Az élet (Freskóvázlat)
Costanza Ghezzi olasz írónő Albiniában, Toszkánában él. A Thàlia Servizi Editoriali irodalmi ügynökség tulajdonosa, szerzői magánkiadással foglalkozik, emellett a BiBi Book kiadó szerkesztője. 15 évig dolgozott egy erőszakellenes szociális segítőközpontban, az itt tapasztaltak alapján írta meg Il segno di Nora (Nora jegye) című regényét, mely 2021-ben jelent meg a BiBi Book kiadónál. A történet főhőse Nora, aki egy bántalmazó kapcsolatban él, de sikerül kiszabadulnia az őt szexuálisan és pszichésen is függésben tartó férje szorításából. Az író célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszakra. Novelláiban is visszatérő téma a nők helyzete, a férfi-női kapcsolatok.
A bátyám nyolcéves volt, amikor elhatározta, hogy szentjánosbogár-vadásznak áll. Júniusi estéken a házunk körül elterülő mezők betöltötték a levegőt a nedves búza csípős-savanykás szagával, s mindent ellepett a szentjánosbogarak hada, ezek a villogó fényecskék, melyeket alig-alig rejtett el egy-egy szárnycsapás. A mezők csillagos égbolttá változtak. Éjszakára lefordított nutellásüveg lett a börtönük, reggelre eltűntek, fényes érméket hagyva maguk után.
Renzo a megszállottjuk lett.
– Ma éjjel legalább ezret begyűjtök – lehelte forrón a takaró alatt.
– Jól van – motyogtam a fal felé fordulva.
Reggelre az ágya üres volt. Az anyámat túlságosan lefoglalták a tyúkok, amelyek idegesen kapirgáltak a poros, mocskos udvarban. Nem csinált belőle nagy ügyet, és a következő pillanatban már én sem gondoltam rá többet.
A nyári nap vidéken nem ismer kegyelmet. Az ember csak akkor megy ki, ha muszáj, én például jobb szeretek behúzódni a szobák nedves árnyékába. Az ablakból láthatom a porfelhőket, melyeket a traktorok kavarnak a távolban.
Ebédidőben kitört a pánik. Apu és a munkások még le sem vethették a csizmájukat, máris kiszalajtotta őket anyám kiáltozása. A gőzölgő leves ott árválkodott a csorba tálakban.
– Renzo, hol van Renzo? Maria, láttad őt? És te, Guglielmo, láttad őt? – És így tovább, hasztalanul.
Rongyos kalapok és ingek forgataga sietett ki a mezőre, ezt láttam az ablakból. Egy porfelhő, ami összemosta a dombokat a horizonttal. Gyűlölöm a vidéki életet, tört fel belőlem a keserű kín. Renzo már talán össze is szedett egy rakás szentjánosbogarat, és mostanra egy távoli városba ment, ahol meggazdagodott belőlük. Álmos voltam, elaludtam.
Amikor felébredtem, már este volt, az emberek odakint körbeállták a bátyám testét, s nála nem volt egyetlen szentjánosbogár se, ellenben egy vörös csík, egy tökéletes minta húzódott a szájától a hasáig, végig az égszínkék pizsamafelsője mentén. Anyám mellette, térden állva, megnémulva.
Továbbra is a mezőket bámultam az ablakból, a szentjánosbogarak ismét táncba kezdtek.
Az élet (Freskóvázlat)
Paolo Cattabiani olasz író 1958-ban született, Reggio Emiliában él. A kereskedelemben dolgozott, a Coop üzletlánc észak-kelet-olaszországi leányvállalatának igazgatója volt. Nyugdíjba menetele óta az írásnak szenteli idejét. 2021-ben jelent meg első regénye Lo scooter rosso bandiera (Zászlópiros robogó) címmel a BiBi Book kiadónál, az alábbi novella a két szerző közös alkotása.
A pince homokkő falai mállottak a nyirkosságtól, áporodott dohszag lengte be a levegőt. A nő egy sarokban kuporgott lélegzetvisszafojtva, karjával átölelte felhúzott térdeit, a torka kiszáradt. Reszketett a félelemtől és a hidegtől, de nem sírt: már tudta, hogy késő.
Így, magába roskadva, keskeny vállára omló, világos hajával még kisebbnek és soványabbnak tűnt. A derengő fény a szokottnál is sápadtabbá festette arcának vékony bőrét. Születésétől fogva nagyon sápadt volt. Már csak ezért se nézték huszonnyolc évesnek, sokan mondták is ezt neki, a nő meg nem ellenkezett. Úgy gondolt rá, mint elismerésre, még ha az keserű is volt, s amitől olyasféle mosoly ült ki z arcára, mint amilyen a megtapasztalásra vágyó örömtől szokott. Elismerés, amivel a férfi is adózott neki az előbb, mikor kart karba öltve kiléptek a bárból, a nő házától nem messze. Csak egy gyümölcslevet ittak meg a pult előtt állva, körülöttük jöttek-mentek az emberek, alig pillantottak rájuk.
Az egyetlen dolog, amire a nő most vágyott, az volt, hogy elmeneküljön erről a szörnyű helyről, hogy messzire szökjön, s megmeneküljön a férfitól. A férfi látszólag nyilvánvaló ok nélkül sűrű, sötét gyapjúból varrt símaszkot viselt; s bár az kissé félrecsúszott, még így is jó felét eltakarta az arcának, amit azonban a nő korábban már látott. A férfi a durva, kemény betonaljzaton ült, mely ruháját és bőrét is felsértette, lábai kinyújtva, háta a falnak vetve – azon a falon volt a pinceajtó is. A feje lebillent, a mellkasára hanyatlott: ebben a természetellenes testhelyzetben olyan volt, mint aki alszik, mint egy ártalmatlan, törött játék. De a nő nem bízott benne. Folyamatosan a mesebeli szörnyekre gondolt, melyekről egykor az anyja olvasott fel neki: hatalmasok és ijesztőek, készek arra, hogy elpusztítsanak, bekapjanak, romboljanak. Ő csendben hallgatta: kicsi volt és gyorsan tanult.
Most viszont nem egy mesében volt, hanem egy pincében, és nem volt ott vele az anyja. A pincében ott volt vele a Szörny. Csak ők ketten, senki más. Kettejük között alacsony falként emelkedett egy fél üveg víz és egy papírdobozban pizza maradványai. A férfi mellett üresen árválkodott egy sörösdoboz. Összeszedte maradék erejét és bátorságát, és óvatos lassúsággal felállt, összeszorítva fogait, hogy az már fájt. Nem szívesen hagyta el a védelmező falmélyedést, mely eddig elrejtette, de ráparancsolt gyenge lábaira, melyek, akárcsak a karjai, remegtek, minden támasz és védelem nélkül, mintha másvalakihez tartoznának. Szinte levegőt sem véve mozgott, sőt, úgy, mint aki valamilyen víz alatti veszélyben van. Félt, hogy a legkisebb zajjal is felébreszti a férfit. Hiába volt hideg, a haja izzadtan tapadt a homlokára és az arcára. A homlokáról legördülő izzadságcseppek égették a szemét, és már semmit sem látott a félhomályban. Hirtelen úgy érezte, a férfi is megmozdult. Lehet, hogy megemelte óriási lábát, hogy felkeljen és elkapja őt. Könnyűszerrel megölhette volna hatalmas kezével, különösebb erőfeszítés nélkül vékony nyakára szoríthatta volna tenyerét, ahogy a papírzacskóból szorítják ki a levegőt.
– Mindennap egy mázsa gabonát rakodok le a kikötőben – mesélte korábban, untatva a nőt, s közben a teletetovált, izmos karjait mutogatta. Ránevetett a nőre, kivillantva megsárgult, elálló fogait. Ő meg vele szemben állt, lenyűgözte a szerelem és a valakihez tartozás gondolata. Talán még a jövőbeni gyerekeiket is látta, ahogy várják a férfit a kikötőből hazafelé. Most gyorsan elhessegette ezeket az emlékeket, gumitalpú cipőjét a betonon csúsztatva tett néhány apró lépést a pince vasajtaja és a megváltás felé, ahol kiút várta ebből a szörnyű helyzetből.
Hirtelen valamiféle hörgés hatolt át a símaszkon, és a félhomályban utolérte a nőt. Egy gyenge, de jól hallható, tompa kiáltás, mely megzavarodott fejében született, s önkéntelenül tört utat összeragadt szájából, akár egy fémes rezgés. Egy gyenge és fáradt-fájdalmas kiáltás, melyben keveredett a düh és a csodálkozás, és amely azon mód megállásra kényszerítette a nőt. Az ajtó alatt beszűrődő, a lemenő nap vetette keskeny fénypászma azonban eloszlatta riadalmát. Most már el tudta különíteni a férfi sziluettjét, és megnyugodott: még mindig aludt. A sörbe kevert altató ezúttal is meghozta gyümölcsét, melyre úgy várt.
Az ajtó mellé felakasztott bőrtarsolyból gyors, rutinos mozdulattal előrántott egy henteskést, olyat, amivel a húst szokták kicsontozni, hangtalanul, alaposan. Most már sebesen, lábaiban frissen támadt erővel mozgott, öklébe szorítva a kést. Egy erős és pontos ütéssel lesújtott a férfi nyakára, minek következtében a feje szinte teljesen elvált a testétől, a hajlékony, gyors mozdulat következtében, melyet a tökélyre fejlesztett technika és a természetes elegancia példaértékű ötvözete jellemzett. Elégedetten és lecsillapodva vonszolta be a hűtőkamrába, és gurította oda a másik két test mellé, melyek már jó ideje ott hevertek. Valamennyien símaszkban, ahogy minden szempontból egyformák voltak: ugyanolyan bűnösök. Bizony, férfiak! Ellenálhatatlannak hiszik magukat, de csupán elbizakodottak. És ebből következően túlontúl hiszékenyek. Már kezdettől fogva, Ádám óta így működnek.
Nem volt nehéz elérnie, hogy leszólítsák, venni valami harapnivalót, hazacsábítani a delikvenst, és aztán valamilyen ürüggyel lecsalni a pincébe. Erre volt nevelve. A hűtőkamrában még volt hely bőven. Odakint meg csak úgy hemzsegtek a férfiak, akiket elbizakodottá tett a régimódi, éretlen feltevés, miszerint képesek szerelmet és törődést osztogatni a törékeny és alárendelt nőknek. De a férfiak szerelme nem mindig törődő – inkább engedély nélkül, erőszakosan akarják magával ragadni a nőt, már csak ezért is megérdemlik a büntetést. A játék még sokáig fog tartani: ez a Szörny játéka. Ezt még az anyja tanította neki, a visszafelé elmondott mesékkel, mikor még kicsi volt és gyorsan tanult.
Sokcsevits Judit Ráhel fordításai
Akt lovon
Emlék
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment.
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.
Történt az indulás ápr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok equipage-t.
A bucsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a Vadászkürtben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egypár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam… tudni való azért, mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csizió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban… pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy hires ember leszek.
A bucsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egypár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
– Tehát ilyen ő?!
Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbucsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én.
A szekér indult és én gondolatokba mélyedtem…
Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:
– Megállj!
A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifju termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek, rivallt rám:
– Meghalsz!
– Kegyelem! - jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam - csak életemnek irgalmazz… örömest odadom erszényemet… bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mint ha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok… segédszerkesztő voltam, a Pesti Divatlap-nál… aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem… Tóth Gáspárnak tartoztam egy attila s nadrág árával… a verseim sem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik… láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem… de szivesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!…
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, mig a lélekzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifju ezt felelte hideg vérrel:
– Nekem nem kell hitvány erszényed… nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a Pesti Divatlap-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból… mert értésünkre esett, hogy az uj nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted… ezért te is meghalsz!
A pisztoly durrant, én meghaltam, és… fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.
Nemsokára ismét elaludtam (nem csoda, egész éjjel ébren voltam!) s csak Gödöllőnél ébredtem föl.
Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom: igaz-e? Mert már temérdekszer láttam, s igy az első benyomást elfeledtem, most pedig restellem ujra megvizsgálni.
Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. Amint ki akartam a reggelit fizetni, egyik utitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolcig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem bosszankodott volna. Én sem bosszankodtam.
Bebúttunk ismét társzekerünkbe, s mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de oly embertelenül, mint némely poéta urak versei… elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani, ha ugy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai izzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon.
Aszód!
Ah, kedves olvasó, (igen:kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az irónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! – mondom – ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában: Aszód!
Hanem ezt nem olvasnod kellene a flegmatikus papírról, de hallanod, ah, hallanod, amint ajkaimról legördül társaságában az elandalodás sohajtásának: Aszód-!-!-
Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnan kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába.
S mily eseménydús három esztendő!
1. Itt kezdtem verseket csinálni –
2. Itt voltam először szerelmes –
3. Itt akartam először szinésszé lenni –
A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszélenniakarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
Nevezetes és szomorú!
Professzorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.
Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán huzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.
Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.
Táj fákkal
Elvinném repülni Petőfi Sándort
Tengermély időből lépne felém
Meg tudnám mutatni, az ég, ha lángol
Meg tudnám őrizni égő szemét.
Elhinné azonmód, az éjszakából
Kék szemű angyal mért’ lép felé
Megírná verseit szárnyas csatákról
S feledné, mikor nem volt kék az ég.
Álomkép
Pest, február 4. 1847.
Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az „Életképek”-ben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politicában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni czélja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint martírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!
Irjon Ön nekem, ha nem fogja restelni: írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel. Ab invisis őszinte barátja
Petőfi Sándor
TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztűl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhős láthatára,
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!
Pest, 1847. február
Tizennégy évvel ezelőtt Blum József zeneszerző felkért, hogy készítsek színpadi változatot Az apostolból, amelynek szövegére rockoperát készült írni. A rockopera megszületett, bemutatta a Magyar Rádió, oratorikus formában elhangzott az egyik Ezredvég-Vasas-esten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és színpadi bemutatására is hamarosan sor kerül Sopronban.
Ezúttal nem arról akarok írni, hogy Petőfi ritmusai – a harmonikázó rímtelen jambusok, amelyek egyúttal magyaros ritmusoknak is engedelmeskedve jellegzetesen magyar jambussá válnak, méghozzá nem valamiféle százalékos arány, hanem az élőbeszédhez való ritmikus alkalmazkodás formaművészetével – mennyire alkalmasak voltak a modern zenei megszólaltatásra (kinek jutna eszébe rockoperát írni a Zalán futásának fenséges hexametereire vagy a Toldi trochaikus tizenketteseire), és arról sem, hogy a zeneszerzőt első hallásra elképesztő ötletem – az ugyanis, hogy Petőfi szövegét nem kell megváltoztatni –, mennyire igaznak bizonyult.
Az apostol színpadra állítása során – elnézést kérek az irodalomtörténészektől emiatt a szabálytalan módszer miatt – jöttem rá arra, hogy milyen zseniális belső szerkezete van ennek a lírai-drámai-epikai műnek, amelynek szerkesztéséről Horváth János azt írja: „A költeménynek már tárgya olyan, hogy epikus feldolgozásban balul kell kiütnie: tudniillik. legfontosabb részében eseménytelen. A perbe fogott könyv megírása, s ennek következtében az író bebörtönzése a történet magva; de amaz elbeszélhetetlen, emez pedig, bármily részletező megjelenítéssel adatik is elő, csak passzív mozzanat.”
Pándi Pál felhívja a figyelmet arra, hogy Az apostol vívódó költőjének szükségképp szakítania kell „a korábbi népi epika harmonikus konstrukciójával is”. Hozzáteszi, hogy „Az apostol szerkezete nem lineáris, hanem átvető, előrevető; továbbá ezt a szerkezetet Szilveszter felnövekedése, majd helyzete aláhanyatlása, hősünk társadalmat vádoló elszigeteltsége és hóhér általi halála határozza meg”.
A lírai feszültséget műfajt módosító, műfajmeghatározást alakító elemnek tartja, elemzése szerint Petőfi azzal is szilárd epikai egységet teremt, hogy sem topográfiailag, sem időbelileg nem konkretizálja műve színhelyét és a történés idejét, noha minden konkretizálás nélkül is felébreszti a hazai érdekeltség érzését, és „helyzetelemző líraiságával”, „orientáló jelképi erejével… egy realista tendencia előterében tartja a romantikát”.
Mindez nagyon is igaz.
Talán nem lesz fölösleges ezeket az irodalomtörténészi érveket alátámasztani egy olyan költő gyakorlati tapasztalataival, aki Az apostol színpadi változatának elkészítése közben fedezte fel azt a belső formát, amelyet Vajda János Petőfi költészetéről szólva megsejtett. Annál inkább is fontos ez, mert például dr. Mohácsi Károly máig használatos irodalomtankönyvében szinte szó szerint újraolvashatjuk Horváth János előbb idézett mondatait: „Bár Az apostol témájánál fogva epikus költemény lenne, a lírai elemek uralkodóvá válnak benne főképp a belső monológokban megnyilvánuló töprengések, lírai meditációk révén. A lírai jelleget erősíti a cselekmény fő vonalának eseménytelensége és epikai elnagyoltsága. A történet magva ugyanis a titkos nyomdában kiadott könyv megírása, az író elítélése és lázadása, merénylete a király ellen. Sovány meseszál ez, s ezt is csak röviden érinti Petőfi.”
(Félek, hogy nem egy diák fogja ezt felelni az elkövetkezendő évek érettségi vizsgáin, hacsak nem hat rájuk jobban Blum József kiváló rockoperája, mint az iskolai irodalomtankönyv.)
Nézzük ezek után Az apostol filmszerűen pergő, modern montázstechnikával dolgozó belső formáját, Petőfi költői moziját közel fél évszázaddal a mozi felfedezése előtt. Ez a belső forma a Petőfi által 20 részre bontott művet öt nagyobb egységre tagolja egy betét alkalmazásával, s az „elidegenítés”-nek szinte azt a gondolkodtató, állásfoglalásra késztető módszerét alkalmazza a lírai-drámai-epikai műben, amelyet Bertolt Brechtnél értett meg oly nehezen a hazai színházlátogató közönség.
Az első rész Petőfi felosztása szerint a 4. résszel ér véget. Figyeljünk a filmre, a sötét városban, ahol „…a csillagok behunyták / Arany szemeiket”, az alulról közeledő kamerára: „Egyetlenegy kicsiny fény / Csillámlik ott fönn a magasban / Bágyadtan s haldokolva, / Mint a beteg merengőnek szeme, / Mint a végső remény.”
„Kik laknak itten?” – kérdezi Petőfi, miután költői kamerájával végigpásztázta a városi padlásszoba nyomorát, s kérdésére először így felel: „Mint álomképek el vannak mosódva / S a félsötétben félig rémlenek.” Aztán megvilágosodik a szín, s a kamera bemutatja a nyomorgó családot. A 2. rész (a számmal jelzett részek mindig Petőfi eredeti jelölésére vonatkoznak, a betűvel jelzettek az én feltételezett felosztásomra. S. A.) drámai párbeszéd Szilveszter és éhező fia közt, amelynek máig szóló igazságát éhező hajléktalanok szentesítik: „A holtak olyan boldogok, / Mert nem éheznek ők.”
Ezután száll fel a virrasztó férfi lelke, akinek az 1. részben szeme olyan volt „mint két bolyongó üstökös, / Mely nem fél senkitől, / S melytől mindenki fél”, és akinek tekintete „mindig messzebb, mindig magasba száll, / Míg elvész ott a végtelenben, / Mint a felhők között a sas!”, ismételjük, lelke ezután száll „milljom s milljom mérföldnyire”, „s midőn immár fölül volt / A csillagoknak milliárdjain, / Elért… elért… / A mindenség végére tán? /Nem… a mindenség közepére!”, hol az „ősszellem fényében fürödve” szól istenhez, mivel akkor már nem három embert ölelt (vagyis családját), hanem milliókat, és azt is megtudjuk, hogy miért lobogott szeme két fényes üstökösként, s hogy miért fél mindenki tekintetétől. Azért, amit az istennek mond: „A föld lakói elfajultanak, / Eltértek tőled, rabszolgák levének… / Rabszolgaság, ez a bűnök szülője, / A többi ennek apró gyermeke. / Ember hajol meg emberek előtt! / Ki embertársának fejet hajt, / Az, isten, tégedet csúfol!”
Figyeljünk fel arra is, hogy a sasként végtelenbe szálló tekintet hogyan alakul át istenig szálló lélekké. Modernségében megdöbbentő belső forma ez, következetes logikai-képi-művészi építkezés, amelyben maga a gondolat válik költői formává. Ezután zárja az első részt Petőfi prológusa, amelyben azonnal intonálja az alapkérdést: „Az embereknek / Egy része szent apostolnak nevez, / A másik rész pedig / Szentségtelen gonosztevőnek.” (Mintha némelyik Petőfi-kutatónk inkább az emberiség eme második részéhez tartozna…)
A mű második része Szilveszter gyermekkora, vagyis az 5., 6., 7. rész. Ennek a három résznek epikus sikerültségét még Horváth János is elismeri, noha arról ír, hogy a gyermek a város „söpredéktársadalmában” kapja az élettől első élményeit. Talán ehhez azért tegyünk hozzá annyit, hogy századunkban Sandino szabadságharcához Nicaraguában a prostituáltak is segítséget nyújtottak, és hogy az észak-amerikai fekete párdúcok több forradalmár vezetője hasonló körülmények közt élte le gyermekkorát, mint Petőfi Szilvesztere –, amivel természetesen nem kívánjuk azt mondani, hogy minden prostituált és minden tolvaj forradalmárokat támogat, de fel kívánjuk hívni a figyelmet arra, hogy a társadalommal szemben álló Szilveszter nem véletlenül éli gyermekkorát – és nem is csupán dickensi hatásra – a társadalomból kivetettek között. Ez is része Petőfi tudatos szerkesztésének, Szilveszter belső, dialektikus fejlődését – későbbi vívódását – alapozza meg, hiszen minden inkább ő, csak nem „statikus hős”.
A harmadik rész Szilveszter kamaszkora (a 9., 10., 11. rész), az úrfi és Szilveszter drámai konfliktusával, melynek végén Szilveszter kimondja: „…ha lázadás az, / Midőn az ember érzi és kimondja, /Hogy ő is ember, mint akárki más, / Úgy büszkén mondom: lázadó vágyok”. Ez a rész ér véget a lázadóból tudatos forradalmárrá lett Szilveszter szőlőszem-monológjával, amely a drámának (filmnek, rockoperának és még ki tudja holnap milyen születendő műnek, amely Az apostol inspirációjára jön létre) olyan csúcsa, amelyhez – hogy ismét Vajda Jánost idézzük – csak Shakespeare nagysága fogható.
A negyedik rész (a 12., 13., 14. rész) Szilveszter forradalmár pályaválasztása: elutasítja a nagy s gazdag hivatalt, a könnyű munkát, s jegyzőnek megy a nép közé, hogy megtanítsa azt jogaira; majd szembefordulása a földesúrral és a pappal (tehát a világi és egyházi hatalommal); elűzetése a félrevezetett nép által, s a megcsalatás legszörnyűbb pillanatában felvillanó szerelem, a földesúr leányának szerelme, ami ilyen iszonyú események közepette (és ezt nevezik irodalomtörténészek eseménytelenségnek!) nem is lehet több, mint egy villanás. Tegyük hozzá: 1848–49-ben, a szabadságharc alatt űzött vadként élő Petőfinek is villanásnyi személyes boldogság jutott csak, és családapaként lovát kellett eladnia, hiszen kenyérkereset helyett olyan rajongó dőreséggel foglalkozott, mint a magyar nemzet sorsa…
A negyedik rész vezet vissza az indításhoz, itt tudjuk meg a 14. részben, hogy Szilveszter olyan „dicső remekművet” írt, melynél Rousseau sem írt különbet (nem dolgozott, ugyanis remekművet írni némely irodalmár szerint nem munka), ám művét nem adták ki, s mások gondolatait másolgatá, „hogy a kenyérből ki ne fogyjon”, s azt a tisztes polgári munkát „elkezdte reggel s este végezé / S gyakorta éjszakáit is / A lámpa fénye látta elhaladni”, ám nyomorukon ez mit sem változtatott, amiből nem Szilveszter élhetetlensége derül ki, hanem az, hogy a másolókat rosszul fizették. Ilyen jelenetsor után ébred fel Szilveszter ott, ahol az 1. részben láttuk, a szalmazsákon, midőn „…a fölkelő nap / Első sugára homlokára száll, / Miként az arany koszorú, miként egy / Fényes meleg csók isten ajakárul.” (Emlékezzünk, hogy az első részben – Petőfinél a 3. rész – lelke istenhez szállt, s mellesleg hívjuk fel a figyelmet a huszadik századi költői módszereket előlegező enjambement-ra is.)
Következik egy betét, a 15. rész: a csecsszopó gyermek (nem tudjuk meg, hogy fiú volt-e, vagy lány) halála és az anya siratóéneke. A belső forma tökéletes arányérzékét mutatja az is, hogy ez a tragédia csak betét-terjedelmű. Gondoljunk arra, hogy Táncsics életében ilyen betét-pillanat volt gyermeke halála, mialatt ő börtönben sínylődött, amiből nem az ő embertelenségére kell következtetni, hanem fogvatartóinak gonoszságára. Szilveszter forradalmár életében ez is kegyetlen fájdalom. Ismét egy huszadik századi párhuzamra gondolok: Che Guevara a bolíviai őserdőben írt naplójába bejegyezte gyermekei születésnapját, és őrájuk is gondolt mártírhalála pillanatában, ám lelke mégis elsősorban Latin-Amerika millióit ölelte át, s így volt emberi.
A tragikus betét előrejelzése a még nagyobb tragédiának, miként Carlos Saura filmjében, az Anna és a farkasokban a levágott hajú baba jelzi a kegyetlen vég közeledtét. A csecsszopó halála – ami az első pillanattól kezdve létező lehetőség, bekövetkezendő iszonyat –, a végkifejlet előtt következik be, mesteri időzítéssel.
Ezt követi az utolsó, ötödik rész (a 16., 17., 18., 19., 20. rész), Szilveszter elhurcolása, rabsága, melynek során olyan természetes álomképként jelenik meg hitvese („Nem álmodott, az nem volt puszta álom… / Valónak képtelenség, / S mégis való!”), mintha Bergman valamely filmjét látnánk, s ezután átkozza meg zsarnokként az istent, aki méltóságában érzéketlenül ül égi trónusán „csak úgy, mint itt a földi zsarnokok”. Az istent, akihez lelke hiába szállt fel, mert „zsarnoknál zsarnokabb” / s „amint te megtagadtál engem / Úgy tagadlak meg tégedet”, mert nem kell már neki az „alamizsna-élet”. A belső történés íve ez: onnan, hogy lelke istenhez száll isten megtagadásáig. Ehhez a nem mindennapi belső történéshez képest – amit nem akarnak észrevenni azok, akik Petőfi eretnek voltát is tagadják –, szinte keretjátékká válik a történet lezárása: a szabadulás, a merénylet és a kivégzés. Majd jön Petőfi reményhez elszántan ragaszkodó zárszava, hiszen az égi zsarnok megtagadása után a földi zsarnok elleni cselekedet természetes következménye Szilveszter-Petőfi harcot fel nem adó jellemének.
Ismeretes, hogy Petőfi isten-felfogása sokféle módon jelenik meg műveiben. Az apostolban Szilveszter a földi zsarnokok képére formázó istent tagadja meg. „Kezed vörös, mint bíborod” – írta a földi zsarnokokról az átkot mondó Szilveszter szavaival. A bíbor szó és a vér az istenre átkot mondó Szilveszter szavaiban tér vissza: „S uralkodói kevélyen, és naponként / Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek / Vérével újra s újra fested / Királyi széked kopott bíborát!” Ez a Szilveszter istennek nem porszeme, hanem rabszolgája, életét már nem neki szenteli. S ha isten zsarnok, akkor az emberek rabszolga volta a zsarnok-istent nem csúfolja meg a földön, akkor a földi zsarnokra kilőtt golyó az égi zsarnokkal is végezni akar.
Figyeljünk ismét a filmre: Szilveszter „…botra dőlve ment. / Hosszú fehér haját s szakállát / A szellők búsan lengeték”, szegény öreg marad a kétségbeejtő jelenet után is, amikor megtudja, hogy hitvese valóban azért jelent meg valós álomképként a börtönben, mert meghalt, s fia is eltűnt, öregként bolyong a temetőben is, majd amikor rádöbben arra, hogy „az emberméltóság naponta törpül, / És a zsarnokság óriásodik”, s cselekedetre szánja el magát a szolga-emberiség helyett – amelyet olyannyira nem kíván kiirtani, hogy még a vérpadon is majd sajnálkozó könny reszket miatta szemében –, nos ez a cselekedetre készülő Szilveszter ismét filmszerűen alakul át: „Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz, / Görnyedt fejét az ég felé emelte, / A roskadt aggból izmos ifjú lett, / S homlokán rejtélyes szándok ült…” Nem elnagyolt epikai ábrázolás ez, hanem másféle, vizuális ábrázolás, csak látni kell tudni hozzá. S mellesleg figyeljünk fel arra is, milyen részletező pontossággal ábrázolta a magányos forradalmár morálját: „Nem szerzett társakat magához, / Nem dicsvágyból, hogy egymaga / Végezze bé az óriási munkát, / Dé hogy ne szálljon másra is veszély, / Ha terve megbukik –”.
A 18. és 19. részben azért is peregnek filmszerű gyorsasággal az események, mert a csúcspont isten megtagadása volt. A Szilvesztert már egyszer elűző szolganemzedék természetesen azt kiáltja a vérpad mellett, hogy „éljen a király!”, miként Petőfi versére rivallta válaszképpen egy dalra fakadó nemzetőr és egy monarchista érzelmű honleány.
Az öt rész lírai-drámai-epikai egysége Az apostol műfaji, formai remekmű voltát tükrözi, nem ártana hát, ha végre tankönyvíróink is észrevennék semmitmondó szamárságok ismételgetése helyett.
* Eredeti megjelenés: Ezredvég 1998/9. [vissza]
Táj lóval
Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön.
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között
Az alábbi kis történet Perjámosról származik, ami egykoron szintén Magyarország része volt. Hol is van ez a kicsi falu? Nos, nem messze Nagyszentmiklóstól, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem. Milyen hely ez a vidék? Többnyelvű: szerb, román, magyar és német. Mindenképpen jó hely az a környék, ahonnan Bartók Béla, Révai Miklós, a Heim család, Madarász Emil, Herman Lipót, és még hosszan lehetne sorolni, hogy ki mindenki indult világhódító útjára. Ez a kis történet valamikor a huszadik század elején játszódik, és nem túl bonyolult.
„Az országúton végig a szekérrel / A négy ökör lassacskán ballagott.” Petőfinek ez a bájos, hangulatos költeménye juthatott a jegyző úr eszébe, amikor egy júliusi napon, alkonyattájt a szomszédos faluból jövet a maga községébe, otthonába igyekezett. Gyalog ment a jegyző úr, mert hízásnak induló ember volt, s az orvos neki gyalogsétákat javasolt: reggel, hivatal előtt is legalább tíz kilométert, este, hivatal után is annyit. Nos, ahogy az országúton hazafelé igyekezett, egy négyökrös szekér éppen közvetlen mellette fordult ki a dűlőútról a főútra. Karasi Pista hajtotta az ökröket, de szokása szerint állva, így jobban lehet kiereszteni az ostort, mint ülve a keresztbe fektetett, ócska pokróccal letakart deszkán. Karasi Pista hangos jó estéttel köszöntötte a jegyzőt; egy kérdés esett, és erre a barátságos válasz.
– Hová, hová, keresztapámuram? – mert hát keresztapja volt a fiúnak a jegyző úr.
– A vacsora irányába, kiskomám – felelte rá a jegyző. Többet nem kérdezett a fiú, hanem csattogtatta az ostort, és a főúton tovább baktatott. A jegyző uram pedig visszamaradt, kényelmesen rágyújtott, aztán folytatta a sétáját, miközben a szemével követte a szekeret. – Jól tartott, jól gondozott, gyönyörű négy sármos ökör – gondolta. – Kiállításra lehetne küldeni azt az igavonó négy állatot szekerestűl. Hja, az új gazda, az én keresztfiam, nem szálanként rakja be a szénát vagy a lucernát a jászolba, mint garasoskodó fukar édesatyja tette, hanem mindig egész petrencével adja.
Mikor a négyökrös szekér már vagy ötven lépésnyire előtte járt, jegyző uram nagyon elámult látva, hogy Karasi Pista egyszerre csak leugrik a szekérről. Az ökörhajtó ostort az üres szekér fenekére dobta, keresztülszaladt az úton, átugrott a vízlevezető árkon, és a kukoricásba vetette magát, amelyen túl egy búza-tarló sárgállott.
Mi lelte ezt a fiút? – csodálkozott magában a jegyző úr. – Ha egy legény leugrik a szekérről és otthagy ökröt, szekeret, ostort, azt csupán két okból teheti. Vagy a haragosát látta meg, akivel egy kis elintézni való dolga van, vagy egy szemrevaló fehérnépet vett észre, akinek valamit mondani akarna. Haragosa van több is – gondolta magában a jegyző úr. – De, ami a szép lányt illeti, csak egyről lehet szó, az apátlan-anyátlan Peresztegi Zsófiról, aki félesztendővel ezelőtt világgá ment.
Nagyon szerették egymást ők ketten, Karasi Pista és a Zsófi, meg is tette a becsületes fiú, hogy egy vasárnap délután kézen fogta a szép lányt, az atyja elé vezette és azt mondta:
– Édesapám, ezt a lányt szeretem, és feleségül akarom venni!
– Micsoda?! – fortyant fel az öreg, és bottal fenyegette meg mind a kettőt. – Koldust akarsz a házhoz? Összetöröm a csontjaidat, ha csak egy szót is szólsz… Te pedig lódulj innen! – fordult oda haragosan a lányhoz. – Nem azért szereztem a két telkemet, hogy napszámosember nincstelenjének jusson!
– Nem kell engem kidobni, megyek magamtól is – felelte volt könnyes szemmel a szép lány, és szó nélkül az utcának indult. Csak a kapunál fordult hátra:
– Nagy a világ, elmegyek… Isten áldjon meg, Pista, többet nem látsz. – A fiú akkor utána akart rohanni, de édesatyja elállta az útját.
– Csakis úgy, ha előbb engem félrelöksz. Emelsz-e kezet az apádra, hadd látom? – És Karasi Pista – egy mozdulat nem sok, annyit sem tett –, így beszélték el akkor a szomszédok, tőlük tudta meg a jegyző úr is. Beszélt is a lelkére az öregnek:
– Boldogabb lesz-e a kend fia, ha a meglévő két telekhez valami lánnyal még egy fertálytelket hozzá kap?
– Boldogabb lesz hát – válaszolta akkor az öreg. – Majd, ha benő a feje lágya, boldogabb lesz. Vasaltnadrágos ember ezt nem érti meg, jegyző úr!
Nem sokkal azután az öregember hirtelen meghalt. Megátkozta a Zsófi – vélekedett a községben nagyon sok ember, csak a Karasi Pista nem hitte el, hogy édesatyját a Zsófi átkozta meg.
Talán hazakerült a lány? – gondolta magában a jegyző úr –, a Pista meglátta a tarlón, és őmiatta ugrott le a szekérről?
A jegyző úr megjegyezte, hogy amott, a kilométerkőnél furakodott be a fiú a kukoricásba. Nem állhatta meg, ő is hamarosan átmászott az árkon, széthúzta karjával a kukoricaszárakat, és ment előre a zöld ligetben, hogy a tábla túlsó széléig jusson, és kifigyelje, mi történik a tarlón. Hátha mégis csak egy haragosát vette észre a szekérről a fiú, s most esetleg parázs verekedés kerekedik. Akkor ő mindenesetre közbelép.
Néhány lépésnyire a mezsgyétől megállt, és óvatosan, csöndesen leguggolt: őt nem láthatták meg, ő azonban láthatott is, hallhatott is mindent. Karasi Pista ott állt már a mezsgyén innen, a legszélső sor kukorica árnyékában Éppen ekkor ért oda egy lány, aki toronyiránt jöhetett a tarlón át, s akit a jószemű fiú a szekérről már messziről észrevehetett. A jegyző megismerte a lányt. Csakugyan Peresztegi Zsófi volt, aki félévvel azelőtt világgá ment. Mintha megnőtt volna azóta és szemlátomást soványabb lett, de szebb is.
Mikor a lány csak három lépésnyire volt, Karasi Pista kilépett az árnyékból és halk hangon megszólalt:
–Zsófi! – A lány ijedten felvetette a fejét, majd ahogy meglátta a legényt, fojtottan felsikoltott:
– Pista!
– Én vagyok, Zsófi. Megkerültél végre? Már azt hittem, hogy odavesztél a világba.
– Hát aztán? És ha odavesztem volna? Nekem jobb, neked meg mindegy lett volna.
Pista most közelebb ment egy lépéssel, és a lány felé nyújtotta a kezét. De Peresztegi Zsófi nem fogadta el. Szomorúan mondta:
–Ha akkor nem mozdultál, amikor édesapád rám emelte a botját, hát most se mozdulj, engedj az utamra.
– De nem engedlek, amíg meg nem hallgatsz, Zsófi. Tudod, hogy szíveltelek…
– Az régen volt, ha igaz volt. De édesapád legelső szavára csúnyán megtagadtál, tehát igaz se volt.
– Pedig igaz volt, Zsófi. De hát kívánhattad-e tőlem, hogy ökölre menjek az apámmal? A negyedik parancsolat, Zsófi! Nem vagyok én hitetlen pogány! No, add ide a kezed, hadd szorítsam meg. – A leány tétovázva nemet intett a fejével, de Karasi Pista meg folytatta:
– Neked is volt apád, Zsófi. Megtetted volna, hogy énmiattam birokra kelsz az apáddal? Ha megtetted volna, s ha megtudtam volna, hogy kezet emeltél apádra vagy anyádra, ki is gyomláltalak volna a szívemből.
A lány most változtatott az eddigi irányán. Mintha öt perccel előbb félszóval sem hibáztatta volna, hogy nem kelt a védelmére a fiú, most ránézett és azt mondta:
– Hát, hogy igazat beszéljek, meg is becsültelek azért, hogy tisztelettel voltál az apád iránt. Jóravaló ember nem marakodik a szüleivel még egy lány miatt sem. Odanyújtotta a fiúnak a kezét, Pista el sem engedte többé, hanem az országút felé mutatott.
– Gyere velem, Zsófi. Ott a szekerem, felültetlek és velem jössz.
– De nem megyek, Pista. Megint koldusnak szidjon az apád, rám emelje a botját és kidobjon?
– Nem fogja megtenni, Zsófi.
– Miért? Tán meggondolta magát azóta?
– Bizonyára ellene lenne most is, hogy mást vegyek feleségül, mint egy féltelkes lányt, mégis velem jöhetsz, Zsófi, most már nem lesz baj.
– Miért nem lesz, Pista?
– Hát te nem tudod, Zsófi, hogy mi történt?
– Honnan tudnám, Pista? Te vagy a falunkból a legelső, akivel fél esztendő óta szót váltok.
– Igazán nem tudod, hogy mi történt? Az történt, hogy édesapám, Isten nyugtassa…
– Isten nyugtassa?!… – sikoltott fel Zsófi.
– Öt hónappal ezelőtt meghalt. Négy héttel azután, hogy te elmentél. A faluban azt mondta mindenki, hogy az ördöggel cimborálsz. A te átkod fogott az öregen. Én meg ráripakodtam egy-két boszorkányvénasszonyra, hogy a nyelvébe verem a fogukat, néhány legénynek a fejével megkóstoltattam, hogy kemény az öklöm, azután senki sem merte megtenni, hogy téged megszóljon. A lány boldogan mosolygott.
– Így keltél a védelmemre, Pista?
– Így, így, mert hát tudd meg: szabad nekimenni az egész világnak egy lány miatt, csak a szüleinknek nem szabad… most már érted?
– Értem, Pista. Fel is ülök a szekeredre szívesen, de hová viszel? Haza magadhoz nem vihetsz.
– Keresztszüleimhez, a jegyzőékhez, Zsófi, örömmel adnak helyet a házukban, amíg pap áldásával a portámra követhetsz.
Tíz perccel ezután a lány már a szekéren ült a keresztbe fektetett deszkán, mellette vígan fütyörészve, a fiú. A jegyző uram, mikor kióvakodott az útra, gyönyörködve nézte, amint az országúton végig a szekérrel, a négy ökör lassacskán ballagott…
Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyányi-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy: „eben gubát”.
Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző? az eredmény egy.
Immáron nyildogálnak azon boldog ábrándozók szemei, kik nemcsak hogy biztak e minisztériumban, de sőt azt állították, hogy egyes-egyedül csak ez az, mely a hazát megmenteni képes. Gyönyörűségesen meg fogják menteni!
Ország-világ tudja, hogyan vélekedtem én e minisztériumról mindjárt eleinte (hogy e véleményemet ki mertem már akkor mondani: jó nevem hirét, melyet évek folytán szereztem, elvesztettem néhány nap alatt), most pedig egyenesen azt mondom, hogy ez a minisztérium az, mely legbizonyosabban eltemet bennünket.
Ió paeant zengett az ország, midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, be nem várván annak lementét.
És azt gondolám: ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán… ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az uj korban, a tettek korában az utolsók? mert a kettő között oly nagy a különbség, hogy vagy egészen uj emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniök, és ez nagy ritkaság. Csak egy főnix volt a világon, az is régen volt; tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is. A timár kikészíti a bőrt, de a kikészített bőrből más mesterember csinál csizmát.
Igy gondolkoztam körülbelül a minisztériumról, midőn az megszületett. Alig élt néhány napot, s én földhöz vágtam kalapomat s a minisztérium iránti minden hitemet és bizalmamat. Azt mondták ugyan, hogy még gyermek, tehát várakozzunk egy keveset, de ez engem meg nem nyugtatott. Herkules már bölcsejében kigyókat szaggatott szét, s nekünk, ha valaha, ugy most van Herkulesekre szükségünk.
Bekövetkezett május 10-ke, a budai vérengzés (melynek elkövetői, közbevetőleg mondva, maig büntetlenül fütyülnek), ott a minisztériumnak ugyszólván szeme láttára kaszabolták az embereket… már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a muzeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine előtt, hogy én e minisztériumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem biznám.
Nyugodt lelkiállapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak ez lett volna.
Ezen szavaimra dühbe jött az ország, és szép fényes nevemet pocsétába dobták, és meggázolták. Én fájdalmasan ugyan, de mégis mosolyogtam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rátapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból, és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemelt szennyet.
S ime már ott vagyunk, hogy azt mondogatják: Petőfinek mégsem volt egészen igazságtalansága. És ne adja isten, de maholnap ott leszünk, hogy azt fogják mondani: Petőfinek tökéletesen igaza volt!
Napról napra mindinkább látván, hogy a minisztérium olyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezü és vasra vert lábu ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyülésbe.
Mit nem vártam én a nemzetgyüléstől! soha ennél nagyobbszerü reményeim nem voltak és soha sem csalatkoztam oly csufondárosan, mint e nemzetgyülésben!
Uramfia, fölküldi őket egy fölébredt, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ők itt nyámognak, itt cammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi pipafüstös unalmokból és egykedvüségökből csak akkor pattannak ki, akkor jönnek tüzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok, és végre is megérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik a törpe minorítást… szájok ugyan elég nagy erre. A rác fene eszi az ország lábát s maholnap a szivébe harap, és az a fű még erdőben és mezőn van, melyet majd a patikába kell vinni, hogy ott orvosságot csináljanak belőle. Egy hónapja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200 000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjantást sem tettek, mintha az ellenség most készitené a Ganges vizén a hidat, melyen át hozzánk fog gyalogolni.
Déli Magyarországban zsákra rakják a lenyiszált magyar fejeket, éjszaki és keleti Magyarországért ki kezeskedik? és ki kezeskedik nyugaton Ausztriáért, melynek alattomos keze szennye eddig is mindenütt látszik.
Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tüz közé szorultunk, és alig van annyi fecskendőnk, amennyivel egy égő gyufát el tudnánk oltani, és mégis ahelyett, hogy állitanák nyakra-főre, ha a pokol fenekéből is a pénzt és katonát, magok játszanak katonásdit, vagdalkoznak egymás között, mint a paréj közt a gyerekek. Tanakodnak teológiáról, pedagógiáról és azt ördög tudja miféle iá-ról. Elhagyhatnátok most azt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem.
De a legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumok mindenre az, hogy, hja, a nép még ilyen meg olyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek, nép. Én megvallom, egészen másformának ismerem a népet, s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom, azt, hogy ilyen képviselőket választott.
Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, ehelyett még egy uj gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Ausztriának Olaszország ellen s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk. Most már jőjön el az idő, midőn magunk emberségéből, ami könnyen megeshetik, nem birunk kigázolni a bajból, s forduljunk segitségért ama nemzetekhez, majd azt fogják mondani: menjetek a pokolba, ahová valók vagytok, kik kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdötettek érte!
Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót.
Innen-onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, mely ezt Magyarországnak keresztelte.
Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van.
Maholnap már én is kétségbeesem, én!… pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, akiket a balsors kétségbeejteni képes.
Akkor ha küzdünk, nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje fejét, hanem csak azért, hogy ha már élni nem tudtunk becsületesen, legalább halálunk legyen becsületes.
Irtóztató!
Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könnyeket és sirtunk vért, azért botorkáztunk át keservesen a középkor hosszú éjén, hogy midőn virrad végre, mi fáradtan, ájultan roskadjunk össze az utfélen, hogy a nemzetek hajnalának első sugárai odafonódjanak Magyarország homlokára halotti koszorú gyanánt!
Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre… tettünk az emlékkő lesz sirhalmunk előtt. A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk!
Szomorú, szomorú. És pedig igy lesz, ha a nemzet minél előbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, melyet nekik jóhiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek.
Marcius Tizenötödike, 1848. augusztus 11.
1848 nyarán Bathó Ignác, Jász-Ladány akkori főjegyzője, ki Petőfivel rokonságban állott, hivatalos kiküldetésben Pesten járván, azzal a szándékkal kereste fel Petőfiéket, hogy őket meglátogatva, állapotukról tudomást szerezzen; másrészt pedig, hogy ismerve Petőfi heves természetét és soha nyugodni nem tudó szellemét, őt az akkor kitörőben volt nemzeti mozgalomtól legalább egy időre visszatartsa, s nejével együtt magához Jász-Ladányra nyaralni levigye.
Petőfiné Szendrey Júlia és Bathóné Sismis Fánni, ki Jászberényben most is él, közel rokonok voltak. A Petőfiné apja, Szendrey Ignác, a Bathóné anyjának Szendrey Fánninak testvérbátyja volt. Tehát Petőfi sógorsági viszonyban állott Bathóval. – Innen a rokonsági kötelék és a közelebbi érdeklődés Petőfiék sorsa iránt.
Bathó Ignác felmenve Pestre, egyenesen Petőfiéknek Kerepesi úti lakására ment. Lakásukra érve, mely az első emeleten volt, a konyhában egy 14-15 éves szőke leánykát talált.
– Hallod-e hugocskám, itt laknak-e Petőfiék?
– Igenis kérem alássan – felelt zavartan a leány, ki épp a konyhát seperte.
– Ki van idehaza?
– Mindketten itthon vannak.
– Hát aztán felkeltek-e már?
– Igenis, csakhogy még nincsenek felöltözködve.
Ez reggeli 7 és 8 óra között történt.
– Na eredj be szaporán húgom és mondd meg, hogy a sógor van itt Jász-Ladányról és okvetlen beszélni akar velök.
E párbeszédre Petőfiné kijött a konyhába. Öltözete reggeli fehér pongyola volt, fején széles hímzésű, fodros fehér fejkötővel.
– Isten hozta sógor, hát egyedül?
– Amint látod. Kívántalak benneteket látni, hogy hogy vagytok, és élhettek-e bú nélkül.
– Csak megvagyunk elég jól.
– Arcod pedig, Juliskám, az ellenkezőt mutatja; nagyon pápista színben vagy.
– Tudja sógor, Pesten nem élünk úgy, mint falun.
– De Juliskám, nem néznél te most ki jobban falun sem!
Erre Petőfiné elmosolyodott.
– Hát Sándor felkelt-e már?
– Fel.
– Hol van?
– Itt a belső szobában. Jöjjön be sógor.
– Megyek. Hohó! Most jut eszembe, valamit hoztam is én neked, Fánnika küldte. Pakoltasd ki, vagy ne bántsd, hadd maradjon a kosárral együtt.
Eközben Bathó átadta Petőfinének az elébb egy lócára tett jó nagy füleskosarat, mely különböző élelmiszerekkel, vajjal, tojással, szalonnával volt megrakva.
– Vigyázzon sógor! Halkabban beszéljen, mert ha Sándor megtudja, hogy valamit hozott, kidobja az ablakon. Ő nem fogad el senkitől semmit – szólt lassabb hangon Petőfiné, átvéve a kosarat. Köszönöm, sógor, a Fánnika szíves megemlékezését, mondja meg neki. De aztán el ne felejtse!
– Jó, jó, csak dugd el hát valahova, hogy Sándor észre ne vegye, aztán gyerünk be hozzá.
A kis keskeny szobán, mely a még vetetlen ágyról ítélve, hálószobájok lehetett, átmenve a másikba, mely még keskenyebb volt az előbbinél, Petőfit íróasztala mellett ülve találták.
Nyúlánk tagjait hosszú reggeli öltöny fedte, melynek alapszíne piros volt, sárga és kék virágokkal. Székéről felkelve, kölcsönös rokoni üdvözlések után beszédbe eredtek.
– Hogy vagytok, Sándor, ebben a zavaros nagyvárosban?
– Hát csak megvagyunk sógor, üggyel-bajjal, zaklatások közt.
– Miféle zaklatások közt?
– Hiszen sógor, majdnem mi vagyunk a policia.
– Hogy-hogy?
– Ha valakinek baja van, csak mihozzánk szalad, hogy beszéljünk a múzeumnál az érdekökben és csillapítsuk a felbőszült népet.
– Ugyan ne mondd.
– Az ám!
– De hát gyenge idegzetű létedre, te is beszélsz?
Petőfi abban az időben sokat gyöngélkedett. Arca sápadt, beesett volt. A beszéd felhevítette és idegessé tette, különösen olyankor, ha a népjogról, hazáról, szabadságról beszélt. Ilyenkor szemei megélénkülten villogtak és beszédét folytonos gyors kézmozgással kísérte.
– Hogyne beszélnék, mikor minden ember reám támaszkodik; s azt hiszik, hogy egyedül én és Vasvári Pali vagyunk hivatva a népet a kitörésektől visszatartani – válaszolta nemes büszkeséggel a költő.
– Bízol magadban Sándor, hogy ilyen nagy dolognak ilyen gyenge testtel meg bírsz felelni?
Meg vagyok győződve! Miután a közbizalom irántam annyira nyilvánult, hazám szabadsága pedig szívemen fekszik, megteszem, ha mindjárt a fejem utána vész is!
E párbeszéd kezdetén Petőfiné észrevétlenül kisurrant a szobából, valószínűleg a küldött holmikat megtekinteni és elrakni.
A költő legutóbbi szavaira e szavakkal futott be a szobába:
– Sándor! Valami rabbinus keres, bejöhet-e?
– Na lásd sógor, így vagyok én mindig. Már meg ez is háborgat.
– Ugyan mi jóért fordulhat egy rabbinus tehozzád?
A költő vállat vont.
– Eredj ki, Julim, kérdezd meg, mit akar velem? –szólt nejének, ki kimenve, azonnal visszatért.
Azt mondja, négyszemközt akarna veled beszélni.
A költő azonnal kikiáltott: – Tessék bejönni!
E szavakra, halk kopogtatás után, megnyílt az ajtó és középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett a szobába, díszes papi öltönyben.
Petőfiné sógorával a másik szobába távozott.
– Ugyan te Juli, mit akarhat ez a rabbinus Sándorral? – kérdé halk hangon sógora, miután az ajtót behúzták maguk után.
– Nem tudom. De itt az ajtónál kihallgathatjuk mit beszélnek.
Erre azonban nem volt szükség, mert elég érthetően és hangosan beszéltek. Beszédjök folyamából kitűnt, hogy a rabbi Petőfit a zsidók érdekében a múzeum előtt védbeszéd tartására kérte fel s a fáradságért – mint a költő alábbi szavaiból is kitűnik – egy csomó aranyat tett az asztalra. A költő a pénzt e szavakkal utasította vissza:
– Tegye el ön a pénzét… Én jutalmat soha senkitől nem szoktam elfogadni. Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is. Forduljon Vasvári Pálhoz, ő e dologban többet tehet, mint én. De figyelmeztetem önt, hogy Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát. Lehet, majd én is beszélek.
Az utóbbi szavakat mindig erősebb hangsúlyozással ejtette ki a költő.
A rabbi ezután eltávozott, a költő pedig feldúlt arccal és szikrázó szemekkel lépett a másik szobába, hol sógora és neje voltak.
– Mért nem kísérted ki az atyafit, Sándor? – kérdé egészen közönyös arccal Bathó, mintha semmit nem tudna a történtekről.
– Ugyan, hogy kísértem volna ki, mikor egy csomó arannyal akart megvesztegetni, hogy hitsorsosai érdekében beszéljek a múzeum előtt. Meg is ígértem félig meddig, de az adományt, természetesen, visszautasítottam, és az atyafit Vasvári Palihoz küldtem. De megmondtam neki, hogy jól vigyázzon a bőrére!
– Na hiszen jóhoz küldted, az ugyan megtáncoltatja…
– Úgy hiszem magam is.
– Én te rajtad csodálkozom, sógor, hogy ily szűzen eresztetted el.
– Mondasz valamit. De hidd el, erőmbe került visszatartani magamat, mert nagyon felháborított. Szerencséje volt, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul.
A visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette a költő halvány arcát s egész lényén ideges rángatózást idézett elő.
– Lásd sógor – folytatá a keserű fájdalom hangján –, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni. Összes műveimet 1500 pengő forintért kérik.
– Bizony sógor, abból nehezen lesz háromemeletes házad Pesten. De még ezt a kicsit is aligha tudnád megszerezni a magad emberségéből, ha így fizetnek.
– Legtöbbet még Emich Gusztáv ígért.
– Mennyit?
– Az még a legbecsületesebb a többi közt, mert ő 2000 forintot ajánlott.
– Ne add annyiért Sándor. Hisz míg más munkájából ezer példány elkel, addig a tiedből tízezer példányt adhat el a kiadó – szólt közbe Petőfiné.
– Nem értesz te ahhoz, lelkem. Nem ismered te még azt a népet. Vérszopóbb az a hiénánál.
– Már engedj meg Sándor, de ebben tökéletesen igaza van Julinak. Én sem adnám oda olyan olcsón
– Biz ez potom ár sógor, arról szó sincs. De a kényszerűség mindenre ráviszi az embert. Alamizsnából csak nem élhetek!
– Azt én se szeretném megérni – jegyzé meg Bathó –, de ne félj, nem is fogsz arra rászorulni. Meg tudod te keresni a kenyeredet a tolladdal is.
– Hadd el sógor! Magyar író tolla nem ér egy fabicskát. Fel is hagyok én ezzel nem sokára. Karddal cserélem fel a tollat. Nagyobb szükség van most arra.
– De hát mivel mégy el? Honnan teremtesz pénzt?
– Elfogadom az Emich ajánlatát.
– Sándorkám, mind csak fel nem veszed? Hát én miből éljek? –kérdé Petőfiné.
– 1600 forintot felveszek, 400-at meg itt hagyok neked. Elég lesz ennyi?
– Én nem bánom. Tégy, amit akarsz.
– Talán nehezedre esik, hogy kardot kötök? Hiszen most minden jóravaló ember a csatatéren van.
– A te dolgod. Csak azon csodálkozom, hogy te még csak most jöttél erre a gondolatra, mikor már a haza fiatalságának színe-java harcol.
E szavakra Petőfi sógorára nézett. Sápadt arca kipirult.
Nagyon fájhatott a költőnek, hogy épp imádata tárgya, saját neje az, aki olyan kevésre becsüli az ő lángoló hazaszeretetét.
Villogó szemének tekintetében észrevehető volt a zavar, a megbántás, a mély lelki gyötrelem kifejezése. Ideális szerelmének ilyen kevésre becsülése, egész valójában megrendítette.
Homlokát mély redőkbe vonta s két kezével íróasztalára könyökölve, mély gondolatokba merülten bámult maga elé…
Ezután, hosszabb csend állott be, mialatt a költő nejét több ízben vizsgáló tekintettel szemlélte. De az ő fájdalmas tekintete és e sokatmondó, jelentőségteljes csend arra semmi legkisebb benyomással nem volt.
Az az arc változatlan maradt.
A költőt végtelen bánthatta ez a közöny, s ezt a szeméből kicsordult két nagy könnycsepp is igazolta.
Íróasztalától felállott, arcát az ablak felé fordította és kendőjével törölte szemét.
– Ne búsulj Sándor, lesz az még rosszabbul is – szakította a csendet félbe sógora. – A világ rendesen hálátlansággal szokott fizetni.
Erre a költőnek egy mély sóhaja és igazoló kézmozdulata volt a válasz.
– Ne törődj semmivel – folytatá Bathó –, hadd itt ezt a zavaros fővárost és gyertek ki velem Jász-Ladányra. Töltsétek nálam a nyarat. Ne félj, ott nem fogod unni magadat; írhatsz, olvashatsz nálam is eleget, ha kedved úgy tartja, még vadászhatsz is, vagy ha azt nem akarod, kedvedre barangolhatsz a Millér-erdőben.
A költő erre nem válaszolt semmit.
– Tán azért nem válaszolsz, hogy a jászokkal nem rokonszenvezel?
– Ne is híjj. Nem megyek hozzád. Utálom azokat a kanálfülű jászokat. (Ez a szabadszállási követválasztásra vonatkozik, amikor Nagy Károly ellenében alig kapott egy pár szavazatot. A költő e szavait igazolja továbbá: »Nem nagyhírű város Jászberény városa. Itt a fejem, ráteszem, nem is lesz az soha« kezdetű költeménye is.)
– Hát aztán csak azért jöttél Pestre, hogy magadhoz hívjál? – folytatá a költő.
– Egyrészt ezért is. De meg hivatalos functióban is járok.
– Miféle hivatalos dologban?
– A nemzetőrök részére rendeltem meg csákókat és fegyvereket. De amint látom, célt nem érek, mert fegyvereket ez ideig sehol sem tudtam kapni.
– Hát aztán meddig maradsz itt, sógor? – kérdé Petőfiné.
– Holnap szándékozom visszamenni. Szolnokig vasúton megyek, onnan meg a község kocsiján haza. – Szerettem volna, ha velem jöttök, mert Fánnika vár is benneteket; de ha annyira utálsz bennünket, akkor nem is erőltetlek. Na, isten veletek. Most már nem is tudom mikor látlak, mert ma még fegyverek után kell tudakozódnom s ha nem sikerül is, sietnem kell haza, mert sok a tenni való.
Szívélyes rokoni ölelések és kézszorítások után mindkettőjöktől búcsút véve, Bathó Ignác eltávozott.
Saját szavai szerint ekkor látta a költőt utoljára.
Lakásukat elhagyva feltűnt neki az egyszerű, szűk, csakis a legszükségesebbekkel ellátott két kis szoba, régi festésű, kopasz falaival, melynek még szerény bútorzata is teljes összhangban volt szorongatott anyagi helyzetükkel.
* * *
Pár hónappal az 1849. augusztus 13-iki katasztrófa után, tél idején, Petőfiné egy estve Bathó házához ment Jász-Ladányra. Itt huzamosabb ideig tartózkodott s többekkel megismerkedett. Ezek között voltak: Kühnel Ignác, jelenleg is élő budapesti ügyvéd, Montpart Károly, b. Orczy György uradalmi tisztje, Till Endre és sok menekült.
Kühnel Ignác ott tartózkodása alatt a szolnoki cigánybandával éjjeli zenét adott Petőfinének, ki ezt a meglepetést igen jó néven vette.
Petőfiné, szorongatott sorsáról panaszkodván, egy ízben kijelentette, hogy neki Emich a Petőfi költeményei árában még 400 forinttal tartozik, mert a költő 1600 frtot vett fel a hadseregbe lépése előtt.
Petőfiné, hogy ez összeget felvehesse, fel akart menni Pestre Emichhez. Miután azonban az útlevelek szigorú vizsgálatával a policia igen megnehezítette az utazást, Petőfiné kérelmére Bathó kísérte fel Pestre.
Petőfiné ez utat álnév alatt, rövidre nyírott hajjal, férfiruhában tette meg, és Pesten is ez öltözetben ment Emichhez, ki felismerve azonosságát, a kérdéses összeget minden vonakodás nélkül lefizette.
Petőfiné Pestről nemsokára visszatért Jász-Ladányra, de csak rövid ideig tartózkodott ottan, mert atyja, Szendrey Ignác érte ment és magával vitte Erdődre
* Eredeti megjelenés: Koszorú. A Petőfi Társaság heti közlönye, Szerk. Szana Tamás, 1884. Első kötet, p. 153–156. [vissza]
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled…
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
Debrecen, 1848. november
Éjszakai randevú
Koltó, septemb. 22. 847.
Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira különböznek ezek attól, miket leány-koromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem lenne ez, millyenről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd tán megváltozik, hogy lehetséges olly jövőm, melly helyrehozza mit szenvedtem; s illy gondolatok után festettem magamnak képeket, mellyeknek fény volt minden oldala, s ide menekültem és lassankint elhagytam bánatomat, míg e képeken merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, milly bizonytalan egy leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott le szívem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó röpkedett körülem mellyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő; vagy tarka szárnyain ringatott, honnan minden pillanatban lebukhattam, mert nem volt biztosságom mi fönntarthatott volna. Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom, hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát; isten előtt tett esküm dönthetlen biztositékúl tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak, és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, mig az ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétjében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig férjemnek mosolyát vagy nyájas tekintetét láthatom. És illyen most bánatom is; szintolly határtalan, mint örömem, szintolly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.
* * *
1849, Kolozsvár.
Rémesen üvölt és zúg az őszi szél az épületeken végig s az óriás nyárfák között, s ezek a szél minden fújására meghajtják magas fejöket, miként az ember a sors csapásai alatt; sárga levelei sürűen hullanak a földre, miként a bánat könnyei. Minden olly szomorú, minden gyászol, a természet és az emberek, s mindenek fölött: a haza! A haza! Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orczája elhomályosul midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik gyermekeid kezeit s lábait. Oh nem látni most e hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat, ki megengedé hogy a gazok trónust emeljenek magoknak a jók sirhalmaiból, ki megengedi, hogy a gonoszok tombolva örüljenek ott, hol előbb az igazakat mártirhalállal végezték ki, ki megengedi, hogy a hóhérok levetve az ártatlanul kiontott vér által pirosra festett palástjokat, felöltsék a kivégezettek ünnepi köntöseiket s abban ékeskedve diadalmi ünnepet üljenek. Mindezt meghagyá az isten történni… a magyarok istene! E népet hagyá el istene, e népet, melly méltóvá akará magát tenni őseihez, kik istentől, a magyarok istenétől – a nagy hatalmas Hadúrtól származtak, kit mi mostani nyelvünkön a szabadság istenének hittünk. Fölkelt e nép, bízva ügye igazságában, bízva istenében és e bizalmában bátran állitá szembe száma csekélységét az ellen milliomával. Hiszen velünk az igazság, az isten - mondák ők – ez elég erőt fog adni, hogy, ha kell, mellettünk elesett testvéreink holttesteire állva küzdjünk, s ha holttestekből kell gátat vetni, nyugottan dőljünk le, enmagunk testével nagyobbítani, magasbbítani a gátat, mellyen belül a szabadság virága fog virulni, mellyet mi őrizünk meg a szolgaság hervasztó szelétől. Illy eltökéltséggel kelt föl a magyar, illy öntudattal hagyá otthonn: a férfi kedveseit, kik imádságaikkal bátoríták a csatába indulókat, a harczolókat. Mindenki tudta, hogy nagy a munka, de mindenki meg volt magáról győződve, hogy tenni fog annyit, mennyit emberi erő tehet, s hitte istenéről, hogy segitni fogja a mennyire isteni hatalom hat. S az isten mindenható! – És mégis…!
Folyó híddal
A művész felesége
2022. december 13. Megpillantom a hosszú évekig átépített (bár a diszkréten letakart Corvin Áruház miatt még most sem teljesen elkészült) Blahát. Nemcsak azért nincs teljesen befejezve, mert a magyar semminek ez az ellenállhatatlan lassú entrópiája tárgyi szempontból is befejezhetetlenné teszi, de azért is, mert az elmúlt napokban nagyon sok eltérő dologra kellett figyelnem.
Korrigálva 2023. január 22. és 23.
Majdnem maradéktalan érdektelenséggel követtem a Blaha Lujza tér közel két évig tartó teljes átépítésének munkálatait. Az azzal kapcsolatos számadatok nem hagytak nyomot bennem, most éppen úgy gondolom, hogy tudom, hogy Tarlós négymilliárdért akarta rendbe hozni a teret, Karácsony közel négy és fél milliárdot költött, és néhány olyan kiegészítő létesítményt nem hozott létre, amiről korábban szó volt. A Blaha Lujza tér természetesen nem volt rendben, igen hosszú időkön keresztül folyamatosan nem volt rendben, gondolom, ezt más sem kísérte figyelemmel, s azt egyáltalán nem gondolom, hogy bárkire is nyomás nehezedett volna amiatt, mert a tér nincs rendben. Bármilyen állapotokban is lehetett látni a többszörösen funkcióját vesztett, deformált és kaotikus teret, abban mindig biztos lehettem, hogy bármely átalakítás az adott tágabb körülmények között igen hamar vissza fogja állítani az eredeti állapotot. Ezért én csak abban voltam biztos, hogy valamilyen nem is túl bonyolult gazdasági tranzakció állhatott a felújítás ötlete mögött, az építkezés még napjainkban is feltűnő koordinálatlansága fel sem tűnt, amikor néha arra kellett mennem (egyszer például oltásra a Rókusba), a tér és a város emberei iránti bődületes közönyt és megvetést is olvastam ki belőle. Még a káosz is ellenszenves és szinte undorító volt, még a rendetlenség is rendetlen volt, még a munkavégzés tökéletes anarchiája is anarchikus volt.
A közelmúltban szembesültem az elkészült térrel. S azt hiszem, én leszek az első ember, aki a szembesülés tapasztalatát valamire fel tudja használni. Gondolom, a legtöbb ember nem akarja, vagy nem tudja megírni az új Blahát, ezért fogalmam sincs, hogy ők mire fogják használni ezt az új fenomént.
Az, hogy a Blaha a város sokáig talán legfontosabb térsége volt, hatalmas közhely. Mindenkinek, akinek akár felnövekedésének, akár Pestre érkezésének története folytán lépésről-lépésre kellett megismernie a várost, és így lassan kellett megértenie annak logikáját (nem egyszer talán éppen arról lehet szó, hogy „nem-megértenie” kell ezeket az összetartó erőket, mert neki sem sikerül teljesen), világosan kellett egy idő után érzékelnie, hogy a Nagykörút és a Rákóczi út sarka ritka találkozási - és kereszteződési pont, hiszen rajta egy kelet-nyugati és egy észak-déli országút egyesül, ráadásul úgy, hogy az észak-déli irány egyben magára vállalja a körgyűrű, azaz a körút feladatát is. A funkciók tehát sokszorozódtak. Valójában két hatalmas országút és egy hatalmas körút hármas kereszteződéséről van szó. Ez a sokszoros funkció a város történetének összes korszakában eltérő, és annak is kell lennie, de a lényeg nem változik. Budapest a Blaha, a Blaha Budapest, amilyen a Blaha, olyan Budapest. „Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll…”
Nézem a teret és nem látok semmit. Helyesebben: nézem a teret, és látom a semmit.
Már megint a semmi filozófiai fogalmát kell kerülgetnem.
Természetesen az 1945 utáni Blaha Lujza tér rengeteg képe él bennem, egész sorozatok. Nagyjából a Nemzeti felrobbantásáig a Blaha a város valóságos szíve volt, valóságosan lüktető szív, eddig a korig még a városról készített fényképeknek is talán leggyakoribb tárgya. A nagyóránál gyülekező egykori fiatalok képére saját élményeimből is emlékszem, fiúk találkoznak lányokkal és megcsókolják egymást. A nagyóra mellett a régi fa-villanypóznán a sárgás fényű villanykörte még ebben a lüktetésben is teremthetett intimitást. Emlékszem a nagyórára, amilyen órákra 1989 után már nem volt pénz, jóllehet világos, hogy az ilyen órák és más hasonló rekvizitumok, helyek és tárgyak teszik a várost várossá. A város nem is más, mint azoknak a helyeknek és tárgyaknak az összessége, amit mindenki ismer. Gyerekkoromban a pestiek például szerették kimondani azt a szót, hogy Astoria. Ha az Astoriáról beszéltek, önmagukról beszéltek. A Blahán a nagyóra mellett mindig volt egy szelídgesztenye árus, a maga forró édes gesztenyéivel, amiből persze egyáltalán nem ettem. Ez a hely visszafelé is képes volt élni. Annyit olvastam a régi Nemzetiről, hogy számomra még mindig létezik az a színész-bejáró, amelyhez kiültek a színészek a próbák szünetében, de ahonnan nem sokkal a függöny leeresztése után sietve ki is jöttek. Emlékszem egyszer egy Bánk bán után Bara Margit (Izóra) és Pápai Erzsi (Melinda) együttes távozására, gyors léptekkel vágtak át a Körút másik oldalára. Számomra a Nemzetivel ellátott Blaha volt a város igazi központja, ez meg is felelt a város akkori állapotának. Sok előadást is láttam, apám gondoskodott a színházról, de a Váliból is kétszer vettem koradélutáni bérletet: egy Pavel Kohut, egy Dobozy Imre és egy Kós Károly-darabra emlékszem, biztos volt közte Shakespeare is. A Bánk bánban feltűnt Raksányi Gellért Biberach-ja, a Tragédiában éppen akkor Bicskei volt Ádám.
A Blaha a szó szoros értelmében mindig tele volt. A Népszabadság-ház valódi szerkesztőség volt, a Corvin a legnagyobb áruház, a Nemzeti és a Rókus közötti hatalmas négyszögletes tér emiatt nem látszott funkciótlannak. Díszpark nem volt, de lerobbant park sem, központja volt a Józsefváros és az Erzsébetváros találkozásának.
A robbantás után a tér elvesztette arculatát, megindult a szlamosodás felé irányuló hosszú menetelés. Ennek persze nem egyedül a robbantás volt az oka, az addigi Blaha egy darabig megmaradt az emlékezetben. Az én Budapestemben a felrobbantott Nemzeti óta a Blaha mégis folyamatosan halad lefelé. A Corvin Áruház hűen követte a megsemmisülés felé. A Népszabadság-ház nemcsak funkcióját veszítette el teljesen 1989-ben, de néhány évvel később le is bontották (addig persze még meg lehetett az a szerencséje, hogy otthont adhatott Csurka Magyar Fórumának és napilapjának, csak tudnám, hogy miért rohan az összes fasiszta a baloldali pártok hátrahagyott ingatlanaiba, bár erre néhány esetben az ellenkező példák is megszülettek, ld. Andrássy út 62, a Pártfőiskola az Ajtósi Dürer soron, vagy az Arany János Gimnázium összes elődjének hosszú listája). Egy ideig a valamennyire még elviselhető csövesek ülték tele a teret, aztán változott át a tér egy valamiért biztosan fontos elhanyagolt külvárosi parkolóhellyé (és ki tart rendben egy parkolóhelyet?), hogy azután utolsó megmaradt működő intézménye egy zsúfolt és vásárlóellenes SPAR nagyáruház legyen, ahová és ahonnan már pocsolyákkal és kiálló autókkal nehezített akadályokon keresztül vezetett az út. Természetesen a járható utak nem a parkolóhely kibetonozott kanyarjainak alárendelt sétáló utak voltak, de a megmaradt sáros fűben a parkolóhellyel harcoló gyalogosok taposták ki maguknak ezeket az utakat, ahogy a falu szélén a virágot szedő lányok lépik ki a valóban használt ösvényeket. Az örökké zsúfolt SPAR hősiesen tartotta magát, miközben fölüle eltűnt a Corvin, ami majdnem teljesen ugyanarra a sorsra jutott, mint a Népszabadság-ház, de ezt a sorsot hosszú idő óta egy őt tapintatosan és szemérmesen eltakaró lepel rejti el a szemünk elől.
De a tér nemcsak a semmibe vezető út folyamatában szimbóluma a magyar történelemnek.
Amit most leírok, az én vízióm. Számos kutatás és olvasmány eredménye, miközben az anyag akkumulálódása és növekedése közben az én ítéletem is egyre erősebb lett. A tudatunk (akarattal nem írok agyat, mert ez napjainkban már természettudományos terület), folyamatosan dolgozza fel és szelektálja azt, amit megismerünk, mivel ezekről a folyamatokról aktuálisan nem tudunk, ezért ezeket még tudattalannak is nevezzük, de nem ez feltétlenül a legfontosabb attribútumuk. Nagyon, de valóban nagyon sok olyan dologgal foglalkoztam, amelyek nem közvetlenül foglalkoztak a Blaha Lujza tér történetével, de ezekből mégis összeáll egy bizonyos történelmi sor. Hullottak belém az információk, alakot öltöttek, formálódtak, lassan bevontak engem is a következtetések levonásába, de semmiképpen sem úgy, hogy a később beérkező tudást már az én akaratom formálta volna. Az új tudás létező keretbe érkezett bele, s ez a létező keret a legközelebb ahhoz volt, amit rugalmas hipotézisek összefüggő hálójának lehetett nevezni. A koncepció ezért nem tudományos értekezés, de átgondolt összegezés. Mindenkinek joga van vitatni, de ahhoz érveket kell szereznie.
A Blaha története az igazi Népszínházzal kezdődik. Ez a Népszínház a maga korában igen nagy és igen modern zenés színház volt. Amikor erre a kérdésre felfigyeltem, a korai hatvanas évektől, éppen akkor ért el Európába az amerikai musical. Világos, hogy az is egy mediális forradalom volt, különösen olyan miliőkben, amelyekben nem ismerték korábban. Ez is olyan eseménysor, amelyik megmarad titokzatosnak. Szívesen olvasnám, hogy az ötvenes évek végére a Petőfi Színházba összeszervezett musical-társulat (Agárdi Gáborral, Sennyei Verával, Feleki Kamill-lal, Horváth Tivadarral és néhány tehetséges és jól éneklő fiatal színésznővel) miért tűnt el olyan hamar, azt hiszem, ezzel rekorderek lehettünk volna egy pesti musical-kultúra megalapozásában, ráadásul olyan aduk is lehettek volna, mint az egész Brecht, akit azután a Petőfi Színház helyett Major a Nemzetibe kívánt áthelyezni, de úgy, hogy azzal le is váltsa a Nemzeti-stílust, ami a maga módján kiváló volt. De egy másik elmaradt rekord is nagyon rosszul végződött a musical pesti történetében. A Macskákat Anglia után először Budapesten mutatták be, ami nem zavarta az osztrákokat, hogy a maguk előadását a London utáni első bemutatónak állítsák be (ez is a kommunizmus okozta hátrányok közé tartozott). A musical győzelme a Madách Színházban azonban egy magas kultúrájú repertoire-színházat szorított ki az egyre primitívebb amerikai musicalek miatt, de egy időben már a közönséget is kiszorította, mert az olcsó musical a buszos nyugati turistákat szolgálta ki. Mindenki kiszorít mindenkit, a semmibe vezető út megtelik.
A Népszínház korának musical-színháza, az akkori tömegkultúra összműalkotása volt, minden bizonnyal Wagner alapos ismerete nélkül. A népszínmű hamisítatlan magyar műfaj volt – az osztrák és német történelemben volt valami megfelelője, mégis sokkal mélyebbek voltak a magyar gyökerei, egészen vissza, a tizenkilencedik század elejéig (állandóan beleütközöm Petőfi színészkedésének hatalmas jelentőségébe). Mindenesetre az igen szerencsés történelmi órában, 1875-ben megszülető Népszínháznak monumentális feladata támadt. 1867 nagyon fontos történelmi dátum volt, minden más történelmi dimenziója mellett a társadalom számára is. A magyar társadalom 1849 óta állandó átmenetben élt, ami felülről kezdődött a közjogi viszonyoknál, s lent fejeződött be ott, hogy melyik iskolába kell adni a gyereket, melyik legyen a családban az első nyelv, vagy hogy hol érdemes üzletet alapítani az akkori, politikai berendezkedését állandóan változtató birodalomban, ahol csak az volt a biztos, hogy I. Ferenc József uralkodik. Az 1875-re megalakuló Népszínház, amely az akkor termékeny népszínműves színházi hagyományt akarta Pestre (egészen a Nagykörútig) bevinni, már az 1867 utáni végérvényesen elrendezett viszonyok közé született. A már akkor rohamosan fejlődő, már bizonyosan magyar gravitációjú metropolis Pestre özönlő népét akarta egyrészt szórakoztatni (ebben az összefüggésben fontos a halálbiztosra menő musical-analógia), de ezen túlmenően még magyarrá is tenni.
Lényeges és a kor koordinátái szerint elkerülhetetlen folyamatról volt szó, ami Közép-Európa vegyes lakosságú országainak fővárosaiban ment végbe, mutatis mutandis Ausztriában, illetve Bécsben is. Ahogy most szembe kerülünk ezzel a problémával, sokadjára csodálkozhatunk el a történeti kutatások részlegességén. Miközben semmiképpen sem fedeznénk fel célzatosságot a kutatás ilyen kihagyott fehér foltjainak felismerésekor, bizonyos, hogy a fel-nem-tárt problémákra, azok virtuális helyére az egymást követő nagy korszakok a maguk egymást váltó nagy ideológiájuk perspektívájából nézve igen eltérő módon pillantottak. A tizenkilencedik század második felében éppen a hatalmas modernizációs fejlődés élezte ki a nemzetiségi küzdelmeket, amelyeket sokféleképpen értelmeztek, de a leggyakrabban nem észlelték a saját állam, a nemzetállam megteremtésének indulatát. A soknemzetiségű monarchia eredményei egy soknemzetiségű modernizáció megteremtésének érdekében tiszteletreméltóak, jóllehet nem lehettek teljesen eredményesek, elsősorban a dualista szerkezet miatt, de azért abban sem lehetünk bizonyosak, hogy egy háborúban vesztes monarchiát a trialista berendezkedés megmentette volna.
A tizenkilencedik századi nemzetállamok kialakulásának számos részletét nagyon jól ismerjük, de éppen a többnemzetiségű államok vagy nagyobb politikai-közigazgatási egységek fővárosainak nemzetiségi változásairól a legszűkösebbek a kutatások. Ha például a dualista korszak specifikusan nemzetiségi problémáira gondolunk, bizonyos, hogy Erdély vagy a Felvidék jut eszünkbe, a végek, a peremek tehát, ahol fogy a magyar lakosság. A főváros nemzetiségi változásai természetes részei voltak a köztudatnak, a városi emlékezetnek, de nem voltak részei a tudománynak vagy a szeriőz politikai diskurzusnak. Én a közép-európai nagyvárosok ekkori etnikai küzdelmeiről a monarchia-kutatások során az elsősorban a Lueger polgármester körüli küzdelmekkel foglalkoztam, ami jóval inkább a zsidókérdés körül kristályosodott ki, mint a tulajdonképpeni nacionalizmus körül. Részletesen foglalkoztam a Prágáért vívott szenvedélyes etnikai küzdelemmel, amely a magyar történeti köztudat előtt érdemileg máig ismeretlen. S csak a legutóbbi időben csatlakozott rá bizonyos mértékben erre a hullámhosszra a Budapest-irodalom, s az is elsősorban magyar gyökérzetű amerikai történészeknél.
A nagyvárosok etnikumáról van szó. Birtokában vagyok egy sor szakirodalmi eredménynek, és ezek az eredmények – közöttük a legújabbak és a legmértékadóbbak is – ugyanahhoz az eredményhez vezettek, amelyekhez a korábban több hullámban elvégzett kultúrtörténeti kutatásaim is. Meg kell állnom Csathó Kálmán két, emlékezetemben ma már szinte végtelenül anyaggazdag köteténél, Jászay Mari (sajnos elajándékozott) Naplójánál, de ugyanakkora elismerésnek kellene illetniük azt a jó néhány pesti újságírót az előző század második feléből (hirtelenjében csak Bános Tibor, Gál György Sándor és Balassa Imre jutnak eszembe, de tudom, hogy jóval többen voltak), akik a színházak történetéről és a színészek életrajzairól írtak. S persze egy olyan újságíró, mint Antal Gábor, aki Major Tamásról írt monográfiát, ugyancsak otthon volt még a tizenkilencedik század pesti színháztörténetében (sokat írt például Rákosi Jenőről és a színházi életben nagy szerepet betöltő teljes családjáról).
A tizenkilencedik század az addigi nagyvárosok (amelyek vagy fővárosok voltak vagy nem) metropoliszokká válásának korszaka volt. Ide kell érteni a Trianonban nagy szakértelemmel elcsatolt második fővárosok (Kolozsvár, Pozsony) fejlődését is. A magas, eszmetörténetileg és szociológiailag tudatos tudomány találkozik a városi emlékezettel.
1867-ben jött létre a Kiegyezés, 1872–73-ban egyesült Budapest. Ekkor indult a magyar főváros megmagyarosodásának története, ekkor került a Blaha Lujza tér a történelmi események középpontjába Nem romantikus, de valójában meghatározó módon a Blaha lett a történelem egyik középpontja. A főváros kultúrájáért harc folyt (a legdrámaibb éppen Prágában, amit a magyar köztudat bűnös tájékozatlanságában nem is ismer, és ami egyenesen elvezetett a Prágai Német Egyetem mellett a Prágai Cseh Egyetem megalapításához, vagy hogy még kegyetlenebb példát mondjak, a Cseh Szociáldemokrata Párt német szekciója mellé a Cseh Szociáldemokrácia cseh szekciójának felállításához). Magyarországon ez a ki nem mondott és sokak által észre sem vett (jóllehet a történelmi emlékezetben gondosan megőrzött) harc a Nemzeti Színházak körül robbant ki.
A Pesti Német Színházat 1812-ben alapították, majd 1847-ben leégett. Újjáépítését először maga a szabadságharc, majd a rémuralom, aztán a számos politikai változás késleltette és akadályozta meg. A magyar Nemzeti Színház ezen a néven 1840-ben kezdte működését és végül 1914-ben bontották le, 1913-ban már nem működött, mert 1908-tól állandó vizsgálatoknak volt kitéve, amelyek a kiváló, nagy hagyományú és jó akusztikájú színházat tűzveszélyesnek nyilvánították. Ebben a korszakban, 1908-tól kezdett a megingott helyzetű Nemzeti a Népszínház épületében játszani. Ettől kezdve, később hivatalosan is, a Népszínházból Nemzeti Színház lett.
Bármely történelmi kor különös perspektívájából szemléljük is, a nagyvárosi tömegek lelkéért vívott harc egyértelmű. A Német Színház 1847 után nem kapott ismét lábra, a Nemzeti Színház végét 1908-tól előrevetítették a tűzrendészeti előírások. Nem lehet figyelmen kívül hagyni Csathót, aki ebben a korszakban már a Nemzeti rendezője és szerzője volt. Szerinte tűzveszélynek nyoma sem volt, a színház minden szempontból tökéletesen betöltötte a nemzet budapesti színházának funkcióját. A tűzveszély úgy közeledett a Nemzetihez, mint 1847-ben a valóságos tűz a Pesti Német Színházhoz. Mindennek a végén ezért kétszeresen is győzött a Népszínház, kétszeresen is győzött a Blaha Lujza tér. Először győzött, mint igazi népszínház, utána győzött, mint népszínházból előre avanzsált Nemzeti Színház. Ez mind a kettős színház történetéhez kapcsolódott, a viharos sebességgel fejlődő fiatal nagyváros természetes középpontjában. Ez mind a Blaha volt, majd, amikor 1965-ben felrobbantották az épületet, nominálisan az a tér még akkor is Blaha maradt.
A felrobbantott Nemzeti utóélete önálló tragédia, amelynek történetében mindenki megbizonyosodhatott arról, hogy már minálunk (babám) soha nem lesz szerves Nemzeti Színház. Nem hiszem, hogy lenne olyan normális ember, aki azt gondolná, hogy ilyen színháza Pestnek vagy Magyarországnak van. A paradigmatikus azonban nem az, hogy a társadalom képtelen összehozni egy Nemzeti Színházat, de az, hogy ami véletlenül éppen volt, sietve felrobbantja. Ilyen persze nemcsak ebben az egy esetben történt, Magyarország ős-dekonstruktivista ország, fokozatosan éli fel azt, amit elődjei ráhagytak.
A mai Blaha végpont, maga a semmi. Nemcsak egy tárgyi, pozitív semmi, de teljes bizonyossággal kikövetkeztethető, hogy az alkotóknak egy szál gondolatuk sem volt. Nem rossz gondolataik voltak, de nem voltak gondolataik. Persze a semmire is rá lehet tenni egy kis virtuális semmit. Az volt az érzésem, hogy a Körút és a Rákóczi út házsorainak fényeit kicsit megemelték, a hatalmas üres térről ezek a nagyvárosi fények nem néznek ki rosszul. Még a semmi sem lehet őszinte… De ez sem meglepő.
Arcképtanulmány
Az ember néha azon kapja magát, hogy korszakokat olvas. Nem írókat. Ez a karnyújtás a könyvespolc felé úgyszólván ösztönös, látens vágy egy, az időben „kihűlt” és talán nosztalgikus emlékképekkel jelentkező időszak felé. Heltai Jenő Az utolsó bohém című regénykéjét (igenis: „regénykéjét”) emelem le, elolvasása után pedig két Molnár Ferenc prózakötetet – elbeszéléseit. A „korszak-olvasás” – nevezzük így – nosztalgiája persze tükröz valamit a jelen kiábrándultságából – mint a nosztalgia általában. Ki ne vágyakozna a múlt századelő béke-atmoszférájára a jelenlegi ukrajnai háború idején?! (Arról nem is szólva, ami a kettő között végbement.) A fáradt kar kinyúlása a korszak felé tehát menekülés is – hacsak nem egészen az. Az utolsó bohém, Mák István állandóan éhező és mindenfele pénzzel tartozó „alanyi költő”, akit párizsi nyomorgásából egy kávéházi ebéd csillogtatásával haza csábít Budapestre barátja, a drámaíró Csontos Szigfrid. Mindketten beleszeretnek egy színésznőbe, aki egy báró kitartottja, az anya azonban minden erővel ellenzi a komollyá alakuló flörtöt, mert a család (további két lány) a báró „támogatásából” él. A heltais könnyedséggel és humorral bonyolódó történet takarékra teszi a gondot, a konfliktus egy másik dimenzióba utaztat, ekkor került a kabarékba a sanszon, a kuplé – langyos fürdőzés ez a könyv az egyik múlt lábvizébe.
Az ugyancsak polcról leemelt Molnár-kötet az író elbeszéléseivel. Ez Molnár kevésbé ismert oldala, a heltais könnyedség nála afféle romantikus társadalombírálatba fordul, a születő Pest lovaskocsis, szenet szállító, jókedvű proletárjai, a fuvarvégi kocsmázás, az utcai hóember… Mindez persze kendő, a jovialitás mögött ott lapulnak az emberi – és mondjuk: társadalmi – indulatok, az ún. „alsóbb osztályok” szegénysége. A pannó fényezett, a molnári igyekvés a pesti polgár jókedvre derítésére érezhetően „működött”. Működik ma is. Elzárhatja az agyban a jelen katasztrófáinak csapjait. Még ha fényezetten is, de felidéz egy élni való korszakot, ahová belehelyezheti magát a mai olvasó, akinek a jelen realitásából elege van.
Korholom magam, amiért menekülök, immár poros fedelű kötetekbe a jelen valósága elől. Egyfelől azonban vigaszom, hogy korszak-idézésemmel szolgálok valamit az emlékezetnek. Interjú-programokat nézek a YouTube-on, néhány vendég, életutak ismertetése kapcsán kedvelt és ma már homályba vesző arcokat, alakokat említ, alkotókat, akiket már csak az idősebbek emlegetnek neheztelő sóhajok kíséretében. Hogy miért nem ismeri például a magyar színpad nem is olyan régen még szereplő nagyjait a mai generáció, a harmincöt-negyven évesek korosztálya, amúgy – általában. Ruttkai Éva? Bessenyei? Kik ezek?… – idézi egy emlékező, aki fiatalokat kérdezett felőlük.
A generációváltás egyik természetes jelensége persze a múlt árnyékba kerülése. Na, de hát – ennyire?! Szüleim generációja még fel-felidézte Jászai Mari, Márkus Emília, Blaha Lujza, Bajor Gizi színpadi alakját, ahogyan hallották elődeiktől, tehát mi tudtunk róluk. Egy generáció átadott valamit a következőnek. Úgyhogy amikor ily módon elmarasztalom a mai fiatalság „alulinformáltságát” a közelmúltat illetőleg, akkor végeredményben a szülők, a közvetlen elődök közömbösségét okolhatom egy megélt korszak értékeinek elhallgatásával. Más közelítés, mely némileg magyarázatot adhat a jelenségre; a jelen generációjának mássága megelőző generációk ellenében.
Évszázadokig az volt a módi, hogy az ifjak generációja „felnézett” szüleire, a nagykorúság azt jelentette, hogy „férfiként” az apa vagy anya aurájában érezhette magát, természetesen nem egyenrangúként. A tulajdonképpeni életcél és karrier az volt, hogy „felérni apánkhoz, elérni, amit a szülő megteremtett, a szülő példakép, a tudás birtokosa, útmutató az életben, az időskor a tudás kincsestára”. A legújabb-kori modernitás, jelen éveink, megfordították ezt a társadalomba ágyazott vélekedést: a technikai forradalom „mechanikai furfangjai”, a kibernetikai ismeretek, melyek immár iskolai tantárgyak, éles határvonalat húztak a régi és a mai tudás közé. Az ismeretek kezelése változott tősgyökeresen, az Encyclopaedia Britannica és a Révai nagy lexikona körülményes bogarászása helyett a megfelelő billentyű kattintásával a komputer vagy a mobiltelefon képernyőjén pillanatokon belül megjelenik a kért információ – és annak különböző változatai is. Az új kibernetikai tudományban járatlan halandó – azaz a korosabb társadalmi réteg – egyszeriben jelentéktelenné válik az új információs alapokra került térben. Az iskolából vagy egyetemről kikerült fiatal ilyen szempontból nemhogy felnéz a szülőre, hanem inkább – szeretettel persze – de lenézi a komputert próbálgató nehézfejű apát, aki egyszerűen nem érti a „rendszert”, az eredményt előhívó nyelvezetet, lassú, nem „kapcsol” – nagyjából tehetetlen. A nagy törés tehát ebben az évszázadokon át kialakult társadalmi hierarchiában kb. emberöltővel ezelőtt kezdődött. Azóta mindezek következtében az élet irama felgyorsult, az emberi élethez szükséges tudás a kibernetikát ismerő és kezelő új generáció kezébe került. A „hogyan kell ezt csinálni?” – kérdés drámai fordulattal a korosabb nemzedék kérdőszava lett.
Ebben a megvilágításban talán érthető, hogy az új paripán lovagló fiatal nemzedék nemigen fogékony, azaz érdeklődő a modernitásban „bukdácsoló” idősebbek nosztalgikus sóhajai iránt. Az a történelem, amit éppen megélünk. Ami volt, az nincs.
Ez a generációs átadás, a közelmúlt emlékezetre méltó aspektusai, az élmények felidézése és tálalása persze nem olyan egyszerű. Kissé még illuzórikus is. Az Élmény igazából leírhatatlan, szavakon túli tapasztalat, vizuális lenyomat az emberben. Az ötvenes évek elején (közepén?) mély nyomot hagyott bennem az akkori Madách Színház Nóra című előadásának egy jelenete. Ibsen drámájában a Rank doktort alakító és a darabban halálközeli Tímár József színész elhagyja Nóra szobáját – tudatosan utoljára. Ahogy elköszön az asszonytól és lassan az ajtó felé megy, egyik kezével megsimítja a karosszék karfáját, melyben barátként üldögélt éveken át. Aztán becsukja maga mögött az ajtót. Nos, a jelenet atmoszférája, szó-nélkülisége, egy végső búcsú a létezéstől átadható-e, mint élmény-tapasztalat bárkinek is?! A színész – a közvetítő – ellenben érdemes az utókor ismeretére. A színpadnak ez a mestere élt és bűvölt – valaha. Létezett.
Egy bizonyos korszak iránti vágy nem mentes a jelenséget amúgy rózsaszín felhőkbe terelgető joviális nosztalgiázás jellemzésétől sem. Egy korszak iránt érzett vonzalom lehet megélt történelmi tapasztalat „szellemfájása”, de lehet másodlagos vonzalom, hallomásból vagy olvasmányokból szerzett összkép. Amikor én a „régi szép békeidők”korszakára ácsingózom, ez a közhellyé vált sóhaj épp úgy jelölheti a francia Belle Époque korszakát, mint az ún. ferencjózsefi időket. Korok, melyek veszélytelenek voltak.
Másik menekülési aspektus az olvasmány történetének degradálása a nyelv „javára.” Azaz kissé merészen: Never mind the story, enjoy the words! (Ne törődj a történettel, élvezd a nyelvet). Valójában ez persze lehetetlen, a kettő annyira összetartozik. Itt szükség van az agy finom működésére; némi enervált érdektelenségre a tulajdonképpeni meseszövést illetőleg, számontartani persze, de ízlelgetni inkább a szóösszetételeket, az írói leleményességet, ahogy a szó vagy mondat egyszerre felfénylik egy váratlan asszociációtól és lüktetni kezd… Úgy tűnik, ezzel elérkeztem a költészet határmezsgyéjére, legalább is horizontjának peremére – ahogy az olvasónak tetszik. Gondolok itt tágabb értelemben például némely regények zeneiségére, a szöveg társául szegődő szinte rejtett ritmikára. Közelebbi példaként: Weöres költészete nem mindig elbeszélő, első olvasásra inkább a magyar szókincs zsonglőri villogtatása. Ha sikerül átadni magunkat az ilyen szöveg melletti élménynek – máris változott a világ körülöttünk.
Krúdyt is ajánlanám.
Várakozás
„Minden kollektív (értsd: a társadalom tagjaiból toborzott, gyűjtött, szervezett – P. J.) szociális vagy vallásos mozgalomban vannak ortodoxok, akik lényegében merev irányzatuk megváltoztathatatlan dogmájukkal építményük statikusságát féltőn őrizve meg akarják akadályozni a mozgalom eltévelyedését, velük szemben ott vannak az eretnekek, akik a rombolók, a hithagyók más attitűdű előfutárai. Utóbbiak antitéziseikkel nem hatják át a (mozgalmakban elfészkelődött – P. J.) újításoktól rettegő, ösztönösen konzervatív tömeget, amelynek számára kényelmes az (elgondolt) igazságban való hit lehető leghosszabb elhúzódása. Az eretnekség bizonyos értelemben külsőleg értékes szolgálat az ortodoxiának. A két erő között – mindkettő hasznos és kölcsönhatással van a történelmi események összejátszására, egyik a tömeget, a másik az egyéneket tekintve – éled a korrumpálók befolyása, vagyis azoké, akik szinte alattomban kicsinyke, de naponta finoman kiszámított dózisokban az ortodoxia véráramába adagolják az eretnekség mérgét. A korrumpálók komplex földalatti, árnyaltan megalapozott feladata mind az eretnekség, mind az ortodoxia hasznában oszlik el. Korrumpálók nélkül az eretnekség az individualisták dicső ölén elítéltetésben maradna a tömegre gyakorolt mélyebb hatások nélkül, másfelől korrumpálók nélkül az ortodoxia – nem paradoxon – a túlzott statikusság szakadékába zuhanna.”
E sorok 1920 áprilisából egy hétpróbás – a mozgalmi áramlatok között ügyesen lavírozó, de főként tehetséges vezér-korruptőr – mozgalmár Benito Mussolini újságcikkéből vétettek. A leendő Duce és „kormányfő” 1 öt-hat évvel korábban hitehagyó eretnekséggel kizáratta magát a szocialista pártból, egy évvel korábban pedig, 1919 tavaszán még rendhagyóbb mutatvánnyal részben az általa is ex-szocialistává korrumpált egykori anarchoszindikalista harcostársaival, szédelgő és az Antant nem teljesített területi ígéreteiben csalódott nacionalistákkal, szerencsétlen és elégedetlen veterán katonákkal, hadirokkantakkal, különféle kalandorokkal új, fasiszta szervezetet alapított. Igencsak alaposan és behatóan ismerte a politikai mozgalmak belső életét, dinamikáik mozgását, a politikai csalafintaság fogásait. Jellemző különben, hogy életrajzi monográfiájának szerzője (Renzo De Felice) a fasizmus delelőjén, a bukott, betegeskedő és megfáradt diktátor utolsó szánalmas politikai nekilendülésének szakaszára, 1943 végét tárgyaló időszakra vonatkozóan idézi föl a bő húsz évvel azelőtti szövegrészletet, utalva a Mussoliniban még mindig működő ortodoxok és eretnekek közti manőverező képességére, ám ez a vizsgálódásaink szempontjából érdektelen. Érdekes a sorok helytállósága a 20. század mozgalmi és politikatörténeti krónikájára, valamint a még régebbi egyházszakadások hitvitáira, a vallásháborúkra (az eretnek szó a katolikus vallás ideológiai burkában született, az őskereszténységből már ismert mind az ortodox, mind az eretnek irányzat, amelyek a középkorban vérre menő ütközeteket vívtak). Nagy pontossággal megfigyelhető Mussolini tételének érvényessége a 20. század legtöbb, ha nem mindegyik politikai pártjában életre kelő ortodoxok és eretnekek elkeseredett harcára, a 20. századi történelmi események kombinatív „összejátszására”, az alattomos korrumpálók aknamunkájára, ugyanakkor a 21. század eddigi történetét szemlélve megállapítható, hogy kivesztek az ortodoxok, már az eretnekek, korrumpálók és korruptak töltik be a teret. Kérdés: mi ennek a mondhatni szenzációs, bár a politikai elemzők figyelmét nem különösebben felkeltő érdekességnek az oka?
A kérdés megválaszolása előtt állításunk igazolására felhozzuk – Mussolini élettapasztalatán, fasiszta mozgalmában, nem utolsósorban a német és más fasizmusokban szintén fellelhető, az eretnekség és az ortodoxia jegyeit magán viselő, belső ideológiai-politikai villongásokon kívül – mindenekelőtt a kommunista mozgalmak többségének összeomlásakor észlelt, viszonylag friss emlékű, de igen tanulságos jelenségeket. Tudott dolog, hogy a két világrendszer és világrend válságosra forduló végjátékában kiéleződtek a dogmatikus kommunista ortodoxok és az újító (eretnek) reformerek vitái, hatalmi küzdelmei. A „demokratikus centralizmus” szabályrendszerében fejlődött bolsevik mintájú pártokban mindig is jelen volt a két irányzat békíthetetlen együttélése – általában az ortodoxia fölényének jegyében. Ritkaságszámba ment, ha az egymásra licitáló „balosan” konzervatív ortodoxok hangzavarából kicsendült a reformerek szebben hangzó, de felhangoktól nem mentes, megcifrázott rabulisztikája. A hamu alatt mindig izzott a parázs. A változó formákban és időről-időre jelentkező reform-tendenciák a válság közeledtével radikalizálódtak, mozgalmuk a szélsőségességig terjedt, már-már uralta a mozgalmi életet. Számos reformer azt hitte, ütött az óra, megragadhatják a hatalmat, itt az idő a birtokolt hatalom megmentésére. Következésképp többen próbálkoztak részben az ortodoxok, részben a bizonytalanok korrupciós eszközökkel történő megnyerésére, bomlasztó, egységbontó eszméik és gyakorlatuk elterjesztésére, gyanútlan ma született bárány-hívek bekebelezésére. Nem elsősorban anyagi jellegű korrupciót kell érteni a módszereiken: a szűkösebb anyagi viszonyokban erre kevés lehetőség volt, ellenben dívott az erkölcsi-politikai korrupció mindkét irányzat fegyverhasználatában. Ez a reformisták részéről előszeretettel a légvárakra épített, üdvözítőnek tűnő „új” megreformált jövőkép lobogtatása, az ortodoxok oldaláról a még meglévő, maradék erőfitogtatásban nyilvánult meg. Mint minden történelmi folyamatban, ebben is a politikai koncepcióknak, volt – úgymond – fogyasztóközönsége: a tapasztalatlan, a politikai csatározásokban járatlan és rövidlátó, de nagyszámú csoportok, a körülöttük mindenkor tolongó karrierhajhászok vezérelte „mezei hadak”. Természetesen voltak jószándékú, igaz tisztességes újítók, őszinte reformerek is, akik lapjaikat nyíltan kiterítették a politika asztalára, megásva ezzel saját és a reformálandó rendszerük sírját, talán öntudatlanul, ám aláírták elképzeléseik halálos ítéletét, ugyanis esküdt és megátalkodott politikai ellenfeleik a jobboldalról hatásosan terjesztették a nézetüket, miszerint a rendszer reformálhatatlan. A reformerek erre már nem találtak ellenszert, és kilátástalan szélmalomharcokba bonyolódtak mind az ortodoxaikkal, mind a rendszer ellenségeivel, hiába tanúsítottak utóbbiak felé demokratikus és nemes toleranciát, azok semmibe sem vették őket (lásd a hazai „négy igenes” népszavazás forgatókönyvét 1989-ből.)
A reformistákat nemzetközi vonatkozásban Mihail Gorbacsov személyesítette meg. Ugyanakkor az ortodoxok lába alól kicsúszott a talaj, ők a süllyesztőben végezték – mellesleg a reformistákkal együtt. Gorbacsov nevéhez fűződik a Szovjetunió mélyülő gazdasági, szociális, erkölcsi és egyéb válságoknál fogva elkerülhetetlen felbomlása, de látható volt – Mussolini látleletének megfelelően –, az ortodoxok eredendően szakadékba vezető útvonala is. A jól ismert történetet még hosszasan körül lehetne írni a kapitalista rezsimek gazdasági fölényének, hatékonyságának aspektusai felől, ami ugyanakkor nem indokolta a szocialista országok politikai vezető rétegében zakatoló pánikszerű válságkezelést, a teljes, egyszerre politikai és ideológiai behódolást (az ideológiai hagyományok feladását, megtagadását, ami már nem eretnekség volt, hanem renegátság, a hitehagyás „damaszkuszi” pálfordulása) a kapitalista szisztéma „előnyei” előtt, a kapitalizmus érvényesített gazdasági fölényének maradéktalan elismerését, a közvagyon privatizációs elherdálását, a kapitalisták kezére játszását, az új „nemzeti burzsoázia” kitenyésztését a korábbi nomenklatúra bevonásával is. Mindez nem másítja meg azt a benyomást, hogy a 20. században nem csak a kommunista pártok és a baloldali (marxista) eszmeáramlatok szenvedtek az ortodoxia és az eretnekség viszályától, a közbe ékelődő, immár anyagi természetű politikai korrupciótól is, pontosan, ahogy Mussolini mondotta: minden szociális és vallási mozgalmat utolér az ortodoxia és az eretnekség kölcsönhatásának, a kettő között búvó alattomos korrupciós módszereknek a rákfenéje, legyen szó a jobboldali konzervativizmus áramlatairól, liberalizmusról, az alapvető gazdasági-szociális (osztály)ellentmondást megtestesítő fősodrok farvizén zászlót bontó köztes szerveződésekről, a legkülönbözőbb pártkezdeményezésekről, a kisebb-közepesebb pártocskák, esetleg egykoron jónevű „történelmi” pártok hamvába holt feltámasztási kísérleteiről, majd éppenséggel történelmileg mérhetetlen idejű, villámgyors eltörpülésükről vagy direkt megszűnésükről (lásd kisgazdák, „történelmi” szociáldemokrácia vagy akár a kereszténydemokrata néppárt kissé differenciáltabb esetét).
A 21. század elmúlt két évtizedét alapul véve kiinduló állításunkat ismételve leszögezzük, hogy a politikai mozgalmakból kiveszett – még nosztalgikus nyomaiban sem érzékelhető – az ortodoxia és az eretnekség ellentéte, ugyanakkor a döntően anyagiakban megnyilvánuló korrupciótól penetránsan bűzlik a politikai élet minden szintje, szegmense és szektora. A miértre pedig a válaszunk nem más, mint a nemzetközi méretű globális kapitalizmus a maga pénzviszonyaival, tőkefelhalmozó technikáival, aminek rabja a legtöbb politikai, szociális és vallási mozgalom, rabja az ipari társadalmak munkából élő óriási tömege. Közülük rengetegen reménykedve kergetik a meggazdagodás, a tőkeszerzés lehetőségét, pedig az csak az új kiváltságos keveseknek adatik meg, miközben dolgozó kisemberek állítják elő mások gazdagságát, ők termelnek árut, profitot, hozzáadott értéket, a gazdagok lefölözött hasznát. („Élhetsz Párizsban vagy Szatymazon, a tőkéseké a haszon.”) A közszájon forgó szállóigében – „minden a pénz, minden más csak kutyaugatás” – koncentrálva rögzül, de immanens ellentmondásainak valós és álságos tartalmával nem tudatosul az illúzió, a félrevezetés, tömegek lépre csalása és hoppon maradása.
Néhány egymástól nagyon különböző állami entitást kivéve (Kína, Észak-Korea, Kuba, Vietnam) világméretben általánosnak mondható az uralkodó kapitalista gazdasági szisztéma ideológiai alapú kritikátlan elfogadása, propagandával és politikailag is minden eszközzel való támogatása, míg a sorba ideológiailag-politikailag nem beálló vagy nem teljesen beálló (a zárójelbe tett) államok vezetőinek a gondolkodásába is szervesen beépült és alkalmazott praxis a kapitalista piacgazdaság, az ún. szabad versennyel, az egyéni kezdeményezés vélten nagyszerűbbnél nagyszerűbb – természetesen az adott körülmények között kevesek számára rendkívül – sikeres megoldásaival. A rendszer megengedetten kuruzsló gyógymódjai alkalmatlanok a gazdasági ellentmondások, recessziók, kisebb-nagyobb megrázkódtató válságok orvoslására; mivel a prioritás mindig a profit biztonságba helyezése, ezért a legalapvetőbb problémákat, az elszegényesedést, a tömeges marginalizálódást nem számolják fel, a nélkülözhetetlen szociális juttatások rendszerét, az egészségügyet, a közoktatást nem teszik általánosan és praktikusan elérhetővé (lásd a műtétekre várók magyar előjegyzési listáját, az ápoló és oktató személyzet szakembereinek kínos hiányát, a paciensek leplezetlen terelését a drága magánrendelések felé, más kétségbeejtő anomáliákat az egészségüggyel szinkronban romló közoktatásban). Kulturális, művelődési és információs szabadságot nem biztosítanak, közérdekű, a demokratikus nyilvánosságra tartozó adatokat emberöltőnyi időkre titkosítanak. A kultúrát illetően katasztrófa ahogyan a szemetet, a selejtet terjesztik, amiképp hazug, csapnivaló alkotásokat reklámozva zúdítanak világszerte a közönségre, ahogyan a haszonélvezők a közönyös többséget a fogyasztói diktatúrára berendezett gazdasági élet és a helyzeti előnyben levő kereskedelem (a piacgazdaság) visszaéléseivel, virágzó korrupciójával gyakorlatilag kirabolják. A politikai hatalom kiszolgálja ezt a helyzetet, alárendeli magát ennek a helyzetnek, az ellenzéki politika tehetetlenül tűr, legfeljebb a parlamenti verbalizmus lövészárkaiból tüzel vaktöltényekkel, robbantja vásári petárdáit, így észrevétlenül maga is a mechanizmus része.
Ilyen körülmények között egy, a kapitalista szisztémával szembehelyezhető alternatíva (nyilvánvalóan nem a rosszul sikerült államszocialista modell ismétléséről lenne szó, egy kimunkálandó átgondolt kollektív erőfeszítés eredményeként formált komplex stratégiáról kellene beszélni) nem látható sehol a földkerekség horizontján. A baloldal dezorientációjának félreérthetetlen jelének voltam tanúja, amikor baloldalinak nevezett párt élgárdájából egy exponens pártjának tagjai előtt kijelentette, meggyőződéssel hirdette, hogy „hisz a kapitalizmusban”; hitét a naiv és irreális „szociális piacgazdaság” (a piac nem szociális intézmény) frázisával toldja meg azóta is, homályba burkolva, miért a Magyar Szocialista Pártba iratkozott be? Beléphetett volna akármelyik piacgazdaság-hívő alakzatba – választási lehetőség adódott és adódik a jelen pillanatban is.
Az MSZP mintegy három évtizedes hol ívelő, hol hanyatló (már-már „haláltusában” 2 vergődő) parabolája saját szemszögén túl jól szemlélteti mi minden történt a rendszerváltozástól számított időszakban. A szocialistának mondott pártot gyakorlatilag és nagyrészben megtagadott elődjének radikális „rendszerváltó” csoportjai hozták létre kinyilatkoztatva elkötelezettségüket a magyar munkásmozgalom, a magyar baloldaliság szociáldemokrata és kommunista hagyományának őrzésére, noha fokozatosan elsikkasztották és kiszikkasztották, történelmi bűnökért felelős eszmék letéteményesének titulálva a kommunista hagyományt, ehelyett teljes mellszélességgel harcba szálltak a kapitalizmus meghonosításáért. A paradoxon égbekiáltó, problematikájának kifejtéséhez egy fóliáns is kevés lenne, minden esetre helyet kellene szorítani benne a kiegyensúlyozott történelemszemléletnek, a nem szelektív „emlékezetpolitikának”, a múlthoz való tisztázott viszonynak, nem elsikkasztva a kommunista hagyományt sem, ugyanis a kommunizmus nem kizárólagosan a sztálinizmus bűnlajstroma, hanem milliók szívét megdobogtató vágy egy igazságos társadalomért, amiért, ha kellett, halált megvető bátorsággal, életeket feláldozva harcoltak hős élcsapatok. A szélsőséges rendszerváltók ezt a hagyományt árusították ki, és talán ezért is 1990-ben csúfos választási vereséggel zárták első dicstelen kampányukat. Majd miután az akkor győztes, de ostobán politizáló és praktizáló Magyar Demokrata Fórumot a következő, 1994-es választásokon a szavazók megbüntették, a szocialisták meghatározó kezébe került – a liberálisokkal szövetségben – a kormányzás, de négy év múltán a választók újra őket büntették. 2002-ben ismét, ezúttal az első kormányzási ciklusát kétesen abszolváló FIDESZ-t büntető szavazással a „baloldal” visszaszerezte a hatalmat, és még 2006-ban is sikerült nyernie. A szocialista párt úgyszólván minden egyes választási sikerét saját magának, a politikájának tulajdonította, holott a büntető szavazatok mellett az „átkos” szocializmus kedvező elemeinek visszarimánkodása a szavazók részéről fontos szerepet játszott – különösen az előző rendszerhez közeli 1994-es választások idején. Tévedés lenne azt hinni, hogy a társadalmi közérzetnek, a társadalmi tudatnak ezek a formái elavultak volna: jellemző módon a FIDESZ jó érzékkel kombinálja az etatizmus bevált szocialisztikus közösségi fogásait (egyesek szerint baloldalisággal 3), és juttatásait a maga antikommunista keresztény-konzervatív szlengjével, egybe tartva politikai táborát. („Egy a tábor, egy a zászló.”) Az MSZP három választási győzelem birtokában elbizakodottan deklarálta egyik vitára szánt pártdokumentumában, hogy az MSZP az egyedüli párt, amely három választást nyert meg. Azóta már nincsenek egyedül, sőt le is körözték őket… Bekövetkezett a párt hihetetlen dekadenciája, aminek nem találják a nyitját. Az MSZP-ből kiszakadt DK nem magyarázza a történteket, viszont az esélytelenség, a társadalmi elutasítottság gettójából kuszálja a sorokat. A Munkáspártnak harminc év sem volt elegendő azt megérteni, hogy a kommunista hagyomány szektaszerű ápolása önmagában nem elég. A baloldalnak azzal a hipotézissel kellene szembenéznie, hogy a rendszer alternatívájának kidolgozása nélkül nem léphetnek előre, a fennálló rendszer hínárja örökké fogva fogja tartani a politikai baloldalt.
A hínár hálója erősebb, mint azt sokan vélik. A gazdaság, a politika, a morál kérdései bonyolultabbak, mint valaha, a nemzetközi helyzet „fokozódása” nem hagyhat kétségeket: káosz a világban, káosz a honunkban. Gigantikus gazdasági válság fenyeget, és nem tudni, mit tartogat számunkra az ukrán-orosz, szélesebb körű konfliktus, illetve háború. De vegyük csak belpolitikánkból szemügyre azt a nem egyetlen megoldatlan problémát, miszerint ma az egyik legkönnyebb foglalkozás pártot alapítani és politizálni, formálisan megélhetés egy bizonyos társadalmi kategória, a kategória tipikus típusa számára. A „kamu” párt tisztességtelen fenoménja egyik tünete a megvetett, de viruló gyakorlatnak: választási időszakokban megszületnek, indulásukat bejelentik ezek a pártok, felveszik az állami támogatást, elindulnak a választásokon, azután eltűnnek a színről. Ez jellegzetes és rendkívül magyar, rendkívül „demokratikus”, azaz csaló és zavarkeltő sajátosság – és nem az egyedüli. A politika sokoldalúságot igénylő tevékenységére felkészületlen húszévesek, tehetségtelen harmincasok és negyvenesek specialitása a pártalapítás, a létező pártok szétszabdalása, felosztása (a kapitális hibát a Fidesz ragyogóan elkerülte idézett gyakorlatias jelszavával). Ez után következhet a gyámoltalan próbálkozás a lehetetlent kísértő „összefogásra”. Pártalapításhoz – gondolták néhányan - elég egy jó hívószó: Lehet Más a Politika (LMP) – de mi az a más? A rendszer nüansza? A rendszeren belül az égető ökológiai problémát mint stratégiai kérdést valószínűtlen megoldani. Az LMP pár százaléknyi, a struktúrába beálló szavazón kívül senkit nem érdekel. A pártok palettája még kínálja további példáit. Pártalapító erényekkel büszkélkednek a Turul madarat legszívesebben hatvannégy vármegyében repíteni kívánó, diagnosztizálatlan klinikai individuumok, szavatossági idejüket rég letöltött ideológiák szédültjei, a nacionalizmus nemzeti színeiben tetszelgő zavart elmék maroknyi, de zajos követőikkel: a populista szemfényvesztők. Mindez a gátlástalan politikai szabadság rendszerében, ami a politikai szabadságot gúzsba köti, visszájára fordítja, amelynek ideológiája az Angela Merkel számára is értelmezhetetlen „illiberalizmus”.
A külföldi modellek közül egyet sem lehet ajánlani. Valódi rendszerellenes alternatív ellenzék sehol sincs. A bevált kétpártrendszerű „demokráciák” váltógazdaságának pártjai között ember legyen a talpán, aki föl tudja mérni a formációk közti különbséget, de ugyanez áll azokra a pártrendszerekre is, ahol a kormányzati váltakozás plurális szerkezetben, több párt alkotta tömbök között zajlik le; egyik tömb sem képvisel alternatívát a másikkal szemben. Eleve kérdőjeles a pártok ún. identitása: megfoghatatlan ideológiamentes képződményekkel van dolgunk. Egyszer tanítani való példa lesz az olasz a köztársasági eszmét magáénak valló Öt csillag párt, amely alakulásakor ideáljaiként abszurd módon az euroszkeptikus konzervatív-eretnek angol Nigel Farage-t, a népszerű szocialista egykori köztársasági elnököt, Sandro Pertinit, Firenze „szent” kereszténydemokrata polgármesterét, Giorgio La Pirát, a dél-amerikai Madurót, Putyint, és a talán a valaha legelismertebb monarchista orientációjú újságírót Indro Montanellit sorolta fel. Alapítójuk egy televíziós szerepléseivel ismertté vált komédiás (Beppe Grillo) többek között azzal stabilizálta szedett-vedett népét, hogy az általa – és persze a laikus közvélemény által – megbízhatatlannak minősített régi-új pártokat, 2007-ben elküldte a bús izébe. Indulatos bekiabálását a „vaffa day”-ként (a „va’ fan culo!” Itáliában nyomdafestékbíró kifejezés) emlegetik. De a „világhírű” nagyvállalkozó Silvio Berlusconi „Hajrá Olaszország” futballstadioni ordítása alig jobb a másiknál – a magyar változat mégis remekül bevált…
A politikai kultúrák mélyrepülése a politikai vezetők gyorsan hulló csillagzatában plasztikusan reprodukálódik. Mindenütt, nálunk is lerövidült a politikus elhasználódása, kivéve egyetlen magyar személyiséget, Felcsút fenegyerekét. A rövid ideig tartó politikusi pályafutás akár a demokrácia jele is lehetne, ha a demokratikus ellenőrzés állítaná ki a parlamenti képviselők, a kormányzati tisztségviselők bizonyítványait egy ember helyett.
Itt tartunk. Van ebből kiút? Megpillanthatjuk még az alternatívát?
1 Mussolini hatalma idején a kötelezően használandó kormányfői titulust 1945 után kidobták, kiutálták a politikai szótárból, helyette a miniszterelnök lett a bevett terminus. [vissza]
2 Mesterházy Attila 2022. júliusi nyilatkozata alapján. [vissza]
3 Szili Katalin, volt baloldali politikus megállapítása: a „FIDESZ igazi baloldali párt.” [vissza]
A vetítés után odalépett hozzám egy fiatalember, Valentin, aki Bulgáriából jött, és már harmadéves volt. Több nyelven beszélt, németül szinte anyanyelvi szinten. Megszorította a kezemet, és azt mondta: – Szeretnélek felkérni, hogy az elő-diploma filmemnek te legyél az operatőre. Vállalod?
– Persze, örömmel, de nem tudom, hogy a Mesterem és a többi tanár mit szól majd hozzá.
– Ez nem lehet gond. Majd én elintézem. Nekem a te szemed kell.
– Gondolod, hogy meg tudom csinálni? Mi a téma? Miről szólna a film? Hol és milyen technikával kéne forgatni? Mielőtt elmesélnéd, jó lenne, ha tisztáznánk, hogy egyáltalán engedélyezik- e? Tudod, a bürokrácia a rendszer egyik biztos tartópillére.
– Ismerem a rendszert. Bízzad rám. De elmondom az ötletet, ha van egy kis időd. Gyere, meghívlak egy kávéra. Kiülünk a teraszra és ígérem nem lesz hosszú.
A főiskola terasza egyedülálló hely volt az egész NDK-ban. Nem csak a kilátás miatt, hanem mert a terasz maga 15 méterrel a határterület fölé nyúlt be. A terasz alatt már az első határkerítés futott. Azt követte egy homokkal felszórt és naponta gereblyézett sáv, aztán még egy kerítés, amibe áramot vezettek, és néhány méterre tőle a Griebnitzsee partján futott még egy öt méter magas kerítés, ami össze volt kötve egy különleges jelzőrendszerrel és hozzá illesztett automata repeszkilövőkkel. A kerítések között annyi hely volt, hogy a határőrök egy Trabant dzsippel óránként végig mehessenek. A valóságos államhatár virtuálisan a tó közepén húzódott. Folyamatosan ellenőrizték a homokon a nyomokat, a kerítés állagát. Naponta előfordult, hogy éjszaka egy analfabéta sün, vagy egy macska hozzáért a kerítéshez és az automaták az adott szektorban elkezdtek lőni. Akkor azonnal riasztották a vízi és a szárazföldi erőket. A környék lakossága idővel hozzászokott ezekhez az éjszakai lövésekhez, és mindenki nyugodtan aludt tovább.
Valentinnal kiültünk a teraszra. Kellemes idő volt. Sütött a nap. Szemben velünk, a nyugat-berlini parton, tőlünk 250 méterre, egy vidám társaság kikötötte a csónakot, és jókedvűen, felszabadultan húst sütött a parton. Az illata elárasztotta a teraszt. Ilyenkor mindenki, aki éppen a teraszon volt, azt érezte, hogy de jó nekik. Semmi kerítés, határvédelem, semmi biztonság, semmi korlátozás. Ott a túlparton, ezek tényleg szabadok.
– Szóval arról van szó – kezdte el Valentin a mesét –, hogy Berlinben él egy család, Olaszországból jöttek át még az első világháború után. Ennek a családnak volt egy különleges mestersége, wurlitzereket, zenegépeket gyártottak. Ez bonyolult mesterség, mert nem csak asztalosnak, lakatosnak, de zenészeknek is kellett lenniük. Ők gyártották a hangadó berendezést is, meg a hozzávaló zenei programokat is. Ebből nagyon sokféle volt. Hatalmas karusszelektől a két keréken tolható egyszerű, tekerős wurlitzerekig. A családfő megérezte, hogy ez nagy üzlet lehet a háborúban vesztes Németországban. Az üzlet egyszerű volt. A német kormány anyagilag támogatta a hadirokkantakat, hogy valami olyasmit csináljanak, amiből meg tudnak élni. A legális koldulás is ilyen volt. Hogy a koldulásnak formát adjanak, sokan wurlitzerekkel járták a hatalmas bérházakat, megálltak az udvar közepén, és elkezdték tekerni a zenét. Tekerni fél lábbal, fél kézzel is lehetett. Nem kellett hozzá nagy erőkifejtés. A hálás publikum az emeletről ledobott némi aprópénzt, amit a koldust kísérő felszedett. Naponta annyi jött össze, hogy el tudták tartani a családjukat.
Az olasz család Berlinbe költözött, ott bérelt egy kisebb műhelyt, és elkezdték gyártani a kolduláshoz szükséges zenegépet, amit a német állam támogatott. A család hamarosan még nagyobb műhelyt rendezett be, és már exportálták is a berendezéseket. Nagy fejlesztésekbe fogtak. Egy egész szimfonikus zenekart meg tudtak szólaltatni, a korabeli végtelenített lyukkártyák segítségével. A család utolsó élő mestere, bizonyos Giovanni Bacigalupo közel jár a kilencvenhez. Vele szeretnék egy filmet forgatni. Róla, a család történetéről.
– És mi az, ami megmutatható ma? Van még műhelye? Készítenek még ma is ilyen berendezéseket?
– Nem tudom. Ott még nem tartok. Egyelőre meg kell puhítani az öreget, hogy hajlandó legyen kamera elé ülni. Dolgozom rajta.
– Rendben. A történet érdekes és szépen meg lehet csinálni – mondtam és már láttam magam, amint a különleges optikákkal egy wurlitzer belsejében keresem a titkot. Láttam, ahogy az öreg kezeit mutatom, amint zenét csinál a különböző alkatrészekből. Igen, ez olyan nekem való, gondoltam magamban.
– És szeretném ezt 35 mm-es színes filmre venni – mondta Valentin, aki nagyon határozottnak tűnt. – Ragaszkodom hozzá. Legyen színes és 35 mm-es profi képminőség.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem én is határozottan.
– Miért, mi a bajod vele? – kérdezett vissza nagyon meglepetten.
– A 35 mm-es film, az rendben van. De a színes, az nagyon kínossá válhat. Én inkább fekete-fehérben dolgoznék. Az nagyon szép, nagyon drámai, és nem viszi el a néző figyelmét, ha túl színes, vagy túl fakó a kép. A klasszikus filmnek, a fekete-fehérnek, más a hatása, mint egy érzéketlen Orwocolor negatívnak. Tudod, ahhoz mennyi lámpa kell? A sok lámpával sok világosító is jár, és akkor oda az intimitás, a kedves, elbeszélgetős stílus. Gondolkozzál el ezen.
Láttam, hogy nem esik jól neki, hogy már az ötlet elmesélése után azonnal beledumálok a koncepcióba. Lassabban! – súgtam magamnak. – Ezt nem te rendezed, ez a ő filmje. Csinálja azt, amit kitalált. Vagy, ha már rendezni akarod, csináld úgy, hogy ő találja ki, amit te szeretnél.
– Jó, ezen még gondolkodom – mondta Valentin és megvakarta a kopaszodó fejtetőjét, ami nála az elbizonytalanodás biztos jelének számított.
– Most elmegyek és beszélek a Mesterrel, hogy engedi-e az akciót.
– Igen, az lenne a legfontosabb. Ha engedik, kérünk próbafelvételre egy kevés anyagot és majd eldöntöd, hogy mire forgassunk – nyugtattam meg, amikor hirtelen odalépett hozzánk a Mester, Hans Hattop.
– Gratulálok! – biccentett felém –, mindenkinek nagyon tetszett a filmed. Azt kérik, hogy üljünk le egy közös beszélgetésre, hogy megoszthassad a tanulságokat. Mit terveztél, mi sikerült, mit kellett volna kicsit másként felvenni. Vállalod?
– Én? – kérdeztem vissza, és teljesen lefagytam a meglepetéstől. – Természetesen, ha valóban érdekli őket.
Valentin a torkát köszörülte, érezte, hogy itt a kegyes pillanat. Most végre előadhatja a kérését.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de lenne egy kérésem, Herr Hattop!
– Mi lenne az? – nézett Hattop a szakállát simogatva, kíváncsian a bolgár diákra.
– Szóval ma láttam Gabor filmjét, és azt szeretném, ha ő lehetne az operatőre az elő-diploma filmemnek. Ha lehetséges lenne…
– Hm, ez elég rendhagyó kérés. – Egy pillanatra csend lett, aztán elgondolkodott, miközben tovább vakargatta szakállát. – Meg kell beszélnem a rektorral meg a többi tanárral. De, ha bízol benne, ha úgy látod, hogy ő kész az elképzeléseidet realizálni, akkor részemről elvileg nincs akadálya. A te rizikód. De mondom, ezt meg kell beszélni, mert ilyen itt még nem volt.
Jó volt a túloldalról jövő illatokat nyelni. A nyugatról áramló sült hús illata ráébresztett, hogy a sikerre való tekintettel, végre enni kellene valamit.
Berlinben, azon a környéken, ahol Bacigalupo élt, minden úgy hatott, mintha megállt volna az idő. Hatalmas szürke bérházak folynak össze. Közötte több emeletnyi magasságban az S-Bahn kanyarog és hangosan csikorog. Az emberek munkába sietnek. Az egyik ház előtt a hulló leveleket sepri egy idősebb ember, aki jellegzetes sildes sapkát visel. Olyan, mintha a harmincas évekbe térnénk vissza. A jellemző szín a szürke, különböző árnyalatokban. Hihetetlen, mintha már jártam volna a környéken, pedig csak egy film idéződött fel bennem. A filmművészet egyik első remeke, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája. Egy egész-estés dokumentumfilm, amelyben egyetlen szó sem hangzik el. Walter Ruttmann zseniális munkája, amely képi eszközökkel mutatja be Berlin egy napját a húszas években. Több operatőr dolgozott benne. Az egyiket László Schäffernek hívták. Számomra akkor is alapfilm volt, és ma is az. Egy másik ház előtt éppen slaggal mosták le a járdát, felfénylett és tükröződött benne a ház ablakaira rásütő, bágyatag napfény. Ruttmann képei idéződtek fel bennem, ahogy a forgatás helyszíne felé tartottunk. Igen, ezen a környéken, mintha megállt volna az idő.
Az egyik méltóságteljes, szebb napokat látott szürke épületben egy egész emeletet elfoglaló óriási, polgári lakásban fogadott Bacigalupo felesége. Az idős hölgy, hajlott gerinccel, félretaposott papuccsal, egy kopottas, nagy és élénk virágmintás slafrokban kedvesen mosolygott, de nagyon bizalmatlan volt. A sötét hallban leültetett, és a türelmünket kérte. A hallból ajtók nyíltak több irányba, de mindegyik be volt csukva. A falakon látszott, hogy itt évtizedek óta nem festettek. Az idő és a dohányfüst patinája ült a falakon lógó családot ábrázoló festmények képkeretein is. A bútorok az olasz reneszánszot idézték. Minden igazán méretes volt, sötétbarna, faragott, látszott, hogy rengeteg anyag és munka van bennük. A magas mennyezetről fából faragott csillár lógott, legalább tizenkét karral, a karokon repedező papír ernyőcskék idézték a múltat, de csak két halványan izzó villanykörte világított. Az egykori ovális családi asztal, amely a szoba közepén uralkodott, szőnyegszerű, vastag takaróval volt leterítve. Valentinnal kicsit feszengve, némán ültünk, és vártuk a nagy találkozást. Az idős hölgy kilépett az egyik ajtón, ahonnét a szűrt fényben gomolygó sűrű szivarfüst ömlött ki.
– Tessék, jöjjenek be! De ne nagyon fárasszák le, mert ma nincs túl jó napja – mondta, és a szoba felé mutatott.
A sokablakos szobában, egy kopott pianínó előtt ült maga a legenda, Bacigalupo. Egy gyönyörű öregember, akinek arcéle a rómaiakat idézte. Hófehér dús haját megkoronázta az ablakon besütő délelőtti nap fénye. Nem nézett ránk, csak játszott valamit a hangszeren. Szájában vastag szivar. Na, ezt kell felvenni, gondoltam magamban, mert varázslatos volt az első benyomás. Egy magas, szikár ember, fehér ingben, nyakkendőben, kis mellényben, zakóban, egyenes háttal ül és magának játszik. Amikor lezárta a futamot, letette szivarját a pianínó szélére, kicsit színpadiasan lassan felénk fordította a fejét, és ránk nézett.
– Tessék! Miben segíthetek? Mit szeretnének? – kérdezte, de mint egy szobor, olyan szigorúan és mereven. – Mit szeretnének? A zenémet? Nekem már nincsen semmim, amit adhatnék. Tőlem már mindent elvettek. Nem szabad sokáig élni. Minél tovább tart az élet, annál többet kell szenvedni. Szóval, halljam, mit szeretnének? – kérdezte, furcsa olaszos akcentussal.
Valentin megköszörülte a torkát, és elkezdte mesélni a filmtervét. Hangosan, lassan, tagoltan mondta, nyelvtanilag tökéletesen, de szlávos akcentussal. Bemutatott engem is, hogy én lennék majd a fényképező ember. És csak mondta, mondta, miközben én a képzeletbeli kamerámmal körbe forogtam a szobában, letapogatva a tárgyakat, a sötét bútorokról visszaverődő fényeket, a kiült foteleket, a családi fényképeket, amelyek a szoba falát díszítették. A szobában súlyos, vastag kárpitok lógtak, a padlón kopott keleti szőnyegek hevertek egymáson. Az egész olyan volt, mint a múltat vastagon beburkoló, önvédelemre berendezkedett saját világ, ahonnan kizárják a jelen valóságát.
Bacigalupo csak ült némán, hallgatta, mit is szeretnénk vele felvenni az utókornak. Semmi nem látszott az arcán. Kicsit olyan volt, mintha nem hallaná, amit Valentin mond neki. De nagyon is jól hallotta. Ahogy a rendező befejezte a prológust, hosszú, mély csend nyomott a székbe. Sokáig tartott a csend. Nekem túl sokáig.
– Vannak feltételeim – szólalt meg végre, majd ismét hatásszünet következett. Valentin éppen meg akarta kérdezni, hogy melyek lennének azok, amikor az öregúr tanárosan felemelte a mutatóujját, hogy senki ne szakítsa félbe. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Hű, de negatív kisugárzása van a bácsinak, gondoltam magamban, lehet, hogy nem is akarnék vele forgatni. Engem hamar lefagyaszt ez a légkör.
– A feltételeim a következők. Nem beszélünk politikáról, nem beszélünk a máról, nem beszélünk pénzről, nem beszélünk a technikáról, nem beszélünk a családomról. Továbbá, ide háromnál többen nem jöhetnek be, filmes lámpát nem használhatnak. Ha ezeket a feltételeket tudják garantálni, akkor hajlandó vagyok egy délelőtt fogadni magukat, hogy felvegyenek velem ezt-azt. De abban a pillanatban, ha megszegik a feltételeimet, vége a forgatásnak. Most menjenek, mert elfáradtam. Holnap déltől várom a válaszukat.
Teljesen lefagyva léptünk ki az utcára, Hírtelen a szürke falak, a csikorgó S-Bahn, a szmogos utca maga volt az oázis.
– Én azt hittem, hogy te már beszéltél vele, hogy ő is akarja a filmet. Azt hittem, hogy ez a történet jobban elő van készítve – mondtam csalódottan és kicsit ingerülten, mert nem szeretem ezeket a kínos helyzeteket.
– Már beszéltem vele telefonon, de úgy látszik nem emlékezett rá. Mindegy. Akkor is megcsináljuk – mormogta Valentin maga elé, de nem nézett rám.
– Ez a fickó öreg, de nem hülye. Van térereje, aurája. Igaz, hogy negatív, de van kisugárzása. Ezt nem lehet becsapni. Csak úgy tudunk vele forgatni, ha maga oldja fel a tabukat, amiket maga állított – mondtam, amikor végre elértük a következő S-Bahn állomást.
– Mit csináljunk? Szerinted, most mi a fenét csináljunk? Itt vagyunk mi, idegenek, és érzem, hogy nincs benne egy fikarcnyi bizalom sem irántunk. Eljátssza az olaszt, de németebb a németnél – mondta. Az arca fehér volt, nagyon maga alá került.
– Gondolkodjunk! Azt hiszem, kellene egy hiteles német. Egy gyártásvezető, aki szervez, tárgyal, megérteti vele, hogy kell a lámpa, hogy többen leszünk bent a szobában, mert ez is egy szakma.
– Van a filmnek gyártásvezetője, aki diszponálja a technikát, a hangmérnököt, segédoperatőrt, világosítót. Ő is harmadéves, ez neki is vizsgafeladat. Igazad van, ha visszaértünk Babelsbergbe, megkeresem, beszélek vele. Lehet, hogy ő könnyebben rábeszéli az öreget. Nem adom fel! Film lesz belőle!
Többszöri átszállással, közel kétórás vonatozás után visszaértünk. A babelsbergi kereszteződésben elváltunk, mindenki ment a maga dolgára. Ahogy ott álltam és vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, egy csapat fogyatékos gyerek ért mellém. Volt, akit tolókocsiban toltak, volt, aki két mankóval lendületből lépdelt. Mellém lépett egy tíz év körüli fiú, akinek mind a két lábán lépést segítő gép volt, a hóna alatt két kis mankó. Egymásra néztünk. A fiú kedvesen mosolygott.
– Jó napot – mondta. Mintha ismerősök lennénk.
– Neked is legyen szép a napod! – válaszoltam.
A kisfiú kedvesen mosolygott. A lámpa zöldre váltott és a gyerekek a maguk tempójában átküzdötték magukat a túlsó oldalra.
Mintha fölbe gyökerezett volna a lábam, ott maradtam. Hová mennek? Kik ezek? Ennyi sérült gyereket ebben a forgalmas kereszteződésben hogyan lehet mozgatni? A kisfiú még mondott volna valamit, de elindult a többiekkel. Az arca, a tekintete, a pillanat, beégett. Eltelt néhány perc és kiderült, hogy Babelsbergben van egy egyház által működtetett gyermekotthon, ahol ezek az árva, szülők nélküli gyerekek élnek, tanulnak. Tanulják, hogyan kell majd a nagybetűs külvilágban, az ÉLETBEN létezni. Ott, akkor elhatároztam, hogy megkeresem a kisfiút, és filmet készítek vele és a többi gyerekkel, hogy mire készítik fel őket, ha majd felnőve, egy nagyobb mankóval kilépnek az önállóságba. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan miről fog szólni a film, de azt éreztem, hogy meg kell keresnem az intézetet, engedélyt kell kérnem, hogy egyáltalán beengedjenek, aztán be kell épülnöm, hogy elfogadjanak, hogy ne zavarja majd őket a kamera.
Kiderült, hogy a kisfiút Thomasnak hívják, árva, és már többször sikerült majdnem örökbe adni, de vizelettartási problémái miatt a jelentkezők az utolsó pillanatban mindig visszaléptek. Thomas értelmes, okos gyerek volt. Pontosan tisztában volt a helyzetével. Így született meg a Szép új világ című film, amit közel egy évig forgattam, néha filmnyersanyag nélkül, üres kamerával, hogy a gyerekek szokjanak hozzá a kamera jelenlétéhez.
Thomas és a többi gyerek nagyon élvezte a forgatást. Érdekelte őket a technika, a kamera, a film nyersanyaga. Érdekelte őket a fényképezőgép, a film laborálása. Egyszer Thomas félrehívott az osztályterem sarkába és megkérdezte tőlem:
– Szerinted én is megtalálom majd azokat, akik a szüleim lehetnek? Lehetek egyszer én is pont olyan gyerek, mint a többi ép, egészséges? Szerinted, ha a filmünk elkészül, nekünk jobb lesz? Szerinted egyszer, valamikor, jobb lesz a világ?
Zavarba hozott. A kisfiúból egy másodperc alatt, szigorú, felnőtt ember szólalt meg. Erre mit lehet válaszolni?
– Azt hiszem, jobb lesz. Mert közösen csináltunk valamit, ami fontos. De csak remélni lehet. Tudni én sem tudok semmit. Bízom benne, hogy hamarosan találkozol valakivel, akit el tudsz fogadni, aki téged is elfogad, úgy ahogy vagy, olyannak, amilyen vagy.
Thomas rám nézett, mélyen a szemembe, hogy komolyan beszélek-e.
– Jó lenne, ha igaz lenne – mondta, majd egy pillanat alatt megint gyerekké változott, és visszament az asztalához rajzolni.
A film egy adott pillanat lenyomata, amely a kor politikai őrületét, a hidegháborút, a fegyverkezést és a propaganda minden mocskát bemutató szomorú etűd lett. Egy filmetűd, amelyben gyerekek a saját világukat rajzolják, azt rajzolják, amiben élnek. És mit rajzolnak a gyerekek? A vágyaikat, a napi benyomásaikat? Nem. A gyerekek a rájuk ömlő külvilágot rajzolják, amit a tévében látnak. Harckocsikat, fegyvereket, csatákat, bombázásokat, gyilkolásokat. A rajzoló gyerekekről csak a film végén derül ki, hogy maradandó fogyatékossággal élnek. A kisfiú, aki elindította az egész folyamatot, büszkén mutatta a tüzet okádó, robogó tankot, amit ő vezet. A hazafias nevelés megtette a hatását.
A film utolsó képsorában, Thomas egy hosszú folyosón megy végig. A folyosó végén egy katedrálüveges, kétszárnyú lengőajtó állítja meg. Nekifeszül az ajtónak, az kicsit nyílik, de keményen visszaüt. Csak többszöri kísérlet után tud a folyton visszacsapódó ajtón áthaladni. Miután végre becsapódott mögötte a még lengésben lévő üvegajtó, egyre életlenebb foltként megy tovább, lábait ide-oda dobálva, mankóival egyensúlyozva, az ajtón túli világba.
A film tetszett, de közölték, hogy a körülményekre tekintettel, jelenleg nem aktuális a bemutatása. Valójában számítottam rá, a döntéstől nem voltam meglepve.
A film elkészülte után visszamentem, hogy megmutassam Thomasnak, mit csináltunk együtt, de az irodában közölték velem, hogy már nincs az intézetben. Jött egy házaspár Nyugat-Berlinből és magához vette. Azt kérték, hogy egyelőre senki ne keresse, hadd szokja meg az új helyzetet, az új családját. Az egyik apáca, aki Thomast is nevelte, megállított, amikor kifelé mentem az irodából.
– Várjon! Van itt magának valami. Thomas megkért, hogyha látom, ezt adjam oda magának – mondta, és a fiókból elővett egy gondosan összehajtogatott papirost.
– Nagyon köszönöm! – mondtam, és elindultam le a lépcsőn, ki az épületből.
Örültem, hogy talán rendeződik az élete, hogy kapott egy esélyt, hogy ő is ugyan olyan gyerek lehessen, mint a többiek. Csak az utcán vettem elő és bontottam ki Thomas üzenetét. Egy füzetből kitépett franciakockás papíron mosolygós napocska ragyogott, és azt írta alá: KÖSZÖNÖM! Thomas.
Kartoffelernte! Burgonya betakarítás. Kötelező minden diáknak, adta ki a napiparancsot a főiskola titkára. Minden csoport be van osztva, mikor hová kell menniük. A szállás, a napi kétszeri étkezés biztosítva van. Ruhát, cipőt, azt vinni kell. Az egész évfolyam egy helyre utazik, és ott majd beosztják a különböző munkafolyamatok elvégzésére.
– Nekem is mennem kell? – tettem fel csodálkozva a kérdést. – Mi közöm az NDK mezőgazdaságának munkaerő problémájához? Fizessék meg, és lesz elég ember – morogtam hangosan.
– Herr Denes! Ez nem szabadon választott. Ez itt kötelező. Nálunk ez a szabály, Minden diáknak egy évben egyszer ki kell vennie a részét a közös munkából. Különben nem kap záróbizonyítványt az év végén. Ha rám hallgat, jobb, ha elmegy. Legalább megismeri a másik, a vidéki arcát az országnak. Nem fog sérvet kapni, csak legyen ott. Munkaverseny van a csoportok között.
– De nekem nincsen meleg holmim, nincsen gumicsizmám – érveltem tovább, de éreztem, hogy ezt nem úszom meg.
Több órányi utazás után megérkeztünk egy LPG-be, azaz egy helyi téeszbe, ahol a szabadban, egy futószalag mellett ültek az emberek és a szalagon futó krumplikat válogatták. A törött, selejtes darabokat egy ládába dobálták.
– Ide üljenek be, és válogassanak – adta ki az utasítást a brigádvezető.
– Bocsánat, kaphatnék egy gumicsizmát és talán valami melegebb kabátot?
– Persze! Menjen be abba az épületbe, ott vannak kabátok, csizmák, keressen megfelelőt! – mondta a helyi főnök. Egy barakkszerű építményben katonásan sorakoztak a koszos, használt gumicsizmák. Messziről érezni lehetett az áporodott lábszagot, ami a lábbelikből áradt.
– Hanyas köll? – kérdezte a sarokban megbújó boszorkányszerű, kendőkbe bugyolált parasztasszony.
– Csak ezek vannak? Nincs egy újabb, kevésbé használt 43-as¸ amitől nem kapok azonnal fertőzést?
– Itt olyan nincs. Olyan méretet mi itten nem tartunk. Ez van. Ha nem teszik, mondja meg a szövetkezet elnökének. Ottan gyün éppen errefele.
Vastag bőrdzsekis férfi közeledett. Kopasz volt, de olyan Ferencz Józsefre hajazó szakállt viselt. Nagy, erőteljes léptekkel haladt. Szinte sugárzott belőle a magabiztosság, az öntudat.
Elébe álltam. Kezet nyújtottam, ahogy azt a németeknél szokás. Bemutatkoztam. Elmondtam, hogy mi a problémám. Hogy itt nincs a méretemnek megfelelő csizma. – És azt mondták, ha valaki, akkor ön tudna ezen a problémán segíteni.
Az elnök először nem is értette ki vagyok, mit akarok.
– Mondja el még egyszer, mert nem értem, mit akar – közölte türelmetlenül.
– Azt mondták, hogy csak ön tud segíteni – ismételtem.
– Nekem erre nincs időm! Látja, milyen nagy munka van itt. Jöjjön be holnap az irodámba, majd kitalálunk valami megoldást – felelte pattogva, majd sarkon fordult és ott hagyott.
Visszamentem a futószalag mellé, ahol a többiek már javában dolgoztak. A sáros, szaros krumplikat puszta kézzel szelektálták. Azt vettem észre, hogy a szalag mellől a helyi erők lassan eltűntek és csak a diákok maradtak ott. Kifejezetten rossz érzéseim voltak a munkával kapcsolatban. Ahogy körülnéztem, azt éreztem, hogy ez az a Németország, amire nem vagyok kíváncsi. Talán azért érezhettem, mert a parasztok olyan ruhát és sapkát viseltek, mint a második világháborús filmeken látott német katonák. Nem tehetek róla, állandóan az járt a fejemben, hogy apámat Borban, hasonló sapkás németek dolgoztatták a bányában. Én nem fogok itt munkaversenyezni. Én nem akarok itt semmiféle fertőzést kapni.
– Gabor! Azt vedd le onnan, azt ne engedd tovább! – szólt rám az egyik diák, a szalag túlsó végéről.
– Melyikre gondolsz a több száz közül?
– Hát nem látod? Ott az a rohadt szétmálló.
– Szerintem az még jó lesz – mondtam kicsit cinikusan, de mosolyogva, ne lássák az arcomon, amit belül érzek.
– Nyugi! A napi munkaversenyt meg kell nyernünk! – mondta egy producernek tanuló vékony, kicsit lófogú, platinaszőke lány.
– És akkor mi van, ha megnyerjük a munkaversenyt– kérdeztem a lánytól, aki nagyon szorgalmasan kapkodta ki a hibás krumplikat.
– Mit kap a nyertes? Dupla reggelit, vagy egy zsák krumplit? Szóval, mi a motiváció?
– Nem értelek. Hát a büszkeség a fontos, hogy mi nyertünk – mondta komolyan.
– Értem! Az nekem kicsit kevés, attól én nem gerjedek be – szóltam át a lánynak a többiek feje felett.
– Miért, mitől gerjednél be? – kérdezte kuncogva, összekacsintva egy másik lánnyal, aki beszállt a beszélgetésbe.
Ezt nem kellett volna. Feladtam a labdát. Ezek most provokálnak engem? Nem igazán értem, mire fut ki a játék. A lányok összesúgtak, nevetgéltek. Nem értettem, vagy csak nem akartam érteni, miközben egyre gyorsabbra állították a szalag sebességét. Ami azt jelentette, hogy egyre kevésbé értem a nagy sebességgel közeledő burgonyákhoz. Aztán egyszer csak a szalag elején megjelent egy nyúl. Pontosabban egy nyúl formájú krumpli. Valóságos nyúl, gondoltam magamban, ami egyre közeledett. Ez kell nekem! És abban a pillanatban megszületett az ötlet. Igen. Furcsa formájú krumplikat fogok gyűjteni, azokat lefotózom, és kiállítást csinálok belőle. Heuréka! Megvan az értelme, hogy miért vagyok itt. Fényképezőgépet mindig mindenhová vittem magammal. Körbe néztem, hogy tudnék egy nyugodt sarkot találni, ahol fény is van, és senki nem zavar. Mire a nyúl formájú krumplit lekaptam a szalagról, minden ki volt találva. Attól a pillanattól kezdve vadásztam a valamire hasonlító krumplikra.
– Te mit csinálsz? – kérdezte az enyhén lófogú szőke lány.
– Keresek, keresek.
– De mit keresel? Amit levettél, az pont jó volt, de tovább engedtél egy csomó rohadtat. Nem figyelsz?
– De, nagyon! Csak mások a szempontjaink – mondtam kicsit dühösen, hogy miért szól bele, miért velem szórakozik.
– Mindjárt vége a műszaknak! – szólt közbe a göndörszőke lány, miközben a többiek szinte eggyé váltak a szállítószalaggal. A szalag zombivá tesz! – állapítottam meg, és meg voltam magammal elégedve, hogy néhány formát még találtam magamnak és tudtam, hogy másnapra megvan a feladatom.
A szállásunk egy meghatározhatatlan építmény volt. A barakk és a vadászház keveréke. Elindultam felfelé a keskeny, nyikorgó falépcsőn, hátha találok a tetőtérben egy kicsike szobát, amiben csak egy ágy van. Nem volt kedvem még az éjszakáimat is megosztani. Szerencsém volt. Én értem fel elsőnek. A kis fülkében egy tetőtéri ablak volt a keskeny ágy felett. Jobb, mint a sátor, gondoltam. Bár patkánytól, egértől, denevértől tartani lehetett.
Azt gondoltam, hogy gyorsnak kell lenni, nem csak a szobafoglalásnál, de a zuhanyozásnál is, hogy jusson meleg víz. Felkészültem, hogy milyen lehet majd a fürdő, de a fantáziámat megint legyőzte a valóság. Egy alagsori hodályba vezetett a keskenyedő csigalépcső. Két apró terem, egy-egy paddal, egy fogassal, Az egyikre egy női a másikra egy férfifej van rajzolva. Ezek az öltözők. Innen egy nyersbeton padozatú terembe vezet az út, ahol mindkét oldalon öt-öt zuhanyrózsa lóg, egy-egy rothadó farostlemezzel elválasztva, de elől nyitva. A betonpadló közepén egy összefolyó. Szóval, mindenki látott mindenkit. Se fogas, se szék, amire a törülközőt, a fehérneműt lerakhatná az ember. A zuhanyzók lassan megteltek. Már éppen beszappanoztam magam, amikor hangos nevetgélések közepette megjelentek a lányok. Meztelenül, gátlások nélkül beálltak egy-egy fiú mellé a rózsa alá. Az enyhén lófogú szőke egyenesen felém tartott.
– Szabad nekem egy kis hely? – kérdezte, és már ömlött is rá a maradék meleg víz.
Én ott álltam, szappantól habosan, és nem kaptam levegőt. Először nem nagyon néztem a lányra, aztán megállapítottam, hogy van még mit fejlődnie arányosságban, méretekben, de a legnagyobb gond az volt, hogy nem tudtam magamat kiszabadítani.
– Na, jó! Gondolom, ez még neked szokatlan – mondta a szőke –, nekünk természetes. A testet nem kell szégyellni – mondta, és még véletlenül sem lépett arrébb, hogy lemoshassam magamról a szappant.
– Való igaz. Ezt még szoknom kell – feleltem, és egy finom bodycheckkel arrébb löktem, hogy engem is érjen a langyos víz. Van benne valami, de semmi illúzió. Se melle, se feneke, formátlan, sehol semmi erotika. Csontos és darabos, szólalt meg bennem a hang.
– Megmossam a hátadat? – kérdezte.
– Köszönöm, már túl vagyok a mosáson, most már csak a csavarás van hátra.
– Micsoda van hátra? – kérdezte, miközben szándékosan hozzám ért a testével.
– Hosszú – válaszoltam kissé zavartan.
– Mi a hosszú? – kérdezett vissza, és feltűnően lenézett a fütyimre.
– Tied a pálya! Élvezzed ki a vizet, nekem elég volt, én már tiszta vagyok – mondtam, és magam elé tartva az ázott törölközőt, kiléptem a vágy titokzatos tárgya mellől. A többiek szemmel láthatóan élvezték a koedukált fürdés örömeit.
– Ez teljesen rendben van. Minek kell hetekig várni, ameddig levetkőztetik egymást. Nincs meglepetés, nincs zsákbamacska. A Frei Körper Kultur, az FKK, a nudizmus is erre épül. Nem kell misztifikálni a meztelenséget. Az a természetes állapot. A többi csak a ráadás – magyarázta Peter, aki nem vett részt a kollektív tisztálkodáson, mert ő egy bölcselkedő, elméleti ember volt, és szerintem még szűz.
– Értelek, de nekem akkor is egy kicsit illúzióromboló volt – magyaráztam meglepetésem okát, mivel velem még hasonló nem történt. A végén még én leszek a prűd, az erkölcsfelügyelő. Lám, hová jutottunk? – szólalt meg kicsit kuncogón a belső hang.
Másnap hajnalban kaptunk egy szendvicsnek nevezett zsemlét, egy pohár teát, jó német citrompótlóval, és hozzá egy kis „hitlerszalonnát”, az összepréselt lekvárt, amit be kellett osztani vacsoráig.
Megint odaültettek a szalaghoz, hogy válogassunk. Minden szürke volt, hideg és bokáig ért a sár.
– Na, én ezt befejeztem – mondtam magamban. Ennyit a kényszermunkáról. Családilag már úgy is többet tettünk bele, mint kellett volna.
A német diákok lelkesen válogatták a rothadó burgonyákat. Én beültem a szalag végébe és vártam a modelleket. Végre jött is egy, amelyik olyan volt, mint egy teknősbéka, aztán jött egy maci képű, egy bohóc arcú, jött három pólyásbaba formájú. A többiek nem figyeltek rám, csak a szalagon robogó krumplikat elemezték. Amikor végre kivilágosodott, felálltam, és elhatároztam, hogy keresek valami fekete anyagot, háttérnek. Egy épület mögött találtam is egy fél tekercs kátránypapírt. Ez az, ez pont jó lesz. Fekete és matt, nem csillog. A már kiszemelt sarokba két alig használt ácskapocs segítségével fel is szereltem. A tárgyasztalt két zöldséges ládában találtam meg. Elkészült az úgynevezett „végtelenített háttér”, ami annyit jelent, hogy az előtér és a háttér között nincs éles elválasztó vonal, hanem csak finom átmenet. Vagyis homogén marad a teljes háttér. Kellene valami állvány is, hogy stabil legyen a kép. Nincs mese, kell szereznem néhány lécet, szöget, kalapácsot. De hol? A többiek a szalag mellől néha felnéztek, de nem tűnt fel nekik, hogy mit csinálok. Egy helybéli férfi azt mondta, hogy van itt egy nagy műhely, néhány méterre, a gépállomás mellett.
– Guten Tag! Jó napot! – nyitottam be a műhelybe, ahol hárman lelkesen kalapáltak egy felborult traktort.
– Jó napot! – köszöntem hangosan ismét, ahogy közelebb mentem.
– Tag! – jött a tömör válasz, ami durván annyit jelentett, hogy ’napot.
– Mi kellene? Kérdezte az idősebbik szaki, aki vastagon olajos sárral volt beterítve.
– Egy kis segítség – mondtam bizonytalanul.
– Lerobbant a kocsija? Ki kellene húzni a sárból?
– Nem, annál sokkal egyszerűbb. Kellene néhány szerszám, mert egy háromlábú állványt szeretnék csinálni, amire fel tudok tenni egy nagyobb méretű fényképezőgépet. Ahhoz lenne szükségem egy-két apróságra.
Elmondtam, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt.
Mind a három szaki abba hagyta a kalapálást és úgy néztek rám, mint egy marslakóra.
– Mit akar? Állványt? Ide? – szólt a bajuszos.
– Rajzolja le! – mondta a másik.
– Ha kapok egy darab papírt meg ceruzát, akkor lerajzolom – úgy tényleg könnyebb, mintha rossz németséggel próbálnám elmagyarázni.
– Azért a méreteket is írja oda. Az nem árt, ha látjuk az arányokat.
Azt éreztem, hogy végre egy nyelven tudunk beszélni, mi lakatosok. Világ lakatosai egyesüljetek! A szakrajz legalább nemzetközi. Nem lehet se politikai, se ideológiai, se faji alapon magyarázni. A milliméter, az mindenhol ugyan azt jelenti. Gyorsan felrajzoltam az általam elképzelt állványt. Mind a hárman alaposan megnézték.
– Ez egészen szakszerű – mondta az öregebb szaki.
– Valamikor lakatosnak tanultam – mondtam szerényen, de büszkén.
Az öreg kinyújtotta a kezét felém.
– Isten hozott! – mondta és bemutatkozott. Aztán a többiek is követték. Stefan, Rudi, Franke.
– Magyar lakatossal még úgysem találkoztam – mondta a legalacsonyabb, aki kopasz volt, de annál sűrűbb a bajusza.
– Ehhez egy kicsit drechálni (esztergálni) is kell? – kérdezte Franke.
– Az már a bónusz lenne – mondtam szabadkozva.
– Én szívesen, szeretek esztergálni. De sajnos itt nincs igazi szakmai kihívás, ami néha kell egy igazi szakembernek.
Megpróbáltam a legegyszerűbb statív vázlatát elkészíteni. Három láb, egy tányérhoz csavarozva, középen egy fej, ami fel-le és oldalirányban mozgatható.
– Holnap gyere vissza, addig összerakunk valamit. És mit kellene esztergálni? Oda pontos méretek kellenek.
– Drága kollégák, nagyon meg vagyok hatva a kedvességetektől. Nem találok megfelelő szavakat. Holnap behozom a fényképezőgépet, és akkor lemérjük, hogy milyen méretű a csavar. A világ összes fényképezőgépének rögzítéshez használt csavarmenet amerikai rendszerű menettel van felszerelve, ami eltér a hagyományos csavarok menetétől. Behozom a gépemet a PENTACON Sixet, és együtt lemérjük. De szeretnék én is valamit csinálni, ha már ilyen barátságosan fogadtatok.
– Ne vedd el a szórakozásunkat. Te majd csinálsz egy jó képet a brigádról. Nekünk az nagy segítség lenne, mert bár nagyon régen dolgozunk együtt, közös kép még nem készült rólunk.
– Ez természetes, ezt minden rizikó nélkül most megígérem nektek – mondtam, és becsuktam magam mögött a műhely hatalmas fémkapuját. Ha tudnák, hogy én csak egy kalapácsot szerettem volna kölcsönkérni…
Este a fürdőben az előző estihez hasonló jelenet. Én voltam az első, még volt meleg víz. A törölközőt úgy tettem fel a farostlemez elválasztó falra, hogy lehetőleg száraz maradjon. Az otthonról hozott almaszappant egy madzaggal körbetekertem és felakasztottam a vízcsőre. Nahát, milyen találékony vagyok. A fürdő lassan megtelt, amikor hangos viháncolással megjöttek a lányok. Az enyhén lófogú szőke egyenesen felém tartott, de jött vele a göndörszőke is, aki nagyon csinos, telt formákkal bírt. Kifejezetten szép teste volt.
Beállt mellém ő is. Rám nézett, és kedvesen csak annyit mondott:
– Ne zavartasd magad, elférünk itt hárman is. Teljesen úgy viselkedett, mintha ez mindennapos jelenet lenne, mint aki nagyon otthon érzi magát.
– Megmosnád a hátamat? – szólt, és már a kezembe is nyomta a tusfürdős flakont.
– Na, jó! Akkor én nem is zavarok tovább – mondta az enyhén lófogú szőke, és átlépett a szemben lévő fülkébe, ahonnét éppen kilépett két megtisztult lány. Onnan nézett minket egyfolytában. Valami gyanúsat éreztem. Valami nem kerek, ezek most játszanak velem. Ezek ki akarják próbálni, hol vannak a határok. Ezek most rajtam szórakoznak. Hová jutottam? Arra kíváncsiak, hogy elfutok-e megint? – beszélgettem magammal, amikor a göndör megszólalt.
– Na, mire vársz? –mordult rám kicsit türelmetlenül – elfogy a meleg víz, ha sokáig hezitálsz.
– Kérlek! Ha neked az kell, én megmoshatom a hátadat – mondtam és a háta felett erősen megszorítottam a nyugat-német tévében reklámozott tusfürdő flakonját. A reakció nem maradt el.
– Vigyázz! Ne olyan sokat! Tudod milyen drága ez? – esett ki a lány a démon szerepéből.
– Jó mosáshoz anyag kell! – mondtam, és mint egy birkózókat gyúró, avagy manuálterápiás gyógymasszőr, elkezdtem mosni a hátát. Csak semmi erotika, semmi félreérthető mozdulat, mondtam magamban. Csak semmi gyengédség. Sportosan, olyan németesen.
Nem volt egyszerű, mert a bőre finom volt, a teste szép és reakciói csábítók.
– Kész! – mondtam határozottan – lemoshatod!
A szemközti zuhany alól, árgus szemekkel figyelte a szőke lófogú a fejleményeket és magában jól szórakozott. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy ezek összebeszéltek, vajon melyikük tud kihozni a kollegialitás szerepéből. A göndör szőke akkor a plafon felé emelte a karjait, és felém fordult.
– Elölről is megmosnád? – kérdezte, félreérthetetlenül és kihívóan. Gyönyörű mellei egyre közeledtek felém. Most kell erősnek lenni! Ne add fel! – szólalt meg a belső hang.
– Itt és most? Nem! Talán majd egyszer, ha nem lesz hozzá közönség – mondtam kicsit zavartan, aztán felkaptam a törölközőmet, a madzagozott szappanomat, és otthagytam a lányt a langyosodó víz alatt.
Este a vacsoránál a göndörszőke, kicsit sértődötten ment el mellettem, majd visszalépett és félhangosan azt mondta:
– Ezt elcseszted!
– Ezt el! – válaszoltam tömören. A többiek összenéztek, és nevetgéltek. Igazán nem értettem, hogy miről van szó, de éreztem, hogy valami történt a hátam mögött. Később odalépett hozzám Pasant, az indiai csoporttársam. Megveregette a vállam.
– Jó voltál!
– Én? Miben?
– A nagyjelenet a zuhanyzóban. Tényleg nem tudtad? Itt többen fogadást kötöttek rád, hogy bedőlsz, mások meg arra, hogy nem dőlsz be a provokációnak.
– Fogadtatok? Azt én bőrömre? Ez nem volt szép tőletek. Mi volt a tét?
– Hogy Sylvi el tud csábítani este, megmosatja veled a popsiját, a mellét és a végén megcsókolod.
– Hol?
– Hol? Hát a zuhanyzóban. Azt mondta, hogy – hogy is mondják németül? – hogy ki tudja tekerni a fejed. De nem tudta. Úgy, hogy a vendégem vagy egy sörre, mert én is nyertem. Én arra fogadtam, hogy nem. Sokan meg arra, hogy igen.
– És ki volt a másik, aki ezt kitalálta?
– Katrine, a szőke csaj, akivel tegnap zuhanyoztál. Látom, nem figyelsz. Az a baj, hogy egész nap csak a furcsa formájú ortopéd krumplikkal foglalkozol, és nem vagy a csapattal a szalag mellett. Tudod, a munkaverseny, amit te bojkottáltál – nevetett, és tárta szét a karját az egykori maharadzsa leszármazott – tudod, ezek ilyenek. Vagy munkaversenyezni, vagy dugni akarnak.
Másnap délre elkészült az állvány. Szépen lefestették feketére. Nagyon élvezték, hogy valami mást, valami szokatlant készítenek. Pillanatok alatt lemérték a szükséges csavar méretét, és már pörgött is az esztergapad. Befűztem egy tekercs szűz filmet, amire 12 felvételt lehet készíteni.
– Valamikor én is fotóztam, még a fürdőszobában nagyítottam is – dicsekedett a tömörbajuszos Rudi. – De hol van már az? Mióta a gyerek nagyobb lett, már elő se veszem a gépet. Csak a hétköznapi robot, a család, a megélhetés, csak az ócska sáros traktorok. Lassan elfelejtettem, hogy mérnök akartam lenni, hogy imádtam az operát. De én Verdit szerettem és nem Wagnert. Nem is vittem sokra. Itt ragadtam, ebben a sáros faluban. Már nem lázadozok. Elfogadtam, hogy az égiek ezt írták meg nekem.
– És miért adtad fel a mérnöki álmaidat? Hiszen csak tőled függ, hogy elérd a célodat. Elvileg tanulhatsz levelezőn, estin is. Ha ennyire fáj még mindig, miért nem próbálod meg? – kérdeztem, de kicsit elbizonytalanodtam, mi vagyok én, hogy így ismeretlenül megmondjam neki a tutit.
– Tudod, nálunk jelenleg a melóst jobban becsülik, mint a mérnököt. A szocializmusban a kalapácsos ember a jövő záloga – szólt közbe Franke. – Hát, ha az kell, akkor azok vagyunk – és jót nevetett magán.
– Látod, én nagyon szeretem a szakmámat. Otthon vagyok benne. Nincs lehetetlen. Mindent meg tudok csinálni. És aki a szakmát ismeri, avval örömmel tudok együtt dolgozni, gondolkodni. Hidd el, ha melósokra lenne bízva a politika, akkor nem itt tartanánk. Mert a szakmában egy milliméter eltérés katasztrófához vezethet. De a politikában milyen mértékegységek vannak, amiket a társadalmi egyensúly érdekében be kell tartani? Szóval, maradok a munkapad mellett. Ehhez értek, és ezt szeretem – mondta az idősebb mester, Stefan. Elhittem neki, mert én is úgy gondoltam, hogy szükséges a pontos méretek megadása.
Elkészítettem a fotókat, az új állványról, ami remekül működött. Egy aprócska szépséghibával. Sok volt benne az anyag. Legalább 20 kiló volt, ami kicsit megnehezítette a természetben témára vadászó fotós életét. Filmezni nem lehetett vele, de műhelyben, stúdióban, tárgyakat fotózni nagyon is.
Délután végre elkezdtem a krumplikat fényképezni. Ahogy egymás után készítettem a képeket, azt vettem észre, hogy egyre többen állnak mögöttem.
– Gabor egy igazi Vollblut. Igazi telivér, jegyezte meg az egyik német hallgató.
– Érdekes, ez eddig senkinek nem jutott az eszébe. Már megint a magyar lelemény –mondta egyetértően a másik.
– Honnan van a kameraállvány, a statív? – kérdezte Michael, aki nagyon tehetséges operatőr volt.
– Innen. Itt csinálták a műhelyben.
– Mikor?
– Tegnap, meg ma. Most lett készen.
– Ilyen nincs. Ezt nem hiszem el – vágott közbe Thomas Zahn. – Majd én is kipróbálhatom? Masszív egy darab, az biztos. Ez nem fog bemozdulni!
– Mindenki kipróbálhatja. Jó lesz a műteremben – mondtam, és nagyon élveztem, hogy a semmiből született valami.
A két szőke lány is megjelent, nagy érdeklődéssel nézték a berendezett kis alkalmi műtermet, a kátránypapírral, a vas állvánnyal, az ácskapcsokkal, a lefotózott krumplikkal.
– Na, ennyit a munkaversenyről. Azt nem mondtad, hogy te külön indultál. De komolyan, mi lesz ebből? – kérdezte a platinaszőke, enyhén lófogú, széttárva karjait, mint egy rep-képtelen földi angyal.
Két hét múlva a főiskolán megnyílt az első fotókiállításom: a krumplikból. Többen rácsodálkoztak, hogy ők miért nem látták meg a formákat, miért nem látták azt, amit én.
A kiállításmegnyitó után odajött hozzám a göndörszőke, kezet nyújtott, olyan határozottan, németesen, aztán adott két puszit és azt mondta: – Gratulálok! Te nyertél! De egyszer még behajtom rajtad az ígéretedet.
A vas fotóállványt még évtizedekig használták a kisműteremben, mint fix stúdióállványt.
Kék-sárga kompozíció
Az alakról vett kucsmagomba és a termőidőről vett szentgyörgygomba népi névként többféle gombát jelölhet. Így jelölheti általában a kucsmagombákat (Morchella, Ptychoverpa), de egyes vidékeken, illetve nyelvhasználótól függően vonatkozhat egy-egy fajra is (ízletes kucsmagomba, M. esculenta, hegyes kucsmagomba, M. conica, cseh kucsmagomba, P. bohemica). A szentgyörgygomba elnevezés Szent György napjára (április 24.) utal. A kucsmagombák régi neve szömörcsög volt, s ez ebben a jelentésben egyes vidékeken máig használatos elnevezés.
Külön a cseh kucsmagomba magyar népi neveit az erdélyi etnomikológus Zsigmond Győző gyűjtötte össze (2009): fattyú szentgyörgygomba (Kecskemét, a szentgyörgygomba a Morchella fajokat jelöli), fehér bercsog (Klézse, a bercsog a kucsmagombák és papsapkák moldvai neve), nyárfagomba (Kolozsvár), péterfaszúgomba (Erdély), péterkegomba (Gorzafalva), péterpetű és péterpetűgomba (Krizba), suskagomba (Háromszéken belül Sepsiszék, suska ‘fenyőtoboz’), susulyka és susulykagomba (Zemplén), süvegesgomba (Csermosnya völgye). A kucsmagombák népi neve az egykori Marosszéken tavaszgomba (Málnássy–Málnási 2003: 105–6). Egyes elnevezésekből az is kitűnik, hogy a cseh kucsmagomba – miként a kucsmagombák általában – fallikus szimbólum.
A Pireneusi-félszigeten (Ibériai-félszigeten) idáig csak a különösen gombakedvelő (mikofil) katalánoktól jegyezték fel népi nevét: arigany de didal (arigany ‘kucsmagomba’, didal ‘gyűszű’). Paolo Davoli közlése szerint olasz nyelvterületen északon, Emilia Romagnában népszerű, Modena tartományban fratèin ‘barátocska, szerzetesecske’ néven. Constantin Drăgulescu nagyszebeni etnomikológus a cseh kucsmagombának tíz román népi elnevezését közölte (2002: 42), s a moldvai magyar bercsog a kucsmagombákat és papsapkákat jelölő román sbârciog, zbârciog átvétele. (A román szó viszont szláv nyelvből átvétel, akárcsak a magyar szömörcsög.) A cseh kucsmagombát hagyományosan Kanadától Kínáig fogyasztják, szláv nyelvterületen különösen népszerű. G. I. Seržanina és I. Ja. Jaškin hat belorusz népi nevét említették (1986: 100). Az USA-ban viszont – mint szórványosan más területeken is – hagyományosan mérgező gombának számít.
A költő Szepesi Attila írta erről a gombafajról, a tavasz egyik hírnökéről. „Eljön aztán a pillanat, amikor a nyíresek avarlepte mélyéből, az ibolyák közül felüti fejét egy-egy apró sárgászöld süveg – a cseh kucsmagomba. Aki nem ismeri, azt sem tudja, miféle képződmény ez a kusza, nyirkos, az ibolyák bimbai alól a fejét felütő élőlény. Ez gomba? Mintha összeforrna benne egy görbült csiga meg egy csírázni készülő, héját levedlő vadgesztenye” (2001: 28).
A jó, ehető cseh kucsmagomba leginkább nyárfaerdők avarral borított talaján áprilisban, májusban terem. Leírásakor szokás említeni, további hasonlatképpen, hogy „süvege harang vagy kucsma alakú” (Kalmár–Makara 1973: 335).
A cseh kucsmagombát közvetlenül szedés után érdemes elkészíteni, mert nem állóképes, és szárításra se alkalmas. Jó levesnek, paprikásnak és pörköltnek. Levesbe sokféleképpen használható, például mazsolával rizskásalevesbe vagy karfiol- és karalábélevesbe főzik (Málnássy–Málnási 2003: 156). Két személyre szól Málnássy László és Málnási András kucsmagombareceptje, amelyhez a hozzávalók: nyolc deka gomba, három deka vaj, liszt, tej, fűszer. „A megtisztított, jól megmosott gombákat egy kevés sós vízben puhára főzzük. Majd leszűrjük a levét, a gombát apróra vágjuk. A felaprított gombát vajban pároljuk, tejjel, liszttel behabarjuk, felengedjük a saját leszűrt levével, felforraljuk. Vajban pirított zsemlekockákkal tálaljuk” (Málnássy–Málnási 2003: 158).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Drăgulescu, Constantin: Ciupercile în vocabularul românesc. Sibiu: Editura Universităţii Lucian Blaga 2002.
Kalmár Zoltán–Makara György: Ehető és mérges gombák. Bp.: Mezőgazdasági 1973 3.
Kicsi Sándor András: Népi gombaismeret. Bp.: Orpheusz 2009.
Málnássy László–Málnási András: Kis gombáskönyv. Marosvásárhely: Mentor 2003 2.
Seržanina, G. I.–I. Ja. Jaškin: Griby. Minsk: Nauka i Texnika 1986.
Szepesi Attila: A béka kertje. Bp.: Kortárs 2001.
Zsigmond Győző: Gomba és hagyomány. Etnomikológiai tanulmányok. Sepsiszentgyörgy: LKG, Bp.: Pont 2009.
Csakis Domonkos László tehet róla, ha Gúzsban tánc. A magyar irodalom története 1956–2021 című könyvét a nem szélsőjobboldali olvasó bizalmatlanul veszi kezébe. A szerző korább könyveiben szerecsenmosdatta, „népi hősökként” dicsőítette a fehérterrorista Francia Kiss Mihályt és Héjjas Ivánt, „prófétaként” dicsérte fel Csurka Istvánt, jobbosan eltorzította Szolzsenyicint: ezek után milyen irodalomtörténeti panorámát várhatunk tőle? És nem is ér bennünket kellemes csalódás.
Domonkos valójában nem a magyar irodalom történetét írta meg a vizsgált korszakokban, hanem a politikatörténet irodalmi vetületeit tárja elénk pártos elkötelezettséggel, időnként „bundás indulatokkal”. Vagyis lényegében ugyanazt követi el, mint amit a pártállami kultúrpolitikának bűnéül felró. Esztétikai szempontot nemigen ismer, csak politikait. Akinek ideológiájával szimpatizál, azt dicséri, akivel ideológiailag nem ért egyet, azt elítéli. Akár erőteljes „átértelmezések”, belemagyarázások árán is. És maga a politikai kórkép sem ismeri-tűri az árnyalatokat, a mérlegelést, a különbségtevést, a visszafogottságot, a tárgyilagosságát. Még Gagarint is ostorozza („űrőrület”), noha, úgymond, „az irodalmat jószerével meg sem érintette” (56. o.). Akkor meg minek szentel neki közel egy oldalt? Az efféle aránytalanságok igencsak jellemzőek a műre: Németh László szovjet úti cikkét hosszabban tárgyalja, mint bármely más alkotását, beleértve drámáit és nagyregényeit, például az Irgalmat (43-46., 95. o.). Csurka Istvánról sokkal bővebben ír, mint Sütő Andrásról, hosszú Csurka-idézettel támasztja alá azt a vádját is, hogy a televíziózás elvágta a magyarságot múltjától és beterelte a konszolidáció karámjába (63-64. o.). Melyről így vélekedik: „A hetvenes években intézményesült a magyar társadalomban a rossz.” (140. o.) S ha már a csurkizmusnál és a tévéellenességnél tartunk, ismert rádiós-televíziós személyiségek nevét következetesen így írja: „Szepesi (Friedlander) György”, „Vitray (Neufeld) Tamás” (49., 66., 68. o.). Nem ismerős ez az írásmód valamely „zord időből”?
A több mint félezer oldalon természetesen találhatunk elfogadható megállapításokat is, ámbár nem könnyen, mivel az olvasást megnehezíti a kusza szerkesztés, adatok, nevek, címek, dátumok, gyakran alig áttekinthető dzsungele, az egyes életművek „szétdarabolása” és a korképek túlméretezése. Néhol eléggé váratlan, meglepő nagyvonalúságokra is bukkanhatunk például Benjámin László „eredendő tisztaságáról” és „mély erkölcsiségéről” (83. o.), amit lerontanak „a szitok, mocsok és a hurítás” olyan, Bayer Zsoltot idéző fordulatok, mint „emberalatti fehérjehalmaz” (169. o.) és „nemszeretem-írók” degradálása, pl. Szabó Magdáé „lektűríróvá” (207. o.). Ám amint a jelenhez közelítünk, az objektivitásnak, a belátásnak, a megértés szándékának, a kulturáltságnak, az emberiességnek, a lovagiasságnak úgyszólván a látszata is elenyészik. „Az Aczél-boyok magukat liberálisnak nevezni merészelő, nyíltan magyarellenes hazaáruló bandája” (366. o.), „Gyurcsány és Gergényi átkozott neve” (439. o.): ilyen és ehhez hasonlatos, a hatalmi lakájmédia stílusára jellemző kitételek jelzik, hogy ez politikai pamflet, véletlenül sem irodalomtudomány, ismeretterjesztés, kultúrpróza. Döbrentei Kornél a mennyekbe menesztetik, Závada Pál regénye, a Jadviga párnája látványosan fanyalgó kritikában részesül, egymás mellett, mintegy ellentétpárként, papírforma szerint (379-383. o.). Szentmihályi Szabó Péter „nagy szatírája” Domonkos szerint „Swift Gulliverjének színvonalán” álló „korszakos jelentőségű mű” (398. o.), Csurka István ünneplése, magasztalása, idézése egyfajta vezérmotívumként vonul végig a vaskos köteten. Az Ibsent az oktatásból kisöprűzni szorgalmazó Szentesi Zöldi László is felsorolhatatlanul agyonidézett kritikus, lévén a könyvíró elvbarátja. S nála az a lényegi szempont. Aki sem szövetségesnek-fegyverbarátnak, sem „idegen” ellenségnek nem kiáltható ki, az kimarad, kiszorul, kirekesztetik, az nincs, ne is keressük se a főszövegben, se a névmutatóban. Van azokban úgyis oly temérdek név, hogy sokszor kevesebb több lenne.
Kurzusmű született, a radikális jobboldali kánonváltás igényével. A kurzusokra azonban érvényes Dante hasonlata: „szélfuvallatok”, melyek „hol erre fújnak, hol arra”. (Kairosz Kiadó, Budapest, 2022)
Kádár Béla: Kalapos önarckép
Kádár Béla: Csendélet körtével és almával
Kádár Béla: Falu
Kádár Béla: Disznóvágás