hátlap kép borító kép


Hegedűs Sándor


Történelmi miniatúrák


7 ESSZÉ


BUDAPEST

Z-füzetek/89

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Hegedűs Sándor


Hegedűs Sándor történelmi miniatűréi 1992 és 2000 között je­lentek meg az Ezred­vég hasábjain. A történészt az igényes isme­retterjesztés mellett az a cél is vezette, hogy a tényeknek meg­felelően idézzen fel olyan történelmi pillanatokat, jelenségeket és alakokat, amelyekre és akikre nemegyszer felemás módon, eltor­zítva hivatkoznak napjainkban.


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




A TISZAESZLÁRI VÉRVÁD

A honi fasiszta-fasisztoid mozgalmak egyik fő eleme az antiszemi­tizmus. Előtörténetéhez tartozik tehát az a zsidóellenes hecckampány, mely a múlt század nyolcvanas éveiben oly elementáris erővel kavarta fel a társadalmi feszültségek miatt amúgy is érzékeny közvéleményt.

Száztíz esztendeje annak, hogy Magyarország – nem éppen pozitív előjellel – a világ érdeklődésének homlokterébe került. 1882. május 16-án a vádhatóságok vizs­gá­latot rendeltek el a Tiszaeszláron rejté­lyes körülmények között eltűnt Solymosi Eszter, tizennégy éves szol­gálólány ügyében, aki „állítólag vallási célból elkövetett gyilkosság” áldozata lett. Hetekig tartó felelőtlen, fondorlatos susmogás után, immár hivatalos okmányokban is megjelent a rituális emberölés ir­tóztam rágalma. Mindez hazánkban történt, két évtizeddel a „bű­vös” huszadik század beköszönte előtt. A babonás hiedelmek feléle­déséhez sajátos társadalmi viszonyok kellettek.

A vérvád, mely az ókorba nyúlik vissza s mely a „sötét” feudaliz­musnak csak­nem minden­nap­jához tartozott – enyhén szólva – anak­ronizmus lett a tőkés for­má­ció általánossá válásának időszakában. A tudati állapot egyenetlenségére vall, hogy nálunk még 1910-ben is történt kísérlet e rágalom legitimálására. (Sompiák Borcsa esete.) A boszorkány­üldözés akkor kudarcot vallott, de a zsidóüldözés ke­gyetlenebb mód­szereit a fasizmus később újratermelte.

Amíg nyugaton, az ipari forradalmat követően – válságoktól kí­sérve ugyan – a termelő­erők soha nem tapasztalt fellendülése követ­kezett be, itthon mérsékeltebb haladással kellett beérni. Jóllehet a kiegyezés által teremtett feltételek az abszolutiz­mushoz képest javí­tották a kapitalizálódás esélyeit, a közös vámterület, a tőke­szegény­ség és a feudális maradványok – mindenekelőtt a nagybirtok konzer­válásával biztosított porosz utas-fejlődés – ellentmondásossá tette a kibontakozást. Ez a hűbéri struktúrát részlegesen felmorzsoló kon­junktúra új antagonizmusokat szült, súlyos társadalmi konfliktuso­kat okozott.

Az ország mindazonáltal jelentősen gyarapodott. A gründolások során rendre épültek a gyárak, üzemek. Hazánk mégis fejletlen ag­rárország maradt. Az utak és vasutak sűrűn behálózták ugyan térké­pünket, közlekedésünk ennek ellenére csak kullogott a kor követel­ményei után. Fogytak a szűzföldek és mocsarak, a mező­gazdasági terméshozam lassan, de biztatóan emelkedett – mégis kevés volt a föld és a kenyér. Pest–Buda–Óbuda egyesülése után rohamosan fej­lődött a főváros – oly­annyira, hogy néhány évtized alatt már kirajzo­lódtak egy új európai metropolis kör­vonalai. Budapest a gazdaság és a kultúra centruma lett. Itt csomósodott össze a kapi­talizmus a maga egész bonyolultságában. A belvárosi urakat fény és pompa övezte, míg a peremkerületekben, a bérkaszárnyák, barakkok kicsiny, sötét, nyirkos szükség­lakásaiban összezsúfolt proletárság jóval a létmini­mum alatt tengette nyomorú­ságos életét. A főváros és vidék éles kontrasztjában testesült meg az új rend minden fonáksága. Budapes­ten már többemeletes bérházak épültek, az üzemekben és a Magyar Állam­vasutaknál felhasználták a gőz energiáját, korszerű gépek on­tották a választékos árut, megkezdték a fővárosi közlekedés és he­lyenként a világítás elektri­fikálását, amikor a parasztság többsége még a középkorban meghonosodott három­nyomásos rendszerrel művelte földjét, kezdetleges eszközeivel. Budapesten már nagynevű sebészek hajtottak végre bonyolult műtéteket betegeiken, amikor falun sok helyütt ráolvasással „küzdöttek” a szemmel verés ellen.

A szabad verseny kíméletlen piaci törvényei a kellő anyagi bázissal rendelkező nagy­birtokosokat és tőkéseket a kegyeibe fogadta, míg másokat – akik nem állták a konkurencia­harcot – az elszegényedés, a szociális kilátástalanság lejtőjére taszított. A kis- és középnemes­ség, a kézművesek és a parcellás parasztság tekintélyes része vészes egzisztenciális helyzetbe került. Sokan a hitelezők, az uzsorások karjaiba menekültek, akik előbb jelzáloggal terhelték meg adósaik ingatlanjait, majd – fizetés­képtelenség esetén – rátették kezüket azokra. Elúszott az ősi birtok, elproletari­zálódott a kispolgár, a földes gazda, s ennélfogva e süllyedő rétegek aligha lehettek hordozói a ka­pitalizmusnak.

Az 1867-ben emancipált zsidóság, mely már korábban vagyo­nokat és gaz­da­sági tapasztalatokat halmozott fel a kereskedelem és pénzügyletek révén, befek­tet­hette szaporodó tőkéjét az iparba, a mezőgazdaságba, a bankéletbe, „nyakára nőve” a szabad verseny­ben tehetetlennek bizonyult vállalkozóknak.

Minthogy pedig az új, vagyonosodó osztály tagjainak nem kis há­nyada zsidó volt, a deklasszálódók bennük látták a „nemzet” megrontóit, elszegényedésük okozóit, minden bajok forrását.

Az államilag támogatott liberalizmus és kereszténység, a megtűrt függetlenségi gondolat, demokrácia és antiszemitizmus, a rendőrileg üldözött szocialisztikus eszmék e kavalkádjában tudatzavarok léptek fel azokban a közegekben, melyek a nagy tőkés átrendeződéssel lét­bizonytalanságba kerültek.

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben felerősödött tehát az anti­szemi­tiz­mus, mely fő tartalma lett a kibontakozó feudális-reak­ciós antikapitalizmusnak. A fej­lettebb nyugati demokráciákban a zsidóellenesség inkább politikai síkon mozgott, míg keleten kegyet­len pogromok formáját öltötte (Orosz­ország, Románia). Német­or­szágban gomba módra szaporodtak el az antiszemitizmus „teoreti­kusai” (Dühring, Rohling), akik a zsidókban már nem felekezeti, ha­nem faji ellenséget láttak, akik az izraelitákat – éppen biológiai adottságaik miatt – képteleneknek tartották az asszimilációra, de arra igen, hogy uralomra törjenek.

A rasszizmus e formája 1875-ben jutott első ízben szóhoz a Tisztelt Házban. Istóczy Győző – földjét vesztett képviselő – ismertette a honatyákkal nemzet­megváltó programját. Abban a hitben élt, hogy a több éve folyó módszeres agitáció jelentős tömegbázist verbuvált mozgalmának, de csalódnia kellett. Istóczy ezúttal a zsidók beván­dorlásának megakadályozását javasolta, mert tartott a „galíciaiak” mindenkit elnyelő felülkerekedésétől. Az államhatalom beavatkozá­sát kérte e „káros” jelenséggel szemben. Követelte, hogy a törvényhozás térjen vissza az emancipáció előtti politikához. Wenckheim Béla miniszterelnök kijelentette: ellene van minden olyan intézke­désnek, mely a vallásfelekezetek közötti békét meg­zavar­hatja. El­szenvedett kudarca Istóczyt nem késztette meghátrálásra. 1878-ban már eljutott a zsidók kivándoroltatásának követeléséig („Palesztinái beszéd”). A szabad­elvű többség derültséggel fogadta az „új hangot”, nem sejtve még, hogy e meg­nyilatkozásokkal Magyar­országon zász­lót bontott az antiszemita tábor. A disszonáns felszólalásra Trefort Ágoston válaszolt: sajnálja, hogy a Házban olyan doktrínákat fejte­getnek, melyek ellenkeznek a törvényhozó testület humanista szelle­mével, s kifejezte abbeli reményét, miszerint ez a beszéd hatás nélkül marad. Istóczy kénytelen volt visszavonni indítványát, ám kisvár­tatva új módszerekkel kísérletezett. 1878 tavaszán megindította a Jövőnk című lapot, nyilvános és széles körű propaganda céljából. Az újság öt hónapos vegetálás után megszűnt. Ezután csopor­tokat szervezett, amelyek a vidéket járva terjesztették programját. 1880-ban ismét fellépett a parlamentben, de a honatyák továbbra sem tá­mogatták. A fáradhatatlan antiszemita 1880 októberében Tizenkét röpirat címmel új folyóiratot hívott életre, melyben „tudományos színvonalon” bontotta ki gondolatait. Fejtegetései között feltűnt a vérvád motívuma is; ezzel hatni tudott a primitívebb közegekben, de a képviselőház következetesen elhatárolta magát az aljas agitációtól. Istóczyékat az értetlenség elkeserítette: „Észrevettük, hogy csak ki­áltó szó vagyunk a pusztában … láttuk, hogy a mi időnk nem érke­zett el, vártuk tovább ezt a mi időnket…”

És amikor híre ment annak, hogy Solymosi Eszter peszach előesté­jén eltűnt, úgy gondolták, íme, eljött az ő idejük!

1882. április elsején, a zsidó húsvét előtti szombati napon tör­tént a tragikus eset. A kétségbeesett édesanya tűvé tette Eszterért a falut. Kutatásában segítettek a rokonok, az ismerősök is, de a lány­nak nyoma veszett. Először arra gondoltak, hogy elkeseredettségé­ben a Tiszába vetette magát. Átkutatták a partot, de eredményte­lenül. Voltak, akik abban bíztak, hogy elkószált valamerre, s majd előkerül. Nem került elő. Napokkal később azonban „egyesek” fur­csa dolgokról kezdtek sugdo­lózni: Esztert a zsidók emésztették el! A gyanút igazolni látszott az a körülmény, mi­szerint eltűnésének szombatján a helyi zsinagógában különös mozgolódás volt észlel­hető: idegenek jöttek-mentek, nyüzsögtek, szokatlanul hosszasan imádkoztak (való­jában sakterválasztás volt). Kezdetben kevesen hit­tek e fantasztikus feltéte­le­zé­seknek, de a babonák és előítéletek fog­ságában élő egyszerű emberek kezdtek hitelt adni az alattomban ter­jesztett mendemondáknak. A falucska lassan megtelt a mítosz lélek­pusztító miazmájával.

Az eseményről a helyi lapok is cikkeztek, a hatóságok hivatalos körözést ren­del­tek el, de mindennek semmi foganatja nem lett. Köz­ben a vérvád rém­látomása rabul ejtette Solymosinét. Nem kétséges: a tudatlan asszony eszköze lett az anti­szemita pogromlovagoknak.

A koncepció értelmi szerzői nem átallották tanúnak megdolgozni Scharf József helyi templomszolga négyéves fiát, aki kijelentette: „Behívta atyus a magyar lányt a templomba és elvágta a nyakát.” A törvény emberei ezen a képtelen nyomon indultak el. Május 6-án kiszállt Tiszaeszlárra Jármy Jenő vencsellői járási szolgabíró, hogy ki­faggassa a „tanút”. Az elkészített jegyzőkönyvet eljuttatta a nyíregy­házi ki­rályi törvényszékhez. így került az ügy felderítése az ügyész­ség kezébe. Május 16-án megindult a hivatalos vizsgálat, s 22-én megkezdődtek a letartóztatások. A vizsgáló­bírói jogkör ellátásával Bary Józsefet bízták meg, aki kurtán kijelentette a lefogottak előtt: „Magukat azzal vádolják, hogy részük van Solymosi Eszter eltűnésé­ben …”

Bary hamar rájött arra, hogy a négyéves Samu vallomása nem képezheti nagy­szabású politikai per jogi alapját, ezért hálóját az idő­sebb testvérre, a tizennégy éves Móricra vetette ki. A fiút elkülöní­tették, s néhány hét alatt – mézesmadzaggal, fenye­getésekkel – felkészítették a terhelő tanúvallomásra.

Alig huszonnégy órával azután, hogy Bary kiszállt a „tett színhe­lyére”, a Magyar Állam című klerikális lap leközölte Adamovics József tiszaeszlári plébános írását: „Egy lány eltűnésének titokzatos esete.” A pap rituális gyilkossággal vádolta meg az eszlári zsidó közösséget. A cikk mintegy jeladás volt, melyre meg­indult az egész antiszemita propagandagépezet.

Május 23-án már a parlamentben is visszhangra talált a plébános cikke. Ónody Géza elszegényedett eszlári földbirtokos a törvényho­zás házában kész tényként ecsetelte a vérvádat. Tette ezt akkor, ami­kor éppen csak elkezdődött a vizsgálat és semmilyen bizonyíték nem állt rendelkezésre a gyanú alátámasztására.

Istóczy Győzőt, az antiszemita mozgalom atyját sem zavarta ez, s felszóla­lásában megfogalmazta a hajsza igazi célját: „A bűnper az egész zsidóság sorsára nézve évszázadokra döntő befolyással fog bír­ni, s e bűnper egy világra­szóló cause célèbre-re fog változni.”

Így indult meg a lavina. E rövid megemlékezés keretében nincs mód arra, hogy a procedúra minden részletét nyomon kövessük. Elégedjünk meg ezúttal a tömör summázattal.

Az első hullámban hat zsidót tartóztattak le. Ám a sor nem zárult le, hiszen a koncepció kiagyalói abban voltak érdekelve, hogy minél többen keveredjenek az ügybe – valamiféle általános zsidó összeeskü­vés jellegét adva a „gyilkosságnak”.

Noha vérnyomokat nem találtak a templomban, s a kislány holt­teste után is hiába kutattak, mégis tizenkét izraelita került a csend­őrök kezére. Június 18-án várat­lan esemény történt: Tiszadadánál, az úgynevezett csonkafüzesi partrészletnél fel­bukkant a folyóban egy holttest. A hírre másnap, 19-én kiszállt Bary és apparátusa, hogy megszemlélje a kifogott hullát. Az anya nem ismerte fel a két és fél hónapig vízben ázó, s ezáltal deformálódott holttestben a lányát, néhányan azonban – csal­ha­tatlan jelek alapján – határozottan állítot­ták: Solymosi Eszter a halott! Immár véget lehetne vetni az ügynek, hiszen Eszter előkerült, nyaka ép volt, semmiféle rituális gyil­kosság jegyeit nem hordozta magán. Nem így Bary. Ha elismeri a tényeket, le­zár­hatja a vádaskodást, s kudarcot vall a zsidóellenes hecckampány. Ezért – mellőzve a cáfol­hatatlan bizonyítékokat – kijelentette, hogy a tetem nem Eszteré, hanem egy ismeretlen nőé, akit a mágia hívei Eszter ruhájába öltöztettek. A felületes és éppen­séggel nem elfogu­latlan orvosi vizsgálat nem erősítette meg a holttest kilétét. A hullát fellelő zsidó tutajosok tehát szintén a gyanúsítottak listájára kerül­tek. A nyo­mo­zás lezárásával tizenöt személyt állítottak a bíróság elé. Négyet gyilkossággal, hat főt gyilkosságban való bűnrészességgel, öt gyanúsítottat pedig bűnpártolással vádol­tak meg. Az előre elkészí­tett forgatókönyv szerint kinek-kinek kidolgozták a pontos szerepét.

A lefogottakat hosszú hónapokon át embertelen körülmények kö­zött tar­tot­ták, vallatva, kínozva őket; a tanúk egész sorát pedig meg­félemlítéssel, lélektani át­gyú­rással manipulálták, hogy a per kimene­telét egyetlen melléfogás, elszólás se zavarja meg.

A végtárgyalást 1883. június 19-ére tűzték ki Korniss Ferenc tör­vényszéki elnök vezetése alatt. A védelmet Eötvös Károly, az ismert függetlenségi képviselő, ügy­véd, neves író irányította. A tárgyalást a nyíregyházi megyeháza nagytermében, a nemzet­közi és hazai köz­vélemény élénk érdeklődése mellett, a díszes helyiséget zsúfolásig megtöltő bosszúszomjas „közönség” előtt bonyolították le.

A törvényszék összesen harminc ülést tartott, számos tanút, orvosszakértőt, gyanúsítottat hallgatott ki. A vád Scharf Móric be­tanult leckéjére épített, melynek tartha­tatlanságát, ellentmondásait a kiválóan felkészült védelem sorra kimutatta és leleplezte. A fenye­getettség súlya alatt görnyedő tanúk vallomásai és a helyszíni szemle sem igazolták az inszinuáció megkomponálóinak várakozását. A vád összeomlott, a per 1883. augusztus 3-án felmentő ítélettel végződött.

Az antiszemita tábor őrjöngött. így kommentálta a döntést a Füg­get­len­ség: „Minő kegyetlen, minő lesújtó ítéletek. Ők, a gyilkosok, ott fel vannak mentve az íté­lettel…” Istóczy úgy vélte, a felmentés nem az antiszemiták, hanem az izraeliták erköl­csi veresége (Tizenkét röpirat). Ő és hívei a nemzetközi zsidóság ármányának tudták be ku­darcukat.

Az Egyetértés foglalta össze legtömörebben a vérvád ügyének lezá­rását: „A nyíregyházi törvényszék úgy ítélt, amint a felderített tényálladék alapján ítélnie kellett, amint a törvény parancsolta, és amint az elfogulatlan közönség elvárhatta. Másként lehetetlen volt ítélnie, ha igazságos akart maradni.”

Az országgyűlés 1883. november 21-i ülésén Istóczy ismét felszó­lalt: „… mert hát dacára minden felmentő ítéletnek, mindenki lelke mélyén meg van győződve arról, hogy a boldogtalan Solymosi Eszter ott, a tiszaeszlári zsinagógában lelte gyászos végét…”

Kossuth Lajos turini magányából is hallatta szavát: „Én az antiszemitikus agitációt mint a 19. század embere szégyellem, mint ma­gyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.”

A tiszaeszlári vérvád örök mementó marad. Ezt vallják a haladás és emberség felvilágosult képviselői éppúgy, mint az antiszemiták.

Eötvös Károly nemcsak a védelem bravúros ellátásával, de az 1905-ben megjelentetett Nagy per hiteles és monumentális beszámo­lójával is emléket állított az igazságnak. A boszorkányüldözés meg­ihlette Krúdy Gyulát is, aki 193 1-ben a Magyarországban közzétette folytatásos regényét, A tiszaeszlári Solymosi Esztert. Amit Eötvös Ká­roly világosan megsejtett a Scharf Móric körüli manipulációkról, azt maga a koronatanú igazolta 1927-ben megjelent vissza­emlékezései­ben. (Egyenlőség, 1927. IX. 10 – XII. 3.)

Ám az antiszemita tábor sem volt ez idő alatt tétlen. Se szeri, se száma a nyomtatásban megjelent műveknek – Ónodi Géza, Verhovay Gyula, Istóczy Győző tollából. Ezek az irományok a vérvád mellett álltak ki, bizonyítandó a rituális gyilkosságot. Ezt a nemtelen célt szolgálta Bary József, az egykori vizsgálóbíró könyve is (A tisza­eszlári bűnper), melyet a rokonság adott ki 1933-ban. Sajnálatos, hogy Kunszabó Ferenc, a Hunnia-füzetek szerkesztője foglalkozik a me­moár újbóli közzétételével, fegyvert adva ezzel az újjáéledő antisze­mita, szélső­jobb­oldali tábor híveinek kezébe.

Hisszük, hogy a társadalom elutasítja a középkor e veszedelmes vádját, s nem válik áldozatává a felelőtlen, vad, etnikai, felekezeti előítéleteknek.


EZREDVÉG, 1992. június

„J ’ACCUSE!”…

Franciaországot 1894 őszén hatalmas robbanás rázkódtatta meg: kiderítették, a vezérkarnál egy tüzértiszt rendszeresen kémkedik az ádáz ellenségnek – a néme­teknek. Az ország megzavart hangya­bollyá vált hasonlatossá. Másodlagosak lettek a tőzsdei árfolyamok körüli csetepaték, az előkelő szalonokban és a sikátorok lebu­jaiban egyaránt az árulás foglalkoztatta az embereket. Az „Affaire” maradt csaknem 12 esztendeig a központi téma a demokrácia egyik klasszi­kus hazájában. Ám a felkorbácsolt szenvedélyek nem rekedtek meg a falak között, kitörtek az utcára, két táborra osztva a társadalmat. A század végére kiéleződött osztály­ellentéteket nem szorította ugyan háttérbe az „ügy”, de új dimenziókkal bonyolította. Lenin igen plasz­tikusan és tömören vázolta fel a helyzetet: a francia burzsoá köz­társa­ságban … elegendő volt egy olyan »váratlan« és olyan »jelentéktelen« alkalom, mint a reakciós katonai klikk ezer és ezer becste­len csalásainak egyike (Dreyfus-ügy), hogy a népet a polgárháború közvetlen közelébe sodorja.”

A HÁTTÉR

A földrengés nem volt véletlen, és nem oka, inkább következmé­nye, szimp­to­matikus jelensége egy vészes ellentmondásokkal terhelt polgári formáció működési zavarainak.

A francia hírszerző iroda (Deuxième Bureau) alosztályvezetője, Jean Sandherr ezredes kezébe került a német követség papírkosarából egy úgynevezett bordereau (jegyzék), mely kétségbevonhatatlanul arra utalt, hogy a vezér­karból valaki összejátszik a „boche-okkal”, rendsze­resen tájékoztatja őket bizonyos hadititkokról. Megkezdték a nyo­mozást, s hamar bebizonyosodott, hogy a kém „D” jelzéssel dolgozik megbízóinak. Azt is feltételezték, hogy az illető tüzér. Normális vi­szonyok között, amennyiben lelkiismeretesen és tárgyilagosan kutatják a körül­ményeket, meg­fejt­hették volna, ki rejlik a „D” mögött, csakhogy akkor Francia­országban nem voltak „normális” körülmé­nyek.

A francia Gloire-t súlyos sérelem érte: 1870-1871-ben Sedannál és Metznél III. Napóleon hadserege csúfos vereséget szenvedett a Német­ország egye­sí­tésén fáradozó poroszoktól, miáltal Európá­ban megjelent egy gyorsan iparosodó, a franciák kontinentális he­gemóniáját (és gyarmatait) fenyegető új, félelmetes hatalom – a teu­ton militarizmus. A versailles-i ellen­forradalom csak Bismarck se­gítségével tudott úrrá. lenni a párizsi proletariátus 72 napos kísér­letén, a kommünön, és le kellett mondania Elszász-Lotharingiáról, amellett tetemes (5 milliárd frank) hadisarc fizetésére kötelezték az országot.

A nemzeti sérelem szégyene és bélyege ott sütött minden francia patrióta homlokán. A kudarc romjain keletkezett Harmadik Köztár­saság viselte a frankfurti béke politikai, gazdasági és morális követ­kezményeinek terheit. A polgári demok­rácia képlékenységét igye­keztek kihasználni olyan erők, melyek egy monarchista restauráció­ban voltak érdekeltek: az arisztokrácia, a klérus, a revánsról álmo­dozó tábornoki kar nem jelentéktelen része. A köztársaság védelmé­ben állt ki a burzsoázia többsége, a munkásság önálló osztályszem­pontjairól néha megfeledkező szoci­alis­ták. A demokrácia mellett sorakoztak fel olyan neves politikusok, mint Léon Michel Gambetta, Georges Clemenceau, Jean Jaurés, s kezdetben Georges Boulanger tábornok is.

Boulanger – miután nem ő, hanem Carnot unokája lett 1887-ben Francia­ország köztársasági elnöke – átment a royalistákhoz. Nyugdí­jazták, de a mellőzött katonát jobboldali programmal országgyűlési képviselővé választották. Fellépett a parlamen­tarizmus ellen, állam­csínyre készült, látva azonban annak bizonytalan kimenetelét, meg­futamodott és Belgiumba menekült. Hívei csalódtak, de nem hátrál­tak meg. Győztek a köztársaságiak, ám a reakció folytatta harcát a demokrácia ellen. A boulangerizmus nem lebecsülendő eleme lett a konzervativizmusnak. Igazat kell adnunk Léon Blumnak, aki fel­hívta a figyelmet e fontos momentumra: „Nem érthetjük meg a Dreyfus-ügyet, ha nem tartjuk szem előtt azt, hogy a vihar nyolc esztendővel egy elvetélt forradalom után tört ki.” (Léon Blum: Em­lékek az Ügyről.) Forradalmon a francia szocialista ezúttal az elvetélt puccskísérletet értette.

A köztársaságpártiak térhódítása miatt nyugtalan politikusok frontba tömö­rültek, hogy visszaállítsák a királyság intézményét. A burzsoá kormányok részéről megígért liberális reformok ugyan­csak fellépéseik gyorsítására ösztönözték őket.

Nacionalizmusuk egyik alapvető motívuma az antiszemitizmus volt. Az 1789-es forradalom során emancipált zsidóság – számará­nyát messze meghaladó pozíciókhoz jutott a gazdasági és kulturális életben. A 39 milliós országban akkor mindössze 70 000 zsidó élt, tevékenységük a tőkés rendszert erősítette, aláásva ezzel a feudaliz­mus még megmaradt, de egyre gyengülő állásait. III. Napóleon kon­cessziókat adott a zsidóságnak, mely így vezető helyeket tudott magának biztosítani az iparban, kereskedelemben és a vasútépítés területén. A modernizáció bűneit, s egyes társadalmi rétegekre, osz­tályokra gyakorolt negatív hatását a zsidóság „akna­munkájával” ma­gyarázták. A kapitalizmus és zsidóság gyűlöletes szinonimákká vál­tak, s ez adott gyúanyagot a franciaországi neo-anti­szemitiz­musnak. Egyes izraeliták meg­gazdagodása ingerelte az elszegényedő egzisz­tenciákat, ezért könnyű prédájává lettek a demagóg agitációnak. (A szituáció némiképp hasonlít az 1882–83-as tisza­eszlári hisztériához.)

A Dreyfus-ügy volt az a kanóc, mely lángra lobbantotta a látens, de mind­inkább felszínre törő szenvedélyeket.

A PER, MELY MEGRENGETTE FRANCIAORSZÁGOT

A Deuxième Bureau illetékeseinek kezében van tehát az a doku­men­tum, mely egy „D” nevű ügynök árulására engedett következ­tetni. Kutatgattak, tanács­koztak, spekuláltak, míg végül megkönnyebbülten felkiáltottak: „Dreyfus!” Minden egyezett: egy, a vezér­karnál dolgozó tüzértiszt, akt ráadásul még zsidó is. Tudni kell, hogy a francia hadseregben, így a vezérkarban is igen sok, a jezsuiták befo­lyása alatt álló tiszt teljesített szolgálatot. Tőlük nem volt idegen ér­zés az anti­szemitizmus. Azt is figyelembe kell venni, miszerint a bizal­matlanság pszichózisát felerősítette, hogy Francia­ország 1891-93-ban katonai szövetségre lépett Orosz­országgal (nem minden német­ellenes él nélkül), s ez méltán kelthette fel Berlin érdek­lődését a fran­cia katonapolitika iránt. Nos, a reakció megtalálta a maga emberét, aki (természetesen pénzért) összeszűrte a levet a németekkel – Fran­cia­ország megsemmisítésére.

Alfred Dreyfus tüzér százados, a harmincöt éves kiszemelt áldozat 1859-ben született az elzászi Mulhouse-ben. Apja, Raphael Dreyfus egy helyi textilüzem módos tulajdonosa volt. A család, mely régen asszimilálódott, semmi nyomát sem hordozta a zsidó identitásnak. A gyermeket elkötelezett francia szellemben nevelték, a gall öntuda­tukhoz akkor is ragaszkodtak, amikor szűkebb hazájuk német meg­szállás alá került.

Alfred – minden deheroizálási szándék nélkül állíthatjuk – nem tűnt ki tehetségével. Ám felelősségtudata és szorgalma által biztató utat járt meg a katonai pályán. 1878-ban iratkozott be az École Polytechnique-be, majd innen 1880-ban – al­hadnagyi rendfokozattal – a fontainebleau-i tüzériskolába vezényelték, ahol két év múl­tán tüzér hadnaggyá avatták. 1890-ben már századosi ranggal került az École de Guerre-re. Megbízhatóságának, lelkiismeretességének köszönhe­tően 1893-ban próba­szolgálatos lett a vezérkarnál. Ez nagy megtisz­teltetésnek számított. „Tüne­ményes” karrierje megdöbbentette anti­szemita tiszttársait. Ezt a területet ugyanis jó­részt a klérus által tá­mogatott ifjúságnak tartották fenn.

Alfred Dreyfus karrierje kezdetén áll, nem sejtve a feléje száguldó végzetet…

Az inkriminált jegyzéket grafológusok rendelkezésére bocsátot­ták: állapítsák meg, Dreyfus-e annak írója? A vélemények megosz­lottak: némelyek szerint igen, mások viszont kizártnak tartották, hogy a százados keze írása lenne, akadtak habo­zok is. Ámde ha le­het, hogy Dreyfus a jegyzék szerzője, akkor biztosan ő az! A gépezet beindult. Gonse tábornok utasította a századost, hogy 1894. októ­ber 15-én jelenjék meg (civilben!) a vezérkar próbaszolgálatosainak szemléjén. Dreyfus gyanút­lanul eleget tett a parancsnak. Azonnal őrizetbe vették. Alfréd, hogy megmentse a maga és kasztja becsüle­tét, pisztolyt kapott: megbánása és beismerése jeléül végez­zen magá­val. Milyen könnyű lett volna a koncepciós per kiagyalóinak, ha a százados golyót röpít a fejébe. Hősünk nem ezt tette. Ártatlanságát hangoztatta.

A reakciós sajtó szinte gombnyomásra megkezdte a féktelen uszí­tást. A hír­hedt antiszemita Drumont szerkesztésében megjelenő és a jezsuiták által pénzelt La Libre Parole is: „Megfelel-e a tényeknek, hogy a hadvezetés utasítására rendkívül nagy fontosságú letartózta­tás történt? A letartóztatottat hazaárulással vádolják. Amennyiben ez az értesítés megfelel a valóságnak, mit jelentsen a hallgatás? Sürgős választ kérünk.” Az újság halált követelt az árulóra, aki mögött – a sajtó állítása szerint – a zsidók állnak.

A bulvárlapok is politizálni kezdtek. A Le Petit Journal sejtetni engedte: „Háború esetén Dreyfus bizalmi állást töltött volna be a mi­nisztériumban. Bajtársait az ő közreműködésével felállított halálos csapdába küldhette volna.” Mint ilyenkor lenni szokott, az újságírók szabadon engedték fantáziájukat, felnagyították, színezték és dra­matizálták az esetet, hogy felkorbácsolják az indulatokat. A hecc­kampány élvonalában a klérus bértollnokai buzgólkodtak. A Le Croix című katolikus lap már pontosan tudott mindent: „Dreyfus a nemzetközi zsidóság ügynöke… mely eltökélte, hogy tönkreteszi a francia népet…”

Amikor a vezérkar által inspirált jobboldali lapok megdolgozták a köz­véle­ményt, s bizonyítékok híján dokumentumokat gyártottak az ügy alátámasztására, 1894. december 19-én megkezdődhetett a főtárgyalás. A terhelő adatokat ott sem tárták nyilvánosság elé (mert valójában nem voltak), hanem zárt körben a bíró­ságnak közönséges hamisítványokat mutattak be. Ilyen körülmények között azt állít­hattak, amit akartak, hiszen kivonták magukat a védők ellenőrzése alól. A Maurel ezredes által vezetett katonai testület – a jogszerűség minden látszatát felrúgva – kimondta a határozatot: örökös deportá­lás az Ördög-szigetre. Ez egyenértékű volt a halálos ítélettel. A Dreyfus-pártiaknak szembe kellett nézniük a justizmord tipikus esetével. A százados ügyvédeit és a családot megfosztották a fellebbezés lehe­tőségétől is.

A legmegalázóbb „ceremóniára” 1895. január 4-én került sor, amikor az Ecole Militaire udvarán katonai kordon és nagyszámú, lincselésre éhes néző­közönség jelen­létében Dreyfust lefokozták, kardját összetörték, váll-lapjait letépték. Az immár köz­legénnyé lefokozott tüzér csak annyit tudott mondani: „Katonák! Ártatlan embert fosz­tanak meg a becsületétől. Éljen Franciaország!”

Az elítéltet 1895. február 21-én indították el hajón, láncra verve, a gyilkos klímájú, trópusi fogolytelepre, az Ördög-szigetre. Itt egy számára elkülönített kő­házi­kóban tartották, éjszaka vasban, magá­nyosan – váltott fegyveresek szigorú őrizete mellett. Az ablaktalan helyiségből nem láthatott ki, családjával alig levelez­hetett, s a ható­ságok csak arra vártak, hogy az embertelen körülmények mielőbb végez­nek a makacs fogollyal. Jellemző Dreyfusra feltétlen hűsége a hadsereg vezetői iránt. Feleségének írott leveleiből kiderül, olyan tévedésnek tartotta az ítéletet, melyre felettesei egyszer majd rádöb­bennek. A politizálástól tartózkodó, jó katona nem ismerte fel az ügy hátterét, a társadalomban lejátszódó folyamatokat. Ön­tudat­lan já­tékszere lett a csalárd erőknek, passzív szenvedő alanya a Dreyfus-pernek.

A bírósági eljárás előtt és alatt gerjesztett nacionalista (német­ellenes) és anti­szemita hullámok lassan csillapulni látszottak. Op­tikai csalódásnak bizonyult ez, hiszen a mélyben ott izzott a parázs, s a sajtóban lejátszódó viták bizonyították, a jobb­oldalnak nem ér­deke az indulatokat eltemetni.

A Dreyfus-pártiak az erkölcs és a jog megcsúfolásának tekintették a történ­teket, s nem nyugodtak. Szorgosan gyűjtötték az anyagot – a per koncepciós jellegét, az áldozat ártatlanságát bebizonyítandó, így jutottak el a kutatók (egy vezérkari tiszt segítségével) olyan két­ségbevonhatatlan dokumentumokhoz, melyek módosíthatták a fej­leményeket.

Marie-Georges Picquart alezredes, a Deuxième Bureau új vezetője a hamis adatok tanulmányozása során felismerte az igazságot, amely­ről 1897 áprilisában írás­ban akarta tájékoztatni a köztársasági elnö­köt. Az alezredes kategorikusan kijelen­tette: „A Dreyfus bűnéül fel­rótt bűncselekményeket Esterhazy követte el.” A levelet Picquart nem juttatta el a címzettnek, de barátai révén tartalma hamarosan köz­tudottá vált.

Gróf Ferdinand Walsin-Esrerhazy (magyar származású) őrnagy, a francia had­sereg tagja bejáratos volt a vezérkarhoz. Költekező, bo­hém életvitele miatt állandó pénzzavarral küzdött, s ezt enyhítendő, rendszeres informátora lett a párizsi német követség katonai attasé­jának, Max von Schwarzkoppen ezredesnek.

Megkezdődött az ügy második szakasza. Dreyfus bátyja, Mathieu vádat emelt Esterhazy ellen, Clemenceau lapja, a l’Aurore pedig tá­mogatta, és követelte a per­újra­felvételt. A Faure-kormány – látva az ismét fellángoló anti­szemita indu­la­to­kat – nem állt ki a felülvizsgálat mellett. A La République Française a Dreyfus-ellenes tábor álláspont­ját fogalmazta meg: „Ennek az árulónak a holtak birodal­mában van a helye, semmi értelme exhumálni.”

A francia törvények értelmében azonban Esterhazy bíróság elé állítását nem lehetett meg­akadá­lyozni, ám a vezérkar és a jogászok közös manipulációi alapján kimondták Esterhazy ártatlanságát, kö­vetkezésképpen Dreyfus bűnösségét. A katonai vezetőknek a kalandort minden­áron meg kellett menteniük, miután zsarolta őket: „Ha magamra hagynak, kinyitom a számat…”

Ismét magasra csaptak – pro és kontra – a szenvedélyek. Olyan légkör ural­ko­dott el Francia­országban, hogy kevesen merték expo­nálni magukat egy zsidó vétlen­ségének bizonyítására. Még a francia izrealiták is visszahúzódtak, mert nem akarták önnön fejükre zúdí­tani a leszámolást követelő csőcselék haragját.

A félelem és önzés, mely a kormányban eluralkodott, nehezítette az Affaire kiderítését. A szocialisták megoszlottak; a Jules Guesde ve­zette szárny az egész ügyet a burzsoázia belső problematikájának tar­totta. Nem így Jean Jaurès, aki helyesen látta, hogy a demokrácia léte vagy nemléte a tét.

1898. január 14-én a l'Aurore-ben megjelent Emilé Zola írása – Félix Faure köztársasági elnökhöz küldött nyílt levél formájában – J'Accuse! (Vádolom!) címmel. Ebben a politikailag, etikailag és embe­rileg eléggé fel nem becsül­hető cikkben az író megdönthetetlen logi­kával s az anyagok ismeretében mu­tat­ta ki Esterházy bűnösségét, illetve Dreyfus makulátlanságát. a szenny ott van már Francia­or­szág arcán, a történelem feljegyzi majd, hogy éppen az Ön elnöksége idején követtek el ilyen szörnyű társadalmi bűnt.”

Zola vitriolba mártott tollal leplezte le a vezérkarnak a bordereau-val űzött mesterkedését. Elmarasztalta a bíróságot, mely – en­gedve a felső nyomásnak – volta­képpen bizonyítékok nélkül ítélt el életfogytiglanra egy ártatlan embert. Esterhazyról így vélekedett: „…először eszét veszítette a félelemtől, már-már külföldre vagy az öngyilkosságba akart menekülni. S ekkor merész hazardírozásba kezd, egész Párizst ámulatba ejti erőszakos fellépésével és magatartá­sával. Vala­hon­nan segítséget kapott…” Zola nyíltan leszögezi, hogy Dreyfusnak csak úgy szolgál­tat­hatnak elégtételt, ha az egész vezér­kart a vádlottak padjára ültetik. Nem rejtette véka alá, kit tart vét­kesnek, s kit meghajszolt hősnek. „Egy pillanatra sem kétel­ke­dem abban, hogy az igazság végül győzedelmeskedik…” Az író jó prófé­tának bizo­nyult, de még sok víznek kellett lefolynia a Szajnán, amíg az ügyet meg­nyugtatóan rendez­hették.

Mindazonáltal Zola éleslátásával és bátorságával kivívta a haladó világ rokon­szenvét. Mark Twain, a New York Heraldban az alábbiakat írta: „Mélységes tisz­teletet, határtalan csodálatot érzek Zola iránt. Olyan gyávákat, képmutatókat és talp­nyalókat, mint amilyenek a katonai és egyházi bíróságokban ülnek szerte a világon … találhat­nak … De öt évszázadba telik, amíg fellép egy Szent Johanna vagy Zola.”

Sajnálatos, hogy a megdolgozott francia közvélemény egy része másként érzett. Zolát bíróság elé állították rágalmazásért és szemé­lye ellen pogrom­hangulatot szítottak. A La Libre Parole felvetette a kérdést: Mi lenne a legjobb meg­oldás? A Szajnába hajítsák-e a zsi­dókat vagy élve süssék meg őket? Jellemző az anti­sze­mita tábor szel­lemi arculatára és erkölcsi züllöttségére! Tumultuózus jelenetek ját­szódtak le a parlamentben: egy magáról megfeledkező képviselő megütötte Jaurést, egy másik ezt sietve megtorolta. Az utcákon olyan zsidóellenes atrocitások történtek, mint később, 1938-ban a hitleri Németországban, az úgynevezett kristály­éjszakán. Az 1898-as választások eredményeként egyetlen Dreyfus-párti képviselő sem ju­tott mandátumhoz. Méline miniszterelnök utódja, Henri Brisson szi­lárd republikánus politikus volt ugyan, de nem mert hozzányúlni az ügyhöz. A szapo­rodó bizonyítékok súlya alatt azonban végül is kény­telen hozzájárulni a per­újra­felvé­telhez. A belpolitikai helyzet is mó­dosult. Meghalt Faure elnök, utódja a liberálisabb Emilé Loubet lett, aki szorgalmazta a bírósági ítélet felülvizsgálatát. Waldeck Rousseau miniszterelnök a polgári köztársaság stabilizálása érdekében ugyan­csak szerette volna mielőbb lezárni az Affaire-t, a közvélemény han­gulatában beálló lassú fordulat szintén kedvezett a vád újbóli meg­tárgyalásának.

Dreyfus második pere 1899. június 7-én kezdődött. A londoni Times tudósítója szerint a 39 éves fogoly egy öreg­ember benyomását keltette (amin cseppet sem lehet csodál­kozni), míg Clemenceau szo­morúan állapította meg, hogy a vádlott „mérhetet­lenül alatta áll a Dreyfus-ügy színvonalának.” Nemzetközi felháborodást keltő dön­tés született. Dreyfus bűnös kémkedés miatt, de Loubet köztársasági elnök kegyelme révén elhagyhatta a börtönét. Jaurés és tábora nem volt hajlandó bele­nyu­godni az ítéletbe, jól látták, hogy az amnesztia nem azonos a vétlenség kimondá­sával, a rehabilitációval.

A további bizonyítékok s a haladó közvélemény nyomása miatt újabb bírósági eljárást rendeltek el, amelyre 1904 márciusában ke­rült sor Párizsban, a Palais de Justice épületében.

1906. június 12-én megszületett a „végítélet”: Dreyfus ártatlan. A felmentett az utolsó szó jogán az alábbi megrázó nyilatkozatot tette: „Mint katona, életemet a hazának ajánlottam, és vele min­dent. A hazának joga van mindent elvenni… Semmi mást nem akarok, mint a becsületemet, de azt teljesen és folt nélkül. Mert ez gyer­mekeim elvitathatatlan és szent öröksége.” Július 22-én az École Militaire udvarán (ahol lefokozták) a Becsületrend Lovagjává, ütötték.

Nyugállományba vonult, de az első világháború idején önként jelentkezett a frontra. Az immár alezredessé előléptetett katona – hosszú betegség után – 1935. július 11-én hunyt el.

Szerte a világon akadnak még történészek, akik továbbra is hisz­nek Dreyfus haza­árulásában (D. Johnson, H. Dardenne). És bizo­nyára így lesz ez mindaddig, amíg nem sikerül vég­érvé­nyesen leküz­deni a faji előítéleteket, az anti­szemitizmust.


EZREDVÉG, 1996. augusztus

AZ IGAZI TELEKI PÁL

A kialakulóban lévő neokonzervatív rezsim keresi identitásának történelmi gyökereit és igazolását. Ilyen meggondolásokból illesz­tette a közelmúltban arckép­csarno­kába Teleki Pál egykori miniszterelnököt, aki ötven esztendővel ezelőtt – beismerve politikájának tel­jes csődjét – önkezével vetett véget életének. Nem tekinthetjük vé­letlennek, hogy a máriabesnyői sír előtt éppen Antall József tartotta a megemlékező beszédet. E helyütt elismerte ugyan Teleki konzerva­tivizmusát, de – mint mondotta – „nem a szó maradi értelmében” volt az, hanem abban az érte­lem­ben, hogy életműve megtestesítője és megőrzője a nemes tradícióknak, értékeknek.

A hagyományok és értékek – ha olykor áttételesen is – mindig meghatározott politikumhoz kötődnek, végső soron osztály vagy osztályok érdekeihez, törek­vé­seihez. Teleki sem az általános nemzeti és emberi „kincsek” hordozója volt, hanem a történelmi arisztokrácia képviselője, aki küldetésének tekintette a feudális elemek­kel átszőtt integer Magyarország visszaállítását, a nagybirtokosság uralmának meg­támad­hatat­lanságát – a keresztény és nemzeti „középosztály” bázisán.

CSALÁD, GYERMEKKOR, INDÍTTATÁS

1879. november 1-jén született Budapesten. Atyja, a tudós-poli­tikus Teleki Géza, a nyugaton kialakult klasszikus liberalizmustól távol álló Tisza Kálmán-i szabad­elvűség híve volt. A „generális” kor­mányában (1889. július 16-tól 1890. március 15-ig) a belügyi tárcát vezette, majd távozása után idejének jelentős részét a tudo­mányok­nak (történelem, szociálpolitika) szentelte. Édesanyja, Muráti Irén egy gazdag görög kereskedő leánya volt. Telekiék korábban 14 000 katasztrális hold földdel rendelkeztek a Partiumban, melytől Trianon fosztotta meg őket.

Ősi, előkelő arisztokrata család leszármazottja, akinek genézise a Szilágyi Erzsébetet is adó Garázda-nemzetségig nyúlik vissza. A grófi rangot Teleki Mihály erdélyi kancellár szerezte 1685-ben; a „két pogány közt egy hazáért” mesteri taktikusa nagy hatással le­hetett Teleki Pálra, hiszen később, egészen más történelmi szituáció­ban igyekezett alkalmazni ezt a kétes kimenetelű gyakorlatot.

A népes klán tagjai között kiváló írókat, költőket, politikusokat, tudósokat, katonákat találunk: a könyvtáralapító Teleki Sámuelt, a történelemkutató Teleki Józsefet, Teleki Sándort, az 1848-as szabadságharc honvéd ezredesét, Teleki Lászlót, a „Kegyenc” című dráma íróját, a Határozati Párt vezetőjét, aki 1861-ben öngyilkos lett…; a világhírű Afrika-utazó Teleki Sámuelt, a magyar nőnevelés elszánt úttörőjét, Teleki Blankát. Ezzel a hatalmas anyagi és szellemi háttérrel indult el tragédiába torkolló útjára Teleki Pál.

Középiskolai tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban végezte, majd 1897–1901 között a jogi karon folytatta stúdiumait. Viszonylag rövid idő alatt elsajá­tí­totta a német, francia, angol és ro­mán nyelvet. A leendő professzionista politi­ku­sok számára szinte kö­telező jogi diploma megszerzése mellett nagy érdeklődést mutatott a biológia és földrajztudomány iránt, nyilván azért is, mert Teleki Sámuel utazási tapasztalatai, felfedezései és élményei felkeltették a tudásra éhes ifjú kíván­csiságát. Még nem sejthette, hogy a geog­ráfia nemzetközileg elismert szak­tekin­télyévé fogja magát kinőni. Az élettanba való elmélyülése során találkozott a darwiniz­mussal.

Darwin nézetei mindenkit megérintettek, jóllehet ezekből ki-ki más követ­keztetéseket vont le. Teleki e tanokban nem a bibliai em­berteremtés ellen keresett érveket, hanem – félreértve a fajok harcá­ról szóló fejezetet – a magyar fajiság míto­szának bizonyítékait látta Darwin embertani tételeiben. Politika, földrajztudomány, biológia konzervatív világképpé állt össze benne.

1903-ban doktorált. Disszertációja „Az elsődleges államkeletke­zés kérdé­séhez” címet kapta. Ebben a munkájában – komplexitásra törekedve – a jog­tudo­mány mellett földrajzzal, néprajzzal és történe­lemmel is foglalkozott. Élete végéig megőrizte azon törekvését, hogy egy-egy kérdést a sokoldalú dimenziók kontex­tusában vizsgáljon.

1908-ban megnősült. Bissingen-Nippenburg Johanna grófnőt vette feleségül. Két gyermekük született: leánya, Mária, aki gróf Zichy Nándor hitvese lett, s fia, Géza, aki 1944-1945-ben a dálnoki Miklós Béla vezette első magyar demokratikus kormányban kapott kultuszminiszteri megbízatást. (Egyébként a geológiával jegyezte el magát.)

Felsőfokú tanulmányainak befejezése után két évvel Lóczy Lajos földrajz­tudós mellett egyetemi gyakornok lett. Lóczy professzor nem­csak a geográfia iránti vonzalmát erősitette, de világnézetileg is igen nagy befolyást gyakorolt rá.

A két világháború közötti magyar közélet egyik legnagyobb hatású személyi­ségének látásmódja ezekből az építőelemekből állt össze.

A TUDÓS ÉS POLITIKUS

Teleki Pál mint tudós kezdte tehát pályafutását e század első évei­ben. Még csapong, keresi a helyét. Egy ideig a Huszadik Század szel­lemisége kerítette hatalmába. A haladó értelmiség e gyűjtőhelyén a polgári demokrácia híveitől a marxistákig sok kiváló elme (Apáthy István, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Pikler Gyula, Somló Bódog, Szabó Ervin, Szende Pál, Varga Jenő) találkozott. Teleki eleve nem tartozott e csoportosulás radikális baloldalához, de a maga módján – főként a biológia tárgykörében – ő is tudományos választ akart adni a kor kérdéseire. Arra törekedett, hogy istent kibékítse a tudo­mánnyal, pontosabban: a tudomány segít­ségével hitelesítse a termé­szetfeletti mindenható létezését. A darwinizmus leszár­mazás-elmé­letét magáévá tette, anélkül, hogy a biblikus világképpel szakított volna: „… a leszármazástan nem jön ellentétbe egy felsőbb hatalom, istenség létének lehe­tő­ségével, és senkit sem kell, hogy hitében meg­rendítsen.”

A szociáldarwinizmus alapján elfogadja „egy biológiai és ember­tani ismere­te­inken felépülő politikai és társadalmi elmélet jogosult­ságát”. Innen táplálkozik anti­demokra­tizmusa. Mint mondotta: „…a ma fennen hirdetett általános emberi jogok nem léteznek, s az emberi természet helyes megismerésével az értük folytatott harc helyet fog adni egy kevesebb s a tehetségeknek megfelelő szabad­ságon és nagyobb szolidaritáson, de semmi esetre sem egyenlőségen alapuló társadalomnak.” A később alkalmazott elitelmélet forrásait itt találjuk meg. Ugyanígy, a darwini leszár­mazástan sajátos értelme­zése vezeti el a nacionalizmusában oly nagy helyet elfoglaló faj­elmé­letéhez: a társadalomtudományra átplántált biológiai törvények rendszere, meg­ítélése szerint, „… serkenti és előmozdítja a faj nemesítésére irányuló törek­véseinket, erősíti a faji összetartozás érzetét, és ezzel hazafias célokat is szolgál”.

Lóczy Lajos tanára és Teleki Sámuel nagybátyja bűvkörében ér­deklődésének homlokterébe egyre inkább a geográfia került. Tudo­mányos kutatásokat folytatott Észak-Afrikában, Szudánban, Euró­pában. Első jelentősebb munkája, a francia Földrajzi Társaság pálya­díjával kitüntetett „Atlasz a japáni szigetek kartográfiájának történe­téhez” már nemzetközi elismerést és érdeklődést váltott ki. Ebben a műben – a közfelfogással ellentétben – azt állítja, hogy Kolumbusz nem Indiába, hanem Japánba akart utazni, amikor véletlenül fel­fedezte az „új világot”. 1912-ben megírta „Amerika gazdasági föld­rajza” című monográfiáját. Munkásságát a magyar tudományos élet messzemenően honorálta: még ebben az évben levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. Székfoglalójának témája: „A földrajzi gondolat története” volt.

A tudósban kora és osztálya politikai ambíciói is munkáltak. 1904-ben Szatmáron szolgabíró lett, s a következő évben a huszon­hat éves fiatalembert az Alkotmánypárt színeiben a Szatmár megyei nagysomkúti választókerület (ahol apja is képviselősködött) a par­lamentbe juttatta. 1910-ig volt honatya, hogy ezután ismét a tudo­mánynak szentelje életét. A geográfiát nemegyszer konzervatív po­litikájának szolgá­latába állította. A németek balkáni expanziójával szemben a Monarchia igé­nyeit támasztja alá földrajzi érvekkel.

1914-ben elnöke lett a Turáni Társaságnak, s e funkcióját ugyan­csak az osztrák–magyar gazdasági érdekek igazolására használja fel.

Az első világháború nagy részét a szerb, illetve az olasz fronton töl­tötte. Már 1915-ben megérezte a katonák körében egyelőre látensen jelentkező feszültségeket. Ezért a szociális gondoskodás fontosságára hívja fel az illetékesek figyelmét. Ugyan­ak­kor egy fajegészségügyi bizottság felállítását is javasolja, mely szervezett küzdel­met folytatna a szifilisz és a morbus judaicis ellen. Elvetette a Hoffmann Géza által hir­detett biológiai fajelmélet érvényét a soknemzetiségű országban, de Apáthy Ist­ván­nal egyetértésben egy történelmi fajkoncepciót dol­gozott ki, még nem tagadva meg a zsidóság asszimilációjának lehető­ségét. Olyan szociálpolitikát sürget, mely meg­védi a magyarságot a kipusztulás veszélyétől. Fellép az értékes elemek kiván­dor­lá­sa ellen, de támogatja a „nemkívánatos” egyedek eltávozását. Ezt a fajtisztu­lás egyik igen fontos útjának tekinti. Miután 1915-től a keszthelyi választókerület kül­döt­te­ként ismét parlamenti képviselő lett, módjá­ban állt aggályait a törvényhozás elé vinni.

1918-ban a Területvédő Liga élére került, melynek fő feladata a „történelmi” Magyarország védelme volt. Tudta, hogy a háború el­veszett, s tudta, hogy ennek területi következményeivel számolni kell, ezért az erők összefogását sürgette. Egy olyan néprajzi térképet szerkesztett (vörös térkép), mely annak bizonyításául szolgált, hogy Magyarország lakosságának döntő többsége magyar, s elhelyezke­dése lehetetlenné teszi – végzetes konzekvenciák nélkül – a soknem­zetiségű állam erő­szakos feldarabolását.

1919 első heteit Svájcban töltötte, itt érte utói a Tanácsköztár­saság kikiál­tásának híre. Azonnal Bécsbe sietett barátjához, Bethlen Istvánhoz, hogy együtt küzd­jenek a proletárdiktatúra ellen.

Létrehozták az Antibolsevista Comitét (ABC), az antant támoga­tásának meg­nyerése céljából, majd Szegedre utazott, hogy a Károlyi Gyula vezette ellen­forra­dal­mi kormányban tevékenykedjék. Előbb kultuszminiszter, majd átveszi a külügyek irá­nyítását. Az Abrahám-féle kabinet úgyszintén igényt tartott Teleki szolgálataira. Komoly segítséget nyújtott Horthy Miklósnak a „nemzeti hadsereg” meg­szervezésében, ugyanakkor a „szegedi gondolat” mérsékeltebb irány­zatának meg­alapo­zásában is jelentős szerepet játszott.

Az antant tartózkodó volt Telekivel szemben, mert tudta, hogy a grófnak a Regnum Marianum fenntartására épülő politikája veszé­lyezteti az általa elképzelt új európai struktúra kialakítását. Szegedi beszédében nem titkolta: a Szent István-i állameszmét a Duna-medence rendje alapelvének tekinti. Ugyanakkor – noha a nem­zetisé­gek egyenjogúsága mellett tett hitet – kijelentette, hogy a kisebbsé­gektől és a zsidóságtól feltétlen lojalitást vár el: „… aki aláveti magát a keresztényi világnézet és a nemzeti eszme követelményeinek, azt nem éri a mi agresszivitásunk …”

Sem a Friedrich-, sem a Huszár-kormányban nem vállalt funkciót, mert készült a béketárgyalásokra. Természetesen ő sem értett egyet Trianonnal, de mint reálpolitikus belátta, az erőviszonyok nem teszik lehetővé az ellenállást, sőt, azt igen károsnak tartaná: „Megkötjük a békét olyan sürgősen, olyan gyorsan, amint csak lehet… Nem sza­bad elfeledkeznünk, hogy a bolsevizmus nincs teljesen leküzdve… bele kell kapcsolódnunk a bolsevizmus világszerte keresztülviendő kiirtásába.”

Párizsba négy vaskos kötettel készült, melyről tudta, hogy senki sem fogja el­ol­vasni, hiszen eldöntött kérdés volt Magyarország terü­leti felosztása. Ám távla­tok­ban hitt a revízióban, a „józan ész” felülkerekedésében: „A békekonferencián nem sokat érhetünk el, de jo­gainkat nem adjuk fel… idővel a békét korrigáljuk …”

1920 áprilisában a Simonyi–Semadam-kormányban már külügy­miniszter. Eb­ben az időszakban – 1920. június 20-án – került sor a trianoni békeszerződés alá­írására. Tárgyalások folytak az oroszországi hadifoglyok hazahozatala érdekében, de mindent elkövetett, hogy megakadályozza a „vörös szellemi járvány” behatolását az or­szágba.

TELEKI PÁL ELSŐ MINISZTERELNÖKSÉGE

Miután a kispolgári kormányok elvégezték küldetésüket, a „romeltakarítást” és a restaurációt, a sorait rendező nagytőke–nagybirtok elérkezettnek látta az időt a hatalom közvetlen átvételére. A békeszerződés megteremtette a konszolidáció külső feltételeit, immár a belső „építőmunkára” került sor. Olyan embert akart Horthy a ka­binet élére állítani, aki Szegedről jött, aki az ellenforradalom meg­szilárdítását tekintette alapvető céljának. Választása Telekire esett. A gróf 1920. július 19-én vette át a kormánypálcát.

A parlamentben július 22-én tartotta meg nagy érdeklődéssel várt bemu­tat­kozó beszédét.

„Mindenünnen egész Európából olyan híreket kapunk… hogy – egy geológiai hasonlattal élve – talán mondhatom, hogy annak a nagy földrengésnek, amely most végigvonul a világon és különö­sen Európán, ismét egy erősebb rengési időszakát éljük át… az ilyen rengési időszakok csak időleges jelenségek… csak egyes erősebb hullámverések… de nem jelentik azt, hogy a fejlődés ne menne to­vább a maga természetes útján, ne haladna tovább azon új béke és megnyugvás felé, mely minden ilyen földrengést követni szokott. Ma ismét erősebben expandeálnak mindenféle erők, expandeálnak azok az erők is, melyek ezt az országot másfél évvel ezelőtt súlyos válságba, majdnem a megsemmisülés szélére vitték…”

Az új miniszterelnök megígérte, hogy erős kézzel fogja visszaállí­tani a jog­ren­det. Gyakorlatában ez minden olyan kísérlet kemény megtorlását jelentette, mely fe­nye­gette a fennálló konzervatív-fasisztoid rezsimet. Teleki igen termékeny kormány­főnek bizonyult.

Bevezette a „megbízhatatlan” egyének kategóriáját a katonai szol­gálat terü­le­tén, és kilátásba helyezte a munkaszolgálat intézményé­nek megszervezését. Egyik be­szédében, 1920. július 31-én kifejtette, kiket kell megbízhatatlannak tekinteni: a bel­ső konszolidáció „…el­sősorban abban kulminál, hogy a kormány a legerélyesebb rend­sza­bályokkal biztosítsa a jogrendet minden irányban … Megbízhatatlan min­den­ki, aki a kommunizmushoz aktíve, vagy bizonyos mértékig passzíve is hozzá­járult…”

A szakszervezetekkel kapcsolatban megállapította: fontosnak tartja a munkás­ság érdekvédelmi tevékenységét, de tiltani fogja az osztályharcos, politikai meg­nyilvánulásokat.

Nem tagadta a földreform szükségességét, ám olyan megoldást keresett, mely a kérdést véglegesen lezárja. Természetesen itt nem gondolt egy radikális „amerikai-utas” programra. Hirdette: „Akié a föld, azé az ország.” Ez elvből kiindulva kijelen­tette, hogy a nemzetfenntartó nagy- és középbirtokok nem vehetők igénybe. Csak a meg­bízható elemek számíthattak nála a földre, részben elidegeníthetet­len vitézi telkek formájában. Az 1920. XXXVI. tc., mely a földrefor­mot kanonizálta, e kon­cep­ció alapján szabályozta a parasztság szá­mára korántsem kielégítő parcellázást.

Teleki nevéhez fűződik az 1920. XXVI. tc., mely a botbünte­tés bevezetéséről intézkedett. Feudális lépés volt ez a javából, még akkor is, ha alkalmazására alig került sor. Elfogadtatta a zsidóságot diszkrimináló numerus clausust (1920. XV tc.). Mint indoklásából megtudhatjuk, félt az ország elzsidósodásától, attól, hogy a ma­gyarság háttérbe szorul a szellemi pályákon. Ezzel a lépésével állami szintre emelte a faji meg­külön­bözte­tést, a polgári egyenlőt­lenséget.

Antikommunista beállítottságához híven megszavaztatta az 1921. III. tc.-t, mely szigorú rendszabályokat helyezett kilátásba azokkal szemben, akik a fennálló rend ellen szervezkedtek.

Megszüntette a külföld megbotránkozását kiváltó különítménye­ket, s nagy részü­ket beolvasztotta az államgépezet erő­szak­szer­veze­teibe. Az „egyenlő” távolság­tar­tással, az „igazságos” rendcsinálás­sal a kiegyensúlyozott kurzus, az európai jog­ál­lam látszatát akarta kelteni: „Én hoztam a numerus clausust… de ugyancsak én osz­lat­tam fel a Britanniát.” A forradalmi baloldalnak nem lehettek illú­ziói: amíg fenn­áll a kommunizmus veszélye, nem lehet eltekinteni a kivételes rendszabályoktól. „Meg kell érteni mindenkinek, hogy Magyarországon az internacionalizmus bűn, s ha valaki inter­naciona­listá­nak vallja magát, azzal szemben az ország saját létfenntartásá­nak érdekében úgy is kell eljárjon, mint a bűnössel szemben.” Ennek jegyében sürgette a népbiztosok perének lebonyolítását, s követelte Kun Béla kiadatását az osztrák hatóságoktól.

A belső feszültségek tompítására erősítette a nacionalista propa­gandát, páro­sítva a keresztény ideológia szólamaival. Elfogadta azt a javaslatot, miszerint a magyar nemzeti lobogó félárbocon lengjen, „míg a magyar szent korona birodalma a maga teljes épségében vissza nincs állítva”. Remélte, hogy Magyar­ország az egységes euró­pai szövetség keretében kap majd elégtételt a trianoni sérelmekért.

Amikor kiéleződött a harc a szabad királyválasztók és a Károly exkirály vissza­térését szorgalmazó legitimisták között, Teleki nem hagyott kétséget aziránt, hogy elvileg a Habsburg-restauráció híve. Korainak tartotta azonban IV Károly haza­jövetelét. Midőn a király A. Sanchez spanyol állampolgár útlevelével Szombathelyre érkezett, a miniszterelnök Vass József társaságában éppen e városban tartózko­dott. Ez nem volt véletlen. A királlyal való találkozása alkalmával ja­vasolta, térjen vissza Svájcba, mert az akció sikerének nincsenek meg a külső és belső feltételei. Mind­azon­által hozzájárult a trónkövetelő manifesztumának közzétételéhez. Két­ér­tel­mű magatartása miatt 1921. április 13-án távoznia kellett magas posztjáról.

KÉT MINISZTERELNÖKSÉG KÖZÖTT

A bukott kormányfő nem csüggedt. „Ismét” földrajztudós lett, de nem mon­dott le a politikai tevékenységről sem. 1922-ben – pártonkívüli programmal – parla­menti képviselő, s a magyarországi cser­készmozgalom vezetője. Ez utóbbi tiszt­sé­gé­ben nagy gondot for­dított a fiatalság keresztény-nemzeti nevelésére. Meg­válasz­tották ugyanakkor az irredenta Társadalmi Egyesületek Szövetsége elnöké­nek, mely exkluzív szervezet Trianon óta ébren tartotta a revans szel­lemét. E törekvésével szoros összefüggésben tanácsolta 1924-ben, hogy a vezetése alatt álló Állami Térképészeti Intézetben rendezzék be pénzcsináló műhelyüket azok a kalandorok – Zadravetz István tábori püspök, Windischgrätz Lajos herceg, Nádosy Imre országos rendőrkapitány és mások –, akik az utódállamok területén végrehaj­tandó diver­zióhoz, revíziós propagandához anyagi fedezetet akartak elővarázsolni. Bethlen miniszter­elnök is tudott a frankhamisításról, s amikor az ügy kipattant, igyekezett formális ítéletekkel honorálni a résztvevők hazafias buzgalmát. A maffia csúcsán lévők természete­sen a teljes diszkréció ködében maradtak.

Teleki a közgazdaság-tudományi kar földrajzi tanszékének élére került. 1924–1925-ben a Népszövetségtől azt a feladatot kapta, hogy egy svéd és egy belga kolléga társaságában vizsgálja meg a moszuli olajvidék hovatartozása miatt ki­robbant török-iraki konfliktust. E küldetés végrehajtása során jelentős tudományos megfigyeléseket is végzett. így lett az iraki kérdés nemzetközileg elismert szakértője.

1925-ben – mint parlamenti képviselő – javasolta, hogy Magyar­ország lépjen ki a Nép­szövetségből, mert e nemzetközi szervezet ér­zéketlenül kezeli Horthyék kisebb­ségi panaszait. Bethlen e tervvel nem értett egyet, de később mégis sor került a szakításra. 1927-ben tagja lett a felsőháznak. Itt hangzott el 1928. március 13-i hírhedt beszéde, melyben újólag is hitet tett a numerus clausus mellett. Beth­len híve, támogatója, de sok kérdésben szemben állt vele. Helytele­nítette a közigazgatás túlzott centralizációját, támogatta a politikai elit helyi önkormányzatát. Ugyanakkor hevesen tiltakozott minden olyan megnyilatkozás ellen, amely reményeket ébreszthetett a társa­dalom „alantas” közegeiben: „Fel kell szabadítanunk magunkat attól a felfogástól, hogy demokrácián politikai demokráciát értsünk.” Intéz­ke­dé­seivel, tollával, retorikájával konzekvensen kitartott arisz­tokratikus álláspontja, az „úri középosztályra” támaszkodó nagybir­tokosság megtámadhatatlan hegemóniája mellett. A polgárosodás „veszélyét” hordozó zsidóság, a demokrácia és liberalizmus eszméje – hite szerint – alááshatja a „rendi alkotmányt”, valamint a konzervatív-fasisztoid politikai felépítményt, annak feudális sallangjaival együtt. Félt a szegedi eszme­rendszer és a húszas évek elején kiépült államszervezet reformjától, mert ebben védelmet látott a „szélek” felől fenyegető támadásokkal szemben.

Felismerte, hogy az 1929–1933-as gazdasági világválság egy új korszak nyitánya volt. Ám ebből a maga konzervatív módján vonta le a következtetéseket. Egyrészt Salazarban és Mussoliniban, más­részt a roosevelti New Dealben látta a változás számára elfogadható garanciáit. Bizonyos finomításokat itthon is elkerül­hetet­lennek tar­tott, de csak annyit és olyant, mely érintetlenül hagyja a horthysta rend alapjait, felépítményét, sőt: megerősíti azt.

Üdvözölte a hitlerizmus hatalomra kerülését, mert olyan erőt vélt felfedezni a Harmadik Birodalomban, mely szövetségesként számításba jöhet a bolsevizmus és a versaille-i békediktátum elleni harc­ban.

Ugyanakkor ismerte Hitler „Mein Kampf” című krédóját, mely semmi jót nem ígért Kelet-Közép-Európának a landsbergi rém­álmok megvalósulása esetén. Tá­mo­gatta Gömbös miniszterelnöksé­gét, de óvta a fajvédő tábornagyot a nemzeti­szocializmus szolgai má­solásától. Úgy vélte, a magyar viszonyoknak és tradícióknak jobban megfelel a populizmustól távol álló szegedi gyakorlat. Dédelgetett vágya volt egy olyan Egyesült Európa, mely elszigetelné a Szovjet­uniót a „civilizált” világtól. Anglia, Francia­ország, Olasz­ország és Német­ország együtt­műkö­désétől várta a revíziót. Nem hitt abban, hogy az egyoldalú vagy angol orientáció megoldaná történelmi sé­relmünket. Az egész kontinenst hívta maga mellé az anti­bolsevista cordon sanitaire megvalósítására, mert az állami szintre emelt kom­munizmus állandó lidércnyomása alatt élt, s rettegése egy új már­ciustól csak mélyítette politikai konzervativizmusát.

Rokonszenve a hitlerizmus iránt nem volt mentes az aggályok­tól. Egyik 1937-es júliusi felsőházi felszólalásában így fogalmazott: „A magyar célkitűzések mindkét szempontjából, a nemzeti és keresz­tény szempontból is, sajnos veszedelmet látok.” A kiutat azonban nem ott kereste, ahol kellett volna: a külső és belső antifasiszta erők­nél. Ha ezt teszi, már nem Teleki Pál! Rossz szemmel nézte a magyar­országi svábság körében kifejtett volksbundista tevékenységet, a ma­gyar gazdaság ön­álló­sá­gát kikezdő német expanziót, a nácizmus ideológiájához szervesen illeszkedő egy­ház­ellenes­séget. Averziói vol­tak a nyilasok mozgolódásával szemben is, mert jól látta, hogy itt a hitlerizmus csápjairól van szó.

A mind vészterhesebb korszak erősen igénybe vette a politikus Telekit, de fárad­hatat­lanságára jellemző, hogy még így is talált ma­gának időt a föld­rajz­tudomány ápolására. 1936-ban jelent meg fő műve: „A gazdasági élet földrajzi alapjai” E munkájában kimutatta a társadalmi tényezők fontosságát, a természet kapcsolatát a terme­léssel. Ugyanakkor nem lehet egyetérteni földrajzi determi­niz­musá­val, mely egész geopolitikai koncepciójának alapja.

Teleki Pál 1938. május 14-én vallás- és közoktatásügyi minisztere lett az Imrédy Béla vezette kabinetnek. Jellemző volt rá előlépte­tésekor elhangzott ki­szólása: „Nem reszortminiszter jön ide, mint inkább egy öreg szegedi harcos.” Nyíltan kimondta: feladatát abban látja, hogy keresztény-nemzeti szellemben hasson a fiatalságra, megóvja őket a bolsevizmustól és az akkor mind divatosabbá váló szélső­séges jobboldali irányzatok befolyásától. Pártpolitikától mentes ne­velést kö­ve­telt. Anti­szemitizmusát az idő nem kezdte ki, ellenkező­leg: fenntartotta vélemé­nyét a zsidóságot hátrányosan érintő numerus claususról, s nem volt szándékában meg­rend­szabályozni a keresztény­nemzeti indulatoktól fűtött egyetemisták anti­szemita kilengéseit.

1938 nyarán bonyolították le Magyarországon az eucharisticus kongresszust. Ez a rendez­vény­sorozat jó alkalom volt Telekinek, hogy kifejtse gondolatait a sar­ka­latos világnézeti kérdésekről. Kije­lentette, az igazi haladás útja az istenhez való von­zó­dás, melyet a ma­gyar lelkiség sajátjának tekintett. A harmincas években felerősödő szélső­jobb­oldalisággal szembeállította a maga antiliberális-neokonzervatív világ­ké­pét: „… korszerű keresztény szemlélet, nemzetneve­lés, a nemzet szolgálatába állított tudomány…” Csaknem minden megnyilatkozásában visszatért Szegedhez – mutatis mutandis. Egy organikus, természettől való társadalmi-szellemi-erkölcsi egységgé mitizált közösség lebegett előtte, melyben az államiság csak burka a nemzetnek.

A tulajdonformákat megváltoztathatatlan természetes viszonyok­nak tekin­tette. Egész életében hadilábon állt a jogegyenlőség elvével. Tagadta az általános választójog szükségességét, s a politikai szabad­ságot „az arra érettek” szűk körére akarta korlátozni. E nézetével össz­hangban az elitképzés híve volt: „A nemzetnek az az érdeke, hogy az iskolából a nem oda való gyermekeket egészen nyersen és brutáli­san kivágjuk, hogy a tanár a jókkal foglalkozhassék.”

Az Anschluss után Hitler elérkezettnek látta az időt arra, hogy realizálja keleti politikáját. Mindenekelőtt Csehszlovákia bekebe­lezését határozta el. Berlin ajánlatot tett Imrédynek: a Felvidék és Kárpát-Ukrajna fejében Magyarország vegyen részt a németek ol­dalán a Csehszlovák Köztársaság lerohanásában. Teleki ezt ellenezte, mert ő a nyugatiakkal egyetértésben képzelte el a revíziót. Népsza­vazásra gondolt, s autonómia biztosítására azon kisebbségeknek, melyek a visszatérés mellett döntenek (Kárpátukrán Vajdaság). Úgy vélte, e méltányos ígéretével vonzóvá teheti az irredenta politikát. Ott volt Kánya Kálmán külügyminiszter mellett a csehekkel foly­tatott sikertelen tárgyalásokon. A megoldást Hitler ezek után egy döntőbíróság felállításában látta. így született meg az első bécsi dön­tés. (1938. november 2.) A megállapodást követően Teleki szorgal­mazta a rutén területek visszaszerzését, mert ezáltal Magyar­ország Lengyel­ország közvetlen szomszédságába kerülne, ami – a törté­nelmi romantikán túl – megkönnyítené a német expanziót ellensúlyo­zandó Róma-Varsó–Budapest tengely létrejöttét.

Teleki 1938-ban a tokaji választókerület küldötteként ismét kép­viselő lett. Látva a nyilasok előretörését, egyre jobboldalibb javasla­taival akarta kifogni a szelet Szálasi­ék vitorlájából. Imrédynél mérsé­keltebb földreformot, de radikálisabb zsidó­törvényt proponált.

TELEKI PÁL MÁSODIK MINISZTERELNÖKSÉGE

Teleki Pál 1939. február 2-án ismét kormányfő lett. Olyan időben került a kabinet élére, amikor újabb világháború fenyegette az embe­riséget. Horthyék alkal­mas­nak találták őt a revíziós politika folytatá­sára, ügyes lavírozással arra, hogy távol tartsa az országot a szuvere­nitását is fenyegető veszélyektől. Taktikázása azonban a néme­teknek és a nyilasoknak tett állandó engedményekből állt, abban a hiú re­ményben, miszerint e gesztusaival megmaradhatunk a germán élet­tér peremén, sőt: megkaphatjuk a kellő segítséget a Szent István-i birodalom feltámasztásához. Az Imrédy Bélától örökölt németbarát kormányt fokozatosan cserélte fel olyan emberekkel, akik a kettős orientáció hívei voltak. Kezdeti lépéseiben érvényesült a kontinuitás: fenntartotta az első zsidótörvény hatályát, csatlakozott az antikomintern paktumhoz, Szálasit üldözte, de tolerálta a nyilaskeresz­tes mozgalmat, kilépett a Népszövetségből, nem változtatott Dará­nyi választási törvényén, jóllehet a titkosság ellen ágált: „…a nyílt szavazás felel meg a magyar nép egyenes jellemének.”

1939 márciusában Kárpát-Ukrajna – a németek jóvoltából – vissza­került Magyar­országhoz. Hitler nem önzetlenül járult hozzá Horthyék ruténföldi be­vo­nu­lá­sához, cserébe a gazdasági szállítá­sok fokozását, a kárpát-ukrajnai volksdeutschok érdekeinek messze­menő figyelembevételét követelte.

1939 februárjában a parlament elfogadta a második zsidótörvényt (1939. IV te.), mely újabb megszorításokat tartalmazott a zsidó vállalkozókkal és értel­mi­sé­gi­ekkel szemben. Súlyos ideológiai enged­mény volt Teleki részéről, hogy a zsidóságot már nem vallásnak, ha­nem biológiai értelemben vett fajnak minősítette.

Teleki 1939-es tavaszi szegedi beszédében a szegedi gondolat szel­leme és ter­mi­nológiája szerint taglalta a belpolitikai eseményeket, de gyakorlati politikájában rá­kény­szerült arra, hogy fokról fokra en­gedjen a nácizmus kívánalmainak. Mondta ugyan, „a baloldali ve­szély elhárításához nincs szükség nyilas pótszerekre, mert a szegedi gondolattól áthatott rendszer helytáll magáért” – ám egyre több olyan intéz­kedést tett, mely eltért az eredeti Teleki–Bethlen-féle el­gondolásoktól. Mindazon­által voltak olyan lépései, melyekben nem engedett még Hitlernek sem. Itt első­sorban a lengyel kérdésben ta­núsított következetes magatartására kell gondolni. Amikor a nácik elhatározták Lengyelország lerohanását, szerették volna, ha ebben az akcióban a magyarok részt vesznek. Ugyanakkor a kassai vasútvo­nalat igénybe akarták venni hadseregük felvonultatásához. Berlin – ennek fejében – még arra is hajlandóságot mutatott, hogy Transzkárpátia néven Kárpátontúli területeket „aján­dé­kozzon” Magyar­országnak. Teleki megtagadta a náci követelést és lemondott a ki­látásba helyezett területekről. Számolt azzal, hogy a Lengyelország elleni agresszióba való bekapcsolódás súlyos politikai és presztízs­veszteséggel járna a hagyományos és történelmi lengyel–magyar ba­rátság miatt, továbbá tartott attól, miszerint egy ilyen kaland óha­tatlanul kiváltaná a Nyugat rosszallását, zsákutcába vinné a kettős orien­tációt. Meg akarta őrizni a magyar hadsereg intaktságát is, ne­hogy egy 1918–1919-hez hasonló „kaotikus” állapot veszélybe so­dorja a rendszert, a revízió kilátásait és a magyar szupremáciát.

1940 júniusában két levélben fejtette ki álláspontját Hitlernek és Mussolininak a fenti kérdésekben: „A Berlin-Róma tengely erkölcsi és anyagi erejébe vetett mély­séges hittől vezérelve … egy általános konfliktus esetén Magyarország a maga poli­tikáját a tengelyhatal­mak politikájával fogja összhangba hozni… Nem lehet azonban két­séges, hogy e politikához alkalmazkodásunk semmi esetre sem ejthet csorbát szuverenitásunkon.”

A második levélben már konkrétan a lengyel kérdéshez szól hozzá: „Magyar­ország, amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meg­gondolásból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyel­ország ellen.”

Hitler felháborodással vette tudomásul Teleki döntését, és hálát­lansággal vá­dol­ta meg a magyar kormányt. Kilátásba helyezte, hogy további revíziós törek­vé­se­ket nem fog támogatni. A magyar vezetés ettől megriadt, és visszavonta a két levelet.

Teleki a történtek ellenére sem adta fel tartózkodó magatartá­sát. Halifax angol külügy­minisz­ternek írott üzenetében kifejtette: Magyarország nem kíván a lengyelek ellen harcolni, semleges akar maradni, de nem adja fel revíziós elképzeléseit. Nem hajlandó ugyan­akkor semlegességi nyilatkozatot tenni, mert ezzel megkötné a kezét.

Figyelme 1939 végén Románia felé fordul. A Szovjetunió ugyanis felszólította Bukarestet, adja vissza az 1918-ban elrabolt Besszarábiát és Eszak-Bukovinát. Teleki úgy vélte, ha Románia enged a moszk­vai követeléseknek, Erdély vonatkozásában enged­nie kell Magyar­országnak is. A miniszterelnök önálló katonai akcióra gondolt, hogy a németekhez kötődő amúgy is szoros láncok ne váljanak még szorosabbakká. Hitler részben a lengyel kérdésben tanúsított magyar ma­gatartás miatt, részben, mert nem akart a térségben bonyodalmakat, elutasította Teleki elgondolásait. Nem kíván­ta azonban tovább ron­tani a magyar-német viszonyt, ezért tárgyalásokat javasolt Buka­resttel a vita békés rendezése végett. Miután Turnu-Severinben nem sikerült a feleknek megegyezniök, Hitler felajánlotta „jószolgála­tait”. így jött létre 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés. Hitler kettészelte Erdélyt. Az operáció sok volt a románoknak, kevés a magyaroknak. A két szomszéd szembenállása lehetővé tette Hitler számára a felettük gyakorolt ellenőrzés erősítését. Miután Erdély északi része mégiscsak a németek jóvoltából került az anyaországhoz, újabb engedmény­hullámot indított el: a német csapatok átvonulhat­tak Romániába, fokozódott a náci birodalom gazdasági támogatása. 1940 novemberében Magyarország csatlakozott a három­hatalmi egyezményhez, Szálasi visszanyerte szabadságát, a harmadik zsidó­törvénnyel (1941. XV tc.) további korlátozásokat szentesítettek, a Volksbund nagyobb mozgástérhez jutott. A kötelékek egyre oldha­tatlanabbá váltak, az elkötele­zettség egyre nagyobb lett.

Teleki a németek támogatásával 1940 decemberében örök barát­sági és meg nem támadási szerződést kötött Jugoszláviával, hogy a déli szomszédot megnyerjék a fasiszta koalíciónak. Ugyanakkor sem­legesíteni akarta Belgrádot egy tervezett dél-erdélyi akció esetére. A Cvetkovics-kormány azonban rövid életűnek bizonyult, helyére angolszász orientációt folytató kabinet került. Miután Berlin nem engedhette meg, hogy a Szovjetunió ellen felvonuló német erők déli szárnya sebezhető legyen, Jugo­szlávia lerohanására szánta el magát. Hitler Bácska, Rijeka visszaadása fejében Telekit is be akarta vonni a kalandba. Az ígéretek kétségtelenül kecsegtetők voltak, s be­illesz­kedtek a trianoni jóvátétel két évtizedes politikájába, de a magyar kormányfő nem ily módon képzelte el a történelmi Magyarország feltámadását. Legkevésbé sem egy Angliával szembeni konfrontáció kockázatával. A miniszterelnök nagy dilemma elé került. Nem igaz az a legenda, miszerint Teleki, a Belgrádnak adott szavára hivat­koz­va visszautasította volna a német ajánlatot. Kész volt az együttmű­ködésre (a Jugoszlávia területén élő magyarok védelme ürügyén), ha a német gőzhenger súlya alatt előbb összeomlana az az ország, mellyel a decemberi szerződést megkötötték. Horthyt, a magyar hadsereg vezetőit, a szélsőjobbot lelkesítette Berlin követelése, és soha nem tapasztalt nyomást gyakoroltak a kormányfőre. Teleki habozott: ha eluta­sítja Hitler haditervét, elveszítheti Észak-Erdélyt, ha elfogadja, a Nyugattal gyűlik meg a baja. Levelet írt Barcza György londoni magyar követnek, melyben puha­to­lódzott a várható angol reakció felől: „Amíg élek, az ország jogait fel nem adom és magamat szolgailag nem fogom a németeknek alárendelni.” Barcza válasza április 2-án érkezett: „Ha… Magyarország a támadáshoz bármilyen indoklással… csatla­koznék, úgy Nagy-Britannia és szö­vetségesei … hadüzenetével is számolni kell.”

Telekit Churchill hajthatatlansága összeroppantotta. Teljes elszi­geteltségéből nem talált kiutat. Ebben a helyzetben már nem lehe­tett egyszerre két urat szolgálni. Tehe­tetlennek érezte magát, ezért 1941. április 3-án hajnalban az öngyilkosságba menekült.

„Szószegők lettünk” – írta búcsúlevelében, drámai önkritikával.


EZREDVÉG, 1991. december

AZ ANTIFASISZTA KÁROLYI MIHÁLY

A klánjából és nemzetéből kitaszított Károlyi Mihály – 40 000 hold birto­kában is – a legmagyarabb arisztokraták egyike volt. Szám­kivetésre kárhoz­tatták, mivel szembeszegült osztálya népellenes tö­rekvéseivel, s a progresszió oldalára állt. Komolyan vette a „haza és haladás” kettős jeligéjét – erre tette fel egész mozgalmas, tevékeny életét. Természetes tehát, hogy a mai rezsim elitje –amely befogadta Horthyt, Bethlent, Telekit – nem tud mit kezdeni a „vörös” gróffal.

ÚTBAN A FORRADALOM FELÉ

Károlyi Mihály pályája is „szabványosan” kezdődött: főúri kör­nyezet, pazarló élet­mód, nagy utazások, konzervatív szemlélet. Az elődök között szép számmal voltak olyanok, akikre nem szívesen emlékezett, de akadtak, akiket példának tekintett. (Károlyi Sándor a nagybirtok vezetése alatt egy független országról álmo­do­zott, jól prosperáló mezőgazdasági szövetkezetekkel.) A Hangya elnökeként járta a világot, ismerkedett a különböző agrártársulási modellekkel. Hitt abban, hogy a „szövetkezeti állam” képes az osztályellenté­tek kiegyenlítésére, hazája felvirá­goz­tatására. Érdeklődéssel tanulmá­nyozta a szocialista Sidney Webb és Émile Vander­velde nézeteit. 1906-ban az Egyesült Államok vendége. Megragadta az ország de­mokratikus légköre, amelynek mélyére akkor még nem tekintett.

Itthon előbb Tisza István oldalán lép a politikai arénába, de ké­sőbb, kiáb­rán­dulva a nagytőke–nagybirtok hatalmi önzéséből, Justh Gyula mellett próbálja érvé­nye­síteni elgondolásait. Az 1912-es jú­liusi parlamenti botrány után kijelentette: „Tisza az egész világomat szétrombolta.” Új platformján immár az általános választó­jog beve­zetését, dualizmus helyett a Monarchia népeinek szövetségét szor­galmazta, vállalta a szociáldemokratákkal való együttműködést és a németellenes orientáció képviseletét. A demokráciában fedezte fel a tiszai diktatúra ellenszerét. Nagy történelmi felismerése volt a fej­lődést gátló latifundiumok felosztásának szük­sé­ges­sége. 1914 máju­sában Hódmezővásárhelyen, majd Cegléden (!) felvázolta földosztó programját. A maradi közéleti férfiúból reformer lett.

Az első világháború alatt továbblépett: tevékenységem a szok­ványos párt­poli­tikai rutin szintje fölé emelkedett és általános emberi tartalommal telítődött…” Ám a helyzet romlásával az „általános emberi” egyre konkrétabb és pozitívabb formát öltött. Átalakulásá­ban nemcsak az élet tanulságai játszottak szerepet, de a marxizmus­sal való megismerkedése is. Mint vallotta, mindig vonzódott a zárt rend­szerek deduktív logikája felé. Ifjúkorában a katolicizmus, ké­sőbb a marxista dialektika kerítette hatalmába. Szellemi arculatának alakulására nagy hatással volt Szabó Ervin, Ady Endre, Woodrow Wilson. A háborús tobzódás közepette pártja a különbéke és függet­lenség eszméjét hirdette meg.

Újabb fordulat Károlyi Mihály életében 1918 ősze. Ne siessünk őt már ekkor forra­dalmár­nak tekinteni, hiszen éppen azért állt a Nem­zeti Tanács élére, hogy az ország elkerülje a „kataklizmát”, de céljai­ban kétségtelenül sok radi­kális elem lelhető fel. És amikor „kinyílott az őszirózsa”, nem habozott: a revolúció elkötelezettje lett tisztessé­gével, illúzióival, naivitásával, polgáriasuk korlátaival.

A SZOCIALIZMUS VONZÁSÁBAN

Károlyi Mihály az emigráció évei alatt lépett életének harmadik szakaszába. Eb­ben őt a húszas-harmincas évek sorsdöntő eseményei motiválták: a magyar­országi fasisztoid diktatúra kialakulása, a Szov­jetunió fejlődése, a hitlerizmus hata­lomra kerülése és a második világháború. Nagy csalódások és remények között vergődve, októb­rista múltjával vívódva jutott el a kommunista mozgalom közel­ségébe és annak belátásához, hogy csak a tőkés rend meghaladása oldhatja meg az emberiség problémáit.

El kell utasítanunk azokat a feltevéseket (rágalmakat), miszerint Károlyi az ellene irányuló, per miatt került szembe a magyar ellenforradalommal. A politikus már a demokratikus forradalom idején averzióval figyelte a horthyzmus előképét, a Gömbös Gyula vezette MOVE-t, amelyet 1919. február 19-én végül betiltatott. Károlyit kö­vetkezetes baloldalisága, felelősségtudata, emberi-politikai idealiz­musa és megélései tették a haladás táborának egyik vezéralakjává. Elsők között ismerte fel a Horthy-diktatúra osztályjellegét, funkció­ját. Nyugat-Európában, valamint Ameri­ká­ban tartott előadásai bi­zonyítják, mennyire azonosult a magyar társadalom elem­zésé­ben a marxisták felfogásával: meglátta a rezsimben a nagytőke–nagybir­tok kizáró­la­gos hatalmát. Mint mondotta: „Magyarországon a fasiz­mus sajátos formában jelent­kezik, amely nem hasonlítható egy fej­lett, modern kapitalista ország fasizmusához. A magyar fasiszták a Magyarországon még fennálló félfeudalizmust védik. A magyar fasiszták ebben az olasz fasizmusra támaszkodnak, amely támogatja a magyar fasisztákat. Az olasz fasizmus szándéka a magyarokat ro­hamosztagnak, ágyú­tölte­léknek használni a következő háborúban, mint ahogy tegnap a magyar tömegek a német imperializmus ro­hamosztaga és ágyútöltelékei voltak…” (Károlyi idézett beszéde 1929-ben hangzott el, még a hitleristák hatalomra kerülése előtt.)

Amíg bízott az utódállamokban, rájuk támaszkodva harcolt Horthyék ellen (lásd kapcsolatait Masarykkal és Benessel!), amikor azonban rádöbbent arra, hogy a kisantatra nem számíthat, a Szovjet­unióba helyezte minden reményét. Meggyőző erővel, cáfolhatatlan érvekkel és tényekkel leplezte le a rezsim igazi karak­terét, a fehér­terror borzalmait. Fájdalom, a Nyugat nem volt érdekelt egy nép felé nyitó rendszer létrejöttében. Ott lebegett lelki szemei élőt 1918-1919 „réme”. Horovitz Náthán amerikai ezredes küldetése bizo­nyítja, mennyi energiát fektetett az antant a „szerecsen­mosdatásba”. Károlyi igyekezett kihasználni a hírhedt frank­hamisítás okozta Horthy-ellenes pszichózist is, ám hamar be kellett látnia, hogy a nyu­gati hatalmak legalább olyan sürgősnek ítélték a „kínos ügy” eltussolását, mint Bethlenék. Számukra nagyon is megfelelt a szélsősé­ges diktatúra, amelyet jól be­il­leszt­hettek a szovjetellenes cordon sanitaire-be.

Károlyi tévedése abban rejlett, hogy elképzelhetőnek tartotta az ellen­forra­dalom demokratizálását. Amikor Budapest – a gazdasági konszolidáció érdekében – nép­szövet­ségi kölcsönért folyamodott, írásban fogalmazta meg, hogy a Nyugat mi­lyen feltételek mel­lett nyújtson anyagi segítséget Bethlenéknek: „A magyar kor­mány minden magyar állampolgárnak csorbítatlan állampolgári jogokat biztosít, bele­értve a sajtó­szabadságot, a gyülekezési szabadságot, a szabad politikai vélemény­nyilvá­ní­tást és az általános titkos választó­jogot.” Horthy valóban tett erre vonatkozó ígére­te­ket, de talán egye­dül Károlyi nem tudta, hogyha mindez megvalósulna, a keresz­tény-nemzeti kurzus megszűnne az lenni – ami. Ez irányú lépésekre Horthyék soha­sem gondoltak komolyan, mivel nem kívánták „ve­szélybe sodorni” a fasisztoid hatalmi stuktúrát.

Károlyi Mihály – Kun Bélával ellentétben – nem hitt a terrorista uralom gyors bukásában, mert nem látott olyan belső (demokrati­kus és liberális) pártokat, amelyek képesek lennének megdönteni a fennálló rendszert. Ugyanakkor azt is látta, hogy a munkás­osztály és a szegényparasztság gúzsbakötöttsége – legalábbis átmenetileg – meg­fosztotta tömegbázisától a kiutat kereső antifasiszta irányza­tokat. Nem adta fel a hazai ellenzék megnyerését szolgáló erőfeszí­téseket, különösen nem a kommu­nis­ták­kal való együttműködést. De számára fontos volt a kedvező nemzetközi kör­nyezet is. Ezzel ma­gyarázható nagy érdeklődése a Szovjetunió és a dunai népek kon­föderációja iránt.

Károlyi Mihály mindig úgy kezelte a „szegedieket”, mint velejéig romlott, kor­rupt, a legkegyetlenebb eszközök alkalmazásától sem visszariadó törtetőket. Olyan hatalom­bitorló kalandoroknak tekin­tette a horthystákat, akik elvakult nacionaliz­musukkal és irredentiz­musukkal Kelet-Európa békéjét fenyegetik. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy egyetértett a trianoni diktátum területi követ­kezményeivel, de ellenére voltak az agresszív megoldások.

Végső konklúzióként kiállította a jobboldali rendszer pontos diag­nózisát: „Megmutatta a magyar uralkodó osztály immoralitását: en­nek tagjai azt hitték, hogy nekik mindent szabad. Amikor a magántulajdon szentségén alapuló társadalom kezet emel saját istenségére, amikor az uralkodó osztályok tagjai megszegik saját törvényeiket, akkor már nagy bajok vannak…”

SZOVJETUNIÓ, KOMMUNISTÁK, OKTÓBRISTÁK,
SZOCIÁLDEMOKRATÁK

Magyarország távlati sorsa, az európai fasiszta tendenciák felerő­södése miatt Károlyi vigyázó szemeit egyre inkább Moszkvára és a kommunista mozgalomra vetette.

Először 1931-ben járt a Szovjetunióban, a Vue francia magazin meg­bízá­sából, hogy a szocialista országban lezajló agrárforradalom­ról írjon tudósí­tásokat. Nem lehet őt elfogultsággal vádolni, hiszen világosan látta a rendszer gondjait, sőt fogyatékosságait is. Mind­azonáltal nagy lelkesedéssel nyilatkozott a gigászi ötéves tervről (a tőkés világban ekkor tombolt a pusztító gazdasági válság) és a kol­hoz­mozga­lomról. (Levél 1931 novemberében.) Hevesen támadta a szociál­demokrácia rövidlátó szovjetellenességét, amelyet több, Jászi Oszkárnak címzett írás igazol. Rokonszenvét a szovjet emberek iránt sohasem rejtette véka alá. „A Szovjet­unió, az én számomra a jelenben az egyetlen noyau (mag), melyben él az emberi jövő.” (Sinkó Ervin: Egy regény regénye.) Felismerte, hogy a szocializmus első országa a nemzetközi munkásmozgalom bázisa, ezért kerülte a nyílt és kemény kritikát, noha nyugtalanították a moszkvai perek. 1943-ban írta Kéri Pálnak: „…az oroszok győzelmétől függ a progresszív Európa jövője …” Hitte, hogy a Szovjet­unió – minden hibája ellenére – ma­gában hordozza a szocializmus lehetőségét. Jól­lehet következetes antisztálinista volt, nem tagadta, hogy az iparosítás kulcsa az ország ellenálló képességének, s – vélekedése szerint – ezt csakis vérrel, verejtékkel lehet létrehozni. Úgy gondolta, a Nyugat elutasító ma­gatartása, a Szovjetunió elszi­ge­telésére irányuló törekvése eredmé­nyezte a diktatúrát, amely mindaddig fenn fog állani, míg a Nyugat álláspontja meg nem változik.

Károlyi Mihály pártonkívüli kommunistának vallotta magát. (Erre célzott egy Sinkó Ervinnel folytatott beszélgetésben.) Igazán soha­sem lett marxista, de a tudo­mányos szocializmus több jelentősebb tételét beépítette világszemléletébe.

Kun Béláékkal nem alakult ki szoros kapcsolat, ám Kun felmérte, hogy a politikus nagy szolgálatot tehetne, ha kívülről, „útitársként” haladna együtt a KMP-vel. Károlyi inkább a rugalmasabb, sok kér­désben reálisabban látó Landler-Lukács-vonallal szimpatizált. A Ta­nács­köztár­saságot, az 1919-es proletárdiktatúrát elvetette, mint a szovjet módszer mechanikus kopírozását, s úgy gondolta, nekünk más úton kell eljutnunk a szocializmushoz. Élesen bírálta a magyar munkás­hatalom merev, elhibázott agrárpolitikáját.

A balra tartó, egykori köztársasági elnök sorra előzte meg volt har­costársait. Foko­zatosan szakított az ortodox októbrizmussal, amiből természetszerűleg követ­ke­zett, hogy szembekerült az 1918-as esz­mékhez ragaszkodó tényezőkkel. (Jászi Oszkár, Hock János, Vámbéry Rusztem, Szende Pál stb.) Ennek nem mond ellent, hogy emigrációs évei alatt a polgári demokratáktól a kommunistákig terjedő egység­front megteremtésére törekedett a Horthy-rendszer ellen.

Ez a kapocs igen törékenynek bizonyult, miután Jásziék nem tud­tak meg­békélni vezetőjük szovjetbarátságával és kommunista orien­tációjával. (Lásd Károlyi­nak a párizsi Ligában kifejtett tevékenysé­gét!) A „tizennyolcasok” által meghirdetett „harmadikutas” koncep­ció egyre kevésbé volt elfogadható egy olyan ember számára, aki gló­buszunk jövőjét már a szocializmusban látta. Jászai arra igyekezett rábírni harcostársát, válasszon a demokrácia és diktatúra között, amikor az exelnök, tapasz­talatai alapján ismerte fel, hogy e kettő egymást kiegészíti. Amíg Jásziék egy, a libe­ráli­soktól a radikális kis­polgárságig terjedő blokkot akartak megszervezni, Károlyi már a munkások és parasztok összefogására építette stratégiáját. Amíg az októb­risták megrekedtek az integer Magyarországnál (ezt Trianon táplálta bennük), addig a politikus a dunai konföderációban fedezte fel Kelet-Európa nemzeti-nemzetiségi problémáinak megoldását. Be kell ismernünk, nem kis lelki tusájába került a „történelmi Magyar­ország” ábrándjának feladása, az „egyenlő az egyenlők” között el­vének elfogadása. Vallotta: a revízió követelése csak kiélezi a térség ellentéteit, de a népek közötti szoros szövetség, a határok spiritualizálása nagy szolgálatot tehetne a közeledés és béke ügyének, s év­százados vita végére tehetne pontot. (Konföderációs elgondolásaiban nem voltak szovjetellenes felhangok.)

A szociáldemokratákkal sem járt nagyobb szerencsével. A mun­kásegység jegyé­ben velük is kereste a kontaktust, miután erre akarta alapozni a Liga műkö­dését. Eleve szemben állt a peyeristákkal, mert nem tudta elfogadni behódoló maga­tar­tásukat. Peyer Károly támo­gatta Bethlenéknek a népszövetségi kölcsön meg­szer­zésére irányuló lépéseit. Ez felháborította a politikust: „… ez volt az utolsó csöpp, amelytől kicsordult a pohár s azóta képtelen vagyok bevenni áruló tetteiket…” 1919-ben még úgy vélte, a szociáldemokrácia jelenti Európa számára az egyetlen me­nedéket. (Levél Jászinak 1919 szep­temberében.) Csalatkozott azonban a magyar centris­tákban (Böhm Vilmos, Kunfi Zsigmond), mivel ők sem tartották elég szalon­képes­nek a kommunistabarát Károlyit. A nyugati polgári demokrácia kö­rülményei között ráébredt arra, hogy ez a formáció nem ad választ az egyre súlyosbodó társadalmi gondokra, s nem képes hatékony ellen­szere lenni a fenyegetően tere­bélye­sedő fasizmusnak. Más kérdés, hogy a hitlerizmus hatalomra kerülése után (főleg a háború alatt) a különböző antiszemita csoportok egymásra találtak a közös küzde­lemben.

A szociáldemokráciából való kiábrándulásában szerepet játszott a brit Labour Party magatartása és szemlélete: birodalmi gondolko­dása, antimarxizmusa, szovjet- és kommunistaellenessége. Károlyi elutasította az általa korábban tisztelt Sidney Webb evoluciomzmusát, hiszen a magyar politikus már régen vallotta: a szocializmus bábája csak a forradalom lehet.

Csalódnia kellett a német szociáldemokratákban is. Elvetette Karl Kautsky ökonómiai determinizmusát és (ebben nem tudott a marx­izmus álláspontjára helyez­kedni) az erkölcsi rugókat tekintette a ha­ladás kulcsának. Kiábrándította Eduard Bernsteinnek egy 1929 no­vemberében tett nyilatkozata: „Ha választanom kell a Szovjetunió vagy Mussolini között, Mussolinit választom.” Elítélte a német refor­mistákat azért is, mert az egységfront helyett Hindenburgban látták (Hitlerrel szemben) a kisebbik rosszat. Volt idő, amikor egy új Internacionálé létrehozásának tervével foglalkozott, amely egyesítette volna a munkásmozgalom különböző irányzatait. Sorozatos fiaskói ellenére sohasem mondott le az antifasiszta egység­front létrehozá­sának szándékáról.

HITLER HATALOMRA JUTÁSA

Károlyiék éppen Genfben éltek, amikor híre jött annak, hogy Né­met­ország­ban a nácik hatalomra kerültek. Ennek előszelét már ko­rábban megérezte (Quo vadis, Európa? – 1928). Azonnal Párizsba költöztek, mert az idesereglő mene­kültek miatt itt alakult ki az antihitlerizmus egyik központja. Elsők közé tartozott, aki felemelte intő szavát a nemzetiszocializmus ellen. A Horthy-rendszerrel kap­csola­tos tapasztalatai alapján ugyanis hamar felismerte a Berlinből lesel­kedő veszé­lyeket. Szerte a világon bizottságok alakultak, amelyek a fasizmus áldozatai mellé álltak. Kapcsolata a hitlerizmussal szembeni harc egyik tekintélyes vezetőjével, Willi Münzenberggel igen termé­kenynek bizonyult. Károlyinét hamis papírokkal Német­országba küldték, hogy adatokat gyűjtsön a nemzetiszocialisták rémtetteiről. Ennek alapján készült a Barna Könyv, amely ország-világ előtt lelep­lezte a nácik emberellenes bűntetteit.

Károlyi Mihály, Henry Barbusse és Romain Rohand társaságában a fasizmus elleni harc elismert élharcosa lett. Ebben a körben a haladó értelmiség – politikailag és ideológiailag igen vegyes – osztagai gyülekeztek. Károlyi világosan látta, hogy a hitlerizmus nem osztályok felett álló „őrangyal”, hanem a nagytőke hatalma fenn­tartásának legbrutálisabb eszköze. (Levél Lucien Vogelnek, 1934.) Azt is meg­érezte, hogy a Führer a háborút jelenti, amely ellen nem pacifizmus­sal vagy tolsztojánus megadással kell védekezni. Tudta és hirdette: csak erős hadseregek, a fasizmus által fenyegetett népek koalíciója és az egységfront győzheti le a nemzetiszocialisták által kezdeménye­zett fegyveres konfliktusokat.

Károlyi nem maradt meg az elméleti töprengés és meddő moralizálás síkján. De Gaulle példájára magyar hadifoglyokból 60–70 ezer főből álló Szabad Magyar Légiót akart létrehozni, amely a Vörös Hadsereg oldalán küzdött volna Magyar­ország felszabadításáért.

Tevékenysége egyre inkább nemzetközi méreteket öltött, de soha­sem tűnt el látó­köréből hazájának jövőbeli sorsa. Egy független, sza­bad, demokratikus Magyar­ország lebegett lelki szemei előtt. 1941 szeptemberében megfogalmazott tervezete – lényegét tekintve – megegyezett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. decem­ber 2-án Szegeden elfogadott programjával. Régen vallotta, hogy a népi demok­rácia egyik alapvető kérdése a földreform. (Tiétek a föld, 1931.) A fasizmus le­küzdése mellett ezt állította követeléseinek középpontjába, ugyanakkor nem zár­kó­zott el bizonyos tőkeellenes intézkedésektől sem. Ám Károlyi Mihály a demokra­tikus szakaszt átmenetinek tekintette egy közösségi társadalom felé vezető úton: „… erős meggyőződésem, hogy az új világot csakis a szocialista gaz­dasági elvek alapján lehet felépíteni…” A jobb- és ultrabaloldali erők értetlensége, valamint az ellene irányuló intrikák miatt nem adatott meg neki, hogy tehetségét és gazdag ismereteit az „új világ” megva­lósításának szentelje. Szellemi örökségének tanulmányozása egyik fontos kötelességünk, hogy bölcsességét átmentsük a jövő nemzedé­kei számára.


EZREDVÉG, 1994. december

KLEBELSBERG KUNÓ NEONACIONALIZMUSA

Gróf Klebelsberg Kunó a Bethlen István vezette kormány belügy­minisz­tere (1921), majd vallás- és közoktatásügyi minisztere (1922-1931)volt.

Sokoldalú tevékenységéből (iskola-, tudománypolitika) ezúttal a neonaciona­lizmus elmélete kidolgozására irányuló munkásságát sze­retném bemutatni, annál is inkább, mert az 1989-es rendszerváltást követő években a különböző jobboldali pártok, illetve politikusok – legtöbbször implicite – vissza-visszatérnek elgondo­lásaira.

Amikor Klebelsberg kultuszminiszteri minőségben színre lépett, az ország már túljutott az első világháborún, a Monarchia összeom­lásán, az úgynevezett utód­államok létrejöttén, az 1918-as polgári demokratikus és az 1919-es szocialista forra­dalmon. Kialakulóban volt a Horthy Miklós kormányzó nevéhez kötődő fasisztoid rend­szer. Ez a politikai-társadalmi-gazdasági képződmény nem épülhe­tett csupán a nép­ellenes erőszakra. Olyan ideológiára kívánt támasz­kodni, mely – a merőben új körül­mények között – ébren tarthatta a megtépázott nemzet identitását, a trianoni béke­diktátum által megalázott magyarság küldetéstudatát és a revans eltökéltségét.

Minderre a dualizmus nacionalizmusa alkalmatlannak bizonyult, mert az egy igen vegyes etnikumú konglomerátum fenntartásának, azon belül a magyar nagy­birtokosok-nagytőkések – e honban élő „kisebbségekkel” szembeni – vezető szere­pének eszmei kifejezője volt. Az elmúlt század nemzeti ideológiája ellenállt Bécs centralista és germanizáló törekvéseinek, sőt: távlatokban az osztrák–magyar monarchia közjogi életének irányításáról is álmodozott.

Klebelsberg teóriája a Tanácsköztársaság árnyéka, Szovjet-Orosz­ország fenn­állása miatt erősen átivódott az antikommunizmus ele­meivel, ugyanakkor a Szent István-i kultusz és a Regnum Marianum etikai közegében nem nélkülözhette a keresztény szellemiséget sem.

Summázva tehát: a neonacionalizmus a hatalom birtoklásának, a trianoni béke­szerződés területi következményei imperialisztikus felülvizsgálatának, a magyar felsőbb­rendűségi komplexusnak antibolsevista és keresztényi frazeológiával ötvözött eszmerendszere volt.

Klebelsberg gróf (bizonyos vitázókkal szemben) terminológiáját szemantikai érvekkel is törekedett alátámasztani: „Én a neonaciona­lizmus szóval egy átváltozási folyamatot akartam kifejezni.” Másutt: „Ha egy régi eszme új viszonyok között és új tartalommal lép fel, akkor használjuk a neo szót.”

Nem véletlen, hogy a horthysta teoretikusok éppen a nacionaliz­must válasz­tották a hivatalos ideológia vezérgondolatául. Tették ezt azért, mert össznemzeti érdekekre való hivatkozással át lehetett hi­dalni (legalábbis így hitték) a szociális ellentéteket, s könnyebben tudták a revízió céljainak alárendelni – ahogyan ők fogalmazták – az,„önző” osztályérdekeket. A kultuszminiszter nyilatkozataiból úgy tűnt, mintha a nacionalizmus lenne az az eszköz (csodaszer), mely Magyarország égető gondjainak megoldására hivatott; „A neona­cionalizmus lényege az, hogy a magyar hazafiságot, az ősrégi patrio­tizmust öntudatosan olyan célok felé vezessük, amelyekből a magyar faj megerősödését és hazánk feltámadását várhatjuk.” A miniszter igyekezett nemzeteszméje helyét és funkcióját meghatározni az ideo­lógiák történelmi folyamatában, amikor kifejtette, miszerint a paci­fizmus (1918) és a marxizmus (1919) „szétfoszlása” után nem jöhet más, mint a nacionalizmus, még­hozzá az új helyzethez szabott for­mában és tartalomban. Világosan utalt arra a meggyőződésére, hogy az 1918-as polgári demokratikus irányzat és a Magyarországi Ta­nács­köztár­saság szocializmusa idejét múlttá vált. Ám koncepcióját nemcsak helyettük dolgozta ki, de ellenük is: „A XX. század nacio­nalizmusának egészen mások az ellenfelei. Ez a nacionalizmus első­sorban a szocializmusban rejlő nemzet­köziséggel tusakodik.” Nem­zeti tana, noha hordozott bizonyos diszkontinuitást is, lényegében a dualizmus sovinizmusából nőtt ki, annak adaptálását jelentette a megváltozott szituációban.

Miután a kultuszminiszter működésének idején még érvényben voltak a kemény versailles-i megkötések, hangvétele kevésbé volt ki­hívó, mint utódaié. Később, amikor oldódott a szigor, előtérbe került a revízióra való nyíltabb fel­ké­szülés propagandája. Ez a fordulat azonban már utódja, Hóman Bálint kultusz­miniszterségére esett. Hóman Klebelsberg nacionalizmusát nem tartotta egészen alkal­masnak a harmincas évek szélsőjobboldali eszméi befogadására, s a háborúra való hangos, fenyegető felkészülésének időszakában a kultúr­fölény sztereotípiáját túl­ságosan védekező jellegűnek minősítette. Ezért igyekezett ezt felváltani a „nemzet­nevelés” támadóbb, erősza­kosabb stratégiájával.

Maradjunk azonban Klebelsberg Kunónál. E fenti kitérő koránt­sem azt bizo­nyítja, mintha a gróf (így nevezték kortársai) pacifista lett volna. A kultuszminiszter is militáns politikus volt, de a helyzet (különösen a kisantant megszerveződése miatt) nem engedte meg a harsány kardcsörtetést, a fegyveres revízió kendőzetlen meg­hirde­tését. Ám ez a – Horthy-rendszer tengelyében álló – revansizmus be­építtetett a neonacionalizmus szövetébe: „Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyar­országon a kultúrtárca volta­képpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most első­sorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, s ezekkel az eszkö­zökkel kell min­dig újból és újból bebizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a ma­gyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is élet­képes, erős, és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.” A po­litikus tehát az elszakadt nemzeti­ségek visszakényszerítését hon­védelmi feladatnak tekintette és nem területszerző célkitűzésnek.

A kultuszminiszter nemcsak a baloldaltól határolta el magát, de a szélső­jobb­oldaltól, ez esetben a magyarság eredetét mitizáló turanizmustól is. Nem a keleti, hanem a nyugati européer, a keresztény civi­lizációhoz igazodó, „modern” felfogás mellett állt ki. A gróf a magyar elit mérsékeltebb szárnyának volt a szószólója.

Amikor kereste eszmerendszerének múltbéli gyökereit, sokat me­rített (főleg frazeológiájában) 1848 szellemiségéből. Ám nem a forradalmat, nem Kossuthot (még kevésbé Táncsicsot), hanem Széchenyit idealizálta. A forradalom és szabadság­harc mesterséges szétválasz­tása mögött a magyar uralkodó osztályok kiváltságait vitató, nagy­birtokrendszert fenyegető irányzatok tagadása, a népfelkelések meg­vetése, 1918–1919-től való félelme bújt meg. Szemben állt az úri társadalom alapjait feszegető minden radikalizmussal. A forradalmat a magyar nép lelkiségétől idegen jelenségnek tekintette.

Úton-útfélen tapasztalhatjuk, hogy nacionalizmusába nem tudta (de nem is akarta) befogadni a néptömegeket. Arisztokratizmusa világosan kirajzolódott akkor is, amikor Bethlen István belügymi­nisztereként döntő szerepet játszott az 1922-es választási szisztéma kidolgozásában. Eltörölte a Friedrich-féle, az általános, titkos és egyenlő választásokon alapuló kormányrendeletet (5985/1919), s helyette, ugyan­csak rendelettel (2200 = 1922) bevezette az „alsóbb” néprétegeket eleve kirekesztő új gyakorlatot, melyet azzal tetézett, hogy vidéken a nyílt szavazás alkalmazásával hozta előnyösebb hely­zetbe a kormánypártot. Elképzelhető, hogy az etetés-itatás, a kor­rupció, a felelőtlen ígérgetések mellett, hogyan viselkedett a falusi parasztember, amikor a csendőrök s a jegyző jelenlétében kellett nyi­latkoznia, kire „kívánja” voksát leadni. Klebelsberg az alábbiak sze­rint indokolta antidemokratikus lépését: „Nagy veszedelem az, hogy az általános, titkos választójogot műveletlen, értelmetlen töme­gek­nek kell gyakorolniuk. Televényföldje az ilyen nép a leg­rosszabb­fajta demagó­giának.”

A kultuszminiszter az osztályszemlélettel szembeállította a maga sajátos „rassziz­musát”. A fajt nem biológiai fogalomnak tekintette, mint a nemzeti szocia­listák, hanem történelminek: „Ha faji állás­pontra helyezkednénk, a tízmillió magyar­ból igen jelentékeny szá­mot le kellene ütni. Ezzel szemben a politikai okosság azt kívánja, hogy magyarnak tekintsünk ebben az országban mindenkit, aki ve­lünk érzel­mekben, lelkiségben és nyelvben teljesen s fenntartás nél­kül összeolvad.” írásaiban, előadásaiban több helyütt „magyar fajról” beszél, valójában ő (helyesen) etnikumra gondol. Nem vélekedhetett másként, különben meg kellett volna tagadnia a Zrínyieket, Petőfi Sándort, Munkácsy Mihályt, Liszt Ferencet és igen sokakat.

Mégsem tud teljesen megszabadulni a hungarocentrizmustól. Nyilván önkén­telen az az elszólása, miszerint magyar, aki „velünk” azonosul, vagyis meg­külön­böz­teti a törzsmagyart, a „tulajdonképpe­nit”, az asszimilálódni hajlandókkal. Tudjuk, a történelem eme országútján nehezen találnánk „steril” magyart, akihez igazodni lehet­ne. Következetlensége nyilvánvalóvá válik-, ha figyelembe vesszük, hogy a gróf – még a Teleki Pál kormányában – részt vett a zsidóságot diszkrimináló numerus clausus kidolgozásában.

Klebelsberg nemzetképe szellemében nem osztályokra bontja a társadalmat, hanem destruktív (passzív, negatív) és konstruktív (aktív, pozitív) ember­cso­por­tokra. Nem nehéz kitalálni, hogy az elit nagy részét hová sorolja.

A neonacionalizmus egyik alapmotívuma a szupremácia-elmélet volt: „…jogcímünket hazánk területi épségének helyreállítására is kiváltképpen arra alapítjuk, hogy mi nagyobb és értékesebb kul­túrát tudunk ezen a helyen kifejteni, mint azok a népek, amelyeket az Entente a mi rovásunkra területileg mesterségesen nagyobbá tett.” A szlovákok, románok, horvátok ilyen lebecsülése egyébként a dualizmuskori nacionaliz­musnak is fontos eleme volt, de Klebels­bergnél azt a funkciót töltötte be, hogy igazolja az elszakadt, illetve elszakított etnikumok visszaerőszakolásának stratégiáját. Olyan lát­szatot igyekezett kelteni, mintha a Kárpát-medencében mi, magya­rok lennénk az egyetlen államképes nép, amely köteles szárnyai alá venni az elmaradott régiókat, megtermékenyítve azokat ezeréves keresztény kultúránkkal.

A miniszter úgy vélte, a magyar műveltség fölényével kell be­bizonyítani a világnak, hogy „eltörlésünk” szegényebbé tenné „az emberiség patrimóniumait”. Erkölcsi és szellemi energiánk megsok­szorozásával ellensúlyozzuk a nemzetnek a háborús összeomlás fo­lyamán megcsökkent fizikai erejét. „Ez az én kultúr­politi­kámnak kvintesszenciája.”

E cél egyik alapvető tárgyi biztosítékát iskolánk ezreinek felépíté­sében látta. Klebelsberg ezt nemcsak politikai, de gazdasági kérdés­nek is tekintette. Úgy gondolta, a műveltség és szakemberképzés jelentősen hozzájárulhat az ipari és a mezőgazdasági termelés fellen­dítéséhez. Ebben a témakörben a grófnak vitája támadt a vállalkozók egy részével, akik olcsó munkaerőre és nem pallérozott emberfőkre vágytak. Nem tagadva a művelődés alapintézményei megteremté­sében szerzett érdemeket, látnunk kell, az oktatás-nevelés tartalma tökéletes összhangban volt a Horthy-rendszer expanziós terveivel: a katonai kalandok sikeréhez szükség van „hazafias” és „öntudatos” ágyútöltelékekre.

Az 1929-es gazdasági világválság ugyan maga alá temette az is­kolaépítés klebelsbergi elképzeléseit, mindazonáltal a torzóban ma­radt mű önmagában is impozáns teljesítmény.

Különös gondot fordított az intelligencia – ahogy ő nevezte, a „középosztály” – felkarolására, mert benne látta a nemzet gerincét, vezető erejét. Az iskolát és a templomot az új ember kialakításának műhelyei gyanánt kezelte. Elvetette a polgári liberalizmus individua­lizmusát, és az államot tartotta a kollektív, össznemzeti érdekek megtestesítőjének. Sohasem tagadta, hogy számára az olasz fasiszta diktátor, Mussolini a mérce. (Utódja, Hóman Bálint már Hitlerrel szimpatizált.) Igaz, Bethlen időszakában a magyar külpolitika – a te­rületi revízió reményében – Olaszország felé orientálódott.

Klebelsberg a neonacionalizmushoz való viszonyt nem tekintette mérlegelés tárgyának: „[…] a magyar irodalomnak, művészetnek, tudománynak […] oda kell állnia a nemzeti gondolat szolgálatába.” Ebben az értelemben nemcsak a művészek, a tudósok, de a peda­gógusok mozgásszabadságát is erősen korlátozta. Igaz, hogy e tekin­tetben nem volt szükség különösebb presszióra, hiszen a társadalom, főleg az értelmiség, mélyen átitatódott a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyar­ország mennyország” hitével.

Nagy igyekezettel s a rá jellemző fáradhatatlansággal hirdette: „Európa e részén műveltségi elsőbbségünket nemcsak fenn kell tar­tanunk, hanem köteles­ségünk azt erősíteni, többek között azért, mert a felelősség meghozza nekünk a külföld elismerését és végső ki­fejlődésében érleli Trianon revíziójának gondolatát.” Nem vall reál­politikai érzékre az az illúziója, hogy éppen azok a nyugati hatalmak fogják korrigálni a párizsi diktátumot, amelyek kezdeményezői vol­tak. Magyar­országnak a második világháborúban betöltött szerepe bizonyítja, hogy a horthysta elit maga is inkább a katonai erőre tá­maszkodott, semmint a szellemire, amikor – a „történelmi” Magyar­ország feltámasztásának reményében – vazallusa lett a hitleri Né­met­országnak.

A klebelsbergi szellem azóta is búvópatakként kíséri és áthatja a magyar revan­sista politikusok tevékenységét. Igen kifinomultan tükrözi ezt Szabó Istvánnak, a Magyar Demokrata Néppárt elnökének megnyilatkozása: „Nekünk, magya­roknak az elszakadt nemzet­részek megmentésére nincs más eszközünk, mint az európai integ­rációban újra összegyűjteni azt, ami Trianonban szétszóratott. […1 van-e újabb ezeregyszáz évre mandátumunk a Kárpát-medencé­ben, szembe tudjuk-e szegezni kulturális hagyományainkat a globa­lizálódó világ »gleichschaltoltságával«, érvényre tudjuk-e juttatni a szubszidiaritás elvét az integráció keretei között?” És akkor nem szóltam a jobboldal kemény magjának immár nyílt irredentizmu­sáról.

Amíg nem ismerjük el a népek, nemzetek kultúrájának egyenérté­kűségét, amíg vélt felsőbbrendűségünk gőgjével közeledünk szom­szédainkhoz, ne reméljük, hogy Európa e térségében beköszönthet a kölcsönös megbecsülés és béke időszaka.


EZREDVÉG, 1999. szeptember

HÓMAN BÁLINT PÁLYÁJA

Manapság egyre többet hallani Hóman Bálintról, a két világhá­ború közötti korszak történészéről, politikusáról. A kultúra irányá­nak egyik meghatározó egyé­nisége volt a maga idején, s nyilván nem véletlen, hogy a jelenlegi rezsim is azzá akarja „előléptetni”.

NÉHÁNY ÉLETRAJZI ADAT

Budapesten született 1885. december 29-én. 1908-ban szerzett bölcsész­doktori diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tehetsége és nagy munka­bírása révén igen hamar látványos karriert futott be. Dolgozott az Egyetemi Könyv­tárban, 1922-ben igazga­tója lett az Országos Széchényi Könyvtárnak, 1923-ban pedig már a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját tudhatta magáénak. 1925-től 1931-ig a PPTE középkori tanszékének tanára. Eközben tagja a Magyar Tudo­mányos Akadémiának, és se szeri, se száma azoknak a tudományos-történelmi társula­toknak, melyekben elnöki tisztséget töltött be. Termékenységét bizonyítja, hogy cikkei megszámlálhatatlanok, s csaknem 100 kisebb-nagyobb monográfia ke­rült ki a tolla alól. 1935-ben a bolognai egyetem díszdoktorává fo­gadta.

1932 októberében már a Gömbös-kormány kultuszminisztere­ként legfőbb irányí­tója a magyar művelődéspolitikának, s e beosztás­ban megszabta az iskolaügy, a nevelés, a tudomány és művészet hi­vatalos eszmeiségét.

A TÖRTÉNÉSZ

Hóman Bálint történészi pályája kezdetén a pozitivista irányzat­hoz csatla­kozott. Ez a 19. század második felében elterjedt iskola – Auguste Comte nyom­do­kain járva – tagadta a történelmi törvény­szerűségeket, az események közötti belső össze­függéseket, azok megismerésének lehetőségét. Érdeme viszont, hogy adat­gyűj­téssel, részkutatásokkal előkészítette más „izmusok” számára a szintézis munkáját.

Ebben a periódusban a történész jelentős művekkel gazdagította életművét. (A magyar városok az Árpádok korában, Őstörténetünk keleti forrásai, A honfoglaló törzsek megtelepedése, Adó vagy földbér, Magyar pénztörténet, Szent István görög oklevelekben stb.)

A dualizmus összeomlása, az 1918–1919-es forradalmak, illetve azok veresége után a „nemzeti lélek” válsága gyökeres fordulatra késztette Hóman Bálintot. A két világháború közötti időszakban megnőtt a történettudomány presztízse, a rendszer apológiájában játszott szerepe. Ám ehhez olyan ideológiától áthatott társadalom­tudományra volt szükség, mely egységes elv alapján végzi el a múlt elemzését és össze­gezését, mely egy misztikus indíttatású folya­matosságot lehel a sok­százéves nemzet fejlődésébe – a magyarság örökkévalóságát, küldetését, felsőbb­rendűségét bizonyí­tandó. Erre a „földhözragadt” és „materialista” pozitivizmust alkalmatlannak ta­lálta, mert az egymástól elszakítva tárgyalta a politikai, gazdasági, kulturális fejlődést, alig tartva kapcsolatot egymás között. (Magyar történet) Így – állítja Hóman – nehezen lehet kimutatni valami szer­ves, mindent átfogó princípium érvé­nye­sülését az emberiség történe­tében. Olyan erő létezését kellett kimutatnia, mely­nek osztályfeletti­sége alkalmasnak tűnt a népi egységek deklarálására, a rendszer ér­de­keinek védelmére. Németországban kidolgozták a hivatalos ma­gyar teoretikusok számára is legmegfelelőbb elméletet, a szellemtör­ténetet, amelyet Hómanéknak csak honosítaniok kellett (Dilthey, Schmoller, Lamprecht).

Hóman és Szekfű legjelentősebb közös alkotásának, a Magyar tör­ténet című nagyszabású munkának előszavában olvashatjuk: „Az em­beri történet nem egyéb, mint a lélek története … És a magyar törté­net nem egyéb, mint a magyar lélek története … Minden korszakban az egész magyarság lelkének, az egész magyar lélek­nek megrajzolá­sára kell törekednünk…”

Nem arról van szó, hogy a szellemtörténet e hazai képviselői elru­gaszkodtak volna a történelem anyagi világától, annak kutatását nem mellőzhették, de – mint vallották: „a megfoghatatlanok, a lelkiek azok, melyek primér voltukban minden egyebet irányítanak, min­dennek megadják a mértékét”. Tagadták, hogy a „magyar géniuszt” osztály­szempontok determinálják. Elkerülhetetlen a marxi gondo­latok felidézése: „Az emberek agyában levő képződményei is az ő anyagi, empirikusan meg­állapítható és anyagi előfeltételekhez kö­tött életfolyamatuk szükségszerű párlatai… Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (Német ideo­lógia)

Feloldathatatlan ellentmondások közepette hirdették: a történel­met ugyan kor­szakokra kell bontani, „de a magyar lélek feloszthatat­lan egység”. Hómanék szembe­állították szellemtörténeti felfogásu­kat a történelmi materializmussal, de még az általuk (tévesen) anyagelvűnek minősített pozitivizmussal is. Hóman: „A mate­rialista világnézet, s vele az osztályharc történetietlen, ezért merőben hamis ideoló­giája észrevétlenül belopakodott a magyar lélekbe.” (A törté­nelem útja)

Hogy mennyire leplezett úri szempontok bújtak meg a hórnani koncepció mögött, bizonyítja az az állítása, miszerint a hazánkban élő munkásság zöme nem magyar (?), szíve sem az, ezért nem vezet­heti az országot. Könnyű felfedezni e tétel hátterében a Tanácsköz­társaság számára „félelmetes” árnyékát.

Hómannál testet öltött a lélek, amikor kijelentette: a történelmi fejlődés irányát, ütemét a vezérek belső alkata diktálja. Ismerve poli­tikai ars poeticaját, nem kétséges, itt Horthy, Mussolini, Hitler szemé­lyiségének idealizá­lásáról van szó.

A szellemtörténészek szerint a felépítmény, s a tudati szférában le­zajló moz­gások eredőiként végső soron nem a társadalom anyagi erői munkálnak, hanem irra­cio­nális, éteri sugallatok. Az egyének és nem­zetek lelki életének „közös” struktú­rájából vezetik le a célok és érde­kek azonosságát. Az időtlen, állandó, statikus emberi természetre ala­pozzák a kapitalizmus múlhatatlanságát is. Arra tőlük nem kapunk választ, miféle lelki folyamatok játszottak szerepet például a feuda­lizmus anakronizmussá válásában?

Hóman ekképp summáz: „A szellemtörténet a lelkiségben az összes politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális … változásokat szükségszerűen megelőző és irányító szellemi áramlatokban … szin­tetizáló tényezőit ismerte fel…” (A történelem útja)

A nemzeti létet úgy fogja fel, mint a tudat manifesztálódását. A nemzet nála osztály­felettivé eszményesített kollektívum, mely ke­retét adja a népnek és a fajnak. A történész nem ismeri el a nácik bio­lógiai rasszizmusát, mert szerinte a nemzetek külön­böző fajtákból ötvözött képződmények. A magyarság megőrizte dominan­ciáját, úgy asszimilálta környezetét. Mint fejtegeti: a nemzet a népben, a nép a fajokban gyökerezik.

A parlament 1939. augusztus 8-i ülésén méltatta Szent István ér­demeit: István lelke a magyar öntudat, a krisztusi hit, a nyugati szel­lem háromsága, mely befogadta a latin kultúrát, a francia-bencés mű­veltséget, a lombard-olasz építő­művé­szetet, a francia-bajor udvari színvonalat, mindezt összegyúrta a magyarság ősi hagyományaival – s megalapozni vélte ezzel az egységes honi kultúrát.

A Szovjetunió szomszédságában született az a középkorba vissza­vetített elmé­lete, mely szerint mindig akkor kerültünk veszélybe, amikor nem tudtuk érdekeinket összhangba hozni a Nyugat elkép­zeléseivel. Szent István-i örökségként kezelte ezt az orientációt, melyben a fennmaradás és a győzelem zálogát akarta látni. Hóman a 16–17. század harcaiban a vallási motívumokat, a katolicizmus­protestantizmus ellentétet tartotta meghatározónak. A keresztény­ség és a barokk magyarországi térhódítása mögött nem társadalmi-anyagi tényezőket fedezett fel, pusztán a Nyugat hatását, amelyet csak „magyarosítani” kellett.

Felértékelte a feudalizmust, mert akkor – vélte – az országnak nagyhatalmi státusza volt. Kárhoztatta az úr és jobbágy közötti harcot, még a Tri­partitumot is, mert az megbontotta a magyarság egységét és az osztálybékét. A vég­vári idillt tekintette példának, „hol a nagyúr és a szegény hajdú meleg szeretettel húzódnak egymáshoz”.

A Magyar történetben feladta a függetlenségi gondolatot, ami­kor azt állította, hogy a keleti veszedelem kivédésének leghathatósabb módszere az Ausztriával való együttműködés volt. Úgy vélte, az 1867-es kiegyezés betetőzte a szuve­renitásért folytatott harcot, mintegy visszasírva a dualizmus nyújtotta „biztonságot”.

Hóman Bálint nem tagadta irrendenta beállítottságát, de azt igen, hogy imperia­lista lett volna. Pedig a „mindent vissza!” jelszót és programot bajos nem imperialisztikusnak nevezni. Vallotta: a Szov­jetunióval szemben az integer Magyar­ország lenne a legjobb ga­rancia.

A KULTÚRPOLITIKUS

Hóman Bálint 1932-től –kisebb megszakításokkal – 1942-ig töl­tötte be a kultuszminiszteri tisztet, s e funkciójában szerepet játszott az ország szellemi éle­tének jobbratolódásában, annak „gleichschaltolására” irányuló törekvésekben.

A kultúrpolitika alaphangját Hóman a Gömbös-féle Nemzeti Munkatervben (1932. október 26.) adta meg (83-91. pontok). Eb­ben a programban csírájában meg­találhatók azok az elképzelések, melyeknek nagy részét kultuszminiszteri tevékeny­sége során igye­kezett megvalósítani.

A húszas években kultúrpolitikai felfogása alig tért el Klebelsbergétől. Ő is száműzni akarta a nevelésből a netán még fellelhető liberális és demokratikus elemeket. Mint kultuszminiszter azon­ban meghaladni törekedett a neo­nacionaliz­must, mert nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a harmincas évek szélsőjobboldali szellemi áramlatait befogadja. A kultúrfölény koncepcióját túlságosan de­fenzívnek vélte, s ezért felváltotta a „nemzetnevelés” offenzívabb és agresszívabb formu­lájával.

Hóman a kultúra és iskola központosításának, uniformizálásának híve volt. Az 1941. IX. törvénycikkel bevezette a nyolcosztályos elemi iskolai rendszert, de érintetlenül hagyta a zsákutcát jelentő polgári iskolát. Az általa megszervezett nyolc tankerületi főigazgató­ság (1935.VI. te.) feladata volt a szigorú kontroll intéz­mé­nye­sí­tése a nevelés és az oktatás felett valamennyi iskolatípusban. Alapvető céljának te­kin­tette a „magyar világnézet”, a „nemzeti közszellem” kialakítását. Nevelési elkép­ze­léseinek fókuszában a magyar történe­lem, irodalom és földrajz állt. Mint mon­dotta: a szomszédos népek azért tulajdonítanak túlzott jelentőséget a világ­törté­nel­em­nek, mert nincs nemzeti történelmük, és sohasem játszottak világtörténelmi szerepet. Nem így a magyar!

Növelte a humán tárgyak óráinak számát, hogy nagyobb teret kapjon a tan­in­té­zetekben a nemzeti eszme, a vallásos gondolat, a ma­gyar műveltség, a keresztény er­kölcs és az állampolgári öntudat. Ta­gadta kulturális politikájának párt- vagy osz­tály­jellegét.

Az 1939. II. te. kiszélesítette a leventeoktatást, nem is leplezve a fiatalság militarizálásának szándékát, Hómannak dédelgetett terve volt az elitképzés, ezért igyekezett távol tartani az „alsóbb néposz­tályokat” a gimnáziumoktól, kivált az egyetemektől. Tőle idézek: „A középiskola a nemzeti életben vezető szerepre hiva­tott értelmiség nevelésére szolgáló iskolafaj.” A népi elemek felkarolásának szün­telen hangoztatása ellenére, elzárkózott tőlük, tartva a „nemzet” szá­mára káros kontra­szelekciótól. Joggal vetette fel a kérdést Bajcsy-Zsilinszky Endre egyik parla­menti felszólalásában: miért nem fél az úri osztályok tehetségtelen csemetéitől is? A kultuszminiszter nagy súlyt helyezett a „középosztály” ivadékai tudásszintjének eme­lésére, mert „magas műveltség nélkül elbukunk a népek versenyé­ben”. Egy ilyen alul­maradás pedig veszélybe sodorhatja a magyar kultúrfölényre és történelmi elhiva­tottságra épülő szupremáciát.

Az értelmiség túlnépesedése ellen (mely valójában csak relatív volt) a zsidó tanerő korlátozásával (VKM 1172/1940) és a revíziós politikával harcolt.

Fő ellenségnek a szocializmust és az internacionalizmust tartotta, de élesen szembehelyezkedett a mérsékeltebb baloldali törekvések­kel is, mondván: a nép éretlen a demokráciára.

Gömbös azért választotta Hóman Bálintot kultuszminiszterének – túl azokon a rokoni szálakon, melyek őt Telekihez és Darányihoz fűzték mert a történet­tudományt alapvető ideológiai faktornak tekintette, s barátját meg nem alkuvó, jobb­oldali beállítottságúnak ismerte, akit alkalmasnak talált arra, hogy totális elkép­zeléseit esz­meileg alátámassza.

A POLITIKUS

Hóman történészi, kultúrügyi és politikai koncepciója között szer­ves össze­függés, kölcsönhatás állt fenn.

A tudós első politikai megnyilatkozásai az 1918-as polgári de­mokratikus forra­dalom időszakáig nyúlnak vissza. Egyik röpiratában a forradalom okait, gyökereit kutatta. Úgy látta, hogy a lehetetlen birtokpolitika, az elmaradott rendi közigazgatás, az elnyomott nép a maga szociális keserűségével, a bécsi kamarilla magyar­ellenes­sége mind-mind hozzájárultak a „kataklizmához”. Akkor úgy vélte, Ká­rolyiék „Magyar­országot meghódították a magyar népnek”. Lelkese­dett a demokratikus refor­mokért, egyetértett a háborúban meggaz­dagodott hadiszállítókkal szembeni szigorú fellépésekkel. Egy no­vember 4-i beszédében ünnepélyes tónusban méltatta 1918 jelen­tőségét.

A Tanácsköztársasággal egy pillanatig sem rokonszenvezett: sőt, alig egy évvel később az őszirózsás forradalom általa korábban felmagasztosított eszméit is meg­tagadta. Ezért Horthyék hamar meg­bocsátották „ballépését”, s teret biztosítottak számára a tudományos életben, fontos intézmények vezetésében, majd a kultusz­tárca élén.

1932-ben – már mint miniszter – a kormánypárt színeiben Székesfehérvár képviselője lett. Nagy befolyását bizonyítja, hogy az Egy­ségpárt helyi szervezetét „Hóman-párt”-nak nevezték, mely e város­ban is egyeduralomra tört.

Hitler hatalomra kerülése után a szélsőjobboldal felé sodródott. (Szellem­történeti társa, Szekfű Gyula ebben nem követte.) A német nyomás hatására és geo­politikai okokra hivatkozva az egyetlen lehet­séges reálpolitikát a nácikkal való szoros szövetségben látta.

1940 júniusában emlékiratot küldött Teleki Pálnak, amelyben felülvizsgálva – korábbi felfogását – követelte, hogy a zsidókér­dést helyezzék faji alapokra. Szorgalmazta a Szociáldemokrata Párt betiltását, kiállt egy új, szigorított sajtótörvény mellett, mely to­vábbi korlátozásokkal sújtaná a baloldalt, javasolva a sajtó, a rádió, a mozihíradó szigorúbb állami ellenőrzését. Hitler bizalmának elnye­rése érdekében indítványozta a németellenes elemeknek a polgári és katonai vezetésből való eltávolítását, a „megbízhatatlan” külügyi képviselők mielőbbi leváltását.

Hóman a kormánypárt tagja volt ugyan, de baráti kapcsolatokat tartott fenn a magyar nemzetiszocialistákkal. Jó viszonyt teremtett Szálasi Ferenccel és Hubay Kálmánnal. Többször próbált közvetíteni Horthy és Szálasi között, hogy közelebb hozza egymáshoz a két rivá­list. Állandóan tájékoztatta a nyilasokat a kormány titkos tanács­ko­zásairól és szándékairól. Kezdeményezésére hozták létre az értelmi­ségi kormány­biztosságot, melynek élére a közismerten szélsőjobboldali Kultsár Istvánt állították. A miniszter és honatya aktívan tá­mogatta a zsidóellenes szankciókat.

Mint a Legfőbb Honvédelmi Tanács tagja, 1941. április elején megszavazta Jugo­szlávia azonnali lerohanását. A magyar és német nép sorsközösségét hangoz­tatva, helyeselte a háromhatalmi egyezsé­get. A Bárdossy-kormány ülésén szavaza­tával hozzájárult a Szovjet­unió elleni háború megindításához, s minden meg­nyilat­kozá­sában a harc folytatása mellett állt ki, mert a Szent István-i gondolat reali­zálásának reményét Hitler győzelmében látta.

Nem értett ugyan egyet a náci megszállással, de mindvégig hű maradt a magyar–német szövetség fenntartásához. Ezért jutott arra az elhatározásra, hogy tagja legyen a formálisan 1944. október 12-én megalakult és nyilas vezetés alatt álló Nemzeti Szövetségnek, mely­nek célja a horthysta fegyverszünet megakadályozása volt, s 1944. október 15-én jelentős szerepet játszott Szálasiék hatalomra jutásá­ban. Amikor a Szövetség és a nyilas kormány Sopronba költözött, Hóman követte útjukat. A Szovjet Hadsereg közeledtekor ő is Nyu­gatra menekült, és amerikai fog­ságba esett.

1946. március 23-án a Gálfalvi vezette népbírósági tanács háború- és nép­ellenes bűneiért életfogytiglani fegyházra ítélte. Váci rabság­ban halt meg 1953-ban.


EZREDVÉG, 1993-január

SZEKFŰ GYULA ÉS A MAGYAR TÖRTÉNELEM

Szekfű Gyula a hazai polgári történetírás egyik legjelentősebb egyé­ni­sége volt. Pályája a dualizmus, majd az ellenforradalmi kor­szakon át a népi demok­rácia elfogadásáig ívelt. Tévedések, illúziók, olykor külföldről „importált” divatos áramlatok hatására alakította ki a maga szakmai-politikai koncepcióját. A hitlerizmus előretörése láttán felismerte annak veszélyeit, s – nem csekély vívódások árán – foko­zatosan szakított korábbi felfogásával, mígnem magáévá tette a demokratikus kibon­takozás stratégiáját.

Nagy felkészültséggel, felelősséggel, flaubert-i műgonddal, kissé régies stílus­ban írott tanulmányait még akkor is élvezettel olvassuk, ha mondanivalójával vitánk van. Dolgozatait elemezve – egy újszerű felfogás tükrében – betekintést nyerünk több évszázados utunk el­addig kevéssé (vagy másként) ismert részleteibe, ugyan­akkor rá­döbbenve: a szerző nem öncélúan búvárkodott a honi história mély­vizei­ben, hanem azért, hogy kora uralkodó osztályainak ideológiai támaszt nyújtson.

Munkásságára odafigyelt barát, ellenség. Ez adott súlyt a szekfűi fejtege­té­seknek, és ad ma is. Nem lesz tanulság nélküli az utókor szá­mára, ha kellő kritikával össze­gezzük a nagy alkotó életművét.

Szekfű Gyula 1883. május 23-án született Székesfehérváron. Kö­zépiskoláit szülő­városában, a cisztercita gimnáziumban végezte, ahol szigorú katolikus nevelés­ben részesült. (Már elöljáróban megjegyez­zük: politikai nézetei változtak, de vallá­sos­sága mindvégig csorbítat­lan maradt.) Érettségi után a budapesti Eötvös Kollé­gium lakója, olyanok társaságában, mint Horváth János, Kodály Zoltán, Szabó Dezső. Egyetemi tanulmányai befejeztével a Nemzeti Múzeum Levéltárába, majd az Országos Levéltárba került. Maradandó nyomot hagyott lelkében tudós környezete: Marczali Henrik, a tanára, Károlyi Árpád, Thallóczy Lajos történészek. Ez utóbbiakkal a bécsi állami archívumban dolgozott együtt éveken át (1908-1925). Itt érlelődött jeles ku­tatóvá.

Miután rendkívül termékeny historikus volt, nincs módunk vala­mennyi (akár jelentős) művét górcső alá venni, csupán azokat (s azo­kat is csak nagy vonalakban), melyek meghatározóak a szakmai irodalom berkeiben, melyek az értelmiség nem lebecsülendő részét tartották fogságukban, s fényt derítenek a történész felfogására, fej­lődésére, nézeteinek alakulására.

Mindenekelőtt vessünk egy kurta pillantást katolicizmusától be­folyásolt metodikájára.

Szekfű Gyula a szellemtörténet (Hóman Bálint melletti) legmar­kán­sabb magyarországi képviselője. Rendkívüli hatással voltak rá a német idealista mesterek: G. Scbmoller, O. Hintze, Leopold von Ranke, F. Meinecke. Akkor „lépett színre”, amikor a pozitivizmus Európa­szerte már hanyatlásnak indult, de ezt nem haladó irányzatok követ­ték, hanem – mint Német­országban – a szellemtörténet. Ő azonban nem szakadt el teljesen a materia­lista világtól, elismerte a külső (anyagi) tényezők szellemi fejlődésre gyakorolt „nyomá­sát”, ezeket azonban szintén spirituális természetűeknek tekintette. Azt hitte ugyan­is, az osztályokat nem gazdasági-társadalmi rugók mozgat­ják, hanem döntően az emberi akarat, mely mögött az isteni szikra, intuíció rejlik.

A később napvilágot látott Magyar történet – mely korában a mér­téket, forrást, irányvonalat jelentette – előszavában megtalálhatjuk filozófiája rövid össze­foglalását: „Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története. […] És a magyar történet nem egyéb, mint a magyar lélek története …”

Szekfű Gyula másik premisszája a keresztény-germán-magyar sorsközösség. Következetesen kiállt az osztrák–magyar egymásra­utaltság mellett, a keleti (török–orosz) veszedelemmel szemben. Sőt, a belső szociális és nemzeti indíttatású meg­moz­dulásokkal szemben is. Ez világosan kiderült első nagyobb szabású munkájában, A szám­űzött Rákóczi című művében, amikor nyíltan, a felkelő, független­ségükért harcoló kurucok ellenében, a bécsi udvar érdekeit szolgáló labancok oldalára állt. Ez a, könyv akkor (1913) igen negatív vissz­hangot keltett, főleg a 48-as rebellis dzsentrik körében. A vidéki kisnemesek felháborodásukban látványosan elégették a kötetet, s haza­árulással vádolták szerzőjét.

1917-ben jelent meg A magyar állam életrajza című alkotása, mely a szellem­történet jegyében átfogóan vizsgálta Magyarország helyze­tét a honfoglalástól 1867-ig. Az értekezés születésekor még javában dúlt az első világháború, s felrémlett a deáki közjogi örökség szétesé­sének lehetősége, a nemzetiségek szeparatizmusának erősödése.

Szekfű a kiegyezést átléphetetlen zárókőnek, fejlődésünk csú­csának, s nem kiindulópontnak tekintette. Úgy látta, az osztrák-magyar kompromisszum meghozta a szupremácia (nemzetiségek feletti uralom) és az európai civilizációba történő beépülés szintézisét. E kettőt állameszméje alapelvévé tette.

Nehezményezte, hogy a liberalizmus biztosította ugyan az em­beri, vállalkozási és gazdagodási szabadságot, de elhanyagolta az or­szágot fenntartó polgári tisztség­viselők („középosztály”) érdekvédel­mét. A nyugathoz, illetve a keresztény-germán közösséghez való csatlakozást István király tevékenységéhez kötötte, akihez foghatót csak Széchenyi Istvánban látott. Értekezéseiben hosszú ideig előkelő helyet foglalt el – Kossuth Lajossal szemben – a „legnagyobb ma­gyar” kultusza, személyi­ségének, nemzetformáló erejének túldimenzionálása, a magyar géniusz szimbó­lumává avatása: „…Széchenyi nem is volt politikus, hanem több annál: egy egész nemzet erkölcsi energiájának, önfegyelmének és lelkiismeretének megtestesítése…”

A magyar állam életrajza egyik alapgondolata a romantikus anti­kapitalizmus, az agrárius gondolat. Kárhoztatta a szabad­versenyre épülő tőkés alakzat gyors ütemű fejlődését, mert az nem „tisztelte” a rendi-hűbéri hierarciát, s tönkretette a feudális eredetű nemesség fejletlen technikával rendelkező birtokát.

A kapitalizmus végzetes hatásának okát a zsidóság gazdasági tér­hódításában látta. Az eddigiekből következik – Tisza István udvarhű magatartásának fel­magasz­talása, jóllehet nem értett egyet a minisz­terelnök merkantilista politikájával. Azt is természetesnek kell te­kintenünk, hogy elítélte Petőfi és Ady forradalmiságát. Szembe­helyezkedett 1848 céljaival, mert az ki akarta szakítani hazáját a magyar–germán közösségből. Ő a Monarchia feltételei között érvé­nyesülő nemzeti önállóság híve volt, de nem az elszakadással járó függetlenségé. (Még olyan irracionális államokat is dédelgetett, mi­szerint a magyarok szerezzék meg a dualizmuson belüli politikai hegemóniát.)

Pártokon, osztályokon felülállónak vallotta magát, noha nyíltan hirdette az állami alkalmazásban álló keresztény tisztviselők, a „középosztálybeliek” vezető szerepét. (Ez utóbbi elv történelmi koncep­ciójának harmadik eleme volt.)

Amíg az általa igen nagyra becsült Kemény Zsigmond és követői a tőkés fejlődést ösztönző liberális parlamenti kormányzással és a szabad­verseny elő­mozdí­tásával akarták útját állni egy újabb revolúciónak, addig Szekfű magát a liberalizmust bírálja, amiért az nem tudta megakadályozni a forradalmat és a nemzetiségiek szabadság­törekvéseit.


A háborús összeomlás, az orosz szocialista forradalom, az 1918-1919-es hazai események és végül Trianon olyan, alig kiheverhető traumát okoztak Szekfűnek, hogy az ellenforradalom karjaiba me­nekült. Ő lett a bethleni korszak fő teoretikusa, aki A három nemzedék című alapvető munkájában ideológiailag támasztotta alá Horthyék rendszerét. (A Magyar Szemle élén betöltött szerepe ezt a küldetését alátámasztja.) A magyar állam életrajza megírása óta bekövetkezett „tragikus” fordulatok radikalizálták a történész forradalomellenességét, nacionaliz­musát, antiszemitizmusát és konzervativizmusát. A három nemzedék (1920) a keresztény-nemzeti értelmiség katekiz­musa lett. Tanulmányának célját az alábbiak­ban foglalta össze: „…ilyen katasztrófa, ilyen szomorú kimenetel csakis beteges előz­ményekből szökkenhet elő. Ezen beteges előzmények felkutatása lesz könyvem feladata…” Állandóan visszatérő diagnózisa és konk­lúziója: a legfőbb kór, mely a társadalmat emésztette – hite szerint – a liberalizmus, mert gyenge volt a forra­dalmak feltartóztatására, a nemzetiségek kiválásának megakadályozására, mert utat nyitott a „nemzetfenntartó középosztály” elszegényedését siettető tőkés szabad­versenynek. Nála a szabadelvűség is szellemtörténeti megvilá­gítást kap: nem mutatja ki annak osztályalapjait, társadalmi-anyagi hátterét. Amíg A magyar állam életrajza konzervatív kritikáját adta a revolúciónak, A három nemzedék írója már ellenforradalmi jellegű bírálatot mond felette: „A forradalom […] egy­szerűen beteg állapot, krízis, mely beteg birodalmakban, hanyatló nemzeti korokban szte­reotip egyhangúsággal ugyanazon tünetek között jelentkezik.” Vé­leménye szerint mind a forradalom, mind a liberalizmus letérés a nemzetfejlődés szerves útjáról. Mindkettőt a magyar lélekre ártalmas külföldi áfiumnak tekintette.

A három nemzedékben kiteljesedett a Széchenyi-kultusz. A „leg­na­gyobb magyar” nála idealizált, stilizált fantomképpé válik. Kerüli Széchenyi polgári átalakulást igenlő és sürgető programjának emlí­tését, és konzervatív reformerré torzítja. Ám nem tagadja anyagiak­ban testet öltő lépéseit: „…a nevéhez fűződő gyakorlati kezdemé­nyezések: Vaskapu, Duna-gőzhajózás, Tisza-szabályozás, híd­építés, lófuttatások, nemzeti társkörök alapítása, mindez csak mellékes, alá­rendelt jelentő­ségű volt, mondhatnék: fogás az erkölcsi cél szolgála­tában.”

A 19. század reformnemzedékének súlyos hibáját látja abban, hogy az letért a Széchenyi által megjelölt útról, akinek politikája „a lélekből fakadt”. Miután a „legnagyobb magyar” magára maradt, a nemzet zárt sorokban haladt a katasztrófa felé. Szekfű úgy látja, hogy a munkásság azért hullott a szocializmus ölébe, mert a liberaliz­mus érzéketlen volt a népjóléti kérdések iránt. A szabadelvűségnek tudja be tehát, hogy a marxizmusnak sikerült „megmérgeznie” a pri­mitív tömegeket, mert az elhanyagolt, műveletlen sokaság lelke csak anyagias eszközökkel nyerhető meg, „amint ez a marxizmus példát­lan durva materialista, szellemi erőket kereken tagadó fel­fogásának meg is felel”. A szocializmusban önzést, gyűlölködést, s az azt ki­fejező osztály­harcot lát, mely forradalmi erőszakot alkalmaz, hogy érvényesüljön a proletárság abszolutizmusa.

Szekfű Gyula a nemzetiségi ellentéteket is a liberalizmus számlá­jára írja, mert – szerinte – az felszította a kisebbségi szenvedélyeket. Arról nem szól, hogy a nemzetiségi jogok kiszélesítésével, autonó­miával csökkenteni lehetett volna az etnikai gondokat.

A történész továbbra is kitartott a keresztény-magyar-germán állameszme mellett, melyben csodaszert látott. A nemzetiségi prob­lematikát is közjogi oldalról közelíti meg: ne nyúljunk e kérdéshez, mert megbolygatnók az Ausztriához kötődő kapcsolatokat, meg­lazítva ezzel a konstrukció pilléreit.

A szabadelvűség feletti ítéletének szellemtörténeti végkövetkez­tetése: „…a liberális radikalizmusunk nem egyébnek minősíthető, mint az ősmagyar természet gyöngéi, szenvedélyei előtérbe nyomu­lásának és politikai érvényesülésének.”

A kapitalizmus erősödésével, annak a „középosztályra” gyakorolt növekvő negatív hatásával egyenes arányban radikalizálódott Szekfű Gyula antiszemitizmusa. Mint írja: Magyarország a Nyugat segítsé­gével irányt vett a tőkés berendezkedésre. Fáj­dalom, a történelmi „középosztály” nem kapaszkodott bele a polgárosodás szeke­rébe, mi­vel ez a privilegizált réteg görcsösen ragaszkodott az úri pályákhoz. Ennek a „darwini” harcnak az lett a következménye, hogy elszegé­nyedett, meg­gyengült, s egyre kevéssé vált alkalmassá vezető sze­repre. Helyette megszállta az állami hivatalokat, míg a keletkezett űrt a konkurencia nélküli zsidóság töltötte be, mely Galíciából pó­tolta önmagát. A gazdasági élet súlypontja a városokba (mindenek­előtt Budapestre) tevődött át, ahonnan a zsidóság irányítja a vidé­ket is. Fél attól, hogyha az izraeliták kezükbe veszik a gazdaságot, megszerzik a kulturális élet fölötti ellenőrzést is. Hibának tartja az 1867-es emancipációt, mert az nem korlátozta a keletről jövő beván­dorlási hullámot.

Szekfű Gyula nacionalizmusának tartalma a dualizmus időszaká­ban a nemzeti­ségek megtartása, a felettük való uralom biztosítása. Trianonnal immár a történelmi Magyar­ország visszaállításának ideo­lógiája lett. Ez a koncepció össz­hangban volt Klebelsberg Kunó neonacionalizmusával, illetve szupre­mácia-felfogásával.

Mint ahogy az első kettő, a harmadik nemzedék sem kerüli el a történész éles kritikáját. Nem tartja alkalmasnak a reformokra, mi­vel megtagadva múltját, a neo­barokk szellemiség rabja lett, s elfelej­tette, elvetette Széchenyi reform-konzer­vati­vizmusát. Egzisztenciális megfontolásokból a tekintélytisztelet bűvkörében él. Úgy véli, ha műveltséget adnak a parasztság legjobbjainak, alkalmassá válnak arra, hogy feltöltsék az elerőtlenedett „középosztályt”. Keresztény ellentámadást javasol a zsidóság gazdasági és kulturális előnyomulá­sának megakadályozására. Ebben a harmadik nemzedéknek kell vál­lalnia az úttörő szerepet. Egyik vezérgondolata a magyar történelmi hagyományok ápolása: „A nemzeti fejlődés során tehát semmi érték el nem vész, viszont semmi új nem tehet szert igazi hatásra a nem­zettestben, ha nem tud hozzákapcsolódni a nemzeti hagyományok­hoz.” Reform és konzerválás, újítás és tradíció szintézise – ez vezet a magyarabb magyarsághoz.

Az 1924-ben megjelent Történelempolitikai tanulmányok című cikk­soro­za­tában még nem látunk törést a szekfűi gondolatmenetben. El­lenkezőleg: mintha meg­erősíteni szándékozná mindazt, amit A ma­gyar állam életrajzában, illetve A három nemzedékben kifejtett. Vissza­tért a „középosztály” elsiratásához, a szabad­elvűség bírálatához és a rasszizmus sajátos értelmezéséhez.

Az állam gyengülését abban látja, hogy az elszegényedő, nemzetfenntartó „középosztály” már nem tud adózni, míg az adózó állam­fenntartókat nem tekinti nemzet­fenntartóknak. Azt véli ideálisnak, ha mindkettő egyesülne a történelmi osztályban.

Szekfű Gyula említett cikksorozatában nagy teret szentelt a faj­elméletnek. Ez utóbbi probléma felvetése mutatja, hogy a nácizmus ideológiája bizonyos kérdések újragondolására késztette. Nem oszto­zik Rosenbergék fajbiológiai elméletében, de a magyar ihletésű turanizmusban sem. „Természettudományi értelemben kimondjuk, hogy a magyar, német, olasz, tót, oláh stb. fajok nincsenek és nem is vol­tak; faji szem­pontból csak négy-öt faj volt Európában, és az egyes nemzetek ezekből vannak össze­gyúrva.” Ezúttal ne akadékoskod­junk: vannak-e emberfajok vagy csak fajták. Szekfű az „alapfajok” mibenlétére nem ad magyarázatot, azokban az alakuló etniku­mok „ősszüleit” látja.

A történész a lényegre tapint, amikor kijelenti : a „fajok” közötti biológiai értékkülönbségek meghirdetése összefügg a soviniszta, imperialista törekvések elméleti megindoklásával. Vallja, a hitleri rasszizmus helyett a történelmileg kelet­ke­zett népfajt kell a társa­dalmi felfogás középpontjába helyezni. E mitizált fogalomban a lélek nemzedékről nemzedékre való átöröklését emeli ki. „A le­szár­mazók össz­tulaj­don­ságait, az egész jellegét mégiscsak az eredeti fajok adják meg, amelyekből az illetők származnak.” A mai államban – írja – különböző fajok élnek, ugyanaz a nép vegyes összetételű. Tiszta faj nincsen, a zsidóság sem az, de egyesíti őket a vallás. Ez a zártság konzerválta karakterüket, mely lehetetlenné teszi a más né­pekkel való asszimilációt.

Szekfű nem tagadja az osztályok létezését, de azokat integrálja a nemzetnépfaj kategóriájába, „kihúzva ezzel” a szociális antagonizmusok méregfogát.

A Magyar Történetben – melyet e tanulmány keretében csak érin­tünk, mert nem ad a korábbiakhoz új alapgondolatokat – is kiállt amellett, hogy a magyar nemzet olyan politikai jelenség, melynek ideológiai, kulturális és erkölcsi tartalma van: a kereszténység tett bennünket szerves népfajjá. A magyarság tehát mindenek­előtt lelki egység. Különös várakozással tekint a katolikus egyházra, amelyben szinte­tizáló és forradalomellenes erőt lát: materializmus helyett val­lásosság, osztályharc helyett nemzeti egység – ez az óhaja.


A gazdasági válság okozta nagy társadalmi feszültségek, majd a hitlerizmus hatalomra kerülése Szekfűben egy tisztulási folyamatot indított meg. Rá kellett döbbennie arra, hogy az az út, amelyen eddig haladt, nemzeti krízishez vezet. Nézeteinek átértékelése lassú és fo­kozatos volt, nehezen küzdötte le eszmei-politikai beidegződéseit, ám – ellentétben Hóman Bálinttal – végül mégiscsak megtagadta régi önmagát, hogy egy új Szekfű Gyula szembesüljön a fasizmussal és a háborúval.

A három nemzedék 1933-as kiadásának És ami utána következik című fejezetében ugyan még mindig a zsidóságot tette felelőssé a kapita­lizmus „visszás­ságaiért”, ugyanakkor egyre erőteljesebben bírálja a „neobarokk korszakot”, mely nem vétlen a körülmények rosszabbo­dásában. A mai Széchenyiben (1935) már nyíltan leleplezi a náciz­must, noha továbbra is védi az aulikus birodalmi gondolatot, igaz, immár antihitlerista éllel.

Újabb lendületet adott pozitív fordulatának az 1938 márciusában bekövet­kezett Anschluss. Sorra adta fel szellemi hadállásait: sza­kított a keresztény-germán-magyar kultúr­közösség koncepciójával, s az úgynevezett „bécsi döntések” után végre­hajtott nemzetiségelle­nes atrocitások kikezdték a Szent István-i állameszméről vallott né­zeteit is.

A történész azonban továbbra sem mutatott igazán érdeklődést a szociális problémák iránt. A földkérdés volt az egyetlen, melynek megoldását sürgette, de soha­sem gondolt radikális – a mezőgazdaság modernizálását elősegítő – reformra. Az is megfigyelhető, hogy – ko­rábbi ellenszenvét részben feladva – megértőbbé vált a liberalizmus iránt: támogatta a választójog kiszélesítését. Közeledett egyúttal a népi tábor felé is, de hamarosan megtorpant, nem tudott azonosulni a jobbszárny fajvédő felfogásával.

Mint keresztény értelmiségi félti a középosztályt a kockázatosnak vélt fel­hígu­lástól. „Az én polgári észjárásom a magyarországi fejlődés újabb megtörésétől tart, ha a nép széles rétegét emelkedésében nem várja készen egy széles befogadó­képes­ségű magyar polgári osztály.”


A háború kitörése felgyorsította Szekfű Gyula fejlődését. A Nép­szava nevezetes 1941-es karácsonyi számában bátran vállalta a kiál­lást a demokratikus Magyar­ország mellett. A szabadság fogalma című írásában bevallotta, hogy sohasem voltak kapcsolatai a munkásság­gal és parasztsággal, sohasem rokon­szen­vezett a marxizmussal, de vészhelyzetben össze kell fogni. Valláserkölcsi fejtege­tésbe kezd a ke­resztény eszmeiségről, az emberi méltóságról és az élet iránti tiszteletről. Úgy véli, az idő a gyengék küzdelmét támogatja, ha a művelt­ség terje­désével a természetjog tudatosul az emberekben.

A háború alatt közzétett írásainak mindegyike egy-egy erőtelje­sebb lépés a népi demokrácia felé. Nem azt hangsúlyozza, ami elvá­lasztja őt a progressziótól, hanem próbálja – ballasztjaitól való meg­szabadulása árán – az érintkezési pontokat felkutatni. Még nem az új Szekfű, de már nem is a régi. Átmenet azokhoz, akikben felismerte az új világ előhírnökeit.

1942- ben a szupremácia mellett tört lándzsát: „… elárulnék múl­tunkat, eladnók rossz kufárokként jövőnket, ha lemondanánk arról a történeti magyar államfogalomról, mely békén, védőleg fogott össze egy évezreden át a magyarral együtt annyi már nem magyar nemzetiséget.” Később ebben a kérdésben is reál­politikusnak bizo­nyult.

1943- ban, a Magyar Nemzet számára írott Valahol utat vesztet­tünk című cikksorozatában kezdenek kirajzolódni a történelmi szükség­szerű­séget felismerő historikus új koncepciójának körvonalai. „Az utóbbi 60–70 év mutatja, hogy az intézmények önmagukban, lélek nélkül mégsem képesek túlságos állami rendszer, etatizmus kifejlő­dését megakadályozni. Ha azt keressük, hol vesz­tettük el az utat, ak­kor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intéz­mé­nyek működése lelketlen rutinná […] lett, s ahol ezek az intézmé­nyek nem voltak immár képesek az egyén és a társadalom jogos igé­nyeinek kielégítésére.” Úgy gondolja, hogy akkor vesztettünk utat, amikor az állam öncélúvá vált. Ebben az időben még mindig hitte, hogy a „középosztály” kivezetheti az országot a válságból.

1942-ben – rövid ideig – a Magyar Történelmi Emlékbizottság elnöke volt, de nem vállalta a fasizmus elleni aktív harcot. A nyilas rémuralom alatt bujkálásra kényszerült.


A felszabadulás élménye már demokratikus pályára állította Szekfű Gyulát. Horthy­ékat okolja, amiért Magyarország Hitler tá­mogatója lett, s elítéli a „közép­osztályt”, mert német­rajongásával lehetetlenné tette a szakítást. Sürgette az értel­miség és munkásság kézfogását. Nagy felfedezés részéről annak felismerése, miszerint a társadalom nem osztályokra esett szét, hanem egy vékony kizsák­má­nyoló rétegre és a kizsákmányolt többségre, melyek között már nem jöhetett létre semmi­féle kompromisszum. Egyetlen kiút ma­radt: a revolúció.

1946 januárjában, Lenin halálának 22. évfordulóján, ő tartotta az emlék­beszédet a Magyar Állami Operaházban. A bolsevik vezetőt a modern idők egyik demiurgoszának nevezte, aki mindenkor a sze­gények pártján állt, egész pályája az elnyomás alóli felszabadítás útja volt. „Az, akinek élete eredményeiért évtizedek múlva is hadba száll és életét ajánlja és adja a földkerekség egyhatoda, az a történeti személyiség a legnagyobbak közül való, s hozzá méretben és hatás­ban alig fogható valaki.”

Világosan látja, megindult a forradalom, melytől nem riadt vissza, mint koráb­ban. Felismerte, hogy mivel Magyarországot a Szovjet­unió szabadította fel, nem nyugati, hanem proletár típusú állam­rendszer jön létre: „A Szovjet­uniónak minden joga megvan gondos­kodni arról, hogy keserű áldozatokkal szerzett győzelme után ha­sonló támadásoknak ne legyen többé kitéve.” Tudja, a régi ural­kodó osztályok és közép­rétegek kompromittálták magukat a néme­tek oldalán, ezért logikus lett számára a munkások és parasztok által vezetett állam kialakulása. Tisztelettel nyilat­kozott a dolgozók­ról, akik éhezve-fázva fogtak neki az ország újjáépítésének. Már nem álmodozik többé a keresztény-germán-magyar sorsközösségről, elfogadja a realitásokat, a trianoni status quot, a Szovjetunió szom­szédságát: „Az idő és a szomszédi együttélés sokat fog itt segíteni. A leggyorsabb hatás lenne, ha minél több magyar szemlélhetné meg az új nagy szomszéd országot és ismerhetné meg annak emberies, emberséges népét.”

Sajnálja, hogy a „középosztály” semmit sem okult a történelem­ből. 1945-ben ez a középosztály azért szavazott a Független Kisgaz­dapártra, mert remélte vezető sze­repének vissza­nyerését, s még attól sem riad vissza, hogy imádkozzék egy ameri­kai atom­háborúért, mely gyökeresen megváltoztatná a nemzetközi konstel­lációt. Szekfű látja, ez a „középosztály” visszahúzó erő lett, nem keresi a kapcsolatot a mun­kás­sággal és parasztsággal, nem ismerte fel, hogy a múlt soha­sem tér vissza többé. Kárhoztatta a polgári sajtót, amiért viszályt szít, ahelyett, hogy az építő­munkát és a nemzeti egységet segítené. „A reform híján jött a forradalom, melynek sodrában élünk, és amelynek hatása alatt kell, kialakítanunk életünk új formáit.” Nyíl­tan kimondta: nem kell kommunistának lenni, mindenki megőriz­heti vallását, történelmét, hagyományait. Kiállt a kultúra pluraliz­musa mellett.

1952-ben jelent meg utolsó műve, Az öreg Kossuth, melyben szakí­tott korábbi negatív Kossuth-képével és reform-konzervativizmu­sával.

1946-1948 között moszkvai nagykövet volt, s e tisztében tagja a Párizsba kiküldött magyar békedelegációnak. A francia fővárosból üzente: „… a magyarnak meglesz a lehetősége nagy tehetségei kifej­lesztésére s újabb, jobb élet alkotására. De ezt az utat nem lehet más­képpen elképzelnünk, mint a Szovjetunió támogatásával.” Szekfű Gyula tehát szembeszállt azokkal a nacionalistákkal, akik a trianoni sérel­meket még a második világháborúban játszott szerepünk után sem tudták meg­emészteni.

Elhatalmasodó betegsége ellenére nem vonult vissza a közéletből. 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954-től pedig az Elnöki Tanács tagja volt.

1955. június 28-án, Budapesten halt meg.


EZREDVÉG, 2000. december




Készült 500 példányban

ISBN 963 440 065 5
ISSN 0866-4420

Felelős kiadó a szerző

Felelős szerkesztő Tabák András

010009 Tótfalusi Tannyomda, Budapest
Felelős vezető Nagy Lajos igazgató

Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság