hátlap kép borító kép


Fekete Sándor


Gyermekkorom csendőrországban


RAPSZODIKUS TÖREDÉK


BUDAPEST

Z-füzetek/26

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Készült a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával

© Fekete Sándor, 1991


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




AZ OLVASÓ BEAVATÁSA

Elöljáróban cl kell árulnom, hogy e könyvecskében eredetileg az 1944-es ellenállás tör­ténetének egy fejezetét kívántam össze­foglalni: a miskolci MOKAN-osok küzdel­mét, benne személyes vállalásaimat. Munka közben jöttem rá, hogy egy ilyen história vagy memoár, csak akkor lehet hiteles, ha a T. Olvasó megért­heti, miként, miért, mi­től lesz egy 17 éves diákból fegyveres el­lenálló. Vagyis – régi igazság – a kezdetnél kell kezdeni. Freud mestertől tudhatjuk, hogy a felnőtt apja a gyermek … (Melles­leg: a nagy bécsi előtt már jó száz évvel tudta ezt a nagyra be­csült angol „tavi lírikus”, Words­worth is.) Ehhez tartom most magam. S mivel életem 44-es szakasza egyéb­ként sem férne el e kis füzetben, most ellenállási históriám előtörténetét fogom fel­vá­zol­ni, mely vissza nyúlik a bölcsőig, sőt a születésem előtti időkre.

Valakinek a gyermekkora persze jobbára csak akkor lehet iga­zán izgalmas, ha az a va­laki olyan történelemcsináló személyiség, mint mondjuk Napóleon, netán Marx Ká­roly, vagy ha olyan el­beszélő idézi fel első évéiről őrzött emlékeit, mint például ked­ves Anatole France-om. Nem sorolhatván magamat egyik kategó­riába sem, me­mo­áro­zó merészségem mentségére hadd fedjem fel egy másik indokomat is. Nap­ja­ink­ban történészek, publicisták, politikusok egyre több nosztalgiával szólnák Horthy Mik­lós ko­ráról – az én élményeim viszont nem egyeznek az ő ítéleteikkel. A próféták, ön­jelölt pártvezérek és egyéb megszállottak rajától eltérően nem tartom ma­gam té­ved­he­tet­len­nek, de emberi jogaim gyakorlására igényt formálok, s köteles­sé­gem­nek érzem, hogy nehány személyes adalékkal szolgáljak a megérdemelten el­pusz­tult Horthy-világ halotti bizonyítványához.

Az osztódással is szaporodó szervezetek sorában nemrég egy új szövetség is ala­kult az egykori ellenállók összefogására. Prog­ramjuk alkotói csak 1944 márciusától, vagy­is a német megszál­lástól számítják a magyar ellenállás történetét. Természetesen nem osztom felfogásukat. Én már kisdiákként szembenálltam a tengertelen tenger­nagy rendszerével, és háborúja nemcsak a gyá­ván tűrt náci intervenció miatt lett gyű­lö­letessé számomra, ha­nem 1941-es első percétől –kezdve az volt.

Van sejtelmem arról, hogy manapság nem jövedelmező, sőt nem is ajánlatos így gon­dolkodni. Talán jobb volna magamat Ovidius híres maximájához tartani: Bene vixit, qui bene latuit – Jól élt, aki jól rejtőzött. Nemrég modern változatban is olvas­tam e bölcs tanácsot: „Rejtsd el az életedet, mint macska a pisz­kát.” Henry Miliőn de Mont­herlant fogalmazott így Carnets-iban, aki pétainista volt, s akit Németh Lász­ló 1941-ben, egy rossz pil­lanatában túlzott megértéssel tartott politikai mintának. Ha Mon­therlant számára később kínossá válhatott 1940-es, a kollaborációhoz túl közeli állásfoglalása, nálunk maholnap a magyarrésistance emberei számít­hat­nak arra, hogy jobb volna rejtegetni egy­kori ellenállói tetteiket. Kivált, ha nemcsak Hit­ler­rel, hanem Horthyvál is szembe mertek szegülni. E sorok írójának azonban nin­cse­nek képességei arra, hogy a kaméleoni mutatványok színpompás évadján be­so­rol­jon azok közé, akik az elmúlt 40-50 év­ben szüntelen maszkcserék révén min­dig az ép­pen uralkodó néze­tek felkent vitézeiként tündököltek. Ezért vállal­koz­tam e bio­grá­fiai töredék megírására is.

Származási mítoszok

A legtöbb ember hajlamos arra, hogy olyasmire legyen büszke, aminek meg­szer­zé­sében nem volt semmi érdeme. Jóbb köreink­ben eluralkodott a származási kér­ke­dés, a hivalkodás a kutya­bőrös ősökkel, de a tisztes polgári apukák vagyonával is lehet di­cse­ked­ni, vagy valamelyik előd vitézi hírével, sőt vallásával is.

Egy valamennyire is önérzetes ember különösen rühellhette a nemritkán jelen­ték­te­len, vagy éppenséggel degenerált arisztok­raták származási dölyfjét. De jórészt épp a fő­nemesség tagjai közül tűntek ki azok is, akik korán felismerték az egyre korsze­rűt­le­nebb kiváltságok, előjogok pusztító következményeit. Költé­szetünkben például egy bá­rói származék, Eötvös József, A vár és a kunyhó című versében, –nyög­dé­cse­lő, el­avult nyelven, de kor­szerű szellemben az elsők között támadta a feudális rang­kór­sá­got, megdorgálva egy „büszke gróf” konokságát, aki az ősi címer be­mocs­ko­lásának tartja, hogy fia pórleányt akar nőül venni. (Mellesleg: valószínű, hogy nem kel­lene mind a két kezemet igénybe venni a grófi-jobbágyi nászok össze­szám­lá­lá­sá­hoz, s én első helyen nem is ezt rovom fel a hajdani váruraknak.)

Eötvös versében a jobbágyi atya öntudatosan vág Vissza a ko­nok grófnak: „…vol­tak ősim nékem is Hazáért vérezők …”. E válasz 1837-ben bizonyára merésznek szá­míthatott. De jött Petőfi, s tíz évvel később, Palota és kunyhó című félel­me­tesen forradalmi versében (melynek címe talán közvetett utalás A vár és a kuny­hóra is), félresöpörve a nagyúri lelkiismeret-furdalás hangján előadott emberjogi sirá­mokat, már nem azt követelte, hogy a gróf pórleányt is magához emelhessen, hanem így fenye­gette a 'kiváltságok jelképévé emelt főúri lakot:

Fitogtasd csak, te gőgös palota,
Az orzott kincsek ragyogásait,
Ragyogj csak, úgysem ragyogsz már soká,
Meg vannak már számlálva napjaid.
S kívánom, hogy minélelébb
Láthassam omladékodat,
S hitvány lakóid összezúzott
Csontját az omladék alatt! –

Ha száz év csak egy pillanat a történelemben, valami meg is valósult a fenyegető jós­latból 1919-ben és 1945 után. Költőnk azonban nem elégedett meg a gőgös palo­ták hitvány lakóinak el­ítélésével, merészen megfordította az évezredes protokollt, s a kunyhót emelte egy új, egy szabadságvallás mítoszának magasla­tára:

Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be.
Kunyhóból jő mind, aki a
Világnak szenteli magát…

Ami persze túlzás, vaskos demokrata elfogultság. Noha ka­maszkoromban, ma­gam is szalmakunyhóban születvén, daccal szavaltam e rettentő verset, már régóta tu­dom, hogy kevesen jöttek alulról azok közül, akik „a világnak” szentelték magukat – a nép­bará­tok, forradalmárok zöme tisztes polgári házban vagy éppen palotában lát­ta meg a napvilágot. A heves költői kinyilatkoztatás mégis egyik ihletője lett egyfajta ple­bejus büszkeségnek, mely minden forradalmi mozgalomban nélkülözhetetlen.

Ezt az öntudatot nálunk 1945 után hivatalból is gerjesztettek, túlzottan is. Olyan párt­vezetők, akik ausdrücklich nem is tartoz­tak a proletariátushoz, tör­vé­nye­sí­tett mítosszá fokozták a „mun­kásszármazás káderezési szempontját”. Sok tisztességes és tehet­séges ember iskolázódását, felemelkedését is elősegítették ezzel, a valláson kí­vü­li, világi mítoszok azonban törvényszerűen hiteltelenítik, majd lerombolják ön­ma­gu­kat: kitűnő talentumok hát­rányt szenvedtek „nem megfelelő” származásuk miatt, mi­közben bumburnyákok is felfelé kapaszkodhattak a szamárlétrán, mert apukájuk még proletár volt. Bebizonyosodott, hogy miként a többi származási diszkrimináció, ez is igazságtalanságba, vagy éppen embertelenségbe torkollott.

Elnézést bérek e deklarációiért, amely nyilván túl száraz lett és óhatatlanul egy­sze­rű­sít is, de szük­ségem volt rá, hogy jelezzem: amikor a következőkben egy Vas­eszter­gá­lyos fiának gyermek­korá­ból idézek majd fel jeleneteket, eszem ágában sem lesz va­la­mi­féle proletár­kultusz­nak áldozni. Gimnazistaként, amikor a társa­dalom uralkodó esz­méje szerint restelkednem kellett volna nyo­morúságunk miatt, erőt adott a dac: csak azért is meg kell mu­tatnom … Később azonban, a 45-ös „győzelem” után, sértésnek tekintettem, valahányszor származásom okán veregették meg a vál­la­mat.

Ha a társadalom mélyeiben egy bérrabszolga gyereke szembe­fordul a fölébe emelt rend­del (igenis: a „kizsákmányolok rendjé­vel”!), akkor ebben nincs semmi különös, ez a törvényszerű, még akkor is, ha az elnyomottak milliói századokon át meg­ma­rad­tak engedelmes-alázatos szolgáknak. Alkatomat, lázadó hajlamait ismerve, va­ló­szí­nű­nek tartom, hogy a magam fejével is eligazod­tam volna a megalázó rend rej­tel­mei­ben, de tartozom szüleim emlékének azzal, 'hogy elismerjem: nekik kö­szön­he­tem, hogy az úri világ ideológiája soha, egyetlen pillanatra sem tudott gyöke­ret ver­ni gon­dol­ko­dá­som­ban.

A „családfa”

Régi barátaimnak, cimboráimnak hamar feltűnt, hogy társa­sági körömben – ami­kor még volt társasági köröm – meglepően magas azok aránya, akik a zsidó vallásnak nőm másodlagos, azaz krisztusi, hanem eredeti, vagyis mózesi ágához sorolják ma­gukat. Ezért, különös módon, főleg ez utóbbi felekezet tagjai, hol tréfá­san, hol őszin­te gyanakvással ugrattak: „Valid be, hogy azelőtt nem Feketének hívtak …” Bol­do­gult „nagy­imrés” koromban, a sajtó „revizionista árulói” közt különösen gyak­ran hang­zott el ez az évődő kérdés. 1955–56 táján éppenséggel „Schwartz”-nak is becé­zett két Miklós, Gimes és Vásárhelyi. Nem is beszélek a nyilasokról és más faj­vé­dők­ről, akik ak­kori­ban még nem voltak olyan bátrak, mint ma, s a Szent Ko­ro­na című lap nem lé­tez­vén, kedvelt műfajukban, nyílt, de névtelen le­ve­le­ző­la­pon sze­rették le­zsi­dóz­ni gyű­lölt ellenfeleiket, köztük engem is.

Itt az ideje elárulnom, hogy őseim csakugyan nem Feketék voltak… Sok­kal szebb nevük volt – Domonkosoknak hívták őket. Egy kicsit sza­ba­to­sab­ban fogalmazva: a Domonkos nevet csak hajdanán tartottam szebbnek a szimpla Fe­ke­ténél. Amikor kamaszkoromban megtudtam, hogy a Domonkos-rendi szerzete­sek voltak az Úr kutyái, az albigens eretneküldözés legbőszebb vérebei (Domini canes), elment a kedvem ettől a névtől is. Ami megerősíti a régi tapasztalást: gyakorta jobb nem tudni a valót, mint ismerni. A tudás felboríthatja lelki egyensúlyunkat, elveszi az életkedvünket, kiábrándíthat és lelki csömörbe dönthet.

Szegény őseim azonban aligha lehettek eretnekégető inkvizítorok, ez utóbbiaknak ugyan­is nem volt szabad a szaporodás krisz­tusi parancsát követniük. Legalábbis hi­va­ta­lo­san. Domonkos János viszont – időiben ő az első ősöm, akiről tudok, 1860-ban született, Széchenyi halálának évében – jó katolikus, sőt kántortanító lévén (meg az­tán a múlt században a fogamzásgátlás tudo­mánya –még csak igen kezdetleges me­tó­du­sok­nál tartott), híven teljesítette a „Menjetek és sokasodjatok!” parancsát: há­rom fiút nemzett dédnagyanyámnak.

Megjegyzem, hogy a Domonkosok számomra megragadható nemzedékei csak fiú­örökösöket produkáltak: János déd­nagy­papa mesterhármasa után apai nagy­atyám két fiúhoz segítette hozzá általam sosem látott nagy­mamá­mat, majd apám és anyám kö­vet­kezeit, tőlük már csak egy utódra tellett, s én is megelégedtem ugyanilyen teljesítménnyel. Amiben persze némi része annak is lehetett, hogy Miklós fiam szü­le­té­se után másfél esztendővel már munka­nélküli voltam, majd nemsokára rám­szakadt az a fél év­tized, melyben népi államunk mintegy tettlegesen akadályozott a nép­sza­po­ru­lat terén reám is nehezedő nemzeti program megvaló­sításában. (Erről jut eszembe: Fe­kete Gyula csak névrokonom!) 1963-as szabadulásom után pedig csak 6000 fo­rin­tot kerestem, mármint egy év alatt, s ez is fékezte családfejlesztési – különben eltökélt – szándékom pragmatikus kibontakozását. [1] Szerencsére fiam segített megállítani a nem­zet elfogyásának vészes folyama­tát, s már két – igazán gyönyörű – kisleánynál tart.

De újra felmarkolom az elejtett fővonalat, azaz fonalat, s még néhány szót ejtek atyai déd­nagy­papám­ról, a kántortanítóról, aki­nek – szintén dalos apám szerint – igen szép énekhangja volt (ezt sem örököltem tőlük). Kacagánytalan ősei sajna Domonkos Jánosra sem hagytak mást, csak énekesi tehetséget, de ez kevés­nek 'bizonyult: Sály köz­ségben (Borsod megye) kántálással va­gyont nem lehetett szerezni. Ama ki­egye­zé­ses rendszer ugyan egy­szerre volt keresztény és szabadelvű, s közoktatását a liberális Eötvös József kezdte korszerűsíteni, de a kereszténységből a nép­hez pragmatice csak az a tanítás szólt, melyet hajdan Bánk bán és egy apátúr egymástól függetlenül mon­dott Tiborénak: „Tűrj békességgel…” Márpedig köztudott, hogy jobban tűr az, akit a libera­lizmus nem fertőzött meg, ezért nálunk ez az átkos eszme jobbára csak a felsőbb körökben dívott, itt-ott és hébe-hóba. Hiába alkotott Eötvös népiskolai törvényt, valahogy nem jutott elég pénz a falusi iskolákra és tanítókra. (Mielőtt T. Gyűlö­lőim azzal vádolnának, hogy immár báró Eötvöst is bántom, sietek rögzíteni: épp ellenkezőleg, az ő ítéletiét fogadom el, melyet egy fiának írt levelében így fogalmazott meg: „…hivatalos köröm­ben néha kétségbeesem, midőn a szegénységet tapasztalom, mely a közoktatás minden eszközeire nézve az országban létezik …)

Tisza Kálmán később kötelezővé tette a közoktatást, a törvény igéje azonban vé­szes pénzhiány miatt csak lassan akart testet ölteni. Így maradt a magyar tanító – ahogy egy szókimondó költő megfogalmazta a másik Tisza idején, a mostanában egyéb feudá­lis nagyurákkal együtt némely körökben újra hódolattal megsüvegelt Ist­ván gróf alatt – „a legrababb magyar”. Mivel azonban Ady Endrének a vörös csil­lag kap­csán is támadtak rosszallható nézetei, a fölösleges disputák helyett meg­ma­ra­dok a ko­pár csa­ládi faktumnál: Domonkos János kántortanító és legrababb ma­gyar nem tud­ta fiait iskoláztatni.

Egy neves, ám elméleti ügyekben is erőszakosságokra hajlamos teoretikus és dik­tá­tor szerint „a földrajzi tényező” szerepe nem jelentős a történelemben. Domonkos Já­nos azonban erről még nem tudhatott, mert Joszif Visszarionovics csak szemi­na­ris­ta volt ak­kor, amikor a három Domonkos-fiút már középiskolába kellett volna íratni, ha lehetett volna. De nem lehetett. (Lásd fentebb: keresztény-liberális oktatás stb.) S ek­kor szólt közbe – Sztálin leendő tilalma ellenére – a 'földrajzi tényező: Sályon át foly­dogált a hasonnevű patak, mely egy vízimalom kerekét is meg tudta hajtani (cso­bog-e még?), s így mindhárom Domonkos-csemete molnársegéddé lett… Fel­te­he­tő­en kántortanítói protekcióval, bár akkoriban még nem tombolt olyan mun­ka­nél­kü­li­ség, mint napjainkban. (Lásd: keresztény-liberális szociálpolitika stb.) Apám leendő atyja, Domonkos Mihály, aki pap szeretett volna lenni – talán azért, mert a plébános úr még a kántortanítónak is felettese –, így lett a malomipar kisvállalkozói szek­to­rá­nak mun­kása. Sajnos. De erről majd később.

Maradjunk még ott, hogy Domonkos Mihály, vagyis atyai nagyapám, akit épp úgy nem ismertem, mint kántortanító déd­apámat, Sály környékén pillantotta meg leendő hitvesét, Turcsoki Zsuzsannát. A 23 éves molnársegéd, aki ekkor már Mezőköves­den dolgozott, 1904-ben kötött házasságot Turcsoki András me­zőgazdasági cseléd 19 esztendős lányával. Zsuzsanna természete­sen szintén cselédként kereste kenyériét, a geszti Fazekas-tanyán. Nem tudom eldönteni, s nem is izgat, hogy més­alliance-nak. szá­mít-e a kántortanító fia és egy cselédlány 'frigye, de annyi tény, hogy Zsuzsa nagymamám, egyetlen fényképének tanúsága szerint méltóságteljes szépség lehetett, ezért a szerelmi házasság esete valószínű. 1906-ban született meg apám, s az akkoriban gyakori szokás szerint atyja keresztnevét kapta, Mihály lett.

Újabb két évre leendő nagybácsim is világra jött, József. (A fiúk Mihály ark­angyalra, illetve Szent Józsefre emlékeztető neve bizonyára az akkor már halott déd­apám, a kántortanító szellemét volt hivatva őrizni.) S a következő esztendőben rájuk zú­dult az egész család életét 'kisiklató tragédia: nagyapám a mezőkövesdi malomban – könnyelműségből? virtuskodásból? – egy túl súlyos zsákot akart felemelni, s „meg­szakadt” alatta. Huszonkilenc éves sem volt, amikor elvérzett. Zsuzsanna nagy­ma­mám 24 évesen elözvegyült. Mehetett újra cselédnek, ezúttal Egerbe, egy polgári csa­lád­hoz. A két fiút a szüleire hagyta. Dédnagyapám ekkor már csordássá avanzsált Sály községben. Apám is odakerült, öccsével együtt. Később emlékirataiban így idézte fel oly ritkán látott édesanyja képét:

„Havonta egyszer kapott szabadnapot, ilyenkor látogatott meg bennünket. Való­sá­gos ünnepek voltak ezek a napok életünkben. Szűkös bérének nagyobb részét át­adta szüleinek, nekünk kisebb ajándékokat, egy-egy használt ruhadarabot hozott. Mi­vel azon­ban Eger messze esett a falunktól, édesanyám szabadsága csak néhány órá­ig tar­tott. Rendszerint megfürdetett bennünket egy nagy dézsában, megvarrta elszakadt ruháinkat, elbeszélgetett any­jával, és máris indulhatott visszafelé. Nagyapával, aki tavasztól őszig a csordát őrizte, anyám csak télen találkozhatott…” (Fekete Mihály: Ellenállók az Avas alján. Bp. 1974. 9. old.)

A csordás természetesen szalmakunyhóban lakott, a házban árnyékszék sem volt. A sárból készült falak két ablaknyílását télen a szelek miatt betapasztották. Tavasztól őszig a két gyerek szinte csak órákra szabadult ki a kunyhóiból, mert Turcsoki déd­papám természetesen feleségét is bevonta a csorda kihajtásának és haza­te­re­lé­sé­nek komplex műveletébe, ezalatt a két kisfiú be volt zárva. Cibereleves, elő­ző napi étel­ma­radék, kenyér és tej került az asztalra – írja apám idézett me­mo­ár­já­ban. Ki kell egé­szí­te­nem őt: talán a nagyszülők iránti tiszteletből, szemé­rem­ből, de el­hall­gatta azt, amit annyiszor mesélt nekem, hogy ugyanis pálinkás kenyeret is kaptak, mintegy nyű­gös­ködés elleni gyógy­szerül. Turcsoki dédapám bizonyára örült volna, ha megtudja, hogy a művelt franciák l’eau de vie-nek nevezik a pálinkát, vagyis az élet vizé­nek. Neki az volt a felfogása, hogy a kisüsti első­számú élelmiszer, nélküle – erről még lesz szó – „élni sem érdemes”.

A pálinkába áztatott kenyértől kellő hangulatba kábult gye­rekek egyetlen szóra­ko­zá­sa – tévé még nem lévén – az volt, hogy felkapaszkodtak az ablakmélyedésbe és bá­mész­kodtak: „A lég­érdekesebb látványt – írja apám – a báró kastélyának parkja kí­nál­ta; reggelenként gyakran lovagoltak a gyönyörű parkban.” [2] Húsz egy néhány évvel ké­sőbb én is így álmélkodtam immár Hejőcsábán, nem az ablakiból, hanem a kastély ke­rí­té­sé­nél, a Bárczayak rokokó-derűt árasztó kerti mulatságain. (A rokokóról persze akkor még semmit sem tudtam.)

Ahhoz, hogy én ugyanúgy gyönyörködhessem az úri életben Hejőcsabán, mint apám Sályiban, az kellett, hogy Fekete János – szintén a molnárszakma munkásaként kezdte – szemet vessen özvegy Domonkos Mihálynéra, s el is vegye. Ez utóbbi 1912 tá­ján történt meg. A sorkötelesként kitűnt szép szál katonát Bécsbe vezényelték altiszti iskolára, onnan tartalékos őrmesterként sze­relt le, s a miskolci gőzmalomban kapott munkát s feleséget a szomszédos Hejőcsabán. Háza természetesen szintén vályogból épült és szalmatetős volt, de kétszobás.

Nem tudok sokat mostoha nagyapámról (van-e egyáltalán ilyen fogalom?), nem is nyílt alkalmam megismerni őt. Három érdemét mégis rögzíthettem Mihály – így hívtam apámat kamasz­korom óta – kései és rögtönzött révedezései alapján: 1. jó néhány évvel Zsuzsanna nagymamámmal kötött házassága után ugyan, de örökbe­fogadta leendő atyámat és az ő öccsét [3] („Oh, mért oly, későn …?” – kérdhetném Kiss Józseffel, de a választ én sem ismerem), mindenesetre igyekezett gondoskodni neveltetésükről; 2. a Domonkos Mihályiból Fekete Misivé lett kamasznak 1919-ben ő magyarázta meg, hogy mi is az értelme az akkoriban oly sokat énekelt szocialista dal e merész (bár ma nyilván kárhoztat­ható) sorának: „Nem véd sem isten, sem király…”; 3. s ami számomra a legfőbb, ő akadályozta meg, hogy az anyát megagi­táló helyi tanító és a plébános kívánsága szerint Mihályt pap­neveldébe küldjék.

A terv jóindulatból született – az ingyenes továbbtanulásnak más módja akkori­ban nemigen kínálkozott. Ráadásul a tízéves Mihály kitűnt a ministrálásban, nem té­vesz­tette el, hogy a miséző pap melyik latin mondatára milyen latin szöveggel kell felelnie. Fekete János azonban hajthatatlannak mutatkozott, s a négy elemi után be­íratta Mihályt az úgynevezett „polgáriba”.

Kamaszkoromban sokáig zavart a gondolat, hogy amennyiben Fekete János nem elég erélyes, s apám pappá lesz, nem is lehe­tett volna az apám, sőt én meg sem születem … Akkoriban még igen szárnyaló reményeket fűztem az emberiség és kis­hazám érde­kében majdan kifejtendő áldásos tevékenységemhez, s ezért a meg-sem-születés eshetősége időnként valósággal feldühített. Ké­sőbb, tudva már, hogy mennyit ér egy emberi élet, kivált amikor népi államunk szuperéber rendőrei vallattak, majd smasszerei őriztek, nemegyszer sajnálkoztam mostoha nagyapám erélyessége miatt – talán jobb lett volna el sem kezdenem az egészet…

Máskor az is eszembe jutott, hogy Mihály lehetett volna apám papként is, legfeljebb más nő szül meg, nem az igazi anyám (mert róla kiderül majd, hogy semmi pénzért nem lett volna egy pap szakácsnőnek álcázott ágyasa). Környékünkön annak idején, a húszas évek végén tölbb kisfiú is hasonlított egy tömzsi, de bikaerejű plébánoshoz, s e kis bikaborjakat társaik természetesen zabigyereknek csú­fol­ták. Én is „zabi” lehettem volna … Jó eset­ben egy alázatos szolgai férj fedezi a ki­sik­lást, s bosszúját a pap helyett rajtam tölti ki…

Dickens-regényekbe illő képzelgéseimet rendszerint mégis az­zal oszlattam el, hogy apám, ha ilyen slamasztikába kerül, leveti a reverendát, lemondva arról, hogy püs­pökké avanzsáljon (tehet­ségéből telt volna erre is). Sőt, talán még pápa is vál­ha­tott volna belőle, amennyiben persze az Úr is úgy akarja. S ha már Bakócz érsek sok arany árán sem tudott pápaságot szerezni, a seregnyi olasz és az egy lengyel pápa között magyar Szentatya is működött volna a Vatikánban hazánk és a világ javára … Öszent­ségeként persze megismerte volna híres elődjének, VI. Sándornak nem éppen erény­dús életét is – tudnivaló, mégha ezt iskoláinkban egy darabig nem is fogják taní­tani, hogy e spanyol nagyúrnak (bizo­nyára számos, erre-arra elszórt magzata mellett) hivatalosan is volt egy híres fia, a Machiavelli fejedelmének modellül szolgáló Cesare Borgia. Sőt egy szépséges leánya is, a méregkeverésben is jártas Lucrezia, s hármó­jukat valami, némileg nem túlzottan ke­resztényi szexizés is összekapcsolta. A példa ragadós, kivált, ha erkölcstelen, én mégis biztos vagyok abban, hogy apám nem kö­vette volna a VI. Sándor-i mintát. Ő ugyanis a becsületesség má­niákusa volt. (Például '56 november negyediké után a legnagyobb magyar megye tanácselnöki posztjáról is lemondott, s visszament marósnak.)

De már túl nagyot ugrottam az időben, hiszen még csak ott tartottunk, hogy Fe­kete János nemet mondott a papneveldére. Sajnos a polgárinak nevezett közép­is­ko­lá­ból csak három osztályt tudott fedezni financiálisán. Apám tehát inas lett egy mis­kol­ci gépgyáriban, majd három év után felszabadult, mint géplakatos, azután 18 évesen a diós­győri vasgyárba ment át, s hosszú éveken keresztül megmunkáló gépeken dol­go­zott a lövegműhelyben. Memoárjában megírta, miként lett még húszesztendős kora előtt a munkásmozgalom önkéntes újonca. És „materialista”. Mármint filozófiailag. Mert úgy egyébként egész életében sült „idealista” volt.

Egy proletártemetés

Nem akarhatom, már csak terjedelmi okból sem, végigkövetni apám diósgyőri-munkásmozgalmi életútját 1924-től 1944-ig. Meg­írta ő azt, elég részletesen. Itt még csak azt kell rögzítenem, hogy amikor úgy érezhette, végre talaj van a lába alatt, munka van a kezében, újabb csapás érte. Amint azt egy járásbírói Végzésből is idéz­hetem, „Sályban 1925 évi július hó 10 napján végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt Fekete Jánosné előbb férjezett Domon­kos Milhályné Turcsoki Zsuzsanna volt hejő­csabai lakos…” E végzésből kiderül, hogy a halott hagyatékát – egy hejőcsabai ház, ud­var és kert fele részét mostohatestvérük (apám édes­anyjának és mostohaapjának házas­ságából született) Fekete Ilona kiskorú örökölte. A másik fél rész apám nagy­anyjáé, Turcsoki déd­nagy­mamáé lett. Apám és öccse később Ilonától megvette a fél rész egyharmadát, majd a déd­nagy­mama halála után a telek má­sik felét örökölték. De mindez nem érdekes a kívülállónak. Hadd idézzem inkább apám ideillő jegyzetét édesanyja haláláról, mely kéziratban maradt. Ez utóbbi körülmény meg­érté­sé­hez némi elő­zetes magyarázat szükséges.

1955-ös kis füzete után Mihály, immár nyugdíjasként, komoly kutatásokat végzett memoárjának új (1974-ben végre nagynehezen megjelent) bővített kiadásához. Száz­egy­néhány miskolci ellen­állónak szedte össze vallomásait, emlékezéseit, bújta a levél- és könyvtárakat, rendezte saját okmányait, feljegyzéseit is. Ezek kö­zött maradt fenn a két sűrű gépoldalon, saját kezével körmök írása édesanyja haláláról, melyet nyilván­valóan a memoárjába szánt. Miért hagyta el mégis? Nem azért kérdezem ezt, mintha egy lappangó klasszikus kézirat keletkezéstörténetének rangjára akarnám emelni e különben is töredékes jegyzetet. E kitérőre érdemibb okom van.

Az történt ugyanis, hogy édesapám nevét 1956. novemberi már említett le­mon­dása után csaknem másfél évtizedre szinte teljesen törölték az ellenállási mozgalom tör­ténetéből, mind a hivatalos történészek, ez természetes, mind – ez a szomorúbb – egy­kori társai közül is többen. Némelyek megelégedtek azzal, hogy „az árulót” mel­lőz­ni kell (természetesen még „árulóbb” fiával együtt), mások azonban szívós propa­gan­dába kezdtek az 55-ös füzet lejáratására: noha apám nyomatékosan, a kötet al­cí­mé­ben is jelezte, hogy „egy diósgyőri munkás visszaemlékezéseit” írja, s nem „a mis­kol­ci ellenállás történetét”, hisz az a történetírók dolga, könyvét egyebek közt azon a cí­men is bírálták ellenfelei, hogy „családtörténetet” írt. (Például a nyilas hata­lom­át­vé­tel után velem közösen végrehajtott „kifestési” akcióról szólva az én sze­re­pem­ről is szólt…) Mihály megdöbbent egyik-másik társának elaljasodásán, s a kész kéz­irat­ból kihagyta édesanyja temetésének leírását. Mivel engem nem érdekel a haj­dani ellenállókból szél­kakasokká vált konjunkturisták véleménye, most ismertetni s idéz­ni fogom kéziratát.

Sosem látott nagymamám csaknem egy félévtizeden át kínló­dott – a halotti bizonyítványa szerint – ismeretlen kórban, fel­tehetően rákban. Az utolsó, hosszabb kórházi kezelés után közöl­ték az orvosok, hogy „mivel gyógyíthatatlan beteg, nem tart­hat­ják tovább a kórházban”. Ez után még hónapokig vergődött ott­hon, a csabai házi­ban. Tisztában volt állapotával: „Az volt a kí­vánsága szegénynek, hogy a sályi te­me­tőben temessük el édes­apánk mellé, és a koporsóját Jóska öcsém készítse el. A másik kérése az volt, hogy szeretné még egyszer látni a faluját…”

A közhit szerint a vénülő elefántok, amikor közeledni érzik idejüket, saját maguk elindulnak az „elefánttemetők” felé. Nem­rég tudtam meg, hogy ez az antropo­mor­fi­zá­ló elképzelés téves – a fogatlanná vált elefántok a korábban megismert ingoványok fe­lé indulnak el, ahol fogak nélkül is majszolható puharostú növé­nyeket találhatnak. S talál­nak is, de nehéz testük elő'bb-utóbb elsüllyed az ingoványbán – ez az elefánt­temető titka, nem az ön­kéntes temetőbe vonulás.

Zsuzsa nagymamám azonban csakugyan tudta, hogy ütött az óra, s falujában akart meghalni. Apám öccse, Józsi, éjszakánként csinálta a koporsót (nappal egy asztalos­mű­helyben dolgozott, mint segéd). Egy jóindulatú szomszéd, Répási József vál­lalkozott a fuvarra: „Vasárnap reggel befogta a két lovát a jobbik szeke­rébe. A ko­por­sót ügyesen elhelyezte és letakarta a szekér farában, a fenék részén pedig a sú­lyos beteg részére ágyaztak meg. Nagy­anyám felült a bakra, és a kocsi a furcsa rako­mánnyal elindult. Kikísértük a falu végéig. Mivel a lovak csak lépésben haladtak, és Sály község elég messze volt, késő délutánra értek oda. Édes­anyámat a régi kis házunkban helyezték el. A házat az új tulajdo­nos rendelkezésünkre bocsátotta. Nagy­anyám ott maradt édes­anyám ápolására.”

A következő héten apám éjszakás műszakra járt. Munkája végeztével a Bükkön át gyalog elindult Sálynak. A négyórás gyaloglás után tett-vett a ház körül, megsimogatta anyját, és for­dulhatott vissza. Egy héten át mindennap vállalta az oda-vissza nyolc­órás gyalogmenetet, szombat éjjel aztán összerogyott a gépe mellett. Reggel újra neki­vágott az útnak, s ez így ment, amíg utoljára simogathatta meg anyja homlokát.

Wilde egy meséjének vízipatkánya nem szereti a tanulságokat. Én sem mindig sze­re­tem. Most mégis leírom: nem vagyok biztos benne, hogy minden ájtatos hívő végig­csinálta volna azt, amit ez az istentelen 19 éves géplakatos mintegy tíz napon át vállalt…

Mivel csak Mihálynak volt levonható rendszeres keresete, kö­vetkező havi bérét előre megkérte („részletekbeni törlesztést” ígérve), s ő fizette a temetési költségeket: „Tárgyaltam a pappal, kántorral. Az öregekre való tekintettel ekkor még meg­alkud­tam az egyházi temetéssel…”

A temetést leírva apám – talán akaratlan osztályharcos éllel – megjegyzi, hogy mi­közben édesanyját „a Szent Mihály lován vitték a jó emberek a sír felé”, a völgyből lónyerítés hallatszott, a bárónő éppen lovagolt. Dehát ilyen az élet, az egyik meghal, a másik szórakozik, ezen nem lehet fennakadni, ráadásul a báró­nők sem élnek örökké, a mennybe pedig, ha működik, az írás szerint feltehetően több szegény­asszony jut be, mint arisztokrata. (Vő.: „Könnyebb a tevének …”)

„Ekkor láttam utoljára egykori kis házunkat… – így fejezi be apám ezt az emlékezését –, ahol öcsémmel együtt oly sokszor vártuk édesanyánkat, amikor Eger­ből látogatóban hazaérkezett. Még egyszer felelevenedett előttem egykori szép fiatal arca, s ahogy elébe szaladtunk. Mindig gyalog jött a kilométerekre levő vasút­ál­lo­más­ról és már messziről integetett felénk. Nyáron kezé­ben hozta a cipőjét és a kis aján­dék­csomagot. Mi boldogan körül­ugrándoztuk …”

Barla-felmenőim

Tizenkilenc éves korára teljesen elárvult Fekete Mihály (mos­tohaapja is eltűnt valamerre, vagy meg is halt, nem tudom). Érthető, hogy hamar megházasodott. Leendő édesanyámat a diós­győri vasgyárban ismerte meg, ott dolgozott Barla Lujza a gyári étkezdében, mint konyhai felszolgálólány.

A Barla-ősökről keveset tudok. Ennek az a fő oka, hogy haj­szás életemben főleg édesanyám 1979-es halála után jutott idő „családtörténeti” beszélgetésekre, s apám főleg a Domonkosokról adta elő emlékeit. Annyi biztos, hogy anyai nagyapám, Barla Lajos szintén gyári munkás volt Újgyőrben, úgy emlékszem, ko­vácsként dolgozott. Ősei a Felvidékről jöttek a Bükk aljáig, való­színűleg szlovák-magyar kevert famíliából származtak. Ő csak magyarul tudott rendesen, de – erre még vissza kell térnem – szlovákul imádkozott és káromkodott, ez utóbbit gyakrabban. Anyai nagymamám, Horniczky Anna, szelíd, csendes szavú, kis termetű asszony volt, valaha jobb napokat is látott magyar csa­ládban született. A Barla-házaspár nyolc gyermeke közt az 1907-es Lujza időrendben a „középnemzedékhez” tartozott, egy nő és két férfi volt idősebb nála, három fiú és egy lány fiatalabb. Az utóbbi, Anci nagynéném lett a kereszt­mamám. ö anyám után a legkedvesebb Barla számomra, s egész életemben – szüleim mellett – mindvégig a legközelebbi hozzátartozóm. Mivel e füzet­ben részletesen még nem tudok szólni a miskolci ellenállásról, azt pedig nem tudhatom, lesz-e módom és időm a folytatásra, hadd rögzítsem itt: tüneményesen bátor, elszánt, okos asszony, az egyetlen nő környezetemben, akit a szó klasszikus értelmében hősnek lehetne minő­sí­te­ni, ha a mindenkori rendszerek minden­kor szolgalelkű hivatalos történészei egyál­talán tudnák, mik is az igazi hősiesség ismérvei.

Feri (nagy)bátyám is, a legfiatalabb Barla, kemény legény volt 44-ben. Apám novemberben kettőnket bízott meg azzal, hogy a Bükkben, a Gáttya-tetőn üssük fel tanyánkat egy présházban, és szervezzük meg a bujkáló katonaszökevények „harci csoport­ját”. Valójában persze ezzel a trükkel akart kikapcsolni engem az egyre veszélyesebb akciókból. (Nem sikerült, de erről máskor.)

Egy polgári házasság

Visszatérve magára a Barla-családra, az a különös számomra, hogy a két szülő szigorú vallásossága ellenére a fiatalok e tekin­tetben közönyösek vagy éppen anti­kleri­ká­lisok lettek, mint Anci, Ferenc, vagy az eszperantista mozgalomban művelődő Lajos – és legkivált Lujza. Amiből talán le lehetne vonni a tanulságot: a vallást vagy bár­mely más eszmét nem érdemes szigorúan erőltetni, mert könnyen megeshet, hogy az ilyen nevelés a visszájára for­dul …

Leendő anyám és apám valamikor 1920-ban kötött házasságot. Az egyik „materi­alista”, a másik „papfaló” lévén, a kötésre csak „polgárilag” került sor. Ez falun oly ritka volt akkoriban, hogy előzetes híre is kelhetett. Mindenesetre az anya­könyv­ve­ze­tő szobá­jába a kellő pillanatban, s nyilván merő véletlenségből betévedt Füstös Pál plébános úr, s hevesen figyelmeztette az ifjú párt, milyen vétket követnek el, ha ki­tar­ta­nak az egyházi esküvő el­utasítása mellett. Kísérlete kudarcot vallott – a két fiatal közölte: nem kívánják a papi áldást.

Mindez Diósgyőrött esett meg, de persze a hír elszárnyalt a közeli Hejőcsabára is, ahol a 19 esztendős asszonykát szülőfalum ellenségesen fogadta. „A vakbuzgó hívők nem tudták elviselni – írja apám hogy »csak« polgári házasságot kötöttünk és nem jártunk templomba. Amikor vasárnap délután a kapuk előtt üldö­gélő utcabeliek sorfala között sétálni mentünk, sértő megjegyzése­ket tettek istentagadó voltunkra.” (I. m. 24.)

Apám azt is írja memoárjában, hogy amikor kinőttem a pólyá­ból, csak egyetlen szomszéd fiú mert velem játszani, mivelhogy pusztán e polgári házasság miatt a többi szülő megtiltotta a barátkozást „a kommunista” munkás fiával, pedig ő akkor még nem is vett részt az illegális szervezkedésben.

Itt egy kissé igazítanom kell elbeszélésén. Először is: ez a ki­taszítottság nem tar­tott sokáig, négy-öt évesként volt már egy kis pajtási seregem, s én okoztam szét­ug­rasz­tá­sun­kat (lásd később). Másrészt: apám valóban nem vett részt illegális szer­vez­ke­dé­siben, amikor pólyás voltam, de – egyebek közt polgári házassága okán is – összé­barátkozott egy Altmann Mihály nevű szabóval (később Alpárra magyarosított), akiről akkor még nem tudta, hogy az illegális kommunista mozgalom egyik miskolci szer­vezője. Alt­mann azonban szólhatott apámról felsőbb kapcsolatának, s ami­kor egy Lukács Júlia nevű agitátor lebukott, ő vallomásában meg­említette apám nevét. Miként a miskolci Magyar Jövő 1927. augusztus 24-i számában is olvasható, Lukács Júlia már 13 éve­sen rendőrkézre került kommunista kapcsolatai miatt Romániá­ban, amiért három évi börtönre ítélték. Szabadulása után Ma­gyarországra küldték „a kom­mu­nista trojka sejtrendszer” szerve­zésére, de itt is lebukott, amikor Eperjesnél át akart szökni a határon (nálunk megúszta egy évi börtönnel, s kitiltással). E Ma­gyar­or­szá­gi iszervezőútja során a Magyar Jövő szerint: „Egyene­sen Miskolcra uta­zott, ahol egy Fekete Mihály nevű géplakatos­sal kereste az összeköttetést, aki tagja a Szociál­demokrata Párt­nak …”

Ha tehát apám ekkor még valóban nem volt is kommunista, Lukács Júlia val­lo­má­sa alapján a rendőrség okkal fogott gyanút. Ha pedig egy buzgó politikai rendőr gya­nak­szik, az tüstént cse­lekszik is, rendszerektől függetlenül. (A köztörvényes ügyek nyo­mozója is buzgó, de megeshet, legalábbis elég sok újabb magyar példa tanúsága szerint, hogy saját zsebre.) A miskolci rendőrök mindenesetre serénykedtek, átszóltak a csabai csendőröknek, akik megjelentek házunkban – szabatosabban: viskónkban – s feldúl­ták a lakást.

Ez volt első találkozásom a magyar királyi csendőrséggel. Mivel anyám épp szü­lei­nél járt velem együtt, apám pedig dol­gozott, a dühösségig éber különítmény a falu ko­vá­csával kinyit­tatta a kaput és a lakás ajtaját, s röpcédulák keresése címén az udvarra haji­gálta az ingóságokat, fiókokat, ágyneműket, a felszaggatott párnákat. Közben anyám­mal megérkeztünk, nemsokára apám is megjött a gyárból. Átadom a szót neki: „Lujza kisfiúnk­kal a karján az ajtóban állt, s ugyancsak méltatlankodott. (…) Amint beléptem a kapun, az egyik csendőr 'hozzám ugrott és rám fogta szuronyos puskáját. »Ha egy gyanús mozdulatot tesz – kiál­totta –, azonnal fegyvert használok« (…)”

Bevallhatom, hogy irigylem Sartre-ot, aki csecsemőkori dol­gaira is vissza­emlé­ke­zett, én, sajna, egyáltalán nem tudom fel­idézni 1927-es igazságszolgáltatási élmé­nyei­met, noha már hat hónapos voltam. Szerencsére azonban a csendőrök később is meg­látogattak bennünket, s így a cicázó „szép csendőrtollak” képe kellően be­ivód­ha­tott lelkembe.

A nagy hajcihő egyébként eredménytelen lett, a darazsak jó­voltából. Röpcédulák nem voltak apám házában, de régebben elrejtett egy 1919-es brosúrát a padláson. A csendőrök oda is felhatoltak, de a lódarazsak lendületes inváziójától visszahőköl­tek. Ezután apámat bekísérték a miskolci rendőrőrsre. Onnan néhány nap múlva, bizonyítékok hiányában elengedték, a szoká­sos fenyegetések kíséretében. Ettől kezdve az úgynevezett Ró­mai II. néven ismert fekete könyvben mint kom­mu­nistát tartották nyilván (az egyikben a 196., a másikban a 203. oldalon). A falu­siak erről persze nem tudhattak, de apám csendőri elvezetését sokan elégtétellel bámul­hatták a kapu mögül, s így családunk lefeketedett a szemükben.

Apám már ebből az első igazságügyi kalandjából azt vonta le, hogy „a Horthy-rend­szer igazságszolgáltatása és óriási elhárító gépezete a spiclik, csendőrök, rend­őrök, ravasz kopók és bírók serege” (i. m. 28.). ítélete jogos volt. Sajnos később meg­ta­pasz­talhatta, a fia példáján is, hogy a szocializmus nevében is lehet létrehozni sokban hasonló igazságszolgáltatási gépezetet. Ezt 1974-es könyvében nem fejthette ki. Én viszont különböző alkal­makkor igyekeztem pótolni ezt a hiányt, összesen leg­alább egy kötetnyi cikkben: helyette is, nevében is óvást emelve a történe­lem e szomorú ismétlődése ellen.

… Sajnos újra elkalandoztam az időben, holott még arról sem számoltam be, hogy 1927. február 11-én láttam meg a napvilágot. Mivel mindig Hejőcsabát kellett be­írnom születési helyemül, ez rögződött bennem, s csak iskolás koromban tudtam meg, hogy valójában egy miskolci kórházban hoztak a világra – az orvosok: még mindig csak húsz év alatti, törékeny anyám nem birkózott 2700 grammommal, ezért császár­metszést kellett alkalmazni. (Grammra ugyanennyivel született később a fiam is. Szintén feb­ruárban, miként hajdan apám is.)

Anyám sem szeretett kórházban időzni, még felépülése előtt elmenekült a mis­kol­ci ispotályból: egy reggel rongyokba burkolt, s karján hazavitt Csabára. Zúz­ma­rás feb­ruá­ri nap volt, a fákról dermedten hullottak le a megfagyott verebek. Beleszülettem a leg­zordabb télbe. Talán ez az oka annak, hogy azóta is jól bírom a lehűlési idő­sza­ko­kat, s általában a mindenfajta klímaváltozá­sokat …

Ez persze csak később derült ki. Első éveimben ugyanis egyik nyavalyából a má­sik­ba estem. Kezdődött az oltással: egy állító­lag italkedvelő orvos „csontig” nyomta a tűt a jobb karomba, ez nemsokára begyulladt, a seb elmérgesedett, könyököm s vál­lam között – anyám későbbi meséi szerint – olyan nagy lett a duzza­nat, mintha két fe­jem lett volna. Bevittek a miskolci kórházba, ahol persze azonnal le akarták nyi­szál­ni a karomat. Egy ápolónő már karjai közt cipelt a műtőbe, amikor Lujza kiragadott a ke­zé­ből, így kiáltozva: „Inkább haljunk meg együtt, de az én fiam nem lesz nyo­mo­rék!”

Immár másodszor gyalogolt haza velem Csabára. Otthon a falusi javasasszonyok egy tengeri hagyma (?) nevű növény össze­tört gumójának levével dörzsölgették a ka­ro­mat, melyből egy idő után tojás nagyságú gennyzacskó esett ki. Néhány hét múlva a seb beforrt. Kamaszkoromban már vígan dobáltam a gerelyt levá­gásra ítélt jobbom­mal, de a forradás azért ma is látszik. (És im­már jó hat évtizede viszolygok minden injekcióadásnál, volt idő, amikor még a fogamat is érzéstelenítés nélkül húzattam, de ez már a magánbolondériák övezetébe tartozik.)

Az újabb kórházi kaland: három és fél éves lehettem, amikor szánkózás közben egy göröngyön felborultam, beleestem a Hejőbe (e patakról később). Másnap Mis­kolc­ra mentünk anyámmal, ter­mészetesen megint húztam szánkómat, meg akartam mutatni Lujzának, hogyan bukfenceztem be a vízbe – a mutatvány sike­rült … 41 fokos láz, tüdőgyulladás, majd a szövődmény – agy­hártyagyulladás. Megint irány a miskolci kórház. Hónapokon, anyám határozott állítása szerint fél esztendőn át feküdtem ott, ahogy mondják, élet-halál között. Semmire sem emlékszem az ispo­tály­ból, csak arra, hogy egy nap anyám értem jött, s mehet­tünk haza a gyűlölt fehér szo­bák­ból. Csokoládét is kaptam, éle­temben először, és ez tetszett nekem, legalább annyira, mint – a később megismert – Tidmann úr vére ömlése a süderieknek. De örö­möm nem tartott sokáig. Másnap újra belázasodtam, diftériát szedtem fel a kórházban. 1931–35 között a tízes évek hat­ezer fölötti halottjához képest évi átlagban már csak 1145-en hal­taik meg diftériában – én is javítottam a statisztikát, mert hat hét után negyedszer is kivonultam az Erzsébet-kórházból. Még akadt egy-két kisebb egészségügyi kalandom, s ettől kezdve ne­gyedszázadon át sikerült elke­rül­nöm a kórházaknak még a tájé­kát is.

Anyám később gyakran emlegette, hogy diftériám idején már végképp el­paren­tál­tak engem a Szirma utca tudósabb vénasszo­nyai: „Ez a büntetés, amiért papi áldás nél­kül álltak össze” – mon­dogatták azzal az ájtatos kárörömmel, amelyre igazán csak a szeretetvallás híveinek egy bizonyos makacs típusa képes. Ők épp olyan keresz­té­nyek, mint amilyen forradalmárok voltak a tricoteuse-ök, akik nyaktilózás közben kö­tö­get­ték a legszebb hálósipkákat.

A világ(kép) keletkezése

Amikor népi államunk védőőrizetben tartott, hogy megoltal­mazzon engem vétkes gon­dolkodásom „további tettleges követ­kezményeitől” (ezt egy furfangos kihall­ga­tom fogalmazta így), apám naplószerű feljegyzéseket írt Miki fiamról: ha majd szaba­dulok, hadd tudjam meg, mit művelt az utód „afrikai vadászutam” (egy darabig e mesével etettük a gyereket) hosszúra nyúlt időszakában. Itt-ott persze eszébe jutott saját fiának gyermek­kora is, s ennek köszönhetem néhány elmosódott emlékem fel­támadását. íme az egyik:

„Miki rendkívül értelmes, fogékony kisgyermek volt, örökölte édesapja, édesanyja jó jellemvonásait: a szülők iránti szeretetet, a szellemi élet, a történelem iránti ér­dek­lő­dést. (…) A 30-as évek egyik estéjén Tirpák János vasgyári munkás barátomnak a vi­lág keletkezését, az élet célját, a munkások harcát magyaráztam a diósgyőr-vasgyári Vasas Szakszervezet könyvtárából szerzett is­mereteim alapján. Habár az idő már ké­ső­re járt, a kis Sanyika nem tágított, tágra nyíló nagy szemei csillogtak az érdek­lő­dés­től. Egyszer csak megszólalt: »Apukám, pipálni kell, egy szót sze tesszék szójni, amíg vissza nem jövök.« – Ezzel kiszaladt az ud­varra és visszajövet, bent gombolta be a kisnadrágját, miközben ezt mondta: »Moszt máj lehet…« Összenéztünk Tirpákkal, és én büszkén megsimogattam kisfiam fejét…”

Apámék akkor azon csodálkoztak, hogy egy hároméves gyerek mennyire érdek­lő­dik a világmindenség titkai iránt. Valójában az a különös, hogy egy huszonnégy éves, három középiskolai osz­tályt végzett munkás és egy másik, iskolázatlan gyári robotos, egy szalmatetős kunyhóban, petróleumlámpa pisla fénye mellett a kozmosz eredetéről cserél eszmét…

Ne legyen félreértés – természetesen nem Mózes első könyvét vitatták, hiszen a Bibliát szüleim mesegyűjteménynek tartották, mely sivatagi vándorok egybetartására alkalmas lehetett, de a XX. században már csak érdekes elbeszélések antológiája. Mint a fenti jegyzet elolvasása után megtudtam – apám a Kant-Laplace teóriát fejtegette Tirpáknak. [4]

A munkásmozgalom boldog korszaka volt a harmincas évtized eleje, minden olyan tisztának, érthetőnek tűnt: a világot nem Jehova teremtette, hanem Kant és Laplace (egy szemináriumon később még e kedves fogalmazást is hallottam: „Kant és Laplace elvtársak”), az embert nem egy – igen haragos természetű, sőt szün­telenül bosszúakciókra hergelődő – Égi Úr alkotta, lelket lehelvén a sáriba, ha­nem „a majomtól lettünk”, amint azt Darwin és Háckel polgártársak bö­bizo­nyí­tot­ták. Marx és Engels pedig kimutatta azt, ami az 1929-es világgazdasági válság után már további bizonyításra nem is szorul, hogy tudniillik a kapitalizmus az undorító bérrabszolgaság, a kiváltságos herék rendje, melyet fel fog váltani a szocia­lizmus, Lenin és Sztálin imár le is fektette annak elméleti és gyakorlati alap­jait… (Az és kötőszó kiemelé­sével próbáltam jelezni, hogy nagy tanítóinkat szerettük párban elképzelni.)

Beleszülettem ebbe az új, tudományosnak hirdetett, de sokban mitológiává primitivizált világképbe, s mintegy húsz éven át ki­tartottam mellette, mert a vallási meséknél emberibb volt, s mert nem azt tanította, hogy hajbókolj, szolgálj, imádkozz, s akkor majd a siralomvölgyéből a mennyekbe repülhetsz, s élvezheted az angyalok hárfajátékát, mint Dante a paradicsomban, hanem az ellenkezőjét hirdette: „Ember, szabadságra születtél, légy a magad ura, ne urad szolgája!” Vagy ahogy a klerikálisok által kiforgatott Dante már a XIV. században vallotta: „Nem születtünk tengődni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre …”

A földi megváltást ígérő elméletek, sajna, hamar elkezdték re­pedezni, a mózesi vi­lág­kép felváltására hivatott „tudományos” teóriák sorra meginogtak, elsőnek koz­mo­gó­niai bizonyosságaim. Már kamaszkoromban tudtam arról, hogy sir James Jeans szerint a világ nem „Kant-Laplace alapján” keletkezett, hanem egészen más­képpen (katasztrófaelmélet!). Azután jött Feszenkov, aki ki­javította e klasszikus du­ót, majd a szintén szovjet Smidt kezdte bizonygatni, hogy földünk „hideg úton” jött létre… A második világháború után további, még modernebb teóriák magabiztos szer­zői a tömegkommunikáció jóvoltából százmilliók szeme lát­tára, füle hallatára ci­va­kod­tak egymással. S most már, az „ősrob­banásra” gondolva, Szokratésszal mond­ha­tom, legalábbis a világ keletkezéséről: „Csak azt tudom, hogy nem tudok sem­mit…”

… De már megint nagyon előre szaladtam elbeszélésemben, pedig még csak há­rom-négy éves vagyok. Hadd idézzem hát fel első olyan élményemet, melyre ma­gam­tól is emlékszöm, szülői segítség nélkül.

Napimádó korszakom

Apám nem káromkodott (miként nem is ivott s nem dohány­zott), az imádkozás es­hetősége körünkben fél sem merült, ennél­fogva az a szó, hogy „isten”, házunkban so­káig nem is hang­zott el. Természetesen templomba sem jártam addig, amíg is­ko­la­kö­teles nem lettem. (Bár Klebelsberg Kunó gróf jóvoltából engem már nem egyházi is­ko­lá­ban okítottak, mint apámat, a hejőcsabai „állami elemi népiskolában” a val­lás­ok­ta­tás és templomozás épp oly kötelező volt, mint felmenőim idején a felekezeti ta­no­dák­ban.)

1931 táján tehát, négyévesen, a tökéletes istennélküliség lelkiállapotában leledzem. Ek­kor döbbenek rá a „világmindenségre”. Itt is apám volt az okozó, majdnem azt mond­hatnám, a primus motor imimobllis, vagyis az első mozdulatlan mozgató, dehát ő nagyon is mobilis volt: ha nappalos műszakra járt, már négy óra körül fel kel­lett kelnie, hogy gyalog elérje a gyárba vivő vonatot. A hajnali kapkodás hangu­la­tá­ban – sokáig csak ilyenkor hallot­tam türelmetlen szóváltásokat szüleim között – ta­vasz­tól őszig előbb észrevétlenül kiszöktem, majd fejcsóválások közepette adott en­ge­déllyel házunk keleti falához ültem, s hátamat a vályogfal­nak támasztva, énekelve vár­tam a napfelkeltét. Egyetlen dalt tud­tam akkor, azt is rosszul:

Kelj fel nap, lengyel nap,
Kertek alatt a kis Sanyi majd megfagy.

A versike, ez nyilvánvaló, nem az én művem, holott rólam, vágyaimról szól, ha­nem átköltés. Az ismert dalt „tudatosan” igazítottam át, amikor magamat tettem „a kis bari” helyébe. Valamivel fontosabb művek hőseivel is ezt tesszük: azonosulunk velük. (Nem is beszélve az olyan költőkről, akik – mint a Ka­rinthy Frigyes paródiá­jában szereplő poéta – egy éjjel olvasott és írt „egy Kosztolányi-verset”.) Azt azonban nem tudom felfogni, miért változott át Szent György napja lengyel nappá, amikor a len­gyelekről semmit sem tudhattam. Egy asztalossegéd aztán ki­javított, de nem szí­ve­sen hittem neki: a „Szent György nap” semmit sem mondott nekem. Okítása azért ma­radhatott meg ben­nem, mert a megszégyenítések-megaláztatások memorizálására mindig volt tehetségem (csak újabban legyintek rájuk), s mert a segéd még évek múltán is szeretett gúnyolni: „Na, mi van, hékás, felkelt már a lengyel nap?”

Valahogy úgy lehettem ezzel a lengyel napkeltével, mint Ignotus – ha igaz – Ady fekete zongorájával. Én is mondhattam volna a segédnek: vesszek meg, ha értem, de szép. György nevű embert egyébként nem is nyílt alkalmam ismerni addig, a szent fogalmáról pedig aligha hallhattam négyéves koromig. Később aztán értesültem Szent György tetteiről, először valószínűleg Raphael megragadó fest­mé­nyé­nek valamilyen másolata nyomán, később az egyháztörténetből is, nagyjá­ból meg is kedveltem őt: még mindig jobb, ha valaki nem létező sárkányokat öldös, mintha nagyon is létező albigens eretnekeket égettet ki a létből, mint az elöljáróban már emlí­tett Szent (!) Domonkos. (Most persze azt lehet szememre vetni, hogy anakro­nisz­ti­kus a szemléletem, mert hiszen abban a korban az eretneküldözés „ter­mé­sze­tes do­log” volt. Hát persze. De Domonkos kortársa, egyetlen kedvenc szen­tem, San Francisco, e nemes kótyag és ragyogó poéta, senkit sem öldösött, mindenkit testvérének tartott, még a gonosz, rettegett farkast is („iraté lupo”), akit rá­be­szélt arra, hogy mondjon le az állatok megevéséről, és valóban szenthez méltó ver­se­ket költött, nem kivégzési utasításokat és véres prédikációkat.

És nemcsak a gonosz farkas lett testvére, meg a madarak se­rege, melyhez szintén gyönyörű beszédeket intézett, hanem a nap is – frate sole. Ezért is szeretem őt, s nem elégedtem meg azzal, hogy gimnáziumi tankönyvemben csak a vérengző farkas megté­rítéséről olvashattam, megszereztem a Cantico del frate sole című him­nu­szát is, s ráismertem a magam napváró rajongására, az örömre, mely gyerekkoromban elöntött az első aranyló fénysu­garak fellobbanásakor.

… 1945 elején egymás után két kis verseskönyvem jelent meg. Annak idején egy­ál­talán nem gondoltam erre, de most, vénülő fejjel lapozgatva az első füzetben, fel­tűnt, hogy újra meg újra ki­bukkan a nap e versekben. Napimádó korszakom tehát, mint­egy szándéktalanul, megőrződött bennem gimnazista koromban is. Később, a vá­ci nevelőintézetben, egy kedves „jehovás” sorstár­samnak is meséltem éltető csilla­gunk iránti gyermekes lelkesedé­semről, mire ő ezt pogány dolognak ítélte, mondván, hogy nem a teremtettet kell Imádni, hanem a Teremtőt. Elárultam neki, hogy Petőfi is pogánynak nevezte magát utolsó fennmaradt írásában, s ez nem ellen­szen­ves nekem. „Téged pedig Armagedon napján – közölte ő szánó mosollyal – 112 ezer an­gyal fog tüzes karddal a földre sújtani.” Hát akkor inkább maradok San Francis­có­nál.

Hejőcsaba

Csaknem 18 évet húztam le szülőfalumban, illik néhány szót mondanom róla. Az Új Idők Lexikonának 1938-as kiadású kötete nagyközségnek nevezi – ha bele­gondolok, ma már két-három tu­cat névnél többet aligha tudnék összeszámlálni lakói közül, pe­dig 1930-ban 6356-od magammal éltünk ott. Ennek – memóriám gyengülésén túl – talán elszigeteltségünk is oka lehetett. Nemcsak a már említett „politikai” kiközösítettség, szüleim polgári házas­sága s egyebek miatt, hanem azért is, mert társadalmilag és topographice is távol éltünk a község legtöbb, kivált jómódú lakó­jától.

Csaba egyébként már rég megszűnt, mint önálló közigazgatási egység: az 1945 utáni nagy központosítások jegyében – nem füg­getlenül apámék akkori törekvéseitől – Miskolc része lett. Még a mellette fekvő, távolabb eső Szirma is a városhoz vezényeltetett. Nem rokonszenvezem az ősi helységek beolvasztásával, mert ezzel a logikával végül hazánkat is be kellene illeszteni valami nagyobb közösségbe (ahogy ezt a Varsói Szerződés korában el is kezdték, és ma az ellenkező politikai irányban némelyek szintén szorgal­mazzák). Egy azonban tény: a mai Hejőcsaba szinte már semmi­ben sem emlékeztet arra az elmaradott, nyomorúságos helységre, melyben gyermek- s kamaszkoromat töltöttem.

A fő utcán, a Csaba vezérről elnevezett úton, állt egy tágas patika, akadt néhány üzlet, természetesen itt emelkedett az új jegyzői hivatal, s a gazdagabbak több, emberi használatra való háza, a község Miskolc felőli bejáratánál a csendőrlaktanya. A Hejőhöz közel a Bárczayak mutatós kastélya díszlett, szép park­kal, nem messze tőle zakatolt a vízimalom. Az állami-elemi nép­iskola emeletes volt, eltérően a földszintes felekezeti tanodá(k?)-tól. A hatezer lakos többsége viszont a sáros mellékutcákban szű­kölködött vagy éppen nyomorgóit, sokan nád- vagy szalmatetős kunyhókban tengődtek, mint például mi is.

A Szirma utca 15. alatt laktunk, sokáig szinten csak zsúp fedte a vályogviskót. „Szalmáiból ma már csak elmaradt helyeken készül házifedél…” – olvasom A magyarság néprajza című nagy munka első kötetében, mely a háború előtt jelent meg. Eszerint, ha nem tudtam volna is, elmaradott helyen éltünk … (Bár nyilvánvaló, hogy házikónk igen régi lehetett már, mikor bele­születtem. Mivel a szalmás háznak nincs kéménye, a padlásra szálló füst „a szal­mát konzerválja” [uo.], sokáig tart az ilyen tető). A két kis­szobát a „szabad­kéményes”, azaz kéménytelen konyha válasz­totta el. A „pádimentom” döngölt és tapasztott földből készült, időnként lótrágyás agyaggal kellett „felsikárolni”.

E pádimentomnak köszönhetem első játékaimat. Amikor na­gyobb eső zúdult ránk, az udvarról a víz befolyt a „lakásba”, s a kemény földön megállt. Mivel a tető is át­eresztette itt-ott a vizet, anyám a kemencéhez ültetett, s esernyőt tett fölém. A zi­va­tar elmúltával csinált nekem újságlapból egy kis papír­hajót, s azt to­logattam fel és alá a tíz-tizenöt centis vízben, amíg anyám, bána­tomra, e célra szolgáló rongyokkal ki nem hordta a vizet az ud­varra. A tenger és a hajózás iránti oldhatatlan vágyam nyil­ván ekkor fogantatott meg bennem.

A két dédi

Mi a kert felé eső hátsó szobában laktunk, az első kis helyisé­get Turcsoki déd­nagy­mama kapta. Titokzatos, sőt félelmet keltő, görnyedt öregasszony volt, álig moz­dult ki a szobájából, lányá­nak (apám mamájának) korai halála után csak az ételt vette el anyámtól, de nemigen csevegtek. Ha néha kitette a lábát, bottal csoroszkált, nem viszonozta a köszönésemet, nem beszélt senkivel, néha kurta indulatszavakat hal­la­tott, érteni sem lehetett. Egy tipegő gyereket általában dédelgetnék, engem is sze­ret­tek, becéz­tek, simogattak környezetemben – őt kivéve. Valószínűleg apámat is gyű­löl­te. Amikor kezdtek közös „titkaink” lenni, anyám el­árulta, hogy a dédi valamiféle lelki kór­ban szenvedett. Később egyszerűen nyersen elmebetegnek titulálta őt.

Ekkor már id. Turcsoki Zsuzsanna rég halott volt. 1930 szeptemberében hunyt el. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy leg­régebbi emlékeim legterhesebbjét időzíteni is tudom: hároméves és hét hónapos voltam a temetéskor, vagyis elég hosszan kellett gyűjtenem a benyomásokat, hogy egy életen át emlékezzem rá. Dehát Freud mester szerint a boldognak elképzelt gyermekkor úgyis tele van szorongásokkal, félelmekkel – én ezt a „tudomá­nyosan előírt” adagot pechemre jórészt a dédmamától kaptam …

Annál inkább kedveltem a dédpapát, Turcsoki Andrást, Sály község egykori csordását. Délelőttönként igen jóban voltunk, dél­utánra egyre többször elhidegült tőlem, este gyakran velem is or­dítozott – addigra ugyanis már dülöngélt. Mégis sze­ret­tem hall­gatni öntudattól sugárzó történeteit: hogyan verte meg azt a nagy­gazdát, aki be akarta csapni őt, noha nála ügyesebben senki sem tudta terelni a csordát. Aztán ami­kor eljött Sályról Csabára, s váltóőr lett a gyári vasútnál, egy nagypofájú igazgatót a sínek közé vágott… Az meg nem merte őt feljelenteni: „tudta, hogy mielőtt értem jönnek a zsandárok, agyon is verem a mocskosát”.

A legszórakoztatóbb színjátékot mégis a kocsmában művelte, ahová szüleim tiltakozása ellenére többször is elszöktem vele. Volt egy szintén hetven körüli cimborája, Pistikám (maradjunk csak a keresztnévnél, tisztelve az utódok sze­mélyiségi jogait, mert aztán e jogot ebben a magyar történelemben uraink mindig ret­tenetesen nagy becsben tartották), szóval Pisti bácsi békát tudott nyelni. András déd­papa fogadásokat kötött a kuncsaftokkal, hogy a kecskebéka kuruttyolni fog Pisti­kám hasában. Ezután a bűvész lenyelte az előkészített egy deci pálinkát, majd a békát. Es a sze­rencsétlen antialkoholista brekkencs vartyogott egy darabig Pis­tikám hasában, e testrészből legalábbis így értelmezhető hangokat hallhatott az, akinek jó füle volt. Akit pedig a Teremtő nem ál­dott meg jó hallással, vagy a béka épp pihent, az meg­gon­dolta, hogy emeljen-e kifogást, mert Turcsoki bácsi kezében „fokos” volt, amelyet nyugodtan lehetett volna hosszúnyelű baltának is minő­síteni.

Ekkor tapasztaltam először, hogy ugyanazt az „eseményt” tel­jesen ellen­ke­ző­kép­pen élhetik át az emberek. Még nem igazán tudatosan, de valójában e szeánszokon döbbentem rá először a titokzatos megjelenéseknek, az égen megállított napgolyónak, a többek által is látott Szűzanya feltűnésének és egyéb csodáknak titkára: vannak emberek, akiknek az elhivési készségük fejlett, s vannak, akiknek csökevényes, mint a vakbél, netán nem fejlő­dött ki annyira sem – egyáltalán nincs nekik.

Visszatérve Pistikámra, én sosem voltam túl (hiszékeny, de állí­tom : előfordult, hogy valóban kuruttyolást lehetett hallani. A leg­többször azonban annyi hangot sem adtak ki a feltehetően anti­alkoholista békák, mint a III. Richárd által malváziai borba fullasztott Clarence hercege.

András bácsi az udvar végén lakott egy félmagas házban, melynek másik fele a föld alá épült. A pince mélyébe téglából rakott lejáró vezetett. Itt egy dikó és egy csikótűzhely állt, az egyik falon polc a pálinkás flaskáknak. A dédpapa el­kü­lö­nü­lése nyilván összefüggött Zsuzsanna asszony ideg(elme?)állapotával. Egyéb­ként nem emlékszem, hogy valaha is együtt láttam volna őket, csak később tudtam meg, hogy összetartoznak. A dédmama halála mégis megtörte András bácsit, egy­szer­smind még erősza­kosabbá tette: megesett, hogy egy első világháborús szuronnyal a kezében pénzt követelt anyámtól, máskor Jóska nagyibátyámat fenyegette (aki épp ak­kori­ban épített magának házunkhoz ké­pest nagy és téglafalú lakást-műhelyt). Ami­kor apám értesült minderről, egy nap rokoni, de határozott hangon figyel­mez­tette nagy­atyját. András bácsi üvöltözött, kapát emelt Mihályra, aki kicsavarta kezéből a szer­számot, én elkezdtem rángatni a dédpapi nadrágját, mire fellökött és elrohant. Né­hány perc múlva pisztollyal a kezében, „Most meglakolsz!” kiáltással apám elé ugrott és lövésre emelte a fegyvert. Jóska bátyám ekkor felkapta a kapát, s kiverte a gyilkos szerszámot az immár egy kicsit túl mérges öregúr kezéből.

Ettől kezdve csak titokban mertem lemenni hozzá a pincébe, ahol magányosan iddogált – Pistikém is meghalt, állítólag gyomorvérzésben. (Egy béka bosszúja?) „Tudod, mi a legnagyobb baj? – kérdezte tőlem, többször is. – Az, hogy már a denaturált szesz sem a régi.” – A silánynak minősített, szerinte agyonvizezett kis­üsti­ről ugyanis áttért a denaturált szeszre, majd amikor úgy találta, hogy már „az sem békebeli”, a segédekkel lopatott Jóska bátyám asztalosműhelyéből selllakot, amit a politúrozáshoz hasz­náltak akkoriban, vagyis ipari mézgával „erősítette” a szeszt. Nem sokáig.

Egy nap feltűnt, hogy már dél van, s nem jött elő. Csentem egy kis harapnivalót a kamrából, s elindultam az öreghez. A lép­csőn lefelé meghökkentem: nem a fejét lát­tam meg először, ha­nem a két lábát – a levegőben. Lejjebb mentem, s rá­cso­dál­koz­tam lilás-szederjes arcára, kilógó nyelvére, s csak egy idő után vettem észre, hogy kötél van a nyakán, lába alatt eldőlt sámli. Megijed­tem a képtől, melyhez hasonlót so­sem láttam korábban (később is csak 44 novemberében, két, villanyoszlopra felkötött ka­to­na­szö­ke­vényt). Szaladtam anyámhoz, aki kést ragadott, hogy elvágja a kötelet, de már késő volt. András bácsi, az órák múlva előkerített orvos szerint, még hajnalban ölte meg magát.

Így találkoztam négy- vagy ötévesen a halál legszörnyűbb vál­fajával. Amikor ké­sőbb megtudtam, hogy nemcsak önkéntes elszánásból halhat meg így az ember, ha­nem másnak hidegen megfontolt parancsára is, ettől a gyilkosságtól borzadtam leg­in­kább.

… S aztán eljött a nap, amikor legközelebbi barátom és esz­metársai kivégzésének szörnyű hírét hallhattam egy júniusi haj­nalon. Egyszerre láttam magam előtt dédapám kíntól eltorzult, szederjes arcát… és a Miklósét is. – Nem, nem tudom folytatni. Van­nak az ember életében kibeszélhetetlen pillanatok. Kivált akkor, ha az iszonyat ger­jesz­tésében oly serény XX. században született.

Antinómia

Szelídebb vizekre térek át, nem képletes, hanem igazi vizekre. Hejőcsabáról tudni kell, hogy nevét egyfelől Csaba vezérről kapta, aki a csillagok útjáról hajdan épp a mi falunkban szállt le a 'földre egy sorsdöntő csatába vágtatandó, ahol is, természe­tesen győzött, mert mi magyarok mindig, mindenhol, mindenkit megvertünk, kivéve azokat, akik minket páholtak el. A másik névadó a Hejő volt. A tapolcai hévizektől induló és a Tiszába torkolló patak időnként megduzzadt, kiöntött, de sekélyebb idő­sza­kaiban is lehetett fürödni benne. Csabánál még őrizte forrás­melegét, kora ta­vasz­tól késő őszig lubickoltunk az áttetszőén tiszta H2O-ban, télen sem fa­gyott be. Úszó­bajnok mégsem lett belőlem, de a horgászat – immáron méregdrága, de akkor még ingyenes passziójára akkor kaptam rá, életre­szólóan.

Ez volt gyermekkoromban a legolcsóbb örömöm, egy 4-5 évesnek nem kellett en­ge­délyt váltani. Az az igazság, hogy később sem, legalábbis Hejőcsabán, A külön­ben egy csöppet sem szívbajos csendőrök rühelltek firtatni a plebejus orvhorgászok hal­fogási jogosultságát. Ez volt az egyetlen, hallgatólagos eltűrt népi jog a Kor­mány­zó Úr Őkegyel­mes­sé­gé­nek uralma idején. (A többi, így például a „szabad választás” jo­ga úri huncutsággal szervezett, csendőri kényszerrel nyílttá tett cécóvá silányult a fal­vak­ban, nagyjából hasonlóan ahhoz, amit a kormányzó egykori rabjának, Rákosi Atyánk­nak 99 százalékosan diadalmas választási ceremó­niái jelentettek a magyar par­la­men­ta­riz­mus meglehetősen lehan­goló históriájában.)

De maradok a halaknál, mert megfogadtam magamnak, hogy nem kalandozom el a politika zavaros, sőt veszélyessé válható vizeire. Bár a mai Hejő (e piciny, szennyes erecske) ismerői ezt el sem tudják képzelni, annak idején kapitális márnák és balinok is akadtak horgunkra, vagyis arra a meghajlított gombostűre, mely az igazi horgot volt hivatva pótolni. Általában persze in­kább csak tíz-ihász centis keszegeket fogtam, drót­ra fűztem s diadallal hazavittem őket. Édesanyám – akár, mert annyira sze­gények voltunk, akár buzgolkodásom honorálásaképpen – a zsák­mány egy részét kisütötte, a többi a macskáknak jutott.

Mint ismeretes, az ég madarainak táplálásáról, a mezők lilio­mának felruházásáról egy Magasabb Hatalom gondoskodik, ne­kem a macskák gondozása jutott a Szirma ut­cá­ban. (A mezők liliomával sokat nem is kell törődni manapság, mert a li­lio­mok vagy a vízben, vagy a kertben nőnek.) Ismeretes, hogy a nagy politikai vezérek élet­rajzait legájtatosabban azok írták meg, aki­ket e vezérek tápláltak s ruháztak fel akadémikusi címmel és egyéb rangokkal. Nos, világra­jöttöm üdvös következményeit szá­momra legkedvezőbben macskaszempontból lehetne rögzíteni, ha a legkecsesebb négylábúak történetírásra adnák fejüket, ők tár­gyilagosan elismernék, hogy születésem előtt a Turcsoki-Fekete­porta nem számított cicaparadicsomnak, csak később lett azzá, kizárólag az én személyes érdemeimből kifolyólag. Mondhatnám azt is, hogy immár túl hosszúra nyúlt életemben ez volt az egyet­len rendszerváltás, amelyről csak jót tudok mondani, az immár örökre néma csabai cicák helyett is.

Tudtam persze, hogy jobbára érdekből szerettek engem. Erre hamar rájöttem, sok évvel azelőtt, hogy megismerhettem volna La Rochefoucauld herceg maximáit a leg­szebb emberi érzelmek és az önérdek oly bensőséges kapcsolatáról. A cicák a halak okán rajongtak értem, én meg azért dédelgettem őket, mert jólesett élveznem do­rom­boló hódolatukat. (Vö.: személyi kultusz.) Ment­ségemre legyen mondva, nálam nem­csak az jutott be a cica-paradisóba, aki imádott engem. Én kiskorom óta a bűnös, az engedetlen macskákat is etettem, gondoztam, a leggonoszabb tej­feltolvajt is men­tet­tem anyám seprője elől, ami azt is bizonyítja, hogy nem volnék alkalmas még szimpla választmányi tagnak sem egy kormányzópártban, mert e pártok úgy gondolkodnak, mint Madáchnál az Úr: „Csak hódolat illet, nem bírálat...”

És íme a bizonyíték a gyermekkori élmények egész pályánkat meghatározó szerepére: forró liaisonom a cicákkal mind a mai napig tart. A hetvenes évek elején jutottam el a csúcsra, mint a szovjet irodalom és művészet a húszas években. Ami­kor azonban már 17, azaz Tizenhét cirmos, pettyes, fekete-fehér, sárgás­vörös do­rom­boló biotrágyázta gárdonyi kertünket, Márta asszony, noha ő is cicapárti, egy este szárazon figyelmeztetett: „Most már legyen elég. Vagy adj plusz konyhapénzt.” Mivel a filológiai munkából, melyet „tud. ügyintézőként” végeztem, ennyi macskára nem tel­lett, gyorsan írtam egy-két színdarabot, be is mutatták őket, s állományunk új­ra gyarapodott. Később azonban betiltották egy szatírámat, tíz nappal a premier előtt (a betiltást akkoriban „tech­nikai okokból” történő elhalasztásnak be­céz­ték), elment a kedvem a világot jelentő deszkáktól, a darabírással felhagytam, s né­mi­leg követve Malthus rideg tanát, korlátoztuk a macskafarmot.

Egészében mégis boldoggá tettem életemben 40-50 cicát, s ezzel többet cselekedtem e gyönyörű faj fenntartásáért, mint sok kor­mány a saját népéért. Sajnos a macskák túl értelmesek ahhoz, hogy a história teljesen hiábavaló műfajával töltsék drága idejüket, a tudományos fokozatok sem érdeklik őket, s így sosem készül ró­lam olyan monográfia, amely méltó módon örökítené meg röpke földönjárásom egyetlen vitathatatlan hasznát.

… Most veszem észre, hogy antinómiát ígértem e fejezet cí­mében, s ígé­re­temet úgy tartottam meg, mint a hatalomra került pártok szokták megvalósítani csá­bos választási igéiket – nem küz­dik le az inflációt, mint kilátásba helyezték, hanem ger­jesztik, és így tovább. íme tehát néhány szó az antinómiákról, a kibékít­hetetlen ellen­tétekről, feloldhatatlan ellentmondásokról.

Történt ugyanis, hogy egy napon – még csak kb. ötéves va­gyok – drótra fűzött keszegeimet ügyetlenül beejtettem a patakba, s hiába kerestem őket. A macskák persze csalódtak, amikor halak nélkül tértem haza, de anyám adott nekik valami maradékot, megvigasztalódtak. Én azonban éjjel arra ébredtem, hogy álmom­ban de­rék­ig vízben tapostam az iszapot, kerestem feldrótozott halaimat, hallottam, hogy sírnak a különben oly néma lények, mert nem tudnak szabadulni a fogságból… Kép­telen voltam újra elaludni, hánykolódtam, legszívesebben felkeltem volna, hogy meg­ke­res­sem s elengedjem rab keszegeimet, de tudtam, hogy nem fogom meglelni őket a sö­tét­ben, ha nappal sem találtam rájuk. Arról nem is beszélve, hogy féltem volna kiten­ni a lábam a kormos éjszakába.

Másnap első utam a vízhez vezetett, de horgászbot nélkül. Hosszas keresgélés után, messze a stégemtől, egy szomorúfűz lecsüggő ágai közt megláttam halaimat – kopoltyújuk kifelhéredett, testük petyhüdten csüggött a drótról… Hosszas lelki vívó­dás után felvittem ugyan a zsákmányt a cicáknak, de elment a ked­vem a horgászattól. Én élő halakat szoktam fogni, élve vittem fel, anyám pucolta meg őket, a gyilkos­ságban nem vettem részt, de most, tizenkét keszeg kínhalálában elsőrendű tettesnek is­merve fel magam, lemondtam a pecázásról. Anyám vigasztalásul meg­engedte, hogy mosó­teknőjét Elemér barátommal lehúzhassuk a patakhoz – elfelejtettem mondani, hogy a víz közvetlenül ker­tünk alatt folydogált – s elkezdtem a hajóséletet. Ha nem is a Mississippin (kis ország vagyunk), legalább a Hejőn.

Szerettem hajókázni – erről még lesz szó –, vitorlát is eszkábáltunk Elemérrel a „naszád” orrára, de a horgászat kezdett hiá­nyozni. Márcsak azért is, mert anyám nem bírt etetni 8-10 macs­kát, kis kedvenceim el-elcsatangoltak, csak a két öreg pajtás, Tig­ris és Ördög tartott ki a vészes halhiány ellenére is. Hát itt ütköz­tem életemben az első komoly antinómiába: ha horgászom, ez jó a cicáknak, de rossz a halaknak. Ha ez utóbbiakat kímélem, el­hagynak a macskáim … Nincs jó válasz … Mivel az ember nem pusztán szerszámkészítő állat, hanem ideológiagyártó is, s ideoló­giája valami különös véletlen folytán általában úgy fogalmazódik meg, hogy az hasznos vagy kellemes legyen neki, én is megmagya­ráztam magamnak, hogy vissza kell térnem a horgászáéhoz… Természetesen csak a macskák érdekében …

Első lelkiismereti válságomat sosem felejtettem el. Olyannyira nem, hogy negyed­századdal később újra átéltem. 58 október ele­jén egy drótzsákban nagy adag csalihalat helyeztem el a dunaharaszti vasúti híd egyik lábánál, hogy télen legyen mivel süllőz­nöm. Ezután 17-én délelőtt vettünk egy stiglicet (= tengelic) a piacon, hároméves fiam imádta a madarakat. Aznap éjjel letar­tóztattak. Bármilyen különös, sőt, előre el­is­me­rem, éppenséggel nevetséges is lehet, vallatásom első heteiben a stiglic és a halak sorsa szinte nem hagyott aludni. Szabatosabban fogalmazva: aludni az őrök nem hagytak, akik vasalt csizmájukkal gyakorta rugdosták a zárkák vasajtaját, de az ilyen éjszakai vergődések során a zacskóban hazavitt, majd ideiglenesen („Holnap majd veszünk kalitkát is…!”) uborkás üvegbe dugott rab madár és a fagyhalálra ítélt csalik miatt – természetesen azonnal felködlött emlékeimből a hajdan drótra fűzött halak képe – akkor sem alud­tam volna rendesen, ha a csizmás smasszer nem dobolt volna oly gyakran a vasajtón.

Nem tudom már megmondani, mikor, de egy napon közölték, hogy néhány sor erejéig üzenhetek feleségemnek. Én, naiv és érzelmes bolond, természetesen beírtam a levélbe, hogy a stiglicet engedjék el, a csalihalakat szintúgy. Kihallgatom viszont, ez még természetesebb, órákon át gyötört, valljam be, mi e kód megfej­tése, s mi­vel én csak erősködtem, hogy a stiglic és a halak nem kód, hanem igazi szívügyem, első levelemet nem küldték el… Egy óvodáskori éjszakai vergődés így torkollik ne­gyed­századdal később büntető levélelvonásba. Lehet, hogy egy életen át gyer­mek­ko­runk beprogramozott foglyai vagyunk?

Exodus, avagy a művészet ára

Az állhatatlanságra hajlamos gyerekek módjára én is sokféle foglalkozás iránt mutattam kedvet, de leggyakrabban mozdonyvezető, hajóinas, nőgyógyász szerettem vol­na lenni, majd később, Gömbös halálakor, a miniszterelnöki posztot szemeltem ki ma­gamnak. Szívesen segédkeztem Józsi nagybátyám asztalosmű­helyében is, meg­ta­nul­tam az ott honos szakkifejezéseket (politúr, sellak, ropántgyalu stb.), próbál­koz­tam is a fűrésszel, vésővel, kalapáccsal, de nem annyira a mesterség vonzott, mint inkább a környezet, vagy ahogy Monsieur Taine mondta volt, a milieu. Két-három segéd is dolgozott a műhelyben, belevaló, nagyszájú, mókás legények, akik különös élvezetet leltek abban, hogy egy négy-ötéves gyereket trágár szavakra, majd versekre tanítanak. Addig-addig gyönyörködtem a népköltészet e kevésbé kultivált termékeiben, míg egy napon felkapaszkodtam a gyalupadra, s elharsogtam, illetve el­sely­pí­tettem a tőlük tanult, „Szentesen a magyar ember ott lakik, Mint a kutya egyre-másra …” kezdetű, némileg pornójellegű balladát. (A „ballada! homályából is sok volt benne, mert a felét sem értettem.)

Frenetikus sikert arattam … A segédek ütemes taps közepette biztattak: „Él-jen Sanyi-ka! Hogy volt Sanyi-ka!” Hát igen, a hiúság a művészet egyik nagy titka, már régóta tudom. Neves színészek az ötvenes-hatvanas években meghatott nyilat­ko­za­tok­ban rebegték, hogy a szocializmus, a párt, „a szovjet ember” iránti lobogó sze­rel­mük vezeti őket ennek vagy annak a hősnek a meg­formálásában … Most pedig ugyan­ezek a sztárok (már akik él­nek közülük) elmondják, hogy kényszerítették őket a ször­nyű pro­paganda-darabok eljátszására, de ma boldogok, mert a nemzeti gerinc és a keresztény eszme iránti lelkesedésüknek végre szabad folyást engedhetnek… Félek, nem egészen őszinték: nemcsak Rákosi pajtást és Sztálin elvtársat imádták, valamint János bá­csit, újabban Jézust és Szent Istvánt, hanem elsősorban a TAP­SOT – a sikerért túl sok mindenre készek voltak. Én minden­esetre bevallom, hogy gyalupados sztár­kodá­som­ban, az árpába tévedt apácákról és Szent Péterről szóló zengő versikék előadására a segédek lelkes tetszése késztetett. Mentségemre legyen mondva, én sejtettem, hogy ezek a szövegek – mivel családunkban sosem hallottam ilyeneket – tiltott szavakat tartalmaznak, míg zaklatott és oly sokakat zaklató koromban a színészek, ritka kivételektől eltekintve, mindig az engedélyezett, sőt jutalmazott szavakat ked­velték. Mert tudták, hogy miért mi jár.

Hamarosan én is megtanultam, amikor négy-ötéves hölgyek társaságában is kezdtem produkálni művészetemet. Korábban papácskát-mamácskát, valamint orvo­socskát játszottam velük (monogám természetem miatt egyszerre mindig csak egy „nejem”, illetve „betegem” volt), de később áttértem a szín­házas­dira, ami ugyebár kollektív művészet, s így több kislány is bekéredzkedett társulatomba, egy-két fiúval együtt. Fő műsorunk egy – akkor persze még nem ismertem e fogalmat – hap­pening volt: meztelen testünket bekentük sárral, egy-két ábra is díszített ben­nün­ket, mint főrendező zsebkendőt kötöttem egy nádszálra, s díszmenet­ben masíroz­gat­tunk a Hejőparton, aztán a mellékutcákon is. Az indulót én költöttem a Hal­lod-e te körösi lány … kezdetű nóta egy kocsmai változata alapján, melyet Turcsoki dédpapa kísérgetései közben tanultam a kellő helyszínen.

Nos, a művészethez is kívántatik szerencse, nekem viszont pechem volt – egyik felvonulásunk során szembetalálkoztunk egy fő-fő sztárom anyukájával, aki elborzadt tőlünk: a kislányt kiragadta együttesünkből, majd sorra járta az összes szülőt „beárulás végett”. (Később sokan gyakorolták rajtam feljelentői vagy éppen besúgói tehet­sé­gü­ket, néhányan közülük ma is buzognak, csak más politikai mezben.) A mamának per­sze jogos volt az indulata, s ő legalább nem szólt szüleimnek. Egy bősz apuka azon­ban, aki nem ismerte a modern lélektant, Freud tanait, s nem tudta, hogy a kisgyerek eb­ben a korban első szexuális ébredését éli át, de tudta azt, hogy apám délután há­rom­ra fog hazaérni a gyárból, az utcasarkon megvárta s felvilágosította atyámat.

Ismeretes, hogy Petrovics István azzal a bottal akarta „lebe­szélni” fiacskáját a színész­ségről, amellyel „a marhákat szokták terelni”. Apám az udvarra belépve fel­állí­tott engem egy favágás­nál használt tönkre, s megkérdezte, igaz-e a „körösi lány” meg a többi disznóság, s leoldotta a nadrágszíját… „Én még őszinte ember voltam”, mond­hatnám a költővel, s dacosan kivágtam az „igen”-t. Mihály, életemben először rám suhintott, s tovább fag­gatott: „Tudod-e még?”

A kérdés igen rossz volt, ezt később, kamaszkoromban, ami­kor már Mihállyal is tegeződtem, nemcsak Lujzával, kellően tisztáztuk. Mert mit lehet felelni egy ilyen kérdésre? Ha nemmel válaszolok, nyilvánvalóan hazudom, hiszen nem fe­lejt­he­tek el néhány pillanat alatt egy heteken át dalolt nótát. Ha igent mon­dok, kaphatom az újabb suhintásokat. Vagyis ez volt a „nincs jó válasz” újabb tipikus esete. És hát újra csattant is a szíj, de a következő lendítés pillanatában beszöktem a szo­bába, a szülők duplaszéles ágya alá, a csattogó eszköz hordtávolságán túlra. Sze­ren­csére anyám előkerült, lecsillapította Mihályt, s lassan én is előmerészkedtem me­ne­dék­helyemről.

Másnap hajnalban, miután végigpityeregtem az éjszakát, meg­vártam, amíg apám elindult a gyárba, anyám pedig a piacra, a kamrából összeszedtem egy tarisznyányi ennivalót, s leballagtam a Hejőfaöz. Vízre toltam a nádban elrejtett teknőmet, s neki­vágtam a világnak. Eltérően századunk legigazabb költőjétől, akit gyak­ran „ver­tek, mint apró gyermeket”, engem azelőtt sosem bántot­tak szüleim, s az amúgy is ben­nem parázsló kalandvágyat a nad­rágszíj okozta sérelem fellobbantotta. Irány a tenger!

A csabai vízimalomnál egy idősebb gyerek segített áthúzni hajómat a hatalmasnak tűnt) kerék mögé, egyéb kalandjaim is akadtak, az ennivalóm is elfogyott, de cso­rog­tam a Tisza felé, melyről úgy tudtam, hogy a tengerbe ömlik. (Ez végtére, némi át­tétellel, igaz is.)

Ha regényt írnék, most tetszésem szerint kiszínezhetném éle­tem első menekülési kísérletét. De egy memoárban mégiscsak a tények igazsága számít, s én nem tudom már elválasztani a valót a mesétől, attól ugyanis, amit e kalandról később, hosszú éveken át szüleimtől hallhattam. Történetem utólag egyre több epizóddal gaz­da­go­dott, mint némelyek ellenállási „emlékezései”. Annyi biz­tos, hogy egy vagy két nap után megkerültem: egy fuvaros lelt rám, s hajómmal együtt (a teknőt ma is őrzöm) haza­szállított az aggódástól lelkibetcggé lett anyámhoz, apámhoz. A bácsi Hejő-papi­ban lakott, s talán ezért hízott szökésem legendája olyan kö­vérre, hogy eszerint én egészen odáig hajóztam volna, s már majdnem elértem a Tiszát. Később a mese végképp felülkereke­dett a valón, melytől teljesen elszakadt, mint az SZK(b)P törté­netének rövid tanfolyama a bolsevikok egymás közti marakodá­sának valóságos histó­riá­jától. Vagy mint a „Bodogságus Szent István királnak” legendája eltért első kirá­lyunk uralkodásának tényleges eseményeitől, mellőzve például Thonuzobának és hit­vesének kegyetlen élve eltemettetését, s csak a Szent csodálatos kegyességének fényét ragyogtatva fel.

Az viszont tény, hogy Odüsszeiám végén szüleim könnyek kö­zött szorongattak, apám soha többé nem kísérletezett még csak egy makarenkói pofonnal sem, s aján­dékba Józsi nagybátyámtól kaptam egy biciklikereket, pontosabban annak a ráfját – ez volt gyermekkorom egyetlen játéka.

A bűnös verseket persze nem felejtettem el, a legpontosabban rájuk emlékezem ma is. S később, az idők folyamán egyre tisztább tanulságokat is levontam balsikerű exodusomból. Először is mind­járt melegében eltökéltem, hogy csak azért is rigmusokat fogok írni és szavalni, 'mert az valami csudajó érzés, amikor az ember fia egy gyalupadról szól a világhoz, s a felnőttek a hasukat fogva szórakoznak. Elég ha­mar felsejlett bennem az is, persze még csak gyermeki megfogalmazásban, hogy a nad­rág­szíj nem a legalkal­masabb nevelőeszköz, s a büntetés csak növeli a tiltott szavak iránti vonzódásunkat.

Lujza az anyák csodálatos ösztönével megérezhette, milyen szakadék szélére kerültem non conformis nézeteim csíráztatásával, s finom tapintattal igyekezett elterelni engem a valóságot trágár realizmussal tükröző gyalupados költészettől. Meg­tanított néhány nemesebb versre, dalra, ezek azonban csodálatosképpen nemigen tet­szettek, pedig mindegyik megtanulásáért egy teljes szál „med­vecukrot” kaptam. Ak­koriban egy népiesebb, az emésztés tárgy­köréből vett neve volt ennek az édes­ség­nek, még a patikában is így hívták, de azért sem írom ide, hadd láthassa mindenki, mennyire megjavultam gyermekkori elfajzásom óta, s mert nem is akarok hasonlítani azok­hoz a szerzőkhöz, akik ma trágár szavak­kal igyekeznek feltűnést kelteni, s rend­kívüli bátorságukról tanú­ságot tenni.

Kétségtelenül a megalkuvás egy nemének tekinthető, hogy en­gedtem a cukros csá­bításnak, s bevágtam a felsőbbség diktálta irodalmat. Egy kicsit még örültem is a fel­fedezésnek: lám, a versekért nemcsak nadrágszíjat, hanem édességet is lehet kapni – de szívemben hű maradtam az üldözött szavakhoz, a jutalma­zott poézist viszont ha­mar elfelejtettem.

Egy vers, pontosabban egy strófa mégis megmaradt a fejem­ben, az anyai sze­re­tet­tel ajánlott irodalomból, íme:

Fiam, immáron három éve,
hogy utoljára láttalak,
fekete hajam hófehérre
őszült e három év alatt.

Restellem, de nem tudom, ki írta e gördülékeny verset, egyszer majd ki­nyo­moz­om. A börtönről sem volt sok fogalmam, de annyit megértettem, hogy a köl­te­mény­ben panaszkodó bácsi is nyil­ván az írásaiért szenved, s így saját esetemen kívül egy ismeret­len sorstárs példája is okozhatta, hogy az irodalom és a szenvedés fogalmait mint­egy ősélményként egy egész életre szólóan össze­kapcsoltam. Később aztán apám további csendőrségi kalandjai is segítettek megérlelni az elhatározást: ha nagy leszek, én is sokat írok majd, börtönbe kerülök, és meg fog őszülni a hajam.

Óh, bárcsak minden álmom, elhatározásom ilyen szépen tel­jesedett volna …!

Álmaim tengere

Ha már a Fekete-tengerre nem tudtam elvitorlázni, kertünk végén saját kis óceánt alkottam magamnak. Apámék ugyanis el­határozták, hogy lebontják a szalmatetős viskót, s cseréptetős há­zat építenek, rendes padlóval, ahová nem folyik be az esőié. Mivel azonban a tégla drága volt, a tapasztott sárfalat zömében vályogból rakott fallal akarták felváltani. Természetesen „házila­gosan kivitelezett” építőanyagban gon­dol­kod­tak. És elkövetke­zett a vályogvetés évekig tartó gyönyörű időszaka!

Szüleim a kert végén gödröt ástak, a kitermelt földet szalmával, törekkel keverték, majd meglocsolták, s kezdetét vette a sár ta­posása. Ha korábban megbüntettek azért, hogy iszappal kentem be magamat és társaimat, s így vonultunk fel, most mintegy szor­galmi feladatnak tekinthettem a vizes göröngyök dagasztását. „Először Lujza állt be mellém a sártészta gyúrásába – emlékezik apám –, majd egyszer csak azt vettem észre, kisfiam is ott küsz­ködik a sártengerben anyaszült meztelen. Miközben nagy igyeke­zettel taposta a sarat, hasig is el-elsüllyedt az anyagban. Nem lehetett rábírni, hogy abbahagyja…”

A pompás játék négy nyáron át tartott, „amíg elkészült a szük­séges 6000 darab”. De engem ekkor már a vályogvetésnél is job­ban izgatott a kínálkozó pompás lehe­tő­ség: saját tavat csinálha­tok magamnak, mint a grófok és bárók! Egy nagy eső után ugyanis azt vettem észre, hogy a kitermelt föld helyén keletkezett gödörben meg­maradt a csapadék! (Mint később megtudtam, en­nek az volt az oka, hogy egészen a kemény agyagig ásott le apám, s a gödörben a talajvíz is összegyűlt – közel volt a Hejő.) Négy nyáron át működött a tavam, melyet előbb kistengernek be­céztem, később, már iskolásfiúként, „Nagy vagy Csendes Óceán­nak”. A Hejőpartról sást, nádast telepítettem a gödör egyik olda­lához, majd a kipecázott halakat is beengedtem tengerembe, ott úszott rajta az új vitorlával felszerelt teknő, amelyet exodusom után sajna nem vihettem le a Hejőre, körötte több kisebb papír­hajó ringatózott – hát kell ennél több …? Egy évtizeddel később Anci nénémtől megkaptam Tóth Árpád műfordításainak 1942-es kiadását, s megdobbant a szívem, amikor A részeg hajó utolsó előtti versszakához értem:

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg …

Úgy éreztem, rólam szól Rimbaud verse, egy különbséggel: engem álmaim gö­dör­nyi tengere boldoggá tett, először életemben.

Némi transzcendenciák

A gödör-tenger megoldotta a megoldhatatlant is, az imént már említett anti­nó­miát: kéjjel horgászhattam tovább, de a halakat nem fűztem drótra, hanem be­eresz­tet­tem saját vizembe… S mivel a tiszta Hejőből az iszapos-algás pocsolyába át­la­kol­ta­tott keszegek egy része hamar elhunyt vészes oxigénhiány miatt, a cicáim is kedvükre kar­molhatták ki partszélről a kóválygó vagy már éppen kimúlt halakat. Ártatlannak éreztem magam, nem én öltem meg őket, „maguktól haltak meg”, vagy a ter­mé­szet törvé­nyeinek engedelmeskedő húsevő cicák által. Végtére is nem én te­rem­tet­tem ragadozónak a macskafajt, hanem személyesen a Jóisten …

Ilyesmi korábban nem jutott volna eszembe, de közben – hogy erről se fe­led­kez­zem meg – 1933. szeptember vala­hányadikán el­kezdtem elemi iskolai tanul­má­nyai­mat, s nyakig csöppentem a misztikába. Mondtam már, hogy azelőtt nálunk senki sem emle­gette az Egek Urát, sem könyörgő, sem káromló műfajokban. A taní­tás viszont minden reggel a Hiszekegy elkántálásával vette kezdetét, a Hit- és erkölcstan óra pedig Sz. tisztelendő úr igen energikus fenyegetéseivel: vár rád a mennyország vagy a pokol, ha rossz leszel, téged is elvisznek az ördögök, lesz majd neked fogak csikorgatása, kis gazember, és így tovább – Szent Ferenc he­lyett egy falusi Torquemadát hallgathattam, csak akkor még e neveket nem ismer­tem.

Közvetlenül beiskoláztatásom előtt szüleim természetesen fel­világosítottak a val­lások mibenlétéről, elmondták, hogy az egész pokol-mennyország mesét a papok ta­lál­ták ki a rossz gyerekek ijesztésére és a buta felnőttek becsapására, én csak tanul­jam a nyelvtant meg a számtant, a hittanórán pedig hallgassak. Ez az egész gyerek­szintre leszállított voltaireianizmus tetszett nekem, s felvértezve mentem az elemibe, ahol egy új épületben egészen régi, középkori szövegekkel tömtek bennünket, de ami­kor a góliát­termetű, bikaerejű tisztelendő fülcibálások közepette állan­dóan az ör­dög­gel ijeszt­getett bennünket, egy kicsit meginogtam. Továbbra is szüleimnek hittem – nappal. De ha beesteledett, s anyám már elaludt, apám pedig éjszakai siktára ment, meg-megrémített a kérdések kérdése: hátha mégis létezik az a szakállas, kegyetlen isten, aki folyton megbosszulja az emberek csínytevéseit özönvízzel, villámmal, dög­vésszel s egyéb kellemetlenségek ránk zúdításával, s megtudja, hogy az uraság lucer­ná­sából loptam egy nyalábbal a nyulainknak, netán Manci anyja beárul nála, amiért kis­leánykájával talán illetlenül játsszuk az orvosocskát, s akkor megnézhetem magam. S ha isten nem volna is, de ördögök azért lehetnek, s most ott ül a sarokban a fő­ördög, karmait előrefeszíti, tüzes nyelvét felém öltögeti… Brrr …

A vívódást rendszerint az döntötte el, hogy ki kellett-e men­nem pipilni vagy sem. Ha igen, szégyen ide, szégyen oda, keresz­tet vetettem, mielőtt kiléptem volna a vak­söbét udvarra, a fenye­gető éjszakába, biztos, ami biztos. Ha viszont nem kellett sem kis-, sem nagydolgoznom, akkor a felvilágosodás – a még nem is ismert Voltaire – szel­leme győzött bennem, átmásztam anyám ágyába, meg­nyu­godtam s elaludtam, pogány módra, ima nélkül. [5]

Volt annyi eszein, hogy szüléimét ne avassam be világnézeti válságocskámba, a „körösi lány” óta tartottam egy kicsit atyám szigorától. Sajnos a filmművészet iránt korán felébredt – azóta már rég ellanyhult – érdeklődésem olyan helyzetbe hozott, hogy lelepleződött megingásom.

Be-bejártunk szüleimmel a miskolci mozikba (gyalog persze, mert a villamosjegy drága volt, úgy emlékszem 24 fillér), s egy­szer hazafelé, amikor a falu elején sötétlő temetőhöz értünk, apám észrevette, hogy szorosabban markolom a kezét. Kérdésére ki­nyögtem, hogy a kísértetektől, szellemektől félek, meg az ördö­göktől, akik nagyon szeretnek a sírok közt tanyázni. Apám erre megfordult, s anyám óvatos tiltakozása ellenére visszaterelt ben­nünket a temető kapujához: „Most bemegyünk, fiam, és saját szemeddel fogod tapasztalni, hogy nincsenek szellemek, kísérte­tek, ördögök, csak az ostoba vénasszonyok képzelődéseiben.” Nem lelkesedtem az ötletért, de mit tehet­tem volna, megszep­penve botorkáltam szüleim között a fenyegető cél félé.

Hűvös őszi este volt, telihold, levélzörgető szellő, jobbra és balra sírkövek, fa­ke­resz­tek, köztük kavicsos út vezetett a temető közepéig, ahol egy feszület szo­mor­kod­ott. A holdfénynél a Meg­váltó képmását is látni lehetett, megborzadtam a szélben le­be­gő rozsdás pléhmobil nyikorgó hangjától. Nem sokkal azelőtt iskola­társaim egy fog­lyul ejtett denevért szögeztek ki az udvari eper­fára, a szerencsétlen állat még a kö­vet­kező szünetben is vergődött, rossz volt nézni, ez juthatott eszembe, amíg a Pléh­krisztuson me­rengtem, mert a két kép örökre összemosódott emlékeimben.

Később még többször is megismétlődött ez a temetői séta, anyám óvása ellenére. „Nevelni kell ezt a félénk nyuszit – vágta el a vitát apám –, nem engedhetjük, hogy csak a mi sötét falunk nevelje.” A második alkalommal muszáj volt előre mennem, egye­dül, s szüleim csak húsz-harminc méterről követtek, majd apám nem nyugodott addig, amíg egyszál magam el nem merészkedtem a kaputól a feszületig. Akkor épp nem sütött a holdvilág.

„Nem félek … Azért sem félek …” – mondogattam magam­ban, s távgyalogló léptekkel meneteltem a feszület elé. Visszafelé már futottam, hevesen dobogott a szívem, de örültem: lám, nin­csenek ördögök, kísértetek, kóbor szellemek.

Még egy próba várt rám, igaz, némileg később esett meg, de hadd zárjam itt le egy füst alatt transzcendenciákkal birkózó kor­szakom emlékeit. Második (harmadik?) ele­mis­ta lehettem, ami­kor Sz. tisztelendő úr bejelentette, hogy közeledik az „első ál­do­zás” napja, mielőtt majd mindannyiunknak gyónni kell, s azután éhgyomorra ma­gunk­hoz vesszük a szent ostyát: „Aki pedig regge­lizni mer az első áldozás napján – haj­to­gat­ta fenyegetőn az el fogja hányni magát az Úr színe előtt, s ha meghal, egyenesen a pokolba kerül, s ott fog sülni örökkön örökké.”

Nem értettem, miként lehet egy örökkévalóságon át sülni, mert a hús akkor is szénné ég, ha csak tíz perccel tovább marad a tepsiben, mint kellene. Ráadásul annyit tudtam már a hit­tanból, hogy egy utolsó kenettel is rendbe teheti az ember a lelki szénáját. A gyónástól sem féltem; ahogy én sem firtatom a plébános úr viselt dolgait, neki sincs köze az én bűneimhez. Ki is dolgoztam immár önerőiből, szülői támogatás nélkül, egy gyónási metódust, e később egészen az érettségiig használt típus szö­veg­gel: „Gyó­nom a mindenható Istennek és néked lelkiatyám, hogy legutóbbi gyónásom óta egyszer torkoskodtam (hadd lássa, hogy nem nyomorgunk), háromszor károm­kod­tam, és négyszer verekedtem.” Stb.,stb. Ha iskoláim elvégzése érdekében alkal­maz­kodnom kell a kötelező hit rítusaihoz, hazugságomért a kényszerítők felelősek.

Míg eszmeileg tökéletesen felkészültem az áldozásra, egy kicsit izgatott a szer­tar­tás gasztronómiai vonatkozása: enni vagy nem enni? Előfordult már velem, hogy nem volt mit reggeliznem, de a kényszerű éhezés is más, és az önkéntes is. Ez utóbbira semmi hajlamot nem éreztem. Igenám, de ha mégis elhányom magam az Űr színe előtt? Szégyenbe hoznám szüléimét.

És eljött a próba napja. Édesanyám életemben először kakaót csinált reggelire, vajas zsemlét is kaptam, egy kis főtt tojással, kiöltöztem, s nekivágtam torony iránt… A sor elején a cséplő­gépes kislánya térdepelt, csuklani kezdett, amikor meg­látta a plébános urat, kitátotta a száját, s bugyborékoló hangot halla­tott … Sem­mi­féle ételmaradék nem volt az eltávozott anyagban (ott álltam mögötte), nyilván a rémítgetés okozta izgalomtól lett rosszul. Én nyugodtan letérdeltem, stb. stb. – és nem hánytam. Az ijesztgetés már nem hatott rám. Ennék nagyon megörültem, apám este életem második csokijával ajándékozott meg. Ezzel mindörökre megszűnt min­den­féle kapcsolatom, sőt közöm, a transzcendenciákhoz.

Ezt néha sajnáltam is. Amikor később a „szocialista” állam sújtó kezével lecsapott rám, s tanúja lehettem annak, hogy egy hajdani buzgó marxista-leninista propa­gan­dis­ta, zsidó létére, gyónni-áldozni járt a börtön szuterénjában szervezett illegális misékre, irigyeltem is egy kicsit: milyen olcsón lehet így reményt és vigaszt szerezni, s milyen nehéz az égi segítség hite nélkül, reménytelenül is küzdeni. Egy kicsit azért évődtem vele, mire ő ujját felemelve ennyit mondott: „Jean Barois…” Vagyis Martin du Gard szabadgondolkodó hősére hivatkozott, aki halálos ágyán megtért. „Tévedsz – mondtam szelíden –, neki volt mihez meg­térni, én, amióta gondolkodom, e miszti­ká­ban sosem hittem.” Ebben maradtunk.

Hadd áruljam el, hogy amikor édesanyám, 71 évesen a leg­szörnyűbb betegségben haldoklott, s egy látogatója arra biztatta, hogy térjen meg Krisztushoz, „mert ő meg­gyó­gyítja a hozzá for­dulókat”, Lujza csak ennyit mondott: „Hagyj békén a Krisz­tu­soddal.” És néhány óra múlva már nem élt. Apám nyolcvanévesen halt meg, szin­tén kór­házban. Szenvedései miatt mindig le akarta vetni magát, ágyhoz kötözték, de össze­függés­telen kiál­tozásai között sohasem hangoztak el megtérésre valló szövegek. Szeretett nevelőm, Voltaire és Heine a szabadgondolkodó embe­riség hőse, Ady nagy nemzeti költőnk, de apám és anyám bátrab­ban ment el a világból, mint ők. Büszke vagyok rájuk.

Töredékeim nyitánya

Ady Endre szép hálaverssel üzent egykori iskolájának. Én hiába tűnődöm, sok jót nem tudok mondani a csabai elemiről. Ebben persze egy kicsit a szüleim is ludasok – jóval azelőtt, hogy első osztályos lettem volna, már írtam és olvastam. Ez utóbbin nemcsak az értendő, hogy ki tudtam sillabizálni a betűket, én valóságosan is olvas­gat­tam, verseket, Petőfit például, s főleg fil­léres ponyvaregényeket. Jórészt kimaradtak éle­tem­ből a mesék, Andersent kiszorította Verne. Mostanában három- és hatéves uno­káim kedvéért vért izzadva próbálok kitalálni főleg humoros meséket, de például Annuska, aki még nem iskolás, már egy jóval nagyobb gyerekeknek írott tudományos ismeret­terjesztő sorozat képeit nézegeti és szövegeit is betűzgeti.

Jórészt a házi oktatás korai kezdésének eredménye lett az, hogy csüggesztően unat­koztam az elemiben (és később a gimnázium­ban is.) Örökmozgó voltam azelőtt, hor­gász, hajós, gombaszedő, elviselhetetlen kínnak éreztem, hogy hetente hatszor több órán át mozdulatlanul kellett ücsörögnöm, egy kényelmetlen padban. Jórészt olyan butuska gyerekek közt, akik az első év végén még írni-olvasni sem tudtak … E sorok írásakor csodálkozva forga­tom Értesítő könyvecskémet: az első évben csak 6 fél­napot mu­lasztottam … Megnyugodva látom, hogy másodikosként már 18 félnapot sikerült lógnom az iskolából.

Irogatást hajlamaim korai kibontakoztatásának kellemetlen következménye is támadt; engem anyám tanított betűt vetni, s ő a század tízes éveinek szabályai szerint rótta a sorokat, Pitó Jó­zsef igazgató-tanító úr viszont egy másfajta calligraphia híve volt, később pedig az úgynevezett zsinórírást erőltették, mely kiválólag alkalmas arra, hogy az ábrándos kisleányok naponta néhány sor­ral gazdagítsák titkos naplójukat, de nagyobb mennyiségű betűhalmaz gyors rögzítésére alkalmatlan. Summa summarum, íráso­mon az iskola csak rontott. Az is bosszantott, hogy „gondola­taim” szárnyalását a ceruza vagy a toll oly lassan követi, rászok­tam a sietős, kapkodó firkálásra. Emiatt a ne­gyedik elemi végén kitűnő helyett jelest kaptam épp írásból (vala­mint énekből, noha abból ennyit sem érdemeltem). A négy év alatt ezen kívül egyszer még hittanból is jelesre osztályoztak (lásd később), különben min­den jegyem kitűnő volt – társaim zömének fenti jellemzése talán kellő értékére szállítja le e sikeremet…

Miként a bölcs Mao is hirdette, minden rosszban van valami jó (palócosan jao). Nem biztos, hogy ez egyetemes igazság, de annyi tény, hogy elromlott írásomnak egy alkalommal sokat köszönhet­tem. Elkövettem ugyanis 57-58 táján „zseb­enciklopédia” alcímen egy kisded szatírát a sztálinizmus klasszikusai és magyar követőik ellen. Minden egyes címszó külön cédulá(ko)n szerepelt. A vas­kos köteget egy jóbarátnak hitt kollégám őrizte, aki elolvasva letartóztatásom hírét – az egészet bevitte a rendőrségre. Vallatóim más írásokkal gyanúsítottak engem, erre nem is számítottak, érthető örömmel kezdtek hát „ellenforradalmi” munkám tanul­má­nyo­zá­sába. Így vergődhetett Jean-Franfois Champollion az egyiptomi hieroglifák meg­fej­té­sé­vel… De nekik nem sikerült. Bezártak hát egy szobába egy Tériké nevű csinos hölggyel, akinek naponta több órán át diktálhattam a saját szövegeimet. Tériké vagy unta alkotásomat, vagy emberi szükségletei késztették erre, mindenesetre nemegyszer magamra hagyott, azaz zárt, s ilyenkor pépesre rágtam s lenyeltem a különösen veszélyesnek érzett – mellesleg: kemény papírból gyártott – cédulákat. Így például emésztőnedveimre bíztam a Barátság címszót is, melyben elmesél­tem, hogy Kádár miként segített megagitálni Rajkot önmaga megvádolására. Állítom, hogy ha szebb az írásom á la Pitó igaz­gató úr, akkor megeshetne, hogy rég nem élnék …

De élek, s kedvetlenül gondolok arra, hogy némileg töredékes, de hitem szerint nem érdektelen „zsebenciklopédiám” örökre el­tűnt a hajdani politikai rendőrség titkos bugyraiban. (Legalábbis ezt a választ kaptam nemrégen, amikor kértem az ille­té­kes hiva­talokat kisded szatírám céduláinak visszaadására.) Lamentálni mégsem sze­ret­nék, „irodalmi” munkásságom ugyanis eleve töre­dékek gyártásával kezdődött.

Rühellve az iskolát, unalmamban egymás után két „regényt” kezdtem el, még első elemista koromban. Természetesen mind­egyiket külön füzetben. „Kati sorsa” – ez volt az ősmű. Egy pro­letár­lány­ról szólt (volna, ha befejezem), aki a nyomor miatt kény­telen „eladni magát”. így kezdődött: „Kati napok óta éhe­zett …” Hejőcsabán, emlékezetem szerint, nem nyüzsögtek a prostituáltak, ennélfogva sejtelmem sincs, hogy a „témát” honnan merítettem. Második prózai alkotásom címe ez volt: „Bob Szundai”. (Vagyis Sunday, de én úgy írtam, ahogy hallottam valahol, talán Józsi nagybátyám detektoros rádiójából. „Vitorlákat fel! – kiáltott Bob Szundai…” – e drámai mondattal indult a cse­lekmény, rengeteg vihar és kalóz s egy óriási cápa is szerepelt benne, de sajna ez is töredékben maradt. A két iskolai füzet azután – vagy az 58-as házkutatás, vagy későbbi takarítások sod­rában elveszett, épp úgy, mint a zsebenciklopédia. Vagy ahogy 9, azaz kilenc évre értékelt Hungaricusom. III. része is. Bele kell törődnöm, hogy töredékeket gyártottam egész életemben: a Hun­ga­ricus III. füzetének jegyzeteit jobbára megsemmisítettem a le­tartóz­ta­tás előtt, egy adagját cédulákként rejtettem el különböző helyeken, s a szöveget ma már aligha lehetne rekonstruálni és rendbe rakni. Talán szerencsére. Mert ha a mos­tani békés rend­szerváltás elképesztő gyorsasággal eljutott a jobboldali restau­rá­ció küszöbéig, nehéz volna feltételeznem, hogy a véres 56-os fel­kelés, az elfajult Rákosi-rend után, sokáig őrizhette volna némely szocialisztikus vonásait… Ha a III. részt is megírom, a 15 nap történetét, ma talán pironkodhatnék azon, milyen ábrándos idea­lista voltam még 56-ban is.

Feltehetően töredék marad Petőfi-életrajzom is, a megjelent első kötet után jó esetben egy harmadikra telhet időmből és erőm­ből, a középső részt már aligha fogom megírni. Feltámaszthatatlanok maradnak betiltott és csendben elfektetett darabjaim, köny­veim. Akkor túl élesnek találtattak, ma már keveset mondaná­nak, amikor a hajdani hétpróbás III/III-as ügynököknek is orrukon-szájukon dől ki a keresztény-európa­házas-piac­gazda­ságos-népnemzetigerincű demokrácia. Stílszerű lesz hát, ha ez az önélet­rajzi jegyzet is töredékben reked meg. Néhány emlékemmel azon­ban még adós vagyok.

Igenis: haladunk!

Apám első letartóztatására a már említett Lukács Júlia 1927-es agitációs útja kapcsán került sor. Az agitátornőt büntetése letöl­tése után kitoloncolták, nem tér­he­tett volna vissza hazánkba. 1934-ben mégis újra megjelent egy Nagy István nevű ko­lozs­vári kommunista vezető megbízásából. (Némely összefüggések alapján lehet­sé­ges­nek tartom, hogy az író Nagy István lehetett a kezde­ményező.) Júliát röp­cé­dulá­záson érték tetten, s vallomásaiban, melyeket a csendőrnyomozók hírhedt mód­szereivel kényszeríthettek ki, újra megemlítette apámat, „Fekete Mihály, 1906, nős, rk. géplakatos” hejőcsabai lakost, s szólt egy Róth József nevű fog- technikusról is: „… a nevezettekre az I. gyanúsított mint kom­munista mozgalmi emberekre hivatkozott, akikkel kapcsolatban van”.

Apám az első letartóztatásról azt írta, hogy a halálra kínzottakhoz képest az ő ügye jelentéktelen volt: „Engem nem vertek vé­resre, de nem is úsztam meg szárazon.”! (I. m. 26.) E második, 1934-es kalandról így szól: „Szerencsen a rendőr­nyo­mozók az ismert módon foglalkoztak velem. Kaptam elég kóstolót.” Látta azt is, amint az udvaron Lukács Júliát ütlegelte egy „csendőrbriganti”. (I. m. 39.) Mindebből annyi állapítható meg, hogy őt nem verték „véresre” egyik alkalommal sem, de verték. Miért nem beszélt erről? Csak azért, mert a halálrakínzáshoz képest egy verés „jelentéktelen”? Egy harmadik utalása könyvében némileg beszédesebb, bár még mindig visszafogott. így ír egy jóval későbbi találkozás kapcsán arról a csendőrről, aki 1934-ben vele is „fog­lalkozott”: „Ez a lapátkezű fickó azzal tűnt ki a vallatások során, hogy akit pofon ütött, az többször is megfordult a saját tengelyei körül, miközben ő gúnyosan megjegyezte: »Mi az, nem bír meg­állni?«”.

„Miért kerülgetted ilyen szemérmesen, hogy megvertek, ha nem is véres­re?” – kérdeztem tőle később, nem is egyszer. „Azért, mert szégyelltem. Vissza kellett volna ütnöm” – felelte keserűen. „Dehát akkor agyonvernek …” – replikáz­tam. Már nagyon beteg volt, sokat szenvedett. Lassan felemelte jobbját, elmerengett s le­gyintett: „Lehet, hogy az lett volna jobb. Most emléktáblám volna a Szirma utcá­ban.” (Mármint Hejőcsábán …)

Ha nem is a Szirma utcában, de Szirma községben, melyet szin­tén beolvasztottak Miskolcba, halála után utcanév-táblát kapott Mihály. Előbb beljebb akarták meg­tisz­tel­ni őt, valahol az ősi városban, de némely miskolci éberek, akik 1944-ben még vagy gyerekek voltak, vagy lapultak bátran, nem tudták neki meg­bocsátani, hogy '56 novem­ber 4-e után szembefordult Kádárral. Így hát az anyaváros helyett annak egyik külső övezetébe rakták a „Fekete Mihály utcát”. Nemsokára bekövetkezett a rend­szer­váltás, ekkor meg az lett a baj, hogy egyáltalán utcát neveztek élj a hajdani ellen­állóról, le is vették hát a táblát. Ugyanebben a sorsban részesült Táncsics is, így hát – ha holtában is – Mihály a legnemesebb társaságba került. Remélem, hogy a hajdani túl­buzgó káderekből jónéhány ma épp oly serény tagja a kor­mányzópártnak, mint ahogy a pesti sajtó egykori balosai közül is többen csinosjobbra át-ot mutat­nak be.

Elnézést kérni megint volna okom, mert újra elcsatangoltam az időben, hiszen apám 1934-es lebukásáról kezdtem beszélni. Dehát nem én tehetek róla, hogy egy régesrégi emlék az igazi ragyogását gyakran a későbbi fejlemények fényénél vagy árnyéká­nál nyeri el.

Ott tartunk tehát, hogy Mihályt valamikor 1934 augusztusá­ban, a délutáni mű­szak­ról hívatták ki a csendőrök és gyalog­menetben (10 kilométer – úgy látszik, néha nemcsak a szocialista munkásnak, hanem a csendőrnek is nehéz a dolga) elvitték a Tiszai pályaudvarig, onnan vonattal tovább a már ismerős csend­őrlaktanyába. Aznap éjjel apám nem jött haza. Helyette, már este, megjelentek lakásunkon a csendőrök. Hat hónapos korom­ban nem tudtam agyamba vésni első családlátogató akciójukat, c mostanit – hétéves lévén – örökre megjegyeztem. Anyám ugyan­is házkutatási parancsot kért tőlük, mire a különítmény főnöke odébb lökte őt.

– Hozzá ne merjen nyúlni az édesanyámhoz – kiáltottam, s Lujza elé álltam.

– Takarodj, prücsök – mennydörögte a kakastollas, s anyám­mal együtt félreállított a konyhában, s a négy vagy öt főnyi csa­pat benyomult a hálószobába. Néhány perc múl­va minden a padló közepén hevert, amit mozgatni lehetett. A káromkodások hang­ereje és stilisztikai szintje alapján nyugodtan mondhatom, így utólag, hogy Batu kán hordái – bocsánat, mongol testvé­reink – sem viselkedhettek durvábban. Sőt, ami­kor csaknem ne­gyedszázaddal később Könczöl főhadnagy 8 vagy 9 tagú különít­mé­nye egy októberi éjjelen, fél tizenkettő tájt felvonult letartóz­tatásomra és lakásom házkutatás címén eszközlendő feldúlására, a rendőr urak még a hangjukat sem emelték fel… És még van­nak, akik kétségbevonják, hogy a történelmi haladás egyáltalán létezne …

A szembesítéskor egyébként Lukács Júlia ismét visszavonta terhelő vallomását, meg­változtatta vallomását. A hivatalos iratok szerint: „Fekete Mihály és Rótih Józsefre vonatkozólag az I. alatti gyanúsított által előadott terhelő adatokat a nevezett vissza­vonta, így azokat az őrs járőre tisztázás után elbocsátotta.” A csabai csendőrök utolsó figyel­mez­tetés­ben részesítették a Szerencsről kapott gyanús elemet, s haza­engedték.

Közben azonban anyámat is „bekísérték” Szerencsre, kihall­gatás végett. Lujza előzőleg anyai nagyszüleimhez vitt engem, csendőri felügyelet alatt (apai nagyszüleimet, mint mondtam, sosem ismertem). S itt történt, az újgyőri Jókoma-udvar egy házikójában, hogy spárgát kötöttem a nyakamra, felmásztam a kamrán belüli padláslétra felső fokára, s levetettem magam két méter magasból. A spárga elszakadt, az akasztás nem sike­rült, néhány kék folttal és zúzódással megúsztam életem első – eddig egyetlen – öngyilkossági kísérletét.

Be kell vallanom: nem tudom, miért tettem. Anyám szerint később azt mondtam neki, hogy a nagypapa a tót miatyánkra akart megtanítani és egyébként is lópokróccal kellett takaróznom, ami szúrt. E két rémítő körülményre nagyon jól emlékszem, de persze mai eszemmel ezt igen sovány indoknak ítélem. Turcsoki dédpapa ön­gyil­kos­sá­ga kínálta volna a mintát? A Werther meg­jelenése után állítólag többen meg­ölték magukat, a példakép szen­velgő utánzásából. De kiskoromban sem volt bennem semmi wertheri, inkább betyár kópé voltam, kis Eulenspiegel, nem méla Jacques az Ahogy tetszikből. A kötélről lelógó András bácsi arca egyéb­ként is szörnyű látványként maradt meg emlékeimben. Leg­valószínűbbnek azt tar­tom, hogy míg apám távolléteihez hozzá­szoktam, anyám csendőri elvezetése meg­rémí­tett: amikor mamá­jához vitt Újgyőrbe, gyalog és villamoson végig velünk volt egy hallgatag kakastollas. Talán azt hittem, hogy nincs többé anyám – nem tudom, az egész kaland nyugtalanító titok számomra is.

Üss vissza!

1934 – a mélypont csabai életünkben. A nagyközség jámbor polgárainak államilag alacsony fokra vezényelt toleranciájába mi már nehezen fértünk be. Egyre többen fordították el a fejüket, ha láttak; a templomban nagyon is egyértelmű prédikációkat lehetett hallani az „isten nélkül élő gonoszokról”. Irigykedve olvastam a hetvenes években, hogy egy jeles magyar író szerint az ő faluja „meleg fészek” volt 45 előtt. Fájdalom, nekem nem ilyen fészek jutott osztályrészül, hanem egy hideg és fölöttébb sötét akol, benne a középkorban élő nyájjal, melyet Sz. tiszte­lendő úr néhány oda­ve­tett célzással könnyen tudott a diósgyőri marós ellen hangolni. Még nem ismer­tem Az apostolt, de már éreztem ugyanazt a sorsot, mely Szilveszterre nehezedett: né­hány barátot kivéve, az ezeréves Mucsa vett körül gyanakvó gyűlöleté­vel. (Nincs jelen­tősége számomra, de talán jelez valamit egy tény: Petőfi kutatójaként később sok száz magyar városban, köz­ségben fordultam elő – Hejőcsaba sosem hívott.)

Anyám egy könnyelmű gesztusával váratlanul provokálta a Szirma utca népét: az egykéknek gyakran kijáró túlzó kedvezés szándékával, tengerészeti hajlamaim el­is­me­ré­se­képpen vagy az újgyőri önakasztási kísérlet okozta seb gyógyításául, már nem tudom, mindenesetre vett nekem egy matrózblúzt… Ilyen ruha­darabot csak az úri gyerekek hordtak, a falu felhorkant. Akkor sem keltettem volna nagyobb feltűnést, ha a matrózblúz helyett tábornoki egyenruhában jelenek meg. „Tengerész, rövid ész!” – kiáltozták a Szirma utcai gyerekek, valahányszor megláttak a roppant úrinak ítélt sze­re­lésben. „Bolond lyukból bolond szél fúj” – ezt viszont édesanyám hajtogatta, ami­kor egyszer-másszor túlságosan is elszontyolodva mentem haza kicsúfoltatásaim után, melyekben egy Karesz nevű osztálytársam játszotta a karmester szerepét. „Karesz gyüge – érvelt tovább édesanyám –, minden osztályt ismételt eddig, az én kicsim nem állhat le civakodni egy ilyen tuskóval.” Mivel féltem Karesztől, aki nagyobb volt és erősebb, szívesen lemondtam a konfliktus élezéséről, s örültem – ilyen az ember –, hogy ezt nem gyávaságból teszem, hanem „bölcs megfontolás” alapján. Apám előtt persze eltitkoltuk az ügyet, mert homályosan éreztük, hogy ő nem tűrné ilyen megadó bölcses­séggel a sérelmet.

Sajna, Karesz sem tűrte sokáig, hogy válaszra sem méltatom gúnyolódásait. Egy szép napon kisded csapatával körülvett, ráncigálni kezdte oly ingerlő tengerész­blúzo­mat, de én kitéptem magam a karjai közül, s nyugalommal odébb akartam állni. Ek­kor megragadta a vállamat, magafelé rántott, s csatos végű szíjával homlokon vá­gott. For­ró kis csermely indult meg a két szemem közül, odanyúltam, s meglátva piros véremet, futni kezd­tem.

Karesz diadalmasan utánam hajított még egy-két kavicsot, de nem üldözött. Vagy kitört rajta a keresztényi szeretet, vagy eszébe jutott, hogy jobban sprintelek, mint ő.

Apám éjszakai siktás volt azon a héten, s kialvatlanul, morco­sán épp fát vágott az udvaron. Amikor elrebegtem neki a történ­teket, elhárította anyám ápolónői buzgól­ko­dását, zsebkendőjével letörölte arcomról a vért, a kerítéshez ment, s kirúgott belőle egy lécet. Kezembe nyomta s csak ennyit mondott: „Az én fiam nem pityereg, hanem vissza­üt.”

Letettem az iskolatáskát a favágó tuskóra, s megindultam Kareszék háza felé. Lát­tam már egy-két cowboy-filmet, tudtam, hogy kell berúgni egy kaput a cipőm sar­ká­val. Karesz épp a biciklijét pumpálta a kútnál. A zajra felkapta a fejét, csodálkozva bá­mult rám, de nem volt sok ideje gondolkodni – két kézre fog­tam a lécet, s tőlem tel­he­tően főbe vertem. Ordítva rohant be a mamájához, én pedig tettetett nyugalommal el­hagytam a hadszín­teret. Karesz nem jött utánam. Többé nem is gúnyolt, még a bandája is szétszéledt.

Az első pofon

Nem volt nagy kunszt Kareszt visszaütni. Annál nehezebb el­viselni, ha az ember nem torolhatja meg sérelmét. Ezt az élményt először Sz. plébános úrnak köszön­hettem – hosszú sor jövend majd utána. Mint oly sok rossz, ami ránk zúdulhat, ez a kaland is sikereim halmozása közben esett meg velem. De haladjunk idő­rendben.

Pitó igazgató úr látszólagos szigorúsága ellenére jó ember volt, két gyengéje mégis akadt, s ez vált – átmenetileg – javamra: i. néha a tanítási idő alatt is elhagyott ben­nün­ket, hogy a felső­sökkel az iskolakertet művelje; 2. máskor elment a Hangya­szö­vet­kezetbe, ahol természetesen nem hangyát árultak, hanem boritalt. A III. osztálytól kezdve egyre gyakrabban tűnt el rövidebb-hosszabb időkre, s ilyenkor engem állított ki a padok elé, hogy folytassam az órát. Rendszerint olvastatnom kellett a gyen­géb­bek­kel a tankönyvet, segítenem, ha az első szótagnál elakad­tak, s bizonyos minimális rendfenntartói jogköröm is lett, mond­juk rászólhattam azokra, akik gombfociztak az ilyen szabálytalan órák alatt (is).

Megbízatásom elkapatott. Hát igen, ma is elmélázom azon, hogy a legszebb emberi hivatást, a tanítóét, én minden képesítés nélkül kilenc esztendős koromban kezdtem el. Nem csoda, hogy később, huszonegy évesen, egyszerre három főiskolán is oktattam, noha a nagy magyar debatterről, Pázmány Péterről elnevezett egyetem bölcsészkarára az ötödik tanévben már be sem iratkoztam: a Petőfi nevével hivalkodó tiszti (legyek őszinte: politikai tiszti) akadémián munkáskádereknek és át­kép­zen­dő horthysta tisztek­nek magyaráztam Rákóczi harcait, a Pedagógiai Főiskolán a világ­történelem keretében a nagy francia forradalmat, s a Gyógy­pedagógiai Aka­dé­mián a filozófiát adtam elő (legyünk megint őszinték), természetesen Marx és Engels tanait, melyeket ma már nem tekintenek tudományosnak. Ez el is fogadható, feltéve, hogy belátjuk: a többi bölcseleti iskola sem „tudomány”, pusztán ábrán­dozás a világ­egyetem titkairól s az emberiség megváltásának legeslegjobb módozatairól.

Hogy el ne bízzam magam, a sors gondoskodott arról, hogy később, miként peda­gó­gusi pályám legkezdetén, ismét az alsófokú oktatásban vegyek részt, mint a budapesti, Kozma utcai Gyűjtő­fogházba kihelyezett általános iskola matematika (!) tanára az 1961-62-es és 1962-63-as tanévben. Két igazi, sőt tudós pedagó­gus, Mérei Ferenc és Kardos László rab­társam, s más jeles szemé­lyiségek társaságában oktattuk a magyar nép egyszerű, megtévedt betörőit és rablóit. Kezdtem az elemiben, be­fe­jez­tem az általános iskolában, a kör bezárult, így kerek a világ.

… Igen, ott tartottunk, hogy a siker elbizakodottá teszi az embert. Annyira untam ugyan­annak a gyüge olvasókönyvnek az állandó recitálását, hogy bevittem magammal egy saját kezűiéig másolt Petőfi-„antológiát”, s abból szavalgattam. Egyebek között a Legenda című verset többször is, „közkívánatra”. Mivel e derű­sen évődő köl­te­ményt azóta sem tanítják az alsófokú, sőt a közép­iskolákban sem (s így dol­go­zó népünk egy olyan költőt tart leg­kedvesebbjének, akinek eszmevilágát jobbára nem ismeri), íme egy kis emlékeztető: a Béranger ihlette profán legenda arról szól, hogy egy ifjú ember panaszára az Úr, kellően lehordva Szent Pétert, aki szolgálatában sze­ret elbóbiskolni, leereszkedett a földre. Ott személyesen is meggyőződött arról, hogy a hozzá­forduló ifjú férj panasza jogos, mert egy ablakon benézve láthatta, már­mint az Ott, a menyecskét „a pap karján”, éppen „nagy istentelenséget” műveltek. Meg­ígérte a megcsalt ifjúnak, hogy a papot pokolra juttatja, s némi rezignációval így fakadt ki:

Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél pappal van tele.

Társaimnak fölöttébb tetszett a vers, a pap által művelt „istentelenségen” han­go­san kacagtak. Lehet, hogy egyikükben mégis feltámadt a keresztényi buzgóság, és sietett jelenteni az ifjú PS és a gyermek FS istentelenségének hírét illetékes fülbe (az is lehet, hogy a szent gyónás közben). Az illetékes egyszer aztán be is toppant rend­kí­vüli óráim egyikére, már amennyiben egy zsír­kolosszus toppanni tud. Meg sem várta, míg befejezem a szavalói produkciót. Én közben már láttam a meghökkent nebulók arcán, hogy valami fenyeget hátulról, megfordultam – épp jókor ahhoz, hogy a plé­bá­nos úr áldó jobbjával képen törölhessen. Ahhoz ké­pest, hogy szent jobbokkal már keményebb csapásokat is mértek a pogányságra, én egy szót sem szólhatok.

Apámnak egyébként, mint ezt utólag fogtam fel, egy kincset érő Petőfije volt, a Havas-féle hatkötetes kiadásból a három vas­kos könyvet megtöltő Költemé­nyek. (1944-ben ez is fűtőeszközzé lett sok-sok más művel együtt, katonalányok me­legedtek tüzénél elhagyott lakásunkban, de Hatvány Lajos később rámhagyta a teljes hat kötetet, s ezt ma is birtokolom.) A plébános úr ment­ségére felhozható, hogy a Legendát szerették kihagyni a Petőfi-gyűjteményekből, s lehet, hogy az övé­ben vagy az iskoláéban e veszedelmes mű nem találtatott.

A megszégyenítés tettlegesből erkölcsivé súlyosbodott akkor, amikor a tisztelendő úr elém rakott egy kötetet, s rám parancsolt, hogy keressem ki belőle az állítólagos Petőfi-verset. Forgattam elölről hátra, hátulról előre, de a bűnös költeményt nem találtam. Hitoktatónk valósággal megenyhült, diadalmasan közölte velem, hogy a köl­tő nem írt ilyen szemetet, ez hamisítvány. Ekkor rém­lett fel előttem először a nagy fel­ismerés: több Petőfi is létezik, más az apámé, más a plébános úré … Lehet, hogy ek­kor fogamzott meg bennem a gondolat, hogy „Petőfi-kutató” leszek, de ezt akkor még magam sem tudtam.

Elképzelhető persze, hogy a hit- és erkölcstan oktatója ismerte a verset, de a hit erősítésének javára megsértette a becsületes tájékoztatás erkölcsi kö­telezettségét… A csalás végtére is nem elképzelhetetlen. A Megamorv vezére ötvenegynéhány évvel ké­sőbb azt hirdette útón-útfélen (főleg útszéli lapokban), hogy Petőfi „verses végrendeletben” jelezte hő óhaját, miszerint sze­retné, ha Kiskőrösön temetnék el… Ha Morvái Ferencnek sza­bad volt egy sosem létezett Petőfi-verset lobogtatnia, miért ne tüntethetne el egy plébános egy létező Petőfi Legendát?

Katolikus berkekben ennél csinosabb dolgokat is műveltek köl­tőnkkel. 1916-ban például a Szent István Társulat naptárának készítői szerették volna hatékonyabbá fel­kor­bá­csol­ni katonáink harci dühét, s ezért bevetették Petőfi utolsó előtti versét is. Már a címe is oly biztatóan hangzott: Föl a szent háborúra! (Talán nem kell mondanom, hogy a cári intervenció ellen íródott.) Petőfi azonban nem alkalmas arra, hogy eredeti mi­voltában meg­felelhessen egy oly ájtatos cégnek, mint a Szent István Társulat. Ezért egy­szerűen elhagyták a versből az átkos királyra utaló repub­li­ká­nus illetlenségeket, vagy szerény fazonigazításhoz folya­modtak. Amikor például az izgága költő e verse meghirdeti, hogy „Szent a csata, nem harcolunk Király­ért”, ott egyetlen szócserével épületes eszmei tartalmat lehetett adni a költeménynek: „Szent a csata, mert harcolunk Királyért…” (Kiemelések tőlem. [6]) A trükk cseles. Mégis a kisajátítás e leleményes mestereinél inkább rokon­szenves számomra Mindszenty bíboros eljárása: ő a szabadságharc centenáriumának táján nem titkolta el, hogy a felségsértő Kossuth és Petőfi nem az ő zsánere …

Az én koromban már nem tudhatja az ember, hogy nem az utolsó kéziratán bí­be­lő­dik-e, ezért az igazi Petőfit a nép elől el­titkoló tudós machinációk sorából hadd emel­jem ki a Franklin Társulat páratlan trükkjét is. A költő eszerint azt jegyzi fel fiá­ról (Petőfi munkái, IV. kötet): „… szemlátomást gyarapodott. Nemsokára meg­keresz­teltettem Zoltánnak. Keresztapja Arany János…” A költő valósá­gos jegyzete viszont így szól:

„…szemlátomást gyarapodott. Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipám és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kel­lett kereszteltetnem. Gondoltam, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János…”

Kérem szépen, nem szeretem az erős kifejezéseket, de a szé­gyenletes ügyek elmis­má­solását sem. Badics Ferencnek, aki 1906-ban gondozta e kiadást, már tudnia kellett a derék Havas Adolf közléséből, hogy mi az igazi szöveg. Ebbe bele­írta egy saját mon­datát – egy Badics egy Petőfibe! – és kihagyta a költő val­lási ügyek­ben utolsó és egyszersmind legkeményebb vallomását…! Badics úr nyilván minta­szerű keresztény volt, az Új Idők lexikona szerint tankerületi főigazgató, s irodalom­törté­net-íróként „példás kritikai kiadásokkal” tűnt ki. Hát, ez a Petőfi-ki­adás csak­ugyan „kritikai” volt: a tankerületi főigazgató úrnak annyira nem tet­szett Petőfi pogány vallomása, hogy minden jelzés, kipontozás nélkül mellőzte a szöveget. Ilyen emberek taní­tották Petőfi Sán­dort a magyar népnek korszakokon át. Megismétlem tehát, hogy nem­zeti költészetünk legnagyobbjának valóságos eszmevilágát e nép 1945 előtt hosszú évtizedeken át meg sem ismerhette.

Én viszont már kilencévesen megtapasztalhattam, hogy az igazi Petőfi propagálásáért büntetés jár. Nemcsak nyakleves, hanem etikai megrovás is.

Eddig minden bizonyítványom egyöntetű volt, most, a III. osz­tály végén a 11 ki­tű­nő mellett egy jeles éktelenkedett, bocsánat, díszlett: hit- és erkölcstanból. Aki tudja, hogy a régi elemi isko­lákban mintegy automatikusan írták be e tárgyból a legjobb jegyet, megértheti, mennyire örültem: azóta is úgy érzem, hogy Petőfi-ügyek­ben kapott elismeréseim között ez a „bizonyítvány­rontás” a legkedvesebb számomra. Később a gimnáziumban is vigyáztam arra, hogy ne tűnjek ki hittanból, ezt félévkor bizonyítványilag tanúsították is, de év végén csak azért is kitűnőt kaptam nyolc esztendőn át, mert az iskola irányítóinak az volt a becsvágyuk, hogy minél több növendék legyen „kormányzó­gyűrűs”, e címnek viszont a „tiszta kitűnő” volt a felté­tele. Sze­rencsére Horthy megbukott, miire érettségiztem, s így ezt a kitün­tetést meg­úsz­tam. Ehhez hasonló szerencse csak az idén ért, ami­kor egy – irodalomtanítási vitá­ink során megsértődött – akadé­mikus heves filippikájával megakadályozta, hogy a szi­bé­riai Petőfi tárgyában írt cikkeimért, könyvemért akadémiai elismerésben része­sül­jek. Buzgalmában még arról is elfeledkezett, hogy banki sértődése előtt hány gratuláló le­velet és meleg dedikációt írt ne­kem. Régi igazság: a jó lelkiismeret egyik titka a fele­dé­kenység.

Jobb persze, ha visszatérek a gyermekkoromba, van a fenti témában egy adós­ságom.

Első és utolsó tanügyi pofonom után, már gimnazistaként tud­tam meg egy tanító­nőtől, hogy a tisztelendő úr a jegyrontásnál súlyosabb büntetést követelt számomra. Pitó igazgató úr azonban, és a kedves hölgy, aki a IV. elemiben átvette osztályunkat is, meg­fékezte őt. Keresztesi Sándornénak hívták a szép, okos és még­nyerő asszonyt, akit már akkor ismertem, amikor még nem taní­tott engem: színjátszó csoportot szervezett a legkisebbekből, s így én is felléptem nála, egyszer Kacor királyként, mint menyasszonyt kereső kandúr, s másodszor, mint kis Jézuska, egy nagyobb lány nekem bokáig érő hálóingében. (Lehet, hogy egyszer még hivat­koznom kell erre?) A IV. osztály előtt csak ennyi volt a kapcsola­tunk, s mégis kiállt értem. Nyilván nem­csak érvelő készségével hatott a papra, hanem azzal is, hogy ő volt a nagyközség fő­jegy­zőjének – felesége. Apámnak már az feltűnt, hogy 1927-ben, első őrizetbe­vétele­kor, amikor is először a községházán hallgatták ki a csendőrök, Keresztesi mennyire tartózkodott mindenfajta durva szövegeléstől. Ilyen is volt, nem szabad általánosítani.

Tíz évvel később Keresztesiné védőszárnyai alatt fejeztem be elemi iskoláimat, pon­tosabban azok felét. 1937-ben június 10-én kaptam meg a végbizonyítványt, négy elemim elvégzéséről, 16-án már bepecsételtetett Értesítőmbe a hivatalos szö­veg: „Fel­vé­tetett a miskolci m. kir. állami Hunfalvy János gimnázium első osztá­lyába nyilvános tanulónak.” 1945-ig el-ellátogattam kedves tanító- nőmhöz, eldicsekedtem a bizonyítványaimmal, könyvet is kaptam tőle, de titok maradt számomra, hogy miért is tüntette ki óvó sze- retetével egy többször meghurcolt, lázadó munkás rakoncátlan gyermekét.

A második pofon

Hejőcsabára jövet a villamosmegálló után következett a vasúti átjáró, aztán a csend­őr­laktanya, majd a temető. Ha elsősként a sírok miatt nem szerettem arra járni, később a laktanya láttán borsózott a hátam. Családunk, kilógva a nyájból, túlságosan is lefeketedett a kakastollasok szemében. Tízévesen az a megtisz­teltetés ért, hogy személyemet külön is kitüntették érdeklődésük­kel.

Apám megszerzett időnként néhány legális-féllegális mozgalmi folyóiratot, bele-bele­hallgatott Jóska bátyám detektoros rádiójába is, gyakran hozott haza kötetet a diós­győri szakszervezeti könyvtárból (nekem is az lesz egyik fő művelődési forrásom a gimnáziumi években), de igazi szórakozása a Nép szava volt. Egy­részt balab­bra állt a lapnál, s ezért jólesett neki, ha szidalmaz­hatta a szerkesztőket ilyen-olyan megalkuvásuk miatt. Másrészt azonban mégiscsak ez volt a munkások egyetlen napi­lapja, mely­ben a vasasok ügyeiről, az érdekvédelmi harcról általában rokon- szenv­vel írtak, s a kormány trükkjeiről, hazudozásairól, a nagy­világ egyre fenyegetőbb fej­leményeiről igaz vagy legalább jószán­dékú szót is lehetett olvasni.

Néha-néha megvette a lapot hétköznap is, dehát az állandó újságvásárlásra nem tellett – ezért a rendszerint amúgy is érdeke­sebb vasárnapi számmal megelégedett apám. Ahogy kezdtem cse­peredni, egyre többször nekem jutott a beszerzés feladata. Mi­vel Csabán általában nem árultak ilyen felforgató nyomdaterméket, Miskolcra gya­lo­goltam be vasárnap reggelenként a Népszaváért: négy kilométer oda, négy vissza, egy kis sport. Egyszer aztán, noha már tízéves voltam, megismert az a csend­őr, akit az egyik házkutatásnál felszólítottam, hogy ne merjen anyámhoz nyúlni… (De az is lehet, hogy egyéb emlékei is voltak, néha minden ok nélkül be­néz­tek portánkra.) Elém állt, kb. 185 centijével, duzzadt potrohúval, s kedélyesen rám­szólt:

– Na, prücsök (ez lehetett a szavajárása), add ide azt a Nép­szavát, –mit olvasol te, add csak ide, hadd tépem szét!

Bizonyos fokig kulturált emberrel volt tehát dolgom, mert el tudta olvasni a lap címét. Próbáltam magyarázgatni, hogy nem tépheti szét az újságot, mert az az apámé, és én nem adhatom oda.

– Nem-eeee? – kérdezte olyan heréit hangon, mintha a pápai udvari kórus tagja volna. S már lendült is a jobbja. Elég jó reflexem volt, elhajoltam, de a fél tenyere is elég lett ahhoz, hogy elessem. Leguggolt az újságért, darabokra tépte, s csizmájával rugdosta a maradékot, csak úgy csilingelt a sarkantyúja.

Apámnak –nem számoltam be kalandomról, szégyelltem magam, amiért –nem tudtam idejében elszaladni. A közelben lakó cipész­től, akivel jóban voltunk, kértem pénzt kölcsön, visszagyalogol­tam Miskolcra, vettem újra egy Népszavát, s a csabai főutca elejét messze elkerülve, a „kis” Hejő-n, majd a „nagy” Hejőn át (két ága volt a pataknak), kertünk felől caplattam haza. Azt lódítot­tam, –hogy belecsúsztam a vízbe. Apám azonban egy ismerősünk­től, aki látta, hogy a csendőrvirtus miként tombolt egy tízéves gyerekkel szemben, mindent megtudott. Többé nem akart elen­gedni a városba egyedül. Én azonban, –már gimnazistaként, nem­sokára kerestem annyit a lusta vagy butuska úri gyerekek tanítá­sával, hogy vehettem magamnak egy használt biciklit. Tapolca irányába kanyarodva könnyen elkerültem a csendőrőrsöt.

… Fél századdal később, amikor a Népszavában olvastam a legvadabb ki­talációkat „a csonkult Petőfi” nevét –tartalmazó „szibériai szállítási listákról”, el-elme­rengtem: érdemes volt ál­doznom e lapért? Valóban igaz volna az, –hogy minden emberi küzdelem értelmetlen, sőt komikus?

Az újságtipró csendőrre külön haragszom azért, mert majd­nem megrontott szá­mom­ra egy József Attila-verset. Amikor a háború elején Anci nénémtől megkaptam a Bálint György-féle kiadást, s elolvastam az Eszméletet is, benne a „Láttam a boldog­ságot én …” kezdetű versszakot, melyben a lágy, szőke és másfél mázsányi disznó a bol­dogság jelképévé lényegül át, karikírozó hajlamom kitört, s magam elé idéz­tem az újságot taposó csendőr alakját: „Láttam a bornirtságot én, vad volt, go­nosz s csaknem egy mázsa …”

A nyolcvanas évek második felében egy történész kísérletezett a csendőrség meg­vé­dé­sével. Nemrégiben egy – vaskosan érde­kelt – laikus már könyvben zengte a ka­kas­tollasok dicséretét… Hát tessék, mosdassák csak a szerecsent. De nekem is legyen jogom, legalább e füzet 500, azaz Ötszáz példányában elrévedez­nem emlékeimről.

Hadd mondjam ki magyarul: –már a nevük is taszított. Miért kell a csen­det őrizni? Egyáltalán: miért kell csendben lennie egy országnak? Sőt, már a kis­gye­re­kek­nek is, akiknek többsége annak idején igen valószínűen ezt a fenyegető versi­két ismerte meg első­ként: „Csend, rend, fegyelem, aki rossz lesz, megverem!” A rendőr fogalma isem tartozik a legszebb magyar szavak sorába, mondjuk a csillag, a hajnal, az ibolya, az édesanya társaságába. Arról a rendről a Levegőt! és a Világosítsd föl költője örök ér­vénnyel szólt. S ha nem is gyerekként, de kamasz­ként már vele mondhattam magam is: „Én nem ilyennek képzeltem a ren­det …” S keserű sejtelemmel, szinte önmagam előtt titkolt szo­rongással ezt is:

… a rend pedig arra való,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

De bármilyen is a rend, a véres káosznál, az – –éppen nem bakunyini értelemben vett – anarchiánál jobb. De hogy e rendet még csendben is kelljen tűrni?! S e csend őrzését a magyar tár­sadalom legelmaradottabb rétegéből kitenyésztett, tudatlan és vad kakas­tollas seregre kelljen bízni, hogy uralkodjék a meg­tiport s elnémított lelkeken, mint a kakas a szemétdombon? Olyan emberekre, akik haragra gerjedve szétdúlják a mun­kás szalmatetős házának padlását tiltott könyvek keresése közben? Akik vad düh­vel tapossák a munkások újságját, mert a fejükbe verték parancsolói-k, hogy a betű halálos ellenség?

Hallom az ellenvetést: de hiszen később Rákosi is üldözte a szabad irodalmat, sőt eleinte jó néhány éven át, Kádár is rend­őrileg igazgattatta az írókat, újságcsinálókat. Nincs szükségem e felvilágosításra, ama nagyon kevesek közé tartozom, akik a letűnt korszakban irodalmi vétségért viseltek börtönt. S szaba­dulásom után három évvel, 1966-ban egy Gramsciról írott cik­kemben már újra az ellenvélemény ki­fej­té­sé­nek jogáért pereltem (megúsztam egyévi publikációs eltiltással; nota bene a verdikt ellen senki sem tiltakozott). 1971-ben egy országos napilap cikk­író­já­nak arra a döbbenetes deklarációjára, mely szerint nemcsak megvalósítottuk a már­ciu­si ifjak álmait, hanem annál sokkal többet tettünk, bátorkodtam megjegyezni, hogy engem már az is kielégítene, ha a 12 pont legelsőjét megvalósítottuk volna, tudni­illik a sajtó­szabadságot… (Ekkor már akadt egy oltalmazom – Illyés Gyula védte meg cik­kemet egy tévés nyilatkozatában.) 1981-ben A sajtó és szabadsága című tanul­má­nyom­ban megismé­teltem véleményemet s részletesen kifejtettem a szocializmusra e téren váró történelmi feladatot. Dolgozatomat később kis könyvvé fejlesztettem, mely 1986-ban meg is jelent. Az Új Tükör egyébként is módszeresen dön­tö­get­te a közlési tabukat, kihíva maga ellen a korrupt funkcionáriusokat, de a szom­szé­dos orszá­gok magyarelnyomó sovinisztáit is. Egy cikkemben még arra is emlé­kez­tet­tem, hogy Engels szerint a pártsajtónak nemcsak joga, kötelessége is a párt­vezetést bírálnia. Amikor pedig az MSZMP-vezetésifjú törökjei a to­váb­bi reformoktól reszkető Kádárt rá­vették egy magyar író eltiltására, az írószövetség 1986-os köz­gyűlésén majd a nyomtatott sajtóban is szót emeltem e tiltás ellen, noha fényévnyi távolság választ el az illető világnézeti és poli­tikai elveitől, az indulatairól nem is szól­va. Természetesen nem neki akartam tetszeni ezzel a gesztussal, hanem Monsieur Voltaire szellemének: ő kötelességének tartotta, hogy az ellenfél szólás- szabadságát is védelmezze.

Nem akarom összegezni mindazt, amit az elmúlt 35 évben ilyen elvi meg­fon­to­lás­ból írtam (elég vaskos kötetet lehetne ösz- szeállítani belőle), de egy epizód még ide kí­vánkozik. 1988 máju­sában, még Kádár elmozdítása előtt, vezércikkben rögzítettem, hogy egyetértek az emigráns Borbándi Gyulával abban, hogy a kinti folyóirata iránt ér­deklődő hazai tudósok, írók kaphassák meg „a nekik küldött példányokat”. De ennél többet is mond­tam: „Nem tudom, milyen alapon akadályozzák ezt az illetékes ható­ságok, van-e ilyen törvény? Ha van, az ellenkezik Voltaire és Heine, Petőfi és Marx felfogásával, s én velük együtt vallom az olvasás szabadságának elvét.” Van vala­mi jelképes számomra abban – s ezért citáltam magamat –, hogy nagyjából ugyan­ebben az időben egy szegedi egyetemi oktató hivatalos iratban rend­őrrel fe­nye­gette meg a tiltott könyvek olvasóit… Az egykori pártállami 'fenyegető ma a kor­má­ny­zó­párt egyik illusztris sze­mélyisége … Pártjának hevesei most éppen a sajtót szeret­nék .megrendszabályozni – csak éppen az ellenkező irányból.

Milton gyönyörű tanulmányt írt a sajtószabadságról, de a vé­gén, szinte csak mellékesen – en passant, ahogy a művelt franciák mondják – kibökte: a pápis­tákra nem vonatkozik a szabad szólás joga. Ez szinte komikus, de érthető: egy-két éven át, mondjuk egy polgárháború iszonyú dúlása közepette, a forradalom hatal­ma korlátozhatja a szabad szólást. De ha egy rendszer hét évti­zed alatt sem jut el oda, hogy polgárai ellenvéleményüket is nyíl­tan megfogalmazhassák, akkor nagy baj van. E kórnak is szerepe lett abban, hogy a „létező szocializmus” Európában immár nem létezik.

Ha egy várat a földrengés romba dönt, épeszű ember nem hiheti, hogy a falra kar­colt firkáival ő ásta alá a megdönthetet­lennek hitt építményt. Én épeszűnek tartom ma­gamat, tehát nem azért említettem néhányat a szólásszabadságért megkockáztatott írá­saim­ból, mintha azt hinném, hogy azoknak bármi hatásuk lett volna. Csupán illuszt­rálni akartam, hogy gyermekkori élményeim törvényszerűen vezettek el a fel­vi­lá­go­so­dáshoz, Voltaire és Diderot, Heine és Petőfi eszméihez. Innen már valóban csak egy lépés kellett ahhoz, hogy Marxot is elkezdjem, befogadni, de ez a mun­ka már a kamaszkor második felére esett, egyidőben a fegy­veres ellenállás válla­lá­sá­val.

… E füzet írása közben újra kezembe vettem a Les Confessions egy 1972-es kiadását, melyben a bevezetést író Bemard Gagnebin megállapítja: Rousseau száz­öt­ven évvel előzte meg Freudot, az egész retrospektív pszichológiát azzal, hogy gyer­mek- és ifjúkorában kereste gondolatainak, érzelmeinek eredetét. Meg­annyi bűnben talál­va vétkesnek magát, kétségbeesve próbált mosakodni, igyekezett elhárítani mind­ama vádakat, melyeket ő maga szegezett önmaga ellen.

Biztos, ami biztos: manapság az émelyítő mosakodások vagy észrevétlennek szánt sunyi áthangolódások évadján nem szeret­ném, ha bárki is azt hinné, hogy gyer­mek­kori nyomorúságom, üldöztetésünk felmutatásával mentőkörülményeket akartam ta­lálni későbbi szocialista eltévelyedéseimre. Hadd rögzítsem csen­desen: eszem ágá­ban sincs pironkodnom sem világnézetem, sem tetteim miatt. Kezdjék a gyilkos Horthy-világ megmaradt hívei és újsütetű rajongói.

Nemrégiben egyik napilapunk meginterjúvolta Szász Bélát, az újkori magyar me­moár­irodalom egyik legizgalmasabb alkotásá­nak szerzőjét. Amikor az újságíró el­kez­dett célozgatni arra, hogy a harmincas években mégiscsak valamiféle szégyellnivaló vállalás lehetett kommunistának lenni, Szász Béla nem félt megfordítani a vádat: szégyelljék magukat azok, akik nem fordultak szembe Horthy rendjével.

Nagy illúzióim nincsenek a tekintetben, hogy Horthy hajdani hívei tömegesen pirul­nának, akárcsak a végzetes háborús rész­vétel miatt is. Ellenkezőleg: burkolt pro­kátori szövegeket olvas­hatunk „a kényszerpályáról”, máskor nyílt ömlengéseket e há­ború „igazságos” voltáról. A perújítók ott tévednek, hogy a mai Európa nem náci, nem fasiszta, nem nyilas, sőt a második világ­háború Európájának java sem volt az. A csömörig emlegetett „Európa-háznak” a szuterénjába szorult minden olyan mítosz, amelynek jegyében annak idején irtották a résistance embereit.

Szerencsém volt, életben maradtam. Kötelességem, beszélni arról, amit vállaltam, amit tapasztaltam. Minderről e füzet foly­tatásában fogok beszámolni. Ha módom lesz rá.


1991. szeptember




JEGYZETEK


[1] A forint még stabil pénz volt, de évi 6000-ből akkor sem lehetett meg­élni – feleségem, Háry Márta tartott el, értelmiségi kulimunkával. [vissza]

[2] Csak a rend kedvéért: a sályi kastély az Eötvös-bárók birtokaihoz tarto­zott. Anélkül, hogy tudta volna, ez volt apám első találkozása a magyar tör­ténelemmel. [vissza]

[3] Apám hagyatékában megleltem az idevágó árvaszéki határozatot, íme egy rész­le­te: „Borsodvármegye árvaszéke Fekete János örökbefogadó és özv. Do­monkos Mihályné örökbefogadó között, kiskorú. Domonkos Mihály és József örökbe­fogadása tárgyában 1918. évi augusztus 2 napján kötött örökbefogadási szerződést – mint a kiskorúakra feltétlenül előnyöset – kiskorú Domonkos Mihály és József érdekében az árvaszéki t. ügyésszel történt előzetes közlés után s érdekelt felek egyező kérelmének megfelelőleg gyámhatóságilag jóvá­hagyja …” [vissza]

[4] Tirpák János – emlékezetem szerint – akkoriban az egyetlen földművelő volt, akivel meghitt barátságba keveredtünk. Kis parcellájából nem tudott meg­élni, gyári munkás lett, így melegedett össze apámmal és lett az ellenállás szer­vezője falujában, Görömbölyön. [vissza]

[5] Imát egyébként is csak egyet ismertem akkoriban – Papp-Váry Elemérné „nemzeti imádsággá” előléptetett „Magyar Hiszekegy”-ét, a suliban ezzel kezd­tük minden reggel a napot. Egy országban, melynek Kölcseyje, Vörösmartyja, Petőfije volt – egy Papp-Váry Elemérnét kellett elsőnek megismernünk a haza­fias lírából. És ők mertek beszélni nemzetgyalázásról, ők akik nemzeti költé­szetünket Elemérné szintjére taszították. [vissza]

[6] A hamisítást elég hamar leleplezte a bolsevik szimpátiákkal nem vádol­ható Gyalus István, egy szigorúan szakmai folyóiratban: Irodalomtörténet, 1919. 132. old. [vissza]




Készült 500 példányban

Ez a
34
példány

ISBN 963 400 626 4
ISSN 0866 – 4420

Felelős kiadó: a szerző

Felelős szerkesztő: Tabák András

910592 Tótfalusi Tannyomda, Budapest
Felelős vezető: Béres György mb. Igazgató

Terjeszti: a TÉKA Könyvértékesítő Vállalat