M. Szántó Judit

Ne menj el!

KÉT KISREGÉNY

BUDAPEST

Z-füzetek/88

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© M. Szántó Judit

„Délután két főnöke látogatja meg… A munkával kapcsolatos témákban a régi János van jelen. Beszél, javasol, véleményez. Amikor pedig másról esik szó – akár a jelenlegi egész­ségi gond­jairól –, teljesen elveszti az érdeklődését. Az előbbi magabiztos szak­ember összeesik. Hirtelen fáradt öregember lesz …

Később barátaink, ismerőseink érdeklődnek János hogylétéről. Ő megy a tele­fon­hoz. Min­den­ki­vel közli, hogy köszöni, remekül van, nincs semmi baja. Kedélyeskedik, szi­por­kázik.”

A címadó kisregény egy gyilkos kór stációit járja be. Ezek egyikének része a fenti idézet.

A másik írás egy asszony életét követi nyomon a kora fiatal­ságtól a késő öregségig.

A kötet nem ígér könnyű szórakozást; az élet kegyetlen, ár­nyékos zugaiba látogat el.

Köszönöm az olvasónak, ha ennek ellenére velem tart.

M. Szántó Judit

Ne menj el!

Lassan múlnak a percek. Minden idegszálammal a külső zajokra figyelek. Egy-egy közeli neszezésre összerezzenek. Feszülten várom, lesz-e folytatása. És amikor elhal, lemondóan sóhajtok.

Este 10 óra van. Felemelem a kagylót és tárcsázok.

– Halló, Péter! Maci nem jött haza.

Pillanatnyi csend, amelyben érzem az értetlenséget. A következő másodpercben érkező válasz rövid: – Tíz perc múlva nálad vagyok.

Még annyi se telik el, és már csenget.

– Mi van? Mit tudsz? – ront be köszönés nélkül.

– Tulajdonképpen semmit. Reggel hétkor elindult dolgozni. Dél­után hatig nyugodt voltam. Négykor végez, utána vásárol. Tudod, hogy néhány dolog beszerzése az ő reszortja. Rendszerint bemegy egy vagy két üzletbe. Na, meg persze a piacra. Szeret ott körbejárni, körülnézni. Szóval hat után úgy egy félórát inkább bosszankodtam, semmint ideges lettem volna. Hogy mit kell azért a két doboz tejfö­lért és egy kiló gyümölcsért annyi ideig elmaradni. Azután nyugta­lankodni kezdtem. Felhívtam az irodában a közvetlen számát. Nem felelt. Hívtam a központot. Ilyenkor már nem a telefonos veszi fel, hanem a portás. Ő csak annyit tudott mondani, hogy a házban már nincs senki. Ő hat óra óta van itt, kimenni nem látta, tehát előbb kel­lett elmennie. Közben minden autózúgásra kiszaladtam a kapuhoz. Hiába! Egyszerre csak eszembe jutott, hogy ma szerda van, ilyenkor össze-összejön a barátaival. De hát reggel nem szólt erről egy szót sem! És különben is, akkor is haza kellett volna érnie legkésőbb nyolc-félkilencre. Mindenesetre felhívtam a társaság egyik tagját. Ki­derült, ma nem volt összejövetel, nem látta, nem tud róla semmit. Most meg már egymást kergetik bennem a félelmet keltő gondola­tok.

– Hívtad a mentőket, a kórházakat, a rendőrséget?

– Nem. Nem mertem.

– Jó. Akkor először ezt tesszük, anyukám.

Lélegzet-visszafojtva lesem, amíg telefonál. De sehol sémiin Ami természetesen nem biztosíték arra, hogy nincs semmi bajit. Végül is annyi bizonyos, hogy valami történt vele. Hiszen ellenkező esetben itthon volna.

Egy ideig szótlanul rójuk a szobát, elmerülünk nyugtalanító gon­dolatainkban.

Kicsit később kikívánkozik belőlem az idegesség: Egy cseppet sem nyugodtam meg. Ha valahol, egy sötét helyen leütik például, akkor sok időbe telhet, amíg a rend­őrök, a mentők tudomást szerez­nek róla.

– Nem kell mindjárt rosszra gondolni – mondja Péter, láthatólag minden meg­győ­ző­dés nélkül. Léptei gyorsabbá válnak, száját úgy szorítja össze, mint amikor gyerek­korában megoldhatatlannak érezte az előtte álló feladatot.

Hirtelen felém fordul. – Előfordult az elmúlt harmincnégy év alatt hasonló eset? Jó, tudom, hogy sokat utaztatok külön-külön is, hogy sokszor hosszabb távollétre kényszerített a munkátok, hogy nem­egyszer hosszúra nyúlt a hivatali idő. De így? Minden előzetes be­jelentés nélkül? Adott esetben egy telefon, egy üzenet nélkül? Volt ilyen?

– Soha. Ha váratlan esemény jött közbe, akkor is mindig megta­láltuk a módját, hogy értesítsük egymást. Te tudod, hogy milyen ko­molyan vettük ezt! Hogy ehhez az egy­hez szigorúan hozzászoktat­tunk téged is!

– Persze. Csak a biztonság kedvéért kérdeztem.

– Pedig régebben kevesebb ok volt az izgalomra. Sokkal jobb volt a közbiztonság. Eszünkbe se jutott, hogy éjszaka veszélyes lehet az utcán lenni. Ráadásul Maci az utóbbi időben elég rosszul néz ki. Attól is tartani lehet, hogy rosszul lett valahol. És nemcsak, hogy orvoshoz nem akar menni, de a munkában sem hajlandó lazítani. Nemrég végre megígérte, hogy idén elutazunk valahová pihenni.

Gyűröm a könnyeimet és a zsebkendőmet. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem történt semmi baja és mégsem jött haza.

– Éjfél van. Megint végigtelefonáljuk a lehetséges helyeket.

Újabb feszült figyelem, de a mostani érdeklődések is eredmény­telenek.

Feszültek vagyunk. Néha végignézünk a kapuból a csendes utcán. Sehol egy lélek.

– Készítek egy pár falatot. Enned kell valamit – veszem az irányt a konyha felé, minden valószínűség szerint tehetetlenségemben, pótcselekvésként.

– Nem. Nem tudnék most egy falatot se lenyelni.

Rójuk hát tovább a lakást.

Újabb két óra telik el. Újabb körtelefon, és megint csak semmi.

– Anyu, most szépen beveszel két Eleniumot és lefekszel. Én is haza­megyek. Fá­rad­tak vagyunk, gondolkozni se tudunk, meg nem is te­hetünk éjszaka semmit. Reggel hétre itt vagyok. Holnap már több helyen érdeklődhetünk.

Hozza a vizet, a nyugtatót. Szót fogadok, mint egy gyerek.

– Kísérj ki, zárd be a kaput és próbálj meg aludni.

– Te is.

Még egyszer végigpásztázzuk szemünkkel az utcát. Egy férfi köze­ledik sietős lép­tek­kel. De alakja, mozgása fiatalos. Szóval, nem rá vá­runk. Be is fordul a sarkon. Péter is elindul gyalog – nemrég lopták el a kocsiját. Rövid idő múlva elnyeli a sötétség.

Azt hittem, hogy nem jön álom a szememre, de szinte azonnal el­aludtam. Mélyen és álomtalanul. És már majdnem 5 óra van, amikor felébredek.

Első dolgom, hogy magamra kapok egy pongyolát, kimegyek a ka­puhoz, kinyitom és lesem az utcát. Én naiv! Csalódottan megyek be.

Elkészülök, gyorsan készítek egy kis reggelit, hogy azzal várjam Pétert. Biztos vagyok benne, hogy nem eszik otthon semmit.

Közben megpróbálom reálisan felmérni a helyzetet és az eshetősé­geket.

Nézzük csak! János közeledik a hetvenötödik születésnapjához. Jóval túldolgozta a nyug­díj­kor­határt, és azóta is egyéni vállalkozó­ként (az intézet csak így tudja fog­lal­koz­tat­ni) naponta nyolc órát benn tölt a munkahelyén. Igaz, ma már más munkakörben, mint ak­tív korában. Akkor az egyik kutatási részleg helyettes vezetője volt. Ma inkább a nyelvtudását hasznosítják, bár ebben sem mellékes a szakmai ismerete. Igen. Ter­mé­sze­tesen ez összefügg azzal, hogy az intézet is egészen más, mint régen volt. Az akkori kutató­bázis ma több kft.-re bomlott, a profilja inkább a gyártás és az értékesítés. De ő így is szívesen tölti harmincadik évét itt. Bizonyos, hogy nehezen tudna megválni a mun­kájától, a munkahelyétől.

János húsz évvel ezelőtt életerős, korpulens, vidám ember volt. Akkor csúnya be­teg­ség támadta meg: a Hodgkin-kór. Ez a nyirok­mirigyek rosszindulatú burjánzása. Sze­rencsére, egy tüdőszűrés alkalmával még idejében kiderült a baj, lehetett orvosolni. De a kemo­terápiás kezelést nem volt könnyű elviselni, és ennek majd tíz évig kellett alá­vetnie magát ahhoz, hogy rendbe jöjjön. Sokszor volt azon a ponton, hogy a min­den alkalommal komoly rosszullétet okozó gyógymódot abbahagyja. Ráadásul a gyó­gyu­lás nem volt egyenletes, folyamatos, hanem ingadozott. Továbbá a terápia káros ha­tásaként jelentősen gyengül az immunrendszer. A kezelések idején a szellőtől is óva­kodnia kellett. Az erre vonatkozó tanácsok pontosan jellemez­ték a helyzetet: Nem tanácsos tömegközlekedési járművön utaznia, s általában olyan helyen tartózkodnia, ahol tömeg van. Jót tesz az úszás, de nem látogathatja a strandokat, uszodákat, szabad vizeket. Járvány idején nem szabad nyilvános helyre mennie, sem vendégeket fogadnia. Kerülnie kell a kórházakat, orvosi rendelőket.

Ez végeredményben annyit tett, hogy – szigorúan véve – az ut­cára sem volt szabad kimennie. Igyekeztünk tőlünk telhetőén eleget tenni a kívánalmaknak, de így sem sike­rült a mindennapi életben a fertőzések elkerülése. Aztán ezen is túljutottunk. János meg­gyó­gyult. Kicsit soványabb, kicsit tartózkodóbb lett, de a kontroll­vizsgálatok rendre negatív eredménnyel zárultak. Idővel némileg hely­reállt az immunrendszere is.

Tulajdonképpen azóta nem volt komolyabb baja, hosszabb beteg­sége.

Mármint testileg. Vagyis helyesebben tudomásunk szerint nem. Egyebekben azonban az utóbbi években már nem a régi.

Na, nem! Nem úgy kell ezt érteni, hogy a munkájában akár a leg­csekélyebb hibát is elkövette volna. Erről szó sincs. Csak hát…

Az még csak hagyján, hogy feledékeny lett. Hiszen azelőtt is meg­esett, hogy ami nem érdekelte, azt egyszerűen kiejtette az agyából. Most mindez fokozódott. De en­nek nem tulajdonítottam túlzott je­lentőséget. Ennél sokkal nagyobb gondot oko­zott, hogy az autó­vezetésben bizonytalanabbá vált. Sohasem jeleskedett például a már akár több­ször is megtett útvonalak felismerésében, de ez mosta­nában odáig fajult, hogy a leg­gyak­rab­ban megjárt utak kivételével, rendszeresen eltévedt. Egyre lassúb­bak lettek a reflexei. Jellegzetes hibazajokat, hibajelenségeket nem ismert fel. És ha ki­fo­gá­sol­tunk ilyesmit, akkor valami nyakatekert magyarázattal indokolta maga­tartását, dön­té­sét.

Kértük, hogy hagyjon fel – legalább ideiglenesen – a vezetéssel, vizsgáltassa ki és kezeltesse magát. Hallani se akart róla.

És előfordultak ijesztő, józan ésszel fel nem fogható esetek. Ami­kor nem ismert fel va­la­mi veszélyhelyzetet, és gondolkodás nélkül belement. És még félelmetesebb volt, hogy utólag sem látta be, ha hibásan döntött. Itt meg kell említenem, hogy soha egyi­künk se csinált hiúsági kérdést abból, ha valamiben a másik véleménye bizo­nyult he­lyes­nek. Így az utólagos be nem ismerés arra vallott, hogy az esetet nyugodtan végig­gon­dolva se jutott helyes következtetésre.

De más ijesztő jelenségek is előfordultak.

Az első jelek még nem voltak túl nyugtalanítóak. Hiszen a húsz­éves is lehet fele­dé­keny, figyelmetlen, holmiját elhagyó. Én – aki a legtöbb zavaró körülményt észleltem – mégis komolyabban vettem. De a családom többet írt az én túlzott aggo­dal­mas­ko­dá­som számlá­jára, semmint hogy feltétlenül kezelendőnek ítélje a bajt.

János pedig minden olyasmit kereken elutasított, amiből csak a leghalványabban is arra lehetett következtetni, hogy már nem a régi, hogy felette sem állt meg az idő. Min­den tettére, minden erre vonat­kozó problémájára talált magyarázatot, kreált teóriát.

Holott sok mindent megpróbáltam már. De minden hiábavaló volt. Olyan ellen­állást fejtett ki ebben, hogy nem tudtam mást tenni, csupán tehetetlenül szemlélni az ese­ményeket. A legutóbbi hóna­pokban már Péterékkel együtt, mert egy ideje ők is aggasz­tónak ítél­ték meg a helyzetet. Egyik próbálkozásommal sem értem el ered­ményt. És ha ő nem hajlandó orvoshoz menni, akkor semmit sem te­hetünk.

Legújabban még riasztóbb dolgot tapasztaltam. Időnként nem ér­tette meg, amit mond­tam. Hallott mindent rendesen, csak az értel­mét nem fogta fel. És az volt a leg­fur­csább, hogy ez szelektíven je­lentkezett. A munkájával kapcsolatban például nem fordult elő.

Nemcsak attól kell hát félni, összegeztem magamban, hogy le­ütötték-e, kirabolták-e, rosszul lett-e, karambolozott-e vagy más baleset érte, hanem attól is, hogy talán el­té­vedt valahol, és nem talál haza, hogy céltalanul vagy valami irreális képzetnek enge­del­mes­ked­ve bolyong az utcákon. Nem beszélve arról, hogy ilyen állapot­ban sokkal nagyobb a valószínűsége valamilyen inzultusnak vagy balesetnek.

Péter valamivel korábban érkezik, mint ígérte. Csak csipeget a reggeliből. Közben el­mondom a gondolataimat. Egyetértünk a hely­zet megítélésében. Azután meg­be­szél­jük, mit tegyünk.

Először is felhívjuk a munkahelyét, mit tudnak róla.

Hát nem sokat.

Valamit azért mégis.

János napközben némileg zavartnak tűnt. Többször eltévesztette, milyen nap van, dél­előtt-e vagy délután, hány óra. És állandóan ke­resett valamit. Ami munkája volt, azt tö­ké­le­te­sen elvégezte. Tegnap, szerdán szinte egész nap az ebédjét kereste, amit vala­mi­kori, ma már gyógyszert nem, csak szénhidrátszegény diétát igénylő cukorbeteg­sége miatt itthonról visz mindennap magával. Olyan félnégy tájban lement a kocsihoz meg­nézni, nem hagyta-e ott reggel. Onnan az­után nem tért vissza.

Lassan mindenki készülődött haza. Azt gondolták, hogy János már nem tartotta érdemesnek visszafordulni. Most meglepve hallot­ták a történteket.

Ezek után végképp bizonyossá vált, hogy az esetenkénti zavartságának szerepe van az eltűnésében. És persze az is nyilvánvaló, hogy nem túloztam, amikor bajokat emlegettem. Ugyanakkor természe­tes, hogy másoknak, még a család tagjainak is sokkal később tűnt fel ez, mint nekem, aki együtt élek vele.

Először is utánanéztek az intézetben, hogy a szokott helyén áll-e a kocsi. Ám a hely üres volt. Két munkahelyi főnöke kocsiba vágta magát és bejárták a környéket, hátha valahol ráakadnak.

De nem találták sehol.

Közben bejelentjük a rendőrségen az eltűnését. Péter elmegy a piacra, látták-e tegnap. A piacfelügyelőtől érdeklődik, aki ismeri.

Nem, nem látta.

Viki, a fivérem veje is bekapcsolódik a keresésbe. Péterrel elmen­nek Duna­varsány­ba, ahol nyaralónk volt. Tavasszal adtuk el, mert már nehezünkre esett gondozni. János fájó szívvel vált meg tőle. Hátha odament…

Nekem nem is szólnak róla. Csak akkor akarják majd említeni, ha eredménnyel járnak.

Én otthon maradok. Hátha megjön. Hátha jön egy telefon, egy értesítés róla. Esetleg tőle.

Bennem is felmerül Dunavarsány. Felhívom a vevőt, Sándort. Az ő felesége egész nyáron kinn van a gyerekekkel, ő maga is naponta kijár. Az apjáéknak rézsűt szemben van a nyaralójuk, több évtizede ismerjük egymást. Nyaranta ők is kinn tartózkodnak. Szóval, ha ki­ment, nekik látniuk kellett.

Sándor készséges. Természetesen utánanéz. Sőt! Ennél többet is segít. Taxis, és értesíti társait, hogy keressék. Ők keresztül-kasul be­járják az egész várost. A leírás alapján talán ráakadnak. Mindenesetre fokozottan figyelik a céltalanul csellengő idős férfiakat.

A tv is részt vesz a felkutatásában. Közli a fényképét és a felhívást, hogy aki felismeri, az jelentkezzék.

Ettől kezdve szinte állandóan cseng a telefon. Izgatottan kapom fel minden alkalommal. És ebben a helyzetben mindegyik, amelyik nem a megtalálásáról szól, csalódást okoz. Csak megdöbbenés, aggó­dás, féltés. De Jánostól, Jánosról semmi hír.

Így telik el a nap. Délután megjelenik Ági is, a menyem, a két gyerekkel. Zoli és Dávid ijedtek. Nem tudják hová tenni ezt az egé­szet. De hiszen mi is értetlenül állunk előtte, nekünk is hihetetlen, ami történt, ami történik.

Ülünk és várunk. Felcsillan a szemünk minden egyes telefonnál, és lehervadva számolunk be az érdeklődőknek arról, amit tudunk. De természetesen végtelenül jólesik a barátok, ismerősök együttérző telefonja.

Este Ági a fiúkkal hazamegy. Péter megint sokáig marad. Éjjel azután ő is haza­indul. Reggelig úgysem tehetünk semmit.

Csak hát reggel sem. Vagyis, hogy ismét csak várni tudunk.

A várakozásnak sokféle indoka, célja lehet, és az határozza meg a hangulatát. Ez a mostani a legrosszabb fajtából való.

Telefonálnak, jönnek az érdeklődők. Közülük is legtöbbször régi barátunk, Gyuri és egyik főnöke, Miklós. Mindketten velünk érez­nek, próbálnak segíteni a keresésben. De rajtuk kívül nagyon sokan vannak, akik csupán naponta, esetleg csak két-háromnaponként je­lentkeznek. És Irénről is említést kell tenni, aki na­gyon régi barát, és most szintén állandóan érdeklődik.

No, meg persze nem hagyhatom szó nélkül Magdi barátnőmet, a szomszédomat, aki át-átszalad, hogy ne legyek egyedül, amikor az enyéim dolgoznak, iskolában van­nak. Magdinak otthon alkalmaz­kodnia kell ahhoz, hogy nemrég operált férjét ápol­ja, el­lás­sa, utóla­gos vizsgálatokra, kezelésekre kísérje. De amikor csak teheti – ha csak né­hány percre is – benéz, áthoz valami ennivalót. Tudja, hogy most ezzel nemigen törődöm.

Délután, munkából jövet megint megérkezik Ági. Hozza a fiúkat is. Most már gyérülnek a telefonok. Inkább tőlünk várnak híreket.

A kapucsengő szólal meg. Egyszer. Márpedig akik rendszeresen járnak hozzánk, azok kétszer nyomják meg a gombot.

Izgatottan rohanok ki.

Az egyik szomszédomat keresik.

Egy idő múlva megcsörren a telefon. Felveszem. A fivérem érdek­lődik, van-e valami újság.

– Sehol semmi.

Alig teszem le a kagylót, megint keresnek. Fásultan veszem fel.

– Itt van a bácsi, akit keresnek… – hallom.

*

Izgalom fog el. Szinte az ájulás környékez. Megijedek, hogy vala­mit nem hallok jó), hogy az idegességtől nem tudom megjegyezni, hol van. Hallom a telefonban a női hangot, de jóformán alig értem. Közbevágok:

– Adom a menyemet, mert nem értem jól.

Ági ugrik a készülékhez. Eléteszek tollat, papírt. Mellette állok és lesem mit mond, mit ír le.

Péter fut be. Nem kérdez. Elég ránk néznie. Ahogy mindnyájan íj­ként megfeszített testtel, figyelve próbálunk valamit kihámozni Ági válaszaiból. Ő meg most már elismétli a hallottakat, hogy minél előbb értesüljünk mindenről.

Igen. Autóklinika, Gubacsi út. Nagyon köszönjük. Azonnal me­gyünk érte.

Taxit hívunk. A két fiú is velünk szeretne jönni. De hát nélkülük is hárman me­gyünk, negyediknek meg Jánost hozzuk haza. Dávid ha­marabb beletörődik, ő még csak tízéves és nem ágaskodik benne a kamasz ellenállás, mint a tizenharmadik évében járó Zoliban. Az­után ő is belátja, hogy nem tehetünk másképp.

Perceken belül ott van a rendelt kocsi. Hazavisszük előbb a gyere­keket, mert ott­hon van minden játékuk, könyvük, otthon tudják, mit hol találnak, ha megéheznek. Nem először és nemcsak ilyen rö­vid időre maradnak egyedül. Zoli már sok mindenről tud gondos­kodni, de Dávid is eléggé önálló. Gyakori verekedésüket pedig min­den eset­ben felfüggesztik, ha egymásra vannak utalva. Miattuk hát nem kell aggódnunk.

Rohanunk tovább. Mereven nézzük az utat, mintha ezzel siettet­hetnénk a taxit. Végre odaérünk. A pilótát megkérjük, hogy várjon. A portás mutatja az irodát, oda menjünk. Szinte futva tesszük meg a rövid utat.

Az iroda ajtaja nyitva van a nyárias melegben. Jobb oldalon író­asztal, mögötte negyvenes éveiben járó, rokonszenves nő. Vele szem­ben székek.

Az egyiken János.

Az utóbbi években, de különösen a legutóbbi hónapokban fogyott is, meg öreges is lett a mozgása. Megfáradt és lelassult.

De aki most ott ül a széken, az láthatóan beteg. Széles mosollyal, látható örömmel fogad minket. Alig tudom visszanyelni a könnyei­met.

– Gyere, Jancsikám. Viszünk haza – lépek oda hozzá.

– Hazamegyek én. Nem kell vinni engem!

– Kocsival jöttünk érted.

Nem ellenkezik, szó nélkül engedi, hogy feltámogassuk. Mert támogatni kell. Figyel­meztetni, hogy lépcső van. Be kell segíteni a taxiba.

Közben a kedves, segítőkész tisztviselőnő elmondja, hogy János elindult hazafelé. Ő pedig észrevette, hogy a kocsiúton ténfereg, s hogy bizonytalan a mozgása. Vissza­vitték hát az irodába. Aztán a for­galmija alapján kikeresték a telefonkönyvből a szá­mun­kat és felhív­tak. Közben egyikük emlékezett rá, hogy a tv is kereste, bemutatta a fény­képét. És hogy hogyan került ide? Úgy, hogy a kocsi karam­bolos, kor­má­nyoz­ha­tat­lan. Autómentő hozta be, Jánossal együtt. Az is kiderül, hogy a munkaidő már le­járt. Csak arra vártak, hogy Jánosért menjünk.

A szervizzel megbeszéljük, egy-két napon belül visszajövünk és megtárgyaljuk, mi legyen a kocsival. De most ők is, mi is sietünk.

A taxiban János úgy viselkedik, mint egy gyerek. Meséli az élmé­nyeit. Hogy mennyi­re dobálta a kocsi. Mert eltört a tengely. És kormányozhatatlanná vált. Úgy ment neki egy teherautónak. Amikor kiszállt, akkor látta, hogy a jobb első kerék nem áll, hanem fekszik. Azután jött az autómentő, és idehozta. (Azt még a szervizben tudtuk meg, hogy személyi sérülés, szerencsére, nem történt.)

És járt a Fehérvári úti piacon is. Meg az ottani rendelőintézetben. Nem tartották ott megfigyelésre. Mindjárt elengedték. Ő meg fel­szállt egy éjszakai buszjáratra. A körútnál szállt le. Ott van egy cuk­rászda, ahol nagyon finom amerikai fagylaltot evett. Ja, a piacon meg sóskiflit és banánt vett magának.

Hogy hogyan került Lágymányosra? Mit keresett ott? Rejtély. Igaz, hogy onnan költöztünk Zuglóba. De annak már tíz éve!

Csak hallgatjuk. És megkockáztatunk néhány kérdést az elmúlt két napról. Nem tud válaszolni rájuk. Csak azt hajtogatja, hogy az az amerikai fagylalt nagyon jó volt.

Többet nem kérdezősködünk. Majd holnap. Ha kipihente magát.

Hazaérünk. János leül a hallban a szokott helyére, az asztalhoz.

– Hozok valamit enni, jó?

– Igen. Valami levest vagy leveseset kérek.

Mohón kanalaz.

– Nagyon finom.

– Ne csak a levét edd. A csibehúst meg a zöldséget is.

Nem adok sokat, nehogy hirtelen túlterhelje a gyomrát. De meg­eszi és kér még. Merek egy keveset újból a tányérjába.

Lassan eszik, közben meg-megpihen. Ilyenkor néha el is bóbiskol.

– Kérsz még egy kis gyömbéres almakompótot?

– Azt még ennék.

A gyerekeknek telefonálunk. Odaadom Jánosnak a kagylót, hadd üdvözöljék egymást.

Péterek hazamennek. Mindnyájunkra ráfér a pihenés. Gyorsan megágyazok, kicsit rendbe hozom Jánost és lefektetem.

Én is bekapok valamit, ellátom a feltétlenül szükséges konyhai teendőket. Jöhet a fürdőszoba, és utána a pihenés. Korán, de fárad­tan kerülök ágyba.

Péntek van, május nyolcadika. És úgy érzem, hogy minden rend­ben van. Vagy leg­alább­is rendbe jön. Természetes, hogy két ilyen nap után János fáradt, dekoncentrált. És ki tudja, milyen volt az az ütközés? Hogy mekkora sokkot okozhatott? Hogy mi idéz­hetett elő ideiglenes amnéziát?

Szép reggelre ébredünk szombaton. Csak az én esti optimizmu­som szállt el. Mert rá kell ébrednem, hogy ez a zavartság nem a ka­rambol folyamán keletkezett, hanem azért tűnt el, mert már zavart volt. És persze egyéb előzmény is erre utal. Szóval nincs minden el­intézve azzal, hogy megkerült. Ezt csak az előző napok feszültsége, a meg­találás öröme sugallta.

János felkel. Tisztálkodás, reggeli. Jó étvággyal eszik, és közben nem kell pihennie. Igaz, hogy utána ágyba kívánkozik.

Óvatosan kérdezgetem arról a bizonyos két napról. De most sem emlékszik több­re, mint amennyit tegnap elmondott. És mindegyre visszatér a remek fagylalt dicsé­re­tére.

Szundít egy kicsit délelőtt. Telefonál Zoli, hogy kora délután jöhetnek-e, nem fáradt-e a Maci.

– Dehogy, dehogy! Csak jöjjenek! – Alig várja már, hogy lássa őket. Mindjárt indul is borotválkozni, ami reggel bizony elmaradt.

Míg borotválkozik, én az ebéd befejező műveleteivel vagyok el­foglalva. És ez a nyugalmas időpont a legalkalmasabb arra, hogy magyarázattal szolgáljak, miként lett János a család Macija.

Péter ugyanis nem az ő fia. Az első házasságomból született. Ti­zenöt éves volt, amikor összekerültünk. Nem akarta elfoglalni Péter apjának a helyét, Péterben pedig megfért és megfér mindkettő szeretete. És mivel János régebben mackós jelenség volt ,Maci lett belőle. Az unokák is természetesnek tartják, hogy van egy nagy­apjuk (az anyai már nem él) és van egy Mackójuk. Mi sem természetesebb ennél. De nemcsak a család, a szőkébb baráti kör is Macinak, Mac­kónak, Medvének titulálja.

Délután lubickol a boldogságban, ahogy az unokák a megkerülé­sét ünnepük. De komolyabb dolgokról is szó esik. Beleegyezik, hogy lazít egy kicsit. Sőt! Az idén még két hét üdülésre is hajlandó. Sőt! Még arra is, hogy valamilyen roborálószert szedjen, ha az orvos java­solná. A rendelőbe mindenképpen el kell menni, hiszen valami oka kell, hogy legyen az amnéziának is, az előzményeknek is.

Fel vagyunk készülve az ellenállására, de nem. Mindenbe bele­egyezik.

Másnap, május 10-én választás van. János máshol szavaz, mint én, mert ő részt vesz a szavazatszedés, szavazatszámlálás munkájában. Azaz: csak részt venne. Hiszen olyan gyenge, hogy semmiképpen sem bírna ott ülni nemhogy egész nap, de még egy órát sem. Arról azonban nem hajlandó lemondani, hogy szavazni menjen. Végül ki­egyezünk abban, hogy elkísérem, és majd megmondjuk, hogy csak szavazni jött, mert beteg. Ha ránéznek, úgyis látják rajta. Azután együtt elmegyünk oda, ahol nekem kell szavazni. Mert arra az időre sem hagynám szívesen egyedül otthon. Utána pedig együtt jövünk haza.

Valóban nem kell magyarázkodnunk, hogy a szavazatszámláláson miért nem maradhat. Az értesítés azonban nem érkezett meg, hogy itt le is szavazhat.

Hazamegyünk és rövid pihenő után indulunk a másik szavazó­helyiségbe. Leadjuk a szavazatunkat mind a ketten. Utána vissza akar menni oda, ahol ügyeletes. És ott is akar maradni. Alig tudom lebeszélni.

Hétfőn reggel a körzeti orvoshoz készülünk. Előbb azonban tele­fonálok az intézetbe, hogy János megkerült, de gyenge, nem tud be­menni.

Bizony gyenge! És nem enged taxit hívni. Igaz, hogy csak egy villamosmegállóról van szó, de a megállóig is alig tudom eltámogat­ni. Amikor pedig leszállunk, továbbra is fogja az ajtón belüli fogódz­kodót. Szerencsére észreveszem és elrántom a kezét, mielőtt még rá­csapódna az ajtó, s esetleg még magával vonszolná a villamos.

Az orvos megvizsgálja, és rögtön látja, hogy ennél többre van szükség. Kórházba utalja. Amíg János az öltözőfülkében van, mon­dom az orvosnak, hogy az amnézián túl időnként zavarodott is. A tér­és időérzéke szinte egyáltalán nem működik.

A beutaló belgyógyászatra szól, és gyengeséget jelöl meg. Az or­vos nem akarja az amnéziát, a zavart feltüntetni, nehogy az János ellenkezését vonja maga után. Hanem azt mondja, hogy mindezt szóban közöljem a kórházban. Már csak azért is én tájékoz­tassam az ottani illetékes orvost, mert János nem sokat érzékel mindebből.

Amikor hazafelé megyünk, a villamoson ugyan az ajtónál áll, amikor le kell szállnunk, de láthatóan nem tudja, mit kell tennie. Én már lenn vagyok és próbálom lesegíteni. Közben mondogatom: – Lépjél le. Emeld az egyik lábadat, és lépj lefele.

Szerencsére az első ajtónál vagyunk, így nincs semmi baj. A vezető türelmesen kivárja a manőver végét.

Végre hazaérünk. János lepihen, el is szundít. Én az ebédkészítés­hez fogok.

Csörög a telefon. Luxemburgból keresi az egyik üzleti partner. Az intézetben hívta, ott mondták, hogy itthon találja.

Nem kell keltenem, felébred a készülék csengetésére. Odaviszem neki a telefont, és félve várom, hogy mi lesz most.

Semmi gond! Kifogástalanul tárgyal angolul. Egy kérdésben nem tud választ adni a part­ner. De nincs baj, itt van mellette a kolléga­nője, ebben a témában ő az illetékes. Igaz, angolul nem tud, csak fran­ciául. Ez se probléma. János franciára vált. Aztán egy pilla­nat türel­met kér, hogy választ tudjon adni egy kérdésre. Int, hogy adjam az akta­táskáját. Kiveszi a határidőnaplóját, és mondja a választ.

A beszélgetés kifárasztotta, elpilled.

Megdöbbentő ez a kettősség. Egyrészt a biztos, szakszerű tárgya­lás, szinte frisses­ség a beszélgetés folyamán, másrészt a testi-szellemi kimerültség jelei más, teljesen hét­köz­napi ügyekben.

Délután két főnöke látogatja meg. Megismétlődik a délelőtti je­lenség. A munkával kap­csolatos témákban a régi János van jelen. Beszél, javasol, véleményez. Amikor pe­dig másról esik szó – akár a jelenlegi egészségi gondjairól –, teljesen elveszti az ér­dek­lődését. Az előbbi magabiztos szakember összeesik. Hirtelen fáradt öregem­ber lesz.

A látogatók azzal mennek el, hogy továbbra is igényt tartanak a munkájára, de pihenje ki magát. Kórház után is maradjon vala­mennyit itthon. Az elvégzendőket majd eljuttatják és érte jönnek. Még jobb lesz, ha beszerzőnk egy faxot. Akkor otthonról is intézhet sok mindent.

Később barátaink, ismerőseink érdeklődnek János hogylétéről. Ő megy a tele­fon­hoz. Mindenkivel közli, hogy köszöni, remekül van, nincs semmi baja. Kedélyeskedik, sziporkázik.

Utána vissza kell támogatni a fekhelyéhez, a mintegy hat méter távolságra. Közben csak egyszer kell megpihennie.

A privát szférában csak Péterék és főleg az unokák tudják kivál­tani az érdek­lődését. Ők ma is eljönnek.

Másnap reggel 8-ra kell a kórházba mennünk. Koránkelők va­gyunk, így a mostani lassú készülődés mellett is időben indulunk. Reggel szólok Jánosnak, hogy a kór­házak­ban a felvételt általában vérvétellel kezdik. Ezért éhgyomorral ajánlatos menni, de készítek szendvicset, hogy rögtön utána enni tudjon.

Nem tudom, elfelejtette-e, vagy megéhezett, de amíg zuhanyoz­tam, kiment a konyhába és bereggelizett.

No, nem baj. Majd szólunk, hogy halasszák másnapra a vérvételt.

Szerencsére beleegyezik abba, hogy taxival menjünk. Másképpen nem is bírnám a csomagot is vinni, meg őt is támogatni. De így kü­lönösebb gond nélkül beérünk.

Egy nővér az egyik kórterembe irányít. Háromágyas szoba, de csak kerten lesznek. Kicsomagolok, mindent megmutatok, hová teszem, segítek az átöltözésben. Azután kimegyek a folyosóra, hogy megvár­jam az osztályos orvost és beszéljek vele. Rövid idő után meg is jön, de már rohan tovább, nincs most ideje rám. Nem tehetek mást, délután majd korán jövök, hogy még itt találjam.

Nővér sincs a láthatáron. Ezért János lelkére kötöm, ha vért akar­nak venni tőle, mondja meg, hogy már evett.

Délután korán érkezünk Péterrel, de a kis doktornő már elment.

– Volt valamilyen vizsgálat? – kérdem Jánost.

– Vért vettek.

– Nem mondtad, hogy ettél?

– Nem kérdezték.

Életemben többször voltam már kórházban. Ebben is, több más osztályon. De olyan még nem fordult elő, hogy vérvétel előtt meg ne kérdezték volna, hogy ettem-e. Úgy látszik, itt más a szokás, bár eléggé furcsa. Én nem értek hozzá, de az eredményt nyilván­valóan megváltoztatja. A jobbik eset az, ha kitűnik, hogy a beteg gyomra nem volt üres. Akkor csak felesleges ráfordítás történt. A rosszabbik variáció az, ha emiatt téves következtetéseket vonnak le.

Másnapra kiderül, hogy az első esetről van szó, mert megismétlik a vizsgálatot. Most sikerül a doktornővel is beszélnünk. Amikor a fizi­kai és szellemi zavarairól szá­mo­lunk be, közli, hogy ilyesmit nem vett észre. De úgyis kivizsgálják, s akkor majd min­den kiderül. Amikor megkérdezte Jánost, hogy mi a panasza, azt a választ kapta, hogy ragyogóan érzi magát. Csupán az a baja, hogy bevittük a kórházba. Az igaz, hogy el­mesélte kétnapos eltűnését, hogy nem emlékszik mindenre, de ez lehet ideiglenes am­nézia is, amit a karambol idéz­hetett elő, és rövid időn belül megszűnhet. Ettől a véle­ményétől az a tény se tántorította el, hogy az ütközés nyilván bolyongásának a má­sodik napján történt, hiszen akkor került a kocsival a szervizbe.

Hát majd meglátjuk, mit mondanak a vizsgálatok, és tapaszta­lunk-e javulást.

Hanem már majd egy hete van benn, és még mindig csak egy röntgenvizsgálat volt. A felvétel mutatja a Hodgkin-kór nyomait, de változás nincs az Onkológiai Intézetben végzett legutóbbi, negatív eredménnyel zárult kontrollvizsgálathoz képest.

János fizikailag egy kicsit jobb állapotban van, amiben nyilván döntő szerepet játszik a kényszerű pihenés.

Zavart képzetei, elképzelései azonban továbbra is vannak. Amikor kinn ülünk a folyosón és közeledik valaki, szinte minden esetben rokont, ismerőst vél felfedezni benne. És akkor is nehezen látja be a tévedését, ha az egy másik kórterembe nyit be, vagy idegenként megy el mellettünk.

Egyébként egy Heine-kötetet vitt be a kórházba, persze eredeti­ben. Azt olvassa.

A szobatársa hazament. Most egyedül van. Amikor legközelebb megyek látogatni, zárva a szobája. A kulcsra akasztva a névjegyét ta­lálom. Az van ráírva:

– Mindjárt jövök. Telefonálni mentem.

Alatta az aláírás helyett a családi levelezésünkben szokásos, min­dig mosolygó mackó­fej.

Leülök a folyosón és várok. Körülbelül húsz perc múlva jön vissza. Most, hogy egyedül jön, látom, hogy továbbra is nagyon lassú, lépé­sei bizonytalanok.

– Bejelentkeztem egy távoktatási spanyol nyelvtanfolyamra – új­ságolja. – Tár­gya­lunk egy spanyol céggel. Ha lesz belőle valami, akkor jól jön majd a nyelvtudás.

– Persze – mondom, azon igyekezve, hogy úgy tűnjék, természe­tesnek tartom ezt a lépést a jelenlegi szituációban. Azután arra gon­dolok, hogy talán szellemi állapotának felmérésére szánja a tanulást.

Az orvossal azóta sem tudok találkozni. Pedig idegesít, hogy semmi sem történik. Azután hétfőn végre azzal fogad János, hogy EEG-n volt.

Na végre! Talán most felgyorsulnak a vizsgálatok!

Kedden délelőtt cseng a telefon. János hangját hallom: – Mehetek haza. Most. Értem tudsz jönni?

– Természetesen. Máris indulok.

Nem mondom neki, hogy – enyhén szólva – furcsállom ezt az el­járást. Hogy egy olyan beteget, akinek segítségre van szüksége a ha­zamenetelhez, azonnali hatállyal elküldjenek. Néhány nappal előbb, de legkésőbb előző nap szokták közölni ezt. Akkor van idő szólni a látogató családtagnak. Szóval eléggé szokatlan ez így. És mi van, ha éppen nem vagyok otthon, vagy – mondjuk – egész nap rossz a tele­fon?

No, ne morfondírozzunk! Menjünk azonnal érte …

Szeretnék beszélni a doktornővel, mielőtt hazamegyünk. Csak­hogy sehol sincs, és hiába érdeklődőm utána. Végre az egyik nővér közli, hogy ma az alagsori ambulancián rendel. Odamegyünk János­sal és a csomagokkal. De a doktornő most éppen ott sincs. Jánost leültetem. Várunk. Végre megérkezik. Sietve tárgyal, hiszen eleget váratta már a betegeket. De azt elmondja, hogy Jánosnak más baja nincs, mint hogy kimerült. Az ő korában már kényelmesebben kell élni. Az EEG eredménye még nincs meg, de amint megkapja, értesít bennünket. A zárójelentés a férjemnél van. Szóval, semmi izgalom, semmi pánik. Nincs itt semmi komoly baj. Ha nem hajszolja túl magát, akkor nem kell egy újabb eltűnéstől tartani.

Az ember szívesen hallja a jót, és hajlamos azt el is hinni. De azért vannak itt ért­he­tetlen dolgok. Például az, hogy a panasszal kapcso­latos egyetlen vizsgálat, az EEG eredményének az ismerete nélkül küldi haza a doktornő a beteget és mond diag­nózist.

János láthatóan elfáradt a sok várakozásban. Taxival megyünk haza, és gyorsan le­fek­tetem. Készítek hamar ennivalót. Ebéd után János elalszik. Én meg kicsomagolom a kórházból hazahozott holmit.

Kezembe kerül a zárójelentés. Ez áll benne:

„…a beteg… a környezet elmondása szerint időnként zavart, bizonyos időszakokra amnéziás, a beteg ezt… negálja. Durva neurológiai eltérés nincs… Mindvégig térben és időben orientált volt… az esetleges idegrend­szeri eltérést célzó EEG-vizsgálat folyamatban van… Idegrendszeri pana­szok esetén javasolt a területi ideggondozó felkeresése.”

A terápiái javaslat pedig naponta 2x1 tabletta Trental.

*

Uramisten! Mit nem feltételez a doktornő?! Hogy a környezet – mármint a család – nem létező, méghozzá elmebeli panaszokkal próbálja megtéveszteni az egészségügyet. Pedig a beteg minden ilyen panaszt tagad. Szerencsére az orvos résen van és nem engedi, hogy valamilyen általa nem ismert okból egy csupán legyengült öre­get a csa­lád­ja zavart elméjűnek, bolondnak nyilvánítson, nyilvánít­tasson.

De ha kételkedik a mi szavunkban, még fokozottabban kellene a vizsgálatok ered­mé­nyeire támaszkodnia. Csakhogy vizsgálatok nél­kül nincsenek leletek, nincsenek objek­tív eredmények.

A doktornő nemcsak hanyag, hanem rosszhiszemű is, mégpedig saját orvosi és em­beri lelkiismeretlenségéből levont következtetések alapján. Szerencsére, hozzá hason­lóval nem volt dolgunk János be­tegsége kapcsán. Sőt! A többi orvosra csak hálával tudok visszagon­dolni: nem volt köztük olyan, aki ne nyújtotta volna – a jelenlegi ne­héz, korlátozott lehetőségek mellett is megkeresve a lehetőségeket – a maximumot a vizs­gálatok, a kezelések vagy a beavatkozások során.

A felháborodásom még akkor sem csökken, amikor a körzeti or­vosnak átadom a jelentés egy példányát, előtte sem titkolva vagy szelídítve a véleményemet.

A doktor ismer, elhiszi, amit a férjem állapotáról mondok. És annak alapján szel­le­mi leépülésre gyanakszik. Azt tanácsolja, hogy ne engedjük egyedül az utcára. De hi­szen néhány napi pihenő után to­vábbra is bejár dolgozni. A faxot se engedte be­sze­rez­ni. Nem tudna egész nap otthon ülni. Még azt a tanácsot kapom, hogy – biztonság kedvéért – az iratairól készítsünk másolatot, és azt hordja magánál. De ezzel sincs ott­hon sikerem. Pedig úgy mondom el, hogy mind­nyájunknak célszerű lenne máso­la­tok­kal járni, nehogy az eredetit ellopják és valamilyen illegális, esetleg büntetendő tevé­keny­ségre felhasználják. Egyébként ilyenben már volt is részünk. János ellopott sze­mé­lyi igazol­ványával mobiltelefont vásároltak, és horribilis szám­lát produkáltak. Fizetnünk ugyan nem kellett, de utánajárásunk, bosszankodásunk bőven volt vele.

Mindenesetre megvárjuk, mit mutat az EEG.

Közben az asztmám is erősebben kínoz. Felkerestem hát a tüdőgyógyászt. Meg­kér­dem egyúttal, hogy milyen nyugtatót használha­tok, és ennek kapcsán szóba kerül nagyobb idegi megterhelésem oka, férjem állapota. Ő Alzheimer-kórra gyanakszik, és nem sok jó­val biztat.

Gyuri barátunk szintén arra tippel. Anyjával végigélte a betegség minden fázisát, végigszenvedte a betegség előrehaladásának minden újabb jelét.

Egy hét múlva már türelmetlen vagyok. Érdeklődöm a kórház­ban, hogy mikor ka­punk eredményt. Még nem tudja adni, mondja a doktornő, mert írásban még nem kap­ták meg. De telefonon érdek­lődött, és feltétlenül keressük fel a neurológus szak­rendelést.

Megint nem stimmel valami. Az ambuláns EEG-vizsgálaton ugyanis rövid vára­ko­zás után kézhez adják az eredményt. Itt egy hét sem volt elég hozzá? És ha már meg­van, csak nem küldték át, akkor miért nem megy a belgyógyászat érte? Különösen akkor, ha már tudja, hogy valami baj van? Hiszen egy belgyógyászati osztály egy napot sem lehet meg vizsgálati eredmények nélkül!

– Kedves doktornő! És mit mondjunk a szakrendelésen? Hogy ön üzente, hogy men­jünk? És mivel nem mond többet telefonba, kezd­jék újra a vizsgálatot, vagy a szak­rendelés találja ki, mi a probléma? Ma május 26-a van. És 18-án volt a vizsgálat. A kór­ház saját labora­tóriumában! Hogyan végeznek ilyen lassú eredmények mellett gyó­gyí­tó­munkát?

– Igen, igen – hadarja. Igyekszik hamar jelentkezni.

Hát ez nem sok.

Végre újabb egy hét múlva szól, hogy mehetek a leletért.

Azonnal indulok. De hosszasan kell várakoznom, mert főorvosi megbeszélés van. Végre meglátom egy orvos társaságában. Odame­gyek hozzá.

– Jaj, kérek még egy kis türelmet!

– Elég régen várok, és mindössze a leletet kell ideadnia.

– Mindjárt jövök – és már el is libben.

A feketekávé után végre rám kerül a sor.

– A lelet mindenben igazolja az önök által elmondott esetenkénti zavart állapotot. Bármilyen magatartásbeli, sőt személyiségi változá­sokra is lehet számítani. Sürgősen további vizsgálatokra van szükség.

Mintha fejbe csaptak volna. – De, dokrornő! Hiszen ön most pont az ellenkezőjét mondja annak, mint amit a zárójelentésben leírt!

– Igen. De azért elvégeztük a vizsgálatot. Annak ellenére, hogy a beteg tagadta, hogy zavarai lennének.

Ránézek a leletre. Május 21-én állították ki. Ma pedig június harmadika van. A vizsgálat óta tizenhat nap telt el.

– Én nem vagyok orvos. De úgy gondolom, a zavart állapot éppen a dolgok irre­ális, valótlan érzékelése. És nagyon furcsállom, hogy arra a vizsgálati eredményre, amely sürgős további intézkedéseket igényelhet, egy fél hónapot kell várni.

– Most küldték át.

– Át is lehet küldeni érte, doktornő! Az egyhetes nagy semmi, amiben a férjemet része­sítette, továbbá a zavar tényének a kivizs­gálása helyett a család meggyanúsítása azzal, hogy valótlan közlé­sekkel akarjuk félrevezetni a kórházat, már megalapozta az önről alkotott véleményemet. A mai találkozásunk sem változtatott ezen. A legjobb az lesz, ha mindketten gyorsan elfelejtjük egymást. Min­den jót!

Választ nem várok. Megfordulok és indulok haza.

Otthon elolvasom a leletet. Sokat persze nem értek hozzá. De a vélemény egyér­tel­műen igazolja a tapasztaltakat:

„Kisfokú diffúz működészavar és tudatéberségi szint ingadozás,… jobb féltekei, ezen belidfronto-temporális területi működészavar.”

A lelettel felkeressük a neurológiai szakrendelést. És ezzel felgyor­sulnak az ese­mé­nyek. A fő­orvos­asszony hosszas felmérő beszélgetés és az EEG-lelet alapján egyebek mellett koponya MR-vizsgálatot tart szükségesnek. Ez lényegében szeletenkénti át­vi­lá­gí­tó felvételeket készít a koponyáról.

Az országban kevés ilyen berendezés működik, éppen ezért napi 24 órát üzemel a minél jobb hasznosítás érdekében. Mivel sok a beteg és kevés a gép, előre kell kérni időpontot. És ez lehet akár két hét múlva is, a nap bármelyik órájában. A főorvosnő először egyeztet az illetékes egészségügyi intézménnyel, azután mehetünk a beutaló­ért. Felír a Trental mellé Nootropilt is az agy vérellátásának a javí­tására. Egyúttal közli, hogy Jánosnak jelenleg nem szabad vezetnie.

János eddig naponta többször érdeklődött, hogy mi lesz a kocsijá­val, mikor és hol fogják megjavítani, mikor lesz üzemképes. Ettől kezdve nem esik több szó az autóról. Amely egyébként Péterék ud­varán áll. És amelyet nem szándékozunk megjavíttatni, megtartani. De az ő tudta nélkül nem akarunk semmit se tenni. Arra várunk, mikor lesz olyan állapotban, hogy beszélni lehessen vele erről.

Két nap múlva én megyek el a beutalóért. Június 14-én, vasárnap 20 órára szól. Meg­kérdem, hogy ez a vizsgálat egy esetleges agyda­ganat kimutatását célozza? A válasz némileg enyhíti a mondandót, de lényegében igenlő: – Azért kell elvégezni, hogy kizárhassuk a daganat lehetőségét.

Szóval felmerült a gyanú.

Amikor Gyurinak beszámolok róla, elgondolkodva mondja: – Ta­lán jobb lenne az agydaganat, mint az Alzheimer-kór. Azon esetleg lehet segíteni…

Jó, hogy telefonon beszélünk. Nem látja a meghökkenésemet. Az elhangzott észérv ellenére is ijesztően hat rám. El is hessegetem ma­gamtól.

Péter kíséri el Jánost a vizsgálatra, és hozza haza. Nagyméretű fel­vételsorozatot és zárt borítékban leletet kap.

A következő napokon is dolgozik. Halaszthatatlan a munkája. Hétfőn este is fog­lalt, így csak csütörtökön tudja elvinni a leletet, mert a doktornő hétfőn és csütör­tö­kön rendel délután.

Amikor azután hazajön a rendelésről, kérdésemre közli, hogy agydaganata van. Ő már tudja vasárnap éjjel óta, mert felbontotta a borítékot. Nem vettem észre, hogy hiányzik az idevonatkozó Karinthy-könyv? Azóta olvasgatja, ki tudja, hányszor.

És nem szólt róla! Magában próbálta feldolgozni. Felfogni a felfoghatatlant! Tudo­má­sul venni, hogy az a daganat uralni akarja a szer­vezetét, a tetteit! Hogy arról van szó: valamelyiknek le kell győznie a másikat! És ez a harc nem kerülhető el! És életre-halálra megy!

És mindezt olyan hangon mondja el, mintha azt közölné: – Kép­zeld, kiderült, hogy lúdtalpam van. Kénytelen leszek betétet hordani!

Eszembe jutnak Gyuri szavai:

„Talán jobb lenne a daganat, mint az Alzheimer-kór. Azon lehet esetleg segí­teni…”

Persze! Esetleg!

Ettől kezdve szerepet játszunk egymás előtt. És mindketten tisz­tában vagyunk azzal, hogy a másik is ezt teszi. Egyikünknek sem új a szerep. Eljátszottuk már a Hodgkin-kór kezdeti kritikus szakaszá­ban.

De jó volna ebből a rémálomból felébredni és együtt nevetni! Bol­dogan, össze­ölelkezve kacagni rajta, hogy micsoda bolond dolgok ijesztgetik az embert álmában.

Egyedül volt a szakrendelésen, mert szerinte semmi szükség arra, hogy kísérgessük.

Egyébként mostanában – talán a gyógyszereknek, talán a pár napi pihenésnek köszönhetően – biztosabban mozog, és valóban úgy ér­zem, hogy el lehet egyedül is engedni.

A neurológus azt mondja, hogy a tumor operábilis, és ez az egyet­len megoldás az élet­ben maradásra. A daganat nő, mind több komp­likációt okoz, és egy ponton túl nincs tovább. Mindezt át kell gondol­ni, de nem ráérősen, hanem gyorsan. A betegség már nem rejtőzkö­dik. Már vannak észlelhető jelei. Igaz, hogy minden műtétnek, a leg­egy­szerűbb­nek is van kockázata. Ezzel együtt az operációt javasolja. Mert az ellen­kezője a további élet útját zárja el. Tehát gyors választ kér.

Mindezt elmeséli János, és azzal fejezi be: – Úgy döntöttem, hogy nem operál­tatom meg magam. Hetvenöt éves leszek. Mennyi lehet még hátra? – folytatja. – Nem éri meg…

Hirtelen szóhoz sem jutok. Azután mégis megjegyzem:

– Persze, azt senki se tudja megmondani, hogy mennyi van még hátra. De úgy érzem, hogy ölbe tett kézzel várni mégsem lehet. Az ilyen vég értelmetlen.

– Én meg a műtétet látom értelmetlennek.

– Tudod mit? Ne dönts még! Gondolkozzunk.

– Jó. De nem érzem, hogy változtatnom kéne.

– Pihenj most le. És próbálj aludni. Nem akarsz egy nyugtatót?

– Nem. Nincs szükségem rá.

– Én beveszek egyet. Mert ami azt illeti, váratlan volt a hír. Az­után el kell még men­nem vásárolni. Csak kenyér és tej kell. Ide me­gyek a kisboltba. Mindjárt jövök haza.

A szomszédból telefonálok Péternek. Nem tudok beszélni vele, éppen vizsgáztat. Üzenetet hagyok, hogy az anyja kereste, mielőbb hívja fel a következő számot – és megadom Magdi barátnőm számát. Neki pedig röviden vázolom a helyzetet, közölje Péterrel, ha telefo­nál. És azt üzenem, hogy munka után feltétlenül jöjjön el, hátha józanabbul tudunk hármasban beszélgetni, dönteni.

Gyorsan elintézem a vásárlást, hamar otthon vagyok.

Nemsokára jön Péter. Amikor kaput nyitok neki, elhadarja, hogy beszélt a neuro­lógus főorvossal, és kért tőle egy időpontot. Holnap délelőtt fogad minket. Talán többet tudunk meg. Megbeszéljük, hogy akkor ma nem forszírozzuk a választ.

De természetesen arról és csakis arról van szó. János ismételten ki­fejti a véle­mé­nyét, Péter is az ezzel homlokegyenest ellenkező néze­teit.

Közbevetem, hogy egy rövid gondolkodási időben állapodtunk meg. így aztán – hiszen minden gondolatunk ekörül forog – Ka­rinthy könyvéről, betegsége tüneteiről és műtétjéről esik szó.

– Érdekes, hogy mennyi újnak tűnő részletre figyel fel az ember, ha érintettként olvassa – mondja János. – Arra azonban szinte szó szerint emlékszem a könyv első olvasása óta, amit Rudi nagybátyám­mal kapcsolatban ír.

Nem ismertük, de mindketten tudjuk, mennyire szerette ezt a nagybátyját. Rudi újságíró, író, műfordító volt. De az orvostudo­mányi egyetemen is végzett néhány szemesztert, mielőtt végleg az írásra adta volna a fejét.

Karinthynak az Utazás a koponyám körül című könyvében Sz. R.-rel jelölt Rudi pedig, amikor Karinthy közli vele, hogy agydaganata van, azt válaszolja, hogy csak akkor hiszi el, ha leletet lát pangásos papilláról. És zavartan reagál, amikor Karinthy kihúzza a zsebéből és átadja a bizonyítékot.

„Hát – mondja kissé rekedten – izé … pikáns …”

Másnap János dolgozni megy. Mi meg a neurológiára. János nem tud erről a látogatásról.

A főorvosasszony elmondja, hogy jóindulatú daganat esetén a mű­tét végleges meg­ol­dást jelent. Sajnos, a két évvel ezelőtt jelentkezett melanoma nem sok jóval kecseg­tet. Mert ez a rosszindulatú burján­zás alattomos és agresszív. Az első jelentkezését rend­szerint újabb fel­bukkanása követi. És ebben az esetben a műtét csak rövid időre segít.

– Ez mit jelent?

– A szakirodalom ismer egyéves túlélést is. Mindezen kockázat mellett feltétlenül a műtét mellett kellene dönteni. Mert az kétesé­lyes. Műtéti beavatkozás nélkül azonban a jóindulatú tumor sem adja meg a továbbélés lehetőségét.

– Még egyet szeretnék megjegyezni – folytatja. – Lehet a beteg­nek magyarázni, a műtét mellett érvelni. De dönteni neki kell! Szá­mos rossz tapasztalat van olyan esetek­ről, amikor a hozzátartozók kényszerítik ki a beleegyezést. Ilyenkor a beteg nem mű­kö­dik együtt az orvossal, az ápolóval, és ez általában végzetes. Pozitív döntés ese­tén várom a jelentkezésüket, hogy beutalót adjak az Amerikai úti idegsebészetre. És ne késlekedjenek – fejezi be.

Szinte kitámolygunk a rendelőből.

– Jó ég! – fordulok Péterhez. – Szinte már el is feledkeztem arról a tavalyelőtti esetről. Olyan jelentéktelennek tűnt.

– Biztos, hogy nem tulajdonítottatok neki jelentőséget, hiszen alig beszéltetek róla. Hogy is volt az?

– Észrevettem, hogy Maci hátán egy szemölcs megnőtt egy kicsit, és az addig a bőr síkjából alig kiemelkedő barna pöttyből egy nyeles göböcske lett. Nekem is volt hasonló esetem. Amikor te születtél, a szülés pár órája alatt nőtt meg egy anya­jegy, nekem is a hátamon. Akkor az orvos elmagyarázta, hogy az ilyet célszerű el­tá­vo­lí­tani, mert könnyen rosszindulatúvá válhat. Rövidesen le is vétettem. Így hát Macinak is ezt javasoltam. Érdekes módon szinte azonnal elment vele a szakrendelésre. A szövet­tani vizsgálat melanomát állapított meg. A kontrollvizsgálat pedig kimutatta, hogy a beteg részt teljes egészében sikerült eltávolítani. Az onkológián megismételt el­lenőr­zés is igazolta ezt. A melanomáról addig sohasem hallottam. És mi­vel egy lát­ha­tóan idejében végzett, teljes sikerrel megoldott ügyről volt szó, és az amúgyis rend­szeres onkológiai vizsgálat sem jelzett rendellenességet, napirendre tértünk felette.

– És még valami történt, amire nem figyeltünk fel. Most viszont, hogy ismerem a leletet, azt hiszem, hogy az is már a daganat jele volt. Ez szintén vagy két évvel ezelőtt történt. Látászavara volt Maci­nak. Kétszer, jóformán egymás után. Azt mondta, úgy fut a szeme előtt minden, mint amikor a tv-ben vízszintes sorokra bomlik a kép, és a sorok is pontokra szakadozva futnak, egymástól függetlenül. Volt vele a szemészeten. Azt mondták, hogy semmi különös problé­ma nincs. De ha még egyszer előfordul, akkor jelentkezzék. De több­ször nem tapasztalt ilyet. Én azt se tartom lehetetlennek, hogy Maci maga döntött úgy, hogy nem érdemes ezzel többet foglalkozni. És ha elő­fordult is máskor, nem ment el újabb vizsgálatra. És persze nem említette nekem.

Megállapodtunk abban, hogy az orvos tanácsait betartva, délután együtt beszélünk Macival.

Péter már ott van, amikor János hazaér. Még kényelembe se he­lyezi magát, amikor megérkezik Ági a két fiúval.

– Nézd – kezdem a beszélgetést. – Nem tudtam, hogy Ági is ko­rábban el tud ma szabadulni, és hogy a gyerekek is eljönnek. De így legalább együtt vagyunk, együtt tudunk beszélni a mindnyájunkat foglalkoztató legfontosabb dologról.

– Miért kell mindenkinek az én agyammal foglalkoznia? – kedélyeskedik János.

– Bármelyikünknek volna bármilyen baja, ugyanezt tennénk. És persze, te is – mondja Péter.

– Az egészen más – folytatja János az előző hangnemben.

– Akkor állapodjunk meg abban, hogy mindnyájan elmondjuk a véleményünket. De dönteni te fogsz. Jó?

– Van más választásom?

– Ebben a családban megszoktuk, hogy minden lényeges dolgot megtárgyalunk.

– De ez nem olyan lényeges.

– Jancsikám, viccelni nincs kedvünk. Az életedről van szó!

– Egyszer meg kell halni. Nekem elég volt, amit éltem.

– De nekünk nem! – szakadt ki Zoliból, aki kamasz létére ugyan szégyelli az érzé­seit kimutatni, de most nem is próbálja azokat eltit­kolni.

A nála két és fél évvel fiatalabb Dávid is megszólal: – Nekem se – és Maci ölébe fúrja magát.

Mi hárman, felnőttek csak azt tudjuk elismételni, hogy az egyet­len esélyt a műtét nyújtja. Természetesen tudjuk, hogy mint minden sebészi beavatkozásnak, ennek is meg­van a kockázata.

– De ha nem vállalom az operációt, akkor nincs kockázat.

– Nincs. Akkor magad dobsz el minden lehetőséget.

– Csak annyit ígérj meg, hogy alaposan átgondolod.

– Jó. Reggel majd választ adok.

Péterék indulnak haza.

Ági még búcsúzóul odaáll János elé: – Ugye, tudod, hogy nekem is te vagy a Nagy­mackóm?

Amikor ketten maradunk, már egyikünk se hozza szóba a témát.

János fáradt. Tulajdonképpen én is. Vacsorázunk, és szokásunk ellenére utána mindjárt lefekszünk. Mindkettőnket elnyom az álom.

Reggel minden idegszálammal várom a választ, de nem sürgetem. Már reggelizünk a hallban.

– A műtétet választom – szólal meg. – És úgy érzem, hogy túl fo­gom élni.

– Örülök, hogy így döntötték És én is úgy érzem, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell!

Nem vagyunk érzelgősek, de most mindegyikünk talál a reggeli közben is ha­laszt­ha­tatlan sürgős tennivalót. János a gardróbszek­rényben kezd matatni, én a kony­hából hozok be egy poharat, amire semmi szükség.

Amikor az intézetbe indul, úgy búcsúzunk, mintha valamelyi­künk utazni készülne.

*

Péter elmegy a beutalóért. Másnapra szól, június 22-ére.

Az intézet főigazgató-helyettese veszi kézbe a leleteket. Van, amit kétszer is meg­néz, van amit félrerak. A melanomás bőreltávolításról szóló leletet sem méltatja különösebb figyelemre. Felcsillan bennem a remény. Talán nem azért nem foglalkozik vele, mert annak további folyományát úgysem befolyásolhatja. Hátha nem tartja olyan lénye­gesnek, mint a neurológus. Bár rövid kapcsolatunk alatt meggyő­ződtem a fő­orvos­asszony szakmai hozzáértéséről és lelkiismeretessé­géről, nagyon örülnék, ha most az egyszer tévedne.

A sebész határozott mozdulatai olyan emberre utalnak, akinek a kisujjában van minden vonatkozó tudnivaló. Nem is kérdez semmit. Hiszen a leletekből mindent tisztán lát.

– Mindjárt jövök – mondja, és a felvételek egy részével elviharzik.

Néma csendben ülünk, miközben várakozunk rá. Hamar vissza­jön.

– A műtéti megoldás javasolt. Kockázata természetesen ennek is van, részben ma­ga a műtét, részben a hetvenöt év, részben pedig ma­gának a tumornak a ter­mé­sze­te. De az életben maradásnak nincs más alternatívája.

A pattogó, csak a lényegre szorítkozó közlés az előbbi benyomá­saimat erősíti.

Azután mégis rákérdez, hogy van-e nyomásfokozódásra utaló pa­nasza a betegnek.

– Nincs – feleli János.

– És egyéb panasz?

– Semmi.

Félek, hogy megváltoztatja az elhatározását, ha elmondom az ál­landó álmosságát, mozdulatainak a lelassulását, az időzavart és ha­sonlókat. Inkább hallgatok.

– Én holnaptól szabadságon vagyok, de adok egy beutalót 26-ára a professzor úr ambuláns rendelésére, idegsebészeti konzultációra.

– Na, kaptam néhány nap haladékot – mondja János.

Igen. Tudom, hogy benne is, bennünk is a kétségek és a remények váltják egymást. És nem beszélünk róla. Ha ő nem szól, mi nem hoz­hatjuk szóba. Keserves napok, hetek, hónapok ezek.

Újabb néhány napos várakozás.

Azután ott ülünk a professzorral szemben. Kezébe veszi a lelete­ket. Rövid pillan­tást vet rájuk.

– Igen, emlékszem – és sorolja azokat a tüneteket, ismérveket, amelyeket négy nappal ezelőtt szóban közöltünk a helyettesével. A névről nem, de a leletekről azonnal felismerte az esetet.

Csodálatos! Hiszen csak most legalább húszán mentek be hozzá előttünk. És hány beteggel foglalkozhatott az elmúlt négy napban?

A személyéből eddig is felénk áradó nyugalom, biztonság még fo­kozódik. Bízunk ben­ne. És várjuk a véleményét. Ő pedig egyetért a helyettesével. Kiírja Jánost anesz­tezio­lógiai vizsgálatra. A műtét várható idejét július második, de valószínűbben har­ma­dik hetében jelöli meg.

Péter kinn vár minket a folyosón. Tulajdonképpen mindhárman úgy érezzük, hogy sínen vagyunk, hogy most már haladunk a meg­oldás felé.

Hiába kérjük Jánost, nem egyezik bele, hogy valamelyikünk el­kísérje a valószínűleg hosszú várakozást, fáradságot jelentő vizsgá­latra. Csakhogy Zoli is jelentkezik. Tele­fonál, és közli Macival, hogy több mindenről szeretne beszélni vele. Úgy gondolta, jó alkalom lenne erre az az idő, amíg várnia kell a vizsgálatra. Vagyis, ha nincs a Mackó ellenére, ő vele menne.

Hát lehet erre nemet mondani? Még akkor sem, ha nyilvánvaló, honnan fúj a szél.

Haza is kísérte az ő medvéjét, csak azután ment haza.

János pedig elmeséli, hogy Zoli azzal a kéréssel állt elő: – Mesélj valamit a déd­szüleimről!

János értetlenül nézett rá. Hiszen Zoli tudja, hogy ő nem a tulaj­donképpeni nagyapja. Ismeri, szereti és rendszeresen látogatja a vér szerintit.

Zoli tátja, hogy bővebb magyarázatra van szükség: – Nem tudok semmit a szüleidről.

Egymásra nézünk Jánossal. Mindketten értjük a kérdés mozgató­rugóit. A kamasz szé­gyellt azt mondani, hogy „Macikám, úgy szeret­lek és úgy tekintelek, mintha igazi nagy­apám lennél”. Nem, ez nem férfias dolog. Ilyet egy már pelyhedző bajuszú ember­palánta nem mond. De kerülővel János tudtára adhatja anélkül, hogy gyerekes el­érzé­kenyü­lést mutatna. És János nem szégyelli, hogy meghatódik ezen. Éppen csak el nem olvad.

Telefonon várjuk az idegsebészeti intézet értesítését, mikor kell Jánosnak be­vo­nul­nia. Ő bejár dolgozni, én itthon szobrozok, nehogy elmulasszuk a fontos hívást. Ha min­den­képpen el kell mennem, pél­dául valami ennivalót vásárolni, ezt akkor teszem, ami­kor Magdi ott­hon van. Mert akkor átviszem a zsinór nélkülit, és ő adott esetben át tud­ja venni az üzenetet. A nem feltétlenül szükséges menni­valóimat pedig el­ha­lasz­tom.

Nehezen telik el július első hete. A második még nehezebben. János állapota rom­lott valamit. Még lassúbb, még aluszékonyabb, mint volt.

Egyik nap Péterék beállítanak mind a négyen, hogy elköszönje­nek.

Még márciusban befizettek egy tíznapos görög útra. Az utóbbi he­tekben – tekin­tet­tel János betegségére – le akarták mondani, de le­beszéltem őket róla. A felnőttekre nagyon ráfér már a pihenés. A gye­rekek pedig – mondanom se kell – március óta vár­ják első tengeri útjukat. Programjuk éppen arra az időre esik, amikor János kórház­ban lesz. És pont akkor jönnek haza, amikor János már várhatóan itt­hon lesz, amikor szük­ségem lehet a segítségeikre.

Három nap múlva indulnak. Addig még rengeteg tennivalójuk, csomagolnivalójuk van. Még jönnek az utazás előtt, de nem biztos, hogy négyen egyszerre. És csak rövid időre. Meg persze telefonon is beszélgetünk. És Görögből is naponta jelentkeznek.

Másnap János azzal ébred, hogy nem megy be az intézetbe. Egy kicsit még lustál­kodik az ágyban.

Faggatom, hogy nem érzi jól magát? Fáj valamije? Fáradt?

– Nem – tiltakozik. – Nincs semmi bajom. Csak jólesik feküdni.

Úgy egy óra múlva felkel és rendbe hozza magát. Igaz, hogy na­gyon lassan, de minden probléma nélkül. Kicsit később szól, hogy kimegy tejért.

– Nem volna jobb itthon maradnod?

– Szükségem van egy kis levegőre.

– Akkor veled megyek. Járjunk egyet.

– A, csak ide, a kisboltba készülök. Mindjárt jövök vissza.

Tíz óra lesz mindjárt, nekifogok az ebédkészítésnek.

Egy idő múlva idegesíteni kezd, hogy János még nem jött haza. Kiszaladok a kisboltba. Nem is járt ma ott.

Még egy ideig visszafogom magam. Tudom, hogy szeret a piacon szétnézni. Talán ott táblából.

Délben már hívom az intézet közvetlen számát. Nem jelentkezik. Rövid idő múlva megint hívom. Aztán újra meg újra. Semmi.

Kétségbeesésemben Péternek telefonálok. Tíz perc múlva vissza­hív. Ő az intézet központi számát tárcsázta, és a központ megkereste. Benn volt, csak nem a helyén. Péter mondta neki, hogy érte megy. Azonnal indul is, és vele jön haza.

Igen. Gondolnom kellett volna arra, hogy nem tartózkodik állan­dóan a szobájában. A sikertelen kereséssel még jobban belelovaltam magam az izgatottságba. Pánikba estem. Még jó, hogy Péter józan maradt. Persze, azt ő is tudja, hogy nem alaptalan a félelmem. Hi­szen tejért indult a 200 méterre levő üzletbe. Öt órával ezelőtt.

Hazahozza Jánost, aki leül és azonnal elalszik.

Néhány mondat után Péter elmegy. Másnap korán reggel telefo­nál, hogy elugrik hozzánk. Percek múlva megérkezik és közli, hogy mégsem utaznak el.

– Hogyhogy? – kérdem meghökkenve.

János alig reagál a bejelentésre. Úgy tűnik, fel sem fogta teljes egészében.

– Nem merünk titeket ebben a helyzetben magatokra hagyni. Egy percig se lenne nyug­tunk. Úgysem tudnánk gondtalanul pihen­ni. Ti meg, azt hiszem, nehezen tud­nátok mindent nélkülünk meg­oldani. Kinek tudsz szólni – kérdi – a tegnapihoz hasonló esetben?

– De hát annyira rátok férne ez az út. A pihenés.

– Ez most nem volna az.

– És a gyerekek? Úgy készültek erre. Március óta!

– Azért nem szóltam tegnap, mert meg akartam tárgyalni Ágival is, a fiúkkal is, bár biz­tos voltam válaszukban. Egyhangúan döntöt­tünk így. Mert mind a négyen így tart­juk most jónak. Egyik gyereket se kellett egy pillanatig se agitálni. Úgyhogy el kell fo­gad­notok ezt a döntést.

Nem tudok egy szót se szólni. Még megköszönni se.

Július első két hete eltelt. Az utóbbi napokban Jánosnak fáj a feje. Nem el­vi­sel­he­tet­lenül, de napról napra tartósabban. Azután jófor­mán mindig. A harmadik hét elején jelent­kezik az idegsebészet. A közeljövőben műtétre várók állapotáról, egyéb – az ope­rációt eset­legesen befolyásoló – körülményeiről érdeklődnek, hogy ezek alap­ján hatá­rozza meg a sorrendet, az egyes műtétek időpontját a pro­fesszor úr, aki augusztus 3-tól szabadságon lesz.

– Tehát arról is szó lehet, hogy csak utána, szeptemberben kerül sor a férjemre?

– Én nem tudom – közli a telefonáló –, én csak összeírom a kapott információkat és továbbítom a professzor úrnak.

– De a férjem állapota határozottan romlott az utóbbi két hétben. Múlt héten a feje is fájni kezdett, és ez mostanra állandósult.

– Ezt is feljegyzem. Tessék megnyugodni és várni az újabb értesí­tést.

Hát, mást nem is tudunk tenni. Várunk, miközben János állapota mindennap egy gon­dolatnyival rosszabb. Már maga az a tény sem jó jel, hogy reggel éppen csak ke­zé­be veszi az újságot, de nem olvassa. Legfeljebb beviszi a szobájába, lefekszik, ma­ga mel­lé teszi és elal­szik. Aztán eleinte csak az utcán lehetett észrevenni, de most már a la­kásban is, hogy bizonytalanok a léptei. De az is ijesztő, hogy eszébe se jut be­men­ni az intézetbe. Ha megkeresik valamilyen munkával, azt elvégzi, méghozzá ki­fo­gás­ta­la­nul. Utána visszaesik az utóbbi idő­ben mind gyakoribbá váló egy­ked­vű­ség­be.

Már elmúlt a harmadik hét is. Július 23-a van. Ismerős jön. Egy német nyelvű faxot kellene küldeni a partnerének, és a választ is meg kell várni. Az egész nem tart tovább, mint egy fél órát. És ő viszi, hozza Jánost.

A munkára azért most sem tud nemet mondani. Nagyon féltem, de tudom, hogy nem bírom visszatartani.

Amikor körülbelül egy óra múlva visszaérkeznek, alig tudjuk a la­kásba betámogatni Péterrel, aki nemrég érkezett. Látva az állapotát, azonnal indul az Amerikai útra. Be­szá­mol a professzornak a hirtelen rohamossá vált romlásról.

– Akkor hozzák be most rögtön – jön késedelem nélkül a válasz.

Szóval, Péter azzal jön vissza, hogy készüljünk.

Időközben befut Ági is. János pizsamában van. Ketten segítenek felöltöztetni, én meg összecsomagolok. A kis táska már be van pakol­va. Utána hárman tüsténkedünk János körül. Két óra hosszat tart a készülődés. Az Amerikai út nincs messze, percek alatt odaérünk taxival. De a sok lépcsőn felmenni, bizony időbe telik. Este 7 óra lehet, amikor a felvételi irodába érünk. Ott már várnak ránk. Ismét át kell öltöztetni pizsa­mába, csak úgy lehet a kórterembe menni. Hát, most se megy gyorsan.

És akkor megjelenik a tanár úr. Mintha csak ránk várt volna. Sem­mi különös, csak üdvözlések, láthatóan felméri a beteg állapotát, és már megy is tovább.

Nyilvánvaló, hogy gyalog nehezen jutnánk el a kórteremig. Fiatal ápoló jelenik meg tolókocsival.

– Be tetszik tudni ülni egyedül? – kérdezi.

– Én? Ha akarnám, békaügetésben körüljárnám az épületet – jön az önérzetes válasz.

De szerencsére nem akarja, és az ápoló sem ragaszkodik hozzá.

– Tessék talán átfogni a nyakamat. Úgy könnyebb lesz … nekem – mondja.

Igyekszünk a kórteremben gyorsan elrendezni a holmiját, hogy ne zavarjuk ilyen­kor a másik két beteget. Némileg megnyugodva indu­lunk haza. Most már orvos, nő­vér van a közelében. Akik adott eset­ben tudják, mit tegyenek, nem pedig tehetetlen szem­lélői a fejlemé­nyeknek, mint mi.

A klinikán szigorúan veszik a látogatási időt. Hétköznapokon egy óra hosszat lehetünk benn, délután.

Tegnap észre se vettük, de most, amikor beérünk, feltűnik az épí­tészeti kialakítás, a felszerelés, a berendezések célszerűsége, korsze­rűsége.

A két- és háromágyas kórtermek egy folyosóról nyílnak, amely­nek az eleje kis nő­vér­szobába torkollik. Az ágyak fejtámlája gomb­nyomással állítható. Az ágyból kap­csol­ható a minden betegszobában levő televízió, a rádió. És természetesen az ágy fej­tám­láját is képes a beteg saját maga állítani. Mindegyik teremnek külön mosdóhelyi­sége van, zuhanyozóval, WC-vel. Külön egy kis mélyedésben van a mosdótál. És min­den ragyogóan tiszta.

A nővérszobával szemben szintén kiöblösödik a folyosó. Itt gyógy­szerszekrény, frizsider van. Ezenkívül kisebb tárolók láthatók.

Jánosnak nincs semmi panasza, fájdalmai sincsenek. Csak nagyon gyenge. A kór­te­rem­ből nyíló mosdóba még kivánszorog – mert ra­gaszkodik ahhoz, hogy kimenjen de vissza­felé már ketten alig tud­juk a szobájáig támogatni. Tiszta pizsamát akarok ráadni. De több­szöri biztatásra, magyarázatra se tudja a lábát egyedül a nadrág­szárba bújtatni.

Az állapota szemmel láthatóan napról napra romlik. A hangja nagyon gyenge. Közel kell hajolni hozzá, hogy hallani lehessen.

Istenem! Hova lett a telt, öblös hangja?

A kórházból hazafelé jövet meséli el Péter Áginak azt a régi törté­netet, ami ak­ko­ri­ban bejárta a szakmai berkeket: – A vállalat nagy­főnöke benyit János titkár­sá­gá­ra, és meg­hallja a belső szobából a sztentori hangot.

„Kivel beszél?” – int befelé.

„Londonnal.”

„És miért nem használ telefont?”

A mostani hang erőtlen, néha motyogó.

A következő napokban nem észlelünk további romlást. Változat­lannak tűnik az álla­pota. Igaz, hogy nem kel fel az ágyból, csak a vizsgálatokra viszik tolókocsival. De a kedélye jobb, és étvágya is van. És kéri, hogy vigyem be a legújabb Ezred­véget.

Vasárnap délelőtt is, délután is van egy-egy óra látogatás. Zoli is bejön. Ő már kinéz tizennégy évesnek, simán beengedik. Úgy gon­dolja, unalmas hely lehet a kórház. Ezért behoz egy könyvet. Olyat, ami őt nagyon érdekli. Egy viccgyűjteményt. János mindjárt fel is olvas belőle párat, hogy mutassa Zolinak az érdeklődését.

Hétfőn azzal fogad a nővér, hogy kedden operálják Jánost. Ő lesz az első.

Bizakodóak vagyunk. Jánossal együtt.

Másnap fél nyolcra ott vagyunk. Néhány percre bemehetünk a kórterembe. Csak egy puszira, egy bátorító kézszorításra van lehető­ség. Azután kiülünk Péterrel a folyo­sóra.

Előttünk tolják el Jánost.

Egy ideig szótlanul ülünk. Rövid idő múlva a tanár is a műtő felé tart.

Július 28-a van. Péter születésnapja. De most szó se esik erről.

Hosszú időnek tűnik, míg látjuk, hogy a professzor elhagyja a mű­tőt. Ülünk és vá­runk tovább. Tudjuk, hogy a kezdő és a befejező mű­veletek általában az operáló team többi tagjára hárulnak.

Nemsokára jön az osztályos orvos és közli, hogy a műtét sikeres volt.

Csak ekkor mondom Péternek: – A mainál vidámabb, nyugalma­sabb születés­na­pokat kívánok.

Várunk tovább. Arra, hogy Jánost kihozzák onnan.

A professzor már a következő beteget megy operálni, és még min­dig ott ülünk. Végül egy kijövő műtőstől érdeklődünk.

– Ő már régen lenn van az intenzíven. A műtőből lift visz oda…

Persze! Hogyan is gondolhattuk, hogy végigtolják a folyosón, ki­téve mindenféle fertő­zésnek. Na, akkor irány az intenzív osztály! Ott közlik, hogy rendben van min­den, de ma nem látogathatjuk, csak holnap. Telefonon azonban érdeklődhetünk.

Este telefonálunk.

– Rita vagyok – hangzik a telefonba. – Én vagyok János bácsi mellett. Kicsit nehe­zen ment az ébresztés, de jól van.

Reggel megint keressük Ritát.

– Jól van a bácsi. A délutáni látogatás előtt tessék ideszólni, mert akkorra való­szí­nű­leg már nem az intenzíven lesz, hanem a kórterem­ben.

És délután valóban a régi szobában van, csak egy másik ágyon. Mosolyog, ért­he­tően beszél. Fájdalma nincs, csak fáradt kicsit. A nő­vér elmondja, hogy jól evett.

A professzorral is tudunk beszélni. A műtétet rövid távon sikeres­nek tartja. Hosszú távon azonban nem biztat sok jóval.

– Melanoma? – kérdezem.

– Igen.

Úristen! Mit is mondott a neurológus? Hogy a szakirodalom ismer egyéves túlélést is. Akkor mennyi lehet még hátra? Hiába volt min­den?

Most már csak egyet tehetünk. Hogy a hátralevőt a lehető leg­szebbé tegyük részére.

Este felhívom azokat, akik a betegsége óta állandóan érdeklőd­nek, és elmondom, hogy János jól érzi magát. De látogatni még ne jöjjenek, még fáradt. Majd szólok, mikor lehet. A többiről hallgatok.

Most, rajtam kívül, csak Ági és Péter jár be rendszeresen. Július 29-én Zoli is bejön.

Jól érzi magát János. Állapota, kedélye annyira biztató, hogy az agyam kizárja magából a vészjósló diagnózist. Este ismét körbetele­fonálok: jól van, lehet látogatni.

Másnap kis műanyag edénykékben viszek miniadagokat azokból a kedvenc ételeiből, amelyek elég könnyűek egy ilyen műtét utáni fogyasztásra.

Péterrel találkozom a kórterem előtt.

– Nem lehet bemenni – mondja.

Benézek és János körül orvosokat, nővéreket látok.

– Valami baj van?

– Nem tudom.

Az izgatott futkosás, az idegesség azonban nem hagy több két­séget.

Baj van!

Ijedten várakozunk.

Azután tolják le az intenzívre. Mi is rohanunk utána, és lessük izgatottan, hogy valaki kijöjjön és érdeklődni tudjunk.

Végre kijön a doktornő. Kérdésünkre annyit mond: – Most nem lehet látogatni. Nincs eszméletnél.

Megint körtelefon: ne jöjjenek látogatni, nincs jól. De nem részle­tezem, hogy mi történt. Beszélni nem is tudok róla, de nem is akarok most.

Este telefonon azt a felvilágosítást kapjuk, hogy az állapota egy­forma. Másnap reggel és délben ugyanezt. Riadtan megyünk be dél­után. Ági is ott van.

Beengednek. János egy külön helyiségben van egyedül. Az eszmé­lete nem tért vissza. Csövek és csövek, a monitoron nekünk érthetet­len diagramok, figyelmeztető piros jelek. És lélegeztetőgépen van.

Amikor az orvosnőnek bemutatkozom, leültet. Int az egyik nő­vérnek, aki két nyugtatót hoz egy pohár vízzel.

Úgy remeg a kezem, alig bírom a poharat tartani.

– Kritikus állapotban van – mondja.

Az intenzíven csak tíz percre engedik a látogatást. Mi többször be­mehetünk.

– Jancsikám! Kedvesem! Nem ebben állapodtunk meg! Úgy be­széltük meg, hogy sikerülni fog. Emlékszel? Ugye nem adod fel? Itt vagyunk melletted és kérünk, maradj velünk! Kérlek, ne menj el!

Hiába kérlelem, hiába cirógatom, hiába csókolom. Nem mozdul, nem nyitja ki a szemét, nem reagál.

Este és másnap a további érdeklődéseinkre mindig ugyanaz a vá­lasz: – Egyformán van.

A következő napi látogatáson úgy látom, hogy nem egyforma az állapota. Hanem romlott! A zöld számokat, jeleket a tegnapinál is több helyen váltotta fel a piros. Léleg­zete szaggatott, keze meg-megremeg.

Ma is többször beengednek. És mindhármunkat. De ma sem hallja meg kétség­be­esett kérlelésemet:

– Eddig nem fordult elő, hogy ne tartottad volna be az ígéretedet. Most is tedd meg! Hisz ez most életbe vágóan fontos! Ne menj el! Ne hagyj itt minket!

Az esti telefonunkra megint a megszokott választ kapjuk: – Egy­formán van.

Éjfélkor felriadok. Nem tudok tovább aludni. Felkelek és fel-alá járok a szobában. Az ajtótól az ablakig, és vissza. Azután megint az ablakig, és vissza.

Hétkor felhívom a kórházat. Közlik, hogy csak 8 óra után lehet érdeklődni. Lassan múlik az idő. Végre 8 óra. Most meg orvosi érte­kezlet van, azért nem kapok választ. Érzem, hogy másról van szó, de nem akarom tudomásul venni.

Húsz perc múlva megint telefonálok.

– Tessék egy óra múlva érdeklődni.

És most már nem telefont várok Pétertől. Most már tudom, hogy személyesen fog eljönni.

Igen. Szól a kapucsengő. Nem a lakásból nyitom, hanem kime­gyek. Ági és Péter áll ott könnyes szemmel. Nem szólnak. Csak egy­más nyakába borulunk.

Két perccel éjfél előtt ment el örökre.

Nincs tovább! Aki voltál, nem vagy többé! Amit nekünk jelentet­tél, már csak az emlékeinkben él.

Csak a holmijaid sorakoznak továbbra is a szekrényben. Csak a Karinthy-könyv van nyitva az íróasztalodon azon az oldalon, ahol Rudi nagybátyádról esik szó. Csak R. Ervin tanulmánykötetébe van betéve egy lap oda, ahol nem tudom, hányadszor! olvasásod szakadt meg. Csak a munkáddal kapcsolatos feljegyzésed van még az aszta­lon, helyenként kék kiemelésekkel. Csak az ernyőd lóg a fogason. Csak a borotvád vár reggelenként a fürdőszobában.

Herminke

Akárhányszor végiggondolta Herminke az életét, mindig arra a megállapításra ju­tott, hogy nem ilyen öregségre vágyott. Nem mint­ha az idős korát megelőző éveket ille­tően elégedett lett volna. De hát azok elmúltak, azokkal már nem volt mit tenni. Ha­nem ez a mostani élete nemcsak, hogy egyáltalán nem szép, semmiképpen sem mond­ható kellemesnek, ráadásul pokolian unalmas is. Mert eddig legalább mindig történt valami, ha az éppenséggel nem is volt jónak mond­ható. Most meg? Hetek, hó­napok, évek múlnak el anélkül, hogy valami említésre méltó történne vele. Reggel fel­kel, lassan, komó­tosan szétdobálja az ágyneműt, hadd szellőzzön. Közben egy kicsit össze­takarít. Nem kell sokat, hiszen egyedül van, és jóformán egész nap a fotelban ül, nézi a tévét. Igazán nem marad sok takarítanivaló utána.

Amikor ezzel végzett, kimegy a fürdőszobába tisztálkodni, egy kicsit kikenceficézi magát. Mert akármennyi idős, a külsejére még most is ad. Az öregedő bőr pedig jobban megkívánja a gondosko­dást, mint a fiatal.

Következik a reggeli. Kimegy a konyhába, készít egy kis teát (Earl Grayt, mert azt sze­reti), pirít két szelet kenyérkét, és megkeni margarinnal (light-tal, mert az egész­ségesebb).

Az ki is maradt a felsorolásból, hogy amint felébred, bekapcsolja a televíziót. Ha még nem is ér rá nézni, legalább a hangot hallja. És az már csak azért is fontos, mert olyan, mintha még valaki lenne a la­kásban.

Reggeli után bemegy a szobába, nyáron nyitva hagyja, télen be­csukja az ablakot, elfoglalja szokott helyét a fotelban, és átadja ma­gát a szórakozás örömeinek. Ja, és persze még ennek előtte behozza az újságot. Ha jó a tévéműsor, akkor csak átfutja a nagybetűket, de az unalmas részeknél bele-beleolvas az érdekesebb cikkekbe is.

A tévé elől csak az ebédhordó csengetésére megy ki. Ha szeren­cséje van, az étel még meleg, és akkor rögtön hozzá is foghat.

Herminke szeret enni, és főleg jót enni. Ebben pedig szerencséje van. Először ugyan nem ízlett a hozatott koszt, de amikor egy szom­szédjának panaszkodott a mi­nő­ségre, az ajánlott egy másik helyet, ahol ugyan kicsit többet kell fizetni, de megéri, mert gusztusos, vá­lasztékos, jó ízű a főztjük. Ez pedig sokat jelent Herminkének, mert amennyire szereti a gyomrát, annyira nem szeret főzni. Sohasem sze­retett, és az idő múlásával csak fokozódott az ellenszenve a konyhai tevékenységekkel szemben.

Szóval, végez az ebéddel, mindjárt el is mosogat, és folytathatja kedvenc időtöltését ott, ahol a csengetéskor abbahagyta.

Nézi a műsorokat, egyik szappanoperát a másik után. Közben pedig el-elbóbiskol. De – mivel a tévét nagy hangerőre kapcsolta, lévén erősen nagyothalló – hamarosan fel­riad a zajra, és figyelmesen tapad a szeme a képernyőre. Túl nagy problémát nem okoz, ha va­lami kimarad, a többiből nagyjából megérti, hogy mit mulasztott. Meg az­után egy félóra múlva úgyis elfelejti az egészet. Mert sajnos, már a memóriája sem a régi.

Az élettörténetével általában éjszaka foglalkozik. Mint sok öreg, ő is rossz alvó. S bár esténként bevesz egy Eunoctint, sokszor még az éjfél is ébren találja. Ilyenkor azután végiggondol mindent, amire emlékszik.

Egyik legrégebbi emléke az, hogy kocsmájuk volt Angyalföldön. De nem ám olyan, ahol részegek könyökölnek az asztalokon, és sem­mibe meredő tekintettel nem is ének­lik, inkább ordítják a kedvenc nótájukat! Az ő kocsmájukat inkább családok lá­to­gat­ták. Délben fő­leg vasárnap vagy más ünnepen jöttek, de vacsorára hét­köz­na­po­kon is odalátogattak. Munka után férfiak jöttek be egy-egy fröccsre vagy sörre, és dél­utánon­ként is betévedt egy-egy férfitársaság. De azok is szolidan üldögéltek, előttük a pap­undekli alátéttel, amelyre valame­lyikük intésére habos söröskriglit tett a pincér, vagy kimért bort ho­zott, egy üveg szódával. Egy ideig halkan diskuráltak, majd fizet­tek és halkan távoztak. Fizetésnapokon pedig meg is telt az apró helyiség.

Arra is élénken emlékszik Herminke, hogy a kasszában mindig kevés volt a pénz. Persze Herminke ezt gyerekkorában nem maga látta, hanem az anyja állandó panasz­ko­dásá­ból tudta. Na, meg abból, hogy Mili nővérével gyakran sírtak hiába valamilyen ruhaféle vagy játék után. A válasz legtöbbször az volt, hogy nincs rá pénz. Pedig más kocs­márosok meggazdagodtak. Náluk sem a forgalommal volt a baj. Hanem – és ezt szintén anyjuktól tudták, aki gyakran vetette az ura szemére – az apjuk nem volt valami jó üzletember. Inkább olyan tutyimutyi valaki, aki nemcsak italt adott hitelbe, hanem még kölcsönnel is kisegítette néha a kuncsaftjait. Amiből persze a legrit­kábban látott viszont valamit. Már csak azért sem, mert a feljegyzé­seiben így tartotta nyilván őket: pipás 1,60 pengő, micisapkás 85 fillér és így tovább. És mivel több pipás volt, meg több micisapkás, nem tudta, kinek kell szólni. Amit egyébként akkor se tett volna, ha tudja, így azután nem csoda, hogy egyszer csak tönkrementek. Méghozzá úgy, hogy semmijük sem maradt.

Ha Herminke erre gondol, mindig eszébe jut, hogy akkor hogyan viselkedett az apja. Egykedvűen járkált a házban, olvasgatott, mi­közben fájós lábát áztatta. Mintha észre se vette volna, hogy mi tör­ténik körülötte. Az asszony siránkozását se hallotta meg, pedig az naphosszat lamentált: – Jaj, atyám, teremtőm! Mi lesz velünk? Mit adjak enni? Nincs már itthon semmi. Alig tudok összekaparni egy marék lisztet, hogy betömjem az éhes szájakat!

Egy szomorkás, esős napon pedig megjelent a végrehajtó. A család ijedten bújt össze a sarokban, valamiféle csodában bízva.

És akkor Kapás komótosan kivette a lábát a lavórból, megtörölte az ölében tartott törölközővel, belébújt a már fosztó papucsába, és kisattyogott a kamrába. Onnan pedig kisvártatva azzal jött vissza: – Anyus, elfelejtettél almát venni.

Ennyit érzékelt a történtekből. A kocsmát elárverezték, a bútoru­kat szintúgy. A lakásból pedig kirakták őket, mert a lakbért se tudták fizetni. Kis motyójukkal Berta asszony szüleihez mentek.

Az igaz, hogy ott egy szó nélkül befogadták őket, de Kapás Boldizsárnak eztán már nem­csak a neje, hanem apósa is, de legfő­képpen az anyósa rágta a fülét a tehetet­len­sé­ge miatt. Emellett már igazán nem számított, hogy a sógora megvetően biggyesz­tet­te le az ajkát, amikor meglátta, annak a felesége meg úgy átnézett rajta, mint­ha le­ve­gő len­ne.

Ráadásul a lányok nőttek, és mindig több kellett nekik. Még sze­rencse, hogy hamar kezdtek dolgozni, és a ruházatukról részben ma­guk gondoskodtak, dehát egy lányos apának más gondjai is vannak: férjhez kell adni a lányokat! Ez pedig – ha hozományra nem is gon­dolhattak – mindenképpen a kelengye beszerzésével jár! Két lány esetében természetesen kétszeresen!

Mili az iskolái elvégzése után a Molnár és Moser egyik belvárosi üzletébe került el­adó­nak. Elég hamar kiismerte magát a finom par­fümök, kölnik, krémek és púderek vi­lá­gá­ban, és csinosságával, disztingvált magatartásával jól illett az előkelő kör­nye­zet­be. Szinte a cég reklámjának hatott üde fiatalságával és kellemes, ápolt meg­je­le­né­sé­vel.

Herminke – nővéréhez hasonlóan – négy polgárit végzett, utána pedig egy évig ke­res­kedelmibe járt. Innen egy bankba került. A fő­nökét utálta, a munkáját unal­mas­nak, fá­rasztónak találta, de nem volt mit tenni. Kellett a pénz. És végül is a Török Bank nem volt rossz munkahely. Sorsjegyekkel foglalkozott, és általános szokás volt, hogy a nyer­tes megkereste azt a tisztviselőt, akitől a szerencsés sors­jegyet vásárolta, és némi kész­pénz­zel honorálta Fortuna közvetítőjét. Ráadásul ha babonás volt is, ami nem rit­ka­ság a játékosok között, a továbbiakban mindig ugyanazt a kisasszonyt kereste fel. Ez­zel pe­dig biztosította Török úr jóindulatát alkalmazottjával szemben, aki akarva-aka­rat­lanul hozzájárult a bankház ügyfeleinek a megatartá­sához, esetenként bőví­té­sé­hez.

Azután lassan rendeződtek a család dolgai is. Kapást felvásárlónak alkalmazta egy bor­nagykereskedő, akitől annak idején sokat vásá­rolt. Igaz, hogy sokat kellett távol len­nie a családjától. Járta az orszá­got, gyakran vasárnapra is elszólította a munka. És ala­posan meg kellett dolgoznia a pénzéért. Mint már az eddigiekből is kiderült, nem volt valami üzleti zseni, de a gazdák szívesen tárgyaltak vele, mert becsületes em­ber­nek ismerték. Kapott is rendelést bőven, csak­hogy a nagy hasznot ter­mé­sze­te­sen a ke­res­ke­dő fölözte le, neki csak a maradék jutott. De a felesége gya­kor­lott volt már a spó­ro­lás­ban, és hihetetlenül kevés pénzből is ki tudott jönni. Sőt, a lányokat csinosan já­rat­ta, és még zongorázni is taníttatta, hogy javítsa férjhez me­nési esélyeiket. Igaz, hogy ehhez már a két lány fizetésének egy részét is igénybe kel­lett vennie. Végül a la­ká­sukat is úgy sikerült berendezni, hogy az polgári jólétről ta­nús­kod­jék.

Bizakodva tekintettek hát a jövőbe, és nem hiába. Milinek az évad első bálján ko­moly udvarlója akadt, egy fogorvos, aki rövidesen meg is kérte a lány kezét. És az es­küvő sem váratott sokat magára. Kapásék összeszedték minden zálogba vihető holmi­jukat, igénybe vettek minden elképzelhető családi és baráti segítséget, hogy meg­fe­le­lő­en kistafírozhassák elsőszülött gyermeküket. De érdemes is volt! Miliék szépen éltek, jól éltek, gyarapodtak anyagiakban is, lét­számban is: két fiuk és egy kislányuk született. Az ifjú férj szülei is megmozgattak mindent, és ennek eredményeképpen Miliék meg­felelő lakásba költözhettek, ahol az egyik szobát rendelőnek, a hallt pedig várónak ren­dezték be. A hamarosan beindult praxis pedig rö­vid idő alatt behozta a ráfordítást.

Közben Herminkét is kerülgetni kezdte egy fiatalember, aki szü­lei illatszertárában dolgozott, és akit tulajdonképpen Mili révén is­mert meg. A dolog komoly volt, de amikor lánykérőbe ment, Kapás kényszeredetten vallotta be, hogy másik lánya ki­háza­sí­tá­sa annyira megingatta a család anyagi helyzetét, hogy négy-öt éven belül nem gon­dol­hat egy második házassággal járó kiadásokra. Demeter Béla hiába hivatkozott arra, hogy ő, illetve a szülei igen jó körülmények között élnek, ő maga rövidesen kap a szülei­től egy komplett illat­szerboltot, neki van és lesz annyi pénze, hogy egy szál ruhá­ban is elvehesse Herminkét. Kapás Boldizsár ebbe nem egyezett bele. Váltig azt hajto­gat­ta, hogy az ő apai kötelességét nem háríthatja másra, nem is tudna többé a tükörbe nézni, ha ezt tenné. Még az eljegyzés­ről sem lehet szó, amíg nem rázódnak egy kissé helyre.

Így hát a fiatalok csak vártak és sóhajtoztak. Az igazsághoz azon­ban az is hozzá­tar­to­zik, hogy Herminkét nem a szerelem miatt ette a bánat. Ő egész egyszerűen csak férj­hez akart menni. Méghozzá mi­nél előbb. Mert az idő múlik, és ki tudja, hogy med­dig tart Béla áll­hatatossága. Ilyen csinos és ráadásul jó parti pedig nem akad minden bokor­ban. A harmincas években jóformán el se lehetett képzelni más életcélt egy fia­tal lánytól. Különösen nem egy olyantól, aki már bele­kóstolt a szegénységbe is.

Bélát azonban a szerelem hevítette, és mind elviselhetetlenebbnek tartotta a vá­ra­ko­zást. Az ő szülei még a lány kérés előtt megismerték és megszerették fiuk válasz­tot­tját, és minden segítséget megígértek, amivel hozzájárulhatnak a fiatalok boldog­ságá­hoz.

Végül tizennégy hónap után úgy döntött, hogy megpróbálja siet­tetni a dolgokat. Herminke ugyan más okokból, de egyetértett a tervvel, és szülei sem voltak ellene. A kidolgozott terv szerint idősb Béla egy levelet írt Kapáséknak, amelyben tisztelettel megkérte őket arra, hogy nejével látogatást tehessenek náluk. Az Ilona asszony kéz­jegyével is ellátott levélre hamar megjött a válasz, amely szerint Ka­pásék szívesen látják Demeteréket ekkor és ekkor. Amennyiben pe­dig az időpont nem felelne meg, úgy szíveskedjenek telefonon jelent­kezni egyeztetés céljából.

Létrejött hát a nagy találkozó. Kapásné izgatottan készült, sür­gőn, forgott, kóstolt, kavart, itt egy kézimunkát simított ki, ott egy nippet igazított helyre. Mert döntő az udvarló szüleinek a látogatása még akkor is, ha az esküvőre csak később kerülhet sor.

Persze, Herminke is izgatottan készülődött. Még barátnőjét is át­hívta segítségül. így hát ketten dolgoztak Berta asszony keze alá. És végül büszkén vezethette be a vendé­geket a nappaliba. Béla nem jött velük, hiszen a készülő tárgyalások kizárólag a leendő öröm­szülőket érintik. És így persze a kölcsönös üdvözlések után egy szende puked­lival Herminke is félrevonult.

A szokásos udvariasságok és kínálgatások közepette tértek a lé­nyegre. Eleinte úgy nézett ki, hogy nem lesz a dologból semmi, mert mindkét fél kötötte az ebet a karó­hoz, és egyik sem akart engedni. Végül azonban a két nő annyira össze­barát­kozott, hogy mindegyik megfelelő pillantással közölte a férjével azt az óhaját, hogy engedjen. Így azután megkönnyebbülten koccinthattak a fiatalok boldogsá­gára.

Lehet, hogy Herminke különleges képességekkel rendelkezett, de az is el­kép­zel­he­tő, hogy csak hallgatózott titokban. Mindenesetre tény, hogy végszóra megjelent a szo­bá­ban. Lesütött szemmel tőrre el Demeterék csókjait, miközben elégedetten gon­dolt arra, hogy végre kikerül az otthoni szegényes légkörből.

Az esküvőt hamar meg is tartották. Béla kapott a szüleitől egy illatszertárat a Kossuth Lajos utcában. Az üzlet felett vettek ki egy háromszobás lakást, amelynek a beren­dezé­séhez hozzájárultak Her­minke szülei is, vállalva a teljes eladósodást.

Ezek után mindenki fellélegezhetett: Béla megkapta szíve válasz­tottját, Herminke soha nem remélt jómódba csöppent, Demeterék boldognak látták egy szem fiukat, Kapásék pedig elrendezettnek érezték mindkét gyermekük sorsát, még ha erejükön felül is kellett áldozniuk érte.

Hanem Herminke, úgy látszik, nem született szerencsés csillagzat alatt. Béla ugyanis ahogy birtokba vette az asszonykáját, teljességgel megváltozott: az epekedő, szerelmes ifjúból zsarnok, durva férj; lett.

Herminke sok problémát látott otthon, és azt hitte, hogy minden­nel szemben fel van vértezve. De míg a régi otthonában a gondoik tisztán anyagi természetűek voltak, és a család ezek ellenére szeretetben, megértésben élt, új életében mindennek a meg­for­dí­tot­tját ta­pasztalta. Itt cseléd, szakácsnő gondoskodott a házi teendőkről, és ő egész nap a kedvteléseinek élhetett. A baj rendszerint akkor kezdő­dött, amikor az üz­let­ből hazatért az ura. Mert akkor idegesség költö­zött a házba. Es hiába igyekezett Her­minke, a cselédséggel együtt, mindent a kedvére tenni, hiába leste minden óhaját, sem­mi se volt jó: az étel forró volt, vagy éppen hideg, túl sós, esetleg sótalan, külön­ben se erre volt gusztusa, hanem egészen másra, a háziköntösét nem találta a helyén, a karos­széke ferdén állt, Herminke nem azt az ingét készítette ki, amit fel akart vermi, nem találja az inggombját, és a többi, és a többi. Továbbá vegye tudomásul Herriiinke, hogy ha va­csora után leül olvasni, akkor nem kíváncsi arra, hogy mit mondott a barát­nője, hogy milyen kalapot szeretne venni, és mit számol fel a hentes. Ő olyankor olvasni akar.

– Érted, Herminke? Olvasni! És nem társalogni!

– De Béla… – hebegett Herminke.

– Befejeztük. Hallottad? Punktum!

Az asszony félve húzódott a sarokba, és elővett valami kézimun­kát. Meg se mert mukkanni.

Amikor az anyjának panaszkodott, az azt mondta, hogy az asszony dolga a tűrés. Így hát Herminke tűrt, és éjszakánként telesírta a párnáját.

Később pedig még ezt az időszakot is visszasírta. Mert Béla nem­csak hogy egyre dur­vább lett, még meg is ütötte. Semmiségekért. Például azért, mert a Maris elfelej­tet­te bevinni az asztalra a sótartót!

Később pedig már azzal se tudta vigasztalni magát Herminke, hogy legalább jólét­ben él. Mert Béla időközben nagy kártyás lett,.és ritkán nyert, gyakran veszített. Az illat­szer­tár csodálatos gyorsaság­gal úszott el. Ennek megfelelően egyre kevesebb pénzt adott haza. Magának csak lopva tudott ezt-azt vásárolni, a kosztpénzzel is lassan olyan ta­ka­rékosan, megfontoltan kellett bánnia, mint a szülei házá­ban. És persze a cselé­deket is el kellett küldeni.

Amikor háború lett, és Béla megkapta a behívóját (tartalékos zász­lós volt), semmi szomorúságot sem érzett. Sőt! Az sem sújtotta le, amikor megjött Béla halálhíre. Éppen az értesítés előtt két héttel volt otthon egy pár napot, és még élénken élt Herminkében az a meg­könnyebbülés, amikor végre elment. Persze, azért a rend ked­vé­ért eljátszotta a vigasztalhatatlan özvegyet, szinte utolsó filléreiért talpig gyászt ölt­ve. Amikor megtudta, hogy Béla látogatásának következ­ménye is lett, minden gon­dol­ko­dás nélkül keresett egy olyan orvost, aki vállalkozott a tiltott beavatkozásra. Részben a háborús körülmé­nyek, részben pedig a férje iránti idegenkedése miatt egy pillanatig sem érzett sem lelkiismeret-furdalást, sem pedig vágyat a gyerek után.

A háborús események gyorsan követték egymást. Herminkét ki­bombázták, mielőtt ura adósai rátehették volna a kezüket a megma­radt ingóságokra.

Az özvegy hazaköltözött, és most még nehezebben viselte el az ottani környezetet, mint annak előtte. Nemcsak hogy hirtelen vissza­csöppent az egész lakásból, a be­ren­de­zés­ből, a háztartásból, anyja és apja egész lényéből áradó szegénységbe, ráadásul állandóan azt hall­gathatta, hogy ha képes lett volna visszatartani az urát a káros szen­vedélytől (ami persze a halála után napvilágot látott adósságai révén már egyáltalán nem volt titok), akkor most nem a szülei szűkös ke­nyerét enné, hanem még támogat­hatná is őket. Meg természetesen nem csukhatta be a fülét akkor sem, amikor szülei arra célozgattak, hogy igazán utánanézhetne valami keresetnek. No, de ez akkor, a háború végén egyre kevésbé vált aktuálissá, hiszen lassan kimoz­dulni se lehetett a pincéből.

A harcok befejeződtek, és Herminkéék is kibújtak a napvilágra. Papundeklivel beszögelték a kitört ablakokat, felaprították tüzelő­nek a nélkülözhető bútorokat, és össze­söpörték a spájzban található maradék élelmet. Azután elindultak háromfelé. Egyi­kük vízért a szomszéd utca pincéjébe, másikuk lótetem-nézőbe, hátha akad egy olyan pára, amelyikből még ki lehet egy darab húst kanyarítani. A harmadik pedig a betört portáld üzletekbe kukkantott be, valami használhatót keresve. Mindezt úgy, hogy közben itt-ott rnég lövések is dörrentek, hiszen még nem szabadult fel egészen Pest. Amikor azután ez is bekövetkezett, rögtön nekiláttak Műinek és gyerekeinek a meg­keresésére. Mili férje ugyanis természetesen szintén katona volt, és legutolsó hírük az volt róla, hogy csapattestével Németor­szágba tart.

Öt napra rá egyszerre csak megjelent Mili, a gyerekek kíséretében. Nagy volt az öröm, hogy épek, egészségesek. És amikor kiderült, hogy ahol laknak, még bujkálnak SS-katonák, és még nem szűntek meg a lövöldözések, nem is engedték haza őket. Még jobban össze­húzták magukat, matracokat terítettek a földre, még kisebb fala­tokra osztották az ennivalót.

De az élelem annyira fogyott, hogy egy vidéki beszerzőútra hatá­rozták el magukat. Nem is volt vitás, hogy kire vagy kikre hárul ez a feladat. Berta asszonyról szó se le­he­tett, mert ő már elég nehézke­sen mozgott, és ezek az utak egyáltalán nem tartoztak a luxus kate­góriába. Számolni kellett azzal, hogy csak a hébe-hóba induló vona­tok te­te­jén kap az ember helyet, ahol nem könnyű kapaszkodni a szeles, jeges tél­ben, a cse­ré­be vitt motyót is, illetve az érte kapott élelmet is szorosan tartva. Azután félni kellett azok­tól az emberek­től, bandáktól, akik a beszerzés könnyebb részét vá­lasz­tot­ták: kira­bol­ták az utasokat. És persze, a leggyengébbeket, a legkevésbé ellen­állni tudókat vá­lasz­tották ki erre a célra. Egyszóval, a mamáról szó sem lehet! A papa azon­ban jöhet. Ő még elég jól bírja magát. Miliről megintcsak le kell mondani, hiszen őne­ki a gye­re­kek mellett a helye. No, de itt van még Herminke. Őneki fel­tét­le­nül men­nie kell, mert jól kiegészítik egymást. A papa jobban bír cipekedni, ő meg sok­kal kiválóbb al­kudozó. így hát kiválogattak néhány jó cserét ígérő ru­hát, öl­tönyt, asztal- és ágy­ne­műt, batyuba kötötték, és sűrű jó taná­csok mellett elindult apa és lánya. Hogy hová, arról fogalmuk se volt. Majd oda mennek, ahová a vonat viszi őket.

Négy nap is beletellett, hogy hazaérkeztek. És nem volt hiába­való az útjuk! Hoztak egy szép nagy sonkát, amin így, jéggé fagyva is csábítóan mutatkoztak meg a széles zsírcsíkok. Azután előkerült a hátizsákból egy jó ötkilós liszteszsák is, valamennyi borsó és bab, meg olyan kétkilónyi zsír. És az utat megúszták különösebb baj nélkül. Mindössze az öreg hűlt meg egy kicsit. Nem nagyon, de azért rög­tön ágyba dugták, mert köhögött, és a homloka is meleg volt. A lá­zát nem tudták megmérni, mert a lázmérő eltört, a háború áldozata lett.

A szerzett élelmiszerek okozta örömet elrontotta a papa beteg­sége, ami nem akart elmúlni. Orvost ugyan sikerült hívni hozzá, de gyógyszert már nem tudtak szerezni. így csak prizniccel csillapítot­ták a lázát, nedves zsebkendővel törölgették a homlokát. De az álla­pota gyorsan romlott. Amikor legközelebb meglátogatta az orvos, tüdő­gyul­la­dást állapított meg. Kapás meg egyre jobban hörgött, egyre nehezebben kap­kodta a le­vegőt. Egy újabb hét után mentette meg szenvedéseitől a halál.

Abban az időben nem volt egyszerű a temetés. Kijelölt helyen kel­lett bejelenteni a halál­esetet, és egy-két napon belül kézikocsival jöt­tek érte. Koporsót nem lehetett kapni. Kapásék egy plédbe varrták halottjukat, rátűzve a nevét és az adatait. A szállí­tók­tól pedig meg­kapták a parcella és a sírhely számát, ahová elhantolták. Szertartás nem volt, s a hozzátartozók nem mehettek ki a temetőbe: messze is volt gyalog, azon­kívül lövészárkok szabdalták fel a város határát, és néha még lövöldözés is előfordult. No, meg persze az ilyen elhagya­tott helyeken félni kellett a vetkőz­te­tés­től, a rablástól, rosszabb eset­ben még a gyilkosságtól is.

A napi gondok lassan elterelték a figyelmüket a gyászról. Csak a mama járkált cél­ta­la­nul a lakásban. Nem találta a helyét, és mind jobban kornyadozott. Egész egy­sze­rűen célját vesztette az élete a papa halálával: eddig gondoskodnia kellett valakiről, aki nélküle nem tudott volna meglenni. De most? Kinek van szüksége rá? Her­minke meg­van magában, Mili pedig készülődik a saját lakásába, hogy ott várja a férjét. Abban biztos volt, hogy hazajön, és nem is csaló­dott. Igaz, csak egy év múlva került haza, de akkor épségben, egész­ségben.

Közben a helyzet javult valamit. A betört kirakatok egy vödör sze­net, egy kis bődön zsírt, melaszt vagy éppen egy pár még viselhető bakancsot kínáltak eladásra, teljesen függetlenül a bolt eredeti ren­deltetésétől. Az utcasarkokon is feltűntek a máléárusok, a tiltott tűz­követ ajánlgatók, néha pedig krumplit, kenyeret, lisztet, babot osz­tottak hol egy vagonból, hol egy üzlethelyiségből.

Herminke közmunkára járt, takarította a romokat. Azután ki­nyílt egy eszpresszó az Andrássy úton, nem sokkal később pedig egy másik. Herminke nem tudta, hogy mit árultak ott, mert a romelta­karítás, a vízhordás és a háztartás mellett az anyját is kellett ápolnia. Mert a mama már szinte csak vegetált. Meghajlott öregasszony lett.

Azután lett víz, meg elindultak a villamosok, lassan kinyitottak az üzletek. Mire pedig kinyitott a Török Bank és Herminke vissza akart menni, addigra nem lehetett az anyját egyedül hagyni. Pedig kellett volna a munka. No, meg természetesen a vele járó pénz, bár akko­rára nőtt az infláció, hogy fizetésnapon szaladva kellett megtenni az utat az első üzletig, ha valamit kapni is akart a béréért.

A mama meg továbbra is csendesen, apátiába merülve téblábolt a neki teljesen szo­kat­lan semmittevésben. Míg végül egyszerre csak egy gyönyörű faragott kapu nyílt meg előtte, és azon keresztül egy gyönyörű álomvilágba jutott. Egyszeribe eltűnt Ka­pás néni, és egy sudár lány jelent meg helyette vastag fekete hajfonattal, hamiskásan csil­logó karbunkulus szemmel. Igen, ez ő, Bertuska, aki éppen epedve várja az ő jó­képű Boldizsárját a szüleivel, hogy megkérjék a kezét. O, micsoda csodálatos nap! És milyen csodálatos világ! Ahol minden és mindenki biztatóan, kedvesen mosolyog felé. Nyújtózik egyet, azután odafordul Herminkéhez: – Anyus, nem kellene már készü­lőd­nöm? Mindjárt itt lesznek Boldizsárék …

Herminke döbbenten néz az anyjára. És látja a ráncokkal szabdalt arcot, amelyen most boldog, nyugodt mosoly terül el.

– Nem kell sietni, Bertuskám – simogatja meg a mama fejét. – Rá­érsz még. Inkább pihenj egy kicsit, hogy friss legyél a látogatásra.

Berta asszony szófogadóan megy be a szobába.

Herminke nagyot sóhajt. Bizony, nem könnyű a mamával! És Herminke hiába inti magát türelemre, ez nem sikerül mindig. Mili is rémülten néz hol az anyjára, hol a húgára, amikor a mama nem ismeri fel sem őt, sem a férjét, de még a gyerekeket sem.

Hanem Kapásnéhoz kegyes volt a sors. Egy szép, boldog világba röpítette, és abban tartotta több, mint két évig. Egészen addig, amíg ismét csak a párjára várva, édes mosollyal az ajkán át nem aludta ma­gát a másvilágra.

Herminke a fájdalom elől a munkába menekült. Hosszú idő után nyugodott meg abban, hogy szegény mamának megváltás volt a ha­lál.

Közben munkahelyet változtatott, mert a bank megszűnt. Egy szikvízgyárba került könyvelőnek.

És egyszerre csak jelentkezett a szerelem az életében. Méghozzá gyermekkori barátság képében köszöntött rá a csoda.

Thury Sándorral tulajdonképpen eddig is gyakran találkozott. Nem tudta róla, hol dolgozik, de egy néhány villamosmegálló hosszan egyfelé vezetett az útjuk. Herminke már a villamoson állt, vagy jobb esetben ült, amikor Sándor felszállt. A rövid talál­ko­zás éppen arra volt elég, hogy üdvözöljék egymást, majd egy „hogy vagy?” kér­déssel és „viszlát” intéssel a férfi leverekedje magát az utcára. Es ha véletlenül találkozott a pillantásuk még az ablakon keresztül, akkor még egy intéssel búcsúztak el egymástól.

Herminke egy reggeli ásítást elnyomva utazott tovább. Mert hogy ezek a talál­ko­zá­sok mindig reggel történtek, munka után soha. Egy idő után ezek a találkozások is meg­szűntek.

Egyszer azután Balatonbogláron akadtak össze. Sándor rövid ujjú ingben, kihajtott gallérral, sortban és egy aktatáskával viharzott a Hullám étterem felé, amikor Herminkébe botlott. A férfi először túl­szaladt rajta, és csak pillanatokkal később jutott el a tudatáig, hogy ki jön vele szemben. Hirtelen fékezett és megfordult. Herminke szintén egy fordulatot tett felé:

– Hát te – kérdezte, felé nyújtva a kezét.

– Én? Rovancsolunk a Hullámban. Ja, persze. Te nem tudod, hogy a Bel­ke­res­ke­del­mi Minisztériumban dolgozom. És te mit keresel itt?

– Képzeld, nyaralok. Egy gyári üdülő van közvetlenül a templom­domb tövében. Oda kaptam beutalót.

– Tudod, mit? Ha már így összejöttünk, találkozhatnánk. És el­mesélhetnénk egy­más­nak, hogy mi történt az utóbbi harminckét év­ben.

– Jesszusom! Harminckét év! El se akarom hinni.

– Pedig úgy van. Húszéves voltam, amikor férjhez mentél és elke­rültél a házból. Na, mit szólsz a javaslatomhoz?

– Rendben.

Akkor ma este. Mondd a címet, és nyolcra érted megyek.

A Parasztban vacsoráztak. Lehet, hogy az odavalósiak tudták a vendéglő iga­zi nevét, lehet, hogy a nyaralók is, de mindenki csak Parasztnak hívta. A va­csora jó volt, a zene kellemes és halk, nem za­varta a beszélgetést, hanem csak alá­fes­tet­te.

És elmondták egymásnak több, mint harminc év történetét. Herminke megtudta, hogy Sándor öt éve özvegy. Van egy lánya, aki Drezdában él, oda ment férjhez. Van két unokája is, egy másfél éves kisfiú és egy háromhetes kislány. De őket ritkán látja, évente egyszer, legfeljebb kétszer. A feleségével jól éltek. Egy autóbalesetben halt meg öt évvel ezelőtt. Őt nagyon megviselte a gyász, és talán még két éve sincs, hogy sikerül vissza­térnie a normális kerékvágásba. Egyedül él, egy bejárónő segít ellátni az otthoni munkát. A Belkereskedelmi­ben dolgozik. Szereti a munkáját és szépen keres. Van egy budai la­kása és egy Skodája. Ez minden, amit el tud mondani magáról.

Közben már elindultak hazafelé, de olyan gyönyörű este volt, hogy elkanyarodtak a part felé. Beszéd közben előjöttek a régi emlé­kek is.

– Nahát, ezt a találkozást meg kell ismételni – búcsúzott Sándor az üdülő előtt.

– Benne vagyok. Meddig maradsz Bogláron?

– Ó, én tovább, mint te. Még legalább három hétig eltart az itteni munkám.

– Akkor keress meg, ha ráérsz. Este mindig megtalálsz.

Herminke |ó hangulatban szaladt fel az emeleti szobába. Úgy érezte, mintha repül­ne. Pedig akkor még érintette a lába a talajt, igaz, hogy már csak a lábujja hegyével.

De ő elégedett volt ezzel is. Egy csöppet sem volt álmos, és rendkí­vül könnyűnek érez­te magát. A tükörbe pillantott, és legnagyobb csodálkozására egy mosolygós, vi­dám, szinte fiatalos arc nézett vissza rá.

Legközelebb három nap múlva jelentkezett Sándor, azután két nap elteltével, a kö­vet­kezőkben pedig naponta. És minden egyes ta­lálkozással közelebb kerültek egy­más­hoz.

Az asszony örömmel ismerkedett az új érzéssel. Egyúttal azonban fél is tőle. Hogy miért? Talán a függetlenségét érezte veszélyben, vagy első házassága tapasztalatai a ki­szol­gáltatottságtól való rette­gést ébresztették fel benne. De nem tudott nemet mon­da­ni a talál­kozásokra, és nem tudott megálljt parancsolni magának. Míg végül az utolsó esti sétájuk után a Hullám felé vették az útjukat, és anélkül, hogy vala­me­lyi­kük szóba hozta volna, kéz a kézben Sándor szállodai szobájában kötöttek ki.

A következő napon haza kellett utaznia Herminkének. Lejárt a szabadsága. Sándor felajánlotta, hogy hazaviszi autóval, de nem fo­gadta el. Még az ellen is tiltakozót, hogy kikísérje a vonathoz. Rész­ben kényelmetlenül érezte volna magát az üdülőtársai előtt. Egyedül jött, egy korosodó nő, aki a két hetet arra használta fel, hogy felcsíp­jen valakit. Nem, ezt nem akarja. Azután meg minden további foly­tatás előtt tisztában akart lenni magával. Hogy mit érez? Mit akar? Szeretné-e, ha lenne folytatás?

De Sándor ott volt az állomáson. Igaz, hogy Herminke kérő tekin­tetére csak egy barátságos kézfogással búcsúztak.

A szerelvény kigördült az állomásról. Herminke leült a helyére, amit gondosan úgy választott ki, hogy a kupéban ne legyenek isme­rősök. Mert mindenekelőtt gondol­koz­ni akart. Félt attól, hogy fel­adja a magányát, ami ugyan kevés örömöt hozott az életé­be, viszont nem függött senkitől, és nyugalmas, biztonságos volt. Csakhogy érezte, hogy nemigen tud már az érzelmeinek parancsolni. Most már a lábujjhegye se érintette a földet: repült, repült egyre magasabbra, ahogy Sándor egy mosolyát, mozdulatát, ked­ves­ségét felidézte ma­gában. És mi van akkor, ha az a baráti búcsú nemcsak má­sok­nak szólt, hanem összesen ennyit jelentett az összefutásuk a férfinak? Ha most vissza­megy a szállodába, lepöccinti magáról az egész ügyet, és a gondolatai már a munká­ján járnak. Ha az egész csak egy üdítő ka­land volt a számára?

Hanem Herminke már a fellegekben járt, és a rossz gondolatok nem tudtak el­ha­tal­ma­sodni rajta. Úgy érezte, hogy ugyanolyan biz­tos lehet Sándorban, mint saját magá­ban.

Nem csalódott. Rövidesen újra találkoztak, és hamarosan össze is házasodtak. És ez a házasság jelentette Herminke életének legboldo­gabb időszakát.

Hat teljes évig tartott ez a boldogság. Egy délután Herminkének egy barátnője volt éppen náluk, és egy fekete mellett beszélgettek halkan, hogy ne zavarják a másik szobában dolgozó Sándort. A la­kásban ugyanis minden ajtó tárva-nyitva volt, hogy az így is csak gyengén áramló levegő valamelyest enyhítse a kánikulai meleget.

Akkor Sándor kijött, és eltűnt a fürdőszoba ajtajában. Herminke felugrott: – Valami baja van Sándornak!

– Ugyan, mi lenne? Talán egy kis hideg vízzel akarja hűsíteni ma­gát. Ne képzelődj! Nem látszott rajta semmi.

– Biztos, hogy nincs minden rendben, hidd el.

– Ugyan! Honnan veszed?

– Olyan még nem történt meg, hogy úgy menjen el mellettem, hogy ne küldjön felém egy mosolyt. Jaj! Hallottad ezt a zörejt? – és már sietett is a fürdőszoba felé.

– Nem! Nem hallottam semmit. Nem is volt semmiféle zaj. Hallucinálsz!

Herminke kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és felsikoltott. Sándor a földre csúszva félig ült, félig feküdt, kezével a mosdótálba kapasz­kodva.

Az asszony azt se tudta, hogy mit tegyen. Előbb telefonáljon az or­vosnak, vagy pró­bálja felemelni és a szobába vinni az urát. Néhány pillanatig dermedten, tanács­ta­la­nul állt egyik lábáról a másikra. Ak­kor már ott volt mellette Olgi is, és látva Herminke tanácstalanságát – átvette az irányítást.

– Legelőször is hívd az orvost!

– Csakhogy most nem rendel.

– Akkor hívd a rendelőt! Jöjjön ki egy másik orvos! Sürgősen! Utána bevisszük Sándort a szobába és lefektetjük.

Közel laktak a rendelőhöz. Hat percen belül ott volt a délutános doktor. A vizsgálat alig tartott néhány másodpercig.

– Hol a telefon? Hívom a mentőt.

A két nő ijedten nézett rá. Nem kérdezett semmit. Olgi mutatott a készülék felé.

Az orvos telefonálás után visszament a beteghez. Csak ránézett, azután gyorsan letett mindent a kezéből, és elkezdte az újraélesztést.

Néhány rémületes perc után elégedetten egyenesedett fel, és simí­totta hátra a haját izzadó homlokából: – Sikerült. Visszajött.

Herminke megkönnyebbülten, hálásan sóhajtott fel.

A mentők is gyorsan jöttek. Pár szót váltott a két orvos, amiből az asszony csak azt hallotta, hogy „infarktus”. Azután a beteghez for­dultak. Egymásra néztek, és újra kezdték az élesztést.

Csakhogy az már most eredménytelen maradt.

Sándornak nem egészen két éve lett volna még a nyugdíjig.

Herminke fel se fogta, hogy mi történt. Bizakodva, szinte derűsen tekintett a két orvosra. Most már nem lehet semmi baj, hiszen ketten is vigyáznak rá. Hála istennek, hogy ilyen gyorsan jöttek! És milyen jó, hogy Olgi éppen itt van! Hogyan cipelte volna be a szobába egye­dül az ő nagydarab emberét?

Hálásan nézett Olgára. És annak az arcából leolvasta az igazságot. Arca furcsa mosolyra torzult:

– Ugye, nem? Ugye, nincs semmi komoly? – És, hogy választ nem kapott, meg­rázta Olgit. Azután az orvosokhoz fordult: – Nem igaz! Ugye, nem igaz! Csináljanak már valamit! Mondjanak már valamit!

Olgi magához húzta Herminke fejét, és simogatta. A körzetből jött doktor nyug­ta­tót szívott fel a fecskendőbe, a mentősök pedig már készülődtek, hogy a halottal tá­voz­zanak.

Az injekció hatására Herminke elcsendesedett. Amikor pedig ba­rátnője lefektette, hamarosan elaludt. Sokáig dobálta magát, de ami­kor felébredt, teljesen nyugodtnak látszott. Annak is érezte magát. Nemcsak a mai napot, hanem azt, a Sándorral töltött hat évet is tö­rölte az emlékezete. Csak olyan furcsa volt minden! Körülnézett, és nem látott színeket. Fakó szürkeség vette körül. Az ablakon túl pedig a színpompás augusztusi nyár helyett borongós, szomorú időt regisztrált az agya. Belül pedig kongó ürességet érzett.

Azután megsiratta a férjét, eltemette, szép sírkövet állíttatott, és csendesen élte to­vább az életét. Csakhogy ez az élet már nem az volt, ami annak előtte. Persze, az első meg­rázkódtatás után visszaemléke­zett mindenre, és a külvilág is visszakapta a színét, ízét, csak éppen ő változott meg. Sándor halála egy egészen más embert fara­gott belőle.

Látszólag nem volt semmi baj vele. Otthon rendben tartotta a la­kást, mosott, vasalt, vásárok és főzött, szabad idejében olvasott, nyá­ron strandra, télen moziba járt, össze­jött rendszeresen a barátnőivel, szeretett operába járni, gyakran kiment a temető­be ápolni a sírt. Es­ténként meg tévét nézett. Szóval, úgy látszott, minden rendben van. És mégis olyan más volt minden. Talán szokatlannak, meglepőnek lehetne mon­da­ni, de Herminke úgy érezte, mintha nem a saját életét élné, hanem egy neki valaki kö­zömbös másét. És mintha ő kívülről nézné az egészet.

Nem érzett örömöt, de bánatot, bosszúságot sem. Úgy tekintett az életére, mintha egy kissé unalmas könyvet olvasna, és mintha a hősnő kevéssé érdekelné.

Mindez annyira mélyen volt a bensejében, hogy a barátok, ismerő­sök nem sokat vettek észre belőle. Talán egy kicsit elmélázóbbnak, szomorkásabbnak látták, mint régen volt.

Az évek pedig múltak. Herminke felett is, az ismerősei, barátai, rokonai felett is. Az asszony haja hófehér lett, a ráncai szaporodtak és mélyültek, a szeme megtörtebbé vált. Rosszabbul látott, gyengéb­ben hallott. Az alakja is meggörnyedt, fáradékonyabbá is vált. A ba­rátai, ismerősei sorra eltávoztak a másvilágra. Mili férje is meghalt, és Mili nemsokára követte őt. Nővére gyerekei nemigen látogatták őt. Évek óta azt se tudta, mi van velük.

Herminke már nem volt olyan mozgékony, mint azelőtt, többet üldögélt otthon. Gyengülő szemei nemigen bírták az olvasást, re­megő térde és bizonytalan egyen­súly­érzéke a lakásba kényszerítette és a nagyobb takarítástól is távol tartotta. Rádiózott, de főleg tévé­zett, mert az kötötte le a legjobban. Természetesen nagy hangerőre kap­csolta a készüléket, hogy hallja is, miről van szó. így is gyakran előfordult, hogy hallani ugyan hallotta a szavakat, de az értelmüket nem fogta fel. Sebaj! Abból, amit látott, kitalálta a szöveget is. Vagy ha nem? Mi történt akkor? Semmi. Akkor egy másik tör­ténet kere­kedett ki a látottakból.

Az agya pedig egyre többet zárt ki magából, egyre kevesebbet fo­gadott be. A folyamat később felgyorsult, és még jobban elszakadt a világtól. Ezzel egy időben fel­erő­södött benne az a biztos tudat, hogy Sándor visszajön. Érdekes módon azzal tisztá­ban volt, hogy már nem él, de ez nem zavarta abban a hitében, hogy egyszer csak ismét be­állít, és minden folytatódik, mintha misem történt volna.

Egyszer három tinédzser és egy harmincas férfi csöngetett be. Ez utóbbi a régi névtáblára tekintett, és megkérdezte. – Sándor?

– Nem tudja? Sándor meghalt. Már harmincegy éve! De most már haza kell jönnie.

– Na, akkor engedjen be minket, mama – mosolygott össze a jö­vevény a másik hárommal. – Lehet, hogy pont most érkezik meg az öreg. A vízcsapokat jöttünk ellenőrizni.

– Jaj, de jó! Már szóltam is a Vízműveknek, hogy csináljanak valamit, mert nagyon sok vízdíjat fizetek. A szomszédaim öten van­nak, és kisebb a számlájuk, mint nekem. Pedig most egyedül va­gyok. Teljesen egyedül – tárta szét szomorúan a karját. És elmoso­lyodva hozzátette: – Amíg Sándor meg nem jön.

– Csak bízza ide. Majd mi elintézzük. Biztosan folyik valamelyik csap.

– Bizony folyik! Nem is egy!

– Megnézzük. Akkor bemehetünk?

– Persze, jöjjenek csak. Itt a konyha. De mutatom a vécét meg a fürdőszobát is. Ne arra menjenek, oda nem érdemes. Az az egyik szoba. Ott nincs semmiféle csap.

– Jó. Csak látom, hogy innen ki lehet jutni a kertbe. Ott is körül kellene nézni. Hátha a vezetékekben van valami hiba.

– Igen, igen. Jaj, de jó, hogy maguk jöttek. Látom, milyen lelkiis­meretesek, hogy mindenre gondolnak. De ha már a kertben járnak, nézzenek be a pincébe is. Az is tele van csövekkel. Én meg már évek óta nem voltam ott. Elképzelhető, hogy ott is találnak valamit.

Az egyik suhanc karon fogta: – Akkor mi most szépen kimegyünk a konyhába, és ott ki tetszik tölteni egy kérdőívet, amit nekünk a vizsgálati jegyzőkönyv mellé kell csatolni. Be kell írni majd a szemé­lyi igazolvány számát, meg a nyugdíjas igazolványét is, és a nyugdíj összegét. Úgy, hogy jobb lesz, ha ezeket a papírokat hozza magával. A fiúk meg addig elvégzik az ellenőrzést.

– Igen. Azonnal. Csak viszem a táskámat is, abban van minden iratom.

Ketten kivonultak hát a konyhába, leültek az asztal mellé, és Herminke feltette az olvasószemüvegét, elővette a tollát, maga elé rakta az ívet.

– Sajnos, remeg a kezem. Nem biztos, hogy el tudják olvasni – né­zett félve a fiatal­emberre.

– Semmi baj. Majd kisilabizáljuk. Maga meg ráér. írja csak szép lassan. Akkor nem lesz semmi baj.

– Így jó lesz? – mutatta Herminke, amikor végzett a neve leírásával.

– Nagyon jó. Remek! Csak így tovább – nyomott el egy ásítást a másik, majd elővett egy cigarettát.

– Gyufa nincs? – kérdezte.

– De van. Csak benn a szobában. Reggel kifogyott, ami itt volt – szabadkozott Herminke.

– Ne fáradjon. Csak mondja meg, hogy hol van, majd én beme­gyek érte. Egyúttal visszaviszem a szobába a táskáját, már nincs itt szükség rá.

– A komódon találja. Menjen csak, nekem igencsak nehezemre esik felállni. Ha már felálltam és teszek is néhány lépést, akkor már semmi bajom. Csak a kezdet nehéz.

– Csak írjon nyugodtan tovább. Nincs gond. Majd én a többit el­intézem.

Herminke hát írt. A száját összecsücsörítette a nagy igyekvésben, a keze görcsösen tartotta a tollat. Na, de végül is elkészült.

Félve nyújtotta át: – Jó lesz így?

– Tökéletes – tette le a cigarettát a viaszosvászonnal letakart asz­talra. – Azért átnézem, nincs-e hiba benne… Mutassa csak a nyugdí­jas szelvényét! Igen. Rendben van minden. Jaj, egy picit megégett a terítő. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar leég ez a büdös bagó! És hogy ilyen hamar nyomot hagy – kapta el a cigarettát, és a kőre dob­va eltaposta. – Nem baj! Majd a következő nyugdíjából vesz egy újat, marna. Igaz?

– Persze, persze. Ne zavartassa magát.

Most belépett a harmincéves forma is. A másik kettőnek azonban nyoma veszett. Ok már biztosan elmentek.

– Na, mi végeztünk. Alaposan megnéztünk mindent. Ami azt illeti, elég sok hibát találtunk.

– És mikor javítják meg?

– Holnap. Vagy holnapután. De legkésőbb a jövő héten. Na, akkor gyerünk – fordult a társához.

– Köszönök mindent. És várom magukat – kísérte ki Herminke őket.

– Na, végre – gondolta magában, amikor becsukta mögöttük a kaput. – Azért csak reagáltak a levelemre.

Bement a lakásba. Főzött magának a konyhában egy kávét, azt kényelmesen meg­itta, azután indult a szobába, hogy bekapcsolja a tévét.

A nagyszobába alig tudott benyitni. Egy doboz akadályozta az ajtó nyitását. Ebben tartotta Herminke a régi fényképeket. Néhány kihullott belőle, és szanaszét hevert a padlón. A szekrény ajtaja meg tárva-nyitva.

Csodálkozva nézett körül. Fáradt arcán megbocsátó mosoly jelent meg,

– Sándor, Sándor, Te nem változtál semmit. Most is rendetlensé­get hagytál magad után – és nehézkesen hajolt te a szétszóródott képekére.