tudomány

DÉNES GÁBOR

Elképzelt beszélgetés Neumann Jánossal

Prológus

1983-ban forgattam filmet Neumann Jánosról, vagy ahogy a világ nagy részén ismerik, John von Neumannról, aki a 20. század egyik legfontosabb tudósa volt. A filmben olyan kiváló kortársak szólaltak meg, mint Teller Ede, Wigner Jenő, Pólya György, Isaac Asimov, George Dantzig, Marina Neumann, Szentágothai János, Vámos Tibor, Huszár Tibor és még sorolhatnám.

Csak éppen egyvalaki nem szólalt meg. Maga Neumann János, aki 1957-ben meghalt. Tehát olyan portrét kellett készíteni, amelyhez a rendkívüli férfiú nem ülhetett modellt. A portré talán nem lett teljes, de Neumann lassan bekerült a köztudatba, és a neve hallatán sokaknak már nem csak az NDK-ban gyártott hasonló nevű varrógép ugrott be. Az egykori Fasori Gimnázium, ami a forgatás idején még OPI néven a magyar közoktatás egyik fontos ideológiai intézménye volt, ma már visszanyerte régi nevét és funkcióját, igazi gyerekekkel és tanárokkal.

Néhány lelkes kutatónak köszönhetően Neumann szülőházára emléktáblát helyeztek el, és talán szerénytelenség nélkül állíthatom, a többi alkotó nevében is, hogy a film segített Neumann Jánosnak hazatalálni. Ahogy a Chicagóban élő Neumann Mihály – János testvére – írta: „Sok bolyongás után Jancsi végre hazatérhetett.”

Mi az, ami portréja megvalósításában segíthet? Mi maradt utána?

Néhány fénykép, dokumentumok, amit a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban 36 kartondobozban őriznek. Egyetlen tévéfelvétel maradt utána, amelyen fiatal tehetséges gyerekekkel beszélgetett.

Ami az alábbiakban transzcendens riportként lejegyzésre kerül, előre megfogalmazhatatlan. A magam számára is kihívás. Meglepetés, talán sokak számára istenkísértés, ami történni fog, ha történni fog.

Neumann Jánosról szóló fotókat válogattam. Néztem a fekete fehér képeket, a megsárgult reprodukciókat. Kerestem a részleteket, a fotózás pillanatában elkapott apró gesztusokat, egy-egy kéztartást, egy mozdulatot, tekintetet. És ahogy néztem Neumann János képeit, úgy láttam, mintha mosolyogna. Rám nézett. Nézzük egymást.

A kép előterében egy korabeli mikrofon, amely meghatározza a beszélő testtartását. Neumann tudományos előadást tart. Félig a közönséget nézi, félig a mikrofon sűrűszövésű fémhálóját.

– Professzor úr! Emlékszik erre a képre, hogy hol is készülhetett?

– Igen! Igen, jól emlékszem, 1955-ben az MIT, a Massachusetts Institute of Technology egyik szimpóziumának megnyitóján.

– Ilyen pontosan emlékszik? Hiszen naponta tartott hasonló előadásokat. Emlékszik a fényképre, a mikrofonra, a helyszínre, arra, hogy mit mondott? Mire emlékszik jobban?

– Nézze, engem egy rendkívüli képességgel vert vagy áldott meg a sors. Sajnos mindenre emlékszem. Az emberek memóriája gyakran auditív, vagyis hallás után jegyzik meg a dolgokat, másoknak a vizuális emlékezete erősebb. És vannak a hozzám hasonlók, akiknek különleges, úgynevezett fényképező memóriájuk van. Ha én elolvastam valamit, azt általában nem felejtettem el. Hozzá kell tennem, furcsamód az auditív memóriám is nagyon jól működött. Ha előadásra készültem, akkor szinte az egészet hallottam magamban. Egyszer, még Budapesten fogadtam a testvéreimmel, hogy egy olvasás után elmondom a telefonkönyv egy oldalát. Ezt odáig fejlesztettem, hogy Princetonban több hasonló adottságú fickóval játszottam. Öt-tíz oldal után általában ők könyörögtek, hogy hagyjam abba, mert nem bírják tovább. Ez egy genetikai adottság, amivel az ember vagy tud élni, vagy nem. Én megpróbáltam kihasználni, amit a sorstól kaptam.

– Lehet, hogy ezzel tudat alatt kompenzált valamit?

– Talán. Sosem voltam az a sportos, izmos, nők bálványa. Titokban irigyeltem az ilyen férfiakat. A nők inkább az eszemet és a hírnevemet szerették.

– Soha nem sportolt?

– Nem igazán. A labdától féltem, a futásban lassú voltam, a vízben nem elég kitartó. A térérzékelésem sem a legjobb. A kocsimmal mindig nehezen parkoltam be. A házunkhoz tartozó kocsibeálló jobb oldali oszlopát rendszeresen kiütöttem. A barátaim sokat cukkoltak érte. Princetonban az egyetemen nagy sportélet folyt. Én megmaradtam lelkes nézőnek. Más kérdés, hogy tudtam minden eredményt, helyezést, győzelmet, vereséget, a játékosok és edzők nevét – szóval, el lehetett velem beszélgetni a sportról. Sőt, néha több adatot tudtam, mint ők.

– Gondolom, ez más szakterületen is így volt.

– Hát, okozott némi elégtételt, amikor az amerikai haditengerészet tábornokainál többet tudtam a hadihajókról, mint ők maguk. Nem csak az amerikai, de a német és japán flottáról is, és ezek a csupa izom vasemberek csak ámultak.

– Hogyan kell elképzelnem?

– Tudtam a hajók szinte valamennyi lajstromszámát, műszaki adatait, a vízkiszorítástól a főtengely átmérőjéig, a motorok adatait, szóval mindent, amit amúgy teljesen felesleges megjegyezni. Többek között ennek köszönhető, hogy kineveztek az amerikai haditengerészet főtanácsadójának.

– Ez elégtételt jelentett Önnek?

– Eleinte imponált. De meg kell említenem, hogy ez a képességem csak megfelelő környezetben volt kamatoztatható. És Amerika számomra, azt hiszem, a megfelelő környezet volt. A hasonló képességek nem bontakozhattak ki igazán Magyarországon, de Európában sem. Kármán Tódor vagy Szilárd Leó megpróbáltak európaiak maradni, de nem sok sikerrel. Emlékszem Szilárd Leó Angliában a kormánytól 8000 fontot kért, hogy bizonyíthassa a maghasadással kapcsolatos elméletét, ami létkérdés volt akkor. Azt mondták az angolok, hogy ez egy őrült. Kinek van erre 8000 fontja. Otthon próbáljon szerencsét, vagy ahol akar. A folytatást mindenki ismeri. Amerikában rögtön megértették, és Szilárd pillanatokon belül fontos és világhíres tudós lett.

Mi valamennyien, akik ide kényszerültünk azért küzdöttünk, hogy otthon is kialakulhasson a megfelelő fogadószint, a megfelelő környezet. De ahogy én a magyar történelmen elgondolkodtam, e tekintetben nem lettem optimistább.

– Ha lehet, kicsit térjünk vissza a magyarországi kezdetekre. Azokra az évekre, amelyek meghatározóak voltak Neumann János számára. Mondana néhány szót a családjáról, a tanulmányairól, az Eötvös utcai házuk hangulatáról?

– Ha visszagondolok, igazán boldog gyerekkorom volt. Édesapám Neumann Miksa, Pécsett született, jogot végzett. Budapesten egy ideig ügyvédként dolgozott, aztán a Magyar Jelzálog és Hitelbankhoz került. Először jogtanácsos volt, aztán a bank igazgatója lett. Nagy szíve volt. Tudta, hogy egy ország jövőjét az oktatás és a kultúra alapozza meg. Ezért támogatta a színházakat, az irodalmat és mindent, ami a fejlődést segíthette. Édesanyám, Kann Margit igazi varázsló volt. Ő teremtette meg a család puha, meleg, békét és biztonságot sugárzó otthonát, amibe beleszülettem 1903. december 28-án, Budapesten. A Váci körút 62-ben laktunk akkor.

– Ezt ma Bajcsy-Zsilinszky útnak hívják.

– Négy év múlva megszületett Mihály öcsém és 1911-ben Miklós, a legfiatalabb testvérem.

– Honnan a nemesség, a margittai nemesi előnév?

– 1913-ban maga I. Ferenc József magyar király adományozta apámnak a nemességet. Talán tudja, hogy akkoriban több mint 280 zsidó család kapott nemesi rangot. Olyanok, akik valamit tettek Magyarország fejlődéséért. Hatvani-Deutschok, Korányi Frigyes, Weiss Manfréd, Farkasházi-Fischer Móric, Herz Zsigmond, Kármán Mór és még sorolhatnám. Ez egy adomány volt, arra jó, hogy örökölhessenek valamit a leszármazottak is. Grófságot nem adtak, csak báróságot. Így lettem hivatalosan margittai Neumann János, ami külföldön persze nem jelentett semmit, senki nem értette, mire jó. Így aztán egyszerűsítettünk, és Johann von Neumann néven működtem Európában. Amerikában már John von Neumannként ismertek meg.

– Milyen volt az otthoni légkör?

– Apám vett a Svábhegyen egy házat. Nagy kerttel. A ház teljesen ránk volt szabva. Annyira, hogy az ablakok felett egy-egy kőből faragott állatfigura jelképezett minket, a három fiút. A kakas, a macska és a nyúl. Én voltam a kakas. Anyámra és a nemesi előnevünkre egy csokor margaréta utalt, a ház teraszajtaja felett. A szüleim nagyon izgalmas és gazdag szellemi légkört teremtettek. Mindig beszélgettünk, nem csak tudományról, de zenéről, színházról, irodalomról. Szerettünk együtt lenni. Vacsora közben mindenki elmondta, mi történt vele aznap. Hozzánk mindig jött valaki, és mi ott lehettünk, minket nem küldtek ki ilyenkor, nem voltunk kizárva a felnőttek társaságából. A szüleimnek az volt az elve, hogy nyelveket kell tanulni, mert az biztosítja a független, szabad alkotás lehetőségét. Így aztán volt egy német és egy francia nevelőnk is. Imádtam a teleket, mert a kertben lehetett szánkózni, de néha felmentünk a Normafa meredekebb lejtőire is.

Azt kell, hogy mondjam, a műveltséget a szülői házban kaptam meg. Az óriási könyvtárunkban a világirodalom éppen úgy jelen volt, mint a magyar kortárs művek. Voltak lexikonok, szótárak, amiket nagy élvezettel forgattam. Így kaptam kedvet a latin és az ógörög nyelvekhez is. Különböző földrajzi atlaszok segítségével képzeletben bejártam a világot, miközben nagyon szerettem a fogaskerekűn utazni. Annak volt valami különös hangja, mintha zenélt volna, ahogy kapaszkodott fel a hegyre.

– Az elemi iskola elvégzése után miért a Fasori Evangélikus Gimnáziumba iratták be?

– Csak kiegészítem: az Ágostai Hitvallású Fasori Evangélikus Főgimnáziumba! Nekem ez így teljes. Ez 1913-ban történt. Talán azért, mert akkor ez volt az egyik legjobb gimnázium Pesten. A szüleim tisztában voltak ezzel, mert nagyon sokat foglalkoztak a gondolattal, hogy hol tanuljak tovább, hiszen sejtették, hogy van bizonyos adottságom a tanuláshoz. Persze azt még nem tudták megfogalmazni, pontosan miből ered ez a különösség. Azt hiszem olyan oktatási metódust kerestek, ahol nem nyomják el a tehetséges diákokat, ahol a fő szempont nem a szakmai tárgyak bemagolása, hanem hogy egészében tudjuk a megszerzett tudásunkat alkalmazni. Szemlélet és képesség, szintetizálás és egy más minőségű összhatás. Gondolkodni tanítottak. Szóval, úgy vélték, a történelem mellett kell valamit tudnunk a jogtudományról, a közgazdaságról, a döntési mechanizmusokról, a kormányzásról, a közvélemény méréséről és még sorolhatnám. Ehhez persze jó tanárok is kellettek, akik szerettek és tudtak tanítani. Sokat segítettek a különböző önképzőkörök és tanulmányi versenyek. Az igazi elismerés azok számára, akik a versenyben kiváló eredményt értek el, az volt, hogy maguk írhatták be a nevüket az úgynevezett Érdemkönyvbe. Például Wigner Jenő kétszer is beírhatta a nevét, mert a versenyben ő lett a legjobb fizikából és irodalomból is. Én az 1917-18-as tanévben az V. osztály legjobb matematikusa címet nyertem el. 1920-ban pedig az ország legjobb matematikus diákja kitüntetést kaptam. Mire leérettségiztem, azt mondták rólam, hogy én már hivatásos matematikus vagyok.

– Gondolom a szülők nagyon örültek ennek a sikernek.

– Ellenkezőleg. Már az érettségi előtti évben kezdődött az aggodalom. Azt természetesnek tartották, hogy jók a tanulmányi eredményeim. Azt is, hogy szeretem a matematikát és nagyon is érdekel. De apám azt szerette volna, ha követem őt, és valami „hasznos” pályát választok magamnak. Ahogy Mihály öcsémből mérnök lett, Miklósból jogász. Szinte egyenes volt az útjuk. Engem meg sehogy nem sikerült ráállítani egy hasonló pályára. Emlékszem, a csodálatos Rátz László tanár úr, aki a matematikát tanította, egyszer azt mondta, hogy szeretne az apámmal beszélni. Írt is néhány sort neki, amit nekem át kellett adnom. Apám nem igazán értette, mi lehet a baj, miért kell neki bemennie az iskolába. Hiszen jól tanultam, a magatartásommal sem volt probléma, ráadásul ő anyagilag nagyvonalúan támogatta az iskola működését. Mi lehet a baj? A megbeszélt időpontban pontosan megjelent apám Rátz tanár úrnál. Itt vagyok, mondta a tanár úrnak, majd kissé feszülten kérdezte, megtudhatná-e, hogy mi a baj a gyerekkel.

Rátz tanár úr próbálta megnyugtatni. Kedves Neumann úr! Nyugodjon meg! Nincs baj. Sőt. Ő az iskola egyik büszkesége. Éppen a rendkívüli képessége miatt kértem, hogy beszélhessünk. Majd kifejtette apámnak, hogy a fia olyan képességekkel bír, amelyekre mindenképpen oda kell figyelni. És éppen azt szeretné apámmal megbeszélni, hogy merre indulhatnék el, hol kamatoztathatom majd a tudásom a képességeimnek megfelelően. Jancsi matematikus akar lenni, mondta, és már az is. Istenáldotta tehetség.

Tudom, hogy tehetséges, felelte apám, de az a véleményem, hogy a matematikában nincs jövő, nincs benne biztos megélhetés. Mint hivatást, mint egzisztenciát nem tudom elképzelni, én nem látom az értelmét. A tehetségét másban is ki tudja bontakoztatni. A kérdés az, hogy mit és hol tanuljon az érettségi után.

Rátz László nem adta fel, mindenáron meg akarta győzni apámat. Kedves Neumann úr, folytatta, még semmi nem késő. Van időnk. Azt javasolnám, hogy keressék fel Kürschák József professzor utat, aki a műegyetemen tanít, hátha ő tud valami használható tanácsot adni. Az a tapasztalatom, hogy Jancsit nem kell tanítani, csak az öntörvényű tanulását kell segíteni.

– Mit szólt erre az édesapja?

– Hallgatott. Csak ámult, hogy valóban jól hallotta-e?

– És elmentek Kürschák professzorhoz?

– Igen, elmentünk, és döbbenetes volt, mert mindent tudott rólam. Ott is elmondta apám, hogy valami praktikus tudást szeretne adni, amiből meg is lehet élni. A professzor hallgatott, hallgatott, aztán a fejére tette a kezét, az ujjaival masszírozni kezdte a homlokát, és azt mondta: Neumann Úr, én látni vélem a távolabbi jövőt, és meggyőződésem, hogy még fogok a fiával találkozni. A közeljövőről nem tudok felelősségteljesen nyilatkozni, de van egy javaslatom. Keressék meg Kármán Tódort, aki egy fiatal, tehetséges mérnök, matematikus, talán ő az, aki használható megoldást tud majd önöknek javasolni.

– Úgy tudom, Kármán Mór, akit a nemzet tanítójaként ismert meg a közvélemény, szintén ellenállt a fia kérésének, hogy matematikával foglalkozzon. Tódor is hasonlókon ment keresztül, amikor pályát kellett választania.

– Igen, de őt az apja egy időre még el is tiltotta a matematikától, mert megijedt attól, hogy a gyerek fejben hétjegyű számokat szoroz össze hétjegyű számokkal. Attól félt, hogy valami mentális rendellenessége van a gyereknek, ami még kárt okoz a fejlődésében. Szóval, elmentünk hozzá. Emlékszem, Kármán alacsony, fekete göndör hajú fickó volt, nagy élénk szemekkel. Kedvesen fogadott minket. Apám elővezette a család dilemmáját. Kármán türelmesen, egyfajta tudós pózban, mint a szigorú professzorok – tudja, amikor az állukat előre tolják, az orrukat három centivel megemelik, a jobb kezükkel pedig sokatmondóan matatnak az állukon –, szóval, valami efféle pózban végighallgatta apámat, aki úgy érezte, helyesen tette, hogy idehozott, mert egy igazi tudóssal áll szemben.

Jól van, mondta Kármán apámnak, mielőtt válaszolnék a felvetett problémára, kérem tegyen egy rövid sétát, szeretnék a fiatalúrnak néhány kérdést feltenni.

Apám megnyugodva vette a kalapját. Az ajtóból rám nézett. Biztató mosoly futott végig a bajusza alatt. Csak okosan, fiam, motyogta magában. aztán nagyon halkan behúzta maga mögött az ajtót. Mindketten a nagy rézkilincset figyeltük, ahogy lassan, nagyon lassan bólintva becsukódik. Egy halk kattanás, és csak ketten maradtunk. Furcsa, ma már úgy mondhatnám, hogy a világ két jelentős matematikusa, egy tömzsi barna íróasztal két oldalán. Kármán egy pillanat alatt átvedlett normális értelmiségibe. Megkérdezte, hogy engem mi foglalkoztat, milyen matematikai problémák érdekelnek. Aztán beszélgettünk filozófiáról, fizikáról, politikáról, történelemről. Nagyon jól éreztem magam. Képzelheti egy tizenéves kamasz ilyen helyzetben. Azt hiszem Kármán is élvezte a diskurzust. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egyszer csak kopogást hallottam. A kilincs lassan lenyomódott, és az ajtórésben megjelent az apám fél profilja.

– Jöjjön csak Neumann úr – invitálta beljebb Kármán.

Apám belépett, a kalapját a bal kezében fogta. Megállt a székem mögött, megfogta a vállamat, és csak annyit kérdezett: – Nos? – Aztán én fogtam magam, felálltam és átadtam apámnak a széket.

– Volna egy javaslatom. Pontosabban kettő –, kezdte Kármán, miközben hol apámat nézte, hol engem. – Létezik egy kitűnő műszaki egyetem Zürichben. Az Eidgenössische Technische Hochschule, ahol a János ipari kémiát tanulhatna. Az a jövő, óriási gyakorlati jelentősége lesz. Abból meg lehet élni. A kémia most indul igazán. Aki kicsit is látja a jövőt, az tudja, hogy több tudományos és technikai eredmény fog születni az elkövetkező évtizedekben, mint amennyi Mózes óta eddig. Az egyik hatalmas ugrás a kémia területén lesz. A zürichi egyetemen kitűnő matematikusok tanítanak. Többek között ott van Pólya György is.

Kármán folytatta.

– Szerintem a matematikát továbbra is tanulja Pesten és párhuzamosan Berlinben is. Elég értelmes a fiatalúr ahhoz, hogy egyszerre több intézményben tanuljon.

Az volt az érzésem, hogy Kármán minden egyetemet, minden professzort személyesen ismer. Pontosan tudta, mit hol érdemes tanulni, és kinél. Mintha már akkor benne lett volt a világ tudományos vérkeringésében. Ez nekem nagyon imponált. Talán meghatározó volt életem további döntéseire. Ha visszagondolok, az élet nagy ajándéka, hogy néhány év elmúltával, 1933-tól, együtt dolgozhattunk Princetonban. Ő a repülés terén volt a legfontosabb, a legnagyobb tudós személyiség. Szinte minden ma üzemeltetett típushoz köze volt és köze lesz.

– Édesapja elfogadta a tanácsot?

– Igent mondott. Így aztán 1921-ben beiratkoztam a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára, fő tárgyam a matematika és melléktárgyam a fizika volt. Közben még ebben az évben megkezdtem tanulmányaimat Berlinben a filozófia fakultáson, ahol szintén matematikát, fizikát és kémiát tanultam, majd beiratkoztam az egyetemre Zürichben is, ahol 1926-ban kaptam meg vegyészmérnöki diplomámat.

– Milyen volt a viszonya Pólya Györggyel, aki akkor a világ egyik leghíresebb matematikusa volt?

– Furcsa volt. Nagyon tiszteltem. De egyszer történt valami, ami megváltoztatta a viszonyunkat. Az egyik előadáson Pólya egy új matematikai tételről beszélt, felírta a táblára, és azt mondta, hogy a tétel igaz, de senki nem tudta eddig bizonyítani. És akkor én hirtelen rájöttem valamire. Kimenetem a táblához és levezettem az általam gondolt bizonyítást. Mindenki megdöbbent. Pólya elismerően bólogatott, de később azt mondogatta, hogy ezek után félni kezdett tőlem. Állítólag mindenki fellélegzett, amikor befejeztem a tanulmányaimat, mert sokan attól féltek, hogy ügyetlenségem miatt a kémiai kísérletek végzése közben egyszer még felrobbantom a laboratóriumot.

– Mi történt az egyetemek elvégzése után?

– A matematika fellegvárába, Göttingenbe mentem, ahol David Hilberttel dolgozhattam együtt. E munka gyümölcse lett a Kvantummechanika alapjai című dolgozat, amit hárman jegyeztünk.

– Itt született meg a társasjátékok elméletéről írt első tanulmánya is?

– Igen, itt tartottam egy előadást 1926-ban, ezzel a címmel. Aztán ebből írtam a Diskussion des Pokers című tanulmányomat, ami később, mint Zur Theorie der Gesellschaftsspiele jelent meg. Tulajdonképpen ebből született meg később a Játékelmélet című 500 oldalas munkám, amit Oscar Morgensternnel írtunk, és amit egy új tudomány alapjának tekintettek.

– Mi volt ennek a lényege?

– Engem mindig érdekelt, hogy hogyan lehet kiszámíthatatlan dolgokat kiszámítani, vagyis, hogyan lehet bizonytalan elemekből biztos rendszert felépíteni. Ezt a pókeren keresztül próbáltam levezetni már 1928-ban, de a módszer tulajdonképpen éppen úgy használható a gazdasági döntésekhez, mint a legoptimálisabb katonai stratégia meghatározásához. Talán úgy lehetne egy mondattal leírni: ha a verseny és az együttműködés közösen van jelen, az sokkal hatékonyabb, mint csak a verseny, vagy csak az együttműködés.

– Gondolom, Ön ennek alapján sokat nyerhetett, ha pókert játszott?

– Én? Téved. Szinte soha nem nyertem. Nem voltam jó pókerjátékos. Azt mondták, hogy a tekintetemből minden azonnal kiderült. Minden látszott rajtam. Soha nem tudtam blöffölni. Szóval nem volt elég jó pókerarcom.

– Mi történt Göttingen után?

– Berlinbe mentem, ahol a Wilhelm Friedrich egyetemen kezdhettem tanítani, mint az egyetem történetének legfiatalabb magántanára. 24 éves voltam.

– Ki volt önre a legnagyobb hatással a matematikán belül?

– Sokan voltak. De, aki a szívemhez közel állt, az a Budapesti Tudományegyetem világhíres professzora, Fejér Lipót. Nála doktoráltam. Ami fontos volt: a halmazelmélet, a matematikai logika, a matematika alapkérdései. Fejér Lipót nem csak zseniális matematikus volt, de remek mester is, aki inspirálta a hallgatókat. Főleg lelkileg segített, segített abban is, hogy a tehetséges fiatalok valahogy bekerüljenek Európa tudományos vérkeringésébe. Vagyis gondozta a tehetségeket, ami talán a legfontosabb.

– A kettes számrendszerrel, ami a számítógép lelke, mikor foglalkozott először?

– Ha jól emlékszem, 1919-ben beszéltem előszőr a kettes alapú számrendszerről, ami valóban fontos elem az elektronikus számológépek építésében. De gondolom erre majd később visszatérünk.

– Mikor érkezett Amerikába?

– 1929-ben meghívtak Amerikába, Princetonba, egyetemi vendégprofesszornak. 1930-tól 1933-ig felválta tanítottam Amerikában és Európában. Félévet itt, félévet ott. De ezt be kellett fejeznem, mert a fasizmus hatalomra jutása után pontosan láttam a jövőt, hogy mi lesz Németországban és Európában. A nácizmus előretörése arra az elhatározásra késztetett, hogy hazát váltsak és az Egyesült Államokban telepedjek le. Ebben az is szerepet játszott, hogy ekkor alakult meg Princetonban az Institute for Advanced Study, ahová a fasizmus elől menekülő legjobb tudósokat gyűjtötték össze. Ez a hely lett a tudományos világ legjelentősebb központja. Einstein, Alexander és Veblen mellett én lettem a negyedik állandó kinevezett professzor, a matematika professzora. Közben megnősültem, megszületett a lányom, de sajnos a házasság nem tartott sokáig.

– Mikor lett amerikai állampolgár?

– 1937-ben kaptam meg az amerikai állampolgárságot, ami felelősséggel és feladatokkal is járt. Kiszámítható volt a közelgő és elkerülhetetlen világháború. Úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell valamit. Ezért bekapcsolódtam a nácizmus elleni harc katonai előkészületeibe.

– Ez mit jelentett a gyakorlatban?

– Konzultáns lettem a hadsereg Tüzérségi Osztálya Ballisztikai Kutatólaboratóriumában. Mint tudományos tanácsadó, tagja voltam a Nemzetvédelmi Kutatási Bizottságnak. Konzultáns lettem a Tengerészeti Tüzérségi Hivatalnál, aztán a Manhattan-tervvel kerültem kapcsolatba, majd a Los Alamos-i Laboratórium főtanácsadója lettem. Két évet töltöttem el ott, 1943-tól. Részt vettem az atomenergia felszabadításában és háborús célú felhasználásában, majd az atom békés energiatermelés szolgálatába állításában és annak irányításában. Eisenhower, az USA akkori elnöke nevezett ki az Atomenergia Bizottság tagjává, amit az amerikai szenátus hagyott jóvá.

– Miután amerikai állampolgár lett, volt-e még érdemi kapcsolata a magyar tudománnyal, Magyarországon dolgozó tudósokkal? Sokan azt állították, hogy a kapcsolata megszakadt az óhazával.

– A kapcsolat minden híresztelés ellenére megmaradt, persze nem hivatalos formában. Én nagyon sok szakmai kérdést megosztottam magyarországi barátaimmal, és mondhatom, sokszor segítettek a tudományos problémák leegyszerűsítésében. Folyamatosan gondolatokat cseréltünk, amilyen gyakran csak lehetett. 1928 óta rendszeresen leveleztem Ortvay Rudolf barátommal, aki fizikus, egyetemi tanár volt. Mondhatni, ő volt a modern elméleti fizikai oktatás és kutatás magyarországi megteremtője. A budapesti egyetemen az elméleti fizika tanára, illetve az Elméleti Fizikai Intézet igazgatója volt. Tagja egy szűk tudományos körnek, együtt a legjelentősebb magyar matematikusokkal, fizikusokkal, filozófusokkal. Fejér Lipót, Kalmár László, Riesz Frigyes, König Dénes, Kürschák József és még sorolhatnám, ők rendszeresen összeültek, átbeszélték a levelezésünkben felvetett problémákat.

– Nagyon sok elismerést kapott, nagyon sok díjat. Melyikre emlékszik szívesen?

– 1939-ben megkaptam a Bôcher-díjat, amit ötévente adtak ki, az utolsó öt évben Amerikában megjelent legjobb tudományos dolgozatért. A díjat Maxime Bôcher matematikusról nevezték el. Én voltam az ötödik, aki megkapta. Ez egy igazán megtisztelő szakmai elismerés volt. A díjátadás másnapján a magyarországi Est című lap már publikálta a hírt, amit nekem elküldött valaki. A cikkben az állt, hogy ez a díj a Nobel-díj amerikai megfelelője, amihez 5000 dollár is jár. Sajnos a cikk tele volt zsurnalisztikai sallangokkal és csacsiságokkal. De több külföldön megjelenő magyar lap azonnal átvette, és tovább közölte, ami elég volt ahhoz, hogy százával érkeztek hozzám a különböző pénzt és segítséget kérő levelek. Mellesleg a díj nem 5000 dollár volt, hanem kereken 100 dollár, de ez részletkérdés. A levelek között azonban volt egy, amit komolyan vettem. Egy Trenke János nevű magyar ember írta, aki előmunkás volt egy Tennesseeben lévő gyárban. Azt írta nekem, hogy a díj kapcsán a verhovaiak lapjából értesült egyáltalán a létezésemről, de gratulál és egyben tanácsot kér tőlem, hogy hogyan tudná utólag megtanulni a középiskolai matematikát, ha lehet, magyarul. Válaszoltam neki, hogy próbálok segíteni. Végül Ortvay Rudolf barátomat kértem meg, hogy Pesten vegyen két gimnáziumi matematika könyvet és küldje el nekem, hogy segíthessek egy tudásra vágyó honfitársamnak.

– De közben 1940 körül bekapcsolódott a számítógép kifejlesztésébe is. Ez hogyan kezdődött?

– Talán a sorsszerűség, talán a véletlen, hogy Eberdinben, különböző számításokban kellett segíteni, az úgynevezett tüzérségi próbapályán. Itt az Egyesült Államok hadserege különböző tüzérségi és bombázási táblázatokat készített. Komoly matematikai problémákat kellett megoldani. A munkám végeztével indultam haza, és vártam a vonatra a pályaudvaron, amikor odalépett hozzám egy fiatalember, és beszélgetni kezdett velem. Ő tudta, hogy én ki vagyok. Bemutatkozott, illedelmes volt, én kissé unottan reagáltam, nem volt hozzá kedvem. Fáradt és feszült voltam, de azért udvariasan megkérdeztem, hogy ő mit csinál itt. Elmondta, hogy egy olyan elektronikus számológépen dolgoznak a Pennsylvaniai Egyetemen, ami másodpercenként háromszáznál több szorzást tud elvégezni. Kiderült, hogy őt, Herman Goldstine-t bízták meg ennek a munkának a szervezésével. Ez volt a híres ENIAC, vagyis az első elektronikus numerikus integrátor és kalkulátor. A háromszáz szorzás ténye azt jelentette, hogy olyasmit is el tudunk vele végezni, amit előtte soha. Ez az az sebesség, amire szükség van ahhoz, hogy megváltoztathassuk a tudományos világot. Az én világom ott azonnal megváltozott. Éreztem, hogy nekem ezt azonnal látnom kell, mert ez az, amire mindig is vágytam. Aztán bekapcsolódtam a munkába.

– Hogyan kell elképzelni ezt a gépet? Mekkora volt, milyen elemekből állt?

– Meglehetősen nagy volt. A hossza 30, a magassága 3 méter volt, durván 30 tonnát nyomott. 70 000 ellenállást, 10 000 kondenzátort, 6000 kapcsolót és 18 000 elektroncsövet szereltek bele. Az áramfelvétele elérte a 140 kW-ot, de másodpercenként 5000 műveletet tudott elvégezni.

A legnagyobb gondot az elektroncsövek gyakori meghibásodása jelentette. A sokezer elektroncsövet – mivel élettartamuk korlátozott –, folyamatosan cserélni kellett. Aztán kifejlesztettünk egy másik gépet, az EDVAC-ot, ami már fejlettebb volt, de még mindig a régi elemekből épült fel. Aztán Princetonban az intézetben kezdtünk el egy teljesen új gépet kitalálni. Ez lett a későbbi komputerek őse. Hivatalosan az intézetről nevezték el, így lett IAS, de a köznyelvben, állítólag rólam, Joniac-nak nevezték el. Ez volt az első computer, amit programozni lehetett és az adatokat tárolni tudta.

– Hogy jött létre ez a berendezés fizikailag, hiszen akkor még rádiócsövek, elektrosztatikus tárolók, bonyolult áramkörök összekötése, hatalmas méretek jellemezték a berendezéseket?

– Filozófiát kellett váltani. Csökkenteni kellett a méreteket, új elektronikai alkatrészeket kellett kitalálni és alkalmazni. A gép működési elvéhez analógiákat kerestem. Például, hogyan működik egy termelő üzem? Mi kell hozzá? Kell raktár, kell műhely, iroda, kell beszállítás és kiszállítás. És persze kell egy mérnök, aki ezt fizikai valójában is megépíti.

Wigner Jenő ajánlotta Dr. Julien Bigelow-t, a kitűnő tervezőmérnököt. Megkértem, hogy jöjjön el hozzám, beszélgessünk az elképzelésemről. Ő nagyon rugalmas volt és megbeszéltük, hogy kedden délután négykor meglátogat. Ahogy feljött a princetoni házunk bejárati lépcsőjén, egy hatalmas kutya követte. Fogadtam a vendéget, kezet fogtunk, bemutatkoztunk, miközben a nyitott ajtón át a kutya előttünk vonult be a lakásba. Mit tehettem, udvariasan félreálltam. Aztán bementünk a nappaliba és a kutya követte őt. Körözött egy darabig, aztán békésen leült mellé. A tárgyaláson hamar túljutottunk. Remekül megértettük egymást. Megbeszéltük, hogy júliustól jön Princetonba a számítógépen dolgozni. Aztán felálltunk, elbúcsúztunk, de a kutya nem mozdult. Udvariasan megkérdeztem Bigelow-tól, hogy a tárgyalásokra is mindig magával viszi-e a kutyáját. Ő nagyon csodálkozott, mert azt hitte, a kutya az enyém, és a házhoz tartozik. Én meg azt hittem, hogy a kutya az övé. Évekkel később is jókat nevettünk a történeten.

Szerettünk volna valami újat alkotni, egy új, tárolt programú számítógép megtervezését. A mi gépünknek más volt a logikája, a szimbólumrendszere, mint az elődöknek. Az emberi idegrendszer és az emberi agy működését modellező gépek felé fordultunk. Munkánkban sokban segített az ENIAC kidolgozásában is résztvevő Herman Goldstine és Presper Eckertet. Így született meg az IAS, vagy ahogy akkor nevezték a neumanni számítógép. Ez abban különbözött a korábbi számítógépektől, hogy párhuzamos működésű volt, tehát sokkal gyorsabban számolt bármelyik korabeli számítógépnél, felépítése pedig fő vonalaiban megegyezett a később készített számítógépekkel. Megoldást kerestünk arra is, hogyan lehetne a számítógépeket gyorsabban programozni, működtetni. Ez a megoldás annyira jól sikerült, hogy még ma is a világ valamennyi számítógépe ezen az elven működik.

– Kik tudtak akkor programozni?

– Talán meglepő, de például a második feleségem, Dán Klára. Ő volt a világ első programozóinak egyike. Programozói munkájával komoly matematikai problémák megoldásához járult hozzá és részt vett vezérlőberendezéseinek tervezésében is. A Princeton Egyetemen többek között az időjárás előrejelzésével foglalkozó meteorológusokat is ő tanította programozásra.

– Milyen volt akkor Princetonban élni a sok menekült tudóssal együtt, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják a hazájukat és a családjukat? Akiknek – gondolom – jelentősen leszűkülhetett a kapcsolatrendszere?

– Akkor mindenki nagyon sokat dolgozott, hogy a maga lehetőségeivel tegyen valamit a fasizmus ellen. Hiába voltunk Amerikában, szinte mindenről tudtunk. Egy dologban mindenki egyetértett, függetlenül attól, hogy melyik országból érkezett. Valamit tenni kell, hogy a dolgok megváltozzanak. Az amerikaiak minden segítséget megadtak, hogy alkothassunk. Hittük, hogy van értelme annak, amit teszünk és reméltük, hogy a borzalmaknak hamarosan vége lesz. De néha lazítottunk is. Fontosak voltak a társas kapcsolatok a munkában és a munkán kívül is.

– Ez mit jelentett a gyakorlatban?

– Emlékszem szombatonként este a princetoni házunkban partikat adtunk. Aki élt, mozgott, az ott volt. Einstein, Weblen, Wigner, Szilárd Leó, Fermi, Morgenstern és még nagyon sokan. Mindig jó volt a hangulat. Sokat nevettünk, otthonról hozott vicceket idéztünk fel, és kiengedtük magunkból a gőzt, a feszes, szigorú munka után. Egyszer Thomas Mann is ott volt, de eleinte nagyon nyomorultul érezhette magát, mert képtelen volt ellazulni. Amíg Einstein hegedült, egy laza, kissé túlhasznált bő pulóverben, ahogy mindig, zokni nélkül, addig Mann úgy volt felöltözve, mint hajdan a berlini operabálon. Nehéz volt rábeszélni, hogy legalább a zakóját vegye le. A látszat ellenére én elég sok martinit tudtam meginni, hogy kicsit kirekesszem magam a valós világ nyomása alól.

Egyszer Kármán Tódor szólt, hogy szeretné, ha a partira meghívnánk egy menekült magyar zongoraművész ismerősét, aki hajlandó nekünk egy kicsit játszani. Mondtam, hogy remek ötlet. Jöjjön. Aztán valaki azt találta ki, hogy jó, de akkor játsszanak együtt Einsteinnel is. Mire a derék zongoraművész megsértődött, hogy ő amatőr, műkedvelő muzsikusokat nem hajlandó zongorajátékával kísérni. Einsteinnek viszont egyedül is mindig óriási sikere volt. Nagy volt a házunk, sokan elfértünk. A feleségem, Dán Klára, csodálatos háziasszony volt. Mindenki imádta. Olyan otthont tudott teremteni, amilyet gyerekkoromban ismertem utoljára. Ezek ott legendás partik voltak. Élveztem, hogy sok ember gyűlik össze körülöttünk. De azt hiszem néhány fontos dolgot elhanyagoltam közben. Ezekre nem akarok emlékezni.

– A Manhattan-terv. Hogyan született?

– Csak kevesen tudták, mi is az. Szigorúan titkos volt. Szilárd Leó és Wigner Jenő a maghasadásról szóló, 1939-ben bejelentett felfedezése után Albert Einsteinnel azért írtak levelet Roosevelt elnöknek, mert tudták, hogy a hitleri Németországban atombombát fejlesztettek ki, és meg kell őket előzni. Ehhez kérték az elnök segítségét. Ebből indult a Manhattan-terv. Azt tudtuk, hogy az urán nevű elem a jövőben új és fontos energiaforrássá válhat, mert nagy uránmennyiségben láncreakció idézhető elő, amiből hatalmas energia és sok rádiumszerű elem keletkezik. Ebből következett, hogy egészen új típusú és rendkívüli erejű bomba készíthető belőle. Ezután Roosevelt létrehozta az úgynevezett Uránium Bizottságot, ennek tagjai között ott volt Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és Enrico Fermi is. A Manhattan-terv vezetője Robert Oppenheimer lett, aki számos neves amerikai tudós mellett magyar, olasz és egyéb származású fizikusokat választott ki maga mellé. A terv katonai vezetője Groves mérnök-tábornok volt. A terv során az új-mexikói Los Alamos lett a kutatás központja.

– Ön mikor kapcsolódott be ebbe a munkába?

–1943-ban csatlakoztam a Los Alamosban dolgozó csapathoz. Mondhatom nagyon kemény hely volt. Számításokat végeztem, hogy miként lehet a kritikus tömeget gyorsan elérni.

– Mi volt az áttörés?

– Az egyik gondolat az volt, hogy a külön-külön kisebb tömegű részeket gömbbé kell egyesíteni, de úgy, hogy egyszerre jöjjön létre az egészben a láncreakció, azaz az esetleges kisebb részekben létrejövő helyi láncreakció ne robbantsa szét a bombát a tényleges felrobbantás elött. A gömb alakú lökéshullám létrehozása volt a fő probléma, de megoldottuk egy lencse alakú, nagy erejű robbanóanyag formájában. A részek egyesítésének technikai részleteit többen dolgoztuk ki. Benne volt Teller Ede is.

– Ön ott volt 1945. július 16-án Los Alamosban, az első kísérleti robbantásnál?

– Sajnos ott voltam. Mindenre emlékszem, mert belém vésődött. De azt hiszem, mindenki másba is, aki jelen volt.

– Mire emlékszik?

– A bombát egy 30 méter magas acélszerkezetre erősítették fel, amely a robbanás során egyszerűen elpárolgott. Az éles felvillanást követően hatalmas, csaknem másfél kilométer átmérőjű tűzgömb emelkedett fel alig egy perc alatt, a fénye látható volt egész Új-Mexikó államban. A robbanás epicentrumában a hőmérséklet nagyobb volt, mint a Nap felszínén. A hatalmas porfelhő végül gomba alakúvá vált. A fényjelenséget dörgés, földrengésszerű zaj követte. A robbantás környékén 800 méteres körben a sivatagi homok különféle színű üveggé olvadt, mintegy három méter mélységig. Tudományosan óriási jelentősége volt. Minden megváltozott. De a következményeit tekintve rémes volt. Talán ez az oka, hogy később egyre jobban belevetettem magam az Atomenergia Bizottság munkájába. A barátaim, a kollégáim az intézetben nem örültek ennek. Azt mondták, és igazuk volt, hogy a nagy bürokratikus rendszerekben, főleg, ha egy a kormány áll mögöttük, nem szabad teljesen megbízni. Hogy nekem az alapkutatásokat kellene tovább folytatnom. Nekem viszont imponált, hogy a bizottságban elismertek, hogy tisztelték a tudásomat. Hogy azok, akik a washingtoni kormányt képviselték, feltétel nélkül elfogadták az elemzéseimet, a véleményemet. A helyzet volt rendhagyó. Dúlt a háború utáni hidegháború. Információkat kaptunk, hogy a világban máshol is folynak előrehaladott nukleáris kísérletek.

– Jó. Váltsunk témát! Itt van a már említett fotó, 1955-ből, Ön a karrierje csúcspontján áll, már megcsinálta a számítógépet, már megírta a Játékelmélet című nagyon fontos munkáját, már megcsinálta az atombombát, korszakos felfedezéseket ért el az agykutatás területén. Mi izgatta még? Mi volt az, ami hajtotta?

– Az idő, a tudat, hogy nem lesz időm befejezni, amit elkezdtem. Ilyen az agyműködés megértése, az önszervező rendszerek, a sejtautomaták, a rák problémája. Hiszen érintve voltam én is. Megbetegedtem. Az orvosok megállapították, hogy rákos daganatom van. Egyesek szerint az atomkísérletek során nagyobb mennyiségű radioaktív port lélegezhettem be, és ez indította el a visszafordíthatatlan folyamatot. De erről majd később beszéljünk. Amiket felsorolt, azok valóban fontos ügyek voltak, de azt is mondhatom, hogy valójában csak részeredmények. Benne voltak a levegőben. Valakiknek össze kellett rakniuk a részleteket. Én véletlenül éppen köztük voltam. Ha nem én, akkor biztosan más csinálta volna meg. Lehet, hogy nem akkor, hanem néhány évvel később, de a fontos dolgok előbb-utóbb megszületnek. Kétségtelen, jókor kell jó helyen lenni. Ha az ember előbb kezd hozzá, talán nem fogadják be, ha túl későn, akkor más megelőzi. És persze ennek stratégiai jelentősége is van. Aki előbb csinálja meg, az egy ideig előnyt élvez.

– Akkor máris az alkotó értelmiség, a tudósok felelősségénél tartunk?

– Nagyon fontos kérdés. A tudósok felelőssége megnőtt, amióta az első láncreakció bekövetkezett. Minden megváltozott. Roppant nagyok és nem könnyen megoldhatók azok a problémák, amelyeket a nukleáris hadviselés lehetséges formái és a szokatlanul instabil nemzetközi helyzet együttesen létrehoztak. Az atomfizika felelőtlen vagy otromba politikával kombinálva már ebben a pillanatban is képes borzalmas sebeket ejteni a társadalmon. Még valamelyes fejlődés és a fizika és politika ezen kombinációja lakhatatlanná változtathatja a föld felszínét. A szabályozás tehát szükséges mind a politikában, mind a tudományban. A tudomány nem lehet lojális kiszolgálója az aktuális politika érdekeinek.

Azt hiszem, a különleges adottságaim mellett örököltem valamit az én drága apámtól. A bankári gondolkodást. Hogy hogyan lehet az információkat összekötni, hogyan lehet több szálat összefűzni, úgy, hogy együtt sokkal eredményesebben működjenek, mintha csak egy szálon történnének a dolgok. Valaki egyszer azt mondta rám, hogy én nem is matematikus vagyok, hanem egy szellemi bankár, aki gondolatokat ad-vesz és jó hozammal kamatoztat.

De arra is rá kellett jönnöm, hogy mielőtt bármit is megoldanék, előtte jó kérdéseket kell megfogalmazni. Olyan alapkérdéseket, amelyekre objektív választ kellene kapni. Sőt, tovább megyek, lehet, hogy még nem tudunk rá válaszolni, de a kérdéseket meg kell fogalmazni.

– Hogyan látja a jövőt a tudomány szemszögéből?

– A természettudományok a múltban főként az energia, a teljesítmény, az erő, a mozgás problémáival foglalkoztak. De a tudomány megváltozott. A jövőben inkább a szabályozás, a vezérlés, a programozás, az adatfeldolgozás, a kommunikáció, a szervezés és a rendszerek problémáival foglalkozik majd. Egy rendszer biztonságát nem az fogja meghatározni, hogy milyen elemekből épül fel, hanem az, hogy hogyan van rendszerré szervezve, és az egyes elemek között milyen minőségű és mennyiségű információ megy át. Vagyis egy eszköz teljesítményét, biztonságát nem csak technikai eszközökkel lehet fokozni, hanem organizációval, szervezési eszközökkel is.

– És ha általánosságban kérdezem, beleértve a politikát, a környezetvédelmet?

– Azt mondhatom, hogy maga a nagy földgolyó gyorsan érlelődő válságban van. A válság nem véletlen eseményekből vagy emberi hibákból ered. Az a technika, amely most van kifejlődőben és uralkodni fog a következő évtizedekben, úgy látszik, teljesen ellentétben van a hagyományos és főképp jelenleg érvényes földrajzi és politikai egységekkel és koncepciókkal. Ez a technika érlelődő válsága. Ez nem jelenti azt, hogy lebecsüljük a fegyverkezést, az amerikai-orosz feszültséget, az ázsiai fejlődés és forradalmak sürgető problémáit. Ezek a legelőbbre való dolgok, de készen kell lennünk a folytatásra, különben az elért pillanatnyi sikerek haszontalannak bizonyulnak.

– Amikor kiderült a betegsége, amikor fizikailag is érezte a változásokat, akkor kihez fordult segítségért?

– Régi barátomhoz, Szent-Györgyi Alberthez, aki a rák betegségben családilag is érintett volt, és talán ő volt az egyetlen, akiben bízhattam. Én a betegséggel kapcsolatosan átnéztem a teljes szakirodalmat és tudtam, hogy állapotomon a hagyományos orvosi eszközökkel és tudással nem lehet segíteni, tudtam, hogy nem fogok meggyógyulni. Elutaztam Alberthez az Atlanti-óceán partján lévő házába, Woods Hole-ba. Napokig ültünk a háza előtt a hatalmas parti köveken, amikre rácsapódtak a messziről érkező hullámok. Nekem direkt jól esett a sós óceáni permet. Próbáltuk összeadni a tudásunkat. Én a sejtek közötti kommunikációból, az informatika problémáiból indultam ki, Albert az élő szövetek molekuláris szinten egymásra gyakorolt hatásából. Mi történik, amikor egy rákos sejt beindít egy folyamatot? Hogyan altatja el, hogyan kapcsolja ki a beépített védekező mechanizmusokat? Hol van a titok? Próbáltunk jó kérdéseket kitalálni, hogy közelebb kerülhessünk a megértéshez. Azt is tudtuk, hogy időt kellene nyerni, és én azt is, hogy nem lesz időm. Kétségbe voltam esve. Makacsul dolgozni akartam és dolgoztattak is, a különböző megbízatásaimból adódóan. A hadsereg, a kormány naponta kért valamilyen elemzést, valamilyen választ. Aztán egye rosszabb lett az állapotom. Már nem tudtam menni sem. Tolókocsiba ültettek, és azt éreztem, hogy van a tudatom, az agyam, és külön a testem, amit már nem tudok uralni.

– 1956-ban megkapta a legnagyobb amerikai kormánykitüntetést, a Szabadság Érdemrendet. Maga az elnök, Eisenhower adta át. Okozott ez némi vigasztalást?

– Semmit. Ott ültem egy vattával, gézekkel kipárnázott tolószékben, teljesen kiszolgáltatva. Alig tudtam felnézni az elnökre. Minden mozdulat pokoli fájdalommal járt. Gondolatban felkészültem egy rövid beszédre, de csak annyit tudtam mondani, hogy sajnálom, hogy már nem lesz időm megérdemelni ezt a kitüntetést. Próbáltam mosolyogni a fotósok kedvéért, hogy ne legyek olyan ijesztő. Eisenhower látta, hogy nem vagyok jól. Röviden csak annyit mondott: biztosak vagyunk abban, hogy még nagyon sokáig velünk marad, Neumann professzor, mert még nagyon sokáig szükségünk lesz magára.

– A vizsgálatok során kiderült, hogy mi okozhatta a megbetegedést?

– Erről nem illett beszélni. Szigorúan titkos volt. Egyesek szerint – ahogy már említettem –, Los Alamosban radioaktív port lélegeztem be a kísérletek során, és ez indította be a folyamatot. Voltak olyanok, akik szintén ott dolgoztak velem egy időben és térben, és ők is megbetegedtek. A diagnózis hasonló volt, és sokan már nem is éltek. Szóval, számomra nem volt kérdés a kimenet. Próbáltam dolgozni, hogy időt nyerjek, próbáltam minél több időt eltölteni a lányommal, akit imádtam, aki még nem volt 20 éves, és aki sokszor hiányolt, mert lefoglaltak a feladataim. Nem egyszer éreztem, hogy egy virtuális fal van köztünk, amit nekem, mielőtt elmegyek, le kell bontanom.

– Az a kórház, ahol kezelték, akkor a világ legkorszerűbb egészségügyi intézménye volt. Önt különleges elbánásban részesítették?

– Igen. Sőt! A washingtoni katonai kórházban feküdtem. Külön szobában, amit őriztek, mert ameddig képes voltam válaszokat adni, a tábornokok naponta jöttek be valamilyen speciális, titkos kérdéssel. Olyan is volt, hogy hat tábornok állt az ágyam mellett, és egy igenre, vagy nemre vártak. Ami azért jól is esett, mert azt éreztem, hogy a testem elhagyott, de az agyam még működik. Az agyam önállósodott. Mivel egyedül voltam a szobámban, a mennyezeten lévő akusztikus csempékkel dámajátékot játszottam. Amikor bejöttek az orvosok és kiderült mit csinálok, azt hitték, hogy megőrültem. Számomra a halál akkor állt be, amikor nem tudtam hathoz ötöt hozzáadni, amikor az agyamat támadta meg a kór. Ott voltam, éreztem, hogy darabokban halok meg.

– Ez 1957-ben volt. Neumann János szellemi végrendelete, tanácsa ma is érvényes.

A jövő? Az egyetlen szilárd tény, hogy a nehézségek a hasznos és építő, de ugyanakkor veszedelmes fejlődésnek tulajdoníthatók. A kérdés, hogy alkalmazkodni tudunk-e a szükséges gyorsasággal.

Kész recept nincs, nem lenne észszerű. Vannak szükséges emberi tulajdonságok. Csak ajánlhatom a számomra legfontosabbakat: türelem, rugalmasság, intelligencia.

koszorú

Az emlékévet záró összeállításunkat Petőfi Sándor hitvallásával nyitjuk, s ezt olyan írásművek követik, melyek a költő szellemi hagyatékához kapcsolódnak, esetenként egy-egy műve tovább élésének sorsát mutatják be.

PETŐFI SÁNDOR

Respublika

Respublika, szabadság gyermeke
szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térit szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lész a győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam…
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.

Pest, 1848. augusztus

SZENTJÁNOSI CSABA

Ispánkút – ahol Petőfi elesett

A költő mit mondott az embernek,
az ember mit a költőnek?
Mikor a levélsörényű fák ágain,
felhőkatonák utána jöttek.

Mit súgott Petőfi ruhája
a rengeteg kukoricaszárnak,
Jancsiból lett akkor
János vitéze önmagának.

Őt nem bírtuk megmenteni…
de emlékét megmenthetjük újra,
éreztem, hogy a föld lesüllyed
Petőfiig, ahogy kiléptem a betonútra.

Még lélegeztek a hősök, horkantottak
a lovak, csattogtak a kardok,
kezemben azóta is, Petőfi válláról
leszálló csöndmadarat tartok.

174 év után is keresem, hol futhatott,
merre menekült, hol nem volt már útja?
Felhajtott gallérját nyaka köré
dacoló sáncként, hiába húzta.

Itt esett el Petőfi: áll a táblán,
az ember nem tud mit kezdeni vele,
megüt forradalmi arcunk hasonlósága,
itt mindenki Petőfi gyermeke.

BARANYI FERENC

Petőfinale

                     1.
           Petőfi utolsó
       (feljegyzett) szava

Potomság a kozákok rohama,
szláv vért fakaszt a síkon szláv dzsida,
de magyar szívből buggyan az a vér,
ha a dzsidás döfése szívet ér.

És potomság, hogy ez a hősi vég
kétségessé lett mára némiképp,
hisz nem számít, ki mint végezte be,
csak az, hogy milyen volt az élete.

És potomság a pesti agypenész,
a beskálázott bolhaköhögés,
a bújtogató sandaság, ami
egy kétbalkezest hajt a harcba ki.

És potomság, hogy oly oktondiak
a léprement szabadszállásiak,
az út – főképp, ha meg vakon teszik –
hosszú a csebertől a vederig.

De az, hogy már az európai
csendet Héjjasfalván is hallani –
az is potomság? Sándor, válaszolj,
akárhol vagy!
Isten se tudja, hol.



                         2.
       Szendrei Júlia panasza

Ha nem lennék egy jelkép özvegye,
engedhetnék a súgott unszolásnak,
mely önkezemmel vetkőztetne le
s alvásom ellen bontaná az ágyat,

ha nem csatolna rám erényövet
az a tudat, hogy szemmel tart az ország:
arcátlan – mint az arctalan tömeg –
sutba vágnám az únt erény koloncát,

de a tömeg fölé emelt nehány
hozzám írt költemény – és nincs menekvés!
A halhatatlanság magaslatán
szárít a fény s erőm a fényben elvész.

Tudom: csak addig illet tisztelet,
míg nem dobom el az özvegyi fátylat.
Még gyászolok, de máris rettegek,
hogy engedek a súgott unszolásnak.




                     3.
       1899 Szilveszterén
(Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy Petőfi
valóban Barguzinba került s ott öregedett meg.
Vajon milyen verset írt volna a századfordulón?)

Megértem hát a századfordulót.
Hetvenhét év nehezül vállaimra
és lassan már szívemig ér a hó.
Otthon is hó takarja most a pusztát,
mégis melegség önti el a lelkem,
ha ama másik hóra gondolok.

Egy újonnan jött száműzött mesélte,
hogy nemzetem – harminckét éve ennek –
kiegyezett volt hóhéraival.
S helyet foglal a jognak asztalánál
mindenki már (a jogfosztókat is
beleértve, sőt ők ülnek a díszes
asztalfőn, és a bőség kosarából
egymást kínálgatják szivélyesen,
az asztalvégre szorultaknak egy
fügét se lökve – legföljebb mutatva).

Béke van ott. Ki gondol már azokra,
akik rézágyúkat virágoztak fel
a karikára hulló, langy esőben?
És rájuk, akiket összetiporni
tudtak csupán a fúvó paripák,
de megfutamítani? Azt soha!
Ki gondol rájuk? Lelkifurdalásból
emlegetik csak őket ünnepi
szónoklatok hazug hevületében,
s a volt hóhér csak mosolyog ezen –
szájon át megy a gőz ki a fejekből.
Értük virrasztok s – bár az itteni
naptár szerint Szilveszter más napon van –
az új évszázadot én most köszöntöm,
egyszerre messzi honfitársaimmal,
akik – noha versem buzgón szavalják –
mind elfeledték, hogy kikért s miért
vetődtem a fehéregyházi síkra.

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Müller Gyula nagy naptára

Ahogy belépett a fogadó ajtaján, rögtön meglátta a sárga falragaszt. „Köröztetik!”, kiáltották az öklömnyi nagybetűk. Ahogy a kisebb betűs szövegre tévedt a tekintete, megpillantotta saját nevét, az összeggel: ezer pengőforint vérdíj a sikeres feljelentőnek!

A torkában érezte megint azt a hideg tűszúrást, amit két napja, megpillantván az első osztrák járőrt a behavazott pesti utcán. (Mintha a sötét ablakok rendre azt kérdezték volna: tiszta-e a lelkiismereted?)

– Alázatos szolgája az úrnak! – Megborzongott. Megesküdött volna, hogy az előbb még senki se állt a pult mellett. A köpcös-tokás kis emberke mézédes mosolyával közelebb lépett: szobát méltóztatik?

– Egy éjszakára. Egyetlen egyre.

– Csak kétszobás lakosztályaink vannak, konyhával.

– Épp ilyenre gondoltam.

A fogadós áthatóan méregette a szőke szakállas fiatalembert.

– Szabad megkérdeznem… Uraságod egyedül van?

– Lát valakit még mellettem? – kérdezte vissza ő nyersen.

Felsejlett benne, hogy már látta valahol ezt a szürke szemű, püffeteg arcot, melynek jelentéktelenségét csak a széles barkó enyhítette valamelyest.

– Szabadna a passierscheint vagy az útlevelet? – Az okulárét orrára csippentve, fontos mozdulattal kézbe vette a gyűrött okiratot: – Ön Kovács János úr, Tardonáról? Ha szabad kérdenem, mi a foglalkozása?

– Láthatja – mondta a fiatalember. – Lakáj vagyok. – És kopott zöld pantallójára mutatott. – Laborfalvi művésznő belső inasa.

– Á, művésznő? – a köpcös úgy nézett rá, oly mohó érdeklődéssel, hogy beleremegett a tokája. – Szabadna megkérdezhetni: hol művészkedik az a művésznő?

– A Nemzeti Színházban.

– Kovács János úr, libériás inas, Tardonáról – motyogta maga elé a köpcös, miközben beírta a nevet a vendégkönyvbe. – Bejelentkezett a Marczibányi-fogadóba, az 1849. év utolsó napján… – „Egek!” – gondolta a fiatalember, mert végre eszébe jutott, hol látta ezt az arcot: 1848 sugaras tavaszán a Kerepesi úton felsorakozott nemzetőrök között, az első sorban, amikor ő, mint kiképzőtiszt, a szuronyos puska használatát magyarázta nekik.

– A falragaszt méltóztatik nézni? Azok ott a bujkáló főkolomposok… A Kossuth, a Petőfi… No meg az a Nókai… vagy Jókai? Tetszik tudni, a másik rebellis főfirkász, akire szintén kötél vár! Nem sokan futkároznak már szabadon a főkutyák közül, hehe… A napokban akasztották a Perényit, a Szacsvayt, a Csernust, meg azt a polákot, a Woronieczkyt, hála a magasságos Mindenhatónak! – „Elállt az eső, rajzanak a férgek” – gondolta a szőke fiatalember, undorodva, de hangosan csak ennyit mondott:

– Az első emeleti lakosztályt kérem.

Fölmentek a recsegő csigalépcsőn. – Méltóztatik látni: két utcaszoba, alkofen, előszoba, konyha… Megfelel az úrnak?

– Kérem a kulcsot! – igyekezett szabadulni amaz, de a köpcös tovább fecsegett: – Méltóztatik tudni, miféle lakosztály ez? Ezek itt, kérem tisztelettel, nem akármilyen szálák! Nem fogja elhinni, drága uram: maga a Petőfi nevű felségáruló lakott benne! Itt főzte ki a pártütő excesszusokat! Uraságodnak szerencséje van: a berendezés garantáltan eredeti, minden úgy maradott, ahogy az a rebellis hátrahagyta… Persze, lakbérfizetés nélkül, ahogy már azt a revolúciót csinálók szokták, ugyebár… – vihogott, remegő tokával. – Valóságos bűnmúzeum ez, uram! De beköltözhető, csupán negyven forint felár ellenében… azonnal fizetendő, ha kérhetem…

A fiatalember nem alkudott. Kifizette a felárat is, és átvette a szobakulcsot. Bezárkózott, mélyet sóhajtott. Megállt az ismerős tükör előtt és megszemlélte arcán a csenevész szőrzetet. „Még túlságosan hasonlítok magamhoz”, állapította meg, „csoda, hogy ez a pacni nem ismert föl!” Aztán arra gondolt: megkéri Rózát, hozzon neki a színházból valami terebélyes álszakállat, hogy eltakarja képén a halál jelét.

Körülnézett. Megpillantotta a fogason barátja kócsagtollas kalapját. Megismerte: ez volt a költő fején azon az esős csodák napján, amikor minden elkezdődött. Kézbe vette: hátul a karimája egy helyen szakadt volt s ez a felfedezés most valami különös boldogsággal töltötte el.

Bement a nappali szobába. Az íróasztalon a késő délutáni nap Voltaire mellszobrára esett: az ő ajándéka volt ez, a költő huszonnegyedik születésnapjára. Vastag porréteg fedte, világítottak rajta a porszemek, mintha fájna neki az elsuhant idő. Mellette kávéscsésze, kiskanállal, rajta még a feketére száradt kávé, talán az Ő ajkának lenyomatával…

Mintha megállt volna az idő, minden a helyén volt még. Körbe járt a tekintete: ott függtek a falon, a magas plafon alatt valamennyien: Lafayette, Desmoulins, Tallien, Saint-Just, Danton, Marat, Béranger… Petőfi szomjasan hívogató nagy szellemserege. És odébb, kissé távolabb: Robespierre… Most is úgy nézett rá az az arc, mint akkor, szomorú szikárságával. („Miért oly szomorú ez az arc? A forradalom arca?” Most már tudja rá a választ.)

–Soha többé nem fogok kezet veled! – mennydörögte Sándor, ugyanezen képek alatt, másfél évvel azelőtt. – Méltatlan vagy a nevedhez, Marci, ha feleségül veszed Laborfalvi Rózát! Azt a kétes nőszemélyt, akinek zabigyereke van!

Ezt mondta a szabadság költője! Hihetetlen volt, de Jókai most még Sándor ujjasának apró tintafoltjára is emlékezett, megmérvén vele az eltelt fikarcnyi idő roppant mélységét… Kínzó szomjúságot érzett. Az asztalon üres volt a kancsó. Az ajtóhoz szaladt. Megforgatta a kulcsot a zárban. Hiába: nem nyílt ki. Rángatta a kilincset. Dörömbölt, kiabált: – Fogadós! Fogadós! Hozzon inni, szomjazom! – Sehol senki. „Bezártak, csapdába kerültem!” S mint akit letaglóztak, az ágyhoz vánszorog és rázuhan. Emésztő, szörnyű fáradtságot érez. Mintha egész eddigi élete, a Pestről, Debrecenből, Szegedről, Aradról, Tardonáról menekülés rettenete most egyetlen pontba sűrűsödne össze. De leginkább a tudat, hogy lépre ment. Hagyta magát, akár egy gyerek, átlátszó csapdába csalni! Ahogy első írása óta mindig, most is figyelte önmagát: a belső szem homályos félelemmel sugárzott vissza rá.

Belső zsebéből pisztolyt vett elő. Nézte a hosszú csövét: alul egy halálfej volt bevésve. Mint egy gúnyos grimasz, gondolta. Elképzelte a boncnokot, amint jelentését írja a titkosrendőrség részére egy bizonyos Kovács János libériás inasról, akinek nincs nyoma az élők között. Köddé válni, nyomtalanul, mintha nem is léteztünk volna, az lenne jó most, gondolta. Megtakarítani a bukás szégyenét.

Valami neszt hallott a szomszéd szobából. „Tehát már itt vannak” – gondolta és remegő kezébe fogta a pisztolyt. Soha emberfiára nem fogott még fegyvert, egy macskát se tudott volna bántani.

Erőt vett magán, átment a másik szobába. Vaksötét volt, de a paletta résén beáramló kékes fényben – hihetetlen! – Petőfi állott.

– Megjöttél, Marci? – kérdezte mosolyogva a költő – Már vártalak.

– Sándor! – kiáltotta a fiatalember, zsebre vágva a pisztolyt. – Nem haltál meg, hál’ istennek! Halálhíredet keltik, azt tudod?

– Őszintén: tényleg örülsz ennek?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Félholtra váltam a hamis hírre, hogy ott fekszel egy tömegsírban, Segesvárott… De itt vagy! Élsz! Én meg Itt fogtam szállást, a te szobádban…

– Én meg, látod, most a tiédben. Mintha csak ennyi történt volna: szobát cseréltünk, nem hitet.

– Miről beszélsz, Sándor?

– A gyávaságodról. Hol bujkáltál eddig?

– Tardonán, a Bükk rengetegében.

– Odáig futottál? Mint a sintértől kergetett kutya? – a költő hangján egyszerre érzett gúny és ingerültség. (Mint mindig, amikor egy kép megragadta a fantáziáját.)

– És te? Visszatértél ide? – Válaszul Petőfi ajkán megjelent a jól ismert felemás mosoly.

– Egyik felem az Isten előtt, a másik a Jókai Marci ágya fejénél. Ez elég megnyugtató neked, igaz?

– És régóta vársz itt rám? – Petőfi nem válaszolt. Arcáról hirtelen eltűnt a fény. Jókai arra ébredt, hogy megcsikordul az ajtón a zár. Kábultan ült fel. Lámpást tartva kezében, a fogadós rontott be egy kerekfejű férfi társaságában, aki az osztrák rendőrök egyenruháját viselte.

– Bocsánatért esedezem, Kovács úr – forgatta a szemét a kövérség. – Szabad legyen bemutathatni Giese inspektor urat. – A felügyelő rémes akcentussal, de magyarul kérdezte Jókait:

– Van neked, magának lenni útlevél? – Jókai szó nélkül nyújtotta át a megviselt papírt.

– Soso. És kivel beszélget magában itt?

– Hogy én? Senkivel… – „Már az álmokat is kiszippantjátok?”, gondolta közben.

– Te megesküdni, hogy lenni ez a… – a tiszt undorodva betűzgette a nevet. – Kovacs… Kovacs Janos? – Majd, választ se várva, ráordított Jókaira. – Te fordítani fejedet bal! – S miközben balra fordult, Jókai némi kárörömmel látta, hogy az osztrák egy diák korában festett önarcképével veti össze a mostani arcát: „Ettől nem leszel túl okos, pribék!” – Jobbra neked most! – vezényelt amaz komoran.

– Nem stimmel valami az útlevelemmel? – Jókedve támadt, csaknem felnevetett.

– Miért van ez írva magyar?

– Őfelsége tudtommal a nyelvet nem tiltotta még be… – A nyomozó most a körözőlevél egy példányát lobogtatta: ugyanaz a lányos képű ifjonc volt rajta.

– Eztet ember ismered?

– Sose láttam.

– Nekednek nagy szerencse.

– Az ott a Jókai, ugyebár? – fontoskodott most a fogadós. – A veres tollas suhanc. A márciusi pártütő. A Petőfi árnyéka. Erre lakott az a csibész is valahol… Biz’isten, ezer közül is felismerném, ha megint erre tolná a képét… – „Igazad van, Sándor: árulókat kölykezett a szabadság… Ebben az emberben csak egy jó van: a rossz memóriája… Egyszer még, ha túlélem ezt a napot, megírom a figuráját”, gondolta Jókai s még tartott a jókedve.

– Szabad akkor… az útlevelem?

Nem kapott választ. Nyikorogva csapódott be az ajtó a spicli és a nyelvtörő nyomozó után. Csikordult a kulcs a zárban, Jókai az ágyra vetette magát. De hiába volt még mindig éjjel, most elkerülte az álom. A Hold, akár ama mindent látó szem, hideg fénnyel világított.

Jókai nyugtalanul forgolódott a szűk fekhelyen. Lehunyta a szemét és azt gondolta: „Bujócskát játszol? Csak nem ijedsz meg a saját szíved szavától, Sándor?”

Elképzelte, milyen is lenne megszakított álmának folytatása. Újra nyílna a két szobát összekötő ajtó: Petőfit hátulról világítaná meg a fény, fürtös fejének csak a kontúrja látszana, de Jókai így is látni vélné a jól ismert garabonciás, törött mosolyt.

– Marci, Marci! Idelátom: reszketsz az új szakállad alatt… Félsz, hogy netán még hasonlítani találnál arra a Jókai Marcira, akivel én együtt vívtam ki a sajtószabadságot?

– Fő, hogy itt vagy! – lelkesedne ő. – Tudtam én: ha élsz, még egyszer el fogsz jönni ide. A Kerepesi útra, a Marczibányi-házba. Legutolsó pesti lakásodba. – Jókai fölkelt az ágyról, előre jött, hogy jobban lássa a költőt. Az holtsápadt, arcán-állán fekete borosta.

– Szakállt növesztettél te is? Azelőtt nem tűrted a szőrt az álladon… Öregít, mondtad… Mi, a márciusi ifjak, nem öregedhetünk meg sohasem… S azt tudod, hogy ezer pengőforint a vérdíj mindkettőnk fejére?

– Ezer pengőforint? – nevetne Petőfi, ádámcsutkája ugrálna hosszú nyakán. – Tízkötetnyi versem ára! Átkozottul értékesek lettünk… A többiekről mit tudsz?

– Nem tudok mindenkiről.

– Vasvári?

– Megölték az oláhok.

– Irinyi?

– Talpig vasban.

– Táncsics?

– Halálhírét keltik.

– Czuczor?

– Rács mögött. Az Újépületben.

– A vitéz Lenkei?

– Megőrült a várbörtönben, Aradon.

– Irányi? Bajza? Pálffy?

– Eltűntek, ki tudja, hová.

– Pöltenberg? Damjanics? – Jókai szívét hirtelen fájdalom szorította össze.

– Istenem, Sándor! Hol jártál te mostanáig?

Rossz érzése támadt. „Miért nem láthattam az arcát?” Megint megcsikordult a zárban a kulcs. Épp, amikor Petőfi alakja eltűnt. A fogadós lámpása egy őszülő férfit világított meg.

– Pálinkás jó estét Kovács János úrnak! Mifene, ezúttal a belső szobában méltóztatott szunyókálni?

– Eltévesztette az ajtót, uram! – akarta volna mondani Jókai, de ahogy közelebb lépett, döbbenten ismerte fel a jövevényben Molnár Józsefet, egykori kedves principálisát. – Nahát! – kiáltotta, de tenyerét azon nyomban szájára tapasztotta, mint aki rájön: tilosba tévedt.

– Vendéget hoztam… Látom, örül neki – kedélyeskedett a kövér. – Beszélgessenek csak! – És újra eltűnt. Molnár közelebb lépett, át akarva ölelni Jókait. Ám hősünk ezúttal résen volt.

– Összetéveszt valakivel – mondta hátrább lépve, hidegen. A jó Molnár csak hunyorított apró szemével, hogy érti.

– Nem ismernénk egymást?

– Semmi esetre sem – kacsintott vissza Jókai.

– Molnár József vagyok, ügyvéd, Komáromból… Az úrban kit tisztelhetek?

– Kovács János, urasági komornyik.

– Komornyik? – évődött Molnár. – Ez jó, nagyon jó… Mikor hozták be magát?

– Saját lábamon jöttem.

– Szintúgy én is.

– Jól beestünk a csapdába, Molnár úr.

Az ajtó felől nesz hallatszott. – Mi volt ez? – csodálkozott Molnár.

– Becsukták a kémlelőlyukat. Most már beszélhetünk nyíltan. – Átölelték egymást.

– Bátyámuram, láttad ezt a fogadóst? – kérdezte Jókai, halkra fogva. – Azt hinnéd, csak egy setétlajos. Holott egy monumentális fül. Ez az alak egy éve még nemzetőr volt, ugyanitt. Tisztán emlékszem, milyen rikácsolva szavalta a Nemzeti dalt…

– Egy éve még, öcsémuram, te se voltál komornyik… Most is előttem van, ahogy először megjelentél az ügyvédi irodámban… A sötétszőke babás hajaddal, a tiszta, kék tekinteteddel… Meg ne haragudjál, magad voltál az ártatlanság! Kérdeztem is magamtól: ez az ember akar fiskális lenni??

– Száz éve volt. – Jókai elkomorult, lehorgasztotta a fejét. – Ennyit öregedett három esztendő alatt a világ.

– Te mondod ezt, drága barátom, huszonöt évesen, aki… – Jókai figyelmeztetőleg emelte fel az ujját – kérlek, ki ne mondd!

– Neked nem kéne így félned.

– Nem magam miatt.

– Persze, hisz’ író vagy. Az álmaid… De ne aggódj: itt, a Marczibányi-házban, biztonságban leszünk.

– Nem olvastad a falragaszokat?

– Nem volt időm… egyenest Komáromból… – Molnár nem folytatta, ideges mozdulattal simított végig a homlokán. – Azt mondod, öcsémuram, rajta vagyok a falragaszon?

– A halállistán. Együtt velem s Petőfivel.

– De miért? Én nem csináltam semmi olyasmit, ami… hisz érted… – A jó kiállású ember a kezeit tördelte. – Én egy fia osztrákot meg nem öltem, fegyver sem volt a kezemben! A vésztörvényszék ülnöke voltam ugyan, de Isten az atyám, csak papíron, mert sose üléseztünk… És ezt ők is tudják!

– Mikor Pestre bevonultak, legelső dolguk volt agyonlőni egy újságkihordót, és tudod, miért? Mert becsiccsentve, a Müller Gyula nagy naptárát énekelte az utcán.

Ezért lőtték agyon?? Lehetetlen! – erősködött Molnár. De Jókai, halkra fogva, már dúdolta is a Kossuth-nóta dallamára: Müller Gyula nagy naptára, szerkesztette Fribeisz István…

– Ugyan, ez csak tévedés lehetett… Nem barbárok ezek. Kultúremberek, végül is… – Molnár nagy levegőt vett. – Hisz’ ismered a polgári törvénykönyvüket: alapelvük a bona fidei, a méltányosság… Úgy hírlik, aki katonailag nem kompromittálta magát, azt nem bántják… Csak még egy pár napot kell átvészelnünk, amíg a nagy retorziók lecsengenek… Ezért ajánlották nekem ezt a panziót, ahol csendben meghúzhatom magam…

– Ez itt egy börtön, nem vetted észre? Egy egérfogó. És mi beleléptünk, óvatlanul. Kezdheted számolni perceidet.

– Mit beszélsz? A felzaklatott, lázas fantáziád…

– Próbálj csak kimenni az ajtón! – Molnár az ajtóhoz lépett, lenyomta a kilincset – zárva volt az, kívülről. Molnár dörömbölni kezdett: – Hé, kinyitni! Kinyitni! – Semmi válasz.

– Nyugodjál meg, kedves principálisom. Ennek semmi értelme. – Jókai megtapogatta inge alatt a pisztolyt. – Húzzunk sorsot!

– Minek? – Molnár keze kissé remegett, ahogy verejtékező homlokát megtörölte.

– Hogy melyikünk távozzék innen előbb – és Jókai előhúzta a pisztolyt.

– Nálad fegyver van?

– Egyetlen golyó van benne. Magamnak tartogatom.

– Őrültség – vette halkra Molnár.

– Valamikor csak kinyitják újra ezt az átkozott ajtót. Ha az a kígyóríkató spion belép, te szóval tartod elölről s én lepuffantom hátulról.

– Ebből nem lesz semmi! A te finom kezedbe csak a toll való, majd inkább én! – Jókai kábultan, engedelmesen odaadta a fegyvert. Molnár kibiztosította.

Ekkor villámgyorsan kinyílt az ajtó. A nyelvtörő felügyelő rontott be, egy őr kíséretében. Molnár a halántékához emelte és elsütötte a pisztolyt. Puhán, szinte lágyan zuhant a sovány test a padlóra. A dörrenéstől eltekintve, szinte némán, gyorsan játszódott le a jelenet. Mondhatni: magától értetődően. Csak a felügyelő káromkodott: – Unerhört! Honnan ennek fegyver??

Jókait az ájulás kerülgette. A szék támlájába kapaszkodott, mintha szakadék szélén állna. A kövér – miközben feltörölték a vért és kicipelték a holttestet –, egy fél kancsó kocsisbort itatott meg vele.

Valami lehetett a lőrében, mert egy-kettőre sötétbe borult a szoba, és kinyílt a baloldali ajtó. A keskeny fénycsíkban Petőfi alakja derengett.

– Irigyled? Hogy meg merte tenni? – kérdezte, szinte vidáman.

– Az én kedves principálisom… Aki beajánlott az Életképekhez. Aki zsengéimben is bátorított…

– Ehhez képest elég alamuszin viselted magad vele.

– A legtisztességesebb ember, akit valaha…

– Finnyás a végzet. Válogatós. Neki mindig a jobbak kellenek. A gyengéket kiköpi.

– Mint például engem? – Jókai úgy érezte, fojtogatják az ismerős falak.

– Magad mondtad. – Soká hallgattak, farkasszemet nézve: a szeretet hullámzott bennük a kölcsönös váddal, amelyet szégyelltek egymás előtt.

– Tudom, mivel vádolsz – szólalt meg végül Jókai.

– Nagyon szerettelek. Jobban, mint barátot. Te voltál bizalmam egyetlen ép oszlopa. És hová jutottál?

– Hová?

– Elárultál. Leromboltad az oszlopot.

– Igazságtalan vagy. Rettentő igazságtalan! – hördült fel Jókai.

– Volt képed az Esti lapokba írni… Sőt: szerkeszteni! Békeüzeneteket küldözgettetek a gyilkos Kamarillának!

– Hallgass meg… Azt akartuk, hogy…

– Leváltani a népet! – torkollta le Petőfi ellentmondást nem tűrően.

– Istenem, Sándor… Ez a nép önmagát váltotta le…

– Miket beszélsz? – Petőfi szeme felizzott.

– Az óriás elesett, mielőtt legyőzték volna – nem vetted észre?

– Az óriás? – A költő íriszéből, még ha csodálkozott is, hatalmas erő áradt. Jókai is alig tudott megállni előtte. Behunyta a szemét, akár egy vak próféta, hogy kimondhassa:

– Már Szabadszálláson szétporladt minden… Emlékezhetsz! Miért nem téged választott a nép követének? Téged: a leghitelesebb fiát? Csaknem meglincseltek, mert nem hazudoztál s hízelegtél nekik, ahogy a többiek… A nép önmaga ellen fordult, Sándor! Bennem már akkor összeomlott valami.

– Benned mindig összeomlik valami. Mert gyenge fickó vagy, Marci… Laborfalvi Marci!

– Megint itt tartunk? Rózánál? Örök tüske a szemedben? Csak mert engedélyed nélkül mert szeretni engem? Meg mertem érinteni – a valóságot is? Képzeleted lángoszlopa mellett?

– Ne félj, érted jön: csomagol tízórait, az akasztófa alá…

Igen, akkor is így vitatkoztak, amikor utoljára ültek itt az asztalnál, teázva, Júlia porcellán csészéi között. Sándort ugyanígy ragadta el az indulat. Sovány mellét ugyanígy rázta a köhögés. De most, ahogy előrelépett, Móricz meglátta a hatalmas vörös foltot a fehér ingén. – Semmiség – intette le Sándor a kérdést. – Csak egy tüske.

– Miféle tüske?

– Egy bokor tüskéje, na – legyintett a költő türelmetlenül. – Muszáj erről ennyit beszélni?

Megint fordult a kulcs a zárban. A kövér jött, ételt-italt hozott egy tálcán, letette az asztalra.

– A vacsorája.

– Nem kell.

– Holnap lesz a tárgyalásunk… Elpunnyadunk, ha nem falunk semmit.

– Vigye vissza!

– Nem eszünk, nem iszunk? Csak a puszta falakkal társalgunk?

– Takarodjon!

Nyikorogva csapódott az ajtó. Jókai átment a másik szobába. Senki se volt ott. Csak Voltaire homlokán lángolt hidegen az alkony.

Aztán a lemenő Nap a padlóra vetette fényét, oda, ahol az előbb még Sándor állt. Üres és kiégett volt minden. Bárcsak még egyszer láthatná! Bárcsak magán érezhetné megvető pillantását! „Egy bokor tüskéje?” Jókai gyúrta, marcangolta csenevész szakállát. „Sokan vannak bennem s az mind te vagy!”

A bejárati ajtó nyikorgása térítette magához. A fogadós jött: az arca mintha megváltozott volna. Visszatért a mézédes mosolya. Jókai nem tudta türtőztetni magát, ráordított:

– A tárgyalásom, ugye? Komédia! Ott a falragaszon az ítélet… Miért nem lőnek egyszerűen főbe?

– Nix tárgyalás. Nix ítélet. Egy kis adminisztratív hiba, hehe. Jókai Mór urat időközben törölték a listáról.

– Kovács János vagyok, a fenébe is, ezerszer mondtam!

– Hagyjuk ezt, ha kérhetem, tisztelettel – s a kövér, akár a hajdani nemzetőr a kiképzőtiszt előtt, szalutálva meghajolt.

– Követelem: azonnal vezessen a felügyelőhöz!

– Herr Giese elnézését kéri, de nagyon elfoglalt… Ha méltóztatna velem kijönni… Odakint már várják.

Azon se lepődött volna meg, ha a Marczibányi-ház kapujában Petőfi várja. „Megjöttél, Marci?” – kérdezné. – „Hol a fenében kódorogtál eddig?” – Csalódást érzett, miközben Róza asszony suttogását hallotta („Örülsz, Marci, hogy megmenekültél?”), s a nyakán felesége forró könnyei folytak. Arra gondolt: lesznek-e még rikkancsok a jövőben is, akik az utcán teli torokból eléneklik a Müller Gyula Nagy Naptárát?

Thorma János: Aradi vértanúk (Részlet)

Fellinger Károlyt Petőfiről készült híres festmények, rajzok ihlették versírásra. Ezek a képzőművészeti alkotások a lázadó, a kérdőre vonó tekintetű, vagy a mélyen elgondolkodott költőt, a felbolydult tömeg előtt szónokoló ifjú poéta alakját, vagy a költő halálát idézik. Fellinger verseiben Petőfi különleges személyisége és nagysága kel életre, illetve szürrealista költői képeken át sejlik fel a sorokban. Ez a színes leporelló méltó főhajtás a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja előtt, születésének 200. évfordulóján.

FELLINGER KÁROLY

Petőfi koszorúi

BENCZÚR GYULA
Petőfi Sándor arcképe

Születésekor gyengécske volt ő,
spirituszban fürdették oly félve,
hogy ne térjen az égi nagy mezők
csábító, halotti ösvényére.

Megkeresztelték hát lófuttában,
az év első napján, jobbra várva,
apja magyarként élt, de a tót, vén
Vagyócról származott kis családja.

Anyja hű szlovák asszony volt, gondos,
nemes, jó urának szeme fénye,
nem ejtette tisztán a magyar szót,
de a családban csak azt beszélte.

Születésekor gyengécske volt ő,
spirituszban fürdették oly félve,
hogy ne térjen az égi nagy mezők
csábító, halotti ösvényére.

MUNKÁCSY MIHÁLY
Petőfi Sándor búcsúja a szülői háztól

Mint behemót óriás,
úgy integet vissza,
garabonciás legény
a felhőt kiissza.

Porlepte szűrcsizmáján
az anyaföld sara,
fejfedője madár fészke,
tölcsér vihar maga.

Vándorszínész, víg költő,
bánatos a hangja,
ha jönne ökrös szekér,
megpihenne rajta.

ORLAI PETRICH SOMA
Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

Betegen és nagy szegényen
élt a vándorszínész, fázva,
egy jegyszedő jámbor asszony
szíve mégis megsajnálta.

Kövér város volt Debrecen,
híres, rangos, pulykafészek,
fűtetlen szoba ablaka
az akasztófára nézett.

Elhagyatott volt a költő,
mégis azt álmodta egyszer,
Isten asztalához ülve,
szabad lesz a magyar ember.

BARABÁS MIKLÓS
Petőfi Sándor portréja, 1848

Hat nap és hat éber éjszaka
született meg a János vitéz,
nyolc év alatt írta műveit,
minden sora reményt hoz, idéz.

Három napra jut hát egy vers,
lenéznék a megmondó urak,
napi költészet, futtatja magát,
homokban váj ki alagutat.

Balkezes volt, remek evezős,
és kiváló nyelvérzékkel bírt,
szabad idejében jól vívott,
telerajzolta a sok papírt.

Barátja, Arany János, szobra
avatóünnepségén végül,
tüdőgyulladást kapott, s meghalt,
ahogyan élt, tisztán, szerényül.

Sándor a feltűnést imádta,
járda helyett út közepén járt,
kucsma és zsinóros atilla,
kalap, frakk helyett neki dukált.

Gyűlölte a rossz fényképeket,
a festményben hitt, annál inkább,
hiú volt, mint a fiatalok,
bátrabb volt, hogyha fokossal járt.

EGRESSY GÁBOR
Petőfi Sándor portréja
(dagerrotípia, 1844 vagy 1845)

Ha nem élt volna Petőfi Sándor,
nem lett volna tartása e népnek,
nem küzdött volna úgy, ötvenhatban,
nem lett volna szent a szabad élet.
Nem élte volna túl a nemzetem
a megcsonkítást, a kihunyt lángot,
ha Petőfi nem tanítja hitre,
nem adja vissza a magyar álmot.
Egységben az erő, hangoztatta,
s harcolt, hogyha menni kellett büszkén,
leleplezte a bűnt s gonoszságot,
ellensége volt a hamis önkény.
A határon túlra szakadt honfi
erőt kapott minden verssorától,
Mátyás király óta nem élt erre
igazabb férfi a legjavából.
Idegen érdek ellen harcolt,
nem lehetett megvesztegetni őt,
elvárta attól, ki magyarkodott,
alkosson igazságosabb jövőt.
Neki haza, magyar országérdek
volt a nemzetek egyenlősége,
tudta, a császár hergelésétől
egymásnak leszünk ellensége.
Lehet bármilyen rendszer, ma is fél,
retteg egy Petőfi Sándor verstől,
hiába ünneplik, átlát rajtuk,
rég várt Csabaként lejön a mennyből.

THORMA JÁNOS
Talpra magyar!

Talpig derék, becsületes
hű tavaszi virágok,
hóvirág, jácint, ibolya,
a téllel szembe szálltok.

Talpra magyar, vegyünk példát,
jöjjön el a kikelet,
nagy fejétől bűzlik a hal,
minket az Isten vezet.

Csaba királyfi paripán,
hadak útján közeleg,
minden ember e hazában
egyenlőnek született.

MADARÁSZ VIKTOR
Petőfi halála, 1875

A halál az élet hű része,
az eszme szabadsága örök,
rejtélynek tűnünk, mint határban
a szerelmetes búzakörök.

FRANZ KOLLARŽ
Petőfi apotheosisa

Egy jeltelen sírban nyugszik,
valami oldalát szúrja,
kiszáradt kútban a vödör,
kiönti bánatát újra.
Anyja és apja nyughelyén
angyalka sír, fáj a búja,
nem tudja, hova kerüljön
az égiek koszorúja.

SZTASKÓ RICHARD

P.S.

– uram
végtelen
magas a
te lakásod és
azt ígérted letörölsz
majd szemünkből minden könnyet
mondván ettől lesz majd könnyebb
ha így van ez most arra kérlek
hagyd meg az enyimeket
engedd lecsorogni fölszárítja
őket a tikkasztó nyári meleg
én már számot vetettem az élettel
nincs több dolgom a földön
egy kicsit még terhellek nézd el kérlek
többet már nem kérek tőled
megelégszem eddigi jóságoddal
jó vagy te jó
hiszen te vagy a jó de
úgysem élhetek már soká
azt hiszem eljött a búcsú perce
itt a vége potomság persze nem több
eltűnni észrevétlen az út mellett az
egymás szavába vágó tücskök cirpelését
hallgatva és nem is kívánom a csöndet
eljön az magától minek siettessem
itt nyugszik nem máshol
láthatod itt porlik a csontja
belét hosszú dzsida ontja
csak mondja csak mondja
míg a fájdalom dalom
da lomm da lomm és
még a forradalom is
jajj mi lesz velünk így
ha már nem dobban a szív
bárcsak fölkapaszkodhatnék
egy felhőre hogy lássam
mit hoznak a századok
lenéznék én ide vissza
de a látványtól mondd csak
elégedett lennél sankó
arcod ott virít régi tízes bankó
meg szobrok utcák és terek
hősnek mondják pedig
egyszerű gyerek
egy volt-nincs párja-sincs
tyúkmellű kunsági srác

egy tüskés szárú vadvirág és akkor hosszú idő után újra a farkasról álmodtam állt előttem vicsorgó pofával a halál bűzét éreztem áradni a csattogó fogak villanásain túl a szemei olyanok voltak akár a sötétlő pokol legsötétebb bugyrának legmélyebben feketéllő kútja ahová ha belehullsz többé nincsen hazatérés állt előttem vicsorgó pofával és tudtam ha a kezemben szorongatott fűzfavesszőt nem suhintom felé a fölöttünk izzó napkorong összeroppan saját súlya alatt és nem lesz irgalom többé egyikünknek sem a farkas csak állt és állt és vicsorgott és bűzlött a bundája csapzott volt semmi jót nem ígértek az ég felé meredő kócos-szürke ázott-űzött szőrszálak a vesszőt a vesszőt a fűzfavesszőt suhintsd felé ne félj ha eltalálod és szemen csapod akkor menten szikrával töltheted fel a kútmélyi sötétséget de a következő pillanatban a hófödte bérctetőn ültem magam alá rakott lábakkal körülöttem némaság és hó és hó és fagy és hó és fagy és jég és szél és hó és a bőrömet átjárta teljesen a didergés hol vagyok kiáltottam bele a csöndességbe de senki nem felelt csak a visszhang majd a visszhang visszhangja végül már csak a visszhang visszhangjának visszhangja ismételte ezt a kétségbeesett kérdést ami halkulásában vált egyre nevetségesebbé én pedig úgy lettem egyre kisebb és kisebb egy aprócska ponttá zsugorodtam ott a bérctetőn hol vagyok hová tartok fázom én vagyok a didergés takarjon be valaki hol vagy édesanyám merre jársz drága édesapám öcsém takarjatok be fázom didergek a bőröm szétrepedt a mérhetetlen fagytól

Én, Petőfi Sándor
születtem szegény szülőktől
1823. január 1-jén
a Tisza és Duna közötti
Mátra alatti
nagy síkság
közepén,
és halok ezen a napon,
átadom teremtőmnek
egész lényemet, hiánytalanul
minden hibámmal
egyetemben,
kivétel nélkül, minek
következtében bárminemű
ítélet mondható
fölöttem, annak tartalmát
vitatni pediglen
nem fogom,
vállalom következményeit,
erre megesküszöm,
és föllebbezéssel sem
kívánok élni, így hát

mindig hallgasd meg mit énekel a részeg kántor a hangja még a fénylő csillagokat is könnyre fakasztja a szív belefullad a sós páclébe attól lesz igazán ízletes fölpuhult és zamatos ami eladdig rágósnak bizonyult a nyúltagy bonyolultabb annál mint ami csak a pilvakszerencsének köszönhető de mit köszönhet ő s aztán a bérctető odább lökött és egy folyóparton ébredtem de nem gondolom hogy véletlen ott feküdtem hevertem heverésztem fűszállal a számban és semmi nesz csak egy távoli zizzenés a levegő sűrűjében kier vier s halkan suttogó tehe-ví tó-him a sás között s ahogyan feküdtem ott a folyóparton moccanatlan a fejem fölött hirtelen elsuhant egy kék rigó és azt dalolta ne félj a szelektől tiráti titirá sem a nagy árnyéktól rárá titirá most is úgy fekszem itt mint akinek ha kell ha nem

szabadság és szerelem a jelszó
ha ez jó hát emlékezz vissza
mit kívánt magának
odalent Akhillesz ha lesz
új esély uram inkább napszámban
földet túrva mások után nem pedig így
vérben hozzád szólva bután
egy híd alatt hol csöndesek a
szavak de leginkább a halak
hát itt hagyom ezt a világot a
maradóknak csupa jót kívánok
fiam nejem nem fáj fejem
terítik fölém a szemfödelem
csak türelem
semmit se bánok áh nem
fogytán az erőm csorog az ámen
s ha lesz ki megsirat
hát itt az utóirat
ezt a testet idővel
befödi majd a sár
halott vagyok
és remélem a
föltámadás
alanyi jogon is se jár –

A világosi fegyverletétel

KUTAS JÓZSEF

Kis cserbenhagyások

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
             (Petőfi Sándor: A puszta, télen)

Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
          (Petőfi Sándor: Téli világ)

A messzi hegyek felől fagyos lehelet hömpölygött, ezért a tanyákon beparancsoltak a szabad ég alól mindent és mindenkit, aki és mi sebezhető vagy védtelen volt; ha akarta, ha nem. Nem volt apelláta. A szőrmók fagy már a szivárgó köd ülte fenyves szőnyegén tisztogatta hótaposó csizmáját.

A tél hirtelen és bejelentés nélkül érkezik, és minden valamirevaló pusztai ember tisztában van vele, hogy nem tréfálkozós vagy barátkozós természetű.

A hóvihar első jelére az alkonyi szürkületet sok-sok parányi lámpa bimbózó fénye bontotta szét, és az udvarokat olyan tisztára nyalta a szél, akár a jószág a jó gazda tenyerét.

A kicsi ablakok parázslottak: csillogó, nem e világi szemek kémlelték a térséget, ahol jóformán senki és semmi nem maradt.

S ez így volt helyes.

A tavasztól őszig tartó időszak volt a játéké, a munkáé, a szórakozásé és a félbe hagyott dolgok elrendezéséé, röviden: az életé, míg most a halál közeledett a megdermedt, mégis éber világ felé.

A friss hóba leszórt tanyák tompán derengtek a ködben, akár a jégbe fagyott ezüstpisztráng-pikkelyek.

– Hová mész? Hé, nem hallod? Kérdeztem valamit.

A csárda kandallójában vörös, bolyhos szőrű állat fészkelődött, szikrakarmaival a vastag, fekete padlót karistolta. A mészkősziklából rakott kályha közvetlen közele vakítóan világos volt, míg a helyiség távolabbi területein kisebb-nagyobb árnyékok kuksoltak.

– Csak kinézek – mondta kelletlenül a megszólított fogadós, félig kint, félig bent, ami annyit jelentett, hogy bundáját felvette már, de arccal a felesége felé fordult, aki egy fakanál birtokában a szokásosnál is harciasabbnak mutatkozott. – Csak kinézek, Eta.

– Miért nem tudsz veszteg maradni, mint a többi rendes ember?

– Honnan tudod, hogy a többi rendes ember veszteg marad? – így érvelt a nagydarab, sápadt, mikulásszakállú férfi, és nagyvonalúan eleresztette füle mellett a célzást, ami szerint ő nem rendes ember, hiszen elhagyni igyekszik a szakszerűen befűtött, barátságos szobát. – Ismered a rendes emberek szokásrendszerét?

– Nem akarok szócséplést – mormolta a nő, és kifelé bámult a jégvirágok csipkés hálóján át a kinti félhomályban motozó sziluettek felé. – Nem akarok vitát.

– Vitát én se akarok. Csak kinézek egy cseppet.

– És itt hagysz. Itt – a magas, vörös asszony széttárta karjait, és keblére ölelte a félhomály-csecsemőt –, a semmi közepén.

– Eta, Eta – a fogadós sóhajtott, és egy lépéssel közelebb csusszant a pokróccal fedett kijárathoz –, Eta. Ne kezdd megint. Éppen csak kilépek. Kidugom a fejem, és már jövök is vissza. Nem lesz semmi baj.

– Itt hagysz egyedül, az a baj. Már megint. Tudod, mennyire… jó, menj csak. Majd ideülök a kályhához, ahol több a fény.

A fogadós kissé elvörösödött, és amikor a szakállát kezdte csipkedni, felcsillant a remény, hátha felhagy a tervvel (kitűnő időzítésként felhuhogott a kémény macskabagoly-huzata), amihez makacsul ragaszkodni látszott.

Roppant az eresz, pattogott a tűz, hangok kicsiny, de jól képzett hadserege masírozott a pusztai ház felé, amit körülölelt a tél…

Valahol láthatatlan varjú károgott, és a szűz havat hol apró légörvények kavarták, hol farkastappancsok szétszakadt-gyöngysorszerű nyomai bontották meg, és a szürkületben talán egy magányos, bundába burkolózott lovas árnyéka látszott.

A lovas hátán keresztben öblös mordály feküdt, a kalapja csúcsos volt, konya karimáján megült a hó, és lélegzete egybeolvadt a köddel. Honnan hová tartott, senki se tudta, talán csak a varjú, ’aki messze magasan lebegett, keresve társát, a fáradt napot.

Eta asszony ismerte jól az emberét, és látta, mikor tud rajta fogást találni – a lopakodó homály azonban keresztülhúzta számításait.

Mintha nem is ő lett volna! Páni félelem szorította össze, és minden lépés, amit a fogadós az ajtó felé tett, kínszenvedés lett számára, mert úgy tűnt, a férfi és a közte növekvő távolság erősíti a lényt, aki szívében nő, növekedik.

Nőtt a sötétség területe, és a lángok visszavonultak a kályhában, vereséget szenvedve, egyre fakóbban és gyengébben ütve a világosság taktusát.

S hogy egyedül maradjon ezzel az egyre idegenebb, rémesebb nőszeméllyel, akinek egyre kevesebb szavát érti?

Nem, ez egyre elképzelhetetlenebb volt. Tisztában volt vele, hamarosan elő kell húznia és ki is kell játszania az utolsó kártyalapot, mielőtt férje kilép az éjszakába.

– Várj! – szólt hát, és hadarva fogott bele mondandójába, amit már mindketten kívülről fújtak, álmukból kelve, ha úgy adódott. – Várj!

– Csak kinézek, Eta, mondtam már, épp’ csak egy pillanat. Észre se veszed, és már vissza is értem. Fel sem tűnne, hogy nem vagyok itt.

– Mindig ezt mondod. Mindig.

– És? Történt valami rendkívüli valaha is?

Az asszony ökölbe szorította a kezét, a csontok fehér jéggömbök lettek, áttetsző dudorok. Halántékán jobboldalt lüktetve futott egy ér, mint a tavaszi gleccsertől megszökő kis patak, ami, bár kicsi, igencsak veszélyes.

– Minden egyes alkalommal, amikor itt hagysz… – felkapta a karját, és felcsattant: –, nehogy közbevágj! Nem hagysz itt, egy szemhunyásnyi idő, blabla… de te nem ezt ígérted nekem. Nagyon nem ezt. Nem hagyhatsz ismét cserben, hallod?

A fogadós duzzogva visszalépett, de félúton meggondolta magát, megfeszítette állkapcsát, a szakáll hirtelen felágaskodott… valóssággal kilőtte az ablak jégvirágrétjén át a tekintetét, s türelmetlenül topogott.

A szoba egyes részeiben táncoltak, másutt lapultak az erősebb-gyengébb árnyak, a falon, a mennyezeten, a padlón, mindenütt. A nő arcán is, a férfi arcán is; igazi fantom vircsaft volt kialakulóban.

Végül a fogadós az asszony elé állt. Szinte összeért az orruk.

– Nem hagylak cserben, Eta, sose hagytalak. Most sem foglak. De van ott kint valami… – tétovázott –, amit el kell intéznem. Létfontosságú… Ki kell húznunk tavaszig, értsd meg. Tudod, milyen veszélyes ez a vidék két vénembernek, amik vagyunk. Biztonság kell, Eta. És ezt a biztonságot…

– Semmi közöm hozzá – sziszegte az asszony. – Amíg egyedül voltam a csapszékben, soha semmi gondom nem akadt… aztán jöttél, és hoztad a gondokat magaddal. De elfogadtam, mert végre volt valaki mellettem, elzavarhattam a félkegyelmű öcsémet. Bár ne tettem volna! Egyedül nem maradhatok, értsd meg.

Jól ismerték a történetet, fölösleges volt ismételni – de szükség volt rá. Ki kellett jelölni a szilárd pontokat az ingoványban. Csönd volt idebent. Könnyű fények hintáztak, akár ágakon a tündérek.

S a két ember csak nézte, figyelte egymást, és a tűz szemrehányóan veszekedett, mert fogytán volt az ennivalója.

Odakint közben tombol a hóvihar, a vad, a jószág menedékbe húzódik, a nap rég lehullt az égről, mint egy vékony, vásott szálon lógó, régi gomb.

A lovas talán önszántából lassított, talán a köd fékezte iramát. Senki sem volt, aki utánanézett volna a dolognak.

Átvágott a farkascsapáson, megemelte a fejét, amikor a varjú rákárogott a vattaszerű, hideg szürkeségből, azután megállt egy óriási, csupasz fa alatt – egy árny volt, semmi több, hangtalan, mozdulatlan tömb –, és egy alig pislákoló fénypont felé bámult.

Várt.

Talán elgondolta, milyen lehet odabent, az idegen szobában? Számára az idekint jelentette az életet, ez a vad, fenyegető és veszélyes világ, amit a fehér fagy és a színtelenség fércel össze… az is elképzelhető, hogy a lovas nem gondolt semmire. Csak pihent.

Olyan ember benyomását keltette, aki biztos a dolgában; akit nem lehet az orránál fogva vezetni, s akit nem érhetnek már meglepetések.

A hátára erősített puska a furcsa fényviszonyok miatt úgy nézett ki, mint egy roncsolt szárny maradványa.

Hosszú út állhatott mögötte. A téli éjszakában nem vezetett út, a tájékozódásban nem segített semmi, még az elmaradhatatlan állati útjelző, az ugatás sem, hiszen a kuvaszok és komondorok ki se dugták az orrukat, ha nem volt muszáj.

A hold szigorú tekintete végigkarcolta a jégvirágrétet.

A fogadós szusszant egyet. Aztán felborzolta a szakállát, dobolt a pocakján egy sort, hátrafordult, aztán megint előre. Majd feladta.

– Jól van, Eta, beszéljük meg. Van valaki, akivel muszáj megbeszélnem a… dolgokat.

– A dolgokat?

– A dolgokat.

– És miért nem lehet itt megbeszélni a… fűtött, békés szobában? Miért kell odakünn a hollók, a farkasok és a fagy társaságát keresned? Hogy micsoda? Igen, értem. A szabadság, persze. Hát hogyne. Én ne tudnám, mit jelent a kiszabadulás a börtönből? Ha te nem jössz… a mai napig rettegnék a testvéremtől… Bár nem tudom, kitől rettegtem jobban, őtőle, vagy magamtól…

Jeges szél sziszegett, nyelvét nyújtogatta a megfagyott bokrok alakzatai között, és egy távoli karám idegesen rándult össze, amikor megérintette a tél. A nap vagy a hold vicsorgott sápadtan a felhők karimája alól, vagy ez is, az is?

– Támadt egy ötletem, Eta. Vedd a kabátodat. Csizmát. Sálat. Kesztyűt. A tüzet csendesítsd le, bár nem idézünk soká. Ne kérdezz, kérlek, semmit. Se most, se később. Igyekeznünk kell.

A lovas egész alakját bevonta a különböző irányból egyszerre fújó szél, mégsem hagyta el őrhelyét. Talán a kedvező jelre várt, talán arra, hogy észrevegyék, talán semmire sem, csak menedékbe húzódott. Nem moccant akkor sem, amikor egy holló csapott fel a háta mögül, és a ködből kiváltó ordas is hidegen hagyta. Talán a felé oldalazó párost figyelte, főként a kisebbik, hadonászó, nagykabátos figurát, talán a távolba révedt.

Az ilyen furcsa formáknál sose lehet tudni az igazat.

MARCZINKA CSABA

P.S.-férfi?

a „petőfiférfi” egy típus
(mi több, lassan már archetípus):
a „szekularizálódó” Hit
Lovagja, még spirituális

„beütésekkel” (régi páncélban
már a készülő gerillaharcos)
– habár kétfelé torzult „lovagos
éthosz”: gerillába vagy zsoldosba…

(Pityofin vagy talán Petrovara?
hova s merre csúsznak el a dolgok?)
(a zsoldos „megy át” gerillába?
avagy:inkább fordítva tipikus?)

(s az Eszme helyén forog a Pénz
– előbbi tünedez vagy silányul)

Az eladott ló

talán eladtuk
vele a megtervezett
jövendőnket is…

Petőfi-paradoxonok

pedig milyen szép
jelszavak voltak annó:
„Világszabadság!”

(közteher meg a
népképviselet is még!…
– mi valósult meg?)

(lassan már azt is
„elkésve” tudjuk meg,
mit eldöntöttek!)

(lekövetnek már
mindenen át s keresztül,
techno-spicli néz!)

(a lángoszlop már:
fölgyújtotta az egész
ligetes tisztást)

Kurucz Sanyi és Labancz Andris

                     P. S. és G. A. emlékére

„Akasszátok fel a királyokat!
Nincsen többé szeretett király!”
– szaval lobogó hajú Sanyi
magyar trikolóros színpadán.

„De nekünk igazából császárunk
van, ha jól megnézzük a dolgot!”
– vágott vissza cvikkere mögül
Andris, a precíz tudálékos.

„Császárja űm a tudod kinek!…”
– kontráz Sanyi indulatosan.
„Kaiser und König verstehen?” ^*
– replikáz vissza Labancz uram.

Így folytatódik tovább közjogi
és politikai vita szlogen
„jelszavas” mondatok „tüzében”…
– maradt-é ebből mára valami?


       ^* ”Császár és Király érteni?” (német)

Alter-legendárium?

(Barguzin-sztori)

Mégsem negyvenkilencben, hanem
kicsit „korosabban” ötvenhatban(?),
s nem Erdélyben, de Szibériában…
– főleg pedig: ágyban, nem kard által!…

(s persze: új nő, a postamester lánya!
– meg két újabb gyerek, évek alatt…)
(magyar költő ne „kószáljon” a
csatatéren, legyen számkivetett!)

(plusz vitaminhiány tüdőbajjal)

FEKETE SÁNDOR

A Csatadal sorsa ^*

Az országgyűlés még Pesten működik, amikor kap egy költeményt Petőfitől, ez a Csatadal. Kísérőlevelet is mellékelt hozzá, íme a teljes szöveg:

„Levél a képviselőházhoz” Debrecen, december 8-kán 1848.

Képviselő polgárok! Millyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, ki azt írta a conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy egy kiadást a marseilleise-ből. – Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, a mennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen ohajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadipályáról személyemet, legalább lélekben az alatt is részt vegyek nemzetem harcaiban.

Nyolc nap múlva a Közlöny és a Pesti Hírlap már beszámolt az eseményről. Az első lap szerint „a ház részéről tetszés nyilvánult”, a második szerint a felolvasott csatadalt „a ház nagy tetszéssel fogadta”. (Endrődi: Petőfi napjai 33.) A Közlöny 20-án már a költő levelét is közli. (Mindegyik lap helyesen közli a Marseillaise nevét, eltérően a PÖM. III. kötetétől, ahol az ai helyett ei áll… hibásan. Ha a hibát a költő követte el, akkor ezt a jegyzetekben rectifikálni kellett volna. Megjegyzendő még, hogy a lapok, főleg a néhány nappal késő német újságok beleszövik szövegükbe azt is, hogy a szóban forgó francia tábornok vagy 40 ezer katonát kért, vagy ugyanannyi példányt a Marseillaise-ből – de ez a szám a költő levelében nem szerepel. (Adattár I. 300.) A francia nyelv mindenesetre nehéz lehet, mert a Der Ungar éppenséggel Marsilleis-nek keresztelte el a Marseillaise-t… (I. m. 300.) Nagyobb baj az, hogy a képviselőház tetszése, más forrás szerint nagy tetszése ellenére a vers, felolvastatása után „a honvédelmi bizottmányhoz átküldetni határoztatott, hogy az a kinyomtatása iránt intézkedjék” – legalábbis például a Nemzeti című újság december 16-i száma szerint. Ám ez az intézkedés – a meglepően kedvező sajtófogadtatás, sőt egy sietve készült német fordítás ellenére is – aligha tekinthető gyorsnak… Nincs hiteles adat arra, hogy a verset a költő által elképzelt nagy példányszámban nyomtatták volna ki, s a megérdemelt honorárium kiutalásáról sem szól megbízható forrás. Az ellenkezőjéről van híradás – Jókai kései emlékezése. Ez sem hangzik megnyugtatóan: „…a mikor csak egy csodalelkesülés hozhatott még diadalt, akkor írt Petőfi egy lelkesítő riadót, s azt beküldte a kormánynak (pontosabban: a nemzetgyűlésnek – F. S.), hogy nyomassa ki egy millió példányban (megint tárgyszerűbben, s nem jókaiul: Petőfi nem jelölte meg a kinyomtatandó példányok számát, annak megállapítását a képviselőkre bízta – F. S.), ossza ki a nép és a hadsereg között, neki pedig adjon minden példányért <175>fél krajczárt.” (Petőfi természetesen a krajcárok mennyiségét sem szabta meg – F. S.). A többi viszont igaznak tűnik: „A kormány nem nyomatta ki a költeményt millió példányban, s nem adott érte a költőnek fél krajczárt darabonkint. Pedig már akkor tízezer forinttal többet nyomatni a bankóprésnek akár ide, akár oda. S ha azt megkapta volna Petőfi, vehetett volna magának szekeret, lovat, nem kellett volna gyalog menekülnie a segesvári csatából…” (Petőfi eszmecsirái 49-50.) Talán nem leszünk túlságosan elfogultak, ha a Csatadal ily közönyös kezelését összefüggésbe hozzuk azzal a ténnyel, hogy ifjú Pázmándy Dénes, a ház elnöke volt ama férfiú, aki felolvasta a Csatadalt. S ő javasolta, hogy a Honvédelmi Bizottmánynak adják át a versezetet a kinyomtatás iránti intézkedés megtétele végett… Amihez még tudni kell, hogy mind az idősebb, mind az ifjabb Pázmándy 1849 januárjában sietve hódol majd be Windischgrätznek… Nincs adat arról, hogy árulásuk értékének feljebbezése végett magukkal vitték-e a Csatadalt az osztrák hadvezérnek… (Ez természetesen csak irónia akart lenni. Halvány jelzés arra, hogy kivel-kikkel lett dolga a forradalom első számú harcosának.)

^* (Részlet a szerző „Petőfi forradalma” című könyvéből (Budapest, 1998.) [vissza]

A pákozdi csata (Korabeli litográfia alapján)

SIMOR ANDRÁS

Petőfi-versek sorsa 1874-75-ben ^*

1874-ben megjelennek Petőfi összes versei, a hatalmas versalbum díszkiadás néven vonul be a Petőfi-irodalomba. Csakhogy a valóban díszes kiállítású könyvóriás megjelenését heves irodalmi-politikai harc előzi meg. A kötet első szerkesztője, Greguss Ágost a sajtótörvényre hivatkozva politikai okokból – az 1951-es kritikai kiadás jegyzete szerint – 7 költeményt ki akart hagyatni, 8-at pedig csak megcsonkítva akart közölni. (Bartók Lajos szerint Greguss 18 verset akart kihagyni, illetve megcsonkítani.) Az ellenzéki sajtó támadásai következtében a szerkesztést Greguss Ágosttól Gyulai Pál veszi át, aki végül 4 verset mellőz, 4-et pedig kihagyásokkal tesz közzé. A díszkiadás „szöveghűség tekintetében is a legmegbízhatatlanabb valamennyi Petőfi-kiadás között”. (Petőfi összes művei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951. 371. o.)

Závodszky Károly 1874 októberében induló szépirodalmi és ismeretterjesztő havi közlönye, az Otthon első számában a díszkiadásból kihagyott, illetve megcsonkított Petőfi-verseket közöl. Az 1951-es kritikai kiadás az Akasszátok föl a királyokat, az Újév napján, 1849, a Készülj hazám! esetében az Otthont jelöli meg első megjelenésként. A havi közlöny októberi számában jelenik meg Bartók Lajos kritikája a díszkiadásról. Ebben írja: „Négy vers egészen kimaradt; ezek a »Királyok ellen«, »Ausztria«, »Itt a nyilam«, »Akasszátok föl a királyokat«; s történt ezenkívül négy versből egy-két sornyi kihagyás. A kihagyott versek és megcsonkított részek Petőfi forradalmi és köztársasági elveinek költői megnyilvánulásai, mellőzni azokat politikai türelmetlenség, kicsinykedés.” Bartók Lajos a cikkéhez fűzött lapalji jegyzetben azt is említi, hogy A királyok ellen című verset nem tudták megszerezni, a többit viszont, kiegészítve az Újév napján, 1849-cél, közlik, szöveghűen. Ami a szöveghűséget illeti, az Otthon közléseibe igen sok hiba, téves olvasat került. Gyulai sietve meg is támadja a Pesti Naplóban az Otthon közléseit. Závodszky a novemberi számban felel a támadásra, megírja, hogy csak másolatból dolgozhatott, ezért „az adott körülmények közt kikerülhetetlenek a hibák”, ugyanis az eredeti kéziratok az Athenaeum birtokában voltak. Ám Gyulainak adott válasza nem pusztán a hibák miatti mentegetődzésekből áll. Így folytatódik: „És íme, alig telt el pár nap az olympi nyilatkozat után (Gyulai Pál nyilatkozata, S. A.), ugyanabban a lapban, hol még csak az imént oly grandezzával vagdalódzott Gyulai Pál, egy közönséges halandó kimutatja, hogy Gyulai Pál sem ismeri jól a szöveget. »Sic transit gloria mundi«. E közönséges halandó Színi Károly, ki Gyulai szövegét helyreigazította.”

Az egykori irodalmi vita ezen a ponton válik rendkívül érdekessé. Ugyanis a Petőfi, Táncsics eszmeiségét követő lapszerkesztő, Színi Károly életművét – aki 1859-től 1892-ig adta ki szabadságot, egyenlőséget, testvériséget követelő, valódi függetlenségért és népjólétért csatázó lapjait – senki sem kutatta ez idáig, az új magyar sajtótörténet is megfeledkezett róla. Színi Károlynak jelentős szerepe volt 1874-ben a Petőfi-versek körüli vitában is. Ekkor ő a Riadó című polititkos gúnyos hetilap szerkesztője. A Riadó 1874. október 18-i számában címoldalán illetve és a második oldalon közli az Akasszátok föl a királyokat, az Itt a nyilam, mibe lőjjem?, az Ausztria, az Újév napján, 1849, a Készülj, hazám! című Petőfi verseket. A versekhez a következő jegyzés-t fűzi: „A föntebbi költemények kihagyattak Petőfi legújabb »teljes«-nek nevezett kiadásából. Azóta az »Otthon« című füzet közölte, de sok hibával, miért is mi kötelességünknek tartottuk kiigazítva hibátlanul közölni. Szerk.” Ezután még egy kérelem is következik: „Aki netalán Petőfinek ismeretlen vagy kiadatlan forradalmi s más költeményei birtokában volna (például amely így kezdődik: »Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok ha őszinte szót« [a második sort hibásan idézi Színi, S. A.]), vagy azt a gondolom Sárosi Gyula-féle verset bírná: »Jaj be búsan süt az őszi nap sugara Az aradi vártömlöcnek ablakára« – legyen szíves nekem közlés végett megküldeni. Szerk.”

Nyilvánvaló hát, hogy Színi Károly a Petőfi-verseket más forrás alapján közli, mint Závodszky Károly, és az összevetésekből az is kétségkívüli, hogy forrásai sokkal megbízhatóbbak, szövegközlései valóban hiteleseknek nevezhetők. Más kérdés, hogy forrásait nem nevezi meg. (Erre számos, ma már szinte földeríthetetlen oka lehetett, például netán az, hogy esetleg a forrásként szolgáló másolat szerzője éppen Gyulai Pál köréből került ki.) A forrás meg nem jelölése viszont azon a tényen nem változtat, hogy hiteles Petőfi-szövegeket közöl, és három esetben két héttel az Otthon első közlése után javítja ki a hibás közléseket, föltehetően az eredetiről készült másolat alapján, méltó ellenfeleként a verseket nem közlő, illetve megcsonkító Gyulainak.

A Riadó 1874. november 22-1 száma egy Vészharang című verset közöl az alábbi jegyzéssel „E költeményt Kálniczky János úrtól Kecskemétről a költő neve alatt kaptuk, azóta más megbízható oldalról némely csekély igazításokkal együtt azt a biztosítást vettük, hogy e költemény Petőfié és kiadatlan. Mi nem ismerjük s nem dönthetjük el. Fenntartással közöljük Petőfi neve alatt. Akik többet tudnak róla, szóljanak hozzá, Szerk.” Hozzászólás, utólagos megjegyzés nincs. A vers nyilvánvalóan nem Petőfié, s az sem véletlen, hogy Színi, aki egyrészt jól ismeri Petőfit, másrészt tart a megfricskázott Gyulai bosszújától, igen korrekt jegyzés-ben közli fenntartásait. 1874. december 27-én a Riadó karácsonyi ajándékként olvasóinak Petőfi A királyok ellen című versét közli címoldalon, amely első közlése óta (Márczius Tizenötödike, 1848. október 26. 192. szám.) „még sehol meg nem jelent”. Színi jelzi az első megjelenést, és közli Petőfi egykori megjegyzését is, a versközlés módja tehát filológiailag is pontos. (Az 1951-es kritikai kiadás a Riadó közlését ebben az esetben sem említi.) 1875. január 3-án Színi megkezdi Sárosi Gyula Arany Trombitá-jának közlését. 1875. január 17-én Sárosi Gyula Farsangi dal 1850 című híres versét közli címoldalon, 1875. január 13-án pedig folytatja az Arany Trombita közlését.

Ilyen előzmények után tesz közzé a Riadó 1875. január 31-i számában a címoldalon egy Rákóczi című verset. A vers fölött a következő szöveg áll: „Még egy kiadatlan vers Petőfitől.” Alatta zárójelben: „Ez sem jelent meg a legújabb teljes kiadásban sem.” A vers alatt Petőfi neve, minden szerkesztői megjegyzés nélkül. A lap második oldala az Arany Trombitá-ból közöl további részleteket.

Ismerjük Petőfi három Rákóczi-versét, a Szent sír (1847. január), A majtényi síkon (1847. május 30.) és a Rákóczi (1848. április 21.) című költeményeket. Jól ismert Petőfi rajongása Rákóczi iránt. 1847. február 23-i levelében azt írja Aranynak, hogy Rákóczi is tervezett eposzhősei közé tartozik, 1848. április 21- én pedig a következőket jegyzi fel naplójába:

„Nagypéntek napja!…

Röpülj át 113 esztendőt, emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könnyet, mely sötét szárnyadra esett szememből, s hullasd azon férfi kezére, ki akkor és ott szűnt meg élni. Ez nagy férfi volt és az ő keze szent; megszentesítette a szabadság kardja, melyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! de sikertelenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősbül földönfutó lett, és míg otthon csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag dijából lakomázott, addig ő a számüzöttségben ette a kegyelemkenyeret. Ma száztizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kívülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja?

Oh Rákóczi!…” (Lapok Petőfi Sándor naplójából, Összes prózai művei és levelezése, Magyar Helikon, 1967, 409. o.)

A Színi Károly által Petőfi-versként közölt Rákóczi nem szerepel Petőfi kritikai kiadás által is hitelesített versei között, és a kétes hitelű szövegek között sem találjuk. Nem tudni hát, miről van szó: Petőfi ismeretlen verse került-e elő egy mindmáig nem kutatott anyagból, vagy a vers egy másik, egyelőre még nem azonosított kortárs költőé, avagy irodalmi játékkal, mesteri módon készült utánzattal van dolgunk. A Színi lapjában közölt Rákóczi illeszkedik Petőfi eszmerendszeréhez, költői hangjához, sorai és szakaszai már-már utalásszerűén idéznek Petőfi-verseket (például: „Ott lesz börtönéből kiszabadult lelkem”), illetve ritkán használt Petőfi-szót (például: „életszín”). A versben Törökföldön-ként szereplő Törökország Petőfinél éppen a Rákócziról szóló följegyzésben fordul elő.

Ismételjük meg, hogy a kérdést eldönteni nem tudjuk. Örülnénk, ha Petőfi-kutatóink hozzászólásaikkal fényt derítenének a Rákóczi címmel 1875-ben közölt, Színi Károly által Petőfinek tulajdonított vers rejtélyére.

Rákóczi

Borulj le, én lelkem, Rákóczi sirjára,
Idegen országban szendergő hamvára!
Szent az a temető, szentek azon hamvak,
Életét jegyezvén a leghübb magyarnak.

Rákóczi, Rákóczi! szabadság vitéze!
Nemzetnek mártírja, fényes büszkesége!
E hazában, melyért véred annyit omla,
Nem volt hely, hol fejed lehajthattad volna.

„Tartsa meg kegyelmét a császár magának,
Vagy ajándékozza német szolgájának!
Nem ragadtam fegyvert saját személyemért,
Hanem láncot hordó szegény nemzetemért.

Kiesett kezemből a fejér lobogó,
Elfogyott seregem, mint tavaszkor a hó,
Tulajdon vérem is pártütőnek monda,
Kiért fájó lelkem ennyi gondot horda.

Jertek oldalamhoz néhány jó vitézek!
Nem vagyok már vezér, többé nem is lészek:
Nyujtom a kezemet, mint barát barátnak…
Kerüljük vaskardját a német császárnak!

Menjünk ez országból, menjünk erre arra,
Keserves idő vár itt a hiv magyarra.
De hiszek istenben, hajnalt küld az égre
Az igaz küzdőknek el-kifolyó vére.

Én ugyan itt hagyom szivem lángolását,
Haragos lelkemnek titkos sohajtását:
Nyisson szabadságot a magyar hazának,
Örök veszedelmet a német császárnak!”

Szellők játszadoztak szép göndör hajával,
Mely vállára omlott fekete habjával,
Vidám volt az egész természet körülte,
A vidámság csak az ő lelkét kerülte.

Idegen határon terhes bujdosásban
Egy ragyogó csillag kisérte útjában,
Vele ébredett fel, vele nyugodott le,
Egy ragyogó csillag: a haza szerelme!

Hallgass el, óh szélvész, melynek nincsen álmod,
Mely a Márványtenger hullámait hányod,
Egy ember van közel hozzád pihenőben,
Engedd őt nyugodni csendes békességben.

Virágtalan partján a Márványtengernek
Bujdosó magyarok járnak, tévelyegnek.
A szabadság napja nem mosolyog rájok;
Nincsen üdvösségök, mert nincsen hazájok!

Renyhe török nép közt távol Rodostóban
Ott fekszik Rákóczi egy szalma kunyhóban,
A vidám életszin lekopott arcáról,
Halványság borítja, mint egy sötét fátyol.

Bujdosó társai állnak ágya körül,
Szemeikbe terhes búbánat könnye gyűl,
És mig csendességben siránkoznak rajta,
Beszédre nyilik meg a nagy beteg ajka.

„Leszállott a tavasz ez idegen földre,
Életet hinteni a kihalt mezőkre…
Kérlek, hozzatok be nekem egy zöld ágot,
Több tavaszt e földön ugy sem igen látok.

Kialvó félben van életem fáklyája,
Szép hazám javáért lobogott világa,
Itt halok meg érte, idegen határon,
Ha meg nem halhattam a véres csatákon.

Tegyétek testemet jó édes anyámhoz
Törökföldön nyugvó Zrínyi Ilonához:
Egyesüljön hamva két hű magyar vérnek,
Kik egy ügyben haltak, egy hazáért éltek.

Szabadság volt szivem legfőbb kivánsága,
Érte omlott vére, érte, bár hiába!
Franciaországba küldjétek szivemet,
Szabad hazában hadd találjon sirhelyet.

És te Magyarország! lelkem fényes búja,
Életem öröme, napjaim boruja!
Soha sem látják már szemeim vidéked
S rabláncokba hajtott szegény árva néped!

Ott leszek veled a végső bajvivásban,
Fegyver zörgése közt, hadak zugásában.
Ha kardot rántasz a német császár ellen,
Ott lesz börtönéből kiszabadult lelkem.

Kutya voltál, osztrák! az maradsz örökre.
Óh hogy minden átok szálljon a fejedre!
Ha csak a magyarért büntet is meg az ég,
Számodra a pokol kinja sem lesz elég.”

A Petőfi-kutatók az írás eredeti megjelenése óta eltelt csaknem harminc év alatt sem vették a fáradtságot az eredetiség tisztázására, holott napjainkban a számítástechnika eszköztára jelentős segítséget nyújthatna számukra ebben. (A Szerkesztőség)

^* Eredeti megjelenés: Ezredvég 1994/2 [vissza]

Lotz Károly: Táborozó huszártisztek

A pubertás közeledik, avagy a Plejádok

műhely

KISS ENDRE

A címkék hatalma és a gondolkodás restsége

(Arcübasev: Szanyin)

A Szanyin végigkíséri az életemet. A gimnáziumban már foglalkoztunk vele Karinthy Így írtok ti paródia-sorozatának alapján. Szinte érthetetlen, milyen biztonsággal emeltük ki az egész műből ezt a darabot. A diszkusszióba ráadásul a párhuzamos leányosztályokból is beleszóltak, akikkel egyébként elég kevés beszélgetős kapcsolatunk volt. A Karinthy-paródia Arcübasev Sanyijának túlfokozott élet-kultusza bizonyosan rárímelt akkori legnagyobb életproblémánkra, ami így leírva szokványos kiindulás, valójában és más perspektívákból szemlélve azonban hatalmas kín volt.

A nemzetközi recepció már korán gondoskodott arról, hogy a Szanyin életszemlélete a szexualitás problémájára egyszerűsödjön. 1917-ben (éppen a Nyugatban) Szini Gyula ezért esik kétségbe: „A férfi nemi rabszolgaságának nagy korbácsolója, a mániákusan kékszemű Strindberg keresztülharcolt egy írói életet, míg végre olyan színházat alapíthatott, amelyben főként az ő darabjait játszották és a vállalkozás – megbukott. És most jön ez az orosz, ez az Arcübasev, aki a »Szanyin« című regényével talán még Tolsztojt is lesodorta a moszkvai, pétervári meg egyéb könyvpolcokról – és ugyanazt, amiért Strindberg vértanú-életet élt, fölhígítja tetszetős, pikáns flirtek formájában, megtetézi egy moziszerű ötödik felvonással, amelyben a nyílt színen mindenféle bracchium esik meg egy kacér nővel: és a közönség betódul a komédiába. Szegény Strindberg! Hiába élt, mert neki sohasem jutott volna eszébe, hogy idegeket és érzékeket csiklandó jelenetekkel mézelje be azt a lépesvesszőt, amelyre oly nehezen ragad rá az ökörszem.” (Nyugat, 1917/19.)

A regény utóélete tehát a Karinthy-Szini vonalon emelte hírhedtté a Szanyint, a mi kamasz-recepciónk tehát tipikusnak volt nevezhető. A Szanyin azonban később is velem maradt, elsősorban azért, mert valamilyen, sokáig nem tisztázott, intellektuális különlegességének is tudomására jutottam. Megjegyeztem a róla olvasott utalásokat, kialakult egy képem egy szexuális forradalomról Oroszországban 1914 előtt, eszembe jutottak Alekszej Tolsztoj Golgotájának bevezető értelmiségi jelenetei. Legtöbbet az orosz értelmiségről harminc éves koromig egyébként a II. Internacionálé és a Die Neue Zeit kutatása közben tudtam meg. A Die Neue Zeit olthatatlan étvággyal foglalkozott a korabeli orosz szellemi élet legapróbb részleteivel is, s most már azt is tudom, hogy az orosz bolsevikok és szocialisták a maguk eredeti nevén vagy álnéven ugyancsak rengeteget írtak ebbe a lapba, mi több, a Die Neue Zeitet egymás közötti emigráns kommunikációjuk céljaira is felhasználták.

A Szanyin végigkísérte az életemet. Ezért gondolkodás nélkül megvettem a hetvenes években a Múzeum körúti antikváriumban. Németül, gót betűkkel. 2023 elején egy korábbi hullám után, amikor a Siegfried Kracauerbe belevetített „primérimpulzusok” problémáján gondolkodtam, újabb pszichológiai érdeklődés kezdett foglalkoztatni, természetesen ez is inkább filozófiai, kategorizálási probléma volt. Az alapkérdés az volt (családi hátterű kialakulását leírtam egy külön ezzel foglalkozó Naplóregény-fejezetben), hogy eltűnt a pszichológiai érdeklődésből, a pszichológiai nyelvből, majd a köznyelvből az „ösztön” fogalmának használata. Mivel egy sor olyan dologgal foglalkoztam (például a janzenizmus és a kegyelem problémájának az eredeti megfogalmazása vagy Nietzsche harmadik korszaka), amelyekben ez a probléma nagyon lényeges volt, ezen a hiányon rögtön elcsodálkoztam. E hiány dimenzióit rögtön ki is vetítettem egy olyan valóságra, amelynek értelmiségi kutatói kihagyják gondolataikból az ösztönt, és emiatt vakká válnak annak minden megjelenése és következménye előtt is. Néhány hétig úgy jöttem-mentem a világban, mint aki rögtönzések formájában felméri azt a társadalmat, amely számára ösztönök nem léteznek. Nem jók vagy nem rosszak, de nincsenek. Közel negyven év közös sivatagi vándorlás után éppen abban a pillanatban esett tekintetem a könyvespolcon a Szanyinra, amikor ez a probléma a tetőponton volt. Napnál világosabb lett, hogy éppen most különlegesen elmélyült olvasással fogom megismerni ezt a művet.

A Szanyin igen jól megírt modern nagyregény, a regény történelmének egy különleges pillanatában. Az akkori (1907-es) modernség igen sok indíttatását felszívja magába, de még távol áll tőle a húszas évek elején induló modern regény sokféle avantgardisztikus sajátossága (amelyek a polihisztorikus regényben érik el végső kiteljesedésüket). Igen olvasmányosan, igen szellősen, igen jól szerkesztetten megírt mű. Általában jók a jelenetezései, öt-hat embert jól követhetően mozgat egy jelenetben. Az alakok szellemi arculata jól megrajzolt, a fiatal férfiak majdnem mind a forradalmiság határán járnak. Vagy készülnek, vagy már benne vannak, vagy egzisztenciálisan a forradalmiságot is értelmetlennek találják (vagy, mint éppen Szanyin, csak egy előítéletek nélküli szabadságot tudnak elképzelni). Az intenzív gondolkodási folyamatok tökéletesen kibontakozhatnak az elegáns és szellős realizmus keretei között. De Arcübasev ért a természethez is, szép a természetben járó és gondolkodó ember harmóniájának felmutatása a természettel, intim hangulatok ezek, olyanok, amelyeket Broch például már tovább tud fejleszteni a „nappali álom” vagy az alvajárás lélektanába. Arcübasev kiemelkedő művészi képessége a döntő jelentőségű hosszú jelenetek felépítése egy laza epika szövetében, két három ilyen dramaturgiailag is katartikus jelenete ismét magasabb szintre emeli az amúgy is egyenletesen magas színvonalú regényt. Ezek a nagyjelenetek hatalmas katarzisokhoz vezetnek, de úgy, hogy az egész megközelítés nem a színházi gondolkodás átültetése az epikába (bár abban mindenképpen játszhatott szerepet, hogy a regényt sikeresen ültethették át színpadra).

A Szanyin vérgőzös erotikus túlfűtöttségének, pornográf hírének nyomát sem találtam a regényben. Nem stilárisan, de a probléma kifejtésében a Szanyin az 1914 előtti Bródy, Kóbor vagy Molnár Ferenc szintjén áll (külön irónia, hogy a súlyosan weiningeriánus Karinthy poentírozza ki az erotomániát, igaz, más modernista attitűdökkel együtt).

A regénynek természetesen témája a szerelem és a szexualitás, elsősorban az új gondolkodásmódokkal és életfelfogásokkal összekapcsolódva. Az érzékiségnek ez a tudatossága az egyes alakok regénybeli megjelenését is átszövi, a fiatal női szereplők is átélik ezt a problémát. Mindent egybevéve azonban mindez nem több, mint nyitott és reális ábrázolása az európai modernség egy korszakának, amit számtalan más forrásból is tanulmányozhatunk. Ha még ennyi sem jelenne meg a szereplők életvilágában az érzékiségből, minden további nélkül még meg is vádolhatnánk az írót, hogy célzatos engedményeket tett a cenzúrának, amellyel egyébként korábban már igen súlyos károkkal járó összetűzése is volt.

Három ok húzódhat meg e hamis hírnév kialakulása mögött. Az első a német fordítással kapcsolatos betiltás és bírósági hercehurca, ami természetesen nyomban akkora nyilvánosságot kapott, hogy a szemfüles német kiadó nyolcvan (?) lapos összeállítást közölt a regény német kiadásának bevezetőjeként, ebben részben a bíróság megnyilvánulásait, részben a felkért szakértők többnyire a regény szempontjából (természetesen!) pozitív állásfoglalásait publikálja. A másik ok Szanyin alakja, mint valódi főszereplőjéé, akit paródiájában Karinthy – egyébként a paródia szellemének tökéletesen megfelelően –, túlrajzolt. Egy ideig még az is megfordult a fejemben, hogy Karinthy a regényt egészben nem, csak a regénnyel kapcsolatos bírósági anyag összeállítását olvasta, de a paródia részletgazdagsága a többszörös újra olvasás során meggyőzött arról, hogy bizonyosan alaposan ismerte a regényt. Szanyin ugyan valóban a szabad szerelmet hirdeti, mindenféle korlátozás nélkül, de ezt egyrészt egy koherens összefüggő világnézet magabiztos egészéből kinézve teszi (s még csak nem is feltétlenül a szerelem a modern egzisztencia szanyini felfogásának legdöntőbb eleme). Másrészt –legalábbis a regényben – Szanyin a maga határtalan szerelmi szabadság-ideológiáját csak hirdeti, s csak íróilag gondosan kidolgozott kivételes véletlenek alkalmával gyakorolja. A szabadság rendíthetetlen hősére a regény valóságos világában a sorsszerű emberi tökéletlenségek katasztrofális következményeinek elhárítása hárul. Ő is úgy jár, mint Mefisztó vagy Lucifer, ő is harsányan hirdeti a rosszat, hogy azután kelletlenül vagy éppen fogcsikorgatva mégis mindig csak a jót tegye. A harmadik ok az egyetlen (!) valóságos libertinus lehetne, egy Pétervárról a „vidék”-re látogató öreg és jellegtelen „szabadoskodó”, aki a regény félreérthetetlen ábrázolásában ráadásul inkább komikus is, mint diabolikus. Ő társaságban valóban szívesen értekezik arról, milyen vágyakat keltenek benne a fiatal „vidéki” nők. S jóllehet a nagyregények elméleti értelmezésekor valóban sokszor megesik, hogy valamilyen célzatosságtól vezettetve egy-egy közepes jelentőségű regényhőst emelnek főszereplővé, ilyen melléfogás ezzel az inkább sajnálatraméltó és minden szempontból kellemetlen nagyvárosi libertinussal ebben a regényben nem eshet meg.

A regényre tapadt szélsőséges szexuál-intellektuális provokáció imázsa tehát nem állja meg a helyét. Az előzőekben megpróbálkoztunk a legfontosabb lehetséges magyarázó gondolattal. Természetesen más hasonló magyarázó ötletek is elképzelhetőek. A Szanyin emiatt azonban mindenképpen negatív precedens. Példája memento kell, hogy legyen arról, hogy akár még a legelterjedtebbnek számító ítéletek sem feltétlenül megalapozottak.

Az író „eredeti” célját nem neveznénk elsődlegesen művészinek, hiszen elsődleges szándéka egy szélesnek szánt társadalomkép volt. A 19. századi nagy regények, s közöttük természetesen a korábbi orosz regények koncepciójának felelt meg, a regény a társadalom teljes gondolkodási és érzelmi életét hivatott életre kelteni, egészében értelmezni és újraértelmezni. Ez az összevetés rögtön még viszonylagosabbá is teheti az elterjedt bélyeg érvényességét. Ez a város az 1900-as évek Oroszországának kiváló leírása, emiatt minden, ami pszichológiai (vagy szexuális) lenne, nem is lehetne önálló téma, minden egy jól megkomponált társadalomkép szerves része.

A társadalomkép megkomponálásának részletei vezetnek a regény igazi specifikumához. Arcübasev ugyanis ritka és tapintatos tiszteletadást teljesít az őt megelőző orosz írókkal szemben. Ennek a tiszteletadásnak megvannak a maga konkrét tárgyi bizonyítékai, már csak azért is, mert a legtöbb nagy orosz regényírót is az orosz történelem és az orosz társadalom hasonló problémái foglalkoztatták, a nagy elődöket is. Ez azonban csak az összefüggés kevésbé lényeges része. Az író legjelentősebb tulajdonsága az, hogy regénypoétikailag is tapintatos és elegáns utalásokat tesz korábbi nagy művekre. A botrányhősből hálás tanítvány válik.

A regény alapvíziója Dosztojevszkij Ördögökjére emlékeztet, természetesen azzal az elmozdulással, hogy az, ami harminc évvel azelőtt a forradalmi ifjúság köreiben sokszoros határhelyzeteken keresztül megvalósuló hajmeresztően kivételes szituációnak számított, az ebben a korban már régen nem csak szélsőséges politizáló fiatalok gondolati problémája, hanem már mélyen behatolt a polgárság soraiba is. Ami egykor szélsőségesen szubverzív eszme volt, a későbbi fiatalok számára közös téma, közös egzisztenciális kihívás, amely elől nemcsak nem akartak elbújni, de amelynek alternatíváit már egzisztenciálisan is végig kellett gondolniuk. A regény dosztojevszkiji alapszerkezetének érzékelése igen nagymértékben annak függvénye, hogy az olvasói értelmezés mennyire érzékeli ezt a háttér-mozzanatot. Egyforma eséllyel lehet ezért a regényt Dosztojevszkij egy késői fejezeteképpen, de egy Dosztojevszkijtől érdemileg független regényként is olvasni. A Dosztojevszkij-alapzat része például, hogy ebben a társadalomképben két (!) filozófiai eredetű öngyilkosságot is elkövetnek. Az egyik egy jóakaratú zsidó polgár, érzékeny kisember, aki minden erejével szeretné segíteni a városban nyáron összetalálkozó társaság tagjait (akik szemében az orosz társadalom egészét képviselik). Szeretné, hogy vitáikban megtalálják a közös kivezető utat. S miután több ízben is szenvedő tanúja lesz annak, hogy ez a társaság sem egymással nem találja meg a szót, sem pedig az egész társadalom előtt álló kiutat nem találja, váratlanul, de korántsem érthetetlenül, véget vet életének. Titokzatos vonása ennek a szereplőnek, hogy nevét (Szolovejcsik – beszélő név: Csalogányocska) nem sokkal később Joseph Roth intenzíven felhasználja a maga galíciai regényeiben. A másik filozófiai öngyilkosság egy olyan fiatalember életének vet véget, aki már tagja a forradalmi mozgalomnak, de véglegesen még nem kötelezte el magát. A legmélyebb kétségeket szenvedi el abban a kérdésben is, hogy az elképzelhető forradalom egyáltalán alkalmas lehet-e arra, hogy az emberi lét értelmét önmagában kiteljesítse. Ő e kételyek között lesz öngyilkos. A regény a cselekménybe beágyazva (újabb bravúr!) nyitva hagyja az öngyilkosság egyértelmű tudatosságának a tényét, hiszen ugyanez a fiatalember korábban egyszer már szerencsejátékot játszott a töltött revolverrel, ami akkor nem sült el. Az ilyen játék az öngyilkossággal minden látható írói szándékosság nélkül is pontosan fejezi ki a fiatal ember nem kóros, de feltartóztathatatlan, és ami még fontosabb, gyógyíthatatlan, egzisztenciális kételkedését. Ő egyike lehet azoknak a hősöknek, akiknél az egzisztenciális alapú öngyilkosság valóban problémátlanul természetes magatartás. Mindezt Arcübasev még megtetézi azzal, hogy az alak problematikájának lényegét átülteti a végső tett cselekvésébe. A fiatalember ugyanazzal a programozott véletlenszerűséggel öli meg magát, mint amilyen programozott véletlenszerűséggel hányódott cselekvés és szkepszis között. Az, hogy a fiatalember véletlenül főbe lövi magát, a legnagyobb mértékben szükségszerű lesz.

A regény dosztojevszkiji alaprétege az Ördögök világa, az azóta négy évtized távlatában tehát már nagy mértékben módosult. Mind a terror, mind a forradalom eszméi hétköznapivá váltak, nem feszítették már a tudattalant ismeretlen ösztönenergiákkal, nem kecsegtettek azoknak a tabuknak a széttörésével, amelyeket a modernizáció addig még nem tudott széttörni. Csaknem valamennyi fiatalembert már sokszorosan elérték a forradalom és terror eszméi. Ezek az eszmék nem veszítették el erejüket, de elveszítették a beléjük vetett ellenállhatatlan és alternatívátlan hit erejét. Relativizálódtak, ami általános történeti tapasztalat is lehet a forradalom előtti Oroszország megítélésében. Az orosz típusú forradalmiság a Szanyinban éppen, hogy már nem a terrorizmus, de a kétely médiumában realizálódik. Ez a regény legfontosabb üzenete, ami egy olyan, immár tisztán formációelméleti tudományos kutatáshoz is vezet, amely megpróbálná elvégezni annak a finom vizsgálatát, vajon mit is jelentett a valódi orosz forradalom számára, hogy megelőzte egy ennyire mély szkepszis. Az, hogy egy teljes szexuális forradalom is megelőzte volna a valódi forradalmat, lehetséges, de nem annyira biztos, mint a szkepticizmus forradalma. Mindkét összevetés nagy eredményeket ígér.

A forradalom és terrorba vetett hit viszonylagossá válása helyet adott más gondolatrendszereknek is az eszmék versenyében. Ezek a gondolatrendszerek nagy részben Tolsztoj és Nietzsche nevéhez köthetőek. A regény kitűnően mutatja a századforduló világnézeti harcainak valóságos anatómiáját. Mivel nem eszmetörténeti feladatot tűztünk ki, csak utalnánk arra, hogy ez vezet a regényben Tolsztojon keresztül a kereszténység felértékelődéséhez is. Ez az a pillanat, amikor az erőszakos forradalom és a keresztény felebaráti szeretet egyenrangú alternatívát jelentenek, ami Tolsztoj irodalmi jelenlétét is megnöveli. Az író sok mindent átvesz a Háború és béke technikájából, az egymásra sokban hasonlító, közel álló fiatalemberek egymásnak feszülő vitáiból. Átvesz ismert irodalmi utalásokat, mint például egy vadászjelenet, regénytechnikailag a társadalmi csoportok mozgatását kiválóan megrajzolt helyzetekkel. Natasa Rosztova és Anatolij Kuragin történetére is keletkezik utalás. A regénybe foglalt tolsztoji dimenzió mutatja, hogy az élet tolsztoji gazdasága és természetessége nem segíti elő e társadalom eligazodását az előttük álló világnézetileg megfogalmazható alternatívákban. Az orosz élet teljes és gazdag, miközben a fiataloknak világos változások kellenének. A változások azonban nem a valóságos életből származnak, nem is csak az emberek valóságos problémáiból, de abból a tudatból, hogy gazdag életük kikerülhetetlen változások előtt áll. A változás nem belülről következik el, nem is kívülről, de a jövendő külső világ tudatából.

Csattanós meglepetés, hogy a szerző differenciált és körkörös tiszteletadása az orosz irodalom nagyjai előtt végül Turgenyevhez való viszonyában csúcsosodik ki. Ez a tény két összefüggésben is nagy figyelmet érdemel. Az író személyes szintjén azért, mert az egész rendelkezésre álló hatalmas anyagból Turgenyev választása minden, csak nem gyakori vagy tipikus. E választás másik oldala történeti és elméleti. Turgenyev választása az orosz modernizáció leglényegesebb kérdéseiben való állásfoglalás is. Politikává transzponálható értelmezés, konstrukció és dekonstrukció egyszerre. A Szanyin az 1900-as orosz társadalom reprezentatív látlelete, s maga a látlelet mindenekelőtt Turgenyev Apák és fiúkjának, illetve Bazarov problematikájának Szanyinra való átvitele.

Turgenyev és Arcübasev közös álláspontjában feltűnik az átütő, kissé hideg racionalitás, az orosz viszonyok automatikusan indulatokat és érzelmeket keltő sajátosságainak tagadása. A két főhős, Bazarov és Szanyin számára minden társadalom egyforma. Természetesen elfogadható, hogy valaki azt gondolja, miszerint az orosz társadalom nehezebb helyzetben van, mint a fejlett nyugati társadalmak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy emiatt az orosz társadalmat különleges társadalomnak kellene tekinteni. Ez a vonás tehát a maga pozitív lényeglátásában szinte reduktívnak látszik az orosz történelmet és társadalmat körülvevő vélt vagy valóságos komplexitások tűzijátékszerű kavalkádjában.

Ugyanakkor egy másik reduktívnak tűnő pozitív lényeglátás is jellemzi mind Bazarovot, mind pedig Szanyint. Ez a saját egzisztenciális dimenzió teljes hiánya. Ez nem azt jelenti, hogy a hősök érett attitűdjét ne előzte volna meg egzisztenciális útkeresések hosszú korszaka, ebből azonban regénybeli életük kiforrott korszakára már nem marad semmi. Ebben is erősen különböznek mind a kor irodalmi típusaitól, mind a kor más úton azonosítható valóságos társadalmi attitűdjeitől. Láttuk, hogy a regény fiatal embereinek döntő problematikája egzisztenciális. Azt is láttuk, hogyan tolódott el a protagonisták egzisztenciális problematikájának színképe Dosztojevszkij és Arcübasev között. Maguk a főszereplők, Bazarov és Szanyin, állandóan változó tükrei mások egzisztenciális problematikájának, s ez nemcsak regénybeli helyüket határozza meg, de társadalmi mintává is emeli őket. És ezeken a társadalmi mintákon keresztül rajzolható meg Turgenyev és Arcübasev konkrét véleménye is az orosz történelem közeljövőjéről.

Kettős, reduktívnak látszó, de végső eredményként megjelenő, kiharcolt pozitivitás jellemzi ezeket a regényeket és ezeket a szereplőket. Az orosz társadalom nem különleges társadalom, még ha egy sor összefüggésben sok más társadalomtól különbözik is. Az orosz társadalom nem teszi kötelezővé az egzisztenciális útkeresés kényszeres permanenciáját, de minden további nélkül lehetővé tesz önmaga lábán megálló pozitív attitűdöket. Bazarov és Szanyin személyisége ezért rendkívüli módon hasonlít is egymásra. Mindkettőnek megvan az általuk megismert objektív valóságra felépített teljes világképe, s a legkevésbé sem esik nehezükre, hogy az erre az objektív világképre alapított teljes magatartást a valóságban a legnagyobb természetességgel meg is valósítsák. Eszmetörténetileg érdekes, hogy az objektív valóságszemlélet immanensen anti-metafizikus és kriticista jellege Bazarovnál elsősorban a kor természettudományi materializmusán, Szanyinnál mások mellett elsősorban Nietzschén alapul. S ezek a viszonyok nem felszínesek. A redukcionistának tűnően objektív világképek valóban objektívek, mélyre eresztik gyökereiket a megismerhető valóság talajába.

Mindkét regényben a társadalmi színpad hősei szélsőségesek, esetleg forradalmárok vagy anarchisták. És éppen Bazarov és Szanyin saját regénybeli társadalmukhoz fűződő valóságos viszonya igazíthat el minket a két regény mélyebb értelmezésében. Arra jutottunk, hogy az orosz társadalom nem különleges társadalom, az egzisztenciális problematika nem szükségszerű. Fel kell tűnnie ekkor már, hogy a viszonyok gyökeres kifordultságáról van szó. Rá kell jönnünk, a két regény közös világképében a normalitás tűnik különcségnek, míg a különösség van beállítva normalitásnak. Az orosz társadalom különös mivoltának tagadása, illetve az öncélú/önelvű egzisztenciális problematika szükségszerűségének hiánya eredendően a normalitás álláspontja kell, hogy legyen. De ez az álláspont nem a „normális” szereplők „átlagos” álláspontja. A normalitás álláspontját a magányos filozófusok vallják, a lélektani és társadalmi különösség álláspontját a társadalom elsöprő többsége.

A normális különös, a különös válik normálissá. És ez adja a Szanyin társadalom-értelmezésének mélyebb szintjét. Első megközelítésre a dolgok természetes rendjének tartanánk a párhuzamos szereplők mély egzisztenciális beágyazását, és különös sajátosságként értelmeznénk Szanyin világosan kifejtett, konkrét, antimetafizikus metafizikáját. De ez a látszat csak látszat. A Szanyin társadalmát két, egymástól alig megkülönböztethető differencia osztja ketté. Az egyik maga a gondolkodási folyamat. Nem akarjuk összehasonlítani a nemzedéktárs fiatalemberek gazdag világképeit, mégis egyértelmű, hogy kevesen mennek el a gondolkodásban olyan végeredményekig, mint Szanyin. A regényben persze találunk nem is kevés olyan egzisztenciálisan vívódó alakot, akik vívódásaik bizonyos pontjain közel kerülnek Szanyin gondolkodásához. Gondolkodásuk egésze azonban egyáltalán nem jut el a következetességnek Szanyin által képviselt szintjére. Ez nem intellektuális különbség, de a gondolkodás szigorúságának kérdése. Azonban még a gondolkodás következetessége is csak a dolog egyik oldala. Mert Szanyin (éppen, mint előtte Bazarov) úgy is él, ahogy gondolkodik. És ez a mozzanat az, ami igazán forradalmivá teszi őket. Mind a két regény mutatja, hogy az orosz társadalomban nem a gondolkodás bátorsága a döntő, hanem a gondolkodásnak megfelelő élet-kialakítása. Az élet bátorsága az, ami forradalmárrá teszi Bazarovot és Szanyint. A valódi forradalmárság a gondolatoknak megfelelő élet. A regény valósága azonban az, hogy a regény szavatolt forradalmisága megmarad a gondolatok immár mindenoldalú forradalmiságánál, még a forradalmi gondolatok elleni forradalmiságnál is. Eközben a gondolatoknak semmiféle áttétele nincs a hősök valóságos életvezetéséhez. Ez súlyos látlelet az orosz társadalomról. Így válik a normalitásból, sőt, az optimumból különcség.

S még a regény végső megoldása is remek. Az optimum (Szanyin) megelégeli az ideológiai körforgásokból kijegecesedő állandó egzisztenciális kényszerek papagájszerű örök visszatérését. Váratlanul vonatra száll, és eltűnik a valóság ismeretlenségébe. Nem az ismeretlen valóságba, de a valóság ismeretlen tájaira.

Kis gépecske, melyet személyesen Minimax Dadamax alkotott

vallomás

DÉNES GÁBOR

Az én mesém (12. rész) ^*

A csigabár jelenethez egy díszletet kell építenem, egy orfeumot. Aminek van színpada, van nézőtere. A színpadon függöny, bárpult, a nézőtéren kicsike asztalok, kicsike székek. Az egésznek valami fülledt erotikát kell sugároznia. Úgy terveztem meg a díszletet, hogy felvétel közben az egész elfordítható legyen 180 fokban. A méreteket a csigákhoz alkalmaztam. A színpadon két doboz áll, azon táncolnak a meztelen táncosnők. A hangulatot színes fényekkel, erősítem. Színes bársonypapír, színes celofánok és csokoládéról leszedett színes sztaniolpapírok adják a reflexeket. A színpadi függöny úgy lóg, mint a korabeli orfeumokban. Kétszer két íve van. Három meztelen csigát szerződtettem egy nagyobb kőlap alól. Kettő kövér volt, egy pedig sovány – legyen benne valami izgalmas –, gondoltam és elkezdtem próbálni a soványabbal. Kíváncsi voltam, hogyan mozog, hogyan tudom rögzíteni a színpadon. A sovány ellenállt. Nem mozdult. Azt mondta, hogy ezt a munkát nem vállalja. Szabályoson szabotált.

– Nem gond! Ki vagy rúgva! Szereplőcsere! – mondtam neki, és elővettem a két dagadt táncosnőt, akik nagyon hálásan fogadtak. Feltettem őket a színpadra, és mint egy hastáncos duó a szultán előtt, úgy mozogtak. De hogyan rögzítem őket? Ragasztani nem lehet. Azt találtam ki, hogy egy tüll anyagból csinálok nekik egy kis tütükét, abba dugom őket, és azt ragasztom a kis dobozkához. Ez talán jó lesz, mondogattam magamnak, de arra gondoltam, hogy a felvétellel meg kell várni, amíg kezd lemenni a fény, hogy a saját kis lámpácskáim érvényesüljenek.

Ami azt jelentette, hogy a bár berendezésére, a vendégek beültetésére, a táncos lányok beragasztására volt durván 30 percem. Először azt gondoltam, hogy elég lesz, de rájöttem, hogy nagyon rizikós, mert, ha elkezd lemenni a nap, akkor hamar sötét lesz, és biztos nem fejezem be addigra. A nyersanyag érzékenysége nem volt több 17 dinnél, ami nappal még elmegy, de szürkületkor már nagyon sok lámpa kell hozzá. Szóval, nem jó az ötlet, vallottam be magamnak. A megoldás az, ami a profi filmgyártásban hétköznapi. Nekem kell a sötétséget mesterségesen létrehozni, hogy legyen időnk egyenletes fényben forgatni. Ezért a kis színpad fölé egy fekete vásznat feszítettem ki, és oldalról világítottam, derítettem. A derítő lapok elé színes fóliákat tettem. Elég vegyes volt a hatás. A kis lámpákkal pedig a táncosokat világítottam meg. A fények már álltak. Jöhettek a szereplők. A bevált ragasztásos technikával gyorsan beültettem a nagyérdeműt, és a táncosokat.

– Felvétel! – mondtam, és elindítottam a kamerát. Lassan elkezdtem forgatni a díszletet. Közeliben a hatás a vártnál jobb volt. A csiganézők érdeklődve nézték a két elhízott, meztelen táncost, akik egyre vadabb csípőmozgással komoly sikert arattak a közönségnél. A felvételt megismételtem, legalább háromszor. Készítettem közeli képeket és totálokat. Úgy éreztem lassan jó, de hiányzott valami egzotikus. Valami keleti zene kéne majd alá. Tudtam: az egész nem lehet több 30 másodpercnél. De kellene még valami, amitől érdekesebb lesz a kép. Aztán eszembe jutott, hogy van nekem valahol egy több lapra csiszolt üveggömböm, amit csillárokra szoktak akasztani, ami sok kicsi fényfoltot vetít a falra. Talán az segítene. Amikor felkötöztem a színpad fölé és megpörgettem, valóban olyan volt, mint az orfeumban, forgó, csillogó fények, ami még mozgalmasabbá tette a képet.

– Figyelem, felvétel! – mondtam a szereplőknek. De az egyik azt mondta, hogy neki elege van és elkezdett kibújni a tütüjéből, majd a közönség felé fordult és lemászott a dobozáról, egyenesen a nézőtérre. Hagytam, mert érdekes volt. Ha rendezői instrukcióban adtam volna, soha nem csinálta volna meg. Igen. A szerencse mellett a véletlenek is fontosak.

Már csak egy macerás felvétel volt hátra, a csigák tüntetése. A jelenet talán május 1-re, vagy valami hasonló ünnepre hajazott volna. Az elképzelésem az volt, hogy van egy tér, közepén áll egy dísztribün, ahol a csigavezetők állnak, és lelkesen integetnek az alattuk vonuló tömegnek. Kicsit csavarni akartam a dramaturgián. Gondoltam becsempészek egy kis személyi kultuszt is. A dísztribün falán egy hatalmas csigafejet ábrázoló plakát lógott, de egy szemüveges csigáé. A szemüveg, vastag fekete kerettel jelezte a vezetőt. A demonstrálók, a felvonulók is hasonló táblákat cipeltek. Ugyanaz a kép volt kicsiben, nagyban. Táblák mindenütt. Igen, a transzparensekkel, táblákkal, sokkal nagyobbnak fog tűnni a tömeg.

Elkezdtem szemüveges csigaportrékat rajzolni. Különböző méretekben. A kis képeket, fogpiszkálókra ragasztottam. A fogpiszkálókat pedig a csigaházak oldalához. Szinte mindenki vitt valamit, ami a nagyvezérre emlékeztetett. A felvétel egyszerű volt. Egy kis cigarettafüsttel elmostam a háttér vonalait. Úgy éreztem, ez most jól sikerült. Amikor később a főiskolán bemutattam a kész filmet, mindenki nagyokat röhögött. Az egyik diák felállt, és azt javasolta, hogy azonnal delegálják a filmet valamelyik fesztiválra. A többi diák megtapsolta. A főiskola vezetősége némán ült a helyén. Láttam, hogy gondban vannak. Miközben a vetítés alatt ők is jókat nevettek, a kiértékelésnél belépett az öncenzúra.

– Értékeljük a kísérletet, de ez a film ebben a formában nem alkalmas rá, hogy a nagyközönség elé kerüljön! – mondta a főiskola egyik vezetője.

– Miért? Miért? – tették fel többen hangosan a kérdést.

– Mert nem támogatjuk, hogy pártunkból és kormányunkból gúny tárgya legyen. Márpedig ebben a filmben kézzelfogható az erre irányuló törekvés. A mi szocialista kultúránkban nincs helye az efféle vállaltan politikai célzásoknak. A szemüveges főcsiga egyértelműen Erich Honecker elvtársat ábrázolja, amit nem engedhetünk meg. Szóval ez a film nincs! Marad a gyakorlat, marad a raktárban, mint hallgatói próbálkozás.

A tanárok közül sokan helyeslően bólogattak, de a többség maga elé nézett és hallgatott. Le voltam forrázva. Annyi munka volt benne, annyi ötlet, annyi tapasztalat. És nem kell!

Persze benne volt a pakliban. Csak arra gondoltam, hogy ez a szocialista embertípus, aki maga elé bámul és hallgat, mennyi tragédiát, bűnt pusztítást asszisztált végig. Ez a hallgatag többség, amelyik örökíti a mentalitását és a bátor ítélkezők, akik csak lózungokat képesek kicsikarni magukból eredeti gondolatok helyett, ők az örök túlélők, a gátlástalanok, akik az elveiket ugyanúgy cserélik, mint a gatyájukat.

Amikor a többség már kiment a vetítőteremből, a fő hangadó kritikus, odalépett hozzám. Elvtársiasan megszorította a kezem.

– Herr Denes! Ez egy nagyszerű film. De meg kell értenie, én nem mondhattam mást, ugye megérti? Nem veszélyeztethetjük a főiskola jó hírnevét, netán a működését. Maga, mint külföldi, ezt nem értheti, de mi tudjuk, hogy ez az egyedüli helyes döntés. Részemről őszintén sajnálom. További jó munkát kívánok! – mondta, megfogta a kezemet, megint megrázta, és elégedetten távozott.

Ott álltam, és nem kaptam levegőt. Mintha már hallottam volna ilyen szöveget… Akkor még nem tudtam, hogy alkotói pályám során, sokszor fogok még hasonlót hallani.

A tanulmányok végéhez közeledve elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen a diplomamunkám témája. Egy nagyon okos és kedves barátommal, a végzős filmtörténész hallgató Elkével több estén át témákról beszélgettünk, ha úgy tetszik filozófiai mélységekben próbáltuk megérteni a saját világunkat.

– Mit szeretnél? – kérdezte Elke.

– Egy egészestés dokumentumfilmet, ami bennem van, ami belülről feszít, amit magamban hordozok. Arról, hogy hogyan lehet a múltat feldolgozni. Hogyan lehet a múltat értelmezni? Hogyan lehet a genetikailag beégetett sebeket feltárni, megtisztítani, elfogadni? Hogyan lehet egy olyan filmet készíteni, ami itt is és otthon is vállalható? Egy olyan filmet, ami érzelmileg hat mindenkire?

– Ez így nagyon általános. Mit szeretnél?

– Szívem szerint vígjátékot csinálnék, de ahhoz nincs semmiféle ötletem, mert a napi politikai helyzet inkább sírnivaló, mint nevetős.

– És ha kihasználnád, hogy két kultúra között vagy, és abból indulnál ki?

– Hát ez az. Úgy érzem, hogy a két ország között egyre nagyobb az ideológiai szakadék. Tudod, a magyarok sokkal lazábbak, sokkal több a tehetséges ember, de a hatalom és a szürke többség nem tart igényt rájuk. Viszont a többség nem csak szürke, de sokkal korruptabb is egyben. Az a tapasztalatom, ha egy német azt mondja valamire, hogy igen, akkor az nagy valószínűséggel úgy is lesz.

– Azért ebben nem lennék olyan biztos – csóválta a fejét Elke. – És ha egy magyar mondja?

– Akkor azonnal felmerül néhány belső kérdés: Biztos? Miért mondja? Mennyibe kerül ez nekem? De nem akarnék a két nemzet sajátosságairól beszélni. Valami sokkal hétköznapibb kellene. Németországban az átlagember beáll a sorba és csendben kivárja, ameddig rá kerül a sor. A hentes, az orvos, a szerelő nem vár el borravalót, sőt sértőnek találja, hiszen ő azért van, hogy javítson, gyógyítson, megcsinálja, amit kell. Magyarországon a rokonok, ismerősök hálózatának feudális gyökerei voltak mindig a meghatározók. Ha adsz valamit, előnyhöz juthatsz. Szebb húst kapsz, tisztességesebben vizsgál meg az orvos, a jobb gyógyszert írja fel. A szerelő gondosabb, és hamarabb lesz kész a munka.

– De nyilván ennek is történelmi okai vannak – érdemes lenne egyszer körbejárni. Németországban már fejlett kapitalizmus volt. Túl voltak olyan alapkérdéseken, mint jobbágyság felszabadítása.

– Igen! Bizonyos tekintetben itt 100 évvel a magyarok előtt jártak, már 1848-ban tudták, miről szól a jövő. Nálunk Petőfi a szabadságharcban, egy szál karddal rohangált Segesvárnál, amikor itt Marxék megírták a Kommunista kiáltványt. Itt már kapitalizmus volt. Tudták, hogy a jövő számára kell az infrastruktúra, a szolgáltatások fejlesztése, hogy a munkaerő áru, a dolgozó- és termelőerőt meg kell fizetni, amihez fejlett ipar kell, kereskedelem, és talán a legfontosabb: fejlett, kiterjedt oktatás. Nem véletlen, hogy Berlin a századfordulón Európa fővárosa volt, ahol tudósok, művészek, az alkotó értelmiség csodát teremtett. Óriási fejlődés ment végbe a felsőoktatásban. A világ legjobb tudósai tanítottak.

– De aztán jött a tragédia, tragédiák sorozata. Tudod, a világháborúk általában nem tesznek jót egy nemzetnek. Igaz, a hadiipar, a gépipar, a repülőgépipar fejlődött, de a végén, a törvényszerű bukás után, ahogy mindig, beütött a krach.

– Ismerem a folyamatot, a diktatúra fejlődésének folyamatát. Azt hiszem, az mindenhol nagyjából ugyanarra a sémára épül. Keressél egy jól ábrázolható ellenséget! Keressed kívül és belül! Add össze a bűnbakképzés összes ismeretét, legyen arca, legyen látható, miután létrehoztad, mutassad meg, hogy mindenki számára egyértelmű legyen! Ne beszélj hosszan róla! De beszélj folyamatosan, rövid, primitív mondatokban, amiket mindenki megért. Hogy beégjenek. Hozzál össze egy egységfrontot! A gyűlölet egységét. Mondd el százszor, hogy ők okozták a bajt, a veszedelmet. Ők! Add ki a jelszót! Ausradieren! Töröljük el őket a föld színéről!

– Minden diktatúra ezt a receptet használja. És sajnos eddig mindig sikeresen. És ehhez még jönnek a látványos, rövidtávú sikerek.

– Jönnek, mert az egész rendszer a diktatúra kiszolgálójává válik. A hűbéreseknek, az elkurvult, gátlástalan médiamunkásoknak köszönhetően, egy egész nemzet tudatmódosított állapotba kerül, amit a gyarmatosított média segítségével sokáig fenn lehet tartani.

– Gondolod, hogy ez érdekel valakit egy tudatmódosított világban? – kérdezte Elke, szinte elérzékenyülve. – Ne is folytassuk! Aztán jön a nyomor, az egzisztenciális bizonytalanság, a világ megvetése.

– Igen. Sajnos bukás nélkül nincs lassú felébredés. Közben a társadalom szétesik, lezüllik. A kiváló tudósok, művészek, akik a világ fejlődését meghatározták, ha túlélték az üldöztetéseket, már régen elmenekültek. A világ nem felejt. Egy darabig. Aztán kezdődik minden elölről.

– Szóval, azt hiszem, hogy neked a saját filmedet, a saját érzéseidet kell vászonra vinned. Amiről az előbb beszéltél. A múlt személyes feldolgozását.

– Gondolod?

– Gondolom – válaszolt Elke nagyon határozottan. Mert Elke nagyon okos és nagyon racionális lény volt. Semmilyen elfogultság nem hátráltatta. Reálisan látta a hétköznapokat. Nekem ő volt a mértékadó német értelmiségi. Reálisan ketté tudta választani a pozitív fejlődést és a pártpropagandát. Több nyelven beszélt. Különböző lapokban publikált. Férje a legjobb zenei hangmérnök. De nem voltak igazán boldogok, mert hiányzott a fény az életükből. Nem lehetett gyerekük. Maradt a tudomány, a barátok, a jövőbelátás, a remény.

– Mi legyen? – kérdezte a Mester. – Még van bőven időd gondolkodni, de biztos szeretnéd időben elkezdeni a munkát.

– Igen, van egy elképzelésem. Ismerek egy embert, aki a szó legnemesebb értelmében ellenálló volt, igazi kommunista, aki hitte, hogy az eszme megváltoztathatja és jobbá teheti majd a világot. Egy végtelenül puritán, tiszta ember, akit hitvallása és származása miatt Németországba hurcoltak, ahol végigjárta majdnem az összes koncentrációs tábort Sachsenhausentől, Ravensbrückig. Kínozták, kizsákmányolták, rabszolgaként dolgoztatták. De csodával határos módon túlélte. Már elmúlt 70 éves. Arra gondoltam, hogy elhoznánk őt, és még egyszer körbejárnák a múlt rémséges színhelyeit. Pestről indulnánk, megérkezünk Schönefeldre, a repülőtérre, ott beülünk a kisbuszba és elindulunk az újkori történelembe. Még nem tudom, hogy hajlandó-e erre a túrára, még nem tudom, hogy igent mond-e? És még azt sem tudom, hogy ha vállalja, kibírja -e?

– Nekem teszik! Hogyan képzeled el a megvalósítást?

– Arra gondoltam, hogy azokon a helyeken, ahol a szembesülés megtörténik, ott három kamerával dolgoznánk egyszerre, hogy minden meglegyen különböző képkivágásokban. Hiszen ezek a pillanatok megismételhetetlenek. Az arca, a reakciói, a testbeszéde, szóval, amitől film lesz.

– Részemről támogatom. Beszélj az ismerősöddel, hogy egyáltalán vállalja-e? Ha igen, akkor elindítjuk a projektet, 16 mm-es fekete fehér negatív lenne a nyersanyag. Abban nem leszel korlátozva. Annyit forgatsz, amennyit szükségesnek érzel. Én megbeszélem a dramaturgiával. Remélem, átmegy, és nem találnak ki valami ostoba kifogást. Ha igent mondanak, akkor a főiskola állja az öreg költségeit. Szállást, utazást, étkezést, napidíjat. Sajnos gázsit nem hiszem, hogy adnának.

A Mester megvakarta a szakállát. Elgondolkozott, és próbálta elképzelni az elmondottakat.

– Mondd, és milyen nyelven vennéd fel?

– Magyarul. Az öreg jól beszél franciául is, de németül csak a kényszermunka során használt szerszámok nevét, és az őrök által használt ordenáré kifejezéseket ismeri.

– Izgalmas. Főleg, hogy a stáb semmit sem fog érteni. Főleg a dramaturgia. Már látom előre, szarban lesznek. Ez azt is jelenti, hogy amikor durván összevágtad, azonnal kell egy németnyelvű hangalámondást csinálni, hogy egyáltalán érthető legyen az ittenieknek.

– Igen. Tisztában vagyok vele. De magyarul kell, hogy mondja, mert akkor ott lesznek a gesztusai, a belső jelek, az apró metakommunikációk, amiket nem is lehet és nem is kell lefordítani. Amit érezni kell.

– Nem lesz egyszerű. Csak úgy tűnik. Számtalan nehézséggel kell majd megküzdened. Az idősebbek nem szeretik az ilyen témákat. Az idősebbek még mindig azt érzik, hogy ők az igazi németek. Nincs bennük empátia. És jobb, ha felkészülsz rá, nem is várhatod el tőlük. Szóval, készülj a nehezebb napokra. Nem fogják nagyon szeretni ezt a filmet. Jobb, ha felkészülsz rá. Persze senki nem fogja a szemedbe mondani.

– Tapasztaltam már. Köszönöm az őszintéségedet. Még egy kávé?

Eltelt egy hét. Senki nem mondott semmit. Senki nem szólt hozzám. Biztos mindenki elfoglalt. Nincs idejük, legalább barátilag üzenni, hogy OK, vagy álljál le. De ez valahogy akkor normálisnak tűnt. Nem volt bennem kétség, hogy zöld utat kap a terv, mert papíron jól mutatott az öreg kommunista, az ellenállás, a náci időkkel való szembenézés. Csak azért jó volna lekáderezni, hogy biztosan jó kommunista volt-e. Persze a dramaturgiának nem adtam se nevet se elérhetőséget. Gondoltam, ha valamit kérdezni akarnak, forduljanak hozzám. Eltelt egy hónap. Semmi válasz. Lehet, hogy a hallgatás beleegyezés? Én ezt így fogom értelmezni. Elkezdtem a tervezést. A csoporttársaimmal megbeszéltem, hogy ők segítenek. Reinhard lett a gyártásvezető, akivel már dolgoztam. Gondoltam, hogy az akciónak úgyis híre lesz, és akkor dönteniük kell.

– Gabor! Ich gratuliere! Gratulálok! – szólított meg lelkesen a kávézó teraszán a dramaturgia egyik vezetője. – Hosszas vita után elfogadtuk a tervedet. Én keményen harcoltam érte, de volt, aki félt a megvalósítástól, a nyelvtől, a kiszámíthatatlan történetektől. Mi lesz a főszereplővel, ha a helyszínen a múlt felidézésétől rosszul lesz? Mi lenne, ha az egyik jelenetben összehoznánk egy hasonló német ellenállóval? Szóval sok-sok kérdés merült fel. De megnyugodhatsz, szabad az út. Dolgozzál rajta.

Meghívót kaptunk.

A csoportom meghívót kapott magától a Mestertől, hogy menjünk le hozzá Türingiába, meghív a szülői házba, a családi fészekbe, oda, ahol született. egyúttal a híres wasungeni karneválra, ami kicsit hasonlít a müncheni sörfesztiválra. A családja, testvére, szülei ma is ott élnek. Van ott valami kis birtok, úgyhogy el fogunk férni. További információt nem adott. A megbeszélés szerint a csapat együtt vonatozik Türingiáig, ott valamelyik állomáson Hans vár minket és le- vagy felvisz magukhoz. A Mester tíz diákot hívott meg. Ebből volt két dél-afrikai, egy indiai, én, a magyar, a többi porosz és szász német. Vonattal utaztunk, ami minden fánál megállt. Durván nyolc óra alatt értük el a célállomást. A vonaton sokszor ellenőriztek, mert a nyugat-német határ kerítése ott futott a sínektől harminc kilométerre. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor a vonat végre befutott, és megláttuk Hansot. A Mester egy ezeréves furgonnal várt minket, amiben nem voltak ülések, csak párnák. Valahogy bepréseltük magunkat, mind a tízen. Elindultunk, ki a városból. Hegyre fel, hegyről le. A kocsi nyöszörgött, hörgött, köhögött, de Hans keményen rászólt.

– Ezt most ki kell bírnod! Ki kell bírnod! Érted?

Mi, lélegzetvisszafojtva figyeltük a párbeszédet az autó és a Mester között. Mert, mi van, ha az autó győz? Összehúztuk magunkat, amennyire csak lehetett és próbáltuk megsaccolni, mennyi lehet még előttünk. Aztán jött néhány éles kanyar, és egy erdei tisztásra értünk, ahol egy hatalmas farönkökből épült ház állt. Kicsit megtörve kimásztunk a kocsiból. Az első, amit megéreztünk, hogy legalább tíz fokkal hidegebb van, mint a városban. Az épület ajtaján kilépett Hans édesanyja, kezében tálca, rajta söröskorsóra emlékeztető kicsi kis poharacskák. Erdei gyümölcsből főtt pálinkával várta a csapatot. Mindenki bemutatkozott a színes gyülekezetből. A mama szeme meg se rebbent. A két dél-afrikai diák koromfekete volt, az indiai is sötétebb bőrű. A mama mosolygott, és kedvesen kínálta a jövevényeket.

Közben előjött néhány helyi ember, akik üdvözölték Hans Hattopot. Mint kiderült, ők a farmon dolgoztak. Számomra érthetetlen nyelven megbeszéltek valamit. Aztán elköszöntek.

– Nos, kedves barátaim, akit érdekel, annak szívesen megmutatnám a birtokot.

– Persze, hogy érdekel! – mondtam, és még hárman csatlakoztak hozzánk. Elindultunk az erdőbe, a híres türingiai fenyvesbe. Az volt az érzésem, hogy vagy a Piroska, vagy a farkas, vagy a nagymama lép elő hirtelen, olyan meseszerű volt az egész. Egy tisztásra értünk, ahol egy mesterséges tórendszer volt kialakítva, sok-sok zsilippel. Mintha már láttam volna hasonlót.

– Ez egy pisztrángtelep? – kérdeztem a Mestert.

– Igen az! A család pisztrángtenyészete. Régen ebből éltek az őseim. Apáról fiúra szállt a tudás. Most a bátyám üzemelteti. Ő van itt, ő a főnök. Elég nagy terület tartozik hozzánk. Sajnos én ebből kiestem, de még érdekel és megtanultam belőle azt, amit lehetett. A természettől nem akarok megválni. Azért lakom egy tanyán, mert ott érzem magam szabadnak. Nekem kell a tér, kellenek a fények, a színek, a hangok, a fák, a madarak hangjai.

– Ez mind nagyon szép, de hol vannak itt a halak? – kérdezte Pasant, az indiai.

– Itt vannak, mindenütt vannak. Figyelj csak! – mondta Hans, és a kezét a víz fölé rakta. Abban a pillanatban, legalább harminc pisztráng jelent meg. Kidugták a fejüket a vízből, mintha régi ismerősként üdvözölni akarták volna.

– Ezek ismernek téged? – kérdezte Pasant.

– Nem hinném. Csak éhesek. Nemsokára jön a vacsora. Pontosan érzik az időt. Órát lehet hozzájuk igazítani – mosolygott Hans, a sikeres produkció után.

– Nekem ez gyanús! – rázta a fejét az indiai. – Ti ismeritek egymást. Ezek direkt erre vannak idomítva. Jönnek a vendégek, és kész a mutatvány. Mondd, ezért mások fizetnek?

– Nem fizet itt senki. Ez egy üzlet. Mi etetjük őket, ők meg szépen szaporodnak. A pisztráng itt nagyon előkelő étel.

– Tényleg? – kérdeztem rá.

– Igen. Tengeri hal sok van, de folyami, ami tiszta vízben él, nagyon kevés. A német népléleknek fontos, hogy német patakokban szaporodó és felnövő pisztrángot kapjon. Más az íze, mint a sós vízben élő halaknak. Errefelé több tenyészet is van. Nem a miénk a legnagyobb, de azért számontartják, mondhatom úgy is, hogy szakmailag jegyzik.

Hatalmas sétát tettünk. A fények kezdtek tompulni. Hideg lett. Mindenki fázott, de férfiasan álltuk a megpróbáltatásokat. Mire visszaértünk a házhoz, teljesen besötétedett. A ház bejárata előtt frissen vágott fenyőágak voltak leterítve. Ez volt a lábtörlő.

Bent mindenki kapott egy bögre teát, pontosabban rumosteát. Ami nem igazán tűnt fel az első kortyoknál, de aztán el kellett dönteni, hogy ez rumostea, vagy teás rum? Én csak néhány kortyot ittam, mert arra gondoltam, hogy éjjel nem szívesen mennék ki a budira, a farkasok, vagy a türingiai medvék kíséretében. De a többiek, főleg a két dél-afrikai, teának itták. A hegyi levegő, a rum, az utazás megtette a hatását. Szinte állva elaludtak. Hattop mama megmutatta nekik a vendéghálószobát, ahol egy méretes franciaágy volt, hozzá dagadó dunyhákkal. A két dél-afrikai elvonult a dunyhák alá. Mindenki a lefekvéshez készülődött. Volt, aki egy nagy fotelt választott, volt, aki a földre fektetett szalmazsákon ágyazott meg magának. Én egy ablak melletti kempingágyat választottam. Gondoltam, egy éjszakát ki fogok bírni rajta, legalább lesz levegőm. A teremnyi szobában középen egy nagy, hosszú asztal húzódott. Mellette keményfából faragott székek, padok. A szobát egy hatalmas tálalószekrény uralta. A méretes darabon márványlap, faragott ajtók, fénylő réz fogantyúk jelezték az egykori szebb napokat. A márványlap felett egy négyrészes építmény tört az ég felé. Középen ólomüveges ajtókkal, felette karcsú oszlopokon állt egy kínai pagodára emlékeztető felső, rakodórész. Az egész olyan nagy volt, hogy egy normálméretű lakásba be se férne. De ebben a térben belesimult a többi bútor társaságába. Hogyan hozhatták ezt ide? Hány ember kellett hozzá?

Amitől féltem, bekövetkezett. A kályha melege egyre messzebbről érződött. Már mindenki aludt. Néhányan maradtunk csak az ebédlőben. Voltak paplanok, durva lószőr plédek, talán még a háborúból. Valahogy azt éreztem, hogy nem szeretném, ha bármelyik a bőrömhöz érne. Egy puhább plédet tekertem végül magamra, de a törölközőmet tettem közénk. Brrr, minek megy Türingiába, aki ilyen finnyás? szólalt meg a belső hang. Nem tudtam elaludni. Egyre jobban fáztam. Remegtem. Lassan minden gondolatomat a fázás határozta meg. Ruhástól feküdtem. Ami a táskámban volt, azt mind felvettem, de mind kevés volt. Reszkettem, mikor lesz ennek vége? Mikor lesz már reggel?

– El kell aludnod – mondta belső hang, szinte ultimátumszerűen. – Próbálj meg lassan levegőt venni, lassan beszívod, és még lassabban engeded ki. Az majd felmelegít. Na, mi lesz? Na, na, még egyszer… – Menj a francba! – vitatkoztam a belső hanggal, miközben lassan engedtem ki az orromon a levegőt. – Ha nem tetszik, akkor keressed meg a még szabad lószőrpokrócot és tekerd magadra! – Hagyd a hülye ötleteidet! Keressed meg te! Nem vagyok se fakír, se jóga mester. Ettől nem lesz melegebb. De abba biztosan belehalok, mert a közelségét sem bírom, azonnal fulladozni kezdek tőle. Ki tudja, mit szívott magába évtizedek alatt. – A lábad fázik, arra pont jó lenne. Az asztalon van egy doboz gyufa. Ha megtalálod, egy szál elég lenne, hogy megtaláld a plédet is. – De nem tudok megmozdulni, úgy fázom! Nem érted? Nem érzed? Az összes zoknit már felhúztam, belebújtam már a cipőmbe, magamra húztam a kabátom kapucniját, felvettem a kesztyűt is, mit akarsz még?

– Figyelj, van egy ötletem! Az étkezőasztal túloldalán van egy hosszú pad, arra egy rongyszőnyeg van leterítve. Ha leveszed, és az ágyadra teszed, legalább alulról nem fázol majd.

– Na, ez már egy elfogadható ötlet. De ehhez fel kellene kelni, meg kell találni a gyufát, meg kell kerülni az asztalt, ami legalább hat méter hosszú, ki kell kerülni a horkoló németeket, aztán vissza kell találni. Inkább nem megyek sehová sem. Csak már vége lenne… sötét, hideg, idegen helyen egy ócska, nyikorgó kempingágyon, míg a többiek jóízűen hortyognak…

– Ez is a kihívás része. Fogd fel így!

– Mit keresek én itt? Mi közöm nekem ehhez? És egyáltalán?

– Kuss legyen! – horkant fel a belső hang. – Más ezért fizetne, hogy átélhesse a kihűlés stációit! Ezt is meg kell tapasztalni! Ez is a tanulmány része! Az egész eddigi életed erről szólt. Maradj végre csendben! Inkább figyelj a hangokra, mi jön be kintről. Számold össze, hányféle hang adja a csend hangjait. Legalább addig se magaddal foglalkozol!

– Én már húsznál tartok – szólalt meg a hang.

– Csak? Én már legalább huszonötnél! De ebben benne van a te hangod is, sőt a reszketés, a vacogás, a fázás hangjai is.

– De azt mondtad, hogy a külső hangokra figyeljek.

– Jó, akkor maradjunk a húsznál. Nyertél! Most jobb? Attól még kurvára hideg van. Lefagy a lábam. Szerinted, ha leveszem a zoknikat, megdörzsölöm a lábfejemet, aztán egyenként visszahúzom őket, akkor jobb lesz?

– Biztosan. Három percig. Aztán kezdődik minden elölről. Álmos vagyok, fáradt vagyok, fázom. Nagyon fázom!

– Jó, rendben. Akkor egy kis memóriagyakorlat. Milyen képek lógnak az ebédlő falain? Emlékszel?

– Na, várjál csak! Igen, olajfestmények, kortárs tájképek, Biztosan Hans képei. Nincs keretük, csak a vakrámára vannak felfeszítve a vásznak. Tájképek, de nem emlékszem sem a formákra, sem a tartalmakra. Egy nagy sárga foltra emlékszem, nyilván az a mező, de hol lehet itt a hegyen ekkora síkság? Búza- vagy napraforgóültetvény? Egyáltalán, hol vagyok most? Egyetlen táblát nem néztem az úton idefelé jövet. Csak mentem a többiek után. Ha most történne valami, hogyan jutnék haza? Merre van a sárga út?

Nincs mese. Nincs, Óz, a csodák csodája. Még mindig a türingiai erdőben vagyok, egy hatalmas, hideg házban, fekszem egy ócska kempingágyon, és nagyon fázom. De a vaksötét lassan olvadni kezdett. Valami dereng. Már látom az asztal vonalát. Erőt veszek magamon és felkelek. Óvatosan végigtapogatom az asztalt, áttopogok a túloldalára, a padig. Lehúzom a rongyszőnyeget. Visszatapogatom magam az ágyhoz. A szőnyeg egyik felét az ágyra fektetem, a másik felével betakarom a lábamat és ameddig engedi, magamra húzom. Végre! Érzem, hogy lassan felmelegszik körülöttem a világ. Ellazulok, és végre elengedem magam. Végre!

Mikor kinyitom a szemem, már mindenki az asztal körül ül és reggelizik.

– Te fáztál? – kérdezte Seam, a soványabbik dél-afrikai fiú. – Nekünk olyan melegünk volt, hogy hajnali négytől nem tudtunk aludni.

– Jó reggelt! – szólt a Mester. – Ott a sarokban az a láda tele van takaróval. Miért nem vettél ki egyet?

– Köszönöm, majd legközelebb. Egyelőre nem éreztem magam annyira otthon, hogy a sötétben megtaláljam a kincset. De ha lesz rá mód, ígérem, majd legközelebb.

Hans nevetett. A mama reggelit hozott. Frissen sült tojást, teát, kenyeret. A két drezdai fiú, Rudi és Franke, köszönték, de nem kértek belőle. Elővették az otthonról hozott alumínium ételdobozt, a hazai vékonyra vágott barna kenyerek közé préselt kivasalt felvágottat. Az átlag német spórolós szendvicse. Inkább azt ették.

Pasant egy kis tehéntejet kért a teájához, hogy jobban otthon érezhesse magát. A két dél-afrikai csak vajaskenyeret evett, sózott lágytojással. Azt mondták, sajnos nem szívelhetik a zsíros ételeket. De, ha csak az van, akkor az más. Azt el kell fogadni. Főleg, ha olyan, mint az ungarische Gulasch!

– Ezek a te képeid? – kérdeztem a Mestert, a falakra mutatva.

– Nem, nem. Ezek apám képei. Ő az igazi festő. Most éppen Lipcsében van, ott állít ki. Tanít és kiállít. Ő az igazi türingiai hedonista. Élvezi az életet.

– Azt hittem, hogy a pisztrángokkal foglalkozik.

– Igen. Avval is. Ő is csinálja, ha itthon van. Nagyon ért hozzá. Ő is a szüleitől örökölte a pisztrángtenyésztés mesterségét.

Egyszer csak felpattan az ajtó és Thomas Zahn lép be lelkendezve, félig fehéren, kezében egy hógolyóval.

– Gyerekek! Kint havazik! Minden fehér! Ez óriási, ez gyönyörű!

– Más nem hiányzott – szólaltam meg, a fagyos éjszaka emléke még a lábamban élt.

– Nincs ebben semmi rendkívüli. Előfordul ez nálunk már októberben is – hűtötte le a lelkesedést Hattop néni. – Éjjel már fagyott is. Nagyon lehűlt a levegő. És holnapra még hidegebbet jósolnak. Itt ezen a tájon, minden előfordulhat. Ugye, fiam?

Hans szerényen mosolygott, a mama pedig szemmel láthatóan nagyon büszke volt a fiára.

Wasungen, egy középkori apró városka Türingiában, ahol szó szerint megállt az idő. A keskeny utcák mentén aprócska házak épültek. A legtöbb épület faszerkezetű, úgynevezett Holzwerk, ami azt jelenti, hogy kövek képzik az alapot, de a felső rész fagerendákból ácsolt szerkezet, benne az ablakok kicsik, de a bejárati ajtók mellett van egy nagyobb, gazdasági bejárat, ahol a gépeket, állatokat, terményeket lehet be-ki vinni a házból. Nincs két egyforma épület. A háztetők egy része fazsindelyes, de a legtöbb tető egyszerű cseréppel van fedve. Vannak utcák, ahol csak kézikocsival lehet közlekedni, olyan keskeny. Az egyik kapu felett, a boltív kövébe egy évszámot véstek. 1596. A kapu kilincse a helyi kovácsmestert dicséri. Gyönyörű, aprólékos munkával kialakított forma. Egy igazi kapukilincs, fafogantyúján évszázadok alatt szélesedő és mélyülő repedés jelzi, hogy eredeti, soha nem javították, soha nem cserélték. Minden eredeti rajta. Többszáz éve őrzi a bejáratot.

Az utcák egy része a hegyre visz fel. Helyi kövekből lépcsőket alakítottak ki. Két lépcső után jön egy kis egyenes szakasz, aztán megint néhány lépcső. A házak falaihoz a felhasított tűzifát, másfél-két méter magasságig rakják egymásra, mint egy szigetelőfalat. A hegyről a lépcsőkön folyik le a megolvadt hólé, aztán patakká duzzadva zúdul a közeli folyóba. A házak egy része szemmel láthatóan lakatlan. Üres ablaknyílások, a falak porladnak, bomlanak. Mintha az ittenieknek nem lenne jövőképe. Szegénység, kirekesztettség, feledés. Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor megállt mellettem egy idős ember. Látta, hogy nézem és fotózom az épületeket.

– Jó napot! Szabad kérdeznem, hogy mit néz? – kérdezte, kicsit bizalmatlanul.

– Jó napot magának is! Az építészeti technikát nézem, hogy hogyan csinálták ezeket az épületeket annak idején. Ilyet még soha nem láttam, mert a lakott épületeken nem lehet látni a technikát. Csodálatos, hogy mit tudtak akkoriban.

– És érdekli?

– Igen, azért állok itt, mert érdekel az ősi mesterség, az anyagokkal való kézimunka.

– Ha érdekli, el tudom mondani, mert ezeket a házakat a nagyapám, és az apám építette.

– Valóban? Ez nagyszerű. Nagyon is érdekel. Azt nézem, hogy ebben a magas, porladó épületben, hogyan illeszkednek egymáshoz az anyagok.

– Na, látja, ezen a házon tökéletesen lehet látni a helyi építészeti technikát – mondta egyre lelkesebben a váratlan idegenvezető. Én meg örültem, hogy végre megérthetem, hogy is működött ez a fajta építészet annak idején.

– Nézze! A lényeg a faszerkezet. A ház vázát a vastag, legalább 25-30 cm átmérőjű gerendák adják, ezek egymásba vannak csapolva. Vagyis minden gerenda több ponton kapcsolódik a többi gerendához is. Olyan ez, mint egy csontváz. Az emeleteknél, a födémnél vannak a vízszintes gerendák. Ehhez kapcsolódnak a függőleges gerendák, ott az oldalfalaknál vannak a ferdén, átlósan beültetett gerendák is. Ez adja vázat. A külső falat a gerendák közé szorított karvastagságú faágakból font elemek adják. Úgy kell ezeket fonni, mint a kosarakat. A lényeg, hogy erős legyen, és ne mozogjon. Erre viszik fel a speciális agyagos, szalmával, kóccal, lószarral kevert sarat, amit a fagerendák síkjához igazítanak, aztán szépen egyenesre simítanak. Ez lesz a belső és a külső fal. Pont olyan széles, mint a gerenda.

– És ez elég a falhoz? – kérdeztem naivan.

– Bizony elég, mert ha ez összeszárad, nagyon kemény lesz, és nagyon jól szigetel. Látja, ebben a házban már legalább húsz éve nem lakik senki. A rokonok odaát vannak, nyugaton. Az épületet senki nem gondozza, csak az idő. Látja, és mégis áll. Itt van. És még évtizedekig itt fog állni. Várja a csodát, hogy hátha valaki megmenti a teljes pusztulástól. A rokonok nem akarják eladni. Azt mondták, amikor húsvétkor itt voltak, hogy egyszer talán visszajönnek és talán be is költöznek. De ki lát előre itt, tíz-húsz évre. A következő hónapot sem látjuk előre. Csak bizakodunk, hogy egyszer még lesz jövő.

– Igen, abban biztosak lehetünk, hogy egyszer lesz jövő – mondtam, kezet fogtunk, és elköszöntünk. A bácsi bement az egyik épületbe és azt hiszem örült, hogy valakivel megoszthatta a család titkát.

A városka közepén volt felállítva a fesztiválközpont. Több tízezer embert vártak ide. A sörfesztivál mellett ajánlatos volt indulni a jelmezbálon. A jelszó: itt most mindet szabad, kivéve, amit nem. Tilos politikai vezetőket ábrázoló, vagy szimbolizáló maszkok, álarcok, jelmezek viselése. Érezhető volt a hatalmas biztonsági készültség. Több száz civil ruhás rendőr, hasonlóan újszerű kabátban, tucatnyi mentőautó, vöröskeresztes sátor, orvosokkal, nővérekkel. Egyenruhás rendőrök, katonák ellenőrizték a több tízezres tömeget. Még nyugatnémet rendszámú autók is álltak a parkolókban. Sokan csak fényképeztek. Téma volt bőven. Délre már beindult a fesztivál. Megjelentek a részeg hangoskodók. Az igazat megvallva, engem egyáltalán nem érdekelt ez a népünnepély. Bunkó, részeg, hangoskodó németekből a kevés is sok, hát még, amikor tömegesen jelennek meg. Azt éreztem, hogy itt mindenki valamilyen csodát várt. Én meg nem értettem, hogy mi lehet itt a csoda. A kollégáim lelkesen fényképezték a rémesebbnél rémesebb alakokat. Frankensteintől, Krisztusig, Szűz Máriától Vilmos császárig, felvonult mindenki a főutcán. Járkáltak fel és alá. A tömeg bámult és ivott. Délután kettőre már teltház volt a hatalmas sátorban. Lelkes pincérnők 10-15 korsó sört vittek ki egyszerre a hosszú asztaloknál vedelő vendégeknek. A hatás jól látszott. Minden ötödik sörivó az asztalra borult. Aki jobban bírta, az kiment az ideiglenes piszoárba, ahol a hagyományos német kocsmák tartozéka, a lábindítós vízöblítéses hányótálak hordozható változata is fel volt állítva a felesleg kiürítésére. Az idő múlásával több lett a részeg, mint a józan. Már fotózni sem volt kedvem. A kollégáim sem voltak olyan lelkesek. A mentősök egymás után húzták ki az eszméletlenségig lerészegedetteket a tömegből. A vöröskeresztes sátor megtelt. Sokaknak csak a sátor előtt, a földön maradt hely. Azt éreztem, hogy elég volt ebből a folklórból. Alig vártam, hogy az esti vonattal elinduljunk végre Berlin felé.

– Egyszer ez is meg kellett nézned. Ez is Németország – mondta Thomas – ez is mi vagyunk. Ez is egy szelep. Valahol le kell vezetni a társadalmi feszültséget. Láttam az arcodon, hogy neked ez nem tetszett, sőt, néha undorodtál a látványtól. Nálatok nincs ilyen?

– Lehet, hogy van, de én otthon soha nem mennék el egy ilyen helyre. Tudod, ez a világ engem nem érdekel – mondtam, miközben belül arra gondoltam, hogy ha tudnád, hogy ezt a Németországot mennyire utálom, és hálás vagyok, hogy nincs hozzá közöm.

– A kurva anyátokat! – mondta Kari bácsi, a sachsenhauseni koncentrációs táborban, az akasztófagép előtt. A tábor szépen karbantartott park, emlékpark, ahol szinte semmi nem kelt mélyebb emóciót, mert rend van. Nagyon rend van. A barakkokat már rég lebontották, csak az épületek alapjai maradtak meg. Van egy bemutató barakk szépen kifestve, olyan, mint egy vidéki munkásszálló. Múzeum, ahol csak számok jelzik, hogy éppen hol áll a látogató. Az ismertetőfüzetkében pedig benne van. hogy az adott számhoz mi tartozott annak idején. Három kamerával vettük, ahogy Kari bácsi végigmegy a táboron. A kabátjára tűzött érzékeny mikrofon a levegővételét is vette. Arcán az undor és a megvetés tükröződött, de nem szólt egy szót sem. Csak állt, nézett és kereste az emlékeit, hol is volt, mit is láthatott ebből, vagy mi minden volt, amit ma már nem láthat? Csak néhány megmaradt eszköz jelezte a pusztítás gépesített technológiáját. Az akasztófagép volt az első, ahol az öreg indulattal szólalt meg. – A kurva anyátokat! – mondta ki.

– Mit mondott? – kérdezte mellettem halkan a dramaturg.

– Azt, hogy most menj a picsába! – válaszoltam magyarul, mert ezerrel Kari bácsi arcát figyeltem, a benne feltornyosuló indulatokat. A lehető legrosszabb pillanatban zavart meg. – Majd később! – mondtam neki németül, és láttam a többieken is, hogy csóválják a fejüket. Bunkó vagy! – mondtam halkan, csak úgy magam elé, de hallotta és megérezte, hogy nem a legalkalmasabb pillanat a kérdezősködésre.

– Kari bácsi! Maradj ott! Én átállok a másik oldalra, ezt onnét is felveszem. Ne csinálj semmit, csak nézzed ezt a borzalmat! – mondtam, és már át is mentem az szerkezet ellenkező oldalára, ahonnan jobban lehetett látni a mechanika lényegét.

– Jó, maradok. Ma is hallom ezt a szart, ahogy nyikorgott. Az emberek vonítottak, hörögtek, üvöltöttek, aztán hirtelen csend lett. Csak a nyikorgás maradt. Nagyon praktikus találmány ugye? – fordult a német kollégák felé, akik csak a gesztusokból érezték, hogy itt valami fontos dologról van szó. Aztán folytatta. – Praktikus ugye? Egy hóhér egyszerre tíz embert tud felakasztani, némi segítséggel. Gazdaságos ugye? A kurva anyjukat! – ismételte meg a mondatot és elfordult, hogy letörölje a könnyeit. A stáb lefagyott egy pillanat alatt. Én tovább forgattam, a torkomban vert a szívem. Féltem, hogy az öreg rosszul lesz. De éreztem, hogy be kell mutatnom a szerkezetet, ezen a jeleneten belül. A földön két hosszú palló egymáshoz illesztve. Az egymás mellé helyezett két pallóból középen 10 embernek 20 lyukat vágtak, ahová be kellett lépni, aztán a két pallót összezárták. Az emberek nyakára kötélhurkokat húztak, ami egy csigarendszeren át egymással össze volt kötve. A csigarendszert tartó bitót, egy futballkapu méretű és formájú faszerkezet adta. A szerkezet oldalán egy kerék, amivel az összes hurkot egyszerre fel lehetett húzni. Gyakorlatilag kitépték az áldozatok nyakcsigolyáját, hiszen a lábuk a földhöz volt rögzítve.

Amikor befejeztem a felvételt, le kellett tennem a kamerát, mert nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, nem tudom tovább csinálni. Megfulladok én is. Az öreg odalépett hozzám, vállamra tette a kezét, rám nézett.

– Csak semmi gyengeség! Szedd össze magad! Mutatok én ennél szarabbat is! Ezt mind a kettőnknek végig kell csinálni. Nem adjuk fel már az elején. Meg kell mutatni ezeknek is, hogy kemények vagyunk, mert megkeményített minket az a párezer év, amit végig menekülni, túlélni kellett. Na, gyere, folytassuk!

A következő helyszín a német kultúra egyik kultikus városa, a Weimartól – Friedrich Schiller, Johann Wolfgang Goethe, Liszt Ferenc, Richard Wagner városától – néhány kilométerre fekvő Buchenwald volt. A német koncentrációs táborok egyik mintapéldánya. Az őrszemélyzetnek csinos kis lakóparkot építettek, kertecskékkel, hangulatos kis üzletekkel, kocsmácskákkal, óvodával. A foglyoknak pedig hosszú barakkokat, ahol több száz ember élt egy légtérben, emeletes priccseken, összezsúfolva, mint az állatok. Volt itt is szadizmus, gyilkolási vágy, gyilkos technológiák, volt krematórium, orvosi kísérletek, és voltak az elégetésre váró hullahegyek. Halálgyár volt ez is. Halálgyár, ahová nagyon sok magyart is vittek, hogy az I. G. Farbennek, a Kruppnak, a Siemensnek a hadiüzemeiben és kőbányáiban dolgoztassák, aztán elpusztítsák őket. Az öreg kőkeményen ment végig az úton. Csak az egyik épület előtt állt meg.

– Itt volt a feleségem, itt szenvedett szegény. Itt kapta el azt a betegséget, amiből soha többé nem lehetett kigyógyítani. Húsz évig szenvedett tőle. Húsz éven át, minden nap ide hozták vissza a rémálmai, soha nem tudott megszabadulni Buchenwaldtól. Ő is, mint oly sokan, örökké foglyai maradtak a nácizmusnak.

Aztán tovább utaztunk a következő emlékhelyre, Ravensbrückbe. Itt elsősorban nőket dolgoztattak, aztán létrehoztak egy férfi tábort is. Itt is szabadon öltek. Nem kellett elszámolni egyetlen fogollyal sem. A foglyoknak itt is dolgozni kellett. A Siemensnek vasas szakmunkásokat kerestek, lakatosokat, kovácsokat, műszerészeket. Kari bácsi jelentkezett, bár ő sosem tanulta a vasas szakmát. El is vitték innen Barthba, egy Rostock melletti településre, ahol repülőgépgyárban kellett dolgoznia. Az egykori repülőgépgyár szétbombázott épületeit benőtte a természet. A hatalmas betontömbök, egymás hegyén hátán, nincs egy egyenes rész, ahol megállhatnánk. Az egyik betontömbön még olvasható a régi felírat. „Vigyázat! Életveszélyes!” Az öreg megállt, nézte a szöveget. Aztán elkezdte mondani a történetét.

^* Helyesbítés. Elnézést kérünk a szerzőtől és olvasóinktól, hogy előző számunkban helytelenül „Az én mozim” címmel jelentettük meg Dénes Gábor írását. [vissza]

Kerítés

Cím nélkül

fókusz

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Horatius gombája

Számos hiedelem, koholmány él vagy legalábbis élt a gombákkal kapcsolatban. Ezek egyike, hogy „a napos területeken, legelőkön termő gombák kivétel nélkül jók, míg az erdők árnyas mélyén rejtőzők általában mérgesek” (Gaál 1936: 293). Él, vagy legalábbis élt ennek a hiedelemnek teljes ellenkezője is. Például egy baranyai (zengővárkony–nagypalli) gyűjtés szerint a szántóföldön termő gomba nem jó, csak az erdőben (helyi kifejezéssel: erdőn) termő (Nyilassy 1951, idézi Oldal 2007: 132).

A római költő, Horatius Quintus Flaccus (Kr. e. 65–Kr. e. 8.) Saturae (Szatírák) című művében egyes embertípusokat és jellegzetes hibákat vett célba, de étkezési tanácsokat is adott. Ezek egyike, ami az említett hiedelmet tartalmazza, így szól:

Pratensibus optima fungis
natura est; aliis male creditur.

Magyarul:

Odakünn, a mezőn nőtt gomba a legjobb,
másfajtában nem bízhatsz
        (fordította Urbán Eszter; Saturae II. 4. 20–21, 1961: 454–5).

Az ókori római gombák tudós azonosítója, Gigliola Maggiulli szerint ez a fungus pratensis nem más, mint a mezei csiperke, amelynek egyik olasz nyelvjárási elnevezése is fungo prataiolo vagy egyszerűen prataiolo (Maggiuli 1977: 65; latin fungus, olasz fungo ‘gomba’, latin pratum, olasz prato ‘rét, mező’, latin pratensis, olasz prataiolo ‘réti, mezei’).

A mezei csiperke (Agaricus campestris) a csiperkefélék családjába (Agaricaceae) tartozó gombafaj. Régebbi tudományos elnevezései a kerti csiperke és a réti csiperke, latinul Psalliota campestris és Agaricus campester. A mezei csiperke szintén előszeretettel fogyasztott, számos rokona közül kiemelhető erdei párja, az erdei csiperke (Agaricus haemorrhoidarius), amely sík- és hegyvidéki lombos erdőkben elterjedt, nyáron és kora ősszel terem. Magának a mezei csiperkének is tudományos szempontból megkülönböztethetők némely változatai, amelyekhez valamelyest hasonlóan az igényesebb népi taxonómiák is megkülönböztetnek különböző változatokat.

A széles körben fogyasztott termesztett csiperkefajok (Agaricus bisporus stb.) népszerűsége miatt is a mezei csiperke a legelfogadottabb, még a legkevésbé gombakedvelő vidékeken is a gyűjtött és kereskedelemben is nagy tételben piacra kerülő gombafajok közé tartozik, bizonyos értelemben a legtipikusabb ehető gomba.

Közepes vagy nagy termetű, egyenként vagy többedmagával terem, gyakran tömegesen. Kalapja a 10 cm-es átmérőt is elérheti. Először félgömb alakú, de hamarosan kiterül és szinte lapos lesz. A fehér, sima kalapbőrt néha barnás, apró pikkelyek díszítik. A lemezek színe a kezdeti világos rózsaszínről később jellegzetes csokoládébarnára változik és végül majdnem fekete lesz. Jellemző magassága 3-7 cm. A tönk átmérője legfeljebb 3 cm, felső harmadában található a hártyás, lelógó, múlékony gallér. Bocskora nincs. A hús fehér, vágásra gyengén vörösödik.

Szinte kizárólag nyílt helyeken fordul elő. Elsősorban a középhegységi réteket és legelőket kedveli, a megművelteket is, mégpedig különösen azokat, amelyeket legelő állatok trágyáznak. Általában csoportosan (néha boszorkánykörben) jelenik meg, júliustól októberig (szerencsésebb években akár áprilistól decemberig), különösen a száraz időszakot követő esőzések után.

A csiperke sok alakváltozattal szereplő déli szláv jövevényszó a magyarban (Gregor 1973: 7-8), a jellegzetes, három szótagos gombanevek (vargánya, tinóru, fülőke, galóca, szömörcsög, pereszke, pecsérke, pöfeteg, rizike, sampinyon, potypinka, ópentis, némelyik szintén több alakváltozattal) egyike. Csak Kalotaszegen legalább hatféle változatát jegyezték fel: csiperke, csipirke, csiporka, csüpörke, csuporka, csuperka (Péntek–Szabó 1985: 307), s a változatok némelyike közvetlenül román jövevényszó lehet. Ifj. Sántha Tibor egyik gyűjtése szerint a mezei csiperke neve Felső-Háromszéken gyakran jelzővel (mezei stb.) részletezve, váltakozva cseperke vagy csiperke (egy helyi közlés szerin Az úrinép i-vel mondja, Sántha 2018: 156). A románban a csiperke etimológiai megfelelője, az egyik, talán legáltalánosabb ‘gomba’ jelentésű szó, a ciupercă, amely ott bolgár jövevényszó, s egyik tipikus jelöltjét kiemelő, népi jelentése ‘Agaricus campestris’ (Drăgulescu 2002: 11).

A szlovákból származó, a szláv nyelvekbeli megfelelőihez hasonlító pecsérke szót is a csiperke változatának szokás tartani. Carolus Clusius és Beythe István szójegyzékében chöpörke néven szerepel (1584). Magában a Clusius-kódexben ez áll mezei csiperkéről: „Ezt a fajt a magyarok Chöpörke gombának, azaz gumós gombának nevezik; a németek Ungerlingnek, minthogy száraz réteken vagy falukörnyéki legelőkön (amelyet ők Ungernnek neveznek) terem” (1601, Soltész 2005: 11). A szó alakváltozatai közül 1600 körültől ismeretes a cseperke és csiperke is. Benkő József tsiperke, tsöpörke (1783), Mátyus István tseperke néven említette (1787).

A mezei csiperke az erdőkben szegény vidékeken, például az Alföldön a legismertebb, legalábbis az egyik legismertebb gomba, A Kiskunságban szinte csak a mezei szegfűgombát (itt csirkegomba néven) és a mezei csiperkét fogyasztották. „A gombák ugyan mérsékelt értékűek voltak a kiskunságiak előtt, esetenként, ha a cigányok házhoz hozták, megették a csirkegombát, a mezei csiperkét” (Tálasi 1977: 156).

Több legendás történet szól a mezei csiperke növekedése közben kifejtett erejéről. Például 1877-ben a kolozsvári egyetem udvarán, a régi vegytani intézet előtt a járdaköveket emelte föl az ott kitörő sereges csiperke nagy tömege, kosárszámra szedték onnan még sokáig.

A mezei csiperke akár nyersen is fogyasztható. Mivel egyike a legízletesebb, leggyakrabban fogyasztott gombáknak, a csiperkereceptek egyre megújuló változatosságot mutatnak. Szinte minden gombás étel elkészítésére felhasználható, sütve és főve egyaránt kitűnő. Szárításra is alkalmas, de ilyenkor elővigyázatosnak kell lenni, mert még a légköri nedvességet is könnyen magába szívja.

Az utóbbi időben szakmai körökben is elterjedt az a vélemény, hogy néhány csiperkefajban megnőtt a nehézfémek (például ólom, kadmium) mennyisége. Néhány közülük sokkal nagyobb mértékben képes nyomelemeket és nehézfémeket tárolni, mint a növények. A fogyasztható csiperkefajoktól azonban ennek ellenére sem kell tartani, de lehetőleg forgalmas utak közelében étkezésre ne gyűjtsünk gombát.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Drăgulescu, Constantin 2002. Ciupercile în vocabularul românesc. Editura Universităţii Lucian Blaga, Sibiu.

Gaál István 1936. Amit rosszul tudunk. Természettudományi koholmányok és balítéletek. Magyar Könyvbarátok, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp.

Gregor Ferenc 1973. Magyar népi gombanevek. Akadémiai, Bp. (Nyelvtudományi Értekezések 80.)

Horatius 1961. Összes versei. Szerk. Borzsák István. Corvina, Bp.

Maggiulli, Gigliola 1977. Nomenclatura micologica latina. Instituto de Filologia Classica e Medievale, Genova.

Nyilassy Judit 1951. Gyűjtögető-gazdálkodás. Kézirat. Országos Néprajzi Múzeum, Etnológiai Adattár 2518.

Oldal Krisztina 2007. Nagygombákkal kapcsolatos hiedelmek. Mikológiai Közlemények 46/1: 127–134.

Péntek János–Szabó Attila 1985. Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion, Bukarest.

Sántha Tibor, Ifj. 2018. Népi gombanevek Felső-Háromszékről. Moeszia – Erdélyi Gombász 9–10: 156–172.

Soltész Tünde 2005. A Clusius-kódex magyar gombaneveinek nyelvészeti szempontú vizsgálata. Szakdolgozat. Debreceni Egyetem Btk., Debrecen.

Tálasi István 1977. Kiskunság. Gondolat, Bp.

A Szűz megfenyíti a gyermek Jézust három tanú (André Breton, Paul Éluard és Max Ernst) jelenlétében

olvasólámpa

BISTEY ANDRÁS

Ízelítő az olasz irodalomból

Madarász Imre: Rómába minden úton

A neves tudós könyvének alcíme (Az italianista zarándoklatai) némileg megtévesztő lehet, ugyanis a kötet nem valóságos utazásokról szól. Szellemi utazások ezek, de éppen olyan izgalmasak, mintha a szerző városokat, világhírű műemlékeket látogatna. Madarász Imre az olasz irodalomba „zarándokol”. Térben és időben tesz utazásokat, amelyek a kora reneszánsztól szinte napjainkig tartanak.

A könyv az írások viszonylag kis terjedelme ellenére fontos ismereteket közöl, de ennél többet is vállal. A humanizmus, a reneszánsz és a felvilágosodás máig érvényes értékeinek felmutatásával száll szembe az ezeket az értékeket megtagadókkal, akik e szellemi áramlatokban manapság – mint az előszóban a szerző írja –, eretnek elfajulást látnak a „szakrális” középkorhoz képest, és egy új középkor eljövetelét vizionálják. Ám, mint határozottan leszögezi: „…az új középkor nevében… az európaiság, a nyugatiság leglényegesebb, legfényesebb hagyományát megtagadó sötétséggel szembeszállni egy italianistának egyenesen ’személyre szabott’ kötelessége és feladata.”

A könyv tanulmányai együttesen vázlatos olasz irodalomtörténetet tárnak az olvasó elé. Nem átfogó elemzésekről van szó, a tíz oldalt ritkán meghaladó terjedelmű tanulmányok csak a bemutatott szerzők életművének legfontosabb vonásait hangsúlyozzák, azokat a vonásokat, amelyekkel legteljesebben fejezik ki koruk szellemiségét. Az első tanulmány Lorenzo il Magnifico költészetében például a reneszánsz hedonizmust emeli ki.

Giorgio Vasari a reneszánsz „keresztapja”, ő az „újjászületés”, (olaszul rinascita) névadója, a korra jellemző sokoldalúság jellegzetes képviselője, művészeti író, festőművész, építész.

A tudomány és a sötétség harcát a szerző Giuseppe Parini költészetében, nevezetesen A himlőoltás című versében mutatja meg. A nagy pusztításokat okozó járvány elleni vakcinát felfedező orvos nem hagyományos alakja a korabeli költészetnek. A felvilágosodás nevében az oltás- és észellenesség, a babonák és a butaságpropaganda ellen szól ez a költemény, az ész diadalát ünnepli.

Nem Parini az olasz felvilágosodás egyetlen nevezetes alakja, aki az ész és az emberiesség diadala jegyében nem hagyományos hősöket, illetve témákat választ. Ilyen a jogász Cesare Beccaria is, aki A bűnökről és a büntetésekről című írásában szembeszáll a korszak embertelen büntetőjogi gyakorlatával, a kínzásokkal kicsikart beismerő vallomásokkal és a kegyetlen halálbüntetésekkel.

Némelyik tanulmányban Madarász Imre kitekint az olasz irodalomból, és megmutatja, hogy az mennyire szerves része volt és része ma is a modern európai irodalomnak. Ezt olasz és más európai szerzők munkásságának összehasonlításával éri el. Erről szól az Alfieri és a kortárs Schiller életművét összevető tanulmány. Mindketten, mint a szerző írja „…számos műfajban alkottak kimagaslót, de legfőképp a drámában, azon belül is a tragédiában, a lírában és az értekező prózában.” Mindkettőjükre jellemző az izzó szabadságszeretet. Alfieri ódával ünnepelte a francia forradalmat, de mindketten gyűlölték a háborút és a militarizmust.

Hasonló módon állítja párhuzamba Alberto Moravia és Sartre életművét is. Mindketten politizáltak, alapélményük volt a következetes antifasizmus. Progresszív világnézetük mellett az irodalomban viszonylag konzervatívok voltak. „Világértelmiséginek számítottak” írja róluk Madarász Imre. Műveiket az egész világon ismerték, számtalan nyelven jelentették meg. Kelet-Európában, és különösen nálunk, a „legvidámabb barakkban” másokkal együtt ők képviselték a „nyugati értelmiségit”.

A szerző Leonardo Sciascia és Dürrenmatt munkásságáról írva kiemeli, hogy mindkettőjük kedvenc műfaja volt az „antikrimi”, a krimibe oltott művészi regény, amelynek a világirodalomban számos példája említhető, például Dosztojevszkij, Zola, Dreiser, Capote, Eco és mások munkásságában.

Madarász Imre régebbi magyar-olasz irodalmi kapcsolatokról is ír, nevezetesen Arany János és az olasz irodalom kapcsolatáról. Említi többek között Arany Dante-ódáját, Zrínyi és Tasso című akadémiai székfoglalóját, illetve tervei között a Pokol fordítását, amelyből azonban csak két tercina készült el. Igaz, a kitűnően fordított első és a harmadik sort Babits szó szerint átvette a maga Isteni színjáték-fordításába.

A könyv szerzője nemcsak olasz és más nemzetiségű alkotók műveit hasonlítja össze, de az olasz irodalmon belül is fölfedez összefüggéseket, például Federico De Roberto Az alkirályok és Lampedusa A párduc című regénye között. Mindkettő az egység megvalósulása utáni kiábrándultság művészi ábrázolása, „regényesített korkép” és zseniális művészi teljesítmény.

Amióta írás, irodalom létezik, van tiltása és üldözése is. A hatalom mindig gyanakvó szemmel nézte, és a világ sok táján nézi ma is a könyvet, általában a nyomtatott szót, mert fél tőle, és csak a körülményektől függ, hogy félelmében hogyan viselkedik vele szemben. Madarász Imre könyvének Remekművek tiltólistán című fejezete arról szól, hogy az állami és az egyházi cenzúra mely világirodalmi rangú remekműveket helyezett indexre az olasz irodalomban. Ma már szinte felfoghatatlan, hogy tiltott gyümölcs volt például a föntebb említett A bűnökről és a büntetésekről című írás, Alfieri több műve, de a 19. század sok óriásának írása is, mint Ugo Foscolo könyve a Jacopo Ortis utolsó levelei, az öngyilkossági motívum miatt, Leopardi Rövid erkölcsi írások című műve pesszimizmusa és materialista szemlélete miatt. Az egyházi tiltó lista ma is létezik, például Moravia egész életműve rákerült. Az Index csak XXIII. János pápasága idején vesztette egyházjogi érvényét, olyan értelemben, hogy a rajta lévő művek olvasása bűnnek számít ugyan, de már nem jár kiközösítéssel.

Hosszabban, a jegyzetek nélkül mintegy húsz oldalon foglalkozik a szerző egy máig rendkívül vitatott író, Gabriele D’Annunzio munkásságával. D’Annunzio kora jellegzetes alakja, a „későn jött nemzedék” képviselője, amelynek tagjai az olasz egység létrejötte után úgy érezték, hogy számukra már nem maradt történelmi feladat, ezért kiábrándultak, és egyúttal minden lehetséges történelmi tett iránt fogékonyan gyakran szélsőséges kalandokba sodródtak. D’Annunzio ellentmondásos egyéniség, baloldaliból szélsőjobboldalivá, fasisztává lett „botrányhős és hivatalos költőfejedelem, dekadens erotográf és ’katonaköltő’, kétnyelvű (olasz-francia) kozmopolita író és fanatikus nacionalista…” és még sorolhatnánk életének és munkásságának száznyolcvan fokos fordulatait. Művészi hagyatéka ma nincs benne az irodalom fő áramlataiban, de mint Madarász Imre megjegyzi, megérdemelné, hogy kiemeljék a feledésből, mert „Paradigmatikusan mutatja, szimbolikusan példázza, mivé lesz az íróember, ha hűtlenné válik a humanizmus, az egyetemes testvériség, a szabadság és a béke szent ügyéhez, helyette az ’illiberalizmus’ és az ultranacionalizmus, a militarizmus, a vezérkultusz, a despotizmus útvesztőjére téved.”

Pier Paolo Pasolini munkásságáról Madarász Imre „Szocreál Pasolini?” címmel ír a kötetben. A cím nem indokolatlan, de csak így, kérdőjelesen nem az. Pasolini ugyan igen közel állt a politikai baloldalhoz, de az Olasz Kommunista Párthoz fűződő kapcsolata mindig viharos és ellentmondásos volt. Lukács Györggyel szólva pártkatona helyett partizán volt. Egy erőszakos élet című regényét jobbról és balról egyaránt támadták, ugyanúgy, mint az Utcakölykök címűt. Az OKP marxista kritikusai a római nyomornegyedek lakóinak, a szegényeknek lumpenproletárszerű az ábrázolása miatt marasztalták el.

Madarász Imre könyve a szó legnemesebb értelmében vett ismeretterjesztés. Hasznos és érdekes olvasmány mindenkinek, aki érdeklődik nem csak az olasz, de az európai irodalom kérdései iránt is, hiszen kitekintéseivel, összehasonlításaival az európai irodalomról is sokat elmond. Egyes utalásaival, megjegyzéseivel akár arra is késztetheti az érdeklődő olvasót, hogy egy-egy témában további ismeretek szerzésére vállalkozzon. (Madarász Imre: Rómába minden úton, Hungarovox Kiadó Budapest 2023)

PAYER IMRE

Világszólam

Gyárfás Endre nemrég megjelent műfordításkötete hiánypótlóan gyarapítja irodalmi kincsestárunkat. Az osztrák Anton Wildgangs, az angol George Gordon Byron, a Wales-i Dylan Thomas, az ír Pat Boran, Paul Durcan, Peter Fallon, AmmrLe Marquand Hartigan, Peter Sirr, Macdara Woods, az észak-amerikai Philip Freneau, Henry Noyes Pratt,Henry Wadsworth Longfellow, a spanyol Federico Garcia Lorca, Antonio Machado, a középkori perzsa Obejd-e Zákáni művei mellett számos népdalszerű vers is szerepe a könyvben. Számszerűen Byron, Lorca és Obejd-eZáláni művei vezetnek, tőlük több opusz szerepel, gondolom, ez utalhat Gyárfás saját kánoni rangbeosztására is.

Gyárfás Endre műfordítási eszményére a színvonalas konzervativizmus jellemző. Nem akarja „dramaturgizálni”, vagyis közérthetően korszerűsíteni a költői nyelvet, szóhasználatot. Az eredeti szöveg hű tolmácsolása mellett fontos számára a kötött formák professzionális alkalmazása. Akár egyfajta énekeskönyvként is olvashatjuk a műfordítás-kötetét, magunkban mintegy megszólaltatva, recitálva a verseket.

Nagyon széles merítésű verselő, a klasszikusok mellett a különféle tájak népdalait is megszólaltatja. Mindenképpen a vershangzás belső hallásával érdemes olvasni. Szinte elsőként olvashatjuk tolmácsolásában az egész földgolyó ismeretlen elnyomottjainak dalait: érzékeny, demokrata szemléletére vall, hogy a nagy klasszikusok mellett erre az elhanyagolt területre is figyelmet fordít.

Szerepe lehet ebben annak is, hogy társadalmi szempontból széles körű tapasztalatra tett szert a szerző; élénk kulturális figyelemmel és érzékenységgel dolgozta fel élete élményeit. Dolgozott szépirodalmi, tévés, kulturális tanácsadó és fizikai munkás státuszban is. Olyan poeta doctusról van szó tehát, aki átélt élményeit, elmélyült ízlését és társadalmi meggyőződését fordította át a színvonalas szakmai tevékenységbe. Igazi értelmiségi teljesítmény és megnyilatkozás. (Gyárfás Endre: Világra tárt ablak Versfordítások, Hungarovox Kiadó, 2023)

MADARÁSZ IMRE

Irodalmi-szerelmi mitológia – kérdő- és hiányjelekkel

A Sartre–Beauvoir-mítosz színe és fonákja – Magyar Miklós a Napkút Kiadónál megjelent új könyvének címe izgalmas témát ígér, de némiképp csalódást kelt. A huszadik század második felének alighanem leghíresebb (világ)irodalmi és szerelmi párjáról nem páros portrét ad, csupán két arcképet egymás mellett, rámutatva kettejük kapcsolataira. De korántsem mindig. A tudós szerző nem markol sokat, ám még kevesebbet fog – talán mert nem tisztázta előre, mit is akar megragadni. Az erotikus kalandok, nem túl épületes közös csábítások bemutatásával nem az a gond, hogy pikánsak és indiszkrétek: Sartre is, és még inkább Beauvoir épp elég indiszkréciót követett el (főleg – ámde nem csupán – önéletrajzi) műveiben ahhoz, hogy megérdemelje a „viszonzást”. Ezzel együtt Simone de Beauvoir tanárnő – írónőként elhallgatott – diáklány-szerelmeinek bemutatása határozottan kínos, kivált napjainkban. Az velük a gond, hogy irodalomtörténeti és eszmetörténeti szempontokból sokkal fontosabb dolgok viszont hiányoznak a monográfiából. Elsősorban Beauvoir politikai nézeteinek elemzése – miközben Jean-Paul Sartre olyan drámái, regényei, filozófiai és életrajzi értekezései is bemutatásra kerülnek, amelyeknek a „mitikus” párkapcsolathoz kevés a közük, illetve az nincs kifejtve. Mintha a neves irodalomtörténész számára nem is a címbeli kapcsolatmítosz-kapcsolattörténet lenne a lényeg, hanem az, hogy a két klasszikusról tanulmányokat, értekezéseket, gondolatokat adjon és kössön össze valahogy.

Mindenképp érdeme, hogy nem esik sem a bálványozás, sem a kiátkozás – a Sartre- és a Beauvoir-irodalomban egyaránt igen gyakori – csapdájába. „Főhősei” kimagasló jelentőségét hangsúlyozva, rámutat egyes alkotásaik és korszakaik „aligha menthető” kisiklásaira, „vargabetűire”, szélsőségességeik „taszító” és „elhibázott” voltára is. Viszont a műelemzések színvonala, mélysége, meggyőző ereje vegyes képet mutat, kivált a Sartre-drámáké, s Az undor regényé is sokkal alaposabb volt Magyar Miklós egyik korábbi munkájában (Jean-Paul Sartre és Az undor, 2015) mely tematikai rokonsága miatt érthetetlenül maradt ki „Magyar Miklós fontosabb művei”-nek felsorolásából a fülszövegben (akárcsak Gide-monográfiája). Apropó, bibliográfia: a kötetvégi könyvjegyzék meghökkentően szűkös, figyelembevéve a rangos alkotópárról megjelent könyvtárnyi szakirodalmat, például nem szerepel benne sem Bernard-Henri Levitől a Sartre százada (2000), sem Claude Francis és Fernande Goutier Beauvoir-életrajza, sem Annie Cohen-Solal bőséges-monumentális bio-monográfiájának magyar kiadása, sem Nagy Géza kismonográfiája. Azonban mindezekért részben kárpótol az értékmentés, az értékőrzés erénye „oly korban”, amikor az olvasási kultúra hanyatlása a francia óriáspár emlékezetét sem kíméli már. (Magyar Miklós: A Sartre–Beauvoir-mítosz színe és fonákja, Napkút Kiadó, 2022)

illusztráció

Max Ernst: Celebes elefánt

Max Ernst: A Galaxis születése

Max Ernst: Oedipus rex

Max Ernst: Az egész város