MEGMENTETT OLDALAK

SIMOR ANDRÁS

Petőfi-versek sorsa 1874-75-ben

1874-ben megjelennek Petőfi összes versei, a hatalmas versalbum díszkiadás néven vonul be a Petőfi-irodalomba. Csakhogy a valóban díszes kiállítású könyvóriás megjelenését he­ves irodalmi-politikai harc előzi meg. A kötet első szerkesztője, Greguss Ágost a sajtótör­vényre hivatkozva politikai okokból – az 1951-es kritikai kiadás jegyzete szerint – 7 költe­ményt ki akart hagyatni, 8-at pedig csak meg­csonkítva akart közölni. (Bartók Lajos szerint Greguss 18 verset akart kihagyni illetve meg­csonkítani.) Az ellenzéki sajtó támadásai kö­vetkeztében a szerkesztést Greguss Ágosttól Gyulai Pál veszi át, aki végül 4 verset mellőz, 4-et pedig kihagyásokkal tesz közzé. A díszki­adás „szöveghűség tekintetében is a legmeg­bízhatatlanabb valamennyi Petőfi-kiadás kö­zött”. (Petőfi összes művei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951. 371. o.)

Závodszky Károly 1874 októberében induló szépirodalmi és Ismeretterjesztő havi közlö­nye, az Otthon első számában a díszkiadásból kihagyott illetve megcsonkított Petőfi-verseket közöl. Az 1951-es kritikai kiadás az Akasszátok föl a királyokat, az Újév napján, 1849, a Készülj hazám! esetében az Otthont jelöli meg első megjelenésként. A havi közlöny októberi szá­mában jelenik meg Bartók Lajos kritikája a díszkiadásról. Ebben írja: „Négy vers egészen kimaradt; ezek a »Királyok ellen«, »Ausztria«, »Itt a nyilam«, »Akasszátok föl a királyokat«; s történt ezenkívül négy versből egy-két sornyi kihagyás. A kihagyott versek és megcsonkított részek Petőfi forradalmi és köztársasági elvei­nek költői megnyilvánulásai, mellőzni azokat politikai türelmetlenség, kicsinykedés.” Bartók Lajos a cikkéhez fűzött lapalji jegyzetben azt is említi, hogy A királyok ellen című verset nem tudták megszerezni, a többit viszont, kiegészít­ve az Újév napján, 1849-cél, közük, szöveghű­en. Ami a szöveghűséget illeti, az Otthon köz­léseibe igen sok hiba, téves olvasat került. Gyulai sietve meg is támadja a Pesti Naplóban az Otthon közléseit. Závodszky a novemberi számban felel a támadásra, megírja, hogy csak másolatból dolgozhatott, ezért „az adott körülmények közt kikerülhetetlen hibák”, ugyanis az eredeti kéziratok az Atheneaum bir­tokában voltak. Ám Gyulainak adott válasza nem pusztán a hibák miatti mentegetődzésekből áll. így folytatódik: „És íme, alig telt el pár nap az olympi nyilatkozat után (Gyulai Pál nyi­latkozata S. A.), ugyanabban a lapban, hol még még csak az imént oly grandezzávai vagdalódzott Gyulai Pál, egy közönséges halandó kimutatja, hogy Gyulai Pál sem ismeri jól a szöveget. »Sic transit gloria mundi«. E közön­séges halandó Színi Károly, ki Gyulai szövegét helyreigazította.”

Az egykori irodalmi vita ezen a ponton válik rendkívül érdekessé. Ugyanis a Petőfi, Tán­csics eszmeiségét követő lapszerkesztő, Színi Károly életművét, aki 1859-től 1892-ig adta ki szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kö­vetelő, valódi függetlenségért és népjólétért csatázó lapjait senki sem kutatta ezidáig, az új magyar sajtótörténet is megfeledkezett róluk. Színi Károlynak jelentős szerepe volt 1874-ben a Petőfi-versek körüli vitában is. Ekkor a Riadó című polititkos gúnyos hetilap szerkesztője. A Riadó 1874. október 18-i számában cím- illetve második oldalon közli az Akasszátok föl a ki­rályokat, az Itt a nyilam, mibe lőjjem?, az Ausztria, az Újév napján, 1849, a Készülj, ha­zám! című Petőfi verseket. A versekhez a kö­vetkező jegyzés-t fűzi: „A föntebbi költemé­nyek kihagyattak Petőfi legújabb »teljes«-nek nevezett kiadásából. Azóta az »Otthon« című füzet közölte, de sok hibával, miért is mi köte­lességünknek tartottuk kiigazítva hibátlanul kö­zölni. Szerk.” Ezután még egy kérelem is kö­vetkezik: „Aki netalán Petőfinek ismeretlen vagy kiadatlan forradalmi s más költeményei birtokában volna (például amely így kezdődik: »Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok ha őszinte szót« [a második sort hibásan idézi Színi S. A.]), vagy azt a gondolom Sárosi Gyu­la-féle verset bírná: »Jaj be búsan süt az őszi nap sugara Az aradi vártömlöcnek ablakára« – legyen szíves nekem közlés végett megkülde­ni. Szerk.”

Nyilvánvaló hát, hogy Színi Károly a Petőfi- verseket más forrás alapján közli, mint Zá­vodszky Károly, és az összevetésekből az is kétségkívüli, hogy forrásai sokkal megbízha­tóbbak, szövegközlései valóban hiteleseknek nevezhetők. Más kérdés, hogy forrásait nem nevezi meg. (Erre számos, ma már szinte föl- deríthetetlen oka lehetett, például netán az, hogy esetleg a forrásként szolgáló másolat szerzője éppen Gyulai Pál köréből került ki.) A forrás meg nem jelölése viszont azon a tényen nem változtat, hogy hiteles Petőfi-szövegeket közöl, és három esetben két héttel az Otthon eiső közlése után javítja ki a hibás közléseket, föltehetően az eredetiről készült másolat alap­ján, méltó ellenfeleként a verseket nem közlő, illetve megcsonkító Gyulainak.

A Riadó 1874. november 22-1 száma egy Vészharang című verset közöl az alábbi jegy­zéssel „E költeményt Kálniczky János úrtól Kecskemétről a költő neve alatt kaptuk, azóta más megbízható oldalról némely csekély iga­zításokkal együtt azt a biztosítást vettük, hogy e költemény Petőfié és kiadatlan. Mi nem is­merjük s nem dönthetjük el. Fenntartással kö­zöljük Petőfi neve alatt. Akik többet tudnak ró­la, szóljanak hozzá, Szerk.” Hozzászólás, utó­lagos megjegyzés nincs. A vers nyilvánvalóan nem Petőfié, s az sem véletlen, hogy Színi, aki egyrészt jól ismeri Petőfit, másrészt tart a meg­fricskázott Gyulai bosszújától, igen korrekt jegyzés-ben közli fenntartásait. 1874. decem­ber 27-én a Riadó karácsonyi ajándékként ol­vasóinak Petőfi A királyok ellen című versét közli címoldalon, amely első közlése óta (Már­cius Tizenötödike, 1848. október 26. 192. szám.) „még sehol meg nem jelent”. Színi jelzi az első megjelenést, és közli Petőfi egykori megjegyzését is, a versközlés módja tehát fi- lológiailag is pontos. (Az 1951-es kritikai ki­adás a Riadó közlését ebben az esetben sem említi.) 1875. január 3-án Színi megkezdi Sárosi Gyula Arany Trombitá-jának közlését. 1875. január 17-én Sárosi Gyula Farsangi dal 1850 című híres versét közli címoldalon, 1875. janu­ár 13-án pedig folytatja az Arany Trombita köz­lését.

Ilyen előzmények után tesz közzé a Riadó 1875. január 31-i számában a címoldalon egy Rákóczi című verset. A vers fölött a következő szöveg áll: „Még egy kiadatlan vers Petőfitől.” Alatta zárójelben: „Ez sem jelent meg a legú­jabb teljes kiadásban sem.” A vers alatt Petőfi neve, minden szerkesztői megjegyzés nélkül. A lap második oldala az Arany Trombitá-ból közöl további részleteket.

Ismerjük Petőfi három Rákóczi-versét, a Szent sír (1847. január), A majtényi síkon (1847. május 30.) és a Rákóczi (1848. április 21.) című költeményeket. Jól ismert Petőfi ra­jongása Rákóczi iránt. 1847, február 23-i leve­lében azt írja Aranynak, hogy Rákóczi is terve­zett eposzhősei közé tartozik, 1848. április 21- én pedig a következőket jegyzi fel naplójába:

„Nagypéntek napja!…

Oh Rákóczi!…” (Lapok Petőfi Sándor napló­jából, Összes prózai művei és levelezése, Ma­gyar Helikon, 1967, 409. o.)

A Színi Károly által Petőfi-versként közölt Rá­kóczi nem szerepel Petőfi kritikai kiadás által is hitelesített versei között, és a kétes hitelű szövegek között sem találjuk. Nem tudni hát, miről van szó: Petőfi ismeretlen verse került-e elő egy mindmáig nem kutatott anyagból, egy másik, egyelőre még nem azonosított kortárs költőé, vagy irodalmi játékkal, mesteri módon készült utánzattal van dolgunk, hiszen a Színi lapjában közölt Rákóczi illeszkedik Petőfi esz­merendszeréhez, költői hangjához, sorai és szakaszai már-már utalásszerűén idéznek Petőfi-verseket (például: „Ott lesz börtönéből ki­szabadult lelkem”), illetve ritkán használt Petőfi-szót (például: „életszín”). A versben Törökföldön-ként szereplő Törökország Petőfinél ép­pen a Rákócziról szóló följegyzésben fordul elő.

Ismételjük meg, hogy a kérdést eldönteni nem tudjuk. Örülnénk, ha Petőfi-kutatóink hoz­zászólásaikkal fényt derítenének a Rákóczi címmel 1875-ben közölt, Színi Károly által Pe­tőfinek tulajdonított vers rejtélyére.

PETŐFI SÁNDOR

Rákóczi

Borulj le, én lelkem, Rákóczi sírjára,
Idegen országban szendergő hamvára!
Szent az a temető, szentek azon hamvak,
Életét jegyezvén a leghűbb magyarnak.

Rákóczi, Rákóczi! szabadság vitéze!
Nemzetnek mártírja, fényes büszkesége!
E hazában, melyért véred annyit omla,
Nem volt hely, hol fejed lehajthattad volna.

„Tartsa meg kegyelmét a császár magának,
Vagy ajándékozza német szolgájának!
Nem ragadtam fegyvert saját személyemért,
Hanem láncot hordó szegény nemzetemért.

Kiesett kezemből a fejér lobogó,
Elfogyott seregem, mint tavaszkor a hó,
Tulajdon vérem is pártütőnek monda,
Kiért fájó lelkem annyi gondot horda.

Jertek oldalamhoz néhány .jó vitézek!
Nem vagyok már vezér, többé nem is lészek:
Nyújtom a kezemet, mint barát barátnak…
Kerüljük vaskardját a német császárnak!

Menjünk ez országból, menjünk erre arra,
Keserves idő vár itt a hiv magyarra.
De hiszek istenben, hajnalt küld az égre
Az igaz küzdőknek el-kifolyó vére.

Én ugyan itt hagyom szivem lángolását,
Haragos lelkemnek titkos sóhajtását:
Nyisson szabadságot a magyar hazának,
Örök veszedelmet a német császárnak!”

Soh sem sirt Rákóczi, e beszédnél mégis
Piros két orcáján könnyek folytak végig…
Vissza-visszanézett az elhagyott földre,
Mintha elszakadni nem tudott vón’ tőle.

Szellők játszadoztak szép göndör hajával,
Mely vállára omlott fekete habjával,
Vidám volt az egész természet körülte,
A vidámság csak az ő lelkét kerülte.

Idegen határon terhes bujdosásban
Egy ragyogó csillag kisérte útjában,
Vele ébredett fel, vele nyugodott le,
Egy ragyogó csillag: a haza szerelme!

Hallgass el, óh szélvész, melynek nincsen álmod,
Mely a Márványtenger hullámait hányod,
Egy ember van közel hozzád pihenőben,
Engedd őt nyugodni csendes békességben.

Virágtalan partján a Márványtengernek
Bujdosó magyarok járnak, tévelyegnek.
A szabadság napja nem mosolyog rájok;
Nincsen üdvösségök, mert nincsen hazájok!

Renyhe török nép közt távol Rodostóban
Ott fekszik Rákóczi egy szalma kunyhóban,
A vidám életszin lekopott arcáról,
Halványság borítja, mint egy sötét fátyol.

Bujdosó társai állnak ágya körül,
Szemeikbe terhes búbánat könnye gyűl,
És mig csendességben siránkoznak rajta,
Beszédre nyílik meg a nagy beteg ajka.

„Leszállón a tavasz ez idegen földre,
Életet hinteni a kihalt mezőkre…
Kérlek, hozzatok be nekem egy zöld ágot,
Több tavaszt e földön úgy sem igen látok.

Kialvó félben van életem fáklyája,
Szép hazám javáért lobogott világa,
Itt halok meg érte, idegen határon,
Ha meg nem halhattam a véres csatákon.

Tegyétek testemet jó édes anyámhoz
Törökföldön nyugvó Zrínyi Ilonához:
Egyesüljön hamva két hű magyar vérnek,
Kik egy ügyben haltak, egy hazáért éltek.

Szabadság volt szivem legfőbb kívánsága,
Érte omlott vére, érte, bár hiába!
Franciaországba küldjétek szivemet,
Szabad hazában hadd találjon sírhelyet.

És te Magyarország! lelkem fényes búja,
Életem öröme, napjaim borúja!
Soha sem látják már szemeim vidéked
S rabláncokba hajtott szegény árva néped!

Ott leszek veled a végső bajvívásban,
Fegyver zörgése közt, hadak zúgásában.
Ha kardot rántasz a német császár ellen,
Ott lesz börtönéből kiszabadult lelkem.

Kutya voltál, osztrák! az maradsz örökre.
Óh hogy minden átok szálljon a fejedre!
Ha csak a magyarért büntet is meg az ég,
Számodra a pokol kínja sem lesz elég.”

ABLAK

GIACOMO GAMBETTS

Cesare Zavattini, a humoros író (?)

A harmincas évek elején egyhangú lelkese­déssel fedeztek föl egy új, nagy írót Olaszor­szágban és nemcsak Olaszországban: Cesare Zavattinit. Az Úgyis rólam van szó (Pariiamo tanto di me) című könyve alapozta meg sikerét a kritikusoknál éppúgy, mint a könyvpiacon. Ez a könyv Zavattini több esztendei vidéki újságíróskodása után látott napvilágot, olyan új­ságcikkek megírása után, amelyek már sok-sok, később kibontott motívumot tartalmaztak, és amúgy egy régi-új történetet rendez ’regé­nyes’ modorba: a túlvilágon tett utazást. Jó né­hány cikket, amelyik megelőzte az Úgyis rólam van szó megírását, 1967-ben gyűjtött össze egy kötetbe Gustavo Marchesi és Giovanni Negri Zúzdába való (Al macero) címmel, ezek már nehezen hozzáférhető folyóiratok és újsá­gok hasábjain rejtőztek. Kétségkívül fontos könyv a Zúzdába való, ám mint minden efféle gyűjteményes kötet, csak részleges és pontat­lan megismerését kínálja egy roppant gazdag és sokoldalú személyiségnek, amilyen Zavatti­ni.

Időrendben a következőképpen alakultak Zavattini főbb működési területei: újságírás a húszas évek végétől; szépirodalom 1931-től; filmnovella- és forgatókönyvírás 1935-től; mű­kedvelőfestészet 1939-től. 1939-40-től kezdve a szépírói és a forgatókönyvírói tevékenység párhuzamosan halad nála, jóllehet ismertebb és hangosabb sikerekkel ékes a filmírói tevé­kenysége; az ötvenes és a hatvanas évektől festői munkássága is lassacskán mind tekin­télyesebbé és egyre magasabb színvonalúvá lesz. Lehetetlen elválasztani egymástól a kü­lönböző funkciókat, az egyik átfolyik a másik­ba, s nem haszontalan dolog általánosan ér­vényes aspektusait és jellemzőit kutatni és ele­mezni ennek az összetett tevékenységnek. S bármily nagyjelentőségű is Zavattini irodalmi működése, hiszen olyan értékes és magas művészi színvonalú művek szerzője egyebek mellett, mint a Nem könyv, inkább lemez (Non libro, piu disco, 1970), a tájnyelven írott ver­seskönyv 1973-ból (Stricarm’ in d'na parola), Az éjszaka, amikor pofonvágtam Mussolinit cí­mű regény (La notte che ho o'ato uno schiaffo a Mussolini, 1976), Az igazsááááág! (La veritáááál, 1983), ez a válogatás az azonos című film alapjául szolgáló, több ezer oldalnyi szö­vegből, nem is szólva első négy regényéről, majd az egymás utáni két évben, 1954-ben és 1955-ben azonos címmel megjelentetett két Képmutató-ról (Ipocrita), vagy a Hogyan szü­letik egy filmnovella című, rendhagyó vígjáték­ról (Come nasce un soggetto cinematografico, 1959), vagy az 1967-ben publikált két kö­tetéről (Straparola, Ligabue), – mindezek da­cára is filmalkotói tevékenysége ad vezérfona­lat az elemzőnek Zavattini stílusa és gondolata megértéséhez, ebben a mederben ömlenek össze olykor mindazok az eszmék, érzelmek, figurák, kifejezésmódok és még annyi minden más, ami lassan-lassan alakot öltött teleírott papírlapjain.

Lássuk hát ezek után, hogyan fogadták an­nak idején az Úgyis rólam van szó prózáját. Itt van elsőül a kor fontos és tekintélyes kritiku­sának, Ferrante Azzalinak a véleménye, aki egy bresciai napilapban írta a következőket 1932 októberében: „Roppant nehéz dolog értelmes meghatározását adni a humornak, minthogy az értelem e tökéletes formájának van minimu­ma és maximuma, az előbbi, tegyük föl, Campanile bárgyú szellemeskedése, míg az utóbbi mit tudom én, egy Dickens vagy egy Pérez de Ayala választékos művészete, hogy kortársa­kat vessek össze egymással. (…) Bizonyos, hogy a humor az intelligencia kvintesszenciája, s egy jól sikerült lapoidal képes jócskán megtoldani ennek a nyomorúságos életnek a boldogságát, amelyet napról napra élünk. Ma nyüzsögnek a humoristák, s némelyikük cirku­szi bohóc ügyességével játszik a közönség kegyeiért. (…) Ilyen túltengésben, kérdezhetné az ember, ugyan miképp törhet utat magának egy fiatalember humoros első könyvvel? Mit szóljunk hát, ha megesik ez a csoda? Az iro­dalomnak ebben a holtidényében megtörtént, hogy egy száznál alig több oldalnyi, kis köny­vecskét szűk tíz nap alatt szétkapkodtak a könyvvásárlók, s már a második kiadása is megjelent, már ez forog közkézen. Cesare Za­vattini a szerzője ennek a szerencsés könyv­nek, Úgyis rólam van szó a címe (Bompiani Kiadó, Milano, 5 líra). Mi a titka hát e köny­vecske hirtelen sikerének (…)? A titok nagyon egyszerű, s Cesare Zavattini művészetében rejlik, aki ezzel az első könyvével méltó helyre lépett elő a mai humoros írók sorában. Nagy­képűség, fontoskodás nélküi, meglepően ír Zavattini azért, mert puszta szórakoztatás he­lyett elgondolkodtatja olvasóját; és bizonyos vagyok benne, hogy nem egy olvasóját olyan érzésekre vezette, amelyektől nehezen szaba­dulhat. Nem olyan könyv ez, amellyel két órát vidáman tölthetünk el tengerparti nyaralás­kor (…). Zavattini humora igencsak más vágá­sú, nemesebb fajta, látnivaló, hogy ritka intel­ligenciával áldott, gazdag temperamentum vi­rága, olyan értelemé, amellyel az élet komikus nézetében annak szomorúságát is észleli az író. Ilyenek a humor költői: előbb érzékeny mű­vészek, s csak azután humoristák. Számukra a humor nem öncél, nem merül ki a nevelte­tésben, ahogyan rendesen a félreértéseket hal­mozó, szórakoztató kis történetek szerzőinél, az ő humoruknak erkölcse van, s ez könnyen kiolvasható a sorok közül, ezt a humort könnyen összetéveszthetjük a kisgyerek pana­szos szomorúságával, aki olyan dolgokon ha­tódik meg, amelyeknek a nagyok szemében nincs semminő jelentőségük.”

Egy másik illusztris kritikus, Marco Ramperti már 1932 augusztusában, a La Stampában írott, hosszú cikkében taglalta a „humor” témá­ját, kiváltképpen annak „tisztaságát” hangsú­lyozva: „Itt van egy bizonyos Cesare Zavattini, akinek szinte ismeretlenül adta ki a Bompiani Kiadó öt líráért százhúsz oldalas könyvecské­jét. Öt líráért manapság a tengerparti fürdőhe­lyeken idejét töltő ifjúság egy órára kölcsönöz egy csónakot, vagy háromszor fizet be a kör­hintára. Szánják rá magukat ezek a tüzesvérű fiatalok, költsenek ugyanannyit annak a fölis­merésnek a gyönyörére, hogy van végre Itáli­ában egy humorista (…) a cserjék friss, tiszta, jó levegőjű illatával. Vessék össze ezt a fuval­latot a szokvány vidám könyvek klímájával, ezt a szellem és stílus tökéletes tisztaságában megjelenő humort azzal az együgyű és rom­lott, koszos és kunyeráló humorral, amely saj­nálatosan szennyezi utcáinkat (…).” De ugyanő már azt is hangsúlyozza: „A humoris­táknál gyakori, hogy szenvtelenül és tréfálkoz­va tragédiákhoz és misztériumokhoz nyúl­nak. (…) A könyv végtére is szomorúságot áraszt. (…) A tanszcendentális aggodalom érezhetően fölébe kerekedik a humoros eltökélésnek. A halállal szemben tanúsított, nevető bizalomban több a költészet, mint a szatirikus él. (…) A komikus ötlet a stílus tónusaitól és hullámzásától kap ragyogást, így bizonyul sze­lídnek reménytelenségében, csöndesnek gyötrelmében, szilárdnak csüggedésében.”

De még Rampertinál is korábban írt Zavattiniről Franciaországban a Les nouvelles littéraires hasábjain Marcel Brion. „Képzeletben és humorban gazdag, szatirikus képzeletben és filozófikus humorban gazdag” könyvről be­szélt, „amelynek nagyon élveztem ízét”, írta. Majd legott leszögezte: „Zavattini fantasztikus világában van valami a swifti fanyarságból és keserűségből”. Massimo Bontempelli pedig, az író és színpadi szerző, azt írta 1931 novem­berében a La Gazzetta del Popoio-ban: „Za­vattini, más humoristáktól eltérően, szeret ár­nyalni. Irtózik a közvetlen hatástól, a szemet- szúró kiemeléstől: ennek érdekében kerüli a kötelező fogásokat – az ellentétet, a párhuza­mot, a hangsúlyadást, a színezést, a kieme­lést, az ékítményt, a fokozást – olyan műgond­dal, amilyennel csakis a művészember képes mérsékelni tehetségét. Lefokozzák azzal, hogy a humoristák közé sorolják. Itt a humor csupán eszköz – egy a sok közül – arra, hogy szintézis útján eljussunk a gondolathoz, ritkítsuk a leve­gőt, amelyen keresztül elérkezünk a poézis- hoz… egy ilyen szerző jóval több és jóval jobb, mint holmi humorista.” Néhány évvel ké­sőbb, 1938-ban Henry Furst a New York Ti­mes’ Books Review-ben Zavattini második könyvét, a Bolondok a szegények-el (I poveri sono matti) méltatta, de visszautalt az elsőre is, azt hangsúlyozva: „egy mindkét lábával a földön álló ember humora ez. (…) Nem em­lékszem senki más íróra, aki hozzá mérhetően művelné a szegénység költészetét, nem olyan költészetre gondolok, amelyik gyönyörködtet a szegénységgel, hanem amelyik a szegénység szomorúságát hordozza magában. (…) E la­pok mindegyike nemes fölháborodást fejez ki a társadalmi igazságtalanság láttán, ihletett rokonszenvet a megalázottak és megszomorítottak iránt, ami okvetlenül meghozza gyü­mölcsét. Ha hasonlítanunk kellene valakihez Zavattinit, ceteris paribus Dosztojevszkijhez hasonlítanánk. Úgy véljük, egyikük sem tilta­kozna a hasonlítás ellen.”

Furst ítélete előrelátón anticipálja Zavattini eszmei-erkölcsi világának lényegét, azt a mag- vát, amelyet majd filmkészítői munkája fog pontosabb keretekbe foglalni, magasabb szintre fejleszteni. Emlékezzünk rá: Zavattini ír­ta a forgatókönyveit A gyerekek néznek ben­nünket (I bambi ni ci guardano, 1944), Fiúk a rács mögött (Sciuscia, 1946), Biciklitolvajok (Ladri di biciclette, 1948), Csoda Milánóban (Miracolo a Milano, 1951), A sorompók lezá­rulnak (Umberto D., 1952) című filmeknek. Ám ha tekintetbe vesszük, hogy – például – a Cso­da Milánóban Zavattininek egy korábbi művé­ből fejlődött ki, nevezetesen az 1943-ban meg­jelent Totó, a jó ember-ből (Toto il buono, „re­gény kicsiknek, amit a nagyok is olvashat­nak”), akkor az író személyiségének egyik leg­fontosabb vonását érintjük: a folytonosságot. A mozi Zavattini, az író számára nem egy ma­gában vett munka, nem mesterség, hanem út – egyike az utaknak amelyen a maga mon­dandóját és költészetét kibontakoztathatja. A film kifejezőeszközeit kiváltképp alkalmasak­nak találta ahhoz, hogy emberi és költői meg­figyeléseit továbbfejlessze a dolgok állásáról, a valóságról, az életről, tovább, mint ahogy újságíróként és íróként tehette. Zavattini a film­mel fejlesztette ki végképp a maga költői vilá­gát, arra a kispolgári és félproletár valóságra összpontosítva figyelmét, amely nem csupán a sajátja volt, de óhatatlanul olasz és európai is egyben. A felebarát, az ember, a környezete volt mindig is a kulturális célja, s ezek voltak egyszerre társadalmi és spirituális elemei – bi­zonyos értelemben vallásos elemei – Zavattini költői, következésképp filmköltői világának is.

A humor tehát kulcsfontosságú volt Zavattini számára, mert ezáltal juttathatta el az olvasó­hoz, a nézőhöz közvetlen, egyszerű, fölfogha­tó, rokonszenves módon a gyakran kőkemény helyzeteket és igazságokat, tragikus parado­xonokat (például annak az embernek az ese­tét, aki ínségében saját szemét ajánlja fel vé­telre a legtöbbet fizetőnek: ez témája nála egy elbeszélésnek, motívuma a Hogyan születik egy filmnovella című vígjátéknak, alapötlete az II boom című filmnek), olyan életmozzanato­kat, amelyek megnevettetnek, de tüstént ar­cunkra is fagyasztják a mosolyt. Ez egyébiránt – hogy a filmnél maradjunk példáinkkal – szá­mos nagy komikus sajátja Keatontól Chaplinig, akik gyakran az emberi viselkedés és viszo­nyok kegyetlenségének ábrázolásáig jutnak el. Egy másik erénye Zavattini kifejezésmódjának a szintézisre, a rövidségre, a „villámsújtásra” való törekvés (Cesare Zavattini kifejezése), még hogyha olykor tucatnyi átmeneti megol­dás, helyesbítés, csiszolgatás révén jut is el ehhez a szintézishez, amely azonban végtére is végleges és mélyebb minden egyéb megol­dásnál.

CESARE ZAVATTINI

Milánói rendőrfőkapitánynak

Álmatlanságban szenvedek már két esztende­je.

Mindenki csapkodja a vállam: remek szín­ben vagy, remek színben vagy. Csakugyan ró­zsás az arcszínem, hála az égnek. De belül a sejtjeim egymás után pusztulnak: minden egyes elvesztegetett alvásóra, tik, tik, egész csordányi sejtet veszejt el.

De nem ez a baj, hanem a gondolatok, amik eszembe jutnak, amíg ön a takarója alatt a má­sik oldalára fordul. Látom a barátaimat, a felet­teseimet, a nőket, akiket szeretek: körüldon­gom őket, akár egy dongó. Reggel mindegyi­kükkel találkozom, mosolyogva jönnek elém, s én is nyájasan üdvözlöm őket. Nem tudják, mit gondoltam róluk az éjszaka, máskülönben visszavonnák a köszönést, futnának magá­hoz, főkapitány úr, hogy följelentsenek. Nyúj­tom a két csuklómat: most, hogy nyilvánosan bevallottam bajomat, még a legrosszabb eset­ben is számíthatok a mentőkörülményekre.

De szép is volt hajdanán, főkapitány úr. Fütyürészve léptem ki a házból, úgy merültem el a ködben, mint egy kisgyerek a habfürdőben.

Most ellenben déltájig vonszolok magam után valami sötétben fogant gondolatot, denevért hurcolok a tejemben.

Gyorsan, küldjön éjszakánként egy rend- őrosztagot az ablakom alá lanttal és mando­linnal, énekeljenek halk bölcsődalokat: köte­lessége elaltatni engem, rendőrfőnök úr. Előz­ze meg a bűnt!

CESARE ZAVATTINI

Vittorio De Sicának

A minap egyik este ismét konstatáltam, hogy ön milyen emberi, milyen egyszerű. A vacso­ravendégem volt, s a cselédlány ténykedését, aki kis híján minden fogást az ön gyöngyház­fényű, szürke öltönyére tálalt – annyira zavar­ban volt, mert lelkes mozibajáró –, elnézően barátságos pillantásokkal kísérte.

Ön tehát az az ember, akihez bízvást címez­hetem ezt a levelemet, nem fenyeget olyan ve­szély, hogy elintézetlen marad.

Láthatta, hogy minden újság hosszú hasá­bokon át éljenezte azt az intézkedést, amely orvosi vizsgálatra kötelezi a cselédlányokat, mielőtt munkába állnának. Végre, végre, kiál­tották a kicsiny és nagy hírlapok egybehang­zón. De a kutya sem törődött vele, amikor eze­ken a hasábokon azt javasoltam, hogy emeljék föl a fizetésüket, és mindenekelőtt emeljék föl tizenöt, harminc napra a brutális nyolcnapos felmondási idejüket.

Azt akarják, hogy havi 150 líráért egész­ségesek, szépek, tisztelettudók, becsületesek, fáradhatalanok legyenek, hogy tessék parancsolni-val az ajkukon merüljenek álomba, hogy tűrjék, ha a gyerekek pofozzák őket, és ne rádiózzanak, amikor egyedül vannak a la­kásban.

Azt gondolom, hogy a gazdáikat is egész­ségügyi vizsgálatnak kellene alávetni. Láttam tegnap egy hatalmas, odvas fogú, sárga sze­mű és puffadt mancsú, kopasz férfit. Cseléd­lányt keresett. Beállnának hozzá, olvasóim?

Kedves De Sica, lépjen ki hirtelen a szere­péből előadás közben, ás forduljon a közön­séghez: „Emeljük föl a cselédlányok fizetését!” Előremozdulna az ügy, ha ön terjesztené elő, aki oly népszerűségnek örvend, s ha ilyen szo­katlan módon tenne – nem úgy, mint mikor az ön odaadó híve javasolja.

CESARE ZAVATTINI

A kedves olvasóhoz

Mi a költészet? Bocsássanak meg, kedves olvasók, ha olykor ilyesmivel foglalkozom ab­ban az újságban, amelyet önök azért vásárol­nak, hogy nevessenek, nevessenek, nevesse­nek. Mondjuk ki kereken, általános tétel gya­nánt: nemigen érdekli önöket a költészet. Én legalábbis kimondom, ahogy megtettem már egyszer, mélyen az önök szemébe nézve. Na, ugye, elpirulnak, motyognak. Emlékszem, azt javasoltam egy éve, egy akadémikusnak cí­mezve mondókámat ezen a hasábon, hogy te­gyük kötelezővé a költészetet, akár az adózást stb. De hát csak afféle bohó, sőt gyermeteg ötlet volt az tőlem.

Önök, kedves olvasók, ne válaszolják ne­kem azt, miután összeszedték a bátorságukat: „Szoktam én verset olvasni, de még mennyire, csak hát a maga idején és helyén, és nem akarok hallani róla egy humoros lapban.”

Kis hazudósak.

Jó, ha ezer fő figyel a költészetre, és értékeli, városonként vagy községekként átlagosan egy. Mindig is így volt, a közönség akkor is­meri meg a költők neveit, ha már híressé vál­tak, s ismereteik nem is terjednek tovább.

Tehát, olvasóm, kár ezzel próbálkoznod ná­lam. Tudom, persze, hogy máris az a kijelen­tésed következik: Pascoli, Carducci, D'Annun­zio óta nincsenek költők Olaszországban. „Kik azok, hol vannak?” – kiáltozta tagnap is a vil­lamoson Defendi nagyságos úr.

Mármost, szeretném a tudomására hozni a közönségnek, hogy nem minden humoros új­ság gondolja úgy, ahogy ő. Hát hogyne, nagy elégtételt érzett az úgynevezett becsületes ol­vasó, midőn vagy négy évvel ezelőtt a Corriere del la Serában Amoldo Fraccaroli meg­semmisítő szócsapást mért Giuseppe Ungarettire; hát hogyne, jó mulatság volt, amikor a múlt hónapban egy Fraccaroli-tanítvány egy humoros irodalmi újság lapjain cikksorozatban törölte el a háború utáni olasz költészetet, Quasimodót stb.

Tudatni szeretném, hogy van legalábbis egy humoros újság, éspedig a mienk, amelyik anélkül, hogy irodalminak hívatná magát, mély tiszteletet táplál a költészet iránt, és tudja, hogy könnyű, szégyenletesen könnyű gúnyt űzni a költészetből.

Mire való a humor?

Az effajta viselkedésből az következik, hogy manapság számos értékes ember a szellem hulladéktermékének véli a humort.

A humornak, mint a művészet valamennyi formájának, csakis akkor van súlya, ha erköl­csi tartalomra támaszkodik.

De én meg olyasmit beszélek, ami épp túl­zott komolyságától lesz már-már viccessé. Nem igaz, olvasóm?

Aztán meg, mondod, morajlik a világ, rend­kívüli események küszöbén állunk, a történe­lem viharos égövén haladunk által, maga pe­dig a költészetről csűri és csavarja itt a szót. Másra van itt szükség, fiacskám. A költészet luxus, fiacskám.

Rendben van, akkor titokban fogjuk olvasni a költészetet.

CESARE ZAVATTINI

G. P.-nek

Sohasem szóltam a mogyoróról. Ki gondolta is volna, hogy egy szép napon meghúzom magam egy sarokban, és a mogyoróról fogok gondolkodni? Ha gondolkodó volnék – amit szívből szeretnék vadonatúj dolgokat írhat­nék le a mogyoróról az emberekhez való vi­szonylatában vizsgálva, ámde be kell érnem azzal, hogy eléd tárom a tényeket, s rád bízom a kommentárt.

Betértem a Cinecittá hatos számú műtermé­be, ahol a Szent János fejevételét forgatják. Elhoztam a vendéglőből egy zacskó mogyo­rót. Azt eszegettem, biztos lévén benne, hogy senki ügyet sem vet rá. Nem figyeltem föl rá, mi történt körülöttem. A mogyoróval úgy van az ember, hogy elállítja a lélegzetét, hámozni valóságos álom, nem érzi a saját testét. Csak a héjától vagdosódó ujjal élnek. Jön az egyik, jön a másik, már csak arra képes gondolni az ember, vajon mennyi van még a zsebében.

– Adj egy párat! – mondta az egyik barátom.

– Á! – zökkentem ki az álomvilágból. Meg- éreztem magamon a temérdek, ámde csak lopva rám irányuló pillantást, ahogy az evéssel foglalatoskodót szokás figyelni.

– Nekem is egyet! – mondta egy másik. És láttam, amint kisvártatva lekuporodik a mogyo­rómmal egy szekrény mögött. Szaporodtak a rám szegezett tekintetek, a főszereplő színész, az operatőr, a világosítók is engem néztek. A segédrendező messziről odaintett nekem, mi­re én pontos célzással eljuttattam hozzá egyet. Az az öt darab, amelyet az ifjú színésznőnek adtam, aki oldalazva közelített hozzám, négy személyt elégített ki, közte a gyártásvezetőt és a hangtechnikust. Még maradt vagy tu­catnyi. idegesség uralkodott el a környezete­men. Akinek nem jutott, az sikertelenül igyeke­zett közömbös képet vágni, csak nyelte a nyá­lát. „Figyelem, felvétel lesz!” – kiáltotta a ren­dező. „Egy pillanat!” – szólt a színész. Csak­ugyan, a szája még mozgott, a mogyorót rág­ta. Az operatőr kihasználta a pillanatnyi szüne­tet, hogy összetörje az ujjai közt a magáét. Innen-onnan hasonló reccsenések hallatszot­tak. Közben én szétosztogattam a maradékot, sorban elém járultak, nyájas, gyerekes képpel.

– Egyet, csak egyet! – A naplóvezető, az egyedüli, aki hoppon maradt, nem tudta, ho­gyan viselkedjék. G. segítette ki a zavarából, adott neki egy felet. Belépett a producer, meg­állapította, hogy minden a rendjén halad, csak lassan. A párbeszédekbe belemerült rendező egy másik bolygón élt.

Ki-ki suttyomban végzett a maga mogyoró­jával, igyekezett nem mutatkozni a producer szeme előtt. „Figyelem, felvétel lesz!” – kiáltot­ta megint a rendező. Bekapcsolták a lámpákat, csattant a csapó. Mindenki lassan-lassan rá­gott, némelyikük még hámozni készült. Újra kellett venni a beállítást, mert az általános csöndben G. főtanácsos úr összeroppantotta ujjai közt a mogyorót.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

WIRTH ÁDÁM

Az Humanité fesztiválján Párizsban

Párizsi séta magyar irodalmi emlékekkel

Aki Budapestről látogat Párizsba lépten-nyomon olyan helyekkel találkozik, melyek ma­gyar irodalmi emlékeket idéznek fel benne. Ha vonattal érkezik, mint én is, már a pályaudvar neve is – Gare de l’Est – Adyra és Ady „daloló Párizsára” emlékeztet. S ha csupán egy pár órája van csavargásra, ahogy a francia mond­ja: „flâner”, útja mindenekelőtt a Latin Negyed­be vezet; a diáknegyed egyszerre múltat idéző és mindig fiatal légköréből szeretne szippanta­ni egyet.

Sietve kel át a Szajnán, gyalog, hogy lásson is valamit Párizs történelmi bölcsőjéből és szí­véből, a Citéből. Csak egy pillantást vet a tá­volabbi ódon festői Szent Lajos szigetre, amely Illyés Gyula Hunok Párizsbanját juttatja eszébe. A Notre-Dame tornyosuló épülete mel­lett is gyorsan halad el. A bal parton a hangu­latos la Huchette utcában nézelődik egy kicsit a vendéghívogató kis éttermek étvágygerjesz­tő kirakataiban. A legtöbb a görög vendéglő, kirakatában hatalmas rákokkal és egyéb ten­geri herkentyűkkel, húsos-zöldséges nyársok­kal. Megkóstolni ezeket nincs idő, no meg pénz sem. Benézek a Halászó Macska valószínűtlenül szűk utcájába, amelyről sokáig ma­gam is azt hittem, hogy csak a magyar írónő képzelete szülte.

Máris itt vagyunk a Szent Mihály útján, aho­va éppen most is „beszökött az ősz”. Nem „halkan, nesztelen”, mint Ady versében, ha­nem kavargó széllel, meg-megeredő esővel. Itt már minden sarok Adyt idézi. A Boulevard Saint-Michel és a Boulevard Saint-Germain sar­kán ott a Cluny-kávéház, ahol Ady szeretett üldögélni és nézni a jövést-menést a köruta­kon, a „párizsi Bakonyt”.

Kicsit feljebb ismételten meggyőződhettem arról, hogy a Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán „kissé lejt a járda”, ahogyan Rad­nóti Miklós megírta. A „Rue Monsieur le Prince sarkán” azonban már nem találtam rá a „pék­re” aki Radnóti idején ott lakott. Valószínűleg nem bírta a Párizsban is terjeszkedő uniformi­zált üzlethálózatok konkurrenciáját. Egy utcá­val odébb, a Casimir Delavigne utcában, az Hôtel des Balcons szálloda falán ma is hirdeti a tábla: Itt lakott Ady Endre, magyar költő. Nincs idő arra, hogy megkeressük az innen mindössze öt percnyire levő Vieux Colombler utcában József Attila szállodáját. A francia kí­sérőm így is kicsit furcsállja, hogy a magya­roknak mindenről egy költő jut az eszükbe, és mennyi verset tudnak fejből idézni.

A festők és a múzeumok városa

A festők negyedeit: Montmartre-t és Montparnasse-t nincs idő meglátogatni. Ezek különben is ma már inkább turisztikai látványosságok. Alkalmi utcai rajzolókkal és saját képeiket áru­sító festőkkel azonban másutt is gyakran talál­kozni, A kis képgalériák sokasága jelzi, hogy Párizs ma is a festők városa. Vajon van-e kö­zöttük új Modigliani, Picasso? Ki tudja.

A párizsi múzeumok a művészettörténet nyi­tott könyvei. Talán kevésbé lehet a műalkotá­sokat annyira születésük helyével és korsza­kával, az alkotó életéve! egységben szemlélni, mint például Firenzében az olasz reneszánsz remekműveit. Cserében azonban múzeumok­ban egybegyűjtve itt különböző korszakok és országok művészetét találhatjuk meg. Csak éppen idő, fizikai és szellemi állóképesség (meg járóképesség) kellene végigjárni a pári­zsi múzeumokat.

Két múzeumot választok ki, melyeket azóta hoztak létre, hogy utoljára Párizsban jártam. Az egyik a Musée d’Orsay ahova a kisebb bemu­tató felülettel rendelkező Jeu de Paumes-ból átvitték a francia impresszionizmus anyagát, a korábbinál gazdagabban mutatják be a XIX. század francia festészetét. A másik a Pompidou-központ, ahová a modern művészet gyűj­teménye került. Az elsővel nem volt szeren­csém. Épp akkor nyílt meg benne egy New York-i magángyűjtemény kiállítása, melyet a párizsiak is most láthatnak először. A lapok szerint a műgyűjtő jó ízléssel s nem kevésbé jó üzleti érzékkel vásárolta fel még a század elején a kortárs francia festészet – többek kö­zött Seurat, Cézanne, Matisse, Picasso – leg­kiválóbb alkotásait. Megtekintésükre csak órá­kig tartó sorállás után lehetett bejutni. Úgy lát­szik, a párizsiakból még nem veszett ki az iga­zi képzőművészet szeretete. Megtekintésük azonban a Párizsban mindössze néhány órát töltő magyar utasnak reménytelen vállalkozás­nak bizonyult.

A Pompidou-központban több sikerrel jár­tam. Kívülről valamiféle nagy vegyi üzemnek látszott Párizs szívében, hatalmas csővezeté­kekkel, tartályokkal, kívülről felszerelt tűzoltó létrákkal. Belülről azonban tágas, áttekinthető és jól bejárható terek különböző kiállítások, könyvtárak, információs központok számára. Az extravagáns modern külső kétségtelenül jól illik az itt elhelyezett modern művészeti múze­umhoz. A hatalmas anyagban megcsodálhat­tuk a „Vadak” – (Matisse, Marc, Vlaminck) – képeinek színorgiáit, a kubisták – (Braque, Pi­casso, Léger) – meghökkentő formált, a szűr­realisták – (Chagall, Dali, Mirö) – látomásait, Malevics, Mondrian, Kandinszkij geometriai absztrakcióit, Bráncu§i stilizáltan leegyszerűsí­tett plasztikáit. A magyarok közül Moholy-Nagy László képeit fedeztem fel. Egy futó látogatás persze nem elég ezeknek az egyébként sem könnyen befogadható alkotásoknak a meg­emésztéséhez. Az összképben pedig mozgal­mas korunk zűrzavara, lázas útkeresésének el­lentmondásossága kavargót!

Kívülről a ferde üvegalagutakban kígyózó mozgólépcsők csak érdekes játéknak tűntek. Használat közben azonban meggyőződhet­tünk arról, hogy igen praktikus és kényelmes megközelítést biztosítanak a központ minden szintjéhez. Egyben szinte a város fölé emelik a mozgólépcsőn haladókat, ahonnét egyre tá­guló kilátás nyílik Párizsra. A legmagasabb szinten elhelyezett kávézóból közvetlenül ma­gunk alatt láthatjuk Párizs történelmi magjának nevezetességeit. A horizonton feltűnnek az újonnan emelt amerikai stílusú toronyházak, még távolabb pedig a peremvárosok ipartele­pei és kiterjedt lakónegyedei. Az egyik ilyen kommunisták által igazgatott peremváros óriás parkjában, a La Courneuve parkban került sor az Humanité fesztiváljára.

Politikai fesztivál kulturális sokszólamúsággal

A kommunista sajtó hagyományos ünnepe ez alkalommal a tavasszal hatalomra került jobb­oldali kormánnyal szembeni első tömeges bal­oldali ellenzéki demonstráció volt. Félmillió ember jött el a mostoha időjárás ellenére. Jó időben bizonyára még többen lettek volna. De talán éppen a rossz idő, az eső és a sár adott valami dacos és mégis felszabadultan vidám jelleget az egésznek, Egy pop-énekes adta ki először a jelszót, melyet aztán az egész fesz­tivál átvett: „Fütyülünk az esőre”. A fesztivál vidám hangulatában még az eső is dalolni kezdett. Az emberek önfeledten taposták a sa­rat, mintha egy óriási vidám happeningen len­nének. A százezres nagygyűlés végén a meg­eredő eső alatt csillogó szemekkel, teli torok­ból zendítettek rá a Marseillaise-re, majd az Internacionáléra, amiben Itt nyoma sem voit sem nosztalgikus múltidézésnek, sem merev ünnepélyességnek. Harci indulók zengtek, fia­talosan, élettel telítve. Jő érzés volt ezekben a napokban a La Courneuve parkban balol­dalinak lenni.

Az Humanité-fesztivál nemcsak jelentős po­litikai esemény volt. Felejthetetlen kulturális él­mény is. Tizenhét színpadon váltogatták egy­mást a kulturális műsorok dzsessz-zenekarok, rock-együttesek, sanzonénekesek, pop-éne­kesek rapp-elők, kínai folklóregyüttesek., spa­nyol flamenco-táncosok. Késő éjszakába nyú­lóan zajlottak a kulturális események, ünnepel­te a közönség az énekeseket, táncosokat, el­őadóművészeket, zenészeket, s táncolt, éne­kelt maga is.

Minden korosztály, fiatal és idős, ízlésének megfelelő stílusú műsort találhatott magának, A közönség azonban nem oszlott meg nem­zedékek szerint. A nagy hangerővel megszó­laló rockkoncerteken éppúgy sok idősebb em­ber volt látható, mint ahogy a finomabb, rég­múlt időket is felidéző sanzonelőadásokon is sok fiatal volt jelen.

Ugyanazon a Nagyszínpadon, ahol előzőleg erősítőkkel, hangorgonákkal felszerelt rockze­nekar játszott, frontemberek – örökmozgó tán­cosok, vokál-kórus – kíséretében, lépett a ha­talmas színpadra tízezrek előtt a francia san­zon egyik veteránja, Serge Reggiani. A kister­metű, szemüveges, törékeny, tanárkülsejű öregember egyedül jött ki a színpadra, háttér­ben négytagú együttesével És megtörtént a csoda. Fátyolos hangján énekelni kezdett élet­ről, háláiról, szerelemről, ifjúságról, öregkorról emlékekről, háborúról és békéről, szomorúan, vidáman, csúfolódóan és dühösen protestál­va. És tízezrek – fiatalok és öregek, férfiak és nők – hallgatták hol elnémulva, hói vele együtt dúdolva, suttogva a szöveget, csillogó szem­mel, titkon törölgetve könnyeiket. Majd szinte észrevétlenül a dalról versre tért át, s Verlaine versét kezdte mondani: Mirabeau hídja alatt – mintha csak magának mondaná, a jelenlevők pedig szinte itták az ismerős vers ismerős stró­fáit.

A kulturális események nemcsak a színpa­dokon zajlottak. Szinte minden sátorban, több­száz volt belőlük a fesztiválon, zene szólt. A sátrak alatt a kommunista párt regionális szer­vezeteinek tájjellegű, rögtönzött éttermeiben a francia gasztronómiai kultúra különlegességei – a híres Boulliabaise, a sült csiga, a vörös borban párolt kakas, a kacsamáj pástétom és társaik – mellé hangulatos zenekarok adták a kísérőzenét: a francia sanzonok örökzöld slá­gereit, pajzán szövegű utcai énekeket, a Pári­zsi Kommün dalait, korzikai népdalokat. A több mint száz külföldi standból, sátorból a legkülönbözőbb földrészek dalai és zenéje áradt szét: kínai, kubai, afrikai, dél-amerikai, az Antillák vérpezsdítő ritmusai és monoton arab melódiák „A sátrak közötti utcák” sártengeré­ben sétálva ezeket a zenéket sokszor egyszer­re lehetett hallani, amint összekeveredtek egy új, szabálytalan harmóniában.

Az irodalomnak külön „városnegyede” volt. Több tucat kiadó hozta ei legújabb termését. Több mint kétszáz író, esszéista, társada­lomkutató dedikálta könyveit, találkozott olva­sóival. A „könyvnegyedben” a legkülönbö­zőbb eszmék randevúztak és vitáztak egymás­sal. Megtalálható volt Marcel Cachin eddig ki­adatlan naplójának most megjelent első köte­te, amelyet a fesztiválon mutattak be először az olvasóknak, és az idei Goncourt-díjas re­gény.

Megvásárolhatók voltak a Marxista Kutató- központ kiadványai és a marxizmustól távol ál­ló filozófusok, szociológusok munkái. A kijá­ratnál elhelyezett pénztáraknál pedig hosszú sorok kígyóztak a megvásárlásra kiválasztott könyvekkel.

A „Germinál” vendégségben a fesztiválon

A fesztiválnak kulturális meglepetése is volt. A tervezett programon kívül a fesztiválon meg­jelent Zola munkástárgyú regényéből készített, bemutatás előtt álló film, a Germinál rendezője is a film főszereplőinek társaságában. A film rendezője Claude Berri, akinek nagyapja maga is azon a vidéken volt bányász, ahol Zola re­gényének története játszódik, meghatott sza­vakkal beszélt arról, hogy miért választotta ép­pen ezt a regényt megfilmesítésre. Ezután át­adta a mikrofont a film egyik főszereplőjének, a népszerű pop-énekesnek, Rénaud-nak, aki filmszínészként ebben a filmben debütál, a bá­nyászok igazságáért harcoló Lantier szerepé­ben. Renaud, aki színpadon éppen olyan köz­vetlen és vagányosan szókimondó volt, mint népszerű dalaiban, elmondotta: az újságírók megkérdezték tőle, nem demagógia-e „Germi- nal vendégeskedése” az Huma fesztiválján. A válaszom erre az – jelentette ki –, hogy a Germinal a munkásosztály története; azok törté­nete, akik harcolnak az elnyomás és az igaz­ságtalanság ellen. Lantier, akit a filmben én alakítok, Spartacus, Che Guevara, Angéla Da­vis sorában helyezkedik el.” Majd az egybe­gyűlt nagy tömeg hatalmas ovációjára saját dalait énekelte, sőt – rögtönözve – megénekel­tette a film többi megjelent szereplőjét, köztük a filmjeiből nálunk is jól ismert Gérard Depardieu-t és Judith Henryt, illetve a közönséget is. A meleghangú találkozás a film alkotóival az északi bányavidék kommunistái között kötet­len beszélgetéssel, baráti sörözéssel és közös énekléssel folytatódott.

110 évvel ezelőtt – 1884-ben – az észak-franciaországi Anzinben 56 napig tartott az a bányászsztrájk, amelynek eseményei Zola re­gényének alapjául szolgáltak. A sztrájk ideje alatt maga Zola több mint egy hétre a helyszín­re utazott, személyesen ismerkedett meg az események szereplőivel, a bányászok életkö­rülményeivel és követeléseivel. Részletes fel­jegyzéseket készített az anzini eseményekről, amelynek kéziratát, „Jegyzeteim Anzin-ről”, ma is őrzik a Bibliothéque Nationale-ban. Össze­gyűjtötte és tanulmányozta a francia bányá­szok helyzetével és harcaival foglalkozó anya­gokat, dokumentumokat, tudósításokat, A megírandó regény – a Germinal – alapgondo­latát 96 oldalas vázlatában így foglalta össze: „A regény a bérmunkások felkelése, csapás az egy pillanatra megroggyant társadalomra: egyszóval a tőke és a munka harca”.

Anzin és környéke, az észak-franciaországi bánya- és iparvidék ma is a szociális feszült­ségek és harcok zónája: bánya- és üzembe­zárások, elbocsátások, munkanélküliség. Ezért is volt olyan nagy visszhangja ma is a Zola-regény megfilmesítésének. Émile Zola mondatával fejezte be beszédét az Humanité fesztiválján a politikai nagygyűlés szónoka, Frangois Wurtz is: „Az emberiség annyit szen­vedett már, hogy igazán joga van a boldog­ságra.”

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

A kikötők népét szolgálta

A századelő jelentős olasz írónője, Matilde Serao a következőket írta egyszer: „A népi canzone ellenáll minden műfaji meghatározásnak. Minden és semmi, a színskála minden színé­ben ragyog, mintha gyöngy vagy szappanbu­borék lenne… Nem tudjuk, honnét jött, hová illan.”

A szappanbuborék elpukkan hamar, a gyöngy megmarad az idők végezetéig. Az is­meretien és jó nevű nápolyi canzoneszerzők számos alkotása állta ki az idő próbáját, tehát a gyöngyök közül való. Pedig legtöbbjüket ko­rántsem kínok között izzadták világra. Gábrielé d’Annunzio például, aki a századforduló egyik legvitatottabb – és talán legjelentősebb – olasz költője volt, az A vucchella című dal szövegét egy kávéházi asztal lapjára írta, jó évszázaddal ezelőtt, Nápoly városában. Paolo Tosti szerzett hozzá később zenét. így születnek a nápolyi dalok: asztal lapjára, rózsa szirmára, fakéreg­re, pálmalevélre, hullám tarajára írják őket. Ta­nulatlan halászlegény és képzett komponista lelkéből egyforma áradással tör elő ott a me­lódia. Minden lélek kitörésre kész Nápolyban, mint a Vezúv. Vagy fájdalommal teli, mint a sorrentói alkony. Hadd idézzek egy szép gon­dolatot Sofia Loren önéletírásából: „A mélabú jellegzetesen nápolyi tulajdonság, amely előbb-utóbb boldogtalansághoz vezet, ezért van az, hogy a nápolyiak annyit énekelnek. Megpróbálják jobb kedvre deríteni önmagu­kat.”

Boldog-boldogtalan dait termelt tehát azon a tájon. Még jeles operaszerzők – Vinci, Piccinni, Paisiello, Rossini, Bellini, Donizetti, Mercadante és Leoncavallo – sem „átallották” nápolyi dalt írni, ám ezért senki sem kövezte meg őket. Sőt, hálás nekik az olasz nép.

A műfaj nagy slágerei mégis „kismesterek” műhelyeiben készültek a századfordulón. Tos­ti, Denza, Gambardella, Di Gapua, De Curtis, Falvo, Mario és Cioffi jónéhány dala még ma­napság is tenorcsemegének számít.

A legnagyobb kismester talán Francesco Paolo Tosti volt. A nápolyi énektanár, aki ké­sőbb a londoni királyi udvar muzsikusa lett. Ám Igen nagy mester a kismesterek között Ernesto de Curtis is, Sorrento szerelmese, Gigli barátja és „háziszerzője”. Tostinak két jelentős költő is dolgozott: a már említett D'Annunzio és Salvatore di Giacomo. De Curtis egyik leg­főbb szövegírója szintén neves költő volt: Eduardo Nicolardi (1878-1954). Személyes, expresszív stílusa már verseit is népszerűvé tette, amelyeket főleg a paraszti élet inspirált. Foglalkozására nézve újságíró volt, de humo­ristaként Is számon tartották. Filozófus költő­nek mondták őt, noha kevesen írtak érzelmesebb verseket nála. Dalszöveget elein­te nem mert a saját nevén írni, összeanagrammázott egy álnevet magának: C. O. Lardini. Félt a sznobok rosszallásától, akik a dalszöve­gírást mindig prostitúciónak tekintik. Ám ha­mar rájött, hogy a régi canzone felvállalásával a kikötők népét szolgálja. S ez már „rímelt” eredeti ars poeticájával.

Negyven éve halt meg. Emlékezzünk rá leg­szebb dalszövegével, amelyet 1905-ben írt De Curtis számára. Címe: Éjszakai hangok. Ma­gam fordítottam magyarra.

Hogyha felcseng egy hang a csöndes éjben,
míg hozzád simulva szunnyad már a párod,
hallgasd a hangot, hallgasd félig ébren,
ám tedd, hogy alszol, színlelj tiszta álmot…
Maradj az ágyban, bárhogy hív a balkon,
hisz úgyis jól tudod: e hang a hangom,
e hang ma forrón zeng néked szerenádot,
bár tegnap még oly félénken magázott…

Hogyha hangom elűzi édes álmod
s felkelti férjed – semmi baj nem érhet:
mondd azt, hogy másnak adnak szerenádot,
nyugodtan alhatsz – így nyugtasd a férjed.
Mondd néki: „Lám, ki ott lenn énekelget,
bolond talán, kit őrült vágya kerget,
lehet, nagy bánat űzi-hajtja rég,
magának sírja árva énekét.”

SZEPES ERIKA

Baranyi Ferenc köszöntése ^*

Szeretettel üdvözlöm a vendégeket, a műsort szervező Nagy Lajos Társaság tagjait, köszön­tőm a művészeket és a Rátkai Klub vezetősé­gét, akik részt vállaltak abban, hogy ezt az ün­nepet szebbé tegyük, és végül – de legelső­sorban – köszöntőm Baranyi Ferencet, akinek kedvéért, s már puszta látásáért is idegyűltünk. A két kitüntetés (Premio Brianza életmű-különdíj, Szakszervezetek Művészeti és Kulturális Díja) tulajdonképpen csak jó apropó volt en­nek az összejövetelnek a megrendezésére, mert egy idő óta sokan érezzük égető szüksé­gét annak, hogy lerójuk tiszteletünket a tisztes­ség és a bátorság előtt, hiszen annyi tisztes­ségtelenség, gyávaság és árulás vesz körül bennünket. Hogy számomra Bárány: Ferenc neve egyet jelent a tisztességgel és a bátor­sággal, azt sokan megértik, akik ismerik ver­seit. Kevés az ilyen töretlen ívű pálya, mint az övé – talán Ladányi Mihályé lett volna, ha meg­éri azt az újabb próbatételt, hogy egy magát demokratikusnak mondó rendszerben a meg­győződése miatt háttérbe szorítsák. Baranyi megérte – mindnyájunk nagy örömére, de nyil­vánvalóan neki is sok-sok szenvedésére –, és megállta a próbát. Olyan tisztán és egyenesen áll előttünk, akár a versei, melyeket több mint harminc éve kezdett papírra vetni.

Egy ilyen költői est anyagának összeállítá­sánál a műsor szerkesztője – különösen, ha még szorosabb szálak fűzik is a poézishez – feltétlenül valami érdekeset, rendkívülit, egyedülvalót szeretne produkálni, hogy szakér­telme kitessék. Törtem is a fejem, milyen ve­zérfonalra fűzzem fel a verseket, milyen gon­dolati csomópontok köré gyűjtsék egy-egy blokkot, miként tudnám bemutatni, honnan in­dult és hová fejlődött a költő. Több napos ví­vódás után feladtam. Baranyi verseit nem kell kommentálni koncepciózus rendezéssel, hi­szen egyenes beszédű költő: azt mondja, amit mond. Aminthogy az Akasszátok lel a királyo­kat, vagy a Rohanunk a forradalomba című verseket, József Attila Hazám ciklusát vagy Radnóti Oly korban éltem-jét sem kell értel­mezni. Nem tudtam gondolati csokrokat kö­tözni, nem tudtam az életmű egységét meg­bontani. Maradtam a szigorú kronológiánál: a versek a születés sorrendjében követik egy­mást. Ebből mindnyájunk számára világosan kiolvasható, kihallható: Baranyi ugyanazt mondta – tudomásul véve a változó világot, de megkeresve és megtalálva benne az állandó értékeket – 1963-ban, mint 1993-ban. Világké­pe, indulatai, érzelmei nem változtak. S a tisz­tesség és a bátorság mellé idekívánkozik most egy harmadik tulajdonság, a hűség. Aki ennyire vállalja saját mindenkori énjét, aki ennyire hű ahhoz az eszméhez, amelyet szinte gyer­mekiével, de tudatosan megszenvedve érte magának választott, azt ez a ma szintén oly ritka tulajdonsága is sokak fölé emeli. De nem­csak egy eszméhez hű: hű azokhoz az embe­rekhez is, akiket valaha szeretett. Csodás apa­versei, a húgához írt gyönyörű-keserű, Kosz­tolányival vitázó vers, a szerelmes versek, s a másik nagy szerelem, az opera iránti szenve­dély folytonos felbukkanása (Cso-cso-szán, Tosca, Lenszkij töprengéseiből, Puccini, Igor herceg és a többi), a gyermekkorból ismert öregek utáni vágy körülrajzolják Baranyi költői és emberi arculatát. A tisztesség, a bátorság és a hűség mellé így társul negyedik fő tulaj­donsága, a szeretet. A családon túli szeretet a barátok (Gerelyes Endre, Reményi József és sokan mások) iránt. Négy olyan tulajdonság ez, amit ma, ha az általa oly forrón szeretett Itáliai középkor és reneszánsz teológiai és kar­dinális erényeinek mintájára szeretném kano­nizálni a számomra követendőnek tartott em­beri viselkedésmódot, ezt a négyet jelölném meg. Igazán kevesen tennének eleget Justitia mérlegén ennek a kívánalomnak. S ha valaki szememre veti, hogy van gyűlölet Is verseiben, meg szarkazmus, maró irónia (egyik legszebb példája ennek a Humanizmus című vers), an­nak ismét a kardinális erények már említett leg­főbbjével válaszolhatok: Baranyi csak akkor gyűlöl, ha azt igazságérzete, saját Justitiája megköveteli. S hadd legyek szubjektív: Bara­nyi Justitiájának mérlege nagyon is kedvemre valóan billen szeretet és gyűlölet, barát és el­lenség között. Az én erény-ideáljaim feltehető­en tökéletesen azonosak Baranyiéval.

S ezzel nem vagyok egyedül. Amikor ezt az estét szerveztem, sok emberrel kellett tárgyal­nom – közülük sokan most itt is vannak közöt­tünk. Amint kiejtettem Baranyi Ferenc nevét, még végig sem mondtam a mondatot, mind­nyájukból egyformán szakadt fel az őszinte öröm: „Persze, természetesen, Ferinek min­dig mindent! És amíg nem találkozunk, addig is mondja meg neki, hogy szeretettel öle­lem!”

Aki szeretet nyújt, arra vissza is áramlik a szeretet. Baranyi Ferencet nagyon sokan sze­retik. Szívem szerint úgy mondanám, hogy mindenki szereti, aki nekem fontos. És mint­hogy erény-normánk egyforma, gondolom, ezek az emberek neki is fontosak. Olyan költőt köszöntünk tehát, akit a tisztességes emberek szeretnek.

Gondolom, ez legalább akkora tiszteletadás neki, mint az a két díj, aminek alkalmából most összegyűltünk.

^* Elhangzott Baranyi Ferenc 1993. október 12-én tartott köl­tői estjén [vissza]

KOSZORÚ

Hetven éve halt meg Lenin

KODOLÁNYI JÁNOS

Lenin

Kisded, kissé zömök termete, nagy, fényes koponyája, mongolvágású szeme, mongolos orra a csíptetővel, inkább középiskolai tanárra emlékeztet, mint a „forradalmár” romantikus alakjára . S valóban a szimbirszki iskolaigazgató fia, Uljanov Iljics Vladimir, a tudós szívósságával, tárgyilagosságával s rettenthetetlen hidegvérével fúrta bele magát a társadalmi földrengések törvényeibe, mint valami modern elektromos fúrógép a bányák mélyének kemény kőzetébe.

Igénytelenségében, puritán szerénységében is félelmetes jelenség. Belső feszítőerőit azok a zegzugos útvonalak jelzik, amelyeket Szimbirszkből az apai házból Kazánon át Petrográdba, Szibériába, Angliába, Németország­ba, Franciaországba, majd Svájcon át Petrográdba megtett, hogy Lenin néven végül, a bol­sevik forradalom győzelme után, Moszkvában a Tanácsköztársaság első elnöke legyen s 1924. január 22-én Gorkijban örökre megbé­kéljen. Ezek a zegzugos utak azonban éppúgy egyetlen irányban futnak, mint az a szellemi út, amely a marxizmustól a leninizmusig vezet. Döntő állomásai Plechanov és Sztruve voltak, vakmerő fordulatai azok a pillanatok, amikor ezekkel is szakított s kivágta a maga egyéni útját. A cél: a cári, feudális, mezőgazdasági, sőt sokhelyütt még nomád Orosz Birodalom­ból megteremteni a történelem első marxista szocialista társadalmát, még hozzá, mondhat­juk, magával Marx-szal szemben. Volt bátorsá­ga elelemzés alá vetni azt a történelmi mate­rialista érvekkel támogatott következtetést, hogy a szocializmust azok az ipari országok valósítják meg elsőnek, amelyekben a kapita­lista termelés a horizontális és vertikális trösz­tök alakjában már teljesen személytelenné vált, s ahol a velük szembenálló proletariátus, e szervek egyszerű kisajátításával magát az ál­lamot is hatalmukba keríthetik. Ezzel a tudo­mányos államkisajátítási elmélettel szemben Lenin vizsgálat alá vette saját hazájának gaz­dasági, társadalmi, történelmi helyzetét, s az oroszokat jellemző, kérlelhetetlen analitikus ké­pességgel, mongol eredetű őseinek félelmetes szintetizáló erejével megteremtette azt a harci elméletet s egyben gyakorlati módszert, sőt er­kölcstant, amelynek eredménye a háborúban álló orosz államgépezet szétbomlasztása, megdöntése, kisajátítása s a Tanácsköztársa­ságok Szövetségének megteremtése lett.

Most utólag végigtekintve a megtett úton, a néhai Vladimír Uljanov kísérlete valóban szín­tiszta őrültségnek látszhatott – akkor. Földput­rikban tengődő, részeg, babonás oroszokból, ukránokból, írástudatlan fehéroroszokból, nyá­jat legeltető , solymászó tatárokból, oroszgyű­lölő kaukázusi grúzokból, alánokból, kumiszt ivó kirgizekből, mongolokból, erdőjáró szíbirjákokból megteremteni a marxi társadalmat! Egy maréknyi képzett, de szekták és irányza­tok mozaikjára hulló fanatikus ipari munkás és ugyancsak maroknyi író, költő, művész, intellektuel látszólag törékeny gerincére támasz­kodva. Úgyszólván utólag kinevelni a modern Ipart a modern munkásság új nemzedékét. Mi­csoda fanatizmusnak kellett laknia ebben a ha­talmas, sima koponyában, micsoda hitnek a beláthatatlan nehézségek, kompromisszumok és megalázó kudarcok közepette, micsoda gyűlöletnek és egyben szeretetnek.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mert azt a fájó szeretetet, amit lljics Vladimír a forradalmi mozgalmakban elfogott s kivégzett bátyja iránt érzett, pontosan megmérhetjük a gyűlöletnek fehér izzásával, amely kérlelhetetlen szívét s biztos mozdulatú kezét hajtotta. A cári uralom azoknak a hullájából épített magának máglyát, akiket évtizedeken át kivégzett, azoknak a szenvedéseiből gyújtott maga alá tüzet, akiket megkínzott A szenvedéseknek, a megalázta­tásoknak pokoli akkumulátora volt a cár biro­dalma s ebből az akkumulátorból pattant ki a szikra – Lenin svájci lapjának címe is Iskra, azaz Szikra volt! – hogy előbb vészes anarchi­ában ömöljék össze egy egész világ, majd a történelem legszörnyűbb polgárháborúján, éhínségén, apátiáján keresztül a lenini tervek szerint rendeződjenek újból az emberi vi­szonylatok, az ösztönök, a munka, a rend, a törvény, sőt az erkölcs.

Hogy Lenin műve sikerült, végeredményben annak a fölismerésnek köszönhető, amit oly nyomatékosan hangsúlyozott, amiből maga is kiindult, s amit nem lehet eléggé a mai marxis­ták figyelmébe ajánlani: „Minden nép a maga hagyományai, kultúrája, életviszonyai, földrajzi helyzete szerint kell, hogy megvalósítsa a ma­ga forradalmát.” Ha egy kissé megvizsgáljuk ezt a lenini elvet, természetesen látjuk, hogy a kolhozrendszerben modern formában él to­vább az ősi orosz mir-rendszer, a szovhozban a hajdani novgorodi, ingermaniandi állami bir­tokgazdálkodás (amely olyannyira bevált, hogy a magángazdaságok, kolostorok pa­rasztnépe ezekre a birtokokra menekült), a községi, kerületi autonóm tanácsok lépcsőze­tes rendszerében a mongol-türk laza, önkor­mányzatra alapult törzsi, nemzetségi ős csa­ládi szövetségében kínálta a lenini csírát. A bi­rodalom maga pedig a szabadon értelmezett nemzeti és népi élet autonóm közösségeinek szövetsége, mint Sztálin mondja: „A független­ség támogatása egészen az elszakadásig”.

Így természetesnek fogjuk találni a szellemi viszonyt is, amelyben a dialektikus materializ­musnak ez a – teologikusan szólva: luciferi – hőse korának nagy íróival s különösen magá­val a klasszikus orosz irodalommal volt. Ez magyarázza meg, miképpen írhatta Gorkij a forradalom újságjaiban elképesztően bátor kri­tikai cikkeit, Lunacsarszkij kultúralkotásokat védő tevékenységét, a népi kultúra iránt táplált megbecsülést, sőt azoknak az egyszerű vö­röskatonáknak megható viselkedését is, akik Dosztojevszkij Jaltában éhínséggel küszködő özvegyéhez berontva meghajoltak s lábujj- hegyen vonultak vissza a küszöbről. Ez a le­nini felismerés teszi érthetővé számunkra, hogy Tolsztoj jasznája-polyánai birtokán isko­lát rendeztek be s hogy nem találkoztam olyan orosszal, lett légyen egyszerű katona vagy ez­redes, aki ne a legnagyobb elragadtatással szólt volna Puskinról, vagy ne ismerné akár a klasszikusok, akár a mai írók műveit. így ért­hetjük meg a szovjet-patriotizmus különösnek látszó ellentmondását is, amelyben megfér Rettenetes Iván, Nagy Péter, Kutuzov, sőt Bruszilov a kozák Solohowal, a keresztény-anar­chista Tolsztoj, a szlavjanofil Dosztojevszkij, az ukrán Gogoly az aktivista Majakovszkijjal, a mimózaérzékenységű Jeszenyin a csúfolódó Katajevvel s így tovább. S bár a leninizmus a marxi dialektikus materializmus szemléletén épül fel, így válik egy nép, száz nép a maga új történelmi korszakában is elmúlt korszakok geológiai rétegeinek szintézisévé, az ateista, független ember, a modern tömegember: őse­inek szerves folytatójává, a világmindenség lát­hatatlan és ismerhetetlen erőinek spontán átélőjévé.

A határtalan gyűlölet, s egyben szeretet izzó kohója a moszkvai mauzóleum koporsójában bebalzsamozva pihen, mint egy új birodalom, új emberi viszonyulások, új rend és új erkölcs örökre megfagyott szimbóluma. Neve százmil­liók félelmét, rajongását, gyűlöletét, irtózatát je­lenti. A tárgyilagos, tudós ész immár miszti­kummá nőtt. Az új útra gördített sors öntörvé­nyei szerint gördül tovább. De a nagy halottnak is megvan Európaszerte a maga uszálya, utánzó, sőt majmoló serege az epigonokban. Ők tulajdonképpen a forradalom finitistái. Szeretik az úgynevezett „fejlődést” és a „dialektikát” hangoztatni, de számukra a Nagy Halott valójában záróköve minden dialektikus mozgásnak, minden új út, minden új történelmi variáció lehetőségének. Bibó István találóan mutat rá tévedésükre, amikor azt hiszik, az 1917-es világforradalmi helyzetet meg lehet is­mételni, a speciális lenini módszereket gépie­sen lehet, sőt kell mindenütt alkalmazni. A vi­lág szomjasan várja azt a koponyát s azt a szívet, amely a Leninéhez hasonló kemény­séggel s izzó indulattal újra fölméri helyzetün­ket az új tudomány mérőeszközeinek birtoká­ban s megteremti az új történelmi helyzetre ér­vényes elméleti és gyakorlati módszert a kommunisták számára.

Élete utolsó napjaiban a beteg Lenin már csak gyermekeket szeretett látni maga körül. Műve befejeződött, iszonyú hajtóereje, az ön­fegyelem, szelíd szeretetben, a gyermekek csacska beszédeiben oldódott föl s tette őt az­zá , aki hajdan, a szimbirszki házban volt: lljics Vladimírrá. Micsoda fáradalmakat, szenvedé­seket, csalódásokat, erőfeszítéseket kellett vi­selnie, micsoda utakat megtennie országokon és gondolatokon át, micsoda vér- és könny­tengert, füstöt, lángot, pokoli romlást látnia, amíg elérkezett újra a saját gyermekkorához. „Acélból legyen annak a szíve, aki mások szenvedéseit ei akarja hordozni” – mondta egyszer egy öreg orosz koldusasszony. Lenin szíve acélból volt. De acélból a népé is, amely ezt a lenini szívet vállalta és követte.

Megjelent a Független Ifjúság 1946. január 29-i számában.

FÓRUM

FODOR ILONA

Illyés-monográfiám kanosszája ^*

1. Amikor a Magvető kiadóval 1969-ben egy Illyés-monográfia megírására szerződést kö­töttem, Kardos György igazgató arra kért: könyvem nagy vonalakban találkozzék az ün­nepelt – 70 éves – Illyés Gyula jóváhagyásával, egyetértésével.

2. Midőn a szerződésről s az igazgató inten­ciójáról Illyést tájékoztattam, azt válaszolta: ba­jos lenne egyetértenie a monográfia „nagy vo­nalaival”, mivel nincs joga beleszólni abba, amit róla írnak vagy gondolnak.

3. Ennek ellenére tanulmányom három feje­zetét – amelyeket a Kortárssal közöltetni akar­tam (és amelyeket a folyóirat közölt is) átadtam – Illyés intenciói szerint – Illyés Gyulánénak el­olvasásra. Ezek a fejezetek: A HÁZ, SZÜLŐ­FÖLD ÉS FÖLD; FÖLDFOGLALÁS HONFOG­LALÁS – mintegy százhúsz oldalon – a lopás, rablás, földfoglalás, honfoglalás kép- és jelkép- rendszerébe ágyazta a parasztok éhezését, föl­déhségét, az urasági javak megdézsmálásától a földfoglalásig, az 1918-19-es honfoglalásig vezető útját, Illyésné nem értette meg sem in­tencióimat, sem a fejezetek konkrét és jelképes értelmét. Főleg a „lopások” emlegetését, s a forradalom idején történő paraszti földfoglalá­sokat, a kaposvári kereskedők kifosztását kifo­gásolta könyvemben. „ízlése ellen való” – úgy­mond – a fosztogatás, az erőszak, mégha azt a parasztok sanyarú sorsa indokolja is. Ami pe­dig Illyés Gyulát illeti: „Őneki nem volt arra szüksége, hogy lopjon, mert a mamája vajas- meg mézeskenyeret kent neki.” A kaposvári paraszti földfoglalásban Illyés csak nézőként vett – szerinte – részt.

Eltekintve attól, hogy az Illyésné ízlését sértő kaposvári földfoglalás történelmi tény, a szer­zett tapasztalatok okából örülnöm kellett, ami­kor a Magvető kiadó magára vállalta könyvem­nek Illyés általi jóváhagyását célzó tárgyaláso­kat. A kiadó levélben szólította fel a költőt kéz­iratom elolvasására. Ő – úgyszintén levélben – elhárította ezt: ugyanarra hivatkozott, mint ne­kem tette: nem tartja magát illetékesnek egy ró­la írott könyv revideálására, illetve ezt feleségére hárította, aki azonban hónapokig – a kiadó sür­getése ellenére – nem jelentkezett. így került könyvem kézirata nyomdába.

4. A kapcsolatom Illyéssel e kiadói levélváltá­sok idején is folyamatos volt. Két interjút készí­tettem a költővel, hogy a könyvemben írtakat ellenőrizzem, többek közt az Illyésné által vita­tott kérdésekben is. Az említett három fejezeten kívül publikáltam a Kortársban – Hunok Párizs­ban címmel – a hasoncímű könyv szereplőivel készített beszélgetéseimet (három folytatás­ban), szintén Illyés jóváhagyásával, illetve Illyésnének a kéziraton eszközölt húzásainak fi­gyelembe vételével. Amikor Illyésnek könyvem elkészültéről beszámoltam és az általam készí­tett fotókat bemutattam, több fotót – kérésére – „könyvkész” formában: kartonokra felragaszt­va és mottókkal ellátva átadtam azzal a kikötés­sel, hogy ezek publikálását, ha tehetik, köny­vem megjelenéséig mellőzzék.

5. Könyvem második korrektúráját javítot­tam, midőn Illyés – ismeretlen okból – meggon­dolta magát, a kiadótól elkérte könyvem első korrektúráját és azon javításokat, illetve törlése­ket tett. A neki átadott fotókat pedig az Új írás-ban publikálta. Hasonlóképpen akart eljárni Moldován Domokos, könyvem fotóanyagának egyik készítője is, noha az Illyés meglakta he­lyekre a Rádió kocsijával én vittem le, én mu­tattam rá az objektumokra, amelyek Illyés ver­seiben szerepelnek, amelyek a költő életének egyes etapjaiban szerepet vittek. A fotók – megkérdezésem nélküli – publikációja azért maradt el, mert a Tiszatáj akkori szerkesztője, Ilia Mihály méltányolta – részbeni – szerzői jo­gomat.

6. Az Illyés követelte húzások és helyreiga­zítások – általam történő – foganatosítását egy telefonbeszélgetés előzte meg. Ebben az író a kiadóra hárította a felelősséget, amiért a kézira­tot őneki nem küldte meg. Letiltja – úgymond – könyvem megjelentetését, mivel azzal az ő és „famíliája” magánéletében „turkáltam”, írásom „pletykagyűjtemény”, „hamisítás”, a dokumen­tumokat azoktól az Illésektől szereztem be, akikhez őneki nincs köze; egész munkám: „al­jas cselekedet”. Ellenvetésemre, hogy éppen haldokló és akkorra már halott fiam eltartásá­nak sürgető parancsa adott bátorságot az Írás­hoz – amihez normális körülmények között önbizalmam nem lett volna egyben aján­latomra: hogy tárgyaljuk meg közösen a könyv általa kifogásolt részleteit, Illyés azt felelte: „Magával én többé szóba nem állok! Megtiltom, hogy rólam bármit és bármikor is írjon!”

7. Ennek ellenére Illyés Gyuláné – szóban – közölte a kiadóval, hajlandó tárgyalni könyvem „hamisításait” illetően. Ez a tárgyalás – a kiadó segítőkészsége révén – könyvem szerkesztőjé­vel, személyem kiiktatásával jött létre, amikor is Flóra asszony oldalról oldalra lediktálta az írá­som megcenzúrázását célzó húzásokat, vál­toztatásokat, Egyben – Illyés nevében – megfe­nyegetett: hogyha a korrekciókat nem vagyok hajlandó végrehajtani, a költő ellenbevezetőt ír könyvem elé.

8. Az író általi cenzúra nyilvánvaló célja az volt: ne maradjon bizonyítható dokumentuma annak, hogy a költő átíratta a könyvemet. Az első korrektúrán még csak húzásokat végzett, a változásokat Flóra asszony diktálta le, mint említettem. Ezeket a kívánalmakat én a máso­dik korrektúrára rávezettem, illetve a húzásokat végrehajtottam, Illyés ezt is átnézte, egy-egy helyen újabb húzásokat, illetve ezúttal lapszéli megjegyzéseket is tett méghozzá úgy, hogy – miként egyes helyeken a radírozás Is bizonyítja – saját kézírását egy gyermekes írással átíratta. Továbbá könyvemből kiiktatta azokat az utalá­sokat, amelyekkel a módosításokkal, házi cen­zúrával vitába szálltam, a korrektúrát pedig el­tüntette: nem adta vissza a kiadónak, annak reklamációja ellenére sem.

9. Közben megindult ellenem „szellemi éle­tünk” bojkottja, Illyés Gyula ugyanis elterjesz­tette rólam (amit nekem telefonba is mondott), hogy HAMISÍTOTTAM. Úgy látszik azonban, ón jobban ismertem Illyést, mint ő engem: a költő által visszatartott első korrektúráról filmet és fotokópiát készítettem: így „hamisításaimnak” – egyik könyvtárunk kézirattárában – a zárt anya­gok között nyoma maradt. De nyoma maradt Illyés Gyula hamisításainak is, mely kifejezésre nem ragadtatnám magam, ha az Illyés által használt –engem sújtó epiteton ornans – nem helyezett volna törvényen kívül, ami a folyóiratokban (főleg a Kortársban) való publikálási szándékomat és jogomat illeti.

10. Az első és második korrektúrában végre­hajtott illyési cenzúra – „témakörök” szerint – a következő kategóriákba sorolható:

A) A család vagyonos (kocsmáros) ülés- ágának kiiktatása. Ezzel együtt az Illyés név, azaz Illyés egykori nevének elhallgatása, illetve mítizálása. Minden a gyermek Illyésre vonatko­zó – tehetősség látszatát keltő – adat elhagyá­sa.

B) A család sváb származású tagjainak mel­lőzése, az unokatestvér áital rajzolt családfa közlésének letiltása.

C) A családi körülmények ködösítése: az apa-anya válásának elhallgatása, az elemista és gimnazista Illyés osztálytársainak kiiktatása (nemcsak a latinból kapott elégtelen, de a tör­ténelemből szerzett elégséges is). A költő lány­testvérével készített interjú törlése: Illés Klárá­nak az ozorai nagynéni – Illés Erzsébet – általi örökbefogadása, az ozorai vendéglő „kiradírozása” (mely egyébként Illyés Ozorához kap­csolódó élményeinek egyetlen indoka és szín­tere).

D.) A kaposvári földfoglalás enyhítése nem­csak egyéni, de kollektív vonatkozásban is: az újabb verzió szerint Illyés még szemlélőként sem volt jelen. A hetvenéves korig szinte köz­hellyé lett vörös katona – „motívum” kihúzása még abban az esetben is, ha azt a költőtanítvány, Váci Mihály mint Illyéstől hallott – a római Fórumon elhangzott – tényként publikált 1962-ben a Kortárs hasábjain.

11. RÉSZLETEZÉS:

A) Az első „vádpont” – mely Illyés említett telefondörgedelmében és a korrektúrán történő húzásaiban kifejezésre jutott –: az Illések szere­peltetése, és azok tanúságtételének és „hami­sításának” elkönyvelése, megbélyegzése. Ide tartozik elsősorban a költő eredeti – Illyés – ne­vének mellőzése könyvem első lapjairól. Egy utólag beiktatott magyarázat szerint a költő azért választotta volna a „protestáns” jellegű Illyés nevet, hogy ezzel is a család protestáns és nincstelen ágához való tartozását hangsú­lyozza, s így a katolikus, a „megyehíres’’, tehát tehetős Illésektől magát elkülönítse. Tetszetős magyarázat, csak éppen nem hangzott el ab­ban a velem készített interjúban, ahova a költő betoldja.

Mit köszönhet Illyés Gyula az általa megtaga­dott Illéseknek? Elsősorban életét – Illés János nevű apja révén. Továbbá: az író maga vallja a Protestáns Lapok interjúkérő riporterének, hogy vagyonos nagyszülei – megint csak az Il­lések – tették lehetővé taníttatását. Igazolja ezt egy másik Illés-ivadék, Hadfy Béla, a költő uno­katestvére is (tehát ugyanazon juhász nagyapa unokája), aki személyesen vitte Pestre a szét­vált s minden érintkezést megszakító szülők gimnazista, majd kereskedelmista fiának, Illyés Gyulának a taníttatást és ruházkodást fedező, nem kis pénzösszegeket. Nemcsak az Illés-na­gyapától, de az apától is.

Érdekes – és szerintem – helytálló magyará­zatát adja Borsos Miklós a tünetnek, az lllyés- könyvek frissiben olvastán, tehát a művek il­lusztrátoraként, és elsősorban barátként 1971. november 10-i levelében (tehát még az Illyéssel tartó barátságom „hőskorában”): „A levele ma­ga az irodalom, vagy legalábbis ilyenféle kéne legyen. – Én az egész tartalmára a következő két mondattal reagálok: Az titkolózik, akinek van mit titkolni. És annak van mit titkolni, aki kezdetben nem vállalta azt, ami igaz. – De »Nincs olyan titok, ami ki ne derülne«. A többi előtt én értetlenül állok, de nem szomorít, mert tudom, hogy csak az igaz láthatatlan szálai tart­ják össze a dolgokat, egész életünket. És min­den rendezés, elhallgatás, falazás gerendái összeroppannak. Az ember legalább olyan gőgös vagy büszke kell legyen, hogy emelt fő­vel vállalja magát és családját, még ha nem is lehet vele hencegni, vagy nem éppen uralko­dásra szánt réteg, mint az olyan kiváló zsellé­rek.”

Illyésnek joga van ahhoz a népréteghez állni, azzal az osztállyal azonosulni, amelyikhez meggyőződése, érzelmei vonzzák. Joga van – talán – ahhoz is, hogy az őszinte, egy életen át vallott rokonszenv révén emlékeit (így kopott, falusias ruházatát is) ennek az „egyközpontú, egy láztó! égő” szeretet szolgálatába állítsa. De nincs joga engem hamisítónak bélyegezni, amikor könyvemben egyik bonyhádi osztálytár­sa – szabó fiaként és szabóként (tehát „ruha- szakértőként”) – hetvenévesen azt vallja, hogy Illyés, a kisdiák jő ruhákban járt: még aranyórá­ja is volt. Nevetséges lenne az ebből a korszak­ból datálódó fotóra hivatkoznom. De arra talán hivatkozhatnék, hogy a dombóvári diák, ha ne­tán meg is szégyenült volna szegényes ruháza­ta és pusztaias dialektusa miatt – amiről Illyés önéletrajzi vallomásai tanúskodnak ugyan­akkor kiváltságos helyzetnek is örvendett az ot­tani iskolában, melynek patrónusa megint csak egy Illés: a főjegyző nagybácsi Illés Gyula volt. E kiváltságos helyzetről beszél – a dombóvári diákról szólván – az iskola volt igazgatója is egy hozzám intézett levelében, amelyet Illyés Gyula kiiktat könyvemből bizonyítványának osztályzataival együtt.

Mit jelent e kiváltságosság a valóban nincs­telen pályamunkás, pályaőr, vasutas és pa­raszti származékok között? Nemcsak a tovább-taníttatás lehetőségét, hanem – az ellen­forradalmár nagybácsi jóvoltából – olyan kivé- telezettséget, aminek Illyés Gyula, a „vörös ka­tona” veszi hasznát. Függetlenül attól, hogy volt-e Illyés vörös katona vagy sem (mindene­setre furcsa, hogy valaki egy életen át ebben a nimbuszban sütkérezik: tankönyveinkben, kül­földi méltatásokban így szerepel ma is –ír is er­ről! hetvenéves korában pedig eszébe jut, hogy mind a fegyvert, mint a katonasipkát „köl­csönkérte” a tényleges vörös katonáktól), tehát függetlenül a „vörös katonaságtól”: Illyés ma is vallott önéletrajzi visszaemlékezése szerint, legalább annyira részt vett az 1918-19-es ese­ményekben, mint Németh László. Ha hihetünk „Beatrice apródjának”, jóval túlhaladta Németh elméleti „forradalmiságát”. Ugyanakkor Né­methinek és sok más diáknak igazoltatások tor­túráin kellett keresztülmennie, Illyésnek nem. Miért? Mert az Illések védelmükbe vették.

Én minderről természetesen nem írtam, az idevonatkozó adatokat nem publikáltam, és máig senkivel nem közöltem. De álljon itt a dombóvári főjegyző – főszolgabírónak megkül­dött – hivatalos tájékoztatója, amelyet nem én „nyomoztam” ki. Egy dombóvári tanár (a párt- bizottság dolgozója) küldte meg nekem aján­dékként. Illés Gyula főjegyző unokaöccse ő – leginkább önéletrajzi jellegű drámájában A tű fokában találkozunk ezzel a nagybácsival –, aki előtt zsellér rokona hétrét görnyedten hátrál ki – kezétcsókolommal – az ajtón.

Az 1920. május 20-án, tehát a megtorlások idején kelt jelentés (bejelentésnek, feljelentés­nek is mondhatnék) így hangzik: „Az 1918. évi október végi Károlyi-féle őrület után a szociál­demokrata párt nagymérvű szervezkedése kö­vetkeztében Dombóváron és a szomszéd köz­ségekben és pusztákon az ide gravitáló szocialisták száma nagyon megszaporodott, és az akkori vezetők állítása szerint számuk meghaladta a hétezret. A szociáldemokrata párt és az általa kezdeményezett mozgalmak élén Molnár György főgimn. tanár, Gyenis Antal áll. el. isk. igazgató és dr. Gyárfás Miklós ügy­véd álltak, Sándor és Simics Lajos villanyszere­lővel együttesen nemcsak éltető lelke voltak a szocialista-kommunista mozgalmaknak, de ők válogatták ki a megbízhatóság és elvhűség szerint mindazokat, akikkel a proletárdiktatúra biztosítására az állásokat betöltötték.”

Az 1711/1920. iktatószámmal ellátott referá­tumban közölt lista elevenekre és holtakra mond ki halálos verdiktet. Az élőkkel nem tu­dom mi történt e jelentés következtében, a ha­lottak közül Molnár György és Gyenis Antal ta­nárok sorsával tüzetesebben is megismerked­tem könyvem írása folytán. Mindkettőjüket Ta­másiban egy porolóra akasztotta föl a „népíté­let”. Mindketten abban a dombóvári gimnázi­umban tanítottak, ahova Illyés Gyula járt. Gye­nis Antal a kis Illyés igazgatója volt az 1914-15-ös tanévben.

A nagybácsi ellenforradalmisága, amely a „felfele kiválásban” – ahogyan Illyés a kivételezettséget nevezni szokta – segítette az unokaöccsöt a felszabadulás előtt más alkalmakkor is, a felszabadulás után már terhessé válik – gondolhatnók. És részben talán igaz is. Csak­hogy Illyés kiiktatja könyvemből a már említett Hadfy Bélát, unokatestvérét is, aki úgyszintén Dombóvárott és szintén 1919-ben tagja volt a nemzetőrségnek, megválasztották különböző más társadalmi funkciókba, beválasztották a Nemzeti Tanácsba, s a Katonatanács élére ke­rült, az említett tanárokkal együtt. Ugyanő azonban a proletárdiktatúra kikiáltása után szembefordul a kommunistákkal s ezt a – meg­szívlelendő – tanácsot adja unokatestvérének, a tizenhat éves Illyés Gyulának is, amikor az lángoló szónoklatokkal további harcokra buz­dít a dombóvári Korona szálló előtti térségen.

Miért minősül Hadfy Béla tanúságtétele is „hamisításnak”? Vagy menjünk még tovább! Élezzük ki, sarkítsuk a kérdést! Miért ajánlja vi­téz Leveldi-Kozma Miklós egy, az Országos Le­véltárban az ún. „Kozma-iratok” között találha­tó levelében Illyés Gyula foglalkoztatását a Rádióban, és miért indokolja szavatosságát az­zal, hogy a Belügyminisztérium „nagyon is jól tudta, miért épp Illyést küldte ki a Moszkvai író­kongresszusra”? Mert – akárcsak az Illés-nagy­bácsi révén – Illyés mindig jobbról is bebiztosí­totta magát. Jóllehet a belügyminiszteri megbízást kijátszva (erről maga ír) felkereste Moszkvában Kun Bélát, Hidas Antalt és Barta Sándort is. De Illés Bélának a Kritikában nem­rég megjelent, Agárdi Péter által közzétett val­lomása szerint: a moszkvai magyarok is na­gyon jói tudták, miért nem vétózták meg Illyés személyét, amikor egy „harmadik” meghívottét (talán a József Attiláét?!) megvétózták. Illyés Párizsban kommunista párttagként (amit ma szintén tagad), a Forradalmi írók Közösségé­nek megbízásából szoros kapcsolatban állt a fent említett moszkvaiakkal. (Illyés Barta Sán­dor bécsi lapjának, az Éknek párizsi megbízott­ja volt.)

Mondanom sem kell, minderről nem írhat­tam. De beszél visszaemlékezéseiben Hidas Antal, és egy nekem adott interjújában is, mondván, hogy Illyés Gyula minderre „nem emlékszik” párizsi párttagságára sem, amire pedig mind párizsi elvtársai, a Chatou-i „kom­muna” francia lakója, Maurice Honéi, az itthoni­ak közül Wessely László, sőt Szerényi Sándor, Illyés hajdani párttitkára is emlékszik (s emléke­zéseiket levél, illetve magnószalag őrzi). „Ug­rik” tehát Chatou és Puteaux is a Kortársban megjelent interjúsorozatomból. „Mit akar ez az Illyés Hidassal?” – kérdezték tőlem elhűlve a Hidasnál mérhetetlenül különb alkotó NAGY MŰVÉSZEK: íróbarátok. Miért esik Illyés hiszté­riás pánikba, ha színdarabja bemutatójára Hi­das Antal és felesége, Kun Béla lánya véletlenül nem kapnak meghívót? „Miért nem én?” – kér­dezte József Attila „elveszett” írásában, amely­ben – állítólag – a moszkvai kongresszuson va­ló mellőzését is számonkérte. És miért magasztalja égig Illyés Gyula ezt a közepesnél is gyengébb költőt, Hidas Antalt, aki József At­tila szerint még az alany és állítmány gramma­tikai egyeztetését is elfeledte (vagy talán soha­sem is tudta)? Miért emeli Illyés Hidast József Attila magaslatára? Ne bolygassuk a kérdése­ket. Térjünk vissza a Hadfy Bélával, a már több ízben emlegetett lllés-származékkal és más könyvemből „kiradírozott” Illésekkel kapcsolatos „hamisításaimhoz”.

B) A juhásznagyapától, Illés Jánostól mindegyik gyermekének – a négy Illésnek és azok származékainak – adományozott kocsma, illetve vendéglő (föld, szőlő), tehát az Illések „mesterségének címerét” jelentő kocsmák közül az ozorai vendéglő és beszálló „kiradírozása” tűnt számomra érthetetlennek. A simontornyai emeletes vendéglő (ma gimnázium) megtagadása inkább érthető volt, mert hisz az apa kocsmárosi tevékenységének színtere, s egy­ben a rajongásig szere­tett édesanya szenvedé­seinek utolsó stációja volt: innen költözik fel az anya kedvenc fiával, Gyulával együtt Buda­pestre. Az ozorai vendéglő azonban a juhász nagyapa egyik lánya, Illés Erzsébet révén került a családba, és a Raisz nevű férj tulajdonába is. Illyés azonban mind nagynénjét, mind Raiszot kikanyarította könyvemből.

A drákói cenzúra ezúttal azt a házaspárt érin­ti, akik a költő testvérnénjét, Illés Klárát tizen­négy évesen – az anya Pestre távozása s az apa Tüskepusztára való elszegődése: a szülők szétválása után – örökbefogadták. Úrhegyi Ferencné Illés Klára, egy vele készített interjúban, nagy szeretettel beszélt nevelőszüleiről; fel is vette és vállalta évtizedekig a Raisz nevet. In­nen, ebből a vendéglőből (ahol a lakás is volt) ment férjhez, innen stafírozták ki és innen örö­költ. („Pletykagyűjteményembe” kívánkozott volna az a különben nem Illyésre, hanem a ko­rabeli túlkapásokra jellemző tény, hogy 1945-ben a „zsellérek unokájának” édes testvérnénje – családjával együtt – „kuláknak” minősült, méghozzá az ozorai párttitkár, Miklós István „jóvoltából”, akiről ugyancsak 1945-ben Illyés Honfoglalók között című önéletrajzi beszámo­lójában Dózsa György eszményi hasonmását mintázza. Az 1962-es kiadás sem korrigál. Ez is – a később leváltott – párttitkár temetésén el­hangzó rigmust „költő” illés-ivadékra, Hadfy Bélára hárul, aki iskolaigazgatóként, illetve ka­tolikus kántorként ezt a Miklóst – a katolikus szertartás illendősége szerint – elparentálja; Is­tennek és a pártnak ajánlva az elhunyt lelki üd­vösségét. – Illyés tőlem a rigmust elkérte.)

1936-ban – hogy az ozorai kocsmához visszatérjek –, Illyés még nem tagadta meg Reiszékat. Maga vallja: itt, ebben a vendéglőben írja Petőfi-könyvét Is. Versek sokasága tanús­kodik az itt eltöltött gyermekkori, kamaszkori és kései szép napokról. A hatvanas évek közepé­től kezdve színezi át Illyés ezeket az élménye­ket. Reiszékról, főleg Illés Erzsébetről mint test­vérei fondorlatos kisajátítójáról, „kerítőjéről” kezd beszélni. (Tudniillik a másik Illés-fiú, a köl­tő testvérbátyja, Ferenc is itt ebben a kocsmá­ban tanyázott, itt tanulta ki a lakatosságot, és itt Is temették el fiatalon, – nem késszúrás! – au­tószerencsétlenség áldozataként. „Ugrik” tehát az ozorai vendéglő is. Miért?

„Maradjon ki ez a csúf nevű Raisz! Gyula családja színmagyar család.” Ez volt Flóra asszony utasítása, könyvem szerkesztőjének és – feltehetően a Magvető igazgatójának – nem kis megdöbbenésére. Úgymond: magá­nak Illyésnek az utasítása. Amiből ha Illyésné logikáját követném – arra következtethetnék, hogy a Hadfyak szintén sváb származékok, s a családfa rajzával együtt) ők is azért mellőztettek, mert a „színmagyar család” hírnevét csor­bítják. Sőt: arra is gondolhatnék, hogy a Hein­éinek – az 1948-49-es szabadságharcban tanúsított vitézi tetteik miatt – kiérdemelt Hadfy névvel még ott sütkérezhettek – Az ozorai temp­lomban című vers szerint – a többi „hun” ro­konsággal együtt a padsorokban, és a templomablakon besurranó napsugárral együtt felfénylett arcukon – az ő arcukon is! – az a bizonyos „hun fintor”, Illyés „színmagyar csa­ládját” könyvemben nyilván azért sértettem meg – gondolhatná bárki mert megfeledkez­tem arról, hogy a németek nem állnak vérsze­rinti rokonságban Attila királlyal, s hogy a het­venes évek elején figyelmen kívül hagytam a fajelmélet – úgy látszik – kötelező ismérveit. Csakhogy nem erről van szó.

Illyésné telve aggodalommal és férje iránti féltéssel, ezúttal is (mint oly sokszor, másokkal szemben is) tévesen közvetítette férje cenzúrá­jának indokát. Nem szándékosan ferdített: egy­szerűen nem érti a költő MŰVEIT; így valódi in­dítékait sem. Meggyőződésem szerint (és erre esküt mernék tenni) a költő szándéka – az igazi szándék – az volt, hogy bálványozásig imádott édesanyját – miként műveiben, úgy az utókor ítélőszéke előtt is – mentse még annak a látsza­tától is, hogy elhagyván férjét, elhagyta másik két gyermekét is. Mint Illyés önéletrajzi jegyze­teiben állítja, sosem tette be a lábát Ozorába. Nem tartozik senkire, de – a hamisítás vádjával immáron országszerte bojkottáltan – okát kell adnom feltételezésemnek, amelyről könyvem írása közben fogalmam sem volt. Mi bizonyít­hatná Illyés említett indokait jobban, mint az, hogy a költő – belügyminiszteri engedéllyel – visszaváltoztatta asszonytestvére, Urhegyi Ferencné lánynevét, s így a lánytestvér – hetvené­vesen! – Raiszból, újra Illéssé változott. Az úgy­nevezett utókor éppúgy ”hamisításnak minősíti majd könyvemnek a Raisz-családdal kapcsola­tos állításait, mint Illyés maga. (A névváltozta­tásról magától Illés-Raisz-lllés Klárától szerez­tem tudomást.)

„Hamisításaim” helyreigazításához tartozik Flóra asszonynak az említett Hunok Párizsban című interjúsorozatomat érintő cenzúrája is. Mi­vel ez a cenzúra Cs. Szabó László személyét is érintette, az Angliában élő író 1974 februárjá­ban helyreigazító nyilatkozat közzétételét kérte a Kortárs főszerkesztőjétől, Kovács Sándor Ivántól. Kovács ugyan említette nekem Cs. Szabó „levelét”, de annak tartalmát nem ismer­tette velem, helyreigazítást pedig nem közölt. Cs. Szabó azonban elküldte nekem a nyilatko­zatát. Kötelességemnek éreztem, hogy vála­szoljak, és „hamisításom” magyarázatát ad­jam. íme – 1975. augusztus 11-én írott – levelem ide vonatkozó részlete: „Az Ön által megküldött Helyesbítésben a fonákság abból adódott, hogy amikor Illyéssel az ominózus részletet felvettem, a költő a legnagyobb termé­szetességgel sorolta fel Hevesi András, Halász Gábor és Szerb Antal (ösztöndíjas párizsi diá­kok) nevét. Akkor Flóra megszakította a felvé­telt és utasított, hogy az illetők nevét hagyjam ki, mivel „félreérthető”, hogy mindhárom név tulajdonosa egy bizonyos „kaszthoz” tartozott, ugyanakkor állami ösztöndíjat kaphattak, Illyés felesége kifogásait megtoldotta azzal – mag­nón kívül hogy mindhárman áldozatul estek a hivatalos Magyarország törvényeinek. Ez utóbbi megjegyzését Illyésnek beiktattam az in­terjúba, úgyszintén a három nevet is. De Illyésné éberségét nem játszhattam ki: ő a Kortárs­nak megszerkesztett gépelt szövegből is ki­húzta – felekezetük miatt – a három nevet, az­zal a megjegyzéssel, hogy »Gyula szavai így félreérthetők lennének«. Így maradt egyedül Ön a porondon (ösztöndíjasként), akit Flóra »en­gedélyezett«, mivel az Ön protestáns felekezete nem adhat okot »félreértésre« – Az ember­nek megáll az esze, mi mindent kell és szabad végbevinni egy élő szoborért. Hogy használ-e Illyésnek: az más kérdés…

Soraimat nem diktálhatta bosszú, hisz Illyés még nem olvasta könyvemet. Nem vezethette semmiféle előítélet az ifjúkori barát, Cs. Szabó válaszát író tollát sem, amikor – 1975. augusz­tus 27-én így ír: „Jót mulattam azon is, amit szívbéli barátom, a Nemzeti Nagyság egyéb­ként áldott szívű (s ezért mindig rettegő, féltő) Fő Cenzornőjéről írt. Bizony az: régesrég rájöt­tünk még boldogult feleségemmel együtt, aki egyébként szerette s nagyra tartotta őt.”

Miért kellene nekem ezeknek a farce-ba illő indokoknak magam alávetnem? Mert Magyar- országon élek?! Hisz külföldön elképzelhetet­len, hogy az író, a felesége, a hitbuzgó hívek (szerkesztők) és tanítványok egyidejű, de kü­lönféle szempontú, a Költő vélt vagy tényleges archimedesi pontjait más-más felől óvó Cenzo­rok „lektorálják” egy-egy író vagy kutató – egyébként a tényeknek megfelelő – írását! Én tudomásul veszem az állami cenzúrát, csak­hogy amaz engem nem érint: könyvem kiadója egyetlen sort sem „húzott” írásomból. S ha máskor húztak is, sosem ért a „hamisítás” vád­ja, soha egyetlen írásomban – ami nagy szó! – téves adat nem szerepelt. (Ráadásul az állami cenzúra „csak” politikai megbízhatóságomat vonja kétségbe, míg az Illyésé erkölcsi integri­tásomat; az előbbit – mondanom sem kell – szívesebben vállalom az utóbbinál.) Egyetlen téves adatra sem talált Illyés, sőt Illyésné sem könyvemben. Én méltányolom, hogy Illyésnek vannak fájó és kényes pontjai (őneki egy kicsit több, mint másnak), de én ezeket a „kényes” pontokat munkámban nem érintettem.

Mégis óhatatlanul belerántódtam ilyen „ké­nyes” kérdések csapdájába. De nem azért, mert – mint Illyés állítja – „pletykákat” gyűjtöttem vol­na, vagy magánélete „titkai” után „nyomoz­tam” volna. Többnyire az Illyésről elterjedt míto­szok és tényleges pletykák kerítettek hurokra.

Vas István, elismerve könyvem értékét és hi­telét, megérti – úgymond – a költő haragját. Adott helyzetben, Illyés helyében ő sem tehe­tett volna másképp. Példaként egy Erdélyi Jó­zsef által – a nyilas időkben – terjesztett plety­kára hivatkozott, aminek Erdélyi a sajtóban is hangot adott. Én könyvemmel, Strasser bérlő szerepeltetésével – úgymond – akaratlanul is hozzájárultam a pletyka felfrissítéséhez. De hát mit vétett ez a Strasser, akinél lilyés Gyula édesapja Illés János gépészkedett? Mi „bűne” lenne azon túl, hogy a költő szülőpusztáját bé­relvén, előnyösebb fizetési feltételeket biztosí­tott az apának, mint Apponyi gróf, aki – többek közt – Rácegrespusztát is birtokolta? Miért tö­rődtem volna (ha egyáltalán tudomásom lett volna róla, aminthogy nem volt tudomásom) Erdélyi József becstelen vádjával, aki Illyést a zsidóüldözések idején azzal vádolta meg, hogy Strasser révén félzsidó? Hogyan lehetséges, hogy egy olyan kulturált, előítéletmentes író, mint Vas István (akinek szenvedélyessége messzi fölülmúlja az én „nehéz szerelmeimét”) tápot ad Illyés beteges és gyerekesen vátesz-allürjeinek, hacsak irántam való féltésből, saj­nálattól diktált indítékból is?

Miért emlegettem én Strassert? Amiért Appo­nyi grófot és felmenőit emlegettem. Mert a Puszta társadalomrajzát véltem bemutatni. A Strasser és a gróf közötti helycsere azt a törté­nelmi-társadalmi tényt bizonyítja – ha úgy tet­szik: jelképezi, hogy a kapitalizmus előretöré­sével a dzsentri, az arisztokrata lába alól kicsúszott a föld; hogy a Pénz vette át a fősze­repet Rácegresen, Gyánt-pusztán s a történe­lemben is. Erről Illyés – éntőlem gigászi ma­gasságban és szinten – a Puszták népében is ír, de ír az Ebéd a kastélyban című írásában – ugyan-e gróf kapcsán amikor annak valósá­gos sírjára, valóságos márványsíremléke helyé­be – múlandó fakeresztet állít, ahonnan a költői képzelet (bizonyára a jelkép szolgálatában) le­mossa a feliratot: a gróf nevét. (A költői önké­nyesség – a gróf személyét, emberségét, a fa­lu: Pálfa parasztjaival való tényleges kapcsolatát és valódi szerepét illetően csak azért bántó – s ezt Márai Sándor naplójában is szóvá teszi – mert a szóban forgó írást Illyés Önéletrajzi könyvébe sorozza be.)

Ugyanakkor a házi cenzúra az Illyéstől vett nyomtatott idézeteket, a költő által életrajzinak mondott naplójegyzeteket, írásokat is érinti. De érinti más írók Illyésről vallott, megjelent szöve­geit is. Könyvem második korrektúrájában (egyetlen helyen, ahol az eredeti lapszéli jelzés bennfelejtődött, s ahol Illyésné írása felismer­hető) az aggályoskodó kéz Illyést magát is „meghúzta”. A Malom a Séden bevezetőjében az író azt állítja: nemzedéke tanítómesterei a ta­nár típusú elődök, Bartók, Kodály és Szekfű Gyula voltak. Illyésné – nem tudni, milyen meg­gondolásból – kigyomlálja Szekfűt, és behe­lyettesíti az akkor még élő Németh Lászlóval. Amiből is az következik: Németh elődje és ta­nítómestere volt saját korosztályának, nemze­dékének.

Hasonlóképpen korrigálják Illyés írótársai is- saját nyomtatásban megjelent – Illyésre vonat­kozó írásaikat. Többek közt ugyanaz a Vas Ist­ván is, akinek élete, ahogyan mondani szokták, valóban nyitott könyv. És aki – amihez erkölcsi és írói joga van – ugyancsak beletenyerel más írók érzékenységébe (legutóbb – a már halott- Németh Lászlóéba). Illyéssel azonban ő is ki­vételt tesz. Két-három évvel ezelőtt – egy Jó­zsef Attiláról készített rádióműsoromhoz – rész­letet olvasott fel Nehéz Szerelem című könyvéből. Olvasás közben – hirtelen snitt-tel – meghúzta önmagát: kihagyta az Illyés és Attila közötti ellentéteket tárgyaló tényszerűen igaz –, inkább Vas értetlenségére és Attila érzékenysé­gére, mintsem Illyésre nézvést „dehonesztáló” részletet. Mondandója így homályossá vált. Ezen úgy segítettem, hogy műsoromban a Vas által felolvasott anyagot kiegészítettem az általa öncenzúrával kihagyott saját szövegével úgy, hogy azt színésszel olvastattam be. Vas István – a neki megküldött teljes műsor szövegével – egyetértett.

Mi a tanulság ebből? Talán az, hogy Vas nem kockáztatta (ebben az egyetlen esetben) az Illyéssel való barátságát. De következtethetek arra is, hogy magában a műben, a Nehéz sze­relemben József Attila, a barát sokkal tárgyilagosabb portréjának életességét, ugyanakkor az Illyés-portré apológiáját ugyanez az indíték vezette. Vagyis József Attila „elbírja” emberi gyengeségeinek kiteregetését, míg Illyés nem. És ezt a legnagyobb magyar írók, az emigráci­óban élők kivételével, tiszteletben tartják. De le­vonhatom talán az egyedül-lehetséges tanulsá­got is, miszerint „énnekem már úgyis mindegy”: én már eljutottam az erkölcsi fertő oly mélységeibe, bugyraiba, hogy már nyu­godtan idézhetek egy-egy író nyomtatásban megjelent könyvéből; morális partizán-helyze­tem olyan előnnyel jár, amit még – az általam nagyrabecsült, és épp szókimondása és bátor­sága miatt becsült Vas István sem mondhat mágáénak.

Más írók is óvtak – utólag – csupa jóindulat­ból, az „élő” írók vátesz-pozicióját sértő tényke­désektől. Egyetlen író buzdított további „nyo­mozásra”. Az a Karinthy Ferenc, akinek életébe, azaz szülei életébe Déry Tibor ugyan­csak „belehamisított” azzal, hogy ez életek in­tim vonatkozásait kiteregette…

Én azonban nem teregettem ki Illyés intimitá­sait. A gyerekes kifogások olyan életrajzi ada­tokat sújtanak, mint a családnév, a rokonság neve és foglalkozása, származása, a költő pár­tállása. Bevallom, úgynevezett intimitásokat csak az öregedő Illyésről közöltek velem bará­tai és írótársai. A gyermekkor és kamaszkor – az egyetlen vöröskatona-motivum „intimitását” leszámítva – nem tartalmaz „intim” momentu­mokat. Énnekem ugyanis fogalmam nem volt, egy, az Illyés „hun” mivoltát dokumentáló „in­tim” részletről, amelyről nemrégiben Keresztury Dezső világosított fel. Korántsem pletykaszán­déktól vezérelten Inkább szomorúan, a szemé­lyiségváltozás dokumentumaként. Egy alka­lommal Illyés halálos komolyan, szinte ünnepélyes megindultsággal közölte Keresztú­rival, hogy leánya, Ika valamelyik testrészén (a pontos helyet a költő nem nevezte meg) ott tündököl, azaz sötétlik a hun faji jegy, egy való­ságos „hun folt”!

SZEREP és egzisztenciális lét tipikus hely­cseréje ez: az író – saját maga! – összetéveszti magát regényhősével, sőt egyszerre több, de mindenképpen tökéletes hősökkel. Ami azt je­lenti: Illyés mint költő, mint fiú, mint apa, mint rokon, mint férj, mint forradalmár, mint magyar: TÖKÉLETES. Azaz PÉLDAKÉP. Illyés régen is vallotta, ma is hangsúlyozza: nemzete PÉLDA­KÉPÉNEK SZEREPÉT tölti be. Több ízben vall a kelet-európai írók sajátos helyzetéről, s arról, hogy bizonyos társadalmi-történelmi körülmé­nyek folytán, a költő a törvényhozás, a parla­ment, az önálló bíróság szerepét vállalja át. No­ha Illyés magát a „példakép” szót nem szereti, a magyar írónak példaképnek kell lennie. „Én utálom ezt a szót – vallja egy »külföldre szakadt hazánkfiának« adott 1971-es interjújában és megkötöttségnek érzem, de (a szó használata) elkerülhetetlen. Vannak tehát államok Európá­ban, ahol az író nem hazudhat – mert abban a pillanatban hogy, rajtakapják, hogy műveiben hazudik, azt a mű is megszenvedi. Elveszti tár­sadalmi hitelét…”

Amennyiben helytálló tézis, hogy nagy író emelkedett erkölcs nélkül elképzelhetetlen – amit Illyés egész életén át hirdet annyiban ez az erkölcs nemcsak művekben, hanem az élet­ben, az életvitelben, az „életrajzban” is kere­sendő. Sőt, még a nyelvezet, a stílus is függvé­nye az író életének. „Nem jut be a művészet területére az az írásmű, amelynek mondataiban nincs mozgás, olyanféle izommozgás, mint an­nak az arcán, de még a tekintetében is, aki szemtől szembe élőszóval tudat velünk vala­mit. Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám, a bőre alól nem villog ki alkotó­jának homlokráncolása, szemszűkítése, de még a karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme. Úgy van, valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember. Ele­ven és mozgó, méghozzá nekünk tetszőn mozgó…”

Vagy másutt; „írók levelezése se hús – se hal, helyesebben öszvér műfaj. Kivéve a fiatal­korukból valót. Amikor még nem gondolnak a pontosvesszővel, vagyis az utókorral. Amikor még mentesek a szakmájuknak attól az üzemi veszélyességétől, hogy egyéni gondolataikat is úgy írják le, ahogy regényhőseik gondolatait, így óhatatlanul magukat is hőssé s ezáltal éle­tüket is fölöslegesen regénnyé alakítva.” (In­gyen lakoma. II. 340 és 293.)

Nos, szót fogadtam Illyésnek: nem életrajzot, hanem – a művek helyzetrajzai alapján lélekrajzot és alkotáslélektant (tehát nem monográfi­át!) – írtam. Csakhogy a MŰ, az illyési lélekrajz és korrajz korántsem erről vall, legkevésbé pe­dig a JELLEMRŐL, ami viszont a költő szerint minden igaz írásból árulkodik.

Kínlódásaimról Borsos Miklósnak számol­tam be, – mivel ő készítette a tusrajzokat, il­lusztrációkat könyvemhez (amelyek végül is ki­maradtak). Erre a levelemre reagál Borsos 1971. szeptember 28-án kelt levelében: „Illyést illusztráltam hetekig. Vagyis olvasnom kellett a Koratavaszt. Mint a darvak és még a sorozat (más) köteteit kéziratban/gépiratban […] Ne­héz lehetett ezt az írást (a magáét) nyélbeütni: hisz alig van az oly hitelesnek ható életrajzi adatként közölt események, személyes élmé­nyek között olyan, ami valóban az Övé. Hisz ha az Övé volna, az adatokat összeállítva 5-6 fiú, majd diák, majd szerelmes, majd forradalmár kerülne ki. Ezért nem adhatnak senkinek (nem­csak magának nem) adatokat. Ezek korrajzok, regényes, személyesített közlendők. Az írást ol­vastam és nagyon érdekesnek tartom. Ő olvas­ta-e?

A kérdés sokatmondó és egyben figyelmez­tető. És mert kezdettől fogva tisztában voltam azzal, amire Borsos utólag figyelmeztetett, va­lóban a MŰVET beszéltettem. Csak a legszű­kösebb életrajzi adatokhoz, csak a MŰ megér­téséhez szorosan tapadó „életrajzhoz” ragaszkodtam. Mindez nemcsak könyvemből, de a kandidátusi tudományos fokozat elérését célzó disszertációmból is kitűnik.

Könyvről és disszertációról beszélek. Mert – annak ellenére, hogy Illyésné – Illyés vétóját tol­mácsolván – megfenyegetett, miszerint „Gyula keze az Akadémiáig is elér”, az értekezés szö­vegén nem változtattam. Ellenben engedélyt kértem Kónya Alberttól, a Tudományos Minősí­tő Bizottság elnökétől, hogy az illyési cenzúrát – tudományos munkámban – ne kelljen érvé­nyesítenem. Az elnök annyira komolyan vette Illyés fenyegetését, beígért intervencióját, hogy így adta engedélyét: „Ha opponenseivel szem­ben meg tudja védeni dokumentumai helyes­ségét, nem kell változtatnia, MÉGHA EZ – NE­TÁN – LEVÁLTÁSOMAT EREDMÉNYEZNÉ”, így lettem az irodalomtudományok kandidátu­sa. Hogy mekkora harcot kellett vívnom az Illyés-tanítványokkal, kandidátusi vitám elnöké­vel, Béládi Miklóssal, Tamás Attilával: az elkép­zelhető.

Mélyen restelkedvén, hogy olyan ÁLLAM-ban élek, ahol egy „hamisítást” tudományos fo­kozattal (és havi 470 forinttal) jutalmaznak, mel­lékelem kandidátusi tézisemet, amelyben pontosan Illyés intencióinak engedve, megpró­báltam – akárcsak könyvemben tettem – a PÉLDAKÉP minden ismérvét felsorakoztatni.

Árulkodik-e valójában Illyés életének, „élet­rajzának” sokféle „izommozgása” műveiből – ezeknek stílusából is meglehetősen sokféle hunyorító „szemszűkítései”, olykor elképesztő­en következetlen „homlokráncolásai”, hol Gömbös, Leveldi-Kozma, hol Rákosi, Gerő, Sztálin nyilaskereszttel ékeskedő, illetve vörös­sel bevont dísztribünjei előtti „karlendítései”, Hi­das és Aczéí György barátságához simuló „lé­pésrakása”? – Igen, árulkodik. És nemcsak a Rákosinak, Gerőnek, Sztálinnak szobrot emelő írásokból, nemcsak Gömbös vagy Aczél fehé­rasztala melletti pohárköszöntőiből.

Én könyvemben, látatlanban meg tudtam ál­lapítani, melyek azok az állítások, motívumok, KÉPEK, amelyek mögött – mint utólag a do­kumentumok is meggyőztek – életrajzi és te­lekrajzi hitel húzódik meg, Illyés stílusa ponto­san annyira árulkodó, ahogyan ő maga bi­zonygatja. Én az Aczél Györgyöt, a politikust hatvanadik születésnapján köszöntő írásból ki­hallom az őszinte baráti érzületet és politikai egyetértést is. De azt a számomra oly szívde­rítő közlést is, amit 1956 után – a népi írók ellen folyó támadások, ez írókat elhallgattató szilencium idején – Csoóri Sándor közvetített fülta­núként: „Ott sz… össze magát ez az Aczél, ahol van!” A storyt természetesen csak a hu­mor kedvéért idéztem, de jellemző eset az Illyés – ahogyan Fejtő Ferenc tapintatosan ne­vezi – „duplicitására” is. Amikor ugyanis gra­tuláltam Illyésnek a bölcs szentenciához, ő nem azzal replikázott, hogy netán Csoóri fül­lentett volna, azzal sem, hogy az ilyenfajta jó­kívánság akkor tőle idegen lett volna. Azzal ér­velt csupán: „Én sosem használok trágár sza­vakat”. Ami végtére – igaz. (Bár meggyőződé­sem szerint Aczél elvtárs, ha netán fülébe jutott volna a jókívánság, nem a trágárságon ütkö­zött volna meg.)

De hát miért az ötvenes évek politikusai iránti rajongás? Amikor is Gerő Ernő, a „legnépsze­rűbb” ember szerte e hazában, amikor a moszkvai óvódásgyermekek szeme-csillogása messziről elárulja az akkor odalátogató költő­nek, hogy ezek a szemek valamikor látták Sztá­lint, amikor Rákosi az „abszolút szabadság” mintaképeként jelenik meg Illyés írásaiban? Az 1926 júliusát felelevenítő életrajzi beszámoló tényszerűen igaz. A Párizsból hazatérő kom­munista ifjú Bécsben Landleréktől kapott párt- megbízatásként valóban meglátogatja Rákosit – börtönében. „Csak” az írás megjelenésének /c/őponfjával van baj. Az író „rosszul időzít”, mondhatnók, ha nem tudnók, hogy Illyés tisz­tában van az „időzítés” hallgatólagos paran­csával is. Azzal, hogy az ötvenes években „fél­reérthető” a Rákosira vonatkoztatott „abszolút szabadság” illyési Interpretációja, mely szerint ez „abszolút szabadság” megtestesítője min­denkor nemcsak önmaga, de mások életének feláldozására is képes, alkalmas.

A gondolat nem új. Illyés Petőfire is alkalmaz­za. Csak hát – valljuk be őszintén – Rákosi nem volt Petőfi. Az ötvenes években pedig ez az ál- Petőfi (akin Benjámin László ugyancsak jól idő­zített versikéje szerint „al a vall” is) inkább má­sok, mintsem önmaga feláldozását szorgal­mazta.

Hogy pontosan ebben az időben született az Egy mondat a zsarnokságról című szép és igaz vers: ezek után, gondolom, ért­hető.

Illyésnek az ötvenes években ilyetén vállalt szerepéről a Documentation sur l'Europe Cent­rale című tudományos folyóiratban is írtam – Párizsban. A szerkesztői gondoskodás H. Mar­tin névvel, 1965-ben, a július-augusztusi és szeptember-októberi számokban, francia nyel­ven jelentette meg – egyetlen sor változtatás nélkül – írásomat. A tanulmányt megrendelő fő- szerkesztő, Illyés Gyula tisztelője, pontosan a konkke-i költői nagydíj kiosztásával egy idő­ben, Belgiumban, Louvain-ban közölte apologetikus írásomat. (Hazatérvén ezért az írásért 1966-ban „állam ellenes izgatás” vádjával per­be fogtak, házkutatást tartottak, – termé­szetesen más „bűnjelek” után is „turkálva” de mivel ilyeneket nem találtak, az ellenem megindított eljárást a Legfőbb Ügyészség jóvá­hagyásával megszüntették. A vád alá helyezést követő rendőri előállításom és tíz órás vallatá­som után többé tanári munkámat folytatni nem tudtam: akkortól, 48 éves koromtól rokkant va­gyok: akkor 1000, ma 1800 forintnyi rokkantsá­gi nyugdíjjal.

Ezt az írásomat Is megküldtem Illyésnek, no­ha az írói álnév mögé bújtan, szerzőségem – talán – titok maradt volna. Ezúttal is Flóra asszony tolmácsolta nem-tetszését: „Talán mártírnak kellett volna lennie Gyulának?” – kér­dezte. – Nem, nem mártírnak: PÉLDAKÉPNEK, (Illyés akkor még látszólag nem neheztelt meg rám: mindössze egy dedikáció erejéig utalt „sok vitánk és még több egyetértésünk emlé­kétől” viselős írásaimra, bírálataimra.)

Az 1950-ben írott Egy mondatról beszéltem (mely mű elhangzott a belga rádióban is, a konkke-i nagydíj kiosztásakor, és amely vers Illyés magyarul megjelent versköteteiből hiány­zik). De beszélhetnék végezetül – az egy évvel korábban született A reformáció genfi emlék­műve előtt című költeményről, s az ehhez kap­csolódó – megintcsak Cs. Szabó Lászlóval – történő levélváltásról is. Csé-nek egy – 1975. október 9-i – levele az előbb említett költemény köré csoportosított, a Kortársban közölt kortársi vallomásokkal kapcsolatos. Az általam egybe­hordott írói vallomások közé (Gara Lászlóval együtt) „beloptam” Cs. Szabónak e költemény­re vonatkozó esszéjét, a hatvanéves Illyés tisz­teletére írott, az Új Látóhatárban 1962-ben megjelent útibeszámolóját: az útitárssal, Illyés­sel folytatott helyszíni beszélgetésének szöve­gét. Ez volt Csé első közlése – jóllehet másod­közlése – majd harminc esztendős szilencium után. (Feltételezhetően nem Kovács Sándor Iván, de Illyés adott Csé-nek és Garának is menlevelet. Illyés „engedélyét” a Kortárs ezúttal is kikérte).

Hogyne harangoztam volna be boldogan e közlést Csé-nek! Levelemhez néhány fotót is mellékelten a gyulavári református templomról, melyeket a főszerkesztő készíttetett, a genfi emlékműről s a „baltás” Bocskairól csináltatott képekkel együtt. Mivel a gyulavári fotók nem kerültek közlésre, Kovács ajándékaként – hoz­zám jutottak. Erről a protestáns templomról mind az Illyés és Csé között elhangzó beszél­getésben, mind a szóban forgó versben – de más költeményekben is – szó esik. Méghozzá a templomalapító Kállay Sámuel, „a zord sárréti prédikátor”-ős jussán. E protestáns felmenő ré­vén formál „tulajdonjogot” az emlékműre, az ott magasodó Nagy Reformátorokra és termé­szetesen a szoboralakokra – köztük a „baltás” Bocskaira is – a pápista Illyés. Biztatja vele évődő protestáns barátját, menjen csak el Gyula­várra, s ha olvasni tud, olvassa le az ottani templom tornyáról az alapító Kállay Sámuel ne­vét s az alapítás évszámát.

Csakhogy sem a fotókon, sem a gyulavári egyházi könyvekben nem található a prédikátor-ős neve. Helyette más nevek szerepelnek. (A templomot a katolikus vakbuzgalom olykor elvitatta a protestánsoktól: azt több ízben újjá-újraépítették.)

Kovács Sándor Iván, nem találván „autenti­kusnak” a képeket, közlésüket mellőzte. Csé (és az ő véleményét osztom) az eddig elmon­dottak ellenére is, „polgárjogot” ad a fotóknak, s ércnél maradandóbb ÉRTÉKET tulajdonítván az illyési MŰNEK, nem hallgatja el ugyanakkor a JELLEM sajátos alakváltásait sem.

„Napokig mulattam magamban a templom feliratán – írja említett levelében az angliai barát. – Hálásan köszönöm a fényképeket is. Hát most már nem kell Gyulavárra mennem, olvas­ni, ha tudok. Persze, a felírás mégis igaz, ott van az íróban, agyába van bevésve. S ha le is írja, tartósabb minden toronynál. Ehhez kell mellékesen hozzáfűznöm, hogy én a „baltás” Bocskait se javítottam volna ki a helyében […] A vers nem filozófiai dolgozat. S Bocskai bizo­nyosan baltát IS forgatott.

Mulattató levél volt általában, főleg a szigorú házi cenzúráról, tartalmát persze megtartom magamnak. Azon persze nincs mit örülni, hogy régi sejtelmeimet igazolta a lassú személyiség- változás.”

1981. augusztus 27.

^* Fodor Ilona Illyés Gyula életútja Párizsig című monumen­tális monográfiája 1975-ben jelent meg a Magvető Könyv­kiadónál. Méltányosnak érezzük, hogy ez az írása is napvilágot lásson. [vissza]

MŰHELY

VINCZE LÁSZLÓ

Nemzedékem portréja, avagy A köznevelés diadala

Kemény Gábor emlékének

Az egykori Századunk című folyóiratban 1930-ban vita zajlott „A magyar intellektuális ifjú­ság” címmel, amely a vitatkozók jóvoltából az ifjúság seregszemléjévé, megméretésévé szé­lesedett. A szerzők izgalmas kérdésre keresték a választ: „Milyen a magyar ifjúság?!” az adott korszakban. Ez az ifjúság a harmincas évek 20-30 éveseit jelentette. Helyesebb azonban az anyakönyvi bejegyzéstől eltekinteni, mert ezekben az években az ifjúság „nem kort, ha­nem állapotot jelent”, ahogy Kassák írja, álla­potot: a munka- és állásnélküliség állapotát…

Weis István, a Bethlen István köréhez tartozó szociológus A mai magyar társadalom című könyvében (1930) így ábrázolja a társadalmat, amelyben ez az ifjúság nevelkedett:

A „külterületi (értsd: tanyai!) felnőtt lakosság 60-70%-a analfabéta. Az elemi iskolák fele egy- tanítós: jártam tanyai iskolában, düledező istál­lóhoz hasonló épületben, melynek falára a taní­tó szénnel rajzolta a nekünk legszebb, legdrágább képet Nagymagyarország térké­pét, hogy – más taneszköz híján – a magyar föld szeretetére oktathassa a gyermekeket…” (I.m.11-12.0.)

A Századunkban folyó vitát Kodolányi János A magyar intellektuális ifjúság című tanul­mánya nyitotta meg. (V.évf.ö.sz.) Tanul­mányában elmosódik az a tény, hogy az „ifjú­ság” ugyanúgy rétegekre tagolódik, mint a „felnőttek”. Köldökzsinórjával mindenki egy ré­teghez kötődik. Ez meghatározza az ember él­ményanyagát, nevelését, ami pedig viselkedé­sét, reagálását (pl. társadalmi jelenségekre!) határozza meg. „Átmeneti kollektivitás” (Veres Péter) az ifjúság, ami benne közös, azonos a biológiailag-fiziológiailag meghatározott „örök”. Ezen az alapon találkoznak a vitában a szerzők, akik az ókori görögöktől (vő. Arisztop hanész: Felhők) kezdve napjainkig „az ifjúsá­got ábrázolják: ostorozzák, netán dicsérik. Többnyire ostorozzák, mert nem olyan „bölcs”, nem olyan „megfontolt”, nem „tisztelettudó” stb. stb., mint a korabeli öregek… Mindaz, ami ebben az „átmeneti kollektivitásban” a bioló­giai-fiziológiai adottságokon túlmutat, az a nevelés eredményeként jellemzi az ifjúságot. Azaz: az ifjúság rétegek szerint más és más, sőt az egyes rétegek is tagolódnak, le egészen az egyes emberig, az individuumig, amely már „oszthatatlan”. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert éppen erről feledkeznek meg mindenkor az Ifjúságról vitatkozók; például Kodolányi is. így ír: „Az utóbbi idők azt mutatják – már kon­szolidálódott az «ellenforradalmi rendszer» –, hogy a magyar intellektuális ifjúság nagy belső átalakulás előtt áll.” Az „átalakulás” irányát, – jellegét – azonban egyáltalán nem jelzi. Nem jelezheti, hiszen nem vesz tudomást arról, hogy az „intellektuális ifjúság” is legalább két réteget jelent. Az egyik az egyetemi hallgató­ság, a másik a hivatalnoki értelmiség, amely megint csak két rétegre bomlik: az állami-váro­si hivatalnokok előkelő és a többé-kevésbé le­nézett magántisztviselők rétegére.

Maradjunk még az „össztársadalomnál. En­nek a társadalomnak van vezető rétege, ahogy Weis István mondja, a földbirtokos, a gazda­tiszt, a jegyző, a lelkész… Ez a vezetőréteg ide­jét „üres reprezentálással és lakmározással tölti, szellemi életet alig él. „Nincs állam az eu­rópai kultúrközösségben, amelyikben a fel­sőbb osztályok több előnyt élveznének, a szü­letési és a származási elvet jobban kiélveznék, mint a mai Magyarországon.” Így ír a jobboldali szerző. S bal oldalról Veres Péter: Mi volt az I. világháború előtt – kérdi, s válaszol: „poshadt, cinikus, hazug ás képmutató liberalizmus”, S a háború után? „Hazug és cinikus antiszemita nacionalizmus”. S megkezdődött a fehér terror.

Gomba módra termettek ifjúsági szervezetek, Ifjúsági Légió, rohamcsapatok. ¹ Ezek közé so­rolhatjuk az egyetemi hallgatók bajtársi egye­sületeit is. Ezek az „eddig teljesen széttagolt diáktársadalmat hatékony egységgé formál­ják.” (Weis: i.m. 193.o.) S a társadalom „vezető rétege” – ahogy Weis nevezi – megtalálja azo­kat a jelszavakat, amelyekkel az intellektuális if­júságot manipulálni, „nevelni” lehet. A hatáso­san manipulált egységes diákságból alakul ki az a „középosztály”, amely fokozatosan a Horthy-rendszer tömegbázisává lett.

A harmincas évek ifjúsága az első nemze­dék, amely már az ellenforradalom állami és fe­lekezeti iskoláiból került ki. Középiskolájának nagyobbik részét, egyetemi tanulmányait pe­dig teljesen az ellenforradalmi rendszerben vé­gezte. Ez az iskola szerkezetében és tartalmá­ban kitünően volt megszervezve. Az iskolarendszer munkáját párhuzamosan, majd folytatva, támogatták az említett egyesületek, a „kaszárnya fegyelmű, gondolatirtó bajtársi egyesületek… álkegyes egyházi szervezetek”, ahogy a „parasztdemokráciáról ábrándozó” Fábián Dániel írta. A bajtársi egyesületek a po­litikában aktivizálják tagjaikat. Aktivitásuk „zsi­dó verésben”, „magas-ivásokban” (a német Burschenschaftokat utánozva), zord ünnepélyességű „táborozásokban” mutatkozott meg, – olvassuk a vita egyik hozzászólójának írásá­ban.

A „nagy belső átalakulás”, amelyet Kodolá­nyi konstatál, a világválság megindulásával kezdődik. Ezekben az években nálunk még vi­lágosak a fogalmak: 1918-19-ben forradalmak törtek ki Magyarországon. Horthyéknak eszük­be sem jutott, hogy magukat forradalmároknak nevezzék; gőggel vállalták az ellenforradal­mat… Forradalmi jelszavakból még ellenforra­dalom is lehet. Bizonyos szituációban az ifjú­ság – fejtegeti Kassák – könnyen kapható „forradalmi jelszavak hangoztatására, de ellen­forradalmi akciók végrehajtására is. „Hogy vé­gül is melyikre hajlik, a nevelésétől függ. Ezt igazolja a történelem. A helyzet igazi paradoxi­ája – írja Kolnai Aurél a Századunkban (V.évf.9.sz.) – nem abban áll, hogy az ifjúság jelentős csoportjai reakciós hajlandóságúak, noha egyéni sorsuk alapján élesen szembe kellene fordulniuk azzal az ellenforradalmi rendszerrel, amelyben jelentős számmal állás nélkül tengődnek, hanem abban, hogy speciá­lisan a fasiszta reakciónak van rájuk mozgósító hatása. Ez a Horthy-korszak nevelésének vitat­hatatlan sikerét igazolja. E siker egyik rendkívül jelentős előkészítője, páratlan hatású propa­gandistája az a Szabó Dezső, aki majd „gö­rény-kurzusnak” fogja bélyegezni Horthyék uralmát.

A harmincas évek magyar intellektuális ifjú­ságáról Hevesi András ezt írja: „Az új magyar ifjak tipikusan unius libri emberek, semmit sem olvastak, csak Adyt – (Egyik vidéki egyetemi városunk fiatalságának ismeretében helyesbít­sünk: Adyt is nagyon kevesen) –, nem számít­va Ady imitátorát, önkéntes parodistáját: Szabó Dezsőt.” Ismét helyesbítenünk kell: Szabó De­zsőt is csak kevesen… Illetve volt egy vékony réteg, amelyik Adyt is, Szabó Dezsőt is olvasta, sőt az egész világirodalom befogadására töre­kedett, noha – egyikük-másikuk – szinte vérévé asszimilálta Szabó Dezső rasszista mitológiá­ját; mindennapi életük gyakorlatában azonban inkább a világirodalmi műveltség, az irodalom által csiszolódott ízlés, széles látókör érvénye­sült. Európai lett a csak Szabó Dezsőt olvasó agresszív nacionalisták között. Ezekből kerül­tek ki azok az egyetemet végzett fiatalok, akik a harmincas években ellenzéki mozgalmakat, egyesületeket szerveztek, röpiratokat jelentet­tek meg, szociográfiákat írtak, „felfedezték Ma­gyarországot”. A többség azonban semmit sem olvasott, legfeljebb a tananyagot biflázta. Adyt is, Szabó Dezsőt is másod-harmadkézből ismerte. Fiatalos lángolása legfeljebb Mécs László szavalóestjein lobbant fel. Másod-har­mad kézből ezekhez legfeljebb annyi hullott alá Szabó Dezső nézeteiből, amennyi erősítette az egész országban zengett agresszív nacionalis­ta frázisokat. Az intellektuális ifjúság e többsé­gének lelki világát – írja Fábián Dániel – „hedonizmus uralja”, s Veres Péter mintha csak folytatná: „…ettől az ifjúságtól (1930!), amely valójában a gyors siker, a nagy fizetések, a nagy jövedelmek, a sport, a rekord, egyáltalá­ban az efficiency amerikai gondolatvilágban él: remélni nem lehet… ezek az ifjúsági vezetők, ezek az intellektuelek nem azért harcolnak, hogy lemondjanak a világról, hanem azért, hogy meghódítsák. Meghódítsák, s vele min­dent, ami jár: tekintélyt, hírnevet, gazdag fel­eséget, szép szeretőt, csinos villát, százezer pengős fixfizetést, kétszerannyi mellékest stb. stb.” S hozzáteszi a portréhoz: persze van pél­da másra is, s ezek „elég szép számmal kerül­tek ki az értelmiségi Ifjúság – éppen ennek a nemzedéknek értelmiségi és nem értelmiségi – rétegéből…”

Elég szép számmal! Az első világháború után felnőtt nemzedék egyik (fő) arcvonását mutatja ez a portré, retusálás nélkül. Nem szó­lok a generációnak azokról a csoportosulásai­ról, amelyekben egy-egy baloldali kisebbség is hallathatta (ideig-óráig) nagyon szűk körre ható szavát. Nem szólok ezekről, mert ha szólnék retusálnám a portrét, amint ezt az idevonatkozó nagyon bő irodalom általában teszi.

A gazdasági válság növekedésével nő az elégedetlenség a fiatal értelmiség körében is. „Munkát-kenyeret!” nem tud adni a rendszer a fiataloknak. „A magyar diákság nagy része – írja Kassák – a minimális napi táplálékot sem tudja maga előteremteni. Nem is beszélve a nu­merus clausus áldozatairól, akik szerte az or­szágban morzsákon, könyöradományokon tengetik életüket… ilyen a szegény diákság helyzete… Jövőbeli kilátásuk sem különb…” Veszélyes tehát a helyzet. Attól lehet tartani, hogy az értelmiségi-munkás-paraszt fiatalság „egyenlő sorsuk alapján” egymásra talál… „Sajnos – írja úgyszintén Kassák – ez a találko­zás… ma még nagyon kezdetleges stádium­ban van…” A felsőbbség azonban érzékeli a veszélyt, idejében kell cselekedni. Meg kell nyitni a szelepeket! Egyesületeket szerveznek, szerveztetnek, elsősorban az ifjúság részére, folyóiratokat engedélyeznek stb. stb., nehogy az intellektuális ifjúság a „destruktívnak”, „kom­munistának”, „liberálisnak”, „zsidónak” minősí­tett sajtó martalékává váljék… Mindent engedé­lyeznek, „csupán arra ügyelnek – jegyzi meg Veres Péter –, hogy szocialista bolondériákba ne tévedjen. Egyébként fecseghet, amit akar”. Ha az értelmiségi ifjak megbotlanak, balra talál­nak lépni, akkor – írja Kassák – a felsőbbség elrendeli egyesületük feloszlatását. Az intellek­tuális ifjúság „Ifjúsági Parlamentről” ábrándo­zik, ahol elsírhatja a maga gondjait. De Hort- hyék nem voltak kíváncsiak az ifjúság gondjaira. Inkább „hatszáz fokos!” mozgósítá­sát helyezték kilátásba a „Parlament” ellenébe, amelyet 600 fokossal – ígérték! – szét lehet ver­ni, ha mégis összeülne… S kik fogják forgatni a 600 fokost? Nyilvánvalóan a „Légiók”, a baj­társi egyesületek aktivistái… Kodolányi illuzóri­kusán értelmezte „a tendenciákat”, amikor ezt írta: a deklasszálódás az ifjúság nagy töme­geit fogja az ipari és mezőgazdasági proletari­átus oldalára állítani… a tendenciák már is ezt mutatják.”

Az, hogy 1929 nyarán a bécsi szocialista ifjú­sági világtalálkozón egy szegedi és egy buda­pesti diák képviseli a magyar intellektuális ifjú­ságot (az ott tanulók közül csatlakozik hozzájuk még 4-5 egyetemi hallgató), és elza­rándokolnak a haldokló Kunfi Zsigmondhoz; az, hogy március 15-én egyik-másik egyetemi városunkban néhány diák kimegy a munkás- otthonba, hogy ott is ünnepelje 1848-at, még nem jelenti az egyetemi-főiskolai és a munkás ifjúság egymásratalálását, aminek szükségét az itt emlegetett vitában részt vevő szerzők csaknem mindegyike fontosnak ismeri fel, mert kooperációjuk nélkül az ifjúság nem számot te­vő tényező a közélet befolyásolásában (Kas­sák). De csak egyik-másik cikkíró igyekezett azoknak az okoknak a mélyére nézni, amelyek az egymásra találást meghiúsították… Az oko­kat egy közös alapra vezethetjük vissza: egy feudálkapitalista társadalom keretei között fo­lyó neveltetésükre. Pintér József ezt a magya­rázatot adja: Az intellektuális ifjúság a közép- osztály érdekét szolgálja akarva-akaratlan, mert ehhez az osztályhoz tartozónak érzi ma­gát. S neveltetése miatt ehhez az illúzióhoz ra­gaszkodik. Ugyanez az ifjúmunkások felől néz­ve: az ifjúmunkások „legfőbb ereje”, az illúziókkal szemben – fejtegeti egy másik hoz­zászóló – az egyértelmű, világos programvál­lalás, ami azonban nem jelent szükségképpen dogmatikus megcsontosodást. A határozott vi­lágnézet alapépítménye – a marxizmus – to­vábbépíthető, kiteljesíthető, a változott viszo­nyokhoz alkalmazható. Ezért követ el a „felsőbbség mindent, hogy az ifjúságnak ez a két rétege ne találkozzék…” Kassák „antiszo­ciálisnak” minősíti azokat a szándékokat, ame­lyek a diák- és munkásifjúság közé „éket akar­nak verni”. Nem ismeri fel Kassák, hogy ezt szolgálja az egész nevelési rendszer. Teljesen érthetetlen Kassák számára az, hogy a „balol­dal vezérei is féltik az ifjúmunkásokat a radikalizálódó diákoktól. Joggal féltik, mert a „radikalizálódni akaró” diákok nagyobbik része jobbra akar radikalizálódni: a maga plattformján kíván találkozni a munkásifjúsággal.

Volt az értelmiségi fiatalságnak egy tekinté­lyes rétege, amely egyértelműen vállalta a közösséget a szociáldemokrata pártban tömörült munkássággal. Ez a réteg a Magántisztviselők Szövetségéhez csatlakozott. Erről a rétegről a Századunkban folyó vitában csak Ernst István tesz említést, mintegy leválasztva őket az egészről, az „intellektuális” ifjúságról. Nagyon szépen ír róluk: lehetetlen meghatottság nélkül gondolni arra az immár nagyszámú fia­tal tisztviselőre és tisztviselőnőre, akik 9-10 órai lélekölő robot után ahelyett, hogy a tánc­helységek és operettszínházak narkotikumába menekülnének, komoly tanulmányok, tartal­mas könyvek mellett vagy forró hangulatú vita­estéken töltik szabadidejüket. Az intellektuális lelkesültségnek valóban magas foka kell ah­hoz, hogy ezek az éhbérért dolgozó, leépítéstől rettegő fiatalok, akiknek nem adatott meg, hogy az érettségi után egyetemre járjanak, sa­ját szorgalmukból ilyen mohón vessék rá ma­gukat a tudás különböző ágaira…”

Az ellenforradalmi rendszer vonzó jelzőkkel ékesítette magát: „keresztény”, „nemzeti”. Az első – Magyarországon – azt jelenti, azt jelen­tette, hogy antiszemita, a második, hogy nem nemzetközi. A kettős tagadás pedig ezt fejezte ki: faji alapon állunk. Az ifjúságot rendkívül kö­vetkezetesen e jelzők szellemében nevelték. Méghozzá olyan sikeresen, hogy 1930-ban Fá­bián Dániel már ezt írhatta: „Az ifjúságnál a ma­gyar érzés heves erudiclonisztikus kitörése észlelhető… generációs tünetként. Ez a ma­gyar érzés nem az állampolitikai vagy állampol­gársági vagy a háború előtti liberalizmus «ma­gyar» érzése, mely a magyar államhoz való hűséget jelentette a nemzetiségre való tekintet nélkül, hanem a magyar nemzetiség, helyeseb­ben fajiságnak mély, sorsszerű, fanatikus átélé­se… életláza. Nem az állampolgárságban, ha­nem a magyar etnikumban és fajiságban látja a magyarságot. Így előtte a magyar fogalom megszűkült dimenziójú lett, de sokkal mélyebb és emberibb értelmű… Alig volt generáció, mely mélyebb történelmi komolysággal esz­mélt volna magyarságának tudatára…”

A két jelző hangsúlyozása (keresztény, nem­zeti) különös politikai nevelési célt szolgált. Hiszen Európában minden nép keresztény és nemzeti államban él… A fajiság hangsúlyozá­sa pedig kis nép részéről, a nevelési célon túl már-már nemzeti öngyilkosságnak is tekinthe­tő. Öngyilkosságra is lehet nevelni egy népet. Szívesen tartózkodnánk attól, hogy leírjuk a közhelyet: Európában nincsenek tiszta fajok, de le kell írnunk, mert rögeszmévé lehet az is, ami egyáltalán nincs, és a rögeszmék rendkí­vül veszélyesek. A faji öntudat erőltetett, erő­szakos provokálásával „a magyar fogalom megszűkölt dimenziójú lesz”, ami kb. egymillió ember elidegenítését jelenti hazájától. Jókai még azt hirdette, hogy „ennek a földnek vonzó ereje van!” S ez segítette a természetes asszimilációt, amit megakadályozni éppen olyan helytelen, mint erőszakkal kényszeríteni az asszimilálódási.

A magyar kultúra gazdagodott azzal, hogy asszimilálódni engedte Semmelweist, Budenzet, még korábban Tessediket, Táncsicsot, százakat, ezreket, és veszített azzal, hogy pl. a Horthy korszak menekülésre kényszerítette a ma élő legnagyobb természettudósainkat, fizi­kusainkat, matematikusainkat stb., akik ma is idegenben – magyarnak vallják magukat. Magyarok. Illetve, külföldön: magyarok – itt­hon: zsidók .. Mindenesetre több dicsőséget szereznek a magyar hazának, mint az ellenük lázítók, akár Milotaynak, akár Csurkának hívják őket…

„Sajátos magyar etnikum”, „sajátos magyar lelkiség”, „ősi kultúra”, „történelmi hivatottság” – efféle frázisok röpködnek a levegőben, s az ifjúság érzékenyen reagál ezekre a fertőző mik­robákra, elhiszi, hogy a „nem fajmagyar” nem képes behatolni „a magyar géniusz rejtelmei­be”, elhiszi, hogy van „sajátságos magyar gé­niusz”, annyira, hogy gőggel hirdeti: „Nem szé­gyelljük, hogy etnikumunk, nemzetségünk idegen Nyugat-Európától”. S íme: Féja Géza az Előőrsben hétről-hétre eltemeti az átkos Nyu­gatot, az Ignotusokat, Karinthykat, Füst Milá­nokat, kiknek – mondja – koruk lejárt, és kímé­let nélkül szól az idegen kultúrájú Babitsról, akinek neve helyébe – ha merné! – Petőfi nevét is írhatta volna. így nevelik öngyilkosságra a nemzetet, nemzedékemet azok, akik faji alapról szólnak, és keresztény-nemzetinek álcázzák magukat. Az ifjúság fogékonyságát ügyes de­magógok kihasználják, s rafinált fogásokkal bármely rendszer „alattvalójává” teszik. A ma­gyar géniusz megtestesítőjévé, a magyar faj reprezentánsává teszik a magyar parasztot, „a faji ősrétegek”, az ősi kultúra hordozóját, és ez­zel „parasztkérdéssé” változtatják a társadalom minden problémáját. Minél több szó esik a ma­gyar parasztról, a „népi géniuszról”, annál ke­vesebb a földosztásról. Földosztásról az intel­lektuális fiatalság nem hall, nem olvas.

A harmincas években új műfaj jelenik meg a politikai irodalomban: a szociográfia. Megjele­nik az elsők egyikeként Szabó Zoltán remek, megrázó műve: A tardi helyzet. A naiv, fiatal szerző az ellenforradalmi kormány belügymi­niszterének nyújtja be a könyvét, (lásd az első kiadás címlapját) mintegy kérvényként, gon­dolván, hogy a belügyminiszter nem tudja, mi a helyzet Tardon, s mindenütt az országban. Tessedik annak idején a földesúrtól remélte a parasztság földigényének kielégítését; az „új arcú magyar ifjúság” a belügyminisztertől. Ezért mondja Kemény Gábor, Fábián Dániel hozzászólását bírálva a vitában: „Ne higgye azt se Fábián Dániel, se a magyar ifjúság egy ré­sze, hogy a gazdasági kérdéseket politikai küz­delem nélkül lehet megvívni… a nagyon hang­súlyozott faji öntudat és faji kultúra éppen a nemzetpusztító soviniszták és nacionalisták szótárából került ki, utolsó kétségbeesett kísér­letül arra, hogy »a régi világ! és egyházi nagy­birtok, régi feudális társadalmi politikai szere­pét« megtarthassa.”

Maradjunk még „a légkörnél”, amelyben nemzedékem nevelkedik. Ebben a légkörben ilyen tervezeteket lehet közzétenni: „1. Ki kell küszöbölnünk minden Európában meglévő in­tézményt ami nem magyar földön sarjadzott. 2. Nem szabad politikai célt kitűznünk, és akara­tot nyilvánítanunk, míg eltelvén a magyar pa­raszt eszejárásával, fel nem hajnallik bennünk egy senkiselátta, ígézően és ezerszeresen ma­gyar ország-rend. 3. A magyar észjárás formáit, amelyek nélkül pedig magyar bölcselet nem lehetséges, a paraszti észjárásban találjuk meg.” „Uramisten!” – kiált fel ezeket hallva Kecs­keméti György a Pester Lloyd szerkesztője, s hozzáteszi: zárjuk ki magunkat Európából, és csak a magyar paraszttói tanuljunk? Pintér Jó­zsef pedig leszögezi. „Egy magasabb fokú mű­veltséget… felcserélni a »parasztkultúrával« …süllyedést jelentene.” A bajtársi egyesületek­be tömörült ifjúság azonban nem Kecskeméti Györgyre, nem Pintér Józsefre figyel, hanem sokkal inkább például Fábián Dánielre, aki má­morosán írja: „Végre a latin-germán nyugat-európai kultúrahelyébe… aturáni-zlávnemze­tek új európai kultúrája lép.” Vagy Féja Gézára, Szabó Dezső egykori famulusára figyel: „a faji ősrétegek tisztaságát kell átmenteni.” Fél év­század után ezt kérdezzük: Valóban kártékony az a latin-germán kultúra, amelyet a magyar­ság felszívott? S miért „latin-germán?” Mi minden összetevője van az európai kultúrá­nak!?

Fábián Dániel rosszallóan, s szemrehányó­an, elítélően írja, hogy nálunk „a nemzeti kultú­ra, a társadalmi fejlődés nagy jelentőségű pol­gári munkáját idegen fajok… a magyar nagy tömegektől idegen németek és zsidók végez­ték el.” Miért illeti szemrehányás a németeket ás zsidókat azért, mert magyarrá lettek, és eu­rópai kultúrát teremtettek, s a történelem által napirendre tűzött feladatot elvégezték: polgári társadalmat szerveztek? A fajvédő csak ma­gyar akar lenni, „ősi kultúra” hordozója. De hogy milyen ez a „csak magyar1', az a bizonyos „faji ősréteg’’, azt nem lehet tudni. Olyan ez, mint amikor a pszichológia az egyén genotípu­sát keresi (vő. Szondi Lipót), hogy szembeál­lítsa a fenotípussal, és kijelentse, hogy a „vizs­gálati személy” nem az, aki van, aki előttünk áll, viselkedik, cselekszik, beszél stb. (fenotípus!), hanem az, aki nincs, megfoghatatlan, esetleg feltételezhető (genotípus!).

A faji szemlélet annyira áthatotta ezt a nem­zedéket, hogy váltig hangoztatta –Szabó Dezső rögeszméjét: a nemzeti kultúra idegenek, né­metek, zsidók kezébe került, és nem vették észre, hogy azért Balassi, Csokonai, Berzse­nyi, Arany, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Jó­zsef Attila mégiscsak hozzáadtak ehhez a kul­túrához, s ezzel is lett olyanná, amilyen. Mi értelme van ennek a kérdésnek: milyen lett vol­na ez a kultúra, ha?… Mutassunk rá az értelmé­re. Weis István ezt írja: „…a zsidók akadályoz­ták az alsóbb osztályok egyedeinek a középosztályba való beolvadását”, ezért nem lett fajmagyar középosztály, polgárság. De ol­vassuk tovább Weis István fejtegetését: az 1921-es iskolatörvény (Klebelsberg) előírja, hogy ha nincs iskola a tanyán, akkor az urada­lom köteles a tanköteles gyerekeket befuvaroz­tatni olyan községbe, ahol iskola van. De a lo­vat kímélni kell! Tehát a törvényt nem hajtják végre, illetve gyermektelen alkalmazottakat vesz fel az uradalom… Ez az értelme: latifundi­um helyett „zsidót” mondunk, és megoldottuk a magyar parasztság anyagi és kulturális fel- emelkedésének ügyét, amelyért Apáczai óta annyian fáradoztak, álmodoztak. Tegyük hoz­zá: az én nemzedékem legjobbjai is. Apáczait megfenyegette a fejedelem: a toronyból vetteti le vagy a Marosba dobatja… Ezt a nemzedé­ket, amelyikről itt szó van, a „hazug és cinikus antiszemita nacionalizmus” (Veres Péter) csatornájába rántotta a „görénykurzus” (Szabó Dezső) propagandahálózata.

Nincs az a képtelen gondolatmenet, amit a rasszista szemlélet alapján ne lehetne (vonzó csomagolásban!) közhírré tenni és elfogadtat­ni. S a csomagra mindenkor rá lehet írni, hogy tartalma demokrácia, esetleg így: „parasztde­mokrácia”, szocializmus – mert ezeknek a sza­vaknak nagy a vonzása – amit, ha a csomag tartalmát tüzetesen megvizsgáljuk, inkább „nemzeti szocializmusnak” lehet nyilvánítani. A jó szándékú fiatalok nem veszik észre, hogy, ha „fajt” mondanak akkor már nem mondhat­nak demokráciát, mert a gyakorlatban nincs az, amit Fábián Dániel szeretne, ezért úgy véli, hogy van, ti. „a mások rovására káros ha­tással nem lévő faji öntudat…” A jó szán­dékú fiatalok nem veszik észre, hogy ezek a fogalmak: „demokrácia”, „szocializmus” nem tűrnek semmiféle jelzőt maguk előtt, mert ezek a fogalmak nem szűkíthetők fajokra, nem­zetekre, keresztényekre, parasztokra stb. E fogalmak tartalmi beszűkítése e fogalmak lé­nyegét semmisíti meg… Hogy milyen mélyre szívódtak a rasszista frázisok ezekben az években, azt az is mutatja, hogy a legkülönbek is képesek voltak így fogalmazni: az új magyar öntudat gerincévé a faji mélysé­gek talajos egészségét tesszük.” (Balogh Ed­gár)

Beleszólt a vitába az egyáltalán nem balol­dali, mégis feloszlatott Wesselényi Miklós Re­form Klub egyik tagja is. Névtelenül! Ezt mond­ta, – Kodolányival szemben, „…reakciósak vagyunk, és ezt nem is szégyelljük csöppet sem”. Nos, ez az, ami megdöbbentő. 1930-ban a magyar intellektuális ifjúság többségének szemében nem szégyen reakciósnak (értsd: haladásellenesnek) lenni. Mentségül csak azt hozhatjuk fel: ilyenné nevelték. Kodolányi mondja: „gondolkodása egy tökéletesen ke­resztülvitt nevelési rendszernek és szellemnek a következménye”.

Dudva lett „dudva közt az ananász”. (Csoko­nai.)

A rasszista talajon burjánzik a dudva. A túl­provokált faji „öntudat” szükségszerűen szüli a faji gőgöt, a fölény érzését a másik rasszal szemben. A rasszista alapon álló német nem­zeti szocialista „elsőrangú szolganépnek” ítélte a rasszista alapon álló magyarságot… Ez alól egyetlen kivétel adódott: Szekfű Gyula írta, hogy nálunk „egyes rétegek gondolkodása ki­merült a németimádatban…”, a hitleri Németor­szág Imádatában.

Ma már látjuk, hova vezettek a rasszista jel­szavak. Ma már látjuk mi lett annak a gondol­kodásnak a következménye, amely a „tökélete­sen keresztülvitt nevelési rendszer” szellemében – generációmban – kialakult: min­den nehézség , minden ellenállás nélkül lehe­tett „behívni” ezt a nemzedéket, a Horthy-rend- szer derékhadát, SAS-behívóval vágóhídra küldeni, megvédeni a Donnál a magyar határo­kat. Még a munkaszolgálatosok is énekelték: „Ha veszélyben a határ, munkásszázad készen áll…” Ruhában, testben-lélekben lerongyolódottan ezt is: „Horthy Miklós katonája va­gyok…”

Úgy véljük, hogy mindaz, amit egy nemze­dék életéről, sorsáról itt röviden elmondtunk, beépíthető volna a pedagógiai optimizmusun­kat támogató érveink közé, azzal a megjegy­zéssel, hogy ha a nevelés torzító hatása ilyen mértékben érvényesülhet, nincs se okunk, se jogunk feltételezni, hogy pozitív hatásokra ne reagálna hasonló erővel, szenvedéllyel egy- egy nemzedék.

¹ Medikusok Légiója, Bethlen Gábor-köri Légió, Turul Lé­gió, Műegyetemi Légió, Bencés diákok Légiója stb. stb. [vissza]

BALLÓ ISTVÁN

A katolikus egyház politizálása a mai Magyarországon

Reflexió néhány egyházi megnyilatkozásra

A téma időszerű többféle okból. Mindenekelőtt a parlamenti választások kapcsán. E sorok írá­sakor már gőzerővel folyik a pártok felkészü­lése. Számos jel mutatja, hogy a választási kampány már megkezdődött. Figyelemre méltó a folyamatban a nagy keresztény egy­házak aktivitása. Nem lehet nem odafigyelni arra a nagy buzgalomra, amellyel ez ügyben a sajtóban, a rádió- és televízióközvetítésekben találkozunk. Különösen a katolikus egy­háziak tevékenysége élénk. Az alaphangot már tavaly májusban megadta Paskai László bíboros, prímás-érsek esztergomi előadása, kapcsolódva a II. János Pál pápa által meghir­detett programhoz a keresztény Európa és a keresztény Magyarország megteremtésére. Természetesen ezek a célok és törekvések többirányúak, a társadalmi pozíciók széleskö­rű megerősödését. Ezzel jól egybecseng An­tall József néhai miniszterelnök óhaja, aki kí­vánatosnak tartja, hogy hazánk közéletét a ke­resztény eszmeiség domináns módon hassa át. Az egyház aktivitása a választási kampány­ban részét képezi ezeknek a törekvéseknek.

Mindez újra érdeklődést keltett, vitákhoz ve­zetett – egyházon belül és kívül – az egyház politikai szerepéről, a vezetők és a papok poli­tikai szerepléséről. Sok álláspont látott napvilá­got mellette és ellene. S bár a vitatkozók több­sége a kölcsönös önmérséklet szükségessé­gét hangoztatja, mégis a vitákban mindenna­pos a türelmetlenség, az indulatok túlfűtöttsé­ge, olykor a durva sértegetés. Kétségtelen, hogy a világi sajtóból néha éri olyan kritika az egyházat, amelynek határozott visszautasítása jogos. Ilyen esetekben azonban – épp igazuk tudatában – az egyháziak válaszolhatnának nyugodt érveléssel, emberi méltósággal. Még- inkább erre lenne szükség, ha az elhangzott észrevétel jogos velük szemben. Termé­szetesen ez a velük vitatkozókra ugyanígy ér­vényes.

I.

Az egyház és a politika kölcsönhatásos viszo­nya nem új dolog. Érvényes ez minden vallási felekezetre, tehát a kereszténységre és irány­zataira is minden időben. A vallást és a politi­kát, az egyházat és az államot nem lehet úgy tekinteni, mintha semmi közük nem volna egy­máshoz. Társadalmi eszmék és Intézmények, ezek amelyek egymással és más eszmékkel, intézményekkel is összefüggenek. F. X. Kauf­mann német teológus erről így vélekedik: „Az egyház sokkal erősebben összefügg a társa­dalommal, mint általában képzeljük. A keresz­ténység története és a társadalom története nem két egymástól független vonulata az em­beri fejlődésnek, hanem átszövik egymást, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a ke­reszténység tartós hatást gyakorolt az újkori társadalom fejlődésére, másrészt az újkori tár­sadalom fejlődése maradandóan megváltoz­tatta a kereszténység szociális szerkezetét.” (Mérleg, 1992. évi 4. szám.) Hozzáteszem, hogy nemcsak az egyház szociális szerveze­tét, hanem nézetrendszerét is jelentősen befo­lyásolta.

Természetesen akadnak mind az egyháziak, mind az ateisták között olyanok, akik a vallás társadalom fölöttiségre hivatkozva – eltérő szándékkal – hangoztatják, hogy az egyház és a hívők ne politizáljanak, csak lelkiüdvösségük ápolásával foglalkozzanak. Az ilyen nézetű em­berek azt hiszik, hogy a politizálás, a politikai életben való részvétel a papok és a hívők szá­mára bűn, az elmerülés a világi életben keresztényietlen. Legszélsőségesebben ez a világtól elzárkózó fanatizmusban jelenik meg. Az ilyen felfogás azonban téves és káros. Az egyházak és a vallásos emberek politizálásának ténye és igénye természetes része társadalmi életünk­nek. Senki nem függetlenítheti magát a társa­dalomtól, így a politikától sem. Az egyháziak politikai tevékenysége tehát, önmagában néz­ve, nem lehet jogos kritika tárgya. Vitatkozni persze lehet rajta, de változtatni nem. De éppen ezért, nem bizonyulhat járható útnak az a kato­likus törekvés sem, amely immúnissá akarja tenni a vallást és az egyházat a szekularizálódó világ hatásaitól, és az „immunizált” egyház be­folyását kívánja hatékonyabban érvényesíte­ni a társadalomban, ahogyan ezt VI, Pál pápa megfogalmazta az Ecclesiam Suam enciklikában.

Konkrétabban vizsgálva témánk alapkérdé­sét, az egyházak ma is adott társadalmi viszo­nyok között léteznek és tevékenykednek. A tár­sadalmat szabályozó alkotmányos rend, a törvények körülhatárolják, és befolyásolják lé­tüket, munkájukat. A társadalom részei, így vagy úgy viszonyulnak hozzá. Elfogadják a fennálló rendet, mellé állnak, támogatják, s erre ösztönzik híveiket, vagy kritikusak az uralom­mal szemben. Bármit választanak, az érdekü­ket kifejező politikai álláspontra helyezkednek, s ez megjelenik mindennapi tevékenységük­ben is. Persze a direkt politikai érdekeket elta­karhatják általános vallási és erkölcsi nézetek, s az egyház tudatosan törekszik is erre. Aho­gyan szándékosan, fokozza a homályt, amikor kijelenti, hogy az egyház nem folytat pártpoliti­kai tevékenységet, ma már nincs politikai kato­licizmus stb. Ám a lényeg nem pártpolitikai kér­dés, korántsem az ilyen vagy olyan párt melletti kiállásról, vagy szembefordulásról van szó. Bár a pártok melletti kiállás, vagy a szembeállás le­hetséges, de ez alárendelt jelentőségű, A kato­likus egyházi vezetés hangsúlyozza, hogy egy­forma távolságot tart a pártoktól. Ezzel az állásponttal azonban nincs összhangban az a tanácsuk, hogy a katolikus hívők a választáso­kon csak a keresztény értékeket támogató pár­tokra szavazzanak.

Az egyház és a politika viszonyáról megélén­kült viták sok, a realitás talaján álló nézetet tük­röznek. De talán még több az indulatos, a va­lóságtól elrugaszkodó írás, rádiós, televíziós szereplés. Visszatérőig találkozni lehet olyan vádaskodással, hogy bizonyos egyházellenes erők korlátozni szeretnék a katolikus egyház politikai tevékenységét, közéleti szereplését, a papokat a sekrestyébe akarják visszaszorítani. Némely szerző ezzel vitatkozva arra hivatkozik, hogy a demokráciában nem korlátozhatók az egyház és a papok politikai jogai, s tiltakoznak, hogy az ilyen törekvés sérti a minden állampol­gárra – tehát a papokra is – érvényes jogot a politikai életben való szereplésre.

Úgy gondolom, hogy a papok politikai sze­replésének korlátozását kívánó törekvéssel szemben – ha tényleg előfordulnak – helytálló a tiltakozó érvelés. Jogsértő bármiféle olyan tö­rekvés, és politikailag is helytelen, amely a la­kosság egyik vagy másik csoportját, valamely intézményhez tartozót, vagy akár egyes állam­polgárt jogának gyakorlásában korlátozni kí­vánja. Ismereteim szerint azonban ilyen törek­vés nincs a helyzettel reálisan számolók körében. Csak szűklátókörű, egészen elfogult embereknél fordul elő, főleg a bulvárlapok házatáján. Ha viszont az egyházi sajtóban megje­lent kritikai megjegyzéseket jobban megnéz­zük, szinte kivétel nélkül előbukkan a sértett elfogultság, mások nézeteinek a kiforgatása, előfordul a csúsztatásokkal való hamisítás és mindenekelőtt a vádaskodás. Különösen az Új Ember és a Jel hasábjain buzgólkodnak egyes szerzők egymással is versenyezve, hogy me­lyikük tud jobban odamondogatni.

Az egyházi megnyilvánulásokat olvasva né­ha úgy érzem, mintha a szerzők indulataiban olyan türelmetlenség is kifejezésre jutna, hogy a rendszerváltástól többet vártak, nagyobb tá­mogatást reméltek a kívánt célok eléréséhez, pl. egyházi vagyon, iskolák, szociális tevékeny­ség terén, stb. De talán méginkább az egyház korábbi társadalmi tekintélye, rangja visszaállí­tásában. A csalódottság, a megnemértettség érzése odavezet ezután, hogy bármilyen kritika éri őket, a reagálásuk erre enyhén szólva nem kellően higgadt és korrekt.

Visszatérve a témáink alapkérdésében folyó vitákra, az igazi problémát nem abban látom, hogy politizáljanak-e a papok vagy ne. Köztu­dott, hogy nyíltan vagy burkoltan mindig is po­litizáltak. Méghozzá nem is a politikai élet egy­szerű résztvevőiként, sokkal inkább hatalmi pozícióból, hatalmi tényezőként. „Ez az intéz­mény – írja az egyházról Tomka Miklós teoló­gus létéből következően hatalommal rendel­kezik. Jelentős tömegek célkitűzését, érték­rendjét befolyásolja, erkölcsi normákat képvi­sel, megkülönbözteti a jogost a jogtalantól, egyszóval meghatározó szerepe van mind az egyéni életvitel, mint a társadalmi cselekvés és rend terén. Ez kétségtelenül politikai szerep.” Magyar katolicizmus, 1991 (Budapest, 1991 127. old.).

Az igazi kérdés az, hogyan politizáljon az egyház? Erre tömören egy szóval is felelni le­het – nyíltan! Legyen világos a tömegek előtt, hogy az egyház ki mellett áll, és ki ellen lép fel, milyen érdekek mellett vagy ellen foglal állást az emberek politikai befolyásolására. Ebből a szempontból nézve volna mit változtatnia az egyháznak. Ugyanis a politikai lényeget, ahogy azt már említettem, legtöbbször öröknek mon­dott igazságok, általános erkölcsi tételek takar­ják el. Példaként említem Paskai László bíboros esztergomi beszédét (megjelent az Új Ember 1993. jún. 11-i számában), amelyben kifejtette, hogy az egyház nem politizál, hanem a keresz­tény értékeket képviseli az ember szolgálatá­ban. Mint mondta – a kereszténység a helyes emberkép őrzője, amelynek feladata megaka­dályozni a politika tévútra kerülését. S miköz­ben azt hangsúlyozta, hogy az egyház semmi­lyen politikai közösséghez nincs kötve, és nem kapcsolódik pártokhoz, beszéde egészéből ki­derül, hogy a keresztény alapállású pártok tá­mogatására hívta fel a papok és a hívek figyel­mét, s a keresztény társadalomfelfogásból vezette le számukra a választási hadjárat főbb követelményeit. De hivatkozni lehet még töb­bek között II. János Pál pápa Budapesten el­hangzott beszédére is. Ebben azt fejtegette, hogy a keresztény értékek az emberi méltóság alapját jelentik, és reményét fejezte ki, hogy ezek az értékek a társadalmi változások kereté­ben megvalósulnak.

Teljesen érthető, hogy az egyház alapvető feladatának tekinti a keresztény vallás és a ben­ne képviselt értékek elfogadtatását, s hogy a papok és a hívek erre kapnak ösztönzést. De az is nyilvánvaló, hogy ennek a törekvésnek politikai aspektusa van, az egyház tehát politi­zál. Ez olyannyira így van, hogy a kormányko­alíció kifejezetten igényli az egyház politikai tá­mogatását. Antall József, az elhunyt kormányfő gyakran kifejezte, hogy keresztény szellemisé­gű közéletet szeretne.

Kétségtelen tény, hogy az egyháznak a törté­nelemből jól ismert összefonódása a feudális uralommal, majd a tőkés renddel, a klerikalizmus és a politikai katolicizmus tapasztalatai rossz emlékeket ébresztenek a vallásos és a nem vallásos emberek körében egyaránt. A „keresztény” jelző használata nem valami sza­lonképes a politikai életben, hiszen a hatalom­ra, a kirekesztésre emlékeztet. Ugyanígy a val­lásos emberek közül sokan nem felejtették még el a megalázkodás, a szolgalelkűség suly­kolását. Vajon nem a szalonképességre törek­vés egyik összetevője-e a nyílt politizálás elhomályosítása? Talán az Ilyen problémák késztet­ték Nagy Endre szociológust arra, hogy a Kereszténység és szabadság címmel 1992 áp­rilisában tartott konferencián így fogalmazzon: „…már csak taktikai okokból sem szerencsés az embereket azzal riogatni, hogy keresztény társadalmat akarunk létesíteni, keresztény pár­tok segédletével.” (A konferencia anyagát közli a Katolikus szemle 1992. 1-2. szám.)

II.

A régebbi politizálás miatt, de különösen a ne­gatív következmények hatására, sok kritika és önkritika elhangzott már az egyház részéről. A Vatikán és a helyi egyházak kényszerültek be­látni, hogy pozíciójuk gyengült a társadalom­ban, és a politikájukban csalódott hívek is eltávolodtak az egyháztól. A II. Vatikáni Zsinat óta történtek lépések a konzekvenciák érvé­nyesítésére, és bizonyos változások már meg­kezdődtek. A viszonylag szabadabb légkör is változásokat hozott. Az egyik ezek közül a po­litikai katolicizmust érinti. A XX. század köze­péig a politikai katolicizmusnak a hatalmi egyház alapján álló irányzata töltött be domi­náló szerepet. Bár a XIX. századtól, részben a liberalizmus és a szocializmus hatására, meg­jelentek más keresztény irányzatok is, sokáig nem tudtak komolyabb szerephez jutni, he­lyenként korlátozták őket. Századunk második felében azonban egyik-másik irányzat már megerősödött, tekintélyt szerzett. Ennek követ­keztében a politikai katolicizmus integrista irányzata visszaszorult. Mindenesetre tény, hogy ma egységes politikai katolicizmusról nem beszélhetünk.

Magyarországon a rendszerváltás nyomán és az egyház korábbi pozícióinak, társadalmi befolyása visszaszerzésének államilag támo­gatott törekvései hatására a katolikusok köré­ben különböző álláspontok váltak észlelhetővé arról, hogy mit kellene tenni, milyen módon le­hetne elérni a céljukat. A különbségek szinte egyáltalán nem érintik a hitelvi kérdéseket. An­nál inkább a különböző politikai álláspontokat. Egyházi vezetők, papok, katolikus értelmiségi­ek felháborodottan utasítják vissza a legcseké­lyebb utalást is a politikai katolicizmus létezé­sére. A vitákban azonban kiderül, hogy a politikai katolicizmuson legtöbben annak csak szélsőséges integrista irányzatát értik, és azon háborognak, hogyan feltételezheti valaki, (akárki) ma Magyarországon ennek létezését. Az Új Ember 1993. szeptember 5-i számában a Lapszél rovat egyik kis írásában a szerző rosszindulatú rágalmazóknak mondja azokat, akik a keresztény kurzus rémével riogatják a la­kosságot, és amikor ennek a képtelensége ki­derült „sikerült kiagyalniuk a politikai katoliciz­mus agyrémét.” Szerinte azonban erről sokkal hamarabb kiderült, hogy „légből kapott hamis­ság.” A szerző eléggé elvetette a sulykot. Saj­nos, sok szélsőséges megnyilatkozás mutatja, hogy nem agyrém a szélsőséges, integrista jelenlét a katolikusok politizálásában. Ennek negatív hatását csak enyhíti, de nem szünteti meg, hogy Igenis van reális, a körülményekkel körültekintően számoló katolikus politizálás is. Lehet, hogy a szélsőségek képviselői nincse­nek sokan. De az tény, hogy a katolikus sajtó­ban, a rádiós és televíziós adásokban ők a hangadók.

E cikk írásakor szerencsére már túl vagyunk az országos botránnyá dagadt Dabas-Sári is­kolaügy legsúlyosabb szakaszán. Remélhető­leg lecsillapodnak az indulatok, és a kettévált iskolában normalizálódhat a tanítás. Van azon­ban az ügynek néhány olyan összefüggése, amely szorosan kapcsolódik a témánkhoz. Iga­za van annak az újságírónak, aki az egyik világi lapban úgy fogalmazott, hogy az összes fejle­ményeit tekintve, az iskolaügy az állatorvosi ló tipikus esete. Sűrítve jelenik meg az összes probléma, amely az egyház és a vallás helyé­ről, szerepéről s e szerep értelmezéséről ma tapasztalható a társadalomban. Sajnálatos, hogy az iskolaügyben a cikk megírásának ide­jéig egyetlen olyan egyházi megnyilatkozás nem akadt, amely akár a legenyhébb formában is felvetette volna az érintett egyháziak felelős­ségét.

Már egyáltalán nem az iskolaügyről volt szó a helyi plébános röpiratának néhány kitételé­ben. Gondoljunk a bibliai „kiszaggatás” példá­zat alkalmazására, a hitvány zsoldosok és pusztító hatalmak összefogásának emlegeté­sére, no és arra a fenyegetőzésre, hogy az is­kolaügyben nem ez az utolsó tett. Úgy vélem, hogy ezt a megnyilvánulást nem kellett volna szó nélkül hagyni.

Ugyanígy túlmutat az iskolaügyön az Új Em­ber néhány cikke. Közülük Rónay László és El­mer István írásait említem. Elmer István a lap szeptember 12-i számában arról ír, hogy a saj­tóban olyan viharok dúlnak az egyházi, s ezen belül a katolikus iskolák ügyében, hogy már aki nem akarja, az is elhiszi a katolikus túlsúlyról szóló alaptalan állításokat. „Ezek után érdemes elgondolkodni azon, miféle erők miféle szándé­kos hangulatkeltést folytatnak az egyházak, el­sősorban a katolikus egyház ellen.” Egy héttel később, szeptember 19-én Rónay Lászlótól ka­punk kioktatást a demokrácia ábécéjéről, nem éppen gúny nélkül. Felteszi az általa is együgyűnek tartott kérdést: „Van-e, lehet-e joga egy parlamenti demokráciában a többségnek?” Demagógiának mondja és nem érti, ha valahol a szülők többsége „élni akar törvényadta lehe­tőségeivel és katolikus világnézetű oktatásban, nevelésben óhajtja részesíteni gyermekét” ak­kor ez a többségi akarat miért nem érvényesül­het? Elmer István október 10-én sérelmezve az iskolaügyben az egyházat ért kritikákat, egyhá­zellenes támadásokról ír, amelyek „valamiféle ködös, kimondatlan, ám megfeilebezhetetlen demokráciára hivatkozva” történnek. Tudatha­sadásos állapotról beszél, és megkérdezi: „ahol minden tíz gyerekből kilenc hittanra jár, ahol vasárnaponként ezerháromszázán hall­gatnak szentmisét, ott nincs valódi alapja kato­likus iskolának?”

Úgy vélem, hogy ezek a felháborodást kife­jező vádaskodások nagyon messze járnak az igazságtól. Először is, az iskolaügyben kiala­kult botrányos helyzetről kritikus véleményt nyilvánítók nem az egyházat támadták, és nem a felekezeti iskolák indítására vonatkozó, törvé­nyadta jogát kérdőjelezték meg. Sajnálatos, hogy Rónay László és Elmer István az általuk tudathasadásos állapotnak nevezett állapot mi­att – ha van ilyen – az önkormányzati iskola fennmaradása mellett fellépőket vádolják. Pe­dig ha az önkormányzat vezetői, a helyi plébá­nos és a katolikus iskolát kívánó szülők a mű­ködő önkormányzati iskola mellett állítottak volna fel katolikus iskolát, akkor – ha talán nem is súrlódásmentesen de országos botrány nélkül megoldható lett volna az iskolaügy Dabas-Sáriban.

Az összes fejleményeket nézve világos, hogy itt már nem a Dabas-Sári iskoláról van szó. Valójában hatalmi ambícióktól fűtött egy­háziak kísérletéről, a politika színterére vitt erő­próbáról. Olyan szélsőséges próbálkozás volt ez, amelyet a politikai katolicizmus konzervatív irányzatának képviselői dagasztottak országos botránnyá. Sajnos, az egyházi „odamondogatók” partnerekre találtak ebben a „nemes” ver­sengésben a bulvárlapok felelőtlen szerkesztő­iben.

Máig nem csituló viták folynak a „világnéze­tileg semleges” iskola problémakörében. Saj­nos ez a fogalom nem fejezi ki pontosan a vita lényegét. A kormányzat deklarálta a világnézeti pluralitás tudomásul vételét az oktatásban. En­nek konzekvenciája, hogy a közoktatásban ne legyen kötelezően előírva mindenki számára egyik világnézet oktatása sem.. Az egyházak iskoláira ez természetesen nem vonatkozik. De ezt sok egyházi személy kevésnek találja, és a közoktatás egészében szeretnék elfogadtatni a vallásos világnézeti alapon történő oktatást. Ehhez bátorítást kaptak néhány felelős kor­mányzati személytől, akik szintén a keresztény szellemiségű közoktatást tartanák kívánatos­nak, és erről a nyilvánosság előtt Is nyilatkoz­tak. (Lásd: a KÉSZ I. kongresszusán elhang­zottakat, Jel, 1992. 1. sz.)

Az ebben a témakörben folyó vitákra szintén jellemző az egyházi szereplőknél a féligazsá­gokkal kevert csúsztatás, mások nézetének ki­forgatása, néha a durva hamisítás. Világnézeti­leg semleges iskola? Elmer István szerint „ez a kifejezés valójában a korábbi kommunista-ate­ista szellemű iskola meghatározása. Ezért fon­tos figyelmeztetni: ha a jövőben elhangzik a semleges világnézetű iskola követelése, a kö­vetelők kommunista-ateista oktatási intézmény fennmaradását kívánják.” (Lásd: Új Ember, 1993. szept. 12.) Vasadi Péter gúnyolódva veti fel: „Világnézeti semlegesség? Nem tudom, mi ez. Vagy nézem valahogy a világot, vagy nem. Épp semlegesen nem nézhetem… Valójában a világnézeti semlegesség hangoztatása mögött ott van, hogy bárhogy nézhetem a világot, csak vallásosan nem.” (Új Ember, 1993, júl. 4.)

Azt gondolom, hogy a kommunista szelle­miségű iskola követelésére vonatkozó állítás elvakult vádaskodás, önmagát minősíti, erre nem érdemes szót vesztegetni. Elmer István nem akarja megérteni a világnézeti pluralitás követelményeit napjainkban. Ez szíve joga, de a kiforgató vádaskodás enyhén szólva felelőt­lenség. Vasadi Péter ügyes csúsztatása sem a korrekt vitát szolgálja, hiszen szándékosan fél­revezeti az olvasót. Vádaskodása, hogy „bár­hogy nézhetem a világot, csak vallásosan nem” már politikai kérdés, hiszen azt súgja – vannak olyan erők, melyek az alkotmányos rendet megsértve a vallásosság korlátozását sürgetik. Egyáltalán nem erről van szó. Csak annak érvényesítése szükséges, hogy ha a szülők nem akarják vallásos iskolába járatni gyermeküket, nekik is legyen lehetőségük olyan iskolát választani, amely nem keresztény elkötelezettségű. Korzenszky Richárd kor­mánybiztos, is azt bizonygatja, hogy az egyhá­zi iskolákban ugyanazt a tudományt tanítják, mint bármely más iskolában. Nincs külön kato­likus biológia vagy matematika”. Ez nagyon szépen hangzik, és igaz is. De a kormánybiztos úr úgy folytatta: „viszont vannak olyan tanárok, akik katolikus világszemléletükön átszűrve oktatják ugyanazokat a tárgyakat” (Új Ember, 1993. szept. 12.) De van-e joga az állam­polgárnak azt mondani, hogy ő nem kér az ilyen „átszűrt oktatásiból? A törvény szerint igen.

III.

Az egyháziak és a másként gondolkodók kö­zötti viták kapcsán felmerül, hogy a konkrét vitaproblémákon túl, van-e valami vonatkozási pont a különbözőségek melletti közeledésre. Tény, hogy világnézetileg, ideológiailag, politi­kailag plurális társadalomban élünk. Alapvető fontosságú ennek a társadalmi pluralitásnak, a másság tényének elfogadása, a tolerancia és az ebből adódó konzekvenciák levonása. Ez a plurális társadalom a magyar egyházak, és benne a katolikusok élettere, de a másként gondolkodóké is. Ennek alapos feldolgozásá­ig, konzekvenciái „megemésztéséig” nálunk az egyházak még nem jutottak el.

A II. Vatikáni Zsinat ez irányban jelentős ösz­tönzést adott. A világegyházban sokfelé tettek lépéseket a mai világ új követelményei szerinti tevékenységre. A teológusok körében is meg­indultak a társadalmi pluralitás összefüggései­nek megértésére irányuló eszmefuttatások. A nálunk megjelenő katolikus folyóiratokban is érdekes állásfoglalások kapnak nyilvánossá­got. Ha azonban egybevetjük az egyházi veze­tés, sok pap és teológus állásfoglalásait a plu­ralitás követelményeihez való viszonyulás kérdéseiben, akkor az érdeklődőben olyan be­nyomás alakulhat ki, mintha szemléletmódjuk­ban, nézeteikben legalább 50 év különbség lenne.

Az a látszat, mintha nem a megértés, Inkább az értelmezés és a mai helyzethez fűzött irreális remények ütköznének a realitással, mintha oly­kor a hitvalló elkötelezettség, a tanúságtevés, a minden másság tényének tévelygésként elíté­lése lenne az egyház és a hívők feladata. Paskai bíboros – a már említett előadásában – az egyház világnézeti és politikai küldetéséről beszélt, az igazságot állította szembe a tévely­gésekkel, és az igazság támogatását kérte a szavazóktól. Szerinte ugyanis a tévelygések­nek nem lehet akkora teret adni, mint az igaz­ságnak. Saját véleményem alapján, de több teológus véleményét is ismerve állítom, hogy ha az egyház megmarad ezen az alapon, akkor problémái nem csökkennek, inkább nőnek a társadalmi pluralitás mai körülményei között.

De az is kiderül a mai vitákból, hogy a ma­gyar egyház a mostani alapon állva, még a II. Vatikáni Zsinat álláspontjáig sem jutott el, leg­alábbis a modern világhoz való viszonyulás kérdésében. Ugyanis a zsinat a földi élet vi­szonylagos autómiáját elfogadók esetében, el­ismeri, hogy ezek nézeteiben megtalálhatók az igazság elemei, és csak a szekularizmus alap­ján állókra mondja, hogy teljesen tévelygők. És hogy az egyházi körökben sem ez az utolsó szó ebben a kérdésben, említésre méltó egyes teológusok álláspontja, akik szerint ugyanis a teljes evilágiság alapján állva is lehet erkölcsös, a társadalom számára hasznos életet élni. 1993 őszén II. János Pál pápa is elismerte, hogy a marxizmusnak „igazságmagva” van.

De ha korunk egyik jellemzője a társadalmi pluralitás, akkor ennek tudomásul vétele, reális megítélése megköveteli a másság tolerálását, a különbözőségek tényének konzekvens elfoga­dását. A katolikus egyház számára ennek elis­merése a legnehezebb, ugyanis alapvető dog­mája az egyháznak, hogy egyedül ők képviselik a teljes és végső igazságokat. Ré­gen ebből kiindulva ítéltek el és üldöztek min­den más nézetet, s csak a XX. század második felében jutottak el a másféle nézetek megítélé­sének enyhítéséig. De az elítélés teljes feloldá­sa még hátra van. Korunk napirendre tűzte a másság tényének teljes elfogadását a politika és a világnézet tekintetében is. Korunk szük­ségszerűsége, hogy az egyház adja fel kizáró­lagosságra törekvő álláspontját minden irány­zattal szemben, hagyja el a tévelygésre vonatkozó jelzőt a társadalomért felelősen cse­lekvőkkel szemben. Úgy tűnik – s ez igazán re­ménykeltő hogy az első lépések e téren is megtörténtek.

Tisztában vagyok azzal, hogy ennek feldol­gozása a pluralitás elfogadásának legnehe­zebb követelménye az egyház számára. De nem megoldhatatlan. Tálán elősegítheti ezt an­nak hangsúlyozása, hogy a másság tényének elfogadása önmagában nem igényli a saját né­zetről való lemondást, a kizárólagosságtól való visszalépés nem megalkuvás. A különbözőség olyan elfogadása, amely a másságban felisme­ri a tényleges értékeket, a pluralista társadalom lényeges követelménye.

Természetesen igaz, hogy a pluralitás általá­nossá, tömegessé válása új kihívást jelent az egyház számára., főleg a mai világgal való kap­csolataiban. Mélységesen egyet érthetünk Tomka Miklós teológussal, aki a Vigilia már em­lített számában arról ír, hogy az egyháznak „ma új módon meg kell tanulnia tiszteletben tartania mások szaktudását, illetve a más nézőponto­kat, világnézeteket.” (29. old.) Ez olyan szük­ségszerű kívánalom, amelyből eddig nagyon kevés valósult meg, főleg Magyarországon A politika kérdéskörében is érzékelhetők olyan meggondolatlan, a realitással nem számoló kí­sérletek, amelyek ezzel a kívánalommal ellenté­tesek, és az egyháznak is kárt okoznak. A II. Vatikáni Zsinat feladatul szabta, hogy meg kell változtatni az egyház önértelmezését. A világ keresztény irányítása már lehetetlen. A sokféle­ség, a különbözőségek együttléte mást kíván. Az értelmes jelenlétet a világban az együttmű­ködés jelenti a jóra vezető dolgokban, az így értelmezett párbeszédet és szolidaritást. Alap- követelmény értékelni a más alapállásból kiin­duló pozitív törekvéseket, keresni a korrekt kapcsolatokat mindenben, ami az embert szol­gálja. Ami rossz található a társadalomban, azt nem azért kell elítélni, mert keresztény vagy materialista teszi, vagy mondja, hanem azért, mert káros. Mindez azonban azt feltételezi, hogy az egyház olyan partnernek tekintse a másként gondolkodókat, akik ugyanolyan fele­lősséggel viszonyulnak a társadalmi problé­mákhoz, mint ahogyan az egyháziak magukról állítják; akik nem hamis próféták, nem az ördög cimborái, és nem a sátánizmus képviselői.

Nyilvánvaló, hogy a pluralitás körülményei között versengés folyik az eszmék és irányza­tok között. A Vigilia említett számának egyik szerzője azt írja, hogy ez a versengés termé­szetes, hiszen minden másság érvényesülni akar. De ennek a versengésnek nemcsak viták, konfliktusok lehetnek a velejárói, hanem velejá­rója lehet az összefogás, az együttműködés is, sőt: fontos társadalmi kérdésekben a vitákat alá lehet rendelni az összefogásnak. Az egy­háznak alkotmányos joga, hogy fellépjen saját nézetei és értékei érvényesítéséért. Ugyanez a joga azonban ugyanígy megvan másoknak is. A nézetek, a törekvések ütközhetnek, lehet vi­tatkozni egyes kérdésekben. Mindez azonban történhet korrekt érveléssel is, a vádaskodás, a durva vagdalkozás kerülésével.

IV.

Az egyház politikai szerepéről és a papok po­litikai szerepléséről II. János Pál szükségesnek tartotta állásfoglalása közzétételét. (A magyar fordítást az Új Ember 1993. augusztus 22-ón közölte.) A témának a világegyház és a Vatikán szemszögéből nézve is aktualitása van. A pa­pok közéleti szerepléséről világszerte viták folynak. A viták érzékeltetik az ellentmondások szaporodását e kérdéskörben. Az egyházi ve­zetést évek óta aggodalommal tölti el a latin-amerikai papok egy részének politikai szereplése. A Hittani Kongregáció figyelmezte­tő állásfoglalása, a fegyelmező intézkedések eddig nem jártak a kívánatos eredménnyel. Európában megnőtt az egyháziak aktivitása a keresztény egyesült Európa megvalósítására, ám ez nem egy országban visszatetszést szült, aminek tanulságai vannak. Másrészt Lit­vániában és Lengyelországban a legutóbbi vá­lasztásokon a keresztény jobboldali erők súlyos vereséget szenvedtek, s ez szintén a tanulságok levonását sürgeti. Feltehetőleg más összetevői is vannak a pápa állásfoglalá­sának, de az időzítést, a mondottak lényegét a fentiek is segítik megérteni.

II. János Pál ugyanis a visszafogottabb poli­tikai szereplés szükségességére, távolságtar­tásra hívta fel a papok figyelmét. Majdhogynem „lebeszélte” a papokat a politikai szereplésről. Arra a veszélyre figyelmeztetett, hogy aktivitá­suk, állásfoglalásuk megingathatja a velük egyet nem értő hívek bizalmát, és elfordíthatja őket az egyháztól. A pápa szerint a papnak le­het személyes véleménye, és lelkiismerete sze­rint szavazati jogát is gyakorolhatja, de politikai jogát behatárolja papi szolgálata, s ennek kö­vetkeztében tartózkodnia kell saját joga gya­korlásától. Mint mondta, veszélyes útra téved az a pap, aki nagyobb hatékonyságra számít­va, bekapcsolódik a politikai életbe. A pápa úgy véli, hogy a társadalom ma már jobban el­látja saját ügyeit, tehát a papságnál az eredeti feladat, az evangelizálás kerülhet előtérbe. Más a helyzet a laikus hívőknél, akiknek közvetlen elkötelezettsége, hogy a keresztény tanítások alapján hozzájáruljanak az evangéliumi elvek szerinti társadalom kialakításához. Hozzátette, lehetnek persze helyzetek, amelyek szüksé­gessé tehetik a politikai szerepvállalást papok­nak is. Ezt a gondolatsort végül azzal zárja, hogy „egyes egyházi intézmények betöltötték a történelem során ezt a – sokszor vezető – sze­repet… A politikai fejlődés jelenleg gondviselésszerűen más irányba tart.” Úgy vélem, hogy a pápa felszólítása a papok politikai szereplé­sének visszafogására összefügg a klerikalizmusra vonatkozó kritikák elhárításának igényé­vel is. Ehhez azonban jobban aktivizálni kell a hívő tömegeket a keresztény eszmék megvaló­sítása érdekében. Nem véletlen, hogy a katoli­kus egyházi vezetés az utóbbi időben milyen nagy súlyt helyez a laikusok szerepének kellő értékelésére.

Érdekes kérdés, és ma még nem adható rá válasz; hogyan érvényesül ez hazánkban. A kérdés egyik vonatkozása – hogyan egyeztet­hető össze a pápa mostani tanácsa a visszafo­gottságra a papok politikai szereplését illetően a magyarországi látogatása alkalmából a rend­szerváltás egyházi segítésére adott ösztönzé­sével? Egy másik vonatkozása a kérdésnek, hogy a magyar egyházi vezetés által ösztönzött egyházi gépezet aktivitása lefékezhető-e? És itt nem egyedül a választási harcban való részvé­telről van csak szó, hanem a közélet más terü­leteiről is. Végül nem elhanyagolható kérdés – mennyire sikerül megfékezni a szélsőséges politikai és ideológiai megnyilvánulásokat? Ugyanis ezek folytatódása hatásaként to­vább növekedhet a hívek politikai megosztott­sága.

Sajnálatos, hogy a Magyar Püspöki Kar 1993. szeptemberi nyilatkozata: Az erkölcsi ér­tékek jelentősége a politikai életben, egyetlen szót sem szól az ilyenfajta, egyházon belüli jelenségekkel szemben. Hallgatásával inkább lovat ad a szélsőségesek alá, hiszen olyan lát­szat keletkezhet, mintha a katolikus egyház­ban, a politikai erkölcs terén, minden rendben lenne. A nyilatkozat kétségtelenül jószándékú, s valóságos problémák megoldására hív fel. Azonban sajnos a nyilatkozat szándékát – tehát a sokféle súlyos társadalmi probléma megol­dása érdekében a nemzeti összefogásra buz­dítást – nem szolgálja jól, hogy az erkölcsi vál­ság jelei felsorolása végén céltudatos rombolásról, igazságtalan támadásokról, az egyházat ért hátrányos megkülönböztetésről szól, majd arra figyelmezteti a híveket, hogy a választásokon ne segítsék elő olyan politikai vezetés kialakulását, „amely nem kellően bizto­sítja a többségében keresztény társadalom val­lási jogait”.

Azt hiszem ehhez nem kell kommentár.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kis bértollnokok

Az Ezredvég tavaly októberi számában megje­lent egy rövidke cikkem A senkik csöbrei és vedrei címmel. Mondandója az volt, hogy a kormánypártok uborkafáin felkapaszkodott honatyák felfuvalkodottsága és harácsolása napjainkra olyan mértékű össznépi undort vál­tott ki, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a mostani rendszer megbukott. Veszélyes lenne azon­ban, ha a feldühített szavazók a következő vá­lasztáskor automatikusan az ellenzéki politiku­sokra voksolnának. A mai parlamenti ellenzék képviselőinek többsége ugyanis semmivel nem jobb náluk; csöbörből vederbe pottyannánk.

Két nagy példányszámú napilap is fontos­nak találta, hogy írásomat ismertesse és kom­mentálja: az Új Magyarország október 16-i számában egy A. L. monogrammal szignált cikk, a Magyar Nemzet két nappal későbbi ha­sábjain pedig Osztovics Ágnes tisztelt meg fi­gyelmével.

Az ismertetések korrekt Idézetekre épültek, s a kommentárok is tartózkodóak voltak olyan vonatkozásban, hogy szerzőik meg sem pró­bálták vitatni a véleményemet. A jelek szerint tehát A. L. és Osztovics Ágnes sem látja cáfolandónak, hogy ezt a rendszert közutálat övezi, bukottnak tekinthető, s ellenzéke sem méltó az általam körvonalazottnál több bizalomra.

Ám ha mondandómban nem is, annál in­kább találtak kifogásolni valót a személyem­ben. A. L. a „Krisztus urunk” által „hamis prófétáknak” titulált gonoszokkal állít párhu­zamba, s bűnös múltam „megvilágításául” egyik 1980-as, Művészet és néphatalom című „opuszom”-ból a következő idézetet olvassa fejemre: „tudjuk Marxtól, hogy mindig a dol­gok léte teremti meg az irántuk mutatkozó szükségletet, ez az igény tehát viszonylagosan jelzi, hogy ma már igenis megteremtettük a de­mokratizmus hazai hagyományát: van min őr­ködnünk, és van mit továbbfejlesztenünk..”

Hamis próféta mivoltomat itt A. L. szerint az bizonyítja, hogy – amint erről egy zárójeles közbevetésben tájékoztatja olvasóit – a de­mokratizmus hazai hagyományán „ugye a végletes politikai-gazdasági-erkölcsi lezüllést, a »Kádár-kolbász« mintegy hatalmi pozícióját, a guruló dollárokat és egyéb elvtársi huncut­ságokat kell értenünk”.

Nos lehetne vitatkozni azon, hogy a politi­kai-gazdasági-erkölcsi züllöttség 1980-ban volt-e nagyobb, vagy 1993-ban, s hogy a mai urizáló-parvenü huncutság jobb-e az elvtársi­nál stb. Tekintsük azonban most mellékesek­nek ezeket a – valójában igencsak lényeges – kérdéseket, minthogy A. L. által Idézett „opu­szom”, amely a Magyar Hírlap 1980. augusz­tus 17-i számában olvasható, korántsem az akkori állapotok demokratizmusának dícsére­tét zengte.

Épp ellenkezőleg, arról szólt, hogy a magyar művészet egyik legfontosabb időszerű felada­ta az, hogy – Bacsó Péter, Halmos Ferenc, László-Bencsik Sándor, Dárday István, Urbán Ernő, Galgóczi Erzsébet, Dömölky János ak­koriban a vezetők maffiáinak leleplezésével nagy feltűnést keltő műveinek példáit követve – az irányítottak érdekeit képviselje az irányí­tókkal szemben. S a közismert hamis ellenérv­vel szemben – miszerint nálunk „hiányoznak a demokratikus hagyományok” – állítottam, hogy a hazai tömegekben igenis elevenen él a demokrácia igénye; ebbe az összefüggésbe illeszkedett az A. L. által kiemelt idézet is, Mindezt A. L. is tudván tudja, hiszen nagy gonddal kellett átböngésznie hajdani cikke­met, míg egy olyan szövegrészt talált benne, amelyet – megfelelő tálalásban – kompromit­táló színezetűvé lehetett facsarni. Derekas idé­zethamisító munka volt ez, melyet A. L. kenyéradó gazdái nyilván kiemelt bérrel jutal­maztak.

Osztovits Ágnes nem vette magának a fáradságot, hogy régi újságokban bogarászva teremtsen látszatokat. Ő a véleményemet il­lusztráló idézetekhez csupán ezt a megjegy­zést kapcsolja: „Szerdahelyiék egyvalamit biztosan jobban csináltak, nem engedtek teret más véleményeknek.”

Alantas kis inszinuáció ez is, hiszen a lap olvasóit arra asszociáltatja, hogy a rend­szerváltás előtt Kádár János és Aczél György társaságában szoktam volt döntögetni a lapok bezúzatásának, írók elhallgattatásénak ügyei­ben. Node tény, ami tény, két folyóirat szer­kesztőségének vezetőjeként is módom lehetett volna arra, hogy az általam irányított orgánumokból kicenzúrázzak minden ellenvé­leményt.

Ugyanilyen tény viszont, hogy néhány hónap­pal azután, hogy a Kritika főszerkesztő-helyet­tesévé kineveztek, a folyóirat 1981. márciusi számában leközöltettem egyik munkatársam., Wintermantel István velem vitatkozó cikkét – meglehetős konsternációt keltve a sajtóber­kekben, minthogy ilyesmire addig nemigen volt példa. A lap főszerkesztőjeként pedig alapelvvé tettem, hogy – egy-két, valójában nem sok ránk kényszerített „tabu”-tól eltekint­ve – minden szakmai szempontból korrekt írást közölni kell: a szerkesztőség ne a papír­kosár, hanem a meggyőző érvek hatalmával vitatkozzék. A „más vélemények” iránti enge­dékenység éppenséggel odáig terjedt, hogy a lap 1989. márciusi számában közöltem Fejtő Ferenc cikkét, aki engem személy szerint – egyebek között – „szemenszedett hazug”-nak és „rágalmazó”-nak aposztrofált.

A később általam alapított Új Fórum első (1989. május 1-jei) számának bevezetője a Felhívás párbeszédre címet viselte, s azzal zá­rult: „Felkínáljuk hát hasábjainkat mindenkinek, akinek érdemes mondanivalója van közös ügyeinkről. Aki nem riad vissza attól, hogy ki­lépjen a csak egyetértőket közlő folyóiratok is­tállómelegéből, s kész a szabad viták friss széljárásában is hallatni hangját.” Ennek meg­felelően nemhogy ajtót mutattunk volna az el­lenzéki pártok képviselőinek, hanem éppenséggel megkerestük őket, kérvén, fejt­sék ki álláspontjaikat a mi olvasóink számára is. így közöltük – találomra, csak néhány számból kiemelve a neveket – az MDF-ből Csengey Dénes, Raffay Ernő, Kindler József, az SZDSZ-ből Magyar Bálint, Szabó Miklós, Eörsi István, Pető Iván, Tamás Gáspár Miklós, a KNDP-ből Szakolczai György, az MSZDP-ből Tóth Alpár, a Független Szociáldemokrata Pártból Ruttner György, Nyakas Szilárd, Hor­váth Gábor, A Magyar Néppártból S. Hegedűs László, a Zöld Pártból Schmuck Erzsébet in­terjúit, cikkeit. Hát így nem engedtek teret más véleményeknek azok a „Szerdahelyiék”.

Mindezt nem azért hozom fel, mintha érde­meket fitogtatva meg akarnám változtatni A. L. vagy Osztovits és hasonszőrű kollégáik véle­ményét: sajnálatra méltó kis bértollnokok ők, akik úgysem írhatják azt, ami a meggyőződé­sük. (Nekik aligha adatnék meg, hogy saját lapjaik vezetőivel vitatkozhassanak.)

Épp ellenkezőleg, azt szeretném minél nyo­matékosabban hangsúlyozni, hogy az effajta szerkesztéshez akkoriban nem kellett semmi­féle érdemdús hősiesség. Az 1970-es és 80-as évek kultúrpolitikája olyan volt, amilyen, de az bizonyos, hogy a tisztesség akkoriban jóval kisebb kockázattal járt, mint manapság.

SZERDAHELYI ISTVÁN

Háborúpapok és egyéb rémképek

Decemberi számunkban – szerkesztősé­günket terhelő – súlyos technikai hibából egy egész oldal kimaradt Szerdahelyi Ist­ván írásából. Olvasóinkat és a szerzőt csakis azzal követhetjük meg, hogy az írást – ezúttal csorbítatlanul – újra leközöl­jük.

Jóllehet már gyerekfejjel – még 1944-ben, jóval azelőtt, hogy bármiféle tételes materializmusról akár hallottam volna – „úgy döntöttem”, hogy se Isten, se túlvilág nincs, sosem tartoztam azok közé, akik „csuhásgyűlöletet tápláltak magukban a papok ellen. Iskolás korom legkellemesebb emlékei az Érseki Katolikus Gimnázium minden tiszteletre méltó tisztelendő uraihoz fűződtek, költői pályafutásomat a Vigiliában kezdtem (képversekkel, amelyek akko­riban, az 1950-es évek derekán egyebütt aligha ta­lálhattak volna megértésre), s esztétikatörténész­ként, is a hazai csúcsteljesítmények egyikeként kellett regisztrálnom Sík Sándor kézikönyvét. A val­lásos hitben rejlő értéklehetőségeket sem tagad­tam soha, sőt, a nyilvánosság előtt is hangot adtam azon – az 1980-as évek végéig még igen eretnek – nézetemnek, miszerint aligha bölcs dolog, ha a párt kirekeszti tagjainak sorából azokat, akik egyébként minden evilági kérdésben egyetértenének vele, csak éppen a síron túli lét ügyében dédelgetnek magukban annál reménytelibb elkép­zeléseket, mint amilyeneket a párt szervezeti sza­bályzata kilátásba helyez számukra. S bizony, a beatmisék, az egyházak által szervezett nyári tá­borozások sikereit látva igencsak bosszantott, mi­ért tudnak a papok kevésbé dogmatikusak lenni, mint a KISZ vezetői.

A rendszerváltás óta azonban egyre aggodalma­sabban figyelem e hajdan oly szimpatikus tiszte­lendő urak utódainak ügyködését. Viszolygásom okait szemléletesen példázhatja az a „Tanúim lesz­tek!” című műsor, amelyet ez év augusztus 24-én (egy keddi napon) 13,30-tói 14 óráig, a római kato­likus egyház félórájában sugárzott a Kossuth Rá­dió. A megszólaltatott főtisztelendő mindenekelőtt azzal keltett bennem ellenérzéseket, ahogyan – szó szerint idézem – „az ateizmus, a materializmus rémé”-ről beszélt. Készséggel elhiszem, hogy ő maga okkal rémüldözhet, ha arra gondol, honfitár­sainak milyen jelentős része – netán többsége? – nem hisz semmiféle tételes vallás istenében, s kö­zülük milyen sokan egyenesen tudatos ateisták- materialisták is. A nyilvánosság előtt azonban régó­ta nem szoktuk egymást „lerémezni” világnézeti kérdések kapcsán; még a Rákosi-korszak propa­gandája sem volt olyan primitíven bárdolatlan, hogy a fentiek analógiájára – „az Istenhit, az idealizmus rémé”-ről papoljon.

Ez az inkvizíciós retorika egyébként annál kor­szerűtlenebb, hiszen a minden más tekintetben csak visszaesést hozó rendszerváltás új urai egye­dül az emberi szabadságjogok kiterjesztése, a szi­gorú alkotmányosság terén mondhatnának maguk­nak (igaz, jobbára papíron maradt) érdemeket. E szabadságjogok közül a legfontosabbak egyike a lelkiismereti szabadság joga, s ez – miként Holbach óta köztudott – az ateista, materialista világ­nézethez való jogot is magába foglalja. Alkotmá­nyunk is kifejezetten tiltja az eltérő világnézetű ál­lampolgárok elleni uszítást, amibe a „lerémezés” retorikája nyilvánvalóan beletartozik.

A műsorban felléptetett főtisztelendő a további­akban ki is fejtette, hogy korántsem elégedett a rendszerváltással. Szerinte ugyanis Magyarorszá­gon máig nincsen igazi vallásszabadság. Csak a kultusz szabadsága biztosított – de ezt, mint hang­súlyozta, a kommunisták is engedélyezték; a val­lásszabadsághoz az iskolai hitoktatás rendszere is hozzá tartozik. E felfogásban persze erősen meg­kérdőjeleződik az a jelszó is, hogy mielőbb igye­kezzünk felzárkózni a fejlett nyugati demokráciá­hoz: azoknak többségében ugyanis ilyen iskolai hit­oktatás nincsen.

Végezetül a főtisztelendő úr még arra is felszó­lította a Kossuth Rádió hallgatóit, hogy a közelgő választáskor ne szavazzanak olyan pártokra, ame­lyek nem a keresztény ideológiát képviselik. E pon­ton hitbuzgalmi előadása már közvetlen politizálás­ba csapott át, ami az utóbbi évtizedek egyházi megnyilvánulásaiban szintén eléggé szokatlan. Ko­rábban, a szigorúbb állampárti időkben voltak per­sze effajta tevékenységet folytató, ún. „békepapok”. S ha a béke ellentéte a háború, gondolom, logikus, hogy a fenti – a korábbival ellentétes – tevékenységet „háborúpapi”-nak nevezzük. (E ter­minus mellett szólhat, hogy a vele megjelölt egyhá­zi férfiak ügyködése mind stílusában, mind tartal­mában meglehetősen agresszíven militáns is.)

Ez a háborúpapi agresszivitás annál alantasabb, minthogy az ellenfél ma is olyan védtelen-kiszol­gáltatott, mint a középkori inkvizítorok boszor­kányperei és eretnekégetése! idején, A rend­szerváltás nagy alkotmányossága és lelkiismereti szabadsága ugyanis arra nem terjedt ki, hogy a kü­lönféle vallásos (vagy éppen misztikus-„paratudományos”) propagandaműsorok mellett az ateista- materialista világnézet híveinek is megfelelő műso­ridőket biztosítsanak. Méghozzá többfélét, hiszen ha a római és a görög katolikus, a kálvinista és a lutheránus vagy az izraelita stb. egyház külön prog­ramokkal rendelkezhet, akkor – hogy csak a főbb irányzatokat említsem – a materialistától különbö­ző ateista, valamint a mechanikus és a dialektikus materialista világnézetnek is ugyanilyen elbánás járna.

Kíváncsi lennék, milyen képet vágnának tömeg­kommunikációs intézményeink mai vezetői, ha va­lakinek eszébe jutna, hogy a magyar nemzet e többségi jogait érvényesítse a vallási kisebbségek (a „marxizmus hegemóniájánál” semmivel nem ke­vésbé intenzív) hegemóniával szemben. A „hábo­rúpapok” világnézeti kereszteshadjárataiért ugyan­is elsősorban ők felelősek, akik eldöntik, mikor kit szólaltassanak meg az egyházak nevében. Biztos vagyok abban, hogy Sík Sándor s az emlékeimben őrzött többi szelíden bölcs egyházi személyiség szellemi öröksége ma is eleven, mégha egyre rit­kábban jut is a mikrofonok közelébe.

TOKAI ANDRÁS

Négy kis dolog a nyelvről

1. Nyelv; szándéktalan fogantatás, szerénységre való intés

Ne tessék, kérem, olyannak képzelni a nyelvet, mint egy megtervezett, megnyírt, talpaid alatt ropogó Szent László-pénzekkel fölszórt utacskás zirci arborétumot!

A nyelv – mindegyik komolyabb nyelv – szá­mos földcsuszamlástól földúlt, ferdén rétegelt, kőomlásoktól szabdalt vad tájék – nyáridőben.

A tájnak tárgyai: a főnevek. (Hadd induljon velük antinómiás csuszamlásnak e mondat kezdete rögtön!) Kidudorodó sziklák, na­gyobb, külön, magukban álló növények, há­zak, hidak, kápolnák, kutak, kálváriák.

Az igék azok, amik a vad, ősi tájban saját erejükből mozognak.

Az igék azok, amik a vad, ősi tájban saját erejükből mozognak.

Mondat nincsen. Szünetek vannak, lélegzet- vételek. Minden az, aminek vesszük. A vessző például hasznos, mint az első letört husáng, fölemelt kődarab, vagy sárkolonc a buta horda okosabbjainak véletlen és hirtelen tapasz­talatában.

Én különben a nyelvek egymás közötti csa­tározását szeretem figyelgetni legjobban. És azt, hogy ebben a tájakat, korszakokat, törté­nelmeket gyakorító, általmetsző régi viadalban valami hemzsegő vágy örökké ott munkálko­dik.

Ha vagyok: hangot adok magamról. Ha töb­bé nem írok, nem beszélek (voltam már e ke­serű elhatározás határán), lemaradok a következő földcsuszamlás tévé-közvetítéséről. Nem azért szült Anyám erre a furcsa, napos és holdas golyóra.

Ha volt születésemhez szándék! Félek, hogy nem volt: szerelem volt, és nyolc hónap után elkerülhetetlen eredmény. Ahogy nincs szándék beszéd és írás születésekor sem, csak valami szerelmes düh a megnyilatkozás­ra. És sohasem a beszélőtől, írótól függ az eredmény. Legyünk hát szerényebbek mi sok- beszédűek és papírpusztítók!

2. Mennyit is érnek a nyelvhelyességi szabályok?

„Hugy''-gyal nem kezdünk mondatot, de ezút­tal kivételt teszünk, motyogta egyszer állítólag Heltai Jenő, miközben komótosan, sorba kife­le gombolta a sliccgombjait a Hungária (akkor még Nyújork) Kávéház alsóbbik márványvécé­jében.

Igaza is volt. És hálisten, jól is esett neki a mondat eleji hogyozás. Hogy így demonstrál­ta, mennyit is érnek az akadémiai nyelvhelyes­ségi szabályok.

3. Még más a nyelvről

Valami olyasmit gondolok, mintha a dolgok meg a szavak természete az lenne, hogy ren­desen össze-szerveződnek. (Zusammen-organisiert, beblähend) Mert eléggé németes a gondolat. Sőt: tárgyat, vagy Dinget kelletett volna mondanom, amiről úgyis tudjuk, mit je­lent: szar, trágyadomb.

A „tárgy” egyébként, ha valaki nem tudná, magyarul: tabu. Olyasmit jelent ez, mint mikor prüszköl a ló: Nem szabad, vigyázzál! Sugár­veszély!

A nyelv:
                  hang- és gondolatutánzat.

(Schön! – mondaná kedvenc költőm: Beautiful Ernő.)

4. A „rö” és a „vő” különbségéről

– Írjál valami szépet! – mondták az írónak, aki azonban nem felelt.

Hallgatag és szomorú volt, mert így tavaszi­dőben ívni szeretett volna.

(Csak kivételesen nagy költők tudják e fenti antagonizmust megoldani, például Kosztolá­nyi, a ki szevintem e célból vaccsolt.)

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Hozzájárulás a magyar önvizsgálathoz

Fekete Sándor: „… agyon akart verni a magyar nép…”
(Adalékok Petőfi választási megbuktatásához)

Nem érdekes, hogy majdnem százötven éve történt. Tegnap is történhetett volna. Ma is. Ha lenne Petőfi. Az indulat, amit az esemény ben­nünk kelt, eleven. Elsősorban a harag. Felhá­borodás. Sajnos, kevésbé megdöbbenés. Nem csak azért, mert ismert előttünk az ügy. Hanem, mert nem lep meg bennünket. Vannak tapasztalataink. Az ügynek nincs történelmi távlata. Az ügy él. Zajlik. Nincs megnyugtató tudat, hogy: azóta nagyot változott a világ. Olyan nagyot nem változott.

Fekete Sándor igazi tudós módjára jár el. Tökéletesen konkrét, bizonyító, hiteles. Ismer­teti az adott tényeket. Azokat is, amelyekből kitűnik, hogy a költő maga is elkövetett egy-két taktikai hibát. Például magát azt, hogy „szeren­csétlenebb helyet a követjelöltségre sehol má­sutt az országban nem választhatott volna, mint szülőföldjét, a Kiskunságot.” Vagyis nem ismerte eléggé a helyi körülményeket. Például azt, hogy egy ideig ott működő apjáról milyen kép alakult ki, és milyen ellenségeket szerzett és hagyott ott maga után.

Éppen a választási helységek elöljáróinak többségét, a legbefolyásosabbakat, a legpén­zesebbeket. Nagy Sámuel tiszteletes urat pél­dául, az ellenjelölt Nagy Károly apját, Szabad- szállás „legpénzesebb emberét és hitelezőjét”, aki „a választás napjára megérkezett Pe­tőfinek buzgón ajánlotta a gyors távozást, hi­vatkozván a feldühödött (vagyis: felbőszített) népre.”

És beindult a tökéletesen működő gépezet. A szabadszállási főjegyző közli Petőfivel, hogy ő „a fontolva haladás jelöltjét, Nagy Károlyt szereti, nem a »tűrni nem tudó tűzvérű költő« izgató politikáját.” Levél érkezik „Szabadszál­lás város bírái” aláírással Szentmiklósra, amely Petőfit a veszélyes „viperafaj’’ kategóriájába sorolja, azzal vádolja, hogy az országot vissza akarja adni azoknak, „kiké volt”, a tótoknak. Ezenkívül Petőfi „muszka spion”, továbbá iz­gató, királygyűlölő, republikánus, sehonnai és semmivel bíró, azaz vagyontalan. A választást megelőző éjszakától reggelig ordítozó ivászat folyik, természetesen az ellenjelölt jóvoltából. Reggel pedig Petőfit vasvillával hadonászó tömeg fogadja. „Szaggasd szét, üsd agyon” felkiáltásokkal. A követválasztási bizottmány elnöke „eltakarodásra szólítja fel őt, ígyen szólva: Nem kezeskedünk életéért!” Petőfi tá­vozik, Nagy Károly győz.

A történetnek nincs vége. Lett volna mód orvosolni a nyilvánvaló és bizonyítható tör­vénytelenséget, amely Petőfi helyett Nagy Ká­rolyt juttatta az országgyűlésbe. Kunszentmiklós és Lacháza 176 követválasztó polgárának aláírásával egy küldöttség petíciót adott be a fővárosban Deák Ferenc igazságügyminiszter­nek, kérve, hogy a törvénytelen követválasz­tást semmisítsék meg, és újat rendezzenek. „Ha a fájó sérelmünk nem orvosoltatik, mi az alkotmány mostoha gyermekeinek fogjuk te­kinteni magunkat” – olvasható többek között a petícióban.

Az igazságügyminisztérium még idejében a belügyminisztériumba küldte át a petíciót, ahogy kellett, az úgynevezett VIII. igazolási osztály azonban, amely hivatva lett volna dön­teni az ügyben, csak késve kapta meg az ira­tot, miután már igazoltnak fogadta el Nagy Ká­rolyt. Ezek után „az alakulandó ház bírálata alá tartozónak” ítélték az ügyet. A Ház meg is alakult, nagy nehezen ki is jelölt egy vizsgáló bizottságot, amely azonban soha nem végezte el a vizsgálatot.

A lényeg az, hogy Petőfi nem kellett. 1848-nak nem kellett. Március 15-e állítólag az ő napja volt. De nehéz eltekinteni a bécsi Deut­sche Zeitung egyik levelezőjének szavaitól: „A fantáziadús ifjúság, a poéták, Petőfi, Vasvári szívesen játsszanának Párizst, és mint igazi gyermekek elfelejtik, hogy ehhez nekik hiá­nyoznak a franciák.”

Fekete Sándor írása nem röpirat, és noha mindent megír, ami felkavarhatja az embert, meggyőződésem, hogy nem akar mást, mint szolgálni a történelmet, az igazságot – amelyről annyi hazug szó esik. És hozzájárulni ah­hoz a magyar önvizsgálathoz, amelyről nem is esik olyan sok szó. „Minden nemzetnek szük­sége van legalább egy olyan hősre, aki min­den korok parlamentjénél messzebbre lát és többet akar.” És akit okvetlenül a meg nem értés a meghurcoltatás, a korai halál és az utó­kor hamisítása illet meg? (Z-füzetek/43)

PASS LAJOS

Homokzsákok az egyre emelkedő léghajóból

Sárközi György: Válogatott versek

…Bár kifordíthatnám magam,
Letéphetném belső ruhámat,
S elmállna, ami rajta van,
Fityegő gond s belém varrt bánat!
Üres lennék és tiszta lennék,
Önmagamban közömbös vendég…

     (A NAPNAK MEGADTAD, MI A NAPÉ)

Sárközi György közelmúltban megjelent Válo­gatott versek című könyve igen jelentős ese­mény. Nemcsak azért jelentős, mert új és mél­tó tisztelgés a költő előtt, hanem azért is, mert alkalmat ad nekünk, maiaknak, hogy „közéleti” költészetünk néhány dilemmáját tisztázni szán­dékozzuk.

(Tájékozódási pontként a lexikonadatok: 1899-ben született, versek, regények, drámák írója, a népi írók falukutató mozgalmának szer­vezője stb. – és – a zárójel bezárása előtt: a fasizmus áldozata.) Igen fontos – alapvető –, hogy zsidónak született, ám gimnazista korától hívő katolikus és, meg kell mondani, szociális elkötelezettsége alapvetően ennek a szolidari­tásnak tudható be, bár képviselő – korántsem baloldali, bár kormányellenes – apja a közéle- tiség szellemét a családban meghonosította.

Sárközi György szerepének – hangsúlyo­zom: szerepének – megítélése fontos és egyértelmű. Szabó Zoltán (Tardi helyzet, Cifra nyomorúság stb.) például úgy jellemzi, hogy „… az írótábor … szürke eminenciása”. – És a költővel egyik interjúkészítő kortárs, Gál Ist­ván is úgy tartja: „…mindenképpen a mai ma­gyar szellemi élet egyik főirányítója.”

És itt keli fejünket felütni egy pillanatra!

„Főirányítója.” Valóban, hiszen a Válasz cí­mű folyóirat szerkesztőjeként, népszerű tárca­íróként, kiadóvezetőként, a félfeudális állapo­tokat leleplező Magyarország felfedezése so­rozat atyjaként, csodálatos magyar hangon Goethét, Thomas Mannt megszólaltató műfor­dítóként, zenekritikusként, sőt: a „társadalmi élet” – társaságok kedveltjeként, patinás iro­dalmi társaságoknak – a PEN Klubnak is – tag­jaként jelenlevő ember.

Ám miként jelenik meg a költő ebben a szi­tuációban? Annyit mindenképp ide kell jegyez­nünk, amit Kőháti Zsolt, Sárközi egyik monográfusa fogalmaz: „Líráját voltaképpen föláldoz­za” az epika, a dráma, a publicisztika kedvé­ért, „…mert ezekben a műfajokban haszno­sabb társadalmi tevékenység lehetőségét lát­ta.” (Mellesleg S. Gy. is – egyik korai levelében – ezeknek a területeknek meghódítását jelöli meg céljául.) És regénye (Mint oldott kéve), vagy Dózsa-drámája ismeretében ez igazolt­nak is látszik. Ennek a kötetnek olvasásakor azonban tegyük margóra mindezeket, alka­lomadtán visszalapozhatunk!

Tudnunk kell, hogy Sárközi György eszmei útkeresése, mindenünnenvaló kirekesztettsé­ge érzésének dimenziójában, azzal a közhe­lyes megállapítással jellemezhető, hogy an­nak lényege a közösség keresése, azé, ame­lyik befogadja, s amelyet ő is otthonának érez. Az eszmeiség és személyes közeg, amelyben ez megvalósíthatónak vélhető számára – s köl­csönösséget sejtető – Németh László és tere­bélyesedő köre. Közeg, amelyben a fontos­ság, az önbecsülés, a nem-feleslegességi ér­zés a döntő számára.

Illyés Gyula azt írja erről: a rezonátor mű­ködni kezd. A rejtelmes munkatárs, a közös­ség, mely nélkül semmiféle tartós művészet nincs, úgy megerősíti a költő hangját, hogy most már nemzete körén is túl hat…” Továbbá: „Odaállt… a bajba jutott nemzethez, annak egyetlen erős eleméhez: a dolgozókhoz, és szenvedőkhöz. Ezt diktálta a nemzeti érdek, ezt diktálta az emberi erkölcs.”

Ám e válogatást olvasva természetesen új bekezdést kell nyitnunk.

Ne kerülgessük a forró kását! A költő egy elképzelt első olvasó számára nem ad egyér­telműen reveláns élményt. Egy pillanatra a fen­tebbiekre visszautalva: a „rejtelmes munka­társ, a közösség” súgását nem tisztán hallja a lírikus, és ha mégis, nem hallhatóan adja át a publikumnak. Bocsáttassák meg a nem túl bársonyos fogalmazás: nem hamis ez a hang, csak más fekvésű, mint amit a harmónia meg­kíván. Természetesen itt nem arról beszélünk, hogy három megjelent s egy poszthumusz kö­tetében nem található igen nagy számban témailag, érintettségében tisztes szándékkal írott költemény, de gyakorta az az érzésünk, hogy inkább a vállalás, olykor – ismét bocsáttassák meg – a korszellem, a divat (bár ez nem pon­tos) mondja tollba a sorokat, mint például a kilencszáznegyvenegyes Higgy a csodákban Falu-ciklusának versei. Hogy ennek mi az oka? Talán maga is megvallja a Kilátó című versében:

Milyen jó, hogy a viskókat
Csak egy tekergő siklónak
Látom innen s ember helyett
Madarakkal beszélgetek.

A nép fogalma amúgyis korlátozott számára. A pesti külvárosok népe csak néhány, e kötet­ben meg nem jelent versben tűnik fel – igen ellenszenvesen, legalábbis idegenül. Kár, hogy ez a válogatás nem ad tisztességes alkalmat idézésükre.

Mindenesetre, ha felelősséggel cserkésszük be Sárközi lírájának ellentmondásait, kitűnő kalauzunk Lator László, aki a kötet utószavá­ban azt írja: „Költészetének paradoxona, hogy minél személyesebb élményeket fogalmaz meg, annál közérdekűbe.”

És itt jutunk el arra a pontra, amiért Sárközi líráját jelentősnek kell neveznünk. A napnak megadtad, mi a napé – amelynek egy szaka­szát mottóként idéztem, például korszakos költemény, s itt megjegyezhetjük, a nagyon szép, de már gimnazista sláger Virágok be­szélgetése helyett (mellett) ezt (is) kellene be­szerkeszteni a – ha nevét egyáltalán említik – nemzeti antológiákba. A közérzet rögzítése, a valamin túlinak keresése, a teketória nélküli, nagyon is fizikai – vég előérzete – már legko­rábbtól – súlyt ad az életműnek. És sajnálatos, bár tiszteletre méltó reflex, hogy rögtön Rad­nóti Miklósra asszociálnak. Még a méltatók is sugallják ezt. Holott Sárközi költészetének szu­verenitása itt kell, hogy figyelmünkbe kerüljön. A költő döbbenetes dolgot tesz: az az érzé­sünk, hogy szinte versről versre homokzsákot dobál az egyre emelkedő léghajóból. Ezt csak az teszi, aki kezdettől tudatában van végzeté­nek, a megfogalmazatlan, de Akaratán Kívüli­nek. De – és itt akad el lélegzetünk – egy pil­lanatban a magáról döntő, nem beletörődő (!) Én szólal meg:

„Ősz vicsorog rám, messzeküld.
„Meghalsz, ha el nem menekülsz!''
Csikorgó szelek noszogatnak,
bekopognak, remeg az ablak.
De én csak állok, mint a fák,
kopaszon várom a halált.

                                   (November)

Istenkeresés, közösségkeresés, tükörben arcot nem találás után hátborzongató Magára- lelés ez. (Orpheusz Kiadó Kft.)

TABÁK ANDRÁS

Sutba vetett pályakezdés

Hermán Wouk: Aurora Hajnal pír, avagy Disznó a házban

„Ez a regény mind stílusát, mind témáját tekint­ve olyannyira különbözik későbbi műveimtől, hogy néha már magam is őszintén kételkedem abban, hogy… tetszést arathat-e a mai olva­sók körében” – írja 1947-ben megjelent, pálya­kezdő regénye új kiadásának előszavában a közismert bestseller-szerző, a nálunk is ferge­teges sikert aratott Zendülés a Caine hadiha­jón, a Hajsza és számtalan más sikerkönyv író­ja.

Wouk valóban meglepetést szerez. A bizarr című regény ugyanis ragyogó (s egyben igen mulatságos) szatíra. Az író – föltett szándéka szerint – a halhatatlan Henry Fielding „maszk­ját öltve”, egy váratlan fordulatokban bővelke­dő szerelmi história ürügyén, az amerikai rek­lámipar berkeibe kalauzolja el olvasóit, hogy csakugyan vérbeli fieldingi humorral és kö­nyörtelenséggel tárja elébük „e tisztes ipar” el­képesztő trükkjeit, palifogásait és egész mani­pulativ kulisszarendszerét – többé-kevésbé azt a „tejszínhabbal és sziruppal leöntött trágya- halmot”, amelynek szóban, képben, írásban mi is naponta szenvedő tanúi vagyunk jelen világunkban. Miközben az ifjú, emelkedni vá­gyó főhős, Andrew Reale, eleget téve egy fel­ettébb rejtélyes megbízatásnak, mindinkább belebonyolódik ebbe a szennyes kulisszavi­lágba – no és főnöke lánya iránt táplált, „irá­nyított” szerelmébe –, szépen ívelő karrierje közepette, nyakig belecsöppen egy országos botrányba.

A nagy Aurora Hajnalpír-botrányba, mely pe­dig nem más, mint … De nem! Nem, ilyesmit még egy recenzens sem engedhet meg ma­gának. A betonfejű, Mr. Marquis, a regénybeli multimilliomos teljes joggal döröghetné erre: Egy reklámban a poén lelövése olyan főben­járó bűn, amelyet még villamosszékkel sem le­het méltóképpen megtorolni!

A korántsem hibátlan, néhol kissé túlírt re­gény végére érve, az olvasó mindenesetre el­tűnődhet azon, hogy a fieldingi maszkot ma­gára öltő, s szatírája számos lapján már-már az érett Kurt Vonnegutot megelőlegező, fiatal Hermán Wouk pályája vajon hová vezetett vol­na, ha ennek a regényének a csapásán halad tovább. Wouk világhírű író lett a toplisták ver­hetetlen bajnoka, s bár a nevéből képzett gyűj­tőnév – wouking – a panelekből építkező lektűr afféle gyűjtőfogalma lett az angolszász világ­ban, a méltányosság kedvéért tegyük hozzá: a lektűr lehető legnemesebb és legtisztessé­gesebb művelői közé tartozik. De azért e köny­ve olvastán okkal szomorodunk el azon, hogy egy ígéretesen eredeti és bátor pályakezdést vetett sutba a másfajta – s nem is érdemtelen – siker kedvéért.

A regény fordítása (Németh Éva munkája) korrekt, hibátlan magyarítás. A regénynek azonban abból a nyelvi rétegéből, amely az író szándékos, finom archaizálású fieidingi fordu­lataiból és leleményeiből áll, jószerével semmit sem érzékeltetett: így az eredeti szöveg verbá­lis humora többnyire elsikkad, sőt magyarul fölös szószátyárkodásnak hat. (Totem Kiadó)

SZARKA KLÁRA

Lexikonok – kompromisszumokkal

Három új kézikönyvről

Lexikont írni, szerkeszteni, kiadni mindig örö­kös versenyfutás az idővel. Magyarországon nem volt soha könnyű lexikont kiadni, elég csak az elképesztően elhúzódó nagylexikon sorsára gondolnunk. Ezért aztán olyan kiadó számára, amelyik szeret frissen megjelenni és megfelelni az olvasói igényeknek, az egyik le­hetséges megoldás a külföldi kézikönyvek for­díttatása, esetleg magyar viszonyok szerinti ki­egészítése. Persze, például egy angolszász nyelvterületen íródott kézikönyv az ott élők műveltségi szerkezetét, érdeklődését veszi fi­gyelembe, s a szerzői bármennyire is igyekeznek, nem tudják teljesen levetkőzni szubjekti­vitásukat.

Mégis érdemes engedményeket tenni, akár az abszolút hitelesség, pontosság rovására Is – de csak akkor, ha hiánypótló könyvről van szó. A Kossuth Könyvkiadó három friss kézi­könyve éppenséggel ilyen.

A magyar olvasót nagyon is érdeklő, gyak­ran mindennapjaiban érintő gond a kisebbsé­gek, etnikumok kérdése. A szakemberek sze­rint világviszonylatban is egyedülálló vállalko­zás volt az ENSZ-szel együttműködő, londoni székhelyű nemzetközi kisebbségi jogokat vé­dő szervezet, a Minority Rights Group kiadvá­nya. Ennek magyar fordítása az Etnikumok en­ciklopédiája.

A szerzők kényesen ügyeltek elfogulatlansá­gukra, elsősorban a tényeket „beszéltették”. Területi felosztásban Észak-Amerikától, Kelet- Európán és Afrikán keresztül, Óceániáig tár­gyalják a világon élő, több mint 150 legjelen­tősebb kisebbség történetét, pillanatnyi sorsát, közük a rájuk vonatkozó összes lényeges ada­tot. Ahol fontos és informatív lehet, ott egy-egy nagyobb tájegység közös történetébe ágyaz­va mutatják be először az adott etnikum sor­sát, mint például Belgium esetében. A későb­biekben egy-egy kisebbségről külön-külön is kimerítően értekeznek. A magyar olvasók szá­mára talán az a legérdekesebb és legértéke­sebb ebben a kézikönyvben, hogy olyan tő­lünk nagyon távol élő etnikumok sorsát is megismerhetjük belőle, amelyekről csak a na­pi, politikai hírekben hallhatunk – vagy még ott sem –, gyakran nem is értettük a velük történ­teket, épp ismereteink híján. Nemcsak a kurdokra, drúzokra, tamilokra, timoriakra gondo­lok, de olyan népcsoportokra is, mint a szaheli nomádok, az Új Kaledónia-i kanakok vagy a Skóciában élő gaél nyelvűek.

Éppen a gyors politikai változások miatt né­mileg elavult – persze inkább csak szerkezeti­leg – ez az enciklopédia. Hiszen nem létezik már Szovjetunió és Csehszlovákia sem. A há­rom évvel ezelőtti angol kiadáshoz képest so­kat változott a világ, különösen Kelet-Európa. De végül is a történeti háttérrajzokon és az adatbázison nem sokat fogott az idő. Arról, hogy a volt Szovjetunióban hány tatár élt, mi volt rájuk a jellemző, melyek a fő gondjaik, ma sem lehetne lényegesen különbözőt írni. Leg­feljebb ki kell egészíteni ezeket az ismereteket a gyorsan változó világ új történéseivel.

Hiánypótló mű a Filozófiai kisenciklopédia is. Bár ez utóbbi a címében igédnél keveseb­bet nyújt, hiszen csak a Nyugat filozófiáját és filozófusait tárgyalja. Első ízben 1960-ban je­lent meg. Oxfordban tanító filozófusok voltak a szerzői. Szerkesztője, J. O. Urmson némi­képp felrúgta a hagyományos szerkesztési szabályokat, és a lehető legnagyobb szabad­ságot adta szerzőinek. A magyar nyelvű lexi­kon az 1989-es, alaposan átdolgozott második angol kiadás fordítása. Az angol második ki­adás szerkesztője, J. Reá nagyon is átfésülte a szöveget, elhagyta a címszavak tíz százalé­kát, mert eljárt felettük az idő, és sok újat Íra­tott. Egyik fő célja az volt, hogy a könyv „lépje át a brit szigetek határát”, és amennyire lehet, a kontinens filozófiai teljesítményét is értékelje. A végeredmény vitatható. A magyar olvasónak kellő kritikával kell szemlélnie az angol filozó­fiai gondolkodás dominanciáját e könyvben. A francia filozófia történetére és jelentőségére vonatkozó ismereteit pedig feltétlenül máshon­nan is pótolnia kell. Ennek ellenére használha­tó kézikönyv a Filozófiai kisenciklopédia. Nagy erénye az, hogy bár a legszigorúbb tudomá­nyos igényességgel készült, sok címszava a legélvezetesebb esszék stílusában íródott. (A szabadjára engedett szerzők szárnyalhattak kedvenc területeiken.) A könyv másik nagy előnye az, hogy sok olyan modern gondolko­dóról szerezhetünk információkat belőle, akik­ről magyar nyelven eddig még sehol sem ol­vashatott a laikus érdeklődő. Hasznos az is, hogy a bibliográfiát kiegészítették az egyes szerzők magyarul hozzáférhető műveivel, de kár, hogy nem törődtek a majd négy év alatt bekövetkezett biográfiai változásokkal. Törté­netesen azzal, ha meghalt egyik-másik még élőként bemutatott tudós.

Fontos kiadvány az egykönnyen ugyan kö­rül nem határolható, de nagyon is népes olva­sói tábornak szánt Jazz-zenészek lexikona. E tárgyban másfél évtizede nem jelent meg ma­gyarul kézikönyv. A lexikon egyik erénye, a ki­adó szerkesztői szerint éppen az, hogy a ma­gyar nyelvű lexikon az egyébként jó nevű an­gol Guinness kiadó által megjelentetett Ki ki csoda a jazzben? című könyvnek nem egy­szerűen kritika nélküli fordítása. Főleg az egyes pályarajzokhoz kapcsolódó diszkográfiák kiegészítésében végeztek elismerendő munkát a hazai szakemberek. E diszkográfiákkal éppen a kezdők lemezgyűjteményének megalapozásához vagy a már régi gyűjtőknek diszkotékájuk kiegészítéséhez nyújt segítséget a lexikon.

A Jazz-zenészek lexikona másik nagy eré­nye éppen a frissesége, hiszen a magyar vál­tozat is 1993-ban jelent meg, ahogyan az ere­deti is. Olyan segédkönyv ez, amelyikben a zenehallgató röviden, de szakszerűen olvas­hat azokról a zenészekről, együttesekről, aki­ket és amelyeket hallgatni szokott, szeret. A kötet több száz címszava a jazz teljes történe­tét felöleli. Az alapítóktól a swing királyain át a modern irányzatok – a cool, bebop, a free jazz – legjelentősebb alakjaiig juthatunk el. S nem­csak a nagy újítókról, hanem a mai sztárokról is alapvető információkhoz juthat e könyvből a jazzkedvelők népes tábora.

SZARKA KLÁRA

A legkorszerűbb tudományos eredményekkel

Antik Lexikon

Érdekes lenne egyszer tüzetesebben megvizs­gálni azt is, miért és milyen változások mutat­koznak korról korra abban az ismeretanyag­ban, amelyet „általános műveltség”-ként szok­tunk emlegetni. Mi lehetett az oka például, hogy a „lateiner műveltség”-nek, amely az 1960-as évek elejére meglehetősen ódivatú­nak látszott már, az 1980-as évtized közepétől ismét egyre növekvő becsülete támadt? E változások sodrában a Könyvértékesítő Vállalat tanácsosnak látta, hogy 1985-ben rep­rint kiadást készítsen Pecz Vilmos 1902-ben publikált, négy kötetes Ókori Lexikonéból, jól­lehet ez a kiadvány – Ritoók Zsigmond példá­san korrekt előszavát idézve – „már a maga korában sem volt mindenben korszerű” s „az­óta eltelt nyolcvan év, és ha csak azokat a kérdéseket nézzük is, melyeket a lexikon tár­gyal, az ismeretanyag nagy mértékben gyara­podott”. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Pecz lexikona a görög neveket, szavakat a ma már szinte ismeretlen latinos átírásban közli, adatai pedig rendkívül nehézkesen kezelhető, encik­lopédikus szerkezetbe illeszkednek, egyetér­thetünk Ritoókkal abban is, hogy a kiadásának okát firtató kérdésre „az egyszerű és elég szo­morú felelet” az volt, hogy azért jelentették meg, „mert jobb nincs”.

Annál örvendetesebb hát, hogy immáron van jobb is: az 1993 őszén kiadott Antik Lexi­kon. Alapja egy 1987-ben kiadott német kézi­könyv, ennek szövegét azonban a magyar ki­adás főszerkesztője, Szepes Erika és munka­társai – Borhy László, Hajnóczy Gyula, Németh György és Steiger Kornél – jelentős mérték­ben átdolgozták. A változtatások egyrészt a vi­lágnézeti objektivitás és a lexikográfiai követ­kezetesség szempontjait, másrészt a hazai ol­vasóközönség igényeit érvényesítették. A ma­gyar kiadás a görög szavak és nevek nálunk meghonosodott átírásrendszerének érvényesí­tésén túl kihagyta a csak német vonatkozású címszavakat és ezek helyére magyar vonatkozásúakat állított, aminthogy a bibliográfiát is a legfontosabb magyar nyelven olvasható kézi­könyvek és monográfiák jegyzékére cserélte. A főszerkesztő szakmai érdeklődésének isme­retében nem meglepő, hogy mindezeken felül a német kiadás verstani cikkeit is új – a nem­zetközi szakirodalom ma legautentikusabbnak tekintett koncepcióinak megfelelő – szövegek helyettesítik.

Az eredmény egy ízléses küllemű, kitűnő il­lusztrációs anyagot tartalmazó és könnyen használható kézikönyv, amely a legkorszerűbb tudományos eredményeket tükrözve tájékoz­tatja az olvasókat az antik világ megértéséhez szükséges ismeretekről. (Corvina)

– ii –

KÖNYVAJÁNLAT

„Európa lelkét nagy bűn terheli. Századunkban nem először. Európa elnézte (elnézi) és hagyta (hagyja) az ordas eszmék uralmát. És mindazt a kínt, vért, gyilkosságot vagy elűzettetést, ami a nyomukba járt. A jóvátétel – úgy tűnik – a jövő századra marad. Ha egyáltalán jóvá lehet tenni a jóvátehetetlent.” M. Soós György Me­nekültek Magyarországon című fotóalbuma elé írta e sorokat Göncz Árpád köztársasági elnök. Az albumban közölt képek egytől egyig a na­gyatádi menekülttáborban készültek azokról a szerencsétlen embertársainkról, akik a gyil­kos testvérháború élői menekülve nálunk re­mélnek életbenmaradást, otthon helyett leg­alább hajlékot találni, s várják a jobb sorsot vagy a véget – reménytelenül. Döbbenetes ké­pek örökítik meg a Magyarországra érkezés pillanatait: a minden vagyonukat egy nejlon- szatyorban szorongató, az egymást cipelő be­teg vagy nyomorék embereket, a vonaton szü­letett vagy az útközben meghalt kisgyermekü­ket karjukban tartó anyákat, a magukra ma­radt, ezerráncú öregasszonyokat, a behívó elől menekült fiatalembereket, akiknek élettere – akár a többieké – egy vaságy, egy polc, egy szögre akasztott kabát a falon. Az utolsó fel­vételeken gyerekeket láthatunk az ebédlő-isko­lában, a volt laktanyaudvaron, a tankot ábrá­zoló mozaikfal előtt s az országutakon. Ők azok, akiknek majd egymás között, egymással meg azokkal, akik otthon maradtak, jóvá kell tenni a jóvátehetetlent a jövő században. Ha élnek még akkor. (BM Kiadó.)

A szemtanú, aki fényképekkel illusztrált öné­letrajzát papírra vetette s könyv alakban az Aj­tós! Dürer Kiadónál megjelentette, Tóth László (Leslie A. Tóth), Kaposvárott született s jelen­leg nyugdíjasként Washington mellett él. Egész életét a fotózásnak szentelte; ez volt a foglalkozása, a hivatása, a hobbyja. Az első fényképet nyolcéves korában készítette, s a diákköri szenvedélyes fotózás után a mozi­szakmában kezdte pályafutását a Magyar Filmirodánál. Később profi fotósként a Magyar Foto Vállalathoz került, melyet később az MTI külön osztályként átvett. Tóth László sajtófotó­ival országos díjakat nyert, számtalan érdekes, mára már történelmivé vált eseményt rögzített. Felvételeket készített 1954 nyarán a kitelepített németek helyére beköltöztetett bukovinai szé­kelyek mindennapjairól Nagylengyel község­ben, fotózott Rajk László temetésén, az 1956- os események szemtanúja és megörökítője volt. Bécs után Amerikában lelt új hazára, ahol tovább folytatta különböző fotoműhelyekben választott hivatását. A most megjelent könyv második részében csak fényképfelvételeket ta­lál az olvasó, köztük néhányat az amerikai ma­gyarokról, s egy emlékezetes esemény meg­örökített pillanatát is, mely Kennedy elnöknek az arlingtoni katonai temetőbe vezető utolsó útjáról készült, 1992-ben indult útjára a Pelikán Kiadó gon­dozásában a Magyar Fotóriporterek Kamarájá­nak közreműködésével az a sorozat, mely egyedülálló a magyar fotográfia történetében: egy esztendő válogatott fotográfiai termését, több mint hetven hivatásos vagy műkedvelő, de mindenképpen profi fotográfus műveinek legjavát mutatja be. A nagy fotóalbum a fotóriporterek és fotóművészek rövid életrajzát és pályafutásának legjelentősebb állomásait is közli, ezenkívül a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Magyar Fotóriporterek Kama­rája által meghirdetett évi sajtófotó pályázat eredményét is. Az év fotói (Pictures of the Year) második, 1993-as albuma is megjelent a Peli­kán könyvek sorozatban, közel nyolcszáz fényképpel.

Nemzetközi hírű magyar fotóművész önálló albuma is napvilágot látott a közelmúltban. Ré­vész Tamás, aki számtalan hazai elismerése mellett 1991-ben World Press Photo-díjat ka­pott, és 1972-től több, mint tizenöt évig az Új Tükör fotóriportere volt Végtelen tér – Open Air című fotóalbumában az amerikai Nyugatot mutatja be művészi felvételeken.

Az első erdélyi fotóműtermet 1853-ban az akkor 21 éves Veress Ferenc nyitotta meg, aki­ről a Budapesti Hírlap 1855. március 14-i szá­ma az alábbi rövid hírt jelentetett meg: „Veress Ferenc a múlt évben egy fotográfiai albumra aláírást nyitott, hogy a tiszta jövedelem egy ré­szét a kolozsvári Nemzeti Színház alaptőkéjé­nek gyarapítására fordítsa. Az album számára a gépet és a tartozékokat Mikó Imre hozatta külföldről.” Mikó Imre gróf, akinek 1863-ból származó fényképe is szerepel a nemrég meg­jelent, Kincses Károly által összeállított Levéte­tett Veressnél Kolozsvárt című könyvben, lel­kes híve volt a fotográfiának, a hívására az er­délyi főurak és családtagjaik is a fényképező­gép elé álltak, szinte valamennyien. Veress az album jövedelméből indult el külföldi tanulmá­nyútra is, s fél Európát bejárva, megismerke­dett a fényképezés akkor legkorszerűbb tech­nikáival, legnevesebb külföldi művelőivel. Ő volt az első hazai „sztárfényképész”, színé­szek, híres emberek fényképeit ötven krajcá­rért árulta. Többek között Jókainé Laborfalvi Róza, Kassai Vidor, Prielle Kornélia, gróf Teleki Sándor, és felesége, Hermann Ottó, Brassai Sámuel, képviselőházi szónokok, köztük Podmaniczky Frigyes, gróf Andrássy Gyula, Jókai Mór, báró Eötvös József, gróf Teleki László is megörökítették magukat. A kiadvány második része azokat a Kolozsvárott és Erdély más te­lepülésein és vidékein készült fényképet gyűjti egybe melyeket 1859-től kezdődően készített, tudatosan megörökítve Erdély műemlékeit és tájait. Az ő felvételei nyomán készítette el Ja­kab Elek „Kolozsvár története” című hatalmas művének illusztrációs köteteit. Veress volt az első hazai fényképészeti szaklap elindítója, szerkesztésében jelent meg 1882-ben a Fény­képészeti Lapok első száma. A művészt, aki műkedvelő író, hozzáértő kertész s szakmájá­ban nagy kísérletező is volt (a színes fényké­pezés terén elért eredményeivel az 1889-es Párizsi Világkiállításon nemzetközi elismerést szerzett), több képen és önarcképen is láthat­juk a Magyar Fotográfiai Múzeum – VIPress Kft által kiadott műben.

Veressel egyidőben járta fáradhatatlanul Er­dély tájait Orbán Balázs, aki szintén értett a fényképezéshez. Néprajzi gyűjtőútja során ő is a megörökítés szándékával kapta lencsevégre mindazt, amit az utókor nagyrészt már csak az ő műveiből ismer („A Székelyföld leírása törté­nelmi, régészeti természetrajzi és népismereti szempontból, 1868-73; „Torda város és kör­nyéke” 1889). Ezt a felbecsülhetetlen értékű fo­tóanyagot adta közre Orbán Balázs összes fényképe Székelyföldről címmel a Balassi ki­adó és a Magyar Fotográfiai Múzeum.

A Héttorony Kiadó Erdélyi Lajos Az élők há­za című albumát jelentette meg, melyben az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai zsidó temetők pusztulófélben levő sírköveit örökítette meg az utókor számára művészi fotókon, magyar-an­gol szöveg kíséretében.

Hasonló szándékkal és témakörben készült Sáros László és Váll Dezső 120 művészi felvé­telt tartalmazó albuma, mely Tanú ez a kőha­lom. Régi zsidó temetők Közép-Európában címmel az Új Mandátum Kiadónál látott napvi­lágot. A Csehország, Lengyelország, Magyar- ország, Románia és Szlovákia zsidó temetői­ben fellelhető sírjelekről Raj Tamás előszava igazít el.

Kovács József Felvidéki fatemplomok című új kötetében az építész szemével kapta len­csevégre a szebbnél szebb épületeket, igé­nyes tanulmánnyal egészítve ki a 62 színes és 80 fekete-fehér fényképet, melyet a Héttorony Kiadó adott közre.

„A világ létra, melyen az egyik fel, a másik le megy” – tartja egy cigány közmondás, me­lyet a Szuhay Péter és Barati Antónia által szer­kesztett antropológiai fotóalbum kapott cím­ként. A Képek a magyarországi cigányság 20. századi történetéből alcímű, több mint 700 ké­pet és számtalan, a képekhez kötődő irodalmi idézetet felvonultató monumentális válogatás a kiadó Néprajzi Múzeum hasonló című kiállí­tásának katalógusa, többezer fényképből válo­gatva és rendezve részint időbeli, részint tema­tikai csoportokba, „miközben a cigányság et­nikai változását és nemzetté válásának kezdeti lépéseit is megpróbálja rendszerbe állítani. így követik egymást; a cigányság descriptiója, a munkamegosztásban elfoglalt helye, életkörül­ményeinek alakulása, a társadalmi élet min­dennapjainak és ünnepeinek leírása, a cigány­ság etnikai csoportjai közötti kulturális integrá­lódás, valamint a társadalmi előítéletek és problémák újrateremtődése”. A kötetben, me­lyet több mutató is kiegészít, Szuhay Péter utó­szó tanulmányát is olvashatjuk magyar és an­gol nyelven.

(emmi)