Molnár Géza

Sarkamban a halál

EGY KATONASZÖKEVÉNY EMLÉKEI, 1944-45

BUDAPEST

Z-füzetek\40

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Molnár Géza

1.

Szeptember októberre váltott, gonosz szél csapkodta az eső­nyalábokat. Futva értem fel a csűrbe, a körletembe. Eláztam, ügyet se vetettem rá, reggelre megszáradok. Bevackoltam magam a szalmába, majd átmelegszem.

Vetkőztem, a kabátom szokatlanul könnyű volt. Keménykötésű, vastag noteszem mindig húzta a bal zsebemet, most a zseb üres volt.

Riadtan tapogattam végig a zakót, a nadrágomat, gyufát gyúj­tottam, vizslattam a keményre döngölt agyagpadlót – a notesz nem volt sehol.

Három barátom kikászálódott a szalmából, a takaró alól, ingben-gatyában topogtak körülöttem.

– A napiparancs … Holnapra … Abba van beírva … – mo­tyogtam gyámoltalanul.

Nem ez volt az igazi nagy bajom.

Négykézlábra ereszkedve végigtapogatták a körletet. Elemér kinyitotta a csűrajtót, kinézett a fekete sötétségbe.

– Az udvar, aztán az út, amerről jöttél … Vissza kell menned. Biztos megtalálod, senki nem jár az utcákon…

Béla hozzátette:

– Hogy futottál, kirázódott a zsebedből… Meglesz, ne szarj be…

Rossz előérzetem támadt. A notesz ottmaradt a szobában, a hadnagynál.

Századírnok voltam, minden este, pontban nyolckor, nála kel­lett jelent­keznem a napiparancsért, amit reggel, a felsorakozott század előtt felolvastam.

Most is így történt. A noteszomba feljegyeztem, amit ledik­tált, aztán vigyázzba vágtam magam, engedélyt kértem a távo­zásra.

A hadnagy pizsamára vetkőzve feküdt a tiszta szobában a fel­tornyozott vánkosokon, dagadó dunyha alatt. Az ablakokat elsöté­títő papírok takarták, barátságos fénnyel világított a porcelánernyős petróleumlámpa, a sarokban duruzsolt a nagy kályha.

– Vidd még ki az üveget meg a poharakat – mondta.

Letettem a noteszt az éjjeliszekrényre, felvettem a tálcát a kiürült boros üveggel, poharakkal, s kivittem a szobából. Néze­lődtem, hová tehetném le. Tisztába öltözött, jó formájú lány lépett ki a szemközti ajtón, szalmaszőke haját egyetlen vastag fonatban engedte a hátára.

– Minek fáradt vele, kihoztam volna magam is – mondta kedvesen, elvette a tálcát, én meg visszamentem a hadnagyhoz, keményen tisztelegtem, sarkon fordultam, s eljöttem.

A notesz ottmaradt az éjjeliszekrényén.

Egész biztos, így történt.

Talán a lány kedves mosolya tette, a tiszta ruhába öltözött női test közelsége, hogy a noteszt tökéletesen elfeledtem …

Szaladtam végig a falun az egyenletesen, makacsul zuhogó eső­ben. Sehol egy lélek, sehol semmi fény. Káromkodtam, szidtam a hadnagyot.

… Ez ott döglik a fűtött szobában, a tiszta ágyban. A gazda meg a házanépe odavan a gyönyörűségtől, hogy őket érte a nagy tisztesség … Hogy hozzájuk szállásolták be a hadnagy urat. Ők adják magyaros vendégszeretettel a finom kosztot, a sült csirkét, reggelire a házikolbászt, felszelt sódart, tojás­rántottát, kupica szilvóriumot, azt, amire a hadnagy úrnak gusztusa van …

Mi meg a hideg csűrökben, a huzatos szénapajtákban. Reggel hatkor ébresztő, fél hétkor sorakozó, reggelire a csajka aljára löttyintve fekete cikóriakávé, s féltenyérnyi komiszkenyér. Menetelés egész nap, este, ha utolér bennünket a gulyáságyú, valami meleg lötty… Ki táplálja az ég madarait? … Ha jóindulatúak a tisz­tesek, a leszüretelt szőlőben mezgerélhetünk. Van úgy, hogy har­minc kilométeres gyalogmenet után, este nyolckor érünk a kijelölt faluba. Az élelmezésiek csak délután tudtak vételezni, tíz óra előtt nem fő meg a bab. Ki az, aki meg tudja várni a tíz órát? … Mint: a hullák, eldőlünk a padlásokon, csűrökben.

Megvillan a fejemben a lány: latolgatom, lefekszik-e a had­naggyal? Lehet, hogy éjjel besurran hozzá, s a szülők szemet huny­nak. Háború van. Csak egy nap a világ…

Magamra kapdosom a ruhám, indulok vissza a hadnagyhoz. Egyetlen reményem maradt: úriember nem olvas bele más magán­irományaiba.

Mert ez a szorongató nagy bajom. A notesz tele van a feljegyzé­seimmel. A sorokat átfűti a gyűlölködő, utálkozó harag, megvetés, amit a hadnagy, a tisztikar iránt érzek. A hadnagy úrról is van benne néhány figyelemre méltó passzus. Meg a remény, hogy már közeljárnak az oroszok.

Ha megérem a háború végét, majd ha béke lesz … Nem fogják elhinni, hogyan éltünk, s mi mindenen mentünk keresztül a had­seregben. Hogy micsoda felháborító úr-szolga viszony van itt is. Meg fogom írni mindezt. író leszek a békében, az új világban él­hetek a tehetségem szerint választott hivatásnak. Pontos, hiteles dokumentumként meglesznek a feljegyzéseim, a noteszlapok, me­lyekre majd támaszkodhatom.

És most a noteszom ott van a hadnagy úr ágya mellett, az éjjeli­szekrényén.

Még felködlik bennem a remény, hogy talán mégiscsak elvesz­tettem a noteszt az úton, a sárban megtalálom. A szemem már megszokta a sötétet, valami gyenge derengés átszüremlik a felhő­kön. Mintha az eső is csöndesedne. Meggörnyedve vizslatok min­den talpalatnyi helyet. Sehol semmi.

Lehet, hogy már alszik, kínos lesz felébresztenem.

Bementem a házba, kopogtattam az ajtón, aztán beléptem.

A hadnagy az ágyban fekve a noteszomat olvasta.

Tisztelegtem.

– Hadnagy úr, alázatosan jelentem, itt felejtettem a noteszo­mat. A napiparancsot…

Rám nézett figyelmesen, mintha először látott volna. A szemé­ben kemény hidegség, az arcán éles gúny.

– Nem is tudtam, hogy ilyen szép mákvirág vagy – mondta. – Rohadt kommunista. Hazaáruló disznó.

Nem üvöltött, nem káromkodott, normális, megszokott hang­fekvésében beszélt. Fenyegetően meglengette a noteszt, aztán le­tette az éjjeliszekrényre. Maga elé nézett, elhúzta a száját.

– És én még századírnokot csináltam belőled … Reggel jelent­kezel a szakaszvezető úrnál. Teljes felszereléseddel menetelsz. Egerben átadlak a hadbíróságnak. Takarodj!

Befordult a fal felé. Tisztelegtem, s kiléptem az ajtón.

Megszédültem, nekitámaszkodtam a falnak.

Egerben a hadbíróság. Háború van. A hazaárulás ott van a noteszomban. Kötél általi halál.

Az eső elállt. Vad szél süvöltött a házak között, tépte a mara­dék lombot a fákról. Nem volt kedvem, hogy most a körletben magyarázkodjak, miért s mi van. Lassan bandukoltam, reggelre kitalálok valami süket dumát a fiúknak, mért nem vagyok már századírnok.

Legjobb volna megszökni. De ez itt, Észak-Magyarországon, távol a családtól, de akárcsak egy rokontól, baráttól is, lehetetlen, értelmetlen vállal­kozás. Jószerivel azt sem tudom, hol vagyok. Térkép nincs nálam, s az, hogy most Mikóháza és Eger között járunk, a főútvonalakat messze elkerülve, apró falvak szövevé­nyében, néha egy-egy hegyhátat is megmászva, patakmedren át­gázolva – a tájékozódásban nékem nem jelent semmit. Soha nem jártam ezen a vidéken. Igaz, anyám Abaújból, Fóny községből került asszonynak Pestre, s gyerekkoromban többször is eljöttem Nagyapáékhoz nyári vakációra, Regéc, Boldogkőváralja, Gönc, Vizsoly, Vilmány, Hejce – vásárokra szekerezve, vagy kíváncsian kirándulva ezeket a helyeket ismertem, de Sátoraljaújhelyre már nem jutottam el. Mikóháza tán tizenhét kilométerre van Sátoralja­újhelytől, ebben a faluban töltöttünk két hetet tankcsapdák ásá­sával. Nem kellett nagy katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: ezeket az omló partoldalú, két méter széles és két méter mély árkokat a T 34-esek játszva átlépik. A katona nem kereshet értelmet és logikát a parancsban, a parancsot teljesíteni kell, kü­lönben … szaporodik.

Ott Mikóházán, éjszakánként már hallottuk az ágyúdörgést. Valahonnan a Kárpátokból jött, onnan gurult felénk, mint távoli mennydörgések robaja.

Egy reggel, kivonulás helyett, parancsot kaptunk az indulásra. Szekerekre málháztuk a katonaládákat, hátizsákokat, s erős, har­sogó nótázással kivonul­tunk a faluból. Napok óta esett, most is alacsonyan járó, szürke fellegek sodródtak felettünk. Megáztunk, megszáradtunk, mentünk húsz-harminc kilo­méteres gyalogmenet­tel azon a hatalmas országrészen, mely Budapest és Sátor­alja­újhely között terül el, s melyből semmit, de semmit nem ismertünk. Soha nem mondták meg, hová s merre, meddig megyünk, mi vár ránk.

Mikóházán kaptuk az új századparancsnokot, ezt a hadnagyot. Az előző vékony, halk, finom úriember volt, róla tudtuk, Kárpát­alján volt tanító, tartalékos tisztként került hozzánk. Egy nap el­tűnt, sose láttuk többé (meglehet, a frontra vezényelték) s jött helyette ez a hadnagy, ez a Ludovikás, hivatásos tiszt.

A században állandóan jártak a hírek. Újságot hetek óta nem láttunk, rádiót nem hallgattunk, valaki hallott valamit, hogy el­kapták a esendőtök azt a két nyírségi, mezítlábas parasztembert, aki meglógott a századból, meg Pestet újra rettenetesen megbom­bázták, a másik meg újságolta, hogy szalonnát lehet venni a köz­ségi hentesnél, de napszállat után, hátulról kell hozzá bemenni, nehogy a csendőrök kiszagolják a feketevágást, a harmadik bizto­san tudta, hogy a németek visszanyomták az ellenséget Francia­országban, egész egyszerűen beleszorították őket a tengerbe, ahogy az ember a lavórban megfojtja a macskakölyköket, meg egyébként is, kész a csodafegyver, hamarosan bevetik, ez kiszívja az oxigént a levegőből, s országnyi területeken mindenki megfullad – szóval mindenféle hírek, szóbeszédek jártak, néha gúnyos röhögésektől kísérve, vagy savanyú hümmögéssel fogadva, máskor meg lelke­sen, helyeselve, mert akadtak örömkatonák is, akik boldogan vi­selték sapkájukon a gyopárt, a hegyivadászok jelképét, s alig vár­ták, hogy fegyverrel is védhessék a hazát, hogy csontcsillagot sze­rezhessenek a parolijukra.

Valahonnan szétszivárgott, hogy ez a hadnagy tulajdonképpen szerencsétlen ember, mert már harmincéves, és kora szerint szá­zadosnak, de legalábbis főhadnagynak kellene lennie, valami ok­ból azonban mellőzik, s megrekedt a hadnagyi rangban, ahogy a Ludovikáról kijött, s ezért olyan kedvetlen, nem neki való ez, hogy ezzel a szedett-vedett bagázzsal veszkődjön…

Igaz, ahogy átvette a századot, egy-két napot foglalkozott ve­lünk, belőlem mindjárt az elején századírnokot csinált, megjelent a napiparancs felolvasásánál, eleiben még a sáncásásnál is láttuk, aztán teljesen visszahúzódott a parasztház melegébe.

Most aztán jól pofán vágott, kijelölte a helyemet az akasztó­fán. Azt persze rögtön tudtam, hogy én voltam a kötözni való nagy marha. Az idealista baromállat, aki tálcán kínáltam magam a hóhér kötelére.

Augusztus 3-án kaptam meg a SAS (Sürgős, Azonnal, Sürgős!) – behívót, hogy vonuljak be Parasznyára, a 2. hegyivadász dandár híradó pótszázadához, 3 napi hideg élelmet, váltás fehérneműt stb. vigyek magammal. Még aznap, a pesterzsébeti városháza mö­gött, az utcán, teljesen váratlanul összefutottam Nemecz Ferivel. Valahová nagyon sietett, szemében lázas fények világítottak, a tekintete nyugtalanul röpködött, az utca két oldalát pásztázta, néha-néha hátra fordulva, halkan beszélt, mintha félt volna, hogy meghallják a szavait.

– Ne vonulj be. Szerzünk neked helyet, eldugunk. A tovarisok már a Kárpátoknál vannak, hamar itt lehetnek.

Eltökélten ingattam a fejem.

– Nincs még ennek itt az ideje, Feri – kicsit hallgattam, s hoz­zátettem: – Te tudod a legjobban, én a szovjetek ellen nem har­colok.

– Ne vonulj be, elvtárs! – mondta, s mint a forgószél, már el is tűnt, elnyargalt mellőlem.

Néztem utána az augusztusi hőségtől felforrósodott utcán, de már nem láttam sehol.

A párt, az illegális párt jelszavai visszhangoztak az ajkáról… „Egyetlen katonát se a hitleri hordáknak! Egyetlen katonát se a Horthy-fasizmus had­seregébe!” Jól ismertem ezeket; az illegális párt, a Békepárt röplapjait magam is terjesztettem, de a Magyar Front s más ellenállási szerveződések felhívásait is továbbítottam abban a körben, amely rám volt bízva.

Vak gondatlanságomra is jellemző volt, hogy március 19-én az Építő­munkások pesterzsébeti helyiségében előadást tartottam a titokban működő, sehol sem engedélyezett ifjúmunkás-csoportban. Váratlanul berobbant a terem­be Nemecz Feri. Arca lángolt a fel­háborodástól, hangja remegett az izgalomtól:

– Ti még itt?!!…

– Miért, mi van? – kérdeztem meglepődve.

– Az országot megszállták a németek! Akármelyik pillanatban itt lehet a Gestapo … Srácok, azonnal kifelé, tűnés, villámgyor­san! …

Nekem intett, még maradjak. Összeszedtük s elosztottuk az építőmunkás szakcsoport bizalmas iratait. Nekem a tagnévsor jutott, Ilonka a könyvtár kölcsönzési naplóját vette magához.

… Aznap éppen vasárnap volt, reggel későn keltem, ettem va­lamit, aztán kiültem az udvarba Gionót olvasni. Ebéd után még átnéztem az előadásomat s nyugodt lélekkel indultam az Otthonba.

Szinte megfoghatatlan, hogyan, de hozzám egészen idáig nem jutott el a hír, hogy a németek megszállták az országot. Van ilyen persze, a történelem vonata néha ott robog el az ember orra előtt; s még annyira sem veszi észre, mint a légydöndést.

Néhány dolog összejött, hogy mindez így alakult. Nyilván apám sem volt kíváncsi a rádióra, egész heti munka fáradságát aludta! ő is délelőtt. Kis családi házunk a város legkülső perifériáján, Soroksár-Újtelepen volt, a szó igaz értel­mében távol a világ zajá­tól. Szegény emberek laktak körülöttünk, nem érdekelte őket a politika.

Magától értetődő, belső kötelességem lett volna, hogy ennyire szorosan kapcsolódva a mozgalomhoz, az illegális párt utasításai­hoz – a legéberebben figyeljem a politikai, harctéri események alakulását. De ez nem így volt. Végeztem, amivel megbíztak, tisz­tában voltam a veszélyeivel, s félelem is volt bennem, mi lesz, ha lebukom? Hogy fogom bírni a verést? Nem köpök-e?

De mindezen közben Ilonkával sétáltam, átcsókolóztam a hold­világos kora tavaszi estéket, késő éjszakába hajlóan olvastam a világirodalom remek­műveit, színházba, hangversenyre jártam, barátaimmal hosszú vitákban tárgyal­tuk Magyarország háború utáni esélyeit, jártam a Dunára strandolni – szóval a legtermésze­tesebb módon fiatal voltam. Álmodozó, s a veszélyeket nem latol­gató, meggondolatlanul vakmerő fiatal.

A német megszállás után is, meglehet augusztusig, feljártam va­sárnap dél­előttön­ként az építőkhöz, pedig akkor már kormányren­delettel rég betiltották a szakszervezetek működését.

Azt mondhatom, kellettünk egymásnak, szükségünk volt egy­másra, az egyformán gondolkodók bizalmára. (Az Isten mentett meg minket, ott voltunk tálcán felkínálva a Gestapónak, a csend­őrnyomozóknak!) Soraink az Építő­munká­soknál egyre fogyat­koztak, mind többet hívtak be katonának, vagy éppen a büntető­századba, s voltak, akik a bombázások elől távoli falvakban keres­tek menedéket. Mi, akik még jelen voltunk, valami „csakazértis” elszántsággal fizettük a tagdíjat, cseréltük a híreket a háborúról, szidtuk a németeket, elmondtuk a Vörös Hadsereg újabb harctéri sikereit, szerveztük a lógást, a munkaszabotázst a katonai építkezé­seken.

S közben tudtuk, hogy egy meggondolatlanul elejtett szónak milyen súlyos következménye van. Molnár László, az építőcsoport alelnöke állandó légó­ügyeletet vállalt, hogy ha otthon keresik, ne találják meg. Egyik éjjel jöttek érte a csendőrnyomozók, a vele egy udvarban lakó titkárunkat is felverték, hol van Molnár László? Az meg, tán ijedtében, zavarában megmondta, hogy a Vörösmarty utcai iskolában tart légóügyeletet. (Igen, volt bőven félnivalója a titkárnak is, a délpesti kommunista szervezetek egyik vezetője volt, a Vörös Segélynek szánt pénzeket én is neki fizet­tem.) Molnár Lászlót elcsípték a légóügyeleten, büntetőszázadba vágták, soha nem láttuk többé. Molnár Lászlóról utcát neveztek el Pesterzsébeten, a titkárunk később egy nagy építőipari tröszt vezérigazgatójaként autóbaleset áldozata lett egyik vidéki útján.

Amit csináltunk, ahogy éltünk, abba a háborús helyzet is bele­játszott. Az 1944-es esztendőt a háború utolsó évének hittük. Sokan vállalták a kockázatot, annak különböző formáit. Június végén az Aréna úti székház egyik alagsori termében Szakasits Árpád tartott tájékoztató előadást a háború menetéről, a Szövetsé­gesek sorozatos győzelméről. A németek bevonulása óta szigorú illegalitásban élt, s erre az előadásra, melyen jó ötvenen vettünk részt Nagy-Budapest minden kerületéből, mégis eljött. Pedig ha valaki után nyomoztak, szaglásztak, akkor az ő volt, a betiltott Népszava főszerkesztője, az ellenállás egyik szervezője. Bizonyos, hogy spiclik is voltak a hallgatóságban. Váratlanul jelent meg, nem tudtuk, hogy ő tartja majd a tájékoztatót – s nyomban utána újra eltűnt. A személyes kockázat óriási volt – mégis vállalta. Cselekedni kellett, az egész ország nem húzhatta meg magát, nem lapulhatott ölbe tett kézzel.

Mindez benne volt az én naplóírási buzgalmamban is. De az is, hogy századírnokként, tökéletes biztonságban hittem magam.

… Mire visszaértem a körletbe, már mindenki aludt. Ébresztő után keresett a szakaszvezető. Komor arccal sürgölődött körülöt­tem, amíg átadtam az iratokat, induláskor ellenőrizte, nehogy va­lamit is a szekérre rakjak. így vágtam neki az előttem álló útnak, kezemben a katonaládám, hátamon a hátizsák.

Ha az ember hosszú menetben van, az első tíz kilométert pille­szárnyakon teszi meg. Viszi az ütemes lábdobogás, az egyenletes ritmus a szakaszban, a nótázás üteme. Pihenő után veszi észre, milyen nehezek a lábai. Húsz kilométert már gyötrelmes feltápász­kodás, keserves káromkodás-indulás követ, a lábakat mintha ólom­ból öntötték volna ki, s gépiesen rugdalják, lökdösik előre az akarat láthatatlan rugói.

Az első pihenőnél mellém ült az a három fiú, akivel mindjárt bevonulásom után összebarátkoztam: Elemér, a cigányprímás és Gyuszi meg Laci, két kispesti munkásfiú.

– A noteszom a hadnagy úrnál maradt. Csakhogy én feljegyez­tem benne néhány disznóságot. Hogy a tisztesek kizabálják a húst a kajánkból. Hogy ezek a nyomorult nyírségi parasztok mezítláb dagasztják a sarat. Azt is, hogy ez a rohadt szakaszvezető déli sorakozónál, zuhogó esőben, csajkával a kezünkben belefektette a századot a sárba. Hogy a hadnagy úr jól fűtött, tiszta szobában, a meleg dunyha alatt, mi meg a csűrökben, szénapajtákban … Meg hogy már nem tart sokáig, itt a Vörös Hadsereg a Kárpátok­ban.

– És most ezért faszolsz, mi? – kérdezte Gyuszi.

– Persze. A hadnagy úr mindent elolvasott, a noteszt magánál fogta. Egerben hadbíróság elé állíttat. – Kis szünet után még hozzá­tettem: – Azt mondta, hazaáruló vagyok. Azért pedig akasztás jár.

– Mi ebben a hazaárulás? Mindaz igaz, amit írtál – mondta Laci.

– Épp ez a baj vele.

– Eger még messze van. Bízni kell a jóistenkében – vigasztalt Elemér.

Amikor tovább indultunk, azt éreztem, amit máskor húsz kilo­méter után. Mintha mázsás súlyt cipeltem volna idáig. Megtántorodtam, de összeharaptam a számat, mentem tovább.

Nem sok idő telt el, egy kéz kinyúlt a katonaládámért. Úgy éreztem, vaspántok szorításából szabadultam.

Nem kértem, de segítettek a fiúk. Helyet cseréltek menet köz­ben, hol egyik, hol másik vitte a katonaládámat. Időnként egy-egy őrvezető, tizedes, végig­szaladt a század mentén, fürkészte a sorokat, nehogy valaki lemaradjon, lelépjen. Névsorolvasásnál majdnem minden reggel hiányzott valaki. Azok a jellegtelen, arc­talan, rongyosgúnyás, mezítlábas parasztok tűntek el, akik itt éltek, ezen a vidéken, a nyomorult falucskákban.

Ha jött a tisztes, a katonaláda az én kezemben volt.

Néha a hadnagy is megszemlélte a századot, neki órába se ke­rült a távolság, amelyet mi egész napos meneteléssel értünk el. Motorkerékpáron közlekedett.

A gépet kitámasztotta, az út szélén állva, szétterpesztett lábbal, hátra­kulcsolt kézzel nézte, ahogy elvonultunk. A szakaszvezető díszlépést vezényelt, tisztelgett, mi meg csaptuk a bakancsot a földhöz, ahogy erőnkből telt. Mikor eléje értem, közönyös pofát vágtam, ő mindig megnézett, arcán a jól ismert gúnyos, megvető félmosoly lebegett.

Arra gondoltam, ugyanígy nézné, amikor a hóhér kirúgja a tal­pam alól a sámlit.

Talán sehol sem olyan magányos az ember, mint a menetelés alatt a szakaszban, a rajban kijelölt helyén. Beszélgetni tilos, de nincs is ehhez kedve senkinek. Ha az őrvezetőnk elcsíp egy szót, üvöltve rohan hátra: „Mék volt az? Fogják be a lepcses pofáju­kat, mert rámászok a képükre! Nem értünk a szép magyar be­szédből?! …”

Utálom a tiszteseket. Legtöbbjük a civil életben afféle semmi­ember. Napszámba jár, segédmunkát végez, rajta ül egy ragyás­képű, ronda feleség, aki mellett ki se nyithatja a száját. Minden­kinek a lábakapcája, jegyzőnek, bírónak, ispánnak, művezetőnek. Ez még nem volna baj. Ettől még lehetne tisztességes, rendes em­ber is itt, a hadseregben. Csakhogy ő nagyon jól tudja, hogy itt őbelőle is lehet valaki. Ő csinálja legjobban a fekvőtámaszt, ő pucolja a legtisztábbra a klozetot, ő ugrik a legfürgébben, hogy tüzet adjon a tizedes úrnak. Ő az, aki a híreket szállítja az őrmes­ter úrnak, hogy ki, miféle ember a században. Sunyi képű, alatto­mos besúgó. Leghamarabb kapja a csontcsillagot, s leghamarább úr lesz a szakaszban. Legkegyetlenebbül kitol azzal, akit a mar­kába kapott. „Szolgákból lesznek a legszörnyűbb elnyomók.” – tán Illyéstől származik az idézet? Megismertem a fajtájukat még Egerszalókon.

Vonul a század az ismeretlen felső-magyarországi utakon. Senki sem tudja, merre járunk, hova tartunk. Az már elterjedt este a körletben, azt be­szé­lik, Egerben beöltözünk és fölszerelünk. A ka­tona mindig vár valamit, most so­kan nagyon vágyakoznak, hogy Egerbe érjünk. Ott levethetik az ócska civil­gú­nyát, belebújhatnak a jó kincstári mundérba. A mezítlábasok is kapnak kapcát, bakan­csot. Meg az is valami, hogy végre katonaformája lesz az ember­nek.

Én, ha lehetne, nyújtanám az időt, minél később érjünk Egerbe. A hadbíróság, az akasztófa … Szeretném még gondolatban is kerülni a témát. Ne lássák rajtam. Nem kell, hogy sajnáljanak.

De olyan ez, mint a fehér elefánt. Minél inkább nem akarunk rágondolni, annál makacsabbul megjelenik előttünk.

… Az emelvényen katonatisztek, én megbilincselve, két fel­tűzött szuronyú őr között. „A Magyar Szentkorona nevében …!” Kötél általi halál. Az ítélet jogerős, azonnal végrehajtandó …

Az biztos, nem fogok kegyelemért folyamodni. Az akasztófa alatt, míg a hurok meg nem szorul, kiáltani fogok: „Éljen a füg­getlen, demokratikus Magyarország! Éljen a felszabadító Vörös Hadsereg!”

Feljön bennem a kérdés: az milyen, amikor a gége megroppan, s a tudat még éber? Van szörnyűbb a fuldoklásnál? … A Dunán néhányszor elmerültem, míg megtanultam úszni. Mindent vörös­ben láttam, s nyeltem, nyeltem a vizet, már a tüdőmben is víz volt, mire a felszínre tudtam lökni magam. Iszonyú volt az is – de attól megszabadultam, úszni is megtanultam a magam erejéből, akara­tából. De a szoruló hurokból nincs menekvés, végig kell kínlódni, míg a tudat utolsót lobban, s jön a megváltó semmi, a halál.

Nékem az is menekvés volna, ha szétbombáznák a századot. De ez a szedett-vedett csürhe alakulat nem kell még az ellenséges gépeknek sem.

Vagy, mondjuk, a hadnagy fának rohanna a motorkerékpárral, s szörnyet­halna.

Vagy … Fantáziálni lehet, de csodák nincsenek.

A mögöttem levő két hónap úszik át rajtam, szakadozott foszlá­nyokban.

A postás rázta a csöngő fogantyúját, én mentem a kapuhoz. Meleg, csendes nyári alkonyat volt. A postás, harminc körüli, jól táplált, pirospozsgás férfi, biciklin jött, mosolygott, amikor átnyúj­totta a SAS-behívót. „Itt írja alá.” Sapkájához emelte az ujjait, s tempósan elkarikázott. Magabiztos mosolya a katonai szolgálat alól felmentett emberé volt. Mintha valami nagy hatalom sütött volna át a mosolyán. Hogy ő is részese az ítélethozatalnak, amikor átnyújtja a behívót. Átnyújtja a gyötrelmeket, a megaláztatáso­kat, a nyomo­rékká válást. Átnyújtja a halált. Ö, a maga szemé­lyében mindezeknek fölötte van.

Évek óta járt hozzánk, hozta a leveleket, bírósági végzéseket, fizetési meghagyásokat. Újévkor alázatosan, hálálkodva megkö­szönte a borravalót. Lelkiismeretes, megbízható, szerény ember volt, betegeskedő feleséggel, két leánygyermekkel, anyámnak néha elmondta sok gondját-baját.

Most mosolygott, fensőbbséggel.

… Háromnapi hideg élelem. Váltás fehérnemű. Meleg felső ruházat. Parasznya. Parasznya… Merre lehet? Senki sem hallott róla, se a rokonok, se a szomszédok. Az alakulat: 2. hegyi dandár, híradószázad. Akkor ez nem munkaszolgálat. Nem büntetőszázad. Ez a hadsereg elit alakulata. Hegyivadász-dandár. De akkor miért nem laktanyába vonulunk? A Nyugatiban már érdek­lődtem, a vasutasok tudták, merre van Parasznya: valami kis falucska Eger és Miskolc között.

Felvonatoztam Parasztiyára, onnan tovább küldtek Egerszalókra. Ott szerveződött a pótszázad. Míg odaértem, hegyek közt fekvő bányavasúton is utaztam. Akkor találkoztam először bá­nyászokkal. Összezsúfolódva ültek a zörgő-börgő, szürke, nyitott bádogkocsikban. Csupa sárga arcú, csontsovány, toprongyos em­ber, kezükben a dróthálós bányászlámpával.

Parasztházakba szállásolták el a századot, rajonként egy-egy hátsó szobában. Megkezdődött a hegyivadász kiképzés. Sorakozó az iskolaudvaron, utána csukló. A reggeli csajkába löttyintett ci­kóriakávé egy szelet komisz­kenyérrel. A kenyér egész napra szólt. Nótaszóval végig a falun. Békaügetésben fel a bozóttal benőtt, me­redek hegyoldalra. Lefelé kúszás, fedezés. Pihenőnek futás a nagy tisztáson. „Ne szuszogjanak, az Istent magukba, majd ha a Tátrá­ban kapaszkodnak fel a sziklafalon, hátukon a távíródróttal, akkor még visszasírják ezt a szanatóriumot!…”

Volt egy emberséges, korombéli őrvezetőnk, ha lehetett, kímélt bennün­ket. Egy nap megtudtuk, kivezényelték a frontra. A rajunk elbúcsúz­tatta a kocsmában: Elemér hegedült, gyönyörűen, szívét-lelkét beleadva a játékába, mi meg hozattuk a piros bort, ittunk, nótáztunk.

Éjjel Gyuszi rosszul lett, ment ki az udvarra, de már a körlet­ben kiterítette a rókabőrt.

A háziasszony, aki körömszakadtáig tiltakozott a beszállásolá­sok ellen, bár az ő férje is a fronton volt, most visítva rohant a parancsnokságra, hogy összerondítottuk a házát.

Ébresztőkor már ott volt a tizedes, kopottas parasztgúnyájú, nyakigláb, korán kopaszodó, örökké gondterhelt, felhős homlokú férfi. „Nem megmondtam, hogy becsüljék meg magukat, s most így fizetnek a jóságomért! Szégyent hoztak a hegyivadász névre! De majd most megtanulják …!”

Nem kell ahhoz kikötni a katonát, hogy eszméletét vesztve ki­nyúljon. Elég ahhoz a „feküdj-föl” monotóniája, a békaügetés a hosszú parasztudvaron, kúszás-futás szünet nélkül, míg az utolsó ember is kidől, s az oldalába rúgásra sem tud már felállni.

A háziasszony a tornácról kárörömmel figyelte a bűnhődésünket.

A reggeliről lemaradtunk. Minket a tizedes átadott egy őrveze­tőnek, aki a hegy­tetőn, a nagy tisztáson az egész szakasznak ma­gyarázta, mit eszelt ki a bünte­tésünkre, mert takarodó után el­hagytuk a körletet, felvertük a falu nyugal­mát a dorbézolásunk­kal, s ráadásul összeokádtuk a házat.

S ekkor lélekszakadva megjelent a mi őrvezetőnk, aki meg­hallotta, mi történt. Kihasználva az indulás előtti időt, felrohant a hegyre, keményen össze­vitatkozott a tizedessel. Valami ütőkár­tyája lehetett, amellyel megfenyegette, sarokba szorította, mert tá­vozása után a tizedes leállította a bosszúhadjáratot.

Az ilyen őrvezető, aki megbecsülte a katonát, törődött vele, kí­mélte, olyan ritka volt, mint a fehér holló.

Egerszalókról mellékvágányokra tolatva, hosszú veszteglésekkel, marha­vagonokban felvonatoztunk Mikóházára. Akkor utál­tam meg egy életre a sajt­szerűen préselt, kemény gyümölcslekvárt, a marmeládét, a „Hitler-szalonnát”. Reggel, délben, este ez volt a koszt, szűkén mért komiszkenyérrel négy napon át. Az utolsó falatokat már hányingerrel küszködve nyeltem.

Mikóházán ért utol bennünket az ősz. A csontig ható szél, a reg­gelenként hártyázó jég a tócsákon, a napokon át zuhogó eső. S egész nap a szabad ég alatt, csákányoztuk-lapátoltuk az agyagos, kötött talajt. A század fele egyszál-inges, elgyötört, napszámos­paraszt volt, uradalmi cseléd, mezítláb dagasztották a dermesztőén hideg, kásás sarat. Nekik a kincstári ruha, bakancs üdvösség lett volna. Közülük szöktek meg leghamarább az elszántak.

Most, hogy Eger felé meneteltünk, az ősz szép arcát is mutatta. Sugaras kék ég feszült fölénk, sárguló levelek peregtek alá az út menti fákról, a napfény áldó erővel melegített.

S egy ilyen, sugaras, őszi napon, a szakaszvezetőnk odajött hoz­zám. Mellettem lépegetve mondta: – Ha meglátja a hadnagy urat, odamegy hozzá, jelentkezik …

Megállt bennem az ütő. Mit jelentsen ez?

De mielőtt kérdezhettem volna, a szakaszvezető már előre­futott, a század elejére.

Nem töprenghettem sokáig, megláttam a hadnagyot. Szokásos pózában: hátratett kézzel, szétvetett lábakkal nézte az elvonuló századot.

Kiléptem a sorból, jelentkeztem.

Elővette a zubbonyából a noteszt, s kiemelt belőle egy fényké­pet. Anyám adta nekem, bevonulásom előtt, s reszketeg betűivel ráírta: „Minden időben gondolj az Édesanyádra”.

– Ennek a fényképnek köszönheted … Nekem is van édes­anyám … Most az egyszer megúsztad …

A noteszt a szeme előtt össze kellett tépnem. Gyenge szellő járt a dombok között, felkapta, pörgette a papírfoszlányokat. A fény­képet a zsebembe tettem.

– Alázatosan köszönöm, hadnagy úr!

– Felmálházhatsz a kocsira.

Tisztelegtem, futottam a szakasz után.

Megmenekültem. Egyelőre hát megmenekültem.

Anyám fényképe mentett meg. A hatszor-kilences kis amatőr­kép, akkora, hogy a noteszomba belefért. Az élettől megviselt asszony szelíd vonású arca, egy ősz tincs a kontyocskájából kisza­badulva a halántékára hull. Tíz gyermeket szült, nyolcat felnevelt. „Minden időben gondolj az Édesanyádra.” Felkiáltójel nélkül, emlékeztetőén. Hogy erőt öntsön belém, ha úgy érzem, nem bírom tovább. Hogy tudjam, féltő szeretete minden időben velem van.

Az anya jóságát, féltő szeretetét a hadnagy is megérezte. Bizo­nyára sokszor megnézte ezt a fényképet. „Nekem is van édes­anyám” – mondta. Erről a fényképről az ő édesanyjának a szere­tete, ragaszkodó visszavárása világított felé …

Ki mentett meg?

Újra meg újra visszajárt bennem a kérdés. Végül is úgy érez­tem, a hadnagy. Ő csak a kötelességét teljesítette, az úri Magyar­ország fölesküdött, hivatásos védelmezője volt. Én az úri Magyar­ország megdöntését akartam, személy szerint az ő vesztét is. Elő­írás szerint járt el, amikor a hóhér kezére akart adni.

Ezeket a roppant erővonalakat, amelyek a Horthy-korszakot, a had­sereget, a tisztikart egyben tartották, anyám fényképe szag­gatta szét?

Ezzel a gesztusával, hogy elállt a hadbíróságtól, hogy megsza­badított a fenyegető haláltól, a hadnagy megszegte kötelességét. Ludovikás tiszt, hivatásos katona, harminc év körüli hadnagy. Megkeseredett ember, egy ilyen semmit érő, a hátországban ván­dorló bagázsnak a parancsnoka.

A katonatiszt gúnyos félmosolya, érzéketlen lárvaarca mögül átvilágított az emberi lélek meleg fénye.

Mindig is azt mondtam, nincsenek csodák. De ez, ami velem történt, valóságos csoda volt.

De a velem esett csodán hamar átgörögtek a háborúban ver­gődő ország eseményei.

Bódvaszilason leragadtunk.

Szombaton, váratlan meglepetésként a mezítlábasoknak bakan­csot osztottak, vasárnap délben meg futótűzként terjedt a hír, hogy kiléptünk a háborúból. A kormányzó úr szózatot intézett a nemzethez…

Lelkes, izgatott beszéd morajlott a század minden körletében. „Akkor ülünk a vonatra, és megyünk haza… Meg kell várni a parancsot… Parancs nélkül nem lehet…”

2.

A hadnagyunkat már napok óta nem láttuk. Reggel pedig min­den tisztes eltűnt. Valahol meghúzták magukat. Se őrvezetőnk, se tizedes, se szakasz­vezető.

Odajött hozzám a beszkártos (magamban csak így neveztem őt): „Menjünk be együtt Miskolcra, itt van a szomszédban, tán három kilométerre. Ott felülünk az első vonatra, s indulunk Pestre. Most ott van ránk szükség.”

– Rendben van – mondtam –, összekészítem a holmimat, meg­esszük a déli menázsit, aztán indulunk.

Kora délután én már menetkészen álltam. Savanyú, gondterhelt képpel jött a beszkártos, láttam, elbizonytalanodott.

– A szakaszunkból voltak bent Miskolcon. Az állomás tele van csendőrökkel, mindenkit igazoltatnak. Alig bírták elhordani az irhájukat. – Biztatott, majd valamit kitalál.

Késő délután, alkonyattájt, felsorakoztatták a századot. A sza­kaszvezető röviden közölte: Horthy Miklós kormányzó úr Szálasi Ferenc nemzetvezető testvérnek átadta a hatalmat. A század fel­esküszik Szálasi Ferencre.

Mondatonként, tagoltan olvasta a szöveget, a század esküre emelt kézzel mondta utána. Összeharaptam a számat, hallgattam.

A tisztesek, mintha felvillanyozták volna őket, új tűztől fűtve nyü­zsögtek. Keserűen és mérhetetlen utálkozással néztem őket. A szakasz­vezető karján már ott volt a nyilaskeresztes karszalag. Akárhogy is, de innen menni kell!

Megkerestem a beszkártost, mire jutott?

– Az lesz a legokosabb, ha a Mátrán keresztül hazagyalogo­lunk. Tagja vagyok a Természetbarátoknak, ismerem a turista­utakat. Megalszunk a széna­kazlakban, valami kaját meg veszünk a parasztoktól. Három nap alatt haza­érünk.

Abban maradtunk, hogy takarodó után, mikor már mindenki alszik, tíz órakor találkozunk az én körletemnél. A csűr hátsó ki­járata a szántóföldekre nézett, onnan észrevétlenül leléphetünk, nem kell átmenni a falun, hogy az országutat elérjük.

Felöltözve feküdtem le, most csak a bakancsomba kellett bele­bújnom, s a takarómat felcsavarnom. Nesztelenül mozogtam, sikerült észrevétlenül kijut­nom.

Holdtalan, felleges éj volt. Figyeltem, a faluban ludovikás tiszti­növendékek alakulata is jelen volt, terepszínű sátorlapokba bur­kolózva, feltűzött szuronyú puskával járőröztek, nem szerettem volna beléjük botlani.

Tíz óra előtt kint voltam a csűr mögött, s vártam. Karórám foszforos számlapján figyeltem az idő múlását. Egy kerek órát szobroztam, az éjszaka egyre hidegebb lett, végül visszamentem a körletbe, s lefeküdtem.

Reggeli után megkerestem a beszkártost. A vállát vonogatta:

– Rájöttem, hogy nem lett volna ez jó. Az egész Mátra parti­zánvadászatra van berendezve, az erdészek, a vadőrök mind a csendőrség spiclijei. Majd gondolkodom a dolgon, kitalálok vala­mit …

Mikóházán, amikor még századírnok voltam, ez az ember pa­rancskihirdetés után félrehívott:

– Ide figyelj, már régóta szemmel tartalak, hallgatom a szöve­gedet, amikor a barátaiddal beszélgetsz. Most megmondom ne­ked, én is kommunista vagyok. A beszkártnál dolgozom motor­tekercselőként, az ottani sejthez tartozom. Tartsunk össze. De ha elárulsz, megöllek. – Hosszú, vékony pengéjű tőrt vett elő a ka­bátja alól, fenyegetően megvillantotta a napfényben, majd vissza­dugta a bőrtokba.

Ahogy viselkedett, s amit mondott, teljesen irreális volt. Egy kommunista nem fedi fel magát senki előtt, s főleg nem nevezi meg a sejtet, amelyhez tar­tozik, és elképzelhetetlen, hogy tőrrel fenye­getőzzék. Így a romantikus össze­esküvők viselkedtek a múlt szá­zadban. A beszkártos legfeljebb szimpatizáns lehet.

Most világossá vált, hogy teljesen megbízhatatlan. Elhatároz­tam, bár­milyen ötlettel áll is elő, kitérek, nem közösködöm vele. Erre azonban nem került sor, meglapult a szakaszában, többé nem keresett.

Vonultunk tovább. Egyre gyakrabban kerültünk zsúfolt utakra, leszo­rul­tunk a szántóföldekre, az úttesten német hernyótalpasok, gépkocsik, meg­rakott szekerek, oldalkocsis motorkerékpárok ára­data özönlött, közéjük ékelődve szlovák alakulatok, sapkájukon a kettőskeresztes rézcímer – fegyver senkinél, még az elöl lovagoló tiszteknél sem. Megbízhatatlanok a szlovák szövetségesek. Hová, merre mennek? Már lassan leérnek az Alföldre. Magyar családok lovas kocsikon, sebtében összekapkodott holmik tetején, asszo­nyok, gyerekek, öregek. Valahonnan fentről jönnek, menekülnek az oroszok elől.

Valóságos népvándorlás. Hol lesz a megállás, a megtelepedés? Senki sem tudja. Egy gomolyagban ömlik a katonaság, az ember­áradat, mint a hegyekről lezúduló lavina.

Valamelyik kis faluban, alkonyattájt, borostás képű, középkorú civil állít meg, kérdi, hány óra van? Megmondom. Nincs-e vélet­lenül egy fölösleges ciga­rettám? Megkínálom, tüzet is adok. Be­szédbe elegyedünk. Gyorsan tisztázzuk, ő is pesti. Vasmunkás, bizalmi volt a MÁVAG-ban, behívták munkaszolgálatra. Már az első nap kiderült, ez büntetőszázad. Nem, nem zsidók, karszala­got, sárga csillagot nem visel senki. Baloldaliak, szakszervezetiek, szocdemek, de van köztük, aki csak a pofáját jártatta és valaki beköpte. Úgy bánnak velük, mint az állatokkal. Most is egy ura­sági istállóban vannak, a trágyán alszanak, szalmához nem nyúl­hatnak. Tábori postaszámuk nincs, nem írhatnak haza, nem mosa­kodhatnak, nem dohányozhatnak, a pénzüket is elszedték, zsoldot nem kapnak. Kesernyés, röstelkedő mosollyal mondja: „Tele va­gyok tetővel. Az istálló is nyüzsög a tetvektől … – Legyint: – Meg fogunk dögleni. Semmi remény, kiirtanak bennünket …”

Elköszön, odaadom neki az egész pakli cigarettát, meg a doboz gyufát.

Arra gondolok, én is lehetnék ugyanott, ahol ő. Negyedik éve vezetőségi tagja vagyok a pesterzsébeti építőmunkás csoportnak.

Két éve, hogy bevontak a Kommunista Párt tevékenységébe. Mi­féle láthatatlan tényezők igazgatják az emberek sorsát? …

Egerben emeletes, kertes, üres házban szállásolták el a száza­dot. Bútor, berendezés sehol, a fényesre kefélt parkettán alszunk. A ház mögött a rózsa­kertben, két szépen faragott, zöldre festett fabudi. A század két nap alatt úgy teleszarja, hogy a környékét sem lehet megközelíteni.

Fürdőbe megyünk, utána beöltözünk. Vadonatúj vászongatya, ing, posztó­nadrág, zubbony, hosszú téliköpeny. Simléderes, hegyi­vadász sapka, dupla talpú, bokapántos bakancs. Derékszíj, bádog­tokban szurony, puska, töltény­táskák, lőszer. Minden civil holmit le kell adni, minden igazolványt, papír­cetlit. Zsoldkönyvet ka­punk, s parancsnokként idős, továbbszolgáló fő­törzs­őrmestert. Jóakaratú, tapasztalt katona, ráncba szedi a tiszteseket, ügyel a tábori konyhára, hogy megkapjuk, ami jár.

A hadnagyunk nyomtalanul eltűnt – ezzel senki sem foglal­kozik. A katonát leköti sokféle személyes baja: a menázsiosztás, a kapcája nehogy feltörje a lábát, este jó helyre vackoljon le a szénapadláson, tudjon aludni reggelig, ha van szabad ideje, az ingét, gatyáját vizsgálja, nem került-e bele tetű.

Hajnalban valamelyik közeli faluban kocsikat, lovakat rekviráltunk. Síró, átkozódó asszonyok, káromkodó parasztok. Pecsé­tes papírt, átvételi igazolást ad a főtörzs – mindenki tudja, csak arra jó, hogy kitörüljék vele a seggüket.

Indulunk tovább Egerből. Sorakozó után a lovas kocsikra kell felrakni a puskákat, töltényeket, szuronyokat, derékszíjakat. A század kötelékén kívül egyetlen lépést sem tehet senki. A fő­törzs összegyűjti a zsoldkönyveket. A kocsikra kerülnek a lősze­resládák és a század irattára.

Derékszíj nélkül, zsoldkönyv nélkül, csendőrök, tábori csend­őrök, nyilasok, egész sereg válogatott véreb les az elcsámborgó, lelépni készülő katonákra.

Beérünk Vácra. Elterjedt, hogy innen Pestre megyünk. A pes­tiek, meg a Pest környékiek lázban vannak. Egyelőre vöröstéglás, nagy, üres laktanyába szállá­solnak el bennünket.

Az én agyam is jár, mint a motolla. Innen Pest harmincöt kilo­méter, vonaton egy fél óra.

A laktanya kapujánál szuronyos őrség, a kerítésen sehol egy lyuk, nyílás. Leintem magam, minek is próbálkoznék, ha úgyis Pestre megyünk. Ott van a család, barátok, ismerősök, szaktár­sak, elvtársak. Ott már nekem nyert ügyem van.

Lődörgők a fekete salakkal borított udvaron, a vöröstéglás, üres, egyemeletes épületek között. Ez a laktanya afféle tranzit­állomás lett az átvonuló alakulatok számára.

Szemben jön velem a főtörzs, eléje vágódok, tisztelgek és kér­dezem, Pesten melyik laktanyában leszünk?

Csodálkozva néz rám:

– Csak az hiányozna … Pest… A húsdaráló …

Úgy meglepődöm, szólni sem tudok, a főtörzs már siet is to­vább.

Kérdések tolulnak bennem: ha nem Pest, akkor mi? Hová, merre? Mi lehet most Pesten? Milyen húsdarálóról beszélt a fő­törzs? … Mi vár ránk? Mit akarnak velünk csinálni?

Október átfordult novemberre. Még két napot voltunk a lak­tanyában, aztán a század felrakta a málhát a lovas kocsikra és indultunk tovább.

A Duna vonalán haladtunk Nyugat felé. Erre csak egy irányba lehetett menni: Ausztriába. Most már világossá vált előttem, ott fognak bevetni minket. Teljesen valószínűtlen, hogy az életünket akarják megkímélni, hogy azért vonnak egyre hátrább a front elől. Pont a mi életünket? Röhej!

Majd az osztrák Alpokban. Hegyivadász híradók. Friss erő. Kitűnő golyófogó társaság.

Innen már mindenképpen szökni kell. Addig, amíg Pest köze­lében járunk. Addig, amíg nem lépjük át a határt – utána már reménytelen az ügy.

Szökni, de hogyan? Katonaruhában, derékszíj, oldalfegyver, zsoldkönyv nélkül – az első faluban elkapnak.

Beértünk Párkányba. A főúton az egyik kocsi kereke össze­roppant, a vastengely leült a sárba.

A főtörzs gyorsan intézkedett.

– A kocsi hátulját megemelik, ide, ennek a háznak az udvarára bemegyünk vele.

Magához intett, szemüveges, harminc év körüli katona állt mel­lette.

– Maguk ketten itt maradnak, őrzik a rakományt. Iratok és lőszeresládák, nem maradhatnak gazdátlan. Érsekújvárról küldök új fogatot, arra átrakódnak és jönnek utánunk.

Nagy papírzsák száraztésztát s kilóra való cukrozott cikória­kávét adatott a szakácsokkal.

– Ezzel kibírják azt az egy-két napot.

A lovakat kifogták, elvittek. A század elvonult. Mi ott marad­tunk az udvaron, a ponyvával letakart, rokkant kocsival.

A házbeliek nem voltak ellenségesek, de barátságot sem mu­tattak irántunk. Az udvaron a kút közelében volt egy téglából rakott nyári konyha, benne egy sezlon és egy dikó: megengedték, hogy ott aludjunk. Olyan hideg volt, akár a jégveremben és a két fekhelyen kívül semmi más nem volt benne, se tűzhely, se asztal, se szék.

Estefelé besomfordáltunk a házba, mondtuk, hogyan vagyunk ellátva. A háziasszony mozdulatlan arccal hallgatott, aztán adott egy üres fazekat, egyebet semmit. Se egy kanál zsírt, se egy szem krumplit. Tudtuk, hiába is kérnénk.

Vacsorára főztünk egy fazék tésztát, nyögvenyelős és ragacsos volt, de bevágtuk, aztán elvonultunk a nyári konyhába.

Kint szakadt az eső, süvöltő szél rázta a rosszul záródó ablako­kat. Kurva hideg volt itt, de legalább fedél volt a fejünk felett. Leültünk a dikóra, cigarettáztunk, beszélgettünk. A társam öreg­katona volt, civilben borbély. Csapon élt feleségével, kisfiával, míg be nem hívták. Rájött a szó, elmondta, beszél szlovákul, szidta a rohadt háborút, a francos németeket.

Hamar szót értettem vele. Ágyútölteléket csinálnak belőlünk, le kell lépni – egyetértőén bólogatott. Mondta, azt hallotta, Érsek­újvár környékén, a hegyekben szlovák partizánok vannak.

Felöltözve feküdtem a díványon, a köpenyemmel takaróztam. Fáztam, a hidegtől sokáig nem tudtam elaludni. A szökést ter­veztem, a lehetőségeket, a tennivalókat forgattam a fejemben.

Aprólékosan kimódoltam mindent. Ha megjön a fogat, me­gyünk vele a század után, de mielőtt beérünk a városba, Érsek­újvár előtt lelépünk. Valami bokros, bozótos helyen, ahol gyorsan el lehet tűnni, leszállunk a kocsiról, mintha csak félremennénk, aztán neki a hegyeknek, átmegyünk a partizá­nokhoz. Főnyere­mény, hogy az öregkatona beszél szlovákul.

Reggel vacogva ébredtem, piszkosul átfáztam. Társam, alig­hogy kinyi­totta a szemét, dugta a cigarettát a szájába. Egy szál ingben aludt a köpenye alatt, ő nem fázott. Csak néztem álmélkodva – ilyen az élet, az egyik ember fázik, a másik nem.

A feketekávé fölmelegített, megettük hozzá az estéről maradt tésztát, aztán kiálltunk a kapuba, vártuk a fogatot, néztük az úttest sarában vonuló végeláthatatlan emberáradatot.

Nagy csoport orosz hadifogoly tűnt fel, lerongyolódva, mezít­láb vagy zsákdarabokba bugyolált lábakkal, kopaszra nyírva, halálfej-sárgára soványodva vonszolták magukat.

Egyikük összerogyott a sorban, éppen előttünk. Társai megáll­tak, biztatták, emelgették, minduntalan visszaesett. Vermacht-katona rohant oda elölről, menet közben lekapta a puskát a vállá­ról, valamit ordított.

Mint a kiéhezett, mindenre elszánt farkasok, ordítottak vissza rá az oroszok, seregnyi csontos ököl meredt feléje. Az elesett társat felvették és vitték magukkal. A német visszalökte a vállára a puskát és előrement.

A hadifogolycsoport lassan eltűnt a szemünk előtt.

A társam megszólalt, lassan forgatva a szavakat a szájában:

– Gondolkoztam az éjjel … Nem lehet azt megcsinálni… Bele­szalad­hatunk egy járőrbe … Aki tudja, hol vannak a partizá­nok, az fogja a pofáját. Lehet, hogy a partizánok lőnének agyon, ha a közelükbe érnénk. Mért higgyék el, hogy velük akarunk har­colni? …

Kis ideig hallgatott, nem nézett rám, eltaposta a cigarettáját.

– Egyébként, én nem is akarok harcolni. Ott a feleségem, a kisfiam, a gyereket fel is kell nevelni. Mért kellene nekem a parti­zánokkal megdögleni? …

Néztem őt, meg voltam döbbenve. Hümmögtem, végül is ki­nyögtem :

– Te tudod …

Elmentem hátra, az udvarba, ne lássa rajtam a dühöt, a csaló­dottságot … Nem lehet szövetkezni senkivel. Másodszor vernek át a szökéssel … Az biztos, hogy én innen tovább nem megyek. De most már egyedül csinálok mindent.

A fogat aznap nem jött meg.

Magyar légvédelmi ütegek voltak beásva a Duna-híd körül, hónom alatt a zsák tésztával elmentem hozzájuk. Hátha tudok cserélni, s kapok tőlük zsírt, krumplit. Sajnálkozva elutasítottak: nekik is szűkén van.

Zabáltuk tehát a vízben kifőzött száraztésztát.

Így telt el a következő nap is, nagyon elegünk volt a tésztázásból, a várakozásból. Akkor előálltam azzal, hogy hazamegyek Pestre, onnan hozok szalonnát, zsírt, krumplit, kolbászt. Eszter­gom itt van a Duna másik oldalán, este vonatra ülök, s másnap délre vissza is érek. Ha reggel indítják a fogatot Érsekújvárról, úgysem ér ide előbb.

A háziasszonynak rokonai voltak Pesten, kapott az alkalmon, küldene velem csomagot, ha elvinném.

Igen, de katonaruhában nem mehetek. Kerítettek a padlásról civilgúnyát, öltönyt, felöltőt, kalapot.

Megvártam míg besötétedett, akkor átöltöztem. Megrökö­nyödve tapasz­taltam, a nadrág fél lábszárig ért, a kabátujjak jó­szerivel könyékig, a kalap meg a fejem búbján csücsült. Én a sorozáson száznyolcvannégy centi voltam, ez a ruha meg egy kis emberé lehetett…

Nem volt más választásom. A katonaruhát itthagytam a há­ziaknál, mintegy zálogban, hogy visszahozom a civilgúnyát. Ők már bekészítettek egy bádogvödörbe két megkopasztott, hízott libát, a Teleki tér mellett, a Dobozy utcában kell majd leadnom az asszony nővérénél.

Elköszöntem az öregkatonától, biztattam, hozom a sok jó kaját, aztán útra keltem.

Pocsék idő volt – szerencsémre. A hídőrség behúzódott a bódé­jába, igazoltatás nélkül átjutottam Esztergomba.

Még sohasem jártam ebben a városban. Merre lehet a pálya­udvar? A háziasszony ugyan magyarázta, ha átérek a hídon, merre menjek, de nem nagyon figyeltem rá. Majd kérdezősködöm, s el­igazítanak.

Csakhogy az elsötétített utcákon, a goromba, esős időben egy lé­lek sem járt. Találomra nekivágtam az utcáknak, füleltem, merről hallok vonat­zaka­tolást, mozdonyfüttyöt. Sokáig bolyongtam, arra is ügyelnem kellett, hogy járőrbe ne ütközzem.

És egyszerre csak az állomás jellegzetes, fehérre meszelt beton­kerítése mellett találtam magam.

A váróterem üres volt, kopogtam a pénztár ablakán.

– Pestre kérek harmadosztályt. Mikor lesz vonat?

– Épp most ment el, nyolckor az utolsó. Alig tíz perce. A leg­közelebbi reggel hatkor indul.

Szélütötten álltam. Tíz percen múlt. Alig tíz perce, hogy el­ment a vonat. Ha van balszerencse, ez az. Ha nem kujtorgok a városban, ha ismerem az utat, ideérek. Most mi a nyavalyát csi­náljak?

Eltettem a jegyet.

A váróteremben nem maradhatok, jön a készültség, igazoltat­nak. Előttem az éjszaka, az utcákon is elkaphatnak. Vissza kell mennem Párkányba.

Fogtam a vödör libát. Semmiféle igazolvány nem volt nálam, ez volt az alibim. Ide viszem csak, Párkányba, a sógorasszony küldi… Ha szerencsém van, bekapják ezt a dumát. Ha nem … Mennyivel jobb, ha harc közben lőnek agyon?

Az őrség most sem mutatkozott. Elüldögéltem a sezlonon, nem mertem lefeküdni, féltem, hogy elalszom. El-elbóbiskoltam, négy órakor fel­sze­de­lőz­köd­tem, újra nekiindultam.

Megint átmentem a hídon a Duna fölött, a vastraverzekre erő­sítve láttam a piros dinamit patronokat. A hidat előkészítették a robbantásra.

Ismét szerencsém volt, megúsztam az igazoltatást.

A váró most tele volt. A vonat pontosan indult. Behúzódtam a sarokba, az ablak mellett. Behunytam a szemem, mintha szun­dikálnék, próbáltam elképzelni, mi vár rám otthon, mit szól Ilonka, ha meglát, hogy találok kapcsolatot az elvtársakkal, akik már talán fegyverrel a kézben …

A szerelvény komótos lassúsággal kanyargóit a dimbes-dombos dunántúli tájon. Lassan feljött a nap, kivilágosodott, a fény elöntötte a fapados fülkét. Velem szemben ünneplőbe öltözött házaspár falatozott az elemózsiás kosárból, komótosan rágicsálták a libacombot, harapták a foszlós bélű, hófehér kenyeret. Korán hízásnak indult, kövérkés emberek, az arcuk is zsírosán fénylett. Az asszony nyakán nehéz aranylánc, mindkettőjük kezén vastag aranygyűrűk.

Akarva-akaratlan hallanom kellett a párbeszédüket. Elhurcolt zsidó textiles üzletébe ültek bele – s a legmagátólértetődőbb, leg­közvetlenebb hangon szidták a zsidókat. Tervezgettek, hogyan is lesz a háború után, amikor már a bolsevista hordákat visszaszorí­tották Ázsia belsejébe. Csak őskeresztény ipar és kereskedelem lesz, akkor Esztergomban is nyitnak fióküzletet s megveszik azt a nagy sarokházat…

Hogy rohadnátok meg ezzel az őskeresztény kannibalizmusotok­kal – gondoltam, s közben a lehető legközönyösebb pofát vágtam. – Minden épeszű ember tudja, hogy ez a háború elveszett, ezek meg, mint a fészekrakó, turbékoló szerelmespár …

Az éjszakai fellegeket, a csapkodó havas esőt elvitte a viharos szél, gyönyörű tisztára mosott kék ég ragyogott a város felett, mi­kor a szerelvény begurult a Margit híd közelében levő, budai vég­állomásra. Leszálltam, s kezem­ben a vödör libával elindultam, hogy villamosra üljek, akkor láttam, hogy a Margit híd ketté­roppanva a Duna vizébe lóg. A Pest felől Budára kanyarodéi oldalon még ott állt egy sárga villamosszerelvény és néhány autó; valami csoda folytán nem csúsztak bele a vízbe, meg tudtak ka­paszkodni a meredeken lejtő hídon. A mellettem elhaladó em­berek épp csak egy pillantást vetettek a döbbe­netes látványra – megszokott kép volt már számukra. Kérdezősködni nem akar­tam, nehogy felhívjam magamra a figyelmet.

Más útvonalat kellett választanom – az Erzsébet hídon villamosoztam át Pestre. Még a budai oldalon jártunk, én a peronon álltam, velem szemben fiatal SS-katona fogta a kapaszkodó ru­dat. Nézte a pesti Duna-korzót, a hófehéren ragyogó szállodasort. „Schöne Stadt” – mondta elismerően. „Ja, ja, schöne Stadt” – helyeseltem és nyájasan mosolyogtam, miközben arra gondoltam, mi lenne, ha az igazolványomat kérné? Mit keres ez az életerős fiatalember civilben a villamoson, a vödör libával; mikor nyilván­valóan a fronton lenne a helye? Arra gondoltam, ha most ott­hagyom és behúzódom a kocsi belsejébe, vagy a megállóban hir­telen leszállók, gyanússá válhatok. Maradtam tehát ott, vele szemben álldogálva, együtt utaztunk a Keleti pályaudvarig. Ott elvált az utunk, ő bement a nagy üvegcsarnokba, én pedig átszáll­tam a Teleki tér felé.

A vödör kopasztott liba égi mannaként érkezett a párkányi rokonoktól. Elhárítottam a hálálkodást, s mintegy mellékesen megkérdeztem, mi történt a Margit híddal? Tán légibomba érte? Nem, nem, mondták, és a családfő elmesélte, az összes Duna-hidak robbantásra elő vannak készítve dinamit­patronokkal, s vala­mi műhiba folytán, állítólag „véletlenül” történt a robbanás.

A Soroksári úton nem járt a villamos, az Üllői utat választot­tam.

A Katona-rétnél gránát robbant a síneken, a vezető megállította a villamost: egyetlen méterrel se megy tovább.

Vecsés, Ferihegy irányából kézikocsikra málházva, batyukkal megrakodva civil lakosság vonult be a fővárosba, öregemberek, asszonyok, kisgyerekek: rémült, elkeseredett, kapkodó mondataik­ból megértettem, a katonaság elrendelte a kiürítést, a közelben húzódik a front, Vecscsen már harcok folynak.

Elakadt a lélegzetem az örömtől. Ilyen közel vannak? De hisz… egy-két nap és felszabadul Erzsébet is! …

Bágyadt, erőtlen napfény szitált a földszintes, kertes házakra, nz utcákon alig járt ember. Egy saroküzlet rozsdás redőnyének támaszkodva, a lépcsőn üldögélve kültelki kamaszok verték a blattot. Jól idehallatszottak a géppuska­sorozatok, ágyúdörrenések – ők a legkevésbé sem zavartatták magukat. Ez az arcátlan közöny feldühített. Emberek halnak meg, családok válnak hontalanná, ezeknek meg legfőbb gondjuk, hogy elfogják a piros ultit.

A következő utcában német katonák hordták ki a lakatlanná vált családi házból a berendezést, blazírt egykedvűséggel fosztot­ták ki a lakást, szekrényeket, székeket, ágyneműt, konyhai edé­nyeket, mindent felraktak a teherautóra, hogy aztán útnak indít­sák a megrakott hosszú szerelvényeket a Birodalomba: „A front ajándéka a harcoló hátországnak …”

Siettem, ahogy lábaim bírták, nem szerettem volna tábori csend­őrökkel, razziázó nyilasokkal találkozni. Ilonka háza, a Komárom utcában közelebb volt, mint az én otthonom, oda mentem be először.

Ilonka a nyakamba repült, karon fogva vitt a konyhába, édes­anyja megcsókolt, apja meghatottan szorongatta a kezemet.

Indultam tovább – most már Ilonkával –, hozzánk.

Apám szeme könnybe lábadt az örömtől, anyám sírt, három öcsém meghatottan dünnyögött, toporgott körülöttem, ölelte a vállam, ütögette a hátam.

Ebédhez ültünk, amikor egy rohamtüzér szakaszvezető lépett be a szobába. Középkorú férfi volt, nyírott angolbajusszal. Barát­ságos mosollyal kezelt velem is, otthonosan mozgott, és apám mindjárt az asztalhoz tessékelte.

– A szakaszvezető úrék ütegei itt vannak az utca végében be­ásva, meghívtam hát, ebédeljen nálunk. Jólesik a katonának a házikoszt… Magamról tudom, mikor én is katona voltam …

Kanalaztuk a levest, apám ismét megszólalt:

– A fiam is katona. Párkányból jött egy kis hazaiért, persze csak úgy … balkézről.

Kivert a verejték.

Ez a rohamtüzér, a rövid bőrkabátban, a derékszíjába tűzdelt kézi­gráná­tokkal… Ki tudja, miféle ember? Hátha kéri az el­távozási engedélyt? És egyáltalán, mi az, hogy civilben va­gyok? …

Jézus! … Nyakamra hozza a készültséget.

Nem mertem felnézni. Mintha nagyon messziről hallottam volna, apám magyarázott valamit, anyám behozta a krumplit, a húst, én is szedtem, lopva a szakaszvezetőre sandítottam. Gond­terhelten meredt maga elé, szórakozottan bólogatott, a gondola­tai egészen másfelé jártak. Talán fel sem fogta, meg sem hallotta, amit apám rólam mondott.

Gyorsan végzett az ebéddel, elköszönt, már ott sem volt.

Mikor magunkra maradtunk, apám kényelmetlenül, feszengve, de mégiscsak rászánva magát, nekem szegezte a kérdést:

– Aztán, fiam … Mikor indulsz vissza? …

– Én már nem megyek vissza. Véglegesen megjöttem.

Apám kínlódva, nehezen, de mégiscsak kimondta:

– Itt nem maradhatsz. Legelőször itt fognak keresni. Az egész családot bajba döntőd, fiam … – Kis szünetet tartott, bátorsá­got vett, folytatta: – Ott biztosabb helyed van, a katonaságnál. Hadifogságba kerülsz, a hadifogságot ki lehet bírni. Három évig voltam fogoly a Szamárszki-gubernában és itt vagyok … De itt a biztos halál vár rád.

Mindenre számítottam, csak erre nem. A családot erős, védel­mező várnak hittem. Átfutott a fejemen, mikor befejeztem a pol­gárit, nem tanulhattam tovább felsőbb iskolában, mert apám azt mondta, ha engem taníttatnak, másik három öcsém a polgárit sem tudja elvégezni. Zokszó nélkül inasnak mentem. Segéd lettem, minden pénzemet a családnak adtam: „egy mindenkiért”. És most „a mindenki egyért” nem érvényes?

Felálltam, hogy kimegyek az udvarra, s megnyugszom. Láttam, apámnak könnyes a szeme.

– Fiam, meg kell értened … Fia maradsz, veled engem is el­visznek. Mi lesz a családdal? …

És akkor anyám odaállt mellém. A kicsike, őszülő asszony át­fogta a derekamat, dacos elszántsággal nézett apámra:

– Itt marad! Ha elviszik, vele megyek az akasztófa alá!

Az én drága, jó anyám. Aki egyszer már megmentette az élete­met a fényképével. Megcsókoltam azt a szabadon lebegő vékony kis ősz tincset, amely a kontyából elszabadulva most is a halán­tékára hullott.

– Majd kitalálok valamit – mondtam. A hangom egy kicsit megszorult a torkomban a keserűségtől: – Hogy senkinek se essék baja …

Visszamentünk Ilonkáékhoz, hogy nyugodtan meghányjuk-vessük a dolgokat. Édesapja, Balázs bácsi meggyőződéssel bizony­gatta:

– Ne menj vissza, Gézuskám. Hiszen itt vannak a tovarisok, úgyszólván a kertek alján. Talán csak egy-két nap… De ha egy­két hét… Nálunk is ellehetsz addig.

Tudtam, ez sem jó. Párkányban maradt a levelezésem. Amíg a tábori postaszámon elért, Ilonka több tucat levelet írt nekem, rajta a lakcíme. Ha otthonomban nem találnak, itt keresnének tovább.

Tamási Lajos jutott eszembe. Együtt jártunk polgáriba, ő kü­lönbözetivel gimnáziumba ment, én inasnak szegődtem, de az évek vonulásával sem tévesz­tettük egymást szem elől; lassan-lassan mély, tartós barátság szövődött köztünk. Ő korrepetált időt, fá­radságot nem kímélve, amikor én is neki­rugaszkodtam a külön­bözetinek, s amikor latinból megbuktam, ő tartotta bennem a lel­ket, hogy ugorjak neki a pótvizsgának. Tisztviselőként helyezke­dett el, a bölcsészkarra is járt, nem vett részt ugyan a mozgalom­ban, de gyűlölte az úri Magyarországot, a fasizmust. Az utolsó évben a Messer­schmitteket gyártó Duna Repülőgépgyárban dol­gozott, melyet Csepelről a kőbányai föld alatti barlangokba tele­pítettek. Hadiüzem, védettség a katonaságtól, a frontról; lehet, hogy most ez nekem is hasznomra lesz. Erzsébet külső részén, a Határ útnál lakik. Megkértem Ilonkát, menjen el hozzá, s kérdezze meg, befogadnának-e? „A legtermészetesebben” – üzente Tamási, másfelé ne is tapogatózzam, induljak hozzájuk.

Otthon azt mondtam, megyek vissza Párkányba, az alakula­tomhoz. Anyám szalonnát, zsírt, krumplit, kolbászt, kenyeret cso­magolt, szeder­levél­teát, lekvárt, amit csak hamarjában elő tudott teremteni. Kincs volt ez a háború nyomorúságában. A falusi ro­konoktól is csurrant-cseppent valami a családnak, s apám a Köz­ségi Húsüzemben dolgozván, a fejadagon felüli kiegészítésekhez is hozzájutott.

Apám fellélegzett. Ilonka jött velem, hogy elkísér az esztergomi vonathoz.

A városra leereszkedett a hosszú, őszi alkonyat. A főútvonala­kat kerülve, zeg­zugos kis mellékutcák szövevényében, meg-megállva, fülelve haladtunk előre.

Besötétedett. Néha hátrafordultam. Ferihegy, Vecsés irányában világítórakéták fehér fénye lobbant az égen.

Tamási néninek kicsinyke vegyesboltja volt, bejárata az utcá­ról nyílt. A bolton át hátra lehetett jönni a konyhába, onnan a szobába, amelynek az udvarra is nyílt ajtaja. Voltaképpen ez volt a lakás természetes bejárata. Ezt már útközben végiggondoltam. Ha az utca felől jön a razzia, az üzlethelyiségen át meg lehet lógni, de megfordítva is megvolt a lehetőség.

Tamási szívélyesen, melegen üdvözölt, és erélyes kézmozdu­lattal el­hárí­totta a köszönetét. Kikísértem Ilonkát a kapuhoz – sietnie kellett haza, mert a sötét utcákon egy pillanatig sem volt biztonságban.

Sokáig beszélgettünk Tamásival, három hónapja nem láttuk egymást, volt miről számot adni.

Lefeküdtünk. Tamási néni a konyhában aludt, a tűzhely mel­lett, mi a szobában két szalmazsákos, dunyhás ágyban. Lajos gyor­san elaludt, én még sokáig bámultam a vaksötétbe, hallgattam az éjszaka neszeit.

Arra gondoltam, hogy éppen ma, 1944. november 6-án van a születésnapom, most töltöttem be a huszonegyedik évemet. És ez ma, rajtam kívül, senkinek sem jutott eszébe.

Vajon megérem-e a huszonkettediket is?

3.

Mától kezdve törvényen kívül állok. Elszakítottam minden kö­teléket, ami a fennálló társadalomhoz fűzött. Egyetlen szál igazol­vány nélkül, jó szerencsémre hagyatkozva folytatódnak napjaim.

Balázs bácsinak mondtam, amikor kettesben maradtunk: har­colni szeretnék, fegyvert kérek, hozzon össze az elvtársakkal, a párttal. Az öreg kényelmetlenül feszengett:

– Nézd, Gézuskám, nem könnyű őket megtalálni. Aki szá­mít, aki fontos, az illegalitásban van. Megtizedelték a sorainkat. Büntetőszázad, kivégzés, bomba­támadás – kinek mi jutott. Azt se lehet tudni, ki az, aki lebukott, ki, aki vidéken bujkál, vagy talán már nem is él. De megpróbálom. Egyelőre magadra vigyázz, ez a legfontosabb …

Sovány útravaló volt, de be kellett érnem vele.

Bódvaszilason a nyilas puccs napján, azonnal indulni akartam Pestre. Meg voltam győződve róla, hogy a fővárosban felkelés tört ki, utcai harcok folynak, ott akartam lenni.

Három hét telt el azóta, és én minden hírforrástól elvágva, semmit sem tudtam a külvilágról.

Most itt vagyok. Járnak a villamosok, az emberek reggel mun­kába men­nek. A város tele van katonákkal, tankokkal, pártszol­gálatosokkal, tábori csend­őrökkel – de utcai harcoknak nyomát se látni. Hogy van ez? Mi történik itt?

Gyakran megesik, hogy az ember a maga vágyait valóságnak hiszi.

Én azt hittem, s az elvtársakkal, szaktársakkal szinte szuggeráltuk egymásnak, hogy az országot átitatja a fasizmus gyűlölete. A népnek elege van a németekből és a nyilasokból, s várja a szovjeteket, a felszabadítókat.

Most eszembe jutott, hogy 1939-ben a nyilasok elsöprő több­séggel győztek Pesterzsébeten, e százezres lélekszámú, nagy pro­letárvárosban. Tudtuk ezt, de igazából mégsem mértük fel, mit is jelent. A prolik bedőltek a demagógiának. A nyilasok csaltak, az urak a kezükre játszottak …

… Lehet, hogy más ez a magyar valóság, mint amilyennek hittem? Mindenki behúzódik a maga csigaházába, menti a maga bőrét és semmi mással nem törődik? A magamfajta, az Ilonka, a Tamási ritka, mint a fehér holló?

Arra gondoltain, nem kell ezzel a problémával sokat vias­kodnom, hiszen már Vecsésnél folynak a harcok. Még egy két nap …

A magammal hozott élelmet átadtam Tamási néninek, használja fel a kosztolásunkhoz. (Nem akarta elfogadni: jut az övékből nekem is.) Lajos reggel ment, este jött, napközben egyedül vol­tam a házban, olvastam Lajos könyveit. Ebben az időben már erős hittel készültem, hogy író leszek, Tamási Lajos verseket írt, József Attila-formátumú költőnek éreztem. Könyvespolcain sok újdon­ságra leltem.

Ilonka sötétedés után mindennap eljött, hozta a híreket, de alig perceket tölthetett csak itt, sietnie kellett haza, a város túlsó végébe.

Egy hét telt el. A front megmerevedett, jottányit sem közele­dett.

Tamási reggel elment a munkába, de még kora délelőtt betop­pant. Zaklatottan, izgalommal teli hangon beszélt:

– A gyárat, a gépeket, a felszerelést teherautókra rakták. De az embereket is. Mindent visznek. Nyugatra. Menet közben ug­rottam le, így tudtam a bőrömet megmenteni. Most már én is szö­kevény vagyok.

– Itt tehát nem maradhatunk. Keresni fognak, és egy helyett kettőt találnak – fűzte tovább a szavakat.

Mire a szökést felfedezik, mire leadják a rendőrségnek, mire a nyomozók ideérnek – egy-két napunk van. De azután … hová? merre? … Latolgattuk a lehetőségeket.

Tamásiék szomszédságában lakott a Mokres család. Az apa öreg vasas, egyik fia őrmester a hadseregben, a másik műszáki rajzoló, a harmadik vasesztergályos. Az őrmesternek Budán, a Vérmezőnél volt szolgálati lakása, ott dekkolt a másik két fiú is.

Lajos döntött: odamegyünk az őrmester lakására, az a legbiz­tonságosabb hely, gyanú felett áll. Aggályoskodtam, vajon be­fogadnak-e?

Tamási leintett, neki már korábban jelezték, ha a helyzet úgy hozza, ő odamehet. S ha ő, akkor én is.

Ilonka este jött, s felajánlotta, elkísér minket, legalább tudni fogja, hol vagyunk.

Halogatás nélkül elindultunk. Átvágtunk a Határ úti kiserdőn, hogy kikerüljük a Gubacsi úti elágazást, a razziák hírhedt csomó­pontját. Ilonka mindenütt előrement, fürkészte a terepet, nehogy lesben álló tábori csend­őrökbe, pártszolgálatosokba szaladjunk. A Fegyvergyárnál villamosra ültünk, zötyögtünk be a Keleti pálya­udvarhoz, onnan át Budára, majd gyalog a Vér­mezőhöz.

Örökre belém ivódtak ezek az utcaképek. A nyirkos, hideg éjszaka, a nedvesen csillogó, fekete aszfalt, az utcai lámpákból alásugárzó halvány, kék fénynyalábok, a Duna felől ereszkedő köd, a sziklafalként felmagasodó bérházak … Gyalogolunk a szakadék fenekén, sehol egy lélek, egy moccanás, csak halálra szánt szívem kalapál. Tamásinak érvényes hadiüzemi igazolványa van, Ilonkára semmiféle hadirend­szabály nem vonatkozik, sze­mélyazonosságát meg tudja igazolni. Csak nekem nincs igazolvá­nyom, minden papírom a század irattárában maradt. Ha igazol­tatnak kész, végem van!

Egyetlen esélyem a vakszerencse. A „miért pont én?” kérdése. Hogy a főváros milliónyi lakosából miért pont engem halásznának ki? Miért pont engem kapnának el?

Izgulok, de nem félek. Elszántam magamat a halálra. A nyila­soknak fölesküdött hadseregben nem leszek katona. Inkább a halál.

A kapu zárva. Kicsöngetjük a házmestert. Elköszönök Ilonká­tól, indul haza, mi meg föl, az emeletre.

Fiatal, flanellpongyolás-papucsos nő nyit ajtót. Lajost ismeri, engem végigmér. Tekintetében ez van: pont ti hiányoztatok in­nen! … Az őrmester szolgálatban van, a két Mokres fiút a szo­bában találjuk. Erőteljes, barátságos kézfogások, persze, persze, helyetek van itt, üljetek le. Vágni lehet a füstöt. Jelen van egy vállas, napbarnított arcú, nyírott bajuszú férfi is, aki egyenesen nekünk szegezi a kérdést: hajlandók vagyunk-e fegyverrel harcolni a fasizmus ellen?

Mondom: igen. Szökött katona vagyok, nincs veszíteni valóm. A fegyver­hez értek, s inkább lőjenek agyon tűzharcban, mint fegy­vertelen, bujkáló szökevényként. A frontokon mindennap tízezrek halnak meg. Az ő életük éppolyan drága, mint az enyém.

Lajos szívja a cigarettáját, gondterhelten bámul maga elé, de igenlően bólogat.

Az ismeretlen férfi még elmondja, holnap visszajön, hozza ne­künk is a nyílt parancsot, a nyilas igazolványt, s a fegyvereket. Mindezekkel a két Mokres fiút már ellátta. Holnap megbeszéljük az első akciót is. Mi négyen már önálló ellenállási csoportot ké­pezünk.

Feláll, belebújik lódenkabátjába, fejére illeszti a vaddisznó­sörtés vadászkalapját. Előveszi a pisztolyát, csőre tölti, kibizto­sítja. Mosolyog.

– Ugyan nálam is van nyílt parancs, de sose lehet tudni … A fegyver néha megbízhatóbb …

Mikor magunkra maradunk, az idősebb Mokres csak ennyit mond:

– A zuglóiakhoz tartozik.

A fiatalasszony lekváros kenyeret és szederlevélteát hoz be tálcán. Már későre jár, amikor hazajön az őrmester. Barátságos, melegszívű ember.

– Isten hozott benneteket! Itt biztonságban vagytok.

Lajossal a pici cselédszoba földre dobott matracain alszunk, másnap a Mokres fiúkkal terveket kovácsolunk.

Az őrmester egy hadtápos ezredes sofőrje, fekete Mercedesszel jár. Ha az autót megszerezhetnénk, nagy mozgási lehetőséget biz­tosítana számunkra.

Elképzelem, az ezredest agyonlőjük, a hulláját a bozótba dob­juk. Az idősebb testvér elveti a tervet. Az őrmester nem fog bele­menni. Az ezredes a jótevője, ő szerezte neki ezt a lakást is. Leg­jobb, ha az őrmester nem tud semmiről. Egyelőre a zuglóiak össze­kötőjén múlik minden. Fegyvereket, papírokat hoz – lehet, hogy utasításokat is.

A nap nehezen múlik, beesteledik. Várjuk a zuglói férfit, későre jár, lefek­véshez készülődünk, nincs értelme, hogy virasszunk.

Majd holnap. Holnap biztosan eljön. Hisz megígérte …

Nem jött. Soha többé nem láttuk. Lebukott? Az biztos, hogy nem köpött, különben rajtunk ütöttek volna. Talán tűzharcban esett el. Helyette senki sem jelentkezett.

Így telt el egy hét.

Az őrmester váratlanul, délelőtt, valósággal beesett az ajtón, az izgalomtól alig tudott beszélni:

– Indulok Bécsbe! Két órakor veszem fel az ezredes urat, az asszonyt vihetem … Ti estig maradhattok. A lakást zárjátok le, a kulcsot adjátok a házmesternek.

Sebtében összecsomagolták a legszükségesebb holmikat, el­mentek.

… Na, most aztán merre?…

A Csepel-sziget déli részén már bent voltak az oroszok. Úgy döntöttünk, a Kis-Dunát éjjel átússzuk, átjutunk a fronton, ott már biztonságban leszünk.

Gyenge úszó voltam, azzal biztattam magam, amit még inas­koromban hallottam a műhelyben: ha muszáj, bírja az ember. Mez­telenre vetkőzünk, a batyut a hátunkra kötjük. Ha nem kapunk görcsöt a jéghideg vízben, sikerülni fog.

Estére a Mokres fiúk megváltoztatták a tervet. Pest közelében lakott az a két leánytestvér, akik a mennyasszonyaik voltak. Párt­szolgálatos igazol­vá­nyaik­kal, a hamisított nyílt paranccsal átvág­ják magukat a fronton, s azzal részükre véget is ér a háború. ^[1]

És mi? Velünk mi lesz?

A kérdés fel sem vetődött.

Voltaképpen igazuk volt, nem vehették a nyakukba a mi sor­sunk gondját is. Az is tény, egy hétig az ő révükön voltunk biz­tonságban. S hogy most ez meg­szűnt, arról semmiképp sem te­hettek.

De azért mégis … Most már csak magukkal törődtek, bennün­ket magunkra hagytak.

Tamási azt mondta, közeli rokona, egy villamoskalauz Pesten, az Elnök utcában lakik. Dunántúliak azok is, és a dunántúli embereknek a rokon szent, rajta segíteni kötelesség. Befogadnak minket. Érettségi előtt álló fiuk otthon lapít, legalább nem lesz egyedül a bajban.

Ilonkát megvártuk. A Mokres fiúktól a Vérmezőn, a ház előtt elváltunk, aztán mentünk át Pestre, az Elnök utcába.

Barátságos, jó, embermeleg otthon volt ez, szívesen fogadtak minket. Reggelire tejeskávét kaptunk, ebédre főtt ételt. A házi­gazda kalauz­egyen­ruhá­ban, nyakában a nagy bőrtáskával szolgá­latba ment, a főváros a közelében dúló háború, a légitámadások, a belövések ellenére is megszokott életét élte.

Óvatosan politizálgattunk a kalauzzal: reménykedett, csak visszaverik az oroszokat, s legrosszabb esetben az angolok száll­nak meg minket.

Éjszakánként sokat töprengtem. A frontok mozdulatlanok. A fővárosban (ebben biztos voltam) többezer katonaszökevény rejtőzködik, sokan gondol­kodnak úgy, mint mi: harcolnának, már csak azért is, mert nincs veszíteni valójuk. A nagyváros alkalmas terep a partizánháborúra, itt milliós ember­tömeg él, ebben úgy el lehet rejtőzni, akár a gombostűnek a szalmakazalban.

… Hol a párt? A Kommunista Párt? Ki kellene nyúlni a sok ezer katonaszökevényért. Miért nem mozdul? Miért nem cselek­szik?

Egy hét múltán a reggelinél, asztalunkra készítve találtuk a Virradat című nyilas napilapot. Az első oldalon nagybetűs szalag­cím: „A katonaszökevényeket rejtegetőikkel együtt felkoncoljuk!”

Értettünk a szóból – mehettünk tovább. És újra a kérdés: hová, merre?

Ki vállalja, hogy velünk együtt felkoncolják?

A nővéremre, Juliskára gondoltam. Férje, Cserna sógor textiles volt, köt­szövő­mester. 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg katonájaként örökre ott maradt a Donnál. Angyalföldön, a Rákos­rendező pályaudvar közelében volt tíz-tizenegy embert foglalkoz­tató üzemük. Cserna sógort 1942 nyarán hívták be katonának, s akkor a nővérem arra kért, menjek hozzá dolgozni, üzem­vezető tisztviselőként. Két évet voltam ott, míg meg nem kaptam a SAS-be­hívót. Az üzem nem sokkal később bezárt, megszűnt a nyers­anyag-, a fonal­ellátás.

A kívülről lelakatolt, fekete vasajtókkal zárt szuterénműhely ideális búvó­helynek látszott.

Más választásunk nem lévén, indultunk újra, át a városon, Angyalföldre. Juliskát otthon találtuk, ugyanabban a házban la­kott, ahol a műhely volt. Tágra meredt szemmel, rémült arccal hallgatta szavaimat.

– Azt hittem, katona vagy … Katonaszökevény? … És Lajos is? … Hogy tehet­tetek ilyet? Nekem két gyerekem van. A mű­hellyel szemben, az utca másik oldalán a suszter nyilas párttag…

Az izgalomtól elfulladt, kapkodta a levegőt, kis szünet után folytatta:

– Adok pénzt, amennyi kell… De itt nem maradhattok.

Gondolkodott.

– Újpesten, az anyósomnál… Magányos öregasszony, egyedül lakik, beszélek vele, kifizetem neki a koszt-kvártélyt.

Magára kapta a kabátját, bankjegyeket tömött a ridiküljébe.

– Indulhatunk is.

Lajos a kapunál, az utcán, elköszönt tőlünk. Nem, nem jön Új­pestre, senkinek sem akar a terhére lenni. Láttam, nehéz rossz­kedv ül az arcán. Fejébe csapta a kalapját, zsebre vágta a kezét, s lassan elballagott.

Néztem utána. Vajon hová, merre megy? Nem tehettem sem­miről, mégis szégyelltem magam. A nővérem miatt, a nővérem helyett. ^[2]

Cserna néni a Rákospalota-Újpest vasútállomás közelében, a város szélén levő házában lakott, az utca túloldalán már szántó­földek nyújtóztak az alagi ló­verseny­pálya irányába. Az udvaron három család lakott, ez sem volt veszély­telen, hogy a szemük lát­tára mentem hátra a budira vagy vízért a kútra, de a veszély­tudat semmivel sem javította helyzetemet, kiiktattam a gondola­taimból, nem foglalkoztam vele.

Vakon bíztam a szerencsémben, de azzal az eltökéltséggel, hogy a pakli­ban benne van a vesztés lehetősége is.

Bementem a városba, megkerestem a fürdőt, utána beültem egy borbélyhoz, haját vágatni. Négyen voltak előttem, a soromra kel­lett várnom. Leültem és néztem a mestert, ahogy sasszézott a bor­bélyszék körül, hallgattam ollója csattogását.

Az üzlet előtt motorkerékpár állt meg, nyergéből egy főhad­nagy szállt le. Benyitott, a borbély soron kívül munkába vette, megnyírta a haját, vastag habot rakott az arcára.

S attól a pillanattól kezdve, hogy a tiszt belépett az üzletbe, a mellettem ülő sovány, ötven év körüli férfi rázendített:

– Így van ez, kérem, a főhadnagy úr, a hős magyar honvédek, a vérüket ontják a hazáért, miközben erőteljes, fiatal emberek lapulnak a front mögött. Nyakunkon a bolsevizmus, a dezertőrök pedig a kezükre játszanak. Az ilyeneket kérem, mind le kéne lőni, mint a kutyát. Fel kéne őket koncolni…

Hajmeresztő volt. Én voltam az egyetlen fiatal ember a bor­bélynál.

Kezembe vettem egy lapot, belebújtam.

A főhadnagy egyetlen szóval sem reagált a mellőlem hangzó szózatra. Miután a borbély elkészült vele, fizetett, belebújt a kö­penyébe, fölcsatolta a derékszíját, aztán fölpattant a motorkerék­párjára s elrobogott.

Még négyen voltak előttem. Szerencsére a főhadnagy után véres szájú szomszédom következett. A borbély belefojtotta a szót:

– Maradjon csöndben, Kölkedi úr, mert megvágom az ar­cát.

Fellélegeztem, amikor lesújtó pillantásokat vetve rám, eltávo­zott az üzletből.

Cserna néni egyszerű, de igen jóízű ételeket főzött, nővérem bő­kezűsége révén a feketepiac árait is meg tudta fizetni, hús is, kol­bász is kerülközött az asztalra. Magas, sovány öregasszony volt, elhunyt férje a Csernák nemes ágához, az Udvardi Csornákhoz tar­tozott, erről címeres arany pecsétgyűrűje is tanúskodott, így némi­nemű finom, úrias vonásokat is őrzött az idős hölgy.

Eleinte jól megfértünk egymással, mígnem egy napon elkezdte töprengve-csodálkozva előadott sirámait:

– Én nem is értem, hogy egy ilyen okos, intelligens fiatalember, mint te, Gézukám, hogy tehetett ilyet. Megszökni a hadseregből. Hiszen az egész családodat bajba sodorhatod. De legfőképpen érted lenne nagy kár, ha ezek a mindenre elszánt emberek kivé­geznének. Hiszen az élet még előtted áll. És te olyan tehetséges vagy…

Máskor így kezdte:

– Ne érts félre, Gézukám, nem magamért beszélek. Én már nagyon öreg vagyok, énértem nem kár. De te … Egy ilyen okos, intelligens férfi…

Délelőtt is, délután is, egyre gyakrabban vette elő a sztereotip sirámait.

Juliska révén Ilonka megtudta, hol vagyok, vasárnap délelőtt kijött Újpestre, hogy lásson, hogy beszélgessünk. Cserna néni ak­kor is csak mondta a szokásos szövegét.

Délután Ilonka – mikor az öregasszony elszundított, s kettes­ben maradtunk – felháborodva kérdezte tőlem:

– Hogy bírod ezt elviselni? Nekem már az agyamat feszíti … Itt nem maradhatsz, ettől idegrohamot lehet kapni. Jössz velem!

– Hová?

– Egyelőre a bátyámhoz, Kispestre. Ők is szűkén vannak, de magunk­fajták, nem fognak ilyesmivel gyötörni.

Mentünk Újpestről át Kispestre, gyalog, ahol pedig még járt villamos, ott azzal utaztunk tovább. Számolgattam az eltelt időt: november hatodikén szök­tem meg, egy hetet voltam Tamásiéknál, egy hetet a Mokres fiúknál, egy hetet az Elnök utcában, egy hetet Cserna néninél. Visszahallgatóztam az időben: csak­ugyan minde­nütt egy hetet töltöttem? A napok összefolytak, egymásba kavarodtak.

És igazolványom, hamis papírom még mindig nem volt, s újra csak a vak­véletlenre bízva magam, utaztam keresztül a városon.

Ilonka bátyja, Pista, a feleségével és pólyás fiacskájával szűk szuterénben húzta meg magát. Pista ifjúkori tornászsérülése miatt katonai szolgálatra alkal­matlan volt, légóügyeletre járt; Mancika, karján a pólyás babával élel­miszerért állt sorba, főzött, takarított, ellátta a családot. Náluk ettem először liszttel össze­főzött krumpli-pempőt – az a ragacsos csirizíz örökre a számban maradt. A szuterén­ablakok a főútvonal járdájára néztek, a járőrök ütemesen dobbanó csizmái ott vonultak az orrunk előtt. A környéken rend­szeresen razziáztak. Amilyen gyorsan csak lehet, innen tovább kell állni …

Ilonka azzal búcsúzott, hogy másnap délig másik helyet szerez, ahol már tartósan, a lehetőségekhez képest biztonságosan meghúz­hatom magam.

Szavának állt.

Másnap a pesterzsébeti Rózsa utcába mentünk. A járdától jóval beljebb, a telek közepén épített szerény családi házat egy negyven év körüli özvegyasszony – Lizó néni – lakta. A ház végéhez ra­gasztva, élére állított téglákból épített, féltetős, szűk szobácska állt, benne egy ágy, kis, kerek vaskályha, parányi asztalka, s ro­zoga akasztós szekrény. Szimpla ablakon szitált be a fény, az ajtó ujjnyi hézaggal záródott.

Az eredetileg mosókonyhának épített helyiséget Lizó néni haj­landó volt kiadni. Arról, hogy valami kosztot adjon, akárcsak vacsorát is főzzön nekem, szó sem lehetett; bármennyi pénzt aján­lottam is, Lizó néni kategorikusan elhárította. Beleegyezett, hogy a szobácska bérlőjeként Ilonka egyik rokonát, a családban csak „Kisila” néven emlegetett Vasuta Ilonát jelentsük be, aki Csepe­len, a hadiüzemben dolgozott.

Megbeszéltük, az ajtót kívülről rám zárják, s ha razzia jön, azt mondják, nincs senki a szobában. Lakója, Vasuta Hona a beje­lentő tanúsága szerint hadiüzemben dolgozik, éjszakás vagy éppen nappali műszakban van, és a kulcsot magával vitte.

Aztán vagy elhiszik – vagy nem. Elmennek – vagy felfeszítik az ajtót. Úgy tűnt, még ez a szobácska a legbiztonságosabb vala­mennyi eddigi búvó­helyem közül. Mélyen bent van az udvaron, a ház takarta az utca felől.

… Pesterzsébet, a külváros perifériája. Körös-körül zsebkendőnyi telkekre épített földszintes házak tengere. Korhadó léckerí­tések, málló vakolatok. A járda, az úttest, esőben sártenger.

Tíz éve éltem ebben a városban, csak még kijjebb, ott, ahol a házak már szántóföldekkel ölelkeztek.

Otthon éreztem magam. Arra gondoltam, meghalni is jobb lesz itt, mint messzi idegenben. Legalább el tudnak temetni, legalább tudják, mi történt velem.

Ilonka mindennap sötétedés után jött, kis kosárkában hozta az ételt, amit édesanyja a család szájától elvont. Fajanszkancsóban lebbencslevest, bablevest, eleinte csipetkével vagy metélt tésztá­val, zsírral, olajjal rántva, később tészta nélkül és a zsiradék is elmaradt. Néha puliszka érkezett bab helyett. Az ételt vékony szelet kenyérke kísérte.

Ilonkával rengeteget beszélgettünk, a jövőt terveztük. Ha véget ér a háború, ha béke lesz, kimegyünk Franciaországba, a demok­rácia, a kultúra, a szabadság, a civilizáció otthonába.

Mindketten szerelmesei, csodáiéi voltunk a francia irodalom­nak. Dolgozni fogunk, ha csak egy kis padlásszobában élünk is, de megtanuljuk a nyelvet, aztán beiratkozom a Sorbonne-ra. Ott, Franciaországban leszek művelt, európai író.

előttem életem egy-egy lezárult szakasza.

Gyakran eszembe jutottak inaséveim, a Szövetség utcai pince­műhely, az a sötét, nyirkos odú, ahol a cégtáblafestő mesterséget elsajátítottam. Még nem vol­tam tizennégy éves és reggel nyolctól este nyolcig dolgoztam heti három pengő­ért. Ennyi volt a villa­mosbérletem ára. Megszenvedtem azért, hogy kenyér legyen a kezemben. Segédúrként, protekcióval, üzemi címfestő lettem a pest­erzsé­beti gróf Zelensky ipari és mezőgazdasági gépgyárban, egy ócska, rozsdás kócerájban. Autóbuszoktól a darálógépeken át a gumikerekű, lófogatú kocsikig mindent gyártottak a kátrányozott deszkákból épített óriási hodá­lyokban. A festőműhely a ko­vácsműhely fölött volt, a csípős kokszgáz fel­szi­vár­gott, marta a tüdőt és a szemet. A buszokat a nagyműhelyekben hegesztették, sze­relték, én, valamelyik társammal a földön, hanyatt fekve festettem az alvázat, a fenéklemezeket. A festék az ecset nyelén visszafolyt a kezemre, karomra, a hónaljamig, az arcomat teli­pötyögte, mintha feketehimlőt kaptam volna. Manu­fakturális módszerekkel folyt a termelés, se öltöző, se fürdő, az alagsorban volt egy hosszú bádog­vályú, fölötte csapokból hideg víz folyt – aki akarta, használ­hatta. Se ebédlő, se gyári koszt, semmi. Itt minden egyetlen célt szolgált: a profitot.

A festőcsoport kommunistákból és szimpatizánsokból állt. A ma­gam életviszonyai jól illeszkedtek magyarázataikhoz, vitáinkhoz. Rövid idő múlva szervezett munkás, majd kommunista lettem magam is.

Az igazságot kerestem, más utat nem választhattam.

A mozgalomhoz, az építőmunkás-csoporthoz hű maradtam ak­kor is, amikor a Cserna-kötödében üzemvezető tisztviselő lettem. Életkörülményeim meg­változtak, fizetésem megnőtt, más társa­dalmi rétegekkel érintkeztem, ismerkedtem.

Kapós úr volt a könyvelő, ő tárgyalt az Adóhivatallal, de bele­folyt az üzletkötésekbe, a gyárakkal, nagykereskedőkkel zajló egyezkedésekbe is. Arany vitézségi éremmel dekorált, első világháborús huszártiszt volt, a zsidótörvények egy ideig kivételezték, de végül neki is fel kellett varrnia a sárga csillagot. Nővérem, ameddig csak lehetett, foglalkoztatta, akkor is, amikor már tilos volt.

Még abban a bizonyos „kivételezett” időben meghívott ma­gukhoz. Ott ismerkedtem meg két, feltűnően szép, érettségizett, irodalom- és művészet­kedvelő leányával. Az idősebb, már esküvő előtt álló menyasszony volt, a fiatalabbat egy zászlós ostromolta szerelmével.

Mikor a SAS-behívót megkaptam, már az egész Kapós család gettóban élt.

Néha rájuk forogtak gondolataim: vajon mi lehet velük?

Visszajárt bennem egy gyerekkori kép is.

Meleg nyári este van, Budán, a Gellért hegy 'környékén állok, a Duna-part fölött, talán éppen a Gellért hegy oldalában.

Alattam, a villanyfényben, jókedvű társaság száll be egy nyitott Bianchi autó­ba. Elegáns nyári ruhák lobognak a szép kisasszonyo­kon, gyöngyöző kaca­gá­suk, tréfálkozó beszédfoszlányaik felhallat­szanak hozzám. Nézem őket, pici­ke, sajgó irigykedéssel is – azt a másik világot, ahová én sohasem juthatok be.

Talán tizenkét éves lehetek, de annyit bizonyossággal megérzek, hogy ők az én szegényes, szűkös életemhez mérten a para­dicsomban vannak, a bőséggel csobogó pénz, a jólét világában.

A Bianchi ajtói becsapódnak, s a jókedvű társaság elindul.

Hová? …

Hová mentek azok az önfeledt, vidáman kacagó, szép pesti lá­nyok, hovávitte őket a Bianchi?

Történelmi léptékkel mérve: talán a haláltáborokba? …

Eszembe jutott az is, amit valamelyik antifasiszta könyvben, talán a Barna-könyvben olvastam: Egy katolikus papot, aki a nácik ellen prédikált, nyakig a földbe ástak, aztán a vele elhurcolt híveit kényszerítették, hogy a pap fejére szarjanak, míg a szar be nem temette a pap fejét.

Hát, lehetett volna más utam, ha a humánum, a tisztesség, a becsület útját választom, mint ez? …

Az idő hidegre váltott, köd függönyözte a nappalokat. Tüzelőm nem volt – egyébként sem fűthettem volna, nehogy a füst elárul­jon. Télikabátban üldö­géltem és olvastam. Ilonka elhozta Németh László „A minőség forra­dalma” című, három kötetes művét; addig nem volt rá időm, most apróra átrág­tam, meg­emésztettem. Pihenésként Balzac-regények következtek, Zola, majd történelmi munkák.

Nagyon nehezen, kínos-keserves lassúsággal múltak a napok. Az udvarra, a szabad levegőre csak késő este mehettem ki. Hall­gattam a géppuskák ropo­gását, az ágyúk dörrenéseit, a kézigráná­tok, páncélöklök robbanásait. Hallgat­tam a csatazajt, s úgy tűnt, mintha a közelben, a kertek alatt folyna a harc, az öldöklés.

Néha repülőgép berregése hallatszott, nyomjelző lövedékek pászmái vágtak alá a magasból. A gépet kereső fényszórók su­garai kilobbantak. Sztálin-gyertyák gyúltak az égen, kísérteties, fehér fénnyel rajzolták ki a fák, a házak körvonalait.

Meddig? Meddig tart ez? Mikor lesz vége?

Mi történik a frontokon?

Amikor megszöktem, november 6-án, úgy tűnt, néhány napot kell átvészelnem, aztán részemről vége a háborúnak. Mások is azt mondták, a Balázs bácsi is, Ilonka édesapja. Csak néhány nap … Arra gondoltam, fél lábon állva is kihúzom.

December közepén járunk. Eltelt egy hónap. Mindenperces ha­lálos veszélyben.

Egyre nehezebben viseltem a bezártságot. A magány fojtogatóan nehezedett rám.

Ilonkának a kijárási tilalom előtt haza kellett érnie.

Kikísértem a kapuig, hallgattam távolodó lépteit. Amikor egye­dül maradtam, leküzdhetetlen kényszer tört rám, hogy kitörjek az utcára, s rohanjak céltalanul, amíg a lélegzetem el nem fúl, míg a szívverésem meg nem áll, míg az életet, a világot felejtve, össze nem rogyok. Mindegy, mi történik velem, csak rohanhassak, cél­talanul, a mozgás, a helyváltoztatás gyönyörét élvezve …

Ahogy múlt az idő, mind gyakrabban törtek rám ezek a kény­szerek, mind nehezebben tudtam magam a rejtekhelyemre vissza­parancsolni.

Egyik reggel Ilonka édesanyja, Subicz néni toppant be hozzám. Hol van Ilonka? Este nem ment haza, az éjszakát nem töltötte otthon. Gondolták, itt aludt nálam. Talán elbeszélgettük az időt, a kijárási tilalom előtt már nem ért volna haza …

Alig fogtam fel, miről is van szó. Ilonkával másfél éve jártunk együtt, szerettük egymást, mintha eljegyzett menyasszonyom lett volna, de a szigorú erkölcsű Subicz családban arról szó sem lehe­tett, hogy együtt aludjunk. Ha viszont az éjszakát nem töltötte otthon, mi másra gondolhatott akkor a Mama?

Azt rögtön tisztáztuk, hogy este tőlem elköszönt, a kapuig kísér­tem, vártam, míg távolodó léptei el nem halnak, s utána mentem vissza, a szobámba. Igaz, már tizenegyre járt az idő és akkor kez­dődött a kijárási tilalom. El­beszél­gettük az időt, de hát ez máskor is előfordult, s nem lett követ­kez­ménye.

A Rózsa utca, ahol én megbújtam, nagy, üres rétbe torkollott, ha azon átment az ember, széles és mély patakmederhez ért, abba le kellett ereszkedni, a vizet átugrani, s a másik oldalon felkapasz­kodni, így lehetett eljutni két utcával arrébb, Ilonkáék házá­hoz.

A nyitott, fátlan réten átsüvöltöttek a közeli harcokból érkező golyók, a kietlen, üres térségen, sötétedés után egyébként sem volt biztonságos az átjárás. Subicz néni is ezen az úton jött; ha Ilonka lövést vagy repeszt kapott volna, rábukkan a lányra.

Másra nem gondolhattunk, minthogy elkapta egy járőr, s vala­hová elhurcolták.

A dühtől és a kétségbeeséstől szinte eszemet vesztettem. Elha­tároztam, még egy órát várok, s ha addig nem kerül elő Ilonka, vérfürdőt rendezek a nyílások között. Van egy éles, hegyes késem, azzal leszúrom az őrt, elveszem a géppisztolyát, berohanok a párt­házba, és mindenkit megölök, amíg engem is le nem lőnek.

Fél óra múltán Ilonka jött be a kapun. Óriási fellélegzés.

Elmondta, hogy miután hazaindult tőlem, a sarkon magyar katonai járőr igazoltatta, majd bekísérte a parancsnokságra. A ház, ahová vitték, a front­vona­lon volt, a közelben húzódott a lövész­árok, katonák jöttek-mentek az udvaron, lőszeres­ládákat cipeltek, páncélöklöket, hevederekre fűzött gép­puska­tölté­nyeket.

Ott az őrjáratot vezető altiszt sunyi, félreérthetetlen vigyorral adta át egy főhadnagynak, aki rá akarta venni, feküdjön le vele. Lehet, hogy ő már holnap halott lesz, a hazát védi, egy magyar lánynak kötelessége, hogy boldoggá tegye őt, legalább arra a kis időre, amit együtt töltenek.

Fél éjszakán át erőszakoskodott vele, megpróbálta a lábáról le­dönteni. Ő körömszakadtáig védekezett. Végül is úgy menekült meg, hogy egy orosz tank betört az állásokba, a főhadnagy is kirohant, később csapzottan, kimerültén tért vissza, keserűen mondta, hogy a legjobb embereit elveszítette. Ledőlt egy priccsre és azonnal elaludt.

Ilonkát hajnalban egy lőszerszállító lovas kocsin Budára irányí­tották más, az éjszaka folyamán bekísért civilekkel, de ő még Erzsébeten meglépett.

Esténként néha bekopogtam Lizó nénihez, beszélgetésre, mele­gedésre. A lakásban albérlőt is tartott, korombéli fiatalembert, aki Csepelen volt bér­el­számoló. Kevés beszédű, zárkózott férfi volt, őt kosztra-kvártélyra fogadta magához Lizó néni, néha végignéz­tem, ahogy a sajtos makarónit tömte magába. Próbáltam beszél­getni vele, de azonkívül, hogy még most is az angolokat várta, egyebet nem tudtam meg tőle. Eltűnődtem, milyen kapcsolat lehet kettőjük között? Egy szobában alszanak, s villanyoltás után…

Lizó néni életének különösségét növelte, hogy gyakori vendég volt nála Ilonkáék egyik szomszédja, Kollár bácsi. A nagydarab, csizmás, durva arcú, nehézkes mozgású férfi összeaszalódott, fo­gatlan, kicsi öregasszonnyal élt együtt, munkahelyét, foglalkozását senki sem ismerte.

Itt, Lizó néninél, családfőként viselkedett, az asszony lehúzta a csizmáját, kedveskedő dünnyögéssel papucsba bújtatta fáradt lá­bait, házilag töltött cigarettát dugott a szájába, forralt borral itatta.

Kollár bácsi a konyhában kinyitott nyugágyban üldögélt, ha a háborúról, a harci eseményekről esett szó, mindig csak egy mon­datot böffentett ki a cigarettafüst kék fátyla mögül:

– Majd a Jóska bácsi elintézi…

Észre kellett vennem, teljesen fölösleges negyedik vagyok ebben a három­szögben, esti látogatásaimat beszüntettem.

öcsémet, Bandit.

Örömöm leírhatatlan volt. Egy órácskát beszélgettünk. Az anyai szív…

Ilonka rendszeresen látogatta a szüléimét. Anyám egy alkalom­mal kijelentette: tudja, érzi, a fia itt van valahol a közelében. Attól kezdve Ilonka beszámolt rólam, de csak anyámnak. Mindig Rab Feri helyzetéről esett szó – sajnálkozva beszéltek a bújdosó, koplaló, fagyoskodó Rab Feriről. Egyszer aztán anyám a sarkára állt: látni akar! Kosárkába élelmiszert rakott, lekvárt, darabka szalonnát, bögre zsírt, kenyeret, kukorica­málét. Öcsém megtömte szénnel-fával a hátizsákját, és eljöttek Ilonkával hozzám.

Könnyebben bírtam az elkövetkező napokat, rohanási kénysze­reim is megszűntek. Valami csodálatos, megnyugtató erő áramlott anyámból.

A halál persze továbbra is itt állt, a sarkamnál, de a haláltól nem féltem. Gyakran elképzeltem, hogy ködös-fagyos hajnalon rám törik az ajtót, kive­zet­nek az udvarra, s agyonlőnek. Vagy fel­akasztanak az eperfa ágára.

Legalább tisztességes, jó emléket hagyok magam után. Anyám gondozza a síromat majd a béke éveiben, s Ilonka beszél rólam a gyermekeinek, meg öcséim is őrzik az emlékemet. Volt egy ember, aki inkább a halált választotta, mint a becstelen életet …

Mindez nem volt romantikus, érzelgős képzelgés. A szomszéd utcában razziáztak, velünk szemben, a túloldalon levő ház mögött elkaptak egy katona­szökevényt, az udvaron agyonlőtték. Hogy megmenekültem, annak köszön­hettem, hogy a razziát abbahagy­ták, nem folytatták a mi utcánkban.

A remények, hogy a németek kiürítik Budapestet, s a várost harc nélkül feladják – szertefoszlottak. Ilonka hozta a hírt: Hitler parancsa szerint utolsó emberig, utolsó töltényig védelmezni fogják a magyar fővárost.

Nem sokkal anyámék látogatása után – újra csak teljesen vá­ratlanul – Ilonka elvezetett hozzám három embert. Prieszol Józse­fet, Nemecz Ferencet és édesapját, Balázs bácsit. Mindhármukat az építőmunkás-csoportból ismertem, rajtuk keresztül, de elsődle­gesen Nemecz Feri által kapcsolódtam a Kommu­nista Párthoz. Legnagyobb tekintélye Prieszolnak volt, aki 1942-ben, mint a Függet­lenségi Mozgalom tagja, lebukott, az Andrássy-laktanyában meg­kí­noz­ták, utána bebörtönözték. Higgadt, okos, jó humorú em­ber volt, kőműves pallér­ként dolgozott, széles körű műveltsége, olvasottsága miatt is tiszteltem.

Prieszol elmondta, Pesterzsébeten felkelés szervezése folyik. Össze­kötőjük átjár a fronton, hogy a szovjet csapatokkal össze­hangolják az akciót. A szovjet támadással egyidejűleg mi is neki­megyünk a németeknek és a nyila­soknak, s felszabadítjuk Erzsé­betet, utat nyitunk a főváros felé. A mi olda­lun­kon fognak har­colni a Juta-dombon állomásozó légvédelmi tüzérek is.

Azért jöttek, hogy megkérdezzenek, hajlandó vagyok-e részt venni a felkelésben, és fegyverrel harcolni.

Természetesen igent mondtam.

Akkor pedig legyek készenlétben, kellő időben értesítenek.

Búcsúzáskor Nemecz Feri egy pillanatra hátra maradt, s egy pisztolyt nyomott a kezembe:

– Tedd el, és ha szükség van rá, használd.

Eldugtam a szekrény tetején, a könyvek mögött.

Karácsonykor bezárult a szovjet csapatok ostromgyűrűje a főváros körül. Éjjel-nappal dörögtek a fegyverek, csatarepülők kötelékei húztak el a házak fölött, gépágyúikból sárga lángnyelvek csaptak ki, amint a vonuló tankokat, gépkocsikat lőtték.

Tőlem néhány háznyira a sarkon, ágyút állítottak föl a néme­tek, dob­hártya­szaggató erővel dörrentek a lövései, a szoba abla­kai mindahányszor meg­csörrentek, mintha ököllel ütötték volna. Az ágyút a szovjet tüzérség kereste, meg­próbálta kilőni. Körülöt­tem egymás után gránátok csapódtak be, a vékony falú mosó­konyha nem sok védelmet nyújtott.

Ilonkáék udvarán Balázs bácsi már korábban épített földbe ásott lég­oltalmi bunkert. Telitalálattól nem óvott, de a repeszektől igen. Ilonka aján­lotta, költözzem át oda, most már csakugyan néhány napról van szó.

A krumplisveremre emlékeztető, rossz levegőjű, szűk helyiség­ben szorongott a Prieszol házaspár is, néha törtek egy-egy kis da­rab kukoricamáiét, azt rágicsálták, Subicz néni egy tányér sós víz­ben főtt babot adott este, azzal másnapig elvoltunk.

Két nap telt el. Hajnalban felmentem az udvarra levegőzni, megálltam az előszobába vezető beton lépcsőfokon. A környékre aknák hullottak, jellegzetes, zizegő hanggal érkeztek a magasból, utána hallatszott a detonáció. Prieszol kiordított a lyukból:

– Gyere be azonnal, az anyád jóistenit! Nem hallod, hogy ak­náznak?!

Micsoda beszari alak – gondoltam –, s kelletlenül engedelmes­kedtem. Alighogy betettem magam mögött az ajtót, fültépő rob­banás hallatszott.

Később, amikor megszűnt az aknatűz és újra felmentem az udvarra, láttam a betonküszöböt, amelyen az imént álltam; dara­bokra törte a becsapódó akna. Kitépte az előszobaajtót, s össze­égette, televerte szilánkokkal a nemes­vakolatot.

A harmadik napon finom porhó hullott a városra, vékony, fehér takaróval borította az utcákat, a tetőket. Az udvaron füleltem: valami nagyon különöset tapasztaltam a jó szagú, hóillatú leve­gőben.

Hirtelen eszméltem: a Csönd! Óriási csönd ült a tájon.

Nyílt a kapu, Bandi öcsém robbant az udvarra.

– Bátyus! Itt vannak az oroszok! A németek eltűntek! A nyila­sok is! Szabad vagy!

Összekapaszkodva pörögtünk, táncoltunk, énekeltünk, a Carmagnole-t…

1945. január kilencediké volt.

JEGYZETEK

^[1] A Mokres fiúk sorsa tragikusan alakult. Szerencsésen eljutottak ugyan a két lányhoz, akiknek udvaroltak, ám amikor az oroszok elkeseredett harcok után elfoglalták a falut, a Mokres fiúknál megtalálták a nyilas pártszolgálatos igazolványokat és a pisztolyokat. Mindkettejüket a helyszínen agyonlőtték. [vissza]

^[2] Miután elváltunk, Tamási visszatért Elnök utcai rokonaihoz. Őt, egyedül, újra befogadták, és náluk vészelte át az ostromot. [vissza]