El corazón con que vivo

*

A szív, amellyel élek

A Julieta

Pues aquí tiene usted, Julieta,
como por fin
enseño mi oreja de poeta.
Pero un poeta sin spleen
y sin ninguna
de esas pegajosas miradas extravagantes
a la Luna,
que con su cara redonda llena de harina,
turbaba la inocencia de los poetas de antes,
cuando el baño era un crimen mayor que usar chalina.
Un poeta sin dolor mentiroso,
ni anhelo de morir,
sino con el sencillo gozo de ir
hacia usted… De ir hacia usted corriendo
como quien va al través de un campo en primavera,
tragando el aire húmedo en la carrera,
el pie desnudo sobre el camino desigual,
la piel sudada bajo el sol matinal,
y acezar como un buen perro fiel,
y tener en los ojos un gran brillo auroral,
y en los labios un gran sabor de miel.
¡Qué quiere usted, si soy un niño!
Me gustan los pequeños
goces de ser irresponsable, de encontrar el cariño
de la gente, de fabricarme dueños;
de buscar quien acuda
a resplandecer en mi duda
o a sujetar mis empeños
desbocados. Le juro a usted que aun creo en esas magas
historias del pirata, del bandido y del duende,
y que tengo el espíritu fresco como un gran rio.
Debe de ser que, lo mismo que le pasa a Emilio Ballagas,
primaveral poeta amigo mio,
yo también «a mis pies apaciento un rebano de suenos».
En fin, no sé. Pero usted me comprende.
¿Qué le decia? ¡Ah si! Que soy un niño.
(Perdone el desaliño
del poema; es que estoy escribiendo de prisa.)
Pues bien: ello es que, niño y todo,
la busco a usted. Me obsede usted, aunque en verdad
ignoro a estas alturas si es amor o amistad.

He averiguado esto: que su risa
es suave, como un ungüento sobre la piel quemada;
que mira usted de un modo
profundo, desde unos ojos llenos de luz crepuscular;
y que su carne parece amasada con yodo,
con canela, con bronce y con agua del mar.

Me gusta oírla hablar,
porque las palabras salen de su boca como de un nido;
primero se asoman, y enseguida rompen a volar.
Me gusta oírla hablar,
correr, saltar… Me hace gracia el medido
tono con que responde
si la llaman… ¿Dónde
su voz se esconde?
– Julieta, por telefonó… Julieta por…
Y usted:
– Sí; voy en seguida. Gracias…
                                                Y es
como si usted sintiera un amable furor
porque le gritaron su nombre. Cosas
de las personas. Las suyas son así.
Amo su inglés
(yo, que odio al yanqui con las más poderosas
fuerzas que hay en mi),
amo su ingles, le digo,
y a veces, hasta sigo
su charla en ese idioma, como si yo entendiera,
pero es que su voz me es grata de cualquier manera.
Como usted ve, la espío.
Ya sé cuándo usted llega, cuándo se va;
y hasta sé cuándo está
melancólica; cuándo se la come el hastío
que hay entre las cuatro paredes
de su cuarto. (El amor que se frustra; el vacío
de la vida, ambiciosa de sus torpes mercedes…)
Y, sin embargo, Julieta,
trato de saber mas.
Me muerde una secreta
ansia de investigar lo que hay detrás
de usted misma, como un rayo que rasga un pedazo de cielo
saber cómo es que a veces
su sonrisa se viste
de un relámpago triste;
saber qué amargas heces
apura usted; trepar la cumbre
mas alta de su espíritu, y en ella
encender sabe Dios qué apagada lumbre,
y revivir sabe Dios qué muerta estrella.

Julietának

Julieta, ne legyen nélkülem,
megint
hegyezem poéta fülem.
Poéta, ki nem ismeri a spleent,
és nyafogva
nyúlós tekintetét nem mereszti éjjel
a Holdra,
mely lisztes képével az égbolton flangál,
régi poéták lelkét gyúrta, gyötörte kéjjel,
mikor a fürdő nagyobb bűnnek számított, mint a nyaksál.
Poéta hazug fájdalom nélkül,
aki nem készül halni,
vágya csupán csak annyi,
hogy önhöz érjen … Ön felé szaladjon,
mint ki iramlik tavaszi mezőn átal,
és nedves, jó leget nyelni nem átall,
lm zegzugos úton mezítlen lábbal,
és nap hevétől verítékez bőre,
hű, lihegő ebként lohol előre,
csillogó szeme lenne az ön őre,
és ajkán édes ízként volna méz.
Mi mást kívánna attól, aki gyermek!
Szeretem kicsiny, felelőtlen dolgok
örömeit, az embereknek
adni belőlük, szívem boldog,
ha valaki kételyeimben
szegődik társul, hogy segítsen,
vagy rámszól, mikor szitkot szórok
féktelenül. Esküszöm önnek, én hiszem még
a kalózt, banditát, duendét,
és szellemem, mint roppant folyó, árad.
Akárcsak a költőbaráté, Emilio Ballagásé, akitől kölcsön vennék
néhány szót, kettőt, hármat:
„álomnyáj legelt lábam alatt nemrég”.
Nem is tudom. Csak értse, mit szeretnék.
Mit mondtam? Ah, igen! A szívem gyermek.
(Bocsássa meg a versnek
e hanyagságot, olyan gyorsan írok.)
Végül is gyerekként vagy nem gyerekként
önt keresem, Megőrjít, fogadja el a poéta szavát,
ki nem is sejti, szerelmes-e vagy csupán jó barát.

Egyvalamit kikutattam: mosolyát őrzöm,
mely lágy, akár kenőcs az égett bőrön,
és szeme olyan módon
néz megtelve az esti szürkülettel reám,
mint kinek bőre nyughelyre talál a jódon,
fahéjon, bronzon, és magába szívja az óceán.

Szívemmel szavaira nézek,
mert szájából, amely puha, kicsiny, meleg fészek,
először kihajolnak, azután máris röpülnének.
Szívemmel szavaira nézek,
futására, ugrándozására … Örül bennem a lélek
beszéde linóm színének, mikor nyomban
felel, ha hívják … Hol van,
hangja mintha megbújna a torokban …
– Julieta, telefon … Julieta, kérem …
És ön:
– Igen, megyek. Köszönöm szépen …
                                                        Mintha
szerető haraggal szólna, miért kiáltják
a nevét, önnek ez a titka.
Másoknak más.
Szeretem angol beszédjét
(én, aki gyűlöli a jenki népség
gőgjét féktelen haraggal),
szeretem angol beszédjét, nyelvem
követi önt ezen a nyelven,
mintha érteném, mintha ismerős volna nekem az angol,
pedig egyszerűen csak arra megyek, amerre az ön hangja barangol.
Mint látja, meglesem.
Tudom, mikor jön, és mikor megy el,
és azt is tudom, mire gondol,
ha mélabús; ha a szobája
négy fala közt gyötri az undor,
szinte fölfalja. (A szerelem, az élet olykor
hiányzik, nem zöldell csalóka fája …)
Juliata, kimondom,
még nem tudok eleget,
ez kínzó gondom,
tudni szeretném, maga mögött ön kit rejteget,
mint mikor a villám az égből kihasít egy szegletet;
megtudni, miért éget
mosolya, mint a
villám bús titka,
máskor milyen keserűséget
ürít magából; felérni a csúcsra,
hol csudálnivaló szelleme csillog,
és Isten-tudja minő fény gyúl újra,
és életre kel minő halott csillag.

Simor András

Un poema de amor

No sé. Lo ignoro.
Desconozco todo el tiempo que anduve
sin encontrarla nuevamente.
¿Tal vez un siglo? Acaso.
Acaso un poco menos: noventa y nueve años.
¿O un mes? Pudiera ser. En cualquier forma
un tiempo enorme, enorme, enorme.

Al fin, como una rosa súbita,
repentina campánula temblando,
la noticia.
Saber de pronto
que iba a verla otra vez, que la tendría
cerca, tangible, real, como en los suenos.
¡Qué explosión contenida!
¡Qué trueno sordo
rodándome en las venas,
estallando allá arriba
bajo mi sangre, en una
nocturna tempestad!
¿Y el hallazgo, en seguida? ¿Y la manera
de saludarnos, de manera
que nadie comprendiera
que ésa es nuestra propia manera?
Un roce apenas, un contacto eléctrico,
un apretón conspirativo, una mirada,
un palpitar del corazón
gritando, aullando con silenciosa voz.
Después
(ya lo sabéis desde los quince anos)
ese aletear de las palabras presas,
palabras de ojos bajos,
penitenciales,
entre testigos enemigos.
Todavía
un amor de «lo amo»,
de «usted», de «bien quisiera,
pero es imposible»… De «no podemos,
no, piénselo usted mejor»…
Es un amor así,
es un amor de abismo en primavera,
cortés, cordial, feliz, fatal.
La despedida, luego,
genérica,
en el turbión de los amigos.
Verla partir y amarla como nunca;
seguirla con los ojos,
y ya sin ojos seguir viéndola lejos,
allá lejos, y aún seguirla
mas lejos todavía,
hecha de noche,
de mordedura, beso, insomnio,
veneno, éxtasis, convulsión,
suspiro, sangre, muerte…
Hecha
de esa sustancia conocida
con que amasamos una estrella.

Szerelmes vers

Nem tudom. Nem is sejtem.
Nem emlékszem, mennyi ideig tartott
bolyongásom, míg újra rátaláltam.
Lehet egy század is? Talán.
Lehet kicsit kevesebb; kilencvenkilenc év csak.
Vagy egy hónap? Lehetséges. Mindenképpen
roppant, roppant, roppant nagy idő.

Végül, mint hirtelen feltűnő rózsa,
mint félénk harangvirág, megjött váratlanul
a hír.
Tudni egyszerre,
hogy megint láthatom, közel, tapinthatóan,
s mint álmaimban, oly valódinak.
Micsoda visszafojtott robbanás!
Milyen süket mennydörgés
robajlik ereimben,
aztán kitör vérem alól
fölfelé vad,
éji viharként!
És a töprengés, azon nyomban? Milyen módon
köszöntsük egymást olyan módon,
hogy meg ne sejtsék, csak mi ketten
szólunk egymáshoz ilyen módon?
Egy véletlen érintés, elektromos kontaktus,
titkos kézfogás, tekintet,
szívdobogás,
mely kiált és nyüszít alig hallható hangon.
Aztán
(tudjátok már jó tizenöt év óta)
maradt a nyesett szárnyú szavak verdesése,
bűnbánó,
lesütött szemű szavaké
ellenséges tanúk körében.
Még mindig
a „szeretem önt” szerelem,
az „és ha ön”, a „szeretném, de
tudom, hogy lehetetlen” …A „nem tehetjük,
nem, gondolja meg jobban”…
Ilyen szerelem ez,
szakadéknyi szerelem a tavaszban,
udvarias, szívélyes, boldog, végzetes.
Aztán a búcsúzás,
a semmitmondó,
barátok hangos gyűrűjében.
Látni, hogy elmegy, szeretni, mint még soha eddig,
követni szemmel
és szem nélkül követni, látni messze,
ott messze, és követni még
messzebbre is,
ahol éj lesz belőle,
harapás, nemalvás, csók,
méreg, elragadtatás, rángógörcs,
lélegzet, vér, halál…
Ezen
ismerős anyag,
mellyel csillagokat szoktunk dagasztani.

Simor András

Piedra de horno

La tarde abandonada gime deshecha en lluvia.
Del cielo caen recuerdos y entran por la ventana.
Duros suspiros rotos, quimeras calcinadas.

Lentamente va viniendo tu cuerpo.
Llegan tus manos en su órbita
de aguardiente de caria;
tus pies de lento azúcar quemados por la danza,
y tus muslos, tenazas del espasmo,
y tu boca, sustancia
comestible, y tu cintura
de abierto caramelo.
Llegan tus brazos de oro, tus dientes sanguinarios;
de pronto entran tus ojos traicionados;
tu piel tendida, preparada
para la siesta:
tu olor a selva repentina; tu garganta
gritando – no sé, me lo imagino –, gimiendo
– no sé, me lo figuro –, quejándose – no sé,
supongo, creo –;
tu garganta profunda
retorciendo palabras prohibidas.
Un rio de promesas
baja de tus cabellos,
se demora en tus senos,
cuaja al fin en un charco de melaza en tu vientre,
viola tu carne firme de nocturno secreto.

Carbón ardiente y piedra de horno
en esta tarde fria de lluvia y de silencio.

Izzó kemencekő

Elhagyott délután sír ziláltan az esőben.
Égből emlékek hullnak, az ablakon belépnek.
Kemény, tört sóhajok, elszenesedett rémek.

Lassan mozdul errefelé a tested.
Kezed nádpálinka pályán
kínálja nekem kelyhed;
lassú cukor a lábad, a tánctól perzselt,
izmaid a gyönyör harapófogói,
szád tápláléknak termett,
derekad
papírjából kibontott karamell.
Alany karod közelít, vérengző fogad várom,
elárult szemed érzem táguló pupillámon,
feszes bőröd csendben
pihenni készül,
szagod váratlan erdő, kiáltás rezzen
torkodból – nem tudom, kitalálom –, remegve
nem tudom, elképzelem –, panaszkodva – nem tudom,
(eltételezem, hiszem
mélységes mély torkod
tiltó szavakat tördel idebenn.
ígéretek folyója
jön a hajadról kanyarogva,
habjai kebleden pihennek,
hasadon keményednek a melasz tócsájában
s hátradöntik az esték titkaiból lett tested.

Parázsló szén, izzó kemencekő,
az eső és csönd hűvös délutánjában reszketsz.

Simor András

Tu recuerdo

Siento que se despega tu recuerdo
de mi mente, como una vieja estampa;
tu figura no tiene ya cabeza
y un brazo está deshecho, como en esas
calcomanías desoladas
que ponen los muchachos en la escuela
y son después, en el libro olvidado,
una mancha dispersa.

Cuando estrecho tu cuerpo
tengo la sensación de que estuviera hecho de estopa.
Me hablas, y tu voz viene de tan lejos
que apenas puedo oírte. Además, ya no te creo.
Yo mismo, ya curado
de la pasión antigua,
me pregunto como fue que pude amarte,
tan inútil, tan vana,
tan floja que antes del ano
de tenerte en mis brazos
ya te estas deshaciendo
como un jirón de humo;
y ya te estás borrando como un dibujo antiguo,
y ya te me despegas de la mente
como una vieja estampa.

Emléked

Érzem, hogy emléked kihullik lassan
agyamból, akár egy fakó, öreg kép,
alakodnak már nincs feje, az egyik
karod szétfoszlott, akár egy lehámló
matrica, melyet iskolásfiúcskák ragasztanak fel,
és az elfelejtett könyvben aztán
csak elmosódó folt lesz.

Mikor magamhoz szorítom a tested,
úgy érzem, mintha kóccal volna töltve.
Mondasz valamit, hangod messziről jön,
hogy alig hallak. S nem hiszem el úgysem,
fin, kigyógyulva immár
a régi szenvedélyből,
csak faggatom magam, hogy tudtalak szeretni,
ha ily haszontalan, ha ily semmit sem érő,
ily gyönge volt szerelmem, hogy még egy év se telt le,
amióta először öleltelek karomba,
s már foszladozni kezdesz,
akár a füst, ha oszlik;
már elmosódik arcod, akár egy régi metszet,
már kihullasz agyamból,
mint egy fakó, öreg kép.

Dobos Éva

Alta niña de caña y amapola

Primera fue su rápida cintura,
la órbita de oro en que viajaba
su cuerpo, el mundo joven de su risa,
la verde, la metálica
naturaleza de sus ojos.
¿La amé? Nunca se sabe.
Pero en las noches tímidas,
en las nubes perdidas y sonámbulas
y en el aroma del jazmín abierto
como una estrella fija en la penumbra,
su nombre resonaba.
Un día la distancia
se hizo un largo suspiro.
¡Oh qué terrestre angustia, en un gran golpe
de nieve y lejanía!
¿Sufrí? Nunca se sabe.
Pero en las tardes tristes,
en la insistencia familiar del Ángelus,
a la hora del vuelo taciturno
del búho y el murciélago,
como en un sueño simple la veía.
Al fin he aquí que el viento,
he aquí que el viento al fin me la devuelve.
La he tenido en mis brazos, la he besado
en un tibio relámpago.
Toqué sus manos lentas,
la flor bicéfala del seno, el agua
de su lujuria inaugural… Ahora,
oh tú, bienesperada,
suave administradora
del fuego y de la danza,
alta niña de caña y amapola,
ahora ya sé que sufro y que te amo.

Karcsú, magas, nád és pipacs leány

Először gyors csípeje villant szemembe,
az arany körív, melyben teste
s fiatal nevetése ringott,
majd szeme zöld,
fémes fénye.
Szerettem? Nehéz azt tudni.
Ám olykor a félénk esték
elveszett és alvajáró felhőiben
meg a jázmin illatában,
mint egy félhomályon át-átfénylő makacs állócsillag
neve vissza-visszazengett.
Aztán olyan messzire ment,
akár egy hosszú-hosszú sóhaj.
Ó, nyomorult földi szorongás,
hirtelen havas messzeségek!
Szenvedtem? Nehéz azt tudni.
Ám a szomorú délutánok
családi Angelusa közben,
a bagoly és a denevér
néma röptének órájában,
őt láttam, mint egy csöndes álmot.
Végül íme a szél,
végül a szél, íme visszasodorta.
A karomban tartottam, megcsókoltam
egy lanyha villám fényénél.
Megérintettem hát lassú kezét,
keble kétfelé hajló virágát, bujasága
első nedveit… S most már,
ó, te nagyon várt,
te finom úrnője
a tűznek és a táncnak,
karcsú, magas, nád és pipacs leány,
most már tudom, hogy szenvedek s szeretlek.

Dobos Éva

La balada azul

Frente al mar, viendo las olas
la quiera orilla besar,
los dos muy juntos, muy juntos
cual no estaremos jamás,
ella me dijo: – Quisiera
ser ola blanca del mar
y en su cristal peregrino
lucir mi fino cristal.
O ser el mar, que se mece
del aire al suave compás,
por donde en gentil carrera
saltando las olas van…
Y bajo el cielo sin nubes,
junto a la orilla del mar,
prendíle un beso en los labios
y con amoroso afán,
estrechándole le dije:
– Mi bien, yo quisiera más;
ser mar, si tú fueras ola,
ser ola si fueras mar.
En el jardín donde el céfiro
dice su blanda canción,
al pie de la fuente clara
juntos, muy juntos los dos,
ella me dijo: – Quisiera
ser lirio pleno de olor,
que al pasar, besara el aire,
que al brillar, besara el sol.
O ser el sol, que derrama
con ardorosa pasión,
oro hirviente en cada lirio
que en los jardines brotó…
Y en el jardín donde el céfiro
dice su blanda canción,
prendíle un beso en los labios
como quien prende una flor,
y estrechándola le dije:
– Mi bien, más quisiera yo;
ser sol, si tú fueras lirio,
ser lirio, si fueras sol…

En el cementerio, triste
como un enfermo pensil,
su cuerpo tibio y fragante
cerca, muy cerca de mí,
(mientras Céfiro en las frondas
afinaba su violín,
para llorar a la Tarde
que acababa de morir),
ella me dijo: – Quisiera
descansar por siempre aquí,
bajo esta tumba florida
serenamente dormir.
Y en el cementerio, triste
como un enfermo pensil,
estrechándole le dije:
– Mi bien, yo siempre pedí
ser blanca cruz en la tumba
donde dormirás por fin,
para estar, aun en la muerte,
cerca, muy cerca de ti…

Kék ballada

Tenger mellett, hol a hullám
csókot a fövenyre dob,
ketten együtt, csak mi ketten,
hol ővele egy vagyok,
így szólt hozzám: – Hullám lennék,
örvendezni volna ok,
hullámok kristályi közt én
lennék a legragyogóbb.
Vagy tenger, amarra ringó,
amerre a szél lobog,
mikor kecses hullám úton
járnak hullám vándorok …
bellid nem úszott az égen,
a tenger is hallgatott,
ajakára csókot loptam,
mint virágot aki lop,
s átölelve mondtam néki:
– Kedvesem, vágyam nagyobb,
ha te hab vagy, legyek tenger,
tenger ha vagy, én habod.
És kertben, hol zefír zengő,
simogató dalt dalolt,
tisztavízű forrás mellett,
hol ővele egy vagyok,
így szólt hozzám: – Lennék inkább
szirmot bontó liliom,
kinek csókot ad a szellő,
nap csókja ajkaimon.
Vagy lennék nap, ki mindenkit
sugár karjaiba von,
liliomokon aranyló,
csupatűz égi szirom …
És kertben, hol zefír zengő,
simogató dalt dalolt,
ajakára csókot loptam,
mint virágot aki lop,
s átölelve mondtam néki:
– Kedvesem, vágyam nagyobb,
nap legyek, ha liliom vagy,
ha nap vagy, liliomod …

A szomorú temetőben,
hol födi fehér lepel,
illatozó, gyönge teste
hozzám, énhozzám közel
(míg Zefír hegedűn játszik,
bánatos dalt énekel
a haldokló Délutánnak,
akit az éj ragad el),
így szólt hozzám: – Itt pihennék,
hol nevemet őrzi jel,
virág alatt, lenn a földben
nyugszom, ha nyugodni kell.
S a szomorú temetőben,
hol föd halotti lepel,
átölelve mondtam néki:
Szívem azért esdekel,
legyek kereszt, imádottam,
tűzzenek sírodra fel,
hogy itt legyek a halálban
hozzád, tehozzád közel…

Simor András

Nocturno

Llegó envuelta en la lluvia,
de noche. Tocó el hondo
portón y brilló un grito.
Bajé, bajo la lluvia,
bajo el cielo inmediato,
lento de aquella noche.
– ¡Vine! – me dijo –. ¡Vine!,
porque tan lejos, sola,
allá sola, tan lejos,
en aquel mundo mínimo,
negro, callado y húmedo
me moría otra vez.
– ¡Vine! – me dijo –. ¡Vine!

Miré su ropa. Estaba
vestida de relámpagos.
Fluía de su pecho
luz de San Telmo, fría,
fósforo de las tumbas,
sustancia de arco iris.
Los ojos calmiverdes,
como duras espadas,
el cuerpo inmóvil, fijo,
la piel de mármol mármol
y en los labios la misma
voz, la tremenda voz:
– ¡Vine! – me dijo –. ¡Vine!

¿Quién eres? – grité entonces,
turbado. Ella, sonriente,
me respondió: Tu culpa,
tu lámpara de insomnio,
la implacable y tenaz.
Tengo frío. No quiero
morir de nuevo. Dame
tu sol. Dame tus dientes.
Dame tu corazón.
Sobre él pondré mis manos,
sobre su brasa roja
mis manos aleteando…
– ¡Vine! – me dijo –. ¡Vine!

El limonero cándido
– sollocé – ya no existe.
En la brisa sonámbula
pasan sus duras hojas
sus azahares rígidos
de nupcias incompletas.
¡Oh virgen, virgen, virgen!
El viento es de metal.
Vuelan blandos murciélagos
sobre la noche en ruinas:
vete tal vez o quédate
para llorar unidos
la impalpable catástrofe.

Aún dije más: quería
decirlo todo, todo:
el pájaro sin torre,
el río vuelto arena,
el reloj detenido,
de horas petrificadas,
la mariposa enferma
sobre la flor de limo
y el saludo implacable
y el pez muerto, flotando
corrompido y la estrella
vacía y la campana
de funeral crespón…
¡Oh tú, la dulce y cándida,
vuelve a tu pedestal!
Déjame el llanto, déjame
a solas con mi voz.
Yo sé hablarme, mi lengua
sabe lo que hay en mí.
Con ella día a día
mi vida golpearé,
me clavaré en el pecho
su punta de cristal,
y moriré nombrándote,
de lluvia y sueño el fiel
suspiro que eres tú.

Noktürn

Esőbe öltözötten
jött éjjel. Lent az ajtón
zörgött s fénnyel kiáltott.
Lementem, az esőben
közeli volt az égbolt,
lassú ege az éjnek.
– Megjöttem! – szólt. – Megjöttem!,
mert a messzi magányban,
kicsiny, hideg, sötétlő,
néma, nedves világban,
ott meghaltam megint.
Megjöttem! – szólt. – Megjöttem!

Ruháját néztem. Villám
ruhába öltözötten,
keblén San Telmo fénye
csörgött, hideg, kegyetlen
foszfor-fénye a sírnak,
szivárvány égi fénye.
Nyugodtzőld szeme villant
keményen, mint kardpenge,
merev teste nem mozdult,
és bőre márvány, márvány,
ajakán kegyetlen hang,
maga a rettentő hang:
Megjöttem! – szólt. – Megjöttem!

Ki vagy? – kérdeztem akkor
zavartan. Mosolyogva
felelt nekem: A bűnöd,
álmatlanságod fénylő
lámpája, makacs és zord.
Fázom. És semmiképpen
sem halok újra. Add hát
napodat. Fogad kérem.
Add nekem szívedet.
Kezem teszem szivedre,
vöröslő parazsára,
kezemet melegítse …
Megjöttem! – szólt – Megjöttem!

A szűz citromfa meghalt
– sirattam –, mert már nincsen.
A szellő alvajáró
éjében a levélkék,
kemény citromlevélkék
násztalan sírba hullnak.
Ó szűzi, szűzi szűzlány!
Fémből való a szél is.
Denevérek repülnek
az éji éjjel romján:
térj vissza vagy maradj itt,
hogy együtt sírjunk kerten
érinthetetlen bajról.

Még azt mondtam: szeretnék
elsírni mindent, mindent
toronytalan madárról,
homokká lett folyóról,
megállt óráról, végleg
kővé dermedt időről,
halódó pillangóról,
ki ül citromvirágon,
jéghideg üdvözlésről,
kimúlt halról, lebegve
foszlik széjjel, kiégett
csillagról, feketébe
öltöztetett harangról…
Ó te édes és szűzi,
térj vissza sírkövedre!
Hagyj sírni, sírni, hangom
sirassa kínomat.
Tudok beszélni, nyelvem
tudja, mit rejt e szív.
Kimondom napról napra,
az életemmel szólok,
mellembe szúrom kristály
szavaim hegyes élét
és meghalok neveddel,
éjből és álomból jött
hű sóhaj, ki te vagy.

Simor András

Ana María

Ana María,
la trenza que te cae
sobre el pecho, me mira
con ojos de serpiente
desde su piel torcida.

Yo entre todas tus gracias
señalo la sonrisa
con que al arder escondes
la llama de ti misma.

Es cuando te recorren
las nubes pensativas
y en tu cuerpo metálico
la tempestad se estira,
como una lenta y suave
serpiente suspendida.

Ana María

Ana María,
kígyó szemével néz rám
a fürt, mely rejti kebled,
mialatt dombod ívén
gyűrűi tekeregnek.

Minden kellemeid közt
mosolyodért szeretlek,
amelyben belső lángod
villámai remegnek.

Mikor egeden átszáll
néhány tűnődő felleg,
és fémkebled két halmán
nyújtózó vihar reszket,
akár egy lassú és lágy
kígyó, ki ott pihent meg.

Simor András

Teresa

¿Imagina usted, Teresa,
cómo arde su rostro grave
al resplandor de la suave
luz verde en sus ojos presa?

¿Se sabe qué luz es ésa?
¡Dios mío, sólo se sabe
que nadie en el mundo sabe,
Teresa, qué luz es ésa!

Goce supremo, Teresa,
apagarle el rostro grave,
no más el instante suave
de verla en mis brazos presa.

¡Oh enigma el de la luz ésa,
de la que sólo se sabe
que nadie en el mundo sabe,
Teresa, qué luz es ésa!

Teresa

Tudja-e, Teresa, kérem,
hogyan gyűl ki komoly arca,
mikor a fény, szeme rabja,
zöldellőn világít, szépem?

Milyen fény ez, drága fényem?
Az sem tudja, aki rabja,
mily fénnyel ég szeme napja,
Teresa, senki se, én sem!

Mily gyönyör, Teresa, kérem,
ha megbékél komoly arca,
még nagyobb, ha karom rabja
lenne Ön egy napon, szépem.

Titkok titka, drága fényem,
az sem tudja, aki rabja,
mily fénnyel ég szeme napja,
Teresa, senki se, én sem!

Simor András

Madrigal

Tu vientre sabe mas que tu cabeza
y tanto como tus muslos.
Ésa
es la fuerte gracia negra
de tu cuerpo desnudo.

Signo de selva el tuyo,
con tus collares rojos,
tus brazaletes de oro curvo,
y ese caimán oscuro
nadando en el Zambeze de tus ojos.

Madrigál

Az öled többet tud, mint a fejed
és annyit, mint a combjaid.
Ezek
tartják meztelen testedet,
mely fekete varázsát ontja itt.

Rajtad buja őserdők bélyege,
nyakadon vérvörös nyaklánc kúszik,
karkötőd arany, karod fekete
és a sötét kaimánok serege
szemeid Zambezijében úszik.

András László

El negro mar

La noche morada sueña
sobre el mar;
la voz de los Pescadores
mojada en el mar,
sale la luna chorreando
del mar.

El negro mar.

Por entre la noche un son,
desemboca en la bahía;
por entre la noche un son.

Los barcos lo ven pasar,
por entre la noche un son,
encendiendo el agua fría.
Por entre la noche un son,
por entre la noche un son,
por entre la noche un son…

El negro mar.

– Ay, mi mulata de oro fino,
ay, mi mulata
de oro y plata,
con su amapola y su azahar,
al pie del mar hambriento y masculino,
al pie del mar.

A néger tenger

Alszik a mély, püspöklila éj,
de éber alatta a tenger:
a halászok halk szavait
megitatja vizével a tenger;
csorgó, csöpögő holdat emel fel
a tenger,

A néger tenger.

Egy rumba az éj közepén
az. öböl tükrén kiszalad;
egy rumba az éj közepén.

A hajók nézik, hova leng el
a rumba az éj közepén;
felgyújtja a hűs habokat
a rumba az éj közepén.
Egy rumba az éj közepén,
egy rumba az éj közepén …

A néger tenger.

– Jaj az én aranyos mulatám,
az a mélytüzü, az a finom, ékes!
Pipacs a haján,
a kezedben sárga virág;
mulatám, kire úgy vár az a buja, éhes
tenger, akár a bikák!

Tímár György

Pero que te pueda ver

Si es que me quieres matar,
no esperes a que me duerma,
pues no podré despertar.
Muerto,
ay, muerto y también dormido,
no es ni morir ni soñar,
no es ni recuerdo ni olvido.
Muerto,
ay, muerto y también dormido.

Mátame al amanecer,
o de noche, si tú quieres;
pero que te pueda ver
la mano;
pero que te pueda ver
las uñas;
pero que te pueda ver
los ojos;
pero que te pueda ver.

De láthassam

Ha meg akarsz ölni engem,
ne várj, édes, míg elalszom,
mert nincs aki fölébresszen.
Holtan,
aj, holtan fekszem és szendergek,
nem halál ez és nem álom,
nem emlékszem, nem felejtek.
Holtan,
aj, holtan fekszem és szendergek.

Virradatkor ölj meg engem,
vagy éjjel, ha jobb neked,
de láthassam
kezedet,
de láthassam
körmödet,
de láthassam
szemedet,
de láthassam.

Weöres Sándor

Rosa tú, melancólica

El alma vuela y vuela
buscándote a lo lejos,
Rosa tú, melancólica
rosa de mi recuerdo.
Cuando la madrugada
va el campo humedeciendo,
y el día es como un niño
que despierta en el cielo,
Rosa tú, melancólica,
ojos de sombra llenos,
desde mi estrecha sábana
toco tu firme cuerpo.
Cuando ya el alto sol
ardió con su alto fuego,
cuando la tarde cae
del ocaso deshecho,
yo en mi lejana mesa
tu oscuro pan contemplo.
Y en la noche cargada
de ardoroso silencio,
Rosa tú, melancólica
rosa de mi recuerdo,
dorada, viva y húmeda,
bajando vas del techo,
tomas mi manó fría
y te me quedas viendo.
Cierro entonces los ojos,
pero siempre te veo,
clavada allí, clavando
tu mirada en mi pecho,
larga mirada fija,
como un puñal de sueño.

Rosa, te csupa bánat

Repül, repül a lélek,
messziről száll nyomodba.
Rosa, te csupa bánat,
emlékből sarjadt rózsa.
Mikor harmatban fürdik
hajnali mező bokra,
és a reggel mint gyermek,
kit ébreszt égi óra,
Rosa, te csupa bánat,
szemed bú fátyolozza,
kezemig, lepedőmig
feszül lested rugója.
Mikor a vad verőfény
ráhull fára, bokorra,
mikor a zilált alkony
már az éjidőt hozza,
asztalomig világlik
tested sötét cipója.
S ha égő, égő csönddel
indulunk nyugovóra,
Rosa, te csupa bánat,
emlékből sarjadt rózsa,
frissen, aranylón, élőn
jössz fentről szirmot bontva,
megfogod kezem, immár
vagyok nézésed foglya.
Szemem lehunyom akkor,
látlak öröktől fogva,
nézésed tőre vérem
bimbóit sokszorozza,
nézésed hosszú tőre,
mintha álomtőr volna.

Simor András

La tarde pidiendo amor

La tarde pidiendo amor.
Aire frio, cielo gris.
Muerto sol.
La tarde pidiendo amor.

Pienso en sus ojos cerrados,
la tarde pidiendo amor,
y en sus rodillas sin sangre,
la tarde pidiendo amor,
y en sus manos de uñas verdes,
y en su frente sin color,
y en su garganta sellada…
La tarde pidiendo amor,
la tarde pidiendo amor,
la tarde pidiendo amor.

No.
No, que me sigue los pasos,
no;
que me habló, que me saluda,
no;
que miro pasar su entierro,
no;
que me sonríe, tendida,
tendida, suave y tendida,
sobre la tierra, tendida,
muerta de una vez, tendida…

No.

Este kell a szerelem

Este kell a szerelem.
Hideg szél és szürke éjjel.
Napom temetem.
Este kell a szerelem.

Lezárt szemeit idézem,
este kell a szerelem,
vértelen térdeit nézem,
este kell a szerelem,
ujjain zöldek a körmök,
homloka már színtelen,
torkán örökös pecsét ül…
Este kell a szerelem,
este kell a szerelem,
este kell a szerelem.

Nem:
lépte a léptem után jár,
nem:
szól nekem, elfut előlem,
nem:
gyászmenet indul utána,
nem:
még mosolyog leheverve,
fekve puhán, leheverve,
földre, a földre heverve,
fagyban, örökre heverve …

Nem.

Orbán Ottó

La vida empieza a correr…

La vida empieza a correr
de un manantial, como un río;
a veces, el cauce sube,
a veces, el cauce sube,
y otras se queda vacío.

Del manantial que brotó
para darte vida a ti,
ay, ni una gota quedó
para mí:
la tierra se lo bebió.

Aunque tú digas que no,
el mundo sabe que sí,
que ni una gota quedó
del manantial que brotó
para darte vida a ti.

Az élet így születik…

Az élet így születik,
forrásból folyóvá árad;
olykor növekszik a medre,
olykor növekszik a medre,
máskor meg üres, kiszárad.

A forrásból, mely fakadt,
hogy élni kezdj, kedvesem,
egyetlen csöpp sem maradt
énnekem,
a föld mind beitta azt.

Hát nemet mond ajakad,
a világ tudja, igen,
egyetlen csöpp sem maradt
a forrásból, mely fakadt,
hogy élni kezdj, kedvesem.

Simor András

Agua del recuerdo…

¿Cuando fue?
No lo sé.
Agua del recuerdo
voy a navegar.

Pasó una mulata de oro,
y yo la miré al pasar:
moño de seda en la nuca,
bata de cristal,
niña de espalda reciente,
tacón de reciente andar.

Caña
(febril le dije en mi mismo),
caña
temblando sobre el abismo,
¿quién te empujará?
¿Qué cortador con su mocha
te cortará?
¿Qué ingenio con su trapiche
te molerá?
El tiempo corrió después,
corrió el tiempo sin cesar,
yo para allá, para aquí,
yo para aquí, para allá,
para allá, para aquí,
para aquí, para allá…

Nada sé, nada se sabe,
ni nada sabré jamás,
nada han dicho los periódicos,
nada pude averiguar,
de aquella mulata de oro
que una vez mire al pasar,
moño de seda en la nuca,
bata de cristal,
niña de espalda reciente,
tacón de reciente andar.

Emlékek vizén…

Mikor is volt?
Nem tudom biz én.
Fut hajóm, fut
emlékek vizén.

Szép mulatt lányt láttam egyszer,
ki mellettem elment,
pajkos kontyot viselt nyakán,
testén puha selymet.
Szép cipellő, déli járás,
karcsú ifjú termet.

Nádszál
(szóltam halkan önmagamhoz)
nádszál
mélység felett ringó-lengő,
mit hoz neked a jövendő,
vajh kié leszel?
Nádszelő kés éle hogyha
téged is leszel,
őrlőgépbe ki tesz vajjon,
ki visz, ki vesz, el?
Szállt az idő, ki mondja meg,
hova is szállt, merre is?
Mentem jobbra, mentem balra,
jártam erre, jártam arra,
jártain arra, erre is,
arra is meg erre is…

Nincs felőle semmi hírem,
nem maradt utána nyom,
nem írták meg az újságok,
soha meg nem tudhatom,
mi lett a szép mulatt lányból,
ki mellettem elment,
s pajkos kontyot viselt nyakán,
testén puha selymet,
szép cipellő, deli járás,
karcsú ifjú termet.

Gáspár Endre

Madrigal

Sencilla y vertical,
como una caña en el cañaveral.
Oh retadora del furor
genital:
tu andar fabrica para el espasmo gritador
espuma equina entre tus muslos de metal.

Madrigál

Egyszerű vagy és sudár.
Nád, cukornád-karcsu szál.
Ó, kitől izzik a kanvágy,
barna lány:
járásod ring s görcsös, vad sikoly alá kancás
tajtékot ver ki fémes combjaid hajlatán.

András László

Ronda

Paloma, sube a mirar
desde esa rama de pino:
dime si viene mi novia,
si viene por el camino.
                        ¿Qué piensas tu?
                        Tu novia esta en casa,
                        comiendo cuzcuz.

Paloma, vete a buscar
a la mujer que amo yo;
dile que aún espero el beso
que anoche me prometió.
                        ¿Qué piensa usted?
                        Su novia está en casa,
                        tomando café.

Paloma, dile a mi novia
que cuando venga a mi entierro,
toque bien duro a la puerta,
porque la puerta es de hierro.
                        ¿Que piensas, di?
                        Tu novia está en casa,
                        majando maíz.

Körtánc

Galamb, szállj az ágra fel,
szállj fel magas fenyőre,
jő-e jegyesem az úton,
szépséges jegyesem jő-e?
                        Elment az eszed?
                        Jegyesed odabent ül,
                        kuszkuszt eszeget.

Galamb, keresd meg, eridj,
kedvesemet, ki enyém,
csókot ígért nekem éjjel,
most is arra várok én.
                        Mit kér oly sokat?
                        Jegyese odabent ül,
                        kávét iszogat.

Galamb, jegyesemnek mondd meg,
amikor temetnek engem,
hosszan kopogjon az ajtón,
mert vasajtó mögött fekszem.
                        Ne kérj oly sokat!
                        Jegyesed odabent ül,
                        máiét fosztogat.

Simor András

Cerro de Santa Lucia
(SANTIAGO DE CHILE)

¡Cerro de Santa Lucía,
tan culpable por la noche,
tan inocente de día!

En el cerro, en un banco
junto al Museo,
ay, ayer te veía
y hoy no te veo.
¡Quién me dijera
que iba a pasar un día
sin que te viera!

Por un caminito
que sólo yo sé,
va el arcángel, ángel
Arcángel Gabriel.
En el alto cerro
media noche es;
en mí la mañana
comienza a nacer.
Pasó a nuestro lado
cuando la besé.
¡Qué roto (gritaba)
qué roto es usted!
Y usted, don Arcángel,
(luego repliqué)
¿qué busca a estas horas,
sin alas y a pie,
por este camino
que sólo yo sé?
No busco (me dijo)
que ya la encontré,
a la virgen virgen
que ayer se nos fue
con un ángel ángel
más grande que usted.

¡Cerro de Santa Lucia,
tan culpable por la noche,
tan inocente de día!

Santa Lucia dombja
(SANTIAGO DE CHILE)

Ó, Santa Lucía dombja,
éjszaka mennyire bűnös,
oly ártatlan pirkadóra!

A dombon, hol egy pad áll
a Múzeum mellett,
jaj, tegnap még láttalak
s ma sehol se lellek.
Hogy történhetett,
milyen kínná vált a nap,
immár nélküled!

Egy kicsi ösvénykén,
mihozzánk közel,
lépked az arkangyal,
büszke Gábriel.
Éjfél van a dombon,
nincs hajnali jel,
csak énbennem pirkad,
fényt látok, mivel
megcsókoltam őt, kit
csak imádni kell.
Bűnt áraszt (kiált rám)
maga és e hely!
Hát ön, tisztelt angyal,
ki baktat le, fel,
kit keres szárny nélkül,
vajon kire lel
ezen az ösvénykén,
mihozzánk közel.
Megtaláltam (mondta)
a szüzet, ki el-
szökött tőlünk tegnap,
angyal vitte el,
magánál erősebb,
mindenkit lever!

Ó, Santa Lucía dombja,
éjszaka mennyire bűnös,
oly ártatlan pirkadóra!

Simor András

Glosa

                     No sé si me olvidarás,
                     ni si es amor este miedo:
                     yo solo sé que te vas,
                     yo solo sé que me quedo.

                                   ANDRES ELOY BLANCO

                     1

Como la espuma sutil
en que el mar muere deshecho,
cuando roto el verde pecho
se desangra en el cantil,
no servido, sí servil,
sirvo a tu orgullo no más,
y aunque la muerte me das,
ya me ganes o me pierdas,
sin saber si me recuerdas
no sé si me olvidarás.


                     2

Flor que sólo una mañana
duraste en mi huerto amado,
del sol herido y quemado
tu cuello de porcelana:
quiso en vano mi ansia vana
taparte el sol con un dedo;
hoy así a la angustia cedo
y al miedo, la frente mustia…
No sé si es odio esta angustia,
ni si es amor este miedo.


                     3

¡Qué largo camino anduve
para llegar hasta ti,
y qué remota te vi
cuando junto a mí te tuve!
Estrella, celaje, nube,
ave de pluma fugaz,
ahora que estoy donde estás,
te deshaces, sombra helada:
ya no quiero saber nada;
yo sólo sé que te vas.


                     4

¡Adiós! En la noche inmensa,
y en alas del viento blando,
veré tu barca bogando,
la vela impoluta y tensa.
Herida el alma y suspensa,
te seguiré, si es que puedo;
y aunque iluso me concedo
la esperanza de alcanzarte,
ante esa vela que parte,
yo solo sé que me quedo.

Glossza

                     Nem tudom, szeretsz-e még,
                     azt sem, él-e még szerelmem,
                     csak azt tudom, messze mégy,
                     csak azt tudom, elhagysz engem.

                                   ANDRES ELOY BLANCO

                     1

Mint a tengeren a hab,
melynek zöld zátony a sírja,
finom keblét fölszakítja,
halálra sebzi a part,
hív szolgád, szolgáltalak,
gőgöd a szívembe tép,
halálom e büszkeség,
elveszítesz, megalázol,
emlékemre sem vigyázol,
nem tudom, szeretsz-e még.


                     2

Virág kinek kelyhe nemrég
szerelmes kertemben nyílott,
az égő nap leszakított,
nyakad íve immár emlék,
sugarától vágyam nem véd,
halott tenélküled kertem,
szorongás vert tanyát bennem
s homlokom redőzi bánat…
Nem tudom, gyűlöllek, vágylak,
azt sem, él e még szerelmem.


                     3

Hosszú úton híva hívlak,
talán nyomod meglelem,
hiába vagy énvelem,
ha mindegyre távolibb vagy!
Nyári felhő, éji csillag,
könnyű madár-öltözék,
oldalamon bárha légy,
sebzett árnyék, foszlasz köddé,
nem talállak soha többé,
csak azt tudom, messze mégy.


                     4

Ég veled! Végtelen éjnek
lágy szellője repül hozzám
bárkád messzire sodorván,
száll vitorlád s el nem érlek.
Sebzett, kimerült a lélek,
követnélek, én szerelmem,
hiú ábránd, lehetetlen,
utam nem vezet tehozzád,
s amíg elsuhan vitorlád,
csak azt tudom, elhagysz engem.

Simor András

El árbol

El árbol que verdece
a cada primavera,
no es más feliz que yo,
de nuevo verdiflor.
Las amarillas hojas
cayeron, y en mi tronco
vuelven los novios trémulos
a entrelazar sus cifras,
y hay corazones fijos
por flechas traspasados,
vivos en esa muerte.
Cuando digo «te amo»,
mi voz repite el viento
y en mi alta copa juega
con tu nombre y un pájaro
hijo de abril y marzo.

A fa

A fa, amely kizöldül
minden újabb tavaszkor,
az sem boldogabb, mint én
új tavaszzöld ruhámban.
A sárga levelek már
lehulltak s belém újra
remegő jegyespárok
vésnek kezdőbetűket,
és szíveket is őrzök,
nyílhegytől általütve,
élőket e halálban.
Ha azt mondom: „szeretlek”,
a szél utánam mondja,
s lombjaim csúcsán játszik
neveddel s egy madárral,
a tavasz gyermekével.

Dobos Éva

Pas de téléphone…

La lluvia, el cielo gris.
Pas de téléphone
lejos de ti.
(Me duele el corazón.)

¿Qué hacer para saber
si ahora, en esta hora
de lluvia y cielo gris
te duele el corazón
como me duele a mí?
Pas de téléphone
lejos de ti.

Ay, en Paris
mejoraría la situación
un pneumatique.
Oh mi adorada, pero aquí
no existe el pneumatique,
y pas de téléphone
lejos de ti.

Tus ojos de ámbar quiero
sentir cerca de mí;
saber si en esta tarde
de lluvia y cielo gris
te duele el corazón
como me duele a mí.
Pas de téléphone
lejos de ti.

Pas de téléphone…

Szürke az ég csak esik.
Pas de téléphone…
és nem vagy itt.
(Fáj a szívem nagyon.)

Megtudom, megtudhatom,
hogy ez órán, amikor fönt
szürke az ég s csak esik,
fáj szíved vajon,
ahogy szívem gyötretik?
Pas de téléphone…
és nem vagy itt.

Párizsban, ha esik,
enyhít kicsit keserves kínomon
egy pneumatik.
Jaj, én imádottam, de itt
nem létezik pneumatik,
és pas de téléphone…
és nem vagy itt.

Borostyán szemed lássam
közelemben megint;
tudjam, hogy most, amikor fönt
szürke az ég s csak esik,
fáj szíved vajon,
ahogy szívem gyötretik.
Pas de téléphone
és nem vagy irt.

Simor András

A veces…

A veces tengo ganas de ser cursi
para decir: la amo a usted con locura.
A veces tengo ganas de ser tonto
para gritar: ¡La quiero tanto!
A veces tengo ganas de ser niño
para llorar acurrucado en su seno.
A veces tengo ganas de estar muerto
para sentir, bajo la tierra húmeda de mis jugos,
que me crece una flor rompiéndome el pecho,
una flor, y decir: esta flor,
para usted.

Olykor…

Olykor kedvem támad, hogy banálisan
így szóljak: Őrülten szeretem Önt.
Olykor kedvem támad, hogy ostobán
felkiáltsak: Mennyire szeretem!
Olykor kedvem támad, hogy gyerek legyek,
és zokogni ölébe kuporodjam.
Olykor kedvem támad, hogy halottként
a nedveim áztatta föld alatt
érezzem: egy virág mellemen át kinő,
egy virág, és így szóljak: E virág
az Öné.

Simor András

Nancy

Entre los dibujos inéditos de Walt Disney, a su muerte, encontraron a Nancy. Era el mismo nervioso antílope que ahora vemos, pero aún no había echado a correr, fina gacela detenida entre el cartón y el lápiz. Los ojos grandes, grandísimos y como asombrados en su inocencia; los senos breves y culpables.

Pienso que su poesía es negra como su piel, cuando la tomamos en su esencia íntima y sonámbula. Es también cubana (por eso mismo) con la raíz enterrada muy hondo hasta salir por el otro lado del planeta, donde se la puede ver sólo el instante en que la Tierra se detiene para que la retraten los cosmonautas.

Yo amo su sonrisa,su carne oscura ,su cabeza africana. Su cabeza sin tostar , dicho sea para aludir a los tostadores y tostados negros burgueses que se queman la cabellera cada semana y viven esclavos del peluquero engañador. Me gusta verla , oírla ( un susurro es lo que percibimos cuando habla). Soy su partidario , voto por ella, la elijo y la proclamo. Grito desaforado: ¡Viva Nancy!

Nancy

Walt Disney hátrahagyott rajzai közt találták Nancyt. Ugyanolyan csupaideg antilop volt, amilyennek most látjuk, de még nem kezdett szökellni, kecses gazella, aki megállt a papír és a ceruza között. Nagy, nagyon nagy és ártatlanságtól csodálkozó szemek; kicsiny és barna keblek.

Úgy gondolom, hogy költészete fekete, mint a bőre, ha bensőséges alvajáró lényegére figyelünk. És kubai (éppen ezért), mélységes mélyre temetett gyökerével, amely a földgolyó másik oldalán bújik ki a holdból, s ahol csak abban a pillanatban válik láthatóvá, amikor a Föld megáll, hogy lefényképezzék az űrhajósok.

Szeretem nevetését, sötét bőrét, afrofrizuráját. Sütés nélküli haját, hogy ne maradjanak említés nélkül a sütővasak és a sütnivaló nélküli néger burzsoák sem, akik minden héten besüttetik hajukat és a csaló Irász rabszolgáiként élnek. Örülök, ha látom, hallom őt (susogást hallunk amikor beszél). Híve vagyok, rászavazok, őt választom és éltetem. Féktelenül kiáltom: Éljen Nancy!

Simor András

Madrigal

De tus manos gotean
las unas, en un manojo de diez uvas moradas.

Piel,
carne de tronco quemado,
que cuando naufraga en el espejo, ahúma
las algas tímidas del fondo.

Madrigál

Tíz lila szőlőszem: bő fürtben cseperegnek
kezedről a körmök.

Megpörzsölt fahasáb:
füstöl a tested, a bőröd,
s jaj, mikor tükrödbe zuhanva lesüllyed,
beborítja a mélyben a pára a félénk algákat.

András László

Canción

¡De qué callada manera
se me adentra usted sonriendo,
como si fuera
la primavera!
(Yo, muriendo.)

Y de qué modo sutil
me derramó en la camisa
codas las flores de abril.

¿Quién le dijo que yo era
risa siempre, nunca llanto,
como si fuera
la primavera?
(No soy tanto.)

En cambio, ¡qué espirirual
que usted me brinde una rosa
de su rosal principal!

¡De qué callada manera
se me adentra usted sonriendo,
como si fuera
la primavera!
(Yo, muriendo.)

Ének

Mosolyával, szót se szólva,
lép szívembe, kedves lélek,
mintha Ön volna
a ravasz csókja!
(Én, alig élek.)

És hogy szórta széjjel itt,
mily finoman, ingfodromra,
április virágait.

Önnek énrólam ki mondta,
csak nevetek, sosem sírok,
sóhajom volna
ravasz csókja?
(nevetni nincs ok.)

Ön viszont a mosolyát,
lugasának szép rózsáját
ajándékul nyújtja át!

Mosolyával, szót se szólva,
lép szívembe, kedves lélek,
mintha ön volna
a tavasz csókja!
(én, alig élek.)

Simor András

Solo de guitarra

La tarde con ser tan alta,
– digo, esta tarde – y azul,
es pequeña, pequeñita,
ay, qué tarde tan bajita
sin usted, sin ti, sin tú.

Estoy el mar contemplando
– digo, este mar – tan grandón,
pero es un mar chiquitito,
ay, qué mar tan pobrecito
sin ti, sin usted, sin yo.

Estoy mirando la Luna
– digo, esta Luna – brillar,
y la veo tan oscurita,
ay, qué Luna tan poquita
sin con quien yo quiero estar!

Gitárszóló

Magasságos délután ez,
kékje halmoz fényeket –
valójában kicsi, satnya,
maga nélkül … nélküled.

Most éppen a tengert nézem,
óriási, eleven –
mégis icipici tenger,
aj! milyen szegényke tenger,
maga nélkül … nélküled.

Most éppen a holdat nézem
hogy szikrázik, hogy ragyog –
mégis homályosnak látom,
aj! Görnyedt, fogy, mint az álom,
mert párom nélkül vagyok.

Weöres Sándor

Una fría mañana

Pienso en la fría mañana en que te fui a ver,
allá donde La Habana quiere irse en busca del campo
allá en tu suburbio claro.
Yo con mi botella de ron
y el libro de mis poemas en alemán,
que al fin te regalé.
(¿O fue que te quedaste con él?)
Perdóname, pero aquel día
me pareciste una niñita sola,
o quizás un pequeño gorrión mojado.
Tuve ganas de preguntarte:
¿Y tu nido? ¿Y tus padres?
Pero no habría podido.
Desde el abismo de tu blusa,
como dos conejillos caídos en un pozo
me ensordecían tus senos con sus gritos.

Egy hideg reggel

Eszembe jut az a hideg reggel, amikor elmentem hozzád
oda, ahol Havanna elindul, hogy kijusson a mezőre,
világos színű kis külvárosodba.
Kezemben egy üveg rum
meg verseim német kiadása,
amelyet végül neked adtam,
(vagy egyszerűen csak elvetted?)
Bocsáss meg, de aznap
mintha egy elhagyott kislány lettél volna,
vagy még inkább egy ázott kis veréb.
Szerettem volna megkérdezni:
Hát a fészked? Hát a szüleid?
De nem tehettem.
Blúzod szakadékából
mint két kútba esett nyulacska
két melled megsiketített sikolyával.

Dobos Éva

Nieve

Como la nieve cae aquí,
nieva también dentro de mi.
(Verlaine con nieve ¿no es así?)
De ti me acuerdo – ya sin ti.

¿A qué llorar, me digo yo,
por quién no llora ni lloró?
Si estuve escrito, me borró,
si ardí un instante, me apagó.

Caiga la nieve, está muy bien.
Mas no por eso va Guillén
a entristecerse si no hay quien
del mismo mal muera también.

Literatura, en realidad,
nimia de toda nimiedad.
¿Que está nevando en la ciudad?
Al fin y al cabo es la verdad.

Hóesés

Ahogy a hó kinn megered,
benn telehullja szívemet.
(Verlaine – és tél az ősz helyett?)
Rád emlékszem – már nélküled.

Mért telesírni a papírt,
azért, ki nem sír, sose sírt?
Írtam ilyet? Fogott radírt.
Gyúltam? elfújt, tüzet se bírt.

Essék a hó tél estelén,
ezért még nem búsul Guillén,
se annak elmenetelén,
ki nem hal párban, te meg én.

Irodalom – realitás?
fenét! Nulla. Nimolitás.
S a városban a havazás?
Végül is ez a veritás.

Weöres Sándor

La pequeña balada de Plóvdiv
                (BULGARIA)

En la vieja villa de Plóvdiv,
                     lejos, allá,
mi corazón murió una noche
                     y nada más.

Una larga mirada verde,
                     lejos, allá,
húmedos labios prohibidos
                     y nada más.

El cielo búlgaro brillaba,
                     lejos, allá,
lleno de estrellas temblorosas
                     y nada más.

Oh lentos pasos en la calle,
                     lejos, allá,
últimos pasos para siempre
                     y nada más.

Junto a la puerta misteriosa,
                     lejos, allá,
la mano blanca, un solo beso
                     y nada más.

Kis plovdivi ballada
        (BULGÁRIA)

Plovdiv alvó, vén városában,
                     messzi varázs,
szívem meghalt az egyik éjjel,
                     és semmi más.

Hosszú nézése zöld szemének,
                     messzi varázs,
tiltó íve harmat ajkának,
                     és semmi más.

Fönn ragyogott a bolgár égbolt,
                     messzi varázs,
teli remegő csillagokkal,
                     és semmi más.

Ó, lassú léptei az utcán,
                     messzi varázs,
utolsó léptek mindörökre,
                     és semmi más.

Titkokat őrző ajtó mellett,
                     messzi varázs,
fehér keze, egyetlen csókja,
                     és semmi más.

Simor András

Cómo no ser romántico

Cómo no ser romántico y siglo XIX,
no me da pena,
cómo no ser Musset
viéndola esta tarde
tendida casi exangüe,
hablando desde lejos,
lejos allá del fondo de ella misma
de cosas leves, suaves, tristes.

Los shorts bien shorts
permiten ver sus detenidos muslos
casi poderosos,
pero su enferma blusa pulmonar
convaleciente
tanto como su cuello-fino-modigliani,
tanto como su piel-margarita-trigo-claro,
Margarita de nuevo (así preciso),
en la chaise longue ocasional tendida
ocasional junte al teléfono,
me devuelven un busto transparente
(nada, no más un poco de cansancio).
Es sábado en la calle, pero en vano.
Ay, cómo amarla tic manera
que no se me quebrara
de tan espuma tan soneto y madrigal,
me voy no quiero verla,
de tan Musset y siglo XIX
cómo no ser romántico.

Ki ne lenne romantikus

Ki ne lenne romantikus és 19. századi,
nem szégyellem,
ki ne lenne Musset,
látván őt ma délután,
amint csaknem aléltan hever,
messziről szól a hangja,
valahonnan önmaga mélységes mélységéből,
s mond tünékeny, puha, szomorkás dolgokat.

Sortja, a kellőképpen short,
látni engedi súlyos,
mondhatnám hatalmas combjait,
de gyöngécske blúza, a tüdőbetegségből
lábadozó,
meg nyulánk-modigliani-nyaka,
meg kalász-fehér-margaréta-bőre,
és még egyszer leírom: Margarita (a pontosság kedvéért),
ahogyan hanyagul elnyúlik a sezlonon,
hanyagul a telefon mellé könyökölve,
derengő mellszobrot formáz belőle a homályban
(nincs semmi baj, csak fáradt vagyok egy kicsit).
Az utcán szombat van, de mindhiába.
Jaj, hogyan kellene szeretnem,
hogy el ne törjön,
mikor ennyire csak lehelet, ennyire csak szonett és madrigál,
elmegyek, hogy ne lássam,
mikor ennyire Musset és 19. századi,
ki ne lenne romantikus.

Dobos Éva

Jugabas con un lápiz

Jugabas con un lápiz,
callada y pensativa,
sobre la virgen hoja
donde nada escribías
Te saludé partiendo,
mas tu voz me fue esquiva,
grité luego tu nombre,
alzaste tú la vista,
y de tus negros ojos
en la luz sorprendida
supe que estabas lejos…
¿De qué país volvías?

Játszottál ceruzáddal

Játszottál ceruzáddal
elgondolkodva, némán,
de egy vonást se tettél
a szűzi irkalapra.
Hívtalak elmenőben,
kitért előlem hangod,
neved kiáltva szóltam,
nézésed rámemelted,
és fekete szemedből
a csupa titok fényben
tudtam, mily messzi voltál…
Honnan érkeztél vissza?

Simor András

Si a mi me hubieran dicho…

Si a mí me hubieran dicho
que iba a llegar el día
en que los dos no fuéramos
más que simples amigos,
no lo hubiera creído.

Que alguien nos viera, digo,
hablar indiferentes
del sol o de la lluvia
como simples amigos,
no lo hubiera creído.

¡Ay, qué puñal tan fino
este de cuya herida
me muero y me desangro…!
Si me lo hubieran dicho,
no lo hubiera creído.

Ha mondták volna, látod…

Ha mondták volna, látod,
hogy ez a nap is eljön,
amikor nem leszünk mi
csak egyszerű barátok,
nem hitte volna párod.

Ha látnák, amit látok,
ahogyan most beszélünk
napfényről vagy esőről,
mint egyszerű barátok,
nem hitte volna párod.

Jaj, milyen sebet vágott
annyira finom tőröd,
meghalok és elvérzem!
Ha mondták volna, látod,
nem hitte volna párod.

Simor András

La muerte es un suplicio…

La muerte es un suplicio
banal, si se compara
con este andar a tientas
tras una sombra vaga.
Entrecambiar al paso
brevísimas palabras,
cosas que todos dicen
y que no dicen nada.
¿Llegar veré yo el día
en que de nuevo vaya
pendiente de tus labios
por una senda clara,
alto el delo sin nubes
y sin nubes el alma?
¡Oh, quién pudiera, amiga,
fría, impasible estatua,
hablarte como antes
cada día te hablaba,
beber tu aliento puro
en amorosas ansias,
sentir tu voz temblar
como antaño temblaba,
y como antaño, ser
el dueño de tus lágrimas!

A halál banális kín…

A halál banális kín
ehhez a kínhoz képest,
lábam egy kóbor árnyék
után botolva lépked.
Veled futólag néhány
rövidke szót cserélek,
semmitmondó ügyekről
mondunk pár semmiséget.
Olyan nap, mint a régi,
kedvesem, lesz-e még egy,
csókod ízével vágtam
akkor az útnak, és fent
felhőtlen volt az égbolt,
felhőtlen volt a lélek.
Ó, válaszolj, barátném,
hideg szobor, kiégett,
híved hozzád, mint nemrég,
többé már nem beszélhet,
nem ihat sóhajodból
szomjával sóvár kéjnek,
nem hallhatja, mint egykor,
szavadból szívverésed,
könnyeid ura lesz-é,
lát-e még sírni téged?

Simor András

Vino usted de tan lejos

Vino usted de tan lejos,
y yo, sin esperarla
sabiendo que vendría.
¿Que hacer, si apenas puedo
verla al paso del viento,
si su voz es perfume
que me persigue y huye,
si su cuerpo es un sueño
del que despierto en lágrimas,
si sus manos son pétalos
que sólo rozar puedo,
y su risa, arco iris
lejano, en el silencio
húmedo de la tarde?

¿Que hacer, si apenas puedo
verla al paso del viento?

Messziről, mint egy álom

Messziről, mint egy álom,
úgy jött el, nem is vártam,
csak épp tudtam, hogy eljön.
Mit tegyek, ha a szélben
csak elsuhanni látom,
hangja, akár egy illat,
mely örömet és kínt ad,
teste, akár egy álom,
sírás ébreszt belőle,
keze szirom, kinyíló,
érintetlen virágon,
nevetése szivárvány
a messzi láthatáron,
a délutáni csöndben?

Mit tegyek, ha a szélben
csak elsuhanni látom?

Simor András

Llueve cada domingo

                  I

Llueve cada domingo.
Otra vez la tristeza.
El corazón me sangra
como una herida abierta.
¿Donde estas? En un sueño
donde es de noche y nieva.
Llueve cada domingo.
Otra vez la tristeza.


                  II

Oh, mi adorada. Busco
la almohada donde pueda
reclinarse por siempre
mi encendida cabeza.
Te implora, llamo, pido.
¿Vendrás? Ay, si vinieras…
Llueve cada domingo.
Otra vez la tristeza.


                  III

No sé lo que me pasa.
Pero tu fija ausencia
es un mármol de tumba
que sobre mi alma pesa.
Pasaron ya los días
de rasas y hojas frescas.
Llueve cada domingo.
Otra vez la tristeza.


                  IV

Se detienen las horas,
mordidas por la espera;
vuelan mis ilusiones,
las derriban tus flechas.
El corazón me sangra
como una herida abierta.
Llueve cada domingo.
Otra vez la tristeza.

Esik minden vasárnap

                  I.

Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.
Vérzik a szív, mint nyílt seb,
melyben eleven kín ég.
Hol vagy? Nincs, csak egy álom,
éj van, havazik, mint rég.
Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.


                  II.

Ó, imádottam. Arra
vágyom, hogy újra itt légy,
fejem párnára hajtom,
úgy ég, hogy el se hinnéd.
Szólítlak, hívlak, kérlek.
Jössz? Ó, ha jönnél, mint rég …
Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.


                  III.

Mi van velem, nem értem.
De súlyos márványsírként
nyomaszt örök hiányod
és a lelkembe kín tép.
Rózsának, zöld levélnek
már rég nem látni hírét.
Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.


                  IV.

Megállnak mind az órák,
csak azt várom, hogy itt légy;
száll a vágy, de hiányod
halálra sebzi nyílként.
Vérzik a szív, mint nyílt seb,
melyben eleven kín ég.
Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.

Simor András

Si un beso no puede ser…

Si un beso no puede ser,
la mano.
                  No puede ser.
¿Y tus pies?
                  No puede ser,
me llevan.
Entonces voy
contigo al atardecer.
                  No puede ser.

Detén
tus pies.
Dame
la mano.
Un beso…
                  ¿Pero por qué?
Pues no lo sé.
Sin embargo …
                  ¿Qué?
Si no me besas,
me moriré.

Ha csókod nem lehet enyém..

Ha csókod nem lehet enyém,
add kezed.
Az sem enyém.
És lábad?
                  Az sem enyém.
visznek,
az alkonyba
veled megyek én.
                  Az sem enyém.

Állítsd meg
lábad.
Add nekem
kezed.
Csókod …
                  Miért nem enyém?
Nem tudom én.
Mindazonáltal…
                  Miért?
Ha nem csókolsz meg,
meghalok én.

Simor András

Tercera canción

Cuando no te tenia, te tenía;
cuando quise tenerte, te perdí.
Ay, dime si la culpa ha sido mía,
y cómo es que ha pasado todo así.

A esta hora, que es noche, antes fue día.
Aunque a mi lado nunca te sentí,
pensando en ti, ¡que cerca te tenía!
Aun lejos, me veía junto a ti.

¿Y fue amor? No, señor. Mas yo diría
que el amor, sí, señor, nos dirigía,
oh, señor, el amor en ti y en mi.

¿Cuándo más? Ya no más. La culpa es mía.
Yo, que no te tenia, te tenía;
cuando quise tenerte, te perdí.

Harmadik ének

Mikor nem voltál enyém, enyém voltál;
vágytam, enyém légy, s elvesztettelek.
Jaj, az én bűnöm, hogy széttört az oltár,
és ami történt, megtörténhetett?

Nap sütött akkor, most az égen hold jár.
Bár énmellettem nem éreztelek,
terád gondoltam, mily közel is voltál!
És minél messzibb, annál közelebb.

Szerelem volt? Nem, uram. Erre mondják:
a szerelem, igen, uram, tehozzád
engem, téged énhozzám vezetett.

Később? Soha már. Széttörött az oltár.
Nem voltál enyém, mégis enyém voltál,
vágytam, enyém légy, s elvesztettelek.

Simor András

Nada

El tiempo pasa silencioso
con un pasar de agua nocturna,
у ve mi frente taciturna
у ve mi pecho sin reposo.

En ese tiempo silencioso
hundo mi voz de agua nocturna:
pongo la frente taciturna,
reposo el pecho sin reposo.

Guardo mi pena en el penario.
Guardo mi alma en el almario.
Guardo mi voz como una espada.

Ya nada tengo, nada quiero.
Ya nada busco, nada espero.
Nada.

Y yo era rico. Yo tenía
una guitarra de agua pura,
un ruiseñor en la espesura
y el gran fulgor del mediodía.

Pero perdí lo que tenía;
el ruiseñor y el agua pura
y la guitarra y la espesura.
Se me hizo noche el mediodía.

Pido limosna. Pero en vano
tiendo la voz, abro la manó.
¿Comprende usted, desmemoriada?

Ya nada tengo, nada espero.
Ya nada busco, nada quiero.
Nada.

Semmit

Tűnik az idő hangtalan vizekben
és vele tűnik életem a parton,
látja, amikor homlokom lehajtom,
látja, nem nyugszik nyughatatlan keblem.

Megmerítem hangomat a vizekben,
az életemet elrejtem a parton,
titokzatos homlokomat lehajtom,
nyugodni készül nyughatatlan keblem.

Lelkem mint almát az almáriomban,
hangom mint kardot a kardőrző tokban,
kínom megőrzőm a legvégső estig.

Már semmim sincsen, semmit se kívánok.
Semmit se keresek, semmit se várok.
Semmit.

Gazdag voltam. Kezemben a gitárom,
éneke, akár a tiszta víz, csorran,
velem szól a csalogány a bokorban,
és száll a dal, ha szárnyait kitárom.

De elvesztettem mindent. Nincs gitárom,
csalogány szava, tiszta víz nem csorran,
nem szól a dal az elnémult bokorban,
és föl se száll, ha szárnyait kitárom.

Alamizsnát könyörgök késő estig.
Kezem és hangom esdekel, de meddig?
Feledékenyem, megért-e még ennyit?

Már semmim sincsen, semmit se kívánok.
Semmit se keresek, semmit se várok.
Semmit.

Simor András

Soneto

Cerca de ti, ¿por qué tan lejos verte?
¿Por qué noche decir, si es mediodía?
Si arde mi piel, ¿por qué la tuya es fría?
si digo vida yo, ¿por qué tú muerte?

Ay, ¿por qué este tenerte sin tenerte?
¿Este llanto por qué, no la alegría?
¿Por qué de mi camino te desvía
quien me vence tal vez sin ser más fuerte?

Silencio. Nadie a mi dolor responde.
Tus labios callan y tu voz se esconde.
¿A quién decir lo que mi pecho siente?

A ti, François Villon, poeta triste,
lejana sombra que también supiste
lo que es morir de sed junto a la fuente.

Szonett

Melletted miért látlak messzi téged?
A delet miért mondod éjszakának?
Nem érzi véred véremben a lázat?
Halál – feleled, ha így szólok: élet?

Jaj, miért nem enyém, aki enyém lett?
Vígság sohasem, mindig csak a bánat?
Hiába visz az utam teutánad,
legyőz a gyöngébb, bárhová is lépek?

Csönd. Kínjaimra választ nem tud senki.
Ajkad sem felel, hangodat elrejti.
Szívemben vihar tombol, kinek mondjam?

Neked, François Villon, bús poéta,
tudtad, te árnyék, távoli és néma,
milyen a forrás mellett halni szomjan.

Simor András