¡Prometeo insensato!
Antes hubiera que tirar
al buitre
y sólo después
penar por el fuego.
Balga Prométheusz!
Előbb a keselyűt
kellett volna lelőni,
és csak azután
bajlódni a tűzzel.
Poemas Para entrar en el circo
¡Pasen, pasen! Señoras señores, Armame
Dichoso el tigre - tiene dientes, Qué escritura tan fuerte
Que escritura tan fuerte, tan alegre, Si se apaga la luz
Si se apaga la luz, Me visito a mi mismo
Me visito a mi mismo, El barbero
La pompa de jabón siempre revienta igual. Variación sobre un poema
I. Todo puede ocurrir todavía
Las ropas en la silla, como quiera. Narcissus poeticus
El narciso como un manifiesto brota en el jardín. Los muebles y el viejo
Los muebles El nombre de las cosas
„Esa es la arena – dígole a ella – La ventaja del cambio de sistema
Sin el cambio del sistema Paráfrasis al poema El gigante del Rubén Martínez Villena
¿Y qué hago yo aquí donde no hay nada Prometeo
¡Prometeo insensato! Contestación de un americano
El Libern estos momentos se habrá ocupado Poema ocasional en La Habana
Este hombre Homenaje a Attila József vivió en la triste realidad de Hungría entre las dos guerras mundiales, en una Europa que tuvo muchas fronteras y en las fronteras muchos asesinos; en un mundo donde el diablo ha enloquecido, y el irritado tiempo fue el de generales y banqueros, frío forjado, relumbrante cuchillo-tiempo, escaparate-vidriotiempo, con fábricas paradas como ruinas en las cuales se fabricaba la más densa oscuridad, el fundamento del silencio. En un mundo donde bajo el cielo líquido el silencio monótono de la miseria disolvió la tristeza condensada en el corazón de los meditabundos y la mezcló con la tristeza de millones, donde la alegría – la de la conciencia – fue desnuda, y todas las noches fueron noches de invierno. En aquel mundo podían tomar en cuenta lo que el poeta ha telefoneado, y a quién, cuándo y por qué, y consignar en actas sus suenos, con los nombres de aquellos que los vieron. Qué otra cosa podía el poeta decir o preguntar:
No me imagino cuando hallarán un motivo Gran fe tuvo Attila József en aquel mundo frío de hojalata cuando habló del futuro. Confesando su amor dice:
No te das cuenta de que me empino O hablando de la multitud:
Trata de agarrar estirando al máximo las manos, A estas alturas citemos sus palabras sobre los obreros, que tras los sacerdotes, los soldados y los burgueses al fin se han vuelto fieles oidores de las leyes, y por eso el sentido de toda obra humana zumbó en ellos como un violón:
El tiempo arrastra la niebla. ¿Al principio del siglo XXI podemos repetir esto? ¿E1 tiempo arrastra la niebla? ¿Ya se ven claramente las cimas? ¿E1 poeta puede sentir que el siglo le contempla, protector? El labrador, arando, ¿piensa en él? ¿E1 cuerpo del obrero le presiente entre dos movimientos secos, rígidos? ¿U otra vez se fabrica la más densa oscuridad, el fundamento del silencio? Nuestro tiempo como si se hubiera alejado un poco de las esperanzas. Como una balsa por un rio, como un pobre diablo en esa balsa baja el ser humano, mudo de sufrimiento, y no hay quien llore, grite: Tengo miedo del castigo. ¿Dónde está la hermosa muchacha, sabia, y el varón inteligente y bravo, y de quienes heredarán la fe como la vía láctea guarda la luz del sol, y mañana volarían a bordo de máquinas buenas en pos de las estrellas laborables cuando el mismo sol ya solo parpadee? Cuando Thomas Mann estuvo en Hungría, Attila József escribió un poema-saludo para él. Este poema debía ser elido en el «Teatro Húngaro» de Budapest el día 13 de enero de 1937 cuando el famoso escritor alemán pronunció allá su conferencia. El departamento político del Ministerio del Interior, enterado del asunto, dio ordenes a la policía para que impidiera la lectura de la poesía a causa de la alusión que en ella se hace a los Estados-Monstruo que roen sin tregua al humanismo como el cáncer abre un abismo en el cuerpo humano. El poéta pregunta en el poema prohibido:
¿Que más vendrá, inquirimos – las almas de horror plenas – Temo dar respuesta a Attila József. En vez de responderle cito otra vez sus palabras:
¡Que comas, bebas, abraces y duermas! Cuando conocí al poeta Fayad Jamís, traductor al español de los poemas de Attila József – eso fue en 1963, en La Habana – me regaló un ejemplar de su libro titulado Los puentes, y escribió en un sobre la primera estrofa de un poema de Attila József:
Áron József me engendró, En la versión de Fayad Jamís escuché el son guilleniano. Como si el poema Áron József me engendró lo hubiera escrito el joven Nicolás Guillén. En los momentos cuando ya se notan las señales amenazadoras de la crisis económica mundial de los anos 30 que se dejan sentir desde la China de mandarín colgado y cocaína asesina hasta Portugal, Turquía y Hungría, tres países de Europa que en 1930 no conocían el socorro de paro, Attila József así alienta a los pobres de la capital húngara:
El pobre mira hasta la contadora En los anos de la crisis ya desarrollada rompc el son de Juan el Barbero alias Nicolás Guillén, como una respuesta lejana que viene por el mar, por donde muchos pobres de Budapest se fueron „a segar yerbabuena, y no volvieron” – como dijo el poeta húngaro.
Para encontrar la butuba Ambos poetas expresan los sentimientos de los pobres de la ciudad como si fuesen sus propios sentimientos, el Yo lírico de ellos es el que empieza a hablar cuando el uno utilizando y transformando la tradición del folclore húngaro canta no en nombre de los pobres, sino como uno de ellos, y cuando el otro hace tocar un son con la charanga de Juan el Barbero quien no es una figura pintoresca del viejo bufo habanero, sino el cesante de una ciudad neocolonial, o el poeta mismo que se rebela contra una realidad. Para Attila József y Nicolás Guillén el tema del proletariado significa una forma poética. A mediados de los anos 30, Attila József escribe una carta a un critico de mucha sensibilidad quien a pesar de poseer una vasta cultura no llega a entender esa sencilla verdad. Dice lo siguiente: „To veo al proletariado como una forma, tanto en el verso como en la vida social, y en este sentido, utilizo sus motivos. Por ejemplo, un sentimiento que muchas veces me domina es el de la aridez; y para mi intención de expresarme y para mi deseo del amenazar y crear, viene bien el ambiente de las parcelas despobladas el cual, en nuestra época, mediante la noción del capitalismo da sentido a su propia condición árida, mientras tanto a mi, al poeta, no me interesa otra cosa que dar forma ami propio sentimiento de aridez. Por eso – lamentablemente – no encuentro mi lugar de poeta tampoco en la izquierda por que ellos ven como un contenido, y usted más o menos hace lo mismo, lo que yo, que no tengo parentesco, escribo sobre el papel con una conciencia cada vez más abrumada.” Para Nicolás Guillén el tema del cubano oprimido aparece también como una forma en el poema-son. Buscando la forma de su propio sentimiento encuentra muy de repente este modo de expresarse con el cual puede interpretar los dolores y los goces de su pueblo. Ambos poetas tienen la capacidad de revivir la realidad de su siglo como poesía, cualidad que los hace parientes del genio del cine, Charlie Chaplin. Citemos las palabras de Béla Balázs: „Chaplin no parte de una idea con un cuento rígidamente estructurado, en el cual se ponen posteriormente los pequeños detalles observados en la vida, el cual se moldea el bronce vaciándolo en las formas dadas. El, por lo contrario, parte de los pequeños detalles de la realidad. No los forma, sino los aumenta. Les da contenido espiritual…” Los pobres de Nicolas Guillén y de Attila József los pudiéramos colocar entre los mendigos de la Ópera de tres centavos de Bertolt Brecht. ¿Estará lejos del realismo esta imagen irónicamente poética de una miseria muy real, sumamente verdadera? Brecht dice que no. Attila József a veces presenta la miseria de un modo brechtiano; no la miseria de otros sino la suya habiendo trabajado ya como monitor, vendedor de periódicos, grumete, guardián de maíz, trabajador de tierra, taquimecanógrafo; vendió peródicos, comerció con sellos y luego con billetes blancos y azules, como un aprendiz de banquero; era ayudante de cafetería, vendedor de libros, distribuidor de peródicos, poeta, critico, contable, y enfrentándose con la miseria la ganó varias veces con el orgullo juguetón de la ironía:
Para Fayad Jamís traducir a Attila József era igual que escribir su propia poesía. Leyendo los poemas de Los puentes conocemos al Robinson Crusoe de París, al vagabundo del alba, al compañero del mendigo y del albañil que vivió de tal modo en 1956 en aquella „terrible hermosa grande ciudad que se llama París” como treinta anos atrás había vivido Attila József. Hay gran similitud entre sus voces. Anarquismo e ideas revolucionarias, surrealismo y expresionismo, influencia de Rimbaud y Apollinaire surgen casi del mismo modo en los poemas de Attila József de No soy yo quien grita y de Fayad Jamis de Los puentes. Por eso el Robinson Crusoe de París descubrió en versiones francesas la poesía de Attila József y empezó a traducirla, tarea que realizó luego con la ayuda de varios hispanistas húngaros. Fayad Jamís tradujo fielmente a Attila József, pero, sin desechar los consejos y explicaciones de sus colaboradores húngaros, se dejó llevar por la propia corriente de su voz, y por la más abierta de su idioma en estos tiempos, y realizó una parte de las versiones en verso libre. Para Fayad Jamís Attila József fue un poeta contemporáneo, como si fuera miembro de su generación, compañero poeta del salvadoreño Roque Dalton o del guatemalteco Otto René Castillo, o del venezolano Víctor Valera Mora. Y sobre todo hermano del gran peruano, César Vallejo. Los grandes poetas revolucionarios expresan la disonancia de su época. No conocen el falso optimismo obligatorio. Vallejo pide lo imposible, la solidaridad universal para España. El combatiente muerto se echa a andar cuando todos los hombres de la tierra le rodean con un ruego común. La soledad también puede ser revolucionaria. Ernesto Che Guevara terminando su libro en Congo cita las palabras de Vallejo: „jamás como hoy, me he vuelto, con todo mi camino, a verme solo.” El poeta precursor de la Revolución Bolivariana, Víctor Valera Mora habla del martillo de los utópicos diciendo:
Juan Gelman imagina a Jiři Wolker, a Attila József y a si mismo en una barricada latinoamericana. Al realizar la versión de un poema importante de Attila József, Fayad Jamís transformé un verso. Se trata del poema Marzo. La primera estrofa de la segunda parte del poema dice:
El hombre es mercenario, la mujer prostituta. El segundo verso del original es diferente. Attila József, hundido en el infierno del fascismo, con hondo dolor lanza un suspiro: „No puedo tocarles el corazón.” El poeta de Por esta libertad convirtió el dolor en furor. El ano 1959 entré en el verso de Attila József con su fervor revolucionario. El nuevo verso de Attila József es como si lo hubiera escrito el poeta de La Victoria de Playa Girón, quien declara hablando del enemigo: “El fanpo de sus vidas y el fango de sus muertos se fundirán /para siempre en el fango de la infamia.” Me encontré ultima vez con Fayad Jamís en julio de 1988. El poeta enfermo me habló de sus planes, entre ellos, de la realización de unas nuevas versiones de los poemas aún no traducidos al castellano de Attila József. Mencioné otra vez el verso transformado del Marzo. Respondió sonriendo: „Attila tuvo razón, pero la razón del traductor también es válida en este caso.” El hombre del siglo XXI quiere ser feliz. Toda la humanidad quiere comer, beber, abrazar, dormir. Pero ¿puede medirse con el universo? ¿Puede no hacer pactos inhumanos? ¿Dónde está la gente nueva, enjambre de otra especie que pronuncia la palabra de otro modo, cuyo pelo se pega a su cabeza de otro modo? ¿Donde esta el vencedor futuro bajo las estrellas? ¿Llega o no llega la claridad, nuestra capacidad maravillosa, el orden con que la mente concibe la imita inquietud, las fuerzas de producción por fuera y los instintos por dentro? Chilla la canción y se enmudece. El siglo XXI justificara nuestros actos, nuestras voces. Hasta entonces repetimos las palabras de Attila Jôzsef:
Esto digo: que aun no es grande el hombre, Epilogo El poema Contestación de un americano meridional a un caballero de Europa lo escribí en húngaro utilizando las palabras de la versión de János Benyhe, y luego lo traduje al español sacando las palabras de la carta original de Bolívar. El ensayo Homenaje a Attila József lo escribí originalmente en español. Fue leído en el Instituto Cervantes de Budapest, y luego en La Habana, el 26 de mayo de 2005, durante el Festival Internacional de Poesía. También escribí en español el Poema ocasional en La Habana, y luego lo traduje al húngaro. |
Versek Prológ
Ez itt a cirkusz. Hölgyek és urak, Fogat és karmot
Jó a tigrisnek – foga van, Milyen energikus írás
Milyen energikus írás, milyen vidám, Ha kialszik a villany
Ha kialszik a villany, Meglátogatom magamat
Meglátogatom magamat, A borbély
A szappanbuborék mindig ugyanúgy pattan szét. Változatok egy
I. Még minden sikerülhet
A széken a levetett ruha Narcissus poeticus
Tüntet a kertben a nárcisz. A bútorok és az öregember
A bútorok A dolgok neve
„Homok – mondom neki – az meg A rendszerváltás haszna
A rendszerváltás nélkül Parafrázis Rubén Martínez Villena
Mit keresek én itt, ahol semmi de semmi Prométheusz
Balga Prométheusz! Egy dél-amerikai válaszol egy
A Szabadító most bizonyára azzal foglalkozik, hogy Alkalmi vers Havannában
Ez az ember Tisztelgés József Attila a két világháború közti Magyarország szomorú világában élt, egy olyan Európában, melynek számtalan határa-redője volt, és minden redőjében gyilkosok, olyan világban, ahol megőrült a sátán, bankárok és tábornokok ingerült idejének kovácsolt hideg, villanó, kés-idejében, kirakat-üvege-időben, ahol mint omladék, úgy álltak a gyárak, melyekben a tömörebb sötét készült, a csönd talapzata. Olyan világban, ahol a híg ég alatt a nyomor egykedvű csendje oldotta föl lassan a tömény bánatot a tűnődők szívén s elkeverte milliókéval, ahol az öröm – az öntudaté - kopár volt, és minden éjszaka téli éjszaka volt. Olyan világban, ahol számon tarthatták, mit, mikor, miért, kinek telefonozott a költő, s aktákba írták, miről álmodozott, s azok nevét is, akik megértették őt. Mi mást tehetett volna, mintsem megkérdezte, illetve kimondta:
Nagy volt József Attila hite abban a dermesztő pléhdoboz-időben, amikor a jövőről szólt. Szerelmének téve vallomást, írja:
Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok, Vagy amikor a tömegről szól:
Kapkod, nyúl, ahová ér, Idézzük szavait, amikor a munkásokról beszél, akik papok, katonák, polgárok után lettek végre hű meghallói a törvényeknek, s ezért minden emberi mű értelme bennük búg, mint a mélyhegedű:
viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat
A 21. század elején megismételhetjük-e ezt? Viszi az idő a ködöt? Tisztán meglátni csúcsainkat? A költő érezheti azt, hogy a század pártfogón tekint rá? A paraszt, szántván, őrá gondol? Öt sejdíti a munkás teste két merev mozdulat között? Vagy ismét a tömörebb sötét, a csönd talapzata készül? A mi időnk mintha eltávolodott volna egy kissé a reményektől. Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon száll alá az emberi faj némán a szenvedéstől, és nincs aki sírjon, kiáltozzon:
félek a büntetéstől.
Hol van a szép, okos lány és a bátor, értelmes fiú, aki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút, és akik jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba, amikor már csak pislog a Nap? Amikor Thomas Mann Magyarországon járt, József Attila verssel köszöntötte. 1937. január 13-án olvasta volna fel a budapesti Magyar Színházban a híres német író előadása alkalmából. A belügyminisztérium politikai rendőrsége, amikor a terv tudomásukra jutott, betiltotta a vers felolvasását, mert abban szörnyállamokról esett szó, melyeknek iszonyata úgy rág az emberségen, mint a rák. A költő azt kérdezi a betiltott versben:
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, Félek felelni József Attilának. Válasz helyett inkább szavait idézem újra:
Ehess, ihass, ölelhess, alhass! Amikor József Attila kubai fordítóját, Fayad Jamíst megismertem – 1963-ban került erre sor Havannában Hidak című verseskönyvének egy példányával ajándékozott meg, és egy levélborítékra ráírta spanyolul József Attila egyik versének kezdőszakaszát:
Nemzett József Áron, Fayad Jamís fordításából a guilléni szón ritmusát hallottam ki. Mintha a Nemzett József Áron című verset a fiatal Nicolás Guillén írta volna. Abban az időszakban, amikor már érezhetővé váltak a harmincas évek gazdasági világválságának előjelei a mandarint akasztó és a kokainnal gyilkoló Kínától Portugáliáig, Törökországig, Magyarországig, tehát Európa három olyan országáig, amelyekben nem ismerték a munkanélküli segélyt, József Attila így biztatta a magyar főváros szegényeit:
Az áruházak üvegén A kibontakozó válság éveiben hangzik fel Borbély Juan alias Nicolás Guillén éneke, mint távoli üzenet, amely a tengeren át érkezik, a tengeren, ahol Budapest szegényei kaszáltak szagos füveket kitántorogva, ahogyan a magyar költő írta.
Munka nélkül vacsorádat Mindkét költő úgy fejezi ki a városi szegények életérzését, mint saját életérzésüket, lírai Énjük szólal meg akkor, amikor az egyik felhasználva és átalakítva a magyar népköltészeti hagyományt nem a szegények nevében énekel, hanem úgy dalol, mint közülük egyvalaki, és amikor a másik Borbély Jüanként – aki nem a hajdani havannai bufo-színház festői figurája, hanem egy újgyarmatosított város munkanélkülije – eljátszik gitárján egy szont, és így lázad a rossz valóság ellen. József Attila és Nicolás Guillén számára a proletár-téma egyúttal költői forma is volt. A harmincas évek közepén József Attila levelet írt egy nagyon is érzékeny ízlésű kritikusnak, aki valóban igen nagy műveltsége ellenére nem értette meg ezt az egyszerű igazságot. Ezt mondja: „Én a proletárságot is forrnának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel. Ezért – sajnos – a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – s félig-meddig maga is – azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” Guillén költészetében az elnyomott kubai témája úgyszintén formaként jelent meg a szon-versben. Saját életérzése kifejezésére formát keresve igen hamar rátalált erre a kifejezési módra, mellyel népe örömeit és fájdalmait maradéktalanul el tudta mondani. Mindkét költő költészetként éli át századuk valóságát, ami őket a mozi zsenijének, Charlie Chaplinnek rokonává avatja. Idézzük Balázs Béla szavait: „Chaplin nem az »eszme« felől jön készen komponált szigorú mesével, melynek formáiba utóbb dolgozná bele az élet megfigyelt apró részleteit, mint ahogy a bronzot az eleve kész, üres formába öntik. O ezekből az apró valóságrészletekből indul ki. Nem formálja, csak növeszti őket. Beoltja lélekkel…” Nicolás Guillén és József Attila szegényeit Bertolt Brecht Koldusoperájának kéregetői közé képzelhetjük. Messze van a realizmustól a nagyon valódi nyomor ironikusan költői ábrázolása? Brecht nemmel válaszol. József Attila a nyomort olykor brechti módon ábrázolja, nem mások nyomorát, hanem a magáét, ő, aki dolgozott segédtanítóként, újságárusként, hajósinasként, kukoricacsőszként, mezei napszámosként, gyors- és gépíróként; árult újságot, bélyegeket, kereskedett kék és fehér postapénzzel, mint egy kis bankár; volt kenyeresfiú, könyvárus, újságkihordó, költő, kritikus, hivatalnok, és a nyomorral szembeszállva az irónia játékos dölyfével győzte le azt nem is egyszer:
Fayad Jamís számára József Attilát fordítani ugyanolyan volt, mintha saját verseit írta volna. A Hidak verseit olvasva megismerhetjük Párizs Robinson Crusoe-ját, a hajnal csavargóját, a koldus és kőműves társát, aki úgy élt 1956-ban a „rettenetes, gyönyörű, nagy városban, melynek neve Párizs”, ahogyan harminc évvel annak előtte József Attila. Igen nagy a hasonlóság költői hangvételükben is. Anarchizmus, forradalmi eszmék, szürrealizmus és expresszionizmus, Rimbaud és Apollinaire hatása, mindez szinte azonos módon jelentkezik a Nem én kiáltok József Attilájának és a Hidak Fayad Jamísának verseiben. Ezért fedezte fel Párizs Robinson Crusoe-ja franciául József Attilát, és kezdte fordítani, hogy azután magyar hispanisták segítségével folytassa ezt a munkát. Fayad Jamís hűségesen fordította József Attilát, de – anélkül, hogy figyelmen kívül hagyta volna magyar segítőtársainak magyarázatait és tanácsait – engedte magát saját hangja által vezettetni, és nyelvének legidőszerűbb hangvételével a műfordítások egy részét szabadversben készítette el. Számára József Attila kortárs költő volt, mintha saját nemzedékének tagja lett volna, költőtársa, mint a salvadori Roque Dalton vagy a guatemalai Ottó René Castillo, vagy a venezuelai Víctor Valera Mora. És mindenekelőtt a perui óriásnak, César Vallejónak a testvére. A nagy forradalmi költők kifejezik saját koruk disszonanciáját. Nem ismerik a hamis, kötelező optimizmust. Vallejo a lehetetlent kéri, az egész emberiség szolidaritását Spanyolország számára. A halott harcos akkor kezd újra járni, mikor a föld összes embere közös kéréssel veszi körül. A magány is lehet forradalmi. Ernesto Che Guevara Kongóról írt könyvét befejezve Vallejo szavait idézi: …és magamat még sose láttam/ egész utamon, mint ma, ily kivertnek. (Somlyó György fordítása) A bolivári forradalom költő előhírnöke, Víctor Valera Móra az utópisták kalapácsáról szólva így ír:
A szocializmus nem létezik Juan Gelman Jiří Wolkert, József Attilát és saját magát ugyanarra a latin-amerikai barrikádra képzeli. József Attila egyik jelentős versét spanyolra fordítva Fayad Jamís átalakította az egyik verssort. A Márciusról van szó. Idézzük a második rész első szakaszát:
Zsoldos a férfi, a nő szajha, A második sor tér el az eredetitől. József Attila a fasizmus poklába merülve, mély fájdalommal felsóhajt: szivüket el nem érhetem. Az Ezért a szabadságért költője a fájdalmat haraggá formálta át: Entre sus corazones y el mío no habrá diálogo – Szívem és szívük közt nem lesz párbeszéd. Az 1959-es esztendő hatolt be József Attila versébe a maga forradalmi szenvedélyével. Mintha József Attila új verssorátA Playa Girón-i győzelem költője írta volna, aki így szól az ellenségről beszélve: Életük és halottaik iszapja egyesül mindörökre/ a gyalázat iszapjában. Fayad Jamisszal utoljára 1988-ban találkoztam. A nagybeteg költő terveiről beszélt, köztük arról, hogy újabb József Attila-versek spanyolra fordítására készül. Ismét szóbahoztam a Március átalakított verssorát. Mosolyogva felelte: „Attilának igaza volt, de érvényes igazság a fordító igaza is ebben az esetben.” A 21. század embere boldogságra vágyik. Az egész emberiség enni, inni, ölelni, aludni akar. De mérheti-e magát a mindenséggel? Képes-e arra, hogy ne kössön embertelen alkut? Hol az új nép, másfajta raj, ki másként ejti a szót, kiknek fején másként tapad a haj? Hol a jövendő győzni fogó a csillagok alatt? Mikor világosul meg gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint és az ösztönöket idebent? Csörömpöl az ének és elnémul. A 21. század ítéli majd meg tetteinket, szavainkat. Addig is József Attila versét ismételjük:
Utószó Az Egy dél-amerikai válaszol egy európai úriembernek című verset magyarul Benyhe János fordításának felhasználásával írtam, majd spanyolra Bolívar eredeti levelének szavaival-kifejezéseivel fordítottam le. A Tisztelgés József Attila előtt című tanulmányt eredetileg spanyolul írtam. Felolvasására a budapesti Cervantes Intézetben került sor, majd Havannában 2005. május 26-án, a Nemzetközi Költészeti Fesztivál során. Ugyancsak spanyolul írtam az Alkalmi vers Havannában című költeményt, és azután fordítottam magyarra. |