Pető Gábor Pál

Tudományok és áltudományok

ESSZÉK ÉS CIKKEK

BUDAPEST

Z-füzetek/31

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Pető Gábor Pál 1991

A tökéletlen ember

„Ha egy iparos olyan tökéletlen műszert szállítana nekem, mint az emberi szem, ajtót mutatnék neki” – mondta állítólag Helmholtz, a XIX. század egyik legkiválóbb német fizikusa, aki az élettani fizika, és így a látás fizikája terén is úttörő mun­kát végzett, tehát tudta, mit mond.

Az persze kétséges, hogy ez a szellemes és paradox mondás valóban elhangzott-e így, de ahhoz nem fér kétség, hogy még a legjobb, legegészségesebb emberi szemnek is sok olyan – fénytörési, felbontási, színérzékelési stb. – hibája van, ami­lyen hibájú eszközt egy optikustól nem fogadnánk el. Ha ez­zel szemben az emberi szemnek van is sok előnye, vitán felül áll, hogy nem a legtökéletesebb szerv, amely erre a célra létrejöhetett volna, és hogy ez a megállapítás sok tekintetben érvényes az emberre, „a teremtés koronájára” egészében is!

Van-e valami értelme a kérdés ilyen feltevésének? Gyakor­lati értelme természetesen nincs. De azért mégsem teljesen ér­telmetlen megvizsgálni: miért tökéletlen az ember?

Két lábon

Azt ma már talán a Vatikánban sem vonják kétségbe, hogy az ember az állatvilág tagja: a gerinceseknek nevezett törzs­höz, azon belül az emlősök osztályába tartozik. Az emlősök jelentős része, köztük az ember őse is négy lábon járt, és törzse, amelyet ma függőlegesen tart, vízszintesen állt.

Az emlősök között mindössze néhány csoport van még, amely két lábon jár: a kenguruk, ugróegerek stb. Az emberszabású majmok csak átmenetileg járnak két lábon, de hosszú mellső végtagjaikat ilyenkor is a földre támasztják – kivéve, ha éppen használják valamire –, és a törzset ezekre támasztva lendítik át: akárcsak a béna lábú ember teszi mankójára tá­maszkodva.

Csakhogy ezek a két lábon járó emlősök csak a felületes szemlélő számára tűnnek hasonlónak az emberhez: két lábon járnak ugyan, de nem egyenesednek fel! Ők ugyanis volta­képpen guggolnak. Alapállásuk, ha jól megnézzük: be­hajlított comb, erősen behajlított, „roggyantott” térdízületek.

A madarak két lábon járását egészen más fejlődés előzte meg, mint az emberét. Nekik előbb egész sor külső és belső szervük eltoló­dott vagy megkisebbedett, így a test egyensúlyban van, a ge­rincoszlop ívén függ, amely pedig a hátsó lábakra van felfüg­gesztve.

Az embertan kutatói újabban – polgári világnézetű kutatók is – felelevenítették és sok ténnyel igazolták Engelsnek azt az elgondolását, amelyet egy híres, bár sajnos befejezetlenül ma­radt kéziratában fejtett ki, hogy ti. a munka volt az, ami a majom emberré válását döntő módon befolyásolta és segítette. Márpedig a munkához az kellett, hogy a két mellső végtag felszabaduljon a járás feladata alól és specializálódhasson, majd mind sokol­dalúbban használhatóvá váljon. Ez pedig a két lábon járás és a felegyene­sedés nélkül nem történhetett volna meg.

A két lábra állásért azonban az ember nagy árat fizetett.

A felállással a váll és a medence közt megoszló súlyt (a két hátsó láb súlyát leszámítva) teljesen a keresztcsigolyák viselik.

A hátgerincre egymás mögé felfüggesztett szervek így egy­más alá kerültek. Felfüggesztésük iránya nem esik egybe a nehézségi erővel, tehát nem védik meg kellőképpen a süllye­dés okozta ártalmaktól. Azután meg: az egész test súlya a me­dencefenékre nehezedik és túlterheli azt. Ez különösen a női szervezet számára nagy teher. Az anyaméh helyzete is olyan a felegyenesedve járó emberi testben, hogy ez a szüléssel járó bonyodalmakat eleve magában hordja.

Az alsó végtag, a láb statikailag szinte a végletekig „feszített” szerkezet. Vérkeringése – ti. az, hogy nagy magasságot legyőzve a vért vissza kell vezetnie a szívhez – túlterheli a vénás rend­szert. Nincs okunk rá ezért, hogy csodálkozzunk az alsó vég­tag vérkeringésének sokféle meg­bete­ge­désén.

Azután itt van a gerinc. A medencéből indul ki, de ahhoz, hogy függő­leges irányba haladhasson, előbb vissza kell ha­jolnia. Ez is nagy teher ennek a fontos, bonyolult és érzékeny szervnek, amely – ne felejtsük el – voltaképpen legalább annyira óvja, védi az agyat, ezt a finom, érzékeny, kényes szer­vet, mint a koponyacsontok. A koponya ugyanis a gerincen rugózik. Ez megkíméli az agyat – de nem kíméli a gerincet, amely erősen túl van terhelve. Hogy mennyire, azt mutatja az is, hogy az ember testmagassága általában este egy centiméterrel kisebb, mint reggel: a túlterhelés kinyomja a porc­korongokból a nedvességet! így azután érthető a szubjektíve érezhető fá­radtság is, meg a porckorongok súrlódása következtében idő­sebb korban oly gyakran fellépő gerincporckorong-sérvek és más gerincbetegségek.

Ma már az embernek természetes testtartása a felegyene­sedett állás: a kisgyermek is egyéves kora körül kezd megpró­bálni felállni; addig négykézláb közlekedik. Természetesen a szülők is tanítgatják erre a gyermeket – nem­egyszer a kelleté­nél korábban is –, de ha nem tanítják, akkor is megpróbálja!

Azt, hogy az embernek már az állás a természetes testtartása, az is mutatja, hogy egyébként is eltérően viselkedik az állatoktól: például fekve pihen és hanyatt fekve is alszik, amit t az állatok vagy soha, vagy csak igen ritkán, rövid ideig, át menetileg tesznek.

A természetes testtartásban, vagyis amikor az ember felsőteste az alsó végtaggal 180 fokos szöget zár be – azaz annak a meghosszabbítása voltaképpen –, megmutatkozik az emberi szervezet tökéletlenségének egy újabb jellemző mozzanata: a csípőízületet nem tudjuk hátrafelé hajlítani.

Az anatómusok, akik ma már viszonylag jól ismerik az emberi test felépítését, azt szokták mondani – talán félig tréfásan –, hogy természetes, vagyis ősi életkörülmények között az ember ma már nem is volna életképes. Ez bizonyára így is van, csak persze – és ezt az anatómusok is tudják – az ember részben éppen attól ilyen, hogy nem „természetes” körülmények kö­zött él, és azért tudta felépíteni mai életviszonyait, mert ilyen.

Prehominizáció

Ha azonban az időben messzebbre akarunk visszanyúlni, felderíteni, hogy miért ilyen az ember, hogyan alakult ilyenné, az antropológusok érdekes választ adnak. Következtetéseiket egy nagy fontosságú és hosszan tartó bonyolult folyamatból vezetik le, amelyet prehominizációnak neveznek. Ez a szó igen gazdag tartalmú: az emberré válás teljes előtörténetét jelenti.

Ma még a tudomány nem ismeri a prehominizáció folya­matának minden részletét. Kétséges, hogy valaha is fogja-e ismerni, hiszen az azokra a csont­leletekre épül, amelyekből még mindig túl kevés van. A jelenlegi ismeretekre épülő észre­vételek és következtetések azonban érdekesek, elgondolkoz­tatóak.

„Egyik, nem sokat ígérő örökségünk – fejtegette egy neves magyar antro­pológus pár évvel ezelőtt, 1972-ben a Magyar Biológiai Társaság 9. közgyűlésén –, hogy elődeink kiválasz­tása nem volt valami szerencsés. Azok a lények, amelyeket Linné a Primates, a főemlősök rendjébe sorol, még a fejlődés igen alacsony fokán álltak akkor, amikor az emberhez vezető fejlődés dinamizmusa egyik csoportjukat gyors felemelkedés­hez juttatta.”

Azoknak a főemlősöknek ugyanis, mondják a kutatók, öt ujjuk volt és fejlettebb koponyájuk, de olyan primitív tulajdon­ságokat is örökítettek ősünkre, amelyektől nem tudott megszabadulni a fejlődés során.

Az egyik ilyen volt például a fogazat. Azoknak a főemlősök­nek, amelyek­ből az ember kifejlődött, a maguk földtani korá­hoz képest elmaradott volt a foga­zatuk: a velük egyidőben élt más lényeké fejlettebb volt. Az ő fogazatuk fejlő­dése valahogy megrekedt egy 40-50 millió évvel korábbi szinten. Tudniillik ezek a fogak 20-30 évi használatra valók. Ez kiválóan meg is felelt azoknak a lények­nek, hiszen rendszerint nem éltek ennél hosszabb ideig. Csakhogy az ezek­ből a lényekből kifejlődött ember élete hosszabb lett, és a fogazat nem tudta élete végéig szolgálni. Igaz, a mai ember fogaira jellemző szuvasodás a régi emberi koponyaleleteken nem figyelhető meg, a fogak hiánya azonban annál inkább.

Hasonlóan terhes örökség a kutatók szerint a gerincesek csontvázának a felépítése, amely egy két ponton alátámasztott hídhoz volt hasonló, lévén, hogy négy lábon járáshoz alakult ki. Ezt a csontvázat örököltük mi, akik pedig két lábon, felegyenesedve járunk, feladva a négy lábon járás jó súlymegoszlásának elő­nyét.

Ingerek áradatában

Még érdekesebb egy másik, a prehominizáció folyamatából levont következtetés. Azok az élőlények, amelyekből az em­berré válás folyamata (később, azaz 15—20 millió évvel ez­előtt) megindult, gerincesek voltak – és ez társadalmunkon is látható. Közismert, hogy a gerincesek körében nincs egyet­len olyan együttműködő társadalom sem, mint a termeszeké, a hangyáké, a méheké. Ennek az az oka, hogy a gerincesek – szemben a rovarokkal, amelyek érzékszerveik tökéletlenebb volta miatt a külvilágról kevesebb és időben is szaggatottabban érkező információt kapnak – az ingerek áramának szinte minden poétikájukban ki vannak szolgáltatva. Így egyedeik, az egyes emberek is egymástól sokkal inkább különböznek, mint egy-egy hangya vagy termesz. Ezért az együttműködés ki­alakítása és fenntartása sokkal bonyolultabb és nehezebben megy.

De ezen túlmenően: ez az információáradat olyan fizikai és pszichikai megterhelésnek teszi ki az embert, amelyhez csak igen nehe­zen tud alkalmazkodni. Ha a hátsó lábra állás okozta káros kö­vetkezményekről a reuma­tológusok tudnak sok mindent mon­dani, akkor ennek következ­mé­nyeiről a pszichológusok, sőt a pszichiáterek beszélhetnek. És ez teszi ért­he­tővé, hogy mi­közben az urbanizáció korát is éljük, a mind nagyobb városok szüle­téséét és az embereknek e városokba tódulásáét, ugyan­akkor a nagy­városokból való, az inger- és információáradat elöli menekülés folyamata is megfigyelhető.

Egyik nemzetközi tekintélyű anatómusnak feltettem a pro­vokatív kérdést: „Ha önnek, aki annyira tisztában van az em­ber testi tökéletlenségeivel, azt mondanák, hogy – bármilyen fan­tasztikus is ez – megtervezheti újból a Homo sapienst, és olyan lesz, amilyenné tervezi, nos; milyen lenne a tudományosan megszerkesztett ember?”

A válasz tulajdonképpen nem is volt nagyon meglepő. A lé­nyege ugyanis az volt, hogy bár a mai ember bizony eléggé tökéletlen, nem tudna jobbat tervezni helyette. Sok szempont­ból azért jó szerkezet, amit jól lehet használni a jelenlegi kö­rülmények között – ha használja azt az anyagot, ami a kopo­nyájában van, és társadalmát is megfelelően átalakítja. De egyébként is: annyira megszoktuk már az embernek ezt a for­máját, hogy alapvető változtatást nehezen tudunk elképzelni rajta.

Valóban „ez van, ezt kell szeretni”, de használatával csín­ján kell bánni. Ez azonban már távolról sem biológiai prob­léma és feladat, hanem társadalmi.

(Népszabadság, 1974. szeptember 8.)

A felső határ

„Gyorsabban, messzebbre, magasabbra” – valahogy ilyenformán fogalmazta meg egy latin nyelvű jelszó a sport követelményeit, céljait – és aki csak félszemmel és félfüllel figyel is oda az él­sportolók új és új csúcs­teljesít­ményeire, láthatja, hogy ölt nap­ról napra testet ez a jelszó.

Igen – de meddig? Meddig lehet fokozni a vívók fegyveré­nek gyorsaságát és idegeik teherbírását, a futók gyorsaságát, az ugrók által leküzdött távolságot és magasságot, a súly­emelők által fölemelhető súlyokat?

Egyáltalában: föl szabad-e, föl lehet-e tenni így ezt a kér­dést? Van-e felső határ?

Nem kisebb sportember, mint Jurij Vlaszov sokszoros súly­emelő bajnok írta le: „Végső határok csak az emberi fejekben létez­nek. Az erő, akárcsak az ész, korlátlanul fejlődhet.”

Nem kockázatmentes dolog ilyen szakemberrel vitába szállni, mégis a tudományos kutatások fejlődése, a természet­tudományok – elsősorban az élettan – mai ismeretei alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy valahol azért van egy túl nem szárnyalható határ. Kérdés, milyen messze van még és mikor érjük el.

Lefaragott másodpercek

A sportolók – így Vlaszov – derűlátása nyilván azon alap­szik, milyen hatalmas a sportteljesítmények fejlődése a XX. században. (Pontos adatok nincsenek is sokkal régebbről.)

A 100 méteres síkfutást az athéni 1896-os olimpián 12 má­sodperces eredménnyel nyerték. 1912-ben a világcsúcs 10,6 másodperc volt. Több mint húsz év telt el, míg (1934-re) 10,3 másodpercre „faragták le” a csúcsidőt, és újabb negyedszázad kellett újabb három tizedmásodperc csökkentéshez: 1960-ban volt kerek tíz másodperc a világcsúcs. További 12 év alatt sikerült 9,9 másodpercre csökkenteni a 100 méter beszáguldásához szükséges időt.

Magasugrásban a világcsúcs 1912-ben kerek két méter volt. 1934-re érték el a 204 cm-t, csaknem 30 év múlva, 1972-ben 229 centiméterig vitték. De – amint sokan fognak rá emlé­kezni – míg az 1936-os olimpián a magyar Csák Ibolya 160 centiméteres ugrással a dobogó legfelső lépcsőjére állhatott – azóta viszont már hazai úttörő-olimpiákon értek el ennél jobb eredményt! Rúdugrásban az 1912-es 402 cm-ről 1972-re 554 centiméterre emelkedett a világcsúcs. És hogy az utolsó példát az „erős emberek” birodalmából vegyük: az 1896-os olimpián a súlyemelés győztese nyomásban 111,5 kg-ot teljesített – ma a világcsúcstartók a súlyzóvasnak az egyik végére is többet raknak fel ennél, pl. Lökésben.

A fejlődés tehát óriási és bár bizonyos számokban – például a rövid távú gyorsfutásban vagy az alacsonyabb súlycsoportba tartozó súlyemelőknél – ugyan csak lassan, ritkán és kis érté­kekkel javulnak a csúcsteljesítmények, másokban viszont lát­hatóan vannak még tartalékok. Mégis a sporttudományi kuta­tók, ugyanazok, akik segítenek az edzőknek és a sportolóknak a mind nagyobb teljesítmények elérésében, állítják, hogy a természet törvényeiből könyörtelenül következik: vannak végső, felső határok. Számokat nem szívesen mondanak, de nem is ez a lényeg.

Mi teszi lehetővé a csúcsteljesítmények elérését? Két fő fel­tétele van a teljesítményeknek: az adottságok és a környezeti ha­tások. Bizonyos adottságok nélkül a sportban sem lehet ki­emelkedő teljesítményt nyújtani – ugyancsak nélkülözhetet­len azonban a megfelelő edzés, életmód, táplálkozás és ne­velés. Ezeket foglalják össze környezeti hatások elnevezés alatt.

A feltételek javítására nyilvánvalóan tudatosan, illetve – ami ennek magasabb foka – tudományosan törekedni kell. A tehetség felismerésében, azaz a tehetségesek kiválasztásában ma a tudomány még viszonylag kevesebb segítséget tud nyúj­tani a sportolóknak, már csak azért is, mert a sporttehetség­ben óriási szerepük van a lélektani tényezőknek: a kitartásnak, a küzdeni- és győzniakarásnak. Ezeket neveléssel fokozni le­het (és kell is), azonban a sportpályafutás kezdetén, a ki­választásnál, amire ma nem egy sportágban már szinte gyer­mekkorban kerül sor, még nehéz meghatározni.

A környezeti tényezőknek nevezett feltételcsoportban azon­ban a tudomány már jelentős támogatást tud adni a sportolóknak (mindig ideértve az edzőket is), habár – így mondja a buda­pesti Testnevelési Főiskola kutató­intézetének igazgatója, és­pedig nemcsak a hazai intézetekre vonat­ko­zólag, hanem vi­lágszerte így van – tulajdonképpen csak a hatvanas évek eleje óta közvetlen ez a támogatás: addig inkább csak alapkutatá­sokat végeztek. Viszont éppen a hatvanas évek eleje óta szem­mel láthatóan a sport sok ágában mind gyakoribbak a „trón­fosztások”!

Az edzési tapasztalatok felhalmozódása és tudatos elem­zésük már koráb­ban is segítette a sport fejlődését. Például Charles Daniels, az 1904-es olimpia egyik úszófenoménje 1907-ben könyvet írt, amelyben összegezte tapasztalatait. Fő következtetését – „A rajtnál vedd fel azt az iramot, amit a célig tudsz tartani” – csaknem fél évszázaddal később is csak megfogalmazni tudják más­képp, ti. képletben, a kutatók, he­lyességét nem vitathatták, és újat, jobbat sem tudtak a helyébe állítani. Ami e területen új és fontos a hatvanas évek eleje óta: az a felismerés, hogy a terhelés változtatása feltétele a fejlő­désnek. Az antropo­lógusok szerint az ember kifejlődésének is egyik döntő tényezője volt az intenzív fizikai erőkifejtés, a munka.

Hozzájárult a teljesítmények fentebb néhány adattal illuszt­rált fejlő­dé­sé­hez az ember életmódjának, elsősorban táplál­kozásának változása. Német­országi adatok szerint – de a leg­több fejlett országban ugyanígy – az emberek hús­fogyasztása 1816 és 1934 között évi 14-ről 54 kilóra emelkedett, ezen belül a sertéshúsé 4-ről 35-re, ugyanakkor a kenyérfogyasztás évi 250-ről 115 kilóra csökkent. Ezen belül a durva, illetve őrölt lisztből készült kenyér aránya 1816-ban 90 : 10 százalék volt, 1954-re pontosan a fordítottja. A cukorfogyasztás két kilóról 24-re, a zsíré 3,5 kilóról 36-ra nőtt, vagyis megnőtt a fehérjék és zsírok fogyasztása, márpedig ez fokozott munka­végzést tett lehetővé.

Teljesítmény és milliliter

Rohamosan nőtt és nő a sportolók száma. Ez tömegbázist ad, így nagyobb a lehetőség a kiemelkedő tehetségek felkuta­tására. A csúcs­teljesít­mé­nyek fokozásában azonban a tehet­ségek tudományos alapon történő edzésének van nagy jelen­tősége. Ez a tudományos alap pedig nemcsak a természet­tudo­mányosan – mérésekkel, kísérletekkel stb. – kialakított edzési terveket jelenti, hanem azt is, hogy folyamatosan ellen­őrizhetik is az eredményeket. Így az egyénre kidolgozott – mégpedig nem merev, hanem szakaszonként változ­tatható – edzési terv megvalósításának alapja nem a régi „próbáljuk ki, majd meg­látjuk” módszer: ma már mérésekkel ellenőriz­hető, elérte-e célját a terv. Érdekes példa a különben szám­szerűen nem mérhető teljesítményre menő labdarúgás. Meg­állapították, hogy a labdarúgók állóképességét mérni lehet: szervezetük oxigénfelvevő-képességének testsúly-kilogrammon­ként legalább 60 milliliternek kell lennie. Aki ezen alul van, annak nincs sok esélye nagy teljesítményekre. Akinek ennyi, azét föl kell vinni 70 ml-re. Ez mérhető. Ha az edzés nem nö­veli ezt az értéket, akkor rossz volt az állóképességi edzésterv, és változtatni kell rajta! (Nem csodálkozhatunk azon, hogy Gerd Müller, akinél ez az érték 72 ml, az őt őrző 62 ml oxigén­felvevő-képességű magyar játékost tíz esetből négyszer le tudja futni, le tudja rázni!)

Hasonló mérések és ellenőrzések alapján érték el az úszó­edzők, hogy az 1948 és 1960 között stagnáló csúcsteljesítmé­nyek azóta szinte rohamos fejlődésnek indultak. És éppen az úszásnál célszerű megemlíteni a sport­tudo­mányi kutatásnak azt a felismerését, hogy az emberi átlagos életkor emelkedése még komoly tartalékokat rejt magában a végső csúcsok elérésében. Ugyanis ma az úszók gyermekként kezdik az edzést és huszadik évük körül „kiöregedve” visszavonulnak. Az életkor megnöveke­dése következtében viszont lehetőség nyílik arra, hogy néhány sportágban – és ilyen az úszás is, ahol nagyon hosszú a felkészítési idő, amihez viszont előnyös a versenyző biológiai érésének kivárása –, a jelenlegieknél magasabb teljesítmé­nyeket érjenek el.

Ismerve mármost nagy vonalakban, hogy miként érte el a sport – eleinte a tudomány támogatása nélkül, az utóbbi más­fél évtizedben pedig mindinkább annak támogatásával – a mai, részben szinte soha el nem képzelt szinteket, vessünk egy futó pillantást arra, mit jósol a sporttudomány a jövőre: mi­lyen messze vagyunk a felső határtól?

Hogyan tovább?

Az erőteljesítményeken alapuló sportokban – súlyemelés, dobósportok, ugrások – különböző a helyzet, aszerint, hogy a nyers erő vagy amellett a mozgások összehangolása-e a döntő tényező. A súlyemelésben – ez a nyers erő esete – az izmok edzésének lehetőségei még távolról sincsenek kihasználva, il­letve nem dolgozták ki az izomedzésnek ehhez a sportághoz való adaptálásának leg­ered­ménye­sebb módját. Ezért főleg a váltósúlytól fölfelé még sok fejlődési lehetőség van. Tudni kell azonban, hogy az izmokat egy bizonyos méretnél nagyobbra nem lehet növelni – bár ettől még messze vagyunk –, mert olyan merevvé válnak, hogy nem lehet velük emelni.

Más a helyzet a „gyorserő”-teljesítményeknél. Ezek a tech­nikai fejlő­désnek is sokat köszönhetnek, ide értve a műanyag pályákat (tartan, rekortan), a rúdugrásban az üvegszállal erő­sített rudakat. De pl. a mai magasugró-technika, az úgyneve­zett Fosbury flop a kutatók szerint már a csúcs: mind a roham, mind az elrugaszkodás a lehető leggazdaságosabb, ennél jobb jelenlegi ismereteink alapján nem lehet. Ezért ebben a sport­ban nagy fejlődés már nem várható. Az elugróhelyek javítá­sával, a sportolók gyorsasági erejének fokozásával is kb. 2,40 méterre teszi sok szakember a várható legnagyobb teljesít­ményt! ^[1]

A gyorsasági teljesítményekben, vagyis a 800 méternél rövidebb távú futó­szá­mok­ban olyan idegrendszeri adottságok játszanak közre a teljesít­mények­ben, amelyeket alig lehet fej­leszteni. Viszont fejleszthetők az ezek érvényesí­téséhez szük­séges feltételek. Például: egy gyors­futónak jó a lépésszaporasága, de nincs lábizom­ereje. Ezt lehet fejleszteni, viszont az összehúzódás és gátlás frekvenciájába (gyakoriságába) nehe­zen tudnak beavatkozni. Ezenkívül ezekben a sportágakban is várható még fejlődés a pályák minőségének javulásától.

A nagyobb távokon a futás nem gyorsasági teljesítmény kérdése, ugyanígy az evezés, a kajakozás, a hosszú távú kerék­pár és gyors­korcsolya is állóképességi sportok. Ezeknél a lélek­tani tényezőkben még felbecsülhetetlen tartalékok rejlenek. Általában az a törvényszerűség, hogy minél tovább tart az erő­feszítés, annál nagyobbak a fejlődési lehetőségek. Ugyanakkor lát­szólag kis technikai tökéletesítéssel – a mozgások koordiná­ciójának javításával – nagy teljesít­mény-javulásokat érhetnek el: a kajakozóknál a biomechanikailag megalapozottabb hú­zásjói hajtja a hajót, és az erőkifejtésnél többszörösen nagyobb eredményt érhet el a versenyző.

*

Az már megint más kérdés, hogy mire jók ezek a csúcstel­jesítmények, amelyeket sokszor maga a sportoló is csak egy­szer képes elérni, és hogy miért kell és érdemes-e ekkora erő­feszítéssel, fizikai és szellemi összpontosítással hajszolni az ilyen eredményeket. A sporttudomány művelői ezzel nem fog­lalkoznak. De nem is a csúcsteljesítmények a lényegesek, ha­nem a hozzájuk vezető út: a testi és erkölcsi erőkifejtés és an­nak tanulságai, törvényszerűségei, amelyek alapján ilyen erő­kifejtést, teljesítményt nemesebb cél érdekében is elérhet az ember.

(Népszabadsága 1975. július 27.)

Ostorpattogtatás hatványon

Mátyás király vagy akár XIV. Lajos, a Napkirály, koruk­nak nemcsak leg­ha­tal­ma­sabb, de leggazdagabb emberei is voltak, mégis valószínűleg e sorok olvasóinak túlnyomó több­sége kényelmesebb, kellemesebb, sőt kulturáltabb körül­mé­nyek között él, mint ezek a nagyurak. Gondoljunk csak az üvegezett ablakokra, a szelet kizáró becsukható ajtókra, hogy a gázról és a villanyról ne is beszéljünk.

És mégis, az ember néha irigyli a régieket, elődeinket. Nem azért, amivel nekik több volt, inkább azért irigyelhetjük őket joggal, amiből az ő idejükben kevesebb volt. íme, egyetlen példa.

Schopenhauer, XIX. századi német filozófus (1788-1860) külön tanulmányt szentelt a zajnak, amelytől ő és kortársai oly rettenetesen szenvedtek, és a fő zajforrás, amelyet körül­belül hat nyomtatott könyvoldalon keresztül szenvedélyesen ostoroz: az ostorpattogtatás volt! Szó szerint ezt írta:

„A legmenthetetlenebb és leggyalázatosabb lárma az iga­zán pokoli ostorpattogtatás a városok visszhangzó utcáin, ami minden nyugalomtól és minden eszmélkedéstől megfosztja az életet. Semmi sem nyújt oly világos fogalmat az emberek eltompultságáról és üresfejűségéről, mint az, hogy az ostorpat­togtatás megengedett dolog. Ezt a hirtelen, agybénító, min­den eszmélkedést megsemmisítő, gondolatgyilkoló csattanást fájdalmasan kell éreznie mindenkinek, akinek csak valami gondolathoz hasonló van a fejében … az ember szinte érzi az ostor zsinórjának hegyét az agyában … és így tovább, hosszú oldalakon!

Tizenkét év = +700%

Micsoda szörnyűség, valóban! De bár az ő gondjaik vol­nának a mieink! Hiszen ha utcáinkon és lakásunkban ma is csak ez a zaj gyötörné hallásunkat, idegeinket és – amit a tudományos kutatás már kimutatott – szervezetünket, sejt­jeinket!

Persze nem tudjuk pontosan, milyen erősek lehettek azok az ostor­pattin­tások, amelyeket a pesszimizmus prófétájának el kellett tűrnie. De ha Schopenhauer ma feltámadva csak egy vidéki városunkba is elmenne, alighanem azt hinné, hogy a pokol szabadult el.

Hát még Budapesten! Ahol a forgalom állandóan és roha­mosan nő, a közlekedés pedig egyszersmind zajt is jelent (hogy most a bűzről, a levegőt szennyező, mérgező anyagokról ne essék szó). Még 1959-ben végeztek egy pontos, műszeres mé­réssorozatot Budapesten. Kijelöltek 146 pontot, ott hét­köz­napokon 8 és 16 óra között végeztek zajméréseket, ugyanak­kor számolták az óránként elhaladó járművek számát. Egy évtizeddel később, 1970-71-ben meg­ismételték ezt a vizsgá­latot. Amint Pintér István, az Országos Munka­egészségügyi Intézet igazgatóhelyettese megírta a Magyar Tudomány című folyóiratban: azon a 132 ponton, amely mindkét vizsgálat­sorozatban azonos volt, az áthaladó járművek száma átlagosan éppen megkétszereződött, a zajszintek pedig kereken 3 decibellel (ezt rövidítve dB-nek írjuk) nőttek. De ez a kis szám ne tévesszen meg senkit: ez ugyanis pontosan 100 százalékos növekedést jelent, kétszer akkora nyomással terheli meg a zaj az emberek szervezetét, mint 12 évvel korábban! És hogy a jövőtől mit várhatunk? Ezen akkor gondolkozzunk el, amikor arról olvasunk – a legtöbben nagy örömmel – az újságban, hogy a következő évben mennyivel nő az autóbuszok és villamosok száma, hány autót hoz forgalomba a Merkur.

De mivel a közlekedést javítani, s ami ezzel együttjár, fo­kozni kell, szükségszerűen a zaj is nőni fog. És bár a közleke­dés javításával szembeszállni nemcsak reménytelen volna, ha­nem ostobaság is – a zaj növekedésébe beletörődni súlyos hiba lenne.

Csakhogy: mi a zaj ?

Kérdezzük meg a motorkerékpárjával büszkén száguldozó fiatalembert: zaj-e az, amit a motor okoz? Neki az a legszebb muzsika.

„Ami az egyiknek bagoly, a másiknak fülemüle” – tartotta egy német közmondás.

A beatzene, amelyet a legkorszerűbb elektronikus szerke­zetekkel felerő­sí­tenek egészen 115 dB-ig, fiatalok tízezreit az elragadtatásig gyönyörködteti, míg másokat kétségbeejt: vi­szont maguk a zenészek sokszor már nem hallják … És hogy a 115-ös számot értsük: a kutatások szerint általában a 130 dB az az érték, amelyet fájdalomküszöbnek nevezünk: az ilyen nyomású hangnál már nem hangérzet keletkezik bennünk, hanem fájdalom!

Furcsa, hogy a zaj („minden nem kívánt hang: zaj”, tartja egy szólás) nemcsak kellemes lehet egyeseknek, de egy nyugat­német szakfolyóirat (Das technische Umwelt Magazin) cikke sze­rint van „zajbüszkeség” és „zaj­bizalom” is: régebben például egy fúrómester csak akkor számított tekin­télynek a maga szak­májában, vagyis a bányászok között, ha már félig süket volt, ugyanígy az első világháborúban a tüzérek. E. Dichter pszi­chológus pedig A dolgok rejtett rendje című tanulmányában el­mondja, hogy James Watt, a gőzgép feltalálója megpróbálta a gép fülsiketítő lármáját csökkenteni, ám megdöbbenéssel tapasztalta, hogy épp ez a lárma vívta ki a nézők „általános tetszését”!

Van végül olyan zaj, amely éppenséggel fokozza az embe­rek teljesít­ményét, főleg akkor, amikor már fáradtak: ilyen az üzemekben és irodákban sugárzott zene, úgynevezett hát­térzene. A Ford-művekben még azt is kikísér­le­tezték, milyen ritmusú zene az, ami fokozza a teljesítményt – van ugyanis olyan is, amely éppen ellenkezőleg, csökkenti.

Mindez nem mond ellent annak, hogy a zaj korunk egyik átka. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a Föld la­kosságának egy százaléka halláskárosodott, és ennek a fele zaj okozta, foglalkozási eredetű nagyot­hallásban szenved. Az NSZK-ban például 700 „zaj­nyug­díjast” tartanak számon és kétmillió halláskárosultat! A zaj okozta munkahelyi ártalomban szen­vedők száma – írja az előbb idézett folyóirat 1973. szeptemberi száma – ma már megelőzte a statisztikában a hagyományos munka­helyi betegségben szenvedőket (szilikózis, porártalom stb.).

A zajjal kapcsolatban ugyanis az a fő gond, hogy nagyon nehéz (pl. füldugókkal) elmenekülni előle. „Szemünket be tudjuk csukni – jegyezte meg Juhi Pedersen, a koppenhágai egyetem professzora egy rádióelőadásában (A zaj élettani hatásáról) –, ha akarjuk, vagy ha alszunk, fülünket azonban még alvás közben is elérik a hangok, mert nem tudjuk be­csukni.”

De nem lehet a zajt megszokni sem. Igaz, hogy az állandó, egyenletes zaj, például a tenger mormolása egy idő után nem bántja az embert. „Még a légkalapács fülrepesztő zaját is megszokhatja fülünk és agyunk – állítja A. H. Davies, a British National Physical Laboratory munkatársa –, ha nem kapcsol­gatják folyton ki és be. A hirtelen, váratlan, szokatlan, aritmikus zajokat nem tudjuk megemészteni, aggodalommal és félelemmel tölte­nek el bennünket. Izmaink megfeszülnek, vérünk felgyorsul, sza­porábban lélegzünk, érverésünk felszökik s a tudomány leg­újabb megállapítása szerint még gyomrunk is összehúzó­dik …” Márpedig a zajok többsége sajnos ilyen!

A tengerimalac pusztulása

A zaj ugyanis fizikai hatás: „Ha fülünket hanghullám éri, a levegő nyomás­ingadozása rezgésbe hozza a dobhártyát. Ezt a rezgést a hallócsontok rendszere: a kalapács, az üllő és a kengyel közvetíti a belső fülbe. Ezek az emelőrendszert alkotó csontok parányiak és könnyűek: a kengyel például felnőtt embernél három milliméter hosszú és 0,4 gramm súlyú” (Pedersen). Képzeljük el, hogyan hatnak ezekre az érzékeny szervekre azok a hatások – a hangnyomás –, amelyek érzékeltetésére talán elegendő lesz a következő néhány adat: egy sugárhajtómű 160 dB hangnyomású turbinája (amilyen a korszerű repülő­gépekben van) 10 kW/rn2 hőenergiát fejleszt; ilyen erősségű hang hatására néhány perc múlva a fél milliméter vastagságú alumíniumlemez széttöredezik. Az ilyen sugárhajtóműtől egy méter távolságra elhelyezett kísérleti állat (tengerimalac) tíz perc alatt elpusztult.

A zaj mérésére, energiájának meghatározására használt skáláról tudni kell, hogy a hang­nyomás­szintet jelzi. A decibel logaritmikus skála, tehát az egymást követő számok egymásnak többszörösei. Már említettük, hogy 3 dB növekedés megkét­szereződést jelent. Ami 0 dB, azt nem halljuk, ez a hallás­küszöb, míg 130-140 dB már a fájdalomküszöb.

A különféle zajok különféle hatásait részletesen elemezve dr. Pintér István a következő, nagyon meggondolandó követ­keztetésre jut: „A zaj »megszokása« csupán pszichésen lehetséges. A vegetatív idegrendszeri reakciók mindig létrejönnek zaj hatására, függetlenül attól, hogy pszichésen hozzászokott-e a zajhoz vagy sem, illetve a zaj, mint ilyen, tudatos-e vagy sem az egyénben (alvás)”.

Hazánkban érvényben van egy közhasználatúan ÁBEO-nak nevezett előírás (általános balesetelhárító és egészségvédő óvórendszabály). Ez egyebek között meghatározza a hallást károsító zaj mértékét. Két évvel ezelőtti adatok szerint Ma­gyarországon egymillió ember dolgozott olyan zajban, amely­nek szintje meghaladta ezt!

Ami rajtunk áll

Csakhogy a zaj elleni védekezés költséges dolog. Vannak korszerű, kisebb zajú gépek – ezek drágák. Vannak zajcsök­kentő berendezések – ezeket sem osztogatják ingyen. A hangszigetelő fal is drága.

Amíg tehát az utcákon, a munkahelyeken, a lakóházakban nem lesz mindenütt olyan gép, jármű, berendezés, anyag, amely csökkenti a zajt, két dolgot lehet – és kell – tenni. Az egyik: ahol a munkahelyen van egyéni zajvédő eszköz – pl. fülvédő –, ott azt használni kell. A szakirodalom tanúsága sze­rint ez világszerte nehezen, sok üzemben kényszerrel megy csak: „Elvégre hallanom kell a gépet!” – védekeznek ilyenkor a dolgozók, akik pedig tudják, hogy a zajos gép mellett véd­telen füllel dolgozni majdnem olyan veszélyes, mint más óvó­rend­szabályokat megszegni (védőálarc nem viselése, gépbe mozgás közben belenyúlni stb.).

A másik tennivaló: ahol nem kell, ott ne okozzunk zajt. A rádió- és televíziókészülékek, magnetofonok bömböltetése nem létszükséglet: az ajtók csapkodása – de hadd fejezzem be ismét Schopenhauer szavaival, aki, habár pesszimizmusát, mint köztudott, vitatjuk, egyben és másban, így ebben is fején találta a szöget: „Az általános türelem a szükségtelen lárma, pl. az annyira neveletlen és közönséges ajtócsapkodás iránt a fejek általános eltompultságának és ürességének a jele.”

És hogy ostor helyett ma gázpedált használunk a jármű se­bességének növelésére, ajtaja pedig nemcsak a szobának van – nos, a lényeget illetően ez semmit sem változtat az igazsá­gon, hogy ma már tudjuk, mennyire ártalmas a zaj.

(Népszabadság, 1974. október 27.)

Ahol megáll a józan ész

– Mondja, tudja maga, mi az a relativitáselmélet?

– Nem. Magyarázza meg!

– A lényege az, hogy minden relatív, viszonylagos. Például: három szál haj egy kopasz fejen kevés, de egy tál levesben sok.

– És ezért a buta viccért kapott az Einstein Nobel-díjat?

Ha a csattanójáról nem is, de a formájáról talán észrevették az olvasók, hogy ez egy vicc. Pontosabban: az volt. Méghozzá divatos vicc – úgy negyven-negyvenöt évvel ezelőtt.

Akkoriban tucatnyi vicc forgott közszájon, amely a rela­tivitáselméletről szólt. A viccek Einstein elméletének félre­értett vagy meg sem értett követ­kez­tetései voltak, alaphang­juk pedig az, hogy „ezek egy »pihent agy« spekulációi, ame­lyek ellentmondanak a józan észnek”.

Ám ne nehezteljünk ezért a nagyközönségre, hiszen meg­felelő képzett­ségű szakemberek is, akik pedig megérthették volna, meg kellett volna érteniük a relativitáselméletet, nem­egyszer makacsul hajtogatták: „Ez ellentmond a józan észnek!” Einstein válasza: „Józan észnek az emberek azoknak az előítéletek­nek az összességét nevezik, amelyeket 18 éves korukig beléjük neveltek.”

Korunk legzseniálisabb és legtöbb vitát provokáló fizikusa ezúttal is fején találta a szöget, de az tagadhatatlan, hogy a relativitáselméletnek vannak meghökkentő következtetései, amelyek előtt „megáll az ész”, amint mondani szokták.

Érdekes lesz példaként megvizsgálni néhány ilyen ered­ményt.

Az elsőt vegyük a relativitáselméletből, abból a tudományos felfede­zésből, amelyhez hasonló vitát a megelőző évszázadok­ban talán csak Galilei és Darwin felfedezései váltottak ki. Persze, nagyon igaza volt egy másik német Nobel-díjas fizikus­nak, Max von Lauenak, aki 1921-ben megjelent könyvében azt írta erről a vitáról: „A relativitáselméletnek ma sok rajongója és sok gyalázója van. A leghangosabbaknak, mindkét táborban, van egy közös vonásuk: vajmi keveset értenek belőle.”

Ikrek és órák

Einstein relativitáselméletéből levezethető – sőt ő maga is írt már róla – az a sokak számára „józan ésszel” érthetetlen következtetés, amelyet óra- vagy ikerparadoxonnak neveznek. Sokszor leírták már, így tehát könnyű lesz röviden föleleve­níteni.

Tegyük fel, hogy van két tökéletes pontossággal egyformán járó óránk. Ezek közül az egyiket elhelyezik egy olyan, a világ­űrbe induló, majd onnan sok év múlva visszatérő rakétában, amelynek a sebessége megközelíti a fény sebességét, azaz a másodpercenkénti 300 000 kilométert, a másik óra a Földön marad. Amikor a rakéta visszatér, a benne levő órához kap­csolt regisz­tráló­szerkezet világosan mutatja, hogy rajta „ke­vesebb idő telt el”, azaz lassabban járt, mint ittmaradt párja! Még meglepőbb, ha feltételezzük, hogy nem két óráról van szó, hanem két ikertestvérről: ebben az esetbenaz árutas „fia­talokban” érkezik vissza, mint ittmaradt testvére: az űrutazás alatt az idő „lassabban telt”, azaz ő kevesebbet öregedett – többé nem ikertestvérek!

Lehetséges ez? Habár ilyen sebességű űrrakéta még nincs, a relativitás­elmélet törvényeiből matematikai úton levezet­hető, hogy így van!

És talán nem lesz fölösleges közbeszúrni egy megjegyzést a „törvény” fogalmáról.

A relativitáselmélet — és általában a természettudomány — törvényei nem olyanok, mint az ember által alkotott (jogi) törvények. Csak a szó ugyanaz. Az emberi törvény előírja, hogy valaminek ho­gyan kell lennie vagy megtilt valamit. A természettudományos törvény leírja, hogy valami hogyan van – akár tetszik nekünk, akár nem; akár tudunk róla, akár nem, vagyis objektív tör­vény. Ilyen törvények a relativitáselmélet törvényei: ezeket Einstein nem feltalálta, hanem felfedezte: ezek voltak, érvényesültek már előtte is, és akkor is hatni fognak, amikor már nem él ember a Földön, akinek az esze felfogja ezeket a jelenségeket.

Csak egyszer ketyeg

Az órákról, illetve az ikrekről szóló „történet” tehát igaz, bármennyire ellentmondani látszik is a „józan észnek”. És ami talán még meglepőbb, van kísérleti bizonyítéka is! Nem az ember állította elő ezt a különleges órát, hanem maga a természet. Úgy hívják: mii mezon. Ez – amint Jánossy Lajos akadémikus mondja a kozmikus sugárzásról szóló népszerű könyvecskéjében – „olyan óra, amely mindössze egyetlenegyszer, a bomlása alkalmával ketyeg”.

Amint az említett könyv tárgyáról könnyű volt kitalálni, a mű mezon a világűrből Földünkre záporozó kozmikus sugár­zásban vagy más néven magassági sugárzásban található bomlékony részecske. Magaslégköri mérésekkel megállapították, hogy élettartama körülbelül 2 milliomod másodperc. Vagyis ezek a részecskék, még ha fénysebességgel száguldanának is, akkor is csak 650 métert tehetnének meg „egész életükben”. Mégis a Föld felszínén levő mű­szerek is regisztrálnak mű mezonokat, amelyek pedig nagy magasságban kelet­keznek. A Föld felszínére csak akkor juthattak el, ha bennük az idő lassabban múlt: ha 2 milliomod másodperc a mű mezon „fel­színén mérve” tovább tartott, mint a Földön. Ez akkor lehet­séges, ha a mű mezon igen gyorsan, a fény sebes­ségét meg­közelítő gyorsasággal mozog. (A fény sebességénél nagyobb sebes­séggel semmiféle anyagi rész nem halad.)

Képzeljünk el mármost két iker mű mezont: az egyik jön a világűrből, a másik pedig ugyanabban a pillanatban a Föld felszínén születik. Ez utóbbi 2 milliomod másodperc múlva meghal – soha nem találkozik ikertestvérével, amely pedig elér a Földre, és a földi mű mezon „óráján” mérve tovább él, mint itt mért élettartama! Vagyis: az idő múlásának sebessége meg­változik a száguldó mű mezonon.

Akárcsak az Einstein elméletében szereplő óra- és ikerpár esetén!

És a mű mezonokat több mint két évtizeddel később fedez­ték fel, mint Einstein közzétette relativitáselméletét.

Hát ha valamitől, akkor ettől a zsenialitástól megáll az ész …

A „krokodilokoskodás”

Időtlen ideje ismerjük azt a kis történetet, viccet, rejtvényt vagy nem is tudom pontosan, minek nevezzem, amit a „kro­kodilokoskodás” példájaként szoktak felhozni.

Egy krokodil elrabolja egy anyától a gyermekét – és ez a történet óegyiptomi eredetére vall –, majd az anya könyör­gésére azt feleli: visszaadja neki a gyermekét, amennyiben az anya eltalálja, hogy mi az ő, már tudniillik a krokodil szán­déka a gyermekkel. „Nem fogod visszaadni!” – mondja a két­ségbeesett anya – és ettől a választól egy beszélő és logikusan gondolkodó krokodil alaposan kétségbeeshet. Gondoljuk vé­gig, mi következik e válasz után. Ha visszaadja a gyermeket, akkor az anya nem találta el az ő szándékát, tehát nem kellett volna visszaadnia. Ha viszont nem adja vissza a gyermeket, akkor az anya eltalálta a szándékát, tehát ígérete szerint vissza kell adnia … A gonosz krokodil így hát ott ülhet és töprenghet, amíg – a példát ismertető egyik újabb könyv mu­latságos ábrasorozata szerint – a gyermek fel nem nő, ő maga pedig annyira meg nem öregszik, hogy áldozata pórázon, száj­kosárral vezeti őt …

Ez megint olyasmi, ahol megáll az ész: zsákutcába jut, egy logikai ellentmondás, paradoxon útvesztőjébe bonyolódik.

De hadd mondok el még egy hasonló példát. Díszszemlére készülődik a század és a parancsnok elrendeli: a borbély min­den katonát borotváljon meg szépen – kivéve azokat, akik maguk is meg tudnak borotválkozni, ök csak csinálják meg maguk ezt a kellemetlen műveletet, erre a borbélynak nincs ideje, annyira, hogy őket büntetés terhe mellett tilos is meg­borotválnia.

Szegény borbély, ezt bizony nem ússza meg büntetés nél­kül! Mert ha végrehajtja a parancsot, akkor borotválatlan marad, hiszen ő maga is olyan katona, aki tud borotválkozni, akit tehát nem szabad megborotválnia, különben megbünte­tik. Ha viszont ezt a parancsot tartja meg, akkor meg borotválatlanul jelenik meg a díszszemlén, és akkor ezért kap lak­tanyafogságot …

Kivéve azt az esetet, ha parancsnoka véletlenül matema­tikai logikát is tanult valamikor az egyetemen. Akkor ugyanis felismeri, hogy – akárcsak a krokodil esetében – olyan vala­mivel áll szemben, ami csak látszólag vicc: voltaképpen a ma­tematikusok azért szerkesztették ezeket a különös helyzeteket, hogy szemléltessék a matematikai logika egyes problémáit, és a matematikában a krokodil meg a századborbély esetéhez hasonló paradoxonok találhatók, különösen a halmazelmé­letben.

Mi a halmaz? Erre könnyű válaszolni matematikai logika nélkül is: egy rakás, egy csomó – valamilyen közös tulajdon­sággal bíró tárgyakból vagy fogalmakból. Például halmaz a páros számok, halmaz a Naprendszer égitestjei vagy annak a századnak a katonái. A halmazon belül lehetnek részhal­mazok is: például a Naprendszer égitestjein belül a bolygók.

A naiv elmélet bukása

A halmazok elmélete, amely ma a matematikai logikának te­kintélyes és fontos fejezete, nehezen bontakozott ki, mert eleve bizonyos ellentmondást lehetett benne felfedezni, és ezért Bemard Bolzano cseh matematikus kifejtette, hogy lévén el­lentmondásos, nem is lehet a matematika része. Ennek elle­nére Georg Cantor német matematikus, akit Bertrand Russell a XIX. század egyik legnagyobb lángelméjének nevezett, megalkotta a végtelen halmazok elméletet, amelyet mint a halmazok naiv elméletét tart számon a tudomány.

Ebben a jelzőben bizonyos elítélést vél hallani az ember. Nem erről van szó, csak arról, hogy Bertrand Russell – akit mi főleg közéleti embernek ismertünk, pedig a matematikai logika egyik klasszikusa már az első világháború előtt meg­jelent könyvével – kimutatta, hogy Cantor elmélete csak kor­látozottan érvényes, mert található benne ellentmondás, pa­radoxon. Ezek egyike, az úgynevezett Russell-paradoxon, ha­sonló a borbély és századának az esetéhez: arról van ugyanis szó, hogy vannak halmazok, amelyek önmagukat nem tartal­mazzák („rendes” halmazok) és olyanok, amelyek önmagukat is tartalmazzák („elfajult” vagy „degenerált” halmazok). Ezeket vizsgálva Russell arra az eredményre jutott, hogy olyan végkövetkeztetéseket kap, éspedig kettőt, amelyek mindegyike magában foglalja az bt voltaképpen kizáró ellenkező megoldást is!

Ez a látszólag bonyolult gondolatmenet nem szőrszálhasogatás és nem is öncél. A Russell-paradoxon felfedezése a Cantor-féle halmazelmélet kritikája: a belőle adódó következtetés pedig az: nem mondhatjuk, hogy bármilyen tulajdonságú dol­gok összessége belefoglalható egy halmazba.

A paradoxonok ugyanis – és az ebben a cikkben szereplő esetek, illetve példák mind azok – a kutatóknak nem azt mond­ják, hogy „itt megáll a (józan) ész”, hanem azt, hogy új uta­kat kell keresniük. Mégpedig tudományosan, azaz egzaktul és előítéletektől mentesen. Ha így halad előre az ész, akkor sohasem áll meg.

(Népszabadság, 1974. április 28.)

Tablettákat fogunk ebédelni?

Mit fogunk holnap enni?

A kérdést ezúttal nem a háziasszonyokhoz intézzük: a „hol­nap” nem a hétfőt jelenti, hanem a következő évtizedeket, mondjuk a századfordulót, amelynek ezredforduló volta annyira megragadja mindnyájunk gondolkodását. Nos: mi lesz az ebéd a III. évezred elején?

A sci-fik írói – és részben olvasói – számára a kérdés egy­szerű. A tápanyagokat mesterségesen fogják előállítani – vélik sokan –, azután tablettákba, pasztillákba sűrítik, és így fogjuk fogyasztani. Vége a fáradságos, időt és energiát pazarló főzőcskézésnek, a hosszadalmas étkezéseknek, a fölösleges, a szervezet számára amúgysem szükséges anyagok bevitelének. Ebédre két tabletta egy pohár vízzel – és kész is!

A tablettahívők elképzelése első hallásra nagyon tetszetős. Elképzelhető, hogy néhány évszázad múlva jobban rászoru­lunk a mesterségesen előállított ételekre, mint ma. Vajon szükségszerű, hogy rántott szelethez hasonlóvá „maszkíroz­zuk” őket? Nem egyszerűbb az étel helyett csak a tiszta táp­anyagot bekapni a hordozóanyagok nélkül?

A dolog azonban sok szempontból bonyolultabb, mint gon­dolnánk. Vegyük szemügyre először azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy bekaphatjuk-e néhány tablettában csak a „tiszta tápanyagot”, a kalóriákat szolgáltató zsírokat, szénhidráto­kat, fehérjéket?

Sokszor hallottam embereket erről beszélgetni: alapjában szinte senki nem tagadta ennek, ha nem is a hasznosságát, de a lehetőségét. Azután nemrég Telegdy Kováts László pro­fesszor – aki évtizedekig vezette a Budapesti Műszaki Egye­tem élel­miszer­kémiai tanszékét – kézenfekvő, de meghökkentő módon világította meg előttem a „tabletta-táplálkozás” kér­dését.

Napi fél kiló pasztilla

Vegyünk példaként egy embert – mondta aki nem túl nehéz szellemi munkát végez, nem kell túl sokat mozognia, és jól fűtött szobában ül. Ennek az embernek – a táplálkozás­tudomány mai állása szerint – energiái pótlására naponta mintegy kétezer kilokalóriát kell felvennie. A mi éghajlati vi­szonyaink mellett az a helyes, ha ennek mintegy húsz száza­lékát zsírokból nyeri. Négyszáz kilokalória zsír formájában – mivel egy gramm zsír tápértéke kilenc kilokalória – kereken 45 grammot jelent. Kell továbbá az embernek naponta száz gramm fehérje. A hátramaradó 1200 kilokalóriát most már csak szénhidrátok formájában vehetjük magunkhoz. A szén­hidrát minden grammja négy kilokalóriát ad, tehát 300 gramm szénhidrátot kell megennie az emberünknek, hogy tovább tudjon dolgozni, se ne fogyjon, se ne találtassák súlyosnak, ha megméretik.

Tételezzük fel, hogy már megoldott kérdés a zsír, a fehérje és a szénhidrát tisztán, minden „hordozóanyag” nélküli tablettázása, tehát a 2000 kilokalóriát a fenti számítás szerint elfogyaszthatja valaki tablettákban (pasztillákban, pirulák­ban, nevezzük, ahogy tetszik) és nem jóízű, jó illatú, étvágyger­jesztő ételekben. Adjuk csak össze a súlyokat! Száz gramm fehérje meg 300 gramm-szénhidrát plusz 45 gramm zsír – ez összesen 445 gramm tápanyagtabletta.

Vagyis csaknem fél kiló!

Hát ez nem egészen az, amiről olvasunk és beszélünk, igaz ? Nem egy-két tablettát kell lenyelni, ami tényleg semmiség, hiszen ennyi orvosságot is elfogyasztunk naponta. Fél kiló, azaz legalább kétszáz darab tablettát kellene lenyeldesni naponta, természe­tesen vízzel, mert anélkül ezt aligha bírja valaki …

Már ez is kevéssé kívánatossá teszi a sokszor megjósolt tab­letta-táplálkozást. De még van jó néhány szempont, amely – ha végiggondoljuk – nemhogy a távoli jövőbe helyezi ezt az étkezési, azaz inkább csak táplálkozási módot, hanem lehe­tetlenségét bizonyítja.

Ha ugyanis tápanyagainkat tabletta alakjában fogyaszta­nánk el, még nem vennénk magunkhoz mindent, amire az emberi szervezetnek szüksége van. Már a század elején tudták, hogy a tisztán kalorisztikus szemlélet, amely az embert gépnek tekinti, amit fűteni kell, nem tökéletes. Hiszen hol van­nak még a vitaminok? Az a jó néhány ismert – és sok másik még nem ismert – anyag, amelyek nélkül az ember hosszú fej­lődés eredményeként kialakult szervezete nem tudja feldol­gozni a kalóriahordozókat?! És hol vannak még az alig ki­mutat­ható mennyiségű nyomelemek: arany, ezüst, réz, molibdén, és a többi, amelyekre a szervezetnek szintén szüksége van? Hiszen például a szem reti­nájába rendszeresen kell aranynak kerülnie, habár csak gammányi (milliomod­grammnyi) mennyiségben; a szervezet által termelt inzulin hatásának biztosításához cinkre van szükség; a vérbe vas kell – és így tovább! Hosszan sorolhatnám ezeket az anyagokat, de lehetetlen, mert a tudomány ma még nem is ismeri mind­egyiket. így hát tablettákban sem tudná bevinni őket …

Újfajta ember kellene

De ami még meghökkentőbb: ha végiggondoljuk a tabletta­táplálkozás összes következményeit, kiderül, hogy ehhez az új­fajta táplálkozáshoz újfajta emberre lenne szükség. A mai ember szer­vezete nem alkalmas rá. Mert például az ember beleit dolgoz­tatni, mozgatni kell – bizonyos mennyiségű anyag feldolgoz­tatásával –, különben káros jelenségek léphetnek fel. A tablet­tákban levő „tiszta” tápanyag felvétele azonban egyebek kö­zött a beleket alig veszi igénybe. Különben is: a mai – az em­beri szervezet kialakulásának kora­belihez képest erősen meg­változott – táplálkozási szokások már amúgyis sok gondot okoznak. így például ma a konyhában az ételeket puhára fő­zik, párolják, ezért a fogaknak igen kevés munkájuk van, és hogy ennek követ­keztében a fogszuvasodások száma rohamo­san nő, arról meggyőződhetünk, ha összehasonlítjuk a mai emberiség – főleg a fejlett országok lakosságának – fogait akár csak a középkori temetőkben talált koponyák fogazatával.

Ez a példa is mutatja, hogy az emberi szervezet egy bizo­nyos fajta táplál­kozási rendhez alkalmazkodva fejlődött ki, és igen lassan, nehezen alkal­maz­kodik az e téren bekövetkező változásokhoz.

Természetesen elsősorban emésztőrendszerünk az, ami mu­tatja, hogy milyen táplálkozáshoz alkalmazkodott, mire al­kalmas az emberi szervezet. Vajon ehetne-e például az ember szénát? Nem. Ahhoz ugyanis, hogy a szénában levő tápanya­gokat kinyerhesse a szervezet, feldolgozhassa, azaz élni tudjon belőle, hosszabb bélcsatorna kellene. A fűevő állatoké valóban ilyen is.

Jól tudjuk, hogy minden gép használaton kívül tönkre­megy: rozsdás lesz vagy más bajok lépnek fel. így vagyunk az ember emésztőrendszerével is. A mai táplálkozás kevésbé veszi igénybe a szervezetet: a tápanyag felszívásában főszere­pet játszó vékonybélnek a puhára főzött ételek miatt kisebb a munkája. Mit teszünk tehát? Olyan ételeket fogyasztunk, amelyekben szinte semmi tápanyag nincsen, de „dolgoztat­ják” a vékonybelet. (Például: korpakenyeret.) Azaz: szándé­kosan eszünk olyan anyagokat, amelyeket a tablettás táplálkozás hívei fölöslegesnek tartanak.

Ha – föltéve, de meg nem engedve – valamikor valóban ilyenforma táplálkozásra térnénk át, akkor a szervezet sok más része is fölöslegessé válna, hogy csak a legszembetűnőbbet em­lítsem, a fogak is. Ennek következményei pedig beláthatatlanok!

Mindenki hallott már az enzimekről: ezek bonyolult szer­ves vegyületek, amelyek például a fehérje lebontását végzik az emésztés során. Csakhogy a szintetikus, a tablettaétel nyil­ván nem fehérjéket, hanem ezek alkotórészeit tartalmazná, aminosavakat – az enzimek tehát munka nélkül maradnának. Ki tudja, mit csinálnának?

A tablettákká préselt élelmiszer tehát nem venné igénybe a szer­vezetet, nem használná ki lehetőségeit, mert nem annak az energia­termeléséhez és anyagforgalmához igazodik. Tegyük hozzá: amennyire ma ismerjük az emberi táplálkozás rendszerét. Mert ezen a téren a tudomány előtt még sok felderítetlen rész­terület áll.

A szervezet azonban nemcsak gyomorból és belekből áll, az ember pedig nem egyszerűen táplálkozik, meghatározott számú kalóriát és anyagokat tartalmazó „tápanyagot vesz magához”, hanem eszik, ételeket fogyaszt. Az étkezés nem azonos a takarmányozással, amelynek során az állat megeszi a szénát vagy zabot. Láthatólag sem a szarvasmarhák, sem a lovak, sem a csirkék nem „unják meg” egyhangú tápláléku­kat, az ember viszont az ízek válto­za­tos­sága nélkül bizony könnyen megunhatja.

Az ember számára az étkezés öröm is, élvezet forrása. És ez így helyes; így jó egészségügyi szempontból is. A jóízű, kelle­mes illatú, szépen elkészített és tálalt ételeket az emésztőrend­szer jobb hatásfokkal dolgozza fel. A szem, amely látja az ételt, az orr, amely érzi az illatát – ezek is részesei az emésztő­rendszernek. Ezeken keresztül érik a szervezetet azok az im­pulzusok, amelyek megindítják a gyomorban a savképződést és más, az emésztést végző folyamatokat. (Esetleg – például egy piszkos tányér képében – éppen emésztéscsökkentő impul­zusok is érik a szervezetet!)

Örömtelen lenne

Ha tehát valóban elérkezik is egyszer az az idő, amikor részben (egészben aligha) mesterségesen előállított táplálékon fognak utódaink élni, aligha tételezhetjük fel, hogy beérik majd tab­lettákba sűrített tápanyagokkal. Ízeket és illatokat, vonzó, étvágy­gerjesztő külsőt fognak kívánni, ételeket és nem puszta, táplálékot. Természetesen különleges, szélsőséges körülmények között, mint pél­dául hosszú űrutazásokon, hosszabb ideig tartó tenger alatti kutatóutakon – súly- és helymegtakarítás érdekében – talán sor kerül majd tápanyagsűrítmények (tabletták vagy folya­dékok) fogyasztására. Az eddigi kísérletek szerint nem túl hosszú ideig ez alkalmazható is. Körülbelül tíz évvel ezelőtt Winitz angol kutató és munkatársai a következő kísérletet haj­tották végre. Tizenöt önként jelentkezett egészséges fiatal­embert tizenkilenc hétig kizárólag mesterséges tápanyagokkal (nem ételekkel) etettek. Folyékony formában kapták, a szer­vezetnek még csak megemésztenie sem kellett őket. A kísérleti személyek szellemi és fizikai állapota a 19 hét elteltével jó volt – de az bizonyos, hogy rágás és ízlelés nélkül vajmi kevés örö­mük telhetett táplálékukban.

(Népszabadság, 1974. február 10.)

ELSÁRGULT AKTÁK, RÉGI TALÁLMÁNYOK

Műtyúkszem és társai

Nem ritka az olyan ember, aki ha feltalálókról, találmá­nyokról, szabadalmakról hall, a fejéhez kap és rémüldözni kezd, mániákusokat emleget és megszállottakat, akik rögeszmésen hajtogatják a maguk igazát, olykor még Karinthy Fri­gyes „Szabadalmi irodám” című humoreszkjét is idézi: a műtyúkszemet, amely ugyanúgy fáj, mint a valódi, a szerkezetet, ame­lyen meg lehet nyomni egy gombot, mire kijön egy másik, amelyet újból meg lehet nyomni … Azután felgyújtja a villanyt vagy elővesz valamit a hűtőszekrényből, esetleg autóba vagy repülőgépre száll – elfelejtve, hogy valamikor azt is bolondnak nézték, aki elképzelte, hogy a levegőnél nagyobb fajsúlyú szerkezettel a levegőbe lehet emelkedni; az autóval való „száguldástól” – ami akkor kb. 30 kilométeres óránkénti sebességet jelentett – az emberek életét féltették … Igen, ezeket is „megszállottak” találták ki – és velük szemben védték „a józan észt”.

Persze kár volna tagadni, hogy voltak és vannak olyan fel­találók, akik értelmetlen dolgokat találtak fel és szabadalmaz­tattak. Csakhogy a szabadalom nem jelenti azt, hogy meg kell valósítani, csak azt, hogy lehet. ^[2] Meg aztán: csaknem min­den családnak megvan a maga „fekete báránya”. A feltalálók nagy családjában ezek az emberek képviselik ezt a típust. Ér­demes megismerkedni néhánnyal – éppen, hogy lássuk, kik hozzák rossz hírbe azokat, akik a műszaki haladás élharcosai, úttörői. (A hazai Találmányi Hivatal Szabadalmi Tárának kilencmillió találmányi leírása között tallóztam, az alábbiak tehát mind magyar – vagy Magyarországon is – szabadalmaz­tatott találmányok.)

Alulról égő pipa

Czéllövölde, árukat kiszolgáló automatákkal egybekötve. Ez a pon­tos – még az egykorú helyesírást is követő – címe L. A. „ma­gánhivatalnok” 1899-ben szabadalmazott találmányának. A vásári „czéllövöldék”-ben ily módon az eltalált „czél” maga adta volna ki a jutalomtárgyat „a lövész számára” …

Nem talált megértésre H. Gy. kereskedő és K. J. hírlapíró, bécsi lakosok szabadalmaztatott találmánya sem, amely kávé-, illetve kakaópótlék előállítására vonatkozott: megoldották, hogy a kukoricaszemek pirítás közben ne pattogjanak meg, mert korábban ez tette lehetetlenné, hogy belőle ily „nagy tápértékű” pótlék készíttessék. Hja, a maradiság … Máig is szívesebben isszuk a valódi kávét és kakaót.

De ne gondoljunk mindig a gyomrunkra – kávé után rá szoktunk gyújtani. Hogy ez ne legyen kárbaveszett idő, arról akart gondoskodni két prágai kereskedő 1899-ben: találmá­nyuk „szivarlevágó automatikus reklámberendezéssel”, vagyis amíg a szerkentyű levágta a szivar végét, „a szivarvágó hasz­nálója egy, a burkolat kivágásában megjelenő hirdetésre figyelmessé válik”. Kiben volt a hiba, hogy az emberek szivarlevágás közben nem óhajtottak a kereskedelmi reklám élvezői lenni?! Nyilván nem a feltalálókban.

Gondoljunk azokra is, akik nem szivaroztak, hanem pipáz­tak. A múlt század utolsó előtti évében, 1899-ben két derék feltaláló rájuk gondolva szaba­dal­maztatott egy csodálatos pi­pát, amelynek „aljában a nedves bagó nem gyűlhet össze, ami természetesen sokkal kellemesebbé teszi a szívást, továbbá a pipába tömött dohány teljesen felhasználódik, tehát veszen­dőbe nem megy annak legcsekélyebb része sem. Az 1. ábra a pipa foganatosítási alakjának hossz­metszete” – bocsánat, az ábra nem lévén itt, ezt nem érdemes tovább részletezni: a lényeg annyi, hogy a pipának mellékfurata van, azon át jut a füst a pipaszárba: a dohány pedig alulról ég fölfelé … Ra­vasz szerkezet, annyi szent. Föltalálói: L. M. „m. kir. honv. minist, irodatiszt” és G. Gy. „ny. m. kir. honv. százados”. A százados úr nyilván évtizedeken át pipált nyugodalmas „ministeriumi” irodájában, az „irodatiszt” meg tisztogatta a büdös pipát. Így szület­hetett meg a korszakalkotó gondolat. A kor érteden maradt. Mily fájdalom! Most veszendőbe megy a dohány egy része, nem is szólva a bagószagról!

Pipáját elszíván, a százados úr – meg az irodatiszt is – alig­hanem nyugovóra tért. Fájdalom, csak jóval később, 1928-ban szabadalmaztatta F. K. budapesti vendégős nadrágakasztó­ját, amelyre felakasztva nadrágjukat elér­hették volna, hogy „a nadrág a legmesszebb menően kíméltetik, amennyi ben külső oldalról ható nyomás nem rongálja és a nadrágszárak külön-külön teljesen szabadon lógnak”. A műszaki magyará­zat még lelkesítőbb: szó van abban kényszerkapcsolódó parallelogramm­vezetésről, csuklós fel­függesztő­rúdról, kényszermoz­gásról – ezt az egyszerű dolgot sikerült olyan bonyolulttá tenni, hogy máig is inkább beérjük a fogassal.

Témánknál maradva: a „nadrágtartópótlék, különösen derék­kötésű nadrágokhoz” című szabadalom alkotója a nadrág kímé­lésére már viselés közben is gondol. „A derékkötésű nadrágok viselete testes, különösen hasas férfiaknál nadrágtartó nélkül rendszerint nem nagyon tetszetős” – mondja, és a nadrág összehúzása következtében fellépő bemélyedés ellen talál meg­oldást. Érdekes, hogy bár a feltaláló E. W. kereskedő, Nossenből, Németországból – hazájában nem szabadalmaztatta ta­lálmányát.

De ha már divatkérdésekről van szó, igazán méltánytalan, hogy a férfiakkal kezdtük, hiszen a közhiedelem szerint ez a nőket jobban érdekli. A feltalálók gondoltak is rájuk. Özv. R. Zs.-né „magánzó” 1939-ben szabadal­maztatta a „szem­lefutással szemben tartósított női harisnyát”. Meg­oldása műszaki­lag szellemes volt, csak éppen egy hátulütője van a dolognak. „A szemlefutásra vezető sérülések rendszerint a harisnyának térden felüli részén szoktak előfordulni – fejtegeti a feltaláló­nő a találmány célja, hogy a szem­lefutás a harisnyának öltö­zettel fedett részén túl ne terjedjen.” Igen ám, csak­hogy ho­gyan valósulhat meg ez a miniszoknya esetében, amelyet – hiába hirdették meg bukását a divatdiktátorok – a maradi fiatal nők változatlanul viselnek? De talán a hosszú szoknya meghozza az egykori „magánzónő” eszméinek reneszánszát és rehabilitálja a meg nem értett zsenit.

Harisnya és még feljebb

Ha már ilyen merész területre léptünk – már ti. mint a női harisnya öltözettel fedett része ne álljunk meg félúton. A fel­találók ugyanis még meré­szebb területekre is elkalandoztak. Egy 1929-es szabadalom tárgya: „Női mell­tartó, amelynek emlőtartó szervein az emlőbimbót átbocsátó nyílás van, és ezt védő üveg védi.” Találmányának ilyen világos leírása után – amelynek csak a célját nehéz megérteni – a feltaláló rész­letesen taglalja a korabeli hasonló rendeltetésű ruhadarabok valamennyi, általa ismert változatát és megsemmisítő kriti­kában részesíti konstrukciójukat. A nyugodt, tárgyilagos, szinte száraz műszaki stílus mögött is érezhető az élvezet, amellyel a feltaláló szakértelmét csillogtatja. Ami annál is ér­dekesebb, mert a feltaláló: J. G.,nyugalmazott rendőr­fő­kapitány­helyettes, Budapest. (Aki nem hiszi, utánanézhet: száma 101 449, a bejelentés kelte 1929. szeptember 25.)

Távozzunk sietve e kényes területről. Közlekedési eszközt is kínál egy feltaláló: még 1899-ben szabadalmaztatta ifj. R. K. „magánhivatalnok” Budapesten a kerékpáron alkalmazható kézi hajtószerkezetet. „Alkal­mazása folytán a kerékpár kézzel és lábbal együttesen vagy kézzel külön és lábbal külön hajtható.” Igazán nagyszerű, nem?

És hogy a kézzel hajtott kerékpáron – elképzelhető, milyen helyzetben – helyet foglaló utazó neki ne menjen a járdasze­gélynek, arról S. I. műszaki kereskedő 1929-es találmánya gondoskodott volna: eszerint „a járdaszigetek és járdák szélei­nek sötétben feltűnővé tételére és forgalmi fényjelek adására” zárt fémdobozban villanylámpát kell beépíteni mindenütt a járda szélébe. Olcsó megoldásnak nem nevezhető, de való­ságos Kolumbusz tojása.

Azoknak a védelmére is gondoltak a pihent agyú feltalálók, akik nem kézzel hajtott kerékpáron, hanem gyalog közleked­tek, és a járművek elüthették volna őket. A járművek – akkor, 1899-ben nyilván csak villamosok – elé bonyolult szerkezetű, az érintkezéskor, már ti. az elütött gyalogjáróval való érint­kezéskor automatikusan lecsapódó padot kellett volna sze­relni, amelyre az elütött ráesett volna, sőt: „A padra esett egyén a készülékről le nem csúszhatik” – ígérték a feltalálók, két testvér, egyikük raktárnok, a másikuk „gyári hivatalnok”. Nevüket nem találjuk a milliomosok között: alighanem az elgázolás elleni védekezésre jobb módszert találtak föl.

A rugós kardhüvely

Akkor, a találmány idején aligha mertünk volna gúnyo­lódni a feltalálókkal: mások ugyanis félelmetes ötletekkel gaz­dagították azokat, akik sértődötten kardjukat rántották volna. V. B. hadfi, „posta és távirda gyakornok Pozsonyban” például még azt is megoldotta, hogy a kirántott kard hüvelyét egy rugó fele hosszúságra nyomja össze, és így az „kihúzott pengénél semmiféle mozgásban nem gátolja” viselőjét.

Persze voltak szelídebb hajlamú feltalálók is: S. H. bázeli kereskedő például 1899-ben arra fordított gondot, hogy a le­gyezőt és a lorgnette-et egy kézben tarthassák a dámák: addig nem lehetett ugyanazon kézzel használni. Mennyi gond, iste­nem!

A politika sem kerülte el a feltalálók figyelmét. Nagyon szellemes K. J. szakírónak 1939-ben bejelentett találmánya, a „szállítható szavazatszámláló berendezés”, amelynek segítségével sok nyomtatványt és segéderőt „mellőz­hetőnek” tart a fel­találó, ugyanakkor a szavazásnál előforduló vissza­élések el­kerülhetők, például ellenőrizhető, hogy a szavazó szavazott-e, és „nem fordulhat elő a több­személyre szavazás sem”. A be­rendezés igazán szellemes és korszerű, e szó minden értelmé­ben. Elsősorban azért, mert villanyárammal dolgozik: „Amint a szavazó a fülkébe lép, az elnök az asztalon levő készülék gombját lenyomja. A szavazó ekkor az általa választott jelölt­nek megfelelő szavazógomb lenyomásával a hozzá tartozó érintkezőt zárja. A számláló egy számjeggyel mozdul tovább.” Mert az egyes jelöltekre leadott szavazatokat önműködően összegezi is a szellemes szerkezet.

A szavazatszedő bizottság elnöke így azt is jól láthatta volna – ha a találmányt nem helyettesítik az, úgy látszik, még kor­szerűbbnek tartott csendőrpuskával –, hogy a választó melyik jelöltre szavazott. A titkos szavazást ugyanis elfelejtették fel­találni Horthy-Magyarországon. Igazán korszerű találmány volt tehát.

*

Mindezek a találmányok talán mulatságosnak hatnak. Né­melyik valóban az, mások elszomorító eltévelyedések. De min­denképpen a találmányok elhanyagolható töredékét kép­viselik. Szórakozhatunk rajtuk, de nagy hiba volna nem látni, hogy minden nagy vívmány először csak egy ember „rögesz­méje”, és később talán már elképzelni sem tudjuk nélkülük az életet.

(Népszabadság, 1975. június 1.)

ELSÁRGULT AKTÁK, RÉGI TALÁLMÁNYOK

Az Einstein–Szilárd-féle frizsider

„Hogyan kerül a csizma az asztalra? – csodálkozik az ol­vasó. – Hogy kerül egymás mellé Einstein és Szilárd neve meg a frizsider, a hűtőszekrény?”

A párosítás valóban meghökkentő. Megszoktuk, hogy egy-egy tudós nevéhez hozzátartozik valamilyen eredmény, vív­mány – és más szóhoz párosítva szinte elképzelhetetlen. Azt mondjuk Galilei – és mindenki hozzáteszi: „És mégis mozog a Föld!” (Ámbár ezt ő így sohasem mondta.) Vagy azt mond­juk: Newton – és mindenkinek az alma jut az eszébe, illetőleg a lehulló alma látványa nyomán megszületett tanítás az álta­lános tömegvonzásról. És így tovább: Curie – rádium, Ein­stein – relativitás, Szilárd – atombomba.

Csakhogy a tudomány fejlődése – szerencsére – nem ilyen egyszerű és merev. Szilárd Leó nemcsak az a tudós volt, aki Fermivel együtt 1942-ben a chicagói egyetem teniszcsarno­kában felépítette és üzembe helyezte az első „atommáglyát”, életre keltette az önfenntartó maghasadásos láncreakciót, és nemcsak egyike volt azoknak, akik rávették Einsteint, hogy írja meg nagy­jelentőségű levelét Roosevelt elnökhöz, amely­nek nyomán megindult az atom­bomba-kutatás. Aminthogy Einstein sem csak a relativitáselmélet megalkotója volt.

A „tanár” és „asszisztense”

Einstein és Szilárd neve tehát egyféleképpen már összekap­csolódott, ha nem olyan meglepően is, mint e cikk címében. De hogy akkor megtörténhetett az a tengerparti beszélgetés, aminek nyomán megíródott Einstein levele, ennek előzményei voltak. Éspedig nem kis részben a hűtőgéppel kapcsolatosak!

Az Országos Találmányi Hivatalnak abban a részlegében, ahol a szaba­dalmi leírások millióit őrzik – és amely valóságos kincsesbánya mindenfajta kutatáshoz! – felhívták a figyelmemet két szabadalmi leírásra. Az egyiket „1928. évi július hó 17-ike” keltezéssel jelentették be a „Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság”-nál, amely akkor ebben a kérdésben az illetékes hatóság volt. A szabadalom tárgya: „Eljárás és berendezés hideg fejlesz­tésére.” Szerzője: dr. Szilárd Leó fizikus, Berlin-Wilmersdorf. A következő év decemberében ugyanennél a szervnél benyúj­tottak egy „Hütőgép” című szabadalmat; szerzői (szó szerint így): dr. Einstein Albert tanár, Berlin és dr. Szilárd Leó fizikus, Berlin-Wilmersdorf.

Einstein Albert „tanár” akkor a berlini egyetem professzora volt, a Porosz Tudományos Akadémia tagja, számtalan egyetem díszdoktora, Nobel-díjas, nevét pedig elsősorban mint a különleges és általános relativitáselmélet fölfede­zőjéét a szakkörökön messze túl is ismerték. Szilárd Leó, a Horthy-rendszer elől emigrációba vonult fizikus az akkor Vilmos csá­szárról, most Max Planckról elnevezett természettudományos kutatóintézet-hálózat egyik tekin­télyes intézményében, az el­méleti fizikai intézetben dolgozott, Wilmers­dorfban. De emel­lett már a berlini egyetem magántanára volt, ami nem okta­tói fokozat, hanem egyetemi előadási joggal járó tudományos fokozat, a mi mai kandidátusi fokozatunknál valamivel ma­gasabb. A „Privat-Dozent” fokozat az akkori Németország­ban igen nagy társadalmi megbecsülést is adott viselőjének.

Hát még ha – mint Szilárd Leó – emellett Einstein professzor munkatársa is volt! Mert Szilárd akkori intézeti állása mellett ezt a munkakört is betöltötte.

Az elméleti fizikáról – amelyet műveltek – általában azt gondoljuk, hogy az igen nehéz és a hétköznapi valóságtól tá­voli problémákkal foglalkozó tudomány. Ez nem egészen van így. Az elméleti fizikusok sokszor foglalkoznak olyan elvont törvényszerűségek – többnyire matematikai úton való – fel­derítésével, amelyeknek messzemenő gyakorlati következmé­nyeik vannak, és még csak az sem föltétlenül szükséges, hogy a kutató ne legyen tudatában munkája várható eredményei­nek.

De emellett nem szabad elfelejteni, hogy más az elméleti fizika és más az elméleti fizikus. Ez a két szabadalom is mu­tatja – és ezért tanulságos itt szólni róluk –, hogy az elméleti fizikusok sokszor a gyakorlat égető problémái iránt is elevenen érdeklődő emberek, akik a maguk módján: a dolgok mélyére h atolva, általánosítva – egyszersmind azonban nagyon praktikusan is meg tudnak ragadni műszaki kérdéseket is.

A működés elvei

Az elsőként említett Szilárd-szabadalom az akkor kifejlő­dőben levő abszorpciós hűtőgépek egyik típusát dolgozta ki elméletileg. Ma, amikor már Magyarországon is csaknem annyi háztartásban van hűtőszekrény, mint televízió, ez a fogalom eléggé közismert ahhoz, hogy éppen csak az olvasó emlékezetébe kelljen idézni.

A hűtőszekrény, vagy ahogyan az egyik ilyen készülékeket gyártó amerikai vállalat (Frigidaire Corporation, Dayton, Ohio, USA) neve után nevezik: „frizsider”, kétféle elven mű­ködik: kompresszoros vagy abszorpciós.

A frizsider működése során nem az történik, hogy a hűtő­térbe hideget viszünk be: éppen ellenkezőleg: meleget vonunk el. Mégpedig úgy, hogy valamilyen folyadék vagy gáz kering a csövekben, és ez elpárolog: ehhez hőre van szüksége, és ezt a hűtőtérből vonja el. (Gondoljunk arra, hogy ha a kezünkre benzint vagy étert öntünk, mennyire lehűl a bőrünk: az el­párolgáshoz szükséges hőt ugyanis a bőrünktől vonja el. Az izzadás is ezen az elven alapul: az izzadság elpárolgásához hő kell, ezt a test szolgáltatja, s közben természetesen ő maga lehűl.)

A kompresszoros és az abszorpciós hűtőgép között az a kü­lönbség, hogy az egyikben a hűtőközeget szívó és nyomó gép (kompresszor) segítségével tartják körfolyamatban, a másik­ban pedig a hűtőközeget elnyeletik (abszor­beáltatják), azután melegítéssel – tehát kompresszor, mozgó alkatrészeket és ezzel együtt hibalehetőségeket tartalmazó szerkezet nélkül – juttat­ják vissza a kör­folyamatba.

Ez persze így a folyamat nagy leegyszerűsítése, de ez a lé­nyeg.

Szilárd tehát egy abszorpciós hűtőgéptípus elvét dolgozta ki, amelyben a hűtőfolyadék alkohol lett volna. Ő azonban nem körfolyamattal akart dolgozni, hanem a vizet, amely az alkoholt abszorbeálta, elvezette volna, s azt időről időre pó­tolni kellett volna, Ennek, bármennyire különös, megvoltak a maga műszaki előnyei. Hogy később nem valósult meg a maga egészében, csak egyes részelképzelései hatottak a hűtő­gépkutatókra és –fejlesztőkre, annak sokféle oka van. De „a hűtőgépek pápájának”, a karlsruhei Rudolf Planck professzornak a könyvében ott szerepel Szilárdnak ez az elképze­lése is.

Higany a szivattyúban

„Is” – írtam, mert nem ez volt az egyetlen. Hogy csak a bevezetőben említettnél maradjunk: ilyen volt az, amelyet „Einstein Albert tanár”-ral együtt dolgoztak ki. Azután: a sokkötetes összefoglaló Planck-műben és más szakkönyvekben is külön fejezet „az elektrodinamikus elven működő hűtőgép” és ennek a fejezetnek már az elsű sorában szerepel Einstein és Szilárd neve: az ő kutatásaik tették lehetővé – szögezik le a szakkönyvek – egy olyan berendezés létrehozását, amelyben valamilyen folyékony fémet, például higanyt vagy nátrium-kálium-ötvözetet elektromos árammal hoznak mozgásba és ez szolgál a hűtőközegek kompresszorául. A műszaki részletek ma már csak a szakembereknek érdekesek, de tanulságosak abból a szempontból, hogy két kiváló elméleti fizikus meg­látta az ipar egy akkor fejlődő ágában azokat az elméletileg is érdekes és gyakorlatilag fontos problémákat, amelyek meg­oldása időszerűnek tűnt.

Szilárd és Einstein neve még egész sor más, hűtéssel és hűtő­gépekkel kapcsolatos német, angol és amerikai szabadalmon is szerepel. Ez azt mutatja, hogy nemcsak a problémákkal való foglalkozást nem érezték „méltóságukon alulinak”, hanem azt is: tisztában voltak azzal, hogy a szabadalmaztatás egy­szerre nyújtja a minden alkotó számára oly fontos prioritás (elsőbbség) bizonyíthatóságát, s azt is megakadályozza, hogy egyesek szellemi termékét mások jogtalanul bitorolják, és be­lőle – az alkotót kisemmizve – jövedelemre tegyenek szert. Mind Einstenről, mind Szilárdról köztudomású, hogy nem voltak anyagias emberek, tehát példájuk megfontolásra érde­mes e tekintetben is. Mert bármilyen különösen hangzik is, a kutatók, tudósok sokszor nem szabadalmaztatják találmányai­kat, panaszkodva, hogy a szabadalmaztatáshoz valamiféle hivatalos papírokat kellene kitölteni.

A két – ma már lejárt – szabadalom tehát már csak ezért is tanulságos a szakemberek számára.

(Népszabadság, 1974. július 7.)

Sir Cyril vétke

Nem egy Agatha Christie-regény címe az, amely e cikk fö­lött áll. Nem: valóságos esetről van szó.

Az évek óta lappangó és tudományos körökben már köz­beszéd tárgyául szolgáló ügy a múlt ősszel jutott a nagyobb nyilvánosság tudatára, amikor egy nagy angol vasárnapi lap, aThe Sunday Times megírta, hogy az 1971-ben, 88 éves korá­ban elhunyt kiváló pszichológusnak, Sir Cyril Burtnek két állítólagos munkatársa, Miss Margaret Howard és Miss J. Conway – nem létezett! Legalábbis a lap munkatársa az ang­liai egyetemek nyilvántartásában nem bukkant nyomukra.

Jóllehet két hét múlva ugyanaz a lap közölte John Cohen professzor (manchesteri egyetem) levelét, aki közölte: ő na­gyon jól emlékszik Miss Howardra, aki a harmincas évek vé­gén a londoni egyetem munkatársa volt – a lavina elindult. A vitathatatlan tekintélyű Sir Cyril Búrt munkássága körül olyan nyomós, számszerű kétségek kerültek napvilágra, ame­lyek nagy megrendülést keltettek.

Az élő klasszikus

Sir Cyril Nagy-Britannia egyik legismertebb pszichológusa volt a század első évtizedétől – első munkája 1909-ben jelent meg – haláláig, 1971-ig. Az utolsó 30 évben valóságos élő klasszikusnak számított. A „Sir”, azaz lovagi címet is tudo­mányos munkássága elismeréseképp kapta az uralkodótól.

Munkássága középpontjában az intelligencia örökletes voltának kérdése állt, pontosabban az, hogy milyen arányban örökletes eredetű az intelligencia, és milyen mértékben befolyásolja a környezet, az oktatás, a nevelés. Az intelligencia mérésére többé-kevésbé egzakt módszere van a pszichológiának: bizo­nyos vizsgálatokat, teszteket végeznek az illetőkkel (kérdések, feladatok stb.), és ennek alapján számmal kifejezhető értéket, intelligenciahányadost kapnak, amelyet – e fogalom angol ki­fejezésének rövidítésével – IQ-nak neveznek.

Búrt 1913 és 1932 között hivatalos megbízásból végzett munkája során állítólag olyan adattömeget gyűjtött össze, amellyel azóta sem vetekedhet senkié. Ezekre építette követ­keztetéseit. A harmincas és a negyvenes években a brit kor­mány hivatalos tanácsadója volt, emellett a londoni egyetem professzora.

Búrt tétele, amelyet hosszú tevékenysége eredményeként szinte világ­szerte elfogadtak, az volt, hogy az intelligenciát 80-85 százalékban örökletes ténye­zők határozzák meg, és csak a maradék kis százalék a nevelés eredménye. Egyebek között ezt bizonyította nagyon meggyőzően az a pszichológiában klasszi­kusnak számító kísérletsorozata, amelyet voltaképpen nagyrészt már vissza­vonulása után publikált. Ebben egy­petéjű, de más családokban nevel­kedett ikrek IQ-ját hason­lította össze, ugyanakkor megvizsgálta, milyen az összefüggés és arány (korreláció) az egypetéjű és együtt felnőtt ikreké között.

Csak most derült ki, hogy ezeknek a vizsgálatoknak az ered­ményeit már Búrt életében is egyesek legalábbis különösnek találták. Philip Vernon, aki Burtnak akkoriban munkatársa volt, ma azt mondja: „Az adatok nagyon valószínűtlennek tűntek, súlyos kétségek voltak, de senki nem merte leírni: Burtnek borzasztó hatalma volt.”

Az első kavics

Hogyan indult el végül is – már Búrt halála után – a lavina? Arthur Jensen, a kaliforniai egyetem professzora még 1969-ben cikket írt a Harvard Educational Review című folyóiratba, és ebben Búrt adatait is bizonyítékul használva azt fejtegette: az amerikai néger gyerekek számára létesített úgynevezett kiegészítő oktatás rendszere csődöt mondott, és nem is lehet őket felemelni a fehér gyerekek szintjére, de nem azért, mintha az oktatást rosszul szer­vezték volna meg, hanem azért, mert az intelligencia nagy­részt örökletes. Vagyis Jensen még túl is hajtotta Búrt tanítá­sát, és politikailag is kihasználható, fajelméleti, de oly mér­tékben retrográd következtetéseket vont le belőle, hogy még az Egyesült Államokban is vitát kavart.

A Princeton Egyetem professzora, León Kamin 1972-ben elolvasta Búrt egyik tanulmányát. Talán éppen azért, mert Kamin más területen dolgozott, friss szemmel olvasta, és saját szavai szerint tíz perc múlva világossá vált előtte, hogy Búrt csaló volt: a tanulmány hemzsegett a belső ellent­mon­dások­tól és a módszertani hanyagság is látható volt! Kamin elővette Búrt más munkáit is, és lesújtó véleményét szakemberek több ta­nácskozásán részletesen kifejtette.

Jensen Burttel élete utolsó éveiben ismerkedett meg, első mestere, H. J. Eysenck révén, aki jelenleg a londoni Pszichiát­riai Intézet vezetője, akit viszont Búrt legkiválóbb tanítvá­nyának tartottak. Nagy tisztelője lett Burtnek, éppen ezért az említett cikke körüli éles vita arra késztette, hogy 1972 tava­szán Angliába utazzon, és összegyűjtsön Búrt valamennyi mű­véből egy-egy példányt. Visszatérve az Egyesült Államokba elkezdte az adatokat feldolgozni, és nagy meglepődésére ugyanazokat az ellentmondásokat volt kénytelen fölfedezni, amelyekre Kamin rámutatott.

Az ellentmondó adatok az egypetéjű ikrek IQ-jának ará­nyára vonat­koztak. Sir Cyril 1955-ben 21, azután 1958-ban „több mint harminc” (így), majd 1966-ban 53 ikerpár ada­tait közölte.

Amit így utólag meglepőnek, sőt hihetetlennek találtak, az volt, hogy a külön nevelt ikrek IQ-jának aránya pontosan ugyanannyi, számszerűen 0,771 volt – mindhárom vizsgálat­ban, függetlenül attól, hogy a vizsgált ikerpárok száma lénye­gesen megváltozott! Az együtt nevelt ikrekre vonatkozó IQ arány is mindig változatlan volt Búrt szerint: 0,944. Már ez is valószínűtlen, de azután sok hasonló egyezés mellett föltűnt, hogy Búrt nem közölte – nem jegyezte föl? – a vizsgált ikrek nemét, azt sem, hogy hány éves korukban vizsgálták meg IQ-jukat.

Szenvedélyes vita tört ki, amelyben jó néhányan – Kaminnal az élükön – azt állították: Búrt soha nem is végezte el idézett vizsgálatait, hanem kitalálta, hamisította a számokat, és első művétől kezdve csaló volt. Mások, köztük Búrt egykori tanítványai és hívei, bár elismerik, hogy Búrt adatai pontatlanok, felhasz­nál­hatat­lanok, magyarázatokat adnak, habár ez a védelem sokszor kompromittálóbb, mint a vádak: „Ha Búrt hamisí­tani akart volna – írja Jensen akkor ő, akinek olyan statisz­tikai tapasztalatai voltak, jobban csinálta volna.” G. C. Drew professzor, Búrt utóda londoni egyetemi tanszékén: „Örege­dett … emlékezett a régi számokra korábbi műveiből. Búrt mélységesen meg volt győződve nézeteinek helyességéről.” H. J. Eysenck így mentegeti: „Hogy megtakarítsa a korrelá­ciók újraszámításának fáradságát, Búrt egyszerűen átvett ada­tokat korábbi műveiből.”

Fél tucat teásláda

Persze egyszerűnek tetszik a megoldás: elő kell venni az eredeti adatokat. Csakhogy azok nincsenek meg. Búrt halála után a házvezetőnője több tudóst hívott el Sir Cyril házába, hogy ha esetleg volt ott például kölcsön adott könyvük, keres­sék ki. Ezek egyike, Lián Hudson, az edinburgh-i egyetem professzora utóbb elmondta: a házvezetőnő megkérdezte, mit csináljon a fél tucat nagy teásládát megtöltő papírtömeggel. Ebben – Hudson szerint – csak maga Búrt tudott volna eliga­zodni: ő ezért azt mondta, hogy nyugodtan égesse el. Talán ezekben voltak a kritikus adatfelvételi kérdőívek? Hudson azt mondja: ő nem tudja!

Mindehhez jön még a bevezetőben említett két hölgy, akik­nek neve társszerzőként Búrt több munkájában szerepelt, s akik közül legföljebb az egyiknek a létezésére van nem túl meggyőző bizonyíték. Ez a két hölgy utóbb, az ötvenes évek­ben néhány könyvismertetést jelentetett meg a Sir Cyril által szerkesztett folyóiratban, és stílusuk meglepően egyezik Búrt jellegzetes irályával … Igaz, ez lehet az erőteljes szerkesztői kéz műve is, de sok más tény mégis kétségessé teszi a két mun­katárs, s ezzel együtt az „általuk” végzett munka létezését.

A véget nem érő polémiában, a millió apró részletben kár volna jobban elmélyedni. Ami az esetet érdekessé teszi, az néhány, belőle elkerülhetetlenül adódó kérdés. Mindenek­előtt az: hogyan lehetséges, hogy ezek a hibák évtizedekig nem szúrtak szemet senkinek? Hogyan lehet megakadályozni a hasonló, neves tudósok által elkövetett – s ezért a tudomány hitelét veszélyeztető – hamisításokat?

A professzor és a csatornatisztító

Az, hogy Sir Cyril Búrt, a remek tollú szerző, a kitűnő elő­adó sokakat megnyert és meggyőzött, érthető. Hogy senki nem merte bírálni hibáit – még ha észrevette is – az is érthető: mint professzor, mint szerkesztő is, a kormány tanácsadója­ként is sok befolyásos ismerősre tett szert, beleszólása volt ki­nevezésekbe, előléptetésekbe – és hívei szerint sem tűrte a bí­rálatot : aki ellene fordult, azt könyörtelenül üldözte.

A legnehezebb: megelőzni a hasonló hamisításokat a jövő­ben. Ennek módszereiről a tudományos körökben élénk vita folyik, s ez valóban rájuk tartozik. Általános tanulságként egyet lehet érteni dr. Czeizel Endrével, a televíziós előadásai­ból ismert genetikussal, aki (egy, a Magyar Tudomány hasáb­jain történt futólagos említés után) először írt az ügyről az Élet és Irodalomban: „Megengedhetetlen, hogy a tudományban bármiféle – nagy­ságból, életkorból, pozícióból vagy egyebek­ből eredő – tekintélytisztelet úgy eluralkodjék, hogy az a tisz­tánlátást, a kritikai szemléletet megzavarhassa.”

Még érdekesebb, hogy miért hitték el Búrt nézeteit az intel­ligencia örökle­tességéről. Erre León Kamin ad frappáns vá­laszt: „Elhitték – mert el akarták hinni. Hiszen minden pro­fesszor tudja, hogy az ő gyermekei kiválóbbak, mint a csa­tornatisztító gyermekei!” Az osztályszemléletnek, osztály-elő­ítéletnek az ilyen, minden tudományos lelkiismeretességet is legyőző ereje ijesztő, habár nem meglepő.

(Népszabadság, 1977. október 2.)

Tudománynak látszik, pedig…

1.

„ MINDEN MEG VAN ÍRVA A CSILLAGOKBAN … ”

Sok munkahelyen – főleg olyan hivatalokban, ahol sok nő dolgozik – megfigyelhetjük, hogy időnként kézről kézre jár egy újság, amellyel odamennek a németül tudó kollégákhoz, és bizalmasan, rejtegetve arra kérik: fordítson le nekik abból néhány sort. Ezek az újságok többnyire nyugatnémet és oszt­rák magazinok, vagyis képes, színes, szórakoztató hetilapok, a lefordítandó szöveg pedig a heti horoszkóp. Mert az ilyen újságokból nem hiányozhat a finoman előrejelzésnek nevezett jóslat, hogy mi vár a következő rövid időszakban (egy hétben vagy tíz napban) azokra, akik a Kos (Bika stb., a „csillag­képek” valamelyike) jegyében születtek. A jóslat – rendszerint nagyon homályos fogalmazásban – arra vonatkozik, hogy munkájában, karrierjében, egész­ségének alakulásában, sze­relmi életében mit várhat az illető, milyen veszély fenyegeti, hol számíthat sikerre.

Hogy honnan tudja mindezt az, aki abba a lapba – Stern, Quick, Bunte stb. – a „jóslatot” írja? Hát természetesen a csil­lagokból! Abból, hogy hogyan álltak a csillagok – pontosab­ban: a Nap körül keringő bolygók – akkor amikor megszület­tünk. Azt a rajzot, amely azt tünteti fel, hogy az egyes boly­gók akkor melyik „házban” álltak – a Nap pályája mentén elhelyezhető állatövi csillagképeket nevezik így –, horoszkóp­nak nevezik, a belőle következtetéseket levonó irányzatot aszt­rológiának, magyarul csillagjóslásnak vagy csillagfejtésnek.

„Sorsunk meg van írva a csillagokban” – évezredes nézet, és ezt fejezi ki, váltja a mindennapok aprópénzére – sokszor a szó szoros értelmében, mert horoszkópkészítésért szép pén­zeket kérnek! – az asztrológia. Jellemző azonban, hogy az asztrológia mennyire hitelét vesztette, hogy maguk az asztro­lógusok szívesebben nevezik „tudományukat” kozmobiológiának.

Hatezer éves kérdés

Vajon valóban meghatározzák életünket, sorsunkat vagy legalábbis jelle­münket a csillagok? Olyan kérdés ez, amellyel évezredek óta birkózik az emberiség, ugyanis az asztrológia eredete a babilóniai korba, tehát hatezer évre nyúlik vissza. Sokáig az asztrológia a csillagok megfigyelésével foglalkozó emberek, tehát papok feladata volt, lévén, hogy ők voltak a kor ismereteinek birtokosai, az egyetlen „értelmiségi” foglal­kozás – így a gyógyítástól az uralkodók melletti kormányzási működésig mindenben részt vettek így azután a csillagokba vetett hitet védte a vallás tekintélye.

Változnak az idők, változnak a tekintélyek: ma már az, amiben az emberek a legjobban bíznak, a tudomány. Sokszor túlzottan is bíznak benne, olyasmit várnak el, követelnek a tudománytól, amire az nem képes. Mégis, mindannak a hatá­sára, amit csak ebben a huszadik században megéltünk, ért­hető a tudomány tekintélye: sok, korábban gyógyíthatatlan betegséget meg tudnak gyógyítani (szifilisz, tbc stb.), fölsza­badították az atomok magjaiban szunnyadó energiát, és azt békés célra hasznosíthatjuk (atomerőművek), mesterséges hol­dakat juttattak a világűrbe, amelyek segítségével telefon­beszél­getéseket, rádió- és televízióműsorokat juttatnak egyik földrészről a másikra, vagy gondoljunk a számítógépek (kom­puterek) sokoldalú hasznosítására – és ezzel csak egy töredé­két soroltuk fel annak, amit a tudomány elért! Mindebből az is következik, hogy az asztrológusok, azaz kozmobiológusok is azzal akarnak hitelt szerezni jóslataiknak és tekintélyt ma­guknak, hogy azt hirdetik: a csillagokból való jóslás tudományosan megalapozott tevékenység, nincs abban semmi misztika, hanem valódi tudomány.

Ennek alátámasztását célozza az is, hogy a horoszkóp fel­állításához bonyolult számításokat végeznek, ami a hozzá nem értő szemében hasonlóvá teszi a számára többnyire ugyanúgy nem érthető valódi tudományos számítá­sokhoz, azután pedig az, hogy lehetőleg szinte kizárólag idegen, éspedig görög és latin hangzású szavakat használnak. Egy ilyen – no, nem a képes heti­lapokban található, hanem sokszor szép pénzért készített – horoszkópban hem­zsegnek az olyan szavak, mint oppozíció, konjunkció, szexil, kvadratúra, trigon, konstelláció.

Ezek miatt a külső, látszólagos jelek miatt az asztrológusok a maguk tevékenységét tudománynak tartják – a valóságban éppen ezért illik rá az asztrológiára (akárhogyan nevezik is) az áltudomány vagy látszattudomány elnevezés. Vagyis: túl azon, hogy a csillagjóslatok – minden körülményes, óvatos fogal­mazásuk ellenére is – szinte kivétel nélkül hibásnak bizonyul­tak, ez még csak nem is a tudományban előforduló tévedés, hanem annak a következménye, hogy semmiféle valóságos alapja nincs: a csillagok nem hatnak az ember életére, sorsára, mert nem is hathatnak.

Wallenstein horoszkópja

Mielőtt erre vonatkozó bizonyítékokat sorolnánk föl, emlé­keztetjük az olvasót Madách Imre Az ember tragédiája című halhatatlan drámai költeményének Prágában játszódó két je­lenetére, amelyekben Ádám Kepler alakját ölti fel. A híres csillagász, aki a valóságos csillagászati kutatás egyik halha­tatlan alakja, fontos törvények fölfedezője volt, a kor szelle­mének megfelelően maga is kénytelen volt horoszkópokat ké­szíteni, bár valóban tudta – amint a Tragédiában is mondja („Elárulom tudásomat, megfertőzöm, midőn haszontalan idő­jóslást, horoszkópot csinálok, eltitkolom, mit lelkem felfogott, és hirdetem, mit jól tudok, hamis”) –, hogy a csillagokból nem lehet időjárást, újszülöttnek jövőt stb. előre megmondani. Volt Keplernek egy híres horoszkópja, amelyet Wallenstein cseh főúr, császári hadvezér számára készített 1608-ban, és amely­ben a kiváló politikus szinte vakon hitt. Az utólagos vizsgálat tanúsága szerint a horoszkóp 24 eseményt jelzett előre, ezek közül legföljebb öt teljesült be, de azok sem a megjelölt idő­pontokban … Galileo Galilei, a fizika és a csillagászat törté­netének másik nagy úttörője, megvetően írta: „Gondolj az asztrológusok jóslataira is, amelyeket a horoszkópból, azaz a csillagok állásából olyan világosan kiolvashatsz – utólag!”

A „csillagjóslatok” közül azok, amelyek – állítólag – be­váltak, vagy véletlen egybeesések, vagy egyszerű hamisítások. Közismert a hírhedt eset, hogy Lukas Gaurikus asztrológus Luther Mártonnak, a nagy vallási reformernek a születési idő­pontját csaknem egy évvel eltolta, mert így jobban „stimmelt” a horoszkópja.

Térjünk vissza azonban az alapkérdéshez: hatnak-e, hat­hatnak-e az égitestek az emberre, életére, sorsára? Vannak, akik hajlamosak arra, hogy erre igennel feleljenek, mert hal­lottak arról, hogy a Nap felszínén fellépő jelenségek, napfol­tok, napkitörések folyamán onnan eltávozó részecskék kifej­tenek hatást a Földön, például a sarki fénynek nevezett gyö­nyörűjelenség is ezekkel függ össze, a felső légkörben – és ezzel a rádiózásban – zavarokat idéznek elő. Ez mind igaz, bár még sok részkérdés tisztázásra vár ezekkel a jelenségekkel kapcso­latban. De azért ez egészen más: ritkán fellépő, rövid ideig tartó hatásokról van szó.

A Hold, a nők meg egyes férgek

De talán a Földhöz legközelebb levő égitest, a Hold gyako­rolhat hatást életünkre? Hiszen azt tudjuk, hogy a Holdnak szerepe van az apály és a dagály fontos jelenségében, amely a tenger egyes helyein jelentős vízszintingadozásokat idéz elő (sőt, a földkéregben is okoz, bár nem érzékelhető, de mérhető, igen kis változásokat). Vannak, akik a Hold 28 napos kerin­gési ideje és bizonyos földi jelenségek között összefüggéseket vélnek fölfedezni, például a női havi ciklus, a menstruáció idő­tartamát hasonlítják hozzá. Csakhogy tudjuk jól, hogy a két menstruáció közti idő egyénenként – sőt egyeseknél életko­ronként is – változik, éspedig 25 és 31 nap között. Ne felejtsük cl azt sem, hogy a Hold keringési ideje sem volt mindig 28 nap.

Egyes asztrológusok a Hold hatásának bizonyítására azt is megemlítik, hogy a Samoa szigetek vidékén minden évben októberben és novemberben, vagyis az utolsó holdnegyed idő­szakában jelennek meg óriási rajokban a paloférgek, amelyek testének elvált hátsó végei tele vannak petékkel, s ez az ott élők számára kedvelt étel. A paloférgek szaporodása tehát összefüggésben van a Hold ciklusával! És így van ez néhány más alacsonyrendű tengeri élőlénynél is. Mielőtt azonban eb­ből messzemenő következtetéseket vonnánk le, jó ha tudjuk, hogy a tübingai Max Planck Biológiai Intézetben kísérleteket végeztek a paloférgek közeli rokonaival, és megállapították, hogy ha a Hold járásához alkalmazkodó mesterséges meg­világításban tartották őket, akkor is szaporodtak, vagyis nem a Hold a lényeges, hanem egy bizonyos időtartam és a meg­világítás együttes hatása.

Kos, napszámos, kandúr, kutya

Ott vannak azonban az óriási bolygók: talán azok hatnak életünkre?

Ezzel kapcsolatban három dolgot kell tekintetbe venni.

Az első, ami az egész asztrológiai szemlélet szempontjából alapvető: hogy az ember létezésének igazi kezdete nem az a pillanat, amikor megszületik, hanem az, amikor az anyai test­ben egymásra talál a petesejt és a férfi ivarsejt, vagyis amikor megtörténik a fogamzás. Erre válaszul az asztrológusok meg­próbálják erre az időpontra elkészíteni a horoszkópot. Csak­hogy a fogamzás időpontját a születéstől visszafelé csak bizo­nyos pontatlansággal lehet kiszá­mí­tani, azt pedig, hogy a fo­gamzás a szülők melyik egyesülésekor jött létre, ma még az orvostudomány sem tudja teljes bizonyossággal megállapítani.

A másik meggondolandó tény az, hogy Földünkön ugyan­abban az órában egész sereg újszülött látja meg a napvilágot, sőt, ugyanabban a percben fogamzik is sok száz vagy sok ezer magzat. És ennek ellenére ezeknek az élete, sorsa, jelleme bi­zony nagyon különböző. Ami az életet illeti, még az ugyanab­ban a pillanatban fogant egypetéjű ikreké is sokszor, sőt szinte kivétel nélkül eltér, messze elágazik egymásétól.

Végül gondoljunk arra, hogy évezredek óta készítenek ho­roszkópokat, s ezekben meghatározó szerepet tulajdonítanak részben az önkényesen elnevezett és ennek megfelelő hatású­nak feltételezett „csillagképeknek” (holott ugyanazt a csillagképet, amelyet ma Kosnak nevezünk, a babilóniai csillagjósok nap­szá­mosnak nevezték, az óegyiptomiak kandúrnak, a régi kínaiak pedig kutyának) és a bolygóknak. Csakhogy akkor hogyan készíthetett horoszkópot mondjuk Kepler – vagy ő előtte és még utána is sokáig sok asztrológus – anélkül, hogy tudott volna az 1781-ben fölfedezett Uránusz és az 1845-46-ban fölfedezett Neptunusz bolygó „hatásairól” – ha lett volna ilyesmi?

(A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk Joachim Herrmann NSZK-beli szerző magyarul 1966-ban megjelent Hamis világképek című könyvét.) ^[3]

Gép ketyeg a szervezetünkben?

Vannak, akik nem abban hisznek, hogy életünk a csillagok­ban van meg­írva, hanem bennünk magunkban, a szerveze­tünkben: ott ketyeg ugyanis megszületésünktől kezdve meg­változtathatatlanul valamiféle szerkezet, amely meghatározza életünket, sorsunkat. Ez az elmélet bioritmus néven vált is­mertté, és pár évvel ezelőtt annyira komolyan hittek benne – jóllehet a szakemberek az első pillanatban figyelmeztettek, hogy minden alapot nélkülöz! –, hogy például a buszsofőrök, villamoskocsi-vezetők stb. időbeosztásában is tekintetbe vet­ték, ami elég sok kárt, zűrzavart okozott.

Lássuk röviden, mi hát a bioritmus-elmélet? Természete­sen van bioritmus, azaz az életben, az élő szervezetekben meg­figyelhetők ritmikus, szabályos, ciklikus változások: az alvás és az ébrenlét, a szív verése, a hőmérséklet napi ingadozása (egészséges emberekben), az agyi áramok – összesen talán százféle ilyent is ismer a tudomány. Éppen erre támaszkodik az a hamis elmélet, amelyet ugyanezen a néven terjesztettek – ezzel ismét mutatva, hogy mi az áltudomány, a látszattudomány: alaptalan, valótlan, kispekulált „törvényszerűség”, amelyet azonban – nevében, külsőségeiben –tudományos színe­zetűnek álcáznak, a tudomány, mármint a valódi tudomány iránti bizalmat elorozva, azzal visszaélve.

Kritikus napok

A „bioritmus” (idézőjelbe tesszük, hogy az említett valódi bioritmusoktól megkülönböztessük) háromféle ciklusos válto­zást vél fölfedezni az emberi életben. Az egyik a fizikai, a má­sik az értelmi, a harmadik az érzelmi. Mindegyiknek az idő­beli változásait egy-egy görbe írná le. Ez a görbe egy hullám­vonal, pontosabban sinusgörbe, amely a kiindulástól egyen­letesen emelkedik a csúcspontig, azután visszamegy a kiindu­lási szintig, majd az ellenkező irányban („negatívban”) írja le ugyanezt a félhullámot. Egy „ciklus” tartama a fizikai rit­musban 24 nap, az érzelmiben 28 és az értelmiben 33 – mondja az elmélet. Mindegyik ciklus első része pozitív, a második fele negatív. Különösen figyelni kell azonban az úgynevezett kri­tikus napokra, vagyis azokra, amelyeken két vagy három görbe „átcsapási pontja” egybeesik.

Ezeket a ciklusokat nem tudták mérni emberekben, hanem utólag, visszafelé „számították ki”, például baleseteket szen­vedett vagy hirtelen szívhalálban elhunyt, netán öngyilkos­ságot elkövetett emberekre vonatkozólag, és – milyen érde­kes! – mindig megtalálták az okot! Például bizonyos Bemard Gittelson nevű szerző könyvében leírja, hogy azokban a na­pokban, amikor az amerikai csodaúszó, Mark Spitz hét arany­érmet nyert az olimpiai játékokon, fizikai és érzelmi ritmusa a csúcsponton volt. (Igaz, ha az ember megnézi az ábrát, azt látja, hogy viszont értelmi görbéje a mélyponton volt, no de hát nem szabad kicsinyesnek lenni, igaz?) Viszont aznap, amikor az azóta elhunyt Anvar Szadat egyiptomi elnök 1973. október 6-án hadat üzent Izraelnek, fizikai ritmusa a kritikus mélyponton állt. (Megint csak bizonyára kötekedés egyrészt megállapítani, hogy a közölt ábra tanúsága szerint a másik két ritmus kedvező értéket mutat, másrészt, hogy egy katonai támadást általában nem egynapi döntéssel indítanak el, hanem előkészítik: s ez éppen azért esett arra a napra, mert Izraelben nagy vallási ünnep volt, és a figyelem ellanyhult.)

A bioritmus-elmélet nagyon hamar kiment a divatból, már csak ezért sem érdemel sok szót. De érdemes fölfigyelni arra, ami közös benne a csillagjóslással: az eleve elrendeltség, az, hogy az ember nem gyakorol hatást a maga sorsára, hanem azt rajta kívül álló – igaz, esetleg belül levő – erők, tényezők határozzák meg. Ez a fatalista „ahogy lesz, úgy lesz”-szemlélet káros, sőt veszélyes lehet az emberre. Ezért nem olyan veszélytelen „játékok” ezek, mint egyesek képzelik vagy sze­retik föltételezni.

2.

A „REPÜLŐ CSÉSZEALJAK” EREDETE

Mi a legfontosabb feladat, amely ma a tudományra vár?

A nézetek megoszlanak: vannak, akik az élelmiszer-terme­lés, a növény­termesztés, az állattenyésztés fellendítését tartják a legfontosabbnak, mások a környezet­szennyezés okozta ká­rok megoldását, illetve olyan gyártás­technológiák kidolgozá­sát, amelyek a jövőben megelőzik a környezet, elsősorban a víz elszennyeződését. Akadnak, akik az űrkutatásra, mások a számítástechnika fejlesztésére adják szavazatukat. Egyedül­álló és meghökkentő azonban az a vélemény, amelyet a né­hány éve elhunyt egyesült államokbeli James McDonald pro­fesszor fejtett ki: szerinte korunk legnagyobb tudományos problémája – az UFO-k (közkeletű nevükön: „repülő csészealjak”) kérdése, és arra hívta fel a világ tudósait, hogy hagyjanak fel minden más probléma kutatásával, és fordítsák minden energiájukat ennek a kérdésnek a meg­oldására. Pedig McDonald nem volt valami megszállott, tudat­lan ember: légkörfizikus volt, professzor az Egyesült Államok Texas államában levő Tucsonban működő Arizonai Egye­temen.

Mit várhatunk hát akkor a tudomány tényleges feladatai­ban tájékozatlan emberektől? Nem lehet meglepő, hogy sokan vannak, akik rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak az UFO-k kutatásának, és sokat várnak tőle: egyebek között azonnali és közvetlen kapcsolatfelvételt idegen égitestek nálunk sokkal fejlettebb intelligenciájú élőlényeivel, akik bizonyára könnye­dén megoldják Földünk összes gondját.

Kilenc fényes korong

Az UFO betűcsoport három angol szó kezdőbetűjéből al­kotott rövidítés. Ezek a szavak: unidentified flying object, magyarul: azonosít(hat)atlan repülő objektum (talán: tárgy). Leg­többen azonban, amikor UFO-król beszélnek, voltaképpen már magukban azonosították ezeket az objektumokat, és tudni vélik – a valóságban csak hiszik –, hogy olyan űrhajók­ról van szó, amelyeket más égitestek magasrendű élőlényei küldtek ide. Ezt a föltevést nevezzük Földön kívüli eredetnek, idegen szóval extraterrestriális hipotézisnek.

Amikor első ízben láttak különös, rejtélyes, azonosíthatat­lan repülő tárgyakat, ezeket, mivel ezüstszínű korongokhoz hasonlítottak, az amerikai újságok „flying saucer”-nek nevez­ték el, amit – bár repülő tányért jelent – magyarra repülő csészealjnak fordítottak. Ez az első megfigyelés 1947 júniusá­ban történt. Egy Kenneth Arnold nevű üzletember repülő­gépével – amelyet maga vezetett – az Egyesült Államok nyu­gati partvidékén, a Cascade-hegység Rainier csúcsa fölött lá­tott kilenc fényes korongot, amelyek lánc alakban repültek. Ebből íj a sajtó óriási szenzációt csinált, éspedig azért, mert a titok­zatos tárgyakban ellenséges repülőgépeket véltek fölfedezni, amelyek ilyenformán zavartalanul berepülhettek az Egyesült Államokba! Ne feledjük, hogy akkor már javában folyt a hi­degháborús hisztériakeltés, amely főleg a Szovjetunió állító­lagos támadó, „a világot leigázni szándékozó fegyveres akciója” előkészületeit színezte ki nagy részletességgel, annak ellenére, hogy akkor még csak az Egyesült Államoknak volt atombombája.

Az izgalom hatására az Egyesült Államok légiereje titokban megkezdte az adatok gyűjtését az – ahogyan az illetékes tisztek elnevezték – azonosíthatatlan repülő objektumokra (UFO-kra) vonatkozólag. Ez a munka – a megfigyelést végző szer­vezet többszöri átszervezése ellenére – szüntelenül folyt 1969-ig. A legnagyobb lendülettel az Egyesült Államokban, de számos más országban is folyt „maszek” UFO-kutatás. Ez hamarosan szépen jövedelmező üzletággá terebélyesedett szinte vala­mennyi tőkés országban: folyóiratok indultak, amelyek ki­zárólag az UFO-kkal foglalkoztak, de emellett szinte minden napi- és hetilap közölt cikkeket a kérdésről, számtalan kisebb-nagyobb könyv jelent meg, rádió- és tévéműsorok készültek, UFO-klubok alakultak – és, ami fontos, mindez nem sci-fi volt, hanem valóban komolyan hitték vagy legalábbis hirdették, hogy láttak idegen égitestekről Földünkre érkezett „űrhajó­kat”, beszéltek utasaikkal, sőt, nem egy olyan beszámoló is megjelent, amely szerint fölvettek embereket az UFO fedél­zetére, hogy tanulmányozzák, milyen az ember …

Ez az egyeseknek jól jövedelmező üzlet sokakban keltett nagy nyugta­lan­ságot. Jellemző, hogy azért, mert furcsa mó­don az emberek többsége nem szerzett tudomást azokról a kutatásokról, amelyeket az USA légierői végeztek, és ame­lyeknek végeredménye igazán megnyugtathatta volna a köz­véleményt – csakhogy vannak az Egyesült Államokban je­lentős erők, amelyeknek nem ez az érdekük.

12 618 UFO közül csak 701 maradt „U”

A 22 évig folyó megfigyelés alatt 12 618 UFO-ról rendel­kezésre álló részletes megfigyelést gyűjtöttek össze és elemez­tek. Ebből mindössze 701-et nem sikerült azonosítani, a töb­biről, tehát csaknem tizenkétezer észlelésről egyértelműen sikerült megállapítani, mi volt az, vagyis ezek azonosított repülő tárggyá váltak, többé nem voltak azonosítatlanok, UFO-k.

Érdekes, hogy mi mindent néztek UFO-nak – vagyis tar­tottak idegen égitestről érkezett űrhajónak: ez a dolog lé­nyege! –, ugyanis az esetek többségében valamit valóban lát­tak. Egy 1969 decemberében az Egyesült Államokban ren­dezett tudományos tanácskozáson ezt a következőkben fog­lalták össze:

száznál több tárgyat, illetve anyagi jellegű objektumot néz­tek UFO-nak: meteoroktól repülőgépeken visszaverődő fényeken és léggömbökön, ejtő­ernyő­kön, tűzijátékon, rovaro­kon, fényvisszaverődéseken át – eldobott cigarettáig;

nem anyagi természetű jelenségek, amilyenek a sarki fény, felhő, Szent Elmo tüze, melléknap, tükröződés;

csillagászati objektumok egész sorát is nézték UFO-nak, bolygókat, csillagokat, műholdakat, még a Napot is;

lélektani jellegű megfigyelések egész sora is tisztázódott. Ezek látási hibából, a szem különleges viselkedéséből adód­tak, hallucinációkból és ezek kombinációiból.

Egy idő után – úgy látszik – az Egyesült Államok kormánya is megunta az UFO-figyelést (és a költségeket), és a légierő vizsgálatainak anyagát egy független, „civil” tudósokból álló bizottság elé bocsátották elbírálásra. Ennek vezetője Edward U. Condon volt, a Colorado Egyetem neves fizikaprofesszora. A bizottság két évig tanulmányozta az anyagot, és – ez volt a feladata – javaslatot tett a légügyi miniszternek, hogy ér­demes-e folytatni a kutatást. A miniszter nemmel válaszolt és megszüntette a munkát. A Condon vezette bizottság jelenté­sét nyilvánosságra hozták, mégis a legtöbb amerikai nem tudja, hogy a légierő döntött úgy, hogy sem ellenséges, sem Földön kívüli be­repülésekre semmiféle bizonyítékot nem találtak, pedig hát a légi­erőnek nyilván előnyös volna, ha ilyesmire hivatkozva még több pénzt kapna. Ha tehát a légierő – felelőssége tudatában – így döntött, akkor ezen érdemes volna elgondolkodni.

Háromméteres utasok és kis zöld emberkék

Az említett 1969. decemberi tudományos tanácskozáson tehát vagy 150 féle okot, dolgot soroltak fel, amit UFO-nak néztek az emberek. De mi van azokkal az UFO-kkal, ame­lyeket nem tudtak azonosítani? (Mellesleg: ennek a kudarc­nak az oka lehetett az is, hogy a megfigyelési anyag nem volt elég, vagy nem volt jó, vagy ellentmondó volt.)

Magyarországon is vannak, akik szilárdan hisznek az UFO-k Földön kívüli eredetében. Egy külföldre „szakadt” hazánkfia itthon járva előadásokat tartott arról, hogy ezek az UFO-k ellenséges beállítottságúak, Földünk megtámadására készülnek. Hogy ezt miért tennék, ha egyszer technikájuk a mienkénél annyival magasabb rendű (hiszen ide tudtak re­pülni!) – nos, arra nincs válasz.

Tudományos körökben vita folyik arról, hogy egyáltalán van-e más égitesteken fejlett, magasrendű, könnyen lehet, hogy a mienkénél fejlettebb civilizáció. A távolság azonban olyan óriási köztük és köztünk, hogy ha fölfedeznek is ben­nünket és föl akarják velünk venni a kapcsolatot (bár arról lehet vitatkozni, hogy ezt miért tennék …), akkor sem való­színű, hogy ide fognak repülni.

Azt pedig eddig senkinek nem sikerült bebizonyítania, hogy már jártak volna Földünkön más égitestekről élőlények. Persze „beszá­molókban” nincs hiány: hol Brazíliában látnak háromméte­res UFO-utasokat, hol (rendszerint és főleg) az Egyesült Álla­mokban kis zöld emberkéket – de tudjuk, hogy a papír türel­mes, mindent rá lehet írni, ha pedig jó pénzért el is lehet adni, akkor egy olyan gátlástalanul haszonra beállított társadalom­ban, amilyen a tőkés társadalom, az UFO-kultusz virágzani fog mindaddig, amíg nem találnak jobbat.

A hazai UFO-hívők (mert irracionális, nem ésszerű, és ma­kacs ragasz­ko­dásuk miatt hívőknek kell tekintenünk őket) rendszerint még azt is mondogatják, hogy „az illetékesek” nálunk is tudják, hogy vannak UFO-k, sőt, hogy azok extraterrestriális eredetűek, de „nem merik megmondani”. Miért ne „mernék”? Védekezés, felkészülés szempontjából ez csak előnyös lenne. Filozófiailag pedig az, hogy a Világegyetem más részeiben is van élet, a marxista világnézetet támasztaná alá, tehát inkább hirdetnék az „illetékesek”, mint titkolnák.

(Akit a kérdés részletesebben érdekel, annak legyen szabad ajánlani e sorok írójának A „repülő csészealjak” rejtélye címmel a Magvető Könyvkiadó Gyorsuló Idő sorozatában 1983-ban megjelent kis könyvét.) ^[4]

3.

A NEM LÉTEZŐ RETTENETES HÁROMSZÖG

„Ördögszög-háromszög”, „az Elveszettek börtöne”, „Bal­jós Tenger”, „a Fél­homály Övezete”, „az Elvesztett Hajók Kikötője” – ezeket a rossz ponyva­regénybe kívánkozó elneve­zéseket nem egy fantáziaszülte területre használják, hanem sok­ezerszer leírtak már és kinyomtatták egy olyan földrajzi területre vonatkozólag, amely voltaképpen – nem létezik.

Könnyebben megérti az olvasó, ha idézzük az említett hely leg­köz­ismertebb nevét is: a Bermuda-háromszögről van szó.

Nem messze az Egyesült Államok partjaitól, az Atlanti­óceánban van a Sargasso-tenger. Nevét a benne nagy mennyiségben található moszat portugál nevéről (sargaco) kapta. Valóban szokatlan terület, mind élővilágát, mind időjárását tekintve.

A Sargasso-tengerben van az, amit a rengeteg cikk és újság Bermuda háromszögnek nevez. Északi oldala a Floridát a Bermuda-szigetekkel összekötő képzeletbeli egyenes, déli oldala Florida és Puerto Rico közti képzeletbeli egyenes. Ezek azonban – hangsúlyozzuk – képzeletbeli vonalak (akárcsak a délkörök vagy az Egyenlítő), semmiféle valóságos földrajzi, fizikai tartalma nincs a Bermuda-háromszög kifejezésnek. Ez nem egy olyan létező, földrajzilag körülírható terület, mint a Kárpátok medencéje vagy mondjuk az Ibériai-félsziget. A Bermuda-háromszöget nem fedezték fel – ezt kitalálták. Mégpedig – különös módon – körülbelül a hatvanas években, ami igazán meglepő, ha meg­gondoljuk, hogy a Bermuda-háromszög rejtélyeiről értekező szerzők szerint évszázadok óta feltűnő, szörnyű és hihetetlen dolgok történtek ott.

A szellemhajó

1935-ben Bermuda közelében szellemhajó kísértett a ten­geren. (Az embernek a bolygó hollandi jut az eszébe.) Egy La Dahama nevű jacht ringatózott a tengeren, árbocai a ten­gerbe lógtak, fedélzeti ablakai be voltak zúzva, de egy lélek sem volt rajta. Az Aztec nevű hajó matrózai – ahogyan ez elő van írva – magukhoz vették a megtalált hajónaplót, majd foly­tatták útjukat Angliába, és ott beszámoltak a furcsa hajóról. Nagy meglepetésükre ekkor megtudták, hogy a Rex nevű olasz hajó megmentette a La Dahama legénységét, akik azután lát­ták, hogy a jacht elsüllyed. Az a hajó tehát, amelyet az Aztec matrózai láttak, a hullámsírból felemelkedett szellemhajó volt.

Eddig a hátborzongató történet. De van egy (?) kis bibi. Az első az, hogy amint a korabeli újságtudósításokból meg­állapítható, bár „a Bermuda-három­szög rejtélyeiről” szóló könyvek ismertetik ezt az esetet, az a Bermudáktól 700 mérföld­nyire északra történt, vagyis semmi köze a Háromszöghöz. Azután: a La Dahama tulajdonosa, a kapitány, a hajómester és a három matróz nem nézték végig, amint a jacht elsüllyedt. Süllyedő állapotban volt, amikor velük a Rex eltávozott. Vagyis: nem a hullámsírból felmerülő, hanem süllyedőben levő hajóval találkoztak az Aztec matrózai …

Ha az emberi hiszékenység – a misztikus, a rejtélyes iránti vonzalomból táplálkozó kritikátlanság – nem volna olyan mérhetetlen, a Bermuda-három­szög „rejtélye” már régen a viccek között szerepelne csak. Ugyanis egy amerikai, Lawrence Dávid Kusche, egykori harci repülő, az Arizonai Állami Egyetem könyvtárosa írt egy kiválóan dokumentált könyvet, amelyben sorra veszi azokat az eseteket, amelyeket ő „a Ber­muda-háromszög legendájáénak nevez, és egész sor esetről ki­mutatja, hogy nem is történt meg, másokról, hogy nem úgy történt, ahogy tartják, és szinte kivétel nélkül mindegyikre van magyarázat. Amelyikre nincs – nos, a tengereken sok olyan szerencsét­len­ség történik, amelyekre soha nem derül fény – miért csak a Háromszögben történtek volnának olyan „titokzatosak”? L. D. Kusche könyvét magyar fordításban A Bermuda-háromszög rejtélye – megfejtve címmel a Zrínyi Katonai Kiadó 1979-ben megjelentette: érdemes elolvasni. De addig is szemelgessünk még belőle.

Az elveszett repülőraj

A Háromszög egyik híres esete a 19-es számú repülőraj el­tűnése: ez még ma is fel-felbukkan magyar újságokban is, hol­ott Kusche könyvéből világosan kitűnik, hogy a hátborzon­gató történet nem akkor, nem úgy és nem ott történt, ahogyan a Bermuda-könyvek leírják. Ez az 1945. december 5-én tör­tént eset egy Avenger típusú gépekből álló, öttagú őrjárat sor­sáról szól, amely szép idő­járásban, gyakorlott pilótákkal in­dult őrjáratra a Fort Lauderdale-i hadi­tengerészeti légikikö­tőből, ám hamarosan irányt tévesztett, nem látta a száraz­föl­det, izgatott hangon segítséget kért, azután az őrjárat parancs­noka zavaros dolgokat mondott: „Nem tudjuk, merre van nyugat … Minden rossz … furcsa … egyetlen irányban sem lehetünk biztosak. Még az óceán sem olyan, mint ami­lyennek lennie kellene …” Később azután teljesen elhallga­tott – és az öt repülőgép 14 emberrel eltűnt. A mentésére fel­szállt óriás helikopter 13 főnyi legénységgel szintén … Még egyszer vették messziről az eltűnt repülőraj hívójelét, de két órával azután, hogy üzemanyagtartályaik már biztosan ki­ürültek! Hat repülőgép és 27 ember nyomtalanul eltűnt a Bermuda-háromszögben.

Igen, szörnyű, csak … A haditengerészet természetesen részletesen kivizsgálta az ügyet: több hónapig tartó kihallga­tások folytak, a hivaltalos jelentés több mint négyszáz oldalra rúgott. Ebből kiderült, hogy az időjárás – és ez a legtöbb Három­szög-történetben így van – a leírással ellentétben rossz volt. Azután: nem tapasztalt repülők voltak a gépeken, hanem repülőnöven­dékek. Az időpontok sem stimmeltek, mert a valóságban sok­kal később, már sötétben történt az eltűnés, amikor nyilván eltájolva meg­kísé­relték, hogy leszálljanak a viharos tengerre.

Befejezésül még két történetet ismertetünk a Bermuda-háromszög – mint L. D. Kusche találóan mondja: – „legen­dájából”. Ezek tragikomikusán mutatják azt az egész, egye­seknek bizonyára jól jövedelmező felelőtlen hazudozást, amit a Bermuda-háromszöggel kapcsolatban űznek.

A „Háromszög” repülőgépet, hajót ragadott el – írta címében a Miami Herald című napilap 1970. november 26-án. Ebben egy egymotoros repülőgép és egy motoros jacht eltűnéséről számolt be: a hajócskán (hossza 42 láb, vagyis 14 méter) a tulajdonos és felesége, esetleg még egy utas tartózkodott, a repülőgépen a pilótán kívül ketten voltak, hat órára elegendő üzemanyaga volt a négyórás útra. A jacht november 15-én indult el, a repülőgép hétfőn (az idézett újság csütörtöki). A történet vége: két nappal később a lap már megírta, hogy a jacht pénteken befutott Miami kikötőjébe – és fogalmuk sem volt, hogy hat repülőgép és öt hajó tűvé tette értük a tengert. Semmi bajuk nem volt. A hajótulajdonos fia aggódva, kissé korán tett bejelentést az „eltűnésről”. Mondani sem kell, hogy a hajó előkerülése tizedannyi publicitást sem kapott, mint az eltűnése! Egyébként az eset valóban érdekes példája annak, hogy egy hajót esetleg akkor sem találnak meg, ha valóban a térségben tartózkodik.

A repülőgépet valóban soha nem találták meg. Csakhogy ez a gép elindulás után fél órával adott utoljára életjelet ma­gáról, és a keresést csak másnap reggel, az elindulás után húsz órával kezdték meg. így a tengernek bőven volt ideje ahhoz, hogy a nyilván lezuhant gép roncsait eltüntesse.

Gyönyörű mozzanata „a Háromszög legendájának” az Elizabeth nevű hajó esete is. Ez 1971. április elején indult el Fort Lauderdale-ből, hogy papírhulladékot szállítson Vene­zuelába. Április 5-én a hajó tulajdonosa üzenetet kapott, hogy a hajó a Bermuda-szigetek mellett halad. Többé soha nem hallottak róla, nem is látták, még a rengeteg papírhulladékot sem, amely elsüllyedés esetén nyilván elárasztotta volna a kör­nyéken a vizet. Rejtélyes, nem? Az, főleg, ha tudjuk, amit L. D. Kusche megtudott: hogy bár Elizabeth nevű hajó bő­ven akadt abban az időben, egyik sem felelt meg annak az adatnak, hogy 2000 bruttóregisztertonnás, egyik sem olyan típusú, amilyennek leírták – és egyik sem tűnt el. A többi stimmel.

A SITU alapítója és a többiek

„A Bermuda-háromszög. Ablak a Kozmoszba?” – ez a címe an­nak a talán leghíresebb, de mindenesetre a legsikeresebb könyvnek, amely a Háromszögről szól (és még másról is, de erről később). írója Charles Berlitz, amerikai, aki a könyv borítólapja szerint 25 nyelven beszél, ami még akkor is nehe­zen hihető, ha valóban a híres Berlitz nyelviskola megalapító­jának az unokája. Az ő könyve magyarázza meg, hogy kerül ide ez az egész fantasztikus történet.

Berlitz nemcsak a saját „tudományos” magyarázatait adja elő a Három­szögben történt „rejtélyes” és „nyomtalan” el­tűnések magyarázatára, hanem másokét is. Aki viszont több ilyen tárgyú könyvet elolvas, tapasztalhatja, hogy ezek a tör­ténetek a plágium határát súroló hasonlósággal mennek át egyikből a másikba, ám a sok hivatkozás ellenére sem lehet megtalálni az „ősszöveget” – ha pedig igen, akkor az is elő­fordult, hogy kiderül: egy fiktív történetet – novellát! – vettek ténynek, s azután az vándorol tovább, mint a népmesék, ki­csiszolódva, ugyanakkor tudományos hitelesség igényével lépve fel. Eközben nem hiányoznak a hozzá nem értők szá­mára meggyőzően hangzó hivatkozások: Berlitz például idézi Iván T. Sandersont, aki utazó kutató (?), zoológus, író és a SITU megalapítója. E jól hangzó nevű intézmény igazgató­nőjét – milyen furcsa véletlen! – Sabina Sandersonnak hív­ják. Más könyvekből kideríthető, hogy a SITU minek a rövi­dítése: Society fór the Investigation of the Unexplained, vagy­is a megmagyarázhatatlan dolgok kutatására alakult társaság. Ha tudjuk, hogy az Egyesült Államokban milyen egyszerű bármilyen társaságot alapítani, sőt, ha akarja, az alapító ne­vezheti akadémiának is (amint a skóciai Loch Ness szörnyét kutató amerikai Alkalmazott Tudományok Akadémiája is egy milliomos szabadalmi ügyvivő hasonló maszek „akadé­miája”!), nos, ha ezt tudjuk, talán már nem tekintjük olyan tekintélynek Sanderson igazgatónőt és férjét. De forrásai még Berlitz úrnak sok más között J. W. Spencer, szerző, előadó, UFO- és Bermuda háromszög kutató, Cári Payne Tobey, matematikus, csillagász, asztrológus és író, Robie Yonge, pi­lóta, kommentátor és UFO-kutató (mint tudjuk – máshon­nan – emellett disc jockey is a sokoldalú tudós) … „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés” – amint Mozart Szöktetés a szerájból című operájában éneklik …

Ablak egy másik dimenzióba

Milyen magyarázatokkal szolgál tehát a nagy sikerű író, Charles Berlitz, támaszkodva a – mint láttuk – jeles források seregére? Könyve megéri a pénzt, mert 11 lehetséges és ter­mészetesen tudományos magyarázatot kínál a – nem létező – rejtély megmagyarázására.

Az egyik: talán létezik a Bermuda-háromszög – és a Föld még néhány más, hasonlóan veszélyes és rejtélyes pontja – közelében elektromágneses gravitációs áramoknak egy csomópontja! Az, hogy vagy elektromágneses, vagy gravitációs tér (de nem együtt), meg hogy ezeknek nincs csomópontja, az Mr. Berlitzet nem érdekli. Hiszen olyan tudományosan hangzik.

Még szebb azonban egy másik lehetséges tudományos ma­gyarázat: ezeken a helyeken – mert most tucatnyi Három­szöget tételeznek fel! – „ablak van egy másik dimenzióba”. Ez valóban imponálóan hangzik. Hiszen ki ne hallott volna Ein­stein relativitáselméletéről és a téridő-kontinuumról meg a negyedik dimenzióról? Korunk egyik legizgalmasabb tudo­mányos alkotása ez. Igaz, ma már nem rejtély, és aligha kapja meg a diplomáját az a fizika szakos egyetemi hallgató, aki nem érti és nem tudja alkalmazni Einstein tételeit, de a laikusok­nak még ma is csoda és főleg misztikum a „negyedik dimen­zió” (az idő). így hát nyilván a tudás ilyen fokától elámulva olvassa, hogy az eltűnt repülőgépek egyszerűen átmentek egy másik dimenzióba. Aminek ugyan semmi értelme nincs: a „dimenziók” nem szobák, amelyek között ajtók vannak!

De ez még mind semmi. Berlitz további magyarázatokat hoz fel a Bermuda-háromszög (nem-létező) rejtélyeinek meg­magyarázására. Például: vagy a világűrből, vagy a tenger mélyé­ből, netán másik dimenzióból származó ellenséges látogatók (illetve ezek csoportjai) azok, akik elragadják a hajókat, repülőgépe­ket, emberestül, olykor ölebekkel együtt. Ezek az ellenséges látogatók egyébként esetleg újból meg fogják semmisíteni a civilizációnkat, amint ezt – bizonyos emlékek tanúsága sze­rint – már többször megtették.

Figyelemre méltó, hogy itt a Bermuda-háromszög, illetve az annak magyarázatára alkotott „tudományos elméletek” mennyire érintkeznek egyrészt az UFO-kkal, amelyekről már korábban volt szó, másrészt annak az Erich von Danikén nevű svájci szerzőnek az elméletével, akinek a könyvéből készült a nálunk vagy egy évtizede bemutatott „A jövő emlékei” című káprázatos kiállítású film, amit az áltudományok enciklopé­diájának is nevezhetünk. Ha netán ezzel rokon gondolatokat talál az olvasó magyar szerzők műveiben, ne csodálkozzon: nagy szellemek gyakran találkoznak. (Mellesleg von Danikén úr, mielőtt gazdag író lett, a szállodaiparban dolgozott, és pénzek hűtlen kezelése miatt börtönben is ült. A bírósági tár­gyaláson egy pszichológus megvizsgálta és „kórosan hazudozó alkatnak” jellemezte.)

4.

EREDETI MAGYAR ÁLTUDOMÁNY

Befejezésül egy egészen különleges áltudománnyal ismer­kedünk meg. Ez – szemben a korábbiakkal – a társadalom­tudomány, közelebbről a nyelvtudomány területére irányul. Eredetiségének másik forrása pedig az, hogy ez valódi magyar áltudomány – bár kétséges, hogy erre büszkének kell-e lennünk.

A magyar nyelv – amint ezt a tudományos kutatás meg­győzően és véglegesen tisztázta – finnugor eredetű, persze, sok más jövevényszóval gazdagítva. Vannak azonban, akik ezt kétségbe vonják, és azt állítják, hogy a magyar nyelv a sumer nyelvből származik. Ezt a nyelvet Dél-Mezopotámiában be­szélték, a fennmaradt nyelvemlékek többsége az időszámítá­sunk kezdete előtti harmadik és második évezredből szárma­zik. A sumer nyelv az i. e. 2. évezred eleje után már alig volt élő nyelv, azután beszélői kihaltak, vagyis olyan „holt nyelvvé” vált, mint napjainkra a latin. Ugyanakkor viszont ez a nyelv „a mezopotámiai tudományosság nyelveként és a liturgiában az ékírás egész történetét végigkísérte; ilyen értelemben az új­kori latinhoz hasonlíthatjuk” – amint Komoróczy Géza pro­fesszor írja (Sumer és magyar? című, a Magvető Könyvkiadó Gyorsuló Idő sorozatában 1976-ban megjelent izgalmas kis könyvében, amelyre a továbbiakban alapvetően támaszkodik ez az ismertetés).

A sumereket a tudomány a XIX. század közepén fedezte fel, sokáig vitatták, hogy nyelvük egyáltalán önálló nyelv-e, végül 1869-ben nevezte el egy neves ókorkutató sumernek.

A sumer és a magyar nyelv rokonságát feltételező és bizo­nyítani próbáló „sumer-magyarológia” első virágzása száza­dunk elején volt, a második, jórészt külföldön, főleg a reakciós, nem kis részben a fasiszta emigráció köreiben a hatvanas évek­ben. Ez utóbbiak írásai külföldön jelennek meg (Buenos Aires­ben „kutatóközpontjuk” működik!) magyarul, de az itthon működő „sumer-magyarológusok”-nak olykor sikerül becsem­pészniük írásaikat főleg a napi­lapokba és a kevésbé tájékozott vagy nem elég óvatos más kiadványokba.

A vakkantó sumer puli

Hogyan „bizonyítják” ezek az emberek a két nyelv rokon­ságát? Elénk fantáziával és igen kevés nyelvészeti tudással, sőt, legtöbbük amatőr, dilettáns. De nézzünk egy-két példát!

„Ah ti ilat Istar szaharmasa Tammuz” – ezt a mezopotá­miai szöveget szerintük egyszerűen magyarul kell olvasni: „Oh te élet, Istar szerelmese, Tammuz”. Mit mond erre a szakember? Ezt: „A verssor akkád nyelvű, egy ráolvasás­sorozat Istar-himnuszának kezdősora. Akkádul így hangzszik: Alti Istar sa harma-sa Du űzi. Jelentése: Te vagy (atti, sze­mélyes névmás, egyes szám, második személy, nőnem) Istar, akinek az ő szerelmese Tammuz. Néhány hiba a két fordítás egyszerű egybevetéséből is kitetszik: T.-né (az idézett „sumer-magyarológus”) kettéválasztja a személyes névmást, az atti így lesz oh te, a mellékmondatot bevezető vonatkozó névmást (sa) hozzácsapja a következő szóhoz, s a névmási személyragot olybá veszi, mintha az előtte álló szó része volna, a saharmu így lesz szerelmese, tekintet nélkül a szavak hangállo­mányának így is szembetűnő különbségeire stb. Külön emlí­tést érdemel, mert valóban elemi járatlanságra vall, hogy az istennév jelölésére szolgáló meghatározó jelet, mely soha­sem olvasandó, T.-né az első helyen olvassa és »fordítja«, a második helyen, Tammuz neve mellett tudomásul sem veszi.”

Egy másik ilyen „kutató” a könyv szót a sumer kingia szóból „vezeti le”. Csakhogy a sumer szó mást jelent: alapszava a kín, azaz küld, innen lu-kingia, jelentése betű szerint ember, elküldött, visszatérő, azaz egyszerűbben követ. A ki szó lehet még jelentés, hír, üzenet, de könyv vagy hasonló soha.

A legszebb gyöngyszeme a „sumer-magyarológus” szakirodalomnak mégis talán a következő. Egy P. nevű (neve is­mert, de nem népszerűsítjük) „kutató” egy ékírásos tábla szö­vegét fordítja le – nem részletezzük, de a lelőhelyre, az ásatás idejére, helyére, vezetőire vonatkozó valamennyi adata hibás (lásd Komoróczy Géza idézett könyvének 90. és következő lapjain) –, a „fordítás” pedig szerinte így hangzik: „Jármű város tábor réti kis kunyhó. Látom szemmel jószágaimat, tá­mogat engem mindig puli vakkantva.” Ez a puli volt az, amely – hála a kutyabarátok lelkességének – ezt a szamársá­got bejuttatta egy hazai lapba is, majd a rádió és a televízió adásaiban elhangzott ebtenyésztő-szövetségi nyilatkozatokban is utaltak rá, persze, a forrás tapintatos homályban hagyásá­val. Ez a puli-felirat: hamisítvány. Kedves ugyanakkor P.-nek az a megjegyzése, hogy a felirat abból a korból való, amely­ben „az emberi­ség még nem ismerte az írást”! De az is mu­latságos, és – amit a felira­tokkal foglalkozó szakemberek tud­nak –, hogy a töredékes feliratok köz­lésekor a hiányzó szavak helyére a „vacat” (latin) szót írják. Ebből „vakkantott” az a puli, amelynek sumer volta igazolni lett volna hivatott a sumerek és a magyarok közti közvetlen leszármazást … A „puli” pedig nem kutyafajta, hanem Hammurapi i. e. 18. századi törvénygyűjteménye egyik részletének az eltorzí­tásából szár­mazik, és ott „palu” áll, ami azt jelenti: „uralom, uralkodási idő”. Itt pedig P. egy olyan szöveg „magyarázatára” hasz­nálta, amelyről a tudomány bebizonyította, hogy teljes egé­szében hamisítvány!

Gőg és feljelentés

Százszámra lehetne idézni a hasonló nyelvrokonító „bizo­nyításokat”, de ahelyett, hogy ezekre a nyilvánvaló, a szak­tudósok által bizonyítottan téves csacskaságokra pazarolnánk a helyet, inkább két, a „sumer-magyarológusok”-ra különösen, de az áltudományok terjesztőire általában is jellemző dolgot világítsunk meg a rendelkezésünkre álló szűk helyen.

A „sumer-magyarológia” egyik korai művelője, Somogyi Ede 1908-ban megjelent könyvében felteszi a szónoki (azaz válaszra sem váró) kérdést: „Vajon mi dicsőségesebb dolog ránk nézve, az-e, hogy a finnek, Európának ezek a legrégibb lakói, a földnek ez a legősibb kultúrnépe voltak őseink, vagy pedig, hogya törököktől származunk, akik szintén már évezredekkel ez­előtt Mezopotámiában mint szumirok, ettől északra mint kunok és komagének és még jobban északra és később Kínában is mint hunok gyakoroltak nagy befolyást az emberiség fejlő­désére és kultúrájának előbbrevitelére …” Vagyis: ezek a – magukat turanistának nevező – „sumer-magyarológusok” nem a higgadt és elfogulatlan tudományos kutatás alapján foglaltak állást – nem, nekik az volt a fontos, hogy „melyik a dicsőségesebb?”

A sumer és a magyar nyelv azonosságát bizonyítani próbáló „kutatá­sokról” az ókori Mezopotámiával foglalkozó legki­válóbb tudósok így nyilat­koztak: „Szüntelenül próbálkoznak azzal, hogy sumer szavakat találjanak a legképtelenebb he­lyeken, mostanában a magyarban: ámde ezeket a próbálko­zásokat mind figyelmen kívül hagyhatjuk, mert minden eset­ben a sumer nyelv nem kielégítő ismeretén alapulnak, a szer­zőknek általában is fogyatékos képük van a sumerrel össze­hasonlított nyelv történeti fejlődéséről” (H. W. F. Sagge) – és még találóbban a lényegre tapintva A. L. Oppenheimer (chi­cagói professzor): a „sumer-magyarológusok” nem rendelkeznek még elemi sumer nyelvismerettel sem, ily módon azt, hogy a sumer felé fordultak, más nem magyarázza, mint „nemzeti gőg és poli­tikai indítékokból eredő fennhéjázás”.

Szorosan összefügg ezzel a még említésre méltó másik tény. Az egyik Magyarországon működő „sumer-magyarológus” följelentést tett az idézett Komoróczy professzor ellen (aki pe­dig valóban ismeri a sumer nyelvet és irodalmat), megvádolva a sumer-magyar nyelvazonosság kutatóinak meg­sértésétől kezdve „titkos és megengedhetetlen cenzúrázás”-ig minden­nel, ami csak eszébe jutott, és „ettől való eltiltását” követelte a bíróságtól, meg azt, hogy nyilvánosan kérjen bocsánatot az általa – akik olvasták az idézett könyvét, tudják: mindig tudományos alapossággal, tényekkel – megbírált élő és holt (!) sumer-magyarológusoktól …

Az embernek nevetni volna kedve ezen, de jellemzőnek is tarthatja. Az áltudomány terjesztői, ha bírálják őket, mindig „türelmet” követelnek, azt, hogy „csak épp ismertethessék” sokszor elképesztő fantáziálásaikat – de ha más próbálja (hogy megalapozottan, tudományosan, az mindegy!) elmondani a maga nézetét, vagy (ez volt a „cenzúrázás”) kiadók, szerkesz­tőségek kérésére tudományos szakvéleményt ad – akkor jön a szidás, rágalmazás és a bírósági följelentés.

5.

ÁL- VAGY MAGYAR ÁLTUDOMÁNY

Az olvasó szédülő fejjel jutott el idáig, és a szerző elismeri, hogy valóban olyan dolgokat ismertetett, amelyektől a józan ész megáll. Ám mindez mégsem sci-íi vagy tréfa, szellemi játék: ezek a különös elképzelések itthon is terjednek, újságok­ban, sőt, olykor a rádió és a televízió műsoraiba is sikerül a szerkesztők éberségét kijátszva (vagy az érdekességet hajszoló törekvésüket kihasználva) becsempészni ilyen és hasonló né­zeteket. ^[5]

Ezeket összefoglalóan áltudományoknak vagy talán még talá­lóbb kifejezéssel látszattudományoknak is nevezzük. A rövid is­mertetés persze nem lehetett teljes: tucatszámra lehetne még felsorolni hasonló áltudományos nézeteket, és ki tudja, milyen újabb bukkan föl ma vagy holnap …

Fölsorolásuk helyett próbáljunk meg hát befejezésül valami­féle összefoglalást, áttekintést, definíciót adni.

A szürke zóna

Tulajdonképpen – bármily meglepő is – ez igen nehéz. Mert egyrészt vannak kétségtelenül és vitán felül áltudomá­nyok – azaz tudománytalan, de formailag (nyelvhasználat, képletek, a valódi tudományos írásokban is látható ábrák stb.) tudományosnak feltüntetett nézetek: ilyenek az asztrológia, UFO extraterrestrális eredet, bioritmus, Bermuda-háromszög, sumer-magyar nyelv­rokon­ság, mágneses reumagyógyító kar­perec, egyetemes rákgyógyszer, tárgyakat távolról „telepá­tiával” meghajlító hatás, Loch Ness-i szörny, Danikén elmé­letei az űrhajós-istenekről, akik az emberiséget mindenre meg­tanították, s ennek változatai stb., stb. –, másrészt azonban vannak olyanok, amelyek ugyan gyanúsak, de ez bizonyításra szorul, és egyes esetekben bújkálhat bennük a valóságnak vala­milyen magva, amely megfelelő szemlélettel és munkával hasznosítható. Ez utóbbi – egy kiváló tudósunk kifejezésével élve: a „szürke (átmeneti) zónába” tartozó – nézetek bírálata is szükséges, azaz nem szabad őket feltétlenül elfogadni. Ám az óvatosság azért is nagyon szükséges, mert a „valódi”, vitán felüli áltudományok hirdetőinek az is a taktikája, hogy hivat­koznak egyes, valamelyes alappal rendelkező, de korábban elutasított nézetre, például a tűszúrásos kezelésre (akupunk­túra), és azzal érvelnek: „Lám, lám – ott is áltudománynak bélyegeztek valamit, ami pedig …”

Még csak nem is ál…

Azt is meg kell gondolni, mielőtt valamiről kimondjuk, hogy ez bizony csak látszattudomány, hogy vannak kétségtelen os­tobaságok, amelyek csalással is keverednek, de mégsem sorol­hatók az áltudományok körébe, mert egyszerűen nem is igény­lik maguknak azt, hogy tudománynak ismerjék el őket. Ilyen a spiritizmus, a halottlátás, amelyek nem is akarnak tudo­mánynak látszani, hanem az „okkult” (a latin occultus= rej­lett, titkos szóból) jelenségek birodalmába tartoznak. Leg­utóbb egy író, a tudományos-fantasztikus irodalom kiváló szakértője azt írta az áltudományokról vitázva, hogy ami nem tudományos, az a vallás területére tartozik, márpedig a vallásszabadságra, a hívők nézeteinek tiszteletben tartására vonat­kozó törvényeink miatt ezekkel tilos vitázni. Ez tévedés: ami nem tudományos, hanem vagy áltudományos, vagy például okkultnak nevezett jelenség, az még ettől egyáltalában nem tartozik a vallásos eszmék körébe, tehát bátran vitázhatunk velük: ebben az esetben nem a hívők meggyőződését sértjük meg – ami valóban tilos –, hanem legföljebb félrevezetett, rosszabb esetben (anyagi haszonért) másokat félrevezető em­bereket bírálunk, s aki a bírálatot sértésnek tekinti, az már ezzel is bizonyította, hogy semmi köze nincs a tudományhoz.

„Kinek árt?”

„Kinek árt, ha hisz a csillagokban, a bioritmusban vagy ehhez hason­lók­ban?” – kérdezik gyakran, és ezzel akarva, nem akarva a bírálattól való mentességet próbálják biztosí­tani e nézetek terjesztőinek. (Azokról nem is érdemes beszélni, akik kereken tagadják, hogy egyáltalában léteznek áltudomá­nyok: itt a tájékozatlanság vagy a rosszhiszeműség olyan fo­kával állunk szem­ben, ahol a józan ész már többnyire nem érhet el semmit.) Nos, bizonyára van­nak, akik – hogy a nap­jainkban Magyarországon legdivatosabb ál­tudomá­nyoknál maradjunk (a példa kedvéért) – csak szórakozásból, tréfából nézegetik meg egy-egy képeslapban a saját horoszkópjukat. De nem kevesen vannak, akik komolyan veszik azt, és ez be­folyásolja magatartásukat, életvitelüket. Legutóbb egy asszonynak „megjósolta” az asztrológusa (itt Magyarországon!), hogy hamarosan meg fog halni, és az amúgy is ingatag, érzé­keny idegállapotú asszony néhány nap múlva a kórházi elme­osztályra került! (Az orvosok feljelentést tettek az asztrológus ellen, s ez nagyon helyes.) Hasonlóképp a bioritmus is egy ilyen „eleve elrendeltségi” szemléletet erősíthet, és leszerelheti az embert („hiába – ma úgyis kritikus napom van!”), s ezzel káros, veszélyes lehet.

Végül, de nem utolsósorban pedig azért veszélyesek az ál­tudományok, mert fellazítják, az ember kritikai érzékét. Aki képes elhinni pl. Danikén elméletét az űrhajós-istenekről, az szinte már mindent képes elhinni (és ez sok más hasonló nézetre vonatkozik): a gondolati kritikátlanság, akárcsak a testben pusztító, rákos daganat „áttételeződik” más témákra, más területekre. Ezért kell vigyáznunk, nehogy az ál-, látszattudo­mányok áldozataivá váljunk. A világot józan ésszel, kritiku­san, vagyis tudományosan kell néznünk.

(A mi világunk, 1983. december. II. évf. 3-4. sz-)

JEGYZETEK

^[1] A cikk megírása óta a sportteljesítményekben, csakúgy mint a sport­tudományban – és az e kötetben olvasható cikkekben említett más tudo­mányokban is – számos területen nagy, előre nem látható fejlődést követ­kezett be. Ezért nyomatékosan figyelmeztetem az olvasót minden cikk meg­jelenési dátumára: a szövegeket ugyanis változtatás nélkül közlöm újra, le­számítva természetesen azt, hogy a nyilvánvaló sajtóhibákat kijavítottam. [vissza]

^[2] E cikk megjelenése óta is számtalanszor tapasztaltam, mekkora a tá­jékozatlanság és a zűrzavar a találmány és a szabadalom körül. A talál­mány: műszaki szellemi alkotás. A szabadalom: az illetékes (Magyarorszá­gon a Találmányi Hivatal) által megadott jogi oltalom. Miután az illetékes hivatal az illető országban érvényes törvény alapján megállapította, hogy – a jelenlegi honi előírás szerint – új, haladást jelentő, műszaki jellegű és gyakorlatilag alkalmazható szellemi alkotásról van szó, megadja a sza­badalmat, amelynek révén a feltalálónak (vagy annak, akire ő ezt a jogát átruházza, jogi nyelven a szabadalmasnak) monopóliuma van a találmány értékesítésére. Ezért az oltalomért (a „szabadalom”-ért) a feltaláló fizet a hivatalnak, nem hogy – amint sokan képzelik – ő kapna pénzt. De még fontosabb tudni, hogy a szabadalmi oltalom megadása nem jelenti azt, hogy a találmányt ellenőrizték, kipróbálták és jónak találták volna: ez anyagilag és fizikailag megoldhatatlan feladatot róna a találmányi-szaba­dalmi hivatalokra. A szabadalom tehát nem állami garancia arra, hogy a talál­mány valóban megvalósítható és gazdaságosan hasznosítható! És még egy fontos dolog: főleg reklámokban gyakran szerepel a „világszabadalom” kifejezés. Ilyen nincs. Minden találmányt minden országban külön-külön kell (nem egyszerű és nem olcsó eljárással!) szabadalmaztatni, mert amelyik or­szágban nincs szabadalmaztatva, ott a találmányt egyszerűen ellophat­ják, és ez ellen nincs védelem. [vissza]

^[3] A cikk megjelenése után látott napvilágot egy kitűnő könyv, amelyet szintén ajánlunk az olvasónak, mert ismerteti és ugyanakkor tudományo­san bírálja az asztrológiát. Csaba György Csillagjóslás. Legenda és valóság c. könyve a Minerva kiadásában 1988-ban jelent meg. [vissza]

^[4] Második kiadása: Littera Kiadó, Pécs, 1990. [vissza]

^[5] E cikk megírása óta annyi történt, hogy most már mind a rádiónak, mind a televíziónak van rendszeres, az áltudományokat népszerűsítő mű­sora; sőt, ezek anyagát újságok újraközlik. [vissza]