk még olyan nélkülözhetetlen kívánalmakkal, mint a szov­jet háttér (lásd Romániát!) és a hazai baloldali erők aktív támoga­tása. Ám Kállay semmitől sem félt jobban, mint e két előfeltétel­től, mert ezek keresztezték volna alapvető célját, az integer, hor­thysta Magyar­ország visszaállítását, illetve megmentését. Kállay viszonya a hazai baloldalhoz, Bárdossy politikájához képest nem változott. Ezt a nagy 1942-es lebukások támasztják alá. (Schönherz Zoltán, Rózsa Ferenc meg­gyil­kolása.)

Kissé előreszaladva, de a kérdésekkel összefüggésben: Horthyék, legnagyobb válságuk közepette, 1944 szeptemberé­ben megbízták Lakatos Géza tábor­nokot, Sztójay Dömét követő miniszter­elnököt, hogy támadja meg Romániát és – hatály­talanítva a második bécsi döntést – foglalja vissza Dél-Erdélyt. Ám a „gurtnis hadsereg” súlyos vereséget szenvedett a szovjet-román erőktől. (Ezt Párizs­ban, 1947-ben nem írták Magyar­ország javára.) A fe­lelőtlenség, kalandorság és a kato­nai-diplo­máciai voluntarizmus a pengeélen táncoló helyzetben a biztos siker­telenséget hor­dozta magában. A horthysta kormányok csak akkor számoltak a Szovjet­unióval, mint kikerülhetetlen tárgyalóféllel, amikor az angol­szászok kiebrudalták a magyar kül­döt­teket Olaszországból, azzal, hogy hazánkat a Szovjet­unió fogja fel­sza­ba­dítani, nem a Balkánon partraszálló nyugati hadsereg. (1944. szeptember 20-a: Náday Ist­ván tábornok sikertelen kísérlete az olaszhoni Casertában.) Ezt kö­vették az 1944. októberi fegyverszüneti tárgyalások Moszkvában, mely mögött nem állt a kor­mány­zó őszinte kapitulációs szándéka és az átállás szakszerű előkészítése. Horthy a németek háta mö­gött nem volt hajlandó kiegyezni az ellenséges féllel, ezért közöl­te velük kilépési döntését. Ezt kívánta az obsitos tengernagytól a tradicionális magyar becsület. Eggyel több ember, akitől meg­tudhatta Hitler, mire készülnek a „Tisza-parti pápuák”. A néme­tek gyorsan bedobták a mélyvízbe Szálasi Ferencet, akinek nevé­hez fűződik a nyilaskeresztes rémuralom.

Kissé előreszaladtam, megsértve a kronológiát, mert vázolni akartam a „Kállay kettőst”, annak utóéletét és szánalmas sorsát.

A németek jobban szerették volna, ha marad Bárdossy Lász­ló vagy Sztójay Döme tábornok-nagykövet lenne az új kormány­fő, mert megbíztak ezek feltétlen Hitler-hűségében. Ám a Führer nem akarta élezni az amúgy is megromlott német-magyar viszonyt, ezért egyelőre beletörődött a helyzet ilyetén alakulá­sába. Át­mene­tileg tehát Horthy és Bethlen akarata érvényesült. Megjegyzendő: a gróf és az újdon­sült kormányfő barátok voltak, mind­ketten konzer­vatívok, anti­hitleristák, anti­bolse­visták, s eb­ben az időben az ország további magatartásának kérdésében né­zeteik köze­ledtek egymáshoz. Amikor Bethlen kilépett a Nemze­ti Egység Pártjából, csak Kállay követte. A kormányban kizáró­lag Keresztes-Fischer Ferenc bel­ügy­mi­nisz­ter­ben, Bánffy Dániel föld­művelés­ügyi miniszterben és Ghyczy Jenő külügy­minisz­terben bízhatott. A többiek németbarátok voltak, mint Reményi-Schneller Lajos pénz­ügy­minisz­ter és Bartha Károly hon­védelmi miniszter. Kállay az első idő­szakban nem változtatott a kabinet összetéte­lén, mert ezt a németek feltétlenül provoká­ciónak és a há­ború­ból való kilépési törekvése csal­hatatlan jelének tekin­tették vol­na. Szokás volt abban az időben, hogy Hitler magához rendel­te a vazal­lus országok új miniszter­elnökeit, egyrészt a szemé­lyes megismerkedés, céljából, más­részt azért, hogy tudomásuk­ra hozza velük szemben táplált elvárásait. Kállayval kivé­telt tett: a vezér számára rokonszenves kormányfőket azonnal fogadta, a magyar poli­ti­kusnak három hónapig kellett várnia, amíg Hitler elé járulhatott. A késedelmet Hitler nevetséges okokkal magya­rázta: azzal, hogy külügy­minisztere fogorvosi kezelés miatt nem tudott volna részt venni a meg­beszé­léseken. Hitler már eleve bi­zalmatlan volt Kállay személyét illetően, mert kémein keresztül értesült arról, hogy a magya-r diplo­maták a miniszter­elnök meg­bízásából „titokban” puhatolóztak Isztambulban, Stock­holm­ban, Bemben a nyugati hatalmak Magyar­országgal kapcsolatos állás­pont­járól. Lisszabonban pedig a lengyel emigráns kormány ka­tonai attaséján keresztül léptek érintkezésbe az angolszászokkal. (Kállay Miklósnak Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikus­hoz fűződő kapcsolatait legenda-gyanús köd bo­rí­tja: Juhász Gyu­la történész szerint a professzor Isztambulban – diplomáciai di­lettan­tizmusát bizonyítandó – tévedésből az angolszász megbí­zottak helyett a néme­tekkel lépett kapcsolatba. Szent-Györgyi el­ismeri a törökországi küldetést, de tagadja a komédiába illő köz­játékot. A miniszter­elnök visszaemlékezéseiben nem szól a tanár úr baklövéséről.) Hitler három nagy kérdésben fogalmazta meg elvárásait Magyar­országgal szemben: 1.) a keleti fronton tartóz­kodó magyar hadsereg létszámának és felszerelésének erősítése; 2.) a Német­országba irányuló élelmiszerek mennyiségének nö­velése. Talán ide kívánkozik az a megjegyzés, miszerint e köve­teléssel össze­függés­ben hitelezői lettünk a hitleri Német­ország­nak. 1940 végéig ugyanis 140 millió, 1943 végén már 1035 millió márka (1,5 milliárd pengő) lett a Harmadik Birodalom tarto­zása. Ezt csak a bankópréssel tudtuk fedezni. Ennek viszont az lett a következménye, hogy el kellett szenvednünk a világtörténelem egyik legnagyobb inflációját.

Kállay Miklós gazdaságpolitikájával ezúttal nem foglalkozom, de annyit meg­je­gyez­hetek, az ő regnálása alatt fokozódott – a szö­vetségi kapcsolat örve alatt – Magyar­ország német gyarmatosítá­sa. Az ipari és mezőgazdasági termelést mind­inkább alárendelték a nácik háborús érdekeinek. Amíg a német lakosság fejadagjait igye­keztek szinten tartani, itthon egyre csak csökkentek az élel­miszeradagok. A gazda­sági kapcsolatok jellegét mutatja, hogy a német tőke behatolása a magyar iparba (repülő­gép­gyártás, alu­mínium­ipar, olaj­ipar) foko­zódó mértékben növekedett.

3.) A zsidókérdés megoldása (Endlösung). Kállay Miklós a Führer har­ma­dik kérésének rendezésére nem mutatott hajlandóságot. Mint Bethlen István, ő is mér­sékelt antiszemita volt. A keresztény­magyar ipari, kereskedelmi, pénzügyi és me­ző­gazda­sági vállal­kozók érdekeinek érvényesítése okán kész volt bizonyos vissza­fo­gott engedményekre, de elítélte a zsidóság teljes kifosztását és a genocídiumot is ma­gá­ban foglaló radikális, embertelen hitle­ri megoldásokat. A magyar kormányelnök tisz­tá­ban volt azzal, hogy az izraeliták kiiktatása a gazdaságból válságba sodorta vol­na az országot. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatos ellenállása nem javította meg a Hitler és Kállay közötti amúgy is rossz viszonyt. A náci vezető sohasem mondott le Európa zsidó­talaní­tásáról. A magyar vezető a németek feketelistájára került. Túlélő volt, de a vessző­futást később nem kerülhette el.

Az olasz kapitulációval egy időben (1943. szeptember 9-én) tit­kos megállapodás született a magyarok és angolok között: amikor a nyugatiak a Balkánra érkeznek, Horthyék feltétel nélkül kapi­tulálnak. Ez a kikötés elriasztotta Kállayékat, miután az egész át­állási procedúrát a fasisztoid rendszer és a „történelmi” Magyar­ország át­men­tése érdekében vállalták. A kormányzó és miniszter­elnöke lelkén szárad a kiegyezés körüli huzavona, mert ők az időhúzásra játszottak, olyan helyzetben, amikor az idő nem nekik kedvezett, sőt minden elmulasztott perc az. átállás sikerét kockáz­tatta. Addig nem akarták bejelenteni a tárgyalásokat, még kevés­bé a megegyezést, amíg az angol­szászok katonai erői át nem lép­ték a magyar-jugoszláv határt. Nem mérték fel, hogy a románok­kal való rivalizálásban csak akkor számíthatnak a nyugatiak „ke­gyeire”, ha a leg­sürgő­sebben kézzel­fogható ered­ményeket tudnak felmutatni. 1944. de­cember 12-én Cordell Hull amerikai külügyi állam­titkár kijelen­tette: „Tisz­tá­ban kell lenniük azzal, hogy osz­tozni fognak annak a szörnyű vereségnek követ­kez­mé­nyei­ben, amelyet az egyesült nemzetek a németek számára előkészítenek.” (Köz­tudott, keled szomszédunk 1944. augusztus 23-i átállásukkal megelőzték Horthyékat.) Itt nemcsak arról volt szó, hogy lema­radtunk a románokkal való „versenyben”, hanem, hogy Románia nem egyszerűen kapitulált, hanem átállt, a szovjet hadsereg olda­lán részt vett hazánk felszabadításában és a német fasizmus meg­semmisítésében. Horthyék arra sohasem lettek volna képesek és hajlandók, hogy szövetségeseket cseréljenek, és tevőlegesen a né­metek ellen forduljanak. Ezt – igen későn és az utolsók között – a debreceni demokratikus kormány tette meg. Horthy abba a hely­zetbe navigálta az országot, amikor már csak a szégyenpadra ül­hetett a háború befeje­zése után. Magyar­ország akkor kerülhetett volna ki némi haszonnal a hábo­rúból, ha legalább semleges ma­rad. Ezt ugyan a németek nem tolerálták volna, és már 1941-ben megszállják az országot, de ez nem lehetett volna rosszabb, mint az, ami később, 1944. március 19-én történt. Még akkor is számít­hatott volna a nyugat rokon­szen­vére, ha az átállás 1944. október 15-én következik be. Mindezt elmulasz­tották, s ezért, bármennyire berzenkedik is a nemzeti jobboldal, maradtunk Hitler utol­só csatlósai. Ezért nem tartom sem ildomosnak, sem tudományos értékűnek, hogy utólag vitatják „egyesek” a párizsi békeszerző­dés igazságos voltát, jellemző a Horthy-Kállay vezetés dilettantiz­musára, hogy ez az illuzionista képzelgés csak akkor szűnt meg, amikor London és Washington tudomására hozta Bu­da­pestnek: miután Magyar­országot a szovjetek fogják felsza­badítani, a há­borúból való kilépés kérdésében hozzájuk kell fordulni. Egy vi­lág omlott össze Kállayban. (Ez a kijózanító figyelmeztetés kész­tette végül is az anti­kommunista horthystákat, hogy 1944 októ­berében Moszkvába küldjék megbízottaikat.) Amíg azonban ez a kikerülhetetlen felismerés eljutott a cselekvésig, hónapok teltek el, s a magyarságnak ezért az eléggé el nem ítélhető tétovázásért nagy árat kellett fizetnie. Sokan, a rendszerváltás történészei kö­zül – Horthyék becsületét védendő – a németek megszállásának szükségessége mellett érveltek, remélve, a Margarethe-terv meg­védi az országot a bolsevizmus veszélyével szemben. Kéri Kálmán, nyugalmazott tábornok, Antal József parlamentjének elhunyt, egy­kori képviselője kifejtette meg­győző­dését (ez implicite meg­felel a mai magyar pol­gár­ság egy része felfogásának is), miszerint ha­zánk szerepét a második világ­hábo­rúban pozitívan kell nekünk, valamint a nyugatnak értékelni, hiszen akkor mi az euró­pai civi­lizációt és (benne) a kereszténységet védelmeztük a barbár bolsevizmussal szem­ben. Ez esetben könnyen adódott a historizáló párhuzam Hunyadi János szerep­lésével. A kiérdemesült katona csak azt nem vette figyelembe, hogy minden olyan akció, mely a hitleri Német­országnak kedvezett, az emberiséget fenyegette.

Olaszország fegyverletétele után a nácik napirendre tűzték a Margarethe-terv végre­hajtását, mert el akarták kerülni a tálján példa megismétlését. Ezt meg­sejtve, Bethlen István 1944. február­jában javasolta a külön­béke meg­kötését Moszkvával. Kállay elve­tette barátja javaslatát, mert még nem látta elég erősnek a magyar had­se­re­get a németekkel való szembenállásra. Horthyék, rend­szerük védelme érdekében, egy intakt haderőt akartak fenntarta­ni az esetleges belső forradalmi erők féken tartására. Kállay még mindig az időhúzásra játszott, makacsul bízott a balkáni partra­szállásban, hiszen ez nemcsak Magyar­ország számára volt létkér­dés – vélte –, hanem egész Európa megmentését látta benne. Nyu­gat imamalom módjára az sulykolta: miután a szovjetek a Balkán meghódítására is törekszenek, elkerülhetetlen az angolszászok meg­előző dél-európai hadjárata. Ezt várták Horthyék megszál­lottan, mint a Messiást. A reménykedésnek kezdetben volt némi realitása, de – mint említettem – a latol­ga­tás­ban végül is priori­tást nyert a franciaországi (normandiai) terv, hiszen így hama­rabb kerültek szembe a németek nyugati erőivel.

Hitlerék bíztak abban, hogy a Magyar­ország ellen irányuló ka­tonai akció meg­old­ha­tó békés módon is. Nem számítottak komo­lyabb ellenállásra. A Margarethe-tervről Kállay­éknak már sejté­sük lehetett, hiszen a Burgen­land­ban történő nagy­szabású kato­nai felvonulás nem marad­hatott titokban. A kormányzó több né­met polgári és kato­nai veze­tőtől kért magya­rázatot, vala­mennyi meg­kérde­zett meg­nyug­tatta: az akció csak rutin­feladatok meg­ol­dását célozza. A kormányzó különben sem gondolt komo­lyan az ellen­állásra, mert ezt meg­bocsát­hatat­lannak tekin­tene olyan hely­zetben, amikor a szovjetek közeledtek Magyar­ország határaihoz.

1944. március 18-ára Hitler magához kérette klessheimi rezi­denciá­jába vazal­lusának kormány­zóját. A szűk magyar elit kö­rében fontol­gatták, hogyan reagáljanak a Führer meg­hívására. Meg­oszlottak a vélemények: egyesek a „szíves” vendég­látásról szóló üzenet vissza­utasítását, mások annak elfogadását ajánlot­ták. Féltették Horthy életét a teuton kalandortól, mások egy ésszerű meg­egyezést vártak a tárgya­lásoktól. A vissza­utasítás egy­értelmű lett volna az ellen­állással. Kállay és Csatay Lajos elle­nez­ték a találkozót, mert csapdát sejtettek benne. Horthy végül a ta­lálkozó mellett döntött, remélve, hogy személyesen kikövetelhe­ti Hitlertől a magyar csapatok kivo­nását a keleti frontról. Való­jában az „otrantói hős” gyáva volt ahhoz, hogy kon­fron­táljon a náci vezér követeléseivel szemben. A keleti fronton ragadt erőkre a kormány­zónak szüksége volt, mert közeledett a szovjet hadse­reg az ország határaihoz, és a Kárpátok magaslatai nem marad­hattak fedezetlenül. A „hathatós” védelem meg­szer­ve­zése végett építették ki az úgynevezett Árpád-vonalat, melyet áttörhetetlen védelmi rend­szernek hittek. Ám a szovjet tábornokok nem bíbe­lődtek a sáncrendszer át­töré­sével, hanem Románián keresztül, délről megkerülték. Hasonlóan, ahogy 1940-ben tették a németek a Maginot-vonal esetében. A kormány­fő ezt a kérdést alap­vető­nek tartotta, hogy a szovjet erőket vissza­tartsák a magyar hatá­roktól. A kommunista „rém” elhárítása minde­nek­felett! Horthy Miklós a delegáció élén, 1944. március 17-én indult Német­ország­ba, Ghyczy Jenő külügy-, Csatay Lajos hon­védelmi miniszter és Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke társaságában. (Horthyt aggasz­totta, hogy pénteki napon kellett útra kelniük, mert a ten­gerész­babona szerint ez a nap vészjósló volt a tenger utasai szá­mára. Ezért megvárták a péntek éjszakát, amikor a hajó harang­ja elütötte az éjfélt. Horthynak meg kellett szegnie ezt a szokást, ami féle­lem­mel töltötte el a kemény katonát.) A salzburgi pálya­udvaron Hitler kancellár, Ribbentrop külügyminiszter és Keitl, a német fegyveres erők fő­pa­rancs­noka fogadta. Feltűnt a kormány­zónak, hogy a Führer – utolsó talál­kozá­sukhoz, képest meg­öre­gedett, háta hajlottabb volt, arca gondterheltebb. Azonnal a vezér dolgozó­szobájába vonultak, ahol a vendéglátó nekitámadt ven­dégének. Hitler be­pana­szolta Horthynál az olasz árulást, és kije­lentette: „Nem tűrheti, hogy a háta mögött ismét árulás történjék. […] Olyan benyomásokat nyert, hogy Magyar­ország átáll az el­lenséghez.” Horthy színészkedett, felháborodottan tiltakozott az árulás vádja ellen: „Legyen szíves vegye tudomásul, Magyar­ország ezeréves történelme folyamán sohasem követett el árulást. Ha a helyzet és a körülmények fegyver­szünet kérésére kényszerí­tenének bennünket, akkor előtte nyíltan és őszintén a német kor­mányt informálnám.” (Ebben nem kételkedhetünk, hiszen 1944. október 15-én, amikor Horthy a fegyverszüneti proklamáció be­olvasására készült, előbb erről a német meg­bízottat, Veesenmayert értesítette.) A heves vita végén a Führer ki­jelen­tette: „Elhatároz­tam Magyar­ország katonai megszállását”. Horthy kirohant a szo­bából, Hitler utána futott. Három­szor ismétlődött meg ez a burleszkbe illő jelenet. Barátság­talanul, köszönés nélkül váltak el egy­mástól. Horthy valamelyest meg­nyu­go­dott, amikor a Führer kije­lentette: amint sikerül a németek számára megbízható kormányt létrehozni, azonnal kivonulnak.

A megállapodás lényege az volt, hogy ellenállásra nem kerül sor, Horthy Miklós továbbra is az ország kormányzója marad, új kormányt nevez ki, mely megfelel a németek várakozásainak, mely folytatja a németek oldalán a háborút, s jogosítványt kap arra, hogy az új helyzetnek megfelelő belpolitikát valósít meg. Va­lójában nem kevesebbről volt szó, minthogy Horthyék hallgató­lagos beleegyezése mellett totális fasizmust építenek ki Magyar­országon. A magyar különvonat haza­indulását szán­dé­kosan vissza­tartották, nyílt terepen késlel­tették (légiriadó ürügyével), hogy a németek be­vonulása Bu­da­pestre befejezett tények elé állítsa a kormányzót. Mire megérkezett a fővárosba, már nem volt tény­leges ura az országnak.

Amíg Horthy utolsó, személyes vitáját folytatta Hitlerrel, itthon a vezetők a feszült várakozás óráit élték. Szombathelyi vezérkari főnök még az ország felé tartó vonatról meg­táviratozta, hogy a bevonuló s az országot megszálló szövet­sége­sekkel szemben sem­miféle ellenállást ne tanúsítsanak. Ezzel megkönnyítették a Kállay-kor­mány helyzetét, mert elképzelhetetlen káoszt okoztak vol­na, ha akkor kell meg­szer­vez­niük a főváros felé közeledő németek feltartóztatását, amikor a kormány tudomá­sára jutott, miszerint Hitler meg akarja támadni Magyar­országul, ki védi meg akkor a keleti határokat? Ez a kérdés jobban foglalkoztatta Kállayékat, mint Hitler akciója. Számí­tottak arra, immár a németeknek kell feltartóztatni a nyugat felé törő bolse­vizmust. Hitler nem operett háborúnak gondolta, amikor kidolgozta a Margarethe-tervet. Az ország megszállásához igen komoly katonai erőket vonultattak fel: Belgrád felől három, Zágráb felől két hadosztályt, Bécs kör­zetéből két páncélos hadosztályt, Krakkó térségéből egy motori­zált hadosztályt irányítottak Magyar­ország felé. Ezek fel­tartózta­tása nem könnyű feladat elé állította volna a zömében sváb szár­mazású, illetve németbarát tábornokokat, akik eleve megtagad­ták az ellenállást. (Kállay a fejében megszületett „hamvába holt” gondolatokat maga is hamar elvetette.) Lehet-e meg­tagadni a ha­zaárulás bélyegét azoktól, akik így kiszolgáltatták az országot a náci őrületnek? (A Dunántúlon akadt egy alakulat, mely kísérle­tet tett az ellenállásra. Mondanom sem kell, nem sok eredménnyel.) A hazatért Horthy azonnal korona­tanácsot tartott. Ismertet­te a Klessheimben történteket, megköszönte Kállay szolgá­latait és elfogadta lemondását. Még két napig kellett várni, amíg a koro­natanács meg­állapodott az új miniszter­elnök személyében, akit a németek aztán tudomásul vettek. Kállay utódja Sztójay Döme tá­bornok, a Tanács­köztársaság Vörös Had­sere­gének egykori tisztje lett, aki kis­kaliberű, de arra alkalmas ember volt, hogy – pompeji katona módjára – fenntartások nélkül kiszolgálja a nácikat. Ez­zel megszűnt Kállay Miklós történelmi szerepe.

A volt miniszter­elnök ezek után a török időkből visszama­radt alagúton át a vár­palotába menekült, itt a török követ várta feleségével egyetemben. A követségre mentek, ahol menedékjo­got kaptak.

Az üldözött ex-kormányfő nyolc hónapig élvezte a követ ven­dégszeretetét. Mint memoárjaiban írja, megmentője megosztotta vele a rangjához méltatlan szűk lakást. A németek hamar tudo­mást szereztek Kállay búvóhelyéről, ezért vesztegzár alá vették az épületet. Lélek az ajtón se be, se ki! A külvilággal rádión, a kö­veten vagy a követség valamelyik személyzetén, ki- és becsem­pészett levelekkel tartotta a kap­cso­latot. Nem sokkal menekülé­se után levelet kapott Wínkelmann budapesti SS-parancs­noktól, akihez a belügyi rendészet tartozott, melyben felajánlotta, hogy védelmébe veszi. A török követ óva intette attól, hogy segítségét igénybe vegye. Az SS-tábornok javaslatát Kállay köszönettel el­hárította. Az ex-miniszter­elnök helyzete a török követségen elfo­gadható volt, de minden megváltozott, amikor német segítség­gel Szálasi Ferenc – nemzetvezetői minőségben – került hatalom­ra (1945. október 15-16.). A nácik naponta ostromolták a török kö­vetséget a volt kormányfő kiadatása céljából. Mindhiába. Amikor azonban Törökország hadat üzent Német­országnak, Hitlerék már nem voltak tekintettel a diplomáciai előírásokra. Először megis­mételték ajánlatukat Kállay védelmük alá helyezéséről. Amikor azonban Kállay újólag vissza­utasította, a németek radikálisabb lé­pésekre határozták el magukat. November 18-án maguk­hoz ké­rették a török követet és ultimátumot nyújtottak át neki: amennyiben 19-én Kállay önként nem hagyja el az épületet, rendőri be­avatkozással fogják onnan kiemelni. Ezért az egykori miniszt­erelnök – hogy megkímélje a török követet a kellemet­lenségektől –, kiadta magát Winkelmannak.

Kállayt, immár fogolyként a Belügyminisztériumba vitték, majd onnan a Margit körúti fogházba, oda, ahová korábban ő küldte a baloldali (jobbára kommunista) letartóz­tatottakat. Itt két hétig tartották fogva, ezután zsúfolt tehergépkocsin Sopron­kőhidára került. Egy nagyobb teremben helyezték el, Kánya Kál­mán, egykori horthysta külügy­miniszter, Töreky Géza, a Kúria el­nöke, Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke, Jungerth-Arnótthy Mihály, a Sztójay-kormány kül­ügy­minisz­ter-helyettese, Hennyei Gusztáv, a Lakatos-kormány kül­ügy­minisztere, nagybaczoni Nagy Vilmos, volt honvédelmi miniszter, Esterházy Móric gróf és Mindszenty József püspök társaságában. Innen Maut­hausenbe, az egyik leghírhedtebb német koncentrációs táborba kerültek. Két hónap sem telt el, s máris elindultak egy másik halál­lágerbe, Dachauba. Itt találkozott – többek között – Leon Blummal, a francia jobbol­dali szociál­demokrácia egyik hírneves vezérével, valamint Mar­tin Niemöller anti­fasiszta evangélikus lelkésszel. Még arra sem volt idejük, hogy a táborban meg­mele­ged­jenek, máris indultak tovább Nieder­dorfba, ahol felszabadultak. Az amerikaiak május első napjaiban Capri olasz szigetre vitték a társaságot. A felsza­badított foglyokkal jól bántak, de Kállay nehezményezte, hogy őt, az egykori rabot és miniszter­elnököt közöm­bösen kezelték. Azt is észre kellett vennie, hogy minden előzékenységük elle­nére fo­golynak tekintették, hazáját pedig ellenséges, legyőzött ország­nak. Nyilván a győztes hatalmak még nem döntötték el, Kállayt, a politikust a legyőzőttek mely kategóriájába kell besorolniuk. Saját sorsát sem tartotta megnyugtatóan rendezettnek, de a meg­rögzött anti­bolsevistát nyug­talaní­totta az is, hogy a második vi­lág­háború leg­nagyobb haszon­élvezője a Szovjet­unió lesz. A Horthy-rendszer sorsát féltette a Szovjet­unió közelségétől és „meg­szálló” tevékenységétől. Elismerte, hogy a második világ­háború­ért Hitler a felelős, de ebben – vélte – a németek szövetségese volt a Szovjet­unió. Nála Horthy háborús felelőssége fel sem merült, bukásából, a nagy háború tanulságaiból nem tanult. Az egyko­ri kormányzót, megrögzötten, Magyar­ország leg­újabb­kori törté­nelme legnagyobb alakjának tekintette. Hátralévő életét ezekre a politikai-ideológiai panelekre építette, ezek szabták meg maga­tartását, látás­módját. Kállay Miklós amnéziája súlyosabbnak bi­zonyult, mint a Bourbonoké.

Kállay Miklós, immár „szabad” emberként, 1945 tavaszától 1953 teléig Olasz­országban élt és emlékiratain dolgozott. Ezt kö­vetően New Yorkba költözött. Az ex-miniszter­elnök kormány­fői minőségében annyira bedolgozta magát a politikába, hogy az emigrációban sem foglalkozott mással. Bekapcsolódott az ame­rikai (USA) és a kanadai magyar emigránsok életébe: járta a kon­tinens országait, és ahol magyar kolóniák voltak, előadásokat tartott politikai kérdésekről, de termékeny volt, mint közíró is. Számtalan cikket írt, melyeket külön kötetben is kiadott. Termé­szetesen elsősorban a magyar problémák foglalkoztatták, hazája korábbi és aktuális kül- valamint belpolitikai történései, azokat feszegette, boncolgatta, védelmezte, a maga nézőpontja alapján. Az amerikai kormány megbízásából dél-amerikai körutat tett a magyarok körében.

Röviddel nyolcvanadik születésnapja előtt halt meg, 1967. ja­nuár 14-én New Yorkban. Temetésén számos amerikai közéleti személyiség és magyar emigráns jelent meg. Varga Béla pápai prelátus búcsúztatta. 1988 márciusában átszállították Rómába, ahol a Magyar Máltai Lovagrend sírboltjában helyezték el. Később, a rend­szer­váltás után felvetődött hazahozatala is. Személyét a mai elit a horthysta rendszer megmentésére tett kísérletei miatt nagy becsben tartja.

Kállay Miklós ex-miniszter­elnök pragmatikus politikus volt. Elméleti kérdésekkel ritkán foglalkozott. Erre nem volt elen­gedhetetlenül szüksége, mert a teoretikus kér­dé­sek iránt fogé­konyabb barátai, tanácsadói helyette ezt megtették. Láttuk, te­vé­keny­sé­gü­ket nem koronázta siker. Ars poeticájának tartotta a korára alkalmazott „szegedi gondolatot”. Olyan sztereotípiákat épített be egész elméleti szisztémájába, melyek ideológiai tekin­tetben az eklektikus horthyzmus kon­zisztens elemei voltak: a ke­resz­tény vallás dogmatikája, a nacionalizmus, a militarista irre­dentizmus, a magyarság kárpát-medencei szupremáciája, az anti­kommu­nizmus, a szovjet­ellenesség. Politiká­jának ezek voltak a tartópillérei. Már ő is használta azt a divatos szólamot, miszerint a hitlerizmus és sztálinizmus egy gyökérből fakadó terrorizmus. Arra még nem volt példa a történelemben – mondta –, hogy „két olyan dogmatikus ideológia szövet­kez­zék és kooperáljon, mint amilyen a német nemzetiszocializmus és az orosz bolseviz­mus, ha még annyira hasonlítottak is egymáshoz. […] Meggyőződésem, hogy ez a két vadállati kegyetlenség nem habozott volna átven­ni egymás rendszerét.” Kállay Miklós – nem lévén teoretikus vé­nája – nem vette azt a fáradságot, hogy szociológiai-polito­lógusi kutató­munkát végezzen tézisei alátámasztására. Nem tanulmá­nyozta azokat a társadalmi okokat, melyek szülték a fasizmust, bolsevizmust, nem vizsgálta e jelen­ségek osztályalapjait, históri­ai céljait. Csupán – mellőzve a tudományos módszereket – felüle­tes, gyakorlati célokat szolgáló megállapításokat tett, formális ele­meket hason­lított össze és azonosított, propagandisztikus szándé­kokkal. Sok eredetiséget nem lelhetünk fel kinyilatkoztatásaiban.

Ami Magyar­ország részvételét illeti a második világháború­ban, szépít és nacio­nalista-nemzeti – mint láttuk – egyúttal egye­temes célokkal leplezi fasiszta-impe­rialista jellegű háborújukat. Itt lehetősége van historizálni, mert arról akarja a magyar­ságot és a nyugatot meggyőzni, hogy a honvédség az európai és keresztény kultúrát óvta meg a nemzeti­szocializmus, valamint a bolse­vizmus barbariz­musával szemben – mint tették azt legjobbjaink a közép­korban, nem­egyszer. Ugyan­akkor felmenti Horthyt a háborús fe­lelősség alól. Arról nem szól, hogy Horthy erőltette a németek­nél a háborúba történő belépést, amikor tudomására jutott, hogy a Barbarossa-tervben Hitler nem számolt Magyar­ország azonna­li részvételével. Féltette Erdély és a még vissza nem csatolt egy­kori „magyar” területek jövőbeni sorsát. A kormányzó ugyan­is tisztában volt azzal, hogy amennyiben ezt a háborút a németek nyerik meg, Erdély vagy annak nagyobb része azé lesz, aki a hitlerizmus győzelme érdekében nagyobb anyagi és emberi áldoza­tot hozott. A háború kitörésekor még nem gondol­tak arra, hogy a németek esetleg alulmaradhatnak. Ne feledjük, amikor Hitler meg­tá­madta a Szovjet­uniót, Európa nagy része felett horogke­resztes zászló lobogott. Még élt a vallásos tisztelet a német had­sereg iránt. Moszkvának, majd Sztálingrádnak kel­lett jönnie ah­hoz, hogy Kállay hangot változtasson: „Nem az én kis hazám in­dította meg ezt a háborút. Nem is volt számottevő résztvevője. A háború alatt a személyes szabadságnak, a humanitásnak kis szi­gete volt a náci tengerben.” A mondat nem egyszerűen valótlan­ság, de azt a tisztességtelen szándékot is tartalmazza, miszerint mi mindig betartottuk a genfi egyezmény passzusait. Hallgat arról, hogy a hazánknak nevezett kis szigeten milyen kegyetlen módon üldözték a nyomorúság, a háború súlyos következményei ellen tiltakozó baloldalt. Antifasiszta és háborúellenes nemzeti össze­fogás helyett változatlanul alkalmazták az 1921/III-as gyilkos tör­vényt. A miniszter­elnök nem dicsekszik azokkal a borzalmas há­borús bűnökkel sem, melyeket Horthyék elkövettek Újvidéken és a megszállt Ukrajnában. Ezek elhallgatása nagy­mér­tékben rontja a magyar média és a miniszter­elnök szavahihetőségét, politikus­emberi hitelét. Kállay semmit sem tanult Trianonból. Ha burkol­tabban is, de nem enged a Kárpát-medencében mindenáron ér­vényesítendő magyar szupremáciából, az integer, történelmi Magyar­ország anakronisztikus, irreális, nagy­hatalmi ideájából. Mint fejtegeti: a széthulló Monarchia utódállamainak nem volt nem­zeti önállóságuk és történelmük, mint nekünk. „Meg kell őriz­nünk Magyar­ország önállóságát, függet­lenségét, szabadságát.” A zsidókérdésben ellene van az End­lösungnak (népirtás), „annyit követelünk tőlük (mármint az izraelitáktól – H. S.), ami nem mond ellent a hagyo­mányos humanizmusnak”. Csakis gazdasá­gi szankciókra hajlandó – főleg a föld­birtok-politika terén. Kál­lay, ha nem is a teljes magyar zsidóságot, de annak elitjét – mint az uralkodó osztály részét – befogadta. Miniszter­elnöksége ide­jén a német presszió miatt beszédeiben tengelybarát, anti­kommunista, anti­szemita kitételeket használt.

Kállay Miklóst sokan idealizálják. A jobbközép és a konzer­vatív nemzeti oldal – kiugrási kísérletei miatt – méltánytalanul a progresszió soraiba emeli, pedig szánalmas, ügyetlen és sikertelen erő­feszítései a háborúból való kilépés céljából, nem egy demok­ratikus (akár polgári alapú is) rendszer megteremtését, hanem a fennálló negyed­százados fasisztoid ellenforradalmi rezsim meg­mentését, sőt konszolidálását szolgálta. Ő – mutatis mutandis – barátjának és példaképének, Bethlen Istvánnak, a Horthy-rendszer egykori stabilizátorának útját kívánta járni, annak tehetsé­ge nélkül. Ám nem­csak dilettantizmusa játszott szerepet abban, hogy eljátszotta a lehetőségeket. A nagy­birtok-nagytőke embere volt, aki kényesen ügyelt arra, hogy ne hazardírozza el urai pén­zét, hanem olyan egyezségre lépjen az ellenséggel, mellyel kielé­gítheti barátait. Mivel az erőviszonyok s a háború kilátásai nem neki kedveztek, olyan alkut már nem köthetett, amivel kimenthe­ti az országot a bűnös oldalnak kijáró következményekből. Miu­tán a szovjet hadsereg hamarabb érkezett a magyar határokhoz, mint a nyugat erői, Szovjet­unióval kellett volna mielőbb felven­nie a kapcsolatot, s ezzel pár­huza­mosan a magyar honvéd­séget a németek ellen fordítani. Egy magyar katonai ellenállás a szov­jet had­sereg pozícióit erősí­tette volna meg, követ­kezés­képpen a német oldalt gyengí­tette volna, s ez azt is jelenthette, hogy szá­munkra a háború hamarabb ér véget. Az sem lehetetlen, hogy a szovjet erők gyorsabb előrehaladása a nyilaskeresztesek regná­lásától kíméli meg az országot. Ez a körülmény sok százezer em­ber életét és az anyagi javak kimondhatatlan értékét menthette volna meg. A Vörös Hadsereg már olyan közel volt hazánk hatá­raihoz, hogy a várható német erőfölényt Hitler nem sokáig tud­ta volna kamatoztatni. Párizsban ezért egy piros pontot adomá­nyoztak vol­na Magyar­országnak. Ez természetesen nem azt jelen­ti, hogy a győzteseknek kijáró ováció­val fogadnak bennünket, de valamelyest csökkenthettük volna háborús bű­nein­ket. Ennélfogva Magyar­ország imázsa nem süllyed olyan mélypontra, s minden bi­zonnyal a trianoni szankciók területi következményei is eny­hébbek lettek volna. Ma divat az elit körében siránkozni Trianon és Párizs miatt, s „ellenségeinket” okolni min­den gyászos követ­kezményért, pedig az elhalasztott lehetőségek miatt kellene bús­lakodni. És a kihasználatlanul hagyott esélyek miatt nem a nyu­gatot, nem a Szovjet­uniót kellene elmarasztalnunk, hanem önma­gunkat. Ha már egyszer oly szeren­csétlenül léptünk be a hábo­rúba, legalább a kilépést kellett volna szeren­csé­sebben megolda­ni. Mint tette ezt a magyar arisztokratikus elit állal annyira lené­zett Románia. Horthy és Kállay beteges nép­gyűlölete, félelme a külső és belső baloldali irányzatoktól megbénította a döntéshozó­kat. Nagy balszerencsénk, hogy ugyanaz az elit, mely félt a nép­től, a legkíméletlenebb terrorral kötötte gúzsba annak képviselő­it, a vészhelyzetben sem volt hajlandó együttműködésre a közös ellenséggel szemben. Ezzel Kállayék véglegessé tették saját ve­reségüket. Ide vezetett osztályönzésük, osztály­gyűlöletük, me­lyeken a legkritikusabb helyzetben sem tudtak felülemelkedni.

Kállaynak nincs helye a magyar hősök és hazafiak panteonjában.

Szabolcsi Miksa

(1857-1915)

Talán nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy Szabolcsi Miksa korá­nak egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb publicistája volt. írói hagyatékát a szerényebbek 50, a nagyvonalúbbak 100 kötet­re becsülik. Harminchárom esztendős zsurnalisztikái pályája so­rán 20 nagyobb munkát – jórészt útirajzot –, s mintegy 3000 rövidebb-hosszabb cikket, értekezést írt. Mindezt feltárni, szelektálni, érdeme szerint elbírálni és koncepcióját summázni az irodalom­történet dolga, s őszintén valljuk be: res­tan­ciája is. (Méltánytalan­ságnak tartjuk, hogy nevéről lexikonjaink említést sem tesznek.) E rövid tanulmány keretében első ízben kíséreljük meg a rendkívül produktív életmű néhány mozzanatának elemzését. Hangsúlyoz­ni kívánjuk: nem törekszünk teljességre, mert erre csak egy vas­kosabb biográfia lesz képes, mely az író komplex, sokoldalú, bár azonos cél felé igyekvő tevékenységét összegezné. Ezúttal „csu­pán” arra vállal­kozhatunk, hogy publicisztikájának, gyakorlati küzdelmeinek politikai jellegű vonatkozásait derítsük fel és tárjuk a mai nemzedék elé, kiin­dulva abból a meg­győző­désből, misze­rint Szabolcsi Miksa ez irányú munkássága – ellentmondásaival és prob­lé­máival együtt is – része a magyar progressziónak. Ré­sze, hiszen az anti­szemi­tizmus ellen, a zsidóság tényleges egyen­jogúsításáért és asszimilálódásáért folytatott meg­al­ku­vás nélkü­li bátor harcaival nem kis szerepet játszott az országban élő izra­eliták magyar nemzeti tudatának fejlesztésében.

Jeles publicistánk, a sajátosan bonyolult hazai viszonyok szü­lötte. Tetteit meg­érteni és magyarázni csakis e speciális és igen szövevényes helyzet alapján lehet.

Szabolcsi, eredeti nevén Weinstein Miksa, 1857. augusztus 17-én szü­le­tett, a Szabolcs-megyei Nyírtúrán. Apja, Weinstein Lipót, egy­szerű gaz­dál­ko­dó volt, aki hajnaltól napestig túrta a földet, hogy népes családját eltarthassa. A jám­bor anya hamar elégett a gya­kori szülések és a lélekölő robot következtében. Miksát, 12 gyer­mek közül a legkisebb fiút, rabbinak szánták, mert környezetében igen korán fel­tűnt intelligenciájával, s mert egy vallásos, szegény falusi ifjú számára a papi hivatás ak­kor a legszebb perspektívá­nak ígérkezett. Miksa hazafias koncepciója családi ha­gyo­mányok­ban gyökerezett: az apa 1848-ban önként jelentkezett a szabolcsi őr­seregbe. Hitte, hogy a szabadságharc győzelme esetén a zsidó­ság is felemelkedhetik a teljes jogú magyar állampolgárok sorai­ba. Ám nem csak a reményt, de a csalódást is átplántálta utódaiba.

A gyermek alig ötéves, máris a túrái chéder tanulója. Eb­ben az alsófokú fele­ke­zeti iskolában – mely előkészítője volt a jesivának – kötött tanterv nélkül gyömö­szölték az éretlen, de fo­gékony fejekbe Mózes öt könyvének tanításait. Kilencévesen a kemecsei jesivába került. Itt hosszú éveken át sulykolták belé a zsidó vallás „örök” és „abszolút” törvényeit, a talmudot, vala­mint egyéb teológiai tudnivalókat. Kemecsét elhagyva Újfehér-tó, Ermihályfalva, Püspökladány és Vác iskoláit látogatta lanka­datlan szorgalommal, s ez idő alatt jelentős talmud-ismeretekre tett szert. 18 éves koráig éhező, ország­járó „vándor­apostol”, majd zsebében Kayserling, kora hírneves rabbijának ajánló sorai­val, előbb Wahrmann Mórnál, később Horn Edééknél, illetve Fried Lajoséknál volt házitanító. A rendkívül nyug­hatatlan, tempera­mentumos ifjú nem elégedett meg a jesivák által nyújtott szűk, jó­részt a hebraisztika területére korlátozódó ismeretekkel, hanem a modern világi tudo­mányok­ban is állandóan képezte magát, miál­tal széles látókörre és műveltségre tett szert. A gazdag zsidó csa­ládoknál eltöltött évek nagy hatással voltak a fiatalember fejlődé­sének irányára: vallásosságán túl e polgári liberális befolyások de­terminálták politikai arculatának alakulását.

Gyermekkorának első évtizede a kiegyezés előtti időszakra esett, amikor az ezer­szer elátkozott ferenjózsefi önkényuralom a magyarnál és az ország területén élő nem­ze­tiségeknél már csak a zsidót nyomta el kíméletlenebbül. Az anyatejjel szívta ma­gába az évezredek óta üldözöttek kisebbségi komplexusát, a megalázottság keser­érzé­sét. Számára csak az ősi vallás nyújtott reményt, vigasztalást és menekvést. A ki­egye­zés után megszületett az iz­raelitákat egyenjogúsító, úgynevezett 1867. XVII. törvény­cikk.

Az emancipáció osztatlan örömet okozott az érdekeltek köré­ben, de hamarosan tapasztalniuk kellett, hogy a hosszú századok során megkövesedett, s szinte testa­men­tum­ként öröklődő vallási, valamint faji előítéletek minduntalan keresztezték az idő diktálta felsőbb rendelkezéseket. A zsidó „zsidó” maradt, számkivetett, másod­rendű polgár, s jóllehet a gazdasági életben érvényesül­hetett a maga tehetsége és tőkéje szerint – létjogosultságáért na­ponta kellett megküzdenie. A dualizmusban, ahol a politikai ve­zető szerep a több­ségében anti­szemita nagy­birto­kosság kezében volt, ahol a közigazgatás helyi funkcióit a zsidó­faló dzsentri mo­nopolizálta és privilegizálta – ott nem is lehetett másként. Kide­rült: a történelmileg kialakult érzelmeket csak egy nagyobb táv­lat képes megváltoztatni, kiváltképp akkor, ha a retrográd irány­zatok felülről kapnak ösztönzést.

Weinstein Miksa vándorlásai során úton-útfélen beleütközött e megalázó, emberi voltát sértő, önérzetét megcsúfoló ellenállás­ba. Másokat ez elkeseríthetett, belső emig­rációba, „lelki gettóba” kergethetett, de őt nem. Ebben az időben és helyzetben hatá­roz­ta el, hogy életét a zsidóság felszabadítása ügyének szenteli. Kez­detben úgy látszott, teljesíti apja akaratát és rabbi lesz. Azt remél­te, ilyen minőségben is betöltheti hivatását. 1877-ben beiratkozott az éppen akkor alakult Rabbiképző Intézetbe, de kitartásából csak egy szemeszterre futotta. Az örök vándorláshoz szokott ifjú szá­mára szűknek bizonyultak az iskolapadok, bár dr. Neumann Ede fényes jövőt jósolt a tehetséges jelöltnek. Weinstein ismét vándo­rolt, ismerkedett az ország zsidóságával, összeköttetésbe lépett gazdag és befolyásos emberekkel. Látóköre egyre bővült. Ha­mar rájött arra, hogy fő fegyvere nem a szó, hanem a toll. Elsze­gődött a Debreceni Ellenőrhöz. Cikkei még nagyon magukon vi­selték a próbálkozás jegyeit, ám dinamizmusuk, logikájuk sejtet­ni engedték az ígéretes toll­forgatót. Az anti­szemita agitáció or­szág­szerte fokozódott, s ez az izzó atmoszféra érlelte Weinsteint harcos publicistává.

A dualizmus egész periódusában az 1882-1883-as tiszaeszlári vérvád során érte el csúcs­pontját a magyar­országi zsidó­ellenes kampány. Ez a tragikus per határ­kőt jelen­tett Weinstein Miksa életében: felfelé ívelő pályája voltaképpen ekkor kezdődött. Neve méltán vált ismertté világszerte. E rosszindulatú középkori rága­lommal szem­ben folytatott harca hozta felszínre a benne rejlő ha­tal­mas szenve­délyeket és ener­giákat, melyeket a babona leleple­zésének, valamint ártal­matlan­ná tételének szolgá­latá­ba állított. A „szenzáció” kirobbanásának hallatára sietve hagyta el Debre­cent – ezt az esemény­telen, dermedt paraszt­várost –, hogy köz­vetlen közelségből küzdhessen a faji előítéletek veszélyes meg­nyilvánulásai ellen. Kettős funkciót látott el: nyomozott és tudó­sított. Az utóbbit megbízásból, az elsőt magánszorgalomból tet­te. Egy meg­szállott szívósságával, fanatizmusával, fáradhatatlan­ságával és bátorságával kutatott a vád állításait cáfoló ellenérvek után. Magánnyomozói minőségében rövidesen a védelem egyik kulcsemberévé vált. E téren szerzett érdemei nem kisebbek Eötvös Károlyénál, jóllehet kevésbé látványosak, hiszen ő mindig a hát­térben maradt. Az általa prezentált anyag nélkülözhetetlen volt az. ügyvédi közösség számára. Bogdányi Mór, az Egyenlőség szer­kesz­tője és tulajdonosa felismerte Weinsteinben a tehetséges publicistát, ezért megbízta őt a lap olvasóinak rendszeres tájé­kozta­tásával. A helyi közigazgatás túlkapásai miatt írt éles hangú cik­kei arra kész­tették Mezei Ernő képviselőt, hogy a főispánok, járás­bírók, jegyzők, csend­biztosok érdekében interpellációt nyújtson be Pauler Tivadar igazság­ügy-miniszternek: miért nem indít sajtó­pert az Egyenlőség ellen? Pauler ígéretet tett az ügy kivizsgálásá­ra – ennél több azonban nem történt. Weinstein írásai nagy feltű­nést keltettek, olyannyira, hogy nemcsak az Egyenlőség, de a Pester Lloyd, valamint a Freie Presse is átvette színes, harcos – a puszta tény­közlésen mindig túlmutató – hír­adásait. Sőt: az európai sajtó nagy része, ugyancsak az ő tudósításai alapján informálta olvasóit az eseményekről. Ebben az időben vette fel a Szabolcsi nevet. Leg­nagyobb bravúrja az úgynevezett hullaúsztatás meséjének kibo­gozása volt. Meglátogatta szeklencei otthonában az ideiglenesen szabadlábra helyezett Herskó Dávidot – aki a vád szerint som­más fizetség ellenében elvállalta egy idegen női tetem leúsztatását a Tiszán, a nyomozás félrevezetése céljából s rávette arra, hogy a hatóság képviselője előtt diktálja jegyzőkönyvbe hamis vallomása létrejöttének felettébb gyanús körülményeit. (Hreskót fizikai kényszer alkalmazásával vették rá hírhedt „beismerésé­nek” megtételére.) A tutajos kezdetben hallani sem akart erről, mert Bary vizsgálóbíró – fecsegése esetén –, „örök börtönnel” fe­nyegette meg, de Szabolcsinak sikerült meggyőznie a nyilatko­zat fontosságáról és szükségességéről. A jegyzőkönyv a későb­biek során, hatékony fegyvernek bizonyult a védelem kezében. Az ő kezde­ménye­zésére keresték fel a perbe­fogottak hozzá­tarto­zói Pauler Tivadart, hogy megsürgessék a tárgyalás időpontjának kitűzését. E találkozás alkal­mával újság­íróink még a nagy­hatal­mú igazságügy-miniszterrel is vitába szállt, amikor az nem von­ta kétségbe a feudális miliőbe kívánkozó vérvád valószínűségét.

Szabolcsi jelenléte és tevékenysége egyre kínosabb lett Baryék számára. Ezért „isme­retlen” tettesek – alvilági szisztémák alap­ján – késsel súlyosan megsebesítették. Ám nem sikerült elhall­gattatni: többhetes kórházi ápolás után felépült, s harcát ott foly­tatta, ahol a merénylet előtt abbahagyta. A fenti gengszterhis­tória igazolja, hogy Baryék a maguk módján kellően értékelték Szabolcsi buzgólkodását. A vizsgálóbíró hátrahagyott emlékira­taiban a per eltussolása spiritus rektorának nevezte, s azt állítot­ta: Eötvös ötletei tulajdonképpen a zsidó újságírótól származtak. Ha van is ebben némi túlzás, annyi bizonyos, a merész és szem­füles magánnyomozó-tudósító szerepe ebben az időben jelentő­sebb volt, mint amennyire ez Eötvös Károly Nagy per című köny­véből kiderül. Szabolcsi – a vád szándékait kontrakarírozó tevé­keny­sé­gé­nek fontosságát csak megerősíti az a tény, hogy a vizs­gálóbíró még letartóztatásának gondolatával is foglalkozott, de tervét nem merte keresztülvinni. S ha a védelem végül győze­lem­mel, vagyis a felmentő ítélet kiküzdésével zárta a bírósági pro­cesszust – ez nem kis részben Szabolcsi Miksa eredményes mun­kálkodásának volt köszön­hető.

Szerény cikkünk nem tekintheti feladatának az Egyenlőség című lap törté­ne­tének megírását. Ha azonban Szabolcsi Miksa tevé­kenységéről szólunk, nem hall­gat­hatunk az újságról, melyet év­tizedeken át szerkesztett, s melynek hasábjain keresztül fejtette ki gondolatait, politikai koncepcióját.

A lap 1882. november 5-én jelent meg első ízben Bogdányi Mór, az anti­szemitává lett Függetlenség egykori munka­társának irányítása mellett. Célja volt stabil közvéleményt és széles fórumot te­remteni a tiszaeszlári rágalomhadjárattal, vala­mint az azt kísé­rő országos hecckampánnyal szemben. Az újság csaknem teljes terje­delemben a vérváddal foglalkozott s azonnal elszürkült, el­vesztette funkcióját, mihelyt a világszenzációvá dagadt ügy lezá­rult. Már-már tartani kellett attól, hogy – idény­jellegéhez illően – kimúlik, amikor Szabolcsi Miksa vette pártfogásába. 1884-1886-ban szerkesztői, 1886-tól tulajdonosszerkesztői minőségben állt az Egyen­lőség élén. A vezetésben bekövetkezett változás és sze­mélyesére a lap rene­szán­szát jelen­tette, hiszen ezt megelőzőleg az eredeti 3000 előfizetőből mindössze 93 tartott ki. „A lap hal­va volt, csak még eltemetve nem” – mondotta Szabolcsi, midőn vállal­kozott az Egyenlőség feltámasztásának merész feladatára. A publicista külső szövetségeseket keresett magának, akik bátorították és erkölcsileg támogatták törekvéseit. Ebbéli szándékában nyílt levelet írt Eötvös Károlynak, egykori tisza­eszlári harcostár­sa mik s afelől faggatta, mi a véleménye lépéséről? Eötvös ezt az eseményt őszinte örömmel üdvözölte és ajánlotta: az újság küzd­jön azért, hogy a hazai zsidóság maradjon hű mind vallásához, mind magyarságához. Ez a tanács – mint látni fogjuk – pontosan megfelelt Szabolcsi Miksa elgondolásainak is.

Meglepően gyorsan szaporodott az olvasók és előfizetők szá­ma, jelezvén a lap népszerűségének újraéledését. Mindez azért következhetett be, mert az Egyen­lőség a hazai zsidó­polgárság és kis­polgárság társadalmi, valamint kulturális igényeinek, törek­véseinek szószólója lett.

A lap 1898. október 23-tól már kifejezetten politikai jellegű kér­désekkel is foglal­kozott, miután – az akkor fennálló magyar saj­tótörvény követelményeinek meg­felelően – Szabolcsi letétbe he­lyezte az előírt 10 000 forintos kauciót.

Az Egyenlőség zsidó­centrikus újság volt, mely elsősorban, sőt: nyugodtan állíthatjuk, kizárólag az izraeliták sorsproblémáit fe­szegette a polgári liberalizmus aspektusából. Harcos hangnemet ütött meg, ha az antiszemitizmus ellen küzdött, de a mindenkori kabinettel szemben a fenntartás nélküli lojalitás álláspontjára he­lyez­kedett. Tette ezt egyrészt azért, mert a magyar izraeliták hely­zetének megjavítását nem valamiféle tömegmozgalomtól, hanem csakis a kormányzat kegyétől várta, s a tényleges egyenjogúsá­got a „szabadelvű” miniszterek, politikusok iránti hűség napon­kénti hangoztatásával kívánta kiérdemelni, másrészt azért, mert a dolgozók szociális elége­det­len­ségével s a zsidóellenes irányza­tok fenyegetőzéseivel szemben, az állam­hatalomtól remélt kel­lő védelmet.

Az újság harcba szállt a klerikalizmus antiszemita hangulat­keltésével. Ugyanez okból elítélte a keresz­tény­szocia­lizmust is, ha már a két „munkás­mozga­lomról” (ke­resz­tény­szocia­lista valamint marxista-szocialista) esett szó, inkább a szociál­demok­ratiz­mussal „rokon­szen­vezett”, mint olyannal, mely a felekezeti egyenlőség zászló­hordozója. Polgári lap lévén természetesen elmarasztal­ta a marxizmus anti­kapitaliz­musát. Egyik cikkében Fleischmcmn Sándor az alábbiakat írta: „A politikai életben két szélsőség van, a klérus és a szociál­demokrácia.” Ez a kétfrontos harc pontosan megfelelt a zsidó polgárság politikai-gazdasági érdekeinek. Be­látjuk, nem volt könnyű feladat egyszerre megbirkózni a felsők antiszemitizmusával és az alsók anti­kapitalizmusával. Ilyen had­állásokból aligha lehetett igazi szövetségesekre szert tenni a dua­lista Magyar­országon.

Az Egyenlőség magyar nyelvű és érzelmű zsidó irodalmat te­remtett, ápolta a magyar nyelvet, a magyar és zsidó kulturális hagyományokat. Szabolcsi Miksa elő­szeretettel, szakmai félté­kenység nélkül karolta fel a tehetséges írókat, költőket, s alkotá­saik számára mindig biztosított helyet a lap hasábjain, feltéve, ha azok kiállták igényes kritikájának próbáját. E lapnál kezdte meg irodalmi pályafutását Makai Emil, Kóbor Tamás, Palágyi Lajos, Igno­tus (Veigelsberg) Hugó. Az újságban sok írás látott napvilágot Kiss József, Gábor Andor, Szép Ernő, Eötvös Károly, Acsády Ignác, Mikszáth Kálmán, Vázsonyi Vilmos tollából. Szabolcsi Miksának csak­nem minden számban jelent meg egy-egy cikke, nem ritkán több is. Hosszabb lélegzetű útirajzait (Olasz zsidók között, Német zsidók kö­zött, Utazás a Szentföldön stb.) először lapjában tette közzé, s azok csak később nyertek könyvalakot, ha egyáltalán eljutottak odá­ig. E kulturális misszión túl nagy érdeme volt az Egyenlőségnek, hogy élére állt az izraeliták egyen­jogú­ságáért és asszi­miláló­dásáért folytatott több évtizedes, de nem eredménytelen küzdelem­nek. (Csupán zárójelben s a lap történetének folytonossága ked­véért jegyezzük meg: a szer­kesz­tő­tulajdonos halála után fia, Lajos vette át az újság vezetését, aki a meg­vál­to­zott politikai szituá­cióban is igyekezett apja nyomdokaiban megmaradni.)

Szabolcsi Miksa koncepciójában a magyarrá válás törekvése párosult a polgári liberalizmus sajátosan zsidó­központú válfajá­val. Noha szegény sorsú szülőktől szár­ma­zott, neveltetése, környezetének hatása, valamint vallásossága megakadályozta abban, hogy radikális irányzatok felé tájékozódjon. Elgondolásai, me­lyek nem voltak ugyan mentesek az ellentmondásoktól és illúzi­óktól, de melyek végső soron a magyar társadalom talaján, osz­tálya szükségleteiből nőttek ki – eszmeileg sok rokon vonást mu­tatnak a Lessing-Mendelssohn féle irányzattal. (Asszimilálódás, liberalizmus, vallási türelem, humanizmus stb.) Annak a gazda­godni vágyó zsidóságnak lett kép­viselője, mely a felülről megal­kotott szabadelvű reformok útján kívánta politikai és ökonómiai pozícióit megszilárdítani.

Még zsenge a magyar ipari kapitalizmus. Óvatosan meghú­zódik a „szabadelvű” kormányok árnyékában. Inkább megelég­szik a szerény állami támogatással, semmint, hogy nyíltan harc­ba szálljon a félfeudális renddel, s a nagybirtokos hatalmasságok­kal. (Ha szembeszegülne a nemességgel, kire támaszkodna? Arra a népre talán, melytől legalább annyira fél, mint a magyar törté­nelmi osztály?) Szabolcsi ezt a kormány, illetve kormánypárt felé tanúsított kritikában bizalmat így fogalmazta meg: a zsidóság zöme a kormánypárttal tart, mert neki köszönhető a haladás, jó­lét, erőbiztonság. Ha más irányzat kerülne hatalomra, ellenzékbe vonulna. A jeles publicista ezúttal áldozatul esett a tiszakálmáni szabadelvűség illúziójának. Néhány „filoszemita” megnyilatko­zás elégségesnek mutatkozott ahhoz, hogy a korszak vezető politikusai az ő szemében a liberalizmus bajnokainak tűnhessenek lel. Köztudomású, Tisza Kálmán még frazeológiájában is legfeljebb igen mérsékelten volt szabadelvű, de annál kegyetlenebb eszkö­zökkel fojtotta el a haladó megmozdulásokat. E – mindenki által ismert körülmény ellenére az Egyenlőség őt „nagy”, „bölcs”, „zse­niális” állam­férfinak tekintette, akinek miniszter­elnöksége alatt a nemzet boldog és hatalmas volt. Hamar meg­tudjuk azonban, mi­ért e lelkesedés Tisza személye iránt: megértést tanúsított a zsi­dókkal szemben és megakadályozta a tiszaeszlári vérvád nyomán kelet­kezett pogromhangulat kitörését. Nyilvánvaló eltúlzása ez a „generális” szerepének. Ő ugyanis a per tartamára geszti birtoká­ra vonult vissza, s semmit nem tett a vád­lot­tak mellett – igaz elle­nük sem. Az sem titok, hogy Bánffy Dezső szolnok­dobokai „basa” éppoly drasztikus kormányzási módszereket alkalmazott, mint példa­képe, Tisza. Az Egyenlőség azonban vezércikkben méltatta Bánffy „szabad­elvűségét”. Khuen-Héderváry kormányával, majd Tisza Istvánnal kapcsolatban („akinek neveltetése garantálja libe­rális politikáját”) ugyanezeket a dicsőítő kommen­tárokat olvas­hatjuk Szabolcsi Miksa lapjának hasábjain.

A szabadelvűség megnyilatkozásaként üdvözölt mindent, ami nem antiszemita, vagy klerikális. A „reakció” nála erősen leszű­kült az izraelitákkal szembeni gyűlölet fogalomkörére, követke­zésképpen senki nem volt reakciós (bármennyire haladás- és nép­ellenes légyen is), aki elismerte hazai és külföldi hittestvéreinek élethez való jogát. A zsidóságot osztatlan, egységes totalitásnak tekintette, melyet a közös történelmi múlt, vallás és sors kohézi­ója tartott össze. Figyelmen kívül hagyta tehát az izraeliták kö­rében – a kapitalizálódás szükségszerű velejárójaként – lejátszó­dó társadalmi diffe­ren­ciálódást és osztály­tagozódást. Mind­ebből logikusan következik, hogy tagadta az osztály­harc­elméletet (és gyakorlatot), de különös­képpen annak érvényét az izraeliták kö­zötti kapcsolatokra vonatkozóan. Csupán az anti­szemiták és fi­loszemiták harcát helyeselte, s számára itt húzódtak a haladás­maradás frontvonalai.

A zsidó polgárság fő törekvése a vagyonszerzés, egzisztenci­ájának megalapozása, s a minél súrlódásmentesebb asszimiláció volt. Elégedettnek, sőt hálásnak mutat­kozott a formális egyenjo­gúságért. Elfogadta a nemesség vezető szerepét, amennyi­ben az az ő érdekeit is képviselte. Ez a mindinkább magyarrá váló réteg magáévá tette a konzervatív sovinizmust, a Duna-menti magyar uralom koncepcióját, s azt össze­egyez­tetni igyekezett liberális fel­fogásával. A nemzetiségieket sújtó hátrányos meg­külön­bözteté­sekre korántsem reagált olyan érzékenyen, mint az antiszemitiz­musra. Sőt: e kérdés megítélésében nem látunk eltérést a hivatalos álláspont, valamint a sza­bad­elvű burzsoázia nézete között. A pol­gárosodó zsidóság számára ugyanis a magyar szupre­mácia érvé­nyesítése éppúgy a szlovák-horvát-román territóriumok kor­lát­lan kizsákmányolási lehetőségét jelentette, mint a föld- és pénz­éhes nagy­birtokos­ságnak.

Ettől a felfelé simuló polgárságtól nemhogy forradalmiságot, de még kisebb át­ütő erejű radika­lizmust sem lehetett el­várni. Az apró előnyök kicsikarása, reformok, kompro­misszu­mok által biztosított lassú előrehaladás tökéletesen megfelelt „vér­mérsék­letének”.

A század végére – mire Magyar­országon is kialakult az imperializmus – a polgári szabad­elvűség alaposan el­erőt­lene­dett. Kifulladt, mielőtt történelmi funkcióját betölt­hette volna. Az idők folyamán csaknem teljesen azonosult a kor uralkodó ideo­ló­giá­jával, az egyre féktelenebbé váló nacionalizmussal, de a krónikus anti­szemitizmus, a kleri­kalizmus, az agráriusok antikapitalizmusa, feudális csökevények visszahúzó hatása, a vezető arisztokráci­ához felzárkózó finánc­oligarchia mindenhatósága, majd a fasiz­mus halovány reakciójaként a későbbiek során is megőrzött ma­gából valamit (Vázsonyi, Szabolcsi Lajos, Rassay stb.).

Jóllehet, Szabolcsi Miksa ugyancsak befolyása alá került a du­alista rendszer hegemón áramlatainak – még akkor is hű maradt szabadelvű eszményeihez, amikor azok gyakorlatilag már illú­ziókká váltak. Végzetes tévedése, hogy erősebbnek hitte a magyar polgárságot, mint amilyen valójában volt, s erre a társadal­mi légvárra építette liberális koncepcióját. Ő a polgárság izraelita (és csak izraelita) származású osztaga egy részének, s nem – mint Vázsonyi – a szabadelvűség felé hajló rétegek egészének egykor szó­szólója. Az is kétségtelen, hogy Szabolcsi Miksának sohasem voltak kifeje­zetten politikai ambíciói. Publicista alkat ő ízig-vérig, aki tollával küzd hitsorsai emberi jogaiért, s nem pártvezér, tri­bün vagy parlamenti képviselő. Ennélfogva, míg Vázsonyi a szá­zad végén demokrata (valójában liberális) programmal országos politi­kussá nőtte ki magát, az Egyenlőség szerkesztőtulajdonosa megmaradt a pro­vin­ciális felekezeti és vallási érdekek védelme­zőjének. Az antiszemitizmus állan­dó­su­lása adta meg tevékeny­ségének létjogosultságát. Szabolcsi esetében a liberalizmust te­hát szűkebben kell értelmezni, mint Vázsonyinál. Publicistánk­nál I ez inkább az izraeliták helyzetét érintő, azt szüntelenül javí­tani akaró reformpolitikájának mód­sze­rére, ezzel kapcsolatban az alkotmányosság és törvényesség tiszteletben tartására utal, s nem az egész társadalmi életet átható, egyetemes liberalizálásra. Természetesen Vázsonyinál is fennáll az alkotmányosság és tör­vényesség fetisizálása, de az ő törekvései politikusabbak és frontálisabbak voltak.

Szabolcsiék több évtizedes küzdelmének egyik legjelentősebb sikere a zsidó vallás recepciójának kivívása. Az a mozgalom, me­lyet ennek érdekében indítottak, ré­szét képezte a magyarságba való beolvadás folyamatának. Az izraelitáknak 1867-ben történt egyenjogúsítása a felekezet polgárait érintette, de nem magát a felekezetet. A zsidó vallás a recepció szankcionálásáig csak meg­tűrt volt. A középkorból vissza­ma­radt negatív megkülönbözte­tések kétségessé tették az emancipáció hitelét is. Mind­ez sértet­te a gazdasági helyzetében egyre erősödő zsidóság önérzetét, ér­dekeit, s nehezí­tette az asszimilációt. Az Egyenlőségből idézünk: „Recepciót akarunk, hogy ezzel is dokumentálhassuk magyar­ságunkat.” Szabolcsi és Vázsonyi jól látta tehát: az a harc, me­lyet megindítottak, nem pusztán felekezeti, hanem politikai jel­legű. Ebből az aspektusból kell megítélnünk magát a recepciót és nem elsősorban vallási szem­pont­ból. A mozgalmat Szabolcsi és Vázsonyi kezdeményezte az Egyenlőség hasábjain. Az izraelita vallás bevett felekezeteként történő kezelése és elismerése egyik adóssága volt a felemásan végrehajtott polgári átalakulásnak, ki­vívása tehát a liberális reformok egyikének tekinthető. A recep­ciót már 1869-ben – két évvel az emancipáció után – követelte a zsidó kongresszus, de e törekvésnek akkor még vajmi kevés re­alitása lehetett, hiszen a protestánsoknak is harcolniuk kellett felekezeteik jogaiért. A nyolcvanak években a helyzet e tekintetben némiképp megváltozott. A zsidó vallás volt ugyanis az egyetlen, melyet a kormányzat még nem recepiált. Ám abban az időben a közvélemény a tiszaeszlári vérvád hatása alatt állt, s ilyen atmo­szférában e tervek eleve bukásra voltak kárhoztatva.

A kilencvenes évek elején egyre jobban érződött a dualizmus válsága. A zsidó polgár­ság a Tisza Kálmán bukását kísérő belső zűrzavart a maga javára igyekezett kama­toztatni. Szapáry, hogy erősítse a kormány megingott tekintélyét és elterelje a figyel­met a nagy belső feszültséget okozó nemzeti és szociális bajokról, elő­térbe állította az egyház­politikai kérdést. Ennek aktualitást adott a protestánsok elégedet­lensége a katolikus egyház mindenható­sága, s ezzel összefüggésben az egyházpolitikai viszonyok elma­radott, feudális jellege miatt. Ugyanakkor küszöbön álltak az ország­gyűlési választások is. Ezt az alkalmat használta ki Szabol ­csi és Vázsonyi a zsidó recepció kivívására. Létrehozták a ve­zérbizottságot, melynek tagjai között találjuk Szabolcsi Miksa és Vázsonyi Vilmos mellett Acsády Ignácot, Marczali Henriket, Wahrmann Mórt. Eötvös Károly lelkesen támogatta a kibon­tako­zó mozgalmat, mert ő ezt az 1848-as eszmék megvalósítása szer­ves részének tekin­tette. A mozgalom sajtó­had­járattal indult 1889-ben. Az Egyenlőségben első­sorban Vázsonyi és Szabolcsi tollából megjelenő cikkek eszmeileg készítették elő és támasz­tották alá a recepciónak csaknem tíz esztendeig vajúdó kampányát. Szapáry, aki a bel­politikai bonyodalmak hínárjában vergődött, végül nem zárkózhatott el a gaz­da­ságilag egyre jelentősebbé és erőseb­bé váló zsidó polgárság követelése elől, s kény­telen volt a recep­cióra vonatkozó memorandumot megfontolás tárgyává tenni. En­nél­fogva a zsidó vallás elismerésének kérdése függvénye lett an­nak a nagy egyház­politikai harcnak, mely a polgári anyaköny­vezés, a vallások szabad gyakorlata, a felekezetek egyenjogúsá­ga és a polgári házasság törvénybe iktatását tűzte ki céljául. Idő­közben Szapáry megbukott, ezért utódja, Wekerle Sándor nyújtotta be 1893. április 26-án a törvényjavaslatot. Az országgyűlés – há­rom katolikus pap ellen­szavazata mellett – elfogadta, de a főren­diház – ahol nagyobb volt a klérus befolyása – csak harmadszo­ri tárgyalás után, immár Bánffy miniszter­elnöksége idején, 1895. május 15-én hagyta jóvá. Mivel az Egyenlőség felszólította a zsi­dóságot, hogy csak azokra a képviselőkre szavazzon, akik támo­gatják a recepciót, a honatyák sorra tettek hitet az izraelita fele­kezet elismerése mellett.

E liberális törvények kétségtelenül haladó alkotások voltak, hi­szen az állam és egy­ház szétválasztása hosszú, üdvös folyamatá­nak kezdeti lépéseit jelentették, az egész­ségtelen középkori szel­lemet árasztó diszkriminációkat számolta fel – legalábbis de jure –, biztosítva a demokratikus polgárjogok egyikét, a lelkiismere­ti szabadságot. Ugyan­akkor a kormány is célt ért, mert sikerült némiképp megbontania az ellenzéki erőket, s így a közjogi viták háttérbe szorításával a dualizmus korhadt rendszere átmene­tileg úrrá lett a válságon. E liberális reform súlyos ellentmondást lep­lezett: a nemzeti érzést akarta elaltatni az egyház­politikai törvé­nyek szentesítésével. A haladás és nemzet ilyetén szembeállítása később megbosszulta magát.

Szabolcsi Miksa az elért eredményeket kiindulópontnak te­kintette újabb enged­mények kivívására. Ehhez azonban a zsidó­ságnak is komoly lépéseket kellett tennie az asszimiláció terén.

Az uralkodó nemzetbe való beolvadás volt publicistánk poli­tikai koncepciójának és harcának központi kérdése. Miként fia, Lajos ezt megfogalmazta: „A hazai zsidó­ság magyarrá nevelése, ez küzdelmes életének sarkcsillaga…” Ő az izraeliták összes­sé­gét nem rassznak, nem is egységes etnikumnak, hanem felekezetnek tekintette. Mint vallotta: Bar Kohba óta megszűnt a zsidó nemzet, ezért nem is lehet külön nem­zeti öntudata sem. Felszólí­totta hitsorsosainak közösségét, hogy váljon érzel­meiben és kul­túrájában magyarrá.

Szabolcsi Miksának igazat kell adnunk, amikor kora egyes fak­toraival ellentétben, az izraelitákat – kiknek beolvadása a 19. szá­zad második felében már igen előre­haladott stádiumban volt, kö­vetkezésképpen régen elveszítették sajátos népi jegyeik nagy ré­szét –, nem etnikumként, hanem felekezetként kezelte. Ez a kor­szerű szem­lélet megteremtette asszimilációra irányuló tevékeny­ségének ideológiai alapjait. Lehet-e akadálya a beolvadásnak az a körülmény, hogy a buzgó zsidó azt az ótesta­men­tumot köve­ti, mely nem magyar történelmi és kulturális talajban gyökered­zik? Vajon a keresz­tények újtestamentuma magyar történelmi, il­letve kulturális talajban gyöke­redzik? Csak az elmaradott társa­dalmi viszonyokat tükrözte az a súly és szerep, amit akkor ná­lunk a vallás kapott a beolvadás folyamatában és problematiká­jában. Csak az ország polgárosodásának gyengeségét bizonyítot­ta az tény, hogy a hivatalos körök, vala­mint a közszellem (izrae­lita és keresztény) a vallást nem az egyén lelkiismereti ügyé­nek, hanem állami ügynek tekintette. Ez esetben a beolvadásnak tipi­kusan közép-európai modelljével állunk szemben, hiszen Auszt­riában és Német­országban a kér­dés hasonlóképpen vetődött fel. A fejlettebb nyugati demokráciákban természe­tesen az asszimi­lációnak nem voltak a vallási meggyőződést érintő feltételei és konzek­venciái.

Szabolcsi Miksa tehát a zsidóság kategorizálásában is szemben állt az anti­szemi­tizmus táborával, jelesen Vaszary Kolos hercegprí­mással, aki az izraelitákat biológiai, illetve etnikai szemszögből ítélte meg. A főpap szerint a „zsidó” és „magyar” fogalma össze­férhetetlen, s ez eleve lehetetlenné teszi az asszimilációt.

Kétségtelen, a lakosság 4%-át képező zsidóság egy részének beolvadása a kívánt­nál lassabban haladt előre. Ennek objektív és szubjektív okai voltak: a polgárosodás, kapitalizálódás torz, ké­sői volta, ütemének elégtelensége, az erős feudális marad­vá­nyok hatása, az azonosulást olykor-olykor tagadhatatlanul keresztező tömeges beván­dorlás a pogrom sújtotta Orosz­országból, a klé­rus mindenhatósága, a hol burkoltan, hol nyíltan fellépő antisze­mitizmus stb. A zsidóság nagy része asszimilálódni kívánt. Magyar­országot hazájának, s nem átmeneti szállásterületének tekin­tette. Ez spontán folyamat is volt, mely szükségszerűen kísérte a kapitalizálódást, a nemzetté válást. Ám az is nyilvánvaló, hogy a disszimilációs tendenciákat erősítő zsidóellenesség az izraeli­ták egyes kategóriáit az elkülönülés defenzív sáncai mögé kergette. A gazdasági élet objektív törvényeinek a nemzetté válás folyama­tára gyakorolt hatása azonban utat tört magának a sok keresztező tényezőn át, s végső soron az asszimilációt segítette elő. Ennek a beolvadás felé mutató irányzatnak volt tudati jelentkezése Sza­bolcsi Miksa és társainak publicisztikai-ideológiai tevékenysége. Az Egyenlőségben olvas­hatjuk: „Mi nem magyar zsidók, hanem zsidó magyarok vagyunk”. Ebben a tömör megnyilatkozásban és hitvallásban benne sűrűsödött Szabolcsiék minden törek­vése: ma­gyarrá lenni fenntartások nélkül, de egyben megőrizni és ápolni az ősök izraelita hitét. E cél érdekében kétfrontos harcot folyta­tott: le kellett küzdeni egyrészt az asszimiláció „külső” ellenző­it, az antiszemitákat, mindenekelőtt a klérus tevé­keny­ségét, más­részt a „belső” ellenzéket, a bigott ortodoxiát, mely mereven ra­gaszkodott a zsidók specifikus népiségéhez, a szeparatizmushoz, a magyarságétól élesen elütő szokásokhoz, hagyományokhoz és kultúrához. Mindkét esetben szemben találta magát a megköve­sedett előítéletekkel, a realitásokkal nem számoló fanatizmussal.

A neológok, valamint ortodoxok közötti harc tehát nemcsak a szertartás formáit, módo­zatait, vagy a felekezet szervezeti vo­natkozásait érintette, hanem azokon keresz­tül az asszimiláció és disszimiláció kérdéseit is. Amíg az ortodoxok egy tapodtat sem akartak engedni az évezredes életmódból és vallási gyakorlatból, Szabolcsi küzdött a magyar nyelvű felekezeti iskolahálózat kiszé­lesítéséért, s szorgalmazta a magyar nyelvű templomi prédikáció bevezetését, illetve általánossá tételét. Ezzel össze­függés­ben kö­vetelte, hogy rabbi csak olyan ember lehessen, aki tökéletesen el­sajátította a magyar nyelvet. A beolvadást elősegítő érzelmi mo­tívumok kidomborításán túl nagy súlyt helyezett a formalitások­ra is. A millennium évében például kampányt indított a név­magyaro­sítás érdekében. Ennek hatására háromezren változtatták meg még II. Józseftől származó német nevüket. Az asszimilációs egészséges törekvésének azon­ban voltak negatív mellékzöngéi is. A hazai zsidóság többsége – nemzeti öntuda­tos­ságát hangoztat­va és dokumentálva – beleesett a kor egyre regresszívebbé váló nacio­na­lizmusába. Igazolnia kellett izraelita mivolta mellett ma­gyarságát is, s akkor az számí­tott igazán hazafinak, aki a harsány sovinizmus álláspontjára helyezkedett. Másfajta magyarság han­goztatása a „hazátlan” szociál­demokra­tizmussal való rokon­szenvezés vádját vonhatta volna maga után, ami sehogy sem egyezett a mindenkori kormányzat iránti hűséggel. Ne feledjük, a recepci­ós mozgalom egybeesett a szent­istváni birodalom fennállásának ezredik évfordulójával, amikor is a nagyhatalmi gőg rend­kívül felfokozott módon jutott kifejezésre. Más szellemben nyilatkozni, érezni annyit jelentett, mint szembehelyezkedni az uralkodó osz­tály által sugalmazott és meg­követelt „hazafisággal”, s ebben az esetben az egyenjogúság támogatását, jóvá­hagyását a kormány­zattól aligha lehetett elvárni. Ennélfogva a Szabolcsi Miksáék ré­széről képviselt polgári liberalizmus egyre inkább azonosult a kor domináló politikai és ideológiai eszmeáramlatával. Az asszimilá­ció folyamata ugyanis nemcsak azzal járt, hogy a hazai zsidó bur­zsoázia elfogadta, átvette az uralkodó nemzet nyelvét, kultú­ráját, szokásait és hagyományait, hanem azzal is (és nem utolsósorban), hogy magáévá tette a nemzet uralkodó ideológiai-politikai tudat­formáit. Mert valójában a gazda­godni vágyó zsidó polgárság nem a néphez, hanem az urakhoz kívánt idomulni, életm­ódjában, gon­dolkodásában egyaránt. (A dolgozó zsidóság nagy részének asszi­milációja a népi tömegek felé orientálódott. E kérdés taglalása azonban meghaladja jelen cikkünk mondandóját.) Mindezzel ter­mészetesen nem azt akarjuk állítani, hogy Szabol­csiék magyarsá­ga őszintéden alakoskodás, taktikai póz lett volna. Semmi okunk nem lehet asszimilációra való törekvésük becsületességében ké­telkedni. A beolvadás módja, iránya a satnya, jóllehet, egyre erő­södő – a dolgozó tömegekkel szemben a kor­mány­zat védőszár­nyai alá menekülő, a politikai és morális elismerést a kormány­zat­tól váró – polgárság sajátos fejlődésének objektív következmé­nye volt. (Ugyan­akkor – mint említettük – nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az igen lényeges körül­ményt, miszerint a nagy­hatalmi sovinizmus olyan gazdasági szándékokat fejezett ki, me­lyek tökéletesen megfeleltek a zsidó polgárság érdekeinek és cél­kitűzéseinek is.)

Ezért nem csodálkozhatunk, ha az első világháború idősza­kában Szabolcsi Miksa publicisztikája politikailag és ideológiai­lag támogatta a kormányok hadi erőfeszítéseit. Az angol liberá­lisok példája is bizonyítja, hogy a szabadelvűség nem jár feltét­lenül együtt a pacifizmussal, vagy még kevésbé az anti­milita­rizmus­sal. Az Egyenlőség a „hon­védő” kórusnak éppúgy tagja lett, mint bármely más lap: „A zsidóság egybeolvadt szívvel-lélekkel nemzetünkkel… Versenyre szállunk a szent földért… Ott a he­lyetek a többi katonák között…” A háborút hasznosnak, szük­ségszerűnek fogta fel, mely­nek egyetlen célja védelmezni az em­beriséget, a civilizációt a cárizmus barbárságával szem­ben. Isme­rős szavak ezek! Igaz, az ő szembenállása a cárizmussal más tő­ből fakadt, mint a központi hatalmak uraié. Szabolcsi II. Miklós­ban – a magyar tőke balkáni expanziójának ellenzőjén túl – az an­tiszemita pogromok szervezőjét is látta. Bízott abban, hogy a cári Oroszország katonai veresége az elavult despotizmus felszámo­lását és egy liberális rendszer felülkerekedését vonja maga után, mely véget vet az orosz zsidóság üldöztetésének is.

Nagy kérdés volt abban az időben: fenn lehet-e tartani a ma­gyar nemzeti és zsidó vallási öntudat egységét? A magyarrá vá­lás nem jelenti-e a zsidóságtól való szükség­szerű eltávolodást? A magyar kultúra elfogadása nem egyértelmű-e a valláson alapu­ló zsidó kultúra megtagadásával? Ezek a kérdések nem a szoci­alizmus viszonyai között, a befejezett asszimiláció periódusában okoznak problémát, hanem az imperializmus korsza­kában, ami­kor a felülről szított osztály-, nemzeti-nemzetiségi és vallási ellen­tétek közepette ment végbe a zsidóság beolvadása. Kétségtelen, Szabolcsi az egyen­súly fenntartására törekedett, de látnunk kell, hogy ez az igen bonyolult folyamat – publicistánk szándékai el­lenére – az izraeliták nem jelentéktelen hányadánál együtt járt a kikeresztelkedések, a vegyes házasságok jelenségével. Szabolcsi ezzel természe­tesen nem értett egyet, hiszen a zsidó vallás érin­tetlensége mellett képzelte el hitsor­so­sainak magyarságba történő beolvadását. Az asszimiláció mérve azonban olyan objektív hatá­sok függvénye volt, melyet ő többé ellensúlyozni nem tudott. Fik­ciónak bizonyult úgy azonosulni az uralkodó nemzettel, hogy a zsidóság, mint totalitás, „sértetlen” maradjon. A magyar gazdasági, politikai és kulturális élet közegében év­századok vagy év­tizedek óta tevékenykedő izraeliták egy részénél az asszimiláció a zsidó vallástól való eltávolodás, másoknál a felekezethez való ragaszkodás formájában játszódott le. A magyarsághoz tartozást voltaképpen nem e harmadrendű, alaki kér­dé­sek döntötték el. A zsidó üzletemberek tömegei a haszon növelése vagy biztosítá­sa végett, sokan az üldöztetés elkerülése vagy a karrier biztosítá­sa érdekében tértek át valamely keresztény vallásra, de ettől egy­általán nem lettek magyarabbak, mint azok, akik megmaradtak őseik hiténél. A Szabolcsi Miksa koncepciójának megfelelő ket­tősség, vagyis a magyarság és a vallási öntudat egyidejű igenlé­se, hosszú ideig a jellem­ző és a zsidóság derékhadát érintő válto­zat maradt. Ez az állapot cseppet sem csorbította az izraeliták je­lentős részének patriotizmusát.

Jeles publicistánk – elgondolásaival összhangban – nemcsak az „abszolút” asszimiláció irányzatával, de a szeparatizmussal szemben is fellépett. 1903. június 28-án meglátogatta Bécsben Herzl Tivadart, a cionizmus atyját és teoretikusát. A közöttük le­zajlott vita tökéletes fényt derít Szabolcsinak ez irányú felfogá­sára. A pár­beszéd kommentár nélküli tolmácsolása felment ben­nünket a kérdés részletezése alól.

Szabolcsi Miksa: A nemzetiségi probléma sok belpolitikai bo­nyodalom forrása, hiba lenne ezt újabbal tetézni. A cionizmus kritériuma a zsidóságnak nemzetként való kezelése. Mi vallást és nem nemzetet látunk a zsidóságban.

Herzl Tivadar: Ahol a zsidót lenézik, ott nem lehet magyar.

Szabolcsi Miksa: A zsidók nálunk őszintén magyarok.

Herzl Tivadar: Nem forszírozom Magyar­országon a zsidó nemze­tiségi eszmét, de az antiszemitizmus karjainkba fogja taszítani a ma­gyar zsidókat is.

Szabolcsi Miksa: Lehet, hogy Magyar­országon dühöngeni fog az antiszemitizmus, de ez magyar mivoltunkban nem rendíthet meg bennünket.

A fenti hitvallás ellenére a haza zsidóság egy – kisebbik – ré­szében tagadhatatlan, tért hódított a cionizmus. Szabolcsi Mik­sa komoly és tiszteletre­méltó harcot folytatott ellenük, ponto­sabban: értük. Ha elfogadjuk a cionizmust – mondotta –, érvet adunk az anti­szemiták kezébe, mert önként jelentjük ki magun­kat idegeneknek. E mozgalom hatásától is elsősorban az asszimi­láció sikerét féltette. Ugyan­akkor támo­gatta Zangwill territóriu­mát, mely Anglia vagy az Egyesült Államok fennhatósága alatt a száműzött, otthontalan – jórészt orosz és román – zsidók számá­ra nyújtott volna „menedéket”.

Szabolcsi Miksa az úgynevezett Somplák-ügyben vívta meg egyik utolsó nagy csatáját. A Zemplén megyei Nagykövesden 1910 júliusában szárnyra kelt egy újabb vérvád-mese. Sompiák Borcsa 12 éves parasztleányka – akinek beszámíthatatlansága faluszerte közismert volt –, hogy elkerülje csavargásának vár­ható következményeit, egy rémtörténetet adott elő szüleinek: Buxbaum kocsmárosnál (akinél apja szolgált), egy ismeretlen zsi­dó felhurcolta a padlásra, de sikerült elmenekülnie. Somplákné azon­nal jelentette az esetet a csendőrségen. A kivizsgálás nem járt eredménnyel, hiszen kiagyalt történetről volt szó, s a nyomozók ezt az első ellentmondásokból hama­rosan belátták. Ilyen értel­mű jegyzőkönyvet küldtek feletteseiknek, miáltal a ható­ságok az ügyet lezártnak tekintették. Ám Dienes Adorján katolikus plébá­nos és Galamb János kántortanító, a Néppárt helyi propagandis­tái sehogy sem akartak bele­nyugodni az eset ilyetén alakulásába. Galamb levelet írt az Alkotmány című klerikális lapnak, melyben „leleplezte” Buxbaumék üzelmeit. A Néppárt lapja kapva-kapott a lehetőségen, s nagy cikkben tárta ország-világ elé a kis bodrog­közi falu­ban „történ­teket”. A klérus egy újabb tiszaeszlári hecc­kampányra készült, de Szabolcsi Miksa – mihelyt értesült a ké­szülő merényletről – leutazott Nagykővesdre, s magán­nyomo­zóként fényt derített az ügy politikai hátterére. Ezt követően az Egyenlőség hasábjain támadta meg, s tette lehetetlenné a rágalom értelmi szerzőit.

Életének utolsó napjaiban nemcsak a halállal viaskodott, de Huber Lipót teoló­gussal is, aki az Egyházi Közlöny című lapban „tu­dományos” érvekkel „bizony­gatta”, hogy a vérvád nem közép­kori babona, hanem a zsidó szentkönyvek által sugalmazott re­alitás. Elhatalmasodó betegsége ellenére a régi szenvedéllyel és dina­miz­mussal szállt szembe a hittudóssal, aki végül is kényte­len volt meghátrálni. Az Egyházi Közlöny „félre­értésre” hivatkozva beszüntette Huber cikk­soro­za­tá­nak közlését, s kijelentette: sem­miféle közösséget az íróval nem vállalt.

1915 júniusában a balatonfüredi szívszanatóriumba került. Néhány nappal később, 1915. június 27-én meghalt, 58 esztendőt élt mindössze, s ebből csaknem negyvenet kemény csatározások közepette. Visszatekintve e néhány évtizedre, bízvást mond­hat­juk: küzdelme nem volt hiábavaló. Ha kora körülményeihez va­lamint osztálya lehetőségeihez mérjük életművét – nem tagad­hatjuk meg tőle az utókor tiszteletét.

Rózsa Richárd

(1904-1943)

Közvéleményünk, kiváltképp a mai nemzedék, a „Rózsa” nevet Ferenccel asszociálja, s legtöbbször nem is tudja, vagy legalább­is megfeledkezik arról, hogy bátyja, Richárd, ugyancsak egyik ki­emelkedő egyénisége volt a magyar kommunista moz­ga­lomnak.

Rózsa Richárd 1904. július 12-én született Bu­da­pesten. Értel­miségi család sarja, akit egy vajúdó, kegyetlen korszak ébresztett kommunista öntudatra. Az apa, Rózsa Ernő, vasúti mérnök volt, haladó, polgári gondolkozású humanista, ám messzemenően to­lerálta a három testvér forradalmi szellemű politikai fejlődését.

Rózsa Ernő nyolc esztendeig a MÁV zágrábi kirendeltségén dolgozott, ennél­fogva Richárd a horvát fővárosban kezdte meg középiskolai tanulmányait. A háború utolsó évei ezek, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia már agonizált.

Az események gyorsan követték egymást: kitört az 1918-as pol­gári demokratikus forradalom, összeomlott a dualizmuson ala­puló Monarchia. A család 1919-ben, a Tanács­köz­társaság kikiál­tása után tért vissza Magyar­országra. Az apa megbízást kapott a Somogy megyei út- és vasútvonalak kibővítésének munkála­taira. Ezért Rózsáék beköltöztek a Pallavicini kastély egyik, szá­mukra kiutalt, teremnek is beillő szobá­jába. Itt az őrgróf egykori mosdósi uradalmában ismerkedtek meg a gyermekek a kastély tő­szomszéd­ságában lakó mező­gazdasági munká­sokkal. Ez a kap­csolat nagy hatást gyakorolt Richárd fejlődésére: testközelből lát­ta a munkásemberek küzdelmeit, gondjait, örömeit.

A Tanácsköztársaság leverése után bekövetkezett gyökeres politikai és társadalmi vál­tozás szembeötlő az érzékeny fiatal­ember számára. A fehérterror kegyetlen drámája örökre bevéső­dött emlékezetébe.

Nem osztályhelyzete, hanem fejlett igazságérzete állította szem­be az ellen­forra­dalom­mal. Még diák volt, hatodikos gimnazista, amikor megvívta első nagy csatáját: a francia forradalom kérdé­sében vitába keveredett tanáraival. A bosszú nem váratott magá­ra sokáig: a mindig jól tanuló fiú elbukott történelemből, német­ből, és kizárták az iskolából. Richárd nem nyugodott bele a Berzse­nyi gimnázium mindenható igazga­tójának döntésébe. Folyamod­vánnyal fordult Pintér Jenő tankerületi főigazgatóhoz, hogy enge­délyezze magánúton való továbbtanulását, illetve középiskolai ta­nul­má­nyai­nak befejezését. Elnyerte az illetékesek hozzájárulását, hogy a VII. és VIII. osztályt magán­tanulóként elvégezhesse. A do­kumentumok tanúsága szerint Richárd 1924. július 7-i dátummal érettségi bizonyítványt kapott. Közben – hároméves stúdium után – 1923. szeptember 3-án befejezte a Felső Ipariskola vegyészeti ta­gozatát. Vegyészi munkája mellett 1924-től 1927-ig a Zeneművé­szeti főiskolán fuvolázni tanult. Itt zeneszerzésre Kadosa Pál, zene­elmé­letre Molnár Antal és fuvolára Dömötör Lajos tanította. A család anyagi helyzete, döntően azonban Richárdnak a munkás­mozga­lomba való bekapcsolódása nem tette lehetővé a főiskola befejezé­sét. Molnár Antal tanár 1926. július 23-i kelettel az alábbi igazolást állította ki számára: „Alulírott igazolom, hogy Rózsa Richárd úr, végzett kémikus, nálam a szolfege, összhangzattan, moduláció és formatan (melléktanszak) tárgyakat elvégezte, s őt, mint komoly úriembert ajánlhatom e tárgyak tanítására oly helyen, hol ily cél­ra végzett zeneszerző nem áll rendelkezésre.” Mindazonáltal Richárdból sohasem lett hivatásos zenész, sorsa másként alakult. Ér­deklődése a zeneművészet iránt azonban mind­végig megmaradt. Tagja lett az Országos Magyar Zenész Szövetségnek. Egy időben „elhagyván a szülői házat” – mozikban zongorán kísérte a néma­filmeket. Zene­szeretetére és szemléletére jellemző, hogy Bartók és Kodály hatására hetekig járta a Bükköt s népdalokat gyűjtött.

E fentiek alapján azonban senki se higgye, hogy Rózsa Richárd a világ zajától félre­vonuló „széplélek” lett volna. Érdeklődése nem korlátozódott csupán a zenére. Éppily szenvedélyesen fog­lalkozott az irodalommal, nyelvekkel, filozófiával, politi­kával és a természettudományokkal.

1924-ben járt Német­országban, Csehszlovákiában és Ausztriában. Nyitott szem­mel nézett körül s tapasztalatai mély benyo­másokat hagytak benne. Az élet­szín­vonal­ban, a gazdasági fejlő­désben rejlő szint­különb­ségeken kívül a polgári demokratikus országok szabadabb légköre is nagy hatást gyakorolt a politikai kérdések iránt rendkívül fogékony fiatalemberre. Még gimnazista volt, amikor ismerkedni kezdett a marxista klasszikusok írásaival, ezért a nagy ellentétek társadalompolitikai hátterére is felfigyelt. Richárd fejlődésének irányára hatott baráti köre is: elsősorban a magyar munkásmozgalomban később ismertté vált Ellenbógen testvérekkel tartott szorosabb kapcsolatot.

Amikor visszatért külföldi útjáról, vegyészként elhelyezkedett az Erdős és társa Gyógyszerészeti és Vegyészeti Üzem laborató­riumában, majd a Nagybátony és Újlaki cég óbudai telepén vál­lalt munkát. Közvetlen kapcsolata a termeléssel s a gyári dolgo­zókkal újabb élményekkel gazdagította, további ösztönzést adott mozgalmi tevékeny­ségének.

Első kapcsolata a szervezett munkássággal visszanyúlik arra az időre, amikor még a Felső Ipariskola hallgatója volt. Feljárt a Magyar­országi Szociáldemokrata Párt V. kerületi szervezetébe, ahol olyan baloldali elemek társaságába került, akik befolyásol­ták politikai fejlődését.

A Bethlen-Peyer-paktum megkötése utáni korszak ez, ami­kor a peyerista politika egyre több osztály­harcos párt­tagot állí­tott szembe a szociál­demokrata veze­tőség op­por­tuniz­musával. Kialakulóban volt egy párton belüli balszárny, mely elégedet­len a meg­alku­vással, és nyomást gyakorolt a vezetőségre, hogy térjen vissza a szocialista munkás­mozga­lom harcos álláspontjá­ra és gyakorlatára.

Rózsa Richárd ekkor még fiatal, mindössze húszéves, tapaszta­latlan is, ám jól lát­ja: az egyre akutabbá váló társadalmi bajok or­voslására a reformista politika alkal­mat­lan. Rend­szeresen olvassa a marxista klasszikusok műveit, olykor német nyelven is, és társai körében egyre képzettebb marxistának számít. A pártösszejöve­teleken fel­szó­lal, bírálja az elvtelen megalkuvást. Rendszeres lá­togatója a Visegrádi utcai munkás­otthon­nak is, ahol a kulturális műsorokon munkásdalokat fuvolázik.

Tagja lett a Magántisztviselők Országos Szövetsége vegyésze­ti szakosztályának. Ez fordulatot jelentett életében, hiszen itt is­merkedett meg Fürst Sándorral, a szak­osztály titkárával, aki az el­vileg szilárd és lelkes ifjút módszeresen irányította a kom­munis­ta mozgalom felé.

A források eltérnek egymástól abban a kérdésben, hogy Rózsa Richárd mikor lett tagja a KIMSZ-nek, illetve a KMP-nek. Kiss Ká­roly úgy emlékezett vissza, hogy 1925-ben találkozott először Richárddal, amikor részt vettek a szociáldemokrata párt egyik ke­rületi ülésén. Ezen a megbeszélésen Richárd már mint a KMP tagja jelent meg. Más források szerint 1926-ban lett a párt tagja.

Az ifjú bámulatra méltó munkabírással és a fiatalságra oly­annyira jellemző len­dü­let­tel igen szerteágazó mozgalmi tevé­kenységet fejtett ki. Éjszaka falfestésekben vett részt, tüntetése­ken hol itt, hol ott bukkant fel alakja. Mindezzel párhuzamosan állan­dóan képezte magát, egyénileg és szervezetten. Kálmán End­re írja vissza­emlé­kezé­sei­ben: mint gimnazistát, 1925-ben, a nyári szünidő alkalmával bevonták őt egy szocia­lista szemináriumba, melyet Arató Emil vezetett. Ennek a tan­folyam­nak az volt a cél­ja, hogy a gondosan kiválogatott hallgatóságot – diákokat és if­jú­mun­káso­kat – közelebb hozzák a mozgalomhoz. Az előadáso­kat Szentirmay tanár, Hacker Borbála, Szimonidész Lajos és má­sok tartották. Ezen a tanfolyamon részt vett Rózsa Richárd is. A KIMSZ szándékai szerint a munkásmozgalom különböző legális szervezeteiben is dolgozott: a famunkások ifjúsági csoportjában Kovács István, Sebes István, Köböl József, Nemes Dezső társasá­gában, a mintakészítők szakszervezetében, a bőrösöknél, fások­nál és a különböző kulturális egyesületekben, valamint az Anti­al­koho­lista Szövetségben. Rózsa Richárd bekap­csoló­dott a Magyar­országi Szocialista Munkás­párt tevékeny­ségébe. Természetesen elsősorban az ifjú­munkások szerve­zésében vett részt. Ott volt az MSZMP Hemád utcai csoportjában, a Gömb utcában rendezett összejöveteleken, a cukrász-szakszervezet helyiségében tartott bal­oldali össze­jöveteleken.

Az osztályharcos nevelésnek jó iskolái voltak a mozgalmi ki­rándulások. Ezeken Rózsa Richárd rendszeresen részt vett, de nem passzív turistaként, hanem szervező, agitátor, propagandis­ta minőségben. Előadott, énekelt, fuvolázott és szavalt. Richárd foko­zato­san vezetővé nőtte ki magát. Éles szemmel figyelte a ki­rándulókat s igye­kezett körükből kiválogatni azokat, akiket alkal­masnak talált a bonyolultabb illegális moz­galmi tevékenységre. Ezeket az ifjú elvtársakat megkülönböztetett figyelemmel kezel­te, munkát, megbízatást adott nekik, nevelte, oktatta, beszámol­tatta őket. Egy­kori harcostársai számára örökké emlékezetes ma­rad az 1927. május elsején le­zaj­lott tüntetés. A Virányosnál össze­gyűlt fás, szabó, vasas stb. munkásifjak 250 fős cso­port­ja forra­dalmi jelszavakat hangoztatva vonult a Szabadság­hegyen, majd az Isten­hegyi úton és a Kék­golyó utcán át a Vér­mező felé. Ennek az akciónak egyik szer­vezője Rózsa Richárd volt. A Széna térnél kardlapozó rendőrök támadtak a tüntetőkre.

Milyen is volt Rózsa Richárd külsőleg? Ezt pontosan tudjuk a fényképek alapján, a kortársak vissza­emlé­kezé­sei­ből, s az ugyan­csak hitelesnek tekinthető rendőrségi leírásokból: 172 cm magas, kékszemű, dús sötétbarna hajú, kreol bőrű, magas homlokú, ki­sportolt alakú fiatalember.

Richárd hamar népszerű lett az ifjúmunkások között. Bár kez­detben fenn­tar­tásokkal fogadták az értelmiségi fiatalembert, ha­marosan tisztelni kezdték. Közvetlen modora, humora, kirobbanó életkedve, harcossága, szerénysége és őszintesége rokon­szenves­sé tette őt ifjú elvtársai körében. Igen sok fiatalt nyert meg a moz­galomnak. Köz­vetlen környezetét sem hanyagolta el: nagy súlyt helyezett testvérei politikai neve­lésére. A nála két évvel fiatalabb Ferencet s az öt évvel fiatalabb Irént ő vitte be a mozga­lomba. El­látta őket marxista irodalommal, foglalkozott velük, irányt sza­bott fejlő­désük­nek. A konspiráció szabályai miatt nem tudhat­ták, ki milyen konkrét terü­leten dolgozik, milyen megbízást tel­jesít, de azzal tisztában voltak, hogy közös úton járnak, azonos célokért küzdenek.

Az 1926-os ország­gyűlési választások után folytatódott az el­lenforradalmi rend­szer stabilizációja. Bethlenék ezt a balolda­li mozgalmak további visszaszorítására igye­keztek felhasználni. Fokozódott a támadás a KMP legális fedőszerve, az MSZMP és a mögöttük álló kommunisták ellen. A szívós hatósági hajsza már 1927 elejétől igen nagy veszteséget okozott a forradalmi mozga­lomnak: csaknem 100 kommunista került rendőrkézre. Ott volt az elfogottak között Szántó Zoltán, Lőwy Sándor, Vági István.

Rózsa Richárd ekkor vidéken dolgozott apjánál, aki ebben az időben az ország külön­böző részein (Vecsés, Madocsa) mint út­építési vállalkozó tevékenykedett. Pes­ten ugyanis ekkor nem ka­pott munkát, de kapcso­lata a párttal meg­maradt. Út­építő munká­ja során került az agrárproletárok közé. Ezt a kapcsolatot is arra használta fel, hogy felvilágosító munkát fejtsen ki körükben, s lehetőleg közel hozza őket a kom­mu­nista mozgalomhoz. Ami­kor sikerült az Újlaki Téglagyárban elhelyezkednie, vissza­költö­zött Bu­da­pestre. A gyárban kommunista sejt szervezésébe kez­dett. Rózsa Richárd ekkor már nem „közkatona”, hanem a KIMSZ Központi Bizottságának tagja volt, s ebben a beosztásban dolgo­zott 1929 februárjában bekövetkezett letartóz­tatásáig.

Richárd 1926 végén került kapcsolatba Nemes Dezsővel, aki ké­sőbb a KIMSZ titkára lett. Az 1927. februári lefogások után a párt és a KIMSZ fontos fela­data volt, hogy a szétzilálódott sorokat ren­dezzék, szervezetileg gyűjtsék össze a sok­szor egymástól függet­lenül dolgozó csoportokat.

Az 1927-es lebukások miatt megszakadt a KIMSZ kapcsolata a Külföldi Bizott­sággal, de Nemesék folytatták mozgalmi tevékeny­ségüket. 1928 januárjában a KMP Kül­földi Bizottsága Bu­da­pestre küldte Lovas Mártont, s újjáalakították a KIMSZ Köz­ponti Bizott­ságát, melynek tagja lett. Lovas Márton, Nemes Dezső, Sebes László, Winkler Ágoston. Folytatódott a szemi­ná­riu­mok szervezése, silla­buszok sokszorosítása, az Új Március terjesztése, több buda­pesti te­rületi (kerületi) KIMSZ-bizottság újjászervezése, KIMSZ-frakciók rendszeres működ­tetése a legális munkásszervezetekben, és kap­csolatok felvétele a vidéki váro­sok­ban működő illegális csopor­tokkal. Ezt megelőzőleg Nemes Dezső egy KIMSZ-lap kiadásának gondolatát fontolgatta. Lovas konspirációs lazaságok miatt febru­árban lebukott, de a KIMSZ KB működött tovább: hozzáfogtak a lap kiadásához és 1928 elején megjelent az Ifjú Proletár. Egy illegá­lis lap kiadása önmagában is veszélyes, az Ifjú Proletár megjelen­tetése ráadásul sok gondot okozott: nem volt pénz, hiányoztak a technikai eszközök és feltételek (papír, írógép, sokszorosító stb.). Mindennek előteremtésében Nemes Dezső elsősorban Rózsa Richárdra támasz­kodott. Rózsa szerzett némi pénzt, azon vettek egy használt írógépet. A „szerkesztő bizottság” Nemesből és Rózsából állt, s mindent maga végzett: író, fordító, szer­kesz­tő, nyomdász és lapterjesztő volt. Az első számot Nemes Dezső albérleti szobá­jában nyom­ták egyszerű sokszorosító készüléken, amelyen viaszpapír volt a matrica. Konspi­rációs okok miatt a sokszorosító nem marad­hatott Nemes lakásán. Ezért úgy dön­töttek, Rózsa Richárd álné­ven albérleti szobát vesz ki, ahol elkészítenék a következő számot.

Rózsa a Mikó utcában szerzett egy alkalmas szobát, ahová Mágocsi László ze­nész­ként jelentkezett be. A „zenésznél” csak a „ze­neműkiadó” szolgája fordult meg, aki „kottát” hozott neki bírá­latra. Legalábbis így tudták a főbérlők. A „kottákat” a szo­bá­ban elhelyezett sokszorosítógépen a megfelelő példányszámban ki­nyomták. Hogy elfojtsák a gép zaját, Richárd vidám számokat fuvolázott. Nemes Dezső úgy emlé­kezik vissza, hogy az Ifjú Pro­letár második és harmadik (egyben az ő szer­kesz­té­sük­ben meg­jelenő utolsó) számát „Mágocsi László zenész” albérleti szobájá­ban állít­ották elő.

Richárd az újságnak rendszeres írója és fordítója volt. Az Inprekorr cikkeit ő ültette át németről magyarra a lap számára. Ebben a munkában gyakran vette igénybe Irén húgának segít­ségét is.

Sebes Lászlót és Nemes Dezsőt 1928 augusztusában egy röpirat-terjesztési akció so­rán lefogták. A KIMSZ vezetőségét ismét újjá kellett szervezni. Ezt Sebes István vé­gez­te, s ekkor lett Rózsa Richárd is a KIMSZ KB tagja. Az Ifjú Proletár meg­jelenése folyta­tódott és a KIMSZ tevékenysége tovább élénkült.

1929. február 25-én a KIMSZ-et újabb súlyos rendőri csapás érte. Este nyolc óra­kor a KIMSZ vezetősége a Rottenbiller utca egyik kávémérésében megbeszélést tar­tott, amelyen jelen volt Rózsa Richárd, Ellenbógen Pál és Sebes István. Alig kez­dő­dött el a megbeszélés, belépett Hain Péter, a rendőrség politikai osztályá­nak vezetője, néhány nyomozó társaságában, és letartóztatta az értekezlet résztvevőit.

Az elfogottakat a Vigyázó Ferenc utcai rendőr­kapitány­ságra szállították. Szokás szerint alaposan meg­kínozták őket, hogy a mozgalomról terhelő adatokat csikarjanak ki tőlük. Valamennyien állták a kegyetlen kínzásokat. Ez a kálvária egy hétig tartott, majd 1929. március elején a Markó utcai fogházba szállították őket. On­nan néhány nappal később átkerültek a Pestvidéki Fogházba. Ez alkalommal több tucat mozgalmi aktivista ellen indítottak hajszát.

A rendőrnyomozó az esetről az alábbiakat jelentette: „Min­den eddigi tapasz­ta­latot felülmúló konoksággal találkozunk. Az egyes emberek kiképzése és védekezésre való előkészítése tökéle­tes. Az egyik helyen addig nem engedték be a detektíveket, amíg a kályhában el nem égették az áruló anyagot. A másik helyen a kályhában elő­készítve, begyújtásra készen találtuk meg a terhe­lő bizonyítékokat.”

1929. október 21-én jelentették be az elvtársak Vácott, Sopron­kőhidán, a Markó­ban, a Fő utcában és a Gyűjtő­fogházban, hogy az embertelen bánásmód és a rossz ellátás miatt éhség­sztrájkot kezdenek. Ez bizonyos gondot okozott az igazságügyi szer­vek­nél, mert alkalmat adott a Kommunisták Magyar­országi Pártja melletti szoli­da­ritási meg­mozdu­lásokra, amelyeket a testvérpár­tok szerveztek számos országban. A kommunista foglyok éhség­sztrájkja és a szolidaritási mozgalom vád volt Horthyék, a kegyet­len börtön­viszonyok ellen.

A börtönigazgatóságok terrorral akarták letörni az éhségsztráj­kot. Egymás után rótták ki a büntetéseket: szigorított magánzár­ka, kemény fekhely, a kedvezmények (levelezés, látogatás) eltil­tása. Ugyanakkor alkalmazták a mesterséges táplálást is. (Ennek lett áldozata 1929. október 27-én Lőwy Sándor, a KIMSZ Közpon­ti Bizottságának 1927 februárjában letartóztatott titkára, és nov­ember 2-án Sztáron Sándor.) Ebben az éhségsztrájk-akcióban ter­mészetesen Richárd is részt vett.

Ha a börtönnapló megsárgult lapjait tanulmányozzuk, kitűnik, hogy Rózsa Richárd ugyancsak gyakran okozott gondot a börtön­hatóságnak: 1929. november 22.: mester­ségesen megetették. Azért folytatott éhségsztrájkot, mert elviselhetetlennek találta a politi­kai foglyok helyzetét. Jobb élelmet, továbbá hetenként egyszer csoma­got, beszélőt, újságot követelt. Fegyelmi határozat: hatheti magánelzárás, minden­nemű kedvezménytől három hónapra el­tiltva. A kiszabott büntetés ellenére sem hajlandó beszüntetni az éhségsztrájkot, minden utasítást, parancsot megtagad. Büntetés: háromheti kemény fekhely. (Orvosi véleményre a kemény fek­hely alól 1929. november 25-én fölmentve.)

1930. szeptember 10-én került sor az „állam és társadalom tör­vényes rendjének erőszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló bűntett” miatt vádolt Sebes István és társai pere főtár­gyalásának megkezdésére. (A korábban letartóztatott Nemes De­zső ügyét összevonták az úgynevezett Sebes-üggyel. Sebes Lász­lót egy másik vádlott-csoportba tették.)

Az elsőfokú bírósági tárgyalást Szemák Lajos tanácselnök ve­zette. Rózsa Richárd védője dr. Kadosa Marcell volt, aki mindent megtett védence érde­kében.

Amikor Szemák elnök megnyitotta a főtárgyalást, és szokás szerint bejelentette, hogy mindenki őrizze meg a rendet és fegyel­met, a vádlottak (előzetes meg­álla­po­dá­suk értelmében) egyszer­re ugrottak fel helyükről és kommunista jelszavakat kezdtek han­goztatni. (Éljen a Kommunista Internacionálé! Le a burzsoá osztálybí­rósággal! Mit csináltak Lőwy Sándorral?) Az elnök rendreutasította a foglyokat és szigorú fegyelmi büntetést helyezett kilátásba. Ami­kor Szemák megkérdezte, ki „kiabált”, 15 vádlott felállt, köztük Rózsa Richárd is. Az ügyész vádat emelt ellenük izgatás címén.

Megkezdődött a vádlottak kihallgatása. A megkérdezettek sor­ra bejelentették: nem hajlandók vallani. A kihallgatás során a vád­lottak és a fegyőrök között dulakodás támadt. Ezt látva, az ügyész zárt tárgyalás elrendelését kérte. Szemák felhívására a hallgató­ság elhagyta a termet, majd a közvádló megindokolta a zárt tár­gyalás szük­sé­ges­ségét. Amikor Szemák visszaengedte a hallga­tóságot, a vádlottak ismét kom­mu­nista jelszavakat hangoztattak. Az elnök elrendelte a foglyok megbilincselését. Ez termé­szetesen nem ment simán, hiszen a vádlottak tiltakoztak és ellenálltak a fegy­őrök törekvéseinek.

Midőn Rózsa Richárd kihallgatására került sor, így szólt: „Mi­után a politikai foglyok élete nincsen biztonságban, minden fe­leletet megtagadok”.

Szemák rendreutasította Rózsát.

A vádlottak „renitens” magatartása miatt az egész főtárgya­lás tartamára eltá­volí­tották a hallgatóságot. Dr. Kadosa Marcell védő tiltakozott a foglyok megbilincselése ellen. Kijelentette: amíg a vádlottakat nem szabadítják meg béklyóiktól, nem vesz részt a tárgyaláson. Az elnök rendreutasította Kadosát, mire ő elhagyta a tárgyaló­termet.

A tárgyalás második napján, szeptember 12-én ismét elővezet­ték Rózsa Richárdot. A fogoly csak ennyit mondott: „Kommunis­ta vagyok, osztálybíróság előtt nem teszek vallomást”. Egyna­pi sötétzárkát kapott e magatartásáért. Vádlott társai hasonlóan viselkedtek. 1930. szeptember 15-én, a tárgyalás harmadik nap­ján került sor a kommunistákat letartóztató rendőrök vallomásá­ra. Szemák az után érdeklődött, miként születtek meg a vádlot­tak jegyzőkönyvei? Valamennyi egységesen tagadta, hogy bár­mely fogollyal szemben törvénytelen eszközöket alkalmazott volna. Senkit fizikailag nem bántalmaztak, állították, éjszakai ki­hallgatásra sohasem került sor, a jegyző­könyvben foglaltakat a kommunisták teljesen önként, presszió nélkül tették, s azt aláírá­sukkal megerősítették. A tárgyalás ötödik napján hangzott el az ügyész vád­beszéde. Vádat emelt 22 kommunista ellen az 1921. III. te. 1 §-ának 1. bekezdésébe ütköző, állam és társadalom tör­vényes rendjének erőszakos felforgatására és meg­semmi­síté­sére irányuló bűntett miatt. Másnap, szeptember 24-én került sor Richárd védő­jének, dr. Kadosa Marcellnak (aki időközben vissza­vette az ügyet az ideiglenesen meg­bízott dr. Szőke Sándortól) a felszólalására. Kérte védence felmentését.

A főtárgyalás hetedik napján kaptak a foglyok lehetőséget arra, hogy az utolsó szó jogán nyilatkozzanak. Az előzetes megbeszélés értelmében egyetlen vádlott sem kívánt élni az utolsó szó jogával.

Rózsa Richárd háromévi fegyházat kapott. Miután a vádlot­tak a tárgyalás egész ideje alatt megtagadták a választ, a bíróság kénytelen volt a nyomozati jegyző­köny­vek­re és a vizsgáló­bírónak tett vallomásokra építeni egész konstrukcióját. Richárd a rendőr­ségen tagadta, hogy részt vett volna a kommunista mozgalom­ban. Annyit ismert be: Sebessel, Ellengógennal többször össze­jött a Rottenbiller utcai kávé­mérés­ben, de ezek baráti jellegű ta­lálkozások voltak, minden politikai tendencia nélkül. A vád ez­zel szemben úgy summázta Rózsa Richárd tevékenységét, mi­szerint ő egy kiterjed­tebb kommunista frakció élén állt s egyene­sen Bécsből kapta az utasításokat. Ily módon Richárd tevékeny­ségét vezetői tevékenységnek minősítették, ami az akkori törvé­nyek értelmében szigorúbb elbírálás alá esett.

A közvádló elégedetlen volt a bíróság ítéletével, ezért súlyosbí­tásért fellebbezett. Javasolta továbbá, hogy az ítélet jogerőre eme­léséig hosszabbítsák meg a vizsgálati fogságot.

Rózsa Richárd kijelentette: az ítélettel szemben fellebbezést kí­ván beterjeszteni, miután nem érzi magát bűnösnek.

A védők többsége ugyancsak fellebbezett a bírósági ítélet el­len. A királyi törvény­szék a felfolyamodásokat elfogadta, de Se­bes István, Nemes Dezső és Rózsa Richárd vizsgálati fogságát meghosszabbította, „mert a kiszabott büntetés súlyánál és nagy­ságánál fogva nevezettek megszökésétől alaposan tartani kell”.

Richárd fellebbezésében azt fejtegette, hogy a vád szerint Bécs­ből való haza­térése után fogott neki a KMP szervezéséhez. Az út­levél azonban arról tanúskodik, hogy 1929. február 14-én tért haza az osztrák fővárosból és február 25-én már letar­tóz­tatták. Tehát mindössze 12 nap állt rendelkezésére az állítólagos szervezkedés­re. Ennyi idő alatt képtelenség elvégezni azt a szervező munkát, mellyel a bíróság és az ügyész­ség vádolja. E 12 nap alatt állan­dóan állásban volt, napi 12 órát dolgozott. Ilyen feltételek mellett legfeljebb résztvevője lehetett, nem pedig vezetője a mozga­lom­nak. így reá csak az 1921. III. te. 1§ 2. bekezdését állapíthatják meg.

1931. július 5-én került sor a fellebbviteli tárgyalásra. Dr. Ka­dosa kérte a bizonyítékok kiegészítését. Hangoztatta, hogy Ró­zsa Richárd 1928 végéig Madocsán tartózkodott, ennélfogva Bu­da­pesten nem állhatott egy nagyszabású kommunista szer­vez­kedés élén. Munkahelyét tekintve Rózsa a jelzett időben valóban ott volt. A Tábla nem kívánta módosítani az alsóbb fokú bíróság ítéletét, hanem megerősítette.

Rózsa Richárd 1930. január 15-én a Markó utcai, majd onnan a Pestvidéki börtönbe került. Büntetését magánzárkában töltötte, de – mint a kommunisták többsége – ő is arra használta fel ezt a kényszerpihenőt, hogy tovább képezze magát, hogy felkészüljön a kiszabadulása után rá váró nagyobb feladatokra. A börtönben folytatta a harcot: 1930-ban részt vett egy tíznapos éhségsztrájk­ban, melynek célja volt kivívni a jobb bánásmódot, könyvek, új­ságok beküldésének lehetőségét. A szü­lők, testvérek, barátok, elvtársak igyekeztek kielégíteni sokoldalú könyvigényét. Eb­ben a Vörös Segély is nagy segítségére volt. A börtönből küldött leve­lei arról tanús­kodnak, hogy mélyre­hatóan tanulmányozta az iro­dalmat, közgazdaságtant, tör­té­nelmet, filozófiát és a ter­mé­szet­tudo­má­nyo­kat. Itt is agitált, tanított, nevelt és lelket vert a csüg­gedők­be. Erre főleg a közös séták nyújtottak módot. Mindig mo­soly­gott, báto­rított, pedig az ő élete sem volt könnyebb a többiénél. Azon fáradozott, hogy elviselhetővé tegye fogolytársai nehéz helyzetét. Kérvénnyel fordult az illeté­kesek­hez, engedélyezzék, hogy napilapot kapjanak. A börtön igazgatója ez ügyben levelet írt az igazságügy-miniszternek, melyben a kérés elutasítását ja­vasolta, miután Rózsa Richárd fogva tartása idején „renitenske­dés” miatt már öt alkalommal volt fenyítve.

Ruzsinkó Mihály, a kommunista agrármozgalom egyik vezető­je, vissza­emlékezésében elmondta, hogyan ismerkedett meg 1931-ben a Gyűjtőfogházban Rózsa Richárddal. Tanította a lefogott if­júmunkásokat, tőle őszintén érdeklődött az agrárproletárok kö­rülményei felől; Ruzsinkót magával ragadta Richárd lelkesedé­se, hite a munkás­osztály győzelmében. Emberszeretete, közös­ségi magatartása nagy hatással volt fogolytársaira. A szülőktől rendszeresen kapott élelmiszercsomagok tar­tal­mát megosztot­ta társaival. Dr. Topiák Ferenc, egykori cellatársa elmondta: Richárd­dal együtt volt rövid ideig egy cellában. Egyik alkalommal behoztak közéjük egy alaposan összevert parasztot, akinek inge cafatokban lógott. Richárd odaadta fehér­neműjét, ebédjét szeren­csétlen fogolytársának.

Rózsa Richárd 1932. március 6-án szabadult.

1929 februárjában történt letartóztatása óta sokat változott a politikai helyzet. Kibontakozott a tőkés rend nagy világválsá­ga, mely Magyar­országon éppen akkor érte el mélypontját, ami­kor Rózsa Richárd előtt megnyíltak a börtön kapui. A hitel­vál­ság megbuktatta Bethlent, utódja, Károlyi Gyula, a biatorbágyi merénylet ürügyén bevezette a statáriumot. Korlátozottabbakká váltak a harc feltételei. A terror fokozó­dásának légkörében nyer­te vissza tehát akcióképességét. Természetesen azonnal rendőri felügyelet alá helyezték, minden lépését ellenőrizték, hogy meg­nehezítsék újbóli bekapcsolódását a kommunista mozgalomba.

A rendőri felügyelet szigorú előírásait a kommunisták termé­szetesen nem tar­tot­ták be, hiszen ez lehetetlenné tette volna ille­gális munkájukat. Rózsa Richárd sem tekin­tette a rendőrhatóság előírásait szentírásnak. Forradalmár volt s alig várta a sza­ba­du­lást, mert ismét dolgozni akart. Ugyanakkor a rendőri felügyelet kijátszása igen nagy éberséget, leleményességet és bátorságot kö­vetelt. Richárdnak sikerült öccse, Ferenc segítségével ismét bekap­csolódnia a kommunista mozgalomba s megtalálnia az össze­köt­tetést a földalatti szervezettel.

Nem sokkal szabadulása után a KMP Bu­da­pesti Pártbizott­ságának tagja lett. Egyik első lépése az 1932-es konferencia elő­készítése volt. Az összejövetelt 1932. július 29-én tartották meg a Római-part egy kis villájában. Ezt a találkozóhelyet Richárd sze­rezte. Ezen a megbeszélésen akarták előkészíteni azt a kibővített központi bizott­sági ülést, melynek feladata lett volna felmérni a párt szervezeti erejét, a tömegekre gyakorolt befolyását és meg­határozni a tennivalókat. A KMP nem változ­tatta meg ugyan a II. kongresszus stratégiai vonalát, de taktikája óvatosabb lett, külö­nös tekintettel a fenyegető statáriumra.

Az értekezletet Fürst Sándor vezette. Jelen voltak: Rózsa Richárd, Lakatos Éva, Kilián György és mások. A résztvevők beszá­moltak vég­zett munkájukról, melyből Rózsa Richárd képet kap­hatott a párt helyzetéről. Ezt köve­tően a körzetekben, sejtekben, valamint szakmák szerint is megtarthatták a helyi értekez­leteket.

Erre az időszakra – minden nehézség ellenére is – sikerült szer­vezetileg meg­erő­södni. A fellendülő munkát megtörte a KB tag­jainak, Sallai Imrének, Fürst Sándornak, Karikás Frigyesnek, majd Kilián Györgynek 1932 júliusában történt letartóz­tatása. Rózsa Richárd átmenetileg felső kapcsolat nélkül maradt, de folytat­ta munkáját és részt vett a szétzilált sejtek összekovácsolásában.

A gazdasági válság súlyosan érintette a magyar parasztságot is. Ennek követ­kez­té­ben nyugtalanság és balratolódás volt tapasz­talható falun. A párt ezt felismerte és arra törekedett, hogy meg­erősítse vidéki befolyását. A szervező munkával jelentős ered­mé­nyeket értek el. Hatásuk a parasztságra 1930-1933 között volt a legnagyobb, ám nemcsak falusi munkájának eredményeként, ha­nem az elégedetlenség miatt is. A szociál­demokrata párt ugyan­csak arra törekedett, hogy kiépítse vidéki szervezeteit és kiterjessze befolyását a parasztság körében. Ezt a célt szolgálta az 1932. április 7-i demonstráció. Ezt megelőzően, március 1-én tartóztat­ta le a rendőrség a KMP vidéki szervezőit: Ruzsinkó Mihályt és tár­sait, ennélfogva a kommunisták alig kap­cso­lód­hat­tak be az ápri­lis 7-i tüntetésbe. Ezzel voltaképpen megszakadtak a párt falusi kapcsolatai, újra ki kellett építeni. Ebben kapott szerepet Rózsa Richárd is. Rend­kívül nehéz feladat volt, mert a Belügyminiszté­rium által létrehozott úgynevezett Nemzeti Munka­védelem em­berei éberen figyelték a parasztság hangulatát és szer­vez­kedését.

Az 1933-as lebukások után a párt megszüntette Vidéki Osztá­lyát s a Magyar­országi Földmunkások Országos Szövetségében (MFOSZ) építette ki kommunista csoportját. A föld­munkás­szer­vezet budapesti közössége a Dob utca 90-ben, a Bőripari Munká­sok Szak­szer­vezeté­nek szék­házában működött. A KB 1933 szep­tem­be­rében írott levele az alábbi feladatokat tűzte a csoport elé: legyen a szövetség olyan harci szervezet, mely küzd a földmun­kásság általános követeléseiért, a nyolcórás munkaidőért, a teljes vasárnapi és ünnepnapi munkaszünetért, a szervezkedési jogért. A parasztság körében végzett munka élére Holler Mihály, majd kiszabadulása után Ruzsinkó Mihály került, ők ebbeli tevékenysé­gükben nagy segítséget kaptak Rózsa Richárdtól. Richárd ugyan­is azon „fekete emberek” közé tartozott, akit az 1933-as átszerve­zés során a párt vezető pártmunkából tömegmunkára küldött.

A KMP úgy döntött, hogy a parasztság szervezésében elsősor­ban a kubikosokra fog támaszkodni. Ennélfogva, az e munkára kijelölt elvtársak rendszeresen látogatták a Teleki teret, mert az ország különböző részeiből származó kubikosok itt gyüle­keztek munka­szerzés céljából. Richárd nemcsak a Teleki téren teremtett kapcsolatot a föld­munkásokkal, hanem vidéken is, amikor hosszú időt töltött édesapja alkal­mazá­sában. Mint építésvezetőnek módja volt közvetlenül érintkezni a kubikosokkal, tanul­má­nyozta gazda­sági helyzetüket s igyekezett politikai befolyást gyakorolni rájuk.

A csendőrségi jelentés Richárdék idevonatkozó tevékenységé­ről az alábbiakat írja: „Rózsa Richárd, Holler Mihály foktői illető­ségű kubikus bandagazda, Czuczi János mezőtúri és Miklós Ist­ván ozorai kubikosok útján indította meg 1934 őszén a parasztság újólagos kommunista szervezését. Rózsa azt kereste, milyen legá­lis szervek és lehetőségek alapján foghatná össze a földmunkáso­kat. E célból legalkalmasabbnak találta Bu­da­pesten a Magyar­országi Földmunkások Országos Szövetségét. Rózsa Richárd a fent említett kubikosokat az alábbi feladatokkal bízta meg:

a) Az MFOSZ budapesti szervezetében alakítsák meg az ellen­zéki frakciót, tag­jait részesítsék kommunista nevelésben. A tago­kat eztán a KMP számára szervez­zék meg.

b) A megszervezett kubikosok illetőségi helyükön hozzák létre az MFOSZ helyi csoportjait. Amíg az nem alakul meg, létesítsenek befizetőhelyeket, ezek eleve kommunista irányban fejlődjenek.”

Holler Mihály 1934-ben meg is alakította az MFOSZ kereté­ben az ellenzéket Kelemen József, Czuczi János, Bognár József és Tö­rök An­tal bevonásával. Nagyobb lendületet a szervezkedés ak­kor vett, amikor ki­sza­ba­dult Szegedről – 2 év 6 hónap múltán – Ruzsinkó Mihály kubikos, aki átvette Rózsá­tól az utasításokat. Ő a pesti mozgalmat Rózsa Richárd intenciói szerint ve­zet­te. A Dob utcai székházban antimilitarista és antikapitalista szellemű kultu­rális ren­dez­vé­nye­ket szerveztek, amelyen általában 150-200 pa­raszt jelent meg. A műsorokat dön­tő­en Rózsa Richárd állította össze. A rendezvények közül kiemelkedik az 1935. feb­ru­ár 25-i mű­sor, melynek középpontjában a Frontharcos álma című jelenet állt.

„Rózsa Richárd legális és illegális sajtótermékeket terjesztett – folytatta a jelentés – a parasztság körében. A KMP szervezkedé­sének gócai az alábbi települések voltak: Kalocsa, Kuns­zent­márton, Ozora, Tamási, Mező­túr, Jászárok­szállás.” Eddig a jelentés.

Richárd tehát – a csendőrség megítélése szerint is – jelentős munkát fejtett ki a földmunkásság szervezésében, jóllehet „lefeketedése” miatt inkább a háttérből segítette Hollert, illetve Ruzsinkó Mihályt. A kiszabadulásától második lebukásáig terje­dő periódusa azonban nem volt töretlen. Munkáját néha egy-egy rövidebb-hosszabb intermezzo szakította meg: a budapesti kirá­lyi ügyészség felszólította, hogy az izgatás miatt megállapított öt hónapi fogházbüntetésének kitöltése végett 1933. május 30-án je­lenjen meg a Markó utcai börtönben. Említettük, 1930. szeptem­ber 10-én, a főtárgyalás első napján a vádlottak tüntetést szervez­tek. Ezért a fegyelem­sértésért külön büntetést szabtak ki. Rózsa Richárd öt hónapi fogházat kapott, melyet a fegy­házból való sza­badulása után, 1933. május 30-án kellett letöltenie. Emellett Richárd­nak az exponált politikai ünnepeken (május 1., november 7., a KMP meg­ala­ku­lásának évfordulóján) – mint igen sok kom­munistának – többször kellett néhány napos kényszerpihenőt tar­tania a rendőrségen.

Ám a munka sohasem állt meg, a parasztság szervezése biz­tatóan haladt. Ruzsinkó Mihály elsősorban Kalocsán és környé­kén tevékenykedett. Itt sok volt az uradalmi cseléd, akik nyáron, nehéz feltételek között, napi 80 fillérért dolgoztak, télen azonban legtöbbször munka és kereset nélkül maradtak; rajtuk keresztül jutottak el szélesebb paraszti rétegekhez. Ruzsinkó hetenként egy­szer találkozott Rózsa Richárd­dal, megbeszélték az általános kül- és belpolitikai kérdéseket, majd a konkrét helyi problémákat. A kubikosok fogékonyak voltak a kommunista agitációra. A rend­kívül nehéz földmunkáért napi 3-4 pengőt kerestek, de ha éjszaka szénaboglyában akartak alud­ni, 50 fillért kellett fizetniük. Nagy volt körükben a szolidaritás és hamar be­fo­gad­ták maguk közé a börtönviselt kommunistákat.

Richárd ebben az időben nemcsak a parasztmozgalmakkal foglalkozott. Régi harcos­társainak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy tevékenysége kiterjedt a párt egyéb területeire is. Öccsével együtt tagja volt annak az egységbizottságnak, mely a szociál­demokrata párttal való együttműködés céljából jött létre, és ak­cióegységre irányuló törekvése az MSZDP felső vezetőségének kom­mu­nis­ta­elle­nes­sége dacára is ered­mé­nyeket tudott felmutat­ni. Sok közös akciót szerveztek: tüntetéseket, sztrájkokat, a nyilas székház elleni támadást stb. Rövid ideig Rózsa volt az összekötője Alpár Lászlónak, tőle kapta terjesztésre a Kommunista című folyó­iratot s Richárd vezette azt a KIMSZ területi bizottságot, melynek tagja volt többek között maga Alpár László is. A pártmozgalom különféle területekre sodorta, de mindig szívesen foglalkozott az ifjúmunkásokkal. Tanította, nevelte s előkészítette őket arra, hogy később a KMP keretei között végezzék munkájukat.

A parasztság elégedetlensége és szervezkedése, a kommunis­ta befolyás erősödése nyug­talanította az uralkodó osztályokat és az őket kiszolgáló hatósági szerveket, s amikor érettnek találták rá a helyzetet, lecsaptak a szervezkedő kubikosokra. A csend­őr­ség nyílt nyomozása 1935. szeptember 4-én kezdődött. A szervez­kedés szálainak fel­gön­gyölítése során eljutottak Rózsa Richárdhoz is, 1935. október 17-én előzetes letar­tózta­tásba helyezték szer­vezkedésben részt vevő társaival együtt. (73 szimpa­tizáns illetve kommunista földmunkás került ekkor a csendőrség kezére.) Őt is brutális kínzásoknak vetették alá, de nem tudták szólásra bír­ni. Ezt az állhatatosságot a csendőrség kénytelen volt elismerni. „Rózsa Richárd bűnösségét semmi sem bizo­nyítja jobban, mint konok hallgatása, hogy előttünk vallomást tenni nem volt hajlan­dó.” Ilyen lakonikus a csendőrségi jelentésnek az a része, amely Richárd kihall­gatásáról szólt.

Dr. Domokos József, aki Richárd védőügyvédje volt, úgy emléke­zik vissza védence helytállására, hogy egész védői gyakorlatában alig volt ember, aki a csend­őrök előtt ilyen magatartást tanúsított.

Pécsi László beszéli el, hogy amikor egy cellába került vele, Rózsának az volt a legfőbb gondja, hogy kioktassa társait: ho­gyan viselkedjenek. Richárd azt fejte­gette, hogy miattuk senki sem bukhat le, ezért semmiféle kompromittáló adatot nem sza­bad elárulni.

A vádlottak zöme paraszt volt. A nyomozás Bu­da­pest környé­kének egyik csendőr­laktanyájában kezdődött, de Richárdot ok­tóber 13-án Kalocsára vitték, a mozgalom egyik gócába, hogy a helyszínen folytathassák a szervezkedésben részt­vevők kihall­gatását. Nem tudták neki megbocsátani, hogy „visszaeső” volt. Egy-egy kihall­gatása után napokig eszméletlenül feküdt priccsén. Csaknem két hónapon át tartott ez a tortúra, de nem bol­dogultak vele. Richárd tagadta, hogy szervezte a parasz­tokat, ta­gadta, hogy a vádlottak közül bárkit is ismert volna. A letartóz­tatásban levők közül azonban nem mindenki állta a kínzásokat, néhányan terhelő vallomást tettek Rózsára. Ezek a jegyzőköny­vek szolgáltak bizonyítékul mind a csendőrség, mind a bíróság számára a Richárd elleni vádhoz.

Richárdot megviselték a kínzások, a talpalás, gyomrozás. Fo­golytársai drámai módon ecsetelik azokat a napokat: ruháját szét­szaggatták, arca elkékült, szeme lázban égett. Amikor a nyomo­zók ütlegelték, gyáváknak, ostobáknak nevezte őket, akiknek egy­szer felelniük kell tetteikért. A meghökkent nyomozókat ez a fajta magatartás meg­vadította, s még kegyetlenebbül kínozták. Ennek következtében fizikailag és idegi­leg annyira leromlott, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Félt, hogy nem bírja tovább a fájdalma­kat s a hallgatást. Fogolytársai készek voltak ebédjük egy részé­ről le­mon­dani a javára, csakhogy megerősödjön, de nem fogad­ta el. A csendőrök azonban hama­rabb belefáradtak, mint ő, miu­tán látták, hogy nem tudnak belőle semmit sem kicsikarni, abba­hagyták a kínzásokat. Napokig tartott, amíg lábra állt, ám feltű­nően gyorsan nyerte vissza életkedvét, régi humorát.

A nyomozóhatóságok maguk sem állíthatták teljes bizonyos­sággal, hogy Rózsa Richárd az általuk leleplezett parasztszer­vezkedés egyik kulcsalakja. Jelentésükben így fo­gal­maztak: „Ró­zsa Richárd kommunista vezetőségi tag, aki tagadásával szem­ben minden valószínűség szerint (Az én kiemelésem – H. S.) a pa­rasztság területi bi­zott­ságának a vezetője.” Ez a bizonytalanko­dás azonban nem akadályozta az ügyész­sé­get a vádemelésben: az 1921. III. te. l.§-ának 1. bekezdése alapján elmarasztalták az ál­lam és a társadalom erőszakos felforgatására és megsemmisítésé­re irányuló bűntett­ben.

Rózsa Richárdról – a tanúvallomásokra építve – a vádhatóság a következőket állí­totta: mint a kommunista párt budapesti Köz­ponti Bizottságának tagja, a moz­galom egészét érintő irányító funkciót töltött be. 1932-ben Miklós István ozorai lakost a kom­munista szervezkedésbe bevonta és vidéki munkával bízta meg. 1934 őszén Holler Mihályt utasította, hogy indítson akciót vidé­ken a földmunkások össze­fogására. Holler Mihály ennek érdeké­ben szervező bizottságot alakított. 1935 augusz­tusában Ruzsinkó Mihály vette át Holler feladatát. Ruzsinkó Rózsa utasítására az MFOSZ-ban toborzómunkába kezdett. A szövetségben ellenzé­ki bizottságot hozott létre, ugyanakkor kapcsolatot tartott a ka­locsai kommunista kubikosokkal: Berta Istvánnal,Markó Sándor­ral, Pécsi Lászlóval, Móczai Sándorral és Farkas Lajossal. A vádlot­tak sejtet szerveztek, kommunista sajtóterméket olvastak, illet­ve terjesztettek.

Rózsa Richárd elismerte kommunista meggyőződését, de a szervezkedésben való részvételt nem – olvasható az ügyészség vádiratában.

1935. december 18-án került sor a főtárgyalásra. Richárd régi „ismerőse”, Szemák Lajos vezette a tárgyalást.

Rózsa a bíróság előtt tartotta magát ahhoz, amit a csendőrsé­gen mondott: a vádat megértette, de alaptalannak tartja, mert bár kommunista meggyőződését nincs szándékában tagadni, mióta kikerült a börtönből, távol tartja magát a mozgalomtól.

Szemák a csendőrségi anyagokra hivatkozott, ahol a megkín­zott kubikusok egy része terhelő vallomást tett Richárdra. Rózsa itt arra utalt, hogy ezeket a nyilat­ko­za­tokat törvénytelenül, kín­zásokkal csikarták ki a lefogottakból. (A bíróság előtt vala­mennyien visszavonták a Rózsára terhelő vallomásokat.)

A védők kérték védenceik felmentését. A vádlottak nem kíván­tak nyilatkozni az utolsó szó jogán.

Rózsa Richárdot első fokon 2 év és 10 hónapi fegyházra ítélték. A védők felleb­beztek. A bíróság úgy döntött, hogy az ítélet jog­erőre emelkedéséig Rózsa és Ruzsinkó letartóztatásban marad.

A Tábla 1936. október 16-án tárgyalta Rózsa Richárd ügyét és helyben hagyta az elsőfokú bíróság döntését. A Kúria 1937. nov­ember 2-án azonban 3 év és 6 hónapra emelte Richárd büntetését.

Rózsa Richárd tehát ismét hosszabb időre kiesett a mozgalmi munkából. Pedig ebben az időszakban sorsdöntő események tör­téntek a nemzetközi és a magyar kom­mu­nista mozgalomban. A fasizmus elleni harc hatékonyabbá tétele érdekében 1935. július-augusztusban tartotta meg nagy­jelen­tőségű VII. kongresszusát a Kom­munista Inter­nacionálé. Itt dolgozták ki, illetve fogadták el az antifasiszta nép­front­politikát.

Richárd a börtönben töltötte az 1935-1939 közötti mozgalmas éveket, de kap­cso­lata a párttal továbbra sem szakadt meg. A csa­lád, a Vörös Segély ellátta iro­da­lom­mal, szak­könyvekkel. Mohón vetette bele magát a tanulmányozásukba, ám vérbeli propagan­dista lévén, fogolytársait oktatta, nevelte. Amikor az ítélet jog­erőre emelkedett, Szegedre szállították. Ruzsinkó a szegedi Csil­lag börtönben találkozott vele ismét. Látszólag kiheverte a csend­őri brutalitások nyomait: visszanyerte régi kedvét, derűlátását. A folyosón, gyékényszőnyeg készítése közben tanította sorstár­sait. Ruzsinkó írja, hogy általa ismerkedett meg a párttörténettel és a magyar történelemmel. Még a sétákat is felhasználta, hogy beszéljen az SZKP történetéről, melynek tanulságait igyekezett a magyar viszonyokra alkalmazni.

A börtönből a családjának írt leveleiből kitűnik, hogy igen öko­nomikusán hasz­nálta fel a Horthyék jóvoltából rákényszerített pi­henőt. Szerteágazó érdeklődési köré­nek megfelelően nemcsak a politikai irodalommal foglalkozott rendkívül behatóan, ha­nem nyelveket tanult (németül, franciául, angolul), belemélyedt a fi­zikába (Einstein, Russel, Bőm), közgazdaságtanba, ipartörténet­be, történelembe, filozófiába, iroda­lom­ba, zene­történetbe, s nagy érdeklődéssel lapozgatta a hegesztés technológiájával foglal­kozó szakkönyveket.

1939. május 4-én szabadult a szegedi Csillag börtönből.

Szabadulása után alig volt rá lehetősége, hogy ismét bekapcso­lódjon a kom­mu­nista mozgalomba. A rendőrség éberen figyelte, konspirációs okok miatt tehát „pihen­tetni” kellett. Ez persze nem azt jelentette, hogy teljes passzivitásba vonult. Tapasztalt konspirátor volt, megtalálta a módját a munkába való közvetett bekap­csoló­dásra. Kiszabadulásakor testvére, Ferenc éppen Párizsban járt, hogy érint­kezésbe lépjen a KMP Ideiglenes Központi Bizott­ságával, pontosabban Papp Lajossal. A párt előtt nagy feladatok álltak: újjá kellett teremteni a még 1936-ban feloszlatott szerve­zeteket. Amikor Rózsa Ferenc visszatért, megkezdődött a körül­tekintő munka. Ebben Richárd, mivel megfigyelés alatt állt, csak periférikusán ve­he­tett részt. 1939 nyarán találkoztak, s ekkor be­szélték meg a párt újjászervezésével kap­csolatos konkrét tenni­valókat. Ez ügyben Richárd felkereste Köböl Józsefet is, és közölte vele a párt újjászervezésével kapcsolatos elképzeléseket. Richárd puha­tolózott Köbölnél, be kíván-e kapcsolódni a szervező mun­kába. Köböl természetesen elvállalta a reá kiszabott feladatokat. Összehozta Ferenccel, aki megbízta őt azzal, hogy a fásoknál hoz­zon létre egy kommunista csoportot. 1939 végére ez a 15-17 főből álló csoport már működött.

Richárd nem tudott elhelyezkedni, a család, elsősorban Fe­renc támogatta őt anya­gilag. A párt ekkor úgy döntött, hogy Ró­zsa Richárd utazzon illegálisan a Szov­jet­unióba. Ebben az idő­ben azonban ez is igen kockázatos és nehezen kivitelezhető vál­lal­kozás volt. Irén ekkor már Svédországban élt férjével emig­rációban. Felvetődött a gondolat, hogy esetleg Richárd is Svéd­országba megy, azt remélve, onnan könnyeb­ben kijut a Szovjet­unióba. Az Irén és Richárd közötti levelezés éppen erre a megol­dásra utal, anélkül természetesen, hogy akár csak célzás formá­jában szóba került volna. Nem az útlevél megszerzése húzta ke­resztül a tervet, hanem az, hogy a svéd hatóságok megtagadták a vízum kiadását.

Más megoldást kellett keresni. A párt végül mégis rendezte a kérdést: a Bolgár Kommunista Párt segítségével Richárd 1939 decemberében Belgrádon át Szófiába utazott. Bulgáriában hajó­ra szállt és végre eljutott a Szovjet­unióba.

Richárd Moszkvában először egy kohászati üzem laboratóriu­mába került, ahol tudományos munkatársként dolgozott. Később egy vegyészeti intézet alkalmazottja lett, ugyancsak tudományos munkatársi minőségben. Utolsó munkahelye egy rosztovi gyár volt, ahol a termelés racionalizálását bízták rá. Szakmájában elis­mert tekintély lett, igen sok újítás, ésszerűsítés, új kémiai eljárá­sok fűződtek nevéhez. Kiemelkedő munkája elismeréseként 1941. május 1-jén sztahanovista oklevelet kapott.

1941. júniusig rendszeresen levelezett Irénnel. Ezek a levelek arról tanúskodnak, hogy Richárd hamar megtalálta helyét a szov­jet emberek között, „az erős asszimiláló képes­séggel rendelkező” szocialista társadalomban. Mint írja: életének igen értékes és je­lentős periódusa ez, itt szabadnak, egyenjogúnak érzi magát. So­kat tanult, lenyű­gözte őt az a gigászi építőmunka, melyet a Szovjet­unióban tapasztalt. Leveleiből árad az elismerés, a tisztelet a szovjet nép történelmi teljesítményei iránt.

Bekapcsolódott Moszkva élénk kulturális életébe: rendszere­sen járt operába, hang­versenyekre, színházba, képtárakba, múze­umokba. Szorgalmasan tanulta az orosz nyelvet és állandó láto­gatója volt a Lenin könyvtárnak. Minden leveléből kitűnt, mennyire aggódik szüleiért, öccséért, s élénken foglalkoztatja mind­az, ami Magyar­országon történt. Noha jól érezte magát a Szovjet­unióban – sokat dolgozott s ez lekötötte idejének nagy részét –, honvágyat érzett. Emigrációját ideiglenesnek tekin­tette, türel­metlenül várta azt az időt, amikor visszatérhet Bu­da­pestre szüle­ihez, bará­taihoz, elvtársaihoz, a hazai mozgalomhoz. Irénen ke­resztül rendszeresen kapta a magyar nyelvű irodalmi és tudomá­nyos feldolgozásokat, folyóiratokat, nép­dal­gyűj­te­mé­nyeket. Nap­rakészen akarta ismerni a magyarországi viszonyokat, mert ha­za­készült, s a magyar kommunista mozgalomba való bekapcso­lódás, alkalmazkodás ezt kívánta.

Nagyon lesújtotta édesanyja halálhíre. Sokáig írni sem tudott, nehezére esett minden kapcsolat az emberekkel. Bűntudata volt, úgy érezte, ő is hozzájárult halá­lához, mert börtönévei alatt édes­anyja sokat szenvedett miatta. Jellemző ragaszkodása a családhoz: sokat foglalkozott azzal a gondolattal, hogy édesapját kihozhatja magá­hoz. Ez azonban az akkori viszonyok miatt lehetetlen volt.

A levelekből tehát megtudhatunk fontos részleteket munkájá­ról, szórakozásairól, gondjairól, de – érthetően – mozgalmi tevé­kenységéről nem tett említést. Ismerve Rózsa Richárd politikus alkatát, biztosak lehetünk abban, hogy kivette részét a pár­téletből is. Azok az elvtársak, akik abban az időben vele voltak Moszk­vában, ugyan­csak keveset tudnak Richárd ez irányú tevékenysé­géről. Ez természetes, hiszen itt is érvé­nyesült egy sajátos kons­piráció. Az emigránsok – elsősorban azok, akiket vissza akartak küldeni Magyar­országra, illegális munkára – álnéven éltek (Ró­zsa Richárd neve Josef Henz volt).

Nemes Dezső visszaemlékezése szerint 1940-1941-ben együtt jártak az SZKP történetéről tartott előadássorozatra. Leveleiből tudjuk, filozófiát is tanult és készült orosz nyelvű vizsgájára. Ar­ról is van tudomásunk, hogy a moszkvai magyar rádió keretében Gábor Andor vezetett egy kört, amelynek tagjait újságírásra taní­totta. E kör tagja volt Richárd is. A rádióban néhányszor felolva­sott. Fodor Zoltán úgy tudja, hogy Richárd a munkahelyén végez­te pártmegbízatását.

Amikor a németek megtámadták a Szovjet­uniót, azonnal je­lentkezett katonának. Mint partizán szeretett volna harcolni. 1943-ig jórészt kiképzőtáborokban volt s várta, hogy sor kerüljön be­vetésére. Egy speciális tanfolyamon készítették fel rádiós­nak és ejtőernyősnek.

1943. június 2-án elérkezett a tervezett akció végrehajtásának időpontja. E nap esté­jén kocsival kivitték Visontai Ilonát és Fodor Zoltánt a Moszkva melletti ka­tonai repülőtérre. Ők azt a megbí­zást kapták, hogy teremtsenek kapcsolatot a hazai párt­moz­ga­lom­mal és kössék össze Moszkvával. Rózsa Richárdnak más fel­adatot kellett meg­oldania. Visontai és Fodor nem tudott arról, hogy harmadik útitársuk Rózsa lesz, ez csak a repülőgépen de­rült ki.

A terv a következő volt: Lengyelországban, Varsótól mintegy 40 kilométerre, a Brok és a Liwiec folyó között, egy partizánok által ellenőrzött területen kell leug­ra­niuk. Földet érve mindhár­man felveszik a kapcsolatot a partizánokkal, akik előre ér­te­sül­tek érkezésükről. Segítségükkel Varsóba mennek s ott a párt gon­doskodik majd szál­lásról, valamint Magyar­országra való átjutta­tásukról. Lembergtől magyar vasuta­sok vették volna őket pártfo­gásukba. A gép, mely az ejtőernyősöket szállította, ameri­kai könnyű­bombázó volt. Útközben megállapodtak abban, hogy leszállás után zseb­lámpával három­szoros jelzéssel életjelt adnak maguk­ról s így keresik meg egymást. Útjukat senki sem zavarta meg, s megpillantották a máglyákat, melyek a leszállás helyét körvona­lazták. Elérkezett a kiugrás ideje. Egy ejtőernyő hadianyagot szál­lított a partizánoknak. Először Rózsa Richárd ugrott le, őt követte Visontai Ilona, végezetül Fodor Zoltán. Egymástól nagy távolság­ra értek földet. Visontai egy erdőbe esett, Fodor messzebb, a folyó túlsó partján, Rózsa Richárd a folyó másik oldalán kötött ki. Fodor látta, hogy társai közül valamelyik a megállapodás értelmében háromszoros fényjelzést adott. Mint később kiderült, Rózsa Ri­chárd volt. Fodor válaszolni akart a jelzésre, de lámpája elromlott.

Fodor Zoltán és Visontai Ilona később megtalálta egymást, de harmadik társuk­nak nyoma veszett… Tűzharc zaját nem hallot­ták, s a partizánok sem találkoztak vele. A legvalószínűbb felte­vés, hogy fehér-lengyelek kezébe került, akik végeztek vele.

Rózsa Richárd a pártutasítást nem teljesíthette. Hazáját, test­véreit, elvtársait nem lát­hatta viszont. Hősi halált halt azért az ügyért, melyért oly sokat szenvedett, melyért élni akart. A ma­gyar kommunista mozgalomnak nagy ígérete volt, aki átlagon felüli tehet­ségével, nagy felkészültségével, sziklaszilárd párt­hűségével, hihetetlen munka­bírásával és örökké ifjú lendületé­vel a felszabadulás után igen sokat tehetett volna a szocialista Magyar­országért.

Braun Éva

(1917-1945)

Braun Éva a hazai forradalmi munkásmozgalom egyik fiatal már­tírja, aki akkor áldozta életét a független, szabad, demokratikus Magyar­országért, amikor már alig két hét választotta el őt is, Bu­dát is a teljes felszabadulástól.

1917. október 10-én született Bu­da­pesten, értelmiségi család második gyer­me­ke­ként. Apja, Braun Róbert ismert fordító, pol­gári radikális társadalomtudós volt, akit szociológiai tevékenysé­ge alapján méltán tartottak a falukutatók előfutárának. Csak­nem egy tucatnyi fordítás fűződik a nevéhez és ugyanannyi tudomá­nyos értekezés. Braunék szorosabb baráti köréhez tartozott Szabó Ervin, Kunfi Zsig­mond, Vámbéry Rusztem, Madzsar József is. A Ma­gyar Tanács­köz­társaság időszakában a Fővárosi Könyvtár veze­tését bízták rá. A munkás­hatalom megdöntése után mellőzték, ál­lásából elbocsátották, így a Káldor-féle könyvkiadó számára vég­zett lektori és fordítási munkával tartotta el családját.

Braun Éva édesanyja, dr. Grünwald Margit, erdélyi szász csa­ládból származott, tanár volt és az első nők közé tartozott, akik megszerezték a doktori címet. A Tanács­köztársaság leverése után neki is ugyanaz volt a sorsa, mint férjének: nem taníthatott; var­rással, fordítással és lektorálással egészítette ki a család szerény jövedelmét.

Az első leánygyermek súlyos beteg volt, jórészt intézetben ápolták s korán meg­halt, így Braun Éva egyedül maradt szülei­vel, akik mindent megtettek, hogy a kislány testileg, szellemileg egészségesen fejlődjék.

Braun Éva könyvek között nőtt fel, sokat olvasott, nyelveket tanult, egészen fiatalon már jól beszélt németül, franciául, ango­lul. Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után a Veres Pálné gimnáziumba került. A tanári kar nagyobb része nem nézte jó szemmel a „hírhedt” szülők gyermekét, de becsülte szorgalmát, tehetségét, mellyel kimagaslott társai közül. Nyári vakációinak egy részét szülei társaságában kül­föl­dön – többnyire Német­országban – töltötte, hogy nyelvtudását tökéletesíthesse. Hason­ló céllal Angliában is járt. Bécsben két hónap alatt megtanulta a német gyors­írást, majd itthon a magyart is. Egy gyorsírói verse­nyen 200 szótagos fokon díjat nyert. A szülők múltja miatt nem mehetett egyetemre, ezért 1937-ben, érettségi vizs­gái után Angli­ába utazott. Londonban a Pittman College-ben részt vett egy kur­zuson ahol angol levelezésre nyert képesítést.

Első munkahelye a Hoffherr és Schrantz Gépgyár volt. 1937. július 22-én állt munkába, majd egyhavi próbaidő után augusz­tus 22-én véglegesítették 1920 pengős évi jövedelemmel. Braun Éva ebben az üzemben 1938. szeptember 30-ig dolgozott. Tagja lett a Magánalkalmazottak Országos Szakszervezetének (MOSZ), amely jó politikai iskola lett számára. Itt ugyanis rendszeresen tartottak irodalmi, politikai vitákat, amelyekre szívesen eljárt. Az 1937-1938-as évek a MOSZ válságos esztendei voltak: napirend­re került az alkalmazotti kamara felállításának kérdése. A tiszt­viselő réteg egy részének proletarizálódása, az első zsidótörvény aktivizálta az ellenzéket. Ilyen légkörben, a fasizálódás erősödé­sének időszakában kapcsolódott be Braun Éva a munkás­mozga­lomba. Ám nem ez volt az első találkozása a mozgalommal, már diák­éveiben Demény Éva révén egy kisebb társasággal rendsze­resen részt vett a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) ki­rándulásain. Ezeken a túrákon kommunista fiatalokkal ismerke­dett meg, akik nagy hatást gyakoroltak rá és segítették politikai fejlődésében.

1938 őszén került elő ízben a rendőrségre: szeptember 5-én elő­állították, mert egy kirándulás alkalmával, más fiatalokkal együtt, a József főherceg hajón kom­mu­nista mozgalmi dalokat énekelt.

1938 őszén a Chinoinban helyezkedett el. Az üzem ekkor állt át az ember­gyógyászati cikkek intenzív gyártására s ez a dolgo­zók számának növelését tette szükségessé, vagyis Braun Éva el­helyezkedése nem járt különösebb nehézséggel. Dr. Földi Zoltán­nak, a Chinoin résztulajdonosának a titkárnője és idegen nyelvű fordítója lett. A gyárban csak a Marton-féle Nemzeti Munkaköz­pont nevű fasiszta „munkás­szervezet” működését engedélyez­ték, s éberen ügyeltek minden bal­oldali hangra. Braun Éva nem vett részt az üzem mozgalmi életében, mert 1938 szep­tem­beré­ben, tehát a Chinoinba történt felvételével csaknem egy időben jelentkezett a kőbányai Martinovics téri Munkásotthonban a szo­ciáldemokrata ifiknél. (Ez a szervezet esett közel lakásához.) Iga­zi munkásmozgalmi tevékenysége voltaképpen ekkor kezdődött.

Kőbánya a két világháború között a főváros egyik legfonto­sabb ipari centruma lett. Több nagyüzem működött a kerületben, ezért viszonylag erős volt a helyi munkásmozgalom. A szociál­demokrata párt kerületi szervezetének baloldali érzelmű titkára, Harustyák József messzemenően tolerálta a baloldali, sőt kommu­nista ifjú­munkások tevékenységét. Kőbányán a harmincas évek közepén több ifjúsági csoport alakult az Országos Ifjúsági Bizott­ság (OIB) égisze alatt, élükön a KIMSZ egykori tagjaival. 1938-ban az erők jobb koncentrálása s az OIB hatékonyabb irányí­tása végett e csoportokat egyesítették. A Martinovics téri Munkásott­honban műkö­dött az összevont csoport, ahol jól felszerelt könyv­tár, 200 fős előadóterem, lelkes szín­játszó csoport és kórus mű­ködött. Az ifik az egységfront jegyében dolgoztak és sikerült jó kapcsolatot teremteniük a helyi szociáldemokrata vezetőkkel il­letve tagsággal.

A kőbányai munkásfiatalok elfogadták az OIB törekvése­it, szervezetük legálisan folytatta tevékenységét, részt vett az MSZDP tagtoborzási kampányaiban, a házi agitációkban, a Népszava-előfizetők számának gyarapításában. A csoport egyes tag­jai emellett illegális akciókat is szerveztek. A kőbányai ifik pezsgő szellemi életet éltek: szemináriumokat tartottak, irodalmi műso­rokat, kulturális rendez­vényeket szerveztek, rendszeresen gyűj­töttek a Vörös Segély számára. A Munkás­otthon jó legális keret­nek bizonyult a kommunista nevelés számára is. Megfordult kö­rükben Knopp Imre, József Attila, Ascher Oszkár, Máté György, Hor­váth Ferenc. Minden évben kivonultak a Kerepesi temetőbe Kos­suth, Táncsics, Ady, Stromfeld, Somogyi és Bacsó sírjához.

Az 1938-as év a háborúra készülődés, az Anschluss, München, az első bécsi döntés, az első zsidótörvény s a győri fegyverkezé­si program esztendeje volt. Ez érez­hetővé vált a belpolitikában, a hatóságok magatartásában, a munkásmozgalom hely­ze­tében és lehetőségeiben.

Ebben a feszült időszakban jelentkezett Braun Éva a jórészt va­sasokból álló kőbányai ifiknél. A Munkás­otthonban Nemes Béla volt a csoport titkára, aki 1932 óta vett részt az ifjúsági mozga­lomban, s 1938-ban lett a helyi csoport vezetője. Az ifik kissé bi­zalmatlanul fogadták az „idegen entellektüelt”. Ám hamar meg­kedvelték, mert megnyerő, közvetlen modorával és fellépésével jó légkört tudott maga körül teremteni és sikerült rövid idő alatt eloszlatnia a fenntartást, amellyel fogadták. Nagy kedvvel, sok­sok ötlettel és jó politikai érzékel kapcsolódott be a mun­kába. 1938 végén a csoport vezetőségi tagja lett, s 1939 elején, amikor elvi szi­lárd­ságáról, megbízhatóságáról a csoport vezetői kellő tapaszta­latokat szereztek, foko­za­to­san bevonták az illegális munkába is. Ez akkor elsősorban antifasiszta és háború­ellenes jelszavak fes­tését, röpcédulák terjesztését jelentette.

1939 végén a budapesti levente-parancsnokság a rákosi gya­korlótéren nagy demonstrációra készült, melyen megjelent vol­na Béldy Alajos tábornok, országos leventeparancsnok is. Az OIB vezetősége elhatározta, hogy ezt a szemlét levente­ellenes, antifa­siszta jelszavak festésével, röpcédulák szórásával teszi emlékeze­tessé. Az akció lebonyolításával a kőbányai ifiket bízták meg. Ne­mes Béla meg­szer­vezte azt a csoportot, amellyel véghezvitte a há­ború előtti kőbányai ifimozgalom legjelentősebb tettét. Az ellen­demonstrációt Nemes Béla, Fock Jenő, Móró István, Szombat Jenő, Kulka Lajos valamint Braun Éva hajtotta végre. Az éj leple alatt a gyakorlótér hosszú falát háborúellenes és a levente­intézmény re­akciós jellegét leleplező jelszavakkal festették tele. A díszszemlét így kénytelenek voltak lefújni.

A kőbányai ifik igen aktívan vettek részt más rendezvényeken is: forradalmi jel­sza­vakkal festették tele a gyárfalakat, ott voltak a nyilasok tattersalli gyűlésén és röp­cédulát szórtak e szélsőjobbol­dali összejövetelen, rendszeresen megjelentek a szociál­demokra­ta felnőttek összejövetelein, ahol egybehangolt közbeszólásaikkal igyekeztek elhall­gattatni az opportunista szónokokat. Szorosan együttműködtek más kerüle­tek­kel: Kispesttel, Erzsébettel, Sorok­sárral, Zuglóval. A május elsejét rendszerint vala­mennyi kerület­tel együtt ünnepelték a Hűvösvölgyben. A pilisi túrákat gyakran össze­kapcsolták a helybeli bányászok körében végzett agitációval. Fontosak voltak azok az esték, amelyeken szovjet irodalmi alkotásokat vitattak meg. Gyakran Lenin egy-egy művét is meg­tárgyalták. Ugyancsak osztatlan tetszést arattak a magyar falu és parasztság helyzetét reálisan ábrázoló falukutató munkák.

A kormány az 1939-es parlamenti választás előtt öt hétre betil­totta a Nép­szavát s több szakszervezeti lapot. Tömegesen helyez­tek rendőri felügyelet alá bal­oldaliakat, a magyar nemzetiszocia­listák viszont szabadon készülhettek a válasz­tásra. A Szociálde­mokrata Párt ilyen helyzetben jórészt a házi agitáció eszközével gyűj­tötte a szavazatokat. Ezekben a kampányokban Braun Éva is részt vett. Tudott az emberek nyelvén beszélni és meggyőző ér­vekkel nyerte meg őket az SZDP ügyének.

Braun Éva élete rendkívül zsúfolt volt. A Chinoinban végzett munka után a kőbányai ifik közé ment. Minden este összejöttek: hetenként egyszer ifinapot tar­tot­tak, egyszer munkacsoport-ér­tekezletet, egy alkalommal ülésezett a vezetőség, két ízben pró­bált a vegyes­kórus, részt vettek a felnőttek pártnapján, a gyako­ri házi agitációkon, a Népszava-kampányokban, az illegális fal­festésekben és röpcédula-szórásban. Ehhez jöttek még a klubna­pok és a vitaestek.

Közismert, 1936 augusztusában a KB feloszlatásával egy idő­ben utasítás érkezett ara, hogy a KMP és a KIMSZ valamennyi il­legális alapszervezetét fel kell oszlatni. A kommunisták a legális munkás­szervezetekben folytatták mozgalmi tevékenységüket. Az alapszervezetek és középszervek hiánya azonban nagymértékben nehezítette a KMP munkáját. Ezt felismerve a KI Titkársága már 1937 márciusában határozatot hozott egy hazai illegális központ létrehozására. Fokozatosan megkezdődött az alap­szer­vezetek újjászervezése. A Prágában, majd Párizsban tartózkodó töredék Köz­ponti Bizottság kapcsolattartása a hazai elvtársakkal azonban egyre bonyolultabb lett s ez lassította az újjászervezés munkáját.

1939-ben hazaérkezett Turai József, hogy a KMP Külföldi Bizott­sága meg­hatal­mazá­sából bekapcsolódjon a párt szervezeteinek kiépítésébe. Ezzel pár­huza­mosan az OIB kommunista vezetői is hasonló megbízást kaptak a külföldi KB illeté­keseitől: Kulich 1939 februárjában Zürichben járt, hogy a feladatokat a KB képviselő­jével megbeszélje. Ez a körülmény Braun Éva mozgalmi munká­ját is új alapokra helyezte.

1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború. Bár Magyar­ország a há­bo­rú első szakaszában semleges maradt, a belpo­litikai helyzet egyre nehezebbé, ugyan­akkor egyre jelentősebbé tette a kommunisták szervezkedését. A kőbányai ifik helyze­tére, hangulatára is nagy hatással voltak a háborús légkörben kialakult fokozódó ne­héz­ségek: sokan kimaradtak, egyesek átálltak a nyi­lasokhoz, többeket korlátoztak moz­gásuk­ban. Nemeséknek ko­moly nevelő munkát kellett végezniük a csoport politikai és mo­rális erősítése érdekében.

Kulich Nemes Bélától kért egy elvtársat, aki ért a gépíráshoz, gyorsíráshoz és több idegen nyelven beszél. A választás Braun Évára esett, így lett 1939-ben az OIB aktivistája. Ez annyira lekö­tötte szabadidejét, hogy – noha kapcsolata a kerülettel nem sza­kadt meg – kevesebbet járhatott a kőbányai ifik közé. Egyik fel­adata lett a Kulichék által készített szemináriumi brosúrák gépe­lése, külföldi anyagok fordítása.

Az OIB törekedett arra, hogy együttműködjön a szociáldemok­rata fiatalokkal: instruktorai a helyi csoportokban rendszeresen tartottak aktuális előadásokat és segítették a szervező munkát.

1939-ben az OIB úgynevezett munkacsoportokat hozott létre. Ennek az újszerű legális „sejt” szervezésének a gondolata 1939 nyarán született egy Budakalászon tartott megbeszélésen, ame­lyen Kulich Gyula, Ságvári Endre, Elek László, Rezi Károly és Bugár János vett részt. Ezek a munkacsoportok szemináriumok, akcióbrigádok is voltak egy úttal, hiszen tagjai nemcsak elméle­ti kérdéseket vitattak meg, hanem a gyakorlati akciókban is részt vettek (háziagitáció, plakátragasztás, röp­cédulák terjesztése stb.). A propagandaanyaghoz szükséges papír Braun Éva és Kohn Ibo­lya szerezte be. Kőbányán négy munkáscsoport működött Bér János, Florek Emil, Nemes Béla és Móró István vezetésével. Bra­un Éva Móró csoportjában dolgozott. Jelentőségük a belpolitikai helyzet, illetve hangulat romlásának arányában nőtt. E csoportok fogták össze a legelszántabb ifiket, reájuk alapozva haladt a párt, illetve a Kommunista Ifjúmunkások Magyar­országi Szövetségé­nek (KIMSZ) újjá­szervezése.

1939-ben napirendre került az OIB országos szervezetté épí­tése. E célból utazott 1939 nyarán Kulich Gyula Kassára (mely akkor már Magyar­országhoz tartozott) és felvette a kapcsola­tot Schönherz Zoltánnal, aki ettől kezdve bekapcsolódott az OIB munkájába is. Schönherz Zoltán a Csehszlovákia Kommunista Pártja által létrehozott Magyar Fiatalok Szövetségének egyik ve­zetője volt. Amikor Horthyék – az első bécsi döntés értelmében – bevonultak a Felvidék délkeleti részére, Schönherz a helyén ma­radt és Kassán, majd Kárpátalján szervezte az illegális kommu­nista mozgalmat.

Az OIB hatásának, szervezeti erejének kiterjesztését szolgál­ta a vidéki munkás- és parasztifjúsággal való kapcsolatteremtés is. Ebben Braun Éva jelentős szerepet ját­szott. Megbízást kapott, hogy lépben érintkezésbe a debreceni fiatalokkal és rend­sze­re­sen lássa el őket propagandaanyaggal. E feladatnak lelkiismere­tesen és nagy lelke­se­dés­sel tett eleget; még édesanyját is bevonta a vidékre címzett csomagok feladásába. Ruha közé rejtett röpcé­dulákat kellett postán az ország különböző tájaira küldenie. Bra­un Évának része volt az 1939. augusztus 20-ára összehívandó if­júsági találkozó elő­készítésében is, amely az első országos mé­retű népfront jellegű törekvés volt a ma­gyar ifjúság megszerve­zésére. Többek között ő gondoskodott a vidéki fiatalok el­szál­lá­solá­sáról, akiket jórészt szociáldemokrata családoknál helyeztek el. Ezen az ifjúsági talál­kozón már Schönherz Zoltán is felszólalt, Kulich pedig elő­adá­sában az anti­fasiszta összefogás szükséges­ségéről beszélt hallgatóinak. Az augusztus 20-ai akciót a Népsza­va lelkes hangú cikkekben méltatta.

A biztatóan fejlődő mozgalmat s a párt újjászervezésének fo­lyamatát az 1940 tava­szán megindult nagy letartóztatási hullám törte meg. Az úgynevezett nyílt nyomo­zások sorában igen „elő­kelő” helyet foglal el az alagi. (Ide összpontosították a letartózta­tottak nagyobb részét.) A lefogások 1940. március 27-én, a hosszabb ideje megfigyelés alatt álló Túrái József kézrekerítésével kezdődtek és 1940. július 10-ig tar­tottak. Az egész akció monstre jellegű volt s nagy meglepetést keltett polgári körök­ben, ahol azt hitték, a párt szervezeteinek 1936-os feloszlatásával voltaképpen meg­szűnt Magyar­országon a kommunista mozgalom, már nem jelenthet komoly veszélyt a rendszerre. 1936-tól 1940-ig ugyanis csak szórványos letartóztatások voltak, de olya­nok alig, melyek a párt szervezkedésével függtek össze. A hatóságok nagy appa­rá­tus­sal vettek részt a mozgalom felgöngyölítésében. A nyílt nyo­mozás színhelye, az alagi csendőrlaktanya, megtelt a letartózta­tott kommunistákkal, olyannyira, hogy – helyszűke miatt – lefog­lalták a dunakeszi községháza helyiségeit is. Az akció feladata volt, hogy elejét vegye a nagyobb szabású kommunista szervez­kedésnek, a szabotá­zsok­nak, részben elrettentés céljából, részben, hogy biztosíthassák a háborúba való be­kapcsolódáshoz szükséges „rendet”, a szilárd hátországot. A csendőrség, rend­őrség, VKF-2. egymással versenyezve igyekezett kicsikarni a nyomozás ered­ményes folytatásához szükséges adatokat a lefogottakból. A nyo­mok nemcsak a Turai-féle szervezkedéshez vezettek el, hanem az OIB-hoz is. A letartóztatások súlyosan érin­tették az OIB munká­ját, a pártszervezetek újjáteremtésének folyamatát, de a hatósá­gi szervek minden brutalitása ellenére sem sikerült mindenüvé eljutniuk. így a Rózsa által irányított terület egyelőre érintetlen maradt, és nem jutottak el a VII., VIII., I., II. és XI. kerületi ifikhez sem. Ezáltal a szervezkedés fonala nem szakadt meg teljesen. A letartóztatottak nagyobb része hősiesen helytállt, noha kegyetlen tortúrán kellett keresztülmenniük. A nyomozás kiterjedt a Felvi­dékre is, eljutottak a Schönherz-vonalig, de Schönherznek ezúttal sikerült a letartóztatás elől Moszkvába menekülnie. Kül- és bel­politikai érdekekre hivatkozva a kampányt a nyilvánosság kizá­rásával folytatták le. A tömeges letartóztatások következtében az OIB és a többi ifjúsági csoport, így a kőbányai is, átmenetileg ve­zetőség nélkül maradt.

Braun Éva mellhártyagyulladást kapott s még lábadozott, ami­kor 1940. április 17-én detektívek jelentek meg Szabóky (ma: Bíró Lajos) utcai lakásán. Az ágyból vitték el a Vigyázó Ferenc utcai főkapitányságra, onnan Alagra, ahol a vallatás folyt. A vád ellene és társai ellen az ismert sablon volt: az állam és társadalom tör­vényes rendjének erőszakos felforgatására és megsemmisítésé­re irányuló bűntett. A hatóságok igen súlyosnak ítélték, hogy az OIB illegálisan terjesztette, illetve ismertette az úgynevezett Dimitrov-levél tartalmát, melyben a KI főtitkára a háború igazi hát­teréről, jellegéről, valódi céljairól írt.

Braun Éva három hétig volt a csendőrök foglya, neki is el kel­lett szenvednie a valla­tásokkal járó megpróbáltatásokat, de sem­mit sem árult el, s munkájáról is csak annyit mondott, amennyit már a nyomozók tájékozottsága miatt nem tagadhatott.

Amikor elkészültek a jegyzőkönyvek, őt s társait átszállítot­ták a Markóba. Elter­jedt a Braun Éva életét feldolgozó különböző írásokban, hogy bizonyítékok hiányá­ban röviddel később szaba­don bocsátották. Valójában kiengedése feltételes volt, csak a tár­gyalás kitűzésének időpontjáig mozoghatott „szabadon”. Braun Éva ugyanis meg­felleb­bezte az előzetes letartóztatásról intézke­dő döntést. Az elutasítások után végül engedélyezték számára, hogy a tárgyalásig szabadlábon maradjon.

A tárgyalás kitűzésének időpontja sokáig váratott magára. A vádirat igen lassan készült el, s amikor jóváhagyás végett beter­jesztették az igazságügy-miniszterhez, az többször visszaküldte, mondván: a minősítés nem elég szigorú. Végre 1942. február 27-én elkészült a vádirat és ezt már az igazságügyi szervek illetéke­sei is megfelelőnek találták.

A szabadon bocsátás és a tárgyalás megkezdése közötti idő­szak szintén nem érdektelen Braun Éva életében. Miután 1940 novemberében feltételesen szabadult, rendőri felügyelet alá ke­rült. Ez ugyan nehezítette, de nem akadályozhatta meg mozgal­mi tevékenységét.

Braun Éva két esztendő kemény küzdelme során kommunis­tává érett. Párt­tagságának pontos idejét nem tudjuk megállapíta­ni. Egyes írások szerint akkor lett a párt tagja, amikor feltételesen szabadon bocsátották, mások úgy vélik, még a letartóz­tatás előtt a KMP tagjai sorába lépett.

E periódusban egyik legfontosabb feladata volt, hogy a lebu­kott ifiket rend­szeresen ellássa csomaggal. Családtagnak adva ki magát, gyakran látogatta vizsgálati fogságban sínylődő kőbá­nyai harcostársait.

1939 májusában Nemes Bélával – megszegve a rendőri fel­ügyelet előírásait – kerék­páron Gödre ment, hogy ott részt ve­gyen egy fontos megbeszélésen. Duna­keszin, a községháza előtt egy Pénzes nevű nyomozó felismerte s előállította őket. A fog­lyokat előbb a budapesti főkapitányságra, onnan a toloncházba vitték, majd mind­ketten Kistarcsára kerültek. Nemes Bélát végül Garanyba, Braun Évát Nagykanizsára internálták. Itt kellett ki­várniuk a tárgyalást.

A nagykanizsai internáló tábort ez idő tájt a nők számára tar­tották fenn. A politi­kailag megbízhatatlan elemeken kívül nagy­számú szombatistát, nazarénust és prosti­tuáltat gyűjtöttek ide. A foglyok természetesen polarizálódtak: külön csoportot alkot­tak az utcalányok, elkülönültek a megszállott szektahívek, s egy har­madik közösséget képeztek a politikaiak. Zömmel erdélyi kom­munistákat és más baloldaliakat tartottak itt fogva. Braun Éva hamar beilleszkedett új környezetébe: megszervezte a politikai foglyok képzését, kezdeményezésére kiharcolták a gondnoknál, hogy pénzért meleg téli holmit köthessenek. A befolyt összeg­ből fedezték a rendőrök megvesztegetését és az élelem feljavítá­sát. Látogatókat fogadhattak, könyveket, csomagokat kaphattak. A foglyoknak még arra is volt módjuk, hogy ismerőseikkel leve­lezzenek, így Braun Éva havonta kétszer válthatott üzenetet vő­legényével, Nemes Bélával, akit Garanyból a jogerős ítélet után Szegedre szállítottak.

1942 novemberében került sor az 1940-es kommunista ügy bírósági tárgyalására. A vádlottakat három csoportra osztot­ták (a Kulich-, az Oláh- és a Turai-perre) és három főtárgyalást folytattak le ellenük. Az 1942-es bírósági tárgyalásról kizárták a nyilvá­nosságot. A budapesti királyi büntetőtörvényszék ötta­gú külön­tanácsa a brutá­lisan kicsikart vallomásokra építette az egész vádat. A perbe fogottak a tárgyaláson vissza­vonták ugyan a rendőrségen tette „beismeréseiket”, ezt azonban a bírák nem vet­ték figyelembe. Kulich Gyulát első fokon három és fél évre ítélték, ezt másod­fokon nyolc esztendőre súlyosbították. Az OIB titkára Szegedre került, ahonnan az ország megszállása után Német­országba deportálták, s a dachaui koncentrációs tábor­ban halt meg.

Az Oláh-Nemes csoporttal (melyhez Braun Éva is tartozott) két hét alatt végzett a bíróság. Braun Éva a tárgyalás idején a nagyka­nizsai internáló táborban volt, a fő­tár­gya­láson róla nélküle dön­töttek. A vádlottak itt is helytálltak s a feltett szokványos kér­dés­re válaszolva egyöntetűen kijelentették: nem érzik magukat bűnösöknek. Sza­bá­lyos bírósági tárgyalásról természetesen szó sem eshetett, a kommunisták érvelését senki sem vette figyelem­be. Braun Évát hat hónapra ítélték, de ebből letöltöttnek vettek 2 hónapot és 6 napot. Az ítélet azonnal jogerőre emelkedett, emi­att nem volt lehetőség perorvoslásra. Büntetését a Markóban töl­tötte le, ahol a börtön üzemében dolgozott. A büntetés letöltése után azonban nem bocsátották szabadon, hanem 1943 februárjá­ban vissza­szállították a nagykanizsai internáló táborba, ahonnan 1943 márciusá­ban szabadult. Azonnal rendőri felügyelet alá ke­rült, de ennek ellenére ismét be­kapcsolódott az OIB és a X. kerü­leti ifjúsági mozgalom tevékenységébe. Hóna­pokig alkalmi mun­kákból élt, s csak 1943 őszén sikerült elhelyezkednie külföldi le­ve­le­ző­ként a Chlorodont vegyészeti gyárban. Az üzem 40 mun­kással dolgozott, kül­földre is szállított, ezért a tulajdonos olyan alkalmazottat keresett, aki értett a gyors­íráshoz, külföldi levele­zéshez és több nyugati nyelven beszélt. A tulajdonos választása Évára esett. A leány ekkor már egyik Német­országban élő uno­katestvérének, Grün­wald Nórának a papírjaival élt. A gyár tulaj­donosa német volt, de gyűlölte a hitleris­tákat. Nemegyszer bo­csátotta az ellenállók rendelkezésére lakását illegális meg­be­szé­lé­sek céljaira, sőt még ahhoz is hozzájárult, hogy fegyvereket rak­tározzanak el nála. Lajtai Vera és Lengyel Anna voltak Braun Éva alsó kapcsolatai és tőle kapták meg azokat a nyomdai terméke­ket, melyeket továbbítottak az öt illegális terjesztő felé.

Braun Éva 1944. március 19-e, tehát az ország megszállása után a párt utasítására illegalitásba vonult. Hamis papírokkal élt, lak­helyei ellenőrizhetetlenekké váltak. Felső kapcsolata Kende István, az úgynevezett technikai vonalra állította. Felada­tá­hoz tartozott a hamis papírok beszerzése és eljuttatása az összekötőkhöz, ő gon­dos­ko­dott élelmiszerjegyekről, hozzá tartozott a nyomda: ő sze­rezte a papírt az újság, a röpcédulák és egyéb propagandaanyag számára, ő közvetítette az újságot (Szabad Nép, Szabad Ifjúság) s a nagyszámú röpcédulát a terjesztőkhöz, sokszor még fegyverek­ről is neki kellett gondoskodnia az akciógárdák számára.

Braun Éva feltételezhetően kapcsolatban állt a Vörös Brigád fegyveres ellenállási csoporttal is. Ezt azonban nem tekinthetjük illegális pártfeladata részének, ugyanis felső össze­kötőjének, Ken­de Istvánnak nem volt tudomása róla. Braun Évát illegális mun­kája egyébként is a technikai vonalhoz kötötte, mondja Kende István, így közvetlen szerepet nem játszhatott a Vörös Brigád te­vékenységében. Más vissza­emlékezések szerint azonban Braun közvetlen kapcsolatban állt a csoporttal, illetve az említett KISKA alakulattal. Ugyanezt látszik igazolni az a tény is, hogy a nyomo­zók az alakulat harcosainál ugyanazokat a röpcédulákat találták meg, amelyeket Braun Évánál is.

Pontosan eldönteni ma már nem lehet e kérdést, ugyanis a köz­vetlen részt­vevőket kivégezték, s a háború után tett vallomások az adott történelmi helyzetnek megfelelően nem mindig fedték az eseményeket.

1945. január 1-én Braun Évának illegális találkozója volt elő­ször Lajtai Verával, majd ugyanott Lengyel Annával. A találkozón anyagokat kellett volna átadnia (röp­cédulákat, élelmiszerjegye­ket, újságokat) alsó kapcsolatainak. Dél volt, s mivel Braun Évá­nak érvényes ebédjegye volt, bementek a Nyugati pályaudvarral szemben levő Ilkovics büfébe ebédelni. Az Ilkovicsban Lajtai Ve­rát egyik fogolytársa felismerte és jelentette a nyilas járőrnek. A pártszolgálatosok faggatóra fogták a lányt. Braun Éva bátor köz­belépésével azonban lehetővé tette, hogy Lajtai Vera és Lengyel Anna (aki közben csatlakozott hozzájuk) elmeneküljön, őt azon­ban letartóztatták a nyilasok.

Braun Évát a járőrök a Várban működő nyilas Nemzeti Számonkérő Szék kezére adták. Ettől a tragikus lebukástól füg­getlenül január 6-án rajtaütöttek a Vörös Brigád tagjain is.

A Nemzeti Számonkérő Szék által vezetett közvetlen kihallga­tásokat Balassa Bálint csendőr­nyomozó főhadnagy és Lantos János csendőmyomozó fő­törzs­őr­mester folytatta le. A Vörös Brigád tag­jait és Braun Évát napokig faggatták, a leg­kegyetlenebb kínzások­nak vetve alá őket. Valamennyien helytálltak és semmit sem val­lottak társaikra. Ám a náluk talált fegyver, röpcédula, karszalag, igazolvány minden két­séget kizáróan amellett szólt, hogy a nyi­lasoknak baloldali ellenállókkal van dolguk. Sorsuk megpecséte­lődött. Annak ezúttal semmi jelentősége sincs, hogy Braun Évát a Vörös Brigád tagjának hitték-e vagy sem. Kommunista mivol­tát – a nála talált röpcédulák és újságok alapján – nem tagadhat­ta le, bármit válaszolt is kínzóinak.

A csendőrök siettek a kivégzéssel, mert minden áruló nyomot el akartak tüntetni. A szovjet egységek ugyanis ebben az időben már a Vár közelében voltak. A foglyokat még arra sem méltatták, hogy velük szemben valamiféle bírósági komédiát rendez­zenek. Braun Évát és a Vörös Brigád tagjait 1945. január 26-án végezték ki a Vár téli­kertjének teraszán. Az áldozatokat a várfal tövében levő árokba dobálták le. Hosszú, gondos keresés után, 1949. feb­ruár 24-én – Baky Ferenc szemtanú infor­mációi alapján, aki jelen volt a kihallgatásokon – megtalálták a holttesteket.

Ez a tragikus sorsú Braun Éva életének rövid summázatja. Ő is, mint oly sok mártírunk, a párthűség és az áldozatvállalás szim­bólumaként marad az utókor emlé­ke­zetében.

Békés Glasz Imre

(1902-1944)

A magyar és a francia kommunista pártnak egyik eleddig kevés­bé ismert, de munkás­sága révén jelentős alakja Békés Glasz Imre .

1902. július 11-én született Bu­da­pesten. Ifjúkorát Angyalföldön töltötte. Apja kis­keresetű fuvaros volt. A népes család szűkös vi­szonyok között élt, hat testvér közül Imre a negyedik. Kitűnő ta­nuló volt. A négy polgári elvégzése után az asztalos szakmát ta­nulta ki, de nagyon keveset keresett, ezért a jobb munkabérrel kecsegtető gép­lakatos és autószerelő mesterséget is elsajátította. Rövid ideig a Csonka Gép­gyár­ban dolgozott, majd – mint „min­denes” – a György és Somogyi-féle vassza­küzletbe került. 1921-ben tagja lett a vasmunkások szakszervezetének. Már kora ifjú­ságában sokat sportolt, emellett verseket is faragott, ha kereseté­ből futotta operába, hang­verse­nyekre, színházba járt, de főképp az olvasás kötötte le. Megtanult németül és franciául.

1925-ben, az antialkoholistáknál kapcsolódott be a politikai mozgalomba. Ez a szövetség, sok egyéb kulturális és természetjáró körrel együtt, az SZDP szervezete volt, de az illegális KMP felhasználta az indifferens tömegek, mindenekelőtt az ifjúság ne­velésére, megnyerésére. Ez idő tájt ismerkedett meg Varga Ilával, akit 1927-ben feleségül vett.

Glasz Imre politikai arculatára – menyasszonyának, majd élet­társának kiforrott bal­oldaliságán túl – erősen hatott a család szű­kös anyagi helyzete, a proletár kör­nye­zet nyomora, a szervezett munkások aktív közössége, amelyben férfivá érett, az első impe­rialista világháború s a magyar Tanácsköztársaság élménysoro­zata, a fasizmussal szükségszerűen együtt járó embertelenség.

1925-ben belépett a Magyar­országi Szocialista Munkáspártba, ahol mint szervező és agitátor tevékenykedett. Tagja lett annak a parasztbizottságnak, amely az MSZMP-ben a KMP törekvéseit is­mertette, illetve megvalósította. A KMP Poll Sándor útján tartot­ta a kontaktust e bizottsággal. Glasz Imre együtt dolgozott Holler Mihállyal, Hunya Istvánnal, Juhos Istvánnal, Istella Jánossal, Kozma Sándorral, Solymosi Ignáccal és Tisza Antallal.

1927-ben találkozott először – de nem utoljára – a magyar po­litikai rendőrséggel. Május elsején, a virányosi rétre szervezett „kirándulás”-ról hazatérőben, a mintegy 40-50 főnyi lelkes gár­da munkásdalokat énekelt, éltette a Szovjet­uniót és a proletárdik­tatúrát. Ekkor a csoport több tagját, köztük Glasz Imrét is, őrizet­be vették. Kétheti tolonc­házi fogság után azonban szabadon bo­csátották őket, mert az ellenük emelt vádat nem tudták bizonyí­tani. A börtönt ezúttal elkerülte Glasz Imre, de nevét fel­je­gyez­ték arra a listára, amelyen a megfigyelendő „veszélyes” eleme­ket tartották számon.

1927-ben ő és felesége a KMP tagja lett. Glasz Imre továbbra is a földmunkások között végzett politikai munkát. A párt megbí­zásából sokat járta az országot, s igen nagy hatással volt rá a Vi­harsarok agrárproletariátusa.

Bu­da­pesten szorgalmasan látogatta a Teleki tér bódéi között tanyázó kubi­ko­so­kat, körükben eredményes szervező és agitációs tevékenységet fejtett ki. Sűrűn meg­fordult az építkezéseknél; többnyire a Laub-féle elektromos gyár Csengery utcai épít­kezé­sén dolgozó kubikosokat kereste fel, s nemcsak beszélgetett ve­lük, hanem röp­cédulákkal is ellátta őket. Az építkezés műveze­tője, Dietrich-Dermo megtalálta az egyik illegális röpcédulát, és azonnal beszolgáltatta a rendőrségnek, majd a rendőrség meg­bí­zásából figyelemmel kísérte az „izgatok” tevékenységét. Besúgása alapján Solymosi ígnácjászárokszállási kubikos rövidesen „hu­rokra” került. Ezután meg­in­dul­tak a letartóztatások. Glasz Imrét 1928. január 19-én vették őrizetbe. A föld­mun­ká­sok között tevé­kenykedőket június 30-án állították bíróság elé, „az állami és tár­sadalmi rend erőszakos felforgatása bűntettének” ürügyén. Vá­dat emeltek Glasz Imre ellen is, mert Márki Sándor Dózsa György című könyve alapján – a kubikosok közötti terjesztés céljából – röplapot akart készíteni a nagy paraszt­fel­ke­lés­ről. Akkoriban Dó­zsa György nevével agitálni annyit jelentett, mint az urak, a fenn­álló rend ellen hangolni az elnyomottakat. A röpirat sokszorosí­tására már nem kerül­hetett sor. A törvényszék – nem jogerősen – Glaszt kétévi börtönnel sújtotta, de az ítélet kihirdetése után a letartóztatottakat, Lándor Béla, Fedor János, Nass János és Solymosi Ignác kivételével, ideiglenesen szabadlábra helyezték.

Az ítélőtábla 1930. július 10-én tárgyalta a feltételesen szaba­don bocsátottak ügyét, össze­kapcsolva azt a Lándor-Fedor-Friss-kommunista csoport perével. A gaz­da­sági válság idején a hatal­mon levők a nép növekvő elégedetlenségét a terror foko­zá­sával próbálták elfojtani. Elsősorban az illegalitásban tevékenykedő kommunistákat akarták ártalmatlanná tenni, remélve, hogy így a munkásmozgalmat megfoszthatják legharcosabb elemeitől, s ezzel leszerelhetik a mind veszélyesebbé váló tőkésellenes akci­ókat. Ennek a célnak rendelték alá azt a monstre-pert is, amelyet az ítélőtáblán folytattak le a fenti időpontban. Ezúttal 105 forra­dalmárt állítottak a horthysta ítélő­szék elé. A tárgyalást zárt ajtók mögött bonyolították le, hogy a bíróság elkerülje a közvélemény ellenőrzését, s nem akarták azt sem, hogy a kommunista propa­ganda – amitől eleve féltek – nyilvánosságra jusson.

Amikor a bíróság tagjai beléptek a tárgyalóterembe. Lándor Béla elkiáltotta magát: Éljen a Kommunista Internacionálé! A vád­lottak kórusban éljennel felel­tek. A letartóztatottak, a zárt tárgya­lás elleni tiltakozásul, minden kérdésre meg­ta­gad­ták a választ.

Glasz így indokolta hallgatását:

– Osztálybíróság előtt, zárt tárgyaláson, nem vallók.

Midőn az ítélőtábla jogerőre emelte a törvényszék által ko­rábban kiszabott, két évre szóló börtönbüntetését, így búcsúzott vádlóitól:

– Éljen a Kommunisták Magyar­országi Pártja!

(Varga Ilát ugyanekkor két hónapra ítélték, a nőmozgalom­ban kifejtett tevé­keny­sége miatt. Ő az ítélet kihirdetésekor a Vö­rös Segélyt éltette.)

A tárgyalást követően Glasz előbb a Gyűjtőfogházba, majd a szegedi Csillag börtönbe került. A Gyűjtőfogház úgynevezett kisfogházi szektorában Fedor János, Lándor Béla és Friss István „pártiskolát” szervezett, ahol nem élőszóval, hanem írásban ta­nítottak. Rövid anyagokat állítottak össze napi politikai, gazda­sági és elvi problémákról, ezeket egymás kezébe csempészték, és mindenki hozzáírta a maga véleményét. Glasz készítette az illegális kiadványok grafikonjait, statisztikáit, nagy gonddal és hozzáértéssel.

1931 májusában – még a Gyűjtőfogházban – Glasz részt vett a durva bánásmód miatt szervezett egy hétig tartó éhségsztrájkban, amiért „öngyilkossági kísérlet” címén hathetes kedvezmény-el­vonással büntették.

A Csillagban mint lakatos dolgozott, így szabadabban mo­zoghatott. (Kapukat, rácsokat, ajtókat, zárakat javított.) Ezt a le­hetőséget arra használta fel, hogy hozza-vigye a híreket, üzene­teket. Emellett részt vett a folyosón, gyékényfonás közben ren­dezett pártiskolai órákon is. Harcostársai úgy emlékeznek rá, mint széles látókörű, művelt kommunistára, aki – noha ízig-vérig gyakorlati ember volt – elméleti kér­dé­sek­kel is foglalkozott, s német valamint francia nyelvtudásával a külföldön megjelenő, de nálunk illegálisan terjesztett irodalmat is kellő alapossággal tanulmányozhatta.

Glasz Imre 1932-ben szabadult ki a szegedi Csillag börtönből. Újult erővel vetette magát a pártmunkába, mit sem törődve a bör­tönigazgatóság figyelmez­te­té­sével.

1932-1937 között – jóllehet a rendőri megfigyelés egyre nehe­zebbé tette helyzetét – sokoldalú mozgalmi tevékenységet fej­tett ki.

Tagja lett a KMP egyik kerületi bizottságának. Ez a középszerv több gyári sejtet fogott össze és irányított. Glasz főleg a vasüze­mek sejttitkárait instruálta. Volt össze­kötő a KMP és a KIMSZ kö­zött is; Sallai és Fürst pere idején tiltakozó röpgyűléseket és házi agitációkat szervezett az ifjúmunkásokkal. Sokszor részt vett azo­kon a kirán­du­lásokon, ahol módszeresen folyt a természetbarát fiatalság kommunista nevelése.

Ebben az időszakban egyik legjelentősebb ténykedése a párt­nyomda létrehozása volt. Sashalmon, Tóth Sándor bőripari mun­kás Lőcsei úti lakásának padlásán helyezték el a sokszorosító gé­pet. Tóthot a gép kezelésére Glasz tanította meg. Az anyag jórészt a Vörös Segély és a szakszervezetek kommunista frakciói számá­ra készült. Ez a nyomda Glasz tevékeny részvételével 1932-től 1936-ig működött.

Minthogy a Gömbös-kormány merényletre készült az SZDP és a szak­szer­ve­ze­tek ellen, s ennek kivédése megkövetelte a mun­kásság szorosabb együttműködését, akció­egységét, a KMP 1934-ben kiadta az új jelszót: Be a szakszervezetekbe! Glasz Imre ekkor aktív tagja lett a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövet­ségének (KÁOSZ). Itt mint a kommunista frakció egyik erőssége tevékenykedett. Neki is nagy szerepe volt abban, hogy a KAOSZ-ban igen népes és harcos baloldali gárda alakult ki. A KAOSZ-ban Glasz – a kitűnő szervező és agitátor, az emberekkel bánni jól tudó elvtárs – sok tagot nyert meg a kommunista eszmének.

A proletariátust aktivizáló események előtt (május 1., novem­ber 7.) – preventív intézkedések folytán – többször került a rend­őrségre. A szigorú megfigyelés miatt Glasz illegális tevékenysé­ge egyre leküzdhetetlenebb akadályokba ütközött. Ezért elhatá­rozta, hogy elhagyja Magyar­országot, és bekapcsolódik a spa­nyol nép anti­fasiszta élet-halál­harcába. A párt Glasz e szándékát jóváhagyólag tudomásul vette. Most már csak a belügyi szervek hozzájárulása kellett a legális emigrációhoz. Glaszné személye­sen kereste fel ez ügyben Sombor-Schweinitzert.

Sombor és Glaszné között az alábbi párbeszéd zajlott le:

Sombor: Végleg?

Glaszné: Igen.

Sombor: Adom. Legalább két kommunistával kevesebb lesz Magyar­országon.

Így kapták meg a kivándorló útlevelet.

1937 májusában Glasz Imre és felesége megérkezett Franciaor­szágba. Itt azonnal je­lent­keztek a Francia Kommunista Párt illeté­kes szervénél. Átigazolásuk alig két hét alatt megtörtént, ami le­hetővé tette, hogy gyorsan bekapcsolódhassanak a francia mun­kás­mozgalomba. Glasz itt vette fel a „Békés” fedőnevet. A Spa­nyolországba való utazás szándékával hagyta el Magyar­országot, de az FKP nem engedte ki, mondván: Párizs­ban szükség van rá a magyarok között végzendő pártmunkában. Mint agitátor és propagandista dolgozott az FKP védnöksége alatt működő ma­gyar tömeg­szer­ve­ze­tekben, nem utolsósorban az úgynevezett Szeptember 1. Bizottságban. (Ez a haladó emigráns szervezet az itt élő demokratikus érzelmű magyarság összefogására alakult, s az 1930. szeptember 1-én, Bu­da­pesten lezajlott nagy tüntetés­ről kapta nevét.)

Franciaországban a húszas-harmincas évek építkezései, az ide­iglenes gazdasági konjunktúra bizonyos szakmákban munka­erőhiányt eredményeztek. Megindult a nagy­arányú bevándor­lás egyrészt azokból az országokból, ahol a gazdasági bajok mi­att kevés volt a munkaalkalom, másrészt a fasiszta államokból, ahol a baloldali erők legális, illetve földalatti tevékenysége csak­nem lehetetlenné vált.

A Franciaországban élő magyarok száma a harmincas évek­ben körülbelül 25 000 volt. A magyar kivándorlók között arány­lag sok volt a politikai emigráns (a fehér­terror, majd a harmincas években erősödő üldözés miatt), s többségük – bekapcso­lódva a francia munkásmozgalomba – az indifferensekre is kiterjesztet­te az FKP befolyását. Ez a munka rendkívül fontos volt, mert az úgynevezett Magyar Ház útján erősen hatott a horthysták nacio­nalista és antikommunista propagandája.

Békés Glasz Imre igen szerteágazó tevékenységet fejtett ki: agi­tált, szervezett, nép­szerű­sítő előadásokat tartott nemcsak napi po­litikai és gazdasági kérdésekről, hanem elméleti problémákról is. Saint Antoine-ba őt küldték ki vitázni a Spanyol­országból visszatért trockistákkal, akik demagóg, ultrabaloldali nézeteikkel meg­za­var­ni igyekeztek a munkások tisztánlátását. Saint Cloudba mozgalmi kirándulásokat szer­ve­zett, amelyek az apolitikus, de természetbarát emigráns rétegek számára a demok­rácia iskoláit jelentették. Ez a sokirányú aprómunka nagy szolgálatot tett az an­tifasiszta mozgalomnak: a gazdasági emigránsok tömegéből ké­sőbb számosán lettek aktív tagjai a megszállók elleni küzdelem­re alakult ellenállási szervezeteknek.

Békésék párizsi életét mozgalmassá, tartalmassá tette az FKP törekvéseinek szolgálata, ugyanakkor azonban komoly anyagi ne­hézségekkel is küzdöttek. Varga 11a bátyja mosodájában dolgo­zott, míg Békés – megfelelő papírok híján – először sógora, Köböl József révén a párizsi világkiállításon takarító és portás, majd egy vegyi üzemben alkalmai munkás lett.

Szabadidejükben látogatták a múzeumokat, s amennyire anya­gi lehetőségeik engedték, még színházba, hangversenyekre is el­jártak. Természetesen sokat olvastak, tanultak. Békés Glasz min­dig óva intette elvtársait a szűk prakticizmustól. Nagy súlyt he­lyezett arra, hogy a kommunista agitátor és propagandista elmé­letileg képzett, de egyúttal művelt is legyen.

Amikor kitört a második világháború és a franciák hadiállapot­ba kerültek a hitleri Német­országgal, az FKP felhívással fordult a néphez: aki teheti, lépjen be a hadseregbe, és fegyverrel védje meg a köztársaságot.

Békés Glasz az elsők között jelentkezett. A dél-franciaországi Barcaresba került kiképzésre. Ennek a tábornak egyik fele az in­ternáltaké volt, ahol a francia hatóságok a Spanyolországból visszatérő antifasisztákat tartották fogva, embertelen viszonyok kö­zepette. Másik felét az önkéntesek kiképzésére használták fel, de az ellátás és a bánásmód alig különbözött az internáltakétól. Kez­detben a földön aludtak, enni alig kaptak. Az önkéntesek szerve­zett fellépése folytán később valamelyest javult a hely­zet. A fran­cia burzsoázia ugyanis félelemmel és bizalmatlansággal tekin­tett e mintegy 10 000 önkéntesre, akik jórészt a külföldi balolda­li munkások, értelmiségiek közül kerültek ki. A kommunisták­nak Barcaresban még arra is futotta erejükből és idejük­ből, hogy a Spanyolországból menekültek között agitáljanak, és rávegyék őket a németek elleni harcra. Ebből a felvilágosító és szervező munkából Békés is kivette részét. A hevenyészett kiképzés után, hiányos felszereléssel, a németek ellen irányí­tották őket. békés Glasz a külföldi önkéntesek 23. gyalogezredébe került.

Csaknem fél évet töltött a hadseregben. Ezredük rövid ideig si­keresen állt ellen a né­metek támadásának Peronne-nál, de a nyo­masztó fölény felmorzsolta. A reguláris erők és az önkéntesek tömegei Párizs felé özönlöttek vissza, dezorganizáltan, csak­nem fejvesztetten. A visszavonulók jelentős része fogságba került, ám sokaknak viszon­tagságok után sikerül elérniük Párizst. Gereblyés László költő, aki ugyan­csak az önkéntes ezred tagjaként vett részt a nácik elleni harcban, nem bírta tovább a meneküléssel járó fára­dalmakat. Az út szélére rogyott, nem törődve a lemaradással járó következményekkel. Békés Glasz, akit ugyancsak alaposan pró­bára tett a hosszú menetelés, meglátta teljesen kimerült barátját, azonnal a segítségére sietett: hátára vette és kilométereket hur­colta magával. Gereblyés ennek köszönheti életben maradását.

A széthullott önkéntes ezredek tagjait a dél-franciaországi Nice-be irányították, ahol az áruló vichyi kormány utasítására szinte hadifoglyokként kezelték őket. A leleményes és mozgé­kony Békés Glasznak hat hónap múlva sikerült hamis papírok­kal kiszabadulnia. Jellemző a következetes forradalmár fáradha­tatlanságára: még itt is talált módot arra, hogy az önkéntesek kö­zött kommunista agitációt fejtsen ki.

Sebes Sándorné beszélte el: ebben az időben éppen Toulouse-ba érkezett, a dél felé előnyomuló németek elől menekülve. A vá­ros pályaudvarán tartózkodott, pénz és barátok nélkül. Már csak­nem elvesztette minden reményét, amikor hirtelen megjelent egy régi párizsi ismerőse: Békés Glasz Imre, aki egyik társával együtt éppen ekkor szabadult az internálásnak is beillő „karanténéból. Midőn Sebesné ismertette kilátástalannak tűnő helyzetét, Békés azonnal a segítségére sietett, noha bajtársa hallani sem akart er­ről. Sebesnét Septfond dél-franciaországi városkába vitte, ahol egy magyar család gondjaira bízta. Mindezt olyan időben és kö­rülmények között tette, amikor maga is üldözött volt, aki hamis papírokkal, pénz és összeköttetés nélkül igyekezett vissza Párizs­ba feleségéhez.

1940 őszén érkezett a francia fővárosba, amelyet ekkorra már megszállták a hitle­risták. Rendkívül kockázatos volt minden né­metellenes akció, de Békés Glasz ezzel mit sem törődve, azon­nal csatlakozott a franc-tireur-ökhöz. A franciaországi ellen­állási mozgalom az európai antifasiszta harcok sorozatának egyik leg­szebb fejezete.

Miközben a francia nagyburzsoázia, az angolszász erőkre vár­va, fékezni próbálta a népi aktivitás kibontakozását, a kommunis­ták meghirdették és megszervezték az ellen­állási mozgalmat. Az antihitlerista harc központja, a Nemzeti Front, a kom­mu­nisták ve­zetésével tömörítette a küzdeni kész különféle politikai irányzato­kat. A francia partizánok között mintegy 500 magyar is részt vett a nácik elleni fegyveres vállalkozásokban. Konspirációs okokból az FKP külön frakciójaként működtek a külföldi származású el­lenállók – szervezetük, a MOI kereteiben.

Békés Glaszt Mód Péter és Rostás István vitte be az illegális el­lenállási mozgalomba. Először röpcédulákat terjesztett, plakáto­kat ragasztott, majd egy kicsiny, de elszánt csapat élére állítot­ták, amely német katonai raktárakat, szállás­helyeket, étterme­ket és benzinkutakat robbantott fel. Hamarosan tagja lett annak a legendás hírű fegyveres alakulatnak, amelynek parancsnoka Manouchian örmény költő volt. Békés, a Boczor József erdélyi ille­tőségű vegyész­mérnök irányítása alatt álló, úgynevezett IV. osz­tagba került. E csoport vasúti sínek és katonai szerelvények meg­semmisítésére specializálta magát.

A Manouchian vezette gárda levegőbe röpített 20 vonatot, sok németet megölt, köztük Richter és Schaumberg náci katonai veze­tőket. Az osztag hiányt szenvedett hadi­anyagban, mert de Gaulle-ék (az ellenállási mozgalom jobboldalán el­helyez­kedő nagybur­zsoázia képviselői), akik az angolok jóvoltából temérdek lőszer­rel és fegyverrel rendelkeztek, nem siettek a kommunisták segít­ségére, mivel – hege­mó­niájuk biztosítására – erőiket a háború utá­ni időkre tartalékolták. Ilyen körülmények között a partizánok nemegyszer maguk állították elő a robbantáshoz szükséges esz­közöket. Boczor vegyészmérnök és Békés Glasz lakatos, a helyzet kényszerítő hatására, hamar megtanulta e mesterséget. Békés la­kása műhellyé alakult át. Maga vette apránként a szerszámokat, s maga állította össze a robbantókészülékeket.

A robbantócsoport akciói igen veszélyesek voltak. Éjszaka ki­lométereket kellett gyalogolniuk a Párizs környéki vasútvonalak­hoz. Overallos munkásoknak öltözve, koromsötétben, a portyázó rendőrök éberségét kijátszva mentek a kijelölt helyekre, vál­lukon az elemózsiás tarisznyával, amelynek mélyén ott lapultak a robbanótöltetek. Békés Glasz és társai tisztában voltak azzal a veszéllyel, aminek kitették magukat. Nemegyszer mondta isme­rőseinek: „Ezeket az akciókat nem lehet sokáig büntetlenül foly­tatni…” Sejtette, mi vár rá, mégis fegyelmezetten hajtotta végre a párt utasításait. Minden­kor megbízható, szilárd kommunistának bizonyult. Harcostársai úgy emlé­keznek vissza rá, mint aki a leg­nehezebb órákban is meg tudta őrizni kiapad­hatatlan jókedvét, optimizmusát, amely átragadt egész környezetére.

A francia és a német politikai rendőrség sem tétlenkedett… Békés Glasz felesége hamarabb került a Gestapo kezére, mint ő. Amikor feleségét letartóztatták, Békés egy szimpatizáns isme­rősük lakásában lelt menedékre. A nyomozók már nem találták meg eredeti szálláshelyén, de egy bőröndre való szerszám és töl­tet elárulta, mivel fog­la­la­tos­kodott. E corpus delicti lefoglalása után egész apparátus indult felkutatására. Békés az áruló jeleket nem konspirációs lazaságból hagyta szobájában, hanem részben, mert élettársa lebukása oly váratlanul érte, hogy – a kompromittáló anyaggal nem törődve – sürgősen távoznia kellett, másrészt kép­telen volt nagyobb terhek cipelésére, miután éppen ekkor esett át egy kisebb műtéten, amelyet dr. Farkas László hajtott rajta végre.

Hamar nyomára bukkantak. Azt hitte, nem figyelik és az utcá­ra merészkedett. Amikor észrevette, hogy követik, már késő volt: futásnak eredt, de utána lőttek, majd bekerítették. 1943. novem­ber 17-én a francia politikai rendőrség foglya lett, amely a legbrutálisabb eszközökkel próbálta szólásra bírni. A szembesítések so­rán semmit sem vallott társaira.

Békés Glaszt alaposan megviselték a vallatási módszerek, de az utolsó percig tartotta magát. Nem voltak illúziói: pontosan tudta, mi vár rá. Kihallgatása közben nekiment kínzóinak. Több detek­tív megsebesült, s csak erősítés után „boldogultak” vele.

Békés Glasz Imre árulás áldozata lett, csaknem 200 ellenálló társával együtt. Sok jel mutat arra, hogy egy, a mozgalomba be­épített ügynök juttatta őket hóhérkézre.

A letartóztatásokat egy nap alatt hajtották végre. Az elfogottak között volt Manouchian is, a csoport vezetője és Boczor József va­lamint Elek Tamás, magyar származású, 19 éves ifjú. A francia po­litikai rendőrség székházában, négy szobá­ban zsúfolták össze a 200 foglyot. 2-3 hétig vallatták őket, majd a német Gestapo karmai közé kerültek. Békést fizikailag annyira tönkretették, hogy kór­házba vitték, mielőtt a fresnesi börtönbe került volna. Az agyon­sanyargatott partizánokat lefényképezték és tablójukat hatalmas plakátokon kiragasztották Párizs utcáin, az alábbi felirattal: A fel­szabadítók? A német propaganda ezzel azt akarta elhi­tet­ni, hogy a „becsületes” francia kollaborál a nácikkal, s csak az idegenek áll­nak ellen. Követ­kezésképpen: a németekkel való együttműködés minden hazai köteles­sége. A hitleristák azonban nem érték el cél­jukat. Ellenkezőleg: a nép többsége tudta, ezek az internaciona­listák nem idegen érdekekért, hanem egyetemes antifasiszta cé­lokért küzdöttek. Másnap a plakátokon nagy betűkkel, titkos ke­zek válaszoltak a kérdésre: Igen! Több helyütt a tablók alatt friss virágot találtak a német járőrök.

Százfőnyi őrség jelenlétében tartották meg a „terroristák” tár­gyalását. A nácik propaganda célokra igyekeztek felhasználni az egész komédiát. Senki előtt nem lehetett kétséges, hogy a hitet­len, barátságtalan Continental szállóban milyen ítéletre számíthat­nak a vádlottak. A német hadbíróság elnöke és ügyésze ezredes, míg a hivatalból kirendelt „védő” hadnagy volt. Még a védő sem kereste a „mentő” vagy „enyhítő” körülményeket, hanem felcsa­pott vádlónak. A letartóztatottak a tárgya­láson is helytálltak. Bé­kés Glasz Imre az utolsó szó jogán ezeket mondotta:

– Nincs semmi megbánni valóm. Igaz emberként igyekeztem élni és úgy is halok meg.

1944. február 21-én, Párizstól nem messze, a Valerian-hegyen végrehajtották a halálos ítéletet a 23 fővádlotton. 23 hős antifa­siszta mozgalmas, harcokban gazdag élete ért véget e gyaláza­tos tettel.

Felesége a koncentrációs táborból való szabadulása után kap­ta kézhez Békés Glasz Imre búcsúlevelét: „Életem utolsó óráit élem. Ma délután 3 órakor agyonlőnek bennünket… Legyetek derűlátók, mint én. Semmit sem vethetek a magam szemére, emberül éltem és meghalni is így akarok. Nem sokat ér az élet szabadság nélkül, s akiknek nem volt bátorságuk küzdeni az életükért, nem is érdemlik meg azt… Legyen annyi jó az életetekben, amennyi az enyémből hiányzott…”

Békés Glasz Imrét és sorstársait a ivryi temetőben hántolták el. Jóllehet a rend­őrség éberen ügyelt arra, hogy az ítélet végrehaj­tását ne kövesse antifasiszta demonst­ráció – másnap ismeretlen együttérzők virággal árasztották el a közös sírhantot… Párizs felszabadulása után a temető díszsírhelyén helyezték örök nyuga­lomra a Manouchian-csoport mártírhalált halt harcosait.

Békés Glasz Imre élete és halála példamutatás a mai nemze­déknek. Az utókor kegyeletes kötelessége emlékezni a magyar és a francia kommunista mozgalom e hős vértanújára.

Pataky István

(1914-1944)

Pataky István alig múlt 30 éves, amikor a nyilasok Sopronkőhi­dán egy kivégző­osztag puska­csövei elé állították, hogy bűnhőd­jék „haza­áruló” tevé­keny­sé­gé­ért.

Ha valaki magára vállalná Patakyék családfájának felderítését, az erdélyi nemesség szövevényes világába tévedne. Ám a közvet­len elődök már a korabeli Magyar­ország földhözragadt proletár­jainak sanyarú sorsában osztoztak.

Az édesapa, idősebb Pataky István, eredeti foglalkozását tekint­ve kő­mű­ves-segéd volt, de 1915-ben, egy villamosbaleset követ­keztében elveszítette jobb kezét. Miután tanult szakmájában nem maradhatott, előbb árukísérő lett, majd altiszt a Haditermény Részvénytársaságnál. A családszerető, derűs ember azonban az évek múlásával összeroppant, meghasonlott – olyannyira, hogy 1922. február 23-án ön­kezével vetett véget életének.

Az édesanya, Káncz Rozália a Vas megyei parasztleány 1913-ban ment férjhez Pataky Istvánhoz. 1919-ig házfelügyelője volt a VIII. kerületi Örömvölgy (ma Diószegi Sámuel) utca 10/b. szá­mú háznak, majd – férje tragikus elvesztése után – előbb a csepe­li konzervgyárban, később a gumigyárban helyezkedett el segéd­mun­kás­ként. 1923-ban férjhez ment Karisztl József szabósegédhez. Az első házas­ságából három gyermek született: István, László és Margit, míg a másodikból Emília. István 1914. szeptember 21-én látta meg a napvilágot Bu­da­pesten.

Amikor az édesanya – első férje korai halála miatt – munká­ba állt, a két fiút (1922 szeptemberében) állami gondozásba adta. így került István és László (a Haditermény Részvénytársaság se­gítségével) a Kurucz Kálmán igazgatósága alatt működő Üllői úti József Fiúárvaházba. (István ekkor nyolc, László hatéves volt.) A jónevű intézetben – a kor szellemének megfelelően – kemény, katonás, vallásos és nacionalista nevelés folyt. István mindössze két esztendeig tudta elviselni ezt az életet, 1925 júniusában hazakéredzkedett. (Öccse polgári iskolai tanulmányainak befejezésé­ig maradt az intézetben.)

Nehéz lenne követni a család útját. Sokszor költözködtek, mert a szerény ke­re­set­ből olykor még lakbérre sem futotta. Meg­ismerkedtek a peremváros dohos, hideg, vizes és sötét bérháza­ival, s a gazdasági válság alatt a gyakori kilakoltatás megalázó tortúrájával.

Pataky István érzékeny lelkületűt alaposan megviselte édesap­ja drámai elvesztése. A Dugonics utcai elemi iskolába járt, ahol ki­tűnő tanulóként kezdte, de a családot ért csapás miatt előmenete­le meredek visszaesést mutatott. Az ötödik osztályt kétszer kel­lett járnia. A második nekirugaszkodás után azonban már magá­ra talált és az év­folyam legjobbjai között végzett.

Az új apa úgy bánt a Pataky-gyerekekkel, mintha a sajátjai let­tek volna. Varró­gépén éjt nappallá téve dolgozott, hogy előteremt­se a család mindennapi szükség­leteinek anyagi fedezetét. Ebbé­li munkájában bizton számíthatott felesége segítségére. A szülők szorgalmazták a gyermekek tanulását és egy jó szakma elsajátí­tását, mivel tudták: csak így állhatnak majd meg a saját lábukon. István az Elnök utcai polgári iskola négy osztályát már a kitűnők sorában járta végig. Igaz, érettebb volt társainál, hiszen 12 éves korában került a középiskolába, s önerejéből életkorát meghala­dó ismereteket szerzett.

Patakyéknál hagyománya volt a könyv tiszteletének. Minden­ki olvasott, az apa gyakran hangosan valamennyiüknek. Ez a lég­kör nyilván szerepet játszott abban, hogy István érdeklődése már korán az irodalom felé fordult, s az idők folyamán széles körű ol­vasottságra tett szert. Először, mint a legtöbb fiú, a kalandregé­nyeket „falta”, de csakhamar a magyar és a világirodalom klasszikus értékeinél kötött ki. A polgári iskolában elismerték mű­veltségét, tájékozottságát, olyannyira, hogy az ön­kép­zőkör veze­tésével bízták meg. Egyre behatóbban foglalkozott a szépiroda­lom mellett filozófiával, természettudományokkal. Olvasmánya­it nagy céltudatossággal válogatta össze.

1930-ban, amikor sikeresen befejezte a polgári iskolát, a pálya­választás nem könnyű gondjával kellett szembenéznie. A 16 éves fiú nyomdász szeretett volna lenni. Ez az elit szakma azonban ak­kor kevés tanoncot tudott képezni, a nyomdaipar szűk kapacitása és a gazdasági válság dekonjunkturális viszonyai miatt. Két évig várt reménykedve, de hiába. Ezt a hosszú időt nem töltötte tét­lenül, hanem kifutófiú volt több helyen, majd apja mellett meg­tanulta a szabómesterséget. (Nadrágokat varrtak vásáros keres­kedők számára.) Amikor ráébredt arra, hogy eredeti elképzelé­seit nem tudja valóra váltani, édesanyja nővérének vésnök fia se­gítségével Klett Edvin mester Klauzál utcai műhelyébe szegődött el stanca-vésnök inasnak. Az 1932-1933-ig tartó tanulóévek után megszerezte a segédlevelet.

Pataky ez idő alatt, többek között, a Nyár utcai tanonciskolá­ba járt. Társai fel­fi­gyel­tek az ambiciózus, értelmes fiatalember­re. Az egyik hittanórán vitába szállt a hit­ok­tatóval, aki nem vette rossznéven, ha a más véleményen levők is kifejtették állás­pontju­kat. Pataky István egy ilyen polémia során a materializmus-idea­lizmus kérdéseit feszegette oly meggyőző erővel és szakértelem­mel, hogy az osztályba járó baloldali ifjak „kivetették rá” hálóju­kat. 1933-ban hívták le a Nemesfémipari Munkások Szak­szerve­zete ifjúsági csoportjának Kazinczy utcai otthonába.

Ezek voltak Pataky első lépései a magyar munkásmozgalom felé. Ettől kezdve élete összeforrt a szakszervezeti ifjúság tevé­kenységével, s e nyomvonalon jutott el az illegális kommunis­ta párthoz.

A fiatalembernek megtetszett a nemesfémes tanoncok és a vele csaknem egykorú segédek élete. Politizáltak, vitatkoztak, sze­mináriumokat és kulturális rendezvényeket szerveztek. Patakyt azonnal pártfogásukba vették: szemináriumra küldték és felhív­ták a minden iránt érdeklődő „újonc” figyelmét az alapvető mar­xista művekre. Maga­tar­tását azonban nemcsak a nemesfémesek befolyásolták, hanem az otthoni légkör is. A családban uralko­dó politizáló, demokratikus szellem megkönnyítette szocialista (kom­munista) világnézetének formálódását.

Amikor 1935-ben mint vésnök-tanonc felszabadult, egy ideig mesterénél, Klett Edvinnél maradt, majd unokabátyja, Szilas Jó­zsef műhelyébe került. Itt nem sokáig dolgozott, mert hamar ki­derült, hogy új főnöke „elmulasztotta” társa­da­lom­biz­tosítási kö­telezettségét teljesíteni.

A Gömbös-féle totalitárius kísérlet, a magyar munkásmozga­lom szervezetei elleni sorozatos támadások akcióegységre, szer­vezettebb és erőteljesebb fellépésre kényszerítették mind a kom­munista, mind a szociáldemokrata munkásságot. Ez az offen­zív kiállás egyenes arányban nőtt a dolgozókra nehezedő nyo­más mértékével.

1934-1935-ben a nemesfémeseknél is nagy lebukások voltak. A biztatóan fejlődő ifjúsági csoport feloszlott. A tettre kész fiata­lokat szétküldték a különböző szak­szer­ve­zetekbe. Pataky István – pártmegbízatásként – 1934-ben a vasas ifik Magdolna utcai kö­zösségébe ment át. Az érvényes rendelkezések értelmében tanu­lók nem le­het­tek tagjai a szakszervezetnek. Ezért ezek a fiatalo­kat tömörítő szekciók hivatalosan nem voltak részei a munkás­ság érdekvédelmi szervezeteinek, de valójában azok égisze és felügyelete alatt működtek. A tapasztalatlan tanoncok mozgal­mi munkájának irá­nyí­tására a központ úgynevezett felnőtt meg­bízottakat jelölt ki. Amikor Pataky a vasasokhoz került, Benedek József állt az ifjak élén.

A Vas- és Fémmunkások Szövetsége viszonylag gazdag ifjú­sági könyvtárral ren­del­kezett. Ennek összetétele is alkalmasnak bizonyult arra, hogy olvasóit a baloldali irodalom felé orientálja. Nemcsak a Magyar­országon megjelent könyvtermés kép­vi­sel­tet­te itt magát, hanem sok olyan mű is, mely a Prager Verlagon ke­resztül jutott el a könyvtárba. Ezek jórészt a szovjet irodalom ak­kori alkotásai voltak, de Lenin egy-egy írása is közkézen forgott. E könyvtár helyiségében, a Magdolna utcai Vasas Székház alag­sorában (félig legálisan, félig illegálisan) gyűltek össze a fiatalok vitákra, szemi­náriu­mokra, előadásokra vagy szórakozni.

A csoport összetétele rendkívül heterogén volt. Akadtak közöt­tük érett­ségi­zettek, műveltebbek, de kevésbé olvasottak is. Sokan akkor ismerkedtek a marxizmus alapvető műveivel, tanításaival. A közösség életében résztvevők számára az össze­jövetelek igen vonzónak bizonyultak, hiszen itt más szellem uralkodott, mint az államilag támogatott szervezetekben. Mivel csak segéd lehe­tett szakszervezeti tag, a tanoncok könyvtári jegyet kaptak, s ez helyettesítette a tagsági igazolványt.

Pataky István, aki már a nemesfémeseknél komoly tapasztala­tokra tett szert, igen hamar beilleszkedett az új közösségbe. Alig egy év elteltével már a csoport vezető­ségének tagja lett. A fiata­lok megszerették, s ha nem is hivatalosan, de egyre inkább tény­leges vezetőjüknek tekintették. Figyelembe kell venni, hogy nem volt könnyű az akkori szakszervezeti életben megtalálni a leg­megfelelőbb hangnemet és stílust, hiszen különböző irányzatok egymás mellett élése érvényesült a mozgalomban. Jelen voltak a jobboldali és baloldali szociáldemokrata áramlatok, de „balos” kommunisták is és azok, akik 1936 után népfrontos szellemben igyekeztek befolyásolni a munkás­ifjúságot. E csoportok és irány­zatok természetesen rivalizáltak egymással, s a bizal­mat­lanság, sokszor a gyűlölet szellemét szították, ki-ki a másikat rágalmaz­va és tekint­ve a mozgalom ellenségének. A „balos” befolyás alatt állók közül többen Pataky Istvánt is opportunistának bélyegez­ték, mert a kommunista párt 1936-os politi­kájának megfelelően csoportjában a akcióegység létrehozására törekedett. Azt keres­te a fiatalok között, ami összekötötte őket, anélkül, hogy feladta volna kommunista meg­győződését. Az eltérő felfogásúak közöt­ti viták során józanul, elvszerűen igye­ke­zett a mérleg nyelve len­ni, s megóvni a közösséget az atomizálás veszélyeitől.

1942-ben Pataky lett a felnőtt megbízott. E minőségében nem volt teljes az egyetértés közte és az őt „előreléptető” Karácsony Sándor között, de a fiatal­ember a szükséges reálpolitikai érzék­kel, rugalmassággal kereste az együtt­működés modus vivendijét.

Pataky ott volt a csoport életének minden alapvető akciójánál: a különböző rendez­vényeken, a Gödre, Galyatetőre, Horányba vagy a Hűvösvölgybe szervezett kirándulásokon, szemináriu­mot vezetett, szemináriumra járt, előadásokat hallgatott és tar­tott, színdarabokat rendezett, s játszott is bennük. Színpadra vit­te Móra Ferenc Kalcinált szóda című elbeszélését, melyben a tanító szerepét alakította, a Floridorf című darabban pedig ő volt Weisel mérnök, akit az 1934-es bécsi eseményekben való részvétele mi­att a bíróság halálra ítélt… Irodalomszeretete és azon törekvése, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését a költészet iránt, egész kul­turális munkásságát átha­totta: évente legalább három alkalom­mal tartott Petőfi-, Ady-, József Attila-estet vagy matinét. Mind­emellett sűrűn kárt ki a Pest környéki ifik közé szervezni, előadni.

A vasas ifik Pataky és mások vezetésével bekapcsolódtak a gyakorlati munkába is: röpcédulákat terjesztettek, „nyalókákat” nyomtak a falakra, ott voltak a Népszava előfizetőit növelő agitációkon. 1936-ban Pataky részt vett a Damjanich utcai német bi­rodalmi iskola előtti tüntetésen, ahol hangosan követelték a náci szellemű tanintézet működésének a megszüntetését. Szorgoskod­tak a Vörös Segély gyűjtési akcióiban, s más szervezkedésekben is. Csoportja több tagjával együtt jelen volt a Tompa utcai nyi­las rendezvény szétkergetésénél, de neki sikerült elmenekülnie.

1935-ben munkanélküli lett. Vésnökként nem tudott elhelyez­kedni a szakma krízise miatt, ezért átmenetileg egy szabóságba ment dolgozni. Közben egy oktatási év alatt megtanulta az esz­tergályos szakmát is. A szabóműhelyből (a rendelések hiánya mi­att) hamar elkerült, rövid időre a szerelvényeket gyártó Horváth és Herczeg céghez szegődött. 1939 szeptemberében végre sike­rült elhelyezkednie a Magyar Acél- és Fémárugyárban, esztergá­lyosként. Az üzemben magára vállalta a vasas ifik patro­nálását, miközben továbbra is részt vett a Magdolna utcai központ életé­ben. Elemé­ben volt, hiszen immár a nagyüzemi munkásság kö­zegében fejthette ki politikai tevé­kenységét.

Menyasszonya, majd felesége, Lajtai Katalin rábeszélésére 1941 márciusá­ban kilépett a Magyar Acél- és fémárugyár köteléké­ből és édesanyja össze­köttetéseit felhasználva ugyanebben a hó­napban a BSZKRT-hoz került. Úgy vélték – nem egészen alapta­lanul –, hogy e fővárosi közlekedési vállalat biztonságosabb eg­zisztenciát nyújt a családnak (fix fizetés, egyenruha, nyugdíj stb.), mint a tőkés konjunktúra-dekonjunktúra hatásának jobban kitett üzem. Hamarosan „füttyös” kalauz lett a Nagykörúton közleke­dő 6-os villamos vonalán. Új munkahelyén is hű maradt önmagá­hoz: fenntartva Magdolna utcai kapcsolatait a vasas ifikkel, belé­pett a Villamos és HÉV Alkalmazottak Szövetségébe. Szervezete nem sokáig bírta a kalauzok munkáját. Rossz egészségi állapota miatt betegállományba helyezték, majd teljes felépülése érdeké­ben, 1941 decemberében szanatóriumba küldték. Mivel gyógy­ulása elhúzódott, s betegállománya meghaladta a hat hónapot, a BSZKRT illetékesei elbocsátották. Mint később kiderült, a türel­mi idő lejártára való hivatkozás csak ürügy volt arra, hogy meg­szabaduljanak a baloldali kalauztól. Az 1941. május 17-én kelt végzés a Szolgálatai Szabályzat 72.§-ának 3. pontjára építve vol­taképpen politikai „megbízhatatlanság” okán visszafogadásra méltatlannak ítélte.

Családi élete sem alakult szerencsésen. 1941. február 5-én meg­házasodott, Lajtai Katalin vasgyári munkásnőt vette feleségül. Kapcsolatuk azonban nem bizonyult tartósnak, ami minden bi­zonnyal összefüggött Pataky betegségével is. 1942 februárjá­ban már visszaköltözött szülei Pongrácz utcai lakásába.

Magyar­országnak a második világháborúba való bekapcsoló­dása új helyzet elé állította a munkásmozgalmat. Fel kellett ráz­ni a közvéleményt, hogy a németekkel való együttműködés sú­lyos veszélyeire felhívják a figyelmet. így Pataky is részt vett hú­gával együtt 1941. október 6-án az OIB (Országos Ifjúsági Bizott­ság) által a Batthyány-emlékmécsesnél megrendezett emlékeze­tes háborúellenes demonstráción.

Miután Pataky István felépült hosszan tartó betegségéből, is­mét a munka­nél­kü­liség gondjával kellett szembenéznie. 1942 őszén azonban Karácsony Sándor segítsé­gével sikerült a csepeli Weiss Manfréd-féle gyárban elhelyezkednie vas­eszter­gályosként.

A csepeli nagyüzem fontos helyet foglalt el a magyarországi haditermelésben. 1943-ban jutott el a gyár teljesítményének a csú­csára. A háborús konjunktúra s a bevonultatások miatt komoly munkaerőgondokkal küszködtek. Az idom­szer­osztályon – aho­vá Pataky először került – sok volt a baloldali szociál­demokrata, a kommunistákkal rokonszenvező munkás. Néhányan az illegá­lis szervezethez, a Békepárthoz tartoztak vagy annak megbízásá­ból dolgoztak. Pataky illegális tevé­keny­sége nem sokáig marad­hatott titokban a horthysta hatóságok előtt. Egy 1943-as rendőri jelentés így szólt: „Pataki István idomszerüzemi munkás szoros kap­csolatot tart fenn Pécsi Polner Jánossal, aki a Gépgyár rossz szelleme! Pataky István az idomszerüzemben kommunista propagandát fejt ki.” A jelentésből megállapítható, hogy állandó meg­figyelés alatt állt, s a később bekövetkezett lebukása sem egy ötletszerű rendőri ak­ció következménye volt.

Rendkívüli energiával vetette bele magát a mozgalmi mun­kába. Ott volt a Magyar­országi Vas- és Fémmunkások Közpon­ti Szövetségének 1943. október 24-i XVIII. rendes és 40. éves jubi­leumi közgyűlésén, ahol a vasas ifik képviseletében fel is szólalt.

Az 1943-as ifjúsági ankét előkészítésére az SZDP-hez tarto­zó, de kommunista irányí­tás alatt álló Országos Ifjúsági Bizott­ság augusztus 20-ra munkás-paraszt-diák találkozót tervezett. A Magdolna utcai székház alagsorában a tennivalókkal összefüg­gő eligazítást Pataky tartotta. Egyre több illegális feladatot haj­tott végre. Rend­sze­re­sen részt vett azokon a titkos találkozókon, melyek Szigetmonostoron, egy gazdától bérelt telken, az úgyne­vezett telepen zajlottak le, s ahol a háborúellenes akciók részle­teit tárgyalták meg. Ezeken a megbeszéléseken Ságvári Endre is gyakran megjelent.

1944. március 19-én, Magyar­ország német megszállásának napján Pataky és vasas ifi társai – a vasárnapi hagyományoknak megfelelően – túrázni voltak, akkor éppen a Kevélyen. Itt értesül­tek az ország megszállásáról. Pataky a hír hallatára néhány társá­val együtt a Magdolna utcába sietett, hogy mielőbb magához ve­gye a könyvtári névjegyzéket, mely a tagokat regisztrálta. Arra törekedett, hogy a csoport tagjait továbbra is összetartsa, mert fel akarta készíteni őket a fegyveres ellenállásra. Ennek érdeké­ben a kirándulások a megszállást követően is folytatódtak. E kri­tikus napokban ugyanis Móró István és Kende István megbeszé­lést folytatott Patakyval, csoportjának a fegyveres harcba történő bevonásáról. Másik fontos feladatuk lett a katonasághoz, a mun­kaszolgálatra behívott társaik szökésének, illetve bújtatásának biztosítása, egy­részt hamis papírokkal való ellátásuk, másrészt megbízható rejtekhelyek fel­kuta­tása útján. Pataky vésnök szak­máját felhasználva gondoskodott a hamis bélyegzők elkészí­tésé­ről. A csoport soron kívül utasítást kapott Szendi Györgytől (Buba) fegy­verek szerzésére is.

Ebben az időben Pataky felső kapcsolata Pesti Barnabás volt, aki őt röp­cédulákkal, propagandaanyaggal és instrukciókkal látta el. Körülményei és szerte­ágazó mozgalmi munkája miatt a kapcso­lattartást hamarosan Margit húga vállalta, Pataky ugyanis – te­kintettel gyári beosztására – kizárólag este tudott volna megjelen­ni az illegális találkozókon, de abban az időben a kései „séták” már igen veszélyesek voltak. így húga továbbította a csepeliek­nek szánt anyagokat és utasításokat.

A Patakyék által vezetett akciógárdák egyik fontos célja volt a gyár kiürítésének megakadályozása. Ezt a feladatot – más cso­portokkal együttműködve – csak részben sikerült végrehajtani. A személyi kiürítéstől a nyilasok – a csepeliek elszánt ellenállása következtében – eltekintettek, de a gyárak gépeinek leszerelését, az esetek több­ségében Patakyék nem tudták meghiúsítani. A had­seregben szolgáló németellenes katonák­kal fegyverszerzés végett teremtett kapcsolatok ugyancsak mérsékelt eredményt hoztak.

Az ország megszállása után a Weiss Manfréd-gyárban jelentős változások követ­keztek be. A nagyüzem élére – a németek kíván­ságára – Markotay Vélsz Jenőt, az Állami Gépgyár korábbi vezér­igazga­tóját állították. 1944. május 17-én pedig meg­állapodás szü­letett Kurt Becher Ober­sturm­bann­führer és a Weiss-, a Chorin-, a Kornfeld- és a Mauthner-család között, melynek értelmében a gyár 25 évre az SS „kezelésébe” kerül. Az üzem neve is megválto­zott: Csepel Gépgyár lett. A vállalatnál nőtt a katonai terror, mert erőszakkal akarták biztosítani a haditermelés zavar­ta­lan­ságát. Mindez azonban már nem akadályozhatta meg az ellenálló mun­kásságot abban, hogy „homokot szórjanak a fogaskerekek közé”. Szaporodtak a rombolások, soroza­tosan törtek el a szerszámok, hibásodtak meg a gépek. Megjelentek a sztrájkra buzdító röpcé­dulák. 1944 nyarán sikerült felrobbantani a gyár egyik transz­formátorát, augusztusban pedig kigyulladt a magnéziumraktár.

Az ország megszállása után megkezdődött az angolszász repü­lők rendszeres bomba­támadása. Az első nagyszabású akció 1944. április 3-án érte a gyárat, ám a július 27-i támadás már kiheverhetetlennek bizonyult: 1300 nehézbomba hullott az üzemekre, mely­nek következtében azok nagy része megsemmisült. Ezért az idom­szerosztály Kőbányára került, a sörgyárak katakombáiba. Rövid ideig itt dolgozott Pataky István is: 12 órás munkaidő mellett, víz­ben, sárban, állva kellett a termelést folytatniuk. Pataky itt sem hagyta abba mozgalmi tevékenységét: szervezte az ifiket és a kő­bányai csoporthoz csatlakoztatta őket. Ide is eljutottak a kommu­nista párt röplapjai, melyeket Móró Istvánnal együtt továbbítot­tak rendeltetési helyükre. Patakyt és néhány társát 1944 augusz­tusában visszahelyezték Csepelre. Ekkor már vés­nök­ként, eredeti szakmájában dolgozhatott. Új beosztásában nagyobb mozgási le­hetőséghez jutott, így pártmegbízatásait az üzemen belül jobban el tudta látni. Ekkor lett az üzemi KISZ-csoport vezetője. Ezekben a hetekben a partizáncsoportok szervezése került előtérbe, s ebben a felelősségteljes, s egyáltalán nem veszélytelen munkában jelen­tős szerepet szántak Patakynak is. Megbízatása keretében kato­naszökevény, fegyverforgatáshoz értő férfiakat küldött a Prónay-különítmény Szent­király utcai bázisába Csohány főhadnagyhoz, akinek kapcsolatai voltak az ellenállási moz­galommal. Egy visszaemlékező szerint Pataky csoportjának az Erzsébet-híd felrob­bantásának megakadályozásában is közre kellett volna működnie. A sűrűsödő lebukások azonban meghiúsították ennek teljesítését.

A termelést bénító csepeli szabotázs-cselekmények, az ellen­állásra mozgósító szórólapok terjesztése, az üzem dolgozóinak erősödő háború- és Hitler-ellenes hangulata intenzív nyomozás­ra késztette a hatóságokat, mígnem a szálak Pataky Istvánhoz is elvezettek.

1944. november 22-én éjszaka otthon Pataky húgával együtt röpcédulákat haj­to­ga­tott, szortírozott, hogy azokat másnap el­juttathassa a gyári munkásokhoz. 23-án reggel – mielőtt mun­kába ment volna – illegális találkozója volt valakivel, akitől egy pisztolyt kellett átvennie. Húga tudott a randevúról, s a mindjob­ban leselkedő veszélyek miatt igyekezett lebeszélni erről a báty­ját. Azt ajánlotta neki, hogy menjen sürgősen illegalitásba, mie­lőtt őt is utoléri a letartóztatások hulláma. Pataky nem fogadta meg testvére tanácsát.

November 23-án, 6 óra 40 perckor lépett a gyár területére. A lebukás tanúja volt egyik közeli munkatársa, aki így írta le az eseményeket: „Reggel 9 óra körül detektívek jelentek meg a műhely­ben. Bementek Szentpéteri művezető szobájába, akitől nyilván Pataky felől érdeklődtek, mert rövid idő múltán odaléptek hozzá és felszólítot­ták: »Öltözzön, velünk jön!« Amíg a fiatalember a ruhájával bajlódott, Varga Albert kicserélte Pataky röpcédulákkal teli táskáját a sajátjával.”

A lebukás háttere egyelőre kideríthetetlen. Valószínűsíti az árulás tényét az a gyanús körülmény, hogy a detektívek, amikor munkaasztalához léptek, kinyitották a fiókokat és ott megtalál­ták azt a pisztolyt, amit aznap reggel vett át egy máig ismeretlen férfitól. Nem kutattak fegyver után, hanem határozott mozdulat­tal emel­ték azt ki a fiók mélyéből.

Mivel a gyár exponált hadiüzem volt, a szabotázsok miatt el­képzelhetően sok spicli épült be a munkások közé. Az sem tel­jesen kizárt, hogy az a rejtélyes ember, akitől Pataky a pisztolyt kapta, maga is a provokátorok közé tartozott.

A gépkocsi, melybe a letartóztatott fiatalembert tuszkolták, a család Vilmos császár (ma: Bajcsy-Zsilinszky) út 18. szám alatti lakása felé vette útját. Patakyt – kellő felügyelet mellett – a kocsi­ban hagyták, míg a nyomozók felmentek Patakyékhoz. Délelőtt 10 órától délután 3-ig tartott a házkutatás, melynek során filmekből ismert rendetlenséget csináltak. Csak édesanyja volt otthon, aki migrénje miatt éppen ágyban feküdt. Az egyik detektív mellé ült, s a házkutatás alatt töltött pisztolyt szegezett a homlokához, így zaklatta az ismerősökre, rokonokra és a barátokra vonatko­zó kérdések özönével. A lakásból magukkal vittek egy röpcédu­lákkal teli bőröndöt, s azt a katonaszökevényt, akit Patakyék búj­tattak. A „sikeres” rajtaütés után a lefogottakkal a Margit körúti fegyháznál kötöttek ki.

A mentőakció azonnal elkezdődött, 12 ezer pengőt gyűjtöttek össze, hogy ügy­védet fogadhassanak, fegyőröket, német tiszte­ket vesztegessenek meg, de mindhiába. Már nem tudták kisza­badítani. A mama ruhaneműt, élelmiszert tartalmazó csomagot vitt be, hogy találkozhasson lefogott fiával, azonban nem láthatta.

Pataky István a Margit körúton a nyilas Számonkérő Szék karmai közé került. Az embertelen kínvallatás sem tudott belő­le semmit kikényszeríteni. A fegyverszerzés forrásairól, a szerve­zés alatt álló akciógárdák felől faggatták – eredménytelenül. Ke­gyetlen vallatás és kínzás után a 101-es cellába vitték, ahol átme­netileg Almásy Pál alezredessel, a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette katonai szervezkedés részt­vevőjével, Kardos László rendőrfogal­mazóval, Gyurics Aladár rendőr­kapitánnyal és még néhány szö­kevény munkaszolgálatossal zárták össze.

Mivel Bu­da­pest körül egyre szorosabbá vált a szovjet erők gyűrűje, a nyilasok elhatározták, a foglyokat a még járható nyu­gati kapun át Sopronkőhidára szállítják, hogy ott zavartalanul lefolytathassák ellenük a bűnvádi eljárást. December 11-én fővá­rosi kék autóbuszon kezdődött a börtön kiürítése. A kommunis­ták partizán­akciót terveztek a lefogottak útközbeni kiszabadítá­sára, tervük azonban nem sikerült, mert a konvoj vezetői nem a megszokott és feltételezett útvonalat választották. Patakyt alapo­san megkínozták a nyilasok, de maradt annyi ereje, hogy a ke­gyetlen vallatások miatt szörnyen meggyötört Pesti Barnabást és Kreutz Róbertet istápolja.

A menet lassan haladt, részben a bombatámadások, részben a Nyugatra mene­külők és a deportálásra szánt tízezrek torló­dása következtében. Csaknem 24 órás utazás után jutottak el Sopronkőhidára.

A börtönben – még a konvoj megérkezése előtt – nagy átalakí­tásokat hajtottak végre. Egy külön elfalazott részben őrizték a po­litikai foglyokat, gondosan elzárva őket az úgynevezett köztör­vényesektől. A belső szolgálatot egyszerű sorkatonaság látta el a nyilasok és az SS felügyelete alatt.

Almásy Pál alezredes írnok lett Sopronkőhidán. Ebben a mi­nőségében ki tudta eszközölni, hogy Patakyt – akit már a Margit körúton megkedvelt – házimunkássá tegye. Ebédet osztott, küb­lit tisztított. Nem volt tehát elzárva környezetétől, ennél­fogva ta­lálkozhatott fogolytársaival, híreket hozhatott, vihetett. Ez nagy kedvez­mé­nynek számított, s ellentétben állt a szigorú börtönsza­bályokkal, melyek az ítélet­hozatal előtt levőket cellájukhoz kötöt­ték. Azok a politikai foglyok, akik szerencsésen túlélték a sopron­kőhidai pokoljárást, úgy emlékeznek vissza a fiatalemberre, mint jókedvű, a maga és az ország sorsát derűlátóan megítélő kommu­nistára. Rajk László sokat beszélgetett vele, s nagyra becsülte az ol­vasott, művelt „házimunkást”.

Még a bírósági tárgyalás előtt, 1944. december 19-én levelet írt Margit húgának, mely bizakodásáról tanúskodik: „Kedveseim! Va­lószínűleg a héten lesz az ügyemben a tárgyalás. Bizakodó vagyok, és re­mélem, hogy a háború után viszontlátjuk egymást. Egész nap el vagyok foglalva azzal, hogy házimunkát végzek…”

Almásy Pál 1944. december 21-én egy feljegyzést kapott a fő­foglártól, mely a másnapi tárgyalásra elővezetendő foglyok ne­vét tartalmazta. Pataky István a lista élén állt.

1944. december 22-én zajlott le a „tárgyalás” a fegyházzal szem­beni elemi iskola tantermében. A tárgyalásvezető Dominich And­rás hadbíró volt, Jánosi Ferenc és Szabó Ferenc századosok segédle­te mellett. Együtt kezelték Pataky István, Pesti Barnabás, Kreutz Róbert, Berecz (Braun) Bertalan és Szikra Sándorné (Lőrinczi Au­guszta) ügyét. A bírósági aktus, melyről nem maradt fenn írásos anyag, formális volt, mindössze fél órát vett igénybe. Pataky, a fe­jére olvasott vádakra röviden ennyit felelt: „Tudom, hogy jól csele­kedtem, mert meg akartam menteni Bu­da­pestet a nácik pusztításától”.

Az ügyészt kihozta sodrából a fiatalember magabiztossága és indulatosan reagált: „Pataky, maga kommunista és én megfogom ma­gától szabadítani a társadalmat”.

A vádlott semmit sem tagadott, vállalta a terhére rótt „bűncse­lekményeket”. Patakyt, Pestit és Kreutz Róbertét kötél általi ha­lálra ítélték. Bár nem kértek kegyelmet, hivatalból enyhítésre ter­jesztették fel a döntést. Ám még aznap este közölték velük a megfellebbezhetetlen határozatot: kegyelemből nem kötél, hanem go­lyó általi halál! (Csak Bajcsy-Zsilinszky Endre ítéletét nem változ­tatták meg: őt felakasztották.)

Amikor a tárgyalás után visszavitték cellájába Patakyt, oda­szólt Almásy Pálnak: halálra ítéltek. A „börtönírnok” este bement a fiatalemberhez elbúcsúzni. Pataky fegyelmezett és nyugodt volt. Markos György is összetalálkozott a cellájába igyekvő fogollyal, aki tájékoztatta őt az ítéletről. Markos vigasztalni próbálta: talán mó­dosítják az elhatározást. A halálba menőnek nem voltak illúziói.

1944. december 24-én Patakyékat a siralomházba vitték. A ki­végzés előtti hajnalon (utolsó kívánságként) Kreutz Róbert almát kért, Pesti Barnabásnak semmire sem volt szüksége, míg Pataky István ceruzát és papírt hozatott. Pirkadatkor – röviddel kivég­zése előtt – megírta búcsúlevelét:

„Kedveseim!

Drága Anyukám, Apám és Húgaim, forró szeretettel ölel bennete­ket Pista.”

Pataky e szomorú órákban két búcsúlevelet írt. Egyiket Geiszbühl plébános kapta kézhez továbbításra, a másikat fogoly­társának, Berecz Bertalannak adta át megőrzés és majdani „kézbe­sítés” végett. Amikor Berecz 1945 tavaszán kisza­ba­dult a koncent­rációs táborból, átadta a családnak Pataky búcsúlevelét. (A plébá­nos gondjaira bízott levélnek nyoma veszett.)

István még hozzátartozóinak szánt utolsó üzenetén dolgozott, amikor meg­lá­to­gat­ta őt a plébános. A halálraítélt meglepődött: „Én nem kértem papot”. A plébános közölte vele, csak hivatal­ból küldték. Együtt töltötték a kivégzés előtti órákat. Nem gyó­násról, áldozásról, utolsó kenetről esett szó közöttük, hanem fi­lozófiai, etikai kérdésekről.

A hungarista rezsim már a teljes összeomlás előtt állt az 1944-es esztendő végső napjaiban. Ez a sopronkőhidai fegyház beosz­tottjainak magatartásában is egyre világosabban érezhető volt. Sokan megszöktek őrhelyükről, mások sietve csoma­gol­tak. Ez­zel magyarázható, hogy amikor 1944. december 24-én a halálos ítéletek végre­hajtására sor került, nem tudtak egy kivégzőosztag összeállításához elegendő embert kivezényelni. Az utcáról tobo­roztak néhány nyilast, akik fejenként 50 pengőért haj­lan­dók vol­tak vállalni a dicstelen feladatot.

Sallai Jenő, akinek hamis papírokkal sikerült magát politikai fo­golyból köztörvényessé „átminősíteni”, a gépházban dolgozott, így viszonylag szabadon mozoghatott a fegyház területén. Éppen az udvaron tartózkodott, amikor meg­jelentek a siralomház fog­lyai. Tőle tudjuk az utolsó percek történetét.

1944. december 24-én híre ment a börtönben, hogy kivégzések lesznek. Sopronkőhidán azelőtt csak köztörvényes bűnözőket tar­tottak fogva, ezért itt ilyen eseményekre nem került sor. 24-én reg­gel 8 órakor – 4-4 katona által kísérve – egyenként vezették elő a halálraítélteket. Sallai látta őket: emelt fővel álltak a puskacsövek elé, s szemüket sem engedték bekötni.

Sallai Jenő apósa, Szabó Lajos, aki fogházőr volt a fegyintézet­ben, a sopron­kőhidai temetőben hántolta el a fiatalembereket, de veje kívánságára meg­jelölte a sírokat. így a felszabadulás után Sal­lai átadta Rajk Lászlónak a temető rajzát, amelyen pontosan fel­tüntette a sírok helyét.

Szárazon és lakonikusan szól a 48. sz. törzsszázad napiparan­csa: „Hűtlenség miatt Pesti Barnabás, Pataky István polgári egyéneket, valamint Kreutz Róbert munkaszolgálatost a hadbíróság halálra ítélte. Az ítélet nevezetteken 1944. december 24-én végrehajtva.”

VITA
Különvélemény a scarroni tudósításokról

I. Néhány általános megjegyzés

Az Irodalomtörténeti Közlemények 1967. évi 3. számában cikkem je­lent meg Mikszáth Kálmán Nyíregyházán címmel, melyben kritika tárgyává tettem az írónak úgynevezett scarroni karcolatait. Ezek az írások a Nyírség fővárosában folyó – ország-világot megmoz­gató – tiszaeszlári vérvád-perről adtak rendszeres tájékoztatást a Pesti Hírlap olvasóinak.

Rövid publikációmban nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy nem célom revízió alá venni a haladó irodalomtörténetnek Mikszáthról adott értékelését s nincs szándékomban egész zsurna­lisztikái tevékenységét mérlegre tenni. Csak a nyíregyházi tu­dósításokat kívántam értékelni egyrészt, mert úgy éreztem: az irodalomtörténészek ezzel eddigelé igen nagyvonalúan foglal­koztak, másrészt mert véleményem merőben eltért a korábbi álláspontoktól.

Így summáztam a kérdésről alkotott különböző nézeteket:

„Rubinyi Mózes azt írja, hogy Mikszáth 10 évig volt a Pesti Hírlap ünnepelt munkatársa, s ez idő alatt tanúságát adta pompás újságírói készségének. Mikszáth Kálmánné vissza­emlékezéseiben utal arra, mi­szerint a karcolatok igen népszerűek voltak a lap olvasóközönsége köré­ben. A Magyar Irodalmi Lexikon szerint »politikai karcolatai éles szem­ről tanúskodnak« és »pályájának fősodrát. […] a Scarron álnévvel jegy­zett politikai karcolatok […] jelentették«. A magyar irodalom története ez irányú tevékenységét így kommentálja: mérsékelten szabadelvű írásai megnövelték tekintélyét. Megjegyezzük, hogy hasonló szellemben nyi­latkozik Király István is jeles Mikszáth életrajzában. Sós Endre kifejti, hogy Mikszáth cikkeiben leleplezi az elavult, korrumpált nemesi megyék rejtelmeit, a züllött dzsentri üzelmeit, a reakciós főpapok mesterkedése­it. Schöpflin Aladár szerint a karcolatokat kezdetben áthatotta az ellen­zéki hang, de később a »generálissal« szembeni lojalitás. Az Új Magyar Lexikon megállapítja: ezek az írások leleplezik a közélet visszásságait és az elburjánzó bürokratizmust.”

A magam nevében az alábbiak szerint zártam e fenti összefoglalást:

„Az irodalomtörténet tehát eléggé elnagyoltan, egyoldalúan és semmiképpen nem a kellő konkrétsággal vizsgálja Mikszáth karcolatait. S ha a pozitív értékelés, bizonyos fenntartásokkal meg is illeti a parlamenti tudósításokat – a nyíregyházi karcolatok más el­bírálást igényelnek.” (Kiemelés tőlem. H. S.)

Cikkem további részében Scarrontól kölcsönzött idézetekkel kiegészítettem a sort, szerény különvéleményemmel. Azt állítot­tam, hogy az író hatása alá került az országban és a tárgyalóte­remben uralkodó antiszemita hangulatnak, s az eseményeket nem a progresszivitás, valamint humanitás szemszögéből ítélte meg. Ezt a maga­tartást ekképp értékeltem:

„Csak csodálkozni lehet azon, hogy mindvégig meg tudta őriz­ni gunyoros, szenvtelen hangját, akkor, amikor az ország – pro és kontra – lázban égett, amikor a józan és becsületes tényezők már az ügy kirobbanásakor világosan látták a háttérben meghú­zódó társadalompolitikai rúgókat. Scarron azonban bámulatos hidegvérrel megvárja az ítéletet, s csak akkor hajlandó egyértel­műen állást foglalni a tárgyalt kérdésben. Ennélfogva nem ő, ha­nem Eötvös Károly játszotta ekkor azt a szerepet, melyet a Dreyfus-perben Emil Zola vállalt magára. Ez a passzivitás semmikép­pen nem írható a nagy író javára.”

Kétségtelen, Mikszáthnak nyíregyházi megnyilatkozásait ne­gatívan értékeltem s már most elöljáróban be kell vallanom: nem érzem szükségét annak, hogy állás­pontomat revideáljam. Tudom, nem hálás feladat egy halhatatlanul népszerű író tévelygéseit poentírozni, de a reális ábrázolásmód, a szókimondás egyik alapve­tő követelménye a tudományos objektivitásnak.

Írásomra először Mikszáth Kálmán Összes Művei (MKÖM) 66. kötetének jegyzeteiben reflektált Rejtő István. Véleménye szerint „megalapozatlan és tárgy­szerűtlen” a Mikszáthról adott értéke­lésem s kilátásba helyezte, hogy nézeteimmel kapcsolatos észre­vételeit más alkalommal fogja részletesen kifejteni. Nos, az Iroda­lomtörténet 1972. évi 1. számának Mikszáth Kálmán és a tiszaeszlári vérvád-per című tanulmányában valóban kifejtette gondolatait az általa „inkriminált” cikkemről. Bizonyos módosításokkal és ki­egészítésekkel lényegében a Mikszáth-kötet jegyzeteiben található anyagot juttatta el a folyóirat szerkesztőségébe. (Ez a körülmény megkímél attól, hogy külön-külön foglalkozzam a két írással.) Eb­ben a fejtegetésben fenntartja azon nézetét, miszerint történetietlenül, az ese­mé­nyek­ből kiragadva vizsgáltam a kérdést s megállapí­totta: értékítéletem igazságtalan, mert nem felel meg a tényeknek.

Publikált felfogásom hatását nem tekintem eredménytelen­nek, mert – jóllehet Rejtő szemben áll koncepciómmal – írásában több helyütt kénytelen jelezni a scarroni tudósításoknak bizonyos negatívumait, igaz anélkül, hogy eljutott volna a helyes konzek­venciák levonásáig. Ez az árnyaltabb elemzésre történt felemás kísérlet kétség­telenül bizonyos haladást jelent a korábbi, diffe­renciálatlan értékelésekkel szemben. Rejtő első „vádpontja” sze­rint tehát a témát nem összefüggésében, hanem az ese­mé­nyek­től elszakítva vizsgálom. Nem tudok egyetérteni ezzel a vélemény­nyel. Cikkem rövid terjedelme természetesen nem tette lehetővé, hogy mondanivalómat az össze­függések bonyolult rendszerébe ágyazzam, de úgy érzem, gondolataim kifejtéséhez és megérteté­séhez elégségesek a szélesebb összefüggésekre történő utalások. Ha csak a tiszaeszlári epizódot veszem alapul – miként azt Rejtő állítja – nem juthatok az alábbi konklúziókra:

„Joggal várták volna a haladás hívei, hogy Mikszáth Kálmán, akinek egész eddigi életművét – ha nem is mindig következete­sen –, de mégis a maradiság elleni harc inspirálta, bátran álljon ki a progresszió mellett, mely ezúttal is egybeesett az embe­rség­gel. A humanista író nyíregyházi magatartását rendhagyónak kell tekintenünk.”

Nemcsak a tiszaeszlári eseményekhez, hanem az egész zsidókérdéshez való viszonyát vettem figyelembe, amikor megállapítottam:

„Nem volt antiszemita. Abból indult ki, hogy a zsidók között vannak becsü­letesek éppúgy, mint becstelenek.”

Mikszáthnak nem csupán a per előtti magatartását, hanem későbbi meg­nyilat­kozásait is áttanulmányoztam ahhoz, hogy kijelentsem:

„Más tollat vett kézbe az író 1897-ben, amikor az Országos Hír­lap hasábjain a Dreyfus-perről, vagy a bukaresti antiszemita hecc­kampányról írt.”

És itt azonnal felmerülnek bizonyos metodikai kérdések. Egy alapjában véve pozitív életmű arra kötelezi-e a kritikust, hogy a kétségtelenül fellelhető negatív moz­za­natokat negligálja, meg nem történtté tegye, megszépítse, vagy agyonmagyarázza? Úgy vélem, a pozitív mikszáthi összképet nem lehet – tértől, időtől el­vonatkoztatva – rávetíteni annak minden részletére. Megítélésem szerint Rejtő egy elfogult szülő szubjektivizmusával és a dialek­tika félreértésével nyúlt tollához, amikor a Scarron-apológiához fogott. A „nagy palócot” alkotásainak összessége, emberi maga­tartá­sának egésze és nem tévedései elhallgatása vagy befogadá­sa teszik örökértékűvé. Csak az írónak és az irodalomtörténet hi­telének ártunk, ha elemzésünk tárgyát, alanyát retusáljuk, meg­fosztjuk életszerűségétől és valódiságától. Mikszáth Kálmán éle­te, mű­vészete sem volt töretlen, „egyvégből való”, nem volt ál­landóan felfelé ívelő folyamat s a biográfusok egyik feladata nyo­mon kísérni nemcsak a sikereket, eredményeket, de a töréseket, hullámzásokat is, kutatva, elemezve azok okát, hátterét, hatását.

Szilárd meggyőződésem, hogy az általam bírált epizódok – és most ismét cikkemből idézek:

„… halvány szeplői csupán a halhatatlan alkotások termékeny sorozatának, de az irodalomtörténeti igazság parancsolóan köve­teli feltárásukat, mert a gazdag és pozitív írói munkásság, illetve e kisebb tévelygések együttesen adják azt, amit mikszáthi életmű­ként tart számon az utókor.”

Jelen írásomnak csak margójára jegyzem fel: nincs olyan kri­tikai norma, mely tiltaná egy-egy szakasz elemzését – feltéve, ha az szem előtt tartja az út egészét. Az összefüggések köre „partta­lan”, nem ismerünk olyan totali­tásokat, melyek ne részei lenné­nek csupán nagyobb totalitásoknak. Valahol mégis meg kell von­ni az oksági kapcsolatok határait, s ezeket – véleményem szerint – mindig a cikk (amennyiben írásról van szó) konkrét mondani­valója, az elemzés célja és érthetősége szabja meg. A nyíregyhá­zi tudósításoknak éppen az adja viszonylagos önállóságát, hogy szelleme eltér az egész életmű szellemétől, s minél szélesebb össze­függések nézőpontjából vizsgálom a scarroni magatartást, an­nál szembe­szökőbb annak rendhagyó volta.

Sajnálatos, hogy Rejtőnek nem adatott lehetőség általa megbí­rált dolgozatom tüzetesebb áttanulmányozására, mert különben nem íq’a le az alábbi mondatokat:

„Már a cikk megjelenésekor sommásnak, differenciálatlannak tartottam Hegedűs megközelítését. Úgy tűnt, hogy e rövid köz­leményben egyszerre próbál ítéletet mondani A t. Házból jellegű politikai karcolatokról és Mikszáth Kálmánnak a nyíregyházi tár­gyalásról küldött riportjairól.”

A t. Házból cím alatt összefoglalt írásokat természetesen átta­nul­má­nyoz­tam, de nem tettem kritika tárgyává, miután azok szá­momra semmi olyat nem tartalmaztak, melyet kifogásolnom le­hetett volna. Ellenkezőleg: józan és haladó nézőpontból reagál­tak a zsidógyűlölők manipulációira, s ez tette élessé a kontrasz­tot e cikksorozat és a nyíregyházi tudósítások között. Bírálóm fi­gyelmét nyilván elkerülte azon megállapításom – és most ismét­lésekbe fogok bocsátkozni –, hogy az irodalom­történet eléggé el­nagyoltan, egyoldalúan és semmiképpen nem a kellő konkrétság­gal vizsgálja Mikszáth karcolatait. Vagyis a „sommás és differen­ciálatlan” kezelés vádja azokat illeti meg, akik egy kalap alá ve­szik A t. Házból riportjait és a scarroni jelentéseket. Amint ezt bi­zonyítani fogom – némi különbséggel –, ezek közé tartozik maga Rejtő István is. Én különválasztani igyekeztem azokat, elsősorban az árnyaltabb osztályozás érdekében:

„S ha a pozitív értékelés bizonyos fenntartásokkal meg is ille­ti a parlamenti tudósításokat – a nyíregyházi karcolatok más el­bírálást igényelnek.”

Rejtő István esetében – gyanítom – nemcsak felületességről van szó. Sokkal inkább arról, hogy egy Mikszáthot idealizáló koncep­cióból – ha úgy tetszik: prekoncepcióból kiindulva eleve elítél minden olyan állásfoglalást, mely nem illeszthető bele az általa el­fogadott retusált Mikszáth-portréba. A valóság bonyo­lul­tabb en­nél a látásmódnál; lehetséges, hogy vitapartnerem nem vette ész­re, miszerint az irodalomtörténet túljutott már azon, hogy tárgyá­nak jelenségeit vagy fehérnek, vagy feketének ábrázolja?

II. Mikszáth Kálmán és a tiszaeszlári vérvád

Át kell térnem Rejtő második „vádpontjára”, mondanivalóm érdemi részére, neveze­tesen arra, miként kell értékelnünk a tiszaeszlári perről szóló scarroni publicisztikát.

Itt lényegesen könnyebb dolgom lesz, mert felfogásom igazo­lására Mikszáthnak – kritikusom által gondosan elkerült – idevo­natkozó sorait fogom megidézni.

Amikor az antiszemita Istóczy, Ónody és Adamovics eszlári plé­bános tendenciózusan napvilágra hozta Solymosi Eszter rejtélyes eltűnését, Mikszáth Kálmán a maga sajátos iróniájával egyértel­műen szembeszállt az izraelitákat kompromittáló középkorba illő gyanúsításokkal:

„A tiszaeszlári kislány története ma közbeszéd tárgya volt a folyosókon, holnap beszélni fognak róla a lapok […] Elkezdő­dik a zsidóhecc…”

Mikszáth tehát már az ügy kirobbanása pillanatában világo­san látta, hogy a hivatásos antiszemita tábor hecckampányra ké­szül s ő ebben a nagy vitában – mely a parlamentben belül és kí­vül folyt – félreérthetetlenül a vérvádat elítélők oldalán állt. A tö­rés akkor következett be, amikor – mint a Pesti Hírlap tudósító­ja – mindennapos vendége lett a nyíregyházi bírósági aktusnak.

Mi okozhatta ezt a változást? Több oka van ennek.

Károsan befolyásolta az író magatartását, szemléletét az an­tiszemiták által mes­ter­ségesen felkorbácsolt országos pogrom­hangulat, ezzel szoros összefüggésben a tárgyalóterem elfogult, rosszindulatú, vad szenvedélyektől túlfűtött atmoszférája. (A tár­gyalásra – nem véletlenül – a város és környékének antiszemi­ta beállítottságú, jórészt dzsentri elemei kaptak jegyet. Ezeknek nagy része fanatikusan hitt a vér­vád­ban, nem kételkedett a „sakterek” bűnösségében s várta, sőt követelte a legsúlyosabb elma­rasztaló ítéletet.)

Mikszáth magatartása ellentmondásos: nem hisz a vérvádban, de kezdetben még nincs meggyőződve a vádlottak ártatlanságá­ról sem. Lehetséges, hogy önmagát is karikírozta, amikor leírta egyik ismerősével folytatott eszmecseréjét:

„Egy barátom így szólt hozzám tegnap a tárgyalás előtt:

– Lássa uram, én teljesen meg vagyok győződve róla, hogy ezek a sakterek nem ölték meg azt a leányt. Kész volnék némely­kor megesküdni.

– Nem vettem eddig észre.

– Nem is vehette, mert lássa uram mindannak dacára, hogy pro és kontra tények között latolgatva kigyógyulni látszom magam előtt is, mihelyt a tárgyalási terembe lépek, vége mindennek.”

Valójában Scarron nem akart nyíltan szembefordulni a közhan­gulattal. Bizonyára féltette népszerűségét, kételyei voltak jobbra is, balra is. Egy beszélgetés, mely közte és Eötvös Károly (a véde­lem fő erőssége) között zajlott le, ezt látszik alátámasztani. A téma természetesen a per volt. Eötvös kiállt a zsidók ártatlansága mel­lett, ezzel kivívta magának a haladó világ tiszteletét, de kiváltot­ta a reakció szenvedélyes haragját. Scarron az ügyvéd magatar­tására így reagált:

„Kár volt ebbe a komédiába belemenned. Ha az egész magyar nemzet haragszik a zsidókra, haragudjunk mi is. Úgy dukál…”

A Baryék (vizsgálóbíró) által kikészített tanúk terhelő vallo­másai ugyancsak megzavarhatták az író tisztánlátását. Jóhisze­mű volt s nem tudta elképzelni, hogy akadjanak olyanok, akik puszta gyűlölködésből, vagy a megfélemlítés súlya alatt ártatlan emberek életére törjenek. A vádlottak elhanyagolt külseje s kul­túrálatlan magatartása nem ébresztette fel benne a szánalom és rokonszenv érzését a „sakterek” iránt. Elvadult haramiákat látott a perbefogottakban, akik talán mégis képesek voltak elkövetni a fejükre olvasott bűnöket.

Megbízójának, a Pesti Hírlapnak akkori iránya sem kedvezett az esetleges filoszemita törekvéseknek, hiszen – erre Rejtő is utal – az újság vezércikkei „… sokkal több előítélettel (kiemelés tőlem. H. S.) latolgatták a vádlottak helyzetét, sokkal inkább hangot adtak az antiszemita álláspontnak, mint ahogy a hely­színen, az ellenté­tes vélemények és meggyőződések között tartózkodó Mikszáth.”

És itt időzzünk el egy percre. Voltak tehát Scarronnak előítéle­tei? Rejtő István ugyanis cikkében arról akar meggyőzni bennün­ket, hogy „Mikszáth ki tudta vonni magát az alól a szellemi terror alól, amellyel a vérvád hirdetők övezték mind­azokat, akik hangot adtak fenntartásaiknak. […] Hogy e hatástól függetleníteni tud­ta magát Mikszáth, […] egyértelműen (kiemelés tőlem. H. S.) tanús­kodnak a perről írott beszámolói.”

Túlságosan kategorikus kijelentések ezek! Ellentmondanak nemcsak a tényeknek, de még Rejtő tanulmányában itt-ott elszór­tan megtalálható beismeréseinek is. Bírálóm következetlenségei abból származnak, hogy nem tud mit kezdeni Scarron követke­zetlenségeivel. Tanúi vagyunk egy belső konfliktusnak, mely a kritikus igazságérzete és a Mikszáthot idealizáló törekvése között zajlik le. Az egyértelműség túl­hang­súlyozása mellett kénytelen cik­kében több helyütt bevallani, hogy a nyíregyházi tudósító hatá­sa alá került a tárgyalóterem hangulatának. Mikszáth ingadozá­sait azon­ban bagatellizálni igyekszik, olyan jelenségeknek tekin­ti azokat, melyek „nem módosítják, csupán árnyalják” a scarroni magatartást. Sokkal többről van itt szó!

Összegezve a különböző forrású tényezőket, állítom: Mikszáth Kálmán – jobb meggyőződése ellenére – súlyos engedményeket tett az antiszemita pszichózisnak. Határozatlan fellépését csak magyarázza, de nem teszi elfogadhatóvá az a körülmény, hogy korában elementáris erővel tört felszínre a zsidógyűlölet. Ellen­kezőleg: el kell marasztalnunk, mert nem tudott egyértelműen felülemelkedni azon, ennélfogva képtelennek bizonyult a közvé­lemény helyes befolyásolására, orientálására. (Rejtőnek sem vol­na szabad megfeledkezni arról, hogy e kérdés tárgyalásánál óha­tatlanul felvetődik a közéleti ember nagy felelőssége.)

Cikkemben kifogásoltam a tudósító írásmódját:

„Már maga a műfaj kiválasztása is vita tárgyát képezheti: Lehet-e egy ilyen tragikus eseménysorozatról humorizáló karcolatot írni? Véleményünk szerint a csipkelődő mikszáthi hang ez eset­ben stílszerűtlen volt.”

Akkori megállapításomat teljes mértékben fenntartom. Csak a kívülállás, az ártatlanul meghurcoltakkal szembeni rokonszenv és együttérzés hiánya alapján lehe­tett az ironizálás eszközéhez folyamodni. Megfigyelhető, hogy Scarron gunyoros­ságának cél­pontjait nem a vádlók és annak tanúi, hanem a „sakterek” és azok védői képezték. Ez is kétséget ébreszt bennem Scarron tárgyila­gosságát illetően.

Ezek után feltétlenül foglalkoznom kell a mikszáthi „objekti­vitás” kérdésével. Ez itt – nézetem szerint – fontos elvi probléma. Rejtő István így ír erről cikke utolsó mondatában, miután Mik­száth szerepét Emilé Zolának a Dreyfus-perben betöltött szere­pével vetette össze:

„Ennek ellenére értékelnünk kell Mikszáth becsületességét, józanságát, tárgyilagosságra való törekvését (kiemelés tőlem. H. S.) és mindenekfelett álló humanizmusát is.”

A tárgyilagosságot nem lehet absztrahálni, miként azt Rejtő te­szi. Adva van egy koncepciós per, melyben ártatlan emberek hurcoltatnak meg, szörnyű gyilkossággal vádoltatnak s fejüket köve­telik. Mi lehet a vérvádat egyértelműen elutasító objektív ember magatartása ilyen helyzetben? A kivárás? Nem! A fenntartások nélküli kiállás az ártatlanok mellett – vállalva ennek összes nega­tív következményeit, miként ezt Eötvös Károly s rajta kívül még igen sokan tették. Ezt követelte volna a becsületes és humanista magatartás. Más kérdés, hogy mit kívánt meg a „józanság”, mely­nek rejtői értelmét fel nem foghatom, hacsak itt nem egy semle­ges álláspont helyesléséről van szó. Ha igen, Rejtő pontosan abba a hibába esett, aminek áldozata maga Scarron is. Ezt a „józansá­got” már a per kezdetén sem tartom elfogadhatónak, nem kilenc­ven évvel később! Ha pedig „józanság” alatt azt érti, hogy a tu­dósító immúnis maradt az antiszemita agitációval szemben, ak­kor nemcsak a tényekkel, de – amint ezt már említettem – önma­gával is ellentmondásba kerül Rejtő, aki elismeri, hogy Scarronra hatott a tárgyalóterem hangulata.

Cikkemben kifogás tárgyává tettem az író „semleges” pozí­cióját is:

„Mikszáth valahogy kívülről, a neutrális vagy »tárgyilagos« faktor helyzetéből szemléli mindazt, ami akkor Nyíregyházán történt. Igaz, nem azonosítja magát az antiszemitákkal, de az ár­tatlanul meghurcoltak mellett sem áll ki. […] Amíg Eötvös Ká­roly mindvégig meggyőződéssel vallotta a gyanúsítottak ártat­lanságát, Mikszáth előtt a kérdés hosszú ideig nyitva maradt s csak akkor »mentette« fel a perbefogottakat, amikor a tárgyalás során a vád képtelenségei, ellentmondásai nyilván­valókká váltak. […] Minden »közönséges« per esetében osztani lehet ezt a véle­ményt, de éppen nem ebben a nyilvánvalóan koncepciós ügyben. […] Mikszáth óvatoskodó karcolatai egy »el nem kötelezett« pub­licista írásai voltak. […] Az igazság pedig ez esetben nem valahol a középen volt, hanem az intrika áldozatainak oldalán.”

Amikor Scarron megérkezett Nyíregyházára, hogy megkezd­je tudósítói tevékenységét, éles szemmel azonnal felmérte a hangulatot:

„Mert itt minden embernek meggyőződése van. Az egyiknek az a meg­győ­ző­dése, hogy Scharfék teljesen ártatlanok, a másik­nak az, hogy határozottan bűnösök. A kétely ki van zárva ott is, itt is. Itt mindenki bizonyosan tudja, amit tud.”

És mi Scarron véleménye?

„Akinek egy még be nem végzett bűnügyben meggyőződése van – az nem tarthat igényt az elfogulatlan ember elnevezésére. Egy ilyen ügyben tisztességes ember előtt az adatok határoznak.” (Kiemelés tőlem. H. S.)

Egyesek bizonyára kötözködéssel fognak vádolni, de mégis fel­teszem a kérdést: a nyíregyházi tárgyalóteremben „bűnügyről”, vagy koncepciós perről volt szó? Lehe­tett-e ez kétséges olyan em­berek számára, akik eleve nem hittek a vérvádban? Scarronnak más a véleménye. Szerinte nem azoknak volt igazuk, akik egyol­dalúan egyik vagy másik táborhoz csatlakoztak, hanem azoknak, akik a pártatlanság talaján állva szemlélték és kommentálták az eseményeket. Ilyen nézet legalábbis különös akkor, amikor ez a per lezárta után, vagyis akkor hangzott el, amikor már kiderült, hogy melyik tábornak volt igaza.

Mikszáth beszámolt arról, hogy Bu­da­pestre történt visszaér­kezésekor mindkét pólus hívei rátámadtak. így szóltak hozzá a filoszemiták:

„Nem tételeztük volna fel. […] Oh, milyen cikkek! Nincs azok­ban semmi, csak a nagy antiszemitizmus…”

Egy keresztény ismerőse imigyen förmedt rá:

„Hát már te is Brutus? Te is átcsaptál a zsidókhoz?”

Az író e támadásokból az alábbi furcsa következtetést vonta le:

„Most már biztos vagyok benne, hogy mindig az igazat írtam.”

Kérdem én: vajon nem az igazat írja le, ha kimutatja a vérvád tarthatatlanságát, a Bary-Onody-Istóczy trió manipulációit, a ta­núvallomások és Móric magatartásának ellent­mondásait, a tár­gyalóterem elfogultságát? Eötvös Károlytól, valamint Szabolcsi Miksától bőven kaphatott volna adatokat az egyetlen igazság alá­támasztására. Nem a per „tárgyilagos” követését és regisztrálá­sát, hanem az anti­szemita ármánykodás szenvedélyes leleplezé­sét vállalja, ha valóban mentes minden elfogultságtól.

Rejtő nem lát különbséget Mikszáthnak a per előtt és a tárgya­lás során megjelent tudósításai között:

„Az 1882 májusa után írott parlamenti karcolataiban is mél­tatlannak tartotta az ott hangoztatott durva antiszemita támadá­sokat, az irónia és a gúny, vagy a szóra sem érdemesítés állás­pontjára helyezkedett. A tiszaeszlári perről közzétett írásait is ez a szemlélet hatotta át.”

Differenciálatlan kezelése ez az anyagnak. A tények mindebből az idézetnek csak első felét támasztják alá. A t. Házból és a scarroni riportok ilyen sommás el­bí­rálása arra vall, hogy kritikusom erő­sen méltányolja az antiszemiták határozott ma­ga­tartásával szem­ben a Pesti Hírlap kommentátorának bizony­talan­ko­dá­sait; erény­nek minősíti azt, amit gyengeségnek kellene tartani.

Rejtő István védelmébe veszi Mikszáthnak felettébb vitatha­tó magatartását:

„A tiszaeszlári perről napról-napra közzétett híreket és beszá­molókat végig­olvasva a mai olvasóban is felmerülhet a kérdés: mindig az igazat írta-e Mikszáth? A kérdést azonban így nem le­het feltenni. Mint ahogy nem létezik tértől és időtől elvonatkoz­tatott abszolút helyzet, úgy ilyen esetekben sincs és nem is lehet abszolút igazság.”

Mire való ez a filozofálgatás? Csak arra, hogy megkerülje a vá­laszt. Ezt követően olyan érveket sorakoztat fel, melyeknek nem sok közük van a kérdésfeltevéshez: hivatkozik az országos han­gulatra, majd egy meredek ugrással arra utal, hogy a tudósító „… egész habitusa, egyéniségének alapvonása a faji elkülönülés elle­ni tiltakozásra késztették.”

Ez az állítás semmivel sem igazolható. Mikor tiltakozott Scarron a tárgyaló­teremből az egész szégyenteljes procedúra el­len? Ennek bizonyításával Rejtő adós maradt. Scarron az elfo­gult antiszemitákkal együtt azokat is leinti, akik a „még be nem végzett bűnügy” során a „sakterek” ártatlanságát hangoztatták. „Majd az adatok döntenek” – ebből állt Mikszáth tárgyilagossága. Ez lenne az író tiltakozása? A felszínre kerülő adatoktól tette füg­gővé ítéletét az egész kérdéskomplexummal kap­cso­lat­ban. Ebben a felfogásban potenciálisan benne foglaltatik éppúgy a vádlottak bűnösségének, mint ártatlanságának feltételezése. Lehet-e objek­tivitásnak nevezni egy destruktív középkori babonával szembe­ni ilyenfajta várakozási álláspontot? Miféle adatokra van szükség ahhoz, hogy a vérvád tarthatatlansága bebizonyosodjék?

Ám Scarron sokat hangoztatott objektivitásához kétségek fér­nek, mihelyt az vizsgáljuk, miként festette le olvasói előtt a vád­lottakat és vádlókat. Szembetűnő mennyire meg tudta válogatni palettájának színeit, aszerint, hogy a „sakterékről”, vagy a vérvád képviselőiről írt. (Jellemző Rejtő István szubjektív szemléletére, hogy Mikszáthnak azon megnyilatkozásait, melyek elfogultságát bizonyítják, csak utalá­sokkal, szőrmentén érinti, gondosan kerül­ve a citálás módszerét, melyet egyébként rendkívül bőven alkal­maz, amikor a tudósító igazát kívánja bizonygatni.)

Súlyos hiba tehát, ha Scarron „tárgyilagos”, de nem az, leg­alábbis az esetek többségében nem. Elfogultsága, az ország és a tárgyalóterem hangulatának hatása leginkább emberábrázolásá­ban mutatkozott meg. Nagy általánosságban megállapítja:

„Amilyen szelíd a vádló, olyan kemény és szemtelen fickók a vádlottak. Amint ott ültek a padokon a hevenyészett sorompó előtt, amely a bíróságot elkülönítette, olyan nyugodtan ülének ott az órára tekingetvén, mintha csak valami indóházban lógatnák a lábukat, várván, mikor érkezik már a vonat.”

A vádlónak és vádlottaknak ilyen megkülönböztetett ábrázolá­sa sejtetni engedi, hogy a tárgyalás tartama alatt kik felé irányult rokonszenve és antipátiája.

Az író személyenként jellemezte a per szereplőit s bőkezű­en szórt jelzői nem hagynak kétséget az iránt, mit érez és gon­dol róluk.

„De hogy csak egy csöppet is képet adhassak a vádlottakról, foglalkoznom kell kissé a főbbekkel, kik ma szerepeltek. Lássák őket önök is egyenként. Válasszuk ki a legvisszataszítóbbakat. E te­kintetben különben nehéz a választás.” (Kiemelés tőlem. H. S.)

Meg kell jegyeznem, hogy a vádlottak rendkívül szegény, el­esett emberek voltak. Pallérozott viselkedést, kulturált fellépést, kifogástalan „úri” modort tőlük várni nem lehetett.

(Solymosiné, az eltűnt leányka édesanyja primitív magatartá­sával nemegyszer ejtette kétségbe a hallgatóságot s a tanúk közül többen fellépésükkel bizony alaposan rászolgáltak volna a kritiká­ra – de Scarron nem érezte szükségét annak, hogy iróniába már­tott nyilával őket célba vegye. A gúnyolódást – nyilván objekti­vitásából kiindulva – csak a vádlottak számára tartotta fenn.) A „sakterek” ruházata piszkos volt és elnyűtt, nemcsak a nincstelenség miatt, mely hosszú életük során nekik osztályrészül jutott, hanem elsősorban azért, mert a „civilizált” akkori magyar igaz­ságszolgáltatás – fogva tartásuk idején – nem biztosított elvisel­hető körülményeket. A14 vádlott 13 hónapig sínylődött Nyíregy­háza börtönének egyetlen szűk cellájában. A rossz táplálkozás, a csendőri vallatások brutális módszerei, a tisztálkodási lehetősé­geknek csaknem teljes hiánya, családjuk s a maguk sorsa iránti aggódás valóban megviselte őket. Mindennek tudata nem zavar­ta Scarront a csípős gúnyolódásban és a „jóízű” humorizálásban.

Kritikusom mellőzi itt az író szöveghű megszólaltatását, mert ez alaposan kikezdené az általa felépített pozitív mikszáthi ké­pet. Summáz és röviden utal a tudósító ábrázolásmódjára, de így semmi sem derül ki abból, ami a scarroni magatartás lénye­gét adja. Rejtőt idézem:

„Mikszáth, amikor karcolataiban megeleveníti őket (a vádlot­takról van szó. H. S.), közvetlen benyomásait veti papírra, azokat az érzéseket tolmácsolja, amelyeket megjelenésük belőle kiváltott. Pallérozatlan magatartásuk miatt tekinti őket „kemény, szemte­len fickóknak” és ugyanez karcolatában részletesebb portrét fest Schwarz Salamonról és Buxbaum Hermanról. A koldus Wollner és Braun Lipót is hasonló megítélés alá esik. A külsőségekből ítél Mikszáth akkor is, amikor Lustig Sámuel, vagy a tutajos sáfár Herskó Dávid visszataszító megjelenéséről ad számot olvasói­nak. Igen érdekes, hogy a hullaúsztatás koronatanúja, Matej Ig­nác jól öltözött figurája feltűnt Mikszáthnak…”

Rendkívül tapintatos megközelítése ez a scarroni negatívu­moknak! Ha azonban részletesebben citálom a tudósító idevágó megállapításait, (olyan aprólékossággal, miként Rejtő idézi, ami­kor igazát akarja bizonyítani) akkor azonnal szembetűnik a Pesti Hírlap publicistájának elfogultsága.

Scarron Schwarz Salamont tartotta a „legvisszataszítóbbnak”:

„Valóságos madárképe van. […] A tárgyalás alatt két ízben ásított. Unta magát. A világ egyetlen bűnügyi krónikája sem mutathat fel olyan esetet, hogy a főgyilkos unná magát saját tárgyalásán…”

„Főgyilkos”?! Hát Mikszáthnak mégis van meggyőződése – még mielőtt az „adatok határoznának”?

A sértő gúny hangján beszél a „lengyel zsidócska” Buxbaum Hermanról, aki „különben zseni” s „mint minden zseni, ő is naiv. Sok ostobaságot csevegett összevissza, s mert a „köpködőkhöz” tartozik, száját minduntalan a könyökéhez törölgette.”

Egy másik vádlottról így nyilatkozott:

„Lusztig úr sajátságos alak. Vörös sátánarc… keresztbe néző szemek… Minden nap oda ül balra a haute-creme padja elé, a bagolyszemű Taub Emánuel mellé, akinél már csak egy rondább alak van, a vén proletár Herskó… De a legnagyobb tulajdona a kedélyes röhögés és vigyorgás s az az undok kihívó nézés… mely az egész publikumot dühössé teszi..

A „vén proletár” Herskóról, a tutajosról is hasonló, megvető hangnemben ír:

„Ez a Herskó még a csirkefogók közt is túlságosan elhanyagolt külsejű lenne; sárgaszínű haja, ahány szál annyifelé áll; egyik he­lyen hosszabb, a másikon rövidebb, a ruha cafatokban lóg le róla; buta vörös arcán semmi kifejezés, mintha csak egy víziborjút lát­na az ember. Festők ecsetjére méltó ritka alak.”

A pejoratív jelzők e halmaza nem arról győz meg bennünket, hogy Scarron együttérzéssel viseltetett a meghurcoltakkal szem­ben s egyértelműen hitt volna ártatlanságukban. Ez – megítélésem szerint – arra is utal, hogy a tudósító hol helyezkedett el abban a nagy harcban, mely a védelem és a vád között folyt Nyíregyhá­zán és az egész országban.

Mikszáth – hasonló motivációk alapján – az ügyvédi „stábot” sem kímélte meg. Elismeri ugyan Eötvös Károly kiváló képessé­geit, de nem állja meg gúnyolódás nélkül:

„A dadai hulláról írt memoranduma nagy szenzációt tett an­nak idején jogászkörökben, kivált orvosi része miatt. Meglehet, hogy orvosi körökben a jogi részét bámulták jobban.”

Másutt:

„Az eszlári pör sokat ártott neki népszerűségében, de szeren­cséje van, Szeyffert visszaszerezte azt neki apródonként. […] Mert a rosszat is tűrhetővé teszi a rosszabb. Eötvöst rehabilitál­ta Szeyffert.”

(Szeyffert volt a vád képviselője, miután azonban nem hitt a per jogcímét képező babonában, vádbeszéd helyett védőbeszé­det tartott s ezzel kivívta maga ellen az antiszemita tábor gyűlö­letét, fájdalom Scarronét is.)

Így nyilatkozott a tudósító a „rebellis” ügyészről:

„Oly bátor ember, hogyha katona lett volna, bizonyosan ő vet­te volna be Boszniát. így pedig csak velünk (kiemelés tőlem. H. S.) veteti be mindennap a mérget. […] jókedvű volt, sőt még adomázott is az illavai börtönökről, amikben persze egyetlen rab se len­ne, ha minden közvádló hozzá hasonlítana..

Miért e gúnyba öltöztetett harag? Ha valóban következetes a vérvád elutasításában, hálás lehet azoknak, akik alátámasztják meggyőződését és segítséget nyújtanak a veszedelmes köd eloszlatásához. Szeyffert szerepének fenti megítélése mi mást bi­zonyít, mint hogy a „vádbeszéd” elhangzásakor Mikszáth még nem állt egyértelműen a „sakterek” mellett. Székelyről, a védelem egyik tagjáról ekképp nyilatkozott:

„Mindenki elvesztette népszerűségét a védők közül, csak Szé­kely nem. Székely is csak azért nem vesztette el, mert nem volt neki.”

Kiknek a körében veszítették el Székelyék a népszerűségüket? A vádlottak és védők ilyetén megítélése azt a benyomást kelti ben­nem, hogy Scarron egyelőre az antiszemita tábor állásfoglalásá­val, szemléletével azonosul.

Figyeljük meg, miként vált hangot Scarron, mihelyt a vád tábo­rának figuráiról van szó! Eötvös Károly a tárgyaláson leleplezte a törvényszéki írnoknak, Péczelynek gyilkos múltját. A jeles ügy­véd taktikai sakkhúzása nyomán azonnal felébredt Mikszáthban a részvét – de nem az ártatlan vádlottakkal, hanem Bary vizsgá­lóbíró brutális társával szemben:

„Eötvös egy nagy kombinált húzást tett megint: elütött egy bás­tyát a rettenetes sakkjátékban… Csakhogy szabad-e eleven, érző emberekkel sakkozni?”

Az antiszemiták sakkjátéka is megérdemelne legalább egy ilyen rosszalló fejbólintást.

Vay „Gyurka”, a kegyetlen csendőr Scarron tudósításaiban ár­tatlan báránnyá szelídült:

„Maga Vay Gyurka sem rossz ember. Kék szemeiből ki-kinéz lopva a szelídség és a kedély.”

Recsky, a vallatási módszereiről hírhedt pandúr úriemberré változik Mikszáth tolla alatt:

„… korántsem teszi ránk afféle darabos csendbiztosok benyo­mását, hanem a modern magyar tisztviselőét.”

Trajtler Soma nyíregyházi orvos, a csonkafüzesi holttest fe­lületes meg­vizsgálása után készített jegyzőkönyvében tagadta, hogy a Tiszából kifogott holttest Solymosi Eszterrel lenne azo­nos. Ezzel megerősítette a vérvádat, alapot teremtett az úgyne­vezett hullaúsztatás meséjére s megnehezítette az igazság kiderí­tését. Az orvos, e felelőtlen lépésével sem tudta kiváltani Scarron ellenszenvét:

„Trajtler csinos, barna 30-31 éves fiatalember. […] igen kedvelt egyéniség az itteni dzsentri körökben. […] határozottan, meggyőzően felel. […] Némely kérdésre meglepő találékonysággal, na­gyon talpraesetten és meggyőzőleg válaszolt.

Kornisst, a tárgyalás elnökét, aki hitt a vérvádban, s nem kis el­fogultsággal vezette a tárgyalást, így festette le:

„Mosolyában kellem nyilvánult (ez nem bamba vigyor, mint I,lisztig úré. H. S.) bosszankodásában dac és erő…”

A vicispán jellemrajza:

„Zoltán János egy kedves fiatalember. [… JEgyike a legmo­dernebb embereknek, mai műveltséggel, nagy talentummal…”

Mikszáth helyében én felkiáltanék: be kár, hogy ezt az irdat­lan nagy talentumot nem emberibb célok szolgálatába állította!

Hatalovszky és Vámos Julcsa, tiszaeszlári lakosok első vallo­másukkor a védelem mellett szóltak. Felismerték ugyanis a csonkafüzesi holttestben az eltűnt Solymosi Esztert. Ha ennek hitelt adnak, gyökeresen más fordulatot vesz a per. Ám akkor az antiszemita tábor nem éri el politikai célját. Ezért a zsidófalók ke­zelésbe vették őket, miáltal a tárgyaláson már visszavonták ere­deti nyilatkozatukat s „beálltak a sorba”. Ez a retirálás természe­tesen átmenetileg a vádnak kedvezett. Lépésüket Scarron imi­gyen nyugtázta:

„A tiszaeszlári pör ez áldozatai valóban megérdemlik rokonszenvünket, mert mindketten meggondolatlanul bár, de nem rosszhiszeműleg cselekedtek.”

Ne higgye tisztelt olvasó, hogy retirálásuk volt kárhoztatott lépésük. Nem. Első – és igaz – vallomásukkal követtek el súlyos baklövést. „De megbocsátjuk nekik, mert megtértek.” Hogyan ál­líthatja Rejtő e szemelvények ismeretében, hogy a tudósító „fenn­tartások nélkül” és „egyértelműen” az ártatlanul meghurcoltak mellett állt ki? Mikszáthot – érthetően – igen sokat foglalkoztat­ta Scharf Móricnak, a be­taní­tott koronatanúnak szereplése. Rej­télyesnek tartotta a gyermek fellépésének motí­vumait, azt a for­rást, melyből a fiú apjával és a zsidó közösséggel szembeni ellen­állásához erőt merített. Renegát magatartása nem lehetett rokon­szenves azok szemé­ben, akik az igazság mielőbbi kiderítését kí­vánták. Mikszáth moralizál, mereng a különös titok felett, ahe­lyett, hogy elítélné Móricot, s azokat, akik bűnös célokra pártfo­gásukba vették.

„A védelem ma készül elsütni a legerősebb lövegét: Móricot venni kereszttűzbe a kérdezősködéseikkel; feleleteiből kellett ki­derülni, hogy szajkó módjára van e betanítva? Harmadfél óráig állt a fiú a sorompók előtt az ingerült sakterekkel, s a fogas kérdezősködésre elkészült ügyvédekkel szemben nem ingott meg, szemükbe mondta a vádakat, s oly leleményesen vallott, vagy oly ügyesen kisiklott a kérdések kereszttüzéből, hogy a nagyszámú, majdnem kizárólag antiszemita közönség sokszor adta tetszésé­nek jeleit… Móric azt a benyomást tette, hogy egy rendkívül ki­vételes példánnyal állunk szemben, aki éles elméjével a hozzá in­tézett kérdések intencióját is hirtelenül felfogja; sőt az is kitűnt, hogy leckézve hadarása pusztán modor…

Amikor a gyermek kivágta magát a védők szorító keresztkér­déseiből, a tárgyaló­terem (nem elfogulatlan) közönségével együtt lélegzett fel:

„Az pedig (mármint Móric – H. S.) egészen belejött, olyan ele­venen riposztírózott, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni (kieme­lés tőlem. H. S.) – már persze nem a saktereknek.”

A tudósító a tárgyalás előrehaladtával igen jól látta, hogy a vád összeomlóban, van, de kételyei bizonyos ideig még fennmaradtak:

„A bűnügy első részének »omlatag alapja« a Móric vallomása, ebben a vallomásban okos ember nem hisz, lehetetlen hinnie, de két dolog bizonyos, s ez az, hogy Eszter nincs meg s hogy Esztert a zsinagóga tájékán látta halandó ember szeme utoljára. Az egész első részből nem marad fel egyéb figyelemreméltó tény. De ez a kettő legalábbis figyelemreméltó.”

Sok ebben a támadható megállapítás. Eszter nincs meg? Hát a csonkafüzesi holttest? És mit bizonyít, hogy a kislányt a zsinagó­ga környékén látták utoljára, ha Móric vallomásában „okos ember nem hihet”? Mire való a kételyeknek felszínen tartása, ha a vád alapjai összeomlottak? Jogászi szőrszálhasogatás helyett nem lett volna helyesebb a védelem pozícióit erősíte­ni, annak, akit „egész habitusa, egyé­ni­sé­gé­nek alapvonása a faji elkülönülés elleni tiltakozásra késztették”?

Cikkemben hangsúlyoztam, hogy Mikszáth – mihelyt félreért­hetetlenül kiderült a vád tarthatatlansága – habozás nélkül állt az igazság oldalára, maga mögött hagyva óvatoskodó fenntartásait.

„Hanem a homály tisztulni kezd. Az utolsó három nap hatá­rozottan a védelemnek kedvezett. Egy dolog már bizonyosan áll, hogy a saktereket elítélni nem lehet. Három nap előtt még úgy nézett ki a dolog, hogy bajos volt a nagy útvesztőből kiigazodni; kinek van igaza, kinek nincs?”

Ámde a „homály”, a „kinek van igaza, kinek nincs” kérdés fel­vetése szemlé­le­tesen bizonyítja, mennyire téved Rejtő István, ami­kor arról akarja meggyőzni olva­sóit, hogy Scarron ingadozások nélkül állt – az antiszemitizmus tengerében – a vérvádat kezdet­től fogva elítélők oldalán. Nem. Mikszáth nagy utat tett meg a per előtti egyértelmű magatartásától a vád tarthatatlanságának belá­tásáig. Nem lehet és nem helyes tagadni, hogy a nyíregyházi pe­riódus egy sajnálatos vargabetű, a megingás, a kételyek és fenn­tartások időszaka volt, amikor e veszedelmes középkori babona, az autodafék, boszorkányüldözések szelleme – akarata ellenére is – meg­érintette nagy írónkat.

A mikszáthi életmű elfogultságtól mentes, árnyalt értékelését megköveteli az irodalomtörténet, ha igényt tart a marxista jelző­re. Megítélésem szerint – a scarroni tudósítások elbírálása tekin­tetében is – ennek a követelménynek kell eleget tennünk.