KOSZORÚ


Száz évvel ezelőtt halt meg a 19. század második felének nagy kubai költője, Julián del Casal. Versei a halál, a magány és a szorongás világát idézik elénk, vonzotta az álom és az irrealitás.

JULIÁN DEL CASAL

Prométheusz

Óriás szikla-mennyezet felette,
Lent a Titán Krisztus-Kálváriája,
Márvány közönybe és magányba zárva,
Az ajka néma, nem is nyög egyet se.

Pőre lába a nagy sziklára vetve,
Hol egy véres keselyű végét járja,
De látnok-szemét nem vonzza tusája,
És részvéttől se dobban meg a keble.

Hallgatva zaját a tajték-seregnek.
Mely magas köveken megtörve átront,
Megváltása furcsán fénylő valóság,

Egy másik, hófehér keselyű mellett,
Szeme fekete, karma elefántcsont,
S az ő belében oltotta a szomját.

GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA

Pax animae

Földi örömről ne szóljatok többet,
Nem vágyom ízét. Már halott szívembe
És udvarába senki se léphet be,
Csak a hollók, kik föl-le lépegetnek.

Velem a múltból jelek nem üzennek,
S néha kétlem, hogy élek, bárha veszve,
Mert létem már sivatag végtelenje.
Hol kísértetek, árnyak járnak, kelnek.

Csillagot látok, mely már elsötétül.
Ködön át, az esős alkonyaiban,
S mély kábultságom csöndjében csak érzem,

Vagy hallom is, érzékeimmel végül,
Valami von, magánál titkosabban,
El a világból, messze, messze, régen.

GYÖRE IMRE FORDÍTÁSA



VISSZA

Száz éve született Zágrábban Miroslav Krleža, a horvát irodalom büszkesége. Próza és drámaíróként egyaránt századunk legnagyobbjai közé tartozik, de maradandót alkotott mint költő is. Egyik magyar tárgyú versével emlékezünk rá.

MIROSLAV KRLEŽA

Werbőczy

(A „Petrica Kerepuh balladái” című ciklusból)

Álgyuk, sasok, a szél zászlónk lengeti,
buzogányok, lovagkesztyűk ezrei,
hungarus jog oroszláni körmei,
nagyurunk Werbőczy
ígyen irta Hármaskönyvét…

Hóhérral, artikulussal, bitóval és baksisokkal,
bödön nagy hólyaggal, jóllakott, gömbölyded farral,
jeruzsálemi Szeretetre
kacsintgatva fene garral…

Bárói ravaszdi! Ez bandita alatt
hetven és hét ezer
jobbágy betört fejjel, bírói talp alatt
baromként ott maradt…

Mint kolbászt a mészárszékben
ez a Nagyur szentelt vízzel
boszorkányt és jobbágyokat hintett tűzzel,
forró vízzel, perzselt olajjal és kénnel.
Azok álltak vérző füllel,
a szentek meg hahotáztak fönn az égben…

Nagyságos hatalmas Werbőczy uraság!
Az királyi udvar nagy tárnokmestere,
nemes-Miatyánkot tőled tanult jobbágyok ezere.
Azt, hogy a Káptalant isten teremtette,
tőle való Konvent, Országgyűlés, Privilégium,
Klauzula és Dekrétum…

Az, ki nem így hiszi, pusztíttassék kénnel,
irtassák szurokkal, máglyáknak tüzével,
hamuba hamvadjon, s szelek szórják széjjel.

CSUKA ZOLTÁN FORDÍTÁSA

KÉPZŐMŰVÉSZET


DOBOS ÉVA

Frida Kahlo

Talán fél éve, hogy először felbukkant a magyar könyvesboltokban egy album, mely­nek címlapjáról egy összenőtt szemöldökű, fonott fekete hajkoronát viselő, fájdalmasan szép tekintetű nő néz ránk, vállán egy kis majommal: Frida Kahlo. Éppen ideje volt már, hogy a világhírű mexikói festőművésznő eljusson Magyarországra, ahol nagyszülei éltek, a családi tablón jobboldalt fent látható Ferenc József-szakállas Jacob Heinrich Kahlo, s az összenőtt szemöldökű, fonott fekete hajkoszorút viselő Henrietté Kaufmann Kahlo, Aradon élt magyar zsidók, akik később Né­metországba, Baden-Badenbe emigráltak. Itt született meg Frida apja, Wilhelm Kahlo, aki 19 éves korában kivándorolt Mexikóba, Wilhelmből Guillermóvá vált, s feleségül vette Matilde Calderónt, egy spanyol tábornok és egy indián származású fotográfus lányát. Felesége tanácsára maga is fotográfiával kezdett foglalkozni, amivel csakhamar hírne­vet szerzett magának. A családi kép közepén ott áll maga a gyermek Frida, aki e frigyből 1907. július 6-án, három évvel a mexikói forradalom kitörése előtt Mexikóvárosban megszületett.

Életének egyik meghatározó eseménye a tizennyolc éves korában történt baleset volt. Egy villamos derékba kapta és a sarokhoz nyomta az autóbuszt, amelyen Frida utazott. Egy kettétört fémrúd átfúrta Frida meden­céjét. „A kapaszkodó úgy ütötte át a teste­met, akár a kard a bikáét” – írta. A baleset következtében egész életében gipszmellényt volt kénytelen viselni, számtalan műtéten esett át, később térdben amputálni kellett a jobb lábát, élete vége felé tolószékbe kény­szerült. A baleset iszonyata s a fájdalom, hogy a baleset megfosztotta az anyaság lehetőségétől, vissza-visszatérő motívumai lesznek festészetének. Ám, mint ő maga mondta egy újságírónak a halála előtt egy évvel rendezett kiállításon, melyre hordágyon vitték: „Nem vagyok beteg, törött vagyok.”

A lehető legteljesebb emberként s varázs­latosan szép nőként élte végig a 47 évet, amelyet megélnie adatott, szenvedélyes odaadással mind a szerelemben, mind a politikában. Konfliktusokkal teli, viharos szere­lem fűzi férjéhez, a nagy mexikói festőhöz, Diego Riverához. Szikrázóan eleven szelle­mével, vibráló egyéniségével s nem szok­ványos szépségével bűvöletbe ejti a férfiakat, köztük a neves amerikai fotóművészt, Nickolas Murayt, s a mexikói emigrációban élő Trockijt.

Életművének nagy részét önarcképei alkotják. „Azért festem annyit magam, mert nagyon egyedül vagyok” – mondja egy inter­júban. Tudatában volt sajátos, kicsit férfias szépségének, és büszkén viselte. Szerette a pompásan díszített mexikói népviseleteket, a fantasztikus fejékeket és fülbevalókat. Önma­gát is úgy komponálta meg, akár egy fest­ményt, s megsokszorozta, mintegy védeke­zésként a halál ellen.

Szenvedélyesen szerette az életet. Utolsó képén, egy csendéleten, hatalmas, vérbő görögdinnyék kínálják magukat. A kép alá ezt írta vörös betűkkel: „ÉLJEN AZ ÉLET”.



VISSZA

FOTÓMŰVÉSZET


SZARKA KLÁRA

„Az ember generice halad”

Simonyi Antal fotográfusról

A múlt század közepének magyar történetét kultúrhistóriáját tanulmányozva találkozhatunk afféle jókais, aranyemberes figurákkal. Nem­csak az (ró képzeletében léteztek effajta idealizált, kelet-európai, „minőségi” kapitalis­ták, egyet mindjárt a fotográfia történetéből is megismerhetünk. Simonyi Antal kép- és fényíró. Első nagy fotográfusunk. Szorgal­masan indult a festészeti pályán, szimpatizált a polgári szabadságeszmékkel, sőt még radikálisabb, veszélyesebb gondolatokkal is, élete delén jutott el fotóművészete csúcsaira, műteremtulajdonosként pedig komoly egzisz­tenciát teremtett, megbecsült, módos polgár lett. Méltatlanul kevesen vettek tőle búcsút a sírnál. Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy újra „jegyezzék” a nevét.

Múlt századi nagyjaink arcát jórészt az ő felvételei alapján ismerjük hitelesen. A gyö­nyörű, lírai, öregkori Arany-portré, Blaha Lujza, Thaly Kálmán, Podmaniczky Frigyes, Jókai Mór fényképei, Madách jól ismert mellképe a magyar fotográfia jelesei közé emelik a régi mestert.

A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum tavaly tisztelgő kiállítást szentelt Simonyinak, a város szülöttének. Nemcsak fotográfusi életműve érdekes ma. Szülővárosa anyagi támogatása lehetővé tette számára, hogy 1855-ben elutazzék a Párizsi Világkiállításra. Egy évre rá könyve jelent meg életreszóló élményéről. Mi pedig a sokak számára nem feltétlenül vonzó budapesti Expóra gondolva elmerenghetünk azon, mennyire mások a ma értelmiségének, törekvő polgárainak eszméi egy világkiállítás kapcsán az emberiség jövő­jét illetően. Simonyi kebelét büszkeség feszí­ti: „Az emberiség halad s a tudományos munkásság milliárd tollú szárnyain repül szebb jövője elé. Csak hit, türelem és igyeke­zet lelkesítsék.” De hiszen érthető is a lelke­sedés. Az ipari és technikai fejlődés addig sosem látott lendületet vett, amelyet olyan a természettudományok, a művészetek és a filozófia iránt egyaránt fogékony elme, mint Simonyié lenyűgözve figyelt a hatalmas, reprezentatív kiállításon. Jól látta, hogy az ipari termelés és a fogyasztás tömegesedni fog, a civilizáció arculata megváltozik, hogy a világ eddig szinte érintetlen része is (valami­lyen módon) bekapcsolódik az egyetemes termelésbe. Ő úgy hitte, hogy ettől a munka becse fog megnövekedni, és az emberiség egyre kiegyenlítettebben, dinamikusabban fog fejlődni. Az egyre fejlettebb gépek pedig a munka, a munkások szellemi színvonalát emelik majd. (Simonyi szerint nem a nyers, megalázó fizikai munkára teremtődött az ember.) Ennek hatására egyre tömegesebb igény mutatkozik a művészetek, szellemi tudományok befogadására. Éppen egy olyan területről talál bizonyítékot gondolatai helyes­ségére, amelyet jól ismer, amelyik személye­sen is érinti: a fényképészet kiállításáról. Amikor Párizsban jár, még csak 18 év telt el Daguerre találmányának szabadalmaztatása óta. A kezdeti nehézkes, több órás expozícióhoz képest, addigra „zsinórrántással már lehet fényiratozni”. Nagy szabadságot ad ez a portréfényképésznek, nem kell hosszú időre természetellenes merevségbe kényszerítenie modelljeit. A fotográfus kimehet a szabadba, sőt, a riportfényképészet, a pillanat megragadásának közeli eljövetelét is megjósolja Simonyi, és hamarosan megvalósíthatónak látja a színesfotózást is.



Harmincnégy éves, amikor a Világkiállítást megjárja. Egy évre rá a Váci utcai Keglevich-házban műtermet nyit, az olmützi fogságból szabadult Madarász József volt képviselő is nála dolgozik. Itt tanulja el, többek kö­zött, a fényképészet fogásait a későbbi mester, Kozmata Ferenc.

Az üzlet virágzik, Simonyi gondol a szaporodó műkedvelő fotográfusra, fotóanyagokat is árusít, miközben a város hírességeit és előkelőségeit fényképezi. A következő tíz évben még nyit néhány műter­met, belvárosi házat és Tisza-vidéki haszon- bérletet szerez Három másik fényirdásszal uralja Pest-Buda „fotópiacát”. Pályája csú­csán, 1864-ben, Marastoni Jakab készít róla litográfiát. Kissé robusztus alkatú, élénk tekintetű, derűs, kiegyensúlyozott polgár­ember néz ránk a képről. Tagja a Képzőművé­szeti Társaságnak, a Természettudományi Társaságnak, előbbiben bátran védelmezi a túl merésznek tartott Madarász-festményt, a Hunyadi László siratását, és legkomolyabb pártfogója egy fiatal festőnek, bizonyos Munkácsy Mihálynak, utóbbiban és az Akadé­mián komoly felkészültségről tanúskodó előadásokat és felolvasásokat tart a fényírá- szat témaköréből. Olvasott, tájékozott ember. 1862-ben londoni tanulmányútra megy, hogy a gyakorlatban sajátíthassa el a legkorszerűbb fotóeljárásokat.

Keveset tudunk a gyökereiről, de bizonyos, hogy az otthoni környezet ösztönzően hatott fejlődésére. 1821-ben született Kecskemé­ten, városi tanácsnok fiaként. Középiskoláit itt végezte, majd Pestre ment bölcsészetet és mérnöki tudományokat folytatni. A minden bizonnyal haladó szellemű apját 1848-ban országgyűlési képviselővé választják. Az ifjú ' Simonyi németül, franciául, olaszul beszél, és a festészet kezdi érdekelni. A bécsi akadé­mián, majd Velencében tanulja. Bejárja Svájcot, elmegy Londonba, Münchenbe is. Port­réfestészetből tartja fenn magát, és egyre inkább érdeklődik az új találmány, a fotográfia iránt is. 1847-ben tér haza. A forradalom eszméivel bizonyára szimpatizál, de az ese­ményekben nem vesz részt aktívan. Csende­sen szervezi az utópista szocialisták, a Fourier tanait vallók hazai táborát. Leveleznek, néha találkoznak, a szebb jövőről álmodoznak. Simonyit 1851-ben tartóztatják le, mint a Gasparich Márk-féle összeesküvés egyik tagját. Eszméit hallatlanul veszélyesnek tartják, de enyhítő körülményként könyvelik el, hogy amúgy „nyugodt ember”. Az Újépü­let foglya, egy évet meghaladó vizsgálati fogság után szabadon engedik. A börtönben lefesti rabtársait. A portrék művészi színvo­nala nem túl magas, vásznai mint kordoku­mentumok érdekesek. Bölcsen tette, hogy nem festőként akart karriert csinálni.

Kiszabadulása után többé nem ütközik össze a törvénnyel, bár végig a haladóbb politikai körökkel szimpatizál. 1861-ben al­bumba fényképezi a feloszlatás előtti magyar parlament tagjait, 1869-ben a Belvárosi Ellen­zéki Bizottmány elnökévé választják, később a 48-as párt képviselőtestületébe kerül. Than Mór ajánlására pedig a szabadkőműves Corvin-páholy tagja lesz.

A fotográfia terén számos technikai újítást vezet be: ő alkalmazza először itthon a nép­szerűvé váló visit (névjegy)-képet, átveszi Bécsből a negatívretus eljárását, az áztatás helyett a képek folyóvizes mosását javasolja és alkalmazza (máig ez a gyakorlat), először kísérletezik életnagyságú nagyítással, sikere­sen fényképez vászonanyagra, a francia Boulland-nal egyidejűleg fedezi fel a tájkép­fényképező objektívet, és számos laboratóri­umi munkát gépesít. Még a világkiállításon aranyérmet nyert a „pillanatnyi fényképezést megvalósító” találmányáért, ez volt hazai fotózásunk első nemzetközi sikere. Jellemző, hogy itthon sohasem publikálta találmánya leírását, így annak lényegét, sajnos, nem ismerjük.

Anyagi gyarapodása a hetvenes években megtorpant, a gazdasági válságra nem ké­szült fel, nem tudott alkalmazkodni a megvál­tozott helyzethez. Ez a kapitalizmus már nem volt neki való. Teljes vagyonát elárverezik, barátai segítségével tisztviselői állást kap a Statisztikai Hivatalnál. Műtermét az egykor nála tanult Kozmata Ferenc veszi át, akiből a századforduló legjelentősebb hazai fényké­pésze lesz.

Simonyi 71 évesen hal meg 1892-ben, a szűkszavú nekrológok fényképész múltját alig említik. De gondolatai és eredményei köz­kinccsé váltak. Hogy is írja 1856-ban?

„Az ember általán, sőt kivétel nélkül kész haladni, hiszen csupán haladás teszi az em­beriség lényegét. Az állatok, még ezek leg­kitűnőbbje is, magok a társas állatok, a Cas- tor, és a méh nemileg örökös mozdulatlan­ságra vannak teremtve. Egyedileg fejlik ugyan az állat, de generice ugyanaz marad… míg az ember generice, társadalmilag halad.”



VISSZA

MEGMENTETT OLPALAK


A Februári Pátens hatására, amely mellőzte az Októberi Diplomában elismert történeti jogokat, Arany azt írja Tompának 1861. február 23-án: „Kábul fejem, elszorul mellem: ha szembe nézek az események azon chaosával, mi előttünk áll s miből egy elhibázott lépés végveszélybe döntheti a hazát.” Az 1861-i országgyűlésre Szalonta Aranyt kívánta követnek megválasztani. Tisza Kálmán személyesen is fölkeresi, de Arany nem vállalkozik politikai szerepre, „öregbedett tapasztalásom és megtanultam, ki-ki a maga szerepé­ben” (Rozvány Györgyhöz, 1861. március 3.) Itt közölt levelét, amelyet Színi Kálmán Új Idő című lapjának 1861/17. szám, tavaszelő (március) 17-i publikációja alapján mutatunk be, egyetlen gyűjtemény sem szerepelteti.

S. A.




Arany János levele Nógrád megye közönségéhez

Mélyen tisztelt megyei közönség! Fenndobogó szívvel értesültem a választási jegyzőkönyvnek hozzám hivatalosan megküldött kivonatából, miszerint Nógrád megye közönsége engem a tiszteletbeli főjegyzőség kitűnő állására emelni méltóztatott. Büszke lehetnék ez épp oly váratlan, mint érdemem feletti választásra, ha egyrészről pirulva nem érezném irodalmi szolgálatimnak, melyek folytán e kitüntetésben részesülök, elégtelen voltát; másrészről ha úgy nem volnék meggyőződve, hogy e koszorú, bár személyesen, mégsem annyira személyem­nek van nyújtva, mint a sanyarú idők viszontagságain önlealázás nélkül átvergődött nemzeti költészetnek. Fogadja a mélyen tisztelt közönség legforróbb köszönetemet s azon biztosítást, hogy bár a távoliét s foglalkozásim külön természete nem hagynak részt vennem a megyei élet teendőiben, s így a rám ruházott hivatalnak csupán fényét láttatom elfogadni kötelességei nélkül: mindazáltal soha meg nem szűnök a megyének e választási tény által szellemileg adoptált hálás érzelmű fia lenni.

Kelt Pesten, febr. 24-én 1861.

A tisztelt megyei közönségnek alázatos szolgája.

VISSZA

MÉRLEG


FEKETE SÁNDOR

Petőfi magyar ellentörténelme

Az Egyenlőségi Társulat 1848. szeptemberi proklamációjában Petőfi arra vállalkozott, hogy ázsiai elindulásunktól a márciusi forra­dalomig foglalja össze mozgalmas századain­kat. Természetesen nem valamiféle tudálé­kos dolgozatot akart írni, önkényes fantaz­magóriákat sem költött, mint napjainkban egyik-másik – „magyarságtudományban” utazó – pályatársa. Bevallott nyíltsággal a Habsburg-uralom ellen kívánt „izgatni”, gyászkorszakainkat mutatva fel e számunkra kárhozatos dinasztia sistergő megbélyeg­zését szolgáló történeti vádiratában.

Ha Petőfiről csak ez az egy, históriai cél­zatú mű maradt volna ránk, e kiáltvány akkor is méltó volna arra, hogy fontos munkái között tartsuk számon mint történetfel­fogásának meghatározóan beszédes doku­mentumát. Aki azonban ismeri a költő élet­művét, annak tudnia kell, hogy első történeti témájú versétől, a tizennyolc évesen írt Lebeltől kezdve milyen gyakran dolgozott fel históriai témákat. Minden túlzás nélkül állít­ható, hogy nincs még egy poétánk, aki oly rövid idő alatt, mint amennyi alkotóév Petőfi­nek jutott, oly sok művet szentelt történel­münknek – lírai és epikai költeményeket, színdarabokat, prózai meditációkat, saját korával is foglalkozó naplójegyzeteket.

Történelmünk iránti szenvedélyes érdek­lődése már az iskolai évekből adatokkal igazolható. Három legnyugodtabb tanodái évében. Aszódon, a társai által „könyves Sándornak” titulált kamasz Petrovics valóban a legszorgalmasabb könyvfalók közé tarto­zott, amint ez Asztalos István kollégánk fontos kutatásaival is bizonyítható. A földrajzi és nyelvkönyvek mellett főleg történeti mű­veket kölcsönzött. Sőt, egy ízben meg is ajándékozta az iskolai bibliotékát egy német históriai munkával, a Die Wiederoberung Ofen's című könyvvel. 1835 telének elején német és latin nyelvű történelemtudományi műveket olvasott, ezek három-négy kötete­sek. 1836 márciusától ismételten kikölcsönzi Budai Ézsaiás magyar történelmi trilógiáját.

Amint ezt már Dienes András megállapí­totta, a kis Petőfi e műben olvashatott elő­ször részletesen Hunyadi László tragédiájáról, a Dózsa-felkelésről, a Rákóczi-korról, majd Martinovicsékról is. Amíg a parasztháború leírásánál Budai még mutat némi szánalmat a szörnyű megtorlás áldozatai iránt, ahogy előre halad a saját kora felé, annál inkább alkalmazkodik a hivatalos kívánalmakhoz, s Martinovicsék kivégeztetését már méltó igazságtételnek minősíti. Mindezt pedig csak azért érdemes megjegyezni, mert a költő későbbi versei és prózai jegyzetei szöges ellentétben állnak a derék, de félénk Budai Ézsaiás történelemszemléletével…

Selmecen Petőfi tovább folytatta história stúdiumait, noha épp e tantárgyból megbuk­tatta Lichard Dániel, aki minden adat szerint csakugyan bősz szlovák soviniszta lehetett, s ezért gyűlölte a magát magyarnak valló „tót deákot”. Az elégtelennek már csak azért sem tulajdoníthatunk jelentőséget, mert Szeberényi Lajos, aki Petőfi iránti jóindulattal nem vádolható, végleges összeveszésük ellenére így nyilatkozott a selmeci szekundáról: Pető­finek „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való jártasságát bámul­tam, s ezt az akkori legjobb magyar könyvek­ből szorgalmasan tanulta”. Az utolsó félmon­dat nyelvi utalásának van persze némi éle, de ez csak Szeberényit jellemzi, nem is kell komolyan venni: a kis Petrovics, tudjuk, már Aszódon is olvasott e tárgyban latin és német történeti műveket is…

Pápán végre egy kiváló történettanár, Bocsor István irányítása alatt s részben művei segítségével is folytathatta históriai tanul­mányait Petőfi, aki itt megint ír egy újabb verset Lehelről, hogy évekkel később, felnőtt fejjel egy nagyobb elbeszélő művének hősé­vé tegye a legendás vezért. (A mű, sajnos, töredékben maradt.) Későbbi, immár iskolán kívüli történeti stúdiumaihoz is kaphatott indíttatást Pápán, ezek ismertetésére azon­ban itt nincs tér, nézzük immár az életmű históriai tárgyú alkotásainak egy-két, talán nem elcsépelt tanulságát.

A teljesen jogos Habsburg-ellenességből következhetett volna nemzeti királyaink, kivált az Árpád-háziak iránti megkülönböztetett érdeklődés is. Ennek azonban nincs nyoma a költő műveiben. A honfoglalás- és alapítás időszakát gyakran emlegeti versben és prózá­ban, de első István királynak a neve sem fordul elő az ismert életműben… A másik szentté avatott magyar uralkodó, László neve csak egy állásfoglalás nélküli mondatban bukkan fel (magát az írást felvették ugyan a kritikai kiadás VII. kötetébe egy kis könyvem nyomán de a szerzőség körül viták is zajlot­tak). Árpád-házi Szent Margit vagy Szent Erzsébet nevére természetesen sohasem utalt a költő.

Mindez abban az összefüggésben válik feltűnővé, hogy milyen gyakran és kedvtelés­sel időzik el Petőfi a pogány magyarok köré­ben. A többször dicsőített Lehel kapcsán kiemeli, hogy „Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád”, tetszik neki, hogy „Konstantinápolynak ment Botond keletre,/ S ször­nyű taglójával kapuját betörte”. Botond s Lehel mellett Bulcsút is méltatja, mert ők voltak a kormányzók: „Ők hárman viselték a hazai gondot”.

Ennél is többet mond egyik versében:

Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Be mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek…

Fölösleges itt bizonygatni, hogy ezt az „ős­magyar” harcivágyat miként váltotta fel a modern forradalmiság. De még ekkor is, sőt 1848-ban is, Lenkey kapitány századának hazaszökéséről írván, a Dnyeszter partján megálló huszárok krónikája újra Árpád alakját villantja föl:

E folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád,
Mielőtt bevette
Attila országát.

E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok.

Vagyis szent a hely, hol Lenkey huszárjai megállnak, szent az esküjük is, de az első szent magyar királynak a neve sem fordul elő Petőfi oly gazdag „történeti névtárában”, hogy Vasvári szavával szóljak. Szeretném, ha senki nem értene félre. E kérdésben sem világnézeti, sem történeti vagy napi politikai érdek nem befolyásol, pusztán egy tényt állapítok meg. S e ténynek biográfiai fontos­sága van számomra. A költő ugyanis egy fölöttébb ritkán idézett (sokáig meg is hamisí­tott), de szinte az utolsó szó érvényével szóló töredékében így ír fia keresztelőjéről: „Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipám és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költő­je…” Talán nem kell mondanom, hogy a Lehelben is megénekelt pogány fejedelemre, Zoltánra vonatkozik Petőfi utalása. A prózai töredékbe pedig valószínűleg nemcsak ke­resztapai minőségben kerül be Arany János, hanem mint a János pap országa című vers szerzője is. (A kereszténység felvételén rettentő indulattal gúnyolódó költeményt maga Arany a forradalom után természe­tesen sohasem publikálta, csak az első világ­háború után jelent meg újra.)

Ismét hangsúlyozom: nem azt kívánom vitatni – értelmetlen is volna, hogy helyes volt-e felvenni a kereszténységet, vagy sem. Itt arról van szó, hogy Petőfinek a magyar történelmet idéző versei, prózái minden kardinális ponton kihívó módon támadták a hivatalos történelemszemlélet habsburgiánus, ultralojális, ájtatosan reakciós „feudokatholikus” szemléletét, az isten kegyel­méből uralkodó királyok kultuszát. Pályája elején a költő egyszer emlegette „a nagy Mátyás hősi szellemét”, de 1847. február­jában már így inti Arany Jánost: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya másik eb.” Ami persze fiatalos túlzás, mert mégiscsak van különbség az ellenségeit élve eltemettető Szent király s mondjuk Mátyás között… Másfelől az is tény, hogy a túl heves tételt magánlevélben vetette papírra Petőfi egy olyan barátjának, akit szeretett nevelni de­mokratikus igéivel… Mindenesetre Mátyás e végső megítélésében is látszik, hogy köl­tőnk mennyivel radikálisabban gondolkodott a magyar históriáról, mint ama liberalizálódó kor bármelyik honi poétája.

Leginkább azonban abban különbözik szinte minden kortársától, hogy módszeres eltökéltséggel igazságot akart szolgáltatni a magyar történelem kivégzett lázadóinak, üldözött szabadsághőseinek. A Mátyást ebező levélben megvallja Aranynak, hogy régi eszméje volna eposzt írni Csák Mátéról és Rákócziról, de mindkettőt „agyonütné a cenzúra”, s későbbi, „tán jobb idők számára” azért nem valósíthatja meg terveit, mert nem fordíthatja idejét oly művek készítésére, „melyekért mindgyárt nem fizetnek”.

Nem volna érdemes elidőzni itt a költő újabb elfogultságánál – Csák Máté valóban fellázadt a központi hatalom ellen, de az oligarcha tette nem állítható Rákóczi nemzeti szabadságharca mellé. Válaszában Arany bevallja, hogy Csák és Rákóczi alakjának megörökítésére ő is gondolt, sőt, – „mosoly­god talán?” – Dózsára is… mire Petőfi így tör ki: „Ebadta! hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint te? Én Dózsát a magyar történet egyik legdi­csőbb emberének tartom…”

Petőfi Dózsa-eposza megíratlan maradt hát, de a költő egyik legnagyobb, s leg­bátrabb forradalmi versében idézte meg a parasztfelkelés vezérének szellemét, egyene­sen a nemességet fenyegetve meg e retten­tő szavakkal:

Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Nem törődve a cenzúrával és a titkos policájjal, mely már évek óta figyelte Petőfit, s leveleit postázás előtt lemásoltatta, költőnk A nép nevében fenyegető strófáit – ha már kinyomtatni nem lehetett – személyesen szavalta el az Ellenzéki kör egy népes „estvélyén”, két héttel az Aranyhoz írt, s Dózsát is dicsőítő 1847. március 31–i levél előtt. Nyu­godtan mondhatjuk, hogy a közelítő forra­dalomnak ez volt az első nyilvános szava a reformkorban.

Csak röviden, de nem mellékesen jelzem, hogy e költemény nemcsak Dózsa szelle­mének ébresztésével irritálhatta a nemesség jelentős részét, hanem azzal is, hogy a Napó­leon ellenében, az osztrákok segítségére siető magyar nemesi felkelést, az „inszurrekciót” – hazug legendagyártókkal ellentétben – érdeme szerint gúnyolta ki. Mivel azóta nem egyszer esett meg történelmünkben, hogy vészesen ostoba, s a nemzet érdekeit sértő háborúkat dicsőítettek álrástudók, álljon itt ez a strófa is:

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?…
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek.
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Talán épp e könyörtelen versből került át az emlékszobor az Aranynak írt s fentebb már idézgetett levélbe: …szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönn marad a magyar nemzet) midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az … enyém is.” Horváth Mihály több műve, és Eötvös nagy regénye, a Magyarország 1514-ben már sokat tett a Dózsa-felkelés megér­tőbb ábrázolása érdekében, de Petőfi azono­suló kiállása a parasztvezér mellett a rehabili­tációnak nyilvánvalóan egészen más foko­zatát képviseli.

Bizonyosra vehetjük, hogy az Ellenzéki körben elszavalt versnek csinos „irodalma” keletkezhetett a titkos policáj jóvoltából, mert tudtunkkal ez volt az egyetlen eset, amikor a költő nem csupán „bizalmas körben”, „a Pilvax-kávéház elvadult ifjai közt” olvasta fel leghevesebb forradalmi verseit, (a titkos jelentésekből idéztem), hanem nagyobb közönség előtt. Sajnos azonban, a Habsburg- birodalom összeomlása után is csak egyet­len, jószimatú újságíró, Tábori Kornél vetette rá magát a bécsi levéltárak idevágó jelen­téseire, a magyar tudományosság jelesei nem siettek kötelességüket teljesíteni, s addig vártak, míg az 1934-es bécsi munkás felkelés idején a titkos archívum leégett – Petőfi Sándor életének kincset érő dokumen­tumaival.

Aki Dózsát meri dicsőíteni a földesúri Magyarországon, attól elvárható a többi tabu ledöntése is. Rákóczi Ferencről majd a forra­dalom idején fog versben és prózában újra meg újra nyíltan hitet tenni, de már 1847 elején megírja a Szent sírt, melyben név nélkül, de felismerhetően siratja az elbukott szabadsághőst, kit gyáva nemzete megta­gadott, s kinek emlékét csak a költő őrzi, a szabadság „öröklámpája”. Májusban már műve címével is utal arra, hogy A majtényi síkon strófáiban milyen csatatérről beszél, szembeállítva a hősöket, kik „Hazátlan bújdosók, földönfutók lettek”, míg a latrok, „kik a hazát elárulták, Urak lőnek…”. A vers természetesen nem jelenhetett meg itthon, a Bajza szerkesztette, külföldön kiadott zseb­könyvben, az Ellenőrben látott napvilágot, Kossuth s mások merész irataival együtt, de kipontozott címmel: A m… síkon. (Itt jelent meg a Palota és kunyhó s a Dalaim is.)

Az 1847-es történelmi sorozatból emeljük még ki a A csonka torony címűt, mely a hajdú szabadságküzdelem piros lobogóit is emle­geti, éppúgy mint A munkácsi várban. E művekről írta Horváth János, hogy csak futólagosan idézik a múltat, a költő „csak a jelent akarja látni a tagadás színében”, az ilyen alkalmi költemények „a hiány-érzet formakeresései”. Ami lehet igaz, a magam részéről mégis azt mondanám, hogy e vo­nulat darabjai egy magyar ellentörténelemmé állnak össze: az aulikus történetírás által megtagadott múltat védelmezi bennük a költő – szinte egyedül. (Ha eltekintünk Vas­vári Pál némely akkor még jórészt kéziratos töredékeitől.)

E sorba illik a Vérmező, a Martinovicsékat idéző költemény. E művet, a „magyar jakobi­nusok” apoteózisát valószínűleg nem is írhatta volna meg Petőfi 1848 előtt – ehhez már a március 15-én kivívott sajtószabadság bátorító szelleme kellett. Maga a költő a vers végén utal is arra, hogy régebben megemlí­teni sem volt szabad Martinovicsék nevét, csak Március után lehetett könnyel áldozni a mártírok kiontott véréért…

Az igazság kedvéért annyit mégis nyugtáz­ni kell, hogy már Horváth Mihály is akart írni a magyar jakobinusokról az Ellenőr már fen­tebb említett kötetébe, de Bajza nem tudta vállalni a témát. Auguste de Gérando viszont, magyarosan Degerando Ágoston megelőzte Petőfit: A politikai közszellem Magyarorszá­gon című, épp 1848 nyarán megjelent köny­vében rokonszenvező értékelést adott Mar­tinovicsék mozgalmáról, s igazuk kivívását a „bosszúló időre” bízta. A könyv már francia eredetiben is ismert volt ellenzéki körökben, majd a rövidített magyar változatról a Kossuth Hírlapja már az 1848. júliusi első számában bő ismertetést adott, s a beszámolót 4-i és 5-i számában is folytatta.

Petőfi akkoriban mindenképpen kénytelen volt figyelemmel kísérni a hírlapokat, épp a szabadszállási ügy fejleményei miatt. Valószí­nű azonban, hogy ő már korábban is tud­hatott a könyvről, épp Vasvári révén, kivel a legszorosabb kapcsolatban állt (s akiről – mint ezt az Ezredvég idei 5. számában már emlí­tettem – a Teleki Blanka perében ítélkező bíróság ismételten állítja, hogy ő fordította magyarra De Gérando művét). Akár így volt, akár csak besegítésről lehet beszélni (e kérdés még tovább vizsgálandó), a könyv radikális körökben franciául, majd magyarul közkézen forgott. S ami a legfőbb: Gérando 1848 tavaszán összes műveivel tisztelte meg Petőfit, köztük a Közszellemmel. Költőnk tehát ösztönzést meríthetett belőle „a bosszúlő idő” parancsának teljesítésére.

Horváth János egyébként a Vérmezőről még szigorúbban ítélt, minta fentebb idézett „alkalmi költeményekről”, besorolta „a csu­pasz politikai elfogultság” termékei közé. E jogát nem vitathatjuk, de ilyen alapon azt is lehet mondani, hogy benne is munkált némi politikai elfogultság, legfeljebb nem a „csu­pasz”, hanem a leplezett változatban.

Ami pedig Martinovics apátot illeti, körötte valószínűleg sosem szűnnek meg a viták, lévén túl bonyolult alkat… De Fraknói cím­zetes püspök úrnak is egy kissé tartóz­kodóbbnak kellett volna lennie verdiktjeivel: Martinovics végül is egy olyan Lipót király uralma alatt buzgólkodta be magát a titkos- szolgálatba, aki érzékenységet mutatott a felvilágosodott, reformer politika iránt; Frak­nói viszont inkább tekinthető a felvilá­gosodás-ellenes klerikalizmus képviselőjének. Martinovics „előélete” nem rokonszenves, de ő és mártírtársai, a lenyakazottak és a bebörtönzöttek mind a magyar szabadságért szenvedtek, de ez a püspök úrról nem mond­ható el.

…Jónéhány verset és prózai jegyzetet lehetne még kiemelni Petőfi életművének az osztrák uralom áldozatait „rehabilitáló” írásai­ból, de legalább egyet még mindenképpen említenünk kell: a Caraffáról tervezett, töre­dékben maradt drámát. Ha már Horváth János, aki nem túl jelentős „helyzetdalokat” is tudott méltatni, e töredéket nagy művének csak a függelékében veszi figyelembe 18 félsor erejéig, s azokban is csak némely külső hatások eshetőségére utal, e cikkből ne maradjon ki ez az ígéretesen induló alkotás. Ne vitassuk most a keletkezési dátumot, csak megjegyzem, hogy az általában elfo­gadott 1849 júliusi időpontot Mezősi Károly elgondolkodtató érvekkel igyekezett megin­gatni, korábbra datálni.

Magát a témát Petőfi már 1845-ös felvidéki utazása alkalmából tanulmányozhatta, az eperjesi kollégium könyvtárának egyik fontos kéziratos művében. Caraffa itteni őrjön­gésének példája arra ösztönözte a költőt, hogy magát a vérengzést, a rémuralmat, annak embereit és szellemét elemezze, szorongásos pillanataiban már előre látva, mi vár a harcoló magyarságra forradalma elbu­kása esetén. A drámában realisztikus képek ábrázolják a nép életét, de maguk a pribékek és a főhóhér, Caraffa megjelenítése a múlt század harmincas éveinek vadromantikájára emlékeztet, egyébként teljes joggal: a meg­torlás megszállottja lelke mélyén a téboly csíráit hordozhatta, éppúgy, mint később Haynau.

Giovanni Battista Vico, a jeles tudós (az emberiség körforgásáról szóló elmélete, Michelet közvetítésével juthatott el Petőfihez is – lásd a Világosságot! című remeklést), szóval Vico, kívülálló is lévén, megenged­hette magának Caraffa dicsőítését, de köl­tőnk az olasz vezért csak annak ábrázolhatta, ami számunkra volt: szörnynek. Nem csoda, hogy irodalomtudósaink régen fölöttébb fanyalogtak a drámatöredék felett, vagy igyekeztek csak kurtán elintézni. Egy nem hivatásos irodalomtörténész, legszebb Petőfi- könyvünk szerzője, Illyés Gyula volt az első, aki érdeme szerint igyekezett méltatni.

Utóirat

Minderről persze, Petőfi teljes magyar ellen­történelméről, igazából könyvet kellene írni. Jelenleg azonban, sajna, abban az egyben már hasonlítok az Aranynak panaszkodó Petőfihez, hogy én sem írhatok többé olyan könyveket, melyekért „nem fizetnek”, sőt nekem kell fizetnem megjelentetésükért… Egy cikk erejéig mégis szólnom kellett e témáról. Miután odajutottunk, hogy a ma­gyar (!) rádióban (!) egy Habsburg (!) az októ­ber hatodiki gyászünnepet (!) megsértve, Ferenc József véres szennyesét próbálhatta tisztára mosni, elmarasztalva az aradi mártí­rokat „esküszegésük” miatt, s e főherceget a minap magyar egyetemi korifeusok felkoszorúzták, ennyivel tartoztam Petőfi igaz­ságának s magamnak.

VISSZA

MŰHELY


TÍMÁR GYÖRGY

A versfordítás határain

Tizenhat esztendős koromban, 1945 őszén került kezembe a Szerb Antal szerkesztette és válogatta Száz vers, ez a csodálatos világ- irodalmi antológia, amely a benne szereplő költeményeket két nyelven tartalmazta: a magyar fordítás előtt ott állott az eredeti szöveg, tehát a több nyelvben otthonos olvasó egybevethette a két változatot, azaz lemérhette, mennyire hű a magyar költő- fordítók ajánlata.

Franciául és németül már valamelyest tudtam, némileg – bár jóval kevésbé – az angol szövegeken is eligazodtam, tehát mohó érdeklődéssel vetettem bele magam részint a ritka műélvezetbe, részint az összehason­lítás nem kevésbé élvezetes foglalatos­ságába. Illetve hát ez utóbbi élvezetbe itt-ott némi bosszankodás is vegyült, tudniillik – ki tudja, hogyan és miért, miféle, a bensőmben eleve lakozó elrendelés nyomán – úgy érez­tem, hogy szemantikailag és zeneileg én bizony jobban meg tudnám (vagy tudtam volna) oldani ezt vagy azt a passzust. Mindjárt meg is próbáltam, de – kell-e mondanom? – kísérletem teljes kudarcba fulladt. Először is nem voltam tisztában az idegen poétikákkal (például nem ismertem a néma „e” – ejtsd: ö- szerepét a klasszikus francia metrumban); másrészt, amikor néhány idegen sort magya­rul akartam fölzengetni, megütközéssel kellett tapasztalnom, hogy anyanyelvemen ezek a sorok sehogy sem akarnak ugyanúgy versbe állni, ahogy az eredetiben, s habár a lehető legtömörebben igyekszem összefogni lényegüket, a rím sehogy sem adódik azzal a természetességgel, ahogy ezt pedig elvár­tam.

Hogy miért vártam el? Ennek is megvan a sora.

Még a háború előtt, gyerekkoromban történt, hogy egy ízben ebéd közben teli szájjal beszéltem, amire apai nagyapám, akinek házánál nevelkedtem, rám szólt, mégpedig németül (vajon miért éppen néme­tül? tán, hogy gyakoroljam magam a nyelv­ben): „Erst schleck… ööö… schluck ab!” A nyelvbotlás nevetésre ingerelt, az éppen belépő vend szolgálólány pedig, aki anyanyel­vén kívül csak magyarul tudott, s akivel igen jó viszonyban voltam, az iránt érdeklődött, min mulatok akkorát. Mire én kapásból lefor­dítottam neki nagyapám szavait: „Előbb nyald… ööö… nyeld le!” Ettől fogva ösztönö­sen meg voltam győződve arról, hogy a fordítás ilyen pofonegyszerű dolog, s hogy a magyarban mindig ugyanúgy „klappol” min­den, mint az eredetiben.

Nos hát, ebbéli hitemből bizony alaposan kiábrándított a Száz vers némelyikén végzett korrekciós kísérletem csődje. S ettől kezdve több évtizedes kutyakemény küzdelmet kellett folytatnom a nyelvben, a nyelvért, a saját nyelvezetemért, időnkint akár még a nyelv ellenében is, hogy végül eljussak a kifejezésbeli hatékonyságnak arra a fokára, amely sok áthidalhatatlannak tetsző nehéz­ség lebírását teszi lehetővé. Magyarán, meg kellett szereznem ezt a gyakorlatot, amelynek lényege: időnkint úgy távolodni el az eredeti szövegtől, hogy ezáltal mégiscsak a köze­pébe érjek, tartalomban és hangzásban lehetőleg egyaránt.

S még így is áthághatatlan falakba ütköztem bizonyos költemények fordításakor. Rafael Alberti nevezetes verskezdetéről már mások is értekeztek; csak a rend kedvéért idézem itt:

El mar. La mar.

Vagyis, a tenger, a tenger. Csakhogy a spa­nyolban a tenger lehet hím- és nőnemű, s a költő a tengernek éppen a kétféle arculatát villantja föl, ráadásul mindössze négy szó­tagban. „A tenger, a tenger” – kellene írnunk, de ez egyfelől eleve hat szótag, másfelől hol marad a kétféle nem játéka, melyet nemeket nem ismerő nyelvünk képtelen visszaadni.

Vagy mi módon lehetne magyarul fölzengetni (hogy még a spanyoloknál időzzünk) Federico García Lorca alábbi két sorát;

La rosa
Es una otra cosa.


Azaz: a rózsa, az valami más. Egy „más eset”, „eltérő dolog”. Miféle rím csaphatna rá a „rózsa” szóra magyarul úgy, hogy abban ráadásul a költői mondandó lényege is benne foglaltassák?

Az angol Rupert Brooke egyik versét gond nélkül fordítottam az utolsó sorig, amely azonban végül – mit szépítsem? – kifogott rajtam (mint ahogy, attól tartok, másokon épp így kifogna). A verszáró sor ugyanis így hang­zik:

And I should sleep, and I should sleep.

„S én alszanék, s én alszanék” – kellene írnom, ha híven akarnám tolmácsolni a költőt és versének zenéjét. No igen, ha léteznék ilyen szó a magyarban. Ugyanez „aludnék”-kal tartalmilag pontos, csak éppen a vers muzsikáját teszi légiesből bumfordivá. Mi marad? „S szundítanék, szundítanék.” Igen, még ez a viszonylag legjobb megoldás, még­sem igazán jó, hiszen a szundítás inkább szendergés vagy bóbiskolás, mintsem alvás. Márpedig a költő itt egy vég nélküli álomra gondolt.

A verset végül emiatt az egyetlen sora miatt a – legalábbis általam – lefordíthatatlanok kategóriájába soroltam.

Közismert a magyar költő-fordítók megható igyekezete, hogy Goethe Wanderers Nachtlied (Vándor éji dala) című versét valahogyan, a bonyolult verszenéhez viszonylag hűen tolmácsolják nyelvünkön. Hiába, nem megy. Megközelíteni lehet, igazán visszaadni nem. Mégpedig elsősorban azért nem, mert a kulcs-rímpárnak (Hauch-auch) megfelelő hangzású szavaink nincsenek. Ne feledjük: a Hauchlehelet – szó formailag szinte szolgai aláfestése a tulajdon jelentésének. Követ­kezésképpen a fordító itt is a lehetetlenség falába ütközik.

És még sorolhatnám, hány további versbe törnék szükségképp bele fordítói bicskánk. De nem ez a célom. Inkább az, hogy elmond­jam: vannak bizonyos határesetek, amikor az első pillantásra lehetetlen is megoldható, csak némi lelemény és szerencse kell hozzá. A kudarcokról szóló beszámolóm után fordítói pályámnak két ilyen szerencsés pillanatát hozom föl például.

Az első pillanat egy meglehetősen hermetikus Mallarmé-szonetthez kapcsolódik (Ez a szűzi, szilaj, ez a szép mai nap…). A verset mások is lefordították korábban, de volt, aki félreértette a valóban meglehetősen bonyo­lult szöveget, s volt, aki tartalmilag hű volt ugyan, ám a versmondat-építkezést, a költői lélegzetvétel ritmusát nem tisztelte kellőkép­pen, márpedig ez általában is fontos de Mallarmé esetében kiváltképpen az. Ráadásul Mallarmé hosszan játszik az / hangzóval, mely a vers főszereplőjének, a hattyúnak a francia nevében (cygne) is szerepei. Ez a játék a korábbi fordításokban elsikkadt. Én az Ft az a-k sorával igyekeztem helyettesíteni, már csak azért is, mert a magyar „hattyú” szóban i nincs, a ellenben van. (A költeményt annak idején a Tankönyvkiadó fölkérésére ültettem át, hogy a diákok többé-kevésbé hiteles képet kapjanak erről a nevezetes Mallarmé-szonettről.)

Ez a szűzi. szilaj, az a szép mai nap
Törné már végre föl, mint részeg számyverések,
E fagyba tűnt tavat, hol áttetsző kisértet:
Dermedt roptok raja dereng a jég alatt!

Sejti a hattyú, hogy ki volt, s nincs pazarabb,
Se meddőbb próba, mint az önmentő kísérlet,
Ha nem dalolta meg az élhető vidéket,
Míg villogón a tél pusztája rászakadt.

Nyaka lerázza tán fehér agóniáját,
Mit reá mér a tér, hol tagadása átráng,
De a föld iszonyát nem, hol a tolla rab.

Fantom, kinek helyét önfénye kijelölte,
E hiú száműzés leplét magára öltve,
Gőgös álmába, ím, a Hattyú belefagy.


Őszintén bevallom: a vers utolsó két sorának rímképlelét fölcseréltem (amire egyébként Szabó Lőrincnél is találni példát), hogy a magyarban legalább olyan erős legyen a befejezés, mint a franciában. De – miként Vas István megjegyezte – minden fordítói ötlet helyénvaló, ha a vers sikerét erősíti az érkezési nyelven.

A másik vers költője Rainer Maria Rilke. Egy négysorosáról van szó, melyről egy szigligeti együttlétünk során Pók Lajos iroda­lomtörténész barátom tett említést, a költe­ményt a lefordíthatatlanok közé sorolva, s mit tesz a véletlen, ismét csak az Fkkel való költői játék miatt. Mivel a vers mindössze négy sorból áll, ezúttal az eredetit is közlöm:

Manchmal geschieht es in tiefer Nacht,
Dass dér Wind wie ein Kind erwacht,
Und kommt, und kommt die Allee allein
Leise, leise ins Dorf herein.


Azaz: némelykor megesik mély éjszakán, hogy a szél mint gyermek ébred, s jön, jön a fasor egyedül csöndesen, csöndesen a falu­ba. Mindig szerettem az effajta kihívásokat; most is rögvest nekiveselkedtem a munká­nak, s két nap múltán átnyújtottam Pók Lajosnak az alábbi változatot (ahol Rilke ijeit – geschieht-tief, Wind-Kindé-kkel próbál­tam visszaadni):

Olykor, ha mélységes mély az éj,
Mint kisded, úgy eszmél a szél,
S oson a fasor, oson egymaga
Halkan, halkan a faluba.


Mint látható, az Allee-allein „al”-alliterációi is megmaradtak: igaz, egy sorral lejjebb, a halkan és falu szavakban.

Vagyis a tanulság: vannak olyan, valóban reménytelennek rémlő versfordítói leckék, amelyek mindazonáltal a költői megközelít­hetőség határán belül vannak, föltéve, hogy van hozzájuk megfelelő szinonima-készle­tünk, és sikerül rá is találnunk.

Sors bona, nihil aliud.



DIALECTICA HUMANA


MAKÓ ISTVÁN

A törpe is óriás

(avagy: Az univerzális képességű lény hasraesései)

„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem.”

JÓZSEF ATTILA

Történelmi tény, hogy egykor némely nagy­urak, főként királyok és más hatalmasok saját nagyságukat még szembeszökőbbé és feltét­lenebbé teendő, törpéket tartottak maguk mellett. Elég volt a nyomorultakra ránézni és a nagyúr tudta – meg mások is –, milyen erős, hatalmas, kiváló az úr, s mily hitványak, lám, mások. Később, az udvari bolond – majd ennek kollektívabb válfaja, a bohóc – már az okosodás jeleként állandósult intézmény, ilyen nyakatekert módon néztek szembe (halovány, de kétségkívül létező kritikai érzék­kel) önmagukkal, hibáikkal, fogyatékosságaik­kal eleink, „nagyok” és „kicsik”, lelkűk mé­lyén azzal a meggyőződéssel, hogy azért ők nem akárkik. De hát, sajna, nem biztos, hogy a kicsi a valóban kicsi, a törpe a törpe, a hivatásos bohóc az igazán nevetséges – megeshet a fordítottja. A legkéjesebb öröm, a káröröm mindig az önhittség, beképzeltség kontroll nélküli megnyilvánulása, alacsony hatékonyságú szembesülés önmagunkkal, a „bezzeg és nem ilyen vagyok” farizeus „ön­tudata”. De hát milyenek vagyunk s milyenek lehetünk egyáltalán? Eme önhittségben különbözünk eleinktől?

A régmúlt mindig nagy becsben áll előt­tünk. A közelmúlt – egyszerűen nem létezik, a történelem lyukas. De majd bezzeg mi! Magyar betegség volna? Ma csehek, oro­szok, románok, németek stb. ugyanezt te­szik. Akkor hát egyetemes „emberi”? A gyarlóság feltétlenségének megnyilvánulása? Vagy a cselekvéshez szükséges önbizalmat ilymódon hisszük beszerezhetőnek, ha a lehetőségek önhibánkon kivül és önnön érdemeink nélkül az ölünkbe csöppentek, mint negyven egynéhány éve, és állítólag most, a közelmúltban? A saját érdemek és az ellenfél bűnei rendszerint utólag, keserves fejtörés és elszabaduló gátlástalanság nyo­mán születnek, aztán mérhetetlenül csodál­kozunk, hogy a nép, az istenadta nép az istennek sem akar minket ünnepelni, pedig most már szabad, sőt muszáj volna neki: Holott mindent érte és csakis ÉRTE tettünk önzetlenül (ilyenkor hivatalos ünnepeken a hiányzó egyetemistákat civilbe öltözött kis- katonák helyettesítik; ha nincs „népség”, jöjjön a „katonaság” miként a miniszter úr bevallotta). A nép azonban – mily szerencse, hogy nem lehet leváltani! – nem szereti az önjelölt és utólag érdemesült hősöket, legfel­jebb eltűri őket ideig-óráig. Tapasztalván a szélsőségek tobzódását és megsem­misüléseit évezredeken át, a zsigereiben érzi, hogy a szertelenség nem lehet az igazi; ahol az van mégis, valami feltétlenül hibádzik. Az egyének pedig békére, megállapodottságra vágyván, az „arany középút” délibábját kerge­tik gyakorta, minden kudarcélmény ellenére, néha pedig – „lássuk, uramisten, ki megy többre” – önpusztító elszántsággal vetik bele magukat a szélsőségek áradatába, mint az egyszeri gazda, mikor a jég verte a szőlejét.

Ily módon a történelem szubjektív oldalról tekintve, a legritkábban termékeny és normá­lis, az állapotokra vagy lagymatag tespedés, vagy heves viharzás a jellemző, a cselekvés­ben hol a voluntarizmus erőszakossága, hol a fatalizmus apátiája bénítja „a gondra bátor, okos férfit”, az egyének pedig rendszerint csak látszanak egyéniségnek, mert vagy őrjöngő fanatikusok, vagy tespedő filiszterek. A közbülsőt Diderot szavaival jellemezhet­nénk: „Ha az egyik szilárd, a másik csepp­folyós; úgy, ami közbül van, hm – az kása­szerű.”

Mindez a visszájára fordult, elidegenült világ természetes velejárója. Ha már maga az elidegenültség megeshetett, azaz saját nö­vekvő (noha felemásan növekvő) erőink kötöttek minket gúzsba, akkor bármilyen képtelenség megeshet, akkor semmilyen szélsőség nem természetellenes az általános szegénység és viszonylagos gazdagság viszonyai között. – Ez jellemző a magántulaj­don bármilyen fokának és formájának esetén, tehát ma is, a szocializmus fejlődésének első szakaszára is (a már tapasztaltra és az eztán bármikor bekövetkezőre, hiszen a magántulaj­dontól és következményeitől csak hosszú történelmi folyamatban szabadulhatunk), bárhogy ágálunk, bármennyire szenvedünk tőle. Ami önmagában természetesen nem mentség semmilyen konkrét és személyes bűnre. A szertelenség történelmi szívóssága a képtelenségek képtelenségének, a magán- tulajdonnak a szívósságában gyökerezik. Ennek egyik formájáról, a földtulajdonról írja Marx. „Egy előrehaladottabb társadalmi-gazdasági formáció álláspontján a föld ma­gántulajdona ugyanolyan otrombaságnak tűnik majd, mint az, hogy egyik ember a másik ember tulajdona. Maga az egész társa­dalom, egy nemzet sem, és minden egyidejű­leg létező társadalom együttvéve sem tulaj­donosa a földnek. Legfeljebb birtokosai, haszonélvezői, s mint borii patres familias (azaz; jó családapák – M.l.) kötelesek jobb állapotban átadni utódaiknak, mint ahogy kapták.” (A tőke III. köt.)

Hogy ma nem ez az általános hiedelem ? A lényegen, a magántulajdon otrombaságának tényén, ez nem változtat. De maga az a hiedelem, mely a magántulajdon szentségét sérthetetlennek képzeli, nem ismervén, vagy nem óhajtván ismerni, egyelőre jobb megol­dást nála, a képtelenségek akaratlan igazo­lása önmagában is szubjektív oldalról, s képtelenség-fokozó tényező.

Az ember – olykor konkrét személyek elkülönült létében is kifejeződő – ketté- hasadottsága az elidegenedettség (értsd: a magántulajdon) talaján olyan tüneteket produ­kál, mint a szeretet és gyűlölet végletes­ségei, a krisztusi mindent megbocsátás szelleme és az osztályharcos kíméletlenség (amit a proli a csendőrt uszító korbácsos uraktól tanult el!), a hivalkodó jólét és az iszonyatos szegénység, a hatalom és a kiszol­gáltatottság, a műveltség és a hülyeségig menő tudatlanság, vagy másfelől művészet és műélvezet, termelő és fogyasztó henyélés és rabszolgai robot, zsarnokság és lázadás stb. – vagyis az ember történelmileg deter­mináltan szertelen. Az általános szegénység és a viszonylagos gazdagság – a magántulaj­don – uralma idején nem lehet más. Hol mindent akar, hol „kicsivel beéri”, hol lázad, hol elheverészik a mocsokban, hol közbülső megoldásokkal („arany középút”) próbálkozik. Míg módja lesz nem „közbül” keresni a megoldást két szélsőség közt, hiszen az semmiképp nem megoldás (minthogy önnön közvetlen tagadása eleve), hanem képes lesz végre fölül, a szélsőségeket valóban, dialek­tikusán tagadva meghaladni a szélsőségek formájában jelentkező egyoldalúságokat, addig bizony sok idő eltelhet, vagy rövid idő alatt nagy erőfeszítésekre van szükség. De a megoldás: adott állapotok túllépése. S addig? Addig bizony szegény EMBER – vízzel főz.

Lássuk a főzés különböző receptjeit. A hadseregről az az általános hiedelem, hogy „védi a hazát”. (Az csak ritkán kérdés, hogy kinek haza a haza.) Ám ez merő illúzió a szertelenségek világában. A hadsereg – elsősorban önmagát védi. Tudták ezt Julius Caesartól Kutuzovon át Görgey Artúrig a katonák, akik valóban hadvezérek voltak, s nyíltan vállalták is. Ezért követtek el mindent, hogy bármi áron (szó szerint bármi áron) megszervezzék, kiképezzék, ellássák anyagi javakkal (élelem, ruházat, fegyverzet, szállító eszközök stb.), s aszerint „taktikáztak”, ahogyan a fentieket tehették. Ha ezt jól csinálták, azaz hozzáértően, a kor színvo­nalán, az őket támogató erők érdekeire is építve, volt rá esélyük, hogy ráadásul esetleg a hazát is megvédik. ,,C' est la guerre!” Néha megtehették, s ebből tovább profitálhattak. A rendeltetésszerűség az elidegenedés (azaz magántulajdon) világában – sokadrangú kérdés. „Mindenki a piacról él.”

A parlament – bárhol – látszat szerint a polgárokért van, nekik teremt nyugodt, biz­tonságos életet. Valójában ideje javarészében önmagával foglalkozik; bebizonyítja a hon­atyák és –anyák anyagi, politikai, erkölcsi uralmát (lásd: a médiák birtoklása), szilárd bástyákat rak önmagának (lásd törvényhozás) a választók egyetértésével vagy mérhetetlen csodálkozásától kísérve, s ezt szemérmet­lenül be is vallja az üresen ásítozó padsorok­kal mindezt lankadatlan honmentői buzga­lommal. Igaz, bástyarakás közben, mintegy mellékesen, használható és kijátszható törvényekez hoz, közvéleményt szervez olykor jó ügyekhez; szóval, a népnek is csurran- cseppen valami. Még mindig jobb, mintha mindez nem volna. Kicsivel beérjük.

A politikus (mondhatnánk akár kormányt is) hatalmat gyakorol. No, persze a nép megbízá­sából, esetleg a szavazásra jogosultak 12- 15%-ának szavazataira alapozva, mint az az USA-ban szokásos, és újabban nálunk is; megbízatása idejének első negyedét a beletanulással töltve el, esetleg a következő két negyedet (ez már jó teljesítmény!) ügyek intézésével a parlamenthez hasonló buzga­lommal és hatásfokon, csak valamivel ag­resszívebben, az utolsó negyedet pedig a helyezkedés gondjai kötik le, az újbóli „meg­választás” reményében mindent feledve, s másfelől mindent bedobva. Ha kicsöppent a hatalomból, „na, megálljatok csak” eszme jegyében intrikál, obstruál, cselt sző, „csőbe húzza” a hatalmon lévő kiválasztottakat stb. Szóval a gőzgép előtti színvonalon hasznosít energiát (7% alatt!). De hát „ah, ilyen ez a politika!”.

A filmrendező, mivelhogy szereti csinálni, filmet rendez. Lehetőleg művészfilmet, ami esetleg a kutyának se kell, de a rendezőről kiderül általa, mekkora zseni. Sikerfilmet esetleg „mindent a kedves vevőért” szatócs­színvonalon, de aztán a néző ne követeljen ám művészetet. Vagy szórakozik, vagy műélvez, választhat. Rendező – ha van megfelelő „keresztapja” – újra és újra filmet forgat. Más rendezők a mindig szűk kapacitás miatt meg sem mérettethetnek talán. Mindezt a nép zsebére. A nép érje be a tisztes haszonnal, hiszen végül is készülnek filmek.

A tőkés profitot termel. Mindegy milyen áron. Ha nincs szükséglet arra, aminek a piacradobásával profitot szerezhet, sebaj, majd bebeszéljük a potenciális fogyasztónak, hogy épp ez hiányzik neki, boldogsága, lelki-üdve, a szomszéd pukkasztásának lehető­sége stb. ezen múlik, s majd vásárol ész nélkül (hiszen a reklámmal s más manipulá­ciós trükkökkel az ép eszét valóban elvették). A nagy profitforrások rendszerint nem valós, hanem mesterségesen gerjesztett szükség­letek, mint a hadiipar, a kábítószerkeres­kedelem, a szórakoztatóipari divat-kikénysze­rítések stb. Nem vitás, néha és valamennyire valóságos szükségletek is kielégülnek, tűrhe­tően. Ezt az egészet együtt fogyasztói társa­dalomnak hívják. Lévén a szertelenség egyik alapesete, lényege a fogyasztókat fogyasztó fogyasztás.

A tudós (divatos szóval: kutató, vagyis nem kötelező találnia) a kutyabolha harmadik pár lábának hajlatait tanulmányozza mindenre kiterjedő műgonddal és felelősségtudattal (ez érdekli, erre kap pénzt stb.), már megoldott kérdések megoldásán fáradozik lankadaltanul („kérem! ha megfizetik?”), kegyetlenül szé­gyellve magát, ha normális, többoldalú em­bernek sikerül mutatkoznia, ám hittel vallja, hogy a polihisztorság kora lejárt, ő szakem­ber, mi több szakértő (a szakbarbárságnak rangot biztosító terminus technicus), csak „ezek” a politikusok nem hallgatnak rája stb. A nép pedig csodálja s hódol neki. Korunk divatja a tudomány. Ám a technika különböző területeit leszámítva, hol van a tudomány hasznosulása? Majd! Egyszer! Talán! A tudományt addig se zavarjuk. A tiszteletre valóban méltó kivétel hihetetlen kálváriákat jár, mert hódolat van, pénz nincs.

Az újságíró – újságot ír. Mindig, mindenről, mindenkinek, a hozzá nem értők bátor­ságával. Tolakodva kérdez mindenről, ami szerinte érdekes és számára izgalmas; beha­tol a legszentebb szentélyekbe és bevilágít annak pókhálósnak talált sarkaiba; nyilatkozik értünk és helyettünk. A hozzá nem értők gátlástalansága nélkül nem is lehet valaki újságíró, ez való igaz. így aztán két világ van állandóan (bár különböző arányokban kivite­lezve): a valóságos, az élet a maga történé­seivel, törekvéseivel, valós követelményeivel, és az újságírói buzgalom szülte, újságban objektivált világ, ami vagy egyezik amazzal, vagy nem. Parlamenti szónoklatokban min­denesetre az utóbbira szokás hivatkozni, tájékozottságot fitogtatván. Eközben, eme újságírás teljesítményeinek is betudhatóan kétségtelenül megy előbbre a világ – ha kicsikét is. Na, ne legyünk telhetetlenek!

A filozófus – kiváltsága az unalom és emészthetetlenség – a filozófia mások által felfoghatatlan tolvajnyelvén értekezik, abszt­rakt képleteket és elméleteket gyárt, „hozzá­szól” a világhoz, olykor-olykor leereszkedve a közönséges halandókhoz megsértődésre készen, ha ezt mégse vennék jónéven, hivat­kozik végeérhetetlenül s idézeteket keres önigazolásul (hasonló eljárások folytán látszik országgyűlésünk bölcsek gyülekezetének). Miközben mindezt teszi, érdekesen és hatá­sosan, figyelmet keltőén kérdez is (csak ne válaszolna is mindjárt ezekre!), iskolázza gondolkodásunkat a kategóriák pontosításá­val és okfejtéseinek alaposságával, igényes­ségre tanít a gondolkodásban stb. De mire mindez kiderül!… Hja, a tudást nem adják olcsón. Legfeljebb rosszul fizetik.

Minek folytassuk szegény ember főzési erőfeszítéseinek kimerítő felsorolását? Vízzel főz. Lehetne persze másként, akár már ma is.

Az ügy végső megoldása lehetetlen a ma­gántulajdon talaján, az elidegenedettség erre épülő terméketlen légkörében, a profit érdeké­ben szervezett és állandósult pazarlások világá­ban („kerül amibe kerül – másnak”), vagyis szívós ellenérdekeltség miatt. A hatásfok némi fokozása, a pazarlás kismértékű csökkentése, az üresjáratok egy részének kikapcsolása már az elidegenedettség társadalmi méretű felszá­molása előtt is lehetséges. Lehet tenni róla, hogy a hadsereg nagyobb mértékben rendel­tetésszerűen működjék, de ügyét nem szabad katonákra, vezetését kontárokra bízni. Az országgyűlésben a honatyákat lehet rend­szabályozni, pl. választással (íme! a nép sza­va!), de házszabályilag is, amit közvélemény követelhet, legalább a kontroll szintjén. De hát kutyára bízni a szalonnát…

A politika, a hatalom, tehát személyes megjelenítője a politikus is észreveheti, ha észrevétetik vele, hogy a hatalom nem az övé valójában, hanem a megbízóié, s köteles e kölcsönadott eszközzel optimális feltételeket teremteni az élethez, mások konkrét tevé­kenységéhez. De ha vissza se hívhatjuk? A filmrendezés nem lehet belterjes magánügy. A társadalmi ellenőrzés hatékony formái mellett a filmrendezők közti valódi versengés lehetőségével és kényszerével párosulva lehetne közügy. A tőkést egyszerűn sarokba kell szorítani, kényszeríteni kell együgyüsége részleges feladására s korlátozván legalább romboló erőit csökkenteni, ha már az emberi élet építése és a valóságos értékek megbe­csülése ügyében nem is számíthatunk nála semmire. De várhatjuk ezt gazdag úriem­berek kormányától? A tudós, ha teljesít­ményei alapján – s nem a ma szokásos „vé­dési” rituálék hopszasszái révén – megmé­retik, részben saját hobbijának áldozván (ezáltal csiszolhatja problémalátó képességeit és technikáját) elfogadható programokra támogatást kapjon, de lehetőleg ezt ne bízzuk tudósokra, ahogyan a háborút se katonákra. Mindkettő komoly dolog ugyanis. Az újságíró újságot írjon, ne mindenáron életművet alkosson. Kívánatos a már ma is létező alaptí­pus, a társadalom valódi ügyeiben érdekelt és azokhoz érzékkel bíró riporter. A filozófus művelje főhivatását: a nevelést. Már tudniillik, ha ért hozzá. De engedjék is neki! A filozófusi pályán nyüzsgő szorgalmas könyvtárosokat is meg kell persze becsülni, de se a filozófiát magát, sem az életből fakadó feladatokat illetően ne lehessen övék a döntő szó.

Mindez nagyon kevés? Nincs reményünk (remény: a tudatlanság egyik válfaja, Goethe szerint is) jobb, hatásosabb megoldásra? A tőkés, és az általa hatalomra juttatott s enge­délyezett politika az ellenkezőben érdekelt, s hogy hatásosan lehet az, alig vitatható. De akkor is, így is, amit mégis lehet, akarnunk kell. Ha nincs szilícium-egyenirányítós villany­mozdonyunk, legyen a gőzös tizedrésznyi teljesítménnyel vagy akár lóvasút! De száll­junk vonatra! Gyalog nem megy.

Mint mondám, szegény EMBER – vízzel főz. Hja, „C' est la vie!” Egyelőre.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

A senkik csöbrei és vedrei

Annyi, ugyebár, nyilvánvaló, hogy ez a rezsim csúfosan megbukott. Aki csak annyira oda­figyel az ország politikai hangulatára, hogy a vonaton vagy a villamosokban meghallgatja, amit az emberek egymásnak mondanak, tudhatja, hogy e „népi-nemzeti” kormánynak sikerült a népből-nemzetből olyan undort kiváltani, ami párját ritkítja az utóbbi másfél évszázadban.

S ennek alighanem így is kellett lennie. A rendszerváltás – ne firtassuk most, milyen s miféle érdekeket kifejező – logikája azt diktál­ja, hogy minden, ami korábban volt, rossz volt, hiszen ezért kellett rendszert váltani. S ugyanebből a logikából az is következett, hogy mindenki, aki a korábbi rendszerben valaki volt, felelős is azért, ami volt. Az új rezsim urainak tehát senkiknek kellett lenni­ük, az értelmiségi lét perifériájáról – sógorság-komaság, ilyen-olyan ismeretség alapján – verbuválódott névteleneknek, akik azzal állhatták a nemzet elé, hogy makulátlanul tisztakezűek. Legfeljebb rendőrspiclikként szolgálhatták a korábbi hatalmat, minthogy a besúgókat – a dolog természetéből követ­kezően – szintén megilleti a névtelenség.

A senkiknek azonban fejébe szokott szállni a dicsőség, ha egyik pillanatról a másikra valakik lesznek. El kell hinniük, hogy hivatot­tak az ország – vagy pláne ama „tizenötmillió magyar” – gondjainak megoldására, különben mit kezdhetnének önmagukkal. A felfuvalkodott senki pedig nem hallgat az okosabbak szavára – hogyan is hallgathatna, hiszen ha valaki okosabb nála, annak kellene az ő he­lyén ülnie, fgy aztán balfogásokat balfogások­ra halmoz, amit úgy rekompenzál, hogy egyre nagyképűbb és hatalmaskodóbb: ahelyett, hogy beletanulni a dolgába, „karizmatikus” elhivatottságának bűvöletében él. Maga is sejti azonban, hogy a pünkösdi királyság nem tart élete végéig, s ezért harácsolni kezd, hogy legalább pénze maradjon, amikor hatal­mát veszti. Ám abban sincsen jártassága, hogy ezt ildomos módon leplezze, s így válik végképp olyan közutálttá, amilyen közutálat ezt a garnitúrát övezi.

Nagy baj ez, igen nagy baj. Sokkal sze­rencsésebb lett volna, ha e hajdani senkik valamivel ügyesebbek és illemtudóbbak, jobban tudják leplezni hozzá nem értésüket és harácsolásaikat. így ugyanis könnyen megismétlődhet az 1990-es kontraszelekció: minthogy minden, amit ezek a rendszerváltás óta csináltak, köztudomásúan rossz, esélye­sekké válnak azok, akik ellenzéki mundérban lettek a rendszerváltás idején szintén senkik­ből valakikké. S akkor csöbörből vederbe jutunk.

Jóllehet nagyon érthető, ha népünk-nemzetünk utálattal fordul el attól a felhőjátéktól, amely a mai politika régióiban folyik, úgy látom, tanácsosabb lenne igencsak odafigyel­ni, miket szónokolnak odafönn. Nehogy a kormányzó pártok elleni indulatok szele a közelgő választások idején olyan politikusok vitorláját dagassza, akik semmivel nem job­bak a mai kormány exponenseinél. Elképzelni is rossz, milyen miniszter lenne – találomra kiragadva a példát – az a huszonéves hon­atyánk, akit egy idegenforgalmi propagan­dairodában töltött esztendő tapasztalataival röpített a történelmi véletlen a parlamentbe, ahol derék és ötletdús ellenzékiként szerzett hírnevet.

Ötleteinek megvalósítása – az egyetemek- főiskolák irányítói legyenek a diákok és vala­miféle „reformoktatók” képviselői, a Magyar Tudományos Akadémiától vegyék el vala­mennyi intézetét stb. – ugyanis (szerintem, de aligha csak szerintem) több kárt okozna, mint a mostani rezsim szellemi tatárjárásának minden eddigi dúlása.

Vagyis: bármilyen nyilvánvaló, hogy ez a rendszer megbukott, s méltán bukott meg, mert intellektuális és erkölcsi arculata egy­aránt visszatetszőnek bizonyult, nagyon meg kell fontolnunk, kikre bízzuk az ország sorsá­nak további alakítását. Ha nem így teszünk, jöhet még rosszabb is.



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


MILLOK ÉVA

„Kis nyuszik ebben a büdös nagyvilágban…”

Kardos G. György: Jutalomjáték

Elbűvölten olvastam Kardos G könyvét (immár másodszor) és arra gondolok, hogy sajnos, teljes képtelenség egy recenzióban akár csak érzékeltetni is mindazt, amit ez a könyv tartalmaz, és a módot, ahogyan ezt a tartalmat az (ró formába önti. Ismeretes volt már három nevezetes könyvéből, hogy az írás nála valami olyan dolog, amit szégyenteljes dolog volna „művészetnek” nevezni, mert ez a szó óhatatlanul magában foglalja a „műviség” képzetét, márpedig Kardosra talán az a legjellemzőbb, hogy észrevehetetlen, hogy „művelt” valamit, a szavak nála nem „ter­mékek” és nem közvetítő eszközök, hanem egyből életté válnak, miközben a létezés milliónyi változatát jelenítik meg. így volt eddig is, de a Jutalomjátékban még ígyebb van, mert Kardos itt egészen saját közegben mozog, olyan világban, amelyből vétetett, amellyel tökéletesen egy. És ez alatt nem a színház világát értem, hanem a magyar világot.

Nem tudnék olyan könyvet mondani, amely magyarabb volna ennél a könyvnél. Minden figurája, mondata, helyszíne, vicce, anekdotája, tragikomikuma csak itt élhet. Ráadásul a legújabb kori magyar történelem egyik legkritikusabb időszakában, egy napba, kisvárosba, színházba sűrítve. Amely tapint­ható konkrétságában is – ahogy Szabó György a Népszabadságban megjegyezte – „egyetemessé” tágul, és lesz „elsőül talán, az akkori idők hiteles összegzésévé”. És miképp, mi módon? Mert nem „történelmet” ír, nem vád vagy vádiratot, nem sorscsapást, magyar átkot vagy végzetet. „Ripacsokat” ír, akik – mint a Nemzeti Színház nagy és elra­gadó művésznője, a Nagyasszony fogalmazza fiatal szeretőjének írt levelében „kis nyuszik ebben a büdös nagy világban”. Kis nyuszik, akik nem értenek semmit a büdös nagy világból, de igyekeznek megmaradni, alkal­mazkodni és a maguk kis ripacs világát egyeztetni a büdös naggyal.

Muszáj nagy szavakat használnom: egysze­rűen fantasztikus, hogy Kardos G. az ember- ismeret micsoda gazdagságát produkálja. Színészeket úgy, ahogyan ő, még soha nem ábrázolt magyar író. Sőt, nem magyar se. De a magyar világnak szinte nincs olyan rétege, amelynek egy-egy alakja fel ne tűnne a könyv lapjain. És nem csak a jelenben –1951-ben hanem a múltból is megidézve. Ennek az 1951-nek előzményei vannak, és a ripacsok, a kis nyuszik akkor se mindig ismerték ki magukat. Mi sem jellemzőbb erre, mint Danninger Daniss Lenci, a vidéki igazgató esete, aki jött légyen bármilyen kormány, mindenesetre szubvenciót kért tőle. Kun Bélától is kért, és mi se volt számára termé­szetesebb, mint hogy 1945 tavaszán, már a nyugati határszélen, levelet intézzen Szálasi Ferenchez, nem hűségnyilatkozatot adván neki, hanem szubvenciót kérve tőle. Ez per­sze meg is pecsételte későbbi sorsát, hiába volt áldott jó ember, aki zsidókat bújtatott, tótokkal volt puszipajtás és nyomorgó színé­szeket szerződtetett. Össze is gyűlik temeté­sére a ripacstársadalom az egész országból, szerveznek is neki szép temetést, és mond is az evangélikus lelkész ünnepélyes gyász­beszédet a sírja fölött, kérdezvén: „Mi volt a te magasztos célod Danninger Daniss Lőrinc? A magyar géniusz alázatos szolgálata. A magyar géniusz nagyon hatott a jelenlévőkre, halk szipogás kezdődött. Joó Aladár később ezt (gy mesélte: Akkora siker volt, hogy háromszor húzták vissza a koporsót”.

Kardos G. szakít azzal a hagyománnyal, hogy főleg gonosz funkcionáriusokkal jelle­mezze a korszakot. A törtetés, az idomulni akarás, a hol jogos, hol jogtalan félelem, reakciósok áskálódása mérgezi a légkört; az ávósok esztrádzenekari plakátjukkal tűnnek fel, és Durucz elvtárs, a városi agit.prop. titkár, akitől Késmárki, a színház igazgatója egyenesen retteg, meglepetésre a szívünkbe lopja magát külsejével és viselkedésével. „Durucz elvtárs pirospozsgás arcából csak úgy sugárzott, hogy kedveli az élet örömeit, ez meglátszott az ebéd maradékából is, amely még ott gőzölgött az irodában egy kis asztalon: marhapörkölt tarhonyával és uborka­salátával… Durucz elvtárs valami erős ke­nőccsel szorította hátra a haját, a tarkóján rövidre nyíratta, s inkább az ötödik tenornak látszott egy munkásdalkörben, mint a párt hivatalnokának”. Hivatalos beszélgetés he­lyett elandalodva emlékezik arra, mennyire szerette mindig a színházat meg a mozit. „Háromszor láttam a Ködös utakat Jean Gabinnal… A Bűn és bűnhődést négyszer…” Aztán egy operett jut eszébe, amelynek a címére már nem emlékszik, csak egyetlen dalára. És már kezdi is énekelni: Merci bien, Köszönöm azt, hogy még egyszer fellángolt az én szívem…” Késmárki segít neki, együtt énekelnek, közben benyit a titkárnő, Vidovics elvtársnő. „De azért Durucz elvtárs nem zavartatta magát: – Köszönöm azt, hogy még egyszer hittem a májusnak én… Azután Vidovicsnóhoz fordult, akinek az arcán némi riadalom tükröződött. – Megbeszéltük Kés­márki elvtárssal, hogy jövőre szerződtet a színházhoz bonvivánnak… Mit vagy úgy megrémülve, Vidovics elvtársnő?”

Persze, nem mindenki ilyen aranyos, el­hangzanak a korra jellemző frázisok és okítá­sok, amelyek azonban a ripacsvilágon átszűrve merő képtelenségnek tűnnek és belevesznek a teljes értetlenség sűrű ködvilágába. Ez a könyv végre hitelesen, rémtörténetek, túlzá­sok nélkül tárja elénk, hogy miért volt remény­telen első pillanattól kezdve a szocializmus sorsa Magyarországon; miközben pedig még csóré ripacsok szívében is képes volt reményt fakasztani. Mint azt a regény legmeghatóbb házaspárjának nőtagja, Nyuczky az egykori „derb szubrett”, jelenleg súgónő, aki magát szerényen nevezi akár vén szajhának is, egy ellágyult órában megfogalmazza: „Jaj, édes Józsi… Ugye, már nekünk jó lesz mindig, Józsi? Ugye, már nem kerülünk többé az utcára? Ugye, ez a kommün nem fog soha megbukni, ugye Józsi?” De Nyuczky pár héten belül meghal. És megmenti ezzel öreg férjét, Kassák Jóskát, aki először a színházban el­játssza az elvárt ripacsgyászt, és ezzel megme­nekül attól, hogy a szigorú fiatal főrendező esetleg kirúgja. Aztán egyedül, az utcán egy fának zokogja el halálos, igazi fájdalmát. Szo­katlan mottót írt könyvéhez Kardos G.: „A Tatárjárás című operett fináléjában a kórus ezt énekli: »Hajrá előre, a sík mezőre…«

Ilyenkor a szereplők valami távolbavesző vidéki hagyományból mindig hátrafelé lépdelnek.”

Kiki fejtse meg ezt a mottót belátása és kedve szerint. (Ab ovo Kiadó)

VISSZA

FARAGÓ VILMOS

Misztör Mertn

Vámos Miklós: A New York-Budapest metró

A West Side Story bevándorolt Puerto Ricó-i fiataljai ambivalens módon, sóvár iróniával beszélnek és énekelnek Amerikáról, s úgy, mintha az ő szülőhazájuk nem Amerikában volna. És nincs is. Csak földrajzilag van. Amerika a mexikói határtól északra kezdődik, attól délre a szubtrópus meg a trópus nyomo­ré valósága terül el. Amerika nem nyomorú és talán nem is valóság. Amerika képzelet inkább, afféle huszadik századi álom, amely­ről nem is lehet másként, mint sóvár iróniával beszélni, mert aki határain innen ól, az vágyó­dik rá, aki határain belül, az csalódik benne.

Nekünk, magyaroknak is pontosan ilyen az Amerika-élményünk. Ez a korlátlan lehető­ségek hazájaként ismert fél-kontinens más- félmillió sóvár hazánkfiát nyelte el már álombendőjóben, többségükről hír se járja, hírt csak néhányuk mesés szerencséjéről hallunk, s ez a hír a szerencsepróbáló kalandort éleszti bennünk: száz éve már, hogy Magna Hungá­riát is arrafelé keressük. És hiába, hogy sze­gény ember gőggel főz, az európai szegény ember pedig Európa-gőggel, magyarként francia- és német-orientációval például, az utolsók, akikre igazán figyeltünk, a francia szimbolista költők voltak (egyetlen – igaz, hogy nagyformátumú – hazai követőjükkel), az utolsó német pedig Thomas Mann volt, fehérek között egy európai (egyetlen hazai követő nélkül). Az irodalmi példák onnan jöttek, az Óperencián jóval túlról: Hemingway nagyobb hatást tett ránk egyedül is, mint az európai szépprózaírók együttvéve. Az úgyne­vezett tömegkultúra mintái végképp kiszorí­tottak minden mást: a magyar újságírók a Hearst-iapokra figyeltek, a filmesek Holly­woodra, a reklámgyártók (mai nevükön: a public relations emberei) New Yorkra, a könnyűzenészek New Orleansra, s még a liverpooliak is odaát kötöttek ki végül, hogy Lennont az ottani mártíromsága emelje a popzene védőszentjei közé.

Még a politikai okokból kedvezőtlenné vált helyzet, a nehezen átléphető határok sem riasztották el századunk második felének Julianusait attól, hogy felfedező útra indulja­nak. Az elképzelt Magna Hungária ki-kinyújtotta kezét: Fulbright-ösztöndíjjal, iowai író­programmal, Soros-alapítványi segítséggel. Talán Boldizsár Iván kezdte a sort, New York percről percre című riportkönyvével, aztán az iowaiak folytatták: Szász Imre például (Száraz Martini-koktél), könyvvé duzzadt élmény- beszámolóval hálálva meg a szponzoráló mezőgazdasági gépgyártó cég (a John Deere, ha jól emlékszem) nagylelkűséget. Nemes Nagy Ágnes iowai naplója épp mostanában zárta a sort. Almási Miklós „a földszintes Amerikáról” hozott híreket, még egy Feleség voltam Amerikában című könyvre is emlékez­ni vélek. Az volt a benyomásunk a hetvenes- nyolcvanas években, hogy sokkal kevesebbet tudunk az állítólag testvéri Szovjetunióról (és végképp kevesebbet „a földszintes Oroszor­szágról”), mint a deklaráltan ellenséges Amerikáról.

De feltűnő a riportkönyvek kizárólagos­sága. Regényt utoljára (és először is?) Tamási Áron írt Amerikáról (székely legénykéje ugya­núgy csalódik vágyaiban, mint ama Puerto Rico-i legénykék-leánykák), Vámos Miklós A New York-Budapest metró című regényére félszázadnál is többet kellett várni. Érdemes volt persze, a még mindig fiatalnak tekinthető (ám szép írói múltú) szerző a bölcs öregek magasságába emelkedett ezzel a könyvvel, melyet áradó mesélőkedve, szivárványos humora és szkepszisen átszűrt hatalmas életigenlése az év bestsellerévé avathatott volna, ha létezne nálunk mostanában ilyen.

Marton Gyula nevű főszereplője, magyar színész és színpadi szerző, fölfedezni és meghódítani indul Amerikát. Ezt a hódítási kísérletet meséli el a regény „hét röpke év történetét, tíz mozgalmas fejezetben”, mi­ként az elhatározottan reklámízű utolsó olda­las szöveg mondja. Színészek sikeres hódítá­sáról alig tudunk, nem küldtünk Hollywoodba se magyar Marlene Dietrichet, se Ingrid Bergmant, s Marton tudja ezt, mégis nekiru­gaszkodik, újra és újra. Színpadi szerzőnk is legfeljebb a század elején vergődött hírnévre: Molnár Ferenc vagy Lengyel Menyhért. Ezt is tudja Marton, mégsem csügged el teljesen a hét röpke év alatt, minden knock out után föltápászkodva küzdi végig a tíz mozgalmas menetet. Magyar (vagy közép-európai?) szívósság ütközik itt az amerikai szorító keményöklű bajnokával. Az utóbbi az erősebb, de Vámos nem növeszti gonosz szörnnyé, szívtelen pofozógéppé. Vámos érti és ezért szereti Amerikát, miként érti és szereti Ma­gyarországot (Közép-Európát?) is. Mindkét ország (mindkét régió), a maga hagyományai­ban formált törvények szerint működik, alkal­mazkodni az ottani nem akar, az itteni nem tud a másikhoz. Emberi mű lévén szép is, ronda is, mulatságos is, sírnivaló is, szeret­nivaló is, utálatos is mindkettő; két különböző őrület, de van bennük rendszer.

Fontoskodásnak ne hasson, amit a regény­ről (és a regény ürügyén) eddig írtam, jobb ha kijelentem: voltaképp szórakoztató olvas­mányról van szó, akár kalandregénynek is felfogható könyvről, melyben kor- és honfitár­sunk, Misztör Mertn, a Rosinantéjára (egy öreg Ford Mercuryre) pattan, hogy Dulcineáját, szegény árva hazánk hírnevét, s önnön lovagi késztetéseit szolgálva sorom­póba szálljon. Amikor még nem tudtam, hogy recenziót fogok írni az Ezredvégnek, levelet küldtem Vámosnak, a következő – és recen­zióhoz is illő – befejezéssel:

„Ez a főszereplő, kedves Miklós, eleven cáfolata a nemzetkarakterológiai viccnek, mely szerint a magyar ember utánad megy be a forgóajtón és előtted jön ki. Misztör Mertn, a mi Marton Gyulánk valóban utánad megy be, ám utánad is jön ki, ráadásul nem az első ajtófordulatra. De mindig bemegy, és mindig kijön.” (Ab ovo Kiadó)

VISSZA

DR. CSONGRÁDY BÉLA

„Érdek nélkül tetszik”

Hegyi Gyula: A baloldaliság öröme

Az önmagában is érdekes, hogy e kötet szerzője akkor – 1990 tavaszán, közel a negyedik X-hez – írta első politikai cikkét a Magyarországi Szociáldemokrata Párt válasz­tási bukását elemezvén, amikor a magyar baloldalnak egy – ki tudja milyen hosszú – időre az államhatalomban való részvételtől is búcsúznia kellett. Még inkább különös, hogy miközben a politikai irodalmat művelők sorá­ból sokan – látva a baloldal nem kis vereségét – elegánsan „átsasszéztak” vagy – még a formaságokra sem ügyelve – egyszerűen átálltak a másik, – a győztes – oldalra, Hegyi Gyulának akkor jött meg a kedve a baloldalisághoz.

Könyve előszavában érzelmi indoklását is adja e manapság szokatlan irányú „pálfordulásnak”. „Őszintén szólva bőszített, hogy egy rossz rendszer csődje ürügyet adhat sok generáció és számos nagyszerű ember hitének, igazságkereső szenvedélyének, áldozatvállalásának bemocskolásához és avítt, sokszor megbukott eszmék felmelegí­téséhez.”

A mélyebb, tartalmi, mondhatni „módsze­res” megokolását Hegyi baloldali – nem csupán „privát”, a nyilvánosságnak is szánt- vonzalmának a kötet címadó tanulmányában találni. Azért lett szimpatikus számára ez az – igenis létező – irányzat, mert lényegét az igazságtalanságokkal szembeni örökös elé­gedetlenség, a folyamatos társadalomkritika jelenti, s a konzervativizmustól, illetve a liberalizmustól eltérően nem a múlt restaurá­lására törekszik, nem a modernizáció, a kapitalizmus jelenét vetíti ki az idők végte­lenségéig, hanem immanens jövőképpel is rendelkezik egy méltányosabb, egy igazsá­gosabb társadalomról.

Hegyi nem átallja a figyelmet Marx és Engels közös fiatalkori munkájára, a Kommu­nista Párt Kiáltványára – mely a kommunista pártok létrejötte előtt született – mint a „láza­dó és gondolkodó szellem nagy kalandjára” irányítani. Úgyszintén eredeti megállapítást tesz Lenin Állam és forradalom című „brosú­rájáról” is. A kultúra mai, ellentmondásos helyzetét elemezve, Hegyi Gyula azt hangoz­tatja, „hogy egy önszerveződő demok­ráciában, amely nem a politikai elit külde­tésének megvalósításán robotol, hanem a maga sokszínű igényei szerint keresi a boldogulást, az állami és központosított kultúr­politikát egészében le kell bontani.”

Karakanságára vall az is, ahogyan Hegyi a sajtószabadság kérdését tárgyalja. Elismeri, hogy a magyar sajtó – amennyiben a lehető leggyorsabban igazodott a többpártrendszer, a piacgazdaság viszonyaihoz – magasabb szintre lépett, de azt is hozzáteszi, hogy Magyarországon – a rendszerváltozás sajátos körülményeivel magyarázhatóan – a sajtósza­badságnak több korlátja is van, számos tabu érvényesül.

Rendkívül árnyalt, maximális objektivitásra törekvő – a személyes emlékek felsorakoz­tatása ellenére is –, ahogyan Hegyi a Kádár­rendszert s Kádár János alakját felidézi. Kevés ilyen korrekt, szélsőségektől mentes – a korszak valós és vélt sikereit, a társadalmi és az emberi válság fokozatosan mélyülő tüneteit egyaránt érzékeltető – Írásművet lehet olvasni e „kényes” témában.

A kötet első fejezetében a fentiekben idézett nagyobb terjedelmű, elvontabb gon­dolatmenetű tanulmányok többségükben a Kritika, kisebb hányadukban a Mozgó Világ című folyóiratok hasábjairól kaptak helyet tematikus rendbe illesztve, a második rész a Magyar Hírlapban megjelent – értelem­szerűen rövidebb, egy-egy jelenségre, ese­ményre (például az antalli „keresztény Euró­pa” koncepció, az 1992. augusztusi Csurka- dolgozat, az október 23-i Kossuth-téri rend­zavarás, az úgynevezett „litván veszély”) reagáló publicisztikai írásokból közöl kronológikus válogatást.

E két szerkezeti egység azonban Hegyi Gyulánál nem különül el mereven egymástól. Nemcsak mondandójuk koherens, stílusuk is teli van „átfedésekkel”. Az elméleti igényű dolgozatokban mindig jelen van a tapasztalás élménye, s az eleve praktikusabb fogantatásé újságcikkek sem nélkülözik a teoretikus megalapozottságot.

Bár a konkrét szövegekből több minden kiderül Hegyi Gyuláról (így például megtudni, hogy műegyetemre járt, de újságíróként dolgozik, baloldaliként istenhívő ember, aki 1992. március 15-én és szeptember 24-én egyik szervezője volt a Demokratikus Charta budapesti demonstrációjának), de a legfon­tosabbat – világszemléletét, gondolkodás- módját – a kötet egésze mondja el róla, hiszen azokat az írásokat gyűjtötte itt egybe, amelyek egy lehetséges baloldali gondol­kodás fejlődését tükrözik, megvizsgálják a hagyományokat, értékükön mérik a magyar baloldal megmaradt intézményeit, köztük az idei május 21-ei választásokon elsöprő győ­zelmet aratott szakszervezeti mozgalmat.

Úgy véljük joggal reméli, hogy könyve biztatást jelent azoknak, akik „baloldali meg­győződésük miatt magányosnak és elveszett­nek hiszik magukat.” Annál is inkább, mivel – mint a Vasasmatiné című cikkében írja – „amióta a baloldaliság szabadon választható, és »érdek nélkül tetszik«, sokak szemében egészen megszépült.”

De mi lesz azokkal, kérdezzük (nem Hegyi Gyula ellenére, inkább vele együtt), akik – egyik cikkéből kölcsönözve a helyszínt – a Hunyadi téren árulnak használt gyermek­zoknit és elszürkült csipkét, akik filléres „kincseket” próbálnak meg készpénzzé tenni, hogy ne haljanak éhen? A hajlék­talanoknak, az önhibájukon kívül munkanélkü­livé lett ezreknek, a kisnyugdíjból tengődőknek mi ad biztatás, hisz hozzájuk aligha jutnak el Hegyi Gyula könyvének gondolatai? Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy olvassanak. Kivált komoly politikai irodalmat. Őket vajon boldogítják-e az árutól roskadó bevásárlóköz­pontok, a palotaszerű családi házak, a számí­tógép-parkokkal felszerelt irodák, a vállal­kozókedv és a felszabadult tőke kezdemé­nyezései? A kérdések költőiek, a válaszok nyilvánvalók…

Mégis e kötet azzal, hogy rámutat a kiáltó igazságtalanságokra tesz is valamit az eleset­tek sorsának jobbra fordításáért. (Kossuth Könyvkiadó)

VISSZA

DR. CSONGRÁDY BÉLA

A szubjektivitás nyílt vállalása

Kristó Nagy István: A világirodalom története

Két nagyalakú, vaskos, közel ezer oldalt kitevő kötet. Címét olvasván minden irodal­márban óhatatlanul az a kérdés merül fel: képes lehet-e bárki arra, hogy egymaga megírja a világirodalom történetét? Ami – persze – merőben szónoki kérdés, csupán azért tesszük fel, hogy annál zordabbul ráz­hassuk a fejünket: nem, nem képes. Manap­ság pedig végképpen nem, hiszen az iroda­lomtudomány fejlődése, a szakirodalom rohamos növekedése oda vezetett, hogy komolyabb tudósok már arra sem adják a fejüket, hogy egy-egy nemzeti irodalom teljes áttekintésére vállalkozzanak – népes kutató­gárda szokott szorgoskodni az ilyen szinté­ziseken –, nemhogy a világirodalom egészé­nek essenek neki.

S akkor itt van ez a könyv. Kristó Nagy István mégis megírta a világirodalom törté­netét. No, nem az egész világét azért-amint erről előszavában korrekt módon tájékoztatja az olvasót, a keletiekre, az indiaiakra, kínaiak­ra, japánokra való kitekintésről óvakodott –, de majdnem. (Szerb Antal annak idején még mellőzte a summer-akkád és az egyiptomi irodalmat is; Kristó Nagy István éles szemmel észlelte, hogy ezek nélkül nem tárgyalható a Biblia, az európai kultúrkör irodalmának egyik fő forrása sem, s így elhagyhatatlanok.)

A nagy kérdés persze az, hogy hogyan írta meg; mekkora hibaszázalékkal oldja meg a megoldhatatlan feladatot. Nos, szerintem (s e szó itt igencsak hangsúlyos: egy világiro­dalom-történetről kritikát írni nem kevésbé kockázatos) derekasan jól. S ennek legfőbb módszertani biztosítéka a szubjektivitás nyílt vállalása. Kristó Nagy István nem az irodalom- tudomány nevében lép fel, nem nagyképű kinyilatkoztatásokat közöl, hanem emberi hangon, a maga nevében szól hozzánk. Néha egyenesen meg is szólít bennünket, intimitá­sokat közöl saját olvasói élményéről, stiláris fordulatai, jelzői egyéniek, gyakran poentírozottak, provokatívak, mint egy bizalmas beszélgetésben. Olykor (nem tanáros, hanem barátian bölcs) tanácsokat is ad, mit érdemes okvetlenül elolvasni a fiataloknak, az irodalom iránt érdeklődőknek. Ez a modor eleve elhárít­ja a műfaj legalapvetőbb veszélyét, azt, hogy a szerző valamiféle akadémikus objektivitás látszatával közöljön velünk kétes, vitatható vagy éppen téves információkat. Egy rend­kívül – nyugodtan mondhatnám azt is, hogy bámulatosan – széles körű tájékozottsággal és olvasottsággal rendelkező irodalmár szá­mol be itt műélményeíről s arról, mit olvasott vagy hallott (mert adott esetekben – s ilyen kontextusban nagyon helyesen – még az irodalmi pletykák rögzítésétől sem riad vissza) az írókról, az irodalmi élet eseményeiről. Nem azt állítja hát, hogy ez vagy az a mű ilyen, emez vagy amaz az állítás tény, hanem azt, hogy ő így élte át, amúgy tudja. Kompeten­ciájának mértékét sem rejti véka alá: zársza­vában nyíltan közli, hogy esze ágában sincsen megállapításait „az olvasóra vagy épp az irodalomtudományra ráoktrojálni”, sőt, bízik olvasói „önálló Ítélőképességében, kritikus hozzáállásában”, abban, hogy nem a kétely nélküli elfogadás, hanem a továbbgondolás gesztusával csukják be könyvét.

Ilyen attitűddel természetesen egyetlen ember is megírhatja a világirodalom törté­netét – méghozzá úgy, hogy annak elolvasása hasznos és élvezetes. Kristó Nagy Istvánnak mindenesetre sikerült. S hogy mai kulturális állapotaink közepette még kiadót is sikerült találnia hozzá, az már a csodával határos. Jegyezzük hát meg a művét publikáló kiadó nevét: minden elismerést megérdemel e példás tettéért. (Trezor Kiadó)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„Meghajlok nemzetem nagytöbbsége előtt; a nemzet azon része előtt, mely mikor ellen­sége halottnak hitte, kebelében hordta a nagyság csiráját, az egyesülés ösztönét;… hiszen, minden nemzetnek a megpróbáltatás edzette meg életerejét… 1849. október 6-án forrt össze a nemzet ereje – párt, osztály és felekezet külömbség nélkül; önkénytelenül, megbeszélés nélkül született meg az a passzív forradalom, a melyen ellenségünknek a németnek és hetyke császárjának látszóla­gos nagyhatalma összetört.” E néhány, az aradi vértanúk emlékét idéző sor abból az emlékiratból való, melyet a Zemplén című folyóirat 1888-ban közölt, részleteit a Hadtör­téneti Közlemények pedig 1922-23-ban. Eredetileg „A körültem és velem 1848. és 1849. években történt események” címet viselte, most pedig a Zrínyi Kiadónál Bona Gábor gondozásaiban Szabadságharcos napló címmel jelent meg. Szerzője Karsa Ferenc, aki 1848-ban huszonegy éves, zsujtai, Abaúj vármegyei születésű, református, nőtlen, jogot végzett, ügyvédi vizsga előtt álló jurá­tus, s augusztus 26-án önkéntesnek jelentke­zett a sorozóbizottság előtt. A 20. honvéd­zászlóalj altisztje, majd Görgey tábornok törzsének parancsőrtisztje volt hadnagyi rangban. Az emlékirat elsősorban az átélt események szépítés és elfogultság nélküli ábrázolása miatt érdekes, főleg az 1849 május közepéig tartó harcok, a hosszú, keser­ves menetelések, a vad kézicsaták, a meg­gyötört honvédek mindennapjainak leírása. A későbbi időszak eseményeit már a törzstiszt szemszögéből van módja látni és megörökí­teni, személyes élményeit szigorúan elvá­lasztva a hallomásból ismertektől.

Egy határozott véleményű, a szabad­ságharc eszméihez ragaszkodó, meg nem alkuvó személyiség írása az emlékirat, melyet korabeli naplójegyzetei alapján az 1850-es évek elején foglalt össze önmaga – s szeren­csére immár az utókor – számára. A kiadó az eredeti kézirat változatlan szövegét az írás szellemiségének és lendületének megőrzése végett betűhűen, s jegyzetekkel ellátva adtak közre.

Friedrich Blomberg, a Habsburg-monarchia hadseregének ezredese 1848 nyarán lengyel ulánusezredével a németek, magyarok, görögkeleti és katolikus szerbek, románok és bolgárok lakta Dél-magyarországi Bánátban a szerb felkelőktől szorongatva azt a parancsot kapta tábornokától, hogy bocsátkozzék harc­ba a támadókkal. Amikor azonban a szerb lázadók vezére, aki a Habsburg-hadsereg osztrák–német származású ezredese volt, felszólította, hogy a császárral szembeni kötelességét helyezze a királlyal szembeni kötelessége fölé (a kettő egyazon személy volt!), Blomberg kiparancsolta lengyeljeit a körzetből, s így kiszolgáltatta német honfitár­sait a szerbek dühének. Ezek megszállták a területet, melyet először egy hajdani, szerb Habsburg-tiszt, majd egy lengyel tábornok vezetésével két ízben is felszabadítottak a magyarok. Később Blomberget is, és a szerb oldalon harcoló egykori ellenfelét, Mayerhofer ezredest is tábornokká léptették elő a Habsburg-hadseregben, míg a magyar kor­mánybiztos, Vukovich Sebő és a lengyel tábornok, Bem József száműzetésbe ment, a szerb nemzetiségű magyar parancsnokot, Damjanich Jánost pedig az osztrákok fel­akasztották. Az osztrák és orosz szövetséges hadsereg előtt a magyar honvédsereg Gör­gey parancsára letette a fegyvert, az utolsó magyar erőd, Komárom, október elején adta meg magát. Az osztrákok kegyetlen bosszúja folytán 498 egykori Habsburg-tisztet állítottak hadbíróság elé, közülük mintegy negyvenet kivégeztek. Az aradi várban felakasztott vagy agyonlőtt magyar parancsnokok közül egy német, egy német–osztrák, kettő magyaror­szági német, egy horvát, egy szerb, kettő örmény származású volt. A „tiszta” magyar származású öt parancsnok közül sem értett vagy beszélt mind magyarul. Deák István, Amerikában élő magyar történész művének első fejezetéből ez az 1848-1849-es szabad­ságharc hadseregére, illetve annak tisztjeire vonatkozó néhány részlet is kellőképpen érzékelteti, hogy a monarchia hadserege szervezetét, alá- és fölérendeltségi viszo­nyait, a tisztikar nemzeti, felekezeti hovatar­tozást tekintve, milyen tökéletes modellje volt a monarchia államszervezetének, társa­dalmi és politikai viszonyainak. Az eredetileg angol nyelven megjelent történeti munka elcsépelt operettcímet kapott a Gondolat Kiadó magyar kiadásában; Volt egyszer egy tisztikar (A Habsburg-monarchia katonatiszt­jeinek társadalmi és politikai története 1848- 1918). A szerző a török háborúktól az 1848-as forradalmakig tartó történelmi visszapillantás után az első világháború végéig vizsgálja a tisztek felkészítését, az ezredélet, a tiszti életforma, a családi és szexuális élet körül­ményeit; a vallási és nemzetiségi hovatar­tozás tényeit. Az utószóból vázlatos isme­reteket szerezhetünk arról is, miként alakult a Habsburg-tisztek sorsa az utódállamokban és a második világháború alatt. A levéltári kutatásokon alapuló, korabeli fényképekkel illusztrált, rendkívül olvasmányos művet bibliográfiai tanulmány, s függelékben név-és forrásmutatók egészítik ki.

Az Orosz Birodalom, mely 1849-ben inter­venciós hadsereget küldött a magyar szabad­ságharc eltiprására, a századfordulón a föld­golyó 1/22-ed részét, a szárazföld 1/6-át foglalta el, 128 millió lakossal. Államformája: korlátlan egyeduralom, 1893. október 20-tól a trónon II. Miklós cár ült, aki egyben Finn­ország nagyhercege és Orosz-Lengyelország királya is. Hatalmát az Államtanács, a Szená­tus és a Szent Szinódus révén gyakorolja. Oroszország nemzeti színei: fehér-kék-piros. Címere bizánci eredetű. Politikai életében hiányoznak a polgári szabadságjogok. Az őslakos népeket és a zsidókat diszkriminációk sújtják. Pártok működése tilos. Gazdaságilag elmaradott agrárország, rohamosan fejlődő, egyes külföldi érdekeltségű nehézipari ágaza­tokkal. Minden ötödik munkás nő. A munka­idő napi 11 és fél óra. Az 1897. évi összeírás szerint Oroszországban 961 magyar élt. Az Akadémia Kiadónál jelent meg az Orosz­ország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája (1900-1991) Krausz Tamás, Szilágyi Ákos és Sz. Bíró Zoltán szer­kesztésében. A kötet szerzői egy viszonylag lezárt korszakról a számtalan forrásból szár­mazó adatoknak a kronológia műfaji sajátos­ságaihoz igazodó, szigorú és lakonikus feltá­rásával kívánnak hozzájárulni a történelemmel való „elszámoláshoz”, melynek e régióban magunk is részesei voltunk és vagyunk. A 349 képet is tartalmazó kronológiai részt nagy mutatóapparátus, forrásjegyzék táblázatok egészítik, még jobban használhatóvá téve e remek kézikönyvet, melynek borítóján utolsó mondatként ez olvasható: Oroszország, a Szovjetunió története nélkül – bármi történjék is az utódállamokkal – az emberiség története nem tanulmányozható.

A történelemmel való elszámolás Sütő András új munkája is, a Csokonai Kiadónál megjelent Szemet szóért, mely dokumen­tumok és naplójegyzetek formájában jeleníti és örökíti meg az erdélyi magyarság közel­múltjának eseményeit. A cenzúra miatt a sajtóban nem jelenhettek meg az erdélyi értelmiségnek a magyarság, a kisebbségek ügyével foglalkozó írásai, így kényszerültek az illetékeseknek, vagyis az állami és pártveze­tőknek címzett levelek, folyamodványok megírására, melyeknek egy példányát a nyolcvanas évek második felétől a nyugati és a magyarországi sajtónak, rádiónak is eljuttat­tak. A könyv első része ezeket a dokumen­tumokat, s keletkezésük és következményeik történetét tartalmazza, többek között az „1956 októberi éjszakáinak aknamezején” című részben két írói kiáltványét: a Tarto­mány íróinak első levelét, melyet az Előre című lapban akartak megjelentetni, de ezt Sütő András három társával együtt később „megtorpedózta”, valamint a marosvásár­helyi írók és irodalmi intézmények dolgozói­nak a Román Munkáspárt Központi Vezetősé­géhez címzett Sütő által is aláírt nevezetes levelét magam is aláírtam valamit, ami­nek emberszelídítő hatásában hittem, s ami egészében tökéletes tévedés volt, a félre­vezetés tudományában utolérhetetlen zsar­nokság mesterműve. Egy ilyen tévedést nem lehet és nem kell sem védeni, sem kimagya­rázni. Hanem egy életet kell vele szembeállí­tani!” – írja a szerző. A könyv második részé­ben naplójegyzeteit olvashatjuk 1989. május 9-töl, mely az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előzményeinek és lezajlásának, személyesen is megszenvedett eseményei­nek megrázóan leírt krónikájával zárul.

Király László Romániában élő magyar költő, író, műfordító, jelenleg a kolozsvári Helikon című folyóirat főszerkesztő-helyettese. A Tevan és a Zrínyi Kiadó közös gondozásában látott napvilágot kilencedik verseskötete, a Skorpió. A címválasztás nyilván nem véletlen; a skorpió jegyében született, a most ötve­nedik születésnapját ünneplő költő. 1990-ben írta az Októberi forgács című verset, melynek második részét idézem könyvajánlatunk befejezéseként:

A forradalom fölfalja gyermekeit,
de nem egyszerre, és nem mindahányat.
Szétszórt lábbelik a világot belepik –
utcán hagyja a hülyéket, bénákat.
A koldusokat fölfalni ugyan ki szereti!
Rágós besúgók hadd viruljanak.
Verőlegények – oda se neki!
A győztes forradalom fölfalja a jókat.
Sokáig éhezett – és most megteheti.

(emmi)

VISSZA