VELETEK ÉLNI,
együtt lélegezni
úgy lehet,
ha nem csak a szájról
hajított szó,
a gondolat-valló betű,
de a tett is izzó,
s gyújt új fényeket.
Az engem ért külső és belső hatások s a belőlük, vagy inkább értük sarjadó gondolatok versformába öntése gimnáziumi éveimtől napjainkig tart. Csak remélhetem, még messze van a befejező sor.
Eddig öt kötetem jelent meg: Hét bőrbe zárt testem; Hétszerelmes tenger, Hét X, Létjelentés, Bennem maradt szavak.
A kötet megjelenéséhez nyújtott segítséget köszönöm az égiek közül: Pamónak, a földiek közül: Lengyel Gézának, és Vizi Andrásné – Felsőházi Zsófinak és Galántai Aurélnak. Külön köszönöm „ezeréves” barátságunkat Zombor Józsefnek – akivel egy padban ültem gimnazista korunkban, együtt kerékpár versenyeztünk –, s ha hazajön – mert nagyon messzire, a kanadai Edmontonig futott új hazát keresni, találni! –, szinte rokonként öleljük meg egymást, ki most is jelentős baráti segítséggel járult e kötet megjelenéséhez.
ÉLŐLÁNC
Megváltás
Gyermekkorom imáit elfelejtettem,
és a hit-virágaim is gyommá lettek
az évek múlásának árok partjain –
s az egykori esték csendje
káromkodás-zajjá vadul
hallva a létünket romboló hír-Bábeleket;
s érzem: gondolataimat
miként mérgezi óráról-órára
a politikai gyalázkodás,
melyből naponként megváltást csak az ad,
ha végre éjfél után belezuhanhatok
a szakadék-mély álomba.
2007. március 1.
Ki az igazi magyar?
„Elegendő a harc,
hogy be kell vallani – jelenünket.”
Íme, oly időket élünk, amikor döntenünk kell,
vallanunk kell arról, hogy KI az igazi magyar?
Mert igazi magyar az, aki nemzeti lobogót tesz
a vonuló sokaságban szamarára, traktorjára,
vagy ablakában, erkélyén lobogtatja szüntelen;
szívet takaró óriáskokárdát tűz kabátjára
és igaz-arcélű magyar ember az, akinek gyermeke –
Árpád, Álmos, Botond, Csenge, Emese, Gyöngyvér,
bár apja után vezetékneve a lengyelből jött Makovecz,
a cseh Csurka, az egykor kenyeret adó Weiss gyáros,
vagy a sváb ősöktől örökölt Bauernfend apám, s rokon
Gfelner tisztes kort megélt kőműves mester?
2017. május 8.
A híreket hallva
A tőlünk száz kilométerekre,
zuhogó géppisztoly-golyózápora
az én lelkemet is szétszaggatja,
mert a hipnotizáltan agymosott,
mindenre képes emberek
gyilkoló vágyat érző seregek
szétverik az élet csendjét
s öröm tölti be lelkük mélyét:
hallva a menekültek fájdalmait,
a hazavesztés halál-jajdulásait…
És mi…
Drótkerítéssel kerítjük határainkat,
s zárjuk némaságra ítélt szánkat!
2016. szeptember 10.
Nem hallom a választ
Mintha lennék tettetett siketek között,
vagy országnyi siket-teremben –
gondolataimat kimondó kérdéseimre,
kimondott szavaimra nem hallom a választ!
De hát e rohanó, szüntelen acsarkodó,
gyűlölködéstől harsogó világban
az ember – mire számíthat?
A kiáltozók közül
Egy
– karját mereven égre lendítő – ugrik,
robban a dobogóra,
ujjával mutat az eszmét jelképező
piros-fehér csíkos lobogóra
s harsogja a tömeget butító igét:
„Legyen bármilyen másszívű,
ki a hazát kiárulja, visszahúzza,
viselje a megvetés keresztjét!”
És a megbolondított népek siket világában
– lehet –: megsüketültem én is,
nem hallom a tiltakozók
ország rengető/ordító válaszát.
2013. január 11.
Nem király még
Nem király még,
sem nem kormányzó,
de már pallós jogot harcolt ki –
magának;
s az elvbarátok tüsténkednek
remélve: az uralkodói koncból
jut valamennyiüknek.
És ehhez a jogart, az országalmáját,
s az áhított koronát őrzik még
nemcsak fegyveres őrök,
de az Őt képviselő szemek is,
hogy az illetlen fejre ne kerüljön!
2017. április 30.
Hadijelentés
Ezrek kiáltották utána
az esküt…
A Vezér
napiparancsot hagyott hátra –
Ezrek némák…!
Teljesítették az esküt.
Élőlánc volt a Parlament körül
Ez az emberek sokaságától bensőséges, csendes,
egymást bátorító lánc volt;
a haragvó egyetértés kéz-kezet fogók
élő koszorúja, melyet a mécsesek, gyertyák
léleklobogású lángjai fényesítettek
és erősítették együtt a tiltakozást –
a szabad akarat, a tiszta választás
meggyalázása, eltiprása ellen!
2012. november 20.
2015. Október 23. Reggel
Arcomat érintve ébresztett a napsugár,
majd végigsétált a Práter utcán,
ahol most nem dörrent ágyú,
nem pattogtatta toroktüzét gépfegyver
és puskából sem indult útjára halál-lövedék
– a béke, az emlékezés csendje ölelt.
Még szél sem fújt, – s ha fújt is volna, hiába!,
mert az utcán zászló sincs, amit lobogtathatna:
sem sértetlen, sem forradalmian lukas –
mert gyengül már a lelkesedés, az emlékezés ereje,
miként ritkul a forradalomi harcok egykor volt serege!
Az emlékezés csendjét – a már-már ünnepi hangulatot –
a sarkon beforduló kocsi s a teli kukákat emelőre tevő
és az üreseket könnyedén visszahajigáló emberek
hangos beszéde teszi mindennapossá,
de hát az ő dolguk ma sem más:
e a napon is szedjék össze
az itt lakók szemetét!
2015. október 23-27-30. – november 6.
Vonzás vége…
Vonzás vége –
Földzuhanás a semmibe;
és Nap nélkül
jéggé dermed az élet –
úgy vagyunk mi is együtt
emberek –
elevenen halálra ítéltek.
2008. október 14–17.
Két nap
Idézet a „Hinni kezdtem” című versemből „… mintha lettünk volna csak ketten – az egymás kezét kereső akaratban hinni kezdtem.
(Tüntetés az Operaháznál 2012. január 02.)
Tüntetés az Operaháznál
2015. január 02.
Még előbbre… közelebb a színpadhoz…
érteni a szónokok hangját,… mondandójukat:
új rendszert akarnak, de már nélkülünk!
^
Most te mész elöl a tömegben utat keresve,
hátra se nézel, hogy jövök-e még,
vagy magába nyelt az emberek kiáltozó hada
– nem… nem keressük már egymás kezét –
s együttlétünk békéjére
többször le-lecsapott az érzelem vihar:
és villámcsapássá lettek a szavak,
melyekkel kegyetlenül sújtottuk, sebeztük egymást,
mert tűz és víz vagyunk,
harag-lángra lobbantjuk egymást
és a békesség napjaiba
csak oltani tudjuk magunkat.
2015. január 2–5.
Szabadon mehetek…
Szabadon mehetek bárhová,
ha akarok! (s van pénzem rá!)
Mondják: szabad vagyok! –
De fáj a szó: a ledorongoló,
a politikát szolgáló, taposó!
A rendszer korlátai, amivel
körbezárnak, mintha lennének
hegyezett acélkarók.
Mégis engedelmeskedem
az „élni akarás” ösztönének,
tűrve a bántást, megalázást
még mindig itt akarok maradni
és úgy élni, mintha nem történne semmi!
Csak állok a pálya szélén
s kegyetlen, fülsértő hangon
kiabálok, ordibálok a semmibe,
mert senki nem hallja
– nem akarja hallani! –
hogy miért a fájdalom bennem
és miért milliók szívében az aggodalom
a néplétért, az itt élő emberekért…
2017. április 1.
Veletek élni,
együtt lélegezni
úgy lehet,
ha nem csak a szájról
hajított szó,
a gondolat-valló betű,
de a tett is izzó,
s gyújt új fényeket.
EMLÉKEZÉS
Életrajzi töredék
Szülőanyámmal is megesett,
mi másokkal is megtörtént:
férj nélkül szült
„fattyú” gyereket.
2017
Emlékezés
Szülőanyám1916. február 15.- én született, 1937. május 18.-án az István kórházban halt meg, a vitustánc vitte el.
A vitustánc erősebb volt Nála!
Szíve, mint a Rómába ment harang
megrepedt –
sem hangja, sem mosolya
sem mind a mi volt Ő
nem jön már vissza közénk – soha…
2016. szeptember 11.
Velünk voltál
Óh, hányszor vagy közöttünk beszélgetéseinkben,
mikor említve mondataid, értünk tett tetteid,
s mind ami negyvenkilenc év történéseiből
elénk vetítődik éles képpel…
– mondjuk is –: mintha élnél,
mintha itt lennél közöttünk
a konyhában, az asztalnál ülve,
s nagyokat nevetve sületlenségeinken,
vagy emlékezve Ili mamára, Nagyanyóra, Jóskira,
Margitra, szülőanyámra, Aranka mamára…
ilyenkor mindnyájan együtt vagyunk,
de hiába akarjuk hinni,
hogy így is maradunk mi együtt,
mert sorsunk kikerülhetetlen…
Már – régen – írva vagyon.
2012. augusztus 11.
Megadtad magad
Látom:
fekszel hanyatt, mint amikor befogadtál
hordó-hasadon karjaid a ráfok,
s homlokodon fénylik, csillog
az izzadsággyöngy-párta,
szemedbe süt a mennyezet fehérje,
s ajkadon még mindig ott virít a csókvirág –
de öledet fémfogók feszítik:
szülni kell, mert eljött az idő…
– s nem tudhattad –
már akkor megadtad magad
a halálnak!
Milyen volt?
Szülőanyám vére testemé
s mégsem tudom
milyen volt szeme, arca?
szerette a csendet?
vagy tán…?
Ő magára nem tudott,
hát ti vigyázzatok rá
holt szentek –
és ti is
egyszer-volt emberek!
Szülőanyám holt árnyéka
Akartam
kapaszkodni
fény-porkötélbe,
de szülőanyám holt árnyéka
rávetődött a résre!
Kerestelek mindenütt
Tapogatva jártam utánad,
kerestelek mindenütt –
hiába!
Jeltelenül eltűntél
a halálba.
Pamónál voltam
Képzeletemben itt lépdelsz mellettem,
hol hallhatatlan csend van a földben
és néma a jajdulásom itt, a föld felett,
amit vakítóan beborít a kitartó hólepel,
de a varjak rikkantásaikkal ébresztgetik már
a bokrok még magukba zárkózó, ám…
a tavaszi virágzásról álmodozó rügyeit –
2012
Itt…
Itt a sírkertben,
tenyérnyi zöldben
gyermek láncfű hajladozik
sértetlenül a szélben –
csak egy erős fújás kellene
és szerte repülne,
miként – emlékszem – él bennem:
a víznyomásra tested pora
magasra szökkent
s aztán darabokra törve
zuhantál vissza örökre
a földbe…
2017. május 08.
Ma rám tört
Ma rám tört az emlékezés árja –
tudom: nem köszöntem el tőled
amikor indultál, rohantál a halálba…
nincs már könnyem, se fájdalmam.
Neked Pamó, megőrzésre,
minden gondolatom átadom…
Vigyázz rájuk!
A holttársak között is sok
az Istennek besúgó!
2017. március
A magány ébredése
Reggeli ébredésem –
a magány ébredése.
A felgyülemlett álmot
– ha volt is –
nem tudom megosztani
már senkivel!
és –
még senkivel!
2012. május 20.
A 44-ES KÖNYVTÁRBAN
(Panni munkahelye volt)
Itt ülök
szellemeddel ölelkezve,
mert ismerhetnek a könyvek…
Sokat simíthattak ujjaid
s tán vissza is köszönne
egy-egy régi kávéfolt,
„a kedves olvasó” által
visszahozott könyv valamelyik lapján.
2011. október 27.
Farkasréten
Immár ide:
Jutkához,
anyámék sírjához
és Jásdi Sanyiéhoz is
egyedül jöttem!
s hiába hallok
lépéseket mögöttem –
nem te vagy!
Csak a hangok,
a koppanó lélek-hangok
kísérnek mindenütt.
2011. augusztus 19.
Ma lennél nyolcvan éves
Bár az idő rohan velünk,
születéseink távolsága megmarad,
s így lennél Te már „öreg” nyolcvan
és én egy parányi fél évvel fiatalabb
– vagy miként mondogattad „vénebb”.
És így lesz ez már végleg,
mert nincs olyan isten, aki
por-létedből feltámasztana!
Már hiába, hiába harcolok Érted!
2015. június 4.
Lassan
A jégszavak:
betegség, fájdalmak,
kórház, operáció,
halál, temetés,
– szóratás – a múló napok
csendesítő erejétől
már olvadoznak,
de viselnem kell
hitetlenkedő szemek
rosszalló tüzet,
hogy mosolyogni is tudok,
s nem szaggatom szüntelen
gyászruhám.
2011. szeptember 10.
Megjártad utad
Lassan egy éve lesz,
hogy tested tőlem messze ment,
s a lángban porrá lett –
mígnem a kegyeleti-vízsugár
itt adott vissza a földnek.
2012. március 25.
Már két éve, hogy elmentél
Ülök a padon, jöttem beszélgetni veled.
Mögöttem az úton surranó száraz levelek
mintha meg-megtorpanó lépteid lennének –
mellém szegődnek s kérdőn kísérnek:
„Felejtettél már? Az emlékekbe temettél?
Vagy mint egykor, velem vagy?
Most Én kérlek: el ne hagyj!
S ha jő a másik, mondjon bár mit
Én holtomban is veled vagyok –
engem keresve messze
a csillagok között megtalálsz.”
2013. június 26.
Régen…
Régen jártam itt, Nálad –
s lehet, hogy egyszer csak
nagyon sokáig nem is jövök,
mert Veled lesz találkozásom
az örök- létben…
Találkozunk, sétálunk, mint régen,
csak most már a végtelen égi réten,
Pest és Budai utcák esti csendjében,
hegycsúcsok magasában, erdőkben –
meg itt a temetőben időtlen ideig.
2016. szeptember 30.
VANNAK MÉG ÖRÖMÖK
A tavasz
Az ébredő Nap rám sütötte sugarát
s én lassuló tüdőzihálással
fekszem a földön –
hullik rám
a gyümölcs- élet fogantatását
hirdető fehér és rózsaszínű szirom
s lassan beborítanak, mint lágysimulású,
színes mintás, látás-vonzó takaró,
mely élettörténéseket feledtető
és álmodozásra biztató meleget adnak.
2016. április 15–17.
Ígérted: jössz!
Mindegy, messze, akár közel vagy
– végtelen az elválasztó távolság.
Jó csak az, hogy az InterCity
visszahoz Pestre,
ahol már készülnek az emberek
a bolondos Szilveszter estre.
2011. december 26.
A pilisvörösvári tónál
Fent a víz színén
csak a szél fodrozó loccsanásai
törik meg a hőség ülte táj csendjét,
s a horgászok – ebéd utáni ejtőzés közben –
óriási halról álmodnak,
de a mélyben:
víg tátogással örvendenek a halak,
hogy elkerülték a csalival ékesített
horgokat!
2012. nyár
Ohne strand
Esküszik ellenünk az ég:
fátyolfelhő, változó hűvösség –
nem lesz napozás,
hűsítő csobbanás,
de bolyonghatunk
romkocsmák között –
míg az ég mennydörög.
2012. szeptember 29.
Riadalom
Az éjszaka némaszájú csendjét,
mint pocsolyába taposó talp
szétfröccsentette a vágysikoltás,
és akár a meglőtt test,
a pillanat-ébrenlét
visszahullott az álom mocsarába.
Megáldottak
Legyetek áldottak:
Ti, gyermekeket világra jajduló anyák –
vagytok asszonyok, vagy lányanyák;
Legyetek csupa ideg:
Ti, akik érzitek minden eleven porcikátokkal
a születő élet örömét;
Legyetek kitartóak:
Ti, akik gyermekeiteknek szikla-lélekkel
emeltek mindenkor védősáncot;
Legyetek örökké szeretők:
Ti, még a csalást is megbocsátók,
mindent kibíró, hű anyák;
Legyetek marokszedői:
Ti, a magvat hullató fájdalom-termést
kalászba ölelő anyák, nagyanyák:
Legyetek hát áldottak:
Ti, az ember-létet tovább örökítők,
Ti, az ismeretlen jövőbe hittel hívő Anyák!
2012. május 15.
Vannak még örömök
Dél tájt,
valami hallható
csend
vett körül,
és a Nap is sütötte
a szembe-szomszéd
házfalát, ablakait,
s a visszatükröző fény
boldoggá tette létem:
hogy még élek –
nyolcvanon túl is
ÉLEK!
2016. május 27.
Csak itt!
Az árnyékot:
születésem kétszer-kettő igazságát
átlépnem lehetetlen –
akkor maradjak
az innenső parton!
MÚLT, JELEN, JÖVŐ
Újesztendei háromas
Elhangzott az év-napot váltó Himnusz;
már régen letettük a pezsgőspoharat is
s a pillanattól lelkesülten
a vetetlen fehér papír-mezőre
fekete barázda-sorokat araszoltam:
a múlt év jó és rossz történéseiből;
rajzot karistoltam a körülöttem-jelenről
és – ó igen – elmélázva a jövőről,
kanyarintottam három pontot:
…
2013. január
Elvetélt álmok
Mindig az álom-égnek törtem,
de elbuktam,
mert vágyaimnál
csak a földi göröngyök
voltak nagyobbak!
Így van
Álmaim?
Voltak!
Ma már –
Sokan holtak!
Közöny
Kit érdekel,
miként fáj a szó,
mely kizuhan belőlem
a betonnál, a gránitnál
keményebb papírlapra,
és szétloccsan értelmetlenül.
Ennyi
Óh én örök-ifjú-vén,
ki nem nyugodhat a seggén!
Olthatatlanul vágytam
a színpadi deszkák után,
majd felhágván a Parnasszusra,
helyet követeltem a piedesztálon…
költőnek (is) vallom magam –
s lám:
csak pincemélyig hallatszik szavam.
Rongylabdát sohasem rúgtam
Sem rongylabdát, sem pattogó bőrgömböt
nem rúgtam én, de mégis értelek,
érzem minden tetted akaratát, ízét,
megértem makacs kitartásod,
– még ha néha messze is jársz az igazságtól –
mert voltam hazudós, könyveket lopó,
zöldségestől dinnyezsákmányoló hős,
zörgő csapágyas rollerrel utca-versenyző
és botladoztam balett táncos növendékként
az Operaház meg az Erkel színpadán,
de elbukva ágáltam más deszkákon
– hívén, hogy színészként zsebelek be tapsot –
mígnem mélységes szerelembe esve a szavakkal
és még inkább azok igazságosságával,
az emberi sorsok meglátóival, világgá kiáltóival,
megint csak: hívén a szavak tisztítótűz erejében
lehetnek jó útra térítők, lét-segítők
kellett volna, hogy azok legyenek,
de a mindenkori szándékot gyakran megölte
a tehetetlenségem, a kitartás hiányom –
s mind a többi, ami még hiányzott belőlem –
meg volt, meg van ma is Benned!
Őrizd, veszni soha ne engedd.
2011. augusztus 27–29.
Három szándék
Már régen elmúlt éjfél,
de szemem
a fehér papírmező
fekete sorbarázdái között araszol –
megismerni a múltat,
rögzíteni a jelent
és kitalálni a jövőt.
2009. április 29.
REMÉNYEIM
Várakozás
Vártam az estét,
Vártam az éjszakát,
Vártam a hajnalt
S megint a delet
És a délutánt
S újra az estét –
Hiába, hiába, hiába…
Nincs hír, életjel a telefonon,
Hogy vagy, hogy élsz!,
Hogy talán eszedbe jutottam
– csak egy percre,
akár egy pillanatra –,
Hogy figyelsz a szavaimra:
Hiányzol, mint éjszaka után a hajnal
És azután a nappal amikor…
Amikor újra láthatlak!
2012. január vége
Kérés
Körül guggolnak az esti csend
magány-percei, órái –
van hát időm kettőnkön gondolkodni.
Élet-bolygóközi úton keringtünk,
és álltunk már egymást érintő közelbe,
de nem volt akkor elég erős a vonzás –
tovább, messze sodródtunk egymástól,
egészen a nemlét határáig,
ahol a véletlen újra találkozás
úgy hozott össze bennünket,
hogy kérésem lehet: ne csak „társam”
– hanem több annál! – „élettársam” légy!
2012. április 10–11.
Én hittem…
Én hittem, hogy az első igazi kézfogás
szorosabb lesz, mint fénylő bilincs a kézen;
összetartóbb lesz,
mint a házasulandókat összekötő stóla;
én hittem: mosolyod-tekintetében
– lelked tükrében!
És nem hiszem, hogy szívedben helyettem
Krampi barátom – a fekete – gyémánt színű macska
mindennél több helyet kapna.
2012. április 18.
Ájult az ész
Tudom, így semmibe vész minden szavam,
s bohóccá teszem magam.
Megölöm a szerelem jövőjét –
pedig eléd vágott szívvel ölelnék
mindent a mi hozzád fűz, Rólad szól –
csak – tudom – viselkednem kellene – jól!
De testemben most ájult az ész
s érzem: tehetetlen vagyok,
és iszonyúan félek, hogy
rám szakad a Nélküled-ég!
2012. május 25–26.
Tőled messzi lét
Itt lenne az ideje, hogy hívjalak!,
hogy elmondjam:
mi Néked a szabadság –
az nékem Tőled messzi lét,
lánc nélküli magány-rabság,
és számolom az órát, napot:
mennyi még,
amikor újra láthatlak!
2013. február 22.
Emelj magadhoz
Idegszálaim pányvaként kötik lábaim,
hogy ne induljak,
mert megtiltottad a feléd lépést!
és most karthauzi némaság is zárja szám,
mert nem telefonálhatok; nem mondhatom:
kín az egyedüllét –
s nem kérhetlek: engedj magadhoz…
Emelj magadhoz!
2013. január 3.
Kioldhatatlanul
Az este is indulni készültem
és lélekben a búcsú csókra.
Már az ajtón kilépve
rám tört a hiányérzet,
és csalódással telt meg a szám,
mert nem érezhettem
milyen az, ha az érzelmek gátja átszakad
s csókunk íze örök emlékként
benned, bennem –
kioldhatatlanul megmarad.
2012. május 18.
Reményeim
Több mint egy éve, hogy sokadmagammal
először voltam Nálad!
Azóta: napok sokasága, hogy vágyom Rád,
tűrve szeszélyeid –
vágyva szeszélyeid teljesítését.
Minden hiába?!
Most vagyok hát magammal:
Neked sokszor megvallott szerelemmel
és szavaiddal, meggyilkolt reményeimmel…
2013. január 5.
Egérmese
Ha egér volnék
cica elől menekülnék,
de CICÁM-nak nem négy,
csak két lába valék –
ezért mindig gépre ülnék
s csak hozzá repülnék!
2014.
Ép ésszel
Lehet néhány év,
vagy csak hónap, nap
mi még megadatik;
amíg átlépem
a lét–nem lét határát…
nem tudhatom mi vár rám!
De még épp ésszel kívánom:
e földi valóságban
az ismeretlenséggel együtt
velem légy,
velem élj!
2014. január 12.
Menekülés
Magam elől menekülve
az egyedüllét-országból
botladozik a szájból kilépő szó
és elém tornyosulnak
tiltó-pengés rácsaid –
itt állok hát az együtt vagy nélküled
kétségek vasaival rakottan
arra várva, hogy elfogadj!
és befogadj magadba –
hogy…
keríts egész hatalmadba!
2015. július 23.
Nem hívtalak
Ha azt hiszed:
a hangod nélküli
irdatlan csend
hozzásegít,
hogy elfelejtselek –
Tévedsz!
mint az a bíró,
aki tévedésből mondta ki
az ítéletet:
halál…
s így találkozhatott
a szép testű elitélt
az érzéktelen bitóval!
1995. január 11.
Lehet egyszer…
Lassan, csoszogva sétálok majd
a semmitől a semmi felé,
s lehet, hogy találkozom Veled!
És akkor, ott, ha motyogva is,
de meg kell újra vallanom,
hogy valamikor lázban dideregtem
ÉRTED,
hogy akár a feledés-kosarába hajított
emlékezés lapjainkat együtt eleveníthetjük –
így lesznek majd újabb rejteni valóim,
amit csak neked köszönhetek meg
mielőtt az út végleg elfogy a talpam alól.
2016. március 01.
Veszekedtünk
Tompítsd a penge-éleket!
Csak arra kértelek: járjuk be együtt az életet.
Kerüljön bennünket a harag-némaság,
s legyen békemezőnk az ÁGY!
2015. augusztus 17.
Szégyenlem magam
Szégyenlem magam!
hogy mint kisgyermeknek
a babája – játékszered lettem…
amit dédelgethetnél,
vagy akár megunva
a sarokba hajíthatnál –
tenném ezt magam is,
de nem tehetem,
mert mindennél erősebb,
győzedelmeskedőbb
az utánad,
érted rohanó vágy!
2015. augusztus 23.
Krőzusok
Mintha lettünk volna idő-krőzusok
kapcsolatunkban két kézzel szórtuk
a napok százait, a hetek sokaságát,
hónapok hosszú sorát
míg rádöbbentünk, hogy
már év-mázsák terheit hordjuk vállainkon
s még inkább szívünkben válik ólomnehezékké:
nekem az együvé tartozás hite!
Neked meg az ellenkezés szigora.
2015. szeptember 1.
A válasz elmarad
A tenger-messzeséget kutatom,
hogy vonzásomra jön-e már az,
aki az egyedüllét zárt köréből kiszakítana –
hallgatom hát a monoton víz-loccsanásokat,
amint a tengerpart szikláinak csapódnak –
de a válsz biztató zajgása elmarad!
2016. április 3.
Hajtanám az időt
Hajtanám, űzném az időt,
miként a vadász követi
a vadnyomot, kapitális agancsát,
míg az adott pillanatban
le nem teríti, meg nem öli…
De én csak az időt hajtanám, hogy előbb
– hacsak másodpercekkel előbb –
láthassalak… láthassalak!
2016. október 21.
Kívánom: így legyen
(Lillához)
Ha eljön az óra
szeretném,
ha Te lennél
szemem lecsukója!
2017. február 25.
ÉLETÚT
Ma rám tört
Ma rám tört az emlékezés árja –
tudom: nem köszöntem el tőled
amikor indultál, rohantál a halálba…
nincs már könnyem, se fájdalmam.
Neked Pamó, megőrzésre,
minden gondolatom átadom…
Vigyázz rájuk!
A holttársak között is sok
az Istennek besúgó!
2017. március
Beírás a nem létező családi Bibliámba
Mi – Szerető megejtőd,
Te meg én – félbehagyott család vagyunk!
Mindig felet markoltunk az egészből…
Szülőanyám élete nem volt több, mint
félmaroknyi boldogság;
és e – fél marokból is kihullottam,
s Te nem kaptál utánam
a másik kezeddel, hogy megtarts:
csak magadnak!
Igazságtalan vagyok, hiszen
Te még negyed életet sem éltél…
Én meg önzőn keresem, hogy
mit hagytál rám örökül?
Ha lépek, csak fél az előre,
másik a torpanás;
tetteim egyik fele mindig
a visszafordulás!
Nagy fellobbanás volt a balett –
megszakított piruett;
színészet – az áldott játszásra nem érett,
költészet – süketen akartam írni
maradandót: játékos szonettet, hősi éneket;
akartam tudni módját:
miként írjak dalt és ódát…
újságírás – megírásra váró történtek,
félbemaradt mondatok –
szerelmek – kegyes emlékű elutasítások!
S lám ez lehetne a mostani beírás:
élet-trambulinon még mindig vetem
az élet szaltókat, s csodálkozni fogok
ha a lendülettől „pofára” esem –
na ezt a Bibliámba bejegyzem becsületesen.
2016. szeptember 19.
Volt utam
Az évbírók vallatóra fogtak.
– Mit tettél?
Már fél életkenyeret megettél!
– Ártatlan vagyok!
Szülőanyám akart, s aztán itt hagyott.
– De életben maradtál Te.
Mit tettél?
– Szülőanyám helyett Anyát kaptam –
ki nem alvó örök lángú hála Néki!
– A bíróság imádatodat megérti,
de mit tettél?
– Mint többi magam-korú gyerek,
ki tanulni nemigen szeret,
koptattam az iskolák lépcsőit,
mígnem egy júniusi napon leértem,
hogy vak voltam, esztelen, most megértem.
– Beismerésed enyhítő körülmény,
de tovább, mit tettél?
– Tévedésből orromba csapott
a színpadi díszletek enyv-illata, s
megszédültem.
Voltak, akik azt mondták: tehetséges vagyok.
Bizonyítsak? Hadd mondjak el egy verset.
– Elég! Honnan veszed a merszet,
hogy az évbírókból gúnyt űzz?
– Hatalmába kerített az új tűz
s elém táncolt néhány rímpár
agyam poklából, mint torz manók.
És ma is köpködöm a költészet savót.
– Megállj bűnös légvár építő!
Azt hitted, az élet csak égi kő,
S ha megkaparintod, semmi dolgod tovább?
Mit tettél, hogy ami akartál, az legyél?
– Mit tettem?
Segédmunkás voltam – hordtam a csavarhegyet –,
fűtöttem kályhát – emlékszem – tizenegyet,
katona lettem, mert az a férfi sora,
fogtechnikusként vigyorogtam
a kész fogsorokra, majd kábelt cibáltam
az őszi sárban,
s magnósként élek most jobb sorsra várva.
– Szertelen vagy! Hiányzik belőled az akarat.
„Ki magot vet – termést csak az arat.”
Mit vetettél?
– Vetettem cikk-magot az „egyszer győzelemben”,
s nem akartam magam megmártani a förtelemben.
Így maradtam egy szám a rengetegben
és nehezen tudok hinni az emberekben.
– Menthetetlen vagy! Keserű, mint az epe.
– Az utolsó szó jogán vallom:
hibáztam! Bűnös vagyok!
Eddigi életemre három sort hagyok:
harminc évem vaskapujában
csak egyetlen valóságot markolok:
négyhónapos lányom rám kacagott.
1965. június 10.
Este a körúton, a kis tyúktolvaj szobránál
Mikor ültem így, egy kőszegélyen?
Lassan összeáll a kép, emlékezem:
földhöz vágtuk és a darabokra tört dinnyét
faltuk – mintha sohasem ettünk volna –
a robbanó-szerektől töredezett járdaszegélyen
s versenyben köpködtük a magokat,
és közben mondtunk egymásnak szédítő nagyokat –
mint én: hogy a kétkörös versenyben legyőztem
a spíler Reményi Pityut! De lehet, hagyta:
a dicsekvéssel legyen nekem is jó napom.
Pedig a versenyek sokszor mentek vérre
egymás között (vagy estünk s szakadt a nadrág)
és vele, de sokszor, a koszos bőr is hasadt;
vagy tenyérnyi lett láb-ikránkon a glazúr –
hősök voltunk mind – egymás között –
legalább a lavórig, az esti szappanos
csípős mosdatásig.
És jut eszembe:
a csapágyas rollerekhez milyen jó fa került
– loptam a fiúknak a légópincéből a „létrákat” –
s mire a nagy versenyeknek vége lett,
házmester Anyám csodálkozott: a sok létra, hova lett.
A pöpec csapágyas rollerekkel együtt az ifjúság is oda van –
csak ülök a kőszegélyen, s pihentetem gyulladt erű lábamat.
2013. április 29.
Huszonnégy éves
Emlékszem:
nekem 1991. március 19-én
délben kelt fel a nap,
és két óra húsz perckor
körtáncba kezdtek a szavak,
mert megszületett KISANNA unokám!
Ma újra táncra kapnak a szavak,
ha elém áll – még ha kicsit ritkán is –
és Madách öröklétű gondolatával élve:
a szeretet „pimasz” mosolyával az arcán kérdi:
„Hát Te törpi, hogy vagy?”
Mielőtt dorgálásba kezdenék
a képzelet erejével magamhoz ölelem Őt –
nekem szépséges és csodált magasságú NŐT!
2015. március 19-20.
Az idő
Mottó:… majd az idő mindent meggyógyít!
Nem!
Az idő nem rendez el semmit!
Csak teremteni tud napra-napot:
boldog mát és várt holnapot;
teremteni születést, boldog ragyogást,
szerelmi ájulást
és nem rendez el semmit –
hullik rám az idő-rög,
köti, oldja életem a mindörök,
miként hozzám köt Téged is
a múlt – a homályba vesző –
és az ismeretlen jövő.
1995. október 20.
Emlékezik a szél
Még légbe kevert virágillatokat kavar,
de ez a szél már az ősz hírnöke.
Jön, hajlítgatja az ágakat,
levelek közt kavargat,
zörrenve, csörrenve beszél
a nyár tikkasztó melegéről,
s felkapott száraz platánlevélen üzen:
mindjárt itt lesz, jön a tél.
2012.
GYŰJTÖTT KAVICSOK
Érvizsgálat
Miként a testem
vérútjai szűkülnek –
úgy keskenyednek
a számomra még
bejárható lét-utak.
2010. november 14.
Az idő múlatása a padon
(Csepel, Szent Imre tér)
Hideglelősen reszketnek a falevelek
a késő délutáni gyengülő napfényben,
s a szellőtől libabőrös lett a karom –
és minden akarat, furfang hiába, mert velünk van
a visszavonhatatlan idő múlása –
s jelzi az ősz közeledtét:
a szürke eget, kabátcibáló förgeteget,
jöttét arcomba csapódó eső-cemendének.
2012. szeptember 25.
Ilyen az élet
Csigolyán hóhérroppantás!
Az utolsó lehelet-sikoly
szétriasztja a galambokat –
s ők – a repülést könnyítve –
bélsár-golyóikkal
lövik agyon
a kivégzőnégyszög csendjét.
Nekrológ helyett
Az 1977. szeptember 11.
bukaresti légi katasztrófa
Állunk a betonvalóság zárt kapuja előtt
s a múló napok tetszhalott perceiben
értetek botladoznak gondolataink,
és mellünkből szakadozik a szó:
„… pár napja… azelőtt?… még tegnap…
beszélgettünk… hülyeségeinken jót nevetett…”
s most csapkodunk magunk körül a volt-nincs ellen!
Miért nem volt gépszárnyatok erősebb,
hogy a vonzás terhével sújtott testetek
elszakadjon a földtől?
Miért nem szűnt meg csak egy percre az erő,
mely bennetek szorítva
marokra kapta az időt,
s csak az emlékezés szálaiból szőtt gézzel
kötözhetjük fájdalomtól vert léleksebeinket.
Védtelen állok
(Gáspár és Baranyai kollégám emlékére)
Szent Mihály lovának vonulása,
múlás-koszorúk illata,
emlék-támasztott zokogások
kötik kezem:
ragadnak, visznek halálaitok
a nincs-tovább pillanatához –
védtelen állok
a félelemgörcs mocsarában.
A nagyvizitnél
a betegek
vigyázzba fekszenek –
s jött a
professzor meg a slepp…
Jánosnál
megállapították:
szépen gyógyul már a seb;
Gyurinál rejtély,
mitől van a gyenge vérzés;
nálam
elég volt egy csendes legyintés:
csak sérv! – gyógyító eszköz a kés;
Jenő bácsit győzködik:
sikerülni fog a műtét
s megéri a százat –
és a professzor meg a slepp
tovább ment,
de a négyesnél
nem álltak meg…
Fekszel hanyatt
(Unokaöcsémnek, professzor Emeritusz
Gál Jenő balett mesternek)
Kopaszra nyírt, fúrt koponyával
fekszel hanyatt a kórházi ágyon,
kezeidet kikötözték
– Krisztust fektették így a keresztre
szögelés előtt –
s öntudatlan várod az oldást, az enyhet adó
fájdalomcsillapítót!
Olyan ez, mint alvadt vér a szájban,
amit se kiköpni, se lenyelni nem lehet…
Állunk hát körülötted
egy-egy szemnyitó pillanatért,
hogy tudasd velünk: élsz még,
legyen reményünk kikerülsz innen –
és ülünk majd az „emlékező” asztalnál
beszélgetünk s közben nyelveink ízlelő bimbói
tudósítják agyunkat
a torok-kaparó vodka ízéről.
2015. április 27.
Ma még mosolyogtál is
(Jenőnél voltam)
Jézus közöttünk nem jár már,
hogy mondaná
„Kellj fel és járj!”
Így maradsz az ágyhoz kötve
kínjaid láncaival!
Az egykor csodatévő
közénk dobta a döntés gyeplőjét
s mi akik a gyógyulás
és a semmibe hullás
kétségei között tipródunk,
csak a remény vékony kötelébe kapaszkodva
próbálunk hinni abban,
hogy – a feltámasztó segítségével együtt –
felkelsz és járni fogsz.
Járni fogsz!
2015. május 21.
Anno 1935. November negyedike
Mint katona a dögláncot,
hordom magammal
születésem adatait…
De kezemből már inal az erő!
Mellemből görcsöl a köhögés!
Fejemből zuhan a vér!
Szememből gurulnak a gyöngyök –
piszkolódnak arcom barázdáiban!
Testem merül a vénség mocsarában!
A nyolcvanadik év küszöbén
Az Élet-úr szülőanyámat cudarul becsapta!
Mert igaz: a lány megesett,
de becsülettel kihordott s világra jajdított…
hogy azután alig két évvel később
– rárontott a halál – magamra itt hagyott.
Ismeretlen Apám akkor még – lehet –
szeretette Őt, vagy csak szerelmet hazudott,
de jött az idő… üldözöttként valahol
gyilkolni vágyók áldozata lett.
Én azonban itt vagyok ma is,
vénséges idővel megáldva
s mérhetetlen zsákú
hála-adósággal a hátamon élek –
és miként most is:
csak az emlékezések
apró pénzeivel igyekszem
t ö r l e s z t e n i.
2015. október 14–17.
Koszorúér-csere
Dr. Nagy Henrietta szívsebész és csoportja
férfias határozottsággal vágta fel
mellem udvarát, hogy megnézzék
mi van belül, ott – s hogy valójában
a szűkült koszorúereket kicseréljék –
s találtak kevéske jóságot
és annál több rosszat, fekáliaságot –
ezért fogták magukat legott
s bordacsontokat visszahajtogatták…
Most forrnak össze!
Pszt: csend!
A titkok maradjanak titkok!
2016. november
Hajnal a Honvéd kórház ablakában
A hajnal derengő szürkeségében
a fák meredő törzzsel állnak
és a színes lombkoronájuk szétterül
s ott középen a gyönyör izzadság gyöngyei
hívnak a fájdalmasan-szép
játék emlékének megőrzésére.
2016. november 1–25.
A pulmonologián
Ülünk a masszív – szerintem száz évnél is idősebb – fehérre mázolt kórházi egyen padon. Várjuk a mindig kedves mosolyú Hídvégi Edit főorvos asszonyt. Van időnk hát szemlélődni, de szinte egyszerre szólva állapítjuk meg: valamennyi fehér ruhás – feltételezhetően orvos, műtős, nővér, valamilyen kórházi beosztott – rohan a folyosón, mintha lekésne valahonnan, valamiről! Csak a sorsukon aggódok – beteg-gyanúsak, vagy már betegek – ülnek magukra kényszerített nyugalommal a padokon. Az ajtók mögött pedig a további sorsukat meghatározó orvosok faggatóznak, hogy tévedhetetlenül – vagy csak a tévedés leheletnyi lehetőségével birkózva – döntsenek: röntgenről, injekciókról, gyógyszerekről, műtétről – egyszóval a további létezésről.
2011. március
Már késő lesz
Ha perdül majd a hívó dobpergés
s kioldva a biztonsági kötelet
ugrani kell
feszülő artista testtel
a lét magasából
a nyugvó mélységbe –
már késő lesz bármit is
megbánni!
2016. szeptember 11.
Fülzúgató csend
Ez a fülzúgató csend
figyelmeztet: lesz itt rend
testen kívül és belül –
lényemre,
mint mindent beborító valóság
terül a fájdalom képzete,
hogy a létező kín
uralja el majd a testet,
testem –
jaj, mi lesz akkor velem
Istenem?!
2014. december 06.
Kettős énem
Mondja nekem a kettős énem:
készülj a Megváltó jövetelére keresztényen!
És gyújts gyertyát Hanuka ünnepére
az Úrnak és felszabadult népének köszöntésére.
Mondja nekem testem, agyam zsidó része:
ellenérzés nélkül gondoljak minden keresztényre –
szeressem őket, mint testemben lakozó saját véremet
s miként hiszem:
Jézus megbocsátott a kereszten az ellene vétőknek –
adom kezem, szívem a „más” szívű velem élőknek!
2016. szeptember 21.
Tízkép–kereszt
Gondolatok H. Tóth Maja festményéhez
Messze van tőlem a kép, ahol ülök.
Nem látom a vércseppeket,
mert a kereszten minden csepp festék –
mi lehetne más,
mint Jézus szenvedő testének vére…
Képzelem: leborulnék előtte,
vállalnám magamra szenvedését –
de írva vagyon:
a világ bűneinek megváltásáért
tette mind, amit tett, csodákat:
feltámasztotta a holtat;
bort és kenyeret gyarapított;
halászok ladikja alatt csendesítette a tengert;
a templomból is kiűzte a kufárokat,
de végül rabi-uralmi féltésből elítéltetett…
A fájdalom útján cipelte a keresztet,
fején töviskoronával,
és elérkezett a pillanat, amikor
szenvedését enyhítve szívét lándzsa járta át…
Én hallgatnám a testét elhagyó lélek hangját,
s roskadnék bűneim súlya alatt a keresztkép előtt,
mígnem közel lépve olvashatom a festmény címét:
ÉLET KERESZT
Bűntudatom oldódik a kiállítóterem zajában…
Csend-élet
Ha majd eljő
a vég-idő
és nem lesz kép, se rím –
ha a csend-élet
köszönt rám,
amikor az ember senkitől
semmit sem akar,
és semmit sem vár –
no, akkor majd nem lesz más:
csak a csend……
2013. március 22.
A jövő
Vagyok a Föld szülöttje,
s a föld fogad majd magába,
ha már nincs más út –
menni kell, élni kell
a más világban!
2017. március 18.
Üzenet
Mondom barátaim: szívetekben őrizzetek meg!
Vagy mégsem,
mert a szív zavaros: mint felkavart kacsaúsztató;
kiszámíthatatlanul képes örvényt kavarni, forgolódni;
mérhetetlenül tud szeretni, aggódni;
tud szabadon repülni pihe-könnyű szélben
és ha akarja – vagy elragadja az érzés – tud
csókboldogságtól borított mezőn andalogni
s jaj, úgy tud gyűlöletet dobogni, hogy elsötétül tőle
az ég –
mondom hát barátaim inkább gondolkodó
agyatokban,
mint szívetekben őrizzetek meg!
2016. szeptember 25.