Száz évvel ezelőtt halt meg a 19. század második felének nagy kubai költője, Julián del Casal. Versei a halál, a magány és a szorongás világát idézik elénk, vonzotta az álom és az irrealitás.
Óriás szikla-mennyezet felette,
Lent a Titán Krisztus-Kálváriája,
Márvány közönybe és magányba zárva,
Az ajka néma, nem is nyög egyet se.
Pőre lába a nagy sziklára vetve,
Hol egy véres keselyű végét járja,
De látnok-szemét nem vonzza tusája,
És részvéttől se dobban meg a keble.
Hallgatva zaját a tajték-seregnek.
Mely magas köveken megtörve átront,
Megváltása furcsán fénylő valóság,
Egy másik, hófehér keselyű mellett,
Szeme fekete, karma elefántcsont,
S az ő belében oltotta a szomját.
GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA
Földi örömről ne szóljatok többet,
Nem vágyom ízét. Már halott szívembe
És udvarába senki se léphet be,
Csak a hollók, kik föl-le lépegetnek.
Velem a múltból jelek nem üzennek,
S néha kétlem, hogy élek, bárha veszve,
Mert létem már sivatag végtelenje.
Hol kísértetek, árnyak járnak, kelnek.
Csillagot látok, mely már elsötétül.
Ködön át, az esős alkonyaiban,
S mély kábultságom csöndjében csak érzem,
Vagy hallom is, érzékeimmel végül,
Valami von, magánál titkosabban,
El a világból, messze, messze, régen.
GYÖRE IMRE FORDÍTÁSA
Száz éve született Zágrábban Miroslav Krleža, a horvát irodalom büszkesége. Próza és drámaíróként egyaránt századunk legnagyobbjai közé tartozik, de maradandót alkotott mint költő is. Egyik magyar tárgyú versével emlékezünk rá.
Álgyuk, sasok, a szél zászlónk lengeti,
buzogányok, lovagkesztyűk ezrei,
hungarus jog oroszláni körmei,
nagyurunk Werbőczy
ígyen irta Hármaskönyvét…
Hóhérral, artikulussal, bitóval és baksisokkal,
bödön nagy hólyaggal, jóllakott, gömbölyded farral,
jeruzsálemi Szeretetre
kacsintgatva fene garral…
Bárói ravaszdi! Ez bandita alatt
hetven és hét ezer
jobbágy betört fejjel, bírói talp alatt
baromként ott maradt…
Mint kolbászt a mészárszékben
ez a Nagyur szentelt vízzel
boszorkányt és jobbágyokat hintett tűzzel,
forró vízzel, perzselt olajjal és kénnel.
Azok álltak vérző füllel,
a szentek meg hahotáztak fönn az égben…
Nagyságos hatalmas Werbőczy uraság!
Az királyi udvar nagy tárnokmestere,
nemes-Miatyánkot tőled tanult jobbágyok ezere.
Azt, hogy a Káptalant isten teremtette,
tőle való Konvent, Országgyűlés, Privilégium,
Klauzula és Dekrétum…
Az, ki nem így hiszi, pusztíttassék kénnel,
irtassák szurokkal, máglyáknak tüzével,
hamuba hamvadjon, s szelek szórják széjjel.
CSUKA ZOLTÁN FORDÍTÁSA
Talán fél éve, hogy először felbukkant a magyar könyvesboltokban egy album, melynek címlapjáról egy összenőtt szemöldökű, fonott fekete hajkoronát viselő, fájdalmasan szép tekintetű nő néz ránk, vállán egy kis majommal: Frida Kahlo. Éppen ideje volt már, hogy a világhírű mexikói festőművésznő eljusson Magyarországra, ahol nagyszülei éltek, a családi tablón jobboldalt fent látható Ferenc József-szakállas Jacob Heinrich Kahlo, s az összenőtt szemöldökű, fonott fekete hajkoszorút viselő Henrietté Kaufmann Kahlo, Aradon élt magyar zsidók, akik később Németországba, Baden-Badenbe emigráltak. 
Itt született meg Frida apja, Wilhelm Kahlo, aki 19 éves korában kivándorolt Mexikóba, Wilhelmből Guillermóvá vált, s feleségül vette Matilde Calderónt, egy spanyol tábornok és egy indián származású fotográfus lányát. Felesége tanácsára maga is fotográfiával kezdett foglalkozni, amivel csakhamar hírnevet szerzett magának. A családi kép közepén ott áll maga a gyermek Frida, aki e frigyből 1907. július 6-án, három évvel a mexikói forradalom kitörése előtt Mexikóvárosban megszületett.
Életének egyik meghatározó eseménye a tizennyolc éves korában történt baleset volt. Egy villamos derékba kapta és a sarokhoz nyomta az autóbuszt, amelyen Frida utazott. Egy kettétört fémrúd átfúrta Frida medencéjét. „A kapaszkodó úgy ütötte át a testemet, akár a kard a bikáét” – írta. A baleset következtében egész életében gipszmellényt volt kénytelen viselni, számtalan műtéten esett át, később térdben amputálni kellett a jobb lábát, élete vége felé tolószékbe kényszerült. A baleset iszonyata s a fájdalom, hogy a baleset megfosztotta az anyaság lehetőségétől, vissza-visszatérő motívumai lesznek festészetének. Ám, mint ő maga mondta egy újságírónak a halála előtt egy évvel rendezett kiállításon, melyre hordágyon vitték: „Nem vagyok beteg, törött vagyok.”
A lehető legteljesebb emberként s varázslatosan szép nőként élte végig a 47 évet, amelyet megélnie adatott, szenvedélyes odaadással mind a szerelemben, mind a politikában. Konfliktusokkal teli, viharos szerelem fűzi férjéhez, a nagy mexikói festőhöz, Diego Riverához. Szikrázóan eleven szellemével, vibráló egyéniségével s nem szokványos szépségével bűvöletbe ejti a férfiakat, köztük a neves amerikai fotóművészt, Nickolas Murayt, s a mexikói emigrációban élő Trockijt.
Életművének nagy részét önarcképei alkotják. „Azért festem annyit magam, mert nagyon egyedül vagyok” – mondja egy interjúban. Tudatában volt sajátos, kicsit férfias szépségének, és büszkén viselte. Szerette a pompásan díszített mexikói népviseleteket, a fantasztikus fejékeket és fülbevalókat. Önmagát is úgy komponálta meg, akár egy festményt, s megsokszorozta, mintegy védekezésként a halál ellen.
Szenvedélyesen szerette az életet. Utolsó képén, egy csendéleten, hatalmas, vérbő görögdinnyék kínálják magukat. A kép alá ezt írta vörös betűkkel: „ÉLJEN AZ ÉLET”.
A múlt század közepének magyar történetét kultúrhistóriáját tanulmányozva találkozhatunk afféle jókais, aranyemberes figurákkal. Nemcsak az (ró képzeletében léteztek effajta idealizált, kelet-európai, „minőségi” kapitalisták, egyet mindjárt a fotográfia történetéből is megismerhetünk. Simonyi Antal kép- és fényíró. Első nagy fotográfusunk. Szorgalmasan indult a festészeti pályán, szimpatizált a polgári szabadságeszmékkel, sőt még radikálisabb, veszélyesebb gondolatokkal is, élete delén jutott el fotóművészete csúcsaira, műteremtulajdonosként pedig komoly egzisztenciát teremtett, megbecsült, módos polgár lett. Méltatlanul kevesen vettek tőle búcsút a sírnál. Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy újra „jegyezzék” a nevét.
Múlt századi nagyjaink arcát jórészt az ő felvételei alapján ismerjük hitelesen. A gyönyörű, lírai, öregkori Arany-portré, Blaha Lujza, Thaly Kálmán, Podmaniczky Frigyes, Jókai Mór fényképei, Madách jól ismert mellképe a magyar fotográfia jelesei közé emelik a régi mestert.
A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum tavaly tisztelgő kiállítást szentelt Simonyinak, a város szülöttének. Nemcsak fotográfusi életműve érdekes ma. Szülővárosa anyagi támogatása lehetővé tette számára, hogy 1855-ben elutazzék a Párizsi Világkiállításra. Egy évre rá könyve jelent meg életreszóló élményéről. Mi pedig a sokak számára nem feltétlenül vonzó budapesti Expóra gondolva elmerenghetünk azon, mennyire mások a ma értelmiségének, törekvő polgárainak eszméi egy világkiállítás kapcsán az emberiség jövőjét illetően. Simonyi kebelét büszkeség feszíti: „Az emberiség halad s a tudományos munkásság milliárd tollú szárnyain repül szebb jövője elé. Csak hit, türelem és igyekezet lelkesítsék.” De hiszen érthető is a lelkesedés. Az ipari és technikai fejlődés addig sosem látott lendületet vett, amelyet olyan a természettudományok, a művészetek és a filozófia iránt egyaránt fogékony elme, mint Simonyié lenyűgözve figyelt a hatalmas, reprezentatív kiállításon. Jól látta, hogy az ipari termelés és a fogyasztás tömegesedni fog, a civilizáció arculata megváltozik, hogy a világ eddig szinte érintetlen része is (valamilyen módon) bekapcsolódik az egyetemes termelésbe. Ő úgy hitte, hogy ettől a munka becse fog megnövekedni, és az emberiség egyre kiegyenlítettebben, dinamikusabban fog fejlődni. Az egyre fejlettebb gépek pedig a munka, a munkások szellemi színvonalát emelik majd. (Simonyi szerint nem a nyers, megalázó fizikai munkára teremtődött az ember.) Ennek hatására egyre tömegesebb igény mutatkozik a művészetek, szellemi tudományok befogadására. Éppen egy olyan területről talál bizonyítékot gondolatai helyességére, amelyet jól ismer, amelyik személyesen is érinti: a fényképészet kiállításáról. Amikor Párizsban jár, még csak 18 év telt el Daguerre találmányának szabadalmaztatása óta. A kezdeti nehézkes, több órás expozícióhoz képest, addigra „zsinórrántással már lehet fényiratozni”. Nagy szabadságot ad ez a portréfényképésznek, nem kell hosszú időre természetellenes merevségbe kényszerítenie modelljeit. A fotográfus kimehet a szabadba, sőt, a riportfényképészet, a pillanat megragadásának közeli eljövetelét is megjósolja Simonyi, és hamarosan megvalósíthatónak látja a színesfotózást is.
Harmincnégy éves, amikor a Világkiállítást megjárja. Egy évre rá a Váci utcai Keglevich-házban műtermet nyit, az olmützi fogságból szabadult Madarász József volt képviselő is nála dolgozik. Itt tanulja el, többek között, a fényképészet fogásait a későbbi mester, Kozmata Ferenc.
Az üzlet virágzik, Simonyi gondol a szaporodó műkedvelő fotográfusra, fotóanyagokat is árusít, miközben a város hírességeit és előkelőségeit fényképezi. A következő tíz évben még nyit néhány műtermet, belvárosi házat és Tisza-vidéki haszon- bérletet szerez Három másik fényirdásszal uralja Pest-Buda „fotópiacát”. Pályája csúcsán, 1864-ben, Marastoni Jakab készít róla litográfiát. Kissé robusztus alkatú, élénk tekintetű, derűs, kiegyensúlyozott polgárember néz ránk a képről. Tagja a Képzőművészeti Társaságnak, a Természettudományi Társaságnak, előbbiben bátran védelmezi a túl merésznek tartott Madarász-festményt, a Hunyadi László siratását, és legkomolyabb pártfogója egy fiatal festőnek, bizonyos Munkácsy Mihálynak, utóbbiban és az Akadémián komoly felkészültségről tanúskodó előadásokat és felolvasásokat tart a fényírá- szat témaköréből. Olvasott, tájékozott ember. 1862-ben londoni tanulmányútra megy, hogy a gyakorlatban sajátíthassa el a legkorszerűbb fotóeljárásokat.
Keveset tudunk a gyökereiről, de bizonyos, hogy az otthoni környezet ösztönzően hatott fejlődésére. 1821-ben született Kecskeméten, városi tanácsnok fiaként. Középiskoláit itt végezte, majd Pestre ment bölcsészetet és mérnöki tudományokat folytatni. A minden bizonnyal haladó szellemű apját 1848-ban országgyűlési képviselővé választják. Az ifjú ' Simonyi németül, franciául, olaszul beszél, és a festészet kezdi érdekelni. A bécsi akadémián, majd Velencében tanulja. Bejárja Svájcot, elmegy Londonba, Münchenbe is. Portréfestészetből tartja fenn magát, és egyre inkább érdeklődik az új találmány, a fotográfia iránt is. 1847-ben tér haza. A forradalom eszméivel bizonyára szimpatizál, de az eseményekben nem vesz részt aktívan. Csendesen szervezi az utópista szocialisták, a Fourier tanait vallók hazai táborát. Leveleznek, néha találkoznak, a szebb jövőről álmodoznak. Simonyit 1851-ben tartóztatják le, mint a Gasparich Márk-féle összeesküvés egyik tagját. Eszméit hallatlanul veszélyesnek tartják, de enyhítő körülményként könyvelik el, hogy amúgy „nyugodt ember”. Az Újépület foglya, egy évet meghaladó vizsgálati fogság után szabadon engedik. A börtönben lefesti rabtársait. A portrék művészi színvonala nem túl magas, vásznai mint kordokumentumok érdekesek. Bölcsen tette, hogy nem festőként akart karriert csinálni.
Kiszabadulása után többé nem ütközik össze a törvénnyel, bár végig a haladóbb politikai körökkel szimpatizál. 1861-ben albumba fényképezi a feloszlatás előtti magyar parlament tagjait, 1869-ben a Belvárosi Ellenzéki Bizottmány elnökévé választják, később a 48-as párt képviselőtestületébe kerül. Than Mór ajánlására pedig a szabadkőműves Corvin-páholy tagja lesz.
A fotográfia terén számos technikai újítást vezet be: ő alkalmazza először itthon a népszerűvé váló visit (névjegy)-képet, átveszi Bécsből a negatívretus eljárását, az áztatás helyett a képek folyóvizes mosását javasolja és alkalmazza (máig ez a gyakorlat), először kísérletezik életnagyságú nagyítással, sikeresen fényképez vászonanyagra, a francia Boulland-nal egyidejűleg fedezi fel a tájképfényképező objektívet, és számos laboratóriumi munkát gépesít. Még a világkiállításon aranyérmet nyert a „pillanatnyi fényképezést megvalósító” találmányáért, ez volt hazai fotózásunk első nemzetközi sikere. Jellemző, hogy itthon sohasem publikálta találmánya leírását, így annak lényegét, sajnos, nem ismerjük.
Anyagi gyarapodása a hetvenes években megtorpant, a gazdasági válságra nem készült fel, nem tudott alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Ez a kapitalizmus már nem volt neki való. Teljes vagyonát elárverezik, barátai segítségével tisztviselői állást kap a Statisztikai Hivatalnál. Műtermét az egykor nála tanult Kozmata Ferenc veszi át, akiből a századforduló legjelentősebb hazai fényképésze lesz.
Simonyi 71 évesen hal meg 1892-ben, a szűkszavú nekrológok fényképész múltját alig említik. De gondolatai és eredményei közkinccsé váltak. Hogy is írja 1856-ban?
„Az ember általán, sőt kivétel nélkül kész haladni, hiszen csupán haladás teszi az emberiség lényegét. Az állatok, még ezek legkitűnőbbje is, magok a társas állatok, a Cas- tor, és a méh nemileg örökös mozdulatlanságra vannak teremtve. Egyedileg fejlik ugyan az állat, de generice ugyanaz marad… míg az ember generice, társadalmilag halad.”
A Februári Pátens hatására, amely mellőzte az Októberi Diplomában elismert történeti jogokat, Arany azt írja Tompának 1861. február 23-án: „Kábul fejem, elszorul mellem: ha szembe nézek az események azon chaosával, mi előttünk áll s miből egy elhibázott lépés végveszélybe döntheti a hazát.” Az 1861-i országgyűlésre Szalonta Aranyt kívánta követnek megválasztani. Tisza Kálmán személyesen is fölkeresi, de Arany nem vállalkozik politikai szerepre, „öregbedett tapasztalásom és megtanultam, ki-ki a maga szerepében” (Rozvány Györgyhöz, 1861. március 3.) Itt közölt levelét, amelyet Színi Kálmán Új Idő című lapjának 1861/17. szám, tavaszelő (március) 17-i publikációja alapján mutatunk be, egyetlen gyűjtemény sem szerepelteti.
S. A.
Mélyen tisztelt megyei közönség! Fenndobogó szívvel értesültem a választási jegyzőkönyvnek hozzám hivatalosan megküldött kivonatából, miszerint Nógrád megye közönsége engem a tiszteletbeli főjegyzőség kitűnő állására emelni méltóztatott. Büszke lehetnék ez épp oly váratlan, mint érdemem feletti választásra, ha egyrészről pirulva nem érezném irodalmi szolgálatimnak, melyek folytán e kitüntetésben részesülök, elégtelen voltát; másrészről ha úgy nem volnék meggyőződve, hogy e koszorú, bár személyesen, mégsem annyira személyemnek van nyújtva, mint a sanyarú idők viszontagságain önlealázás nélkül átvergődött nemzeti költészetnek. Fogadja a mélyen tisztelt közönség legforróbb köszönetemet s azon biztosítást, hogy bár a távoliét s foglalkozásim külön természete nem hagynak részt vennem a megyei élet teendőiben, s így a rám ruházott hivatalnak csupán fényét láttatom elfogadni kötelességei nélkül: mindazáltal soha meg nem szűnök a megyének e választási tény által szellemileg adoptált hálás érzelmű fia lenni.
Kelt Pesten, febr. 24-én 1861.
A tisztelt megyei közönségnek alázatos szolgája.
Az Egyenlőségi Társulat 1848. szeptemberi proklamációjában Petőfi arra vállalkozott, hogy ázsiai elindulásunktól a márciusi forradalomig foglalja össze mozgalmas századainkat. Természetesen nem valamiféle tudálékos dolgozatot akart írni, önkényes fantazmagóriákat sem költött, mint napjainkban egyik-másik – „magyarságtudományban” utazó – pályatársa. Bevallott nyíltsággal a Habsburg-uralom ellen kívánt „izgatni”, gyászkorszakainkat mutatva fel e számunkra kárhozatos dinasztia sistergő megbélyegzését szolgáló történeti vádiratában.
Ha Petőfiről csak ez az egy, históriai célzatú mű maradt volna ránk, e kiáltvány akkor is méltó volna arra, hogy fontos munkái között tartsuk számon mint történetfelfogásának meghatározóan beszédes dokumentumát. Aki azonban ismeri a költő életművét, annak tudnia kell, hogy első történeti témájú versétől, a tizennyolc évesen írt Lebeltől kezdve milyen gyakran dolgozott fel históriai témákat. Minden túlzás nélkül állítható, hogy nincs még egy poétánk, aki oly rövid idő alatt, mint amennyi alkotóév Petőfinek jutott, oly sok művet szentelt történelmünknek – lírai és epikai költeményeket, színdarabokat, prózai meditációkat, saját korával is foglalkozó naplójegyzeteket.
Történelmünk iránti szenvedélyes érdeklődése már az iskolai évekből adatokkal igazolható. Három legnyugodtabb tanodái évében. Aszódon, a társai által „könyves Sándornak” titulált kamasz Petrovics valóban a legszorgalmasabb könyvfalók közé tartozott, amint ez Asztalos István kollégánk fontos kutatásaival is bizonyítható. A földrajzi és nyelvkönyvek mellett főleg történeti műveket kölcsönzött. Sőt, egy ízben meg is ajándékozta az iskolai bibliotékát egy német históriai munkával, a Die Wiederoberung Ofen's című könyvvel. 1835 telének elején német és latin nyelvű történelemtudományi műveket olvasott, ezek három-négy kötetesek. 1836 márciusától ismételten kikölcsönzi Budai Ézsaiás magyar történelmi trilógiáját.
Amint ezt már Dienes András megállapította, a kis Petőfi e műben olvashatott először részletesen Hunyadi László tragédiájáról, a Dózsa-felkelésről, a Rákóczi-korról, majd Martinovicsékról is. Amíg a parasztháború leírásánál Budai még mutat némi szánalmat a szörnyű megtorlás áldozatai iránt, ahogy előre halad a saját kora felé, annál inkább alkalmazkodik a hivatalos kívánalmakhoz, s Martinovicsék kivégeztetését már méltó igazságtételnek minősíti. Mindezt pedig csak azért érdemes megjegyezni, mert a költő későbbi versei és prózai jegyzetei szöges ellentétben állnak a derék, de félénk Budai Ézsaiás történelemszemléletével…
Selmecen Petőfi tovább folytatta história stúdiumait, noha épp e tantárgyból megbuktatta Lichard Dániel, aki minden adat szerint csakugyan bősz szlovák soviniszta lehetett, s ezért gyűlölte a magát magyarnak valló „tót deákot”. Az elégtelennek már csak azért sem tulajdoníthatunk jelentőséget, mert Szeberényi Lajos, aki Petőfi iránti jóindulattal nem vádolható, végleges összeveszésük ellenére így nyilatkozott a selmeci szekundáról: Petőfinek „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való jártasságát bámultam, s ezt az akkori legjobb magyar könyvekből szorgalmasan tanulta”. Az utolsó félmondat nyelvi utalásának van persze némi éle, de ez csak Szeberényit jellemzi, nem is kell komolyan venni: a kis Petrovics, tudjuk, már Aszódon is olvasott e tárgyban latin és német történeti műveket is…
Pápán végre egy kiváló történettanár, Bocsor István irányítása alatt s részben művei segítségével is folytathatta históriai tanulmányait Petőfi, aki itt megint ír egy újabb verset Lehelről, hogy évekkel később, felnőtt fejjel egy nagyobb elbeszélő művének hősévé tegye a legendás vezért. (A mű, sajnos, töredékben maradt.) Későbbi, immár iskolán kívüli történeti stúdiumaihoz is kaphatott indíttatást Pápán, ezek ismertetésére azonban itt nincs tér, nézzük immár az életmű históriai tárgyú alkotásainak egy-két, talán nem elcsépelt tanulságát.
A teljesen jogos Habsburg-ellenességből következhetett volna nemzeti királyaink, kivált az Árpád-háziak iránti megkülönböztetett érdeklődés is. Ennek azonban nincs nyoma a költő műveiben. A honfoglalás- és alapítás időszakát gyakran emlegeti versben és prózában, de első István királynak a neve sem fordul elő az ismert életműben… A másik szentté avatott magyar uralkodó, László neve csak egy állásfoglalás nélküli mondatban bukkan fel (magát az írást felvették ugyan a kritikai kiadás VII. kötetébe egy kis könyvem nyomán de a szerzőség körül viták is zajlottak). Árpád-házi Szent Margit vagy Szent Erzsébet nevére természetesen sohasem utalt a költő.
Mindez abban az összefüggésben válik feltűnővé, hogy milyen gyakran és kedvteléssel időzik el Petőfi a pogány magyarok körében. A többször dicsőített Lehel kapcsán kiemeli, hogy „Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád”, tetszik neki, hogy „Konstantinápolynak ment Botond keletre,/ S szörnyű taglójával kapuját betörte”. Botond s Lehel mellett Bulcsút is méltatja, mert ők voltak a kormányzók: „Ők hárman viselték a hazai gondot”.
Ennél is többet mond egyik versében:
Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Be mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek…
Fölösleges itt bizonygatni, hogy ezt az „ősmagyar” harcivágyat miként váltotta fel a modern forradalmiság. De még ekkor is, sőt 1848-ban is, Lenkey kapitány századának hazaszökéséről írván, a Dnyeszter partján megálló huszárok krónikája újra Árpád alakját villantja föl:
E folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád,
Mielőtt bevette
Attila országát.
E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok.
Vagyis szent a hely, hol Lenkey huszárjai megállnak, szent az esküjük is, de az első szent magyar királynak a neve sem fordul elő Petőfi oly gazdag „történeti névtárában”, hogy Vasvári szavával szóljak. Szeretném, ha senki nem értene félre. E kérdésben sem világnézeti, sem történeti vagy napi politikai érdek nem befolyásol, pusztán egy tényt állapítok meg. S e ténynek biográfiai fontossága van számomra. A költő ugyanis egy fölöttébb ritkán idézett (sokáig meg is hamisított), de szinte az utolsó szó érvényével szóló töredékében így ír fia keresztelőjéről: „Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipám és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője…” Talán nem kell mondanom, hogy a Lehelben is megénekelt pogány fejedelemre, Zoltánra vonatkozik Petőfi utalása. A prózai töredékbe pedig valószínűleg nemcsak keresztapai minőségben kerül be Arany János, hanem mint a János pap országa című vers szerzője is. (A kereszténység felvételén rettentő indulattal gúnyolódó költeményt maga Arany a forradalom után természetesen sohasem publikálta, csak az első világháború után jelent meg újra.)
Ismét hangsúlyozom: nem azt kívánom vitatni – értelmetlen is volna, hogy helyes volt-e felvenni a kereszténységet, vagy sem. Itt arról van szó, hogy Petőfinek a magyar történelmet idéző versei, prózái minden kardinális ponton kihívó módon támadták a hivatalos történelemszemlélet habsburgiánus, ultralojális, ájtatosan reakciós „feudokatholikus” szemléletét, az isten kegyelméből uralkodó királyok kultuszát. Pályája elején a költő egyszer emlegette „a nagy Mátyás hősi szellemét”, de 1847. februárjában már így inti Arany Jánost: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya másik eb.” Ami persze fiatalos túlzás, mert mégiscsak van különbség az ellenségeit élve eltemettető Szent király s mondjuk Mátyás között… Másfelől az is tény, hogy a túl heves tételt magánlevélben vetette papírra Petőfi egy olyan barátjának, akit szeretett nevelni demokratikus igéivel… Mindenesetre Mátyás e végső megítélésében is látszik, hogy költőnk mennyivel radikálisabban gondolkodott a magyar históriáról, mint ama liberalizálódó kor bármelyik honi poétája.
Leginkább azonban abban különbözik szinte minden kortársától, hogy módszeres eltökéltséggel igazságot akart szolgáltatni a magyar történelem kivégzett lázadóinak, üldözött szabadsághőseinek. A Mátyást ebező levélben megvallja Aranynak, hogy régi eszméje volna eposzt írni Csák Mátéról és Rákócziról, de mindkettőt „agyonütné a cenzúra”, s későbbi, „tán jobb idők számára” azért nem valósíthatja meg terveit, mert nem fordíthatja idejét oly művek készítésére, „melyekért mindgyárt nem fizetnek”.
Nem volna érdemes elidőzni itt a költő újabb elfogultságánál – Csák Máté valóban fellázadt a központi hatalom ellen, de az oligarcha tette nem állítható Rákóczi nemzeti szabadságharca mellé. Válaszában Arany bevallja, hogy Csák és Rákóczi alakjának megörökítésére ő is gondolt, sőt, – „mosolygod talán?” – Dózsára is… mire Petőfi így tör ki: „Ebadta! hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint te? Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom…”
Petőfi Dózsa-eposza megíratlan maradt hát, de a költő egyik legnagyobb, s legbátrabb forradalmi versében idézte meg a parasztfelkelés vezérének szellemét, egyenesen a nemességet fenyegetve meg e rettentő szavakkal:
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Nem törődve a cenzúrával és a titkos policájjal, mely már évek óta figyelte Petőfit, s leveleit postázás előtt lemásoltatta, költőnk A nép nevében fenyegető strófáit – ha már kinyomtatni nem lehetett – személyesen szavalta el az Ellenzéki kör egy népes „estvélyén”, két héttel az Aranyhoz írt, s Dózsát is dicsőítő 1847. március 31–i levél előtt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a közelítő forradalomnak ez volt az első nyilvános szava a reformkorban.
Csak röviden, de nem mellékesen jelzem, hogy e költemény nemcsak Dózsa szellemének ébresztésével irritálhatta a nemesség jelentős részét, hanem azzal is, hogy a Napóleon ellenében, az osztrákok segítségére siető magyar nemesi felkelést, az „inszurrekciót” – hazug legendagyártókkal ellentétben – érdeme szerint gúnyolta ki. Mivel azóta nem egyszer esett meg történelmünkben, hogy vészesen ostoba, s a nemzet érdekeit sértő háborúkat dicsőítettek álrástudók, álljon itt ez a strófa is:
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?…
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek.
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Talán épp e könyörtelen versből került át az emlékszobor az Aranynak írt s fentebb már idézgetett levélbe: …szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönn marad a magyar nemzet) midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az … enyém is.” Horváth Mihály több műve, és Eötvös nagy regénye, a Magyarország 1514-ben már sokat tett a Dózsa-felkelés megértőbb ábrázolása érdekében, de Petőfi azonosuló kiállása a parasztvezér mellett a rehabilitációnak nyilvánvalóan egészen más fokozatát képviseli.
Bizonyosra vehetjük, hogy az Ellenzéki körben elszavalt versnek csinos „irodalma” keletkezhetett a titkos policáj jóvoltából, mert tudtunkkal ez volt az egyetlen eset, amikor a költő nem csupán „bizalmas körben”, „a Pilvax-kávéház elvadult ifjai közt” olvasta fel leghevesebb forradalmi verseit, (a titkos jelentésekből idéztem), hanem nagyobb közönség előtt. Sajnos azonban, a Habsburg- birodalom összeomlása után is csak egyetlen, jószimatú újságíró, Tábori Kornél vetette rá magát a bécsi levéltárak idevágó jelentéseire, a magyar tudományosság jelesei nem siettek kötelességüket teljesíteni, s addig vártak, míg az 1934-es bécsi munkás felkelés idején a titkos archívum leégett – Petőfi Sándor életének kincset érő dokumentumaival.
Aki Dózsát meri dicsőíteni a földesúri Magyarországon, attól elvárható a többi tabu ledöntése is. Rákóczi Ferencről majd a forradalom idején fog versben és prózában újra meg újra nyíltan hitet tenni, de már 1847 elején megírja a Szent sírt, melyben név nélkül, de felismerhetően siratja az elbukott szabadsághőst, kit gyáva nemzete megtagadott, s kinek emlékét csak a költő őrzi, a szabadság „öröklámpája”. Májusban már műve címével is utal arra, hogy A majtényi síkon strófáiban milyen csatatérről beszél, szembeállítva a hősöket, kik „Hazátlan bújdosók, földönfutók lettek”, míg a latrok, „kik a hazát elárulták, Urak lőnek…”. A vers természetesen nem jelenhetett meg itthon, a Bajza szerkesztette, külföldön kiadott zsebkönyvben, az Ellenőrben látott napvilágot, Kossuth s mások merész irataival együtt, de kipontozott címmel: A m… síkon. (Itt jelent meg a Palota és kunyhó s a Dalaim is.)
Az 1847-es történelmi sorozatból emeljük még ki a A csonka torony címűt, mely a hajdú szabadságküzdelem piros lobogóit is emlegeti, éppúgy mint A munkácsi várban. E művekről írta Horváth János, hogy csak futólagosan idézik a múltat, a költő „csak a jelent akarja látni a tagadás színében”, az ilyen alkalmi költemények „a hiány-érzet formakeresései”. Ami lehet igaz, a magam részéről mégis azt mondanám, hogy e vonulat darabjai egy magyar ellentörténelemmé állnak össze: az aulikus történetírás által megtagadott múltat védelmezi bennük a költő – szinte egyedül. (Ha eltekintünk Vasvári Pál némely akkor még jórészt kéziratos töredékeitől.)
E sorba illik a Vérmező, a Martinovicsékat idéző költemény. E művet, a „magyar jakobinusok” apoteózisát valószínűleg nem is írhatta volna meg Petőfi 1848 előtt – ehhez már a március 15-én kivívott sajtószabadság bátorító szelleme kellett. Maga a költő a vers végén utal is arra, hogy régebben megemlíteni sem volt szabad Martinovicsék nevét, csak Március után lehetett könnyel áldozni a mártírok kiontott véréért…
Az igazság kedvéért annyit mégis nyugtázni kell, hogy már Horváth Mihály is akart írni a magyar jakobinusokról az Ellenőr már fentebb említett kötetébe, de Bajza nem tudta vállalni a témát. Auguste de Gérando viszont, magyarosan Degerando Ágoston megelőzte Petőfit: A politikai közszellem Magyarországon című, épp 1848 nyarán megjelent könyvében rokonszenvező értékelést adott Martinovicsék mozgalmáról, s igazuk kivívását a „bosszúló időre” bízta. A könyv már francia eredetiben is ismert volt ellenzéki körökben, majd a rövidített magyar változatról a Kossuth Hírlapja már az 1848. júliusi első számában bő ismertetést adott, s a beszámolót 4-i és 5-i számában is folytatta.
Petőfi akkoriban mindenképpen kénytelen volt figyelemmel kísérni a hírlapokat, épp a szabadszállási ügy fejleményei miatt. Valószínű azonban, hogy ő már korábban is tudhatott a könyvről, épp Vasvári révén, kivel a legszorosabb kapcsolatban állt (s akiről – mint ezt az Ezredvég idei 5. számában már említettem – a Teleki Blanka perében ítélkező bíróság ismételten állítja, hogy ő fordította magyarra De Gérando művét). Akár így volt, akár csak besegítésről lehet beszélni (e kérdés még tovább vizsgálandó), a könyv radikális körökben franciául, majd magyarul közkézen forgott. S ami a legfőbb: Gérando 1848 tavaszán összes műveivel tisztelte meg Petőfit, köztük a Közszellemmel. Költőnk tehát ösztönzést meríthetett belőle „a bosszúlő idő” parancsának teljesítésére.
Horváth János egyébként a Vérmezőről még szigorúbban ítélt, minta fentebb idézett „alkalmi költeményekről”, besorolta „a csupasz politikai elfogultság” termékei közé. E jogát nem vitathatjuk, de ilyen alapon azt is lehet mondani, hogy benne is munkált némi politikai elfogultság, legfeljebb nem a „csupasz”, hanem a leplezett változatban.
Ami pedig Martinovics apátot illeti, körötte valószínűleg sosem szűnnek meg a viták, lévén túl bonyolult alkat… De Fraknói címzetes püspök úrnak is egy kissé tartózkodóbbnak kellett volna lennie verdiktjeivel: Martinovics végül is egy olyan Lipót király uralma alatt buzgólkodta be magát a titkos- szolgálatba, aki érzékenységet mutatott a felvilágosodott, reformer politika iránt; Fraknói viszont inkább tekinthető a felvilágosodás-ellenes klerikalizmus képviselőjének. Martinovics „előélete” nem rokonszenves, de ő és mártírtársai, a lenyakazottak és a bebörtönzöttek mind a magyar szabadságért szenvedtek, de ez a püspök úrról nem mondható el.
…Jónéhány verset és prózai jegyzetet lehetne még kiemelni Petőfi életművének az osztrák uralom áldozatait „rehabilitáló” írásaiból, de legalább egyet még mindenképpen említenünk kell: a Caraffáról tervezett, töredékben maradt drámát. Ha már Horváth János, aki nem túl jelentős „helyzetdalokat” is tudott méltatni, e töredéket nagy művének csak a függelékében veszi figyelembe 18 félsor erejéig, s azokban is csak némely külső hatások eshetőségére utal, e cikkből ne maradjon ki ez az ígéretesen induló alkotás. Ne vitassuk most a keletkezési dátumot, csak megjegyzem, hogy az általában elfogadott 1849 júliusi időpontot Mezősi Károly elgondolkodtató érvekkel igyekezett megingatni, korábbra datálni.
Magát a témát Petőfi már 1845-ös felvidéki utazása alkalmából tanulmányozhatta, az eperjesi kollégium könyvtárának egyik fontos kéziratos művében. Caraffa itteni őrjöngésének példája arra ösztönözte a költőt, hogy magát a vérengzést, a rémuralmat, annak embereit és szellemét elemezze, szorongásos pillanataiban már előre látva, mi vár a harcoló magyarságra forradalma elbukása esetén. A drámában realisztikus képek ábrázolják a nép életét, de maguk a pribékek és a főhóhér, Caraffa megjelenítése a múlt század harmincas éveinek vadromantikájára emlékeztet, egyébként teljes joggal: a megtorlás megszállottja lelke mélyén a téboly csíráit hordozhatta, éppúgy, mint később Haynau.
Giovanni Battista Vico, a jeles tudós (az emberiség körforgásáról szóló elmélete, Michelet közvetítésével juthatott el Petőfihez is – lásd a Világosságot! című remeklést), szóval Vico, kívülálló is lévén, megengedhette magának Caraffa dicsőítését, de költőnk az olasz vezért csak annak ábrázolhatta, ami számunkra volt: szörnynek. Nem csoda, hogy irodalomtudósaink régen fölöttébb fanyalogtak a drámatöredék felett, vagy igyekeztek csak kurtán elintézni. Egy nem hivatásos irodalomtörténész, legszebb Petőfi- könyvünk szerzője, Illyés Gyula volt az első, aki érdeme szerint igyekezett méltatni.
Utóirat
Minderről persze, Petőfi teljes magyar ellentörténelméről, igazából könyvet kellene írni. Jelenleg azonban, sajna, abban az egyben már hasonlítok az Aranynak panaszkodó Petőfihez, hogy én sem írhatok többé olyan könyveket, melyekért „nem fizetnek”, sőt nekem kell fizetnem megjelentetésükért… Egy cikk erejéig mégis szólnom kellett e témáról. Miután odajutottunk, hogy a magyar (!) rádióban (!) egy Habsburg (!) az október hatodiki gyászünnepet (!) megsértve, Ferenc József véres szennyesét próbálhatta tisztára mosni, elmarasztalva az aradi mártírokat „esküszegésük” miatt, s e főherceget a minap magyar egyetemi korifeusok felkoszorúzták, ennyivel tartoztam Petőfi igazságának s magamnak.
Tizenhat esztendős koromban, 1945 őszén került kezembe a Szerb Antal szerkesztette és válogatta Száz vers, ez a csodálatos világ- irodalmi antológia, amely a benne szereplő költeményeket két nyelven tartalmazta: a magyar fordítás előtt ott állott az eredeti szöveg, tehát a több nyelvben otthonos olvasó egybevethette a két változatot, azaz lemérhette, mennyire hű a magyar költő- fordítók ajánlata.
Franciául és németül már valamelyest tudtam, némileg – bár jóval kevésbé – az angol szövegeken is eligazodtam, tehát mohó érdeklődéssel vetettem bele magam részint a ritka műélvezetbe, részint az összehasonlítás nem kevésbé élvezetes foglalatosságába. Illetve hát ez utóbbi élvezetbe itt-ott némi bosszankodás is vegyült, tudniillik – ki tudja, hogyan és miért, miféle, a bensőmben eleve lakozó elrendelés nyomán – úgy éreztem, hogy szemantikailag és zeneileg én bizony jobban meg tudnám (vagy tudtam volna) oldani ezt vagy azt a passzust. Mindjárt meg is próbáltam, de – kell-e mondanom? – kísérletem teljes kudarcba fulladt. Először is nem voltam tisztában az idegen poétikákkal (például nem ismertem a néma „e” – ejtsd: ö- szerepét a klasszikus francia metrumban); másrészt, amikor néhány idegen sort magyarul akartam fölzengetni, megütközéssel kellett tapasztalnom, hogy anyanyelvemen ezek a sorok sehogy sem akarnak ugyanúgy versbe állni, ahogy az eredetiben, s habár a lehető legtömörebben igyekszem összefogni lényegüket, a rím sehogy sem adódik azzal a természetességgel, ahogy ezt pedig elvártam.
Hogy miért vártam el? Ennek is megvan a sora.
Még a háború előtt, gyerekkoromban történt, hogy egy ízben ebéd közben teli szájjal beszéltem, amire apai nagyapám, akinek házánál nevelkedtem, rám szólt, mégpedig németül (vajon miért éppen németül? tán, hogy gyakoroljam magam a nyelvben): „Erst schleck… ööö… schluck ab!” A nyelvbotlás nevetésre ingerelt, az éppen belépő vend szolgálólány pedig, aki anyanyelvén kívül csak magyarul tudott, s akivel igen jó viszonyban voltam, az iránt érdeklődött, min mulatok akkorát. Mire én kapásból lefordítottam neki nagyapám szavait: „Előbb nyald… ööö… nyeld le!” Ettől fogva ösztönösen meg voltam győződve arról, hogy a fordítás ilyen pofonegyszerű dolog, s hogy a magyarban mindig ugyanúgy „klappol” minden, mint az eredetiben.
Nos hát, ebbéli hitemből bizony alaposan kiábrándított a Száz vers némelyikén végzett korrekciós kísérletem csődje. S ettől kezdve több évtizedes kutyakemény küzdelmet kellett folytatnom a nyelvben, a nyelvért, a saját nyelvezetemért, időnkint akár még a nyelv ellenében is, hogy végül eljussak a kifejezésbeli hatékonyságnak arra a fokára, amely sok áthidalhatatlannak tetsző nehézség lebírását teszi lehetővé. Magyarán, meg kellett szereznem ezt a gyakorlatot, amelynek lényege: időnkint úgy távolodni el az eredeti szövegtől, hogy ezáltal mégiscsak a közepébe érjek, tartalomban és hangzásban lehetőleg egyaránt.
S még így is áthághatatlan falakba ütköztem bizonyos költemények fordításakor. Rafael Alberti nevezetes verskezdetéről már mások is értekeztek; csak a rend kedvéért idézem itt:
El mar.
La mar.
Vagyis, a tenger, a tenger. Csakhogy a spanyolban a tenger lehet hím- és nőnemű, s a költő a tengernek éppen a kétféle arculatát villantja föl, ráadásul mindössze négy szótagban. „A tenger, a tenger” – kellene írnunk, de ez egyfelől eleve hat szótag, másfelől hol marad a kétféle nem játéka, melyet nemeket nem ismerő nyelvünk képtelen visszaadni.
Vagy mi módon lehetne magyarul fölzengetni (hogy még a spanyoloknál időzzünk) Federico García Lorca alábbi két sorát;
La rosa
Es una otra cosa.
Azaz: a rózsa, az valami más. Egy „más eset”, „eltérő dolog”. Miféle rím csaphatna rá a „rózsa” szóra magyarul úgy, hogy abban ráadásul a költői mondandó lényege is benne foglaltassák?
Az angol Rupert Brooke egyik versét gond nélkül fordítottam az utolsó sorig, amely azonban végül – mit szépítsem? – kifogott rajtam (mint ahogy, attól tartok, másokon épp így kifogna). A verszáró sor ugyanis így hangzik:
And I should sleep, and I should sleep.
„S én alszanék, s én alszanék” – kellene írnom, ha híven akarnám tolmácsolni a költőt és versének zenéjét. No igen, ha léteznék ilyen szó a magyarban. Ugyanez „aludnék”-kal tartalmilag pontos, csak éppen a vers muzsikáját teszi légiesből bumfordivá. Mi marad? „S szundítanék, szundítanék.” Igen, még ez a viszonylag legjobb megoldás, mégsem igazán jó, hiszen a szundítás inkább szendergés vagy bóbiskolás, mintsem alvás. Márpedig a költő itt egy vég nélküli álomra gondolt.
A verset végül emiatt az egyetlen sora miatt a – legalábbis általam – lefordíthatatlanok kategóriájába soroltam.
Közismert a magyar költő-fordítók megható igyekezete, hogy Goethe Wanderers Nachtlied (Vándor éji dala) című versét valahogyan, a bonyolult verszenéhez viszonylag hűen tolmácsolják nyelvünkön. Hiába, nem megy. Megközelíteni lehet, igazán visszaadni nem. Mégpedig elsősorban azért nem, mert a kulcs-rímpárnak (Hauch-auch) megfelelő hangzású szavaink nincsenek. Ne feledjük: a Hauch – lehelet – szó formailag szinte szolgai aláfestése a tulajdon jelentésének. Következésképpen a fordító itt is a lehetetlenség falába ütközik.
És még sorolhatnám, hány további versbe törnék szükségképp bele fordítói bicskánk. De nem ez a célom. Inkább az, hogy elmondjam: vannak bizonyos határesetek, amikor az első pillantásra lehetetlen is megoldható, csak némi lelemény és szerencse kell hozzá. A kudarcokról szóló beszámolóm után fordítói pályámnak két ilyen szerencsés pillanatát hozom föl például.
Az első pillanat egy meglehetősen hermetikus Mallarmé-szonetthez kapcsolódik (Ez a szűzi, szilaj, ez a szép mai nap…). A verset mások is lefordították korábban, de volt, aki félreértette a valóban meglehetősen bonyolult szöveget, s volt, aki tartalmilag hű volt ugyan, ám a versmondat-építkezést, a költői lélegzetvétel ritmusát nem tisztelte kellőképpen, márpedig ez általában is fontos de Mallarmé esetében kiváltképpen az. Ráadásul Mallarmé hosszan játszik az / hangzóval, mely a vers főszereplőjének, a hattyúnak a francia nevében (cygne) is szerepei. Ez a játék a korábbi fordításokban elsikkadt. Én az Ft az a-k sorával igyekeztem helyettesíteni, már csak azért is, mert a magyar „hattyú” szóban i nincs, a ellenben van. (A költeményt annak idején a Tankönyvkiadó fölkérésére ültettem át, hogy a diákok többé-kevésbé hiteles képet kapjanak erről a nevezetes Mallarmé-szonettről.)
Ez a szűzi. szilaj, az a szép mai nap
Törné már végre föl, mint részeg számyverések,
E fagyba tűnt tavat, hol áttetsző kisértet:
Dermedt roptok raja dereng a jég alatt!
Sejti a hattyú, hogy ki volt, s nincs pazarabb,
Se meddőbb próba, mint az önmentő kísérlet,
Ha nem dalolta meg az élhető vidéket,
Míg villogón a tél pusztája rászakadt.
Nyaka lerázza tán fehér agóniáját,
Mit reá mér a tér, hol tagadása átráng,
De a föld iszonyát nem, hol a tolla rab.
Fantom, kinek helyét önfénye kijelölte,
E hiú száműzés leplét magára öltve,
Gőgös álmába, ím, a Hattyú belefagy.
Őszintén bevallom: a vers utolsó két sorának rímképlelét fölcseréltem (amire egyébként Szabó Lőrincnél is találni példát), hogy a magyarban legalább olyan erős legyen a befejezés, mint a franciában. De – miként Vas István megjegyezte – minden fordítói ötlet helyénvaló, ha a vers sikerét erősíti az érkezési nyelven.
A másik vers költője Rainer Maria Rilke. Egy négysorosáról van szó, melyről egy szigligeti együttlétünk során Pók Lajos irodalomtörténész barátom tett említést, a költeményt a lefordíthatatlanok közé sorolva, s mit tesz a véletlen, ismét csak az Fkkel való költői játék miatt. Mivel a vers mindössze négy sorból áll, ezúttal az eredetit is közlöm:
Manchmal geschieht es in tiefer Nacht,
Dass dér Wind wie ein Kind erwacht,
Und kommt, und kommt die Allee allein
Leise, leise ins Dorf herein.
Azaz: némelykor megesik mély éjszakán, hogy a szél mint gyermek ébred, s jön, jön a fasor egyedül csöndesen, csöndesen a faluba. Mindig szerettem az effajta kihívásokat; most is rögvest nekiveselkedtem a munkának, s két nap múltán átnyújtottam Pók Lajosnak az alábbi változatot (ahol Rilke ijeit – geschieht-tief, Wind-Kind – é-kkel próbáltam visszaadni):
Olykor, ha mélységes mély az éj,
Mint kisded, úgy eszmél a szél,
S oson a fasor, oson egymaga
Halkan, halkan a faluba.
Mint látható, az Allee-allein „al”-alliterációi is megmaradtak: igaz, egy sorral lejjebb, a halkan és falu szavakban.
Vagyis a tanulság: vannak olyan, valóban reménytelennek rémlő versfordítói leckék, amelyek mindazonáltal a költői megközelíthetőség határán belül vannak, föltéve, hogy van hozzájuk megfelelő szinonima-készletünk, és sikerül rá is találnunk.
Sors bona, nihil aliud.
„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem.”
JÓZSEF ATTILA
Történelmi tény, hogy egykor némely nagyurak, főként királyok és más hatalmasok saját nagyságukat még szembeszökőbbé és feltétlenebbé teendő, törpéket tartottak maguk mellett. Elég volt a nyomorultakra ránézni és a nagyúr tudta – meg mások is –, milyen erős, hatalmas, kiváló az úr, s mily hitványak, lám, mások. Később, az udvari bolond – majd ennek kollektívabb válfaja, a bohóc – már az okosodás jeleként állandósult intézmény, ilyen nyakatekert módon néztek szembe (halovány, de kétségkívül létező kritikai érzékkel) önmagukkal, hibáikkal, fogyatékosságaikkal eleink, „nagyok” és „kicsik”, lelkűk mélyén azzal a meggyőződéssel, hogy azért ők nem akárkik. De hát, sajna, nem biztos, hogy a kicsi a valóban kicsi, a törpe a törpe, a hivatásos bohóc az igazán nevetséges – megeshet a fordítottja. A legkéjesebb öröm, a káröröm mindig az önhittség, beképzeltség kontroll nélküli megnyilvánulása, alacsony hatékonyságú szembesülés önmagunkkal, a „bezzeg és nem ilyen vagyok” farizeus „öntudata”. De hát milyenek vagyunk s milyenek lehetünk egyáltalán? Eme önhittségben különbözünk eleinktől?
A régmúlt mindig nagy becsben áll előttünk. A közelmúlt – egyszerűen nem létezik, a történelem lyukas. De majd bezzeg mi! Magyar betegség volna? Ma csehek, oroszok, románok, németek stb. ugyanezt teszik. Akkor hát egyetemes „emberi”? A gyarlóság feltétlenségének megnyilvánulása? Vagy a cselekvéshez szükséges önbizalmat ilymódon hisszük beszerezhetőnek, ha a lehetőségek önhibánkon kivül és önnön érdemeink nélkül az ölünkbe csöppentek, mint negyven egynéhány éve, és állítólag most, a közelmúltban? A saját érdemek és az ellenfél bűnei rendszerint utólag, keserves fejtörés és elszabaduló gátlástalanság nyomán születnek, aztán mérhetetlenül csodálkozunk, hogy a nép, az istenadta nép az istennek sem akar minket ünnepelni, pedig most már szabad, sőt muszáj volna neki: Holott mindent érte és csakis ÉRTE tettünk önzetlenül (ilyenkor hivatalos ünnepeken a hiányzó egyetemistákat civilbe öltözött kis- katonák helyettesítik; ha nincs „népség”, jöjjön a „katonaság” miként a miniszter úr bevallotta). A nép azonban – mily szerencse, hogy nem lehet leváltani! – nem szereti az önjelölt és utólag érdemesült hősöket, legfeljebb eltűri őket ideig-óráig. Tapasztalván a szélsőségek tobzódását és megsemmisüléseit évezredeken át, a zsigereiben érzi, hogy a szertelenség nem lehet az igazi; ahol az van mégis, valami feltétlenül hibádzik. Az egyének pedig békére, megállapodottságra vágyván, az „arany középút” délibábját kergetik gyakorta, minden kudarcélmény ellenére, néha pedig – „lássuk, uramisten, ki megy többre” – önpusztító elszántsággal vetik bele magukat a szélsőségek áradatába, mint az egyszeri gazda, mikor a jég verte a szőlejét.
Ily módon a történelem szubjektív oldalról tekintve, a legritkábban termékeny és normális, az állapotokra vagy lagymatag tespedés, vagy heves viharzás a jellemző, a cselekvésben hol a voluntarizmus erőszakossága, hol a fatalizmus apátiája bénítja „a gondra bátor, okos férfit”, az egyének pedig rendszerint csak látszanak egyéniségnek, mert vagy őrjöngő fanatikusok, vagy tespedő filiszterek. A közbülsőt Diderot szavaival jellemezhetnénk: „Ha az egyik szilárd, a másik cseppfolyós; úgy, ami közbül van, hm – az kásaszerű.”
Mindez a visszájára fordult, elidegenült világ természetes velejárója. Ha már maga az elidegenültség megeshetett, azaz saját növekvő (noha felemásan növekvő) erőink kötöttek minket gúzsba, akkor bármilyen képtelenség megeshet, akkor semmilyen szélsőség nem természetellenes az általános szegénység és viszonylagos gazdagság viszonyai között. – Ez jellemző a magántulajdon bármilyen fokának és formájának esetén, tehát ma is, a szocializmus fejlődésének első szakaszára is (a már tapasztaltra és az eztán bármikor bekövetkezőre, hiszen a magántulajdontól és következményeitől csak hosszú történelmi folyamatban szabadulhatunk), bárhogy ágálunk, bármennyire szenvedünk tőle. Ami önmagában természetesen nem mentség semmilyen konkrét és személyes bűnre. A szertelenség történelmi szívóssága a képtelenségek képtelenségének, a magán- tulajdonnak a szívósságában gyökerezik. Ennek egyik formájáról, a földtulajdonról írja Marx. „Egy előrehaladottabb társadalmi-gazdasági formáció álláspontján a föld magántulajdona ugyanolyan otrombaságnak tűnik majd, mint az, hogy egyik ember a másik ember tulajdona. Maga az egész társadalom, egy nemzet sem, és minden egyidejűleg létező társadalom együttvéve sem tulajdonosa a földnek. Legfeljebb birtokosai, haszonélvezői, s mint borii patres familias (azaz; jó családapák – M.l.) kötelesek jobb állapotban átadni utódaiknak, mint ahogy kapták.” (A tőke III. köt.)
Hogy ma nem ez az általános hiedelem ? A lényegen, a magántulajdon otrombaságának tényén, ez nem változtat. De maga az a hiedelem, mely a magántulajdon szentségét sérthetetlennek képzeli, nem ismervén, vagy nem óhajtván ismerni, egyelőre jobb megoldást nála, a képtelenségek akaratlan igazolása önmagában is szubjektív oldalról, s képtelenség-fokozó tényező.
Az ember – olykor konkrét személyek elkülönült létében is kifejeződő – ketté- hasadottsága az elidegenedettség (értsd: a magántulajdon) talaján olyan tüneteket produkál, mint a szeretet és gyűlölet végletességei, a krisztusi mindent megbocsátás szelleme és az osztályharcos kíméletlenség (amit a proli a csendőrt uszító korbácsos uraktól tanult el!), a hivalkodó jólét és az iszonyatos szegénység, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a műveltség és a hülyeségig menő tudatlanság, vagy másfelől művészet és műélvezet, termelő és fogyasztó henyélés és rabszolgai robot, zsarnokság és lázadás stb. – vagyis az ember történelmileg determináltan szertelen. Az általános szegénység és a viszonylagos gazdagság – a magántulajdon – uralma idején nem lehet más. Hol mindent akar, hol „kicsivel beéri”, hol lázad, hol elheverészik a mocsokban, hol közbülső megoldásokkal („arany középút”) próbálkozik. Míg módja lesz nem „közbül” keresni a megoldást két szélsőség közt, hiszen az semmiképp nem megoldás (minthogy önnön közvetlen tagadása eleve), hanem képes lesz végre fölül, a szélsőségeket valóban, dialektikusán tagadva meghaladni a szélsőségek formájában jelentkező egyoldalúságokat, addig bizony sok idő eltelhet, vagy rövid idő alatt nagy erőfeszítésekre van szükség. De a megoldás: adott állapotok túllépése. S addig? Addig bizony szegény EMBER – vízzel főz.
Lássuk a főzés különböző receptjeit. A hadseregről az az általános hiedelem, hogy „védi a hazát”. (Az csak ritkán kérdés, hogy kinek haza a haza.) Ám ez merő illúzió a szertelenségek világában. A hadsereg – elsősorban önmagát védi. Tudták ezt Julius Caesartól Kutuzovon át Görgey Artúrig a katonák, akik valóban hadvezérek voltak, s nyíltan vállalták is. Ezért követtek el mindent, hogy bármi áron (szó szerint bármi áron) megszervezzék, kiképezzék, ellássák anyagi javakkal (élelem, ruházat, fegyverzet, szállító eszközök stb.), s aszerint „taktikáztak”, ahogyan a fentieket tehették. Ha ezt jól csinálták, azaz hozzáértően, a kor színvonalán, az őket támogató erők érdekeire is építve, volt rá esélyük, hogy ráadásul esetleg a hazát is megvédik. ,,C' est la guerre!” Néha megtehették, s ebből tovább profitálhattak. A rendeltetésszerűség az elidegenedés (azaz magántulajdon) világában – sokadrangú kérdés. „Mindenki a piacról él.”
A parlament – bárhol – látszat szerint a polgárokért van, nekik teremt nyugodt, biztonságos életet. Valójában ideje javarészében önmagával foglalkozik; bebizonyítja a honatyák és –anyák anyagi, politikai, erkölcsi uralmát (lásd: a médiák birtoklása), szilárd bástyákat rak önmagának (lásd törvényhozás) a választók egyetértésével vagy mérhetetlen csodálkozásától kísérve, s ezt szemérmetlenül be is vallja az üresen ásítozó padsorokkal mindezt lankadatlan honmentői buzgalommal. Igaz, bástyarakás közben, mintegy mellékesen, használható és kijátszható törvényekez hoz, közvéleményt szervez olykor jó ügyekhez; szóval, a népnek is csurran- cseppen valami. Még mindig jobb, mintha mindez nem volna. Kicsivel beérjük.
A politikus (mondhatnánk akár kormányt is) hatalmat gyakorol. No, persze a nép megbízásából, esetleg a szavazásra jogosultak 12- 15%-ának szavazataira alapozva, mint az az USA-ban szokásos, és újabban nálunk is; megbízatása idejének első negyedét a beletanulással töltve el, esetleg a következő két negyedet (ez már jó teljesítmény!) ügyek intézésével a parlamenthez hasonló buzgalommal és hatásfokon, csak valamivel agresszívebben, az utolsó negyedet pedig a helyezkedés gondjai kötik le, az újbóli „megválasztás” reményében mindent feledve, s másfelől mindent bedobva. Ha kicsöppent a hatalomból, „na, megálljatok csak” eszme jegyében intrikál, obstruál, cselt sző, „csőbe húzza” a hatalmon lévő kiválasztottakat stb. Szóval a gőzgép előtti színvonalon hasznosít energiát (7% alatt!). De hát „ah, ilyen ez a politika!”.
A filmrendező, mivelhogy szereti csinálni, filmet rendez. Lehetőleg művészfilmet, ami esetleg a kutyának se kell, de a rendezőről kiderül általa, mekkora zseni. Sikerfilmet esetleg „mindent a kedves vevőért” szatócsszínvonalon, de aztán a néző ne követeljen ám művészetet. Vagy szórakozik, vagy műélvez, választhat. Rendező – ha van megfelelő „keresztapja” – újra és újra filmet forgat. Más rendezők a mindig szűk kapacitás miatt meg sem mérettethetnek talán. Mindezt a nép zsebére. A nép érje be a tisztes haszonnal, hiszen végül is készülnek filmek.
A tőkés profitot termel. Mindegy milyen áron. Ha nincs szükséglet arra, aminek a piacradobásával profitot szerezhet, sebaj, majd bebeszéljük a potenciális fogyasztónak, hogy épp ez hiányzik neki, boldogsága, lelki-üdve, a szomszéd pukkasztásának lehetősége stb. ezen múlik, s majd vásárol ész nélkül (hiszen a reklámmal s más manipulációs trükkökkel az ép eszét valóban elvették). A nagy profitforrások rendszerint nem valós, hanem mesterségesen gerjesztett szükségletek, mint a hadiipar, a kábítószerkereskedelem, a szórakoztatóipari divat-kikényszerítések stb. Nem vitás, néha és valamennyire valóságos szükségletek is kielégülnek, tűrhetően. Ezt az egészet együtt fogyasztói társadalomnak hívják. Lévén a szertelenség egyik alapesete, lényege a fogyasztókat fogyasztó fogyasztás.
A tudós (divatos szóval: kutató, vagyis nem kötelező találnia) a kutyabolha harmadik pár lábának hajlatait tanulmányozza mindenre kiterjedő műgonddal és felelősségtudattal (ez érdekli, erre kap pénzt stb.), már megoldott kérdések megoldásán fáradozik lankadaltanul („kérem! ha megfizetik?”), kegyetlenül szégyellve magát, ha normális, többoldalú embernek sikerül mutatkoznia, ám hittel vallja, hogy a polihisztorság kora lejárt, ő szakember, mi több szakértő (a szakbarbárságnak rangot biztosító terminus technicus), csak „ezek” a politikusok nem hallgatnak rája stb. A nép pedig csodálja s hódol neki. Korunk divatja a tudomány. Ám a technika különböző területeit leszámítva, hol van a tudomány hasznosulása? Majd! Egyszer! Talán! A tudományt addig se zavarjuk. A tiszteletre valóban méltó kivétel hihetetlen kálváriákat jár, mert hódolat van, pénz nincs.
Az újságíró – újságot ír. Mindig, mindenről, mindenkinek, a hozzá nem értők bátorságával. Tolakodva kérdez mindenről, ami szerinte érdekes és számára izgalmas; behatol a legszentebb szentélyekbe és bevilágít annak pókhálósnak talált sarkaiba; nyilatkozik értünk és helyettünk. A hozzá nem értők gátlástalansága nélkül nem is lehet valaki újságíró, ez való igaz. így aztán két világ van állandóan (bár különböző arányokban kivitelezve): a valóságos, az élet a maga történéseivel, törekvéseivel, valós követelményeivel, és az újságírói buzgalom szülte, újságban objektivált világ, ami vagy egyezik amazzal, vagy nem. Parlamenti szónoklatokban mindenesetre az utóbbira szokás hivatkozni, tájékozottságot fitogtatván. Eközben, eme újságírás teljesítményeinek is betudhatóan kétségtelenül megy előbbre a világ – ha kicsikét is. Na, ne legyünk telhetetlenek!
A filozófus – kiváltsága az unalom és emészthetetlenség – a filozófia mások által felfoghatatlan tolvajnyelvén értekezik, absztrakt képleteket és elméleteket gyárt, „hozzászól” a világhoz, olykor-olykor leereszkedve a közönséges halandókhoz megsértődésre készen, ha ezt mégse vennék jónéven, hivatkozik végeérhetetlenül s idézeteket keres önigazolásul (hasonló eljárások folytán látszik országgyűlésünk bölcsek gyülekezetének). Miközben mindezt teszi, érdekesen és hatásosan, figyelmet keltőén kérdez is (csak ne válaszolna is mindjárt ezekre!), iskolázza gondolkodásunkat a kategóriák pontosításával és okfejtéseinek alaposságával, igényességre tanít a gondolkodásban stb. De mire mindez kiderül!… Hja, a tudást nem adják olcsón. Legfeljebb rosszul fizetik.
Minek folytassuk szegény ember főzési erőfeszítéseinek kimerítő felsorolását? Vízzel főz. Lehetne persze másként, akár már ma is.
Az ügy végső megoldása lehetetlen a magántulajdon talaján, az elidegenedettség erre épülő terméketlen légkörében, a profit érdekében szervezett és állandósult pazarlások világában („kerül amibe kerül – másnak”), vagyis szívós ellenérdekeltség miatt. A hatásfok némi fokozása, a pazarlás kismértékű csökkentése, az üresjáratok egy részének kikapcsolása már az elidegenedettség társadalmi méretű felszámolása előtt is lehetséges. Lehet tenni róla, hogy a hadsereg nagyobb mértékben rendeltetésszerűen működjék, de ügyét nem szabad katonákra, vezetését kontárokra bízni. Az országgyűlésben a honatyákat lehet rendszabályozni, pl. választással (íme! a nép szava!), de házszabályilag is, amit közvélemény követelhet, legalább a kontroll szintjén. De hát kutyára bízni a szalonnát…
A politika, a hatalom, tehát személyes megjelenítője a politikus is észreveheti, ha észrevétetik vele, hogy a hatalom nem az övé valójában, hanem a megbízóié, s köteles e kölcsönadott eszközzel optimális feltételeket teremteni az élethez, mások konkrét tevékenységéhez. De ha vissza se hívhatjuk? A filmrendezés nem lehet belterjes magánügy. A társadalmi ellenőrzés hatékony formái mellett a filmrendezők közti valódi versengés lehetőségével és kényszerével párosulva lehetne közügy. A tőkést egyszerűn sarokba kell szorítani, kényszeríteni kell együgyüsége részleges feladására s korlátozván legalább romboló erőit csökkenteni, ha már az emberi élet építése és a valóságos értékek megbecsülése ügyében nem is számíthatunk nála semmire. De várhatjuk ezt gazdag úriemberek kormányától? A tudós, ha teljesítményei alapján – s nem a ma szokásos „védési” rituálék hopszasszái révén – megméretik, részben saját hobbijának áldozván (ezáltal csiszolhatja problémalátó képességeit és technikáját) elfogadható programokra támogatást kapjon, de lehetőleg ezt ne bízzuk tudósokra, ahogyan a háborút se katonákra. Mindkettő komoly dolog ugyanis. Az újságíró újságot írjon, ne mindenáron életművet alkosson. Kívánatos a már ma is létező alaptípus, a társadalom valódi ügyeiben érdekelt és azokhoz érzékkel bíró riporter. A filozófus művelje főhivatását: a nevelést. Már tudniillik, ha ért hozzá. De engedjék is neki! A filozófusi pályán nyüzsgő szorgalmas könyvtárosokat is meg kell persze becsülni, de se a filozófiát magát, sem az életből fakadó feladatokat illetően ne lehessen övék a döntő szó.
Mindez nagyon kevés? Nincs reményünk (remény: a tudatlanság egyik válfaja, Goethe szerint is) jobb, hatásosabb megoldásra? A tőkés, és az általa hatalomra juttatott s engedélyezett politika az ellenkezőben érdekelt, s hogy hatásosan lehet az, alig vitatható. De akkor is, így is, amit mégis lehet, akarnunk kell. Ha nincs szilícium-egyenirányítós villanymozdonyunk, legyen a gőzös tizedrésznyi teljesítménnyel vagy akár lóvasút! De szálljunk vonatra! Gyalog nem megy.
Mint mondám, szegény EMBER – vízzel főz. Hja, „C' est la vie!” Egyelőre.
Annyi, ugyebár, nyilvánvaló, hogy ez a rezsim csúfosan megbukott. Aki csak annyira odafigyel az ország politikai hangulatára, hogy a vonaton vagy a villamosokban meghallgatja, amit az emberek egymásnak mondanak, tudhatja, hogy e „népi-nemzeti” kormánynak sikerült a népből-nemzetből olyan undort kiváltani, ami párját ritkítja az utóbbi másfél évszázadban.
S ennek alighanem így is kellett lennie. A rendszerváltás – ne firtassuk most, milyen s miféle érdekeket kifejező – logikája azt diktálja, hogy minden, ami korábban volt, rossz volt, hiszen ezért kellett rendszert váltani. S ugyanebből a logikából az is következett, hogy mindenki, aki a korábbi rendszerben valaki volt, felelős is azért, ami volt. Az új rezsim urainak tehát senkiknek kellett lenniük, az értelmiségi lét perifériájáról – sógorság-komaság, ilyen-olyan ismeretség alapján – verbuválódott névteleneknek, akik azzal állhatták a nemzet elé, hogy makulátlanul tisztakezűek. Legfeljebb rendőrspiclikként szolgálhatták a korábbi hatalmat, minthogy a besúgókat – a dolog természetéből következően – szintén megilleti a névtelenség.
A senkiknek azonban fejébe szokott szállni a dicsőség, ha egyik pillanatról a másikra valakik lesznek. El kell hinniük, hogy hivatottak az ország – vagy pláne ama „tizenötmillió magyar” – gondjainak megoldására, különben mit kezdhetnének önmagukkal. A felfuvalkodott senki pedig nem hallgat az okosabbak szavára – hogyan is hallgathatna, hiszen ha valaki okosabb nála, annak kellene az ő helyén ülnie, fgy aztán balfogásokat balfogásokra halmoz, amit úgy rekompenzál, hogy egyre nagyképűbb és hatalmaskodóbb: ahelyett, hogy beletanulni a dolgába, „karizmatikus” elhivatottságának bűvöletében él. Maga is sejti azonban, hogy a pünkösdi királyság nem tart élete végéig, s ezért harácsolni kezd, hogy legalább pénze maradjon, amikor hatalmát veszti. Ám abban sincsen jártassága, hogy ezt ildomos módon leplezze, s így válik végképp olyan közutálttá, amilyen közutálat ezt a garnitúrát övezi.
Nagy baj ez, igen nagy baj. Sokkal szerencsésebb lett volna, ha e hajdani senkik valamivel ügyesebbek és illemtudóbbak, jobban tudják leplezni hozzá nem értésüket és harácsolásaikat. így ugyanis könnyen megismétlődhet az 1990-es kontraszelekció: minthogy minden, amit ezek a rendszerváltás óta csináltak, köztudomásúan rossz, esélyesekké válnak azok, akik ellenzéki mundérban lettek a rendszerváltás idején szintén senkikből valakikké. S akkor csöbörből vederbe jutunk.
Jóllehet nagyon érthető, ha népünk-nemzetünk utálattal fordul el attól a felhőjátéktól, amely a mai politika régióiban folyik, úgy látom, tanácsosabb lenne igencsak odafigyelni, miket szónokolnak odafönn. Nehogy a kormányzó pártok elleni indulatok szele a közelgő választások idején olyan politikusok vitorláját dagassza, akik semmivel nem jobbak a mai kormány exponenseinél. Elképzelni is rossz, milyen miniszter lenne – találomra kiragadva a példát – az a huszonéves honatyánk, akit egy idegenforgalmi propagandairodában töltött esztendő tapasztalataival röpített a történelmi véletlen a parlamentbe, ahol derék és ötletdús ellenzékiként szerzett hírnevet.
Ötleteinek megvalósítása – az egyetemek- főiskolák irányítói legyenek a diákok és valamiféle „reformoktatók” képviselői, a Magyar Tudományos Akadémiától vegyék el valamennyi intézetét stb. – ugyanis (szerintem, de aligha csak szerintem) több kárt okozna, mint a mostani rezsim szellemi tatárjárásának minden eddigi dúlása.
Vagyis: bármilyen nyilvánvaló, hogy ez a rendszer megbukott, s méltán bukott meg, mert intellektuális és erkölcsi arculata egyaránt visszatetszőnek bizonyult, nagyon meg kell fontolnunk, kikre bízzuk az ország sorsának további alakítását. Ha nem így teszünk, jöhet még rosszabb is.
Elbűvölten olvastam Kardos G könyvét (immár másodszor) és arra gondolok, hogy sajnos, teljes képtelenség egy recenzióban akár csak érzékeltetni is mindazt, amit ez a könyv tartalmaz, és a módot, ahogyan ezt a tartalmat az (ró formába önti. Ismeretes volt már három nevezetes könyvéből, hogy az írás nála valami olyan dolog, amit szégyenteljes dolog volna „művészetnek” nevezni, mert ez a szó óhatatlanul magában foglalja a „műviség” képzetét, márpedig Kardosra talán az a legjellemzőbb, hogy észrevehetetlen, hogy „művelt” valamit, a szavak nála nem „termékek” és nem közvetítő eszközök, hanem egyből életté válnak, miközben a létezés milliónyi változatát jelenítik meg. így volt eddig is, de a Jutalomjátékban még ígyebb van, mert Kardos itt egészen saját közegben mozog, olyan világban, amelyből vétetett, amellyel tökéletesen egy. És ez alatt nem a színház világát értem, hanem a magyar világot.
Nem tudnék olyan könyvet mondani, amely magyarabb volna ennél a könyvnél. Minden figurája, mondata, helyszíne, vicce, anekdotája, tragikomikuma csak itt élhet. Ráadásul a legújabb kori magyar történelem egyik legkritikusabb időszakában, egy napba, kisvárosba, színházba sűrítve. Amely tapintható konkrétságában is – ahogy Szabó György a Népszabadságban megjegyezte – „egyetemessé” tágul, és lesz „elsőül talán, az akkori idők hiteles összegzésévé”. És miképp, mi módon? Mert nem „történelmet” ír, nem vád vagy vádiratot, nem sorscsapást, magyar átkot vagy végzetet. „Ripacsokat” ír, akik – mint a Nemzeti Színház nagy és elragadó művésznője, a Nagyasszony fogalmazza fiatal szeretőjének írt levelében „kis nyuszik ebben a büdös nagy világban”. Kis nyuszik, akik nem értenek semmit a büdös nagy világból, de igyekeznek megmaradni, alkalmazkodni és a maguk kis ripacs világát egyeztetni a büdös naggyal.
Muszáj nagy szavakat használnom: egyszerűen fantasztikus, hogy Kardos G. az ember- ismeret micsoda gazdagságát produkálja. Színészeket úgy, ahogyan ő, még soha nem ábrázolt magyar író. Sőt, nem magyar se. De a magyar világnak szinte nincs olyan rétege, amelynek egy-egy alakja fel ne tűnne a könyv lapjain. És nem csak a jelenben –1951-ben hanem a múltból is megidézve. Ennek az 1951-nek előzményei vannak, és a ripacsok, a kis nyuszik akkor se mindig ismerték ki magukat. Mi sem jellemzőbb erre, mint Danninger Daniss Lenci, a vidéki igazgató esete, aki jött légyen bármilyen kormány, mindenesetre szubvenciót kért tőle. Kun Bélától is kért, és mi se volt számára természetesebb, mint hogy 1945 tavaszán, már a nyugati határszélen, levelet intézzen Szálasi Ferenchez, nem hűségnyilatkozatot adván neki, hanem szubvenciót kérve tőle. Ez persze meg is pecsételte későbbi sorsát, hiába volt áldott jó ember, aki zsidókat bújtatott, tótokkal volt puszipajtás és nyomorgó színészeket szerződtetett. Össze is gyűlik temetésére a ripacstársadalom az egész országból, szerveznek is neki szép temetést, és mond is az evangélikus lelkész ünnepélyes gyászbeszédet a sírja fölött, kérdezvén: „Mi volt a te magasztos célod Danninger Daniss Lőrinc? A magyar géniusz alázatos szolgálata. A magyar géniusz nagyon hatott a jelenlévőkre, halk szipogás kezdődött. Joó Aladár később ezt (gy mesélte: Akkora siker volt, hogy háromszor húzták vissza a koporsót”.
Kardos G. szakít azzal a hagyománnyal, hogy főleg gonosz funkcionáriusokkal jellemezze a korszakot. A törtetés, az idomulni akarás, a hol jogos, hol jogtalan félelem, reakciósok áskálódása mérgezi a légkört; az ávósok esztrádzenekari plakátjukkal tűnnek fel, és Durucz elvtárs, a városi agit.prop. titkár, akitől Késmárki, a színház igazgatója egyenesen retteg, meglepetésre a szívünkbe lopja magát külsejével és viselkedésével. „Durucz elvtárs pirospozsgás arcából csak úgy sugárzott, hogy kedveli az élet örömeit, ez meglátszott az ebéd maradékából is, amely még ott gőzölgött az irodában egy kis asztalon: marhapörkölt tarhonyával és uborkasalátával… Durucz elvtárs valami erős kenőccsel szorította hátra a haját, a tarkóján rövidre nyíratta, s inkább az ötödik tenornak látszott egy munkásdalkörben, mint a párt hivatalnokának”. Hivatalos beszélgetés helyett elandalodva emlékezik arra, mennyire szerette mindig a színházat meg a mozit. „Háromszor láttam a Ködös utakat Jean Gabinnal… A Bűn és bűnhődést négyszer…” Aztán egy operett jut eszébe, amelynek a címére már nem emlékszik, csak egyetlen dalára. És már kezdi is énekelni: Merci bien, Köszönöm azt, hogy még egyszer fellángolt az én szívem…” Késmárki segít neki, együtt énekelnek, közben benyit a titkárnő, Vidovics elvtársnő. „De azért Durucz elvtárs nem zavartatta magát: – Köszönöm azt, hogy még egyszer hittem a májusnak én… Azután Vidovicsnóhoz fordult, akinek az arcán némi riadalom tükröződött. – Megbeszéltük Késmárki elvtárssal, hogy jövőre szerződtet a színházhoz bonvivánnak… Mit vagy úgy megrémülve, Vidovics elvtársnő?”
Persze, nem mindenki ilyen aranyos, elhangzanak a korra jellemző frázisok és okítások, amelyek azonban a ripacsvilágon átszűrve merő képtelenségnek tűnnek és belevesznek a teljes értetlenség sűrű ködvilágába. Ez a könyv végre hitelesen, rémtörténetek, túlzások nélkül tárja elénk, hogy miért volt reménytelen első pillanattól kezdve a szocializmus sorsa Magyarországon; miközben pedig még csóré ripacsok szívében is képes volt reményt fakasztani. Mint azt a regény legmeghatóbb házaspárjának nőtagja, Nyuczky az egykori „derb szubrett”, jelenleg súgónő, aki magát szerényen nevezi akár vén szajhának is, egy ellágyult órában megfogalmazza: „Jaj, édes Józsi… Ugye, már nekünk jó lesz mindig, Józsi? Ugye, már nem kerülünk többé az utcára? Ugye, ez a kommün nem fog soha megbukni, ugye Józsi?” De Nyuczky pár héten belül meghal. És megmenti ezzel öreg férjét, Kassák Jóskát, aki először a színházban eljátssza az elvárt ripacsgyászt, és ezzel megmenekül attól, hogy a szigorú fiatal főrendező esetleg kirúgja. Aztán egyedül, az utcán egy fának zokogja el halálos, igazi fájdalmát. Szokatlan mottót írt könyvéhez Kardos G.: „A Tatárjárás című operett fináléjában a kórus ezt énekli: »Hajrá előre, a sík mezőre…«
Ilyenkor a szereplők valami távolbavesző vidéki hagyományból mindig hátrafelé lépdelnek.”
Kiki fejtse meg ezt a mottót belátása és kedve szerint. (Ab ovo Kiadó)
A West Side Story bevándorolt Puerto Ricó-i fiataljai ambivalens módon, sóvár iróniával beszélnek és énekelnek Amerikáról, s úgy, mintha az ő szülőhazájuk nem Amerikában volna. És nincs is. Csak földrajzilag van. Amerika a mexikói határtól északra kezdődik, attól délre a szubtrópus meg a trópus nyomoré valósága terül el. Amerika nem nyomorú és talán nem is valóság. Amerika képzelet inkább, afféle huszadik századi álom, amelyről nem is lehet másként, mint sóvár iróniával beszélni, mert aki határain innen ól, az vágyódik rá, aki határain belül, az csalódik benne.
Nekünk, magyaroknak is pontosan ilyen az Amerika-élményünk. Ez a korlátlan lehetőségek hazájaként ismert fél-kontinens más- félmillió sóvár hazánkfiát nyelte el már álombendőjóben, többségükről hír se járja, hírt csak néhányuk mesés szerencséjéről hallunk, s ez a hír a szerencsepróbáló kalandort éleszti bennünk: száz éve már, hogy Magna Hungáriát is arrafelé keressük. És hiába, hogy szegény ember gőggel főz, az európai szegény ember pedig Európa-gőggel, magyarként francia- és német-orientációval például, az utolsók, akikre igazán figyeltünk, a francia szimbolista költők voltak (egyetlen – igaz, hogy nagyformátumú – hazai követőjükkel), az utolsó német pedig Thomas Mann volt, fehérek között egy európai (egyetlen hazai követő nélkül). Az irodalmi példák onnan jöttek, az Óperencián jóval túlról: Hemingway nagyobb hatást tett ránk egyedül is, mint az európai szépprózaírók együttvéve. Az úgynevezett tömegkultúra mintái végképp kiszorítottak minden mást: a magyar újságírók a Hearst-iapokra figyeltek, a filmesek Hollywoodra, a reklámgyártók (mai nevükön: a public relations emberei) New Yorkra, a könnyűzenészek New Orleansra, s még a liverpooliak is odaát kötöttek ki végül, hogy Lennont az ottani mártíromsága emelje a popzene védőszentjei közé.
Még a politikai okokból kedvezőtlenné vált helyzet, a nehezen átléphető határok sem riasztották el századunk második felének Julianusait attól, hogy felfedező útra induljanak. Az elképzelt Magna Hungária ki-kinyújtotta kezét: Fulbright-ösztöndíjjal, iowai íróprogrammal, Soros-alapítványi segítséggel. Talán Boldizsár Iván kezdte a sort, New York percről percre című riportkönyvével, aztán az iowaiak folytatták: Szász Imre például (Száraz Martini-koktél), könyvvé duzzadt élmény- beszámolóval hálálva meg a szponzoráló mezőgazdasági gépgyártó cég (a John Deere, ha jól emlékszem) nagylelkűséget. Nemes Nagy Ágnes iowai naplója épp mostanában zárta a sort. Almási Miklós „a földszintes Amerikáról” hozott híreket, még egy Feleség voltam Amerikában című könyvre is emlékezni vélek. Az volt a benyomásunk a hetvenes- nyolcvanas években, hogy sokkal kevesebbet tudunk az állítólag testvéri Szovjetunióról (és végképp kevesebbet „a földszintes Oroszországról”), mint a deklaráltan ellenséges Amerikáról.
De feltűnő a riportkönyvek kizárólagossága. Regényt utoljára (és először is?) Tamási Áron írt Amerikáról (székely legénykéje ugyanúgy csalódik vágyaiban, mint ama Puerto Rico-i legénykék-leánykák), Vámos Miklós A New York-Budapest metró című regényére félszázadnál is többet kellett várni. Érdemes volt persze, a még mindig fiatalnak tekinthető (ám szép írói múltú) szerző a bölcs öregek magasságába emelkedett ezzel a könyvvel, melyet áradó mesélőkedve, szivárványos humora és szkepszisen átszűrt hatalmas életigenlése az év bestsellerévé avathatott volna, ha létezne nálunk mostanában ilyen.
Marton Gyula nevű főszereplője, magyar színész és színpadi szerző, fölfedezni és meghódítani indul Amerikát. Ezt a hódítási kísérletet meséli el a regény „hét röpke év történetét, tíz mozgalmas fejezetben”, miként az elhatározottan reklámízű utolsó oldalas szöveg mondja. Színészek sikeres hódításáról alig tudunk, nem küldtünk Hollywoodba se magyar Marlene Dietrichet, se Ingrid Bergmant, s Marton tudja ezt, mégis nekirugaszkodik, újra és újra. Színpadi szerzőnk is legfeljebb a század elején vergődött hírnévre: Molnár Ferenc vagy Lengyel Menyhért. Ezt is tudja Marton, mégsem csügged el teljesen a hét röpke év alatt, minden knock out után föltápászkodva küzdi végig a tíz mozgalmas menetet. Magyar (vagy közép-európai?) szívósság ütközik itt az amerikai szorító keményöklű bajnokával. Az utóbbi az erősebb, de Vámos nem növeszti gonosz szörnnyé, szívtelen pofozógéppé. Vámos érti és ezért szereti Amerikát, miként érti és szereti Magyarországot (Közép-Európát?) is. Mindkét ország (mindkét régió), a maga hagyományaiban formált törvények szerint működik, alkalmazkodni az ottani nem akar, az itteni nem tud a másikhoz. Emberi mű lévén szép is, ronda is, mulatságos is, sírnivaló is, szeretnivaló is, utálatos is mindkettő; két különböző őrület, de van bennük rendszer.
Fontoskodásnak ne hasson, amit a regényről (és a regény ürügyén) eddig írtam, jobb ha kijelentem: voltaképp szórakoztató olvasmányról van szó, akár kalandregénynek is felfogható könyvről, melyben kor- és honfitársunk, Misztör Mertn, a Rosinantéjára (egy öreg Ford Mercuryre) pattan, hogy Dulcineáját, szegény árva hazánk hírnevét, s önnön lovagi késztetéseit szolgálva sorompóba szálljon. Amikor még nem tudtam, hogy recenziót fogok írni az Ezredvégnek, levelet küldtem Vámosnak, a következő – és recenzióhoz is illő – befejezéssel:
„Ez a főszereplő, kedves Miklós, eleven cáfolata a nemzetkarakterológiai viccnek, mely szerint a magyar ember utánad megy be a forgóajtón és előtted jön ki. Misztör Mertn, a mi Marton Gyulánk valóban utánad megy be, ám utánad is jön ki, ráadásul nem az első ajtófordulatra. De mindig bemegy, és mindig kijön.” (Ab ovo Kiadó)
Az önmagában is érdekes, hogy e kötet szerzője akkor – 1990 tavaszán, közel a negyedik X-hez – írta első politikai cikkét a Magyarországi Szociáldemokrata Párt választási bukását elemezvén, amikor a magyar baloldalnak egy – ki tudja milyen hosszú – időre az államhatalomban való részvételtől is búcsúznia kellett. Még inkább különös, hogy miközben a politikai irodalmat művelők sorából sokan – látva a baloldal nem kis vereségét – elegánsan „átsasszéztak” vagy – még a formaságokra sem ügyelve – egyszerűen átálltak a másik, – a győztes – oldalra, Hegyi Gyulának akkor jött meg a kedve a baloldalisághoz.
Könyve előszavában érzelmi indoklását is adja e manapság szokatlan irányú „pálfordulásnak”. „Őszintén szólva bőszített, hogy egy rossz rendszer csődje ürügyet adhat sok generáció és számos nagyszerű ember hitének, igazságkereső szenvedélyének, áldozatvállalásának bemocskolásához és avítt, sokszor megbukott eszmék felmelegítéséhez.”
A mélyebb, tartalmi, mondhatni „módszeres” megokolását Hegyi baloldali – nem csupán „privát”, a nyilvánosságnak is szánt- vonzalmának a kötet címadó tanulmányában találni. Azért lett szimpatikus számára ez az – igenis létező – irányzat, mert lényegét az igazságtalanságokkal szembeni örökös elégedetlenség, a folyamatos társadalomkritika jelenti, s a konzervativizmustól, illetve a liberalizmustól eltérően nem a múlt restaurálására törekszik, nem a modernizáció, a kapitalizmus jelenét vetíti ki az idők végtelenségéig, hanem immanens jövőképpel is rendelkezik egy méltányosabb, egy igazságosabb társadalomról.
Hegyi nem átallja a figyelmet Marx és Engels közös fiatalkori munkájára, a Kommunista Párt Kiáltványára – mely a kommunista pártok létrejötte előtt született – mint a „lázadó és gondolkodó szellem nagy kalandjára” irányítani. Úgyszintén eredeti megállapítást tesz Lenin Állam és forradalom című „brosúrájáról” is. A kultúra mai, ellentmondásos helyzetét elemezve, Hegyi Gyula azt hangoztatja, „hogy egy önszerveződő demokráciában, amely nem a politikai elit küldetésének megvalósításán robotol, hanem a maga sokszínű igényei szerint keresi a boldogulást, az állami és központosított kultúrpolitikát egészében le kell bontani.”
Karakanságára vall az is, ahogyan Hegyi a sajtószabadság kérdését tárgyalja. Elismeri, hogy a magyar sajtó – amennyiben a lehető leggyorsabban igazodott a többpártrendszer, a piacgazdaság viszonyaihoz – magasabb szintre lépett, de azt is hozzáteszi, hogy Magyarországon – a rendszerváltozás sajátos körülményeivel magyarázhatóan – a sajtószabadságnak több korlátja is van, számos tabu érvényesül.
Rendkívül árnyalt, maximális objektivitásra törekvő – a személyes emlékek felsorakoztatása ellenére is –, ahogyan Hegyi a Kádárrendszert s Kádár János alakját felidézi. Kevés ilyen korrekt, szélsőségektől mentes – a korszak valós és vélt sikereit, a társadalmi és az emberi válság fokozatosan mélyülő tüneteit egyaránt érzékeltető – Írásművet lehet olvasni e „kényes” témában.
A kötet első fejezetében a fentiekben idézett nagyobb terjedelmű, elvontabb gondolatmenetű tanulmányok többségükben a Kritika, kisebb hányadukban a Mozgó Világ című folyóiratok hasábjairól kaptak helyet tematikus rendbe illesztve, a második rész a Magyar Hírlapban megjelent – értelemszerűen rövidebb, egy-egy jelenségre, eseményre (például az antalli „keresztény Európa” koncepció, az 1992. augusztusi Csurka- dolgozat, az október 23-i Kossuth-téri rendzavarás, az úgynevezett „litván veszély”) reagáló publicisztikai írásokból közöl kronológikus válogatást.
E két szerkezeti egység azonban Hegyi Gyulánál nem különül el mereven egymástól. Nemcsak mondandójuk koherens, stílusuk is teli van „átfedésekkel”. Az elméleti igényű dolgozatokban mindig jelen van a tapasztalás élménye, s az eleve praktikusabb fogantatásé újságcikkek sem nélkülözik a teoretikus megalapozottságot.
Bár a konkrét szövegekből több minden kiderül Hegyi Gyuláról (így például megtudni, hogy műegyetemre járt, de újságíróként dolgozik, baloldaliként istenhívő ember, aki 1992. március 15-én és szeptember 24-én egyik szervezője volt a Demokratikus Charta budapesti demonstrációjának), de a legfontosabbat – világszemléletét, gondolkodás- módját – a kötet egésze mondja el róla, hiszen azokat az írásokat gyűjtötte itt egybe, amelyek egy lehetséges baloldali gondolkodás fejlődését tükrözik, megvizsgálják a hagyományokat, értékükön mérik a magyar baloldal megmaradt intézményeit, köztük az idei május 21-ei választásokon elsöprő győzelmet aratott szakszervezeti mozgalmat.
Úgy véljük joggal reméli, hogy könyve biztatást jelent azoknak, akik „baloldali meggyőződésük miatt magányosnak és elveszettnek hiszik magukat.” Annál is inkább, mivel – mint a Vasasmatiné című cikkében írja – „amióta a baloldaliság szabadon választható, és »érdek nélkül tetszik«, sokak szemében egészen megszépült.”
De mi lesz azokkal, kérdezzük (nem Hegyi Gyula ellenére, inkább vele együtt), akik – egyik cikkéből kölcsönözve a helyszínt – a Hunyadi téren árulnak használt gyermekzoknit és elszürkült csipkét, akik filléres „kincseket” próbálnak meg készpénzzé tenni, hogy ne haljanak éhen? A hajléktalanoknak, az önhibájukon kívül munkanélkülivé lett ezreknek, a kisnyugdíjból tengődőknek mi ad biztatás, hisz hozzájuk aligha jutnak el Hegyi Gyula könyvének gondolatai? Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy olvassanak. Kivált komoly politikai irodalmat. Őket vajon boldogítják-e az árutól roskadó bevásárlóközpontok, a palotaszerű családi házak, a számítógép-parkokkal felszerelt irodák, a vállalkozókedv és a felszabadult tőke kezdeményezései? A kérdések költőiek, a válaszok nyilvánvalók…
Mégis e kötet azzal, hogy rámutat a kiáltó igazságtalanságokra tesz is valamit az elesettek sorsának jobbra fordításáért. (Kossuth Könyvkiadó)
Két nagyalakú, vaskos, közel ezer oldalt kitevő kötet. Címét olvasván minden irodalmárban óhatatlanul az a kérdés merül fel: képes lehet-e bárki arra, hogy egymaga megírja a világirodalom történetét? Ami – persze – merőben szónoki kérdés, csupán azért tesszük fel, hogy annál zordabbul rázhassuk a fejünket: nem, nem képes. Manapság pedig végképpen nem, hiszen az irodalomtudomány fejlődése, a szakirodalom rohamos növekedése oda vezetett, hogy komolyabb tudósok már arra sem adják a fejüket, hogy egy-egy nemzeti irodalom teljes áttekintésére vállalkozzanak – népes kutatógárda szokott szorgoskodni az ilyen szintéziseken –, nemhogy a világirodalom egészének essenek neki.
S akkor itt van ez a könyv. Kristó Nagy István mégis megírta a világirodalom történetét. No, nem az egész világét azért-amint erről előszavában korrekt módon tájékoztatja az olvasót, a keletiekre, az indiaiakra, kínaiakra, japánokra való kitekintésről óvakodott –, de majdnem. (Szerb Antal annak idején még mellőzte a summer-akkád és az egyiptomi irodalmat is; Kristó Nagy István éles szemmel észlelte, hogy ezek nélkül nem tárgyalható a Biblia, az európai kultúrkör irodalmának egyik fő forrása sem, s így elhagyhatatlanok.)
A nagy kérdés persze az, hogy hogyan írta meg; mekkora hibaszázalékkal oldja meg a megoldhatatlan feladatot. Nos, szerintem (s e szó itt igencsak hangsúlyos: egy világirodalom-történetről kritikát írni nem kevésbé kockázatos) derekasan jól. S ennek legfőbb módszertani biztosítéka a szubjektivitás nyílt vállalása. Kristó Nagy István nem az irodalom- tudomány nevében lép fel, nem nagyképű kinyilatkoztatásokat közöl, hanem emberi hangon, a maga nevében szól hozzánk. Néha egyenesen meg is szólít bennünket, intimitásokat közöl saját olvasói élményéről, stiláris fordulatai, jelzői egyéniek, gyakran poentírozottak, provokatívak, mint egy bizalmas beszélgetésben. Olykor (nem tanáros, hanem barátian bölcs) tanácsokat is ad, mit érdemes okvetlenül elolvasni a fiataloknak, az irodalom iránt érdeklődőknek. Ez a modor eleve elhárítja a műfaj legalapvetőbb veszélyét, azt, hogy a szerző valamiféle akadémikus objektivitás látszatával közöljön velünk kétes, vitatható vagy éppen téves információkat. Egy rendkívül – nyugodtan mondhatnám azt is, hogy bámulatosan – széles körű tájékozottsággal és olvasottsággal rendelkező irodalmár számol be itt műélményeíről s arról, mit olvasott vagy hallott (mert adott esetekben – s ilyen kontextusban nagyon helyesen – még az irodalmi pletykák rögzítésétől sem riad vissza) az írókról, az irodalmi élet eseményeiről. Nem azt állítja hát, hogy ez vagy az a mű ilyen, emez vagy amaz az állítás tény, hanem azt, hogy ő így élte át, amúgy tudja. Kompetenciájának mértékét sem rejti véka alá: zárszavában nyíltan közli, hogy esze ágában sincsen megállapításait „az olvasóra vagy épp az irodalomtudományra ráoktrojálni”, sőt, bízik olvasói „önálló Ítélőképességében, kritikus hozzáállásában”, abban, hogy nem a kétely nélküli elfogadás, hanem a továbbgondolás gesztusával csukják be könyvét.
Ilyen attitűddel természetesen egyetlen ember is megírhatja a világirodalom történetét – méghozzá úgy, hogy annak elolvasása hasznos és élvezetes. Kristó Nagy Istvánnak mindenesetre sikerült. S hogy mai kulturális állapotaink közepette még kiadót is sikerült találnia hozzá, az már a csodával határos. Jegyezzük hát meg a művét publikáló kiadó nevét: minden elismerést megérdemel e példás tettéért. (Trezor Kiadó)
„Meghajlok nemzetem nagytöbbsége előtt; a nemzet azon része előtt, mely mikor ellensége halottnak hitte, kebelében hordta a nagyság csiráját, az egyesülés ösztönét;… hiszen, minden nemzetnek a megpróbáltatás edzette meg életerejét… 1849. október 6-án forrt össze a nemzet ereje – párt, osztály és felekezet külömbség nélkül; önkénytelenül, megbeszélés nélkül született meg az a passzív forradalom, a melyen ellenségünknek a németnek és hetyke császárjának látszólagos nagyhatalma összetört.” E néhány, az aradi vértanúk emlékét idéző sor abból az emlékiratból való, melyet a Zemplén című folyóirat 1888-ban közölt, részleteit a Hadtörténeti Közlemények pedig 1922-23-ban. Eredetileg „A körültem és velem 1848. és 1849. években történt események” címet viselte, most pedig a Zrínyi Kiadónál Bona Gábor gondozásaiban Szabadságharcos napló címmel jelent meg. Szerzője Karsa Ferenc, aki 1848-ban huszonegy éves, zsujtai, Abaúj vármegyei születésű, református, nőtlen, jogot végzett, ügyvédi vizsga előtt álló jurátus, s augusztus 26-án önkéntesnek jelentkezett a sorozóbizottság előtt. A 20. honvédzászlóalj altisztje, majd Görgey tábornok törzsének parancsőrtisztje volt hadnagyi rangban. Az emlékirat elsősorban az átélt események szépítés és elfogultság nélküli ábrázolása miatt érdekes, főleg az 1849 május közepéig tartó harcok, a hosszú, keserves menetelések, a vad kézicsaták, a meggyötört honvédek mindennapjainak leírása. A későbbi időszak eseményeit már a törzstiszt szemszögéből van módja látni és megörökíteni, személyes élményeit szigorúan elválasztva a hallomásból ismertektől.
Egy határozott véleményű, a szabadságharc eszméihez ragaszkodó, meg nem alkuvó személyiség írása az emlékirat, melyet korabeli naplójegyzetei alapján az 1850-es évek elején foglalt össze önmaga – s szerencsére immár az utókor – számára. A kiadó az eredeti kézirat változatlan szövegét az írás szellemiségének és lendületének megőrzése végett betűhűen, s jegyzetekkel ellátva adtak közre.
Friedrich Blomberg, a Habsburg-monarchia hadseregének ezredese 1848 nyarán lengyel ulánusezredével a németek, magyarok, görögkeleti és katolikus szerbek, románok és bolgárok lakta Dél-magyarországi Bánátban a szerb felkelőktől szorongatva azt a parancsot kapta tábornokától, hogy bocsátkozzék harcba a támadókkal. Amikor azonban a szerb lázadók vezére, aki a Habsburg-hadsereg osztrák–német származású ezredese volt, felszólította, hogy a császárral szembeni kötelességét helyezze a királlyal szembeni kötelessége fölé (a kettő egyazon személy volt!), Blomberg kiparancsolta lengyeljeit a körzetből, s így kiszolgáltatta német honfitársait a szerbek dühének. Ezek megszállták a területet, melyet először egy hajdani, szerb Habsburg-tiszt, majd egy lengyel tábornok vezetésével két ízben is felszabadítottak a magyarok. Később Blomberget is, és a szerb oldalon harcoló egykori ellenfelét, Mayerhofer ezredest is tábornokká léptették elő a Habsburg-hadseregben, míg a magyar kormánybiztos, Vukovich Sebő és a lengyel tábornok, Bem József száműzetésbe ment, a szerb nemzetiségű magyar parancsnokot, Damjanich Jánost pedig az osztrákok felakasztották. Az osztrák és orosz szövetséges hadsereg előtt a magyar honvédsereg Görgey parancsára letette a fegyvert, az utolsó magyar erőd, Komárom, október elején adta meg magát. Az osztrákok kegyetlen bosszúja folytán 498 egykori Habsburg-tisztet állítottak hadbíróság elé, közülük mintegy negyvenet kivégeztek. Az aradi várban felakasztott vagy agyonlőtt magyar parancsnokok közül egy német, egy német–osztrák, kettő magyarországi német, egy horvát, egy szerb, kettő örmény származású volt. A „tiszta” magyar származású öt parancsnok közül sem értett vagy beszélt mind magyarul. Deák István, Amerikában élő magyar történész művének első fejezetéből ez az 1848-1849-es szabadságharc hadseregére, illetve annak tisztjeire vonatkozó néhány részlet is kellőképpen érzékelteti, hogy a monarchia hadserege szervezetét, alá- és fölérendeltségi viszonyait, a tisztikar nemzeti, felekezeti hovatartozást tekintve, milyen tökéletes modellje volt a monarchia államszervezetének, társadalmi és politikai viszonyainak. Az eredetileg angol nyelven megjelent történeti munka elcsépelt operettcímet kapott a Gondolat Kiadó magyar kiadásában; Volt egyszer egy tisztikar (A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848- 1918). A szerző a török háborúktól az 1848-as forradalmakig tartó történelmi visszapillantás után az első világháború végéig vizsgálja a tisztek felkészítését, az ezredélet, a tiszti életforma, a családi és szexuális élet körülményeit; a vallási és nemzetiségi hovatartozás tényeit. Az utószóból vázlatos ismereteket szerezhetünk arról is, miként alakult a Habsburg-tisztek sorsa az utódállamokban és a második világháború alatt. A levéltári kutatásokon alapuló, korabeli fényképekkel illusztrált, rendkívül olvasmányos művet bibliográfiai tanulmány, s függelékben név-és forrásmutatók egészítik ki.
Az Orosz Birodalom, mely 1849-ben intervenciós hadsereget küldött a magyar szabadságharc eltiprására, a századfordulón a földgolyó 1/22-ed részét, a szárazföld 1/6-át foglalta el, 128 millió lakossal. Államformája: korlátlan egyeduralom, 1893. október 20-tól a trónon II. Miklós cár ült, aki egyben Finnország nagyhercege és Orosz-Lengyelország királya is. Hatalmát az Államtanács, a Szenátus és a Szent Szinódus révén gyakorolja. Oroszország nemzeti színei: fehér-kék-piros. Címere bizánci eredetű. Politikai életében hiányoznak a polgári szabadságjogok. Az őslakos népeket és a zsidókat diszkriminációk sújtják. Pártok működése tilos. Gazdaságilag elmaradott agrárország, rohamosan fejlődő, egyes külföldi érdekeltségű nehézipari ágazatokkal. Minden ötödik munkás nő. A munkaidő napi 11 és fél óra. Az 1897. évi összeírás szerint Oroszországban 961 magyar élt. Az Akadémia Kiadónál jelent meg az Oroszország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája (1900-1991) Krausz Tamás, Szilágyi Ákos és Sz. Bíró Zoltán szerkesztésében. A kötet szerzői egy viszonylag lezárt korszakról a számtalan forrásból származó adatoknak a kronológia műfaji sajátosságaihoz igazodó, szigorú és lakonikus feltárásával kívánnak hozzájárulni a történelemmel való „elszámoláshoz”, melynek e régióban magunk is részesei voltunk és vagyunk. A 349 képet is tartalmazó kronológiai részt nagy mutatóapparátus, forrásjegyzék táblázatok egészítik, még jobban használhatóvá téve e remek kézikönyvet, melynek borítóján utolsó mondatként ez olvasható: Oroszország, a Szovjetunió története nélkül – bármi történjék is az utódállamokkal – az emberiség története nem tanulmányozható.
A történelemmel való elszámolás Sütő András új munkája is, a Csokonai Kiadónál megjelent Szemet szóért, mely dokumentumok és naplójegyzetek formájában jeleníti és örökíti meg az erdélyi magyarság közelmúltjának eseményeit. A cenzúra miatt a sajtóban nem jelenhettek meg az erdélyi értelmiségnek a magyarság, a kisebbségek ügyével foglalkozó írásai, így kényszerültek az illetékeseknek, vagyis az állami és pártvezetőknek címzett levelek, folyamodványok megírására, melyeknek egy példányát a nyolcvanas évek második felétől a nyugati és a magyarországi sajtónak, rádiónak is eljuttattak. A könyv első része ezeket a dokumentumokat, s keletkezésük és következményeik történetét tartalmazza, többek között az „1956 októberi éjszakáinak aknamezején” című részben két írói kiáltványét: a Tartomány íróinak első levelét, melyet az Előre című lapban akartak megjelentetni, de ezt Sütő András három társával együtt később „megtorpedózta”, valamint a marosvásárhelyi írók és irodalmi intézmények dolgozóinak a Román Munkáspárt Központi Vezetőségéhez címzett Sütő által is aláírt nevezetes levelét magam is aláírtam valamit, aminek emberszelídítő hatásában hittem, s ami egészében tökéletes tévedés volt, a félrevezetés tudományában utolérhetetlen zsarnokság mesterműve. Egy ilyen tévedést nem lehet és nem kell sem védeni, sem kimagyarázni. Hanem egy életet kell vele szembeállítani!” – írja a szerző. A könyv második részében naplójegyzeteit olvashatjuk 1989. május 9-töl, mely az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előzményeinek és lezajlásának, személyesen is megszenvedett eseményeinek megrázóan leírt krónikájával zárul.
Király László Romániában élő magyar költő, író, műfordító, jelenleg a kolozsvári Helikon című folyóirat főszerkesztő-helyettese. A Tevan és a Zrínyi Kiadó közös gondozásában látott napvilágot kilencedik verseskötete, a Skorpió. A címválasztás nyilván nem véletlen; a skorpió jegyében született, a most ötvenedik születésnapját ünneplő költő. 1990-ben írta az Októberi forgács című verset, melynek második részét idézem könyvajánlatunk befejezéseként:
A forradalom fölfalja gyermekeit,
de nem egyszerre, és nem mindahányat.
Szétszórt lábbelik a világot belepik –
utcán hagyja a hülyéket, bénákat.
A koldusokat fölfalni ugyan ki szereti!
Rágós besúgók hadd viruljanak.
Verőlegények – oda se neki!
A győztes forradalom fölfalja a jókat.
Sokáig éhezett – és most megteheti.
(emmi)
