Borsos Roland

Orbán Ottó prózai művei

TANULMÁNY

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

Tipográfia:
DOMJÁN ISTVÁN

Készült a Hevesi Gyula Alapítvány támogatásával

© Borsos Roland, 2004

Két történet. Az első: 2002 őszén a Parnasszus főszerkesztője a költé­szeti folyó­irat őszi számát – csakúgy mint a lap hagyományos bemutatóját a Műcsarnokban – a nem­rég el­hunyt Or­bán Ot­tó emlékének szentelte. Úgy alakult aztán, hogy az emlé­ke­zők nem­csak emlékeztek, sőt, de erről írok még bőven. Nagyjából másfél évvel koráb­ban – és ez a második – ki tudja már miért, de nem vettem részt egy költői sze­mi­náriumon. Éppen azon, amikor tár­saim Orbán Ottót keresték fel otthonában, egy kis be­szél­ge­tés, ta­nulás cél­já­ból. Meg egy­ál­ta­lán: lás­sa­nak élő költőt.

A tanulmány írása során számomra szimbolikussá nőtt mindkét történet. Az utóbbin nem lehet változtatni, az előbbin annál in­kább. írjuk, írom tovább én is. Tanul­mány­író­ként és költőként egy­aránt sokat tanultam – furcsamód éppen a költő prózáiból. Érdemes tudni, Orbán vendégnek érezte magát a prózaírás te­rületén. Esszéköteteit lapozva viszont bárki könnyen juthat arra a megállapításra: bár­csak én is legalább ennyire vendég lehetnék – akárhol. Nem is vállalkozom többre tehát, mint némi idegen­veze­tésre egy költő próza(b)­irodal­mában. Tessék befáradni.

Borsos Roland.

Bevezetés

2002. szeptember 30-a, a Parnasszus című költészeti folyóirat őszi számának be­mu­tató estje a Műcsarnokban. A terem méreteit bőven meghaladó közönségnek jó negyedórába kerül mire úgy-ahogy elrendezkedik, a pótszékek betöltik az elő­adó­terem végében kialakított közlekedőfolyosót, elkelnek az itt-ott üresen maradt helyek, a későn érkezők körben, a falak mentén vagy a bej árat körül sorakoznak, lassan elhal a moraj is. Turczi István, a folyóirat főszerkesztője lép az emel­vényre, megkopogtatja a mikrofont, működik: Orbán Ottóra emlékezünk…

Meglehetősen vegyes érzelmekkel távoztam az emlékestről. Megtudtam, hogy Orbán Ottó sokoldalú, sokféle hangon megszólaló, állandóan újító költő volt, s egy­ben független, szabad szellem. Versein nemigen lehet felfedezni egy-egy irányzat vagy a kordivat szabályait, egy kicsit mindig kilógott a sorból, talán ezzel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy szakmai megítélése kétoldalú. Ez, az utóbbi okozta a kellemetlen utó­érze­tet. A “megítélés.” Orbán Ottóra emlékezünk… Szakmailag kétoldalúan meg­emlé­ke­zünk? Emlékezni így nem lehet. Aztán nem sokkal később, már a diploma­mun­kám­ra készülve olvasom Orbán Nagy László-esszéjét. “Egy héttel később, a temetésen a ravatalozó előtti térség feketéllik az emberektől. […] A gyászolók között bizonyosan akadt olyan, aki Nagy László életművénél nagyobbra tartja valamely más, kortárs magyar költőét. Nemigen akadhatott azonban olyan, aki ne tudta volna, hogy ennek az országot átgyúró változásnak Nagy László volt az egyik, ha nem a legtisztább költő hőse.” Ekkor ért a megdöbbentő felismerés, mint­ha az emlékestet maga Orbán rendezte volna úgy, ahogy sikerült: halk dzsessz, tö­mött széksorok, fülledt nézőtér, és a színpad reflektorfényében néhány ősz alak civó­dik a hagyaték fölött. A költő „szabad szelleme” (Puck bőrébe bújva) mindeközben ott kuncog valamelyik sarokban, s egy lépéssel a megemlékezők előtt járva írja mí­melt pátosszal a nekrológot, a sajátját ez egyszer: Orbán Ottóra emlékezünk…

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ekkor döntöttem úgy, Orbán Ottó mun­kás­sá­gát választom elemzésem tárgyául, az korábban eldőlt már, de hogy versek helyett Orbán esszéivel kellene próbálkoznom, az – ha kimondatlanul is – ekkor fogalmazódott meg bennem először. A Nagy Lászlóról szóló esszé olvasása után ismertem csak fel, hogy mi is fordíthatta érdeklődésemet a versekről a prózai munkált felé: kíváncsivá tett, hogy a félresikerült emlékest cinikus bevezetője után komolyra fordítva a szót, hogyan folytatta volna Orbán saját nekrológját. A vizsgálódásom körébe vont négy mű, az Ablak a földre című indiai útirajz, a Honnan jön a költő?, a Cédula a romokon és a Boreász sörénye című esszékötetek írásainak többségében – közvetve és közvetlenül is Orbán saját köl­tészetére reflektál. Persze így még egyoldalú lenne a kép, nem akarom ön­célú­ság­gal vádolni a szerzőt, fogalmazzunk inkább úgy, hogy az esszék többségében Orbán saját munkásságán keresztül, azt bemutatva reflektál a világra. A huszadik század baljós történelmében gyökerező költészete segítségével magát a kort és a benne élő embert jellemzi, szűkebb hazájának, Magyar­országnak, és az utazók tágabb ottho­nának, a földgolyónak a jövőjét is latolgatva egyben. Ez az, ami engem is érdekelt elsősorban, ezért is szántam a legnagyobb figyelmet a Honnan jön a költő? esszéinek, s azért is helyezem elemzésemben a korábban megjelent – s véleményem szerint Orbán prózai munkái közül művészileg a legsikerültebb – Ablak a földre elé. Mert úgy látom, hogy a választ arra, honnan eredeztethetőek, s egyál­talán, melyek azok az ellentmondások, amelyek nemcsak Orbán élete során, de halála után néhány hónappal még az emlékest levegőjét is megrontva megosztják az irodal­mi életet, legelőször is az említett életrajzi esszékötetben kell keresnünk.

Fordítsuk hát mi is komolyra a szót!

I. A Honnan jön a költő? esszéi

Az 1980-ban megjelent Honnan jön a költő? című önéletrajzi esszé­kötetben Orbán Ottó szellemi fejlődésének, költővé érésének doku­men­tu­mait olvashatjuk. Az egyes darabok datálása alapján az esszék 1964 és 1978 között keletkeztek, többségükben a hetvenes évek középső harmadában. Az összesen huszonnégy írást a szerző három fejezetre osztja. Az 1976-77 között megírt, Az ádáz szemtanú alcímet viselő első fejezet hét – a többitől eltérően kronológiailag és tematikailag is összefüggő esszét tartalmaz. Ezekben a költői egyéniség ki­for­rá­sá­nak fontosabb állomásait, így részben a fordított vagy „kifosztott” költőelődöket és műveiket, valamint az ellesett versírási-, képalkotási technikákat, részben a költővé fejlődés történelmi és szellemi körülményeit (például a Belvárosi Asztaltársaságot) ismerhetjük meg. Az Ádáz szemtanú korábban önállóan is megjelent a Kortárs című irodalmi folyóiratban. Minthogy a szerző költészetét övező plágium­üggyel az 1964-es Európa elrablása címűn túl ez a hét esszé foglalkozik leginkább, az esszékötet kritikái, recenziói is többnyire erre, azaz a mű első fejezetére helyezik a hangsúlyt.

A kötet második fejezete tizennégy hosszabb-rövidebb esszét tartalmaz, melyek – témájukat tekintve – több ponton is kapcsolódnak a korábbiakhoz, de krono­lógiájuk kevésbé következetes. A második fejezet bevezető, és egyben címadó írása, a már említett Európa elrablása az esszékötet egyik legkorábbi darabja. „Tanul­mánynak álcázott ironikus kiáltványt írtam, melyben a költői egyéniség szerintem helyes értelmezését és a korszerű költészet feladatát kívántam megvilágítani” ^[1] – írja róla Orbán Ottó tizenkét-tizenhárom év távlatából az első fejezetben. A kiáltványban – saját bevallása szerint is – a hatvanas évek közepén még javában zajló plágiumvádra kívánt reagálni. Az ezt követő öt esszé témájául a szerző négy kortárs költő-író: Füst Milán, Vas István, Nagy László és Csoóri Sándor, valamint Csokonai Vitéz Mihály költészetének és saját korában betöltött szerepének a végiggondolását választja. Hasonlóan vall négy külföldi alkotóról is (Dylan Thomas, Allen Ginsberg, Robert Lowell és Vicente Aleixandre), ezeket az esszéket egy, a második világháború utáni angol költészetet áttekintő tanulmány ^[2] kapcsán keletkezett, az angol és a magyar költészet összehasonlító írás vezeti be. A második fejezet utolsó három esszéje már csak tágabb értelemben fűződik az előzőekhez. A modern költészet válságáról szóló írás témájában a fejezet bevezető esszéjéhez köthető, a Műfordításaink kritikai fogadtatása című szorosabban a négy külföldi költőről szóló esszéhez kapcsolódik, a fejezetet záró Fiatal írók című írásban pedig egy „író-olvasó találkozónak álcázott verselemzés” kapcsán a hatvanas-hetvenes évek fordulójának irodalmi életét, és az akkor induló írók helyzetét, lehetőségit taglalja a szerző.

Ellentétben a második fejezettel, mely aktuális történelmi és irodalmi üzenetének köszönhetően Az ádáz szemtanú mellett még viszonylag kiemelt szerepet kap a szakirodalomban, az esszékötetet záró fejezetre az elemzésekben általában kisebb hangsúly esik. A harmadik fejezet három esszéje szolgáltatja az előző kettő­höz a tárgyszerű életrajzi hátteret. A „tárgyszerű” kifejezést persze nem érdemes szó szerint vennünk. Orbán Ottó prózaszövegei esetében sosem szabad meg­feled­kez­nünk arról, hogy a pátoszt és az iróniát szélsőségesen alkalmazó, sokszor próza­versre emlékeztető elemeket is magában foglaló, pontosabban a próza és a vers határmezsgyén mozgó szövegek írója valójában költő, s így életrajzi esszéi is inkább (orbáni értelemben vett) lírai megnyilatkozások – prózában, mint tárgyszerű ön­vallo­mások. Úgy tartom ésszerűnek, hogy az első fejezet „költői” életrajzának és a második fejezet irodalmi-történelmi kalandozásainak a bemutatásához érdemes az esszékötet elemzését a harmadik fejezetnél, azaz a végén kezdenem.

Háború, pince, intézet, pofonok…

„Orbán Ottó – Ady kifejezésével élve – irodalmi író, sőt: az irodalom, az irodalmi élet írója” ^[3] – olvashatjuk az esszékötet egyik elemzőjének írásában. Valóban, versben és prózában egyaránt kitűnik, hogy Orbán Ottó költői, vagy költővé születésére mindig nagyobb hangsúlyt fektet, mint valóságos születésére vagy származására. Ugyanakkor költészete, mint Az ádáz szemtanúban maga is megfogalmazza: elsősorban „életanyagával hat”. A felejteni és túllépni kívánt történelem és egyéni történet tehát életművének ha nem is egyetlen, de mindenesetre központi témája. A kettő közötti ellentmondást az esszékötet elején oldja fel: „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer” – azóta már sokat idézett szentenciájával. Az egyéni történet és a tágabb értelemben vett történelem egymásra vetítése pedig nemcsak a költő kedvelt alkotói módszere, hanem kényszere is egyben, minthogy az ő esetében e kettő elválaszthatatlan.

Orbán Ottó élettörténetében mindig az utánra helyezi a hangsúlyt. A háborús, azaz a történelmi törés és az árvaság, vagy a személyesen átélt háború utánra. A gyerekkori történet példaanyagát viszont a két állapot, az előtt és az után ütközése szolgáltatja, ha úgy tetszik: a valóságos születés és a költővé születés közti időszak. A Ház egy jobb helyen című esszét mindezek után azért tartom fontosnak, mert Orbán prózái közül azon kevesek közé tartozik, ahol költészetének konkrét tárgy anyagáról, azaz háborús gyerek­koráról nem elsősorban azok irodalmi következményeinek nézőpontjából nyilat­kozik. Mert a költő emlékezete nem kilencéves korában, azaz a bonabázások és a sokat emlegetett „pince” időszakából indul. „Élek a világfényben […] elkezdődött. Az én időm persze. A szüleim ekkora már megéltek ezt azt.” – nagyjából ezzel, s persze egy meghitt családi képpel kezdődik a személyes emlékezet a költő kétéves korából, 1938-ból. Apja, Szauer Mihály, polgári-kispolgári zsidó családból szár­ma­zott, róla – mint ahogy egy későbbi interjúban mondja: „egy álomképpel vegyes valóságos emléksor maradt meg.” ^[4] A „szegénységnek a legmélyebb rétegéből” származó anyát az apa családja nehezen fogadta be. A költő szülei a tiltások ellenére össze­háza­sod­tak, a családi békét pedig csak gyermekük megszületése tudta meg­hozni, a „családi mentőakció” keretében szerzett Nádor utcai lakással együtt. Az önéletrajzi esszé egyik legjellegzetesebb vonása – a szerző sok más művéhez hason­lóan – az ellenpontozásos építkezés. A „Szondy utca előkelői” és a „közéjük fura­kodott proli” családi ellentétét kinagyítva jut el Orbán a háború kitörését közvetlenül megelőző néhány év ellentmondásos társadalmi képéig, a Nádor utcai bérház lakóinak addig az „utcai és udvari” felosztásáig, amely a lecsúszó középosztály szem­lé­letét jellemezte. A polgári értékek arisztokratikus védelmétől irtózó szerző a társa­dalmi jellemzést végül a középkori haláltáncok groteszkké formált filozófiájára hegyezi ki: a házat a magát felsőbbrendűnek képzelő középosztály lakta, „az a csirke­fajta, melyet nagy szakértelemmel vág le a konyhakését fenő idő.” A bérházi lakók képviselte kispolgári réteg leírásával párhuzamos az abba tökéletesen beleülő család bemutatása, egyetlen különbséggel: a zsidó származású apa hányattatásaival a család jellemzésére már rányomja bélyegét a háború előképe: „A vastag ágy- és asztallábak generációkra vannak tervezve; apám életének nagy kérdése, hogy meddig járhat még be a hivatalába.”

A háború kezdetét az Örkényi egypercesekből elcsent technika és a már ismert ellenpontozás ötvözésével jelzi az író: a Palatínus Strandfürdő bérletjegyének a szövegét állítja szembe a ház kapujában heverő döglött ló képével. Mint később megtudjuk, a lakóközösség ezt a lovat élte fel, azaz ette meg az ínséges idők alatt. A háború személyes és történelmi vetülete ettől kezdve szövegszerűen is erősebben kapcsolódik össze, minthogy a külvilágban, azaz a házon kívül folyó háború minden szinten beszivárog a házon belüli, személyes élettérbe is. Apját ezentúl csak „Lőrin­cen, a szögesdrót mögött” látja a szerző, a bombázásokat tehát már az apa szimbo­li­kus védelme nélkül kénytelen átvészelni, erre utal a karácsony és a közvetlen élet­veszély képének az összekapcsolása is. A Gestapo jelenlétével a házban, a folyamatos bombázások ismétlődő hanghatásaival vagy a gyerekek kedvelt bombarepesz-gyűjtő játékával két támadás között már a háború „gyerekésszel” is felfogott jeleneteit festi le Orbán tömör líraisággal. Ezt erősítik a párbeszéd- és gondolatfoszlányokból össze­fércelt, kurzívan szedett prózavers-betétek is. Ezek mutatják leginkább Orbán Ottó prózaírói és költői gondolkodásának szoros kapcsolatát, minthogy a próza­versek nemcsak a gondos szerkesztésnek köszönhetően simulnak bele a szövegbe. „Ami a megemelkedett prózában versként hat, az versnek híg, annak más a sűrűsége. A versben nem lehet minden lépcsőfokra rálépni. Jobban kell tömöríteni.” – írja egy húsz évvel későbbi interjúban. ^[5] A tömörítés különbözteti meg az esszé próza­szövegként és prózaversként alakított bekezdéseit is. A prózaszöveg szükségszerűen logikus gondolati lépésekre épülő sorai között a fontosabb fordulópontoknál, így a háború legszemélyesebb élményeinél, a családot szétrobbantó történelmi események ábrázolásánál, majd a családtól való elszakadás lélektani hátterének a felelevenítésénél lazább kötésű, tágabb asszociációs vonzáskörrel élő prózaverseket olvashatunk. Hangsúlyozandó azonban, hogy ezek a versszerű szerkesztés ellenére sem válnak ki a prózaszövegből, inkább a filmekből (és persze Mándy Ivántól) tanult vágástechnika alkalmazásával, valamint a már említett kurzív szövegkiemeléssel élve egyfajta klip- vagy betétdalszerű hatásra törekednek.

„Az ellentmondásokat ő nem megtanulta – ezek adják gyermekségének természetes közegét,” ^[6] – olvashatjuk Kabdebó Lóránt elemzésében. Az ellenpontozásos szövegalkotó módszert valóban az adott történelmi időszak ellent­mondásai sugallják, akár tárgyszerűen is (az udvaron fellógatott síndarab segítségével például előbb a bombázásokra, később a közmunkára figyelmeztették a lakókat); a háború előtti és utáni helyzet összehasonlításában a legfontosabbnak mégis a szerző történelem- vagy egyéni sorsszemléletében tapasztalható változásokat tartom. „Ez is, mint minden, csak megtörtént velünk, anélkül, hogy fölfogtuk volna.” – írja a fel­sza­ba­dulásról. A háborút átélt emberek saját sorsuknak és tágabb értelemben a tör­té­ne­lem­nek legfeljebb csak szenvedő alanyai, áldozatai lehettek, de alakítói semmi­képpen. Orbán Ottó önéletrajzi esszéjében a háború, majd az intézetben töltött évek után, a költészet előbb csak ösztönös, majd tudatos választásával mutatkozik meg a sze­mélyes sors alakításának az igénye. A Ház egy jobb helyen feltételezésem szerint tehát azért mellőzi – ha nem is végig, de kezdeteiben – a szerző élettörténetének irodalmi következményeit, hogy a második, az irodalmi születés elsőbbségét hangsúlyozhassa a valóságos születéssel szemben. Hogy a tudatos történet-, és kockáztassuk meg: történelemalakítás igényével fellépőt állíthassa szembe a saját sorsát csak átélő, de azt alakítani képtelen emberrel. Ezért is ír olyan elítélően arról a kispolgári értékrendszerről, melynek már csak megtapasztalója lehetett, de részese nem, s amellyel utólag nem is képes már azonosulni. Mindez pedig további élettörténetével kapcsolatban különösen fontos, mert végső soron ez az ellentét, a tudatosan nem vállalt azonosulás fogja eredményezi elszakadását is a családtól. 1945 tavaszán értesül apja haláláról. Ezután kerül (a megcsonkult család súlyos anyagi helyzetére tekintettel) nevelőintézetbe, ahol, mint írja: „növendék személyiségem szédelegve tűri, hogy új körülményeim legyalulják róla az úrifíúság maradékát is.” A család értékrendszerével való fokozatos szembefordulás – még ha csak tudat alatt is, de valójában már az apa halálakor megkezdődik. ,A kispolgári udvariasságnak vagy annak, amit ők udvariasságnak és fennkölt érintkezési módnak hittek, ennek a beszivárgása abba a kétségtelenül őszinte megrendülésbe is, mit apai nagyanyám akkor érzett, amikor meghalt fiára gondolt, ez túl sok volt nekem. Ez tőlem mélységesen idegen volt.” ^[7] A kezdeti idegenkedés végül az intézetet követő kétéves családi „háborúskodás” folyamán vált visszafordíthatatlanul elszakadássá. Az apa emlékének (a sértett, „búskomor” félárva szemében) könnyelmű átlépése – merthogy a „vígözvegy” anya újraházasodását feltétlenül annak értékelhette – minden bizonnyal tovább erősítette családjával szembeni ellenérzéseit.

„AZ ÚJ APUKÁD. És anyám után döngve becsapódik egy láthatatlan ajtó, mögötte pörnye és alvadt vér, a fiatalság.” Á nevelőintézeti versterápiás kezdemények után már tudatosan költői ambíciókat dédelgető „nyomoronc fiatalember” valóságos családi kitagadását közvetlenül „irodalmi rögeszméihez” való ragaszkodása idézte elő – azazhogy sikertelen egyetemi felvételije után anyja és mostohaapja nem akarta, hogy élhetetlen mostohabátyja mellett egy második „léhűtő” is „lebzseljen” otthon – s nem a család értékrendszerének a megtagadása, mint azt többnyire hangsúlyozza. Sőt, később, Orbán Ottó házassága és első irodalmi sikerei után anya és fia megbékéltek egymással, ha ez, már nem is volt ugyanaz a kapcsolat mint a légó­pincében a bombázásokat közösen átélő anyáé és fiúé. Vitathatatlan viszont, hogy Orbán Ottó egyéni, sorsalakító kísérlete, lényegében költővé válása saját szemlé­letében végérvényesen elszakította korábbi családjától. Talán ezért is kerül érték­rend­szerében kiemelkedőbb helyre a költői fejlődés története a tényleges élettörténettel szemben (tehát Az ádáz szemtanú a Ház egy jobb helyen elé), még ha költői működésének példaanyagát feltétlenül a megtagadott családhoz kapcsolódó személyes élettörténet biztosítja is. Ezzel magyarázható névváltoztatása is, melyről a következők képpen vall: „A nevemet, mint ahogy a családomat is, kaptam valakitől vagy valakiktől, egy adott helyzettől. […] Én a nevemet azért nem szerettem, először csak ösztönösen, később tudatosan is, mert hozzákapcsolódott egy olyan környezethez, egy olyan életstílushoz, hogy úgy mondjam, amihez nekem mélyen nem volt semmi közöm. […] el kellett döntenem, hogyan akarok tovább létezni, más néven akarok-e publikálni, és lesz egy polgári nevem is, vagy pedig az egész kérdéskört megoldom azzal, hogy egyesítem a kettőt. […] a telefonkönyvből kereszteltem el magamat.” ^[8]

Az esszékötet címadó írása, a Honnan jön a költő? Orbán Ottó a Nem­zetközi íróprogram résztvevői előtt, az egyesült államokbeli Iowa Cityben elhangzott, 1976-os beszédének a magyar fordítása. Az előadás középpontjába Orbán háborús élményeinek egy szürrealisztikus eseményét helyezi: azt a légitámadást, mely során a Nádor utcai bérházat a harmadik bombatalálat érte. A korábbi két találat szerencsés módon nem okozott komolyabb kárt az épületben: mindkét bomba az udvarokon tűzoltás céljára felhalmozott homokkupacokba esett. Ez, a harmadik pedig, amely a történet célkeresztjében áll, a harmadik emeleten lakó, s a bombatámadás előtt éppen fürödni készülő ügyvédné kádjának langyos vizében landolt. A meghökkentő háborús anekdotát az ügyvédné reakciója tette szürreálissá, aki a légitámadás után az eset felfedezésekor így kiáltott: „Jesszusom, egy bomba ül a fürdőkádban!” A történetet számtalan formában feldolgozta a szerző, témája nem egy prózai írásnak, több versének (pl.: A régi ház címűnek), rendszeres előadástémája a Nemzetközi Iró­program szervezte találkozókon (mint ez az írás is mutatja), sőt hangjátékot is írt belőle később. A történethez iowai előadásában költővé szüle­té­sének momentumát kapcsolja Orbán: „Talán ez volt az a pillanat, amikor író, a betűk embere lett belőlem, bár ez esetben a »szavak embere« találóbb lenne, mivel ez a lehetetlen szó, a hibás nyelvhasználat volt az, amit többé nem felejthettem.” Az esszé címében feltett kérdésre azonban nem kizárólag „a fürdőkádban bomba ül” anekdotájával, tehát a háborús borzalmak egyetlen, apró, talán – mint más írásaiból kiderül – meg sem történt eseményével kíván választ adni a szerző.

Azt a típusú prózaépítkezési technikát követhetjük itt nyomon – kicsiben, amelyet lényegében az egész önéletrajzi esszékötetben is alkalmaz (talán ezért is emelte az egész kötet élére a rövid előadás címét). „Orbán két történetet kopíroz egymásra a legtöbb versben; emberiségtörténetet és poézishistóriát. ^[9] – írja Tandori az 1976-os Távlat a történethez versei kapcsán. A Ház egy jobb helyen prózaszövegének gerincét egy asszociációs háromszög adja. A pincében átélt bombázások, a háború végnapjaiban kivégzett apa utolsó levelezőlapja, valamint T. S. Eliot A Puszta Ország című költeménye között vél felfedezni hangulatbeli hasonlóságot a szerző: pátosz és banalitás, másképpen költészet és közhely együttes jelenétét. Az előadás legszemélyesebb eleme természetesen a bomba-anekdota, ezzel szemben az apához fűződő történet – merthogy az utólag megtalált levelezőlapon a deportáltak kétségbeesett reménykedése és korábbi, polgári életvitelükhöz való ragaszkodása („Üzlet és vallás”) egyaránt megjelenik – inkább tükrözi a már gyerekfejjel elutasított, tágabb környezetet és történelmet. Amit Tandori a versek esetében emberiségtörténetnek nevez, az esszékben tehát érezhetően két külön, bár eredendően elválaszthatatlan elemre bomlik: történelemre és személyes történetre. Eliot költeményének ismerős hangulata vezette el Orbánt a versfordítás felé – mint írja, s ennek köszönheti azt is, hogy később, egy angol nyelvű költészeti antológia bevezetőjében felismeri egy idézet valós eredetét (Swinburne helyett Swift). Ezzel a „poézishistóriai” kitérővel jutunk vissza a személyes történethez: „Az első oldalon rábukkantam az idézetre. Valami megmozdult bennem, egy ragadozó állat. A régi ismerős szörnyeteg, melyet altkor éreztem magamban megmoccanni, amikor az ügyvédné egy bombát talált a fürdőkádjában. Te csak figyelj, ez volt az állat erkölcse. És ő aztán figyelt, még anyám halálos ágya mellett is.” A látszólag tehát csapongó előadás hátterében szigorú, logikus szerkezet bújik meg: Orbán Ottó apja és anyja halála közé egy születés történetét – a fényképezőgép módjára működő költői figyelem első exponálásával – költővé születésének történetét feszíti. Mindemellett a logikusan felépített gondolatmenetet elfedi a pátoszt iróniával, fennköltet triviálissal sokszor egészen szélsőségesen vegyítő, élő előadásmód (pl.: „Hősünk már gyakorlott túlélő. Evett sült lovat is […] Vénséges vén ember volt már. Kilenc éves.”), vagy egyszerűbben: a szövegkezelés biztos fölénye, amit Orbán prózájának több elemzője, így Alföldy Jenő ^[10], Eörsi István ^[11] és Tornai József ^[12] is méltat.

A harmadik fejezet középső esszéje, a Tárgyaim című írás első har­ma­dában (A lét, amint éppen meghatározza a tudatot) a szerző azokat a tárgyakat szedi össze katalógusszerű, kronologikus felsorolásban, melyek a korábban említett valóságos és költői születés közti, gyerekkori időszak fontosabb emlékeit hordozzák. „Egy repesz”, melyet a kisfiú bombatámadás után az udvaron talált, „Egy uszályroncs” a Dunában, amely közvetlenül a felszabadulás (vagy szovjet megszállás) utáni napokat idézi fel, „Egy oldalzsák”, melyet az apja hagyott rá, ebben hordta „az egyheti tisztát” az intézetbe, s végül „Egy vasredőny”, mely – mint egy másik írásból kiderül – már az ’56-os forradalom (szó szerint) lázas élményét idézi fel benne. A tárgyak a személyes élettörténet egy-egy tragikus eseményét elevenítik meg, de a katalógusszövegek imitációjának segítségével („Egy repesz. Pop-art munka. Hornyolt fémfelület…”) az emlékezés pátosza ez alkalommal is feloldódik a szöveg iróniájában. Ami fontos itt, az a szerző viszonyulása a tárgyakhoz: „Tárgyaim? Ok? Az enyéim? Én az övék, a halmazállapot-változásnak abban a különös folyamatában, amikor a szilárdból cseppfolyós vagy légnemű vagy ahogy ez gyakran megesik, halmazállapot nélküli keletkezik…” – azaz a kézzelfogható tárgyakból emlék – tehetjük hozzá. Az Emlények alcímű bekezdés tárgyai: az örökölt vaságy, a könyvborító („Orbán Ottó = Szegénynek lenni” – az ifjúkori verseket összegző kötet majdani címe) és a perzsaszőnyeg az „eminens diáknak öltözött lázadó”, tehát az otthon még épphogy megtűrt költő életét elevenítik fel. A továbbiak – a Törpék című kép (mely szomorú törpék helyett vidám óriásokat ábrázol), András László absztrakt kavicsszobra valamint indiai és londoni ereklyék a könyvespolc oldalán – már saját lakásban élő, és a tárgyakat mint az életút emlékeit gyűjtögető költő képét vetítik elénk. A szerző viszonyulása a tárgyakhoz (vagy környezetéhez) itt is nyomon követhető: „Az a cifra szegénység, amelyben nevelkedtem, eltávolított a tárgyaktól. […JA körülményeim választották őket, nem én. Én csak laktam közöttük. Egy porcikám sem azonos velük.” – írja még a szülői lakás tárgyiról, majd később a saját otthonbeliekről: „Ennyi […J És a rögeszme, hogy ez nem én vagyok, hogy én nem ez vagyok. Nem az a gyerekeit nevelő háztartásbeli, aki megy bele fejjel a földbe, sárnak.” Az utcán gyűjtött, látott, érzékelt, s azóta emlékké foszlott tárgyaktól eljutottunk a lakásbelső valóságos tárgyaiig, az „Ők? Az enyéim? Én az övék” – kettős viszonyrendszerétől a tárgyak (mint konkrét emléktárgyak) általi meghatározottságtól rettegő, vagy az azt elutasító identitás gondolatáig.

„A másik” – így indul a Tárgyaim harmadik része, az Edison Pesten című. Itt szembesülhetünk a szerző tárgykezelésének egyik kedvenc megoldásával, a téma kifordításával, más néven a groteszkkel. A tárgyak birtokolta, vagy az általuk meghatározott ember viszonyrendszere ugyanis meg­for­dul, itt az ember hozza létre a tárgyakat, név szerint a központi fűtéses lakások el­en­ged­he­tet­len kellékét: a párolog­tatót, valamint – lévén a szavak embere – egy könyv­állványt és egy „csigolyagyógyító kéziratlap-tartót.” A szerző a korábbiakhoz hasonlóan szakszerű, pontos megfogalmazásokra törekszik – pontosabban a barkácskönyvek kínosan részletező, szakszerű szövegét mímeli. A stílusparódia – mint azt a későbbi vers-, vagy a Cédula a romokon esszékötetében össze­gyűj­tött novella- és regényparódiák is bizonyítják – nem áll messze Orbán Ottó érdek­lő­dé­sétől. A költő számára – feltehetőleg – alsóbbrendű szakszöveg kifigurázása azonban nem lenne több üres (bár tegyük hozzá: még úgy is szórakoztató) ujjgyakorlatnál, ha nem vennénk figyelembe a szövegparódia utolsó soraiban megmutatkozó célját, és kapcsolatát az esszé korábbi alfejezeteivel. „Mit tudja azt más, hogy milyen érzés ez! Ez nem a költészet kétes kalandja […] ez a tiszta, salaktalan öröm. Itt állok, kezemben csavarhúzó, előttem az élet. Föltaláltam az asztalt.” – zárja a kényszer szülte „asztalos” az esszét. Az alkotás öröme az ember és a tárgyak viszonyának megfordulásához köthető, s tágabb értelemben – minthogy itt az ember a tárgyi környezet alakítójává válik – a történelem determinálta, egyéni történetét passzívan elszenvedő és a történelemmel szembeszegülő, egyéni történetét aktívan alakító embernek az ellentétpárjára utal.

„Győzöl az irodalomban, megszenveded Indiában, mi az igazi szegénység, […] és mégse győzöl az életben, a politikában, a történelemben. […] én is kileskelődök az irodalom zsalugáterei mögül […] De nem akarok pusztán irodalmi szakember lenni […] Gondolkodó, minden emberi, társadalmi ügyet végiggondoló lény szeretnék lenni. Tudom, ilyenformán többnyire boldogtalan.” ^[13] – írja Tornai József, a hajdani asztaltárs a Belvárosi Asztaltársaságból Orbán esszékötetét értékelve. Hozzá hasonlóan több kortárs is úgy látja, hogy „lejárt a történelemformáló költői szerep” ^[14], s hogy a költő, aki a „világot mint irodalmat éri meg” ^[15] sikereket is csak az irodalom és a magánélet területein szerezhet. Azt majd az esszékötet első két fejezete fogja megmutatni, hogy Orbán ideálképe a sorsát tudatosan alakító emberről – melyet gondolkodásában mégiscsak irodalmi „rögeszméihez” való ragaszkodása eredményezett – meddig tágítható, túlnőhet-e a szellemi- és a magánélet bűvkörein. Ami az utolsó fejezettel kapcsolatban az aktív, történelemformáló szerep kritikai megkérdőjelezése ellenére is fontos, az a benne felvázolt személyes fejlődéstörténet és „tárgyszerű” önarckép, amit a szerző – ha a kötet végére sorolva is – de költői kiforrásának és (ennek ürügyén) szellemi kalandozásainak a hátteréül kívánt festeni.

Az önismeret vizsgázott bohóca

„Orbán Ottó versben és prózában mindent elkövet, hogy pontosan tájékoztassa önmagáról az olvasót, beavassa az életébe, hogy megossza velünk legtitkosabb műhelygondjait is.” ^[16] – állapítja meg Kis Pintér Imre a Honnan jön a költő? esszéire is vonatkoztatva. A korábban tárgyalt fejezet önéletrajzi írásaiban Orbán gondolkodásának eredetét, alapmotívumait, személyes történetének költésze­té­ben (vagy előadásaiban) is vissza-visszatérő tárgyszerű emlékeit, azaz a történelem formálta személyiséget ismerhettük meg. Az ádáz szemtanúban – bár témája elsősorban a szerző költői fejlődéstörténete – már sokkal inkább a személyiségben tükröződő kor mutatkozik meg, bizonyára ezért is övezte az esszékötet első fejezetét mindig is nagyobb figyelem a kritikában. „Orbán Ottó írásai […] azt elemzik, arról tanúskodnak, miért olyan fontos számunkra ez az – általában a »konszolidált« jel­ző­vel illetett – időszak.” ^[17] – írja hírlapi könyvajánlójában az 1980-as ünnepi könyv­hét előtt néhány nappal „csendben” elkapkodott esszékötetről Morvay Zsu­zsan­na. Kritikusainak többsége is (talán csak az egy Borsit kivéve, aki úgy véli, a szerző „neurózisa érdekesebb, íróilag is, mint írósága.” ^[18]) a hatvanas-hetvenes évek szellemi életéről alkotott körképet értékeli elsősorban a kötetben. Tehát annak az átmeneti („még és már”), a háborút még gyerekfejjel átvészelő de már az azt követő időszakban alkotó nemzedéknek az ábrázolását, melynek története valójában „önkeresésének történetével azonos” ^[19], akárcsak a szerzőnek – tehetjük hozzá.

Az Ütközések és kézfogások című bevezetőben Orbán Ottó a kritika szük­sé­ges­ségé­ről ír. Talán mondanom sem kell, Orbán viszonya a kritikához, vagy egyáltalán az, amit a kritika fogalmán ért, tisztázásra szorul. Mert az „irodalom­kritika” vagy az „akadémizmus” kifejezések, úgymint a megnem értés, a félreértés vagy a szándékos, rosszindulatú félremagyarázás szinonimái – gyakran visszatérő motívumai esszéinek. Ha a „konszolidált” hatvanas években a szerzőt – főként Ginsberg és Pilinszky költészete iránti aktív vonzódása miatt – olykor valóban érte is a plágium vádja, későbbi kritikusai (a személyüket ért rosszalló megjegyzések ellenére is) már sokkal kegyesebben bántak vele. „Végre valaki, aki nem a kritikátlan lelkesedést várja tőlünk, kritikusoktól” – írja megbocsátóan az esszékötet recenziójában Alföldy, aki néhány sorral előbb még maga is sérelmezi a költő degradáló megjegyzéseit. Úgy tűnik, inkább az egyetemről kiszorult, ám annak falain kívül „hat átlag-bölcsész” ^[20] műveltségét összeszedő költő (jogos) büszke­ségének lehet a következménye az „akadémiai irodalom” képviselőinek alkalman­kénti szurkolása. Meg persze a költői önkép is igényli azt: a költészet tengerének „becsületes rablója” nem állhatja szó nélkül, ha egyszerű zsebtolvajnak bélyegzik. Az ádáz szemtanú utolsó előtti esszéjében azonban Orbán leleplezi magát: „Pöröm a kritikával? Egy csirkepör, hogy jól értett-e engem. […] mi voltunk és így voltunk, együtt, körülményeink igaz képe, a kéne és a lehet közti különbség.” Ügy tűnik tehát, hogy a kritikusok negatív minősítése egyben (vagy inkább) a prózaírás eszköze. Ez esetben a kritikai befogadás történetét a fejlődéstörténettel állítja párhuzamba, pontosabban ahhoz kíván az évről-évre változó kritikai megítélés felelevenítésével újabb nézőpontokat adni.

Mit ért tehát Orbán Ottó valójában a kritika alatt? Talán leginkább amit a címben is megfogalmaz: ütközéseket és kézfogásokat. „Mániákusan törekedtem az önismeretre. Talán, mert rossz korszakban indultam, amikor nem lehetett bízni a kritikában, de a dicséretben sem.” ^[21] – vallja később egy interjúban. Egyszerű válaszokra vár: igenre, vagy nemre – ahogy azt néhány évvel korábbi programversében, a Szegénynek lenni címűben olvashatjuk, vagy a Bevezetésben: ,,A más szemére, fűiére. A létére, hogy ütközhessek vele”. A felhozott példák: Kassák dicséretbe rejtett intelme, Vas István véletlen elszólása vagy Csanádi Imre kézfogás értékű elvörösödése sem több egy-egy félszavas, félmondatos vagy szótlan – (orbáni értelemben vett) kritikai telitalálatnál.

A Bevezetés után a szerző újra a gyerekkor élményeihez, ez alkalommal a költővé születés történetéhez nyúl vissza. Orbán Ottó „félárvaként” a háború után összesen öt évet töltött nevelőintézetben. A költészettel való találkozását egy fiatal nevelőtanár terápiás módszerének köszönhette, aki – Weöres Hang­csoportok című versén felbuzdulva – az Orbánhoz hasonló gyerekek feldolgo­zatlan háborús traumáit játékos versírási gyakorlatokkal próbálta oldani. A vers­terápia sikeresnek bizonyult („kezdtük belegyömöszölni a versbe mindazt, aminek nem volt neve, csak ott viseltük elviselhetetlen teherként saját magunkban.” ^[22]), sikeres gyógymódnak a legtöbb növendék – életre szóló felismerésnek a leendő költő számára, hogy „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer.” Erre következik aztán a kevésbé megrázkódtatás-mentes kamaszkor, az ’56-os forradalom testközeli élménye, a sikertelen egyetemi felvételik, majd az ideggyógyintézet 1957 őszén, szóval mindaz, ami megfelelő táptalajt nyújthatott korábbi felismerésének, hogy a „kimondott szó” idővel könyörtelen, kötekedő igazmondássá váljék. És hol máshol kereshette volna a későbbi költő az igazságot, mint abban a világban, amely a görcsöt okozta. „Az én háborúm, kezdtem el végre-valahára sejteni, nemcsak az, amelyiket átéltem, amelyik véget ért. Az én háborúm itt van bennem, és igazából csak most kezdődik, a megértéssel, és csak velem együtt fog véget érni.” Tehát a terápia valóban egy egész életre szóló élményt szabadított fel a költőben, így válhatott a gyerek­kor és a háború újragondolása „felnőtt fejjel átélt” szörnyűséggé, ahogy írja, vagy ugyanez külső szemszögből Lengyel Balázs későbbi megfogalmazásában: a felnőtt­ként újraélt háború „valamilyen magánhasználatra készült, látványos sün­disznó­állás létrehozására kényszerítette.” ^[23] Az így született versekkel kapcsolatban azonban egy fontos feltételt csak egy későbbi interjúban fejt ki a szerző: azt, hogy ez a költészet „a lényegét tekintve közösségi cselekedet.” ^[24] Hogy az igazmondás igénye, és a kritika, pontosabban a könyörtelen önkritika nemcsak Orbán költé­sze­tének jellemzői, hanem e kettőt a hatvanas években egy egész közösség választotta mottójául.

1958 derekán a kultúrpolitika irányítója találkozóra hívta a fiatal írókat „az irodalmi fórumokkal való együttműködés tisztázására”. A sikertelen, rossz hangulatú beszélgetés után a résztvevők egy része a Rózsafába (egy budai étterembe) vonult, hogy együtt gondolja át azokat a kérdéseket, melyeket a délután folyamán valóban érdemes lett volna tisztázni. „Ül, és félig kiivott borospoharába bámulva a maga személyes felelősségénél jóval nehezebben körvonalazható együttes felelős­ség­gel kacérkodik egy véletlenül összeverődött asztaltársaság, melyet a következőkben mind gyakrabban fognak, hol sanda célzattal, hol egyszerűen csak felületességből a »nemzedék« névvel illetni.” Az alkalmi beszélgetés idővel rendszeres találkozásokká, értelmiségi műhellyé fejlődik, előbb a kevésbé zajos Belvárosi Kávéházban, a rom­jai­ból újjá­épülő Erzsébet híd tövében (innét a név: Belvárosi Asztal­társaság), majd – miután a pincérek nem nézték jó szemmel a gyengén fogyasztó társaságot – a Metropol szálló halljában. Az első időkben csak költők, írók, többek között Csoóri Sándor, Tornai József, Vitányi Iván, Orbán Ottó, Kalász Márton, Marsall László, Orosz János, Konrád György, Gyurkó László, Hernádi Gyula, Sík Csaba és Sükösd Mihály, később aztán festők, közgazdászok, mérnökök és filmesek is csatlakoztak a körhöz. Az asztaltársaság azonban sem irodalmi, sem politikai értelemben nem volt csoportosulás („már a kezdet kezdetén túl vegyes volt ez a társaság ahhoz, hogy valami szabadcsapat alakuljon belőle”), sokkal inkább hangjukat kereső írók, fiatal értelmiségiek „világképtágító” tanfolyama, az ismeretcsere és a szóbeli kritika fóruma. Az utólagos emlékezet persze mást-mást tart fontosnak, megemlítésre méltónak a közös tevékenységből. Csoóri az olvasmányélményeket, a „szabadság bizonyos változatát” jelentő modernséget emeli ki, és a kör kötődését Európához, amely végül is leginkább kelet-európaiságuk tudatát „izmosította” – mint azt A pályakép zavaraiban ^[25] írja. Sükösd Mihály a Kritikában megjelent, 1992-es interjúban már konkrétabban nyilatkozik akkori nézeteikről: „56-ot ott, a mi körünkben soha senki nem tartotta ellenforradalomnak. […] A hatvanas évek elején-közepén úgy láttuk, hogy ez a korszak a konszolidáció kezdete. […] Ellenzéki a szó szoros, vagy a később használatos értelmében ekkor még nem volt köztünk senki.” ^[26] Utólag többnyire mindazok, akiket – mint Orbán írja – „már régóta nehéz lenne egy asztal köré ültetni”, egybehangzóan vélekednek arról, hogy a Belvárosi Asztal­tár­sa­ság legfontosabb jellemzője, lényege volt a származáson, valláson, egyéni nézeteken felülemelkedő, „könyörtelen kritikai szellem.” Újragondolás, igazmondás igénye és önkritika – melyek, mint tudjuk, Orbán költészetének is az alapjai – néhány év erejére ideális formájukban, egy közösség keretei között működhettek.

A hatvanas évek végére aztán „észrevétlenül” feloszlik a kör, a szerző a meg­vál­to­zott életkörülményeket és a sikert okolja, de talán erre is kézzelfoghatóbb választ ad Sükösd, alti úgy véli: „ideológiai értelemben is ’68-cal váltak széjjel útjaink.” Mert politikai szempontok az asztaltársaság feloszlásában sem játszottak szerepet – ezt mindhárom visszaemlékező hangsúlyozza, a ’68-as prágai diáklázadások (többek között magyar segítséggel való) leverése viszont bizonyára megrendítette a kisebb-nagyobb mértékben, de mindannyiukban élő reményt a rendszer javíthatóságában, abban, hogy a hatvanas évek valóban a konszolidáció évtizede lesz. A hetvenes évekre aztán kisebb csoportokra vált szét az asztaltársaság. Sükösd szerint három magatartási forma jellemezte az akkori értelmiséget: a népi-nemzeti (pl:. Csoóri), a reformértelmiségi (ide sorolja magát és Orbánt is) valamint és a demokratikus ellenzéki, amely később a második nyilvánosságot és a Szabad Kezdeményezések Hálózatát (a majdani SZDSZ-t) hozta létre. A három értelmiségi irányzat azonban csak csíráiban létezett az asztaltársaság végnapjaiban, az egykori barátokat igazából már a hetvenes-nyolcvanas évek „történelmi kényszere” távolí­totta el egymástól.

A leteremtés napja című írás elején egy szerkesztőség elutasító levelének néhány sorát olvashatjuk. A levél szövegéből nem, de a szerző kommentárjából már egyértelműen kiderül, hogy az elutasítás oka az „egyéb követelmények” hiánya. „A hajdani jellemzés szerint magánérdekű költőnek számítottam, mert nem tudtam úgynevezett közéleti verset írni. Ám ami velem történt, az át volt itatva politikával meg történelemmel” ^[27] – mondja egy későbbi interjúban. Költői indulásának kötődését a háborús élményekhez itt egy újabb anekdotával támasztja alá, az orosz katonáéval, aki ’45-ben, az Opera előtt egy darab fekete kenyeret nyomott a kezébe, „a Megváltó eleven testét”. Az ország felszabadulásának momentumát tehát – a korábbiakhoz, mondjuk a bombázás személyes élményéhez hasonlóan – az egyéni történettel állítja párhuzamba. Az orosz katona mélyen emberi gesztusa saját feltámadásának szimbólumává, a „megváltás evilági reményévé” emelkedik a visszaemlékezésben (ezt bővebben ki fogja fejteni a Cédula a romokon egyik esszéjében is). „Én hittem abban, hogy ez egy új világ” – írja. Értelmetlen vádnak tűnik a „közéletiség” hiányának számonkérése Orbán fiatalkori versein, minthogy köl­té­szete eleve a közélet eseményeinek, azaz a világháborúnak és az azt követő fel­sza­badu­lásnak az élményéből eredeztethető. Mert a szerző nemcsak egyszerű párhuzamot von saját feltámadása és a világ újjászületése közé: „Egyet akartunk, én meg a világ: kigyógyulni a múltból. Rokonságunk mélyebb, egymásrautaltságunk szigorúbb volt bármely érdek és megfontolás sugallta összetartozásnál, a szó szoros értelmében vérségi kapcsolat volt köztünk, szerződésünkön az apám és apámhoz hasonló milliók vére volt a pecsét.” Orbán költészetének „magánérdekű” minősítése tehát azt mutatja, hogy a „közérdekűség” fogalmán a korban – kimondottan vagy kimondatlanul (bár a Belvárosi Asztaltársaság eredetét tekintve nagyon is kimondottan) – egyértelműen az állampárt politikájának a támogatását értették. Orbán példája talán azt bizonyítja leginkább, hogy ugyanebben a korban – szerencsére – az efféle fogalmakat nemcsak egy bizonyos „sugallt”, hanem eredeti jelentésükben is használni lehetett. A kérdés csak az, hogy mindezzel a szerző mire jutott, de mielőtt ezt megpróbálnánk megválaszolni, tekintsünk előbb a másik vád, a plágium mögé.

Orbán Ottó „tanulóéveinek” első szakaszára Pilinszky és Ginsberg hatása nyom­ta rá a bélyegét. Persze tanult másoktól is, elődöktől és kortársaktól, Belvárosi asztal­társaitól és a fordított költőktől egyaránt (Blake, Lorca és József Atilla a felhozott példák) – de a plágium vádja legkorábban velük kapcsolatban érte. Persze nem véletlenül. Orbán Ottó esszéjében a két, máskülönben bajosan rokonítható költő képalkotási technikájában mutat ki közös vonást: „mindkét költő az egzakt tudás fogalmaival szikráztatja össze a költői megismerés eredendően érzelmi természetét.” A két eltanult forma, az „artisztikusan zárt” és az „élőbeszéd közvetlenségével” ható rokonításával, de legalábbis közelítésével kísérletezve a fiatal költő alkalmanként – ami persze rendszeresen szúrt szemet a kritikának – egy-egy sorvéget, dallamot vagy nyelvtani szerkezetet „emelt el” választottjaitól. Saját példájából és két korábbi nevezetes plágiumügyből, Apollinaire-éből és az Anyegint fordító Bérczy Károlyéból okulva állapítja meg aztán, hogy a plágium „mindenekelőtt: egyéniség­probléma.” Ennek a kijelentésnek később, saját egyéniségének kitapasztalásánál lesz fontos szerepe. Az esszé végén írja majd: „Sokszor magam által is túl rugal­masnak talált természetem nem bűn, nem erény – alkat.” Orbán Ottó költőelődeinek nem a gondolatait, a szellemét vagy verstémáit aknázta ki, sokkal inkább a hangjuk, a munkamódszerük érdekelte. Amit ki akart mondani verseiben, amihez a megfelelő hangnemet kereste: „a háború, a pince, az intézet, a pofonok”, tehát az irodalmi hatás „bankügyletének” a szellemi fedezete – ahogy fo­gal­mazza, mindez eredendően, mélyen a sajátja volt. Ezért is dühíthette a más költők hangját, álarcait nemcsak műfordításokban próbálgató Orbánt, ha azzal gyanú­sították meg, hogy összelopkodja verseit. Később persze – már kiforrott költé­szetének ismeretében – a kritika is megváltoztatta álláspontját. Alföldy írja az esszékötetet véleményezve Orbánról: „…tanulékony költő létére sem föltétlenül epigon vagy plagizátor attól, hogy nem csupán ír, hanem olvas is, sőt nemcsak olvas, hanem okul, hasznosít – épül.” ^[28]

A Búcsú, de nemcsak Betlehemtől esszéjében a szerző a közéletiség kér­dés­körét a politizálás, pontosabban a politikai költészet fogalmával bővíti. „Ideális esetben mind a költészet, mind a politika a tevékeny világalakítás művészete. Épp csak a világ más, amit alakítanak. Az egyik az igények határtalan, a másik a lehetőségek nagyon is körülhatárolt világán igyekszik igazítani.” Már csak azért is érdemes tisztázni a fogalmi különbségeket, mert utólag összemosni a kettőt, tehát azt állítani, hogy Orbán a hatvanas években a verseivel politizált, majdnem akkora hiba volna, mint annak idején költészetét „magánérdekűnek” nevezni. Orbán Ottó nem a verseivel, hanem a verseiben politizált, pontosabban „bele­beszélt” a közösség dolgaiba, ahogy az esszé elején írja. Merthogy az előbbi gyakorlati politikai tevékenységet jelentett volna, amivel szemben a szerző is fontosnak látja kiemelni: „csak költő kívántam lenni.” Az esszékötet kritikáit olvasva ugyanis úgy tűnik, hogy elemzői a nyolcvanas évek elején (feltételezem, hogy ennek akkor inkább aktuális üzenete lehetett) költészet és politika fogalmának az összekapcsolását, méltatva (mint Ács Pál ^[29] és a fentebb idézett Alföldy Jenő) vagy kevesellve annak eredményeit (mint Tornai József ^[30] teszi), de többnyire a „lehetőségek” alakítása felé tett lépésnek értékelték. A kérdésről Sükösd Mihály ^[31] és Eörsi István között (aki úgy látja, Orbán „elválasztja egymástól a költészet és a politika birodalmát, az előbbi ábrándosán felmagasztosított eszményével az utóbbi filiszterien leszűkített fogalmát állítja szembe” ^[32]) még az irodalmi lapok hasábjain is követhető vita alakult ki.

Orbán Ottó politikai, pontosabban (a szó mai értelmében vett) közéleti költé­sze­tével kapcsolatban Csoóri Sándor korábban már idézett, Belvárosi Asztal­társaságot jellemző megállapítását tartom fontosnak. Csoóri úgy látja, hogy kö­tő­désük az európai kultúrához megszülte bennük annak kritikáját is, s mindez alap­ve­tően kelet-európai identitásukat erősítette. Orbán 1964-es, párizsi útjáról visszatérve a következő tapasztalatokat vonja le: „Tájékozottnak lennem csak otthon volt értelme. […] Születésemtől fogva ezt a nyelvet beszéltem, ezt a beszéd előtti beszé­det, ezt az egymáshoz-bújtunk-a-pincében, ezt a csirke-kapirgál-a-poros-udvaron nyelvet.” A politika és a költészet szerepének korábban idézett különválasztásából már könnyen kikövetkeztethető, hogy Orbán értelmezésében a jövő tevékeny alakítását célzó közéleti költészet – a politika racionális törekvéseivel szemben – nem állhat meg a „lehetőségek” határánál. Ebben az értelemben a szerző költészete Magyar­ország valóságos határánál sem állhat meg, mert a napi politika versbe emelésével (amit a költészet „újságírásának” nevez) éppen a távlatot, a rálátás lehetőségét veszítené el. „Köteteidben az zavarta meg az embereket, hogy Európa, sőt Amerika felől közelítetted meg a mi pesti, mucsai dolgainkat.” ^[33] – olvashatjuk Tornai személyes hangvételű cikkében. Orbán éppen a tisztánlátását köszönhette annak, ami az olvasókat „megzavarta”, tehát a kontinensnyi távlatnak. Példaként indiai utazását említhetnénk: amint azt majd az Ablak a földre című útirajzban is megfigyelhetjük, a szerző India testközeli élményének segítségével, az indiai emberek nyomorúságát lázasan kutatva vallhat legszabadabban szűkebb hazájáról. A hatvanas évekbeli Magyar­ország objektív megítéléséhez Orbán Ottónak ugyanarra az „egyszerre kint és bent” – állapotra volt szüksége, amit máskülönben verseinek (ön)kritikus olvasatához is igényelt. A szerző költészetének célját és jellemzőit véleményem szerint Kis Pintér összegzi a legtalálóbban a következőkben: „Orbán Ottó mindvégig az emberiség nevében beszél, ágál és átkozódik, érte perel, amikor ostorozza.” ^[34] S ez a bizonyos „perelés” – hogy kikerüljünk egy újabb divatos csapdát, az ellenzékiség glóriáját – nem feltétlenül ellentétes az ötvenes-hatvanas évek Magyar­országának érdekeivel, az ország újjáépítésével. Még ha a hozzájárulást költő és kora két különböző módon képzelte is el.

Orbán költői személyiségének fejlődését – néhány költőelődöt említve példaként – verstani hatáselemzéssel zárja. „A kérdés – úgy vélem, most már elég világosan látom – hogy tudok –e építkezni, azaz emeleteket húzni egymásra.” Hölderlin, Eliot (köznapi és emelkedett vegyítése) majd a korai példakép Rimbaud és René Char példáján okulva hosszú verssorainak arányos tagolását, alkalmanként zártabb for­mák­ba kényszerítését a „kemény vágások” és az enjambement elsajátításával oldotta meg. A hatáselemzéssel kapcsolatban fontosnak tartom kiemelni, hogy – ami majd „poézishistóriai” kalandozásánál is fontos lesz – ezek az esszék nem szakszövegek, sem terminológiájukat tekintve (kifejezetten verstani szakkifejezést alig négyet-ötöt találtam ez utóbbiban), sem „a szakmának szánt” értelemben, minthogy bennük a szerző érezhetően laikusoknak kívánja feltárni verselési technikájának eredetét. Talán ennek is köszönhető, hogy versforma és valóság kapcsolatára lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet Orbán, mint magára a versformára. Véleményem szerint a szerző célja ugyanis az, hogy saját alkotástechnikájának ellentmondásosságát – termé­sze­te­sen a költőelődök példáival alátámasztva – költővé születésének történelmi ellentmondásaiból vezesse le. S hogy ezzel együtt feloldja azt az ellentétet is, hogy a számtalan versélési mód eltanulása ellenére (vagy' talán pontosan amiatt) költői fejlődésének során éppen nem az egyféle versforma kikristályosítására törekedett: „Nincs egyfajta vers, amelyikbe beleférne ez a folytonos magamra és a világra való kérdezés; egyéniségemet azért nem tudom egy stílushoz kötni, mert egyéniségem egyetlen szilárd pontja egy kérdés – jelentésem a világban minek következtében az én stílusom nem is lehet más, mint az azonosulások és elszakadások szakadatlan sorozata, a kitartó rögtönzés, a makacs önalakítás.”

A tanulság című esszében Orbán Ottó 1968-as, háromhetes indiai uta­zása a lezárultnak tekintett költői fejlődés próbatételeként jelenik meg. Próba abban az értelemben, hogy a kép, amit addig felvázolt magáról, a „magánhasználatra szánt munkahipotézis” – mint írja, csak egy olyan világban bizonyíthatta érvé­nyes­ségét, ahol a kép eredete, a háború, a „magánérdekű” költői sors és a vádaskodások semmit nem számítottak. Egy olyan világban, ahol – amint azt majd az Ablak a földre című útirajzban olvashatjuk – a „háborús árva” vagy a „szegény ország fia” kifejezések alapvetően értelmezhetetlenek. Az egyéniség próbája pedig – levetve magáról a háborús ifjúkor terheit-kifejezetten felszabadultság-érzettel tölti el: „végre az lehettem, aki mindig is voltam, az a kotnyeles, mindenbe belecsipogó író, aki hajlamai szerint mindig is tárgyról tárgyra röpködött volna.” Az esszében, vág)7 fogalmazhatunk úgy is, hogy Orbán önértékelésében az indiai út költővé fejlődésének határkövét is jelenti egyben. „Megtaláltan a hangomat. Abban, hogy nincs egy hangom.” – írja összegzésként. Az igazi tanulságot azonban mégis a mit és hogyan, tehát a tartalom és aforma viszo­nyának újbóli előtérbe kerülése jelenti. A kérdéspárt előszeretettel alkalmazza Orbán mind a korai kritikákkal kapcsolatban, mind költői fejlődésének a leírásában. Az indiai utazás után, a formai fejlődés lezárultával a hogyan-ról a mit-re, vagyis a tartalomra kerül a hangsúly. „A föltámadás elmarad verseiben éppúgy megtalálható más költők rám tett hatásának a nyoma, mint korábbi köteteimben, de a viszonyom ezekhez a költőkhöz alapjában más lett. Hatottak rám, ez volt az egész. [… ] Kezdett a valóság másképp érdekelni. Kezdtek érdekelni a részletek.” Formai szempontból az „egyszemélyes zeneiskola” tíz évének, azaz a fejlődéstörténetnek az eredménye egy „test nélküli, eszmei verssor” lett, amely tehát nem konkrét versformát jelent, amint azt a korábbiakban is láthattuk, hanem Orbán alapjában véve „hosszú verssorokban” megnyilvánuló gondolatainak, gondolkodásmódjának kezelését, verssé formálását. Mindez saját egyéniségének mint „lírai modellnek” a feltalálásával járt – mint írja. Az említett kötet verseiben az aktuális „kiraboltak”: Auden, Lorca és Nagy László már inkább csak személyes példaként, mint konkrét „sorvégek, dallamok, nyelvtani szerkezetek” formájában vannak jelen. A hangsúly nemcsak Orbán értékrendszerében, hanem költészetének kritikai megítélésében is ez idő tájt került át amit-re, azaz a tartalomra, A költő régi új témája pedig – mondanom sem kell – az eredeti kiindulópont, saját élete.

A szerző tesz egy, ha lehet még személyesebb vallomást, amelyben azoknak a köl­tők­nek a hatásáról ír, amelyek nem a versekben is kimutatható, hanem „a szö­vegek mö­gött meghúzódó” egyéniséget, „lényének láthatatlan részét” érték. Füst Milán verseiben a módszerbeli egyezésekre („ idézőjel közé szorult monológok, a belső színpad kedvemre alakítható tere”) figyelt fel. Orbán szerint Füst verseinek túl­bur­ján­zó görög és barokk kellékei éppen korának kopár, „siváran üzleties világát” leplezik. A párhuzamot a szerző nem vezeti tovább, de a személytelennek mondott Füst Milánnal érezhetően saját, sokféle álarc mögött megbújó, azaz verseiben nem köz­vetlenül megnyilvánuló személyiségére utal (ha van ilyen), pontosabban a sze­mélyi­ség és a kor ellentmondásosságának versben való megmutatkozására. Arra, amit jelen­ség­ként Robert Lowellel kapcsolatban már nemcsak sejtet: „a köl­té­szetben nincs személytelen, legföljebb rejtőzködő személyiség van, másfelől viszont verssé gyúrva még a legszemélyesebb mozzanatok […] is a tárgyilagosság érvényével hatnak, ha a költő a személyesnél tágabb érvénnyel tudja őket felruházni, ha tehát van – a szó legtágabb értelmében – közhasznú jelentésük.” A „személyes” és a „közhasznú” kifejezések ellentétének a feloldásával találkozhatunk az Ablak a földre útirajzában is: „Egy író magánjellegű megfigyelései, ha az író csakugyan író, töredék voltukban is közérdekűek.” ^[35] Vas István hatása az előzőeknél még áttételesebb. Elütő versízlésük ellenére sorsszerű közösséget érez Vassal a szerző, akinek a költészetében – bevallottan – csak érett fejjel ismeri fel, s kezdi tisz­telni azt a makacsságot, ahogy „valami erkölcsi dugárut síből át az évtizedeken.” Az ő példáján tanulja meg Orbán leginkább, hogy „az időleges megalkuvást vállalva is” meg kell őriznie a személyisége mélyén rejtőző „szemtelen kamaszt”, de legalábbis annak „számon­kérő emlékét”. A Cédula a romokon vagy a Boreász sörénye esszé­kö­te­tei­nek „arcátlanságait” olvasva úgy tűnik, ezt a példát Orbán Ottó valóban jól megtanulta. A szerző vallomását a három említett költőről, tehát a nem közvetlenül, hanem a példájukkal hatókról Ács Pál Az ádáz szemtanú elem­zé­sé­ben a következőképp értékeli: „Ódzkodása a »lényének láthatatlan részét« illető témakörtől érthetően stratégiai fogás, a kritikával folytatott pör szülte para­doxon: a plágiumvád előterjesztői előtt be kellett bizonyítania, hogy valóban »plagizál« – csakhogy nála ez a költői természet pluralizmusának megtestesülése.” ^[36] A kijelentés csak részben jogos, inkább a korábbiakban megidézett költőkre vonat­kozik. Az utóbbi esetben ugyanis a „plagizál” kifejezés nem állja meg a helyét. „Ahhoz, hogy monológokat hallucináljak, nekem nem kellett a Füst Milán segítsége” majd Lowellel folytatva: „a Gyökér a földben verseire nagyobb hatással volt a magam R. Z. című verse, mint az ő Élettanulmányok címen közzétett vers­ciklusa”, Vas Istvánnal kapcsolatban pedig – a különböző értelemben makacsnak mondott természetük mellett – inkább a különbségeket lehetne említeni. Ha Ács a „költői természet pluralizmusa” alatt a költői egyéniség szövegekben és szövegek mögött meghúzódó rétegeit érti, tehát arra kíván rámutatni, hogy a szö­vegek mögé rejtőző költői én a plágium (sajátos) technikájával különböző el­or­zott költői álarcokban mutatkozik meg magukban a szövegekben – akkor ezzel egy bonyolultabb narratológiai problémakört érint, de ebben az esetben az „ódzkodás” kifejezés nem állja meg a helyét. Persze bizonyos feltételeket emelve a plágium értelmezéséhez, de nyíltan vall a szerző a vád jogosságáról. Hiába fogadnánk is el „lényének” mindezek mögött meghúzódó „láthatatlan részét” önálló kategóriaként, erről, pontosabban a kettő éles különválasztásáról a szerző csak ebben az egy esetben beszél. Úgy érzem, a plágium horizontális vagy „tolvaj” és vertikális, azaz a rejtett én álarcokon keresztül meg­nyilat­kozó kategó­riáinak a külön­válasz­tására Az ádáz szemtanú szövege nem ad alapot. Magyarán Orbán nem mentegetőzik, hanem érvel. Az egyes álarcok, tehát a különböző költők­től „elcsent” stílusok idővel interiorizálódnak, éppen ezt fejti ki az esszékötetben felvázolt fejlődéstörténet, s így írhat a szerző a saját „nem egyféle” stílusáról vagy hangjáról. Az egyes kirabolt költőket pedig azok versben megnyilvánuló személyisége mentén idézi fel Orbán, tehát mindvégig hangsúlyozza a vers és személyiség valamint a személyiség és kor kapcsolatát („ő maga bizonyítja be, hogy a lírikus verssora az egyéniség inkarnációja” – szintén Ácstól idézve), ergo a versben a szemé­lyi­ségen átszűrődő kor értelmezést. Összegezve úgy látom tehát, hogy Orbán személyes fejlődéstörténetében éppen a „költői személyiség pluralizmusa” ellen hoz fél érveket. A „lényének láthatatlan részét” illető kategória, pedig – nevez­zük úgy ha kell – a „tüzes realista” ódzkodása a szövegszerűen ki nem mutatható, azaz a vád oldalán elő nem terjeszthető hatások leírásától.

Az 1973-as és 1974-es évek sikerei (három verseskötet és az útinapló meg­jelen­tetése), majd az azokat koronázó József Attila-díj és Graves-díj említése után a szerző – ha kiábrándultakban is – de újabb tanulságokat von le a hatvanas évekről. A sikeresnek ítélt önmegvalósítással szemben hozza fel: „ez a magam nem olyan volt, amilyennek korábban elképzeltem.” A keserűség okát pedig a korábban említett egyéniségpróba, az indiai út tapasztalati adják: „Indiában voltam az, ami ott voltam, és nem itthon.” Orbán sok szempontból úgy érzi, hogy túl nagy árat fizetett mind­ezért, s ezt nem csak magára, hanem a „nemzedékként” együtt induló Belvárosi Asztal­társaság tagjaira is érti. Titkos, ki nem mondott fogadalmukkal ellentétben ugyan­is úgy látja: „nagyon is hagyományos módon lettünk értelmiségiek.” A kijelen­téssel természetesen nem mindenki ért egyet, a valamikori asztaltárs, Tornai például a következőkkel cáfolja: „minél tisztábban láttuk kirekesztettségünket, annál kevesebbet tehettünk ellene […] éppen verseink és esszéink világánál látjuk időnként történelem és szellem útjának kettéválását.” ^[37] Tornai – mint korábban említettem – a jövő tevékeny alakítását célzó közéleti költészet eredményeit is megkérdőjelezi: „Én sem hiszem, hogy minket vagy barátainkat megvéd, fölment a szakértelmünk és tehetségünk. Lehet, hogy éppen ez parancsol vissza papírjaink, könyveink közé. Lehet, hogy ez nem enged vállalkozni olyan politikai hiányokat pótló tettekre, melyekre a »történelmi húsellátás« hétköznapjaiban óhatatlanul szükség van.” ^[38] Orbán végső tanulságával tehát egyetért, miszerint „vérrel keverik még azt a maltert is, amely a vers tégláit fogja össze”, de az eredményekkel korántsem, úgy tűnik Tornai már egyértelműen állításként adja vissza Orbán kérdését: túl nagy árat fizettek az önmegvalósításért, és nemcsak a hatvanas években.

Az Egy magyar költő című esszében Orbán mind térben, mind időben tágít azon a világon – a személyes fejlődéstörténetén – amiben mindaddig vezette az olvasót. Az évek során levont tapasztalatok – úgy érzi – megfelelő távlatot biztosí­tanak neki ahhoz, hogy nemcsak a hatvanas évekbeli, de az egész huszadik századi Magyar­országot meg tudja ítélni, s benne magát, az „egy magyar költőt.” A századelő Budapestjéről ellentmondásos képet fest: egyrészt a megkésettség, másrészt – Párizshoz hasonlítva – a „művészetek és a közgondolkodás” forradalmi városának nevezi. A megkésettség azonban – itt a „gyors” lefolyású háborúkkal, forradalmakkal és a rend­teremtés szélsőséges kísérleteivel érvel – „néha egyenesen a rohanó időt jelent­heti.” A századelő Magyar­országa a felületes fejlődés miatt nem rendelkezett olyan tartalékokkal, mint az antant korabeli Francia­ország. Orbán saját példáján mutatja be, milyen hátrányokat, kényszereket jelenthet ez a fajta megkésettség a későbbiekben: „Nem akartam pusztán azért hasra esni a világ előtt, mert számos szegény országa közül az egyikben volt szerencsém megszületni. […] Normális ember módjára akartam viselkedni. Azaz akárhogy is forgatom: szabad akartam lenni.” Mindezt főként első nyugat-európai, pontosabban párizsi útja kapcsán írja. Tornainál olvasható a szerzőről a következő jellemzés: „Sose bírtál egy csipetnyivel se többet elviselni a fennköltségből, mint amennyi egy jó röhögéssel még megfér.” ^[39] Valószínűleg a párizsi út – minden pozitívuma ellenére – lehetett az első alkalom, amikor Orbán személyesen szembesült, a franciák általában túlzottnak tartott nacionalizmusával. Későbbi esszéiben, de a Honnan jön a költő? címűben is több alkalommal olvashatunk Párizsról, vagy Párizshoz köthető élményekről, s általában negatív felhanggal. A Ház egy jobb helyen egyik írásában a deportált, a deportáló és a szerző – mint a Nádor utcai bérház valamikori lakói – egy párizsi lakásban találkoznak össze először a háború után. Az emigráltak vagy az emigrációból visszatért magyarok fennhéjázását is gya­kor­ta köti a francia fővároshoz, sőt, az Ablak a földre című útirajzban is be­számol Orbán egy kellemetlen találkozásról a repülőgépen egy franciával, aki döly­fösen szakítja félbe kezdődő beszélgetésüket, miután megtudja, hogy beszél­gető­társa nem eredetiben olvasta Malraux Emlékiratait. Mindez nem jelent töb­bet, mint amit Tornai is kifejtett: Orbán eredendően tagadó viszonyulása ahhoz a kis­polgári értékeit arisztokratikusan védő, háború előtti társadalmi réteghez, amelybe a szülei is tartoztak, alapjaiban határozza meg későbbi értékrendszerét. Nemcsak az arisztokratizmust ítélte el, de minden, saját jólétébe belefeledkezett, a világ árny­olda­lával még gondolatban sem foglalkozó réteget, népcsoportot vagy nemzetet, amely korlátoltan védte jólétét eredményező előnyeit. A Szegénynek lenni és vers­párja, a Gazdagnak lenni filozófiájának akkor még csak sejtett, később bizonyossággá vált ütközése lehetett az első, párizsi élmény, mint arról a Párizs, szellem­város és a Rekviem című versekben is beszámol. Francia­országi útján Orbán Ottó Rimbaud „tűz és takony” Párizsára volt kíváncsi, és nem – a más­különben többnyire tisztelt költőelőd – Nemes Nagy Ágnes elérhetetlen Párizsára.

Hasonló, de már értőbb és érdeklődőbb viszonyról számol be a szerző további két, egyesült államok­beli utazása kapcsán, s azokon keresztül jut el az önálló fejezet­cím, „az ádáz szemtanú” magyarázatáig: „A rögeszmés városnéző, aki vagyok, aki hajdan hetente járt ki szülővárosa egyik épülő lakótelepére, kilesni azt, hogy van-e már a táblákkal óvott fűben illegális gyalogösvény, melyet az ott lakók tapostak bele, minthogy az illetékesek szemmel láthatóan rossz helyre rakták a buszmegállót, a kapuk többségéből csak jókora kerülővel elérhető helyre. Az ádáz szemtanú.” Érdekes, hogy a címről az esszékötet kritikái közül, egyedül Morvay Zsuzsannáé szól érdemben, aki úgy látja, hogy az – általa elavultnak tartott – rörté­nelem­formáló költői szerep (amit Tornai hiányol) helyébe lehetne állítani a „szemtanú” szerep­körét: „Gondolatainak, állításainak éppen a lényege – hitele – van benne az állandó ön-felülvizsgálatban. Az éberség – a szemtanú ádáz, konok, éber, elemző figyelése aki így ügyel arra, hogy elkerülje a tetszetős, felkínálkozó gondolatokat; a fél­igaz­sá­gokat.” ^[40] A kritikáit közül még Kardos Andrásét emelném ki, aki Orbán vállal­ko­zá­sának újszerűségére mutatott rá a következőkben: „Ennek az évtizednek reményei, csalódásai, tisztázott és tisztázatlan morális, politikai, irodalmi illúziói és vereségei ma még fel nem dolgozott, de fájó közelmúltja szorongató érzéseket idéz. Minden tisztázni akaró kísérletet megkülönböztetett figyelem kísér. Orbán ebbe a darázs­fészek­be nyúlt bele.” ^[41] Összegezve tehát, a korábban önállóan is megjelent Az ádáz szemtanúban Orbán Ottó költői vagy költővé fejlődésének útját írja le, nemcsak konkrét verstani értelemben, de gondolkodásmódjának fejlő­dé­sét, és a „konszolidáltnak” nevezett, ellentmondásos hatvanas évek fiatal értelmi­sé­gének szerepét és lehetőségeit is ábrázolva egyszerre. A történelmet – a Ház egy jobb helyen esszéivel összevetve – itt már az egyéni történet határozza meg, erre utalnak a fejezetcímekké átírt kötetcímek is. Az egyéni történet gerincét termé­sze­tesen a költői fejlődés adja. Esszéinek prózastílusát – mely saját meghatározásában „Illyésen nevelkedett”, mások, így Alföldy ^[42] véleménye szerint erős rokonságot mutat a „Csoóri-féle metaforikusán épülő esszényelvvel” és a „polgári” előd, Koszto­lányi újságírói stílusával is – ez alka­lom­mal is áthatja az Orbánra jellemző irónia. Végül pedig Az ádáz szemtanú esszé­szövegei a korábbiakhoz hason­lóan szoros rokonságot mutatnak a szerző prózaverseivel, amely – esetenként – abban is megnyilvánul, hogy Orbán egy-egy verssorát esszéiben prózaszövegként feltüntetve ismétli. Alföldy szavaival: „ami a versben »irracionális«, azt az esszéíró, amennyiben lehetséges, az értelem vizsgáló apparátusára bízza.” ^[43]

Az egyenes tükör

A Honnan jön a költő? középső, legterjedelmesebb fejezete, az Európa elrablása című többnyire íróportrékat tartalmaz. Ezek elé a szerző azonban be­szúr egy már említett, hosszabb írást, melyből a fejezet címét is kölcsönözte. Az ön­élet­rajzi esszékötet legkorábbi, 1964-es darabjának érdekessége, hogy arról az előző fejezetben, Az ádáz szemtanúban Orbán Ottó tizenkét-tizenhárom év táv­la­tá­ból vall, azaz utólag – de a kötetben ez jelenik meg korábban – beilleszti a költői fejlődés­törté­netbe: „Európa elrablásacímen egy tanulmánynak álcázott ironikus kiált­ványt írtam, melyben a költői egyéniség szerintem helyes értelmezését és a korszerű költészet föladatát kívántam megvilágítani.” A „kiáltvány” elején Orbán néhány szellemi kísérőt választ, hogy aztán a huszadik század első felének történelmét értékelve kora irodalmának falanszteri táján „kalandozzon” keresztül, hogy – Tandori fogalmaival – „emberiségtörténet” és „poézis­história” egymás­ra vetí­té­sével igazolja a plágium­vádakból a plágiumot, és magyarázatával elvesse a vádakat. Mert a végcél, amit a szerző később a korszerű költészetfelfogás meg­világí­tásá­nak nevez, adott: a plágiumot modern költői technikaként kívánta bemutatni. Az esszében Orbán két fontos kérdést tesz fel, hogy „Lehet –e egy versnek világképe?”, majd a későbbiekben a költészet alkalmazkodóképességével kapcsolatban: „Talál­kozhat –e bennünk képzelet és tudás?”. Eörsi István az esszékötet megjelenése után két írásában is bírálja, vagy kiegészíti Orbán „líraelméleti kalandozássorozatát”. A vers „világképéről” (amit „világszemléletté” helyesbít) kifejti, hogy azt a költői nyelv hordozza, ugyanis a nyelv eleveníti meg a lírában a költő objektív valósághoz való viszonyát. Az orbáni plágiumfelfogás védelmében írja aztán a következőket: „Az eszmei tartalom […] a szemléletnek a költői nyelv közegében magvalósuló, teljes verset szülő, konkrét egységében válik lelkivé. [… ] A költészetben minden utánoz­ható, csak a képzeletnek és a fogalomnak ez a konkrét dialektikája nem, mert ez egy senkivel össze nem cserélhető személyiség legbenső lényegének és a külvilágának viszonyát fejezi ki.” ^[44] Orbán oldalára állva fejti ki, hogy a plágiumvádak alapja – a tulajdonosi szemlélet – szerinte is a kispolgári életformából vezethető le. Bírálatát már a Kritikában megjelent cikkében fogalmazza meg: Orbán „számára az irodalmi minősítés: élet-halál kérdés”, továbbá nehezményezi azt is, hogy az Európa elrablásában a szerző kezdőbetűvel jelöli szellemi kísérőit, koruk irodalmi kiválóságait, Réz Pált. Tőkei Ferencet, Nemes Nagy Ágnest és Pilinszky Jánost. Az említett kísérők azonban – a négy „elő­játékot” kivéve – alig kapnak szerepet a konkrét kalandozásban, legfeljebb az Orbán kifejtette történelem- és költészetszemlélet fontosabb pontjain jelennek meg, ahol többnyire komikusán, egy-egy rövid mondattal nemtetszésüknek, tü­rel­met­len­sé­gük­nek ritkábban egyetértésüknek adnak hangot.

A század háborúitól, összedőlt polgári világától és „divatos” forradalmaitól indul a történelmi szemle. Orbán szerint a forradalmak megdöntésével az a „mértéktelen gyer­meki képzelet” bukott a legnagyobbat, mely gyorsan, tíz-húsz év leforgása alatt kívánt rendet rakni a világban. „A forradalom meglehetősen kedvetlenül letette puskáit, és az évtizedek során az utcáról beköltözött a műhelyekbe, meg a kutató­intézetekbe.” – írja a második világháborút követő ipari fejlődésre, vagy más néven a modern ipari forradalmakra utalva, melyek – visszatérve egy korábbi gondolatkörhöz – megint csak abban a világban teremtették meg a jólétet (a világ egészének rendbe rakása helyett), melyben a korábbi megfontolt fejlődés következtében még a háborús károk ellenére is megvolt a lehetőség az ipar további, forradalmi fejlesztésére. A „poézis­história” a megosztott világ két fele, a „milliomos” és a „kiskatona” közti sza­kadék elmélyülésétől indul. A költészetet ugyanis, mint írja: „nem kisebb ellen­tétek osztották meg, mint magát a világot”, szintén az eszmék „csataterévé” vált. A köl­té­szeti forradalom ugyan demokratikussá tette a költészet világát, de az ebből követ­kező újításokat nemcsak az alkotók nézték egyre gyanakvóbban, a közízlés sem tudta követni őket. A költészetet tehát saját forradalmának pozitív és a történelmi forra­dal­mak negatív hatása (bár az előbbi feltételezi az utóbbit) eltávolította közön­ségétől, pontosabban választás elé kényszerítette: vagy a „költői vívmányokról” mond le, vagy „társa­dalmi cselekvő­képes­ségé­ről”, a világalakítás igényéről. A meg­ol­dás – az „ízlés megemelése” – nagyon távolinak tűnt, főként azért, mert a forra­dal­mak vívmányaként időközben a közízlés hatóköre a szűk, pol­gári köröktől a „milliós tömegek” felé tágult. Az alkotók pedig vagy „elvonultak duzzogni”, vagy meg­pró­bál­ták feltérképezni a kor szellemi válságát, ami a tapasztalatok szerint „magukban és a környező világban a »klasszikus«-hoz fogható harmónia” keresésére sarkallta őket. A harmóniakeresés módja vezet el a plágium fogalmához. Orbán – szokása szerint – neves költőelődöket sorol fel, mint T. S. Eliot, Ezra Poimd, Rafael Alberti (Eörsi készségesen folytatja a sort Brecht és Thomas Mann nevével), ők mind a plágium valamilyen formájával éltek egyes műveikben.

Az elődöktől való „lopás” gesztusa nemcsak a gúny, hanem az öngúny, a szembe­sülés eszköze is az említetteknél. „Nem csoportos vállalkozásról van itt szó, nem »neoklasszicizmusról«” – írja a szerző, sokkal inkább arról, hogy a költészet „kiképzi magát minden eshetőségre.” A plágiumot tehát mintegy a költészet „fel­fegy­ve­re­zé­sét” értelmezi Orbán, felkészülést a huszadik század kihívásaira. „Találkozhat –e ben­nünk képzelet és tudás?” – teszi fel újra a kérdést. A lehetőség megvan rá, csak élni kell vele. „Kísérletezzen a költő is, mint tudós kollégái, rabolja el Európát, rabol­jon még többet, fossza ki az ismeretekben gazdag világot, tanulja meg mestersége minden fogását, hogy vitathatatlan joggal és teljes fölénnyel merjen – egyszerű és pontos lenni, a dalra lelni egy csontzenére fülelő világban!” Ez tehát a kiáltvány lényege, a szerző saját plagizálását korszerű, sőt, a kor megkövetelte elengedhetetlen költői kísérletnek tekinti. Huszonnyolc évesen – teszem hozzá a fiatalabb szem­telen­ségé­vel. A fejezet további „kalandozásai” vagy íróportréi néhány kivétellel majdnem egy évtizeddel később, többnyire a hetvenes évek középső harmadában készültek. A különbség nemcsak az eltelt évekből adódik: a szerző közben megjárja Indiát, s a „Gangesz mellékének” sürgető, nem éppen irodalmi kérdéseivel fog­la­la­tos­kod­va gazdagabb lesz egy kellemetlen felismeréssel. Kis Pintér Imre írja a szer­ző­ről: „a személyiség epés keserűségét irányítottan és aránytalanul a nyugat-európai élet­forma kelléktára motiválja.” ^[45] Orbán abban a bizonyos bombayi taxiban ülve – az India-könyv Hajtson a Marine Drive-on fejezetében – ha nem is éppen a nyugat-európai, de az amerikai emberek fölényes maga­biztos­ságá­val utasítja a taxi­sofőrt. Egy szemtelenebb koldussal találkozva pedig a szintén amerikai turistának nézett „szegény ország fia” már csak saját megnyugtatására dohog a „háború” vagy a „pince” szülötteként, a guide szemében attól még szűkmarkú, fölényeskedő amerikai marad. Nem arra akarok rávilágítani, hogy az India utáni esszékben a szerző szerényebb, vagy kevésbé gunyoros hangot ütne meg, sőt, témái személyre szabot­tabbak, iróniája átütőbb; a változás leginkább következtetéseiben tapasztalható. Az Európa elrablása című esszé – hiába zsonglőrködik a szerző háborúkkal, forradalmakkal, az egész emberiség jövőjével – eredetét tekintve mégiscsak reagálás a plágiumvádakra, vagy kevésbé tiszteletteljesen mondhatnánk úgy is: követ­kezte­tései a korszerű követelmények védőpajzsába öltöztetve is – öncélúak. A további esszékben Orbán – a plágium kérdését már csak súrolva – szintén saját köl­té­szeté­ről nyilatkozik az irodalmi portrék álöltözetében, „költői vonzalmakat világí­tanak meg ezek a portrétanulmányok, az önkeresés egy-egy tájékozódó pontját nagyítják ki” ^[46] – írja róla Pomogáts Béla, de ítéletei nyugodtabbak, már nem csak a „kimondás” biztonságáról tanúskodnak, hanem látni engedik a mögöttük álló, egyre szilárdabb tapasztalatot is. „Szerzőnk a világköltészet, sőt a világkultúra roppant kér­dő­jelei között kalandozott elfogulatlanul, s közben a kérdőjel alatti pontocskák sorra »O« betűkké kerekedtek.” ^[47] – olvasható Eörsi frappáns megfogalmazásában, s ezzel nem mondunk többet, minthogy a szerző kérdéseivel a korszerű irodalom por­táján kellemetlenkedve továbbra is a Honnan jön a költő? –re adja a vála­szo­kat. Hogy a hetvenes évek íróportréi „valóban költői vonzalmakat világítanak meg”, és nem lehet őket egyszerűen a plágium­technikát legitimizálni kívánó költő világ­irodalmi példatárának tekinteni.

Nincs két azonos kaptafára, hasonló ötletre épülő esszé az íróportrék között. Hasonlóságot inkább a „tudományos” komolyság és a szemtelenkedő irónia frissességre törekvő vegyítésében, a váratlan vágásokban, és a kevésbé váratlan, rétori szerkesztésmódban találok. Orbán portréi előadható szövegek, legalábbis értő, de feltétlenül nem szakközönség előtt előadott beszédvázlatokként is olvashatók. Érve­lés­techni­kája, a hallgató­sággal össze­kacsintó szelle­mes­ségei („intellek­tuális humora” – ahogy Váncsa ^[48] írja), arányosan elszórt, de következetesen alkalmazott, patetikus felkiáltásai (melyek mögött szinte látható az eltúlzott, színpadias geszti­ku­láció) valamint riporteri hajlamokra valló „alácsúsztatott” kérdései legalábbis arról tanús­kodnak, hogy a szerző még a pesszimizmus völgyét járva sem magában motyog, ellenben nyíltan és érthetően beszél valakihez: olvasóhoz vagy közönséghez; a benn­fentes maga­bizton­ságával vezeti a maga köré szervezett irodalmi tárlatot. Azt pedig nem rejti véka alá (azaz nem hagy fel­fedezni­valót Eörsinek), hogy az arc­kép­csar­nok­ban körbesétálva óhatatlanul is a hasonlóságok tűnnek elő: „A jó portré kettős kép, amely egyforma szemléletességgel ábrázolja a modellt és festőjét, bár az utóbbi szerényen megmarad szemmel nem láthatónak” – írja a szerző, a portré tehát nemcsak „képmás”, hanem az önvizsgálat eszköze is.

A „rosszkor született” Csokonaiban, akinek a sors nem írt akkora szere­pet, mint a „kukoricásban menekülő Petőfié” vagy a „megmaradó Aranyé”, Orbán a sokféle hajlandóságot tiszteli: „Mint valami eszményi zsebtolvajnak, ragad a keze; mindenkitől elcsen valamit. A klasszikusoktól, a kortársaktól; a természettudósoktól, a gondol­kodóktól.” Csokonai példájával a szerző a magyar költészet fél évszázados elma­radot­tságát hirdető nézettel, pontosabban annak egyoldalú alkalmazásával szem­ben foglal állást. „A korszerűtlenségről is korszerűtlen fogalmaink vannak” – foly­tat­ja a kérdés felgombolyítását a következő, Füst Milán költészetét bemutató esszében. A kép itt már árnyaltabb: egyrészt a Levél Oidipusz haláláról című verssel arra irányítja a figyelmet Orbán, hogy Füst egy „drámaíró szemével” szer­kesz­ti verseit, és színészként adja elő őket, tehát – kortársait megelőzve – átlépi a „drámai és líraiközti határvonalat.” Ellenben azáltal, hogy – mint korábban említettük – verseinek görögös-barokkos, színpadias kelléktárával Füst Milán korának „siváran üzleties világát” leplezi, egyben a „felelősség ráeső részét hárítja el”, tehát saját polgári környezetét tagadva is polgári magatartást képvisel. Öröksége mindezek mellett egy „nagy művész” életműve, mely Orbán szerint gondolkodásra, kérdésekre sarkallja az olvasót, arra, „hogy elválasszuk benne a megfutamodót a föl­fede­zőtől.” Tudjuk már korábbról: Vas István költészetét, aki Radnótihoz – és tegyük hozzá: Orbánhoz – hasonlóan „realista alkat”, a szerző csak érett fejjel kezdi értékelni. „Nincs még egy olyan hírlapírója a háborúnak, mint Vas” – írja róla 1974-ben. Elsősorban azt tiszteli kortársában a szerző, hogy az ragaszkodik a „sokfelvonásos tragédiát egy harsány röhögést kirobbantó viccé” tömörítő, s ezzel a népköltészethez közelítő eleven nyelvhez, a pesti ember hétköznapi nyelvéhez. Vas István „puszta grammatikával költészetté forrósított” költői nyelvében – eredetén túl – időmértékes strófatípusok nyomára is rámutat Orbán, továbbá kiemeli még a Boccherini sírja című vers angolos, Eliotot idéző „szabását” is. Nem lehet mindezt egyszerre a tudatos költői „ravaszkodás” számlájára írni – folytatja a gondolatot, Vas verseit a sors komponálta. A hasonlóságot – azt hiszem – itt már említenem sem kell. Nagy László költészetét megjelenítő esszéjében – mint több portré esetében is – Orbán egy személyes élménnyel indít: a költő temetésével. A fogást – bár nem mentes a pátosztól sem – részben az aktualitás sugallja (az esszé 1978-ban készült) részben a logika: a szerző Nagy László személyében azt kívánja be­mutatni, ahova a költő jutott. Persze itt a honnan kérdése sem lényeg­telen, de Orbán inkább az eredményt akarja láttatni: „Dalformának és látomásnak, ha tetszik: dúdolható dallamnak és bonyolult közlendőnek a személyiség varázsával is hitelesített egyensúlya: ez Nagy László találmánya.” Elismeréssel számol be a szerző Nagy László verseinek modern kori folk­lo­ri­zá­ló­dá­sá­ról: dalait a hatvanas évek végének „nemzetközi popzenéből kiábrándult” fiataljai fedezték fel és éne­kelték, nemcsak a „koncerttermekben”. A következő esszében Orbán arra vállal­kozik, hogy Csoóri Sándor addigi életművét – melyet, mint írja: „az újra­kezdés makacssága” fog egybe – egyetlen törésre alapozva, ’56 élményének követ­kez­mé­nye­ként tárja fel. Eörsi heves ellenkezését, miszerint Orbán „nem tudja elképzelni, hogy egy költő valamely társadalmi döntését nem versei határozzák meg” ^[49], s melyben Csoóri korai botrányainak irigyelésére alapozva Orbánt karrieriz­mussal vádolja, még Sükösd is sokallja. Válaszcikkében úgy értékeli, hogy Eörsi azt tartja „irodalmi közéletünk legkárosabb rákfenéjének”, hogy Orbán „nem éppen azt dicséri Csoóri prózájában, amit Eörsi diktálna neki.” ^[50] Orbán esszéje is azt sugallja, hogy egymásnak meglehetősen ellentmondó nézetek uralkodtak akkoriban Csoóriról: „visszatérő témái a népdal, népzene, népművészet, amiért egyesek két lábon járó zászlónak, mások meg kótyagos hátramozdítónak tekintik” – majd saját véleményét csatolva harmadiknak – „Csoóri nem a néprajz megszállottja [… ] Öt a népművészetben az egyetemes művészet számára is hasznosítható tanulság,- a népművészethez fűződő viszonyunkban korunk szellemi állapota érdekli.” Emellett fontosnak tartja kiemelni, hogy Csoóri esszéírása – amely ugyanúgy Illyés hatását mutatja, mint az ő prózája – „nemcsak eltűri, szinte várja is az ellenvetéseket, mint a szerző kezdeményezte beszélgetés folytatását.”

A négy, külföldi költő portréját a szerző John Press ^[51] tanulmányának kapcsán egy, az angol és a magyar költészetet összevető írással vezeti be. „Mi okozza a lélek impotenciáját? A jólét? A túlzott civilizáció?” – Orbán már a kezdőrúgásnál sem kíméli korunk brit költészetét. Az említett tanulmányban „semleges tónussal” jellemzett angol irodalom megrendülésér, melyet a harmincas évek elmúlása okozott, így veti egybe a magyar viszonylatokkal:,,Nálunk az elmúlt ötven évben átlagosan évenként kellett megrendülnünk azon, hogy megint végérvényesen elmúlt egy világ.” Majd hamarosan ki is mondja a meccs összegzését: „egy nagy hagyományú költészet programja is lehet kisszerű, és egy kis lélekszámú irodalmat is feszíthet nagy vállalkozó kedv.” A végeredmény pedig: „korunk angol költészetéből hiányzik a vers költői világképe.” Ez lenne hát a szerző, akiről azt írtam, hogy esszéi szinte su­gá­roz­zák a megfontoltságot, a szilárd tapasztalatot? Zavarban vagyok. Vissza­koz­hatnék azzal, hogy az iménti, Öreg fiatalok című esszé 1964-ben, az Európa elrablásával egy időben készült, de az ezt követő, angol, amerikai és spanyol költőket megelevenítő esszék is (1967, 1971 és 1978-as keltezésűek) – bár megfogalmazásban óvatosabban, de ezt a világlátást közvetítik. S bizonyítják azt is, hogy Orbán Ottó kétpólusú világképe – bárhogyan is finomult, vagy telítődött ta­pasz­tala­tok­kal az évek során – mégiscsak a polgári világot még éppen megtapasztalt, de valódi gyerekkorát (ha egyáltalán beszélhetünk olyanról) már az „intézeti árvák” sorában töltő gyerek dühödt tapasztalataiból származik. Persze ez nem jelenti azt, hogy a szerző gyűlölködne a külföldi költőkről írott esszékben, sőt, kiváló minő­sítéssel végeznek nála mind a négyen, s mint nemzetközi válogatott, büszkén virulhatnak Orbán irodalmi arcképcsarnokának „érdemes művész” feliratú vitriné­ben; a szerző világnézete (vagy világszemlélete, hogy Eörsinek is igazat adjunk) csak annyiban nyomja rá a bélyegét esszéire, hogy – mint egy korábbi írásában kifejti – a „pince” erkölcsi méter­rudjával méri az ő művészetüket is, csakúgy mint magyar választottjaiét.

Dylan Thomasban elsősorban azt értékeli a szerző, hogy ki tudott lépni az angol költészet forradalmát személyesen képviselő Eliot „bűvköréből”, amihez, mint írja, tekintélyes mértékű düh és ellenkezés szükségeltetett. A szerző portréjában Thomas – aki „a legnagyobbnál kisebbet nemigen képes ugrani” – ettől kezdve a félreértések áldozata lett. Komplikált, de következetes gondolkozásról valló képeit zavarosnak, képeket „bőven ontó” költészetét szürrealistának, szabad gondo­lat­társí­tásai­ért, és „mert legszűkebb családjának az emberiséget érzi”: romantikusnak és kora társadalma iránt közönyösnek ítélték. A szerző Dylan Thomas verseinek csak „helyen­kénti homályosságát” bírálja, különben a huszadik századi költészet – Richard Wagner nagyságához hasonlított – megújítóját méltatja személyében. Allen Ginsbergben, az első „kifosztott” költők egyikében Orbán az ellenzékit tisz­teli. „Egy országra mélyen jellemző az, hogy milyen ellenzéket nevel magának, ma­ga ellen.” – írja. Kerouac-kal ellentétben Ginsberg túlélte a hippi-mozgalmat, amely végső soron a „felszínre dobta.” Jane Kramer Ginsberg-monográfiája ^[52] alap­ján a szerző úgy látja, hogy „Amerika kövér és kopaszodó Baudelaire-je” vagy „a kita­szí­tottak próféta apukája” az egész amerikai társadalom médiuma, aki nemcsak sze­mé­lyében, de elsősorban költészetében közvetíti Amerika „zűrzavarát.” S ha eddig túlon­túl vonzóra sikerült volna a kép: Orbán Ginsberg indiai útjával toldja meg a portrét, falán csak hogy legyen mihez viszonyítani? „Ginsberg a testvéreit látta az indiaiakban, akik – ha ugyan keresztül nem néztek rajta – a hülye amerikait látták benne.” És az ítélet – bár tagadhatatlan, hogy a fiatal költő versek tucatjait ontja Ginsberg hatása alatt – csak a „pince méterrúdjával” lehet teljes: „valamiféle büszkeséggel vegyes fölénnyé jegesedett bennem, hogy születésem biológiai és néprajzi balesete […] tisztességesebb gondolkodásra nevelt, mint amerikai kortársaimat a maguk eposzba illően együgyű világa.” És mielőtt morfondírozni kezdenénk a szerző kijelentései felett, ne felejtsünk el belenézni a következő esszébe, amely ugyan a Robert Lowellről való portréfestés igényéből fakadt, de fejtegetései nagyobbrészt Ginsberg „zűrzavaros” amerikai társadalmára vonat­koz­nak. Eliot és Pound európai útja kapcsán fejti ki a szerző: „Életük és költészetük egyik legfontosabb meghatározója, hogy szakítottak Amerikával.” Vagyis a Nagy Ábránddal, a „Tiszta Lap”-ról induló kontinensnyi állammal szemben táplált álmok­kal. „Európának az a fölöslege, amely a mai Amerikát megalapozta, nemigen írhatott más történelmet az új földrész füzetébe sem, csak amilyet a régin megszokott. […] Amerika egyike az ember elfuserált lehetőségeinek.” Énnek az ismeretében válik jelentőssé a két amerikai ellenzéki különbsége: Ginsbergé és Lowellé Orbán megítélésében. Ginsberg a létező Amerika ellenzékije, Lowell a megbukott álom Amerikájának „belső emigránsa.” Lowell életútját ugyanis a protestáns, arisztokrata származású „úrifiú”, és az ezt megtagadó „tűzokádó katolikus”, szolgálatmegtagadás miatt börtönviselt, öregen és meggyötörtén a Pentagon előtt tüntető költő egymásnak feszülése jellemzi. Meg természetesen az eltéveszthetetlen hasonlóság, amely Orbán választottjai közé emeli: „A pályakezdő lírikus zordságába kétségkívül vegyül némi a krónikás gőgjéből is, az első versek komor prófétája per tu szólítja a végzetet; az elbeszélő Lowell emberszabásúbb, komor sorain átcsillan valami irónia.”

Vicente Aleixandre más eset. A szerző Amerika-ellenes kirohanásai is mérsék­lődnek, bár a sötét tónusok megmaradnak a spanyol költő portréjában is. A kötet alapos szerkesztésére vall, hogy a korábbi esszék hangneme itt még – egyfajta utórengés formájában – helyet kap az esszé kerettörténetében, méghozzá egy Bengt nevű, svéd kritikus jellemzésében, aki értetlenkedve fogadja, hogy’ „ennek a spanyol tatusnak” ítélték oda az 1977-es irodalmi Nobel-díjat. Ennek kapcsán, a svéd kritikus „őskori, spanyol izé” iránti érdektelenségének ürügyén Orbán érzékletes portrét fest az állandó betegségekkel küszködő, „Franco fasiszta Spanyolországában” évtizedeket élt, szürrealista költőről. „Nagy költészet nincs nagy rögeszme nélkül” – írja, a példák között Petőfi, József Attila, Hölderlin és Whitman szerepel, de hozzájuk illeszthetné a magáét is: a „pince méterrúdjának” erkölcsi rögeszméjét. Aleixandre-é a szerelem, „nem a mediterrán amorózó kalandja, hanem az élő szerelme az életbe”, és itt – sajnos – szintén hasonlóságra bukkanhatunk: Orbán Ottó közel húszéves beteges­kedése alatt is hasonló elszántsággal ragaszkodott a (ha más nem, szellemileg) tevékeny élethez, mint arról egy 1988-as interjúban vall: „Lehet betegnek lenni, lehet meghalni. De föladni egy harcot, elfogadni egy helyzetet, nem lázadni – TILOS!” ^[53] Aleixandre „szerelmes” költészete – saját korában – egyet jelentett az élő tiltakozással, az „addig-ameddig […] föltámadni képes, törékeny ember rettentő” fölényével.

Mit mondanak tehát a portrék magáról az arcképfestőről? Azt, hogy a válto­zékony Csokonaiban és a színpadias Füstben elődjére talált? Hogy a dalhoz vissza­találó Nagy Lászlóban és az eleven nyelvet költészetté emelő Vas Istvánban a költészet – legyünk rosszindulatúak: hozzá fogható – megújítok tiszteli? Csoóriban azt, ahogy beszélgetésre invitálja az olvasót? Vagy a külföldi költészetről szólva: azokat a költőket szabad csak elfogadnunk erkölcsileg, akik Orbánéhoz mérhető éleslátással reagálnak koruk égető kérdéseire? Kétségtelenül benne van ez is. Orbán kora irodalmának falanszteri táján kalandozva – mint azt az Európa elrablásában olvashatjuk – egy kisebb dombra baktat fel, hogy a korábbiaknál némileg nagyobb rálátásra tehessen szert. Maradva a képnél: ha az esszékötet közép­ső fejezetében csak annyit látnánk, hogy a portrékkal a szerző leginkább saját, azaz a portréfestő arcát kívánná megvilágítani, akkor azzal nem mondanánk többet, mint­hogy Orbán azért mászta meg az említett magaslatot, hogy a költészet elvadult táján magát láttassa jobban. A gesztusban – véleményem szerint – inkább érdemes a rálátás, a távlat keresését tisztelnünk. Abban a korban, amikor Orbán nem számíthatott valódi kritikára (annyira nem, hogy még a Csoórit illető dorgálásokat is irigyelni tudta), saját helyének a kijelölését sem bízhatta nyugodt szívvel a lövészárkokba szorult kritikusokra. Mit tehet a költő a világháborúk után, Auschwitz után, ’56 után? Mihez mérheti magát mindazok a történelmi és kulturális törések után, melyek nemcsak a világot, de az erkölcsi törvényeket, a nyelvet és magát a költészetet is megkérdőjelezik? Ingoványos a talaj. Ott vannak a példák a költőkről, akik elvonultak duzzogni, vagy akik – kritikusaikkal egyetemben – lövész­árkokba húzódtak egy szelídebb jövőre várva, ele ezzel szemben az „előjátékokban” meg­jelennek a modern kor tudósai is, akik már egy új ember mellett teszik le a hitüket. A szellemi társak között a világtól való elidegenedés és a jövőbe vetett hit egyaránt megtalálható. A kor szellemi megítélése tehát nemcsak ingoványos talajt jelent, de jelentős ellentmondásokat is ígér. „Találkozhat –e bennünk képzelet és tudás?” –tehetjük fel immár harmadszor a kérdést. Mert a Honnan jön a költő? kérdésére alapos válaszokat kaptuk, de mindezek – úgy látom – csak előkészítői az újabb, sokkal égetőbb kérdésnek: „Hogyan tovább?”, s ezzel nemcsak beszélgetésre kívánja invitálni az olvasót, mint Csoóri, de egyben felhívja a figyelmet arra is, hogy neki vannak már válaszai. A kánonteremtés igényével megrajzolt portrék – beleértve Az ádáz szemtanú és a Ház egy jobb helyen kettős ön­portréját is – a huszadik század második felének költészetét illető kérdésekre adják meg a szerző válaszát. Mert itt válik el, hogy mi az ürügy, és mi a cél. Ha Orbánt azon a bizonyos dombon magát mutogató költőnek tartjuk, akkor az Európa elrablása csak egy újabb ürügy arra, hogy a szerző további százötven-kétszáz oldal­ban vallhasson önmagáról (amit már bőven megtett a másik két fejezetben), vagy visszautasíthassa a plágiumvádakat, de ez esetben nem tudnánk mit kezdeni a jövőt célzó kérdésekkel. S főleg nem azzal, hogy azokat a szerző miért altkor, a hatvanas-hetvenes években teszi fel. Vegyük segítségül az utolsó három esszét.

Mit tetszik szólni a modem költészet szörnyű válságához? – teszi fel a kérdést a modern költő, aki – mint a korábbiakból kitűnt – éppen a költészet jövőjének kutatta eddig a lehetőségeit. A kérdést nyomban át is passzolja az előző század köl­tői­nek: Swinburne-nek és a „parnasszistáknak”, minthogy a „modern költészet válsága” Orbán szerint ott indult, s a huszadik század már „egy romokban heverő költé­szetet örökölt az elődjétől.” Ebben az értelemben a lírai forradalmak már egy „válságos” költészet újjáépítésének lehetőségeit keresték, azt kívánták visszavezetni a valósághoz, nem pedig egy virágzó költészetet kívántak céltalanul szétrombolni. A költészet válságának leginkább hangoztatott jele a szabadvers, melyben a próza és a vers nem „hajlandó megnyugtatóan elkülönülni”, s melynek legfőbb jellemzője, a „sokkhatásra való makacs törekvés.” Érre hozza a szerző példaként Radnótit, aki korántsem szabadversekkel sokkolta közönségét, azt a közönséget, melynek máskor „gonoszul friss humora” Radnótiról aztán nem is költött versparódiát. „A költészet emberi lényege, melynek minden forma, Vergilius éppúgy, mint a szabadvers, mint bármi, lehetőség az üzenetközvetítésre.” Amit Orbán a költészet válságának tekint, az nem formai kérdés: a modern költészet szerinte „kérdésesnek érzi létét, gyöt­rel­mesen nehéznek feladatát. Ahogy a modern világ is.” A költészet tehát a korszakos feladat nagysága miatt mutat válságos jeleket: „Dolgunk nem kevesebb, mint fel­ta­lálni a lakható földgolyót.” A nehézségek természetét festi le a következő esszé is, melyben a szerző keserűen nyilatkozik a műfordítások kritikai fogadtatásáról, ponto­sab­ban annak hiányáról. „Fordítani annyit tesz, mint áttörni a bezártság burkát, s nem elfogadni az ostoba vélekedést, hogy kis országnak a szelleme is kisszerű.” Orbán úgy látja, hogy a műfordítás a magyar olvasó külföldi információhoz jutá­sának szempontjából legalább annyira fontos, mint a magyar irodalom ön­becsü­lésének szempontjából. A kritika masszív közönye pedig nemcsak a tájékozódás szük­sé­ges­ségét hazudtolja meg, de lebecsüli egyben Arany vagy a „Csokonai-féle szellemek” küzdelmét „irodalmunk nagykorúsításáért.” A záró esszé, a Fiatal írók című már mindezek ismeretében mutatja be az Orbán, vagy a Belvárosi Asztaltársaság utáni írónemzedék lehetőségeit. Nem gondolja azt a szerző, hogy a háború utáni nemzedéknek jobbak lennének az esélyei, mint nekik voltak, csak azért, mert „a kollektív emlékezetben Auschwitz a rigómezei csata mellé kerül.” Annyiban más a helyzetük, hogy „a társadalmi munkamegosztás elért arra a kívánatos fokra, ahol a folyamszabályozással már nem elsősorban a költők és az írók foglalkoznak”, az újaknak tehát már megadatott a lehetőség, hogy íróként érdeklődjenek koruk, s a társa­dalom iránt. És ez legalább akkora súlyt ró rájuk, mint a korábbi nemzedékre. Egy­részt magyarok, tehát „örökbe kapták a helyi történelmet”, mely költészet és való­ság borzalmas kapcsolatának hagyományával (amit többek között a „versen át­szi­várgó vér”-rel Radnóti hagyott nekik örökül) lehetőséget ad nekik arra, hogy gon­dol­kodjanak, s hogy „épségben” megőrizzék elméjüket, melyet a szerző kétségtelenül a nyugati költészetet jellemző „lélek impotenciájával” kíván ellentétbe állítani. Más­részt fiatalok, ami arra ösztönözheti őket, hogy „ne fogadják el a világ játék­szabá­lyait”, amely elterelheti figyelmüket a korábban is megfogalmazott feladatról, az „élhető jövő” kialakításáról.

A kérdés tehát továbbra is, hogy mi az ürügy, és mi a cél. Mert a modern költészet taglalásánál – úgy vélem – már egyértelműen megmutatkozik, hogy még az íróportrék mellet bőven taglalt önportré is csak ürügy – ha szabad úgy mondanunk – a „szentebb” cél érdekében. Orbán Ottó csak személyes élettörténetének kezdeteit ábrázolja, csak személyes költői fejlődését? Öncélúak volnának a portrék is? „Orbán Ottó iróniájának […] az ősforrása: hogy arra, amit a jelen végle­gesnek mutat, rávetíti – térben és időben kicsit elmozdítva a kamerát – a viszony­lagosság koordinátáit.” ^[54] Még az általam öncélúnak nevezett Európa elrablása című esszében is történelem- és irodalomkutatással telítődik a szerző reagálása a plágiumvádakra. Orbán személyes történeteiben korát és az irodalom lehetőségeit ábrázolja, portréiban is azt, ahogyan elődei vagy kortársai reagáltak saját korukra, A költészet lehetőségeit akarja láttatni a történelemben és a személyes történetben egyaránt. Orbán jól nyomon követhető iróniája sem más, mint „szemlélet, magatartás, a világban való részvétel módja.” ^[55] S mire szolgál ez az irónia az esszékötetben? Orbán esszéi valójában a tudományos esszé kiváló paródiái. Csakhogy a paródia célja nem a nevettetés, nem a „görbe tükör”, hiszen a szerző mindenkori mércéje maga a hamisítatlan valóság, a „pince méterrúdja.” Orbán Öttó esszékötetének célja nem más, minthogy a szerző egyenes tükröt mutasson cgv görbe kor elé.

II. Ablak a földre – az indiai útirajz

„Jé, gondolom értelmem maradékával, egy város, ahol mindenki a Csoórira hasonlít” ^[56] – olvashatjuk Ablak a földre című művében Orbán Ottó rácsodálkozását Beirut ^[57] belvárosára, félúton India felé, utazásának első napján. Az útinapló persze nem pont így kezdődik, az idézet a negyedik fejezet végéről származik, válasszuk mégis ezt kiindulópontnak a mű tényszerűen meg­fogal­maz­ható eredete helyett: 1968-ban, az akkor éppen szabadfoglalkozású író egy kul­tu­rális csere­egyezmény révén – mely, mint Nagy Péter ^[58] is megjegyzi, ebben a formá­ban akkoriban adatott meg először magyar íróknak – háromhetes tanulmány­útra indul Indiába. Hogy mit keres Csoóri Sándor Beirutban, arra a két írói út legelső, meghatározó metszéspontjánál, a Belvárosi Kávéházban kell keres­nünk a választ. A korábban elemzett esszékötetben, a Honnan jön a költő? címűben Orbán több helyen is említi utazását, s ezek közül kétségtelenül az egyik legfontosabb vallomás, mikor az értelmiségi műhellyel kapcsolatban Csoóri falusi szociográfiáinak és saját India-könyvének a – máskülönben nehezen kimutatható – hasonlóságairól szól. A szövegszerűen is elemezhető kapcsolat, hogy mindkettőjük prózastílusa – bevallottan – Illyés Gyula hatásáról árulkodik, Orbán azonban nem feltétlenül erről szól könyvében, s a beiruti emberek és Csoóri zámolyi származása közötti asszociáció is inkább csak humoros utalás. Csoórit a valamikori asztaltársak fogadalma helyezi – egy említés erejére – az India-könyvbe, a Belvárosi Asztal­tár­saság egyetlen közös programja: „megőrizni – egymás iránt is – el­fogu­lat­lan­sá­gun­kat.” ^[59] Mert Eörsi István csípős megjegyzésével ellentétben, miszerint Orbán „nyilván állami támogatással” ^[60] járta be Indiát, ezt tartom a legfontosabbnak meg­jegyezni: lábán huszonnégy forintos, kék zoknival és fejében felvevőgéppel innét indul a szerző, egyenesen a (műhelynek vagy nemzedéknek nem feltétlenül, de alapnak minden­képpen nevezhető) Belvárosi Asztaltársaságból, hogy vád­iratot intéz­zen a Tadzs Mahal, Mr. Nixon, vagy ha kell, maga a történelem ellen.

„A költő figyelme […] a jelenségekre irányul, extenzíven tájékozódik, miközben persze egyre inkább kívülről nézi a dolgokat és magatartásában fölerősödik a már-már epikusán leltározó, leíró beállítottság. Nem csoda tehát, ha a távolibb égtájak, a nagy civilizációk történeteit érzi igazán reprezentatívnak.” ^[61] Kis Pintér Imre elsősorban a költőt jellemzi idézett soraiban (többnyire versszövegekre alapozza elemzését), Orbán fiatal éveire vonatkoztatva a távoli égtájak viszont félre­érthe­tetlen utalás. Magát a tanulmány címében szereplő világlátást pedig – mondanom sem kell – fölösleges volna költői és író tartományokra bontanunk. Az útirajz születése kapcsán azt azonban mégiscsak érdemes figyelembe vennünk, hogy míg Orbán Ottónak három verseskötete is megjelent már indiai tanulmányútjáig, a próza területén egyelőre még nem bizonyított. Jelentős számú versfordításainak (1981-ig, szabadfoglalkozású íróként többnyire ebből élt) és saját költeményeinek száma életművében jelentősen meghaladja a prózaszövegekét. A költő előtérbe helyezése az íróval szemben persze nem elsősorban számtani megfontolásokat takar: mesterségéről vallott számos írása alapján egyértelmű, hogy Orbán Ottó vendégnek érzi magát a prózaírás területén, s „a mesterség” alatt egy nagyobb fogalmon, az író­ságon belül természetesen elsősorban a költészetet érti. Az író-költő foglalkozás természetesen nem összemosható (még a lírai-prózai határoknak fittyet hányó .szabadvers korában sem), megjegyezni mindezt itt mégis azért érdemes, mert a szerző az útirajzban többnyire íróként mutatkozik be, amire meg is kapjuk a – kimondottan ironikus – választ később. Rónay László jegyzi meg hírlapi ajánlójában, hogy Orbánnak „meglehetős kisebbségi érzéssel kellett küzdenie, hogy nem valamelyik vállalat küldöttjeként érkezett” ^[62], s a szerző is több alkalommal leírja: mivelhogy az indiaiak értetlenséggel fogadták még azt is, hogy csupán író­ként kereste fel országukat (pl.: a Látogatás az öreg hölgynél vagy a Barlang és tejüzem fejezeteiben), az i rói találkozókat leszámítva nem szívesen vallotta be eredeti mesterségét. Ennek ellenére a szerző Indiában – nemcsak a szöveg „lelkes” terjedelme, de Az ádáz szemtanú esszéi is tanúsítják – rátalálhatott óhajtott szerepére: „az lehettem, aki mindig is voltam, az a kotnyeles, mindenbe belecsipogó író, aki hajlamai szerint mindig is tárgyról tárgyra röpködött volna” ^[63], de szabadságérzetet jelentett számára utólag az is, hogy – eredetileg bizonyára naplójegyzetekben rögzített – élményeiről prózában számolhatott be. „Prózaírás közben, talán éppen vendég voltom miatt, kevésbé nyomasztott a megírás kocká­zata.” ^[64] A prózaszövegek belső építkezésén azonban (pl.: a verseire is jellemző “filmes” vágások vagy a gondolatritmus versszerű alkalmazása) szembetűnő a költő kéznyoma, sőt: az útirajz (a maga átlagosan tízoldalnyi fejezeteivel) szerkesz­tésében is erős rokonságot mutat a verseskötetekkel.

Mindazonáltal az Ablak a földre megítélhetőségét a műfaj meg­hatá­rozá­sának terén továbbra is zavar övezi. Az útirajz alapkövetelményével, úgymint az ismeretlen ország megjelenítésével kapcsolatban elsősorban a nyelvi akadályokat kell meg­említenünk: kezdve a mű felütésében a „What about tbe Taj in nice blue stockings?” – mondat lefordíthatatlanságával, az írónak az angol nyelv iránt érzett reménytelen (bár tegyük hozzá: termékeny) szerelmén át, az „utazó író” illetve a „szegény ország fia” fogalmainak átül­tet­hetet­lensé­géig. Nem is beszélve a szerző említett státuszáról: a hazájában ekkor még kizárólag költészetéről ismert Orbán Ottó íróként utazza be Indiát, hogy aztán útirajzot készítsen – a jelek szerint utólag, saját meglepetésére is, prózaíróként téve eleget ezzel az említett leltározó, leíró beállítottságnak, mint azt az Előjátékból vett idézet is tanúsítja: „Én, aki még a Faithpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy »rögtön megérkezésem után«, nem fog útirajzot írni magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni.” ^[65] Kis Pintér Imre fentebb idézett tanulmányából okulva arra is érdemes rákérdezni, hogy miféle jelenségekre irányul – jelen esetben – az utazó figyelme. A kulturális csere­egyezmény szerencsés alanya – feltételezésem szerint – a várakozással ellentétben (bár kétségtelenül könyvsiker volt az Ablak a földre 1972 karácsonyán, a könyvről alig néhány említés vagy ajánló olvasható) társadalmi, politikai és vallási témákat feszeget, nyíltan és történelmi-művészettörténeti fejtegetésekbe csomagolva egyaránt, s mindezt úgy teszi, hogy következtetéseit nemcsak a megfigyelt országra, tehát Indiára, de mind az általa ismert három világra: a kapitalistára, a szocialistára és a fejlődő- vagy harmadik világra is vonatkoztatja. Nem is beszélve a háttérről: a politikai és a társadalmi témák iránt eleve fogékony költő India-könyvében a kritikák – utólag – többnyire a magyar vonatkozásokat emelik ki. S ezen nem éppen a magyar kultúr­történeti szereplőket, vagy a nyíltan magyar utalásokat értik a mii méltatói, sokkal inkább a kimondatlan hasonlóságokat, a szerző Magyar­országra is vonatkoz­tatható megállapításait. „Az indiai emberek gondjai – bármily sajátosak legyenek – a mi gondjaink is egyben, s India problémáinak boncolgatása önismeretünk fejlődését segítheti” ^[66] – írja például Váncsa István, vagy Rónay László tollából: Orbán „tapasztalatait makacs következetességgel szembesíti az itthoniakkal.” ^[67] A szerző inkább a közvetett magyar vonatkozásokat emeli ki önéletrajzi esszékötetében: „Indiáról szóló könyvem mégiscsak Indiáról szólt, Magyar­ország csak abban volt mindvégig jelen, ahogy szólt róla.” ^[68]

Továbbra sem tisztáztuk még az Ablak a földre műfaját. Orbán India-könyve egyrészt útinapló, ahogy szükség­szerűen a bevezetőben is neveztük, mert benyo­más­szerűen rögzített események láncolatának tűnik, hozzátéve persze, hogy a láncolat logikája sajátos szimbólum- és utalásrendszerével egy regény-, a fejezetek sorrendjét tekintve pedig egy verseskötet megszerkesztettségére vall; másrészt útirajz, mert az író „James Bond”-i jellemként említett megfigyeléseivel, következtetéseivel és jellemzéseivel az útleírás követelményeinek is eleget tesz; nem utolsósorban személyes napló vagy lírai önvallomás (persze prózában): Orbán Ottó nem rejti véka alá indiai útjának saját jellemére tett hatását sem, híven közvetíti a „Hajtson a Marine Drive-on” kimondása okozta mély, belső válságot, a „pillanat prousti föl­rob­ba­nását”, a személyiség szétesését. A szerzőtől kölcsönzött kifejezéssel művét végül „riportkönyvnek” is nevezhetjük, minthogy a fejezetek nagy részének alapját való­ságos beszélgetések adják. A fejezetek változatos, külön-külön esszére, napló­rész­letre vagy prózaverse emlékeztető szerkesztése, az ironikus előadásmód és a mind­végig lappangó, olykor-olykor teljes kelléktárával előtörő lírai hangnem szeren­csés keverésével leginkább mégis az útirajz műfaján belül értelmezi meglehetősen szélesen a határokat az író. Az író, akit kiemelni végül azért érdemes, mert utazóként sajátosan vállalja azt, hogy személyes előadásmódjával mintegy előtérbe emeli, és a mindvégig jelenlévő öniróniával, saját befogadó- és áttekintő­képességének gyakori megkérdőjelezésével egyben háttérbe is szorítja önmagát művében. „Orbán nap­jaink­ban, mikor az egyre inkább rekviem-hangulatúvá váló »komoly« irodalom mel­lett jóformán csak sületlen kabarészellemesség létezik, egy holtnak hitt stíluselem, az intellektuális humor ereibe öntött friss vért.” ^[69]

Nyilvánvaló tehát, hogy nem egy klasszikus értelemben vett útirajzzal van dolgunk; az antikváriumok polcain (ha megtalálni nem is fogjuk) gyanakvás nélkül kereshetjük a könyvet akár a szépirodalom, akár az utazás, a társadalomismeret vagy a művészettörténet felirat alatt. Kezdjük a mű feltérképezését az utóbbinál, a városnézés, a látnivalók gyanútlan felszínénél. Gyanútlant mondunk, hiszen Orbán Ottó is az elragadtatott, a látványtól legyűrt turista nézőpontjából közelít egy-egy műemlékhez, hogy aztán cinikusan, de kellő felkészültséggel és megdönthetetlen logikával rántsa le róla a leplet. „Egy épületben nemcsak létezésének puszta tényére keresek magyarázatot, hanem valami másra is, sőt elsősorban arra, az építőre, az ő révén pedig a világra, melyben az épületet emelték; a miként mellett a miért-re.” ^[70] A Tadzs Mahaltól indul, a mogul dinasztia művé­sze­té­nek kiteljesedésétől. A mogulok – rövid uralkodásuk alatt – mindössze négy-öt uralkodót adtak India történelmének, mégis jelentős műemlékek fűződnek a nevükhöz, az említetten kívül például a Vörös Vár és Faithpur Szikri szellemvárosa is. Emeljük ki ebből a vádirat tárgyát (minthogy a tizen­hetedik fejezetben ^[71] azt intéz ellene az író), a Tadzs Malhalt. Részletesen taglalja az épület felépítését, arányait, kiegyensúlyozottságát, „szeplőtlen” tökéle­tes­ségét, a márvány megmunkálásának művészetét, mígnem – némi hatásszünetet tartva – a miért-re tér át: „A Tadzsot azért építették, mivel Sáh Dzsehánt nagyon megviselte legkedvesebb feleségének, a Palota Ékességének a halála. A Tadzs a hal­ha­tat­lan szerelem halhatatlan emlékművének épült”. Persze, ez minden valamirevaló brosúrában olvasható, összehasonlításképpen: „Termeiben költők és zenészek idéz­ték fel az elhunyt asszony szépségét és elárvult férje csillapíthatatlan fájdalmát.” ^[72] Csak­hogy az uralkodó a háremébe vonult vissza csillapítani a csillapíthatatlant – foly­tatja a gondolatot a szerző. A többnejűség korában ez természetesen nem jelentett feloldhatatlan ellentétet, a probléma csak annyi, hogy az épület „az Egyetlenről, a Kizárólagosról beszél”. Az uralkodó fájdalmának ily módon eleve jelképszerű, mond­hatni gesztusértékű emlékműve a környékbeli harminc falu adóiból, rengeteg energiával és hosszú évek alatt épült fel. „Társadalmi értelemben India nyomorára alapozták.” így jut el szépségtől nyomorig, az épület puszta létezésétől építésének ellent­mondásos hátteréig.

Néhány lépést persze kihagytunk az író gondolatmenetéből. Az Ablak a földre nem tartalmazza katalógusszerűen India látnivalóit, nem is várhatnánk ezt a szerzőtől, aki mindössze három hetet töltött ott. Orbán szelektál, kiemel, és válasz­tásait pontosan az a mögöttes határozza meg, amiről – hozzábiggyesztve a gyanútlan turista álarcát – előre megfontolt szándékkal rántja le a többnyire humoros mű­leírás­ból szőtt leplet. Mikor a kiemelt műemlékekről értekezik, részletesen tájékoztatja az olvasót annak történelmi hátteréről, így például a mogul uralkodók vagy egy-egy város, mint Delhi, Trivandnrum vagy Madurai történetéről; az uralkodói intézményt a jelenre kivetítve megismerhetjük például Mysore City mai (akkori) maharadzsáját is, aki „polgári személyként” egy, a budai vár méreteivel vetekedő palotát birtokol. Innen már alig néhány lépés az egyes ember sorsa: Kosztolányi Halotti beszédének értelmében vett „egyedüli példány” helye a világmindenségben, mert a végső következtetések oda vezetnek.

Kitüntetett szerepet szán Orbán Ottó a vallásnak is az említett szelekció során. Indiát a hinduizmus és az iszlám nemcsak vallási, művészettörténeti szempontból is két részre, pontosabban két korszakra osztja. E kettő „nem szerves fejlődés ered­mé­nyeként követi egymást, az Iszlám fegyverrel tör be Indiába és nemes egyszerűséggel ráül elődje fejére.” ^[73] A Tadzs Mahal elleni vádirat cinikus megközelítése érthető módon tényleges csodálatba fordul át a hindu művészet alkotta templomok, műremekek előtt: „A Hindu szobrász egyedüli mércéje az, hogy az adott természeti környezettel együtt élő művet alkosson. Mű és környezet, ember és világ olyan összhangjáról, melyről az ő művük tesz tanúbizonyságot, csak annak lehet fogalma, akinek teljes áttekintése van a számára megismerhető világ egészéről.” ^[74] Noha Mahabalipuram barlangtemplomait vagy az Elephanta szigeti Siva-temp­lomot ugyanaz a „koldusnép” véste a hegybe, amelyik a Tadzs Mahalt is emelte, a háttérszándékokat átvizsgálva mégis kitüntetett módon bánik velük az író. A barlangtemplomok mély, vallásos hitnek köszönhették létrejöttüket, mondhatni saját használatra készültek, szemben az iszlám alkotta palotákkal és várakkal, melyek legfeljebb az uralkodó hatalmasságát közvetítették: többségükbe az egyszerű indiai alattvaló valószínűleg be sem léphetett – hacsak éppen „költő vagy zenész” nem volt, aki elzengi Sáh Dzsehán csillapíthatatlan fájdalmát. A hindu építészeti remekművek gyakorlati hasznára jó példa Madurai templomvárosa ma is: város a városban, külön költségvetéssel, ahol szentély, bazár és elefántszín békében megfér egymás mellet.

Nem kisebb jelentőségű a békés együttélés kérdése a két említett vallás hívői szempontjából sem. Nagy Akhbár, a mogul uralkodó még annak rendje és módja szerint belebukott a vallások egyenlővé tételének kísérletébe – így vált szellem­várossá nem sokkal felépítése után az új vallás központjának szánt Faithpur Szikri. Hasonló kudarcról számolnak be a szerző aktuális tapasz­talatai is: a mohamedánok, minthogy az egyetlen igaz hitről szóló vallási tételük felhatalmazza őket erre, többnyire összeférhetetlennek bizonyulnak. Az egyedüli pozitív példa talán Kémia, ahol négy vallás él egymás mellett: a hindu, az iszlám, a keresztény és a zsidó hit. „Épp elég sok ahhoz, hogy akármelyik követője észrevegye: mind a négy felekezet követői keralaiak.” ^[75] A vallással kapcsolatban természetesen nem az összeférhetetlenség az egyetlen a probléma. Indiának – hatezer éves történelme során – két jelentősebb konfrontálódása volt a külvilággal. Az első az említett iszlám betörés, a második pedig az angol gyarmatosítók meg­jelenése volt Brit Kelet-Indiai Társaság képében. Mit kaptunk az ango­loktól? – teheti fel a kérdést India. Iskolát, kórházat, csatornahálózatot, fejlett politikai és közigazgatási rendszert. Csakhogy amíg a britek üggyel-bajjal átültették az említett, európai szemléletű, fejlett rendszereket Indiába, addig magával az európai szemlélettel meglehetősen sikertelenül próbálkoztak – tegyük hozzá, nemcsak a hibás gyarmatosítói elképzeléseknek köszönhetően. Más oldalról nézve: India gazda­sága (közvetve kézműves ipara) úgy kapcsolódott be a nemzetközi kereskedelembe és tőkeáramlásba, hogy társadalmi szinten még annak a tudásnak sem volt birto­kában, amely annak idején a kézműves ipar leváltásával végső soron magát a fejlett kereskedelmet vagy a tőkeáramlás jelenségét eredményezte előbb csak Európában, majd – többek között a gyarmatosítói tevékenységnek köszönhetően – általában véve a nemzetek között is. Az ily módon „harmadik világi” szerepbe taszított Indiának egyetlen lehetősége maradt kilábalni a válságból (és egyben az évszázados nyomorból is természetesen): s ez a teljes körű vallási, gazdasági, társa­dalmi megújulás… esetleg a forradalom, hogy ezt se felejtsük ki, amint azt a baloldali párton belül is baloldali (Left Party) propagandista megfogalmazza a harmincegyedik fejezetben ^[76]. A hindu vallás számára – mint láttuk – az iszlám jelentette a majdnem megsemmisítő csapást: habár a lakosság nagy része megmaradt ere­deti hiténél, az önálló hindu művészet megszűntével a vallás napi gyakorlata értelem­szerűen elvált attól az alapeszmétől, amely többek között Mahabalipuram barlang­temp­lomai­nak megépítését is sugallta. „India modernizálása egy vallási reform kérdése […] Gondolkodásának mélyreható reformja nélkül India még a maga által megteremtett szellemi értékek jogos tulajdonosának sem tekintheti magát. […] Indiát ősi hagyománya kötelezi leginkább a megújulásra.” ^[77] – ahogy Orbán összegzi.

Vessünk most egy pillantást az előző néhány lábjegyzetre. Az idézetek szövegen be­lüli távolságából könnyen kitűnhet, hogy a lentebb felvázolt gondolatmenet ko­ránt­sem egységesen vagy folyamatosan olvasható ki az útirajzból. Némi csúsz­tatással élve: először is a költő Orbán Ottó íróként járja be Indiát, s „magvas észrevételeket” rögzít a látottak, tapasztaltak alapján, másodszor pedig az író Orbán Ottó riporterként, vagyis a hallottakra hivatkozva egészíti ki, vagy ha kell: alapozza meg későbbi következtetéseit. Több szempontból is fontos az iménti csúsztatás a mű szerzőjének – már bőven tárgyalt – szakmai hovatartozását illetően. Egyrészt az Ablak a földre nem tudományos információk halmaza, se nem társadalom- vagy vallásfilozófiai szakmunka (Váncsa István ^[78] különben éppen a vallásfilozófiai fejtegetésekben talál kivetnivalót), másrészt az élőbeszéd logikája szerint feltárt gondolatmenet a legtöbb esetben valóban az élő beszédet ismétli („nagyjából ugyanaz a szöveg van bennük, mint az élő beszélgetésben, csak meg vannak szerkesztve.” ^[79]), az író tehát valós beszélgetéseket is rögzít művében, s ezeknek a párbeszédeknek a sorozatán keresztül jut el például a vallási reform szükségességének megállapításáig is. „Költő létére eléggé rámenősen érdeklődik.” ^[80] – amint azt egyik beszélgetőpartnere mondja. Meg kell említenünk továbbá, hogy a dialógusforma nemcsak a tömör gondolatmenet fellazítását, cselek­mé­nye­sí­tését szolgálja, konkrét jellemzéseivel az író magát a beszélgetőpartnert, az „egyedüli példányt” is beemeli a leírás hatáskörébe. Mert az egyes emberen keresztül talán még a szakirodalom határát súroló fejtegetéseknél is alaposabban megismerhető egy ország; ahány ház, annyi szokás – mondanám én, de idézzük inkább újfent a szerzőt, érzékeltetendő, hányféle is az indiai ember: „Melyikük nem a harmadik világ polgára? Mr. R., a felvilágosult állami hivatalnok? Dr. G., a homályos szemű próféta? A Mahim-híd koldusa? Mr. Prabakh, a kommunistákkal szimpatizáló, lyukas zoknijú sofőr? […] A mysore-i Maharadzsa, akivel nem találkoztunk, de nézeteit ismerni véljük? A reformkori disznó­konzer­vgyáros? Anil Saari, a leendő költő? Mr. Karandzsija, a radikális újságíró? Mr. Lendület, a naponta letörő és föltámadó? Mr. Pannikar, aki magyar írókat olvas ? Vagy a folyóvízben ruhákat mosó asszony? […] Melyikük nem ebben a hatalmas kohóban izzik születésénél fogva?” ^[81]

Innét már csak egyetlen logikai lépés – amint azt Váncsa is kiemeli –, hogy Orbán India-könyvét valóban magasrendű olvasmánynak nevezhessük. A műleíráson és a hozzákapcsolt fejtegetésen túl nem elégszik meg társadalmi, politikai vagy vallási elemzéssel a szerző, de még India sok­arcú­ságá­nak az egyes arcokon keresztüli jellemzésével sem (ha ez nem is feladatunk, a útirajz műfajának itt húzhatnánk meg a határát); bravúros írói fogással saját magát is a leírás hatáskörébe emeli (akár a Tadzsot, s vádiratot is intéz maga ellen, mint azt a „Hajtson a Marine Drive-on” című fejezetben olvashatjuk), önmagát, mint a kulturális csere­egyez­mény szeren­csés alanyát vagy a kegyetlen nap halhorgaitól izzadó, esendő turistát, majd mint az önkéntelen szerepcserét időben fel nem ismerő, meghasadt személyi­séget is bemutatva egyben. Amellyel nem kevesebbre vállalkozik, minthogy utazó­ként, „hajótörött” idegenként megpróbálja magát újra és újra, vagy talán csak egye­te­me­sebben meghatározni Indiában. Vagy – hogy a további vonatkozásokat se felej­tsük ki – a költői személyiség „magánhasználatra szánt munkahipotézisét” tegye próbára egy olyan világban, ahol az önkép eredete nemigen számít. Mert az egy­értel­mű, hogy a „szegény ország fia” helyett új fogalmakat kell bevezetnie az út során. Kiindu­ló­pontul az önmeghatározáshoz – akárcsak a műelemzés esetében – szintén a meg­figyelést választja: India nyomorával, koldusaival szembesülve merülnek fel benne az első kérdések. Nemcsak Indiában, de már utazásának elején, Beirutban is felfigyel például arra, hogy az emberek az utcán alszanak. Vajon mit jelent ez Indiában – teszi fel a kérdést, s mit (az akkori) Magyar­országon, egyál­talán lefordítható-e a fogalom? Lényeges felismerés az is, hogy a koldusoknak nem az utazó megértésére van szükségük, hanem a pénzére. Számukra a turista egyszerű adóalany, minthogy szükségből koldulnak és nem lustaságból. „Sokadszor érzem magam uzsorásnak, szívtelennek, szörnyetegnek.” ^[82] – írja egy ponton, hogy néhány oldallal később annál látványosabban, annál közönyösebben léphessen át a sokadik, lábába kapaszkodó, térdcsonkjain közlekedő kolduson. Valahol itt kezdődik a félig-meddig tudatos, ám kényszerű szerepcsere. Hogy előbb csak az új világot jelképező Coca-Cola árával (70 pajsza), majd az indiai, később pedig a magyar fizeté­sekkel próbálja összehasonlítani a 60 pajszás ^[83] napi bérért dolgozó földmunkás hely­zetét. Hogy felismerje: az indiai viszonylatokhoz képest a magyar gazdag szegény (lásd a maharadzsát), a szegény pedig gazdag. Az önmeghatározás legérzékletesebb, külső nézőpontja a folyóban mosó indiai asszonyoké: „csak a fejüket fordítják erre, hogy megnézzenek maguknak. Egy úgynevezett szegény ország fiát, ahogy ott állok az út szélén, világosszürke nadrágban, fehér ingben, napszemüvegesen – mint a többi amerikai. […] A köztünk lévő távolság több, mint szimbolikus.” ^[84] A Coca-cola nem véletlen utalás, Orbán Ottó nem egyszer ru­ház­za fel magát – mint utazót – ellentmondásos szimbólumokkal. Az amerikai üdítőital a szegény ország fiának viszonylagos amerikaiságát, gazdagságát hivatott jelképezni az indiai emberrel szemben. Ami ebben a formában persze naiv feltételezés, ismerve a Honnan jön a költő? esszéinek az amerikai Nagy Ábránd bukását megjövendölő szerzőjét, a gyakori cola-, vagy whisky-fogyasztás (amely az italok királynőjeként később megbízható útitársként jelenik meg Orbán Ottó írásaiban) az önportré legironikusabb elemei közé tartoznak. Az elfogulatlanság megőrzésének szándékát (mint a Belvárosi Asztaltársaság tag­jai­nak közös szellemi kiindulópontját) találom Orbán Ottó önjellemzéseiben elsődleges szempontnak. Ön­magunk objektív megfigyelése és értékelése: az író esetében ennek szinte magától értetődő formája az irónia. „Reggel nyolc óra. Iszom egy teát, eszem egy banánt, nézek magam elé, mozgatom a lábujjaimat, sugárzik belőlem az intelli­gencia.” ^[85] – olvashatjuk a huszonnyolcadik fejezetben. Találkozunk persze büsz­ke­séggel is, s annál több írói öntudattal: „Ha a természet nem is művész, én – egy kicsit – az vagyok. Annyit mindenesetre tudok, mit kell egy életre megjegyeznem” ^[86] – írja például a madrasi tengerpart és a hullámokban játszó tamil fiúk láttán. Az önjellemzés szinte drámaivá érő csúcspontja mégis a „Hajtson a Marine Drive-on” fejezet lesz, de erre – mivel az útirajz szerkezetében is fontos helyet kap – inkább a későbbiekben térnék ki.

A kettősség, a szegény-gazdag állapot okozta bizonytalanság a mű felütésében is érződik. A korábban idézett passzuson, az Előjátékon túl, melyben az útirajz születésének az okát (mint elzüllésének hiteles történetét) írja le, érdemes felidéznünk az általam második felütésnek értékelt fejezetet, a mű címével meg­egyező címűt is. Az ablak, melyről a földre néz, egyrészt a repülőgép ablaka, távlat, hogy fogalmat alkothasson az utazó a földről – bár ez azonnal, mondhatni helyben megkérdőjeleződik:,,Micsoda hülyén fennkölt dolog távlatot keresni ahhoz, hogy a föld népességének nagyobbik fele a porban keresgéli az elgurult garast?” ^[87] Sokkal inkább bizonyul a felületesség eszközének, az általánosítás alapjának a mesterséges távlat. „India utazójára tigris leselkedik, a téves általánosítás.” ^[88] Az emberi természetnek – mint írja – jobban megfelel a részletigazságok, a sztereotípiák képviselete, mint a részletekben gazdag, ám az egészre koncentráló látásmód. A kezdő fejezetben tehát a megismerés igényét tűzi ki célul, hogy a következőben azonnal meg is kérdőjelezze annak esélyét. A megismerés lehetetlenségének problémáját végül csak az utolsó fejezetek egyikében sikerül feloldania, amennyiben az egyáltalán feloldható: „India fölfedezése ezúttal elmarad. De tapasztalataim épp e fölismerés révén nyerik el valódi jelentőségüket. Egy író magánjellegű megfigyelései, ha az író csakugyan író, töredék voltukban is közérdekűek.” ^[89] Persze az említett szegény-gazdag állapothoz leginkább a szerzőnek a nyugati világgal szembeni idegen­kedése adja az alapot. A fejezetben nagyon is pontosan végigkövethető a kettős mérce, a távlat kétféle értelmezése: a szellemi távlaté, amely máshol „pince méter­rúdja­ként” megjelenve az önmaga jelentésére kérdező költő el­fogu­lat­lan­sá­gá­nak alapja lesz, és a felületesség, az általánosítás távlatáé, amely – tárgyi meg­fe­le­lő­ként a repülőgép ablaka nagyon is találó – a nyugati világ jellemzőjeként tűnik ki.

Kénytelen vagyok helyesbíteni magam a két felütést illetően, minthogy – véle­ményem szerint – a sorrendiség megállapítása előtt elsősorban tematikus különb­séget kell keresnünk közöttük. A „pályatársak kedvenc fordulatainak” körébe ugyanis nem­csak a „rögtön megérkezésem után” tartozik (amely ha önmagát tagadva is, de végső soron megjelenik), ide sorolható a megismerés megkérdőjelezhető voltának „meg­suhogtatása” is. Amit azért tartok fontosnak, mert a magánjellegű meg­figyelések előtérbe helyezésével konkrét választ kapunk a megismerés problémájára. A válasz hangsúlya pedig nem is a magánjellegűre, sokkal inkább a közérdekűre esik. Ezzel magyarázható, hogy az Ablak a földre fejezet elé kerül az Előjáték két amerikaival, mintegy a téma megelőlegezéseként. A Tadzs Mahal elleni tényleges vádiratra ugyanis csak bő száz oldallal később kerül sor, de az – minthogy megjelenik az első fejezetben – jelképesen magában foglalja a meg­ismerés tárgyát: Indiát turista szemmel (műemlékek megtekintése ré­vén), hogy aztán a turista-álcát hordozó írói tekintet az értő műelemzés se­gít­ségével India politikai, gazdasági és vallási helyzetének katasztrófával fenyegető álla­potára és annak történeti vonatkozásaira irányítsa az olvasó figyelmét is. Szük­séges ehhez még a két amerikai: zoknijaik anyagával, színével és saját szürrealista angol­ságával jellemzi a szerző az európai és az amerikai ember különbözőségét, amely különbség – kissé torzítva a képet – a mezítlábas indiaiak szemében olyannyira egybemosódik, hogy nem egy alkalommal joggal nézhetik a „szegény ország fiát” amerikainak. (Tegyük hozzá, hogy Nagy Péter éppen azt nehezményezi Orbán India-könyvében, hogy a szerző a zokniját ecseteli hosszasan, illetve „szubtrópusi étkezési szokásairól” értekezik „mély megrendüléssel.” ^[90]) Az író megfigyelései tehát közérdekűek, minthogy a kapitalista és a szocialista világok viszonylagos egybemoshatóságával a harmadik világ létkérdéseire irányítják a figyelmet, közérdekűvé viszont – mint tudjuk – csak a magánjellegű megfigyelések által válnak. Azok közül pedig az egyik leglényegesebb önmagára vonatkozik: India és általában véve az elgurult garast keresgélő világ olyan távolságban áll a világ másik (kisebbik) felétől, hogy a magyar és az amerikai utazó (pl.: Orbán és Ginsberg) eredendő különbségei nemcsak az indiai szemében mosódnak egybe, hanem – a hatalmas anyagi, higiéniai, fejlettségbeli stb. különbségek okán – valóságosan is.

A „Hajtson a Marine Drive-on” – kimondásával (angolul) Orbán Ottó jelképesen maga is amerikaivá válik. A szerző utolsó interjúi egyikében a következőképp emlékezik meg erről: „ülök egy taxiban Bombayben, hazautazás előtt, és odaszólok az indiai sofőrnek, hogy »Hajtson a Marine Drive-on«, és hallom a saját hangomat, és meglepve tudatosítom, hogy elég hozzá három hét, ami alatt én kastélyban alud­tam, nagy kocsikon közlekedtem, s ehhez úgy hozzá tudtam szokni, hogy egyetlen mondattal kétfelé osztottam a világot, az engem kiszolgáló taxisra, meg önmagámra, aki ekkor természetesen a felső tízezerhez tartoztam.” ^[91] Amit itt fontosnak tartok: a világ könnyelmű kétfelé osztásához három hét jólét elég. „Megőrizni – egymás iránt is – elfogulatlanságunkat” olvashattuk már korábban is a Belvárosi Asztal­társaság fogadalmát, s ha példát kellene mellékelnem mellé, leginkább ez lenne az. A Honnan jön a költő? esszéivel kapcsolatban már idéztük Kis Pintér Imre következő megállapítását: Orbán „keserűségét […] a nyugat-európai életforma kelléktára motiválja.” ^[92] Az Orbán alkotta Nyugat-Európa- és Amerika-kép azon­ban ezzel a megállapítással lehet csak teljes, mármint hogy a gazdag társadalmak jólétébe nagyon is könnyű beleszokni. Orbán „keserűségét” ez esetben az a könnyel­műség „motiválja”, ahogy egy gazdag vagy (a szerző foga­lom­rend­sze­ré­ben) polgári élet­forma következtében az abban élők hajla­mosak könnyelműen meg­feled­kezni a világ nagyobbik részéről, azokról az emberekről, akiknek a munkája, szenve­dése, éhezése számukra a jólétet biztosítja. Az önéletrajzi kötet Fiatal írók című esszéjében említi Orbán a fiatal írónemzedékkel kapcsolatban, hogy „örökbe kapták […] a szegénység eleven emlékének hagyományát, mint elméjük épségben való megőrzésének komoly esélyét.” ^[93] A gazdag társadalmak jóléte tehát éppen az említett könnyelműség következtében vezethet katasztrófához, minthogy a világ másik feléről való megfeledkezés – a szerző szerint – együtt jár a gondolkodás képességének csökkenésével is, vagy – ahogy szintén az esszékötetben írja: a „lélek impotenciájával.” Egy hasonló, korábbi eset, mikor a szerzőt Cochinban „a Nagy Központ Különlegesen Fontos Vendégeként” kezelik, s egy elnöki rezidenciának is beillő szállodában kap szobát, egyelőre még csak zavart okoz személyiségében (Orbán az „italok királynőjével” tölt egy görbe estét), de nem okoz törést, mint aminek a Hajtson a Marine Drive-on fejezetében lehetünk tanúi. Orbán felismerése a bombayi taxiban a következőbe torkollik: „…a Wilson College mellett jön egy érinthetetlen […] egy öregasszony […] és minthogy Délen nagyon lazán viselik a szárit, látom a két leapadt, napszítta mellét, és ebben és ekkor az emberiség nyomorúságát látom.” ^[94]

Amellett, hogy ez a mű – megítélésem szerint – gondolati csúcspontja, rámutat egy másik fontos megfigyelésre is. Orbán Ottó a megismerésre több alter­na­tívát is felvonultat a mű során: az első maga a repülőgép ablaka (mint tudjuk, hamis), amelyen keresztül a földre tekint, a második a sokféle indiai emberrel való megismerkedés, s ez itt, a következő: önmaga felfedezése az út során. A tény, hogy egy koldusasszony két „szekszus nélküli” mellében az utazó az emberiség nyomorúságát látja, az a felismerésen túl olyan költői látásmódra is utal egyben, amely a magánjellegű megfigyelés segítségével képes befogni a világot, és ennek fordítottjaként India (a világ) megfigyelésével láttatja önmagát, vagy – ahogy erre a későbbi kritikák szívesen felhívják a figyelmet: az egész világ meg­figyelésével áttételesen Magyar­országot is jellemzi. Az utazó sorsát ábrázolja ez­zel, a klasszikus európai utazóét, aki műveltségével és egy világnyelvvel birtokában in­dul felfedezni a nagyvilágot, s céljával ellentétben, a nagyvilágról felvázolt ho­mályos kép előterében lényegében önmagát s szűkebb hazáját sikerül csak jobban megismernie (amennyiben nem ez volt az eredeti cél). Nem véletlenül emeltem a világnyelv mint közvetítő közeg ismeretét az utazó lényeges tulajdonságai közé. Ez jelentheti ugyanis az egyik legcsalókább fogódzót: a „megértetem magam” bizton­sága, hogy az utazó bármilyen idegen jelenséget saját nyelvei egyikén keresztül ismer­het, vagy érthet meg. Orbán Ottó művében megkérdőjeleződik ez a magától értető­dőnek vélt biztonság. Erre az említett „Hajtson a Marine Drive-on” mondat mutat rá leginkább. A szerző ugyanis olyannyira erőteljes és megrendítő követ­kezte­tése­ket von le az elhangzott mondat hatásaként, hogy az olvasó – első nekifutásra – el­felejt rákérdezni az asszociáció eredetére: számos korábbi jelenség kiválthatta volna az utazóból a fentebb ismertetett gondolatsort, miért pont erre esett hát a választása? Orbán Ottó egy egyszerű, de hatásos nyelvi trükköt hajt végre az idézett fejezetben azzal, hogy az erőteljes prózaszöveg segítségével az útirajz szempontjából kiemelt jelen­tő­ségű mondatnak éppen a leglényegesebb tulajdonságáról vonja el az olvasó figyel­mét, azazhogy mindez eredetileg angolul hangzott el. Valószínűleg ebben a formában: Drive on Marine Drive! Hogy költői asszociációkat egy angolul költői szójátéknak is beillő kijelentés vagy utasítás hívott elő belőle. Egyrészt a hangalakok, a mondat tömörsége és a drive szó két jelentése már eleve magában rejti a költői értelmezés lehetőségét, másrészt maga a Marine Drive, azaz Bombay kifejezetten képeslapra szánt tengerparti útjának indiaivá vált angol neve is különös gondolatokat szülhet. A What about the Taj in nice blue stockings? – hoz hasonlóan az említett kifejezés is megkérdőjelezi a közvetítő nyelv hitelességét, s ezzel együtt a közvetíthetőség lehetőségét is. A tengerparti „kira­katát” brit-indiai neve ugyanis csak az indiai történelem ismerői számára jelképezi az angol gyarmatosítást. Angolosan vagy „amerikásan”, tehát lekezelően pedig csak akkor hat, ha a beszédes nevet (tömör angol mondatba fogalmazva) egy olyan hatvanas évekbeli magyar utazó szájába adjuk, akinek szegény ország fiaként alapvető elvárása magával szemben, hogy egyenrangúként kezeljen minden szegényt, jelen esetben indiait. Ugyanez a mondat egy született amerikai szájából nem okozna feltűnést. A kifejezés tehát érzelemtelt képzettársításoktól terhelt, de a tömörség és az alliteráció eszközeivel élve éppen azon a nyelven hat költőien, amely önmagában, vagy természetes használói számára nem képes előhívni az említett asszociációkat.

Mindezek belátása azért lényeges, mert a nyelvi közvetíthetetlenségben látom a szöveg líraiságának a magyarázatát is. Indiát az angol, mint közvetítő nyelv segítségével magyarul, azaz a magyar olvasóközönségnek bemutatni lehetetlen vállalkozás. Orbán Ottó mégis megpróbálkozik vele, s erre egy mód van: előre felismerni annak lehetetlenségét (vö.: második felütés). Belátni azt a mai tudo­má­nyban közhellyé vált igazságot, hogy a nyelv alapvetően metaforikus, azaz a világ jelen­ségeinek megnevezésére – egy bizonyos fokon, ez esetben egy bizonyos föld­rajzi távolságon túl – képtelen. Esetünkben a közvetítő nyelv Indiát képtelen magyar (és európai) fogalmakra átültetni, hacsak a szerző a megnevezés helyett a nyelv meta­fori­kus tulajdonságával élve a hasonlítást nem választja – merthogy véle­mé­nyem szerint az India-könyvben ez történik. A gyakorlat szintjén ugyan­is költői képekkel: hasonlatok, megszemélyesítések, metaforák tömkelegével talál­koz­ha­tunk az útirajzban, s mindehhez a hátteret az első két világ kul­tú­rá­já­nak szinte teljes tárháza szolgáltatja, amit a szerző összehasonlításképpen, az indiai jelenségek áttételes jellemzésén vonultat fel az olvasó előtt. Részben európai tájakat, városokat, intézményeket említ, de fontosabb ennél a művészek, gon­dol­ko­dók történelmi személyek segítségül hívása. Többek között Csoóri, Weöres, Lukács György és Jancsó Miklós neve merül fel a ma­gya­rok közül; ennél csak szélesebb az európai és amerikai (!) alkotók köre: Dante és Vergilius, Dickens és Hemingway, Lorca, Sartre, Updikc, Eliot és Ginsberg, a történelmi szereplők közül pedig Che Guevarát, a Bourbonokat, Nagy Péter cárt és Mr. Nixont, az amerikai elnököt említi. Néhány alkotó neve csak utalás­szerűen me­rül fel, mint Sbakespeare-é,Fellinié vagy Kafkáé-, az első, kezdőbetűs névvel meg­je­le­ní­tett szereplő például (a módszer már ismerős): K. újságíró, akivel azonos körben, a Patriot szerkesztőségben bukkan elő „egy egyenruhafélébe öltözött ajtónálló […] aki nevét meghazudtolva egy kisszéken ül a szemmel láthatólag soha be nem csukott ajtó nyílásában.” ^[95]

A technikai megoldásokra, azaz a költői képek alkalmazására India kol­dus­asszony­ként való megjelenítése a legerőteljesebb példa. A végső, leegyszerűsített szim­bólum több, korábbi képre vezethető vissza: először India egyes tájait hasonlítja a szerző egy éltes, kéjsóvár asszony testrészeihez; később, a Tadzs elleni vádiratban, India nyomorára vonatkoztatva írja: „Ezt a pompás épületet valójában annak a koldusasszonynak a hátára építették, aki a Kwality étterem előtt megkergette önöket.” ^[96]; harmadik alkalommal a folyóban mosó asszonyoknál jelenik meg: „Ezek az asszonyok […] macában az időtlen időben élnek, mondhatnám, az ős­kor­ban.” ^[97] Az India-asszony kép aztán a sokat idézett „Hajtson a Marine Drive-on” feje­zet­ben tisztul le végérvényesen: „egy a haridzsanok közül, asszony, kortalan, ötven vagy harminc vagy ezer éves […] a válláról lecsúszik a ruha felső része, megy a híg ragyogásban csupasz felsőtesttel, a ruha csücskét a kezébe fogja […J jön szembe velem India, látom a mellét, két szekszus nélküli barna papírzacskót, két lappadt, hegyes zsákot a dereka fölött, ezt üzeni velem haza […] ezt a két fekete bimbót, amiből nem lesz virág, amit megszenesített a szegénység és a napsütés, jön szembe velem a Kebel Megcsúfolása, jön szembe velem India Melle […] hogy őt ordítsam, ahogy a torkomon kifér, a nyomorúság kizsarolt, csupasz tőgyét, az idő süket fülébe.” ^[98]

Mint láthattuk tehát: Orbán Ottó többnyire hasonlatok formájában, saját művelt­ségének (többnyire európai) alakjaival jellemzi Indiát. Ha a megoldás sok esetben líraian hat is, a költői képek alkalmazása az útirajzon belül valójában prózai eszköz, mint­hogy a hasonlatok India jelenségeinek lefordíthatatlanságát hivatottak meg­ke­rül­ni, tehát egy, a prózaszöveggel szemben támasztott igény alá rendelődnek. A szerző addig dúsítja prózai eszköztárát különböző, a költészetből elcsent elemekkel, míg­nem az a nyelvi korlátok és fogalmi át­ül­tet­he­tet­len­sé­gek ellenére is alkalmassá válik a közvetítésre. Az utazó magánjellegű megfigyelései tehát úgy válnak közérdekűvé, hogy azokat az olvasóközönség feltételezett ismereteihez kapcsolja. Más szem­pont­ból, de Orbán Ottó is a prózaszöveg elsődlegességét emeli ki az al­kal­ma­zott esz­kö­zök­kel szemben huszonöt évvel későbbi interjújában: „Ez a leírás tény­szerű, de a gondolatritmus, amivel hatni akar, az felviszi a vers magasába. De azért próza marad.” ^[99] S azt is érdemes – csak röviden – megfigyelni, hogy hányféle pró­za­szö­ve­get eredményez a szerző alapvetően költői szemlélete. Mert például az Él­jen a világ­forra­da­lom! és a Merre tart Kerala? ugyanannak a riport for­mában megírt politikai fejtegetésnek a két, előbb paródiába hajló később riport­szerűen tárgyilagos megfogalmazását jelenti. Az irónia és a merész vágások, gon­do­lat­tár­sí­tá­sok hasonlósága ellenére egészen különböző stílusról valla­nak például a mű­em­lé­ke­ket leíró, a benyomásokat, hangulatokat mozaikszereién rög­zí­tő, vagy a társadalmi-poli­tikai kérdéseket felfejtő fejezetek. Nem is beszélve a „világra­szóló” történelmi gon­dolat­futa­mok­ról (pl.: Annyi mint egy sóhaj, Hány világ a világ?) és a – bevallottan – prózaversnek sikerült Hajtson a Marine Drive-on fejezetéről, melyekben a korábbi irónia helyébe egyértelműen a pátosz lép, legfeljebb a kesernyés öniróniának hagyva helyet.

Végül térjünk vissza arra, hogy Orbán India-könyve, a maga idővel elavuló tár­sa­dal­mi, politikai, gazdasági és kulturális téren felvázolt India-képével (a könyv eleve az utazás után négy évvel jelent csak meg) minek köszönhette későbbi nép­sze­rű­ségét. A Brit gyarmatbirodalomtól való 1947-es függetlenedés után Indiában ellent­mondásos helyzet alakult ki. Az angol mintára felépült állam – és intézményrendszer sem kul­tu­rális, sem gazdasági értelemben nem rendelkezett biztonságos háttérrel. Az anya­biro­da­lom fennhatóságától való elszakadás a „saját lábára álló” Indiát kettős értelemben is a válság felé sodorta: a korrupciójáról híres, angol típusú közigazgatási intéz­mény­rend­szer csak a helyi viszonyokhoz igazodva működhetett eredményesen, ám az ehhez szükséges társadalmi és gazdasági reformok nagy részét éppen annak bürok­ra­ti­kus szövevényessége gátolta. Az ellentmondásos, „harmadik utas” politikai gon­dol­kodás forradalmi törekvéseket eredményezett a hatvanas évek végére. „India forra­da­lomra vár. Arra, hogy valaki megértesse vele, mennyit ér hatvan pajsza. Ez a pilla­nat a földgolyót megrendítheti.” ^[100] A Nehru nevéhez fűződő, gazdasági-poli­tikai önállóságra, vagyis autarkiára törekvő berendezkedést a „kapitalista” típusú demok­rati­kus intézményrendszer és a „szocialista” típusú tervgazdálkodás ötvözete jelle­mez­te, amely a külföldi tőke elutasításának következtében a hatvanas évek végére tö­me­ges éhínséget eredményezett az országban. A szerző tehát a válság közepébe csöp­pent 1968-ban. Az indiai politikában akkortájt a kommunizmus különböző érte­lem­ben felfogott eszméi vetették meg lábukat. Külső megítélések szerint a szovjet és a kínai típusú kommunizmushoz húzás eredményezte a politikai baloldalon belüli éles ellentéteket, a szerző gyakorlati tapasztalatai viszont azt mutatják, hogy inkább az eszmék naivitásának foka jellemezte azokat: a hirtelen lefolyású világforradalmi gon­do­la­toktól a lassú, művelődési és gazdasági értelemben vett forradalom-képig ível a skála. Ázsia „akarja meghódítani magának a kommunizmust, mivel a jelen pilla­nat­ban ez az egyedüli eszköz, melynek használatától gyors és alapvető változást remél­het.” ^[101] A szerző „magánérdekű” megfigyelései többnyire a politikai gondolkodás szélsőségeiről árulkodnak, de még a higgadtabb tisztviselőkkel és újságírókkal folytatott beszélgetések is azt bizonyítják, hogy India értelmiségének nagy része még Gandhi asszony vezetése alatt is – noha különböző hőfokú együttműködésben gondolkodva, de a korábbi, saját erőből való felépülés mellett tette le a hitét.

Utazásai során különleges figyelmet szentel Orbán a „keralai kísérletnek.” „India, a nagy zsák a maga zárt mivoltában eszményi bunkeré a vakbuzgóságnak, az el­fo­gult­ság­nak, a bezárkózásnak. Kerala a lyuk a zsákon. Jelképe annak, hogy India közlekedni is tud a világgal.” ^[102] Kerala kormánya, főként a főváros: Trivandrum tenger­parti fekvése adta változatos szellemi hatások örökségeként dinamikus mű­ve­lő­dés­po­li­ti­ká­val, a „gondolati tőkére” alapozva kívánta mintáját adni India fel­emel­ke­dé­sé­nek. A kísérlet lényege, hogy a „legkülönbözőbb elképzelésű csoportok fog­vicsor­gatva bár, de együtt dolgoznak.” ^[103] A szerző tapasztalatait itt érdemes a hazai viszonylatokra vonatkoztatni. India politikai-gazdasági helyzete, illetve lehet­séges jövőképei természetesen nem fordíthatók át egy az egyben a közép-kelet-európai térség aktuális állapotára. Bizonyos szempontból azonban, egészen pontosan az érdeklődés irányát megfigyelve hazai politikai üzenetet is feltételezhetünk a szerző kérdései mögött. „A lényegben, a haladás szükségességében mindenki megegyezik, de a haladás fogalmán nem mindenki érti ugyanazt. […] Meddig működhetnek együtt a legellentétesebb szellemi irányzatok? […] India fölemelkedésének alap­feltétele: egysége. A keralai haladás záloga, Kerala szellemi különállása. Elképzelhető-e, hogy ez az ellentét ne fajuljon nyílt összeütközéssé?” ^[104] Az egykori keralai igaz­ság­ügy­mi­nisz­ter, akivel a szerző 1968-ban beszélgetett, bízik az állam lehetőségeiben és nem tart az Indiai Központi Kormányzat befolyását erősítő forradalmi meg­moz­dulá­sok­tól sem. Orbán Ottó szkeptikus, a ’68-as prágai forradalom leverése addigra nemcsak személyesen neki okozhatott negatív tapasztalatokat, de a saját, belső válságukból és egyben a Szovjetunió védőszárnyai alól kivergődni kívánó közép-kelet-európai országoknak is reményvesztésre adhatott okot. „Az ember mások halá­lából alkot fogalmat a magáéról. Abból, hogy négy napi élet a szeme előtt zsugorodik térképpé, zöld-sárga múlttá” – írja Keralából távozva. A szerző önéletrajzi esszé­köte­tében nem kommentálja a prágai forradalmat, ahogy az ’56 utáni Magyar­ország politikai eseményeiről sem olyan nyíltan vall, ahogyan az India-könyvben a „leg­külön­bö­zőbb elképzelésű csoportok” képviselői teszik. Ellenben Sükösd Mihály a Belvárosi Asztal­társaságra emlékezve „ideológiai értelemben” egyértelműen ’68 dátumához köti a magyar értelmiség szétválását. Orbán kérdései megszorításokkal ugyan, de érvényesek lehettek volna a ’68 előtti Közép-Kelet-Európában is. A szerző az indiai helyzet taglalása után a Hány világ a világi fejezetben általánosabb követ­kezte­tése­ket von le. „A harmadik világ legfőbb jellegzetessége, hogy különleges közegében együtt van jelen az első és a második világ” ^[105] – írja, főként a kettős indiai rendszer (demokrácia és tervgazdaság) jellemzésére. A történelem azt bizonyította, hogy a bal­jós­latok ellenére sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus nem akar összeomlani, ami a két felfogásnak egyfajta állóháborúját eredményezte a harmadik világban. „Századunk második felének nagy fölfedezése, hogy a forra­da­lom olyan rakéta, melynek több fokozata van.” ^[106] Amin azt érti, hogy a háborús Euró­pára jellemző társadalmi forradalmat a fennmaradás érdekében gazdasági forra­dalom­nak kell követnie. Ugyanaz a gondolat tehát, amit a Honnan jön a költő? esszé­köte­tében a „forradalom bevonult a műhelyekbe” kifejezéssel ír körbe. Orbán úgy látja, hogy a „közgondolkodás” megteremtése nemcsak Indiában, de a második világban, azaz a szocialista országokban is elengedhetetlen lépés, „korunk békéje csak a társadalmi méretű gondolkodásra épülhet.” ^[107] Ez alapján a „fog­vicsor­gatva bár” de együttműködő keralai politikai ellenfelek gondolatának európai adaptálása sem lehetetlen. A harmadik világ léte Orbán szerint arra figyelmezteti Euró­pa keleti felét, hogy be kell gyújtani a második rakétát, azaz a gazdasági fejlődést haté­kony szintre kell emelni.

Annyi mint egy sóhaj – szükségszerűen választom ezt a fejezetet a befeje­zéshez. Mert – még ha naiv is – valóban ez az egyetlen olyan gondolat a műben, amit a tapasztaltakkal, azaz a világ két részre osztásával szemben fel lehet mutatni. Hogy India, Magyar­ország vagy akár az Egyesült Államok egyazon földgolyó nem is olyan távoli pontjain fekszenek. „Századunkban egy új százéves háború folyik” – írja még a Látogatás az öreg hölgynél című fejezetben – „Ezt a háborút a fold nyo­mor­gó fele üzente a föld jólétben élő felének […] amikor a sokat és jogtalanul szidott technika először tette a földet egy lendülettel körül­járha­tóvá, és ezáltal elő­ször tárta föl teljes mélységében azt a tűrhetetlen megosztottságot, amit nem ment­he­tünk át a következő századba, mert ha át kívánnánk menteni, nem lenne követ­kező század.” ^[108] Aki ezt megérti, az azt is látja egyben, hogy mennyire eset­le­ge­sek, s mennyire jelentéktelenek a „nem is hibátlan arányérzékkel meghúzott vonalak J…] a térkép absztrakt ábráit színesre festő szenvedélyek.” ^[109] Bár Orbán fej­te­ge­té­sei továbbra is India jövőjére vonatkoznak, közben a szükséges szellemi távlat el­nye­résé­hez, mint hajdan Kolombusz, gondolatban a másik irányban kerüli meg a föld­golyót. Annak a fölismerése, hogy a földkerekség jövőjét veszélyeztető problé­mák orvoslására csak közös erővel van lehetőség, hogy a világ boldogulásáról szólva igenis vannak „ETIKAI MONDATOK” ^[110] – úgy érzem ez az Ablak a földre később is hasznosítható üzenete, s részben talán ennek tudható be Orbán Ottó látszólag aktualitását vesztett művének későbbi népszerűsége is. „Riasz­tó és reményteli kevésszer szövődik össze bonyolultabban, mint abban a föl­is­me­rés­ben, hogy a föld egyetlen falu. Ennek a falunak az utcáján járva az ember mindig számíthat arra, hogy szemtől-szembe találkozik a költészettel. Nem a valóság fölött. Épp hogy a legprózaibb közegben.” ^[111]

III. A Cédula a romokon és a, Boreász sörénye esszéi

1989-ben a Magvető kiadó újranyomtatta Orbán Ottó India-könyvét. „Az ország, amelyről szól, jócskán megváltozott, a kor, melyben íródott már-már történelem, de a szöveg él és ingerel” – olvashatjuk az útirajz fülszövegében. ^[112] A második kia­dást azonban, mint Orbán egy későbbi interjúban mondja: „elmosta a rend­szer­vál­tás.” ^[113] A kor valóban nem kedvezett az Ablak a földre fogad­tatá­sá­nak, a húsz évvel korábbi szövegben a valóságos útirajz helyett ekkor már sokkal inkább a hat­vanas évek kordokumentumát értékelhette volna olvasóközönsége, ha nem lett volna éppen azzal elfoglalva, hogy minden szempontból megpróbáljon túllépni az említett korszakon. Az India-könyv első kiadását (1973 helyett) 1972 karácsonyán rövid idő alatt elkapkodták a könyvesboltokból, Orbán és a kiadó bizalma tehát nem volt alaptalan, a rossz időzítés inkább csak az 1989-es fordulat várat­lan­sá­gát bizonyítja. A szöveg két új fejezete közül főként az utóbbi, a Húsz év múlva című már egy sok szempontból megváltozott szerzőt mutat elénk: „Ne­he­zen szokom meg, hogy jobbféle turista vagyok, nemzetközi költő.” ^[114] Orbán az ere­deti szöveg kiegészítésében egy-két indiai vonatkozású élményén túl második indiai útjáról, egy nemzetközi költészeti találkozón való részvételéről ír, és főként arról a meglepetésről, hogy a viszontlátott ország nem ugyanazt az arcát, legalábbis nem ugyanúgy tárja elé, mint korábban. A Tadzs Mahal tövében idézi fel a tizenhat évvel korábbi történetet (ezek szerint a Valmiki Világköltészeti Fesztivál alkalmából Orbán második útjára 1984-ben került sor), ahogy kék zokniban tartott előadást két amerikainak a Tadzs Mahal építőinek önzéséről, de a korábbi, fény­ké­pe­ző­gép exponálásához hasonlított költői meglátások elmaradnak: „várom a kat­ta­nást. Várom, hogy beinduljon a képzeletem, mint annak idején, hogy minden min­den­nel összefüggjön, a kegyelem állapotát.” ^[115] Több évtizeddel a ’68-as indiai ta­pasz­ta­la­tok után, az élelmezési ellátás hiányossága következtében szó szerint forra­dalmi hangulatú Indiáról alkotott kép már biztosan nem állja meg a helyét. A szerző leg­nagyobb meglepetésére éppen az valósult meg, amire talán legkevésbé számított: a mező­gaz­da­ság modernizálása, a „zöld forradalom.” Az útirajzban megjelenített India-kép elavultával azonban fokozottabban előtérbe kerülhettek az egyéb vonat­ko­zá­sok: „Ha viszont így áll a dolog, akkor ez a könyv még sokkal inkább szól a hatvanas évek Magyar­országáról, mint hittem volna.” ^[116] A rendszerváltás hajnalán viszont a hatvanas évek sokkal kevésbé érdekelte a közvéleményt, mint bárki is hitte volna.

Orbán Ottó az Ablak a földre újrakiadását követően öt, a Honnan jön a költő? után tizennégy évvel jelentkezik újra esszékötettel. Az eltelt idő alatt jelen­tősen megváltoztak körülményei, egyrészt a történelmiek (és itt főként az ország demok­ratikus újjászervezésének viharos éveit értem), másrészt a személyesek: a het­ve­nes-nyolc­vanas évek fordulóján fedezték fel, hogy a szerző a Parkinson-kór egyik ritka változatában szenved. A betegség következtében Orbán személyes, fizikai moz­gás­tere a kilencvenes évek közepére a lakására szorult vissza. A Cédula a romokon ^[117] majd a Boreász sörénye ^[118] esszékötetei ezzel ellentétben – a többnyire természetesen irodalmi vonatkozású írásokon túl – nem korlátozódnak kizárólag a személyes, a lakás és a betegség fogságában töltött évek témáira. Bár a betegség és a lakás, mint az egyes gondolatmenetek kiindulópontjai az esszék, arcát­lan­ságok, rajzok és falfirkák (a szerző saját műfaji meghatározásai) témáiként ön­ál­ló­an is megjelennek, a nagyobb távlatokban való gondolkodás (térben és időben is) az új kötetekben sem marad el. A fizikai értelemben vett röghöz kötöttség szellemileg nem korlátozza a szerzőt, sőt, a korábbról már ismert irónia, az esszéket moz­gal­mas­sá tevő vágástechnika és az állandó frissességre törekvő távoli asszociációk cikázó gondolatfutamai az újabb írásokban fokozottabban társulnak nyelvi játékossággal is. „Viccbe sűrített filozófia, melynek komolyságát a viccből sugárzó mély ember- és helyismeret szavatolja.” ^[119] – írja a szerző Örkény István egyperceseit jellemezve, de ugyanez vonatkoztatható az ő írásaira is. Az említett két kötetben szereplő írásoknak, vagy némileg ferdítve: Orbán egyperceseinek többsége különböző iro­dal­mi folyó­ira­tok­ban, heti­lapok­ban, perio­dikák­ban, például a Holmiban, a Kortársban vagy az Élet és Irodalomban is megjelent korábban. A szerző (alkalmazva a publicisztika műfaji kategóriáit) glossza-, tárca- vagy karcolat­szerű írásaiban ugyanúgy a filozófia – ha nem is viccbe, de – egy-egy rövidebb, hu­mo­ros írásba tömörítésével találkozhatunk. Ilyenek például a már korábbról ismerős író­port­rék, melyek – a Honnan jön a költő? hasonló írásaitól eltérően – nem minden eset­ben jelenítenek meg teljes életutakat, de még az egyes életműveket egészében tárgyaló írásokra is rányomja a bélyegét a régi-új műfaj, a portrérajz, vagy irodalmi karikatúra (tágítva egy kicsit a szerző saját műfaji kategóriáin), s ennek leg­alap­vetőbb eszköze, a jellemzés egy-egy találkozásba, vagy hétköznapi élethelyzetbe való sűrítése. A kikísérletezett műfaj (tekintve, hogy a kísérlet egy-egy fázisa jól nyomon követhető a három esszégyűjteményben) jól alkalmazható tehát mind az íróportrék, mind az önportrék (melyek alatt elsősorban a személyes sorstragédia két utóbbi kötetben való megjelenítését értem) mind az irodalom és a történelem ezred­végi alakulását, kapcsolatát boncolgató gondolatok közvetítésére. A portrék közül két jellemző típust érdemes kiemelni: a nekrológot (pl.: Mándy Ivánról, Vargha Balázsról és Körösi Józsefről), melyeket többnyire termé­sze­te­sen az utóbbi kötetben, a Boreász sörényében olvashatunk, és az irodalmi paródiát (pl.: Örkény István egyperceseiről, Kardos G. György és Esterházy Péter egy-egy regényéről), melyeket a szerző a korábbi esszékötet Hódolat Arisztophanésznek ^[120] című fejezetében gyűjtötte egy csokorba (ezek az Esterházy-paródiát kivéve már jóval korábban is megjelentek egyszer, A világ teremtése és egyéb badarságok ^[121] című, 1977-es kötetben). Persze nem szeretném ezzel azt mondani a frappáns íróportrék között böngészve, mint Réz Pál az Európa elrablása elején: „Semmi érdekes” ^[122], az irodalmi rajzok fontosak lehetnek a megjelenített alkotók megítéléséhez, de még Orbán baráti, munkatársi és általában véve irodalmi környezetének a feltárásához is, elemzésem szempontjából mégis fontosabbnak tartom az általános, kevésbé a külső személyekhez köthető irodalmi eszmefuttatások vizsgálatát.

„Túléli-e az irodalom a huszadik századot?” ^[123] A kérdés – persze különböző for­mák­ban és eltérő megközelítésből – gyakori Orbán Ottó prózáiban, de a válasz so­sem az eldöntendő kérdésre érkezik (látszólag sem igent, sem nemet nem mond egyér­telműen – s ez, mint olyan, nemigen jellemző a szerzőre), a válasz minden eset­ben feltételhez kötött. Orbán megítélésében az irodalom ugyanis úgy modern, úgy válságos vagy úgy kérdéses, ahogy maga az emberiség: „A közelgő ezredforduló előtt a szó szoros értelmében élet és halál közt választunk, amikor arról döntünk, komolyan vesszük-e végre a mindannyiunkban lakó költőt.” ^[124] Tegyen ez a kiindulási pont tehát, hogy az irodalom táptalajáról, az élő történelemről és az emberiségről árulkodik, nemcsak válságos jeleivel, de már azzal is, ha a bekezdés elején feltett kérdést józan ésszel, vagy naivan, de neki­sze­gez­zük. „Az emberi butaság, amikor gúnyképet fest a költészetről, abból csinál viccet, ami jószerivel az egyetlen reménye.” ^[125] A szerző válaszát nem feltétlenül a köl­té­szet szerepének homályos felnagyításában kell keresnünk, ezt egy korábbi esszében, az Európa elrablása címűben meg is cáfolja az izlandi tengeri rabló ironikus tanmeséjével, aki egy dicsőítő verssel váltotta meg halálos ítéletét: „Tudomásom szerint ő volt az egyetlen ember a világon, aki komoly hasznot húzott abból, hogy verset írt.” ^[126] Orbán világlátásában a versírás az élet, vagyis az irodalmi lét maga a lét egyik, ha nem egyetlen lehetősége – vonatkoztathatjuk ezt az ötvenes-hatvanas évekre, de a betegségben gyakorlatilag mozgásképtelenné vált költő élet­kö­rül­mé­nyei­re is. Ha az irodalomnak olyan kérdést vetünk föl, mely eredetét tekintve a saját vég­ze­tét beteljesítő civilizációt illetné (tehát a pontos kérdés: Túléli-e magát a huszadik század?), akkor a válasz, melyben élet és irodalom közé a szerző kötőszó helyett egyenlőségjelet tesz, nem jelent többet, minthogy az irodalom felveszi a kesztyűt, s magára vállalja a cél­té­vesz­tett kérdést. Tehát ha a korteóriáknak fittyet hányó irodalom elég rugalmas ahhoz, hogy felnőjön a neki szegezett kérdéshez, azaz – némi pátosszal – érvénykörét a kozmosz magasába röpítse, azzal – a „meg­szö­ve­ge­zé­sé­től” függetlenül – eleve egy hatalmas (kozmikus) IGEN-t mond ki. Vagyis a válasz­adás maga a válasz, ez esetben azonban azt is állítanánk, hogy minden más – bele­értve a válaszok körmönfont megszövegezését – lényegtelen mellébeszélés, ami helytelen volna. Közelebb járunk a szerző igazához, ha az irodalom szerepének a válaszadással való felnagyítását inkább távlatnak nevezzük: „Távlat és pontos közelkép, egyikük nélkül sincs vers. És nincs, tisztelt uraim, bármily fájdalmas is ez, jövő.” ^[127] A szerző korábbi kategóriáival élve, a szellemi szárnyalást kopogó mankókkal követő értelmezés nevében két mankót is választok magamnak: Pór Pétert és Tőzsér Árpádot az orbáni irodalomkép pon­to­sabb ér­tel­me­zé­sé­hez. „Lírájának öt nagy témája: megpróbáltatásai életének első húsz évében, a szerelmek, az utazások, a politika és végül maga a költészet […] nem­hogy egyen­érté­kűen jeleníttetik meg, hanem valamiféle szinonimikus értéket nyer.” ^[128] Pór részben a korábban Tandoritól idézett emberiségtörténet és poézishistória általam kibővített kategóriahármasát (irodalomtörténet, történelem és egyéni történet) támasztja alá – természetesen az „egyéni történet” bővebb részletezésével és a történelem politikává konkretizálásával; megállapításából elsősorban arra merek következtetni, hogy függetlenül attól, hány témakörre osztjuk Orbán költészetét vagy írásait, s hogy azok között párhuzamot feltételezünk vagy, egyenlőségjelet, mint az idézett kritikus, azok – mint olyanok – mindössze témalehetőségek. A téma pedig – leginkább hiányából ismerhető ki – nem való másra, mint az a bizonyos „mögöttes” kifejtésére, amelyhez – lévén hagyományosan ingatag talaj az irodalomértelmezésben – a másik mankóm, Tőzsér Árpád szavait veszem segítségül: „O.O. lírai énjét, legyen az bár nyelvi megelőzöttségű, egy sajátos […] akarat szervezi […], a mohó élni, megismerni és hatni akarás.” ^[129]

Túléli-e az irodalom a huszadik századot? A válasz nem is a válaszadásban, ha­nem – visszalépve egyet – magában a kérdésfeltevésben van, mellyel provokál, téma­lehető­séget biztosít magának a szerző, hogy félrecélzott kérdésnek álcázva fejthesse ki az élet és irodalom között feltételezett párhuzam vagy egyenlőségjel természetét: iro­da­lom addig van, amíg élet van, „a lényeg mindig a versbe mentett élet, tömören szól­va: a vér.” ^[130] Mielőtt arra gondolnánk, hogy most farkába harapott az orbáni gondolatkígyó, ne felejtsük el, hogy az irodalom szerepének felnagyítása még csak a „távlat”. A „pontos közelképhez” észre kell vennünk azt is, hogy a szerző nemcsak provokál, de egyszersmind protestál is azzal, hogy a kornak céloz­ható kérdéseit az irodalomra vonatkoztatja, merthogy az egyes korok a saját maguk­nak megfogalmazott válaszokat is folyamatosan az irodalomra próbálták erőszakolni („egyre kevésbé tűnt fontosnak az, hogy az elemzés tárgya művészileg mennyire mond­ható sikerültnek, viszont annál fontosabbnak látszott az, hogy a szóban forgó mű mennyire illeszthető az új elméletek új fogalmai által kirajzolt irányvonalhoz” ^[131]). Ezek alapján az ötvenes-hatvanas években – „egyéb követelmények” néven – a versekben pirospozsgás arccal dübörgő traktoroslányok együgyűségét, és a valóság-nem-látást várták volna a költőktől, míg a kilencvenes években, a verset bohóságnak ítélve a „pártprogram körvonalait sejtető”, „felnőtt férfi” műfaját, az esszét tekintette kizárólag üdvösnek a „mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka.” ^[132] A látszatra kérdés-válasz kommunikáció tehát lényegében egymás mellett való elbeszélést takar. Orbán azért tágítja akkorára az irodalom szerepét, mint azt korábban tapasztaltuk, vagy másképpen: irodalom fedőnév alatt azért nyes lehetőleg minél nagyobb karéjt a lehetséges témakörökből, hogy a korról-korra változó, kommunikációs üresjárat közelképére világíthasson rá – megfelelő távlatból.

Hasonlóan a korábbi kérdéshez, a szerző látszólag laza, általános, esetleg homá­lyos meghatározásai valójában rafinált filozófiai hátteret rejtenek, legyen erre elég az előzőn túl két rövid példa. „Egy bizonyoshangon adom elő a mondandómat, azt bizonyítandó, hogy az ablakrésen át belátok kortársaim műhelyébe. És a betörő éles szemével mást és többet látok ott, mint egy balfék tudós.” ^[133] A fölényes meg­fo­gal­ma­zás elterelheti a figyelmet a „rés” kifejezésről, melynek – mint gyakori mo­tí­vum­nak – a hátterére Katona Gergely ^[134] mutat rá, aki Orbánnál a „rés” fogal­mán leginkább „a sablonokkal, a magasztos vagy gyanús alapelvekkel ellentétes” viszonyítási pontot érti, az „individualitás biztosítékát”, mely többnyire a „két szó között a rés” képében jelenik meg. Nem is beszélve az India-könyvben mint „ablak” kibontakozó távlat-fogalom jelentésének besugárzásáról. A másik példa – maradva az irodalmi témáknál – a költészet titkának hagymaszaghoz hasonlítása: „A hagyma köztudottan egy befelé kvázi végtelen héj-a-héjon szerkezet. Ha ennek utolsó, leheletfinom héját is lebontjuk a semmiről, és már csak ezt az utóbbit morzsolgatjuk az ujjaink között, tiszta lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy a hagymában a leg­rész­le­te­zőbb alapossággal sem találtuk a szagot. Nem hát, mert az már jó ideje ott illatozik az ujjainkon.” ^[135] Frappáns, látszatra laikus (vagyis irodalmi terminusokra rátalálni sehogy sem akaró) megfogalmazása annak, amit máshol sokkal hétköznapibban fejez ki: „van titok, ami így is, úgy is titok marad.” ^[136] De hol van itt a költői ihletettség, az „ösztöngép kattanása”? Miért nem mondjuk a kort mélyen jellemző Matuska-baba képével fejti ki a költészet titkát? Mi többet tud mondani a hagyma-hasonlat? Itt kerülnek a képbe a poézishistória és a személyes történet szálai, minthogy az – ötletszerűen – a Peer Gynt személyiségképéből is származhat, a rejtett utalás pedig (akár a hagymahéjak lebontásának vagy morzsolgatásának konkrét, fizikai élményét felidézve is) földközelbe rántja a távoli asszociációt: „Föld alól feljön Nagymama, / hagymaszagú a sóhaja.” ^[137] A személyiség rétegzettségére is reflektáló hagyma-kép lényegében a háborús visszautalás segítségével kapja csak meg kimondatlan jelentését, miszerint a költészet titka vagy lényege maga a „versen átszivárgó vér.”

A Gyökér a földben prózaverseinek és a Ház egy jobb helyen esszé­inek a személyes történetbe visszanyúló képi­vilá­ga már csak nyomokban fedezhető fel az utolsó két kötet írásaiban, a háborúhoz, gyerekkorhoz, családhoz kötődő fo­gal­mak egy-két kivételtől eltekintve csak áttételesen jelennek meg. „Valamikor réges-régen […] élt ezen a világon egy ember, akinek nem volt Parkinson-kórja (illetve volt ne­ki, csak ő még nem tudott róla) így aztán nagy vidáman élte az életét, nagy kanállal evett, üvegből itta a hideg sört, utazgatott föl s alá, bánta is ő, hogy hány hét a világ.” ^[138] – olvashatjuk például az Egy dézsa vicc című írásban (ahol érdemes meg­figyel­ni, hogy bár a mese szókincsébe ágyazva, de egészen pontosan kitűnik a Pór-féle ötös témakör). A fiatalkor leginkább a betegségben töltött öregkorral ellen­súlyozva jelenik meg, a család pedig néhány rövid említést kap csak: „Ennyit tudok róluk, az apai ágról, a nagynénikről, a nagybácsikról, a viszonyaikról, a botrányaikról, hogy gyakran használtak magyar mondatban is német szavakat, nem sokkal többet” – s mindezt egy „hosszúra nyúlt sajtóvita” végeredményét cáfolandó írja, mely szerint „O.O. nem hajlandó zsidó apja és magyar anyja közt választani.” ^[139]

A gyerekkor központi élményét, a „bomba a fürdőkádban” történetét dolgozza fel a szerző meglehetősen sajátságosán, az Örkény és Déry emlékének ajánlott A Bomba című „rém­do­ku­men­tum­já­ték­ban” is. A bomba-történet – láthattuk már a Honnan jön a költő? esszéjében is – rendszeres előadástémája volt a szer­ző­nek a nemzetközi költőtalálkozókon, ez, a szövegszerűen is megjelenő, idézett esszé az írás egyik szála. A népszerű anekdota Orbán magánszámaként szerepel, melyet már elvár a közönség, előadásai után rendszeresen visszatapsolják és többnyire rá­adást is ad. Mindez a három szerzői én (mint gyerek, mint felnőtt és mint lélek) folya­matos párbeszédei során bontakozik ki. A három részre hasadt én ugyanis – akárcsak a másik, felidézett esszében – három különböző történetet kapcsol össze, melyek a bomba-anekdota hátterében mozognak. A gyerekkori történet a „kukijával játszó”, nem létező barátokkal beszélgető, álmában repülni tanuló kisfiút mutatja be, a felnőttkori én pedig egy találkozás történetét eleveníti meg: Orbán Ottó Örkény István lakásán találkozik Déry Tiborral, az egyetlen emberrel, aki hitelesíthetné a Bomba-történetet, minthogy a szerzővel egy bérházban vészelte át a bombázásokat. Déry azonban semmire nem emlékszik, bizonytalanságot keltve a szerzőben: egyáltalán megtörtént-e az esemény, amely népszerű előadásának alapját jelenti. A lélek pedig – mint áthidaló megoldás – párbeszédet folytat a szerző halott édes­anyjá­nak szellemével, majd a szerző fejében azóta is ketyegő bombával. A rátermettségét majd negyven éve bizonyítani kívánó bomba – élve a Déryvel való szembesítéskor keletkezett gyanúval – végül felrobban, és szimbolikusan megöli a felnőtt szerzői ént. A lélek pedig az anya szellemével karöltve figyeli elhűlten, amint a kisfiú-én kimondja a végszót: „Élünk, Anya. Túléltük.” – amely, mint Kis Pintér Imre felhívja rá figyel­mün­ket, gyakran szerepel utolsó érvként, vagy mint fényes cáfolat Orbán köl­té­sze­té­ben (pl.: „Élek. Egyetlen forró szó a csendben” – Ars poetica ^[140]). A rém­doku­men­tum­já­ték, mely megint csak a szerző saját műfaji kategóriája, a zaj­ha­tá­sok­kal és zenei betétekkel (pl.: Rolling Stones ésBach!) az egy­más­ba bele­be­szé­lő történekkel, úgyszintén az egymással vitázó költői én-lehetőségekkel leginkább egy rádiójáték szövegkönyvének tűnik. Humoros, tanulságos, filozo­fikus… állapíthatnánk meg végül, de nem felejthetjük el, hogy a történet, mellyel a szerző visszafogott röhögéssel dobálózik, valójában költészetének eredetét jelenti. „Az ember gyermekkora törmelékeiből rakódik össze felnőtt egésszé. Én nem vagyok amerikai, én pesti vagyok. De genere Második világháború. Én ezért még verekedni is hajlandó vagyok.” ^[141] – olvashatjuk korábban az indiai úti­rajz­ban. Orbán A Bomba című – nevezzük úgy – hangjátékban a kisgyerekkori történelmi esemény pátoszát, a felnőttkori ráismerés (nem is igaz) megdöbbenését és el­bi­zony­ta­la­no­dá­sát, majd a nemzetközi előadásokban varietészínészként már az unásig ismételt előadás iróniáját gyúrja egybe. Az ellentétes elemek fokozatosan kioltják egy­mást (összemosódik az ötös témakör is), végül két dolog marad az elő­térben: a gyerekként átvészelt háború bombája – bőven túlélve saját háborúját – a fel­nőtt szerzőt, a háborút folyamatosan újragondoló szerzőt fenyegeti leginkább, s ha szim­bo­li­ku­san meg is öli, felrobbantja, elpusztítja, eltörli a föld színéről, minden­kép­pen marad egy apró reménysugár a végére: fény, tavasz, élet… Ez nem az elemek dicsé­rete, ez a születés-pusztulás körforgásában folyamatosan az új tavasz, az új arany­kor után vágyódó emberiség reménye.

A személyes történetből még a betegség témája jelenik meg leginkább, a ka­lan­dozások, azaz a szerző hosszabb-rövidebb külföldi útjai is ennek függ­vé­nyé­ben lépnek elő az emlékezetből: „Gyógyszert szedve jártam és tanítottam Ameriká­ban, ültem a nemzetközi P.E.N. kongresszusán, az előadói asztalnál, Szöulban, azt hittem így lesz holnap is, így lesz örökké.” ^[142] – vagy másutt: „Még két év van hátra kalandozásaim korából. Aztán rám csapja magánzárkám ajtaját, soha ki nem nyitandó, egy a politikánál is szigorúbb foglár, az elhatalmasodó betegség.” ^[143] A szerző az utolsó évek sikeres csodaműtétjét, mely húsz évvel vissza­fiatalí­totta – Karinthyra utaló gesztussal – Az agyafúrt költő esszé­soro­zatá­ban örö­kíti meg, természetesen ugyanazzal a relativizáló humorral, amivel a betegség kap­csán a többi esszében is szembesülhetünk: „Félni nem a várható fájdalmaktól féltem, hanem attól, amire Parti Nagy Lajos kérdezett rá már a műtét után: – És nem féltél, hogy eltalálják az agyadban a Szabolcska-pontot?” ^[144] A halált azonban egyenesen kineveti. Orbán érezhetően nem a „kaszással” viaskodik, hanem a profi ökölvívó képében megjelenő, kézzelfoghatóbb betegséggel. A monogram második O.-jával, a halállal ezért – mint például a Boreász sörénye című esszében – nyíltan szem­be­sze­gül. A Rákosi-féle „szalámitaktikával” dolgozó „nagy alattomos” alatt is érez­hető­en a betegséget érti, az szorítja vissza szépen lassan a szerző mozgásterét a lakásra, nem a halál, ami még csak nem is jelent végső tanulságot, legfeljebb „vég­ki­fej­le­tet”, befejezést, „tárgyilagos körülményt”, amellyel a hatvanévesen „késő negy­ven­esre” vissza­fiata­lított Orbánnak feltétlenül számolnia kell.

A személyes vonatkozásokon túl kiemelt szerepet kap még a két esszékötetben a politika témaköre. A modern „költői szerep” ^[145], az ádáz szemtanú ugyanis csak az idő távlatával válik igazán jelentőssé: „hétköznapokon a szabad lélek ravaszkodott […] így mentve át néhány ragacsos szégyen­folt árán a szavahihető szemtanút, akinek magán­beszá­molói a túlélés világáról a szemünk láttára válnak közüggyé.” ^[146] A szem­tanú ugyanis sok ponton helyesbíteni kénytelen a kilencvenes évek megítélését a „létező szo­cia­liz­mus­ról”, mely – tapasztalhatjuk ma is – a „hulljon a férgese” jel­sza­vá­val hajlamos összemosni a diktatúra intézményrendszerét a mindennapok embe­rével, a „verőlegényt” a „Trabant-tulajdonossal”. Ez ellen emel szót több esszében is Orbán (pl.: az idézett Barátság a Kádár-korszakban címűben ^[147]), rámutatva természetesen a korszak bűneire is (hasonló bibliai képvilággal, mint a létező szocializmus működését megelevenítő A világ teremtése című „filozófiai ope­rett­ben ^[148]): „Korszak még akkorát nem bukott mint a miénk. Isten nélküli üdvös­séget ígért, de csak ördög nélküli poklot hozott.” ^[149] A távlat ugyanúgy rálátást ad a szerzőnek a saját korára, a kilencvenes évekre, mint a szocializmus világára. Az Egy süppedő fotel mélyén esszé­soro­zatá­ban fiktív (bár bizonyára valóságos in­ter­júk ihlette) beszélgetésekben fejti ki véleményét a szerző, mely alapján el­mond­ható, hogy szkeptikus a rendszerváltás eredményeivel kapcsolatban (nem a ténnyel, csak a kivitelezéssel): a jellemtelenséget, a szavahihetőség és a mesterség (mint költé­szet) becsületének hiányát fájlalja elsősorban: „Elnézem megmaradt és elveszített bará­taimat. A közszerepléstől majdnem mindannyiuknak eltompult a valóság­érzéke.” ^[150] Hasonló kétkedéssel vall verseiben is a kilencvenes évek első felének értel­miségi szerepeiről: „nem akarom látni a társaimat ahogy röfögve tülekednek egy íróasztalért.” ^[151] A demokratikus berendezkedés és általában véve az ezredvég kérdés­köre – mint már megszokhattuk – a napi élettapasztalatból kiindulva, kozmi­kus távlataiban foglalkoztatja a szerzőt. Ahogy az „egyéb követelményeket” elutasí­totta a hatvanas években, úgy a kilencvenes évek értelmiségének gyakorlatlan (de gyakorlati!) politikai szereplését sem tudja felvállalni: „Ilyen tanulság birtokában az író többé nem hihet abban, hogy valamely eszmében az öntudatlanságig föl kell oldódnia.” ^[152] – olvashatjuk a Cédula a romokon nyitóesszéjében. Az öt nagy témakörben megvalósítható, átfogó gondolkozás újra és újra bejárt köreitől elrugaszkodni, a napi eseményekről radikálisan véleményt nyilvánítani (a Mit károg ősszel a fekete varjú? ^[153] napi feljegyzéseitől eltekintve) csak akkor haj­lan­dó, ha esetlegesen a támadások személyesen érintik, mint például Csoóri írása eseté­ben, melyben a valamikori asztaltárs „a magyarság és a zsidóság viszonyáról ejt szót.” ^[154] Ennek kapcsán a hosszúra nyúlt sajtóvita korábban idézett megállapítása ellen is tiltakozik Orbán: „nem vagyok hajlandó apám és anyám közt választani. Hogy jön ahhoz nemhogy Csoóri Sándor, a barátom, de a világ bármely népe vagy akár a magasságos úristen is, hogy ebben a kérdésben helyettem döntsön?” ^[155] A Csoóri írása kiváltotta viták kényes közegében nemcsak a magát személyesen érintő rész­le­tek­re reagál, de megtámadja a magyarság-zsidóság viszony kérdésfeltevésének jogos­ságát is: „világunkban az ember, mint olyan, potenciális zsidó. Bármelyikünk ébredhet arra, hogy mától fogva nincs rá vadászati tilalom, […] a zsidókérdést kívülállóként, a fentebb mondottak értelmében »nem zsidóként« újból föltenni akár jobbító szándékkal is annyi, mint egy tömeggyilkost bújtatni a nyelvünk hegyén.” ^[156]

Az említett reakciót kivéve Orbán Ottó többnyire nagyobb távlatokban, az öt témakör kapcsolódási pontjai mentén filozofál a korábban átfogalmazott kérdés (Túléli-e magát a huszadik század?) lehetséges válaszait keresve: „ezer bajjal, éhínséggel és megosztottsággal küszködő világunknak szerintem leginkább egy jó adag költői képzeletre lenne szüksége nem a rímfaragás hobbitevékenységére […], hanem a költőnek a látomáshoz társuló arányérzékére” ^[157] Ezzel pedig vissza­jutunk egy korábbi kérdéshez is, a politika és a költészet szerepének külön­válasz­tásá­hoz. A gondolat – mint láthatjuk – régi, csak a megfogalmazás új, mellyel nem azt aka­rom mondani, hogy a szerző magát ismétli, ellenkezőleg, a életmű során válto­za­tosan megírt és megverselt témakörök ismétlődése csak a távlat igényének állandóságára mutat rá, melyhez az elérhetetlen objektivitás állításait helyettesítő kérdések: kik vagyunk? és mivégre vagyunk?, s a válaszadáshoz szük­sé­ges szilárd erkölcsi mérce, a pince méterrúdja biztosítják az alapot. A „végső tanulság, hogy nincs tanulság”, vagy a két szimbolikus „O” határolta életút eset­le­ges­sége ugyanis még nem adja meg a lehetőséget arra, hogy állandó mércével, a pontos közel­kép ismeretében ne próbáljon meg a szerző rendet keresni az öröklött bizony­talan­ságban.

Utószó

Melyek azok az ellentmondások, s honnan eredeztethetőek, melyek Orbán Ottó életművének megítélésében megosztják az irodalmi életet? Nem tudom, hogy a bevezetőben feltett kérésre sikerült-e pontosan felelnem, de – végigkövetve az útirajzot és a három esszékötetet – úgy érzem, válaszok mégiscsak születtek. Az alap – véleményem szerint – a már bőven tárgyalt távlat: „Fél szemmel folyvást kívülről is figyeli magát, úgy látszik, Orbán Ottónak létszükséglete ez a fölény.” ^[158] – olvashatjuk Kis Pintér Imre elemzésében. A fölény tehát, meiy egy olyan korban, mikor – mint Orbán írja – nem számíthatott érdemi kritikára, elengedhetetlen volt a szerző – ha lehet ilyenről beszélni – objektív önértékeléséhez. Szót ejtettünk Orbán és a kritika kapcsolatáról is. A kritika kezdeti reagálása Orbán költészetére a plágium­vád volt, amelyet a Honnan jön a költő? tanúsága szerint leginkább a kétféle plágium­felfogás eredményezett: Orbán értelmezésében az ő plagizálása, melyen inkább csak más költők stílusának, hangjának ellesését érti, nem több a költészet mester­ségének alapos kitanulásánál, költészetének felfegyverezésénél, hogy alkal­massá váljék a világháborúk utáni civilizáció kérdéseink megválaszolására. A kritika értelmezésében – legalábbis a szerző szerint – Orbán plagizálása egyszerű lopás, persze az akkori elemzéseket olvasva tudjuk azt is, hogy a szerző ebben a kér­dés­ben többnyire túloz. Mindenesetre valószínűleg innen eredeztethető Orbán és a kriti­kusok feszült viszonya, bár azt, hogy a feszültséget később melyikük táplálta inkább, nem tudnám biztosan megválaszolni. Eszközeim ebből a szempontból korlá­tozottak: az irodalmi-kritikai folyóiratok hasábjain megjelenő kritikák és Orbán írásai, melyekben (utalásszerűén) konkrét elemzésekre is reagál, tehát a szerző és a kritika viszonyának írott dokumentumai mellett a vita bizonyára más fórumokon is zajlott. Úgy vélem, hogy az elemzéshez csak az írott dokumentumokat áll jogomban felhasználni, másrészt hiba is volna a vita mögött személyes indítékokat keresnem. Az esszék tanúsága szerint Orbán közel félévszázados munkássága során nem kívánta magát semmiféle irányzat alá sorolni, ezzel szemben az irodalomkritika természetes igénye, hogy kutatásai révén átláthatóvá tegye e fél évszázad irodalmát. Lényegében hasonlóval kísérletezett Orbán is az esszékben, következtetéseket vont le korának és elődeinek szépirodalmi terméséből, a saját olvasatában. Ellentétet leg­in­kább a kritikai olvasat és a szerzői interpretáció között látok. Az akadémiai iro­da­lom­kri­tika szükségképpen keres fogódzókat az egyes irodalmi teljesítmények meg­íté­lésé­nél, azaz kényszerűségből sorolja korszakokba, irányzatokba az alkotókat. Utó­lag, bizonyos távlatból legalábbis ez tűnhet a legkézenfekvőbb megoldásnak. Az eljárás akkor vitatható, ha az irodalomkritika saját korának még aktív alkotóit is egységesnek vélt korstílushoz kívánja mérni, esetleg kötni. Orbán inkább az egyes szerzők és saját koruk párbeszédében kereste ezt a kapaszkodót. Minthogy Orbán Ottót a legutóbbi negyven-ötven év magyar irodalmának legkiemelkedőbb alkotói között tarjuk számon, látásmódjának ütközése a kritikai recepcióval természetesen leginkább a saját életművének megítélésekor tűnik ki. Ez az ütközés részben kiha­tással lehet a szerző megítélésére is, de az ellentét közvetlenül is lehet a kritika tárgya, minthogy Orbán esszéiben (sőt nemegyszer versben is) alaposan kifejti az iroda­lomról, a kritikáról, az egyes életművek megítélhetőségéről alkotott véleményét. Tőzsér Árpád írja Orbán költészetének kritikai fogadtatásáról, hogy érdemeinek elis­merése után mindig következik egy „de”, ugyanis „a »posztmodern« irodalom Orbán Ottó költészetét nem tudja se lenyelni, se kiköpni. Ez a költészet a mai kánonképző irodalomkritika csődje, vagy legalábbis permanens provokációja.” ^[159] Számolnunk kell ezzel is: Orbán és a kritika egyaránt szálkák voltak egymás szemében. Az utó­lagos értékelésben tehát ellentmondásokat jelenthet a kritika számára, hogy Orbán élet­művé­ben írás­művé­szetét, vagy az irodalomkritikát alapjaiban támadó iro­da­lom­lá­tá­sát sorolja-e előbbre. A kettő, mint tudjuk, elválaszthatatlan. Nincs könnyű dolguk a kritikusoknak.

Nem volt könnyű dolga Turczi Istvánnak sem, mikor a Parnasszus 2002-es, őszi számának (Orbán Ottó emlékszám) bemutató estjére, pontosabban az ennek keretében megrendezett megemlékezéshez keresett beszélgetőtársakat. A meg­hí­vot­tak: Dérczy Péter kritikus Jancsó Miklós filmrendező (egykori asztal­társ és barát), Komoróczy Géza orientalista (Orbán egykori évfolyamtársa) és Lengyel Balázs író (aki maga is több Orbán-kritika szerzője a nyolcvanas években). Az elgondolás jó volt, a rendezvényen kritikusok, barátok és kortársak is részt vettek, csak a beszélgetés menete térítette el a megemlékezést az eredeti szán­dé­kok­tól. Jancsó és Komoróczy személyes hangvételű anekdotái után a beszélgetés egyre inkább a szakmai megítélés irányába tolódott, melyben – mint a bevezetőben is említettem – a fentebb felvázolt ellentmondások kerültek előtérbe. Nem akarom a részt­vevő­ket okolni azért, mert a megemlékezés kisebbfajta szakmai vitába torkollt. Talán csak a véletlennek (esetleg a sarokban kuncogó szellemnek) köszönhető, hogy a meg­em­lé­ke­zés tárgya a szerző személyéről fokozatosan munkásságára majd kritikai meg­íté­lé­sére tolódott át. Mindenesetre jól döntött a főszerkesztő, mikor az emlék­estet félbe­szakította. Nincs még egy éve, hogy meghalt Orbán Ottó. Remélem csak idő kérdése, hogy a kritika eléggé higgadtan tudja értékelni munkásságát ahhoz (még ha az sok szempontból kényes téma is), hogy a hasonló rendezvények valóban a megemlékezés jegyében telhessenek.

Források és szakirodalom

A világ száz csodája, szerk.: RUBOVSZKY Éva, Bp., 1992, 114.

ALFÖLDY Jenő, Hová tart a költői (Orbán Ottó: Honnan jön a költő?), Élet és Irodalom, 1980/46, 11.

ALFÖLD Y Jenő, A meg nem alkuvó vulkán, in: A. J., Visszhang, Bp., 1986, 321-325.

ÁCS Pál, Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú, Kortárs, 1978 / 12, 1994-1996.

ÁGH István, Orbános emberáldozat, in: Á. I., Egy álom követ­kez­mé­nyei, Bp., 1983, 299-304.

Belvárosi, in: Kávéház-sirató (törzshelyek, írók, műhelyek), válogatta és az összekötő szövegeket írta ERKI Edit, 1996, 153-163.

BERKES Erzsébet, Irodalmunk világhíre – Beszélgetés Orbán Ottóval, Magyar Nemzet, 1984. április 1, 7.

BÉCSY Ágnes, Orbán Ottó: Távlat a történethez, Jelenkor, 1977/1, 92-94.

EÖRSI István, Pamflet helyett, Kritika 1981/1, 14.

EÖRSI István, A költői világszemléletről (Orbán Ottó kalandozásainak ürügyén), in: E. I., A derűlátás esélyei, Bp., 1981,

ESZÉKI Erzsébet, Líra anyó talányosán mosolyog, in: E. E., Kibeszéljük magunkat (Íróportrék a nyolcvanas évekből), Bp., 1990, 107-111.

FENYŐ István, [Orbán Ottó, Ablak a földre], in: F. E., Figyelő szem­mel, Bp., 1976, 444-448.

FORGÁCS Rezső, Orbán Ottó, in: F. R., …azt hiszem…, Bp., 1990, 39-48.

KABDEBÓ Lóránt, Versek között, Magyar Hírlap, 1977. január 23., 10.

KABDEBÓ Lóránt, Orbán Ottó Gyökér a földben című versciklusáról, in: A műhely titkai, Bp., 1984, 126-141.

KARDOS András, Orbán Ottó: Honnan jön a költői, Kortárs, 1981 / 4, 653-654.

KATONA Gergely, Orbán Ottó költészete 1990 után, Irodalomtörténet, 1995/4, 593-608.

KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világlátásáról), Jelenkor, 1986/10, 933-940.

LENGYEL Balázs, A költészet nevű alma (Orbán Ottó: A visszacsavart láng), in: L. B., Verseskönyvről verseskönyvre, Bp., 1982, 396-399.

MARGÓCSY István, Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese, in: M. I., „Nagyon komoly játékok”, Bp., 1996-127-134.

MARTON Mária, Orbán Ottó, in: M. M., Magánérzetek, Bp., 1994, 224-227.

MORVAY Zsuzsanna, Honnan jön a költő? – Orbán Ottó esszéi, Magyar Nemzet, 1980. augusztus 5., 4.

NAGY Péter, Indiák, Indiák… (Három útikönyvről), in.: N. P., Útjelző, Bp., 1976, 381-387.

ORBÁN Ottó, Ablak a földre, Bp., 1973.

ORBÁN Ottó, A világ teremtése és egyéb badarságok, Bp., 1977,

ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980.

ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994.

ORRÁN Ottó, Válogatott versek, Bp., 1998.

ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001.

ORBÁN Ottó, A régi ház, Parnasszus, 2002/3, 25.

POMOGÁTS Béla, Egy ádáz szemtanú, Magyar Hírlap, 1981. március 29., 10.

PÓR Péter, Orbán Ottó: A költészet hatalma, Holmi 1995/5, 696-704.

RÓNAY László, Olvasónapló – Esszék és útirajz – felsőfokon, Magyar Hírlap, 1989. október 13., 9.

SÜKÖSD Mihály, Cserépposta, Élet és Irodalom, 1981/6, 6.

SZEPES Erika, Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/3, 22-33.

TANDORI Dezső, Orbán Ottó: Távlata történethez, Tiszatáj, 1976/12, 105-107.

TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1092-1094.

TŐZSÉR Árpád, Költészet mint az irodalomtudomány provokációja, Irodalmi Szemle, 2000/3-4, 135-138.

VÁNCSA István, Menet közben – gondolkodva (Orbán Ottó: Ablak a földre), Új írás, 1973, 4 / 127-128.

JEGYZETEK

^[1] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 55. [vissza]

^[2] PRESS, John, Rule and Energy, Trends in the British Poetry since the second World War, Oxford, 1963 [vissza]

^[3] EÖRSI István, Pamflet helyett, Kritika 1981/1, 14. [vissza]

^[4] KABDEBÓ, Lóránt, Orbán Ottó Gyökér a földben című versciklusról, in: A műhely titkai, Bp., 1984, 130. [vissza]

^[5] SZEPES Erika, Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002 / 3, 24. [vissza]

^[6] KABDEBÓ Lóránt, Versek között, Magyar Hírlap, 1977. január 23., 10. [vissza]

^[7] KABDEBÓ Lóránt, Orbán Ottó Gyökér a földben című versciklusról, in: A műhely titkai, Bp., 1984, 133-134. [vissza]

^[8] KABDEBÓ Lóránt, Orbán Ottó Gyökér a földben című versciklusról, in: A műhely titkai, Bp., 1984, 126-127. [vissza]

^[9] TANDORI Dezső, Orbán Ottó: Távlat a történethez, Tiszatáj, 1976 / 12, 106. [vissza]

^[10] ALFÖLDY Jenő, Hová tart a költő? (Orbán Ottó: Honnan jön a költő?), Élet és Irodalom, 1980/46, 11. [vissza]

^[11] EÖRSI István, Pamflet helyett. Kritika 1981/1, 14. [vissza]

^[12] TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1092-1094. [vissza]

^[13] TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1093. [vissza]

^[14] MORVAY Zsuzsanna, Honnan jön a költő? – Orbán Ottó esszéi, Magyar Nemzet, 1980 augusztus 5., 4. [vissza]

^[15] KARDOS András, Orbán Ottó: Honnan jön a költő?, Kortárs, 1981/4, 653. [vissza]

^[16] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világ látásáról), Jelenkor, 1986/10, 933. [vissza]

^[17] MORVAY Zsuzsanna, Honnan jön a költő? – Orbán Ottó esszéi, Magyar Nemzet, 1980 augusztus 5., 4. [vissza]

^[18] EÖRSI István, Pamflet helyett, Kritika, 1981/1, 14. [vissza]

^[19] POMOGÁTS Béla, Egy ádáz szemtanú, Magyar Hírlap, 1981 március 29., 10. [vissza]

^[20] ALFÖLDY Jenő, Hová tart a költő? (Orbán Ottó: Honnan jön a költő?). Élet és Irodalom, 1980/46, 11. [vissza]

^[21] ESZÉKI Erzsébet, Líra anyó talányosán mosolyog [1988]. in: Kibeszéljük magunkat (Iróportrék a nyolcvanas évekből), Bp., 1990, 110. [vissza]

^[22] KABDEBÓ Lóránt, Orbán Ottó Gyökér a főldben című versciklusáról, in: A műhely titkai, Bp., 1984, 136. [vissza]

^[23] LENGYEL Balázs, A költészet nevű alma (Orbán Ottó: A visszacsavart láng), in: Verseskönyvről verseskönyvre, Bp., 1982, 398. [vissza]

^[24] KABDEBÓ Lóránt, Orbán Ottó Gyökér a földben című versciklusáról, in; A műhely titkai, Bp., 1984, 137. [vissza]

^[25] Belvárosi., in: Kávéház-sirató (törzshelyek, írók, műhelyek), válogatta és az összekötő szövegeket írta ERKI Edit, 1996, 153-163. [vissza]

^[26] Belvárosi., in: Kávéház-sirató (törzshelyek, írók, műhelyek), válogatta és az összekötő szövegeket írta ERKI Edit, 1996, 156. [vissza]

^[27] ESZÉKI Erzsébet, Líra anyó talányosait mosolyog [1988]., in: Kibeszéljük magunkat (Iróportrék a nyolcvanas évekből), Ép., 1990, 110. [vissza]

^[28] ALFÖLDY Jenő, Hová tart a költő? (Orbán Ottó: Honnan jön a költő?). Élet és Irodalom, 19811/46, 11. [vissza]

^[29] ÁCS Pál, Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú, Kortárs, 1978/12, 1994-1996. [vissza]

^[30] TORNAI József, „A versen átszivárgó ver”, Nagyvilág, 1981 /7, 1092-1094. [vissza]

^[31] SÜKÖSD Mihály, Cserépposta, Élet és Irodalom, 1981/6, 6. [vissza]

^[32] EÖRSI István, Pamflet helyett, Kritika, 1981/1, 14. [vissza]

^[33] TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1092. [vissza]

^[34] PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világlátásáról), Jelenkor, 1986/10, 935-936. [vissza]

^[35] ORBÁN Ottó, Ablak a földre, Bp., 1973, 313. [vissza]

^[36] ÁCS Pál, Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú, Kortárs, 1978/12, 1995. [vissza]

^[37] TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1093. [vissza]

^[38] TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1094. [vissza]

^[39] TORNAI József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7, 1094. [vissza]

^[40] MORVAY Zsuzsanna, Honnan jön a költő? – Orbán Ottó esszéi, Magyar Nemzet, 1980. augusztus 5., 4. [vissza]

^[41] KARDOS András, Orbán Ottó: Honnan jött a költő?, Kortárs, 1981/4, 653-654. [vissza]

^[42] ALFÖLDY Jenő, Hová tart a költő? (Orbán Ottó: Honnan jön a költő?). Élet és Irodalom, 1980/46, 11. [vissza]

^[43] ALFÖLDY Jenő, Hová tart a költő? (Orbán Ottó: Honnan jön a költő?). Élet és Irodalom, 1980/46, 11. [vissza]

^[44] EÖRSI István, A költői világszemléletről (Orbán Ottó kalandozásainak ürügyén), in: A derűlátás esélyei, Bp., 1981,21-22. [vissza]

^[45] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világlátásáról), Jelenkor, 1986/10, 936. [vissza]

^[46] POMOGÁTS Béla, Egy ádáz szemtanú, Magyar Hírlap, 1981. március 29., 10. [vissza]

^[47] EÖRSI István, A költői világszemléletről (Orbán Ottó kalandozásainak ürügyén), in: A derűlátás esélyei, Bp., 1981, 11. [vissza]

^[48] VÁNCSA István, Menet közben – gondolkodva (Orbán Ottó: Ablak a földre), Új írás, 1973/IV, 128. [vissza]

^[49] EÖRSI István, Pamflet helyett, Kritika, 1981/1, 14. [vissza]

^[50] SÜKÖSD Mihály, Cserépposta, Élet és Irodalom, 1981/6, 6. [vissza]

^[51] PRESS, John, Rule and Energy, Trends in the British Poetry since the second World War Oxford,1963. [vissza]

^[52] KRAMER, Jane, Paterfamilias Allen Ginsberg in America, London, 1970. [vissza]

^[53] ESZÉKI Erzsébet, Líra anyó talányosán mosolyog, in: Kibeszéljük magunkat (íróportrék a nyolcvanas évekből), Bp., 1990, 111. [vissza]

^[54] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világlátásáról), Jelenkor, 1986, /10, 937. [vissza]

^[55] BÉCSY Ágnes, Orbán Ottó: Távlat a történethez, Jelenkor, 1977/1, 93. [vissza]

^[56] ORBÁN Ottó, Ablak a földre, Bp., 1973, 17. [vissza]

^[57] A földrajzi, nép- és személyneveket a műben alkalmazott formájukban közlöm. [vissza]

^[58] NAGY Péter, Indiák, Indiák… (Három útikönyvről), in.: Útjelző, Bp., 1976, 381-387. [vissza]

^[59] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 35. [vissza]

^[60] EÖRSI István, Pamflet helyett, Kritika 1981/1, 14. [vissza]

^[61] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világlátásáról), Jelenkor, 1986/10, 936. [vissza]

^[62] RÓNAY László, Olvasónapló – Esszék és útirajz – felsőfokon, Magyar Hírlap, 1989. október 13. 9. [vissza]

^[63] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 92. [vissza]

^[64] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 92-93. [vissza]

^[65] ORBÁN Ottó, Ablak a földre, Bp., 1973, 6-7. [vissza]

^[66] VÁNCSA István, Menet közben – gondolkodva (Orbán Ottó: Ablak a földre), Új írás, 1973/4, 128. [vissza]

^[67] RÓNAY László, Olvasónapló – Esszék és útirajz – felsőfokon. Magyar Hírlap, 1989. október 13. 9. [vissza]

^[68] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 94. [vissza]

^[69] VÁNCSA István, Menet közben –gondolkodva (Orbán Ottó: Ablak a földre), Új írás, 1973/4, 128. [vissza]

^[70] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973,124. [vissza]

^[71] ORBÁN Otró, Ablak a Földre, Bp., 1973, 122-127. [vissza]

^[72] A világ száz csodája, szerk.: RUBOVSZKY Éva, Bp., 1992, 114. [vissza]

^[73] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp. 1973, 196. [vissza]

^[74] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 200-204. [vissza]

^[75] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 255. [vissza]

^[76] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 263-270. [vissza]

^[77] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 328. [vissza]

^[78] VÁNCSA István, Menet közben –gondolkodva (Orbán Ottó: Ablak a földre), Új írás, 1973/4, 127-128. [vissza]

^[79] SZEPES Erika, Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/3, 23. [vissza]

^[80] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 355-356. [vissza]

^[81] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 377. [vissza]

^[82] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 118. [vissza]

^[83] Orbán Ottó akkori számításai szerint 60 pajsza nagyjából két és fél forintnak „felelt meg”. [vissza]

^[84] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 170-171. [vissza]

^[85] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 212. [vissza]

^[86] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 192. [vissza]

^[87] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 9. [vissza]

^[88] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 78. [vissza]

^[89] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 313. [vissza]

^[90] NAGY Péter, Indiák, Indiák… (Három útikönyvről), in.: Útjelző, Bp., 1976, 384. [vissza]

^[91] SZEPES Erika, Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/3, 23. [vissza]

^[92] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világ­látá­sá­ról), Jelenkor, 1986/10, 936. [vissza]

^[93] ORBAN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 297. [vissza]

^[94] SZEPES Erika, Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/3, 23-24. [vissza]

^[95] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 66. [vissza]

^[96] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 127. [vissza]

^[97] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 170-171. [vissza]

^[98] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 371-372. [vissza]

^[99] SZEPES Erika, Emlékezés régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/3, 24. [vissza]

^[100] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 82. [vissza]

^[101] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 236. [vissza]

^[102] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 260-261. [vissza]

^[103] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 295. [vissza]

^[104] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 293. [vissza]

^[105] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 377. [vissza]

^[106] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 379. [vissza]

^[107] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 382. [vissza]

^[108] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 237. [vissza]

^[109] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 9. [vissza]

^[110] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 371. [vissza]

^[111] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, Bp., 1973, 97. [vissza]

^[112] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, bővített kiadás, Bp., 1989. [vissza]

^[113] SZEPES Erika, Emlékezés egy régi beszélgetésre, Parnasszus 2002/3, 23. [vissza]

^[114] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, bővített kiadás, Bp., 1989., 497. [vissza]

^[115] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, bővített kiadás, Bp., 1989., 496 [vissza]

^[116] ORBÁN Ottó, Ablak a Földre, második, bővített kiadás, Bp., 1989, 498. [vissza]

^[117] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994. [vissza]

^[118] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001. [vissza]

^[119] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994. 11. [vissza]

^[120] ORBÁN Ottó, Cédula a tárnokon, Bp., 1994, 151-179. [vissza]

^[121] ORBÁN Ottó, A világ teremtése és egyéb badarságok, Bp., 1977, 85-111. [vissza]

^[122] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 131. [vissza]

^[123] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 276. [vissza]

^[124] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 109. [vissza]

^[125] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 108. [vissza]

^[126] ORBÁN Ottó, Honnan jön a költő?, Bp., 1980, 159. [vissza]

^[127] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001,108. [vissza]

^[128] PÓR Péter, Orbán Ottó: A költészet hatalma, Holmi 1995/5, 698. [vissza]

^[129] TŐZSÉR Árpád, Költészet mint az irodalomtudomány provokációja, Iro­dal­mi Szemle, 2000/3-4, 130-137. [vissza]

^[130] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 106. [vissza]

^[131] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 230-231. [vissza]

^[132] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 105. [vissza]

^[133] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 77. [vissza]

^[134] KATONA Gergely, Orbán Ottó költészete 1990 után, Irodalomtörténet, 1995/4, 598. [vissza]

^[135] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 34. [vissza]

^[136] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 95. [vissza]

^[137] ORBÁN Ottó, A régi ház, Parnasszus, 2002/3, 25. [vissza]

^[138] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 169. [vissza]

^[139] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 10-13. [vissza]

^[140] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás” (Orbán Ottó világlátásáról), Jelenkor, 1986/10, 934. [vissza]

^[141] ORBÁN Ottó, Ablak a földre, Bp., 1973, 183. [vissza]

^[142] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 184. [vissza]

^[143] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 22. [vissza]

^[144] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 185-186. [vissza]

^[145] MORVAY Zsuzsanna, Honnan jön a költő? – Orbán Ottó esszéi, Magyar Nemzet, 1980. augusztus 5., 4. [vissza]

^[146] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 252-253. [vissza]

^[147] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 124-127. [vissza]

^[148] ORBÁN Ottó, A világ teremtése és egyéb badarságok, Bp., 1977, 5-37. [vissza]

^[149] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 99. [vissza]

^[150] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 186. [vissza]

^[151] ORBÁN Ottó, Hódolat Kassák Lajosnak, in; O.O., Válogatott versek, Bp., 1998, 252. [vissza]

^[152] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 10. [vissza]

^[153] ORBÁN Ottó, Boreász sörénye, Bp., 2001, 92-99. [vissza]

^[154] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 12. [vissza]

^[155] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 21. [vissza]

^[156] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 24-25. [vissza]

^[157] ORBÁN Ottó, Cédula a romokon, Bp., 1994, 148. [vissza]

^[158] KIS PINTÉR Imre, „Eszme és légitámadás”, Orbán Ottó világlátásáról, Jelenkor, 1986/10, 933. [vissza]

^[159] TŐZSÉR Árpád, Költészet mint az irodalomtudomány provokációja, Irodalmi Szemle, 2000/3-4, 135. [vissza]