Haypál Tibor

Vajúdások és vetélések

NOVELLÁK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Haypál Tibor

Gyermekkorom élményei kevésbeszédű, puritán, kálvinista nagy­község falu­közös­ségéhez kötnek. Belőlük származom, viselkedé­sük, erkölcsi normáik örök nyomot hagytak bennem. Családom fokozatos elszegényesedésének kínzó rettegéseiről nehéz írni, mint ahogy gyermekkorom háborús élmé­nyeiről is.

A fojtogató perspektívátlanságból a Béri Balogh Adám Népi Kollégium volt számomra az első kitörési lehetőség. Forradalmi romantika párosult ott a demok­ratizmussal és a szolida­ritással. Megnyílt előttem a világ. Igen fiatalon kapcsolódtam a munkás­mozga­lomhoz, s csaknem fél évszázada az újság­íráshoz. Emberek ezrei szólaltak meg írásaimban, riportjaimban, életük gazdagí­totta életemet, tapasztalataik segítették íróvá érlelődésemet.

Átéltem a kapitalizmusból a szocializmus felé tartó átmenet minden nehézségét, gondját, küzdelmét és örömét, s a kapitaliz­musba való visszatérés minden kínját.

Társadalmi vajúdások és vetélések keservét örökítettem meg ebben a kötetben, amely jobbára tárcanovellákat tartalmaz. A tárca­novella valaha a legkedveltebb és legsikeresebb magyar prózai mű­fajok közé tartozott, s ez áll talán legközelebb az újságíráshoz.

Haypál Tibor

„Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.”
                            (Ady Endre)

Sírsirató

Hideg márciusi szél csapott arcába a Balaton felől, amikor leszállt a vonatról. Az üdülőváros pályaudvara előtti teret felbontották. Par­kot létesítenek, szökő­kúttal.

Küszködve a széllel, nekivágott a főutcának. Hajtotta a kíváncsi­ság a ház felé, ahol gyermekkorát töltötte.

Sok régi házat lebontottak, tornyos paloták hivalkodnak helyü­kön, s csillognak a tavaszi fényben. Tornyokkal ékesítették az új szál­lodát is, a nyugatiak kedvelik a várszerű építményeket.

Egyik építészeti költemény mögött rábukkant a megbúvó szerény kis fészekre, s melegség járta át szívét. Szüleivel az első ajtó mögötti lakásban élt. Az ajtót frissen mázolták, a konyhára ablakot vágtak, a tetőzetet is rendbe hozták, csak a málló vakolat árulkodik a sze­génységről. Az apró tornácon kifeszített kötélen pelenkák száradtak. Fiatalok lakják, gondolta, s tétova mozdulatot tett, hogy bekopog­tasson, s megkérje őket, engedjék a falak közé néhány percre, de elbátortalanodott, nem akart alkalmatlankodni, magyaráz­kodni. Meg­indult sietve a víztorony felé, hogy majd a temetőből visszatérve a kora délutáni vonatot elérhesse.

A városi fürdő melletti utca egyik palotájának délinövényekkel zsúfolt télikertjében két fürdőruhás férfi és egy vöröshajú nő kár­tyázott. Az asztal ezüstvödréből pezsgősüveg nyaka nyúlt ki. Rej­tett csövekből vizet permeteztek a levélzetre. Áttetsző pára lebegett a zöld hajtások felett. Percnyi káprázatnak tetszett minden. Valahol a növények hátterében fürdőmedence lehetett, tiszta, kellemes lan­gyos vízzel.

Elfáradt, mire a temetőhöz ért, bal lábában az ér sajogni kezdett. A drótrácsos kapun nyomtatott szövegű nagy fehér kartonpapír virított. Megállt előtte, betűzgette.

FELSZÓLÍTOM A HOZZÁTARTOZÓKAT, HOGY A 25 ÉVES BÉRLETI DÍJ LEJÁRTA UTÁN, ÚJÍTSÁK MEG ÚJABB 25 ÉVRE SÍR­BÉRLE­MÉ­NYÜKET. AMENNYIBEN NEM TESZIK, TÖRVÉNYESEN BIZTOSÍ­TOTT JOGOM­NÁL FOGVA, KÜLÖN FEL­SZÓ­LÍ­TÁS NÉLKÜL INTÉZ­KE­DEM A MARADVÁNYOK ELTÁVOLÍTÁSÁRÓL, ÉS A SÍRT ÚJ BÉRLŐ­NEK ADOM EL.

SZABÓ JÓZSEF
temetőtulajdonos

Mintha megütötték volna. Először nem akart hinni a szemének. Még egyszer figyelmesen elolvasta a szöveget, aztán számolni kez­dett. Jövő tavasszal lesz huszonöt éve, hogy édesanyját eltemették. Három év múlva édesapja is meghalt. Egymás mellett pihennek a sír­ban. Nézte a vakító papírt, összemosódtak a betűk, eleredt a könnye.

Ólmos lábakkal botorkált a temetőt átszelő széles sétányon. Kö­zépen, a ravatalozó sátortetős épülete mellett egy Mazda állt, jobb oldali ajtaját nyitva felejtették.

A temető mindkét oldalát szélesítették. Kimetélték a bokrokat, egyen­gették a földet. Az ásókkal, lapátokkal, vermelőkkel dolgozó munkások közül kivált a szürke­nadrágos, finom bőrdzsekit viselő, negyvenes, enyhén őszülő, elhízott úr, s megindult a Mazdája felé.

Talán ő a temetőtulajdonos, gondolta, és a gépkocsi elé állt. Az úr végig­pásztázta tekintetével kopott ballonját, szoknyáját, s megakadt szeme a repedt­bőrű, régi női csizmákon.

– Szabó úrhoz van szerencsém?

– Mit óhajt, kérem?

Megint elhomályosult a szeme az előtóduló könny miatt, Szabó úr arca óriás, lila masszává változott néhány pillanatra.

– Olvastam az üzenetét, Szabó úr. Szüleim itt nyugszanak ebben a temetőben. Jövőre lejár a bérleményem. Nagyon szegény vagyok. Kicsiny nyugdíjból tengődöm. Ha az önkormányzat nem segítene, éhen halnék… Nekem arra is gyűjtenem kell, hogy ide zarándokol­hassak… Könyörüljön a szüléimén. Hadd nyugodjanak békében.

– Ebbe a temetőbe sok pénzt fektettem – sziszegte a kellemetlen hang a lila arcból. – Ha a magához hasonlókon megesne a szívem, tönkremennék. Én ebből az elhanyagolt temetőből gyönyörű sír­kertet varázsolok. Méltó lesz városunk polgáraihoz.

Nagyot csattant az ajtó. Hallani lehetett a motor halk duruzsolását. A munkások kalapot emeltek távozó kenyéradójuknak.

Megszégyenülten indult a sírhoz. Rátette az olcsó műanyag ko­szorút. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor ezen a napon temették az édesanyját, még mellette állt a férje s vigasztalta. Amióta meg­özvegyült, nincs kivel megosztani a fájdalmakat. Öregen, betegen, magányosan él. Retteg a holnapoktól.

Örök nyugovóra tértél – mondta a plébános, amikor anyját te­mették. De pénz nélkül örök nyugalom sem lehet, mert a szegények kiűzettetnek a sírból, gondolta, s szemét megint ellepték a könnyek.

1994

Nosztalgia

Az épülő villák elől a zsugorodó erdő a hegygerincre húzódott. A környék építkezési vállalkozója, hogy a szaporodó igényeket kielé­gíthesse, drága új gépek helyett olcsó munkaerőt vásárolt.

Bölényt a kakukk-hegyi építkezéshez rendelte. Kézben cipelték a vasbetongerendákat a csigához, amelynek elnyűtt drótkötele vesze­delmesen feszült az erőlködő emberek súlyától.

Elöl és hátul vasrudat nyomtak a gerenda alá. Kétoldalt megmar­kolták a rúd végét. Az elöl állók hórukkot kiáltottak, s egyszerre emelték a terhet.

A palota előteréhez a szokásosnál nagyobb gerenda érkezett. Bö­lénynek emeléskor nagyot roppant a gerince, iszonyatos nyilallást érzett, s lerogyott a földre.

Hosszúnak tűntek a kórházban töltött hónapok. Nem tudott hálapénzt adni. Első havi fizetését még nem kapta kézhez. Évekig hú­zódó munka­nél­kü­liség után könyörült meg rajta a vállalkozó, ami­kor alkalmazta. Kiutálták a kór­házból. Amíg betegen feküdt, felesége összeszűrte a levet özvegy munka­társával, s hozzá költözött. Várat­lanul érte a csapás. Eddig nem szenvedett kudarcot. A nők kényeztet­ték, versengtek érte, de neki igazából csak Ágnes kellett. Az őzikesze­mű, széplábú, keménycsöcsű Ágnes, aki remegett a vágytól, amikor magához szorította. Ágnestől kapta a Bölény nevet. Szeret­kezéseik után szívesen masszírozta a vállát, gyönyörködött kőkemény izmai­ban, dicsérte férfiasságát.

Felesége akkor kezdett másként viselkedni, amikor a vállalatot fel­oszlatták, ő meg padlóra került. Munka után futkosott. Senkinek sem kellett. Felélték tartalékaikat.

Ingerültek voltak, fojtogató szegénységben éltek, reményvesztetten.

Élete nagy szerelme, Ágnes keserves csalódást okozott, mégis, ahogy telt az idő, megbocsátotta, hogy a bajban magára hagyta. A kórházi látogatásokon kiolvasta szeméből, iszonyodik erőtlensé­gétől, rokkantságától, tehetet­len­ségétől. Ágnesnek bölény-ember kel­lett, akivel büszkélkedhetett, aki védett­séget, biztonságot, boldogító öleléseket nyújtott számára.

Kettesben maradt fiával a másfél szobás lakásban, a Fegyvernek utcai hosszú szalagház negyedik emeletén. Ragaszkodott Gáborká­hoz, s az is hozzá. Fél hétkor kelt, reggelit készített. Gáborka fél nyolckor iskolába indult. Beve­tette az ágyakat. Elcsoszogott a boltba. A pénztárnál az áraktól mindig fel­szö­kött a vérnyomása. Egyre keve­sebb jutott a szatyorba. Amikor össze­találkozott régi haverjaival, ver­sengve szidták az infláció gerjesztőit, a dúskál­kodó harácsolókat, a bérek és nyugdíjak sorvasztok, de kiutat egyikőjük sem látott a csap­dából, amelyben vergődtek.

Otthon mindig akadt munka, mosott, főzött, takarított. Óvato­san mozgott, gerince mégis nyilallt, hideg, nyirkos napokon rosszullétek kerülgették. Nem adta fel.

Összeszorított fogakkal tette a tennivalókat.

A gyerek sovány volt, pedig a jobb falatok neki jutottak. Gyü­mölcsre, tejtermékre alig maradt pénz. A szegény ember egykori étele, a krumpli és a bab is megfizethetetlenné vált. Megebédelt, mire Gáborka hazatért az iskolából. Alig evett, hogy több jusson neki.

Egyszer, váratlanul betoppant Ágnes nagy, mélák élettársával, s összecsapta kezét. – Istenem! Bölény, te csont-bőr vagy! Mi bajod van?

A nagy, mélák ember zavartnak látszott. Ágnes hivatalosan még Bölény felesége volt, mert válásra nem futotta kevéske pénzükből. A gyereket várták. Ágnesben feltámadt az anyai ösztön. Mindenáron látni akarta.

Gáborka hazatértekor nem örült az anyjának. Igennel, nemmel válaszolt kérdéseire, fitymálva méregette kísérőjét, a nagy melákot. Néhány perc eltelte után bejelentette, szakköri foglalkozásra kell mennie, s elnyargalt anélkül, hogy az ajándékba kapott Adidas cipőt megköszönte volna anyjának.

Kongtak szavaik az ürességtől, nem volt témájuk, a nagy, mélák ember karórájára nézett, s ebből Ágnes megértette, itt az ideje a távo­zásnak.

Bölény sokáig magába roskadtan ült az ablaknál, nézte az ólom­színű februári fellegeket, gondolatok, érzések nélkül, mintha min­dent kiradíroztak volna belőle.

Sűrű homály fedte már a szobát, amikor eszébe jutott a nyomtat­vány, melyet az önkormányzatnál nyomtak a kezébe, hogy kitöltse, amikor „a rendszeres nevelési segély” kérelme miatt felkereste őket.

Odacsoszogott a komódhoz, kihúzta a fiókot, s turkálni kezdett a sokféle kacat között. Hosszas kutatás után rátalált csaknem min­denre, amire a rubrikák kitöltéséhez szüksége volt. Előkerült a leg­utóbbi hónap nyugdíj­szelvénye, a csatornadíj, a vízdíj, a fűtés- és villanyszámla, de a gázszámlát nem találta.

A fiók mélyén vörös papírdoboz lapult, alsó csücskét átlósan nemzeti­színűre festették. Kézbe vette, felnyitotta. Először a fehér iga­zolványt pillan­totta meg az ovális pecséttel. Csupa nagybetűvel gé­pelték rá a nevét, majd alatta apróbb nyomtatott írás következett: ki­magasló munkájáért a Kiváló Dolgozó kitüntetés viselésére jogosult.

Az igazolvány alatt megpillantotta az ötágú csillagot, közepében a címerrel. Rég nem érzett melegség járta át, csakúgy, mint akkor, amikor mellére tűzték a kitüntetést, s hallotta a többiek tapsát.

Eszébe jutottak a jutalomosztások utáni bőséges brigádvacsorák, a nagy­korsó sörök, a harsogó nevetések, a nótázgatások, s néhány percre megfeledkezett élete pokláról.

1995

Halálhírem

Rajta kívül már mindegyikük elmondta a kálváriáját.

Emőke, a hűséges asszony, aki más férfival sohasem feküdt le, a politikát szidta. Mértéktartó, szolid férje – évtizedek nyomasztó reménytelensége után –, ősz fejjel, későn ízlelt bele a politikai kar­rier mámorába. Körülzsongták a nők, csábították a masszázsszalo­nok, s valahol fölszedte a vírust…

Amália önmagát okolta. Fényűző palotájának lakomáin csömör­lésig unta a ravasz hímeket, akik pénzére pályáztak. Tisztaságra, ár­tatlanságra vágyott. Rábukkant Tomikára, a tizennégy éves göndör­hajú szüzecskére, aki először látott szép, mezítelen női testet: reszke­tett, az arca lángolt, szeme megtelt őszinte rajongással. Csak jóval később derült ki, hogy egy őrült buzi hátulról beakasztott az angyali gyermeknek, s megfertőzte…

Rózsi a Rákóczi téren szedte fel a namíbiai atlétát. Heves volt, féktelen, véresre rágta a mellét, s óriási hímvesszőjén szétszakadt a gumi. Rózsi a legjobb minőségű, legdrágább óvszereket adta part­nereinek, mégis megtörtént a baj…

Most rajta a sor. Nézi őket, s elszorul a torka. Emőke foltokban hulló haját fésülgeti, s időnként kérdőn ránéz. Amália halálfej-arcá­ból kiváncsi szemek sürgetik.

Rózsi nem kertel:

– Mi lesz már? Megkukultál?

– Hol is kezdjem? A Tulaj kritizálta a munkámat. Megijedtem, hogy visszalök a munkanélküliségbe, a nyomorba. Aztán váratlanul esti munkára rendelt. Sétált föl-alá a szőnyegen. Gépbe diktált. Ami­kor végeztünk, Napóleon konyakot vett elő. Sűrűn kinálgatott. Könnyű lebegést és meg­könnyebbülést éreztem. Biztonságot, örö­met. A Tulaj elégedetten méregetett. Hozzám lépett. Kezébe vette a nagyanyámtól örökölt zománcozott keresztet, mely vékony arany­láncon csüngött a nyakamban. Mohó arcán szétterült az áhítat. Tér­delj le, mondta. Engedelmeskedtem. Lehúzta a cipzárt a sliccén. Be­csuktam a szememet, sírtam. Lehet, hogy valami ősi ösztön vagy a csecsemő­kor emléke támadt fel bódult agyamban. Engedelmesked­tem. Ettől az estétől kezdve a Tulaj háremének üdvöskéje lettem. A Tulaj csak válogatottan szép, fiatal lányokat szerződtetett az em­berpiacról. Ejfekete, szende szőke, lángoló vörös sörényű, filigrán termetű vagy enyhén molett, nagytőgyű, egyaránt előfordult háremé­ben. Szerette a változatosságot. Biztonságban voltunk, kivált­ságokat élveztünk az óriás gépezetben, de azért a precíz munkát is megköve­telte, nem henyéltünk, mint az egykori basák háremhölgyei. Nem tudni, mikor és ki lett először HIV-fertőzött. Az AIDS halálháreme lettünk. Hiába volt a Tulajnak tengernyi pénze, ő halt meg első­ként…

Nyílt a kórterem ajtaja. Álarcos ápolónő tolta a tányérokkal zsú­folt kocsit, a helyiség megtelt a párolgó étel illatával.

1995

Kukaháború

Kiállt Teréz anyó a kövekből összehordott roggyant házikó elé, amely a Kakukk-hegy keletre néző meredek kőormához tapadva la­pult, repedtkérgű kivénhedt mandulafák között.

Távolban, a Gazdagréti lakótelep panelházai mögött, sárgáspiros fényességű hajnal pirkadt. Enyhe keleti szellő cirógatta arcát, kendője alá bújt. Az esős, hűvös szeptember után megváltozott az idő, októ­ber első napjainak ajándékaként beköszöntött a vénasszonyok nyara.

Az erősödő fényben ragyogni kezdtek a fák rozsdavörös színei, s váratlanul az a régi hajnal jutott eszébe, amikor először csókolta, simogatta fölhevült fiatal testét a férfi, akit nagyon szeretett.

Fekete kandúrja nyávogása visszazökkentette emlékeiből a való­ságba. Erezte, ahogy a hozzáfutó macska lábához dörgölődzik, hal­lotta dorom­bolását.

Két nagyméretű piszkos műanyag szatyrot vett magához, s szapo­rán megindult az ösvényen, a hegy ölén pompázó villák felé. Kiért a kövecses dűlőútra, amelyről hamar elérte a műút kékesszürke sza­lagát.

A Nagymákfa utca első villájánál, a barnára pácolt magas deszkakerítés előtt, két kuka állt. Káposzta, karalábé, krumpli és banánhéj potyadék látszott a dugig tömött kuka teteje alól. Magához húzta a másikat, amely félig üres volt, kotorászott az újsághalmok, törött edények között, s mélyéről hosszú­szárú, sárga női csizmákat bűvölt elő. Bőrükön a használattól apró ráncok látszottak, sarkuk megko­pott, mégsem voltak lestrapáltak. Sarkalás és alapos suvickolás után kimehet velük a Fehérvári úti piac végére, ahol kézből kínálgatják áruikat a csórók a járókelőknek. Ez a nap jól kezdődött, Teréz anyó örömében régi slágert dúdolgatott.

Először az utca jobb oldalán levő kukákban vatyarászott, majd a bal oldaliakban turkált. Aztán átment a Kismákfa utcába. Mire az Irhás köz derekáig ért, roskadásig megtelt a két hatalmas szatyor, fenekük a földet súrolta.

A zsákmány nagyrésze jóillatú pezsgős-, boros- és sörösüvegek­ből állt, amelyek nemrég a legdrágább italokat rejtették magukban. Némelyiknek a fenekén lötyögött még egy kis maradék, Teréz anyó kikortyolgatta. Könnyű kábulatot érzett a francia pezsgő, a tokaji aszú, az egri bikavér cseppjeinek egyvelegétől.

Túlterhelten is odahajtotta a kíváncsiság a palotaként magasodó új épület előtti kukához. Tavasszal kopott rókaprémet halászott ki belőle, jó áron adta el a Fehérvári úti piacon. Itt gyakran akad tar­hálni való. Minél gazdagabb a Tulaj, annál több megunt kacatot dob szemétbe.

Letette a nehéz szatyrokat. Belehajolt a kukába. Porszívót ürítet­tek a limlom tetejére, kezével félresöpörte a szemetet, a fölkavart porszemcsék be­lepték arcát, a mélyebb rétegekből szokatlan bűz csa­pott orrába.

Váratlanul egy kéz nehezedett tarkójára, mely fejét mélyen bele­nyomta a kukába, s fojtott, rekedt férfihangot hallott:

– A környék mától az enyém. Érted, banya? Itt már csak én turkálhatok! Ha még egyszer meglátlak ezen a vidéken, eltöröm a lábad!

– Eresszen… nyögte kétségbeesetten Teréz anyó, fuldokló kö­högés rázta testét, hányás kerülgette. A kéz eltűnt a tarkójáról. Föl­egyenesedett. Könnybe­lábadt szemmel nézte a farmerdzsekis, véreres szemű, pálinkaszagú, borostás embert, aki egyik szatyrát lába közé fogta, másikat bal kezében tartotta.

– Adja vissza a szatyraimat! – követelte elvékonyodó hangon, s a lompos emberhez lépett, de az úgy eltaszította, hogy a kuka mellé zuhant.

Föléje magasodott a lompos. Vigyorgott.

– Ne lássalak többet, vén szipirtyó, mert összetöröm a csontodat! – mondta, s elindult a lejtőn a tömött szatyrokkal.

Teréz anyó agyát soha nem érzett indulat borította el. Föltápászkodott, kézbe kapta a kuka melletti törött téglát, s a lompos után ve­tette magát.

Minden erejét összeszedve ütött. A tégla megcsúszott a tar kopo­nyán, végighorzsolta a jobb fültövet, s a vállhoz csapódott. Lompos elejtette a szatyrokat, az üvegek csörömpölve kalimpáltak a lejtőn. Megingott, de nem dőlt el, csikorgó fogakkal támadt Teréz anyóra. Fellökte. Fejét többször a flaszterhez verte. Az elernyedt öreg­asszonyt a legközelebbi kukához vonszolta, felnyitotta a tetejét, s belehajította a felsőtestét, hogy úgy tűnjön, mintha a szemétben keresgélne. Majd sietős léptekkel eltűnt a kanyarban.

Nemsokára szemétgyűjtő kocsi zaja törte meg az Irhás köz csend­jét. A kukáslegény a hátsó lépcsőn állt, versenyt fütyült a lombok között koncertező madarakkal. Leugrált a díszes kapuk előtt megtor­panó kocsiról, kézbe kapta a kukákat, az etetőhöz lendítette őket, horkant a motor, s a henger alakú bendő válogatás nélkül mindent elnyelt.

Egyre feljebb kúszott a nap az égen, enyhe meleget árasztott. Kávé, kakaó, mézes jázmintea, pecsenye, frissen sült kuglóf és pirítós illata áradt a kerítések mögött tündöklő villák konyháinak nyitott ablakaiból.

A kanyar előtti lejtős részen a kukáslegény először a szétszóródott üvegeket s a nagyméretű piszkos szatyrokat észlelte. A legközelebbi kapu kukájába hajolva fakóruhás asszonyt látott. Egyik keze furcsán csüngött.

Rosszat sejtve ugrott le a hátsó lépcsőről a kukáslegény, kiemelte az öreg­asszony felsőtestét a kukából. Üveges szemek meredtek rá a ráncos arcból, és a nyitott fogatlan szájat frissen alvadt vér festette pirosra.

1995

Sorsforduló

Jolán a nyolcvanas években érte el játékboltjának rohamos fellendü­lését. A munkáskerületben épült, új lakótelepen élők többsége fiatal házas volt, lakástörlesztési s egyéb kedvezményeiket a gyermekek számához kötötték. Szaporodott a gyermekáldás. A szülők, nagyszü­lők nem sajnálták a pénzt játékra.

Karácsonykor és húsvétkor volt a csúcs. Az ünnepek előtti hetek­ben megtelt a tágas üzlet vevőkkel. Jolán kétnaponként feltöltötte a készletet. Trabant kombijával mindig legkorábban érkezett a nagy­elosztó udvarára. Dugig tömte a kocsit áruval, a tetőcsomagtartóra széles hevederrel rögzítette a papírládákat.

Kényeztették a gyerekeket. Volt akinek apja, anyja, nagyanyja, nagyapja külön-külön tette le ajándékát a karácsonyfa alá. Az aján­dékozni készülő vásárlók öröme Jolánra is átragadt. Feltöltődött energiával, sokat nevetgélt, mindenkihez kedves volt.

A hatalmas lakótelep hétköznapjain is akadt munkája. Névna­pokra, születésnapokra vagy vidéki rokon gyerekeknek vitték a játé­kokat.

Egyre szélesedett a választék. Mini autócsodák, helikopterek, re­pülőgépek, rakéták, űrhajók, elnyűhetetlen kis munkagépek, gyö­nyörű színes Barbie-babák, félelmetes őslények, felfújható gumi­cápák, fókák, krokodilusok, történelmi korokat idéző ólomkatonák népesítették be a boltot.

Zárás után néha órákig ült Jolán a pult mögötti zöldernyős lám­pánál. Számításokat végzett. Nagyobb helyiség bérlését tervezgette, tágas raktárral, kisegítőként tanulólányt akart, s Trabant kombiját új Lada kombira szándé­kozott cserélni.

Rendszerváltáskor Judit asszony, a sarki bútorbolt tulajdonosa, meghívta a környék kereskedőit egy kis, késő esti tereferére. Bezárták a bejárati ajtót, lefüggönyözték a kirakatot, elhelyezkedtek a kanapé­kon, fotelekben, s a komódon álló üvegekből konyakot, whiskyt, vodkát, bort, sört, pezsgőt töltögettek maguknak. Jolán alig ivott, keveset beszélt, a lelkesen áradó szavak magukkal ragadták. Ismétel­gette magában a hallottakat. Szabadverseny lesz… A Nyugat meg­hálálja ötvenhatot, akkor persze nem kockáztathatott, de most min­dent jóvátesz… Most is élen jártunk a kiugrásban… Elengedik adós­ságainkat… Segélyekkel árasztanak el bennünket… Mi leszünk Európa kis­tigrise… Kádár mögött a csóró Kelet állt, mégis megúszta ötvenhat után az inflációt… Mögöttünk a gazdag Nyugat áll… Magasabbról indulunk… Fellendülünk…

Judit asszony belépési nyilatkozatokat osztogatott a reményektől és alkoholtól fölhevült gyülekezetben. Szabadok vagyunk és demok­raták, nevetett Jolán az űrlapra pillantva, s a legközelebbi könyváll­vány üres polcán szép, rajzolt betűkkel kitöltötte a rubrikákat.

Rövid idő múlva kiderült, a Nyugat nem adakozó természetű, s a behódolt területekről extraprofitot szeretne bezsebelni. A Világbank és a hazai pénz-maharadzsák kalkulációi alapján, a kilencvenes évek elején, megkezdték az átalakítást. Százezrek kerültek utcára. Úrrá lett a rettegés. Leértékelt áruvá vált a munkaerő. Lenyelték a sértéseket, megalázásokat a munkahelyeken, pisszenni sem mertek.

Egyre ritkábban nyitották Jolánra a bolt ajtaját a lakótelepen. Akik betévedtek, sokáig turkáltak a játékok között, s ha vettek va­lamit, a legolcsóbbat választották.

Jolán a túlélés lehetőségeit latolgatta. A minimálisra csökkent for­galom miatt a bolt már a létfenntartáshoz szükséges jövedelmet sem tudta biztosítani. Egyre drágult az élelmiszer, a közlekedés, a víz, a gáz, az áram, a ruha, a mosószer, megemelték a gyógyszer és az egészségügyi ellátások költségeit. Törvényesített fosztogatás kezdő­dött az infláció gerjesztésével.

Elhatározta, annyi pénzt vesz fel takarékpénztári betétjéből, ami a létfenntartását biztosítja. A politikusok néhány nehéz évről beszél­tek, melyek után fellendülés következik. Kikoplalja ezeket az éveket, gondolta, s aztán lesz pénzük megint játékokra is az embereknek.

Váratlanul duplájára emelték a bolt és a raktárhelyiség bérleti dí­ját. Álmatlan magányos éjszakáin sokat töprengett. Mit csináljon? Nem vehet ki többet a takarékból, mert akkor a nehéz éveket nem tudja átvészelni. Végül döntött. Majd fellendülés után kifizeti a bér­letet…

Havonként érkeztek a felszólítások. Eleinte még válaszolt rájuk, később olvasatlanul szemétkosárba dobta őket.

Tollseprűjével a játékokat porolgatta a polcokon, amikor a társas­ház intézőbizottságának elnöke, hóna alatt alumínium mankójával, rányitotta az ajtót. A látogató közölte, a közgyűlés követelte, tegyen feljelentést a bíróságon a bérleti díjakkal tartozók ellen. Utoljára figyelmezteti: fizessen, mert ha nem, még ma küldi a bíróságnak a feljelentést. A türelmi idő letelt. A lakók átkozódnak a felemelt közös költségek miatt.

Rekedten nevetett a savanyúképű rokkant Jolán érvein, a föllen­dülésbe vetett hitén, majd a szélesre tárt ajtón kiszökdelt a ködös no­vemberbe, hogy a följelentést megtegye.

Keserves időszak következett. Tévedhetetlen zseniknek tetsző pénz­ügyminiszterek tűntek fel, s buktak el, egymást váltva. Milliárdos panamák izgatták a közvéleményt. Jolán teljesen megőszült, erős altatókat szedett, gyakran kínozták fejfájások. Bagóért elkótyave­tyélte Trabant kombiját. Szerette volna eladni kóceráját a megrekedt árukkal, pultokkal, rakodókkal együtt, hirdetéseket adott fel, de senki nem jelentkezett.

Már az utolsó ezreseket vette ki a takarékból, amikor a bíróságtól megérkezett az idézés. Kitűzték a tárgyalás napját. A kamatos kama­tokkal együtt elképesztően nagy volt a tartozása. Tudta, tárgyalás után a végrehajtók követ­keznek. Kiürítik a boltot, aztán felmennek a lakásába, elviszik a televíziót, a nagybácsitól örökölt barokk ka­napét a selyemhuzatú székekkel, a patinás komódot, a franciaágyat, a három festményt, a kicsiny perzsa­szőnyeget, amelyet még a nagy­anyja vett. Ám a tartozás jelentős része így is fennmarad. Mit lehetne tenni?

Nézte a kihalt utcát a kirakat rácsai mögül. Tejszínű ködfosz­lányok eresz­kedtek a síkos járdára. Sovány, sápadt kisfiú bukkant elő a ködből, meg­állt a kirakat előtt. Tekintete végigpásztázta a játé­kokat, s megakadt a vékony zsinegen függő repülőgépen. Sóvárogva bámulta egy darabig, majd rossz­kedvűen tovább akart indulni, de Jolán megzörgette az üveget, s intett neki.

Tétován állt a kisfiú a pult előtt. Jolán kiemelte a repülőgépet a kirakatból, s nekiadta.

– Nincs pénzünk, apu munkanélküli – rebegte a gyerek, szemét lesütve és vissza akarta adni.

– Nem baj – felelte Jolán, s hosszú idő óta először mosolygott. – Ez az én ajándékom.

Másnap iskolából hazafelé tartó gyerekek özönlöttek a boltba. Kopott, szakadt, kinőtt ruháik, elnyűtt cipőik, rosszultápláltságuk szegénységről árulkodott. Vágyakozva nézegették a játékokat, majd nagy, kerek szemekkel Jolánra tekintettek.

– Megajándékozlak benneteket – mondta emelt hangon, ünnepé­lyesen Jolán, s a legközelebb álló barna kislánynak Barbie-babát nyo­mott a kezébe.

Lerámolta a polcokról a játékokat a pultra. Kicsiny kezek nyúltak felé, tülekedés támadt, ő pedig sietve osztogatta a portékát. Ráragadt a gyermekek vidámsága, könnyű lebegést érzett. A később jövőknek már csak a kirakati játékokból jutott.

Szétszéledt a gyermeksereg. Jolánt körülölelte a csend. Kuporgott a sarokban a kényelmetlen hokedlin, az üres polcok között, iszonyú fejgörcs gyötörte, és lassacskán elhagyta maradék ereje is.

*

Csak a folyosón jutott ágy Jolánnak a pszichiátriai osztályon. Zsú­folt volt a folyosó is, a fekhelyektől alig lehetett mozogni. Bebújt a szakadt huzatú, nehéz paplan alá, falnak fordult és behunyta sze­mét.

A zsibbasztó altató eltüntette a fénylő gyermekarcok kellemes em­lékét, az adóssága miatti rettegéssel együtt.

1996

Jégverés

Karácsony előtti napon temették apját. A szertartás után, otthon kisírt szem­mel némán ültek az asztal körül. Az üresen maradt szék a halálra emlékez­tetett. Asztalra borulva találták apját, s amikor keltegették, lefordult a székről, már nem volt benne élet.

Húga állt fel elsőként az asztaltól. A szomszéd szobából áthallat­szott zongorájának szomorú hangja. Anyja is elment. Kötényt kö­tött maga elé. Konyhai zajok vegyültek a zongora mélabújába. Ami­kor nagyanyja váratlanul ismét zokogni kezdett, nem bírta tovább, kiment az udvarra. Ténfergett, majd bement az üres istállóba, ahová bevitték a fűrészbakot meg a tuskót, hogy védett helyen lehessen fát aprítani. Ráült a fűrészbakra. Magába roskadva nézte az üres jászolt. A nyolcvanas években három fejőstehén állt az istálló­ban. A sarok­ban külön férőhelyet építettek a bikaborjaknak. Érdemes volt bikát nevelni. Jól megadták az árát.

Ők vettek először Ladát a faluban. Anyja a szövetkezet baromfi­keltetőjében dolgozott, apja a szőlészetben, nagyanyja vezette a ház­tartást. Húga zongorázni tanult, s amikor tanára dicsérni kezdte te­hetségét, apja zongorát vett neki az egykori gazdag patikus özvegyétől.

Érettségi után apja Gödöllőre küldte az agráregyetemre. Mintha most is hallaná szavait: „Imre fiam, ha majd elvégzed, családot ala­pítasz, szép nagy házat kapsz tőlem, idővel még elnök is lehetsz a szövetkezetben.”

Hatalmas sertésólat építtetett apja a hátsó udvarban. Öt anyakocát tartott. Évenként negyven hízót értékesített a szövetkezeten keresz­tül. Ontotta a szövetkezet az olcsó takarmánytápokat, a tagok ver­senyeztek a sertéshizlalásban. Gazdagodott a falu. Áramlott a sonka, a tojás, a gyümölcs, no meg a pénz a parasztportákról a városban élő gyerekeknek, unokáknak.

A fordulat villámcsapásként érte a falut. A hatalomra jutott re­form­kom­mu­nisták átálltak a kapitalizmushoz, pusmogták az em­berek, s úgy tetszett, mintha valami érthetetlen csoda történt volna. Később arról is érkeztek hírek, hogy a vezetők családtagjaiknak me­sés gazdagságot harácsoltak.

Apjából előtört a régi paraszti sóvárgás a föld után. Gyorsan tár­sakra talált. Kisgazda szervezetet alakítottak. Sokan kiléptek a szövet­kezetből.

Családjuk öt hold öreg szőlőt vitt a szövetkezetbe annak idején, most a nemrég termőre fordult csárdahegyi új telepítésből hasítot­tak ki részükre öt holdat. Hét hold szántót is kaptak a Püspökdom­bon, déli fekvésűt, amelybe belesüt a nap. Ott is szőlőtelepítésbe kezdtek. Mindent tudó kis, piros kínai traktort vettek a megtakarí­tott pénzből.

A bizakodások ellenére a kilencvenes évek rosszul kezdődtek. El­akadtak a takarmánytápok, majd megfizethetetlenül drágák lettek. Nem vették át a tejet. Nyakukon maradtak a hízók, később fanya­logva a javát mégis föl­vásá­rolták – bagóért. Apja küldöttség élén föl­ment a kisgazda földművelési minisz­terhez, aki hivatkozott a piacgazdaságra, a külföldi értékesítési nehézségekre meg az áldozatválla­lás fontosságára.

Apja sírt, amikor kénytelen volt vágóhídra adni három bőven tejelő tehenét. Felhagyott a sertéshizlalással is, az anyakocákat levág­ták. Kiürültek az istállók.

Első évben fagy- és jégkár ellen biztosították a szőlőt. Kegyetlenül megemelték a biztosítási díjakat. A tavaszi fagyok elvitték a termést. A biztosító alig fizetett. Akit nem ért fagykár, annak is lefölözte hasznát a megváltozott, nyerészkedésre éhes biztosító. A gazdák a következő évben már nem biztosítottak.

„Imre fiam – mondta az apja –, gyere haza, szükségem lesz rád, úgy sincs értelme annak, hogy tudományokkal tömjék a fejed.” Húga sem járt már zongoraórákra, érettségi után nem jelentkezett a Zeneakadémiára, letett az álmairól.

Minden erőt a szőlőre összpontosítottak. Maradék pénzükön a bog­nár­ral új hordókat csináltattak, a házuk alatt húzódó, hosszú pince megtelt velük.

Harminc fok feletti augusztusi hőségben dolgoztak apjával a Csárda­hegyen. Sűrűn fényesedtek a tőkéken a nagy szőlőfejek az ér­lelő napfényben. Jó termés ígérkezett. Télen istállótrágyával szórták meg a szőlőt, s ez éreztette hatását.

Délben elővették a tarisznyából a kenyeret, szalonnát, zöldhagy­mát, boros­üveget, s a szer­számos­kamra előtti deszkaasztalnál, a diófa hűvösében falatozni kezdtek, amikor meg­dörrent az ég. Sárgás­szürke jégfelhőt kergetett föléjük a hirtelen támadt szél. Diónagyságú jég­szemek verték földre az érésnek indult nagy­szemű szőlőfejeket. Min­den erejét megfeszítve húzta be apját a szerszámos­kamrába. Együtt akart pusztulni szőlőjével.

Ezt a csapást apja már nem volt képes elviselni. Gyilkolta magát a méreg­erős törkölypálinkával, mindenkivel gorombáskodott, kiáb­rándultán átkozta a megveszekedett világot. Csak Örzse nagyanyó tudta kis időre megszelídíteni. „Téged fiam elkényeztetett az élet – dohogott –, azért vagy ilyen törékeny. Mi lett volna veled a há­ború előtti világban. Akkor is rettegtünk a fagytól, aszálytól, beteg­ségektől, tönkremenéstől, de nem a pálinkához menekültünk. Jöttek a végrehajtók, elárverezték az emberek feje fölül a házat, mégsem roppan­tunk össze. Még a nagygazdák közül is volt, aki befuccsolt, és koldus­botra jutott. Olyan vagy te, fiam, mint a csecsemő, aki ki­dugja fejét a kényelmes burokból és visítozik…”

Fázni kezdett. Lelépett a fűrészbakról, kinyitotta az istálló ajtaját. Hideg csendbe dermedt minden az udvaron. Menekülni szeretett volna, de tudta, nincs hová mennie.

A kertvégi rozoga deszkaajtón át kijutott az ösvényre, amely a Janicsár-dombra vezetett. Óvatosan haladt a csúszós úton, kiálló ágakba kapaszkodott. Fönn a nagy fenyőfánál muzsikált a szél, lo­bogtatta sálját.

Belelátott a szülőfalujába. Füst gomolygott a kéményekből. Kará­csony előtti sütések-főzések illata lebegett a házak felett. Hófelhők gomolyogtak az égen, fehér karácsony közeledtét jelezve. Diós- és mákoskalácsok ízére emlékezett, összefutott szájában a nyál.

Elsárgult parlagfűvel benőtt földek foltjait látta a falu körül. A föld termékennyé tételéhez nem elég a vágy, sem a tulajdonjog – morfondírozott magában keserűen. Az elöregedő falu tehetetlensége miatt a tönkrement parasztok majd olcsón eladják a földeket egy új földesúrnak, aki előbb-utóbb itt is biztosan előkerül.

1995

Kiűzőttek

Kavicshegyek piramisainak tövében álltak. Az újdonsült Tulaj túl­kiabálta a kavicsrosták zaját.

– Maga nekem nem kell! Ki van rúgva!

Kalányos Adám ijedten nézte a halszemű, vérmes arcú embert, akinek széles egyenes bajusza alatt keskeny cápaszáj rejtőzött.

– Soha nem volt ellenem panasz – hebegte. – Ne tessék elkül­deni. A feleségemet elbocsátották a csokoládégyárból, asztmás kis­lányom van, idős anyám is nálunk él. Négyen tengődünk egy kere­setből. Mindent megteszünk magának, meghúzzuk magunkat a kis vityillóban. Nálam jobban senki sem őrizte ezt a telepet… Elismer­ték buzgóságomat, igazgatói jutalmat kaptam, s egyszer a Balatonra is elküldték családostul üdülni…

– Mondtam már, maga nekem nem kell! A vityillót is megvet­tem a teleppel. Eltüntetem ezt a tetűfészket. Szedje a cókmókját és pucoljon a pere­puttyával együtt. Ne akarja, hogy erőszakhoz folya­modjak!

– Mi baja velem, uram? – Kalányos Adámnak elkeseredettségé­ben vizes lett a tenyere, az elnehezült légzéstől horpadt melléből sípoló hangok törtek elő. – Mit vétettem?

– Nem bízom a fajtájában! – köpte oda dölyfösen a Tulaj, s nagy léptekkel elindult Mercedeséhez.

Kábultan vánszorgott vissza Kalányos Adám a vityillóhoz. A hoz­zálapuló csapott-tetős fáskamrát két éve építette, miután összegyűj­tötte a szükséges téglákat, deszkákat, hullámpalát. Kívül-belül min­dent hófehérre meszelt. Az egyszobás, kopott bútorzatú lakás min­dig ragyogott a tisztaságtól.

Felesége, Luca a rántást kevergette, anyja a konyha sarkában háló­helyén a dikón kötögetett. Amikor elmondta a Tulaj döntését, elő­ször feleségén tört ki a hisztériás roham, majd átragadt anyjára. Fül­süketítő szitkozódásba, keserves jajgatásba kezdtek, egymást túl­kiabálva a legrémesebb átkokat szórták a Tulajra. Elszabadultak indulataik, nem figyeltek csitító szavára. Majd őt is szidni kezdték tutyimutyi tehetetlensége miatt.

Megfájdult a feje. Magukra hagyta őket.

A buszállomáshoz vezető dűlőúton találkozott Ritával. Irkákkal, könyvekkel tömött piros hátizsákját nehezen cipelte a vézna kis­lány. Nagy, barna szemében ragaszkodás és szeretet volt, ahogy rá­nézett.

– Hová mégy, apa?

Nem tudott válaszolni. Megsimogatta hullámos, kékesen csillogó, szép, fekete haját, s tovább indult.

Ahelyett, hogy vigasztalnának, segítenének, tanácsot adnának, hisz­tiznek, dohogott magában az asszonyokra gondolva, s kezdte érteni apját, aki néha lekevert egy nyaklevest anyjának, ha nagyon szájait… Felesége akkor is dühöngött, amikor megözvegyült anyját felhozta Szabolcsból. Rita a konyha dikóról beköltözött a szobába. Felébredt, amikor az asszonyt gyömöszölni kezdte, tágra meredt szemmel bámult rájuk a telihold kék sugárzásában. Azóta Luca félve csinálja, az ágy nem nyikordulhat, a sóhajok, a lihegések, az apró örömteli kis nyöszörgések, suttogások elmaradnak, nincs önfeledt beleélés, eluralkodott rajtuk az óvatosság meg a csend. Luca kielégületlen és ideges. Lehet, hogy Rita csak színleli az alvást, suttogja gya­nakvón, ha hozzányúl a testéhez.

Sokáig várt a buszra, majd kétszer is átszállt, míg a Dzsumbuj negyedhez nem ért. Rátalált az aládúcolt, lakhatatlanná vált, lebon­tásra ítélt házra, ahol nagybátyja lakott. A kapualj dohos, penészes bűzt lehelt. Az udvarban, a törmelék- s szeméthalmok között, fürge férgek surrantak.

Az udvarra néző földszinti lakás előterében a leszerelt villany- és gázóra nyomai látszottak.

Kalányos Péter a szoba félhomályában, a pokróccal takart sodro­nyos ágy szélén ülve, horpadt alumínium lavórban lábat mosott. Együttérzéssel hallgatta unokaöccse délelőtti keserves találkozását a Tulajjal. Sokáig dörzsöl­gette lábujjait a lenvászon törülközővel. Mi­óta az építőiparból nyugdíjazták, széles arca alatt löttyedt kis tokát növesztett. Elmondta, hogy két szabolcsi rokon fiú lakik náluk, a fe­lesége pereputtyából. Padlóra fektetett matracokon alszanak a sarok­ban. Miután régi munkahelyüknek, az állami gazdaságnak földjeit széttrancsírozták, s parlagfű terem rajtuk, elmenekültek szülőhelyük­ről. A munkaközvetítővel hiába kísérleteznek. Pedig mindenféle munkára vállalkoznának. Néha akad üresedés. Elloholnak a címre. Végigmérik őket. Nem kellenek. Újabban már a Moszkva téri ember­piacon is válogatnak. Holott a kiválasztottak éhbérért dolgoznak vért verejtékezve. Most a nagy­tétényi bolgárkertész paprikáját árul­ják. Sára ángyi vastag, visszeres lábaival a Móricz Zsigmond körtérre cipelt nagy vesszőkosárral, a fiatalabb fiú a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában, az idősebbik a Boráros téren kínálgatja a járókelőknek a paprikát. A kertész alig lök nekik néhány forintot. Ez is valami! A semmiből nem lehet megélni.

Mikor nagybátyjától hazatért, anyja és felesége már megcsende­sedett. Közölték, holnap körmenetre indulnak, s ajánlatos neki is el­menni, mert már egyedül csak Jézus segíthet.

Húsvét köszöntött rájuk. Némán álltak a kavicsrosták, a dömpe­rek, a tehergépkocsik. A kavicspiramisok csúcsát glóriával fonták körül a reggeli nap sugarai.

Bezárták a telep kapuját s elindultak. Elöl ment Rita a nagyanyjá­val, utánuk Ádám és Luca baktatott. A por belepte cipőiket, mire a dűlőutat elhagyták. Sokáig vártak a buszra.

Az utolsó percekben érkeztek. A körmenet élén megindultak az énekes asszonyok. Megemelték a feszületeket, zászlókat lengetett a tavaszi szél. A kígyózó körmenet végén tarkaruhás roma asszonyok ballagtak átszellemült arccal. Közéjük vegyültek. Anyja a rózsafűzért morzsolgatta, felesége fél­hangon fohászkodott, Rita bámulta az éneklő sokaságot. Alleluja! Alleluja! Zengett az örvendezők ujjongó éneke, s Ádámra is ráragadt anyja bizakodása a Meg­váltóban, aki segít minden bajbajutotton.

Késő délután ballagtak hazafelé, fáradtan és éhesen a dűlőúton. A szél sűrű felhőket kergetett az égen, hidegre fordult az idő.

A telep kapuja előtti gazban találták szegényes cókmókjukat, a roggyant szekrényt, a kopott asztalt edényekkel zsúfolva, a sámlikat, a felemás székeket, a heverőt, a kiságyat, a tükröt a nagy, sárga mű­anyag lavórba téve.

A vityillót a buldózer a kerítés mellé tolta. Füstös kéménytéglák keveredtek a töredezett vályoggal, a repedt hullámpalával, gerenda­marad­ványokkal. A vakolattöredékeken fehéren virított a mész.

Kinyílt a kerítés bal oldalára állított lakókocsi ajtaja, kopaszra nyírt, testes, bőrdzsekis fiatalember lépett ki rajta, nyomában egy dühös doberman. A kutya acsarkodva rontott a kapuhoz, amelyen fényes, nagy lakat fogta össze a láncot. A telep új őre közömbösen nézte a kétségbeesett családot néhány másodpercig, majd visszament a lakókocsiba, s kint hagyta a kerítésnek ugráló, bősz állatot.

Megeredt az eső. Özvegy Kalányosné ráncos arcán összemosódott az eső a könnycseppekkel. Térdre roskadt, összekulcsolt kezét égfelé emelte, belenézett a felhőkbe, reszkető hangon könyörgött.

– Jézusom! Tudom, könnyezel nyomorúságunkon, de ez nem elég, tégy csodát velünk!

Egyre sűrűbb és nagyobb cseppekben esett. A kutya behúzódott a lakókocsi alá, amelyből rockzene áradt a sötétülő délutánba.

1995

A segélykérő

Az önkormányzat szociális ügyekkel foglalkozó előadója végigjárta a füsttől és portól szürke szalagház bejáratait. A megadott címen elfelejtették feltüntetni a lépcsőházat, s a kaputelefonokat böngészve, csak az E betűvel jelzettnél talált rá Molnár Pálné lakására.

A nyolcadik emelet 16. számú lakás ajtajában gömbölyded, széles csontú, derűs arcú, kopott kardigánt viselő hölgy nyitott ajtót a csen­getésre, s kedvesen fogadta az előadót, akit az értesítésnek megfele­lően reggel óta várt és akinek a jövetelében, amikor már dél felé cam­mogott az idő, kételkedni kezdett.

Az előadó, magával cipelve a délelőtti környezettanulmányok fá­radt­ságát, leroskadt a felkínált székre, s nézte a fehér kontyos, derűs öreg­asszonyt, akit mély ráncai láttán a hetvenesek közé sorolt.

A sublóton csoportkép állt. Szőke, vékony férfi, kövér, alacsony, közép­korú nő, kamaszlány és huszonévesnek tűnő fiú fogta közre Molnárnét a képen. Belenevettek a fényképezőgép lencséjébe, mint­ha karneválról érkeztek volna.

– Hozzátartozók? – bökött a képre az előadó.

– A lányom, a vejem meg az unokáim.

– Ők nem támogatják?

– Nem.

– Miért nem?

Az öregasszony hangja megremegett. – Rosszul megy a soruk. Tudja, a lányom az NDK-ba ment férjhez. Mérnök, akár a férje. Nagy szerelem volt, jól éltek. Örültem a boldogulásuknak. Most a lá­nyom, a fiú unokámmal együtt, munkanélküli. A kislány még tanul. A vőm fizetéséből élnek négyen. Évek óta. Nagyon szűkösen. Miből segíthetnének?

– Mennyi a nyugdíja?

Felmutatta a szelvényt, amelyet már előre az asztalra készített.

– Szégyellem megmutatni, olyan kevés! Amíg élt a férjem, két nyug­díjból valahogy eltengődtünk. Abban az időben a rezsiköltségek sokkal ol­csób­bak voltak. Egyik nyáron a párom kókadozni kezdett. Rák. Kínlódás lett az életünk. Járt hozzánk a doktornő, és nagyon rendes volt, a hálapénzt is csak hosszas unszolásra fogadta el. Teme­tés után elbotorkáltam a rendelőjébe. Kértem, ha tud, segítsen, mert a nyugdíjamból nem tudok kijönni. Egy magányosan élő, szintén rákos öregember gondozását ajánlotta. Elfogadtam. Az aggastyánnak torokrákja volt. Elnémult, már csak mutogatni tudott. Emelgettem, fürdettem, tisztába tettem, elláttam mindennel. Egyszer szájához húzta a jobb kezemet. Azt hittem, meg akarja csókolni. Beleharapott. Akkor nagyon dühös lettem. Otthagytam. Megfogadtam: tájára sem nézek. Másnapra megbocsátottam, és megint eljártam hozzá, tettem, amit tennem kellett. Szükségem volt a pénzre.

– Az aggastyán halála után jótevőmhöz, az orvosnőhöz fordul­tam. Van egy selyempincsim, mondta, ha elvállalja a sétáltatását, megkapja tőlem, amit az öregtől kapott. A doktornő férje vállalkozó. Kettesben élnek, kényeztetik a selyempincsit, mintha a gyermekük lenne. Két évig minden áldott reggel és este, a megszokott időben, levittem a parkba a pincsit. Elvégezte a dolgát, futkározott, barátko­zott a többi kutyával. Szuka volt, óvnom kellett, nehogy meghágják a kanok, s korcsokat hozzon világra. Iszonyodtam kezdetben a sok, dolgát végző, erőlködő szobakutyától. Tudja, valamikor régen falusi leány voltam. Rengeteg kutya volt a falumban, de soha nem végezték ember szeme előtt a dolgukat. Elhúzódtak a kertek mélyébe, a bok­rok, fészerek, ólak mögé. Úgy látszik, azokban a kutyákban volt va­lami ösztönös szégyenérzet. A mi parkunkban kiég a fű, sárgulnak a bokrok a rengeteg kutyapiszoktól. A legkeservesebb a karácsony esti és szilveszter esti sétáltatás volt. A gazdik ilyenkor a hegyek kö­zött síeltek. Nekem az ünnep dupla munkává változott. Körülöttem nyüzsgött a dolgukat végző kutyák tömege. Ennek az óriás lakótelep­nek egyetlen nyomorúságos parkja van. A pincsi gyakran túlette magát, székrekedése lett, sokáig kellett várnom. Nem szégyellem, etetéskor néha belekóstoltam a Pedigré Pálba. Nem is képzeli, milyen ízletes.

Két hónappal ezelőtt a doktornő közölte velem a rossz hírt: elköl­töznek a lakótelepről, villát vettek az Ördögorom lejtőn. Természete­sen viszik magukkal a pincsit, vége a sétáltatásnak, ott, fenn a hegyen különben is lesz cselédjük. Minden megoldódik… Kétségbeesésem­ben felajánlottam a kutyáját sétáltató ismerős tanárnőnek, gépész­mérnöknek, kiskereskedőnek, fő­pin­cér­nek, hogy minimális össze­gért vállalok kutyasétáltatást. Szívesen átru­háznák rám a feladatot, mondták, de nem futja a keresetükből. Tengődnek ők is. Türelmetle­nek, idegeskednek a kutyáikkal, mert kifutnak az időből. Sürgeti őket túlzsúfolt életük… Nekem, tudja, az lenne a vigasz, kedveském, ha valami munkát kaphatnék. Elvállalnék bármit, ami erőmből telik. De munka nincs, a nálam fiatalabbak is ettől szenvednek. A távfűtés, a melegvíz-szolgáltatás, az áram, a gáz díja, az élelem ára meg egyre magasabb. Tudom, sokan élnek hoz­zám hasonló nyomorúságban. Koldusok országa lettünk. Éhínség ólálkodik már körülöttünk. Ide jutottunk! A nagy rablók meg milliárdokat tesznek zsebre… Na, de nem politizálok. Nem tudhatom, kiféle-miféle. Maga megértőnek látszik. Sajnos, kénytelen vagyok az önkormányzat felé nyújtani a te­nyeremet. Pedig szégyellem a koldulást. Nehezen írtam meg a levele­met, de hát élni kell valamiből, a sok munka után, amit ledolgoztam, csak nem pusztulhatok éhen öregségemre. Amikor még dolgoztam, a nyugdíjjárulék levonásáról sohasem feledkeztek meg! Mostanság, a szándékos infláció­növeléssel, kifacsarnak mint egy citromot, s leg­szívesebben a szemétbe dobnának.

Az előadó a sok nyomorúságot látott emberek fásultságával vette elő a nyomtatványt, amelyet ilyen esetben ki kell tölteni, és a papí­ron szereplő kérdéseket föltette özvegy Molnár Pálnénak, aki ezen a napon hivatalosan is gyarapította a segélyre szorulók számát.

1994

Tóbiás futása

Elletéskor Tóbiás nappalait és éjszakáit a juhhodályban töltötte. Amikor az állami gazdaság juhásza volt, váltótárssal dolgozott, s pré­miumot kaptak a bárányok után. A nagy osztozkodáskor a Birka­csárda tulaja megvette a nyájat a hodállyal együtt, szélnek eresztette a váltótársat, s szerződtetésekor, a silány béren kívül, egyéb juttatá­sokról hallani sem akart. Nem volt más választása. Feleslegessé vált emberek csellengtek egyre sokasodva a környéken. Az éhbér is többet ért a semminél.

Félálmában, a hodály fapriccsén, gyakran motozott a sötétben, felesége nevét mormolva, s a semmibe nyúlt. Teltek a napok, egyre jobban hiányzott Viola. Fagyos éjszakák után, délelőttönként már ereje volt a február végi napnak. Kiállt a hodály elé, nézte a jégtől sza­baduló vizek csordulását, s elnehezült szíve a vágyakozástól.

Vasárnap takarmányporciózásnál megcsúszott a trágyalében, s vé­gighasadt ülepén a nadrág. Bőrét is megkarcolta a deszkából kiálló szög. Vékonyan csordogált combján a vére. Sebhintőpor és kötszer után kutatott, de az egészségügyi láda üres volt. Kifogyott a törköly­pálinka is az üvegből, pedig fertőtlenítésre jó lett volna. Nem tehetett mást, biciklire ugrott, s taposta a pedált a falu felé.

A sáros dűlőútról rátért az agyagos ösvényre, s lerövidítve a távol­ságot, a nyitott kertekaljáról közeledett házához.

Tyúkok kapirgáltak a hátsó udvar gőzölgő trágyadombján. Bené­zett a disznóólba, az elnyújtózó koca csecsbimbóit öt rózsaszín bőrű malac szopta, éhesen, mohón döfkölődve.

Falnak támasztotta a biciklit, a kamrán keresztül közelítve, a hátsó ajtón nyitott a tágas konyhába.

Az asztalfőn szétterpeszkedve a Tulaj ült, kabátját otthonosan a szék­támlára terítette. Feketét szürcsölgetett. Ősz haja kuszáknak látszott, az örömmel jóllakott ember boldogsága sugárzott arcáról. Ahogy fölnézett, tekintete elsötétedett. Bömbölni kezdett.

– Tóbiás! Mit keres maga itt? Otthagyta az elletést?

– Maga mit keres itt? – kérdezett vissza, dühtől remegő szájjal, s ökölbe szorított kézzel indult feléje.

– Tóbiás… – A hálóból nyíló ajtóban Viola jelent meg. Teltkar­csú alakján feszült a ruha. – Észnél légy, Tóbiás! – kiáltotta, s tüzelt az arca.

– Szeretném, ha nem értené félre a helyzetet – mondta kissé le­higgadva a Tulaj. – Csupán azért vagyok itt, hogy munkát ajánljak a feleségének. Szoba­asszonyra lenne szükségem. Megbeszéltük azt is, a gyereküket felveszem italos fiúnak júliusban, ha befejezi az általá­nost. Legyen észnél, ember! Jót akarok magának. Pénz áll a házhoz. Maga meg rám akar rontani? Ki látott ilyet?

– Bolond ez! – toldotta meg a Tulaj szavait lesajnálóan Viola. – Elönti a vér az. agyát a gyanakvástól, de ahhoz pipogya, hogy az OTP-részleteket fizes­se a ház után. Négy hónap lemaradásunk van. Minden fillérre szükségünk lenne!

Elerőtlenedtek Tóbiás karjai. Bénán, tehetetlenül állt néhány pil­lanatig. Elakadt benne a szó. Ha az asszonyon találta volna a Tulajt, most minden egyszerűbb lenne, gondolta. De mi van, ha nem hágta meg? Gyanakvása miatt kenyér nélkül maradjanak? Mi lesz a gye­rekkel? A hirtelen rászakadt félelem és bizonytalanság lefékezte indu­latait. Elveszítette önmagát, régi hetykeségét.

Sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót. A kamrában le­emelte a szegről régi kopott farmerét, kicserélte az ülepénél elhasadt nadrággal, a karco­lással már nem is törődött, a vér ráalvadt láb­szárára.

Hideg nyugati széllel szemben haladva csúszkált, döcögött a bi­cikli Tóbiás alatt. A dűlőút keréknyomában jéggé dermedt a hóié. Időnként elta­karták a kergetődző felhők az ég hályogossá vált sze­mét, a Napot. A sűrűsödő homály később mindent elnyelt, csak mé­ternyire látta maga előtt az utat.

Megrázta nyakán a kolompot a vezérkos, amikor a hodályba lé­pett. Viharlámpát gyújtott. Csendben pihent a trágyaszagú meleg­ben a nyáj. A sarokban elkülönített anyajuhokhoz sietett, gyengén bégetni kezdett a tegnap született kisbárány. Egyik vemhes nyugta­lannak látszott. Megemelte hátsó lábát, tapogatta a hasát, a nemző­szervét, holnap ellik, állapította meg dörmögve. A dikóhoz indult, rádőlt a szétterített subára, a puli vinnyogott mellette, mintha érezné sebzettségét. Megemelte a lámpaüveget, ráfújt a lángra, lobbant egyet s kialudt a fény. Vaksötétben vergődött a lelke.

Viola elárulta! A Tulaj csörgeti a júdáspénzt, s Violát megveszi, fiá­val együtt. Cserélgeti majd a gyűrött, nedves lepedőket a vendégek után… Cafka lesz. Elfelejti fehér menyasszonyi ruhában tett fogadal­mát… Micsoda nász­éjszakájuk volt! Viola sírt a gyönyör kábulatá­ban, amikor megszabadult szüzességétől. Övé lett a környék legszebb lánya. Hajnalig mulattak a pusztaiak lakodalmukon, a feldíszített régi csárdában…

Forgolódott Tóbiás, testét kiverte a hideg verejték… A Tulaj először gyönyörű, aranyszőke, zöldszemű, fehérbőrű, nagycsöcsű, szelíd rutén babát hozott Kárpátaljáról szobaasszonynak. Maruszja magyar faluban nevelkedett, ismerte a nyelvet. Megőrjítette a ma­gányos hímeket. Egyre magasabb lett a tarifája. Az ébenfekete hajú kuvaiti kereskedő, aki bárányokért jött a pusztára, vastag aranyláncot vett Maruszjának, s magával vitte országába… A második szobaasszony bukovinai volt. Csillának hívták. Tüzesvérű, kacér, démonikus jelenségként tündökölt. Férfifaló természete páratlannak tet­szett. Román maffiózók vertek tanyát januárban néhány napra a Birka csárdában, s elcsalták Csillát Németországba… Kiábrándult a Tulaj a jöttmentekből. Kutatni kezdett a pusztában szobaasszony után. Nagy pénzt ígért, mégis elzárkóztak előle… Viola a pusztát is elárulta, eladta magát. Őt meg, ha tűri, mindenki rongyembernek tartja majd…

Tóbiás a falat döngette öklével tehetetlenségében. Rosszat sejtve nyüszített a puli a dikó alatt… Nemrég még azt tervezgette, hogy cseperedő fiát az iskola után maga mellé veszi majd bojtárnak. Min­denbe beavatja. Ahogy vele tette az apja, azzal meg a nagyapja. Évszá­zadokig apáról fiúra szállt a látszólag egyszerű, mégis oly bonyolult mesterség. Mert például könyvből bajos lenne megtanulni, hogyan kell a pulit jó terelővé idomítani. Amikor büdössántaságot kaptak a birkák, s imádkozva, térden állva legeltek, az állatorvos gyógyszert adott, de ő félretette. Maga készítette az orvosságot, ahogy a régiek csinálták. Gyorsan gyógyultak a juhok. Kontár legeltette a szomszéd nyájat, s keservesen kínlódott a betegséggel, az állatorvos gyógyszere keveset ért. Akkor a főállattenyésztő megkérte, segítsen neki, ő meg a másik nyájat is kikezelte… A fiából híres juhászt szeretett volna nevelni, aki túlszárnyalja jutalmakban, kitüntetésekben, tekintély­ben… De Pistikéből csak hajlongó lakáj lehet ebben az eszement világban.

Nemrég, szabadnapjain a pusztabeliekkel sokat borozgatott, beszélgetett a régi csárdában, amit lebontottak. Volt miből enni-inni, mulatni. Hagyma­mártásos, illatos ürücombok, gulyáslevesek, pap­rikások, tokányok gőzölögtek a tányérokban, a festetlen deszkaaszta­lokon. Viola is jól keresett, a gazdaság üzemi konyháján szakácskodott. Régi, gyermekkori barátok között éltek, meghitt, bensőséges viszonyban. Senki nem gondolta akkor, hogy megint olyanra for­dul a világ, amilyen régen, a háború előtt volt. A vén juhászok átka idézte azt az időt, amikor csak levett kalappal beszélhettek pökhendi urukkal…

Hajnali derengés hozta szemére az álmot. Csahitolás ébresztette. A puli a vemheseknek elkerített sarokból szaladt a dikó felé. Tóbiás, aki ruhástól aludt, megdörzsölte a szemét, és rohant a vajúdó állat­hoz.

Keserves ellés volt. A kisbárány rosszul feküdt az anyjában. Tóbiás megizzadt, mire világra segítette. Most hiányzott a siker megszokott öröme.

Elnehezedtek végtagjai, lassan, fáradtan mozgott. Szórta a takar­mányt a kosoknak, ürüknek, jerkéknek, bíbelődött a kisbárányokkal. De nem tudott a régi odaadással figyelni a munkára. Egyre csak a Tulaj fölényes, ravasz arcát látta maga előtt. Minden a Tulajé! Neki elleti a juhokat. Az ő báránykái bégetnek. Övé lesz a gyapjú, neki üti a markát az eladott juhokért járó pénz. Mindez nem elég, bárgyúvá, együgyűvé, jámborrá, gyávává szeretné tenni, de ő nem birka. Addig ember az ember, amíg tartása van.

Fojtogatta a hodály levegője. Kelepcének tűnt minden. Életében először érezte a pusztán kívüli nagy ismeretlen világ vonzását, s egy­szeriben mámoros lett tőle.

Etetés után kiült a takarmányos elé a kispadra. Meleg áramlatok érkeztek délről. Nagyokat koppanva hulltak a jégcsapok az ereszről a földre. Hóié csordogált a jéghártya alatt.

Előtűnt az útkanyarban biciklijével szomszédja, az öreg Csiszli, a közeli gabonatároló éjjeliőre. Tóbiás intett neki, hogy álljon meg, és odament hozzá. Kezet fogtak. Nehezen szólalt meg.

– Jani bátyám! Mondja meg Violának, elmentem. A Tulaj meg keressen magának más juhászt!… A fiam ugorjon el a puliért…

– Mi történt, Tóbiás? – Rosszat sejtve nézett rá az öreg.

Dühösen legyintett.

– Mindent megért majd szavak nélkül is, Jani bátyám – mondta elmenőben.

Magára kapta báránybéléses dzsekijét, szalonnát, hagymát, kol­bászt, kenyeret tett a tarisznyába, s elindult a szántóföldeken át a műút felé. Minden zegét-zugát ismerte a tájnak, sokat bolyongott a nyáj­jal a tarlókon, árok­parto­kon, legelőkön, dűlőutakon. Ismerte az ös­vényeket, fákat, mezei kutakat, csicser­gésükről is megkülönböztette a madárfajtákat, akár a mezei vadakat nyomaikról.

Távoli harangszót hozott a szél, amikor elérte a műutat. Teher­autóknak, kamionoknak integetett. Ügyet sem vetettek rá. Már ép­pen azon volt, hogy gyalogszerrel indul el, amikor egy kamion le­fékezett, s kihúzódva az út szélére, megállt.

Hosszúarcú, keseszemöldökű férfi vigyorgott rá a lehúzott ablak­üveg fölött kihajolva, s nevét kiáltotta: – Tóbiás!

Megismerte Pléhszájút, akit fénylő műfogai miatt mindenki így becézett. Még az állami gazdaság idején gyakran megfordult náluk. Birkákat szállított Közel-Keletre. Egyidősek voltak. Többször mulat­tak együtt a régi Birka csárdában. Pléhszájúval sokan barátkoztak a pusztában. Jó volt hallgatni, amikor kalandozásairól beszélt.

Kinyílt a kamion ajtaja. – Hová vigyelek, pajtás?

– Mindegy hová. Világgá megyek!

– Viccelsz?

– Komolyan mondom.

– Gyere!

Pléhszájú helyet csinált a vezetőfülkében a tatáros arcú, pödröttbajszú, szikár embernek. A fülke melegében érezni lehetett Tóbiás bakancsának trágyaszagát.

Elmondott mindent a hosszú úton Pléhszájúnak. Megkönnyeb­bült a lelke.

Csendben hallgatta végig a kamionos, majd hangjában tömény szomorúsággal megszólalt.

– Sajnos a harácsolóké lett a világ, pajtás! Előlük nem menekül­hetsz, ott vannak mindenütt… Most a Vásárcsarnokba fuvarozok árut. Van ott egy öreg, kövér kofaasszony. Távoli rokonom. Ideigle­nesen talán befogad a kamrájába. Néhány garast is dob, ha segítesz neki.

Besötétedett. Sűrűsödött a forgalom a főváros közelében. Pléh­szájú minden idegszálával a síkos utat figyelte. Tóbiás elaludt. Réme­ket láthatott álmában, mert nyöszörgött, fejét a kamionos vállára hajtva.

1996

A Vörös kocsma

A völgybe szorult falu megszépül a szeptemberi délután verőfényé­ben. Kőfejtés ritmikus robaját hozza a hegy horpadt homlokától a fákat borzolgató szellő.

Elindul az ösvényen, amelyen gyermekkorában telente gallyat ci­pelt hátán az erdőből. A templomkert melletti patak korhadt deszkahídján átsétálva, beér a település központjába. A kocsma előtt kuvasz ül, nyelvét öltve liheg a melegben.

Belép a nyitott ajtón. Falábú a bádogpult mögött poharakat mos, és kockás ruhaszalvétával fényesre törli őket. Kongó üresség. Kopott székek, asztalok. Áporodott dohányfüst s szeszes italok szaga vegyül a frissen olajozott padló büdösével.

– Jó szerencsét, Pista bátyám!

– Nocsak! Leereszkedtél hozzánk?

A borostás, mélyen barázdált arcban gunyoros zöld szemek csil­lognak. Apja egykori bányásztanítványának, a robbantómesternek, a kő szétmorzsolta bal lábát, azóta Falábúnak hívják. Most is úgy bánik vele, mintha gyermek volna.

– A szokásosat, Pista bátyám!

Falábú kiemeli a háromdecis poharat a többi közül. Görbenyelű decis bádog­kimérővel merít a vörösboros tartályból, beleönti a pohárba. Megemeli a poharat, fény felé fordítja, gyönyörködik benne.

– Látod, ennek van színe, íze, zamata! – Szokásától eltérően, a decis bádogkimérőbe spriccel a szódavizes üvegből, komótosan hozzáönti a borhoz. – Most már fele víz, fele bor. Veszített szép színéből, jó ízéből, zamatából, fölhígult – magyarázza, s megint spriccel decire valót a szódából. – Ez már rózsaszín kotyvalék, két­harmada víz, egyharmada bor, hosszúlépésnek csúfolják… Nesze, igyad csak! Hasonló vagy hozzá!

Legszívesebben az öreg arcába öntené, de fékezi magát. – Ezt hogy érti, Pista bátyám?

– Lelkesen, tisztán, romlatlanul indultál. Aztán fele-víz-fele-bor reform­kommunista lettél… Emlékszel-e? Itt a pultnál ígérgetted ne­kem, demok­ratikus szocializmust teremtetek. No, és mi lett belőle? Megkaptad az újabb hígítást, és most már a piac­gazdaság-szocíális­hálóval nótát fújod, ami nem más, mint kapitalizmus, szabadrab­lás meg lyukas háló. – Bütykös mutatóujjával a hosszúlépésre bök. – Ha tovább hígítom, ihatatlanná válik, ez a végső határ. Ha tovább hígultok, a leghiszékenyebbek se veszik be többé a dumátokat.

Összeszorul a torka. Gyermekkorában a térdén lovagolt ennek az érdesnyelvű embernek, aki amikor a sztrájk megbukott, s apját a Tulaj kitiltotta a bányából, egy este megjelent náluk és rengeteg fényes pengőt öntött anyja elé az asztalra. Nektek gyűjtöttük – dörmögte. Mit mondhatna Falábúnak? És mit mondhatna apjának, ha élne? Kerüli Falábú gúnyos zöld szemét, ujjaival a bádogpultot ka­parja. Mély sóhajjal törnek fel belőle a szavak.

– Szeretném, ha ott lenne Pista bátyám az egyeztető tárgyalásain­kon. Meggyőződhetne róla, keményen védjük a munkavállalók ér­dekeit.

Falábú károgó hangja lecsap rá.

– Itt a kőbányában majd megtanulnád, mi a keménység. A nélkü­lözés megkeményíti az ittenieket. Egyre kevesebb jut az asztalra, haj­szolják őket. A profitéhség lezabálja a húst a munkásról… Ott fönn, leültök az asztal köré, ingatag, széthúzó szakszervezeti funkcik meg túlfizetett állami főhivatalnokok – a milliárdosokkal. És minden oldalról mormoljátok az áltudományos közgazdasági sódert. Aki nincs megfelelően kódolva, az meg úgy hallgatja a magyarázatai­tokat, mintha süket lenne. Annyit azért megért, hogy megint sző­kébbre kell húzni a nadrágszíjat. A proli a szegénység poklából nézi az úri menny­országot, s egyre hangosabban káromkodik. Vegyétek ki a vattát a fületekből! Nyílt tárgyalások kellenének, tv-közvetítéssel. Hadd lássák az emberek: ki, hogyan képviseli őket! A sumák mellé­beszélések csak rontják a hangulatot.

Lezúdulnak a horpadthomlokú hegyről a kőfejtők. Bicikliket tá­masz­tanak a kocsma falához. Nyüzsögnek a söntés körül, műanyag sisakjaikat hanyagul az asztalra dobják. Kőpor és a robbantás keser­nyés szaga árad elnyűtt ruháikból. Öblögetik a torkukat, kupacokba verődnek, lármásan vitatkoznak, egymás szavába vágva.

Must állapot – tűnődik. Letisztulva, előjön a vérpezsdítő, vizezetlen vörösbor színe… Szeretne közéjük vegyülni, nagyon szeretne, de idegennek érzi magát. Gyermekkorában tanulni küldték, elszakadt tőlük. Csak néhány öreget ismer a faluban.

A sarokasztalnál az egyik kőfejtő hasonlít az apjára, megigézve nézi, szívét melegség járja át. Annál az asztalnál ült apja is, itt a híres Vörös kocsmában mólésan, negyvenegy októberében, és az Internacio­nálét énekelte. Akkor Moszkva alatt birkóztak a hitleristák a Vörös Hadsereggel, s legyőzhetetlennek tűntek. A leventeoktató másnap bekere­kezett a járási székhelyre, följelentette apját a csendőrségen. Soha nem tért haza a büntető­századból.

Otthagyja a hosszúlépést érintetlenül a bádogpulton, s kioson a hátsó kijáraton, amely a budihoz vezet. Siet a hepehupás kacskaringós lejtőn a Suzukihoz, és hangosan vitába száll önmagával, mintha megzavarodott volna.

1994

A számla

A hölgyek és urak toalettjének hátterében, a tapétázott ajtó mögötti keskeny kamra volt Orsolya készenléti helye. Ha sokan tülekedtek az illemhelyen és a mosdó tükrei előtt, áporodott rejtekhelyén lapult, s kötögetett.

A csendes órákban tisztítószereket vett magához, megnyitotta a tapé­tázott ajtót, s az erős fényektől hunyorogva, munkához látott. Eltávolította a rúzs­nyomokat, a szemfesték-maradványokat a höl­gyek toalettjének mosdó­kagylóiról, s a szemöldökceruzák firkáit a tükrök üvegeiről. Lemosta a falak csempéit, az ülőkéket, a kagylókat, lesikálta az ürülékek foltjait, melyeket az öblítővíz visszahagyott, ki­szedte a csikkeket a vizelde lefolyóiból, felmosta a kövezetét. Végül a legdrágább illatos!tokkal bűztelenítette a helyiségeket.

Hangos, nagy dőzsölések idején, amikor az édes borok gőze a fe­jekbe szállt, okádások félreismerhetetlen nyögései szűrődtek odújába, s ahogy a hölgy vagy úr eltávozott az illemhelyről, azonnal munká­hoz látott, hogy eltávolítsa az öklendezés nyomait.

Kényes volt a Tulaj a tisztaságra. Németországban menekültként tanulta a vendéglátó szakmát. Patikaként ragyogjon a toalett, mond­ta, amikor alkalmazta Orsolyát, mert a külföldiek ebből ítélik meg az országot. Azt is a tudtára adta, hogy elődeihez hasonlóan, repülni fog, ha a folyamatos tisztaságot nem tudja biztosítani. A Tulajnak hideg, kék szeme volt, vöröses­szőke haja, vékony ajka és szúrós tekin­tete. Olyan ember benyomását keltette, aki nem ismer könyörületet.

Az illemhely foglyaként, emberektől elszakadva, szótlanul robo­tolt Orsolya. Csúcsforgalomban, odújába visszavonulva, hölgyek és urak zsivaját, vihogását, csacsogását, röhögését hallotta, néha jól ki­vehető intim beszéd­foszlányok is beszűrődtek hozzá. Az ösztöne lá­zadt keserves sorsa ellen, mene­kü­lésre sarkalta, de az esze ellentmon­dott. Élt már mélyen a létfenntartás alá süllyedve. Évekig tengődött segélyeken. Kilincselt, megalázkodott, eltűrte a pökhendiséget, folya­matos munka mégse jutott neki.

Néha felidéződtek benne azok a gondtalan évek, amikor a tégla­gyári bölcsődében dolgozott. Apja és anyja téglagyári munkás volt, munkahelyükön szerettek egymásba, nyugdíjazásukig, negyven évig dolgoztak együtt. Ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartoztak, ame­lyet sohasem fenyegetett a munka­nélküliség réme. Soha nem vol­tak Orsolyának nagy álmai. Bölcső­désként szerette meg a bölcsődét, s már gyermekként eldöntötte, hogy oda tér majd vissza. Amikor az üzemi bölcsődék nagy részét felszámolták, őt is elbocsá­tották. Feles­legessé vált, hiába tanulta szakmáját.

Vékonydongájú fiacskáját, Áront, özvegyen nevelte Orsolya. Fél­szeg, érzékeny gyermek volt Áron, az általános iskola utolsó osztályát végezte. Mindig kitűnő osztályzatokat kapott. Szegénységük miatt a továbbtanulásra semmi reménye nem volt, pedig tanár szeretett volna lenni, mint a nagynénje, aki Debrecenben a gimnáziumban tanított.

Egyik szerdai napon, mikor az ebédvendégek zöme már elment, elcsendesedett a sürgés-forgás a toalett körül, s Orsolya éppen meg­szokott munkájába kezdett, berontott hozzá az egyik pincér. Az ét­terembe kellett mennie. Mutatta a pincér az asztalt, a Dunára néző második ablak mellett, ahol a vendég könyökével leverte a teríték­ről a szelencét. Orsolya felismerte a távozó, magas férfiban D. urat, a sokat szereplő politikust és vállalkozót, aki későn érkezhetett az ét­terembe, hogy bekapja ebédjét, s most is sietett valahová.

Nyitott fedelű, oldalára fordult, hosszúkás ezüst szelence hevert az asztal mellett a szőnyegen, a fogpiszkálók legyező alakban hullot­tak ki belőle. Letérdelve, tenyerével söprögette lapátra a hegyes pálci­kákat. A finomszövésű damaszt abroszon heverő asztalkendővel törülgette a szelencét, majd vissza­helyezte az asztalra a tompán fénylő ezüst evőeszközök, a meisseni porcelántányérok és díszes ólomkris­tály poharak társaságába.

Orsolya a gyümölcsöstál mellett megpillantotta a számlát. Döb­benten meredt rá. A végösszeg pontosan egyhavi fizetésével egyezett meg. Még soha nem érezte magát ennyire leértékeltnek, ilyen jelen­téktelennek és kisemmi­zettnek. Nehezebb lett a légzése, verejték lepte el homlokát, s a bal karjába, vállába hasító fájdalom átsugárzott lapockája alá.

Az elegáns, csokornyakkendős pincérek hozzáláttak leszedni az aszta­lokat. Figyelemre se méltatták a sápadt, negyvenes nőt, aki kopott munka­köpenyében a toalett felé vánszorgott.

1998

Boldizsár

Durban egyik elővárosának fekete gettójában, Inandban született Rose Muibni. Bádogvityillóban nyomorgott kilenctagú családja. A nagy össze­csapások idején rendőrkordon vette körül lakónegye­düket, s katonaság cirkált a kunyhók övezte, kövezetlen utcákon. A sztrájkok, tiltakozások, tüntetések miatt fokozódott a rendőri brutalitás, az összecsapásokon embereket öltek a fehérek komman­dósai. Dél-Afrika titkosszolgálata, a BOSS egyre több akti­vistát emelt ki, s vetett börtönbe. Kihirdették a szükség­állapotot, hogy meg­bénít­sák a mozgolódásokat.

Boldizsár atya irányításával a feketék temploma előtt felravataloz­ták a küzdelem áldozatait. A gyülekezési tilalom nem vonatkozott a templomra. Odacsődült a nép. Énekeltek, szavaltak, beszédeket tar­tottak, imádkoztak. Majd óriási tömegtől kísérve, temetőbe vitték a koporsókat. Messzehangzón zengett az ének. Összeforrt, öntudato­sodott a tömeg. Fiatalok haladtak az élen, magasba emelt koporsók­kal. Mélyen az agyakba vésődtek a transzpa­rensek jelszavai: „Afrika az afrikaiaké! Munkát! Demokráciát! Egyenlőséget! Szabadságot!”

Rose tanítványa volt Boldizsár atyának, aki hittant és latint taní­tott a feketék középiskolájában. A legszorgalmasabb tanulók közé tartozott. Diák­társaival szervezte a temetési szertartásokat, biztosítot­ták a gyászmenetek zavar­talanságát.

Eleinte szokatlan volt, amit Rose és társai Boldizsár atyától, az új tisztelendőtől hallottak. Szavai nyomán a misztériumok ködéből új meg­világításban kibontakozott az igazi Jézus arca, aki forgácsszagú ácsműhelyből, kérges tenyérrel indult lélekhódító útjára. Boldizsár atya Jézusa, élete kockáz­tatásával is kimondta, amit a szegény embe­rek közül sokan titokban gondoltak. Keményen bírálta a harácsoló, kiváltságos, élősködő, gőgös, kapzsi, hiú, képmutató gazdagokat. Korbácsot emelt a templom kufáraira. Mammonnak hódolót nem tűrt környezetében. „Oszd fel a vagyonodat a szegények között és úgy kövess engem!” – mondotta Jézus a gazdag ifjúnak, aki hozzá és nincstelen társaihoz szegődött. A tanult írástudók, törvény­alkotók, főpapok gyűlölték, rágalmazták a rendkívüli tehetséggel bíró, puri­tán ácsot, aki embereket gyógyított, eltért a vallás dogmáitól és test­vériséget hirdetett. Nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy szolgáljon, mondta.

Osztálytársaival Rose azt is megtanulta Boldizsár atyától, hogy szegény kézművesek, szabadosok és szökött rabszolgák alakították az első keresztény gyülekezeteket. Kollektív tulajdonuk volt, mindenki dolgozott, egyenlően részesültek a termelt javakból, s demokratiku­san választották a legjobbakból az elöljárókat.

Kíváncsi kérdéseikre válaszolva az atya elmondta, a hatalmon levők gyilkolták, kínozták, tömlöcbe vetették Jézus követőit, ennek ellenére a kereszténység gyorsan terjedt, s amikor látták, hogy nem tudják megfékezni, maguk is megkeresztelkedtek. Ettől kezdve a gaz­dagoknak már nem kellett lemondaniuk a vagyonukról, ha csatla­koztak, s üdvözülésükhöz elég volt, ha alamizsnát osztottak a szegé­nyeknek. A lázadás büntetése, a rabszolgakereszt mint szimbólum megmaradt, de a kereszténység a második században az el­nyomottak vallásából hatalmas egyházi szervezetté, a magántulajdon támo­gató­jává vált. A vallási hierarchia túlbuzgósága inkvizícióhoz vezetett. VIII. Ince pápa kijelentette: „Ne csak a boszorkányok haljanak mág­lyahalált, hanem a kétkedők is, valamint mindazok, akik megkérdő­jelezik a szent démonológia akár egyetlen tételét is.” Elő fáklyák lobogtak mindenütt Európában.

Boldizsár atyát szerették diákjai és a fekete gettó lakói, jó volt a sze­mébe nézni, mert szeretetet sugárzott, s ciprusillatot árasztott, akár a szentképek.

Amikor Rose kitűnő eredménnyel elvégezte a középiskolát, a moz­galom nemzetközi segítséggel orvosi egyetemre küldte Magyaror­szágra. A Nemzet Lándzsája gerillái kísérték rejtekutakon, Namíbián keresztül, Angolába. Útjuk kezdetén gyönyörű ezüstfa árnyékában ebédeltek, s a fa alatt kormos albatrosz tollára talált. Eltette emlékül. Ez lett a kabalája. Hazájára emlékeztette. Luandából Algírba, majd Budapestre repült.

Sokat kínlódott Rose az előkészítőn a magyar nyelv tanulásával. Mégis boldog volt. Először érezte magát szabadnak és mindenkivel egyenlőnek, kivirult a testvériség kellemes légkörében. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak alkották a többséget, de akadt néhány nyu­gat-európai is. Esténként sokat táncoltak a kollégiumban, néha meg­szólaltatták ősi hangszereiket. Négy világ­rész sokféle népének zenéje, tánca elevenedett fel.

Egyszer Rose álmában Dél-Afrikában járt, s megfeledkezvén a rasszok egyenlőtlenségének elvéről, olyan buszra ült, amelyen csak fehé­rek utazhattak, s olyan iskolába tévedt, amelyben csak fehér diákok tanulhattak. A buszból is, az iskola­padból is kiutálták a megvető, lenéző, gyűlölködő, undorodó pillan­tások, sírva fakadt és felébredt álmából. Körülfogta a némaság, a sötétség és a félelem… A szom­széd ágyon a szőke hajú finn Marjatta megfordult, s különös anya­nyelvén beszélt valamit álmában. Rose visszazökkent a valóságba, megnyugodott, s újból elaludt.

Attilával az egyetemen ismerkedett meg Rose. A fiú sudár termetű volt, vékony arcú, vörös hajú, kék szemű, széles vállú, áradt belőle a vidámság. Már az első előadáson mellé ült, s megnevettette. Nem tágított mellőle. Segített neki a tanulásban, megismertette vele a vá­rost, bemutatta barátainak, elvitte az Operába, a múzeumokba, han­gulatos kis éttermekbe. Vonzalmuk szinte észre­vétlenül fejlődött ba­rátsággá, majd szerelemmé.

A szép arcú, nagy szemű Rose vonzotta a férfiakat, mustrálgatták magas, karcsú termetét, telt keblét, formás lábait, élvezték járásának lenyűgöző báját. Ahol megjelent vele Attila, mindenütt sikert ara­tott, ha táncolni kezdtek, felforrósodott körülöttük a levegő. Rose és Attila szépséget és derűt árasztott, s jókedvük átragadt mindenkire.

Rose a kicsiny, Duna menti Sz.-ben találkozott először a magyar vidékkel, s megszerette. Nagyapjától örökölte Attila a hosszúkás épü­letet, amelynek széles, árkádíves udvari tornácának csendjében elmélyülten lehetett tanulni. Rózsafák, muskátlik, bazsalikomok, petú­niák, kardvirágok illatoztak a kora őszben a ház körül. Méhek döngicséltek, apró színes tollú madarak énekeltek. A tetőtér hálószobájá­nak teraszáról, a korlátra könyökölve, balzsamos reggeleken gyakran bámulták a Duna szelíden fodrozódó vizét. Gyümölcsös húzódott hosszan a ház végében. Attila nagyapja ültette a fákat, s telepítette közéjük a méhkaptárakat. Ez a hely volt élete utolsó, magányos me­nedéke, miután elerőtlenedvén búcsút mondott a kazán­kovács­szakmának.

Halottak napján koszorút vittek nagyapó sírjára az sz.-i teme­tőbe. Először látott Rose könnyeket Attila szemében. Otthon, a széles tölgyfaasztal körüli lócán ülve, a fiú kéretlenül is beszélni kezdett nagyapjáról, aki tizen­kilencben önként jelentkezett a Vörös Hadse­regbe, s az egyik csepeli munkás­zászlóaljjal a frontra indult, hogy örökre véget vessenek a kizsákmányolásnak. Elárulták, leverték, meg­tizedelték őket, a bukás után még nagyobb lett a nyomor, brutálisabb az elnyomás. Attila meghatódva beszélt nagyapja szép álmairól, romlatlanságáról, jelleméről. Nála talált menedéket, amikor züllött apjá­val összeveszett.

Nagyapó haldoklásakor Attila az ágya mellett ült. Tenyere össze­fonódott kérges tenyerével. Utolsó óráiban, kissé akadozva, arról be­szélt, ami legjobban fájt neki: „Apád olyan, mint a belül férges, piros alma. Nem ilyennek neveltem! Micsoda szégyen ez nekem! Hol ron­tották el? Kik rontották el? Az apádhoz hasonló, lelketlen karrieris­táknak már nem elég a magas beosztás, nagy vagyonról álmodoznak, tönkreteszik, lejáratják, eladják a szocializmust… Hol vétettük el az irányt? Mi lesz itt?… Te érted ezt, Attila?… Te sem érted?… Hiába bújod a könyveket?…”

A kérdések megválaszolatlanul lebegtek a levegőben, s a kérges kéz kicsúszott Attila kezéből.

Okos, művelt anyjának is feltette Attila nagyapja kérdéseit, de nem kapott megnyugtató választ. Szülei válása után anyja másfél szo­bás lakásba költözött. Magával vitte könyveit, alig lehetett mozdulni tőlük. Szerkesztő volt a párt könyvkiadójában. Szakmáját kitűnően végezte, becsületes volt és jószándékú. Rosét már az első napon meg­szerette, barátnők lettek.

Félévnyi próbaházasság után Rose és Attila összeházasodtak. Rose barát­nőjét, a finn Marjattát, s Attila barátját, a kubai Fernandót kér­ték fel esküvői tanúnak.

Kis idő múlva Rose várandós lett. Ingerültebbé, nyugtalanabbá, sebez­he­tőbbé vált. Attila türelmes volt, segítőkész, megértő. Egyre ritkábban mentek társaságba, egymásnak éltek, elmélyültek a tanulás­ban, tervezgették a jövőt. Idővel kiderült, hogy fiú lesz az újszülött, s már születése előtt elnevezték Boldizsárnak. Göndör fekete haja, kék szeme és olajbarna bőre elkápráztatja majd a lányokat, mondta leendő fiáról álmodozva Attila.

Kilencven februárjának első napjaiban Rose repesett a boldogság­tól. A televízió hírül adta, huszonhét évi börtön után, a Victor Verster börtön­gazdaság kapuján szabadon kilépett Mandela, akit az ANC fegyveres szár­nyának parancsnokaként, hatvankettőben élet­fogytiglani börtönre ítéltek. Híveinek ezrei s a világsajtó több mint száz tudósítója várt rá a börtön előtt. Mandela ökölbe szorított kéz­zel üdvözölte az egybegyűlteket, s öklök erdeje emelkedett magasba köszöntésekor.

Néhány nap múlva arról is hírt kaptak, hogy a sowetói labdarúgó­stadiont több mint százezer ember töltötte meg, s több tízezren a ke­rítésen kívül rekedtek. Mandela az egyenlő esélyek demokratikus, szabad társadal­mának szükségszerűségéről beszélt, amelyben megte­remtődhet a feketék és fehérek közötti harmónia. Még a jobboldali, konzervatív, polgári sajtó is Mandela győzelmét jósolta a leendő választásokon Afrika iparilag legfejlettebb országában.

Magyarországon a rendszerváltás mindenkit kizökkentett megszo­kott életéből. Ez a színes bőrű diákokra is vonatkozott. Az új hata­lom, mely afféle kellemetlen örökségnek tartotta jelenlétüket a felsőoktatásban, mielőbb szeretett volna szabadulni tőlük.

Rasszista kiadványok jelentek meg egyre-másra a könyvpiacon. Horog­keresztet, nyilaskeresztet, fajgyűlölő jelszavakat mázoltak a há­zak falaira, falkába verődött szkinhedek zaklatták a cigányokat, az afrikaiakat.

Megnehezült az élet is. Rose anyósát elbocsátották a könyvkiadó­tól, munkanélküli lett. Felszöktek az árak, Attila kénytelen volt éjsza­kai munkát vállalni a mentőknél.

Május derekán hideg, szeles, nyirkos idő volt, vastag ólomszínű felhők takarták az eget. Nehezen akart kitavaszodni. Rose fölfigyelt egy különös, kövér, lomha, szemöldök nélküli, bőrdzsekis, magas­szárú bakancsot viselő suhancra, aki többször nyomába szegődött, bámulta, majd eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Semmi jelentő­séget nem tulajdonított neki. Előfordult már, hogy férfiak követték, ismerkedni akartak, értett hozzá, hogyan rázza le őket.

Május tizenhetedikét Rose följegyezte a noteszébe, mert erre a napra iratkozott fel fodrászához. Egyetem után törlesztést adott fel a postán, majd a kora esti órákban beült a fodrászműhely illatos melegébe. A Közvágóhídnál banánt vásárolt egy utcai árustól, s fel­ült a zsúfolt HÉV-re.

Sz.-ben egyedül szállt le. Szemerkélt az eső, gyenge fények pislákol­tak. A fagyalbokrok mögül sötét, otromba alakok tűntek elő a fél­homályban.

Egyikük szorosan eléje állt, és szemen köpte. – Takarodj haza, nigger ringyó!

Ki akart törni a gyűrűből, de elgáncsolták, és felbukott. Orrában érezte a pocsolya olajos bűzét. Rugdosták, rátiportak, ide-oda vonszolták az ázott betonon. Mindkét kezével a hasát próbálta védel­mezni, sírt, jajveszékelt. Hangját elnyomta az ocsmány szitkozódás.

Ahogy eszméletét vesztve végül elnémult, s kezei ernyedten a földre csúsztak, az egyik támadó föléje hajolt, és egy jelvényt szúrt az arcá­ba…

Mikor a kórházban magához tért, Attila ült az ágya mellett.

Rose feldagadt ajkai közül alig hallhatóan szűrődtek ki a szavak: – Men­jünk el innen… haza… az én hazámba… Ott neveljük majd fel Boldizsárt… – azután megint elájult.

Ő még nem tudta, amit Attila már tudott.

Boldizsár, akinek világra jöttét mindketten oly nagy izgalommal várták, sohasem fog megszületni. A lincselés áldozata lett.

1999

Vajúdások és vetélések

Menye nagymosásba kezdett, fia a határban dolgozott. Az öreg Ényi Balázs fogta a szatyrot, s elballagott a boltba. Legöregebb embere volt a falunak, egy­idős a századdal. Nagyokat köszöntek neki a szembe­jövők, megszólították, becézgették, egészsége felől érdeklődtek.

Kenyeret, tejet, kristálycukrot, réteslisztet vásárolt. Kopott, patkó­alakú bukszájába gyömöszölte a visszajáró pénzt, s göcsörtös, meggy­fából hajlított kampósbotja segítségével hazafelé vette az irányt.

Csődörös Sólya Péterék háza előtt szédülést érzett, mintha részeg lenne, pedig cseppnyi alkoholt sem ivott. Leült a ház előtti kispadra. Homlokán megvastagodtak az erek, fájás hasogatta a fejét, szemei elpárásodtak. Néhány percnyi pihenő után, minden erejét össze­szedve, bizonytalan léptekkel tovább indult. Erőlködve vánszorgott az utcán, végül elérte kiskapujukat, lenyomta a kilincset, beesett az ajtón, kiáltani akart, s csak artikulátlan hörgés jött ki a torkán, eről­ködött, keze, lába nem engedelmeskedett. Ráesett a szatyorra, kire­pedt a cukor és a liszt zacskója, s tartalmuk összekeveredve ömlött a tornác előtti kövezetre. Tutulni kezdett a láncra kötött kuvasz.

A menye, Kata, frissen mosott ruhával teli, nagy sárga lavórt ci­pelve, megjelent a nyári konyha ajtajában, s terhét ledobva, jajveszékelve, hozzá rohant. Váratlanul felbukkant a postás Tercsi is, falhoz támasztotta biciklijét, és szaladt segíteni Katának.

Bevitték a tisztaszoba díványára. Lehúzták a cipőjét, nadrágját, kabátját. Hosszú flanellgatyájából csurgott a vizelete.

Megbontották a gatya madzagát, s lehúzták róla. A bögyös, egész­séges asszonyok zavarba hozták, mert nem érezte régi férfiasságát, mint amikor utoljára asszonyszem előtt pőrére vetkőzött.

Amíg a menye tiszta ruhába öltöztette, Tercsi elszáguldott kerék­párján a postára, hogy mentőkért telefonáljon.

A kórházban megint vetkőztették, fürdették, öltöztették, zsibbad­tan pihegett, elerőtlenedett, a sürgő-forgó fehérruhás ápolók isme­retlenek és közöm­bösek voltak. Fiatal, szőke, madárarcú orvosnő vizsgálgatta, injekciózta, fölé hajolt, s kedves mosolyával búcsúztatta, mielőtt az álom sötét kútjába zuhant.

Legkisebb gyermeke, Pista állt az ágya végénél, amikor fölébredt. Bal kezével megemelte bénult jobb karját, visszaejtette a paplanra, s le­gyintett, jelezve, hogy most már minden mindegy. Beletörődött sor­sába. Az öregek elmennek. Ez a természet rendje. Szüleire gondolt, akik ijedtség nélküli termé­sze­tességgel haltak meg. Halálos ágyuknál búcsúzásként elmondták gyerme­keiknek, amit legfontosabbnak tar­tottak. Sajnálta némaságra kárhozta­tott­ságát. Lett volna mondani­valója. Nem erőlködött, nem akart makogni a fia előtt. Nézték egy­mást. Egyetlen hang sem hagyta el torkát. Pista alig beszélt, a legmé­lyebb bánatra nincsenek szavak.

Pistát szerette legjobban. Szelíd, békés természetű ember. Menyé­nek is jó szíve van. Ők öröklik a szülői házat, gondoskodásuk min­dig példás volt, szeretett velük élni.

Jött a vizit. Pista sietve búcsúzott. Szemüveges, köpcös főorvos állt meg ágya előtt, a szőke orvosnő valamit mondott neki. Bólintott, s mentek tovább.

Becsukta szemét. Márira gondolt, a feleségére. Este csendben el­aludt, s reggel hiába keltegette, halott volt. Szenvedés, fájdalom és kínlódás nélkül vált meg az élettől. Lassan tíz éve már. Hatvan nehéz éven át jóban-rosszban kitartottak egymás mellett.

Ázott földek illatát árasztó, meleg tavaszi este hozta össze Márival tizenkilencben, május elsején, a majálison, amikor a büszke Somssich gróf palotájának erkélyét vörös drapéria díszítette, s egyetlen szó tün­dökölt rajta: VILÁGSZABADSÁG!

Mindenki örült, nagyot fordult a történelem kereke. Véget értek az úri dőzsölések, a cselédsors megaláztatásaival együtt.

A cselédházban két családnak jutott egy tapasztott tűzhelyes, kicsi konyha. Tizennyolc őszén megjött Kovács Jani, a szomszéd fia Orosz­országból, s arról beszélt, hogy a vörösök szétosztották a muzsikok­nak az uradalmakat, s világszerte győz majd a forradalom.

Tizenkilenc kora tavaszán a gróf elmenekült. Várták a földosz­tást, de nem történt meg. Helyükön maradtak az intézők, főintézők, jószágigazgatók. Meghunyászkodtak, udvariasak lettek, megszűntek a pofozkodások, ordítozások. Egyébként mindenki ugyanúgy vé­gezte munkáját, mint ahogy régen. A cselédség bizalmikat választott. Ezek ellenőrizték a bérek kifizetését, a vételeket, eladásokat, jelen vol­tak a jószágok mázsálásánál, legfőbb feladatuk az intézői visszaélé­sek megakadályozása volt. Alig törődtek a cselédekből lett gazdasági alkalmazottak érdekvédelmével, szervezésével, felvilágosításával.

Tikkasztó augusztusi napon hír érkezett a kommün bukásáról. Majd darutollas tiszti különítmény poroszkált be kényes lovakon az István-majorba, a főintéző kalauzolta őket. Jégverembe zárták a bizal­miakat, egyenként kihallgatták, kegyetlenül megverték őket. Harma­dik napon Sitkéi János patkoló­kovácsot, a puszta főbizalmiját is el­fogták, elrettentésként a gémeskút ágasfájára akasztották, a legelőre összeterelt cselédség némán, tehetetlenül nézte a gyilkosságot. Mari három hónapja állapotos volt, s öklendezni kezdett. Kivezette a tö­megből, de az egyik darutollas visszaterelte őket… Több mint hét évtized után, bárhogy is erőlködött Enyi Balázs, nem tudta felidézni magában mindazt, amit a különítmény parancsnoka mondott, csak arra emlékezett, amit többször, nyomatékkal ismételt: „Helyreállt az ország ezeréves rendje, örökre és visszavonhatatlanul. Aki ura ellen lázad, elégedet­lenséget szít, az a patkolókovács sorsára jut.”

Legidősebb fiuk, Lajos, dédapja, nagyapja, apja nyomdokába lé­pett, bérese lett az uradalomnak. Negyvenkettőben, fogatolt tüzér­ként, elvitték a Don-kanyarba. Megfagyott. Zsebóráját, amit a meny­asszonyától kapott, haza­küldték. Hátsó fedőlapjába két elszakíthatatlanul egymásba fonódó szívet véstek.

A kezdeti győzelmektől megrészegült pökhendi nagykutyák a ve­reségektől megijedtek, s az egykori antant felé tapogatóztak. Egyre közeledett a front. Nyugat felé menekültek az urak.

A Vörös Hadsereg nyomában megjelent a legelőre leereszkedő csillagos, kétfedelű repülővel a Győrffy-kollégista, egy vékonycsontú, szemüveges ifjú. Nagy csomagokat cipelt, s amikor megszólalt, min­denkinek szimpatikus lett, mert úgy ejtette a szót, mint a pusztaiak.

Enyi Balázs is ott állt, hites feleségével, három gyermekével, meg a többi pusztabélivel a legelőn, a gémeskútnál, ahol a patkolóková­csot negyedszázada a darutollasok felakasztották, s hallgatta az ízes, zamatos beszédű vidám diákot, aki a demokratikus magyar kormány földosztásról szóló rendeletét ismertette. Beszélt a történelmi igazságtételről: azé lesz a föld, aki megműveli.

„Mi lesz, ha visszagyünnek az urak? Mink átéltünk már egy bukást. Drága árat fizettünk érte!” – kiáltotta közbe Csóka Péter. Akkor a diák azt válaszolta: „Maguknak már soha nem parancsolhat az uraság, ez a föld már örökre a maguké lesz. Óriási, győztes baráti erő segíti a szegények ügyét. Nem kell félni… Az Alföldön több a földigénylő, mint a föld, ha nem fogadják el, szétosztjuk a föld nél­kül maradt alföldieknek!”

Morgolódás támadt a gyülekezetben. „Hogyan képzeli ez a diák? Nem adhatjuk a minket illető földet másnak!” – harsogta a puszta legöblösebb hangú embere, Csóka Péter fejőgulyás, akit nyomban a földigénylő bizottság elnökévé választottak.

A diák szétosztotta csomagjaiból az űrlapokat s a rendelet szö­vegét. Ölezőket kerítettek, karókat hegyeztek, húzóláncot szereztek a puszta emberei. Akadt, aki jól értett az ölezéshez, lánchúzáshoz. Sürögtek, forogtak, vidámak voltak. A diák tanácsai alapján figye­lembe vették, melyik a jobb és a rosszabb föld, s a nagycsaládosok­nak nagyobb darabot repítettek az urasági birtokból. Néhány napon belül, minden parcella végén ott volt a levert karó, rajta a tulajdonos nevével…

A kórteremből ágytállal távozó fiatal ápolónő egyetlen lányára, Eszterre emlékeztette, aki tizenhat esztendősen érte meg a nagy for­dulatot és segített a bizottságnak kiszámítani, mennyi föld jut a csa­ládoknak. Négyosztályos, egytantermes pusztai elemiben tanult, hátrányos körülmények között, de vágott az esze, mint a borotva. A földreszállt diáknak tetszett Eszter, s elintézte, hogy egy évvel ké­sőbb népi kollégista lehetett. Ő szerzett először diplomát a helybéli cselédivadékok közül. Orvosnő lett. Gyermekgyógyász.

Esztert negyvenéves korában elvitte a rák. Mári belebetegedett a csapásba. Visszamaradt két kicsi gyermekét ritkán láthatták, férje újra nősült, s az új feleség lenézte a vidéki rokonokat, s úrhatnámságra ne­velte a gyerekeket.

Az évszázad minden nyűgét, fáradtságát érezte Ényi Balázs minden porcikája. Mindig több jutott neki az ürömből, mint az örömből. Földosztás után a lelkes kommunista diák továbbment, magukra maradtak a pusztában. Bese Péter fia megszökött a frontról, a cseléd­házak mögötti egyik krumplis­verem­ben húzta meg magát. Arról be­szélt, hogy visszanyomták az oroszokat. Tisztjei Hitler csodafegyveré­ről beszéltek alegységében. Mári sopánkodott: nem kellett volna hall­gatni arra a garabonciásra.

A bizonytalanság napjaiban Sitkéi János fia tűnt fel a pusztán. Ha­son­lí­tott a meggyilkolt patkolókovácsra. Pesten élt az anyjával. Vas­öntő lett. Szülő­földjére küldték, járási kommunista titkárnak. Hitler az utolsókat rúgja, mondta, felesleges a nyugtalanság, lássanak neki a tavaszi munkáknak…

Az urasági százférőhelyes lóistálló üresen tátongott. Elhajtották a lovakat az egymással viaskodó hadak. A traktorokhoz nem volt üzemanyag. Hosszas civódás után szétosztották a marhaállományt. Mindenki ökröket akart. Enyi Balázsnak két girhes tehén jutott. Eke elé fogta őket. Elapasz­tottak. Csak nyűglődött velük. Szerencséjére, volt két anyakocája. Bőségesen ellettek. Süldőket nevelt, s eladta őket az egyik tehénnel együtt. Negyven­hatban vett egy pókhasú kancát. Jó fajta volt. Gyönyörű csikókat ellett. Nevel­gette őket. Negyvennyolcban már pompás vasderes lovakkal kocogott végig a járás köz­pontjában az újgazdák május elsejei felvonulásán… Látástól vakulásig hajtotta magát. Mári sem tétlenkedett, a gyerekek is tettek-vettek körülöttük. Fogához verte a garast. Darálóra, szecskázóra, boronára, tárcsára, hengerre, vető­gépre gyűjtött. Mindent beszerzett, ami kellett a gazdálkodáshoz.

Gyarapodott a család. Már közelítették a falusi kisparasztok alsó rétegét. A tőzsgyökeres falusi parasztgazdák mégis lenézték, gyütt-menteknek tekin­tették őket. A cselédbélyeg láthatatlanul is a homlo­kukon volt.

Megdöbbentette a beszolgáltatás a pusztaiakat. Átkozták a kitalá­lóját. Elbizonytalanodtak. Megkezdődött a szövetkezetesítés. Enyi Balázs meg­maka­csolta magát. Vitatkozott a téli estéken bekopogtató agitátorokkal. Miért adták a földet, ha most meg el akarják venni? Azok nyugtatgatták, hogy a belépés önkéntes, senki nem vesz el sem­mit…

Éjszakákat hánykolódott a dunyha alatt, Mári sopánkodott, sok­szor hajnalig dödörésztek, meghánytak-vetettek mindent. Tudták ők, hogy a nadrág­szíj­parcellá­kon keserves nyűglődés az élet, s ha tovább osztódnak, az utódoknak végül semmi sem marad belőlük… Az ingyenes egészségügyi ellátás és a nyugdíj­lehetőség régen még vágy­álomként sem élt bennük, s most valósággá válhat. Azt is tudták, a gépek sokat segíthetnek az embernek… De rettegtek az újabb cse­lédsorba süllyedéstől. „Magam ura akarok lenni – mondta Márinak –, nekem soha többet ne parancsolgasson senki.”

Utolsóként írta alá a belépési nyilatkozatot a pusztaiak közül. Az első négy évben három szövetkezeti elnököt váltott le a termelő­szövetkezet köz­gyűlése, cserélgették a brigádvezetőket is, a vezetés függött a tagságtól, s ez megnyugtatta Enyi Balázst. A cselédsors nem tért vissza. Családias légkörben dolgozott, barátok között…

Évtizedek váltották egymást. A közös erőfeszítések szerelőműhelyt, sok­rétű gépparkot, szőlő- és gyümölcsültetvényeket, csirkekeltetőt, bőven tejelő szarvasmarha-állományt, új sertésistállókat, halastavat eredményeztek. Falu épült a puszta helyén, fürdőszobás, szép családi házakkal. Képzett, új generáció cseperedett fel. Senki nem robotolt már pirkadattól napnyugtáig. A színes televízió és a személygépkocsi természetessé vált a nyolcvanas évek kezdetén. Megszokták a nyu­godt, biztonságos életet, a testvériség melegét, s akkor fent, a vezetés csúcsain, eluralkodott a mohóság és a kapzsiság, s rend­szer­váltás lett belőle.

Pista fia, a termelőszövetkezet szőlőjének brigádvezetője, a rend­szer­váltás óta nyugtalanságban él. Ártó rendeletekkel lehetetlen hely­zetbe hozzák őket. De még szívósan tartják magukat. Ahol szétbom­lasztották a termelő­szövet­keze­teket, a falusi szegénységre napszámos- vagy cselédsors várt. S a dölyfös újgazdagok hangneme goromba és megalázó. A reménységekkel és kínló­dásokkal teli évtizedekig hú­zódó vajúdásból is vetélés lett. Pedig az ember, a mocskos és véres káini önzés helyett, a testvériség paradicsomába vágyik, s nem akar lemondani legszebb álmairól.

Enyi Balázs egyre erősödő zsibbadást érzett, gondolatai össze­zavarodtak, megszakadt emlékeinek fonala. Úgy tűnt neki, mintha az álom kerülgetné, pedig a halál ólálkodott ágya körül.

2000

Nyolc év múltán

Acsádi fújja a tülköt. Közeledtére nyitják az ólajtókat, tárulnak a pa­raszt­porták kapui, gyerekek, öregek terelik a süldőket, kocákat, ártányokat az udva­rokból az utca felé. Egyre szélesebben hömpölyög végig a falun a csorda. Fel­kavarodik, sűrűsödik az utca pora, eltünteti az árokparti fűszálakon csil­logó reggeli harmatot, belepi a kanász arcát, kajla kalapját, elnyűtt ruháját. Tereli a hosszú szőrű, csömbölékes puli, Csahos a lemaradókat, a mellékutcák felé bóklászókat. A több­ség fürgén sodródik a csordával az Alvég irányába. A Cigány köz szájánál szűkül az Öreg utca, összesimulnak, egymáshoz verődnek a sertések, az erősebbek néha belemarnak a gyengébbekbe, ilyenkor Acsádi odacsördít ostorával, s a csorda megkezesedve caplat tovább.

A kertek aljától széles dűlőút vezet a községi legelőre. Látszik a füvön a szakaszos legeltetés nyoma. Sárgállnak a lelegelt terület fü­vének torzsái az egyre magasabbra emelkedő nap fényében. Acsádi az érintetlen, dús fűre tereli a csordát. Süldők kergetik egymást, hem­peregnek a fűben. Megszabadultak a trágyától bűzlő szűk ólaktól, visszatértek a természethez, s ettől vidámak lettek. Örömük átszáll a kanászra és kutyájára. Alig látható pára lebeg a rét felett, a friss reggeli levegőben bódító illatot lehelnek a mezei virágok. Először az anyakocák kezdik falni a füvet, aztán az egész konda nekilát a legelésnek. Acsádi fűzfabokor hűvöséből figyeli a csordát. Felelősséggel tartozik külön-külön minden gazdának, aki rábízta állatát, nem hiá­nyozhat egy sem, amikor majd este hazaindulnak. Mert megint fel­tárulnak a porták kapui. Mindig várják a legelőről visszatérőket.

Delelőn áll a júliusi nap, amikor Csahos segítségével összetereli a csordát, s megindulnak a gémeskút felé.

Víztükör fölé lendíti a mohos szélű favödröt, belenyomja a vízbe. Alig pár méter a réti kút mélysége. Kávára teszi a vödröt. Belekóstol, mocsáríze van a víznek. Leveszi a kalapját, megvizezi a nyakát, haját, a többit beleönti a hosszú itatóvályúba. Nekiesnek a sertések a víz­nek, marják, lökdösik egymást. Gyorsan megmeríti megint a vödröt, csobog a víz a vályú lefolyójába. Harmincöt fokos hőség perzsel. Húzza-vonja a gémeskút ostorát, emelgeti a mohától zöldellő nagy favödröt. Nem kíméli magát. Utoljára az ellökdösött gyengék is meg­szívják magukat vízzel, s akkor Acsádi is megnyugszik.

Delel a csorda. Jóllakottan nyújtóznak az állatok. Kenyérrel, vörös­hagy­mával, szalonnával csillapítja éhségét a kanász. Este majd meleg étel várja. Be­fekszik a fűzfabokor alá. Szemére húzza a kalapot. Szendergéséből kutya­ugatás ébreszti.

Barbara áll fölötte. Fekete farmernadrág feszül formás csípőjén, halvány­zöld pólója alatt ágaskodó mellek, ajkának barna rúzsáról mellbimbóinak színe jut Acsádi eszébe. Fülledt nyári éjszakákon, a présház szuhos paraszt­ágyán, sokat hancúroztak, amikor a meny­asszonya volt. Nyolc éve nem érin­tette testét, csak messziről látta a férjével. Sokáig néma szenvedéssel, remény­telenül vágyakozott utána.

– Aludtál-e?

Acsádi feltápászkodik. Megpillantja a háttérben a Suzuki terep­járót.

– Csak elszundítottam – válaszolja szemét dörzsölve.

– Hiányzol nekem. – Barbara hangja a régi, szenvedélyes suttogá­sokra emlékezteti.

… Már kitűzték esküvőjük napját. A környék legjobb kombájnosa frigyre lépett volna a csirkekeltető technikuslányával. Nyolcvanki­lencben Acsádi a csúcson volt, hatvan mázsa búzát takarított be hek­táronként a Claes-Dominátorral a szövetkezet földjéről. Tágas, szép házra gyűjtöttek arájával…

Váratlanul érte a falut a rendszerváltás. Először a Vetley család ocsúdott fel. Vissza­követelték jussukat, a százötven hold szántóföl­det, a húsz hold szőlővel. Rém­hírek terjengtek. Bizonytalanság lett úrrá a tagságon. Szét­cibálták a szövetkezetét. Nagy­gazdák, vergődő kisparasztok és nincstelen nap­számosok lakják megint a községet, ahogy régen. Vetley tudtára adta Acsádinak, hogy éhenkórász föld­nélkülihez nem adja a lányát. Barbara az elmaradt esküvő miatt összeveszett apjával, nagynénjéhez költözött a városba – s aztán három év múlva begördült Mercedesen a faluba, férjével, a konzerv­gyárossal, egy savanyú emberrel…

Beletúr Barbara Acsádi sűrű fekete hajába, ahogy régen szokta. – Hallgatsz! Nincs egy szavad sem?

– Mit mondhatnék? Te úriasszony vagy, én meg kondás. Ami volt, elmúlt. Fordult a kerék. Egyesek jól jártak, a többi nyomorog.

– Nem értelek – mutat a delelő kondira Barbara te traktoron, kombájnon töltötted az életedet. Mért lettél hűtlen a gépekhez?

Egyik ártány egy süldő fülébe tép, az visítani kezd.

– Eredj! – int Acsádi a pulinak, és Csahos nyargal, hogy szét­válassza a marakodókat. Majd Barbarához fordul, tömény keserű­séggel a hangjában. – Szétbomláskor elmenekültem a faluból. Nehe­zen találtam munkát. Végül sofőr lettem. Tíztonnás teherkocsival jártam az országot, de nem tetszett a kóbor élet. Megutáltam a beton egyhangúságát, a hajszoltságot, a kiszolgál­ta­tott­ságot, a lélektelenséget. Visszasírtam a felszántott föld illatát, a gabona­táblák hullám­zását, a rétek tarkaságát. Visszajöttem özvegy édesanyámhoz a szülő­házba, és kamránkban megtaláltam apám tülkét meg a fonott os­torát. Kanász kellett a megváltozott falunak. Gyermek­koromban néhány évig boj­tár­kodtam apám mellett, ellestem miként csinálta. Ő is a falu kanásza volt, nincstelen, lenézett ember. Vállaltam a sor­sát… De azért, tudod, álmaimban néha még alattam dohog a Claes-Dominátor, és boldog vagyok.

– Apámé lett a szerelőműhely – mondja Barbara –, gépparkot létesített, traktorai, kombájnjai vannak. Szüksége lenne rád.

Acsádi hallgat. Mintha valami idegen hang szólna most Barbará­ból, amit talán maga sem vesz észre: a gazdag polgárok magabiztos­sága, fölénye, dölyfe. Amióta nem látta, úgy látszik, az évek beleplán­tálták „a pénzért mindent és mindenkit megkaphatsz” tudatát.

– Ezért jöttél?

– A te érdekedben jöttem! Nem neked való a kanászélet.

– Apáddal nagyon összevesztem, nyolc év óta nem köszönünk egy­másnak.

– Nem baj. Apám ismeri az értékedet, és hajlandó elfelejteni a múltat.

– A múltat? Még hogy ő? Hát én aláztam meg őt?

Dühében kiabálni kezd Barbara: – Hol élsz te? Ébredj már fel! Mire jó a te önérzeted? Ez már nem a prolivilág. Ha nem alkalmaz­kodsz, még kanász sem lehetsz!

– Tudom, nem vagyok hülye. – Acsádi hangja feltűnően nyugodt. – De akkor se leszek a kapzsi apád cselédje.

Barbara a terepjáróhoz rohan. Keze alatt felsír az indító, belelép a gázba, szöcskeként ugrik a kocsi, port kavarva maga után.

Acsádi hosszan nézi az egyre távolodó járművet a tomboló hőség­ben, a fűzfabokor gyér árnyékából.

Úgy érzi, mintha könnyebb lenne a lelke. Barbara asszony vég­képp szertefoszlatta benne a vágyódást a régi, kedves és szerelmes lány után, aki a csirke­keltető technikusa volt, egy másik világban.

1999

Ingyencseléd

Fél ötkor az óra csörgése ébresztette. Emma asszony kikászálódott az izzadság­szagú ágyból. Csendes eső dobolt az ablakán. Kinézett a parkra. Öt emelet magasságából, az ostorlámpák fényénél, élettelen­nek tűntek a késő ősz kopasz fái. Megnyitotta az ablakot, hogy az éj­szaka áporodottsága kihúzódjék a hosszú­kás, cellaszerű szobából.

A fürdőszobába csoszogott, megmosakodott, fésülködéskor bele­nézett a tükörbe. Könnyzacskótágulásos, szomorú szem nézett vissza rá. Lefittyedt szája miatt, ha tehette, kerülte a tükröt.

Benyitott a nagyszobába. Rázogatta a fia vállát. Marci nyöször­gőit, majd hirtelen felült, s a fejét vakarta keserű ábrázattal. Menye félig kitakarózva aludt a széles hitvesi ágyon, telt keble kirajzolódott sárga hálóingéből.

Emma kávét főzött, szalonnát sütött, kenyeret szelt. Terített asztal­lal várta fiát, aki simára borotvában érkezett a fürdőszobából. Kap­kodva evett, felhörpintette a forró kávét, sietve távozott. Alig vál­tottak szót. Marci régebben kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb, nyugodtabb volt. Most ideges, kapkodó, bizonytalan, gyakran pa­naszkodik. Mióta amerikai a Tulaj, szigorúan figyelik, mérik mun­káját, minden percét kihasználják, felesleges mozdulatait kiiktatták. Nem is olyan régen, ötszáz léghengert szereltek műszakonként. Újab­ban nyolcszázra emelkedett a teljesítmény. Csökkentették a létszá­mot. Munkabérük vásárlóértéke egyre kevesebb. Húsz-harmincféle alkatrészből áll a léghenger, akad olyan is, amelyet százból szerelnek össze. Feszülten figyelnek. Az agy jobban elfárad, mint a kéz. Marci kifacsart, elnyűtt, de nem adja fel. Aki lemarad, azt kipenderítik az utcára.

Sári menye, miután fölkeltette, rögtön a mosdóba rohant. Néhány perccel később bezörgetett a fiúk szobájába. Először a gimnazista Robi mászott le az emeletes ágyról, később némi kis unszolásra, öccse, Imi is elődugta fejét a paplan alól. Teklának külön szobája volt. Kilencre kellett mennie a főiskolára. Tovább alhatott.

Emma asszony gyorsan tejeszacskókat bontott, kakaót készített, kenyeret szelt, megkente margarinnal, mindegyikre vékony szelet sza­lámit és paprikát helyezett, majd tányérokra rakta őket.

Reggelinél a fiúk egy eltűnt újság miatt veszekedtek. Robi öccsére gyana­ko­dott, s veréssel fenyegette. Végül Emma kénytelen volt elárul­ni, hogy teg­nap ágyazás közben megtalálta a pornóújságot, s a sze­métbe dobta. Menye hisz­tériás dühkitörésében pofon csapta Robit, hogy zsebpénzén ilyen ocsmány­ságot vásárol. A gimnazista lángoló arccal elviharzott, egyik szelet szendvicsét tányérján hagyta. Az el­árvult szendvicset a dundi Imi fölfalta, s elégedetten indult az általá­nosba.

Magára maradva, Emma kenyeret metélt a maradék kakaóba, megvárta, míg beleázott, s kikanalazta a bögréből. Amióta fogpótlása mozogni kezdett szájában, ha csak tehette, pépeset evett. Nyolc után felébresztette Teklát, s el­ké­szí­tette teáját. A nagylány sokáig időzött a fürdőszobában, s fölfrissülve fel­buk­kant a konyhában. Mivel fo­gyókúrázott, cukor nélkül itta teáját, vékony szelet lekváros kenyeret evett, s mielőtt elment, lelkére kötötte Emmának, vegyen számára a szájfrissítőből, amit használni szokott.

Felmosta a konyhát meg az előteret. Ágyazás után a kiürült üvege­ket szatyorba rakta, vásárolni indult. Az élelmiszerüzlet előtt Bélá­val találkozott, aki férje barátja volt, együtt tanítottak a gimnázium­ban. Párja halála után az agglegény Béla ostrom alá vette, végül az ágyban kötöttek ki. Szerette ezt a mókás, művelt, irodalombolond, bohém embert, száraz és kimért fizika-kémia szakos férje ellentétét. Megegyeztek, hogy élettársak lesznek, Béla hozzá költözik, eladja lakását, s a pénzen elmaradt utazásaikat pótolják. Athént, Rómát, Jeruzsálemet, az egyiptomi piramisokat szerették volna látni. Marci fia a kilencvenes évek elején válságos helyzetbe került, s csak ő tudott segíteni rajta, lemondott álmairól, Béláról, mindenről…

Sorban állt Béla a szupermarket automatájánál, majd a gőzölgő, fehér műanyag poharakkal Emmához cammogott. Szürcsölni kezd­ték a forró, illatos kávét.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Emma, s észrevette, megnagyobbo­dott Béla orrtövén a bibircsók.

– Egy könyvért kajtatom az antikváriumokat. Az itteniben sem találtam rá. Hát te? Hogyan élsz? Mit csinálsz?

Emma rosszul sikerült mosolyt erőltetett arcára, amikor hadarni kezdett.

– Befejeztem a reggeli műszakot. Útnak indítottam a családot. Most bevásárlók, hazacipelem a szatyrokat. Főzni kezdek. Négyszer tálalok. Először a két farkaséhes unokám lohol haza az iskolából, utána a műszak végeztével a fiam érkezik, a nagylány hazaruccanása kiszámíthatatlan, a menyem estebédet eszik, amikor öt óra felé meg­szabadul a polgármesteri hivatal számítógépétől. Ahogy befejezem a mosogatást, készíthetem elő a vacsorát… Kényszerpályán kerin­günk. Fiam üzemi konyháját megszüntették, a diákétkeztetés méreg­drága, menyem munkahelyén is maszek nyerészkedik az étkeztetés­ből. Szerencse, hogy tudok főzni, kezdő tanítónő koromban hozzá­értő falusi asszonyok voltak a mestereim. Sok pénzt takarítok meg mun­kám­mal… Este bezsúfolódunk a nagyszobába hatan, a tévé elé. Erőszak, robban­tások, gyilkosságok, perverziók, limonádék, politikai halandzsák, reklámok hülyí­tenek bennünket, csak ritkán bukkan fel elfogadható film, tűrhető műsor… Hétvégén fokozódik az iram, de akkor már a menyem is be­kap­cso­lódik a mosásba, vasalásba, takarí­tásba. Pechemre, akkor sincs nyugtom, amikor ágyba zuhanok. Vé­kony panel választ el a szomszédban élő párocska konyhájától. Későn érkeznek haza, hangoskodnak, zörögnek az edényekkel, bömböltetik a rádiót, ha dühömben megdöngetem néha a falat, röhögnek rajtam.

Emmának kiszáradt a torka, inni szeretett volna néhány korty ásványvizet a kávé után, mint egykor a presszókban szokta, ám a szu­permarket előterének tülekedésében erre nem volt lehetőség.

– Emlékszel még az álmainkra?

– Sohasem felejtem el őket – felelte elpárásodott szemekkel az asszony.

Béla megfogta a kezét, melegség áramlott belőle.

– Elhagytál és ingyencseléd lettél! – dünnyögte a férfi megkese­redve.

Az asszony elkomorodott.

– Tudtam, mit vállalok, és meg kellett tennem. Eladtam a hajléko­mat, hogy Marci fiam megvehesse az egy-plusz-háromfélszobás la­kást. A nagy­lánynak külön szoba kellett. Több vagyok ingyencseléd­nél, szeretetet is adok, a nyugdíjamat meg beleolvasztottam a család keresetébe.

– És Nikolett lányod családja mit kap tőled?

A kellemetlen kérdést néhány percnyi csend követte.

A pultra könyökölve, Emma két tenyerébe fogta arcát, s a sarokból a szupermarket üvegfalán át, a szemerkélő esőben siető embereket nézte.

– Nikolett? – amikor a szót kiejtette, megremegett a hangja. – Nikolett beszélt rá, hogy segítsek Marcin. A kilencvenes évek ele­jén Nikolett meg a férje szép végkielégítést kapott. Csemegeüzletet nyitottak. Fellendült a bolt. Előbb kispolgárok, majd középpolgárok és végül nagypolgárok leszünk, mon­do­gatta a férje, s nagyokat neve­tett. De hamarosan túlságosan sok lett a csemege­üzlet, a vevők szét­szóródtak, megépült környékükön is a szuper­market, és a nagyhal lenyelte a kishalakat. Nikolették tönkrementek, bezárták a boltot, munka után futkosnak. Két gyermekről kell gondoskodniuk. Segít­ségre lenne szükségük, de hát miből segíthetnék?… Éjszaka rosszul alszom, tépelődöm. Miért nehezednek ránk szörnyű átokként ezek a kilencvenes évek? Ráadásul az a sok hazug, üres szó a családvéde­lemről! Azelőtt volt a szavaknak értelmük, mert mindenki dolgozha­tott, olcsó volt a gyerekruha, a tankönyv, az étkeztetés, fillérekbe ke­rült nyáron a családi üdülés, kedvezményes gyerektáborok várták a kölyköket…

Egyre hangosabb lett Emma, utolsó mondatainál hevületében már szinte kiabált. Elnyűtt arca megszépült igaz indulatától, a szeme csil­logott, s anélkül, hogy tudott volna róla, kihúzta magát. Az emberek megálltak mellette néhány pillanatra, nevettek, bólogattak, biztatták, hogy mondja csak tovább, de erre zavarba jött, és elakadt a szava.

Béla kedvet kapott rá, átölelte és megcsókolta. Hirtelen mind­ketten úgy érezték, reményt keltő új kapcsolat támad közöttük a hosszan tartó szakítás után.

– Tudod mit? Ma te leszel az első kosztosom! – bökött a férfira Emma, s kezét megfogva, a bevásárlókocsiért indult.

1999

Haragosok

A trafikelosztó előtt ülünk a kispadon Dávid Miksával, az eperfa árnyékában, a Szentháromság téren. Bőre szeplős, fogai töredezettek. Vörös haja őszbe csavarodott. Mióta nem láttam, meglegyintette a halál. Keseregve beszél trombózisáról. Le akarták százalékolni. Nem hagyta magát. Könnyebb munkát ajánlottak, mely kevesebb feszültséggel jár. Azt elfogadta. A járás trafikosai gyakran megfordul­nak raktárában. Emelgetik a nagy dobozokat, vicceket mesélnek, pletykálkodnak. A nyüzsgés feledteti a kórházat, a betegséget, a le­csúszást.

Ezen a poros, fülledt, augusztusi délutánon olyan a kisváros, mintha kihalt lenne. Szamárfogatos, lapos szódáskocsi fordul be a térre. Az egyenetlen kockaköveken zörögnek a színes, régimódi szó­dásüvegek. A bakon fekete kalapos, szakállas, sovány férfi ül, amikor megpillant bennünket, nógatni kezdi szamarait, s elfordítja fejét.

– Mi ütött ebbe?

Dávid Miksa arca elkomorodik, legyint. – Haragszik. Régi, kínos történet…

– Kinek kínos?

– Neki is, nekem is.

– Városszerte tudnak róla?

– Igen.

– Nekem is elmondhatnád.

– Messziről jött tollforgatónak nehéz erről beszélni – mondja, s hátba vág. – De egye fene, egyetlen feltétellel elmondom… Ha meg­fogadod, hogy csak negyven év múlva, az ezredfordulón írod meg. Még fiatal vagy, meg­érheted. Minket addigra elvisz az ördög. Legfel­jebb csak vergődéseink emléke marad az utókorra.

A tenyerébe csapok. – Áll az alku.

– Hol is kezdjem? – A szelíd, sápadt ember fakókék szeme a tér feletti hosszú­gerincű szőlőhegy présházait pásztázza, krákog, nagyot nyel, hangja rekedtebb. – Jól menő olajütő üzem volt itt, a harmin­cas évek végén. Rengeteg napra­forgót termeltek a környék parasztjai, volt mit feldolgozni. Nuspl Jakab volt az üzem tulajdonosa. Az az ember, akit az imént láttál a szamaras kocsival. Akkoriban városkánk volt a Volksbund egyik központja. A volks­bundos sváb melósok bér­emelést követeltek a zsidó tulajdonostól. Félt tőlük. Meg­adta nekik. A magyarok is követelőzni kezdtek, Nuspl nekik is megemelte a bé­rüket. Négyen voltunk zsidó munkások. Nekünk egy fillér emelést sem adott. Beszélni akartunk vele – nem fogadott bennünket. Egy­szer, a zsinagóga udvarán, körülfogtuk. A másik három nevében is én beszéltem. Lehordott bennünket. „Beláthatjátok, szorongatott hely­zetben vagyok! Legalább ti ne zsaroljatok!” Közben a kóser élet egyre drágább lett, márpedig Nuspl Jakab megkövetelte, hogy zsidó mun­kásai kóserül éljenek… Bekövetkeztek a depor­tálások. Egyik volks­bundos főcsahosé lett az olajütő.

– Naiv, tudatlan, együgyű emberként hurcoltak a haláltáborba. Olyanok közé kerültem, akik rádöbbentettek a szörnyűségek okára, s megtanultam, hol a helyem. Kommunistaként tértem haza… A fe­leségem gyermekeimmel együtt odaveszett…

Dávid Miksa kopott levéltárcát vesz elő belső zsebéből, szétnyitja, töredezett szélű, elsárgult fénykép kerül elő belőle. Remeg a kezében. A csinos, kerek­arcú fiatalasszony, a kisfiú és a kislány, Miksával együtt vidámak. Megmerevedett derűs pillanat, a közelgő tragédia árnyékában.

Sóhajt, elteszi a képet, és folytatja.

– Nuspl Jakab is hazatért. Munkaszolgálatos volt. Visszakapta az olaj­ütőt. A sokrétű jobboldal támaszához, a kisgazdapárthoz csat­lakozott… Engem az üzemi bizottság elnökévé választottak. Most már mindenkinek egyen­lő munkáért egyenlő bér járt. Ebből nem engedtem. így volt igazságos. Ha Nuspl kivételt akart tenni talpnyalóival, megakadályoztam… Két évnyi szigorú gyász után összemele­gedtem a sakter lányával, Sárával. Pártában maradt, érett, kellemes nő volt. Kereskedelmit végzett. Nuspl mellett dolgo­zott az irodában. Amikor apja értesült házassági szándékunkról, éktelen harag­ra ger­jedt. „Hitehagyotthoz nem adom a lányomat!” – mondta. Nuspl is szapult a lány előtt, a rabbi is óvta tőlem. Hiába hívtam ezek után már rande­vúra, nem jött el. A hitközségbeli lányok meg alig álltak ve­lem szóba. Nehezen bírtam a magányt… Volt nekem egy régi sváb haverom, a Schlitt Tóni. Háború előtt vetődött közénk, az olajütőbe. Agitálták a Volksbundba, de ő inkább a szocdemekhez csatlakozott. Később megtudtam, nem politikai okból. A mi városkánkban orvos volt a Volksbund vezére, Mühl Heinrichnek hívták. Tóni fia belehalt tüdőgyulladásába, mert Mühl doktor rosszul kezelte. Ezért gyűlölte Mühl doktort, s a vele ellentétes oldalra állt. Schlitt Tónit is be­vá­lasz­tották háború után az üzemi bizottságba. A szocdemeket képviselte, de egyre közeledett hozzánk, kommunistákhoz… Egyszer, a bizott­sági ülés után, meg­hívott vacsorára. Kétablakos, vakolatdíszes, faosz­lopos, oldal­tornácos, régi sváb házban laktak. Rézgálictól virító szőlő húzódott az épület mögötti dombra kapaszkodó kertben. Apró ter­metű, puha húsú, szelíd felesége szívé­lyesen fogadott. A vacsorát lányuk, Rézi hozta a konyháról. Kicsit soványka lány volt, alig lát­ható domborulatokkal a mellén, s elpirult, amikor a szemébe néztem. Sűrű birkagulyást ettünk, bőséges, puhára főtt, ízes hússal, krumpli­val, csipetkével, s a helyi szokásoknak megfelelően, hegyes zöldpapri­kát is bele­főztek a pirosló lébe, ami finom zamatot s egy kis csípőssé­get kölcsönzött az ételnek. Majd megpúpozott nagy lapostányéron, túrós, mákos és káposztás rétes következett. Tóni sűrűn fordult a kancsóval a ház alatti mély pincéből. Jó bora volt. Elhurcoltatásom óta először éreztem kellemes, családias hangu­latban magamat. Va­rázslat történt, megszűnt a magányom…

– Rézi később a feleségem lett. Női szabó, a szakmája szerint. Csendes, szerény, szorgalmas asszony. Sokat segített a gyógyulásom­ban, amikor a trombózis levert a lábamról. Fiunk, Laci, általános is­kolás, kitűnő tanuló…

– Visszakanyarodom a lényegre. Mert téged Nuspl Jakab haragja érdekel, igaz?… Negyvennyolcban, a fordulat évében, váratlanul értem jött a párt­bizottság kocsija. Elvittek egy üdülőbe, ahol csupa üzemi bizottsági elnököt hívtak össze. A kijáratokat a párt R-gárdistái őrizték, vörösnyakkendős kék ingben, karszalagosan. Senki se ki, se be. A telefonokat kikapcsolták. Semmi nem szűrődhetett ki. A meg­lepetésnek óriási jelentősége volt – felkészítettek ben­nünket az üze­mek átvételére. Zsebünkben igazgatói kinevezéssel indultunk vissza.

– Azonnal föl kellett keresnem Nuspl Jakabot. Nem találtam ott­hon. A zsinagógában volt. Vártam, hogy kitóduljon a gyülekezet, s elébe álltam. Kíváncsian körbefogtak bennünket. Megmutattam Nusplnak igazgatói kineve­zésemet, s fölszólítottam, adja át páncélszekrénye kulcsát. Közöltem vele, az üzembe ezután csak az engedé­lyemmel léphet be. Hisztizni kezdett, kiabált, vagdalódzott. A gyü­lekezet, amely többségében jómódú polgárokból állt, pártját fogta. Akkor megfenyegettem, hogy ha nem adja át a kulcsot, rendőri erő­vel vetetem el tőle, s büntetést is kap az ellenállásért… Könnyezve adta át a kulcsot. A gyülekezet gyűrűje feloszlott, elfojtott átkozódások, morgolódások, köpködések közepette.

– Hosszú idő múltán, amikor már a mezőgazdaság is szocialis­tává lett, Nuspl Jakab kérvényt nyújtott be a tanácshoz, hogy szikvíz üzemet létesít­hessen. A tanácselnök kikérte véleményemet. Legyin­tettem. „Az a néhány maszek, aki imitt-amott még előfordul, nem árthat már nekünk” – mondtam, és támogattam a kérelmet. Nuspl máig sem tudja, hogy én segítettem neki, rosszindulatú, örök harago­sának tekint. Pedig sohasem voltam személyes ellensége, az érdekeink ütköztek…

– Hallottam, legnagyobb csalódás Izraelben érte Nuspl Jakabot. Amikor meghalt a testvére, kiutazhatott a temetésére. Jeruzsálem melletti településen, kibucban dolgoznak rokonai. Hazajövetelekor legjobb barátjának, bizalma­sának, a Deutsch Pubinak kifakadt: „A ki­bucban borsódzott a hátam, közös a tulajdon, egyenlő a részesedés, közös a konyha, kollektív a gyermeknevelés, még a kommunistákra is rálicitálnak!” – kesergett.

A zárás előtti percekben egy vidéki trafikos gördül elénk a Tra­bantjával. Dávid Miksa sietve elbúcsúzik tőlem. Utoljára még barát­ságosan hátba vág.

– Aztán el ne feledd, amit ígértél! Csak kétezerkor írhatod meg!

Vézna alakját akkor elnyelte a dohányillatú raktár, de emléke ma is nyugtalanít ebben a gengszterkapitalizmusba süllyedt, nyomorú­ságos világban.

2000

Véres keresztek

Az öreg festő a város fölötti dombon élt. Amikor hazaköltözött, el­árvult szülőházának padlásterét műteremmé alakíttatta. Keletre néző ablakaiból hajnalonként gyakran gyönyörködött a fenyővel borított hegyek mögül előtörő napban. Nyugati ablakai a várost mutatták, a szétszórt családi házakat, a lakótelepet és a távoli kohókat.

Sokat kóborolt a világban, s mindent kipróbálva, megfáradva, ma­gára maradva, visszatért kiindulópontjához.

Belépőt kapott a kohókhoz. Bámulta az olvasztókemencéknél a mun­ká­sok küzdelmét a vassal. Szerette a szikkadt, szívós, kemény, szókimondó kohá­szokat. Gyakran sörözgetett velük, befogadták. Megihlette erejük, ember­ségük. Lenyűgözték az izzás szeszélyes színárnyalatai, a tágas üzem hőségtől vibráló légáramlatai, a háttér sötét komorsága, a fények és árnyékok játékai.

Régi barátai, a természet, a női test, a szerelem bálványozóját lát­ták benne, s csodálkoztak a kohók világát ábrázoló alkotásain.

A rendszerváltás után kihűltek a kohók, munkanélküliség, nyo­morúság, kilátástalanság telepedett a városra.

A vénülő festő iszonyodva észlelte a nagy politika köpönyegfor­gatóinak cinizmusát, a pénzdiktatúra urainak mohóságát, az ordas eszmék újjáéledését, a kifosztottak és legázoltak tehetetlenségét. Le­bénult a lelke, évekig nem vett kezébe ecsetet. Többnyire a műterem ablakában gubbasztott, s a letaglózott várost nézte.

Néha előbányászta félbemaradt vázlatait. Nézegette őket. Várta, hogy elindítsanak benne valamit, hogy újból termékennyé tegyék – de fásultsága nem oldódott.

Utoljára – az alsó polc mélyéről – fakószínű szalaggal átkötött, vaskos vázlatköteg került elő. Felnyitotta, s már az első skicc hatá­sára, amely a szélső keresztre­feszítettet ábrázolta, oldódni kezdett dermedtsége. Izgatottan szét­teregette a padlón a vázlatokat, s feltöl­tődött energiával.

Élete legborzalmasabb látomása a Capuából Róma felé vezető országút volt, amely mentén a Spartacuson győzedelmeskedő hadvezér, Crassus, hat­ezer foglyot feszíttetett keresztre… Lázadó rabszolgák tö­megének kín­halálát akarta vászonra festeni. Keresztek végtelen sorát. Vasszögektől vérző, mezí­telen férfitestek haláltusáját látta lelki sze­meivel. A Via Appia melletti foga­dóban barátnője, Lívia, az olasz tör­ténész, olyan részleteket elevenített fel a győztes rabszolgatartók mé­szárlásairól, hogy napokig alig volt kedve ételhez nyúlni.

Vázlatokat készített. Sokat összetépett. Birkózott a feladattal. Ered­ménytelenül. Fiatal volt, boldog, sikeres. Nem tudta igazán átélni a bukást, a szenvedést.

De most úgy érezte, itt a döntő pillanat. A szörnyű látomás a keresztre­feszítettekről feléledt benne…

Hosszú, nehéz munka következett. Fényesedő húsvét előtti nap reggelén végezte az utolsó ecsetvonásokat a hatalmas vásznon.

Fáradtan csoszogott a műterem végében álló karcsú asztalkához, bort öntött poharába. Kortyolgatta. Ize, zamata szájában maradt, ereje átjárta testét. Nyugalmat, oldottságot érzett. A festménnyel szem­ben leült a kopott, repedezett bőrfotelbe. Tudta, önállóvá lett alkotá­sának sorsa már független az övétől. Idegenként próbálta szemügyre venni.

…A festmény bal sarkában a pirosszegélyű, tintakék viharfelhők a közelgő égiháború előjelei. Bőven áradó fényt ad a lenyugvó medi­terrán nap a vértől piros keresztekkel szegélyezett útnak. Izzanak az égen a narancsvörös, a mély­lila, a citromsárga, a világoskék, a kobalt, az ultramarin színek… Szenve­déstől torz a vastag, fekete szemöl­dökű görög arca. Tenyereiből a szögek tövén bugyog a vér, végig­folyik izmos karjain, hatalmas mellkasán, ellepi ágyékát, lábát, az egymáshoz simuló lábfejek vasszöge alól is vérpatak csordogál, meg­festve a keresztet.

Szomszédja, a szőke germán vonaglik a kereszten. Felsőtestét előre­feszíti, mintha súlyával ki akarná tépni kezeit a vasszögek szorításá­ból. Lába alatt göthös kutya nyalja vérét.

Leplezetlen káröröm látszik a gyaloghintóból kitekintő tokás arcon, ahogy az óriás négert nézi, aki minden erejét összeszedve, habzó szájjal rá­vi­csorog a harmadik keresztről.

Zömök, nagyfejű, kiálló arccsontú, aprószemű, ritka szakállú, keleti ember a negyedik felfeszített, merev és mozdulatlan, csak az arcán végig­gördülő könnyek árulják el, hogy szenved.

A következőknek elmosódnak arcvonásaik, aztán már az ember sem látszik, csak a vértől és naplementétől pirosló keresztek sorát le­het érzékelni a végtelenbe nyúló út hosszában, s a felettük köröző dögmadarakat…

Megint töltött a piktor a borból. Felhajtotta. A következő alkotá­son tépelődött, amit feltétlenül meg kell festenie… Spartacus vezeté­sével, négy éven át, Itálián végigvonulva, világot rengető győzelmek mámorát élték át a lázadó rabszolgák. Pompában és élvezetekben dúskáló dölyfös rabszolgatartók földön csúszva rimánkodtak előt­tük életükért, lángoló palotáik parkjaiban… Az első nagy nemzet­közi osztályhadsereget az egyenlőség éltette. Spartacus nem tűrt ki­váltságokat. Kérlelhetetlen ellensége volt az élősdiségnek, az utolsó leheletéig harcolt ellene… Alakjában puritán választott vezért kell ábrázolnia, aki együtt vigad esténként a harcosokkal s asszonyaikkal a tábortüzeknél… Az új festmény a szabadságról s az örömről szól majd…

Margitka, az özvegy szomszédasszony, aki mosott, főzött az idős mesterre, türelmetlenül várta a konyhában. Félt, hogy kihűl az étel. Végül, minden bátorságát összeszedve, lábujjhegyen indult a deszka­lépcsőn a szentély felé, ahová csak ritkán lehetett belépnie. A fényár­ban úszó műterem elnyűtt bőrfotelében aludt a festő. Arcvonásai ki­simultak, fiatalabbnak látszott.

Mélyen felkavarta az özvegyasszonyt az elébe táruló különös fest­mény. Keresztet vetett, s megeredt a könnye.

1997

Szenvedések éjszakája

Amikor utoljára jártam Krakkóban Worowiński aranyműves műhe­lyében, egy régi nagyítót adott emlékbe, amelynek elefántcsont nye­lébe sárkány­fejet véstek. Három évtizeddel ezelőtt életerős, vidám férfiként ismertem meg, kez­det­ben még gyakorta látogattuk egymást, de aztán vagy húsz évig nem talál­koztunk. Roggyant, magányos, beteg öregember lett belőle, aki utolsó útjára készült. Lelkemre kö­tötte, hogy az ötvenedik évfordulón vigyek koszorút a tokodi pince­sor legvénebb diófája mögötti pincéhez…

Worowiński Lengyelország német megszállásakor Magyarországra mene­kült. Járta az országot. Nem találta a helyét. Sóvárgott, bús­komor volt, hon­vágy gyötörte, míg rá nem bukkant Esztergomra. Megigézték a belváros ódon, barokk épületei. Lenyűgözték a Bazilika óriás méretei. Úgy érezte, rálelt második hazájára. Segéd lett Eszter­gom egyik gazdag ékszerészénél. Család­tagként bántak vele. Jól elsa­játította a magyar nyelvet. Megkedvelte ételeinket, italainkat, ismer­kedett szokásainkkal. Befogadta a város, volt, akihez baráti szálak fűzték. Szentmiséken jámbor, istenfélő mestere mellett térdelt a Bazi­likában, s áhítattal rebegte imáit a szentély carrarai márványból fara­gott főoltára felé.

Biztonságban érezte magát. Olvasta az egyre kedvezőbb hadijelen­téseket, s tudta, nemsokára visszatérhet szülőföldjére.

Már közelben dörögtek az ágyúk, amikor mestere vasládákba rakta az ékszereket, s egy csillagtalan decemberi éjszakán, segítségével, a ke­rekes kút mögé ásta el a ládát.

Karácsony másnapján a Vörös Hadsereg elfoglalta a várost. Az ék­szerész házába egy hadnagyot kvártélyoztak be. Szergejnek hívták, civilben leningrádi egyete­mista volt. Összebarátkozott Worowiński-vel. Szilveszterkor a győze­lem­re koccintottak. Az új év reggelén az ék­szerész a kerekes kút mögött látta segédjét a tiszttel, s belé hasított a félelem. Már bánta, hogy megosztotta titkát az idegennel.

Váratlanul terepszínruhás német ejtőernyősök tömege lepte el a várost, s a csekély létszámú szovjet egységet kivonták Esztergomból.

Letartóztatások kezdődtek. Árpádsávos, fegyveres nyilaskereszte­sek kísérték végig a Kossuth Lajos utcán Worowińskit, Wild bácsit és dr. Berényi Zsigmond orvost, feleségével és fiával együtt.

A parancs úgy szólt, hogy a városon kívül végezzenek velük. Tokodról is volt egy nyilas a kísérők között. Meghívta társait a prés­házába. Amíg mulattak, foglyaikat egy üres pincébe zárták.

Wild bácsi hallgatott, csak Berényi doktor hangját lehetett hallani a sötétben. Történetük a márciusi német megszállással kezdődött. Berényi doktor fiával és feleségével a Vaskapu-hegy sziklahasadékába rejtőzött. A szűk helyen csak ülni és feküdni lehetett. Pózna erdész időnként élelmiszerrel megrakott kosarat helyezett el számukra az öreg tölgy odvában. Ősz derekán, a hideg esők miatt, lehúzódtak a városba. Egy baloldali érzelmű cipészmester, majd egy Meszes nevű asztalos bújtatta őket. Berényi doktor már régen áttért a katolikus hitre, a hercegprímás háziorvosa volt. Kiinda Pállal, a tüdőbajos pappal – akit egykoron eredményesen gyógyított – üzent a hercegprímás: legyen türelemmel, rövidesen valami történni fog. De a ki­ugrási kísérletből Szálasi rémuralma lett… Szilveszterkor az orvos családja végre szabadon ünnepelt, de ő a betegeivel volt elfoglalva, percnyi szabadideje sem akadt…

Berényi doktor kifogyott a szóból, dohos, nyirkos földpára nehe­zedett rájuk a vaksötétben. Aztán Wild bácsiból keserves férfisírás szakadt fel, s héberül imádkozni kezdett, majd úgy tűnt, mintha meg­nyugodott volna.

Röhögő, részeg nyilasok csörtettek a pincébe. A parancsnok meg­emelte viharlámpáját, nyitott inge gőzölgött az izzadtságtól, nyaká­ban piciny arany kereszt csillogott.

– Zsidók! Lassú halállal döglötök meg! – kiáltotta, s előhúzta tőrét.

Esztergom legszebb asszonya, Berényiné összekulcsolt kézzel könyör­gött kegyelemért.

– Én keresztény vagyok – mondta Worowiński fásultan.

– Majd meglátjuk! – ordította a parancsnok. – Nadrágot, kisgatyát le!

Lámpájával közel lépve vizsgálta a férfiakat, a lengyelhez érve meg­állapította.

– Nincs körülmetélve! Ezzel nem szórakozunk! – A mögötte álló­hoz fordult. – Intézd el simán!

A telihold fényében kéknek tetsző hó ropogott a lábuk alatt.

– Állj a diófához! – kiáltotta ideges, elvékonyodott hangon az árpád­sávos.

A vastagtörzsű diófához botorkált Worowiński, s hirtelen elhatá­rozással balra fordult, hogy a fa melletti málna­bokrokba vesse magát. Hallotta a fegyver dördülését, érezte az erős ütést az arcán, elvágó­dott. A vér elöntötte a nyakát, s befolyt az inge alá. Látta, hogy a nyi­las közeledik a havon, és megállt fölötte. Csukott szemmel várta a kegyelemlövést. De az nem dördült el. A nyilasnak fölkeveredett a gyomra, a fához dőlve okádni kezdett. Aztán vissza­caplatott a pincé­hez, ahonnan jajgatás, nyögés, hörgés, sikoltozás és röhögés hallat­szott.

Worowiński kétoldalt lyukat tapintott ki vérbeborult arcán, kiköpdöste szájából a fogmaradványokat, s aztán kúszni kezdett a szá­raz málnabokorhoz.

Sokáig botorkált keleti irányban a szántóföldeken, míg végre az urasági major épületei rajzolódtak ki előtte a hajnali derengésben, s félórányi fülelés után orosz beszédet hallott.

A krakkói Mária-templom madonnájára emlékeztette a szanitéclány, aki bekötözte az arcát.

Pufajkába öltöztették, vörös csillagos sapkát nyomtak a fejébe. Apjára gondolt, aki húszban Piłsudski seregében harcolt a vörösök ellen. Mostanság talán még ő is feladta vad antibolsevizmusát…

Amikor az esztergomi utcákat ismét elárasztó csillagos katonák között az ékszerész megpillantotta segédjét, rémülten felrohant a padlásra és felakasz­totta magát. A városban széltében-hosszában azt beszélték: ő adta a lengyelt a nyilasok kezére, hogy kincseit biztonság­ban tudhassa.

Worowińskit nem érdekelte a kincsesláda, vonult tovább a se­reggel.

Sohasem firtatta, ki jelentette fel. Emlékezetében jámbor keresz­tényként őrizte kenyéradó gazdáját.

1994

Damjanich

Ítélethirdetéskor Damjanichnak úgy tetszett, mintha a hadbíróság elnöke, Ernst törzshadbíró szégyelné magát. Tétova embernek lát­szott. Tavaly még a prágai katonai menhely parancsnoka volt. Vajon miért éppen őt szemelték ki erre a förtelmes feladatra? A hadbíróság tagjai közömbösen bámultak a semmibe, csupán Friedrich Frantz századoson látszottak a káröröm apró jelei.

Mindenki állva hallgatta végig a halálos ítéleteket, ő ülve maradt. Súlyosan sérült lába elgennyesedett, felfakadt, bűzlő sebei fájtak. „A szeptember 26-án tartott haditörvényszék felségárulás bűntetté­ben bűnösnek találta.” Nem haragudott bíráira. Csak bábok, a csá­szár akaratát teljesítik. Tudomásul vette, Ferenc József felakasztatja. A harcmezőn sem félt a haláltól.

Oda se figyelt a paragrafusokat kántálóra, a tavalyi nagy lehető­ségre gondolt. Október hatodikán Becsben a nép magához ragadta a hatalmat. A császár és király, egész pereputtyával együtt, elme­nekült a fővárosból. Latour hadügyminisztert megölte a tomboló tömeg. A forradalmárok segítséget kértek tőlünk. Jelačićot üldöző seregeink megálltak a határon. A Honvédelmi Bizottmány konzervatívjai, Perényi Zsigmond báró, Esterházy Mihály gróf, Jósika Miklós báró és társaik, akadályozták Kossuthot a cselekvésben. Teltek a napok és a hetek, s csak hosszas habozás után, október végén in­dultak sere­geink Bécs segítségére. De akkor már elvérzett az osztrák forradalom. Az ellen­forradalom összpontosította erőit, s a Lajtán átlépő csapataink vereséget szenvedtek. Töketlenkedésünk miatt, aka­ratlanul is, a Habsburgoknak segítettünk, s most bűnhődünk…

A ceremónia után a porkoláb nehéz láncokat rakott kezére, lábára.

Kábultan feküdt a priccsen. Amikor felocsúdott tompultságából, mankóit hóna alá szorítva szökdécselt a küblihez, zörögtek nehéz bilincsei, hatalmas teste izzadt, sűrű, hosszú szakálla alatt viszketett a bőre. Eltiltották tőle a felcsert, a kötésen átszivárgott a genny.

A lavórhoz húzta a hokedlit. Ülve mosakodott, tiszta inget vett magára. Vissza­vánszor­gott a priccsre. Nagy csend vette körül, mint halottat a sír­bolt­ban. Egy hónapon át naponként hurcolták kihallga­tásra. Sértegették, meg­alázták, felzaklatták.

A csend víziói a penészes mennyezetre varázsolták egyik kihall­ga­tó­jának, Jákob Sied századosnak kardvágással dekorált szigorú arcát, hallani vélte gyűlölködő hangját: „Győzelmi mámorában úgy viselkedett, mint egy jakobinus, amikor negyvenkilenc április ötödi­kén Szecsőn főbelövette a plébánost, másnap meg Kókán végeztette ki a tisztelendőt. Vallja be: milyen kapcsolatai voltak a szélsősége­sekkel? Petőfi, Vasvári, Táncsics, Madarász, az Egyenlőségi Társulat, a forradalmi terror eszméje ösztökélte ezekre a szörnyűségekre?”

Elmondta Siednek, utólag őszintén sajnálja, hogy a szélsőséges forradal­márokkal nem volt kapcsolata, ettől függetlenül a két plébá­nost főbe kellett lövetnie, mert Windischgrätz proklamációit a szó­székről kihirdették, s gyalázták a szabadságharcot. A hátországban nem tűrhetett reakciós uszítókat. Azoknak a papoknak, akik igazi feladatukkal, a hitélettel foglalkoztak, sehol nem esett bántódásuk.

Másik kihallgatója, Friedrich Frantz százados fölényesen gúnyol­ta: „A mindig győző legyőzettetett.” S akkor elöntötte a düh, s olyan durvaságokat vágott a fejéhez, amiktől zavartan visszahőkölt, s a ki­hallgatást dühösen meg­szakí­totta. Hadászathoz értő ellenfelei is mél­tányolták túlerővel szembeni győzelmeit. Szolnok, Isaszeg, Gödöllő, Vác, Ipolyság, Léva, Dereszlény, Nagy-Salló, Komárom bevétele után a sereg, amelyet vezetett, kiérdemelte a Semper victrix nevet. S hogy mégsem lehetett Mindig győző, annak okai nem a katonáiban és nem benne keresendők.

Fogságának magányában, elesettségében sokat tépelődött. Bem szeren­csésen egyesítette magában a katonát és a forradalmárt, magá­hoz vette Petőfit, Vasvári is az ő közelében vezette szabadcsapatát… Keserves tapasztalataival a háta mögött, ha tehetné, Bemhez hason­lóan cselekedne.

A harcok szüneteiben bújta az újságokat, elgondolkodtatta egy-egy vers, publicisztika, hír vagy esemény, de nem avatkozott a politikába. Megmaradt katonának. Pedig az írásokon keresztül a forradalmi radikalizmus üzenetei is megérkeztek hozzá, s most a bukás keser­vében nagyot dobban a szíve, ha rájuk gondol… A tavaszi hadjárat győzelmein felbuzdulva, Madarász László forradalmi diktatúra be­vezetését sürgette, válaszul a reakció rágalom­had­járatával lehetet­lenné tette további szereplését… Vasvári a negyvennyolc júniusi pá­rizsi munkásfölkelés tanulságait levonva arra figyelmeztetett, hogy a pénz­arisztokrácia hatalma, a polgári társadalom új elnyomást je­lent… Az Egyen­lőségi Társulat a hazaáruló nagybirtokosok földjei­nek felosztását követelte… Táncsics továbbment, javasolta, az állam sajátítsa ki a kétezer holdnál nagyobb földbirtokokat, és azokat a kincstári birtokokkal együtt ossza fel a zsellérek között… A konzer­vatívok nyomására negyvenkilenc januárjában betiltották Táncsics szócsövét, a Munkások Újsága című néplapot.

Összegezve a radikalizmus törekvéseit, rövid tőmondatokba sű­rítve, fel­épített egy szép álmot, s jókedvre derült tőle… Forradalmi diktatúra és föld­osztás… A nemzetiségek szegényei is zászlaink alá özönlenek… Meg­duplá­zódik a honvédség… Bem a főparancsnok… Fellázad Kelet-Európa tengernyi jobbágya… Mindenütt földet osz­tanak… Miklós cárral és Ferenc Józseffel végez a guillotin… Petőfi a világszabadság nevében tüzeli a népeket: „Hiába ömlik, hősök, véretek / Ha a koronát el nem töritek.”… A tömegek elözönlik az uralkodók palotáit, s széttört koronákon járják győzelmi táncukat…

Nyikorgott az ajtó zárja. Kizökkent álmodozásából. Az őr, fel­tűzött szuronnyal, a feleségét kísérte cellájába. Mióta fogoly, nem láthatta. A láncok megcsörrentek kezén, lábán, ahogy feléje indult mankójával. Nedves volt az arcuk, amikor megcsókolták egymást. Az őr elfordította fejét. Valami nagyon szépet szeretett volna mon­dani Emíliának, de nem találta a megfelelő szavakat…

A látogatási idő leteltével a szuronyos őr megindult feleségével, mintha rabot kísérne. Rároskadt a hokedlire… Csernovits Emília viruló, szép fiatal lány volt, amikor túl a negyvenen, nőül vette. Ideje nagy részét a csatatereken töltötte, ritkán találkoztak. Boldog órákat, napokat, heteket töltöttek együtt… Boka­törése miatt Kossuth ki­vonta a harcokból, s kinevezte aradi had­parancs­nokká. Július tizedi­kén érkeztek Emíliával Aradra, a lakosság este fáklyás menettel fo­gadta. A vár kétemeletes parancsnoki épületében székelt törzsével, közel négyezer honvéd s száznegyvenhárom löveg tartozott hozzá, nagy mennyiségű munícióval.

Magányosan elfogyasztott utolsó vacsoráját követően, sokáig beszélgetett cellájában Sujánszky minorita atyával. Megtudta tőle, Táncsics bujkál a halálos ítélet elől, Görgei kegyelmet kapott… El­ítélt tábornoktársai megszökhettek volna, Paszkevics kozákjai napo­kig őrizetlenül hagyták őket, meglátogathatták barátaikat, anélkül, hogy becsületszavukat vették volna a visszatérésre. Paszkevics kegyelmet kért a fogoly tisztek számára, de Ferenc Józsefet senki el nem téríthette bosszújától.

Az atya távozása után ledőlt a priccsre. Fáradtság nehezedett rá. Szeretett volna szabadulni testi, lelki fájdalmaitól. Az álom elkerülte. Mardosta az önvád, mert nem akadályozta meg az árulást. El kellett volna fognia Görgeit. Könyör­gésével nem ért el semmit… Diktátori hatalma másnapján meglátogatta a várban Görgei. Zavarosan be­szélt, csupa kétértelműséget mondott. Miután Görgei elment, elgon­dolkodott szavain, s szörnyű gyanú ébredt benne. Vissza akarta hívni a várba. Gyorsfutárt küldött utána. A diktátor nem fordult vissza. Újabb futárral akkor levelet küldött Görgeinek. Kérte, hogy ne tegye le a fegyvert, vonuljon Erdélybe, egyesüljön Bemmel. Az öreg tábor­nok együttlétükkor meggyőzően magyarázta, nagy túlerő ellen is van megoldás: a gerillaháború! A szerb csetnik-gerillák példáját említette, akiknek generációi egymást váltva, eredményesen harcoltak a török elnyomás ellen…

A fegyverletétel Bem seregét is demoralizálta, hátrahagyott utó­védéi szét­széledtek. A tisztikar a szatmári békére gondolt, amikor a győztes osztrákok a legyőzött kurucokat közkegyelemben részesítet­ték.

Gennyes lába miatt láztól borzongott. Egyre gyengült. Nehéz lán­caitól már alig tudott mozdulni. Elvették egyenruháját, s a fekete ci­vil ruhával arra figyelmeztetik, hogy nem katonaként hal meg. Már­pedig ő élete végéig katona marad.

Legmélyebb bugyrából emlékeinek, szigorú apja tűnt fel, aki véz­nasága miatt papnak szánta. Szembeszállt vele. Határvidéki rác ka­tonacsaládok csak testi fogyatékos fiaikat adták papnak… Keshedtsége ellenére, erősnek érezte magát. Az apai akarattal dacolva, tizen­hat évesen beállt közkatonának, két év múlva hadapród lett. Kikupálódott, megedződött. A hatvanegyedik gyalog­ezredben századosi ran­gig emelkedett… Tudta, katonai képességeinek gyors kibonta­kozását a szabadságharcnak köszönhette, s bármilyen keserves lesz is a vég, nem bánt meg semmit.

Nedves volt a homloka a láztól, már nem gondolt semmire, gyen­geséget, bágyadtságot érzett, s végül álom nélküli, jótékony, mély al­vásba merült. Nem aludt sokat. Fölébredt a derengő hajnal fényére, amely átszűrődött a rácsozott ablakon. Mosakodott, rendbe hozta magát, mire érte jöttek. A lépcsőkön nem tudott mankóival menni. Úgy vitték.

Szemétszállító szekérderékban zötyögve érkezett a vesztőhelyre, ahol a katonák nagy négyszöget formálva, kettes sorokban álltak.

Ernst törzshadbíró távol maradt a kivégzésről, őt Schückl hadbíró százados képviselte. A bécsi forradalom első évfordulójának napján, 1849. október 6-án, Alois Howiger vezérőrnagy, várparancsnok volt a felelőse a kivégzés végrehajtásának.

Ócska, puha épületfából ácsolt bitófák sorakoztak egyenlő tá­volságban, egymás mellett, a tábornokok szemben álltak velük. A sze­kérderékból nézte őket. Az arcok katonákhoz méltó bátorságot, nyugodtságot, halálraszántságot tükröztek. Volt, aki közömbösnek tűnt. Könny, meghatottság, félelem, düh, elkeseredettség, kétségbe­esés, megalázottság, szomorúság egyikükön sem látszott. Az egyen­ruhás Leiningert kivéve, valamennyien sötétszinű civil ruhában, fe­hér ingben voltak.

Franz Bott, császári és királyi hóhér, magasszárú csizmát és frakk­szerű öltönyt viselt. Rendkívül gyorsan, alapos hozzáértéssel végezte feladatát. Miután a hurkot az áldozat nyakába tette, fehér kendővel takarta arcát. A segédek kétoldalt rántottak a testen – s a kivégzés megtörtént.

Amikor őreá került a sor, a hóhér segíteni akart, de visszautasí­totta. Előbb bekötözött, sebzett lábát tette ki a szekérderékból, az­után a másikat, majd mankójára támaszkodva a bitóhoz vánszorgott. Franz Bott nehezen tudta hosszú, sűrű szakálla alá csúsztatni a hur­kot, épségben levő lábára nehezedett, de beteg lábát is kénytelen volt földre tenni, és ez iszonyatos fájdalommal járt. A hóhér arcára tette a fehér kendőt – s azután már nem érzett semmit.

A hóhér segédei alkonyaikor elföldelték a vértanúkat a bitófák tö­vébe. Franz Bott éjjel eladta a holttesteket. Damjanich János és Láhner György holttestét Mácsa faluba vitték Csernovics Péterhez, aki rokona volt a két vértanúnak. Titokban, éjszaka volt a temetésük a kúria parkjában, néhány résztvevővel… Egy héttel később, október 13-án felrobbant az aradi vár kétemeletes parancs­noki épülete. Alois Howiger vezérőrnagy, a várparancsnok is elpusztult, több alattasával együtt.

2000

Cigány Anna dala

Cigány Anna énekelt a nagyváradi bodegában. A hegyes mellű, su­gárzó szépségű fiatal lány hajnaltájt a bukásról, a bosszúról, az úri­székről, a kalodáról, a dézsmáról, a harácsról énekelt, mély átéléssel. Arcán könnycsepp gördült végig, érzései átáradtak a hallgatóság ve­gyes népségére. Babonázó hatású őstehetség volt.

Ady Endre a bodega belső sarokasztalánál ült Juhász Gyulával. Mélázva hallgatták a lány énekét. A bánatba pólyáit fekete reményte­lenség utolsó strófájában felcsillant a fény, mert az erdőkben, náda­sokban bujkálok élén megjelent Lőrinc pap, hogy igazságot tegyen.

– Évszázadok mélyéről fölmerült egy gyöngyszem – suttogta Juhász.

– Szegény vak Gyula sok régi dalt összegyűjtött, az ő tanítványa Anna – mondta Ady. – De ezt én sem hallottam, pedig sokat borozgattam éjszakákon át, ebben a sarokban.

Amikor hazaindultak, pirkadt a hajnal. Az égen nagy szürke fel­hőt hajtott a szél, keleti peremét aranyszínűre festette a felkelő nap. Valahol a magasban vadludak kiabáltak. Bekanyarodtak a parkba. A padok üresek voltak, a fák, virágok friss illatot leheltek.

– Nem sokkal a bukás után születhetett a dal – vélte Ady.

– Szerintem is – toldotta meg Juhász. – A vereségről, Dózsa kín­szen­ve­dé­séről és haláláról, gyorsan terjedt a hír, s mint tudjuk, itt Várad körül Lőrinc tovább harcolt maradék seregével. Később ellen­tétes hírek terjengtek róla. Egyesek szerint elfogták, és Szent Lőrinc napján rostélyon megsütötték, mások azt állították, szervezi a bujdo­sókat az urak ellen.

Leültek a néma park egyik bokrok között megbúvó padjára.

– Keveset tud a ma embere a Dózsához pártolt papokról – mondta Ady. – Én is csak néhányról hallottam: Aszalai Kecskés Tamásról, Turkevey Ambrusról, a dévaványai papról, Borbás papról, a tolcsvai Illés papról, a kassai plébánosról, János mesterről, a sebesi Péter pap­ról, a gecsei Benedek papról, a köleséri Mihály papról és Máté pap­ról, aki kapitányként harcolt a rongyosok seregében. Homály fedi, mi lett a sorsuk? Kínhalál vagy bujdosás? Prédi­kátorok lettek, s gálya­rabság várt rájuk? Ki tudja? Sokkal többen lehettek, mint ahányról tudunk. A kispapok nyomorogtak, nem lelkesedtek a dőzsölőkért, megértették a nép búját-baját. A bukás valószínűleg legtöbbjüket tra­gédiába sodorta, meg kéne írni sorsukat, de sehol nincs nyom, ami segíthetne.

Miután megpihentek, továbbmentek. Juhász halkan és lassan ej­tette a szót.

– Bezzeg Csáky Miklóst, a fölkelők dühödt ellenségét, legszíveseb­ben szentté avatnák, mert Dózsa karóba húzatta, teljes főpapi dísz­ben, stólástúl és gyémántokkal ékesített, püspöksüvegestül… Arról hallgatnak, hogy a püspök elszerette és magánál tartotta egy keres­kedő gyönyörű, fiatal feleségét, s ő adta kézre Dózsának. A kereske­dőt elfogták, s halálra kínozták Budán az urak pribékei…

– Sokszor átéltem gondolatban Dózsa kínszenvedésének stációit – merengett Ady. – Sebesült fogolyként nyelte a tömény gúny, s a sértő fölényes­kedés okozta keserűséget, s ami utána jött, keservesebb volt a keresztre­feszítésnél… A részleteket is tudatni kellene minden­kivel, mert bizonyítják a győztesek ocsmányságát. Dózsa bátor férfi volt, nem rimánkodott kegye­lemért sem istenhez, sem emberhez. A Biblia kenyér és bor szimbóluma, a „vegyétek, egyétek, ez az én tes­tem és vérem”, rémítő valóságként megjelent, az úri dáridóban… Hiszen jól tudod, halálra éheztetett emberei, a kegyelem reményében, nádsíp és hegedű hangjaira, s füttyszóra járták körülötte a toborzót, s minden körforgás után harapniuk és nyelniük kellett a testéből. Akinek nem volt vértől vörös a szája, azt lekaszabolták. A szertartás alatt a jelenlévő urak, s a papok és barátok Te Deum laudamust éne­keltek… A fényűzésüket féltők irtották, megalázták, kínozták a job­bágyságot, szörnyűségeket eszeltek ki. Például Tolmácsi Kenderessy András jobbágyait tüzes vaskereszttel bélyegeztette. A gubacsi csatá­ban elfogott Dózsa-katonák fejére pedig izzó sisakot tettek…

Véget ért sétájuk a parkban. Beolvadtak Várad lüktető forgatagába. Ady Cigány Annára gondolt, reménytelenül szerelmes a zenekar prí­másába, aki mást szeret. Érmindszenten, szülőháza ablakából, egy­szer megbámulta a fiatal man­dula­fát. Legkorábban virágzott a gyü­mölcsfák közül. Másnap a tél végi fagy megölte minden virágát. Fél­tette Annát, mert túl korán bontotta szirmait.

1999