ABLAK

Andics Attila – aki e számunkban verseivel is szerepel – világ­irodalmi rova­tunk­ban mű­for­dí­tó­ként mutatkozik be. A római költészet ún. arany­korának – Horatius melletti – legnagyobb költője Publius Vergilius Maró (i.e. 70 – i.e. 19) volt. „Georgica” című hatalmas művének egyik leg­szebb-leg­híresebb betétje Orpheusz (Orpheus) és Eurüdiké (Eurydice) mítoszát dolgozza fel.
Olvassuk hát el most a fiatal költő kitűnő, új fordításában.

VERGILIUS

Orpheus és Eurydice története

Öblös lantjával, vigaszául a bús szerelemnek,
téged a hű hitves, maga mellett téged a parton
s téged zengett napfelkeltekor és nyugováskor.
Tainaron ormán járt, a pokol torkán behatolt, és
ment a sötét ligeten vészterhes rémületével;
mind Manest s ama szörnyű királyt és mind a tudatlan
szíveket emberi kéréssel lágyítani kezdte.
És hangjára e dalnak legmélyebb zugaikból
egyre nyomultak a ködlő árnyak, az élteién arcok,
mint madarak rejtőznek ezerszám ott falevélbe,
őket ahol lezavarja a vad vihar, alkony a hegyről,
férfiak, asszonyok és hőslelkek egy életet átélt
teste s a kisfiáik, vélük hajadon pici lányok
s ifjak, kik szüleik szeme láttán haltak a máglyán;
minden irányból barna iszap s cocytusi rút nád,
s lassan hullámzó bűzlő posvány köti őket;
s zárja körül mindezt a kilencszer közbefolyó Styx.
És a sötét kígyókkal font hajú Eumenisek, lám
ők is elámultak, s el a hely, bűnhődés mély birodalma,
három fejjel Cerberus is szájtátva maradt, és
Ixionnal nem mozdult a kerék sem a szélben.
Átvészelt minden veszedelmet s fölfele indult,
és, aki megszabadult immár, vele Eurydice is,
messze követve urát (Proserpina így követelte),
mígnem az óvatlan szeretőt eltépte bolond perc,
s volna bocsánat, Manesban ha lehetne bocsátás:
ellene tett, s jaj, Eurydicét egy percre feledte,
megfordult a kijáratnál, meginogva szivében.
Minden kárba veszett, megszegte a zsarnoki törvényt,
s három dörgés hallatszott az avernusi parton.
Szólt amaz: „Ó, milyen izzó hév tipor össze
engem, jaj a szerencsétlent, és téged is, Orpheus?
Szólít újra a végzet, s álom rejti a könnyem.
Ég veled: engemet elvisznek s fedi sűrű homály, ki
gönge kezét még nyújtja feléd, aki nem tied eztán.”
szólt, s hirtelen, épp mint légbe, ha füst keveredne,
úgy eltűnt, nem látta, hogy árnyait űzi hiába
társa, ki még oly sok mindent elmondani vágyott;
Charon többé őt átkelni se hagyta a lápon.
Mit tegyen? Ó, mire bírja magát, miután feleségét
kétszer tépték el? S mire Manest bús panaszával,
hogy megváltoztassa szavával az égi parancsot?
Kedvese már fagyosan siklott ama styxi ladikban.
Azt mondják, hét hosszú hónapon át a kietlen,
felhőt érő szirten, Strymo habjai mellett
zengte dalát a fagyos barlangban, sírva, keservvel,
tigrist lágyítón, s megigézve szavával a tölgyet:
mint nyárfának az árnyékán a madárka kutatja
sírva-siratva fiókáit, noha durva paraszt már
leste-ragadta a pelyheseket fészkük melegéből;
hívja az éjt, ül a fán, elzengve megint panaszát, és
fájó jajszava járja be hosszan mind a vidéket.

                                        ANDICS ATTILA FORDÍTÁSA

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Életművem része

Közel három évtizeddel ezelőtt fáklyaláng lobbant fel a képernyőn. Akkor indult be ugyan­is a televízió három­havonként jelentkező irodalmi folyóirata (vagy stíl­szerűb­ben: folyónézete), a Fáklya, amely aztán két évig pislákolt hősiesen, oly­kor talán gyér, de mindig tiszta és meleg fényt sugározva, amíg aztán csön­de­sen ki nem hunyt a lángja. Talán nem hagyott rossz emléket maga után.

Hogy is volt? Lendvai György dramaturg, a Fáklya hajdani szerkesztője, 1968 elején fürkésző szemekkel vizsgálgatta az íróktól hemzsegő presszók és kiskocsmák törzsvendégeit, szeme lámpásával keresvén az „igazit”. Mármint az igazi műsorvezetőt, aki író is, de azért a „szövegeléshez” is ért valamelyest. S akkor tapasztaltam először, hogy az írók nemcsak féltékenykedni és irigykedni tudnak egymásra. Mert pályatársak javasoltak műsorvezetőnek, akik fültanúi voltak egy-két sikerültebb ankétomnak Karcagon, vagy éppen Mező­kovács­házán.

Az első nyilvános beszélgetést Váci Mihállyal folytattam a tele­vízióban, a másodikat Hubay Miklóssal. Váci – láthatóan – sokkal jobban izgult az én kérdéseim kerekdedségéért, mint a saját válaszai szaba­tos­ságáért. Hubay Miklós pedig szakszerűen előre elkészítette majdani „spontán” dialógusunk dramaturgiai vázlatát, hogy szégyent ne vallják már a kezdet kezdetén, hiszen oly hatalmas gombóc volt a torkomban, hogy hónapokig nem tudtam lenyelni. Törődésük oly szeretetteljes és tanulságos volt, hogy jóval később a Simon Istvánnal készített „nyíltszíni” riportot már átabotában sem kellett előre meg beszélnünk: leültünk a kamerák elé és – minden átmenet nélkül – oly fesztelen csevegésbe kezdtünk az ország színe előtt, mintha egy tarkaabroszos vendég­látó­ipari objektumban véletlenül futottunk volna össze.

Noha a Fáklya – mint már voltam bátor említeni – két évig tartó pislákolás után kihunyt, én továbbra is virítottam a képernyőn. A televízió különböző szerkesztői „rám haraptak”: mindenféle irodalmi műsorok vezetésére kértek fel. Egri János a. Nem babérra megy a játék című sorozatra, Farkas Kati az Új versek, fiatal költők című, pályakezdő tollforgatókat bemutató félórák levezénylésére. Nem valamiféle szereplési visz­ke­teg­ség miatt örültem ennek, esküszöm a Pegazusra, amely nekem a legszentebb állat. Nem. Én csak Illyés Gyula nevezetes lépcsőfokain szerettem volna feljebb segíteni az embereket a humánusabb szférák felé. Erre kaptam lehetőséget és ezért voltam boldog.

Egyszer aztán Bánki László, a TV Zenés Színházának vezetője meg­kért, hogy vállaljam el egy rendszeresen jelentkező operaműsor vezetését a képernyőn. A földöntúli öröm és a páni rémület egyszerre kerített a hatalmába. A földön­túli öröm azért, mert mindig is nagy-nagy szerelmem volt az opera: gyermek­koromban, a ceglédi zeneiskola növendékeként operakomponistának készültem, ma pedig az ország egyik leggazdagabb operalemez-gyűjteményét mondhatom a magaménak. (Egyéb javam sincs.) A páni rémület pedig azért tört rám, mert – gondoltam – mindenki okkal megkérdezheti: hogyan kerül a hordó a padlásra, amikor annak a pincében a helye? Hogy jön egy lírai költő ahhoz, hogy operaműsort vezessen a televízióban?

Aggályaimat Bánki egyetlen mondattal oszlatta el:

– Neked jobban elhiszik a nézők, hogy érdemes szeretni az operát, mert te nem belőle élsz…

Aztán úgy alakult, hogy belőle éltem én is. Státuszba vettek és munkaköri kötelességem lett a zenei ismeretterjesztés. Szívem szerinti kötelesség volt, hiszen a magam szerény eszközeivel mindig is cáfolni kívántam Pierre Boulez-t, a világhírű francia zeneszerzőt és karmestert, aki szerint fel kellene robbantani az operaházakat. Cáfolni kívántam úgy, hogy ezt az arisztokratikusnak kikiáltott – és sokak szerint halálra ítélt – műfajt megkedveltetni igyekeztem azokkal, akiknek érdeklődésétől újjáéledhet: a kétkezi dolgozók tömegeivel. Ezért volt minden „önkínzás” az én részemről és minden „ének” a legkiválóbb operisták részéről a képernyőn. Az Opera­barátok magazinja után ezért volt a Mester­dallamok című sorozat, de a Szó, zene, kép című kulturális ajánló­műsor is. Fordítóként vagy librettistaként a Televízió Zenés Színházának is be­segítettem olykor. Ez az „intézmény” nagyszerűen működött. Programja kezdettől fogva egyértelmű volt: az opera- és operettirodalom klasszikus alapértékeinek bemutatása mellett megismertetni a tömegeket a zenés színpad legmodernebb kísérleteivel is, ugyanakkor ösztönözni a magyar komponistákat új operák, daljátékok és musicalek létrehozására. Bánki Lacus összességében igen jó ízléssel alakította ki mindig a megfelelő arányokat. Sajnos, már nincs köztünk. S vele a TV Zenés Színházát is eltérhették…

Nem tudom, mekkora kárt okoztak ezzel a magyar kultúrának. Én csak azt tudom, hogy Erkel mindannyiunk számára kötelező dalművei (Hunyadi László, Bánk bán, Névtelen hősök), valamint a legnépszerűbb külföldi szerzők megunhatatlan darabjai (Otello, Bajazzók, Gianni Schicchi stb.) a legjobb minőségű szín házi előadások és rádióközvetítések ellenére sem váltak volna szélesebb körben annyira ismertté, mint a televízió jóvoltából. A televízió nagy­hatalom: felbecsülhetetlen károkat képes okozni a tömegízlésben, de a minőségi kultúra terjesztésében elért eredményei is lehetnek felbecsülhetetlenek. Itt nincs mese, az operaszerepekre a legmegfelelőbb hangi és alkati adottságokkal rendelkező művészeket kell kiválasztani. Kilencven­kilós szopránénekesnő itt nem alakíthatja a Traviata törékeny Violettáját, még ha összes befolyásos ismerősét mozgatja is meg a tévészereplés érdekében. Színpadon a szép hang feledtetheti a hősszerelmes tenorista hordónyi pocakját, a képernyőn viszont nem. Itt hiába tökéletes zeneileg a produkció, ha látványnak nem túl szívderítő, bizony sokkal több kárt okoz a műfajnak, mint amennyit használ.

Én használni akartam és vezettem a műsorokat rendre. Nem mondom, vezettem én már mást is, nemcsak műsort (például tehenet kölyökkoromban), de egyik vezetés sem boldogított úgy, mint a műsorvezetés. A műsor ugyanis sokkal inkább vezethető, mint az ember, mert ő maga nem kíván még hosszú távon sem vezetővé válni, így a műsorvezető helyét ebben az esetben legalább a vezetettje nem veszélyezteti… És még egy előnye volt a műsorvezetésnek: senki sem féltette tőle a költészetemet.

Miért mondom ezt? Mert jó két évtizeddel ezelőtt, amikor kineveztek a Szórakoztató és Zenei Főosztály helyettes vezetőjévé a televízióban – tehát amikor már nemcsak műsorokat vezettem –, megható élénkséggel érdeklődtek úton-útfélen az ismerősök:

– És mondd: nem sínyli meg a költészeted ezt a magas pozíciót?

Érdeklődésük – mint említettem – mélységesen meghatott, mert aggodalmat véltem kicsendülni belőle. S hogy csak akkor kezdtek aggódni – ez mindenképpen tapintatukra vallott. Amíg éveken keresztül szabadúszóként kerestem a kenye­re­met, éjjel-nappal végezvén – mert költészetből élni nem szabad – a gyakran lélekölő irodalmi segédmunkákat, s télen-nyáron koptatván a szárny­vasutak kormos ablakú vagonjainak rozoga üléseit, hogy – missziós céllal és jelképes tisztelet­díjért – az isten háta mögé is eljussak hirdetni a tudat-tágító igét: addig érdeklő­désüktől is megkíméltek, aggodalmukkal sem terheltek, hiszen úgyis épp elég bajom volt… Akkor viszont intenzív aggódásba fogtak, úgy vélték, hogy a magas hivatal lelkileg elhájasít, lefegyverezi indulataim lázadó szabadcsapatát.

No, nem fegyverezte le. Sem a fő­osztály­vezető-helyettesség két éve, sem a műsorvezetés évtizedei. A televízióhoz is ugyanazzal a szándékkal közeledtem mindig, mint aminővel az isten háta mögé bumliztam rendszeresen: szerettem volna hasznosan hatni a közízlésre, a közgondolkodásra. Magyarán: emberebbé igézni a honfitársaimat.

Ma már – lévén nyugalmazott főmunkatársa a televíziónak – ezt csak költőként mívelem, tekintve, hogy az irodalomból nem tisztességes dolog nyugdíjba menni. Ám tévés évtizedeimet változatlanul költői életművem részének tekintem.

FILMMŰVÉSZET

BERNÁTH LÁSZLÓ

Per a lelke mindennek

Sikerfilmek és a társadalom

Adva van egy fiatal, jóképű ügyvéd, csinos életvidám feleséggel és egy rigorózusan vallásos anyával. Mondjuk, hogy ezt az ügyvédet Lomaxnak hívják, aki minden perét megnyeri. Még a pedofil pedagógust is felmenteti a könnyen rászedhető esküdtszékkel. Mert az esküdtszék nagyon fontos. Olyannyira, hogy kiválogatásuk már maga is olyan, mint egy per, ahol az esküdt-jelöltek a vádlottak. Lomax persze mindig tud mindenkiről mindent és az általa is jóváhagyott civileket valósággal hipnotizálja a bíró előtt és már alig marad valami kétely: a „12 dühös ember” a kívánatos ítéletet hozza majd.

Lomaxnak híre megy és egy nagy cégtől kap meghívást, odahagyhatja eddigi vicinális sikereit a kisvárosban, elegáns lakást kap, sok pénzt és most már nagy ügyekben nyerhet meg mindent, ami megbízói számára fontos. Még annak a milliomosnak is biztosítja a felmentést, aki jól bizonyíthatóan kegyetlenül gyilkolt. Csak egyvalami zavarja: megbízója, a hozzá meglepően jóindulatú nagy­hatalmú főnök. Akiről végül kiderül, amit korábban csak sejtettünk, hogy valóban maga a kénköves ördög, aki félig-meddig utódjává, fiává választotta Lomaxot. Vallásos anyja, meg ideg­össze­roppaná­sos felesége hatására az ügyvéd egyszer nemet mond egy megbízatásra, de a következő ügynél már észre sem veszi, hogy valójában megint az ördög a megbízója.

Az ördög ügyvédje

Ez természetesen csak egy film, amelynek a címe pontosan fedi a tartalmat: Az ördög ügyvédje. El kellett mesélnem, fel kellett idéznem ilyen részletességgel legalább a történetét, mert érzésem szerint mindennél megbízhatóbban, mint valami kórleírás, mutatja az amerikai mozi legújabb kori – depressziós – tüneteit. Az ördög ügyvédje önmagában persze nem más, csupán egy ügyes kommerszfilm, jó forgatókönyvvel és Al Pacinóval az ördög szerepében, aki nemcsak elegáns, jómódú nagyúr, mint korunk bármelyik gazdag embere, de különösebb színészi manírok nélkül is tud olyan félelmetes lenni, mint bármely nagybank vezére a normális világban.

Az ördög ügyvédje azonban – én legalábbis így hiszem – nem egyedül­álló fenomén, hanem jelleg­zetes minta egy vége­láthatatlan sorozatból, bár valamivel talán több, mint egy filmipari terméksor átlag­darabja. S ha tudomásul vesszük – alig tehetünk mást –, hogy a mozi (és természetesen ma már a televízió) közönsége mindenekelőtt csak azt fogadja el, azt „eszi” nagy mennyiségben, amire valamilyen össze­függésben szüksége, igénye van, akkor ezt a „per a lelke mindennek” szindrómát vizsgál­hatjuk társadalmi jelenségként is.

Persze az „azt fogadja el, amire szüksége van”-féle kijelentések némi magyarázatra szorulnak. A szappan­operákról például kommunikációs kutatók, szociológusok, pszichológusok elég egyértelműen bebizonyították, hogy az atomizálódó családok és boruló közösségek korában a szappanopera hősei lesznek a jóismerősök, majdnem családtagok, helyettesítik a szomszédokat, akikről azt sem tudjuk, hogy a szobafal túlsó oldalán élnek-e, vagy tán meg is haltak. S ezeknek a „jóismerősöknek” van még egy nagyszerű tulajdonságuk: tetteikért – ellentétben a barátokkal, rokonokkal, ismerősökkel – sehol, soha semmiféle felelősséget nem kell vállalni.

A városi népmesét megtestesítő krimi bátor nyomozóiban, zsaruiban, mint a nép­mesék legkisebb testvéreiben, azt a hőst látja a néző, akivel olyannyira azono­sul­ni tud, hogy az már helyette verekszik, úrrá lesz a bűnön és végül a leg­ne­he­zebb rejtélyeket is megoldja. Régebben az eszével, megfigyelőkészségével győzött ez a hős – Sherlock Holmes, Poirot, Columbo – ma már inkább a Kojak-féle kemény hadnagyok, sőt a Schwarzenegger-féle robotzsaruk a közkedvelt figurák. Ami nem csoda, hiszen a Poirot-, sőt a Columbo-féle alakokat már csak csipetnyi elnéző humorral fűszerezve fogyasztja szívesen a nagyközönség, míg a híradókból visszaköszönő véres világ úgy mutatja, hogy manapság csak a karatebajnok jófiúknak van esélye a győzelemre.

Ügyvéd, ügyész, bíró

De milyen igényt elégítenek ki a peres filmek? A perek, amelyek nélkül már alig készülnek amerikai munkák? Régebben is voltak persze híres darabok, amelyeknek fontos, vagy éppen a legfontosabb helyszíne volt a tárgyalóterem, mint például a már emlegetett 12 dühös ember, vagy A vád tanúja (Marlene Dietrich utolsó szerepeinek egyike). Ám manapság bármiről legyen is szó a szinopszisban, sőt: bármelyik műfajban készüljön a film, a játékidő 20-30, de még inkább 50-60%-a egy tárgyalóteremben zajlik.

Ez persze olcsóbbá is teszi az úgynevezett „B”, tehát a kis­költség­vetésű filmeket, mert belsőben felvenni egy jelenetet mindig sokkal kevesebbe kerül, mint kivonulni az utcára vagy akár a természetbe. Ám, hogy a költségvetés adott esetben nem a legfontosabb tényező, arra friss példa a most elkészült, máig a legdrágább, 200 milliós büdzsével forgatott Titanic. (Ami már rég behozta az árát persze.)

Szóval, miért tárgyalóterem, miért a perek, bírósági ügyek végeláthatatlan sora? Mielőtt megpróbálnám a lehetséges válaszokat csokorba gyűjteni, érdemes felsorolni még néhány jellegzetes filmet az utóbbi fél-egy év terméséből.

A tiszta kéz és a lélek konfliktusa

Itt van mindjárt az Esőcsináló. (Tudni kell, hogy semmi köze Richard Nash világszerte játszott és a moziváltozatban is elhíresült darabjához.) Ez Coppola filmje, és hőse egy fiatal, alulról jött ügyvéd, aki a friss vizsgával is csak nagyon nehezen tud elhelyezkedni, majd önállóan praktizálni. Ő nem az ördöggel cimborái, hanem egy kedves, link, a törvényt nem nagyon tisztelő, vizsga nélkül is megélő kollégával és a sátán – ha nem is kénköves alakjában, hanem jól vasalt, menő ügyvédként – egy nagyhatalmú biztosítótársaság jogászteamjének a vezetője. Itt végül is – némi szerencsével – győz az igazság és a kisemmizett, szegény biztosítók prókátora, a pénzt csak beszedő, szolgáltatást nem nyújtó biztosítótársaság csődbe megy. Ami azt jelenti, hogy a nyerteseknek ugyan pénz nem jut, de legalább mellettük az igazság.

Még ennyire sem biztató egy másik amerikai nagyágyú rendező, Sidney Lumet legújabb filmje a Manhattanre leszáll az éj. Ebben történetesen nem egy fiatal ügyvéd, hanem az ügyész a főhős, aki korábban zsaru volt és tanulással verekedte fel magát a kerületi ügyész rangjáig. A férfi apja is zsaru. A tisztakezű ügyész egy kábítószeres ügyben nyomoz és eljut a rendőrségig, ahol – nagy pénzekért természetesen – összejátszanak a dealerekkel. Leszámolna velük, de kiderül, hogy apja a drogügybe nem keveredett ugyan bele, de súlyos szabálytalanságot követett el s ezzel bajtársai halálát okozta. Minderre pedig fény derülne egy tárgyalás során. Itt a nagy kérdés: marad a tiszta kéz, vagy a morált legyőzi a személyes érzelem?

Még egy ijesztő példa. A törvények betűjéhez és szelleméhez ragaszkodó ifjú bíró kétségbeesetten tapasztalja, hogy nevetséges, de jogszerűtlen eljárási hibák, az ügyes ügyvédek csűrés-csavarása nyomán, a nyilvánvaló gyilkosokat sem tudja elítélni. Elkeseredésében csatlakozik tanítómestere, az öreg bíró titkos társaságához, ahol baráti összejöveteleken meghozzák a halálos ítéleteket, amit egy bérgyilkossal végre is hajtatnak. Ide jut a tisztességes bíró, ha ragaszkodik a törvény betűjéhez.

De mi lesz akkor, ha a bíró sem ragaszkodik már a törvény előírásaihoz?

Idén májusban mutatták be a budapesti mozik azt a politikai propaganda­krimit (Vörös sarok), amelyben egy ifjú kínai ügyvédnő, hosszas vajúdás és sok megpróbáltatás után, végre kiáll, és megmenti egy gyilkossággal ártatlanul vádolt amerikai üzletember életét. Közben persze rémisztő (amerikai) képet kapunk a mai – 1997-es – kínai jogrendről.

S persze már a sorozatoknak is egyre gyakrabban ügyvéd a fő-, vagy egy nagyon fontos mellékszereplője. (Petrocelli, aki még lakókocsiban él a város szélén, mert soha nem készül el a háza.) Ma már vígjátékok is szívesen használják fel az ügyvédi szerepkörbe csöppent balekok megtáltosodását a tárgyaló­teremben. Az Egyedül nem megyben egy színész játssza el az ügyvédet sikeresen. A Vini az 1/ügyűben – így írják a film címét – a jogvégzett, de korábban soha nem praktizáló olasz vagány menti ki a természetesen ártatlanul vádolt fiúkat, méghozzá a konzervatív délen.

Valójában sorolni sem érdemes a példákat, nem lehet úgy nézni televíziós csatornát, hogy naponta legalább egy tárgyalás ne szerepelne valamelyik filmben, ügyvédestül, bíróstól, ügyészestől, esküdtszékestől.

Miért? Miért?

Miért? Miért ez a feltűnő vonzalom a tárgyalótermek iránt? Figyelemre méltó gondolatot pedzegetett Az ördög ügyvédje mifelénk kevéssé ismert rendezője: Taylor Hackford. Azt mondta egy reklámcélokat szolgáló nyilat­kozatában, hogy „a 20. század végén a tárgyalóterem kezdi betölteni az egykori gladiátorarénák szerepét. A tárgyalás pedig nem más, mint melodráma, a kabaré és a józan számítás különös egyvelege.”

Azt hiszem – velem együtt – sokan azt gondolhattuk, hogy a labdarúgó-, a jéghoki-, a kosárlabda- meg a baseball-pályák töltik ma be a gladiátorarénák szerepét. Hackford hasonlata egyébként is sántít egy kicsit. Igaz, a hálóval, szigonnyal verekedő gladiátorok viaskodása is életre-halálra ment általában, de a drámában az észnek vajmi kevés szerepe volt, győzött a nyers erő. S nemcsak az a fontos különbség, hogy a tárgyalóteremben az érvek pengéit villogtatják, hanem az, hogy itt nem a küzdő két fél maga között dönti el ki a jobb, hanem a bíró felügyeletével a kívülálló esküdtszék mondja ki az ítéletet.

A hasonlatnak leginkább ott van igaza, hogy itt is, ott is ott a szurkoló nézősereg, s hol az egyik „csapatnak”, hol a másiknak szurkolnak. Aki eltalálja az ítéletet az úgy érezheti: nála az igazság, ő győzött. Aki meg vesztett, az szidja a csapatot – bírót, ügyvédet, esküdteket, mert bizonyára bennük volt a hiba, ezért nem derült ki az igazság.

Jól demonstrálta mindezt O. J. Simpson valódi pere. A valamivel később kezdődő atlantai olimpiát nem nézték annyian az Egyesült Államokban, mint fél éven át ezt a tárgyalást. Több tízmillió ember szinte a teremben is érezhető izgatott lehelete szétfújt minden korábbi merev szabályt és itt már lehetett fénykép- és filmfelvételeket készíteni, sőt élőben közvetíteni a tárgyalást.

Talán a kíváncsiság szó az egyik kód – a sok közül – amivel megfejthetjük a filmbeli perek dömpingjének okát. A sportpályákkal ellentétben itt ugyanis mindenki tudja, hogy végül is nem játékról van szó. Adott esetben életről és halálról, máskor sok pénzről, de leginkább a szabadság elvesztéséről, egzisztenciák összeomlásáról, sorsok vakvágányra futásáról.

Az ilyesfajta emberi ügyekhez – éppen mert emberiek – mindenki ért. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy értünk. Veszekedtünk már mi is otthon, mint Simpsonék? Már hogyne, veszekedtünk volna. Kést ránthatott a megcsalt férj? Mi ugyan néhány százmillióan még nem rántottunk kést – pedig esetleg gondoltunk rá –, de szinte naponta olvasunk az újságban, látunk a televízióban ilyen eseteket. Még a többnyire feldúlt helyszínt is megmutatják véres hokedlivel és ágy alá dobott késsel, amivel férj megszurkálta feleségét, vagy fordítva.

Megvan a kés a helyszínen? Megvan. Akad még néhány hitelesnek tetsző nyom, például egy fél pár véres kesztyű? Vannak ilyen nyomok és megvan a fél pár kesztyű. Akkor kész az ítéletünk. Ráadásul kívülálló nézőként azzal a hallatlan előnnyel is rendelkezünk, hogy átélhetünk, megérthetünk – vagy megpróbálunk megérteni – más emberi sorsokat, ítélkezhetünk minden személyes konzekvencia nélkül. Végignéztük a közvetítést…

– Anyu, hozhatod a vacsorát!

– Apus, zárd be a külső ajtót!

S máris mehetünk jó lelkiismerettel aludni, hiszen a mi számunkra ez a véres dráma sem volt más, mint játék. Elalvás előtt még némi kárörömmel azon is elmélkedhetünk: lám a „nagy”, az ismert, a sok pénzt kereső emberek se különbek, mint mi vagyunk. Sőt… Az elnök szoknyapecér ugyan, de ezt egy férfinél meg lehet bocsátani, bár szaftos kis pér lehetne, amint azonosítják az egyik – állítólag molesztált – hölgy szerint leírt elnöki ágyéktájat. Ez a fekete fiú meg alighanem tényleg gyilkolt, de hát a jó ügyvédek meg az elfogult fekete esküdtek futni hagyták.

A tárgyalóterem nem gladiátoraréna, de a perben a kívülálló számára van valami a játék kétesélyességéből, s kevesen vannak, akik nem szeretnek játszani.

Színház – kellékekkel

Játék a per a színház értelmében is, amit már Az ördög ügyvédje is emlegetett: melodráma vagy kabaré. Néha egyenesen sorstragédia. Lumet filmjében, ahol a tiszta kezek ügyésze a nyomozás során felfedi apja vétkét, nem nehéz felfedezni az Oidipusz király motívumait. S maga a tárgyalóterem is emlékeztet a színpadra. Itt is van emelt rész (a bíró pulpitusa), vannak kellékek (kalapács, néha kosztüm is, a talár). Ami azonban a legfontosabb: minden a dialógusokban bomlik ki, mint a színpadon. Minél eredetibbek, élesebbek, váratlanabbak a kérdések és válaszok, a viták, annál fordulatosabb a „dráma”. Az pedig, hogy a drámai természetű irodalmi alapanyagot használó film vonzódik a tárgyaláshoz, perhez, mint élethelyzethez – majdnem természetes.

Mindez elegendő ok lehet, hogy általában tárgyalás, per (is) szerepeljen a filmekben, de arra azért nem elegendő magyarázat, hogy mostanában miért szaporodtak meg ennyire az ügyvédet, ügyészt, bírót főhősként szerepeltető filmek az amerikai filmgyártásban. A válasz, a megfejtés egyik kódját talán magában az amerikai jogrendszerben, illetve abban a szerepben is kell keresni, amit ez a jogrendszer betöltött ebben az alig több, mint 200 éve állammá szerveződött országban.

Alkotmány és a precedensek

Az első és elég jelentős különbséget, ami az európai jogrendszertől, még inkább a joggyakorlattól az amerikait elválasztja, azt a születési körülmények különbségeiben fellelhetjük. Itt az öreg földrészen kezdetben volt a törzsfőnök, majd a király, aki élet és halál ura volt minden vitás kérdésben. Később ezt a pallosjogot a nagy földbirtokos urak is megkapták, s már csak a főrendek jogvitáiban ítélkezett a király. Többnyire csak annyira tisztes­ségesen, ahogy a kakas rendet rak a szemétdombon össze­pörlekedő tyúkok között. S a királyi ítéletnek mindig ára volt. Később a falvak választott bíráinak csak nagyon korlátozott szerepük volt a gazdák vagy a mesteremberek vitás ügyeinek elrendezésében, ők általában csak helyi tyúkperekben ítélkezhettek.

Hosszú, több száz éves fejlődés eredménye volt a polgári jogrend meg­szüle­tése, amely egyenlő félként kívánta kezelni a bíróság elé kerülő delikvenseket. De ez még mindig nem a valódi esélyegyenlőséget, legfeljebb annak külső formáit jelentette sokáig.

Ezzel szemben mi történt Amerikában? Városok születtek a folyók torkola­tá­ban vagy éppen a pusztaságban, jövendő farmerek – nem kis részük a korabeli európai feudális jogrend elől menekülve – vándoroltak egyre nyugatabbra, hogy földeket foglaljanak és műveljenek. Ám sehol semmi király, semmi földesúr, semmi európai értelemben vett jogrend. Maguknak kellett a jogvédelmükről (mindenekelőtt a tulajdonhoz való jogukról) gondoskodniuk, saját fegyvereikkel. Később, letelepedve már felfogadtak egy embert, hogy védje meg a közösséget a tyúk- és a tehéntolvajoktól, és ha lehet, a betolakodó idegenektől. Ő lett a legendás seriff.

Ez a korszak persze nem tartott olyan sokáig, mint ahogy a vadnyugati filmek nyomán képzelnénk, de állama válogatta, hogy hol, mikor sikerült az amerikai alkotmány szellemében, az ön- és helyi bíráskodás helyett az állami törvénykezést bevezetni. (A jogrend biztonságából az indiánok elég sokáig kiszorultak.) Ezek az állami törvények azonban egyes pontjaiban még ma is eléggé különbözőek, de az amerikai alkotmány, amely minden állam jogrendszerének az alapja, kétségtelenül az emberiség modern kori fejlődésének igen jelentős dokumentuma. (Ámbár Thomas Pain műve, Az emberi jogok Európára talán nagyobb hatást gyakorolt, mint a Függetlenségi nyilatkozat, majd az amerikai alkotmány.) Ezekben a munkákban testesült meg a legtisztábban az a felfogás, hogy nem előjogok védelméről, nem különböző érdekcsoportok (nem ritkán az egyházak) kitüntetett szerepéről van szó az emberi jogban, hanem valóban egyenlő emberek olyan szabályozott rendjéről, amely védeni kívánja valamennyi polgára legfontosabb – és közösen elfogadott – érdekeit.

Amilyen világosságában, pontosságában is nagyvonalú az amerikai alkot­mány, annyira nem lehet ezt elmondani a részletes szabályozásról, még kevésbé a jogértelmezésről. Az alkotmányban például ott van, hogy mindenki szabadon elmondhatja és terjesztheti a véleményét, és nem lehet olyan törvényt hozni, amely ezt* megakadályozza. Mondhatni, maga a tökély, minden újságíró és szerkesztő álma. A gyakorlatban azonban számtalan komplikált vitakérdésre ez a fontos paragrafus nem ad fogódzót, sőt – valójában még az előzetes cenzúrára is módot ad, legfeljebb nem így nevezik. Ha ugyanis valaki bejelenti a bíróságon, hogy a média bármely részében (nyomtatott sajtóban, elektronikus médiában) olyasmi megjelentetésére készülnek, ami a bejelentő szerint sérti az alkotmány valamelyik cikkelyét, akkor annak közlését – igaz, ideiglenesen – leállíthatja egy bírói döntés. (Európában általában minden hasonló esetben csak a megjelenés után lehet eljárást kezdeményezni.)

Ezért – a túl általános megfogalmazások miatt – az amerikai joggyakorlatban óriási szerepe van a Precedensnek. Annak tehát, hogy hasonló esetekben koráb­ban milyen ítéletek születtek. Eldöntheti egy-egy per sorsát, hogy 25-50, de akár száz évvel ezelőtt, hasonló ügyben miként ítélkezett a bíróság. Ami innen Euró­pá­ból nézve néha eléggé komikus. A „hasonlóság” ugyanis soha nem azonosság, a rész­letek akár jelentéktelen eltérése pedig elég okot adhatna ahhoz, hogy a ko­ráb­bi hasonló ügyek verdiktjeitől eltérjenek. Kétségtelen, ez a precedenskeresési mánia az amerikai jogszolgáltatás gyengéje.

Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy az amerikai átlagpolgár – nagyjából a mostani századvégig – az európaival szöges ellentétben, a jogot nem valami felette, tőle kívül állónak, hanem a sajátjának érzi. Azt is mondhatnám: talán ez adja az amerikaiak öntudatának az alapjait. Aki egyszer is megfordult a tengerentúlon és mondjuk beszélt kis- vagy nagykamasz gyerekekkel, az meglepetéssel tapasztalhatta, hogy már ebben az életkorban mennyire tisztában vannak a jogaikkal. Nem a paragrafusokkal persze, hanem a lényeget illetően. Úgy viselkednek – a legtermészetesebb módon –, hogy szinte a vérükben van: én egy nagy ország minden más polgárával azonos jogokkal rendelkező személyi­sége vagyok. (Sokáig azt hitték, és hiszik még ma is, hogy az életesélyek is ilyen egyformák, mindannyian a tarsolyukban hordják az érvényesülés marsallbotját, de ma már egyre többen vannak, akik nincsenek meggyőződve arról, hogy személyes sikerük kizárólag egyéni elszántságukon, bátorságukon, kitartásukon múlik.)

Az elmúlt 20-30 év azzal a különleges változással is együtt járt, hogy a fekete fiúk, lányok is ugyanolyan, mondhatni, gátlástalanul érzik, hiszik, hogy ők már egyenrangú polgárai az Államoknak.

Ha van valami irigylésre méltó az amerikai életformában, akkor ez a maga­biztosság, az emberi jogok szinte ösztönszintű megélése a hétköznapokban. Azt hiszem, Európa legrégibb demokratikus hagyományaival rendelkező országaiban – például Franciaországban – sem él úgy egy kamasz, vagy akár egy felnőtt zsigereiben, valósággal a génjeiben, hogy ő egy jogállam szerves, mindenkivel egyenrangú része, mint egy amerikaiban. Kelet-Európáról meg – remélem, csak egyelőre – jobb ilyen szempontból nem is beszélni. Mifelénk a jog: nehezen elviselhető teher, s igazában az a becsülésre méltó személy, aki a lebukás, a büntetés veszélye nélkül ki tud bújni alóla. (Jellemző példája a Stadler-ügy, amikor komoly úriemberek sajnálkoztak azon: miért pont ő, miért pont ennyi börtönt kapott, miközben senki által nem vitatható, hogy olyan milliárdokat is zsebre vágott – közte olyan nevetséges ürügyekkel, mint Az utolsó vacsora áfavisszatérítése –, amelyek éppen a be nem fizetett járulékok miatt hiányoztak kórházak, iskolák vagy egyéb közösségi feladatok költségvetéséből.)

Magyarország már majdnem ezeréves fennállása óta most először van némi esély arra, hogy a sokat emlegetett jogállamiság ne csak kormányok, pártok programjában, meg Európai Uniós követelésekben, hanem a hétköznapi emberek tapasztalataiban is visszaigazolva jelen legyen.

Sikerfilmek tükre

Persze Amerikában sem minden fenékig tejfel. Azt hiszem, a perek túl­burjánzása a filmekben éppen annak a társadalmi tünetnek az egyik mutatója, amely jelzi, hogy a jogrend megbízhatóságába vetett hit szilárdnak látszó alapkövein repedések mutatkoznak.

Most is születnek természetesen olyan munkák – mint amilyenek mindig is voltak –, amelyek végül a jogrend megbízhatóságát igazolják: végül is a néző örök vágya, hogy győzzön az igazság. Ám az már nem lehet csak véletlen, hogy vezető rendezők, világsztárokkal, egyre többször vonják kétségbe a harmadik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás, a bíróságok, az ott folyó peres, vagy büntető ügyek tisztaságát. Kitalálni is nehezen lehetne súlyosabb vádat, mint azt, hogy a bírók, a jog­gyakorlat megbízhatatlanságai miatt kénytelenek titokban önbíráskodni és bér­gyilkoltatni. A korrupt, megvesztegethető, politikai vagy erkölcsi okok miatt megzsarolható bíróknak lassan már se szeri, se száma az amerikai filmekben. Az ügyvédek praktikáiról most nem is beszélve. Aztán az esküdtek tesze-toszasága, etnikai vagy egyéb természetű elfogultságai, amelyek eleve kételyeket támasztanak az ítéletek megbízhatósága iránt. Szóval egyre sötétebb a kép, amit ezek a filmek festegetnek. (Azt se szabad felejteni, hogy ezek többnyire korábban már nagy sikerű regények adaptációi nyomán készülnek.)

S most meg kell ismételnem, amit fentebb már állítottam. Ez a jelenség azért tünet­értékű, mert nem lázadó művészek, társadalmi kérdésekben különösen elfogult rendezők tesznek egyedi kísérleteket, hogy akármilyen szűk körben, de felnyissák a közvélemény szemét a káros, kínos helyzetre. Nem, ezek a sikeres rendezők, elsőrendűen – és mindig bevallottan – üzleti sikerek érdekében készítenek filmeket, s maguk is vallják, hogy mindenekelőtt be kell hozni a munkára fordított gyakran nem kevés pénzt. Ehhez pedig soksok nézőre van szükség. Mindenekelőtt Amerikában. Mert ugyan az európai és a világpiac, amelyre valósággal rátelepedett az amerikai filmforgalmazás, ma már a bevételek szempontjából sem elhanyagolható, de a pénzügyi siker mindenekelőtt odahaza, Amerikában dől el. Nemcsak nagyságrendje, hanem amiatt is, mert a világ más tájaira is csak akkor lehet jó áron eladni valamit, ha igazoltan kedvező pénzügyi mutatója – és reklámvisszhangja – van a hazai piacon.

Ezeket a jogrendet gyalázó – mert sokszor már erről van szó – filmeknek tehát sikere kell, hogy legyen az amerikai átlagnéző előtt. Az átlagnéző pedig akkor visz sikerre valamit, ha nézeteinek, véleményének, érzelmeinek visszaigazolását látja, kapja a mozivásznon vagy a képernyőn. Valószínű tehát, hogy ma már egyre többször, egyre rosszabbakat – is – gondol hazája jogrendjéről. (A Simpson-per amerikai fogadtatása jól mutatta ezt.) Most tehát egy olyan korszakot él át a tengerentúli közvélemény, amikor kezd megrendülni a hite a korábban valóban egységesen szépnek, jónak gondolt értékrend egy kitüntetett darabjában, a jogszolgáltatásban.

Tudom, innen Európából, pláne Magyarországról nézve – rendszerint egy sajtó­vetítés vászna előtt ücsörögve –, mindez nemcsak merész, hanem némiképpen komikusán nagyképűnek is hangzó kijelentés. Egy hónap a tengeren túl – ráadásul majdnem tíz évvel ezelőtt – ugyancsak a nevetségesnél is jelentéktelenebb élményanyag ahhoz, hogy legalább a személyes tapasztalatok látszatával próbáljam meg hitelesíteni feltételezésemet. Hivatkozhatom ugyan az amerikai sajtóra is, de ami ebből rendszeresen eljut hozzánk, az többnyire az elit sajtó része, márpedig nagyon sokan állítják, hogy a valódi Amerikának a hétköznapi nyomait csak a helyi médiumokban lehet fellelni, amit viszont nem, vagy alig ismerünk mifelénk.

Én azonban csak ismételgetni tudom azt a meggyőződésemet – legfeljebb néhány külföldi szerzőre hivatkozhatom nézeteim alátámasztására –, hogy egy kor­szak sikerfilmjeinél alig van megbízhatóbb tükör, melyből egy társadalom pilla­nat­nyi állapotát jobban megismerhetnénk. S ezen az sem változtat sokat, hogy a gyártáshoz a pénzt adó állam ideológiai megrendelőként jelentkezett-e, vagy egy tőkés csoport a gazdasági haszon reményében száll-e be egy-egy produkcióba. Nem állítom, hogy a sikerből minden kiolvasható, de jóval több, mint talán azt sokan gondolják. (A szovjet korszak nagy sikerfilmjeiről ez ugyanígy elmondható, csak például tudni kell, hogy a 20-as évek nagy sikereit nem Eizenstein, Pudovkin vagy Dovzsenko – maradandó értékű – filmjei jelentették a mozikban, hanem olyan kalandfilmek, amelyekben csak a helyzeteknek és a szereplő típusoknak volt más a neve, mint az amerikai cowboy-filmek helyzeteinek és szereplőinek, de lovas vágtáktól a lövöldözéseken át a „jó” forradalmárok győzelméig, minden teljesen azonos volt a tengerentúli mintákkal.)

Epilógus

Kovács András nemrégiben filmeket forgatott azokkal a hősökkel, akik annak idején a címében is elhíresült Nehéz emberekben szerepeltek. (Bemutatni egyelőre nem tudja ezeket, mert mint a közszolgálati tv kuratóriumának elnöke, nem adhatja oda saját „cégének”, ahonnan annak idején – a Duna Televíziótól – a pénzt kapta. Én azonban videoszalagon megnézhettem az egyik epizódot.)

Ebben az elkészült részben egy olyan mérnököt keresett meg valahol Los Angeles környékén, akinek idehaza mindenféle találmányai, újításai voltak, de nálunk sem erkölcsileg és főleg anyagilag nem túl sokat hozott a konyhára a sok újdonság, már csak azért sem, mert ezeket, mint egy gyár alkalmazottja találta ki, így a gyár vezetőinek – vagy feljebbvalóiknak – kénye-kedve szerint állapították meg a honoráriumokat. Kiment hát Amerikába és az agya ott is jól járt, fontos dolgokat talált ki, amit aztán hasznosítani is tudott. Igaz, egyszer szabályosan átverte, becsapta az amerikai partnere, aki ellopta egy apró, de nagy haszonnal járó találmányát. Sebaj, új dolgokat eszelt ki, de mert éppen nem volt szüksége a már egymillió dollárnál nagyobb értékű speciális célgépeire, úgy gondolta, amíg ő újból el nem indítja ezt a minden szempontból vagyont érő kisüzemet, olcsóbb, ha raktárt bérel és egy évig ott marad a nagy értékű felszerelés. így is történt, ám amire a raktárhoz ment, se a gépeit, se a raktár tulajdonosát nem találta. Kész, minden eltűnt. S hiába ment a bíróságra, ott azt közölték, ha elő tudja állítani az alperesét, akkor ők szívesen lefolytatják az eljárást, de addig nem tudnak mit tenni. (Én ugyan itthonról azt sem értem, miért nem a rendőrség kötelessége megkeresni a tolvajt?)

A már nyugdíjaskorú, de szellemileg igen aktív mérnök-feltaláló Kovács filmje végén arról számolt be, hogy most könyvet ír éppen az amerikai jogszolgáltatás anomáliáiról. Minden filmtől függetlenül, őszinte kíváncsisággal várom a könyv megjelenését és nagyon remélem, hogy – tekintettel a szerző magyar származására – idehaza is olvashatjuk majd.

1848-1849

SIMOR ANDRÁS

Petőfi mozija

Tizennégy évvel ezelőtt Blum József zeneszerző felkért, hogy készítsek színpadi változatot Az apostolból, amelynek szövegére rockoperát készült írni. A rockopera megszületett, bemutatta a Magyar Rádió, oratorikus formában elhangzott az egyik Ezredvég-Vasas-esten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és színpadi bemutatására is hamarosan sor kerül Sopronban.

Ezúttal nem arról akarok írni, hogy Petőfi ritmusai – a harmonikázó rímtelen jambusok, amelyek egyúttal magyaros ritmusoknak is engedelmeskedve jelleg­ze­tesen magyar jambussá válnak, méghozzá nem valamiféle százalékos arány, hanem az élőbeszédhez való ritmikus alkalmazkodás formaművészetével – mennyire alkalmasak voltak a modern zenei megszólaltatásra (kinek jutna eszébe rockoperát írni a Zalán futásának fenséges hexametereire vagy a Toldi trocheikus tizenketteseire), és arról sem, hogy a zeneszerzőt első hallásra elképesztő ötletem, az ugyanis, hogy Petőfi szövegét nem kell meg­változtatni, mennyire igaznak bizonyult.

Az apostol színpadra állítása során – elnézést kérek .az irodalom­történészektől e miatt a szabálytalan módszer miatt – jöttem rá arra, hogy milyen zseniális belső szerkezete van ennek a lírai-drámai-epikai műnek, amelynek szerkesztéséről Horváth János azt írja: „A költeménynek már tárgya olyan, hogy epikus feldolgozásban balul kell kiütnie: t.i. legfontosabb részében eseménytelen. A perbe fogott könyv megírása, s ennek következtében az író bebörtönzése a történet magva; de amaz elbeszélhetetlen, emez pedig, bármily részletező megjelenítéssel adatik is elő, csak passzív mozzanat.”

Pándi Pál felhívja a figyelmet arra, hogy Az apostol vívódó költőjének szükségképp szakítania kell „a korábbi népi epika harmonikus konstrukciójával is”. Hozzáteszi, hogy „Az apostol szerkezete nem lineáris, hanem átvető, előrevető; továbbá ezt a szerkezetet Szilveszter felnövekedése, majd helyzete aláhanyatlása, hősünk társadalmat vádoló elszigeteltsége és hóhér általi halála határozza meg”.

A lírai feszültséget műfajt módosító, műfaj­meg­határozást alakító elemnek tartja, elemzése szerint Petőfi azzal is szilárd epikai egységet teremt, hogy sem topográfiailag, sem időbelileg nem konkretizálja műve színhelyét és a történés idejét, noha minden konkretizálás nélkül is felébreszti a hazai érdekeltség érzését, és „helyzetelemző líraiságával”, „orientáló jelképi erejével… egy realista tendencia előterében tartja a romantikát”.

Mindez nagyon is igaz.

Talán nem lesz fölösleges ezeket az irodalomtörténészi érveket alátámasztani egy olyan költő gyakorlati tapasztalataival, aki Az apostol színpadi változatának elkészítése közben fedezte fel azt a belső formát, amelyet Vajda János Petőfi költészetéről szólva megsejtett. Annál inkább is fontos ez, mert például dr. Mohácsi Károly máig használatos irodalomtankönyvében szinte szó szerint újraolvashatjuk Horváth János előbb idézett mondatait: „Bár Az apostol témájánál fogva epikus költemény lenne, a lírai elemek uralkodóvá válnak benne főképp a belső monológokban megnyilvánuló töprengések, lírai meditációk révén. A lírai jelleget erősíti a cselekmény fő vonalának esemény­telensége és epikai elnagyoltsága. A történet magva ugyanis a titkos nyomdában kiadott könyv megírása, az író elítélése és lázadása, merénylete a király ellen. Sovány meseszál ez, s ezt is csak röviden érinti Petőfi.”

(Félek, hogy nem egy diák fogja ezt felelni az elkövetkezendő évek érettségi vizsgáin, hacsak nem hat rájuk jobban Blum József kiváló rockoperája, mint az iskolai irodalomtankönyv.)

Nézzük ezek után Az apostol filmszerűen pergő, modern montázs­techniká­val dolgozó belső formáját, Petőfi költői moziját közel fél évszázaddal a mozi felfedezése előtt. Ez a belső forma a Petőfi által 20 részre bontott művet öt nagyobb egységre tagolja egy betét alkalmazásával, s az „elidegenítés”-nek szinte azt a gondolkodtató, állásfoglalásra késztető módszerét alkalmazza a lírai-drámai-epikai műben, amelyet Bertolt Brechtnél értett meg oly nehezen a hazai színházlátogató közönség.

Az első rész Petőfi felosztása szerint a 4. résszel ér véget. Figyeljünk a filmre, a sötét városban, ahol „…a csillagok behunyták / Arany szemeiket”, az alulról közeledő kamerára: „Egyetlenegy kicsiny fény / Csillámlik ott fönn a magasban / Bágyadtan s haldokolva, / Mint a beteg merengőnek szeme, / Mint a végső remény.”

„Kik laknak itten?” – kérdezi Petőfi, miután költői kamerájával végigpásztázta a városi padlásszoba nyomorát, s kérdésére először így felel: „Mint álomképek el vannak mosódva / S a félsötétben félig rémlenek.” Aztán megvilágosodik a szín, s a kamera bemutatja a nyomorgó családot. A 2. rész (a számmal jelzett részek mindig Petőfi eredeti jelölésére vonatkoznak, a betűvel jelzettek az én feltételezett felosztásomra. S. A.) drámai párbeszéd Szilveszter és éhező fia közt, amelynek máig szóló igazságát éhező hajléktalanok szentesítik: „A holtak olyan boldogok, / Mert nem éheznek ők.”

Ezután száll fel a virrasztó férfi lelke, akinek az 1. részben szeme olyan volt „mint két bolyongó üstökös, / Mely nem fél senkitől, / S melytől mindenki fél”, és akinek tekintete „mindig messzebb, mindig magasbra száll, / Míg elvész ott a végtelenben, / Mint a felhők között a sas!”, ismételjük, lelke ezután száll „milljom s milljom mérföldnyire”, „s midőn immár fölül volt / A csillagoknak milliárdjain, / Elért… elért… / A mindenség végére tán? /Nem… a mindenség közepére!”, hol az „ősszellem fényében fürödve” szól istenhez, mivel akkor már nem három embert ölelt (vagyis családját), hanem milliókat, és azt is megtudjuk, hogy miért lobogott szeme két fényes üstökösként, s hogy miért fél mindenki tekintetétől. Azért, amit az istennek mond: „A föld lakói elfajultanak, / Eltértek tőled, rabszolgák levének… / Rabszolgaság, ez a bűnök szülője, / A többi ennek apró gyermeke. / Ember hajol meg emberek előtt! / Ki embertársának fejet hajt, / Az, isten, tégedet csúfol!”

Figyeljünk fel arra is, hogy a sasként végtelenbe szálló tekintet hogyan alakul át istenig szálló lélekké. Modernségében megdöbbentő belső forma ez, követ­kezetes logikai-képi-művészi építkezés, amelyben maga a gondolat válik költői formává. Ezután zárja az első részt Petőfi prológusa, amelyben azonnal intonálja az alapkérdést: „Az embereknek / Egy része szent apostolnak nevez, / A másik rész pedig / Szentségtelen gonosztevőnek.” (Mintha némelyik Petőfi-kutatónk inkább az emberiség eme második részéhez tartozna…)

A mű második része Szilveszter gyermekkora, vagyis az 5., 6., 7. rész. Ennek a három résznek epikus sikerültségét még Horváth János is elismeri, noha arról ír, hogy a gyermek a város „söpredéktársadalmában” kapja az élettől első élményeit. Talán ehhez azért tegyünk hozzá annyit, hogy századunkban Sandino szabadságharcához Nicaraguában a prostituáltak is segítséget nyújtottak, és hogy az észak-amerikai fekete párdúcok nem egy forradalmár vezetője hasonló körül­mények közt élte le gyermekkorát, mint Petőfi Szilvesztere, amivel természetesen nem kívánjuk azt mondani, hogy minden prostituált és minden tolvaj forradal­márokat támogat, de fel kívánjuk hívni a figyelmet arra, hogy a társadalommal szemben álló Szilveszter nem véletlenül éli gyermekkorát – és nem is csupán dickensi hatásra – a társadalomból kivetettek között. Ez is része Petőfi tudatos szerkesztésének, Szilveszter belső, dialektikus fejlődését – későbbi vívódását – alapozza meg, hiszen minden inkább ő, csak nem „statikus hős”.

A harmadik rész Szilveszter kamaszkora (a 9., 10., 11. rész), az úrfi és Szilveszter drámai konfliktusával, melynek végén Szilveszter kimondja: „…ha lázadás az, / Midőn az ember érzi és kimondja, /Hogy ő is ember, mint akárki más, / Úgy büszkén mondom: lázadó vágyok”. Ez a rész ér véget a lázadóból tudatos forradalmárrá lett Szilveszter szőlőszem-monológjával, amely a drámának (filmnek, rockoperának és még ki tudja holnap milyen születendő műnek, amely Az apostol inspirációjára jön létre) olyan csúcsa, amelyhez – hogy ismét Vajda Jánost idézzük – csak Shakespeare nagysága fogható.

A negyedik rész (a 12., 13., 14. rész) Szilveszter forradalmár pályaválasztása: elutasítja a nagy s gazdag hivatalt, a könnyű munkát, s jegyzőnek megy a nép közé, hogy megtanítsa azt jogaira, majd szembefordulása a földesúrral és a pappal (tehát a világi és egyházi hatalommal), elűzetése a félrevezetett nép által, s a megcsalatás legszörnyűbb pillanatában felvillanó szerelem, a földesúr leányának szerelme, ami ilyen iszonyú események (és ezt nevezik irodalomtörténészek eseménytelenségnek!) közepette nem is lehet több, mint egy villanás. Tegyük hozzá: 1848-49-ben, a szabadságharc alatt űzött vadként élő Petőfinek is villanásnyi személyes boldogság jutott csak, és családapaként lovát kellett eladnia, hiszen kenyérkereset helyett olyan rajongó dőreséggel foglalkozott, mint a magyar nemzet sorsa…

A negyedik rész vezet vissza az indításhoz, itt tudjuk meg a 14. részben, hogy Szilveszter olyan „dicső remekművet” írt, melynél Rousseau sem írt különbet (nem dolgozott, ugyanis remekművet írni némely irodalmár szerint nem munka), ám művét nem adták ki, s mások gondolatait másolgatá, „hogy a kenyérből ki ne fogyjon”, s azt a tisztes polgári munkát „elkezdte reggel s este végezé / S gyakorta éjszakáit is / A lámpa fénye látta elhaladni”, ám nyomorukon ez mit sem változtatott, amiből nem Szilveszter élhetetlensége derül ki, hanem az, hogy a másolókat rosszul fizették. Ilyen jelenetsor után ébred fel Szilveszter ott, ahol az 1. részben láttuk, a szalmazsákon, midőn „…a fölkelő nap / Első sugára homlokára száll, / Miként az arany koszorú, miként egy / Fényes meleg csók isten ajakárul.” (Emlékezzünk, hogy az első részben – Petőfinél a 3. rész – lelke istenhez szállt, s mellesleg hívjuk fel a figyelmet a huszadik századi költői módszereket előlegző enjambement-ra is.)

Következik egy betét, a 15. rész: a csecsszopó gyermek (nem tudjuk meg, hogy fiú volt-e, vagy lány) halála és az anya siratóéneke. A belső forma tökéletes arányérzéke az is, hogy ez a tragédia csak betét-terjedelmű. Gondoljunk arra, hogy Táncsics életében például ilyen betét-pillanat volt gyermeke halála, mialatt ő börtönben sínylődött, amiből nem az ő embertelenségére kell következtetni, hanem fogvatartóinak gonoszságára. Szilveszter forradalmár életében ez is kegyetlen fájdalom. Ismét egy huszadik századi párhuzamra gondolok: Che Guevara a bolíviai őserdőben írt naplójába bejegyezte gyermekei születésnapját, és órájuk is gondolt mártírhalála pillanatában, ám lelke mégis elsősorban Latin-Amerika millióit ölelte át, s így volt emberi.

A tragikus betét előrejelzése a még nagyobb tragédiának, miként Saura filmjében, az Anna és a farkasokban a levágott hajú baba jelzi a kegyetlen vég közeledtét. A csecsszopó halála, ami az első pillanattól kezdve létező lehetőség, bekövetkezendő iszonyat, a végkifejlet előtt következik be, mesteri időzítéssel.

Ezt követi az utolsó, ötödik rész (a 16., 17., 18., 19., 20. rész), Szilveszter el­hur­colása, rabsága, melynek során olyan természetes álomképként jelenik meg hit­vese („Nem álmodott, az nem volt puszta álom… / Valónak képtelenség, / S mégis való!”), mintha Bergman filmjét látnánk, s ezután átkozza meg zsarnokként az istent, aki méltóságában érzéketlenül ül égi trónusán „csak úgy, mint itt a földi zsarnokok”. Az istent, akihez lelke hiába szállt fel, mert „zsarnoknál zsarnokabb”,_ s „amint te megtagadtál engem / Úgy tagadlak meg tégedet”, mert nem kell már neki az „alamizsna-élet”. A belső történés íve ez: onnan, hogy lelke istenhez száll isten megtagadásáig. Ehhez a nem mindennapi belső történéshez képest, amit nem akarnak észrevenni azok, akik Petőfi eretnek voltát is tagadják, szinte keretjátékká válik a történet lezárása: a szabadulás, a merénylet és a kivégzés, majd Petőfi reményhez elszántan ragaszkodó zárszava, hiszen az égi zsarnok megtagadása után a földi zsarnok elleni cselekedet természetes következménye Szilveszter-Petőfi harcot fel nem adó jellemének.

Ismeretes, hogy Petőfi isten-felfogása sokféle módon jelenik meg műveiben. Az apostolban Szilveszter a földi zsarnokok képére formázó istent tagadja meg. „Kezed vörös, mint bíborod” – írta a földi zsarnokokról az átkot mondó Szilveszter szavaival. A bíbor szó és a vér az istenre átkot mondó Szilveszter szavaiban tér vissza: „S uralkodói kevélyen, és naponként / Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek / Vérével újra s újra fested / Királyi széked kopott bíborát!” Ez a Szilveszter istennek nem porszeme, hanem rabszolgája, életét már nem neki szenteli. S ha isten zsarnok, akkor az emberek rabszolga volta a zsarnok-istent nem csúfolja meg a földön, akkor a földi zsarnokra kilőtt golyó az égi zsarnokkal is végezni akar.

Figyeljünk ismét a filmre: Szilveszter „…botra dőlve ment. / Hosszú fehér haját s szakállát / A szellők búsan lengeték”, szegény öreg marad a kétségbeejtő jelenet után is, amikor megtudja, hogy hitvese valóban azért jelent meg valós álomképként a börtönben, mert meghalt, s fia is eltűnt, öregként bolyong a temetőben is, majd amikor rádöbben arra, hogy „az emberméltóság naponta törpül, / És a zsarnokság óriásodik”, s cselekedetre szánja el magát a szolga-emberiség helyett, amelyet olyannyira nem kíván kiirtani, hogy még a vérpadon is majd sajnálkozó könny reszket miatta szemében, nos ez a cselekedetre készülő Szilveszter ismét filmszerűen alakul át: „Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz, / Görnyedt fejét az ég felé emelte, / A roskadt aggból izmos ifjú lett, / S homlokán rejtélyes szándok ült…” Nem elnagyolt epikai ábrázolás ez, hanem másféle, vizuális ábrázolás, csak látni kell tudni hozzá. S mellesleg figyeljünk fel arra is, milyen részletező pontossággal ábrázolta a magányos forradalmár morálját: „Nem szerzett társakat magához, / Nem dicsvágyból, hogy egymaga / Végezze bé az óriási munkát, / Dé hogy ne szálljon másra is veszély, / Ha terve megbukik –”.

A 18. és 19. részben azért is peregnek filmszerű gyorsasággal az események, mert a csúcspont isten megtagadása volt. A Szilvesztert már egyszer elűző szolganemzedék természetesen azt kiáltja a vérpad mellett, hogy „éljen a király!”, miként Petőfi versére rivallta válaszképpen egy dalra fakadó nemzetőr és egy monarchista érzelmű honleány.

Az öt rész lírai-drámai-epikai egysége Az apostol műfaji, formai remekmű voltát tükrözi, nem ártana hát, ha végre tankönyvíróink is észrevennék semmitmondó szamárságok ismételgetése helyett.

FÓKUSZ

Ebben a hónapban jelenik meg – a Zrínyi Kiadó gondozásában – Markus Wolf könyve, „Az arc nélküli ember”, amely tizenkét országban tíz nyelven egy­idejűleg került forgalomba, s amely az utóbbi idők alig­ha­nem leg­izgalmasabb emlé­kirata. Markus Wolf – Friedrich Wolf író fia és Konrad Wolf filmrendező testvére – több mint három évtizeden át az NDK hírszerző szolgálatának vezetője volt, „a hidegháború legsikeresebb kémfőnöke” (The New York Times), akinek „ha úgy tetszik […] egyéni emberi tragédiája, hogy miközben kétségtelenül megnyerte a CIA-vel és a többi NATO-hírszerző központtal vívott hosszú csatáját, a keleti tömb s országa, az NDK […] el­veszítette magát a háborút” (Libération). Wolfnál termé­sze­tesen senki sem ismeri jobban a hideg­háború kulisszatitkait, s bár – érthető okokból – még ma sem fed fel mindent (védenie kell bizonyos élő személyeket), de amit fölfed, az megannyi szenzáció. Így az a történet is, amely a következőkben olvas­ható, s amely könyve „A távoli kontinens” című feje­ze­tének egyik részlete.

Markus Wolf

A legfontosabb „atomkém”

Nem fejezhetem be ezt a fejezetet annak a férfinak a története nélkül, akit mindmáig rendkívül csodálok, és akinek – akárcsak „Festő”-nek és „Cliviá”-nak – az Amerikai Egyesült Államokról való tudomásom javát köszönhetem. Klaus Fuchsról van szó, a jeles fizikusról, akit gyakran mint a legfontosabb „atomkémet” emle­get­nek. Fuchs Los Alamosban mindvégig nyomon kísérte az atombomba ki­fej­lesz­té­sét, és annak minden egyes szakaszában tájékoztatta a Szovjetuniót. Tanúja volt az 1945. július 16-i első robbantásnak, amikor is az arizonai sivatagból fe­nye­ge­tően felemelkedett az atombomba. Á bomba várható felrobbantásának időpontját olyannyira idejében és pontosan előre jelezve közölte Fuchs, hogy Sztálin nyomát se mutatta a meglepetésnek, amikor Truman elnök, a „bébi születéséről” szóló távirat kézhezvétele után, a potsdami konferencia résztvevőivel a tárgyaló­asztalnál közölte a hírt.

Hosszú ideig foglalkoztatott az, hogy Fuchs ismeretlen tudományos munkatársként és az NSZEP Központi Bizottságának tagjaként Drezdában él 1959 óta, amikor kiszabadult angliai börtön­büntetéséből, és következetesen kitér az elől, hogy válaszoljon hírszerző tevékenységére vonatkozó kérdésekre. Nem tudtam, és nem akartam megbékélni a gondolattal, hogy egy ilyen rendkívüli személyiség magával vigye a sírba tudását. Néhány évvel a halála előtt végre sikerült rávennem arra, hogy megtörje a csöndet – de csak azután, hogy Erich Honecker személyesen kérte meg, hogy beszélgessen el velem.

Fellépése és beszédmodora a legkevésbé sem felelt meg a sikeres kémről kialakított közkeletű képnek. Magas homloka, a kérdéseket követően vékony­keretes szemüvege mögött elmélyült gondolkodásra utaló szemhunyorítása tipikus tudós benyomását keltette – minthogy az is volt valójában. Tekintete megélénkült, ha az elméleti fizika alapkérdéseiről, a kvantumelméletről vagy a plutónium­bombában végbemenő implózió során bekövetkező változások matematikai számításairól volt szó. Tudományos kutató volt ő testestül-lelkestül.

Fuchsot ugyanabból az anyagból gyúrták, mint Richard Sorgét, Harro Schulze-Boysent, Kim Philbyt és még sokukat, akik tudásukat és képességeiket a Szovjet­unió szolgálatába állították, mert ebben látták a Harmadik Birodalom le­győ­zé­sé­nek és a második világháború mielőbbi befejezésének legfőbb zálogát. Szó­haszná­latunk­ban nem kémeknek, hanem hírszerzőknek neveztük azokat, akik meg­győző­désüknek engedve tevékenykedtek. Fuchs számomra hírszerző volt, annak ellenére, hogy soha nem részesült kiképzésben, soha nem voltak hírszerzői tapasztalatai, és azt hiszem, nem is volt meg benne a mi nehéz szakmánkhoz szükséges keménység sem.

Egyetemistaként kapcsolódott be a kommunista mozgalomba, és 1933-ban a. párt döntésére külföldre emigrált. Edinburghben doktorált Max Born tanít­vá­nya­ként, akit rendkívül tisztelt és nagyra tartott. A háború kitörésekor azonban útjaik elváltak. Bőm meg­győződéses pacifistaként visszautasította, hogy részt vegyen a háború kimenetele szempontjából döntő fontosságú, titkos atomkutatási munkák­ban, mivel az atombombát „ördögi találmánynak” nevezte.

Birminghamben Fuchs a bomba energia-felszabadulásának számításai, valamint a tiszta 235-ös urán kinyeréséhez szükséges izotópok szétválasztása problematikáinak megoldása során tett tanúbizonyságot nem akármilyen tudományos képességeiről. Közgazdász barátján, Jürgen Kuczynskin keresztül lépett kapcsolatba 1941-ben a szovjet katonai hírszerzéssel. Brit állampolgárként bekerült abba a csoportba, mely Robert Oppenheimer vezetésével 1943 és 1946 között az Egyesült Államokban a titkos Manhattan-terven dolgozott. Már akkoriban is hallatszottak olyan hangok az Egyesült Államokban, amelyek egy bizonyos kollektív lelkiismeret-nélküliséget emlegettek. Miközben a közvélemény hősként ünnepelte az atombomba atyjait, Fuchs felismerte, hogy ez a fegyver – már Japán elleni bevetését megelőzően – militáns kommunistaellenes erők kezébe került, olya­nok­éba, akik a Szovjetuniót már akkor ellenségként, és korántsem szövet­sé­ges­ként kezelték. E felismerés aztán egy további felismerésre vezette Fuchsot: az atomtitok szovjet birtoklása az egyetlen eszköz annak megakadályozására, hogy a világ jövője könnyelmű és gátlástalan hazárdjátékosok kezébe kerüljön.

– Soha nem tartottam kémnek magamat – mondta nekem Fuchs. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért nem hajlandó a Nyugat megosztani az atombomba titkát Moszkvával. Az volt a véleményem, hogy egy ilyen hatalmas megsemmisítő potenciált képviselő fegyverhez mindkét nagyhatalomnak egyező mértékben hozzá kell férnie. Elrémítőnek tartottam azt, hogy az egyik fél olyan helyzetbe kerüljön, hogy ezzel az eszközzel fenyegethesse a másikat. Olyan lenne ez, mintha az óriás Gulliver lábbal tiporná agyon a liliputiakat. Soha nem éreztem, hogy bármilyen árulást követek el azzal, hogy Moszkvának felfedem azokat a titkokat, melyeknek a birtokában voltam. Azt tartottam volna megbocsáthatatlan árulásnak, ha nem teszem meg.

Arra a kérdésemre, hogy ő mennyiben járult hozzá tudásával a szovjet atombomba kifejlesztéséhez, Fuchs rendkívül tartózkodóan reagált. Moszkva soha nem adta tanújelét, hogy mekkora fontosságot tulajdonít a tőle kapott információknak, sőt: évtizedeken keresztül úgy tett, mintha Fuchson kívül a szovjet hírszerzésnek lett volna másik atomkémje is. Csak Fuchs halála után hozták nyilvánosságra a Szovjetunióban, hogy a szovjet atombomba atyja, Igor Kurcsatov Fuchsnak köszönhetően szabadulhatott meg a hosszadalmas próbálkozásoktól, és végül is arra az útra lépett, amit Los Alamosban már sikeresen végigjártak. A szovjet tudósok csak negyven évvel az első orosz atombombának 1949. augusztus 29-én a kazah sztyeppén történt felrobbantása után vallották be, hogy Klaus Fuchs információi nélkül nem tudták volna egészen rövid időn belül megtörni az Egyesült Államok atommonopóliumát.

Csaknem hihetetlen, hogy milyen egyszerűen adta tovább Fuchs az információit. Akárcsak diákkorában Németországban, az illegális időkben, meg­álla­po­dás szerint találkozott összekötőivel, akiknek a többségének személy­azonosságát nem is ismerte. Megemlítette, hogy az orosz profik viselkedtek a leg­feltűnőbben – egyikük folyton-folyvást azt figyelte, nem követik-e. Amíg Angliában dolgozott, Jürgen Kuczynski húga, Ruth Werner volt a legszimpatikusabb összekötője. Rendszeresen kijártak kerékpározni az erdőbe, ahol a fizikus egyszerűen a kezébe nyomta az információkat tartalmazó anyagokat. Ezek részben saját munkáinak a másolatai voltak, részben az egész tervezet átfogó adatai, amelyeket csaknem fényképezőgépként működő agyában tárolt, majd lakásán jegyzett le. Ruth Werner jóval később elmondta nekem, hogy kíváncsiságból egyszer belepillantott a képletek sokaságába, de laikusként az égvilágon semmit se tudott megjegyezni Fuchs borzalmasan apró betűkkel lejegyzett hieroglifáiból.

Az Egyesült Államokból való visszatérését követően Fuchs a harwelli brit atomkutató intézetben dolgozott az elméleti fizikai osztály vezetőjeként egészen 1950-ben bekövetkezett letartóztatásáig. A letartóztatások végzetes láncolata a szovjet katonai hírszerzés kanadai rezidentúrájának egyik rejtjelzőjétől indult ki, annak átállása folytán 1945 őszén. A szálak egy évvel később Allan Nunn-May brit atomtudóshoz vezettek, majd 1949-ben Ethel és Julius Rosenberghez, akiket 1953. július 20-án villamosszékben kivégeztek, miután Eisenhower elnök két ízben is elutasította kegyelmi kérvényüket. A két dátum közti időszakra esik Klaus Fuchs letartóztatása 1950 elején, és Harry Goidé 1950 tavaszán. Gold konspirativ kapcsolatban állt Fuchsszal és Ethel Rosenberg fivérével, David Greenglass-szal, aki Los Alamosban dolgozott.

A brit elhárítás nem tudta jégre vinni Fuchsot a vallatások során. Már csaknem elejtették a gyanút, amikor a harwelli intézet igazgatóhelyettese, akivel baráti kapcsolatban állt, négyszemközt meg nem kérdezte tőle, van-e valami igazság a vádakban, vagy sem. Ha nincs, akkor Fuchs biztos lehet benne, hogy kollégái egy emberként kiállnak mellette. Fuchs képtelen volt arra, hogy barátjának hazudjon. Hallgatása és tétovázása nagyon is árulkodó volt.

Úgy vélem, ez nagyon is tudatos húzás volt a brit elhárítás részéről, mert felismerték, hagyományos módszerekkel semmit sem tudnak Fuchsból kiszedni. A barátság tiszteletben tartását előíró becsületkódex tizennégy évi börtönt hozott Fuchs számára, melyből végül kilenc év után szabadult. Azt, hogy a szovjetek egyetlen elismerő szóval sem illették, én magam csak azzal tudom meg­magyarázni, hogy kezdetben tartottak attól, hogy kapcsolatukat nem tudja titokban tartani, vagy esetleg elindít egy letartóztatási láncolatot. Ámikor aztán jobban megismerték a dolgot, egyszerűen kínos lett volna számukra, hogy belássák, tévesen ítélkeztek, és hogy bocsánatot kérjenek Fuchstól.

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Fiatal költők

Irigyelni valók. Megadatott nekik, hogy egy olyan ritka történelmi pillanatban kezdhessék pályájukat, amelyben a legizgalmasabb élmények hevernek a járdán: pokolgépek robbannak a főváros utcáin, kortársaik szénné égett holttestei zuhannak a betört kirakatüvegek mögé, barátaik szilánkoktól szétszabdalt arccal, üvöltve menekülnek a gyorsbüfékből. Bankszanálások és postarablások, milliárdos üzletek és fillérekért meggyilkolt nagymamák, benzinkút-támadások, privatizációk, utcai kivégzések és választási ígéretek. Rendszerváltás. Utak Európába.

Micsoda témák!

Valaha, a modern költészet kezdetein egy parkosított társadalom rejtett bozót­jai­ban, a „mesterséges paradicsomok” zugaiban szöktek csak szárba a kábító­szeres víziók, a romlás virágai. Ma olyan magától értetődően lepik el a nagy­városokat, ahogyan a dzsungeleket a liánok; szervezett üzlethálózatok terjesztik a drogot, s a jövőben bizonyára keresettebb cikk lesz a kisiskolások körében is, mint az iskolatej. Műanyag zacskókban vásárolhatók a legvadabb költői látomások.

S micsoda szédítő távlatok nyíltak meg a mai fiatal költők generációtársai előtt!

A multinacionális konszernek menedzsereiként léghűtött autócsodákból telefo­nál­gatva nézegethetik a járdaszéleken kuporgó öreg hajléktalanokat, tudván, hogy jövedelmük hatványozottan többszöröse az akadémikusokénak, egyetemi pro­fesszorokénak. S a lányok se nélkülözik a perspektívákat, hiszen egy masszázs­szalonban miniszteri jövedelmekre tehetnek szert. Amely miniszterek egyébként legújabban szintén fiatalok, fiatal demokraták, mégha olyikuk kissé öregesen fest is. Ilyen generáció-váltásról, s nem holnap, hanem ma fölforgatott világról a „fényes szellők” nemzedéke se álmodhatott.

Bízhatnak hát a fiatal költők is abban, hogy pályabérük hamarost utoléri effajtakortársaik jövedelmeit.

S ezért még különösebb erőfeszítésekre sem késztetik őket. Napjaink leg­tekintélyesebb irodalomtudósainak-kritikusainak egyike – a hajdan oly nagy­hatalmú Révai József mai megfelelője – írta: a mai világban „voltaképpen annak vagyunk tanúi, hogy a művészi innováció szerzőséghez kötött elve – mint az újkori irodalmiság egyik alapvető ismérve – miként iktatódhat ki a világértés olyan új (vagy lehetséges) irodalmi rendszeréből, amelyik nem a szubjektumot, hanem az irodalmi diszkurzust tekinti a műalkotás elsődleges létrehozójának”.

Minthogy egy fiatal költő aligha érti ezt a neokáderzsargont, bizonyára nem árt, ha magyarra műfordítva teszem közhírré: napjainkban egy költeményszerzőtől már nem várják el, hogy valamiféle egyénien új hangon („művészi innovációval”) szólaljon meg, mert a mű elsődleges megalkotójának nem őt magát (mint „szubjektumot”) tekintik, hanem azt a párbeszédet („diszkurzust”), amelyet az irodalmi szövegek folytatnak egymással meg olvasóikkal. Egy mai fiatal költőnek tehát csak fülelni kell arra, hogy mit beszélget egymással egy Esterházy-regény és egy Csoóri-vers, meg arra, hogy mit mond Krapancsák Lajos csőlakó és – pokol­gépes kivégeztetése előtt – Boros úr, a gengsztermilliomos rendőrbesúgó, valamint Kulcsár-Szabó Ernő akadémikus egy Shakespeare-drámának, s elsőd­legesen e „diszkurzusok” fogják megalkotni az ő művét is, saját tevékenysége itt mellékes.

Hát így igazán könnyű zseninek lenni. Szegény Ady meg József Attila, ha tudták volna, milyen fölöslegesen rágják a ceruzájuk végét!

Igazán irigyelni valók ezek a fiatal .költők. Bár egy apróság még hiányzik ahhoz, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Ideje lenne megalkotni egy olyan posztmodem elméletet is, amelyik megoldást nyújt arra a problémára, hogyan lehet megjelentetni egy első kötetet, s ki fogja azt eladni, megvenni és elolvasni.

OLVASÓLÁMPA

ALFÖLDY JENŐ

A kabarédal ötvözése a messianizmussal

Ernőd Tamás: írás a palackban

Versekkel élő olvasó vagyok, de Ernőd Tamás könyvével mindmostanáig nem találkoztam. Egy-két antológiaverséről tudtam csak, meg arról, hogy a Holnap költőgárdájába tartozik; neve – akárcsak Miklós Jutkáé, Dutka Ákosé – szerényen megbújt a híres 1908-as antológia nagy nevei, Ady, Babits, Juhász Gyula neve árnyékában. Kardos G. György hívta fel rá a figyelmem: jobban kellene ismerni azokat a tollforgatókat, akik a mesterségnek tökéletesen a birtokában voltak, csak a sorstól nem kaptak kivételes, eredeti talentumot, bár olykor ez is kiderült róluk. És hosszan sorolta nevüket az akkoriban még ritkán emlegetett Csáth Gézától és Szép Ernőtől, az édes ború Heltaitól Kóbor Tamásig, Ernőd Tamástól Aszlányi Károlyig. (Ne maradjon ki a szórakoztató irodalomból a két Vaszary vagy Nóti Károly neve.) Csáth Géza azóta bekerült a gimnáziumi tankönyvekbe, és Szép Ernő is mintha feltámadt volna – csupán a költőről inkább az elbeszélőre és a drámaíróra tolódott át a hangsúly; (Azt hiszem, helyesen.) Rejtő Jenőt mindenki ismeri. Talán mégis lehet reménykedni az utókorban: benne járunk a holnapban jócskán.

Szerencsére, vannak irodalmárok, akik nem hagyják végleg feledésbe merülni a hosszú évtizedekig elhanyagolt szerzőket. Ahogy Komlós Aladár, Rónay György vagy Csanádi Imre búvárkodott a Petőfi és Ady közötti magyar irodalom kisebb-nagyobb értékeiben is, ahogy Vajthó László mentette meg vagy támasztotta fel könyvtárnyi kötetben gimnazista diákjaival a régi magyar irodalom rejtett értékeit, vagy ahogy (jóval előnyösebb helyzetben) az esszéíró Illés Endre emlékezett meg és szerkesztett antológiát a két világháború közti magyar prózaírókról, olyan odaadással és lelkesedéssel folytatja ezt a munkát Simor András.

Legutóbb Ernőd Tamás verseiből adott közre válogatást a Táncsics Mihály Gimnázium tanárainak és tanulóinak közreműködésével, Írás a palackban címmel. A hazai költészet egyik legnagyobb formaművésze, Tóth Árpád állapítja meg az első világháború éveiben, hogy Ernőd Tamást „rendkívüli formakészsége tette figyelemre méltóvá”. Csakugyan megtalálhatjuk ebben a költészetben a Nyugat szecessziós értelemben szép és merészen kacskaringózó képeit, keresett, ámde meg is talált szépségét, sokszótagos rímeit – vagyis az évszázad egyik legjelentősebb irodalmi áramlatának stílusjegyeit.

Ezzel azonban még csak a korba helyeztük Ernőd Tamást. El nem hanyagol­ható ez, akárcsak az irodalomszociológiai elhelyezése. Hamisítatlan kávéházi költő. Vidékről jön ő is, mint Babits szerint rendesen minden magyar tollforgató, hogy aztán pestivé váljon: tősgyökeres pestivé, mint Petőfi, Krúdy, Ady, Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Kassák, Nagy Lajos, Zelk Zoltán, Nagy László vagy a közelmúltban meghalt Galsai Pongrác. És még oly sokan mások. Az igazi pestiséghez a jelek szerint vidékinek kell lenni: a vidékről jött írónak egy ideig a kávéház az otthona (meg a szerkesztőségi előszobák), ahol a bennszülöttekkel, a Józsefattilákkal, Karinthyfrigyesekkel és Mándyivánokkal összeverbuválódnak (elnézést, képtelen vagyok a helyesírás szabályai szerint kisbetűvel írni a nevüket). Anélkül, hogy akarnák, kialakítják á fővárosi értelmiség szellemesen értelmes beszédstílusát, és megadják az alaphangot a jóízű társalgáshoz. Megteremtik és elterjesztik a budapesti folklórt.

Ernőd Tamásnak nagy érdemei vannak ebben. De nem ez a legfontosabb. Legfontosabb az Emődtamássága – így, rendhagyóan nagybetűvel írva. Ez pedig nem más, mint a kabarédal egybeötvözése a messianizmussal, a történelmi rettenet kifejezésével. A komolyság és a tréfa érzelmes-cinikus összevegyítése Heinére, sőt Byronra vezethető vissza. És persze Petőfire. Végül is a mártírium, csakúgy, mint a létbizonytalanság miatti félelem, amelyet pontos szavakkal fejez ki a költő – mint Prágában Kafka, nyugatabbra Apollinaire vagy Brecht –, potomság, ahogy állítólag Petőfi mondta. Ha kell, kupler-tréfa, ahogy Ernőd csinálja.

Ő ezt így mondja keserűen: „S a pirosra kikent-kifent / sarki Sikernek kellett / víg kupierek szavára / ráznom a rímes rongyot.” A dalt el kellett adni. József Attila hasztalan vonította, hogy énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem. (Keveset, nagyon keveset hozott.) Ernőd Tamás is eladta a dalt, úgy, ahogy tehette. A maga módján ő is makulátlan költő maradt: megnemesítette a „kupler”-dalt (finomabban szólva kupiét). A Nyugatköltészet második vonalában maradva – önmagát Ady „titoknokának” nevezve – adott valamit, amit más nem adhatott. Édesbús dalt adott, mely könnyed és fülbemászó. Kissé frivol és olcsó, de húsvér ember van mögötte. Olyan, aki megszólít minket, és hangja velünk marad. (Táncsics-sorozat)

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Könyv egyik becses nyelvemlékünkről

Mátai Mária: Első magyar nyelvű verses imádságunk. A Laskai Sorok (1433)

Egy-egy nép korai történetét jól jellemezhetik nyelvemlékei: a magyarság a nyelv­történetben először önelnevezése (illetve más, környező népekkel összezavart elnevezései), a vezérek személy- és méltóságnevei, a törzsek nevei, elődeink csatakiáltása (hui, hui!) révén jelentkezett. Pár évszázad elteltével az összefüggő nyelvemlékek már szigorúan hivatalos dokumentumok (adománylevél, alapítólevél, birtokösszeírás, jegyzőkönyv) vagy jámbor és épületes tartalmú írások, utóbb szójegyzékek is. „Az Árpád-korból négy, viszonylag rövid összefüggő szövegemlékünk maradt fönn: a Halotti Beszéd és Könyörgés, a Königsbergi Töredék és Szalagjai, az Ómagyar Mária-siralom, valamint a Gyulafehérvári Sorok. A XIV. századból sajnos csak szórványok (és milyen jó, hogy legalább azok!) maradtak ránk. A látszólagos apály után aztán a XIV. század végéről egyszerre egy egész könyvnyi magyar szöveg beszéli el Assisi Szent Ferenc életét: ez a XIV. század vége felé keletkezett,’ 1448 körüli másolatban fennmaradt jókai-kódex” – írja Mátai Mária (47. o.), aki a jelen kötet tárgyát képező Laskai Sorok keletkezését a Jókai-kódex korára teszi.

A középkori imádságokban a sorok rendjét előszeretettel cserélgették. A Laskai Sorok ötsoros, latinból fordított verses imádság, sajátos sor­elren­de­zéssel. A szöveg mai nyelven értelmezett olvasata a következő (25. o.):

Ó, Istennek teste, üdvösség, ez világnak oltalma,
Ó, tiszteletes test, ma tégedet méltatlan imádlak,
Hogy engemet méltass halálomnak idején éltetni.
Ó, életnek kenyere, adj énnekem örök örömet!
Téged kérlek és unszollak, lelkemet testemmel tisztítsad.

Az olvasat számtalan filológiai kérdése közül az első sor üdvösség szava bizonyult a leginkább problematikusnak: egyesek (például A. Molnár Ferenc) szerint a szó helyes olvasata édesség. Az imádságot valószínűleg a XIV. század második felében fordították magyarra, majd 1433-1435 között egy valószínűleg Laskóról való, dél-dunántúli nyelvjárást beszélő fiatalember, Demeter egyébként latin nyelvű füzetéből ismert. E füzetet átmásolták, a kötet (Liber Demetrii de Laskó) pedig Krakkóba, onnan Zárába, a mai Zadarba került, majd onnan Šibenik ferences kolostorába, ahol Holl Béla fedezte fel 1982-ben. E kódexben – miként az előző füzetben is – a Laskai Sorok úgynevezett vendégszöveg: nem latinul, hanem magyarul írták. Érdekes – és sok filológiai, köztük a középkori szájhagyományozást is érintő problémát felvető – párhuzam, hogy a Laskai Sorok teljes egészében megjelent a Thewrewk-kódex-ben (1531) is.

Mátai Mária – kilépve a szaknyelvész szűk kereteiből – művelődéstörténeti igénnyel, hallatlan erudícióval vizsgálja a nyelvemlék szinte minden lehetséges jellem­zőjét: latin párhuzamait, nyelvjárását, verstani és liturgiatörténeti vonat­ko­zásait.

A Laskai Sorok számít az Ómagyar Mária-siralom utáni második vagy harmadik legrégebbi magyar versnek, mégpedig énekversnek. Ebben a tekintetben riválisa az úgynevezett Húsvéti népének vagy Zsigmond-kori töredék: „Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából, azon mi örülünk / örüljünk, Krisztus legyen reményünk, kirieleiszon!” (54. o.). Szövegünk legfeltűnőbb verstani sajátsága, hogy négy 16 szótagos és egy 17 szótagos sorból áll, s használja a belső rímet is: unszollak – tisztítsad, a korabeli hozzávetőleges ejtés szerint: uszunlak – tisztohad. (Universitas Kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Jó pap…?

Tíz könyvről

Szepes Erika – Szerdahelyi István: A mai magyar vers (Intera-Tevan)
Szerdahelyi István: Műfajelmélet mindenkinek (Akadémiai)
Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia (Eötvös József Könyvkiadó)
Országh László: Az amerikai irodalom története (Eötvös József Könyvkiadó)
Tóthpál József: Esztétikai olvasókönyv (Okker Kiadó)
Csíkvári Gábor: Kalliopé a Mária téren (Trezor)
Tüskés Tibor: Becsöngettek (Szombathelyi Pedagógiai Intézet)
Faludi Szilárd: Régi didaktikáról mai olvasóknak (Kemény Gábor Iskolaszövetség)
Pók Lajos: Mi történt a XX. században? (Kassák Kiadó)
Szvák Gyula: Oroszország története (Maecenas Holding)

„Jó pap holtig tanul” – állítja a . közmondás, és a címbeli rövidített idézet végén a kérdőjel nem a papság tanulási készségét vonja kétségbe, csak azt, hogy mind pap-e, aki holtig tanul. Mert holtig tanulunk mindnyájan, ha csakugyan értel­mi­ségiek vagyunk, vagy nemcsak értelmiségiként is, valamiféle törekvő „élcsapat” (hogy elitet ne mondjak) tagjai. És manapság különösen sok tanulnivalónk van, még szinte aggastyánkorban is, ha tudniillik korszerűen akarjuk látni ezt a (jócskán megváltozott) világot. Ideje kritikával áttekinteni, ami az elmúlt év­tizedekben fölmerült, méginkább azt, ami akkor elő sem került, ám azóta boldog-boldogtalan emlegeti. Szerencsére vannak jó tanítók, akik most már bizonyos távlatból próbálják rendszerezni ami tudnivaló, amit tudni illik.

Ilyen rendező-rendszerező tudós Szepes Erika és Szerdahelyi István – mindketten egész sor könyvben próbálnak rendet csinálni az irodalomtudományban, összegyűjteni, kifejezni úgy, hogy talán megőrződjék a marxizmus valóban megőrzésre méltó szemlélete, de megszabadítódjék az egyoldalúságoktól, túlzásoktól, dogmatizmustól. így régi tudományok is előkerülnek, s kapnak új fényt, pl. a verstan, melyről a modern magyar költészet kapcsán Szepes Erika éppenséggel két nagy kötetet publikált (A mai magyar vers), vagy a retorika és poétika, amit jómagam több mint hatvan éve még középiskolában tanultam, de aztán a „szellemtörténet” meg az (ál)marxizmus következtében fölösleges stúdiumnak minősült.

És íme, itt egy új Szerdahelyi-mű (Műfajelmélet mindenkinek), mely az összes irodalmi műfajokat (műnemeket? – hogy mi a különbség, nincs egészen tisztázva) bemutatja, elemzi, mintegy körüljárja. Ugyannyira „körül”, hogy midőn egy ízben már taxatíve sorra vette mindazt, ami az irodalomban előfordul, ismétli avagy új meg új nézőpontból áttekinti, újjárendezi hatalmas anyagát, az irodalom egész birodalmát – rejtetten szinte irodalomtörténetet adva (ami e sorok íróját, aki maga is világirodalom-történetet tett le az asztalra, nem kis irigységgel töltötte el). És Szerdahelyi nemcsak összegez, hanem tisztáz, sőt újít is. Már két évvel korábbi Irodalomelméleti enciklopédiá-jában határozottan elkülönítette az igazságot kifejező, „megismerési értékkel szolgáló” visszatükröző és „élvezeti értékkel szolgáló” „szép” művészetet. Előbbiek „igazságértékének döntő ismérve az, hogy a bennük ábrázolt-kifejezett jelenségek lényegi vonásait a nembeliség, az összemberi szabadság fejlődési érdekeinek szemszögéből értékelik”. Mindazonáltal „a műalkotások nélkülözhetetlen eleme az esztétikum s ez érzéki forma nélkül nem létezhet”. „A tudomány ismereteket nyújt, a művészet viszont élményeket.” Ezek és más korábbi észrevételek mind szerves részei a mostani műfajelméletnek.

Nem lehet eléggé dicsérni az Eötvös József Könyvkiadó buzgalmát, mellyel, szinte nem is törődve az anyagiakkal (pedig ezek nélkül aligha létezhetni) egymás után ad közre „hézagpótló” műveket Dantétól a tavalyi Nobel-díjas Dario Főig. Az a könyv, amelyről most írnom adatik: irodalomtörténet, mégpedig az Egyesült Államok irodalmáé, amely valamikor félig-meddig a tiltás kategóriájába tartozott, hiszen írói alig feleltek meg a „szocreál” követelményeknek, így aztán, míg hátat nem fordított a szocializmusnak, Howard Fast volt az élő amerikai irodalom letéteményese és az ő (akkor még) balos nézeteihez igazodott a szocialista tábor irodalompolitikája és –oktatása. No persze 1957-től sorban jelentek meg (újra) az igazi nagyok, némelyek érdemükön felül is (a számtalan Hemingway-kiadásra gondolok – nagy író volt, de Faulkner – aki aztán szintúgy megjelent – legalábbis egyenrangú vele). A korszerű tudományos áttekintés is megszületett: Országh László professzor több mint harminc éve elkészítette Az amerikai irodalom történetét, amely a régieket tekintve nem, de az újakra nézve mára elavult: pótolni kellett. A kiadó igen helyesen nem pótolt, hanem kiegészített: egy kiváló debreceni amerikanista, Virágos Zsolt elhagyta Országh könyvének utolsó (vázlatos) fejezetét és az ezt követő fejleményeket 140 oldalon igényesen megírva, illesztette hozzá a szó szerint újraközölt Országh-műhöz. Ez az illeszkedés persze nem kifogástalan: Országh szövegének tisztelete miatt az ő könyvének lezárása óta történteket nem mindig javítja, helyesbíti azt, amit okkal megbecsült professzora írt. így változtatás nélkül megmaradt az a téves megállapítás, hogy Wilder egyetlen amerikai témájú regénye a Mennyei ügyekben utazom, s hogy nem írt több regényt a Caesar után. Pedig készült egy hatalmas műve, amely Szöllősy Klára utolsó fordításremekléseként magyarul is olvasható: A teremtés nyolcadik napja, egy krimikeretbe foglalt mélyen humánus családtörténet. Erről nem lett volna szabad hallgatni. És így tovább – az újabb magyar fordításokat máshol is jelezni kellett volna. Akadnak más hiányosságok is: például a kor legjelentősebb katolikus költőjét, Mertont nem is említik. Nem is szólva kisebb-nagyobb elírásokról, mint pl. a mai legkülönbek egyikének, Pynchonnak A 49. tétel kiáltása című posztmodern műve helytelen címmel „kikiáltása” címmel szerepel, holott a sajátos címnek a regény szövegében is bizonyos bizarr funkciója van.

Fontos könyv, illetve antológia Tóthpál József Esztétikai olvasó­könyve, mely a klasszikusokon kívül tartalmazza Hartmann, Adomo, Gadamer, Sík Sándor és mások legfontosabb műveinek kulcsmondatait, illetve fejezeteit. Kár, hogy a könyvben hemzsegnek a sajtóhibák – nem értelemzavaróak ugyan, de bosszantóak. Mintha ezt a művet nem korrigálták volna.

Számunkra nem kevésbé fontos áttekintéssel szolgál Csíkvári Gábor könyve, a Kalliopé a Mária téren. A tetszetős cím a közelmúlt magyar regényeinek elemzését nyújtja, pontosabban Hajnóczy, Spiró, Lázár Ervin, Bereményi egy-egy művéét. Ezeken túl azonban kitekint másokra is: Esterházy, Hernádi, Mándy, Mészöly, Nádas műveire. Vizsgálódásai szinte előlegezett irodalom­történetnek tetszenek: számot adnak arról, hogy a fiatalabb írónemzedék miként reagált a kor problémáira s milyen eszközökkel érzékeltette, értelmezte azt, ami e nemzedékiek) lelkében végbement. Sokkal többről van itt szó, mint ismertetésekről, kritikáról; Csíkvári nemcsak az új írói módszereket kíséri figyelemmel, hanem az elemzés új módjaival is él – nem mellőzve sem a társadalmi vonatkozásokat, sem az „önmagában is megálló” művészi eredmé­nyeket. Kiderül az, hogy a már sokszor elparentált magyar próza napjainkra valóban „eurokonformmá” lett, ahogy idétlenül gazdaságunkról, jogrendünkről a publicisták elvárnák. Közműveltségünk adekvát volta a téma, s az, hogy a magyar regény végre csakugyan korszerű, mégpedig azáltal, hogy a metaforikus szerkesztést követőleg a narraciót fellazítja a reflexió és az új regény szinte már mítoszalkotásra vállalkozik.

Az Ezredvég februári számában írtam Tüskés Tibornak szerkesztői emlékeit fölidéző könyvecskéjéről (A „Jelenkor” indulása). Mi volt és van a kultúrában vidéken? És ez nemcsak a folyóirat szerkesztésére vonatkozik, hanem a még fontosabb oktatás ügyeire is. Tüskés itt is megtette a magáét. Miután nem lehetett (egypár év előttig újból) szerkesztő, elővette tanári diplomáját s ugyanolyan igényességgel, mint ahogy a Jelenkort szer­kesz­tet­te: tanított. Ezzel kapcsolatos tevékenységének szinte naplószerű bemutatása Becsöngettek című kötete, mely arról szól, hogy miként lehet meg­közelíteni talán nem is okvetlenül új, ám mindenképpen hatékony pedagógusi módszerekkel az irodalom világát úgy, hogy abban a tanulónak, sőt – állítom – minden olvasónak öröme teljék. Műelemzések vannak e kötetben, s amit Tüskés Petőfiről, majd Reviczkytől Nagy Lászlóig megannyi műről ír, az mindnyájunk számára gazdagodás. Bár sok ilyen tanári életművel találkoznék a jövő nemzedéke, sőt mindenki, aki holtig tanulni akar…

Jó pedagógusok persze a múltban is akadtak, noha a közszellem s a hivatalosság nem segítette munkásságukat. A Horthy-korszak sanyarú viszonyai közepette mindig harcban álló nevelők arcképeit állítja elénk Faludi Szilárd, aki kis könyvében plasztikus portrékat készít Finánczyról, Prohászka Lajosról, Weszely Ödönről, Imre Sándorról, a pedagógus Nagy Lászlóról, Domokos Lászlónéról, Karácsony Sándorról, Németh Lászlóról, Kemény Gáborról. Régi didaktikáról mai olvasóknak – ez a kötetke címe. Egyrészt nevelői koncepciókról van szó, másrészt egy elmaradott ország zárt világáról, melyen át akart törni, aki a jövőre tekintett, nem szocialista, de mindenképpen a haladásnak elkötelezett szemlélettel – ezért harcolni volt kénytelen, mert létezett egy Klebelsberg- és Hóman-féle „kultúrpolitika”, amit újabban megint ideálként ábrázolnak, de amely lényegileg akkor is népellenes volt, ha frazeológiában „európainak” igyekezett mutatkozni. A jó pedagógus tudatossága és elszántsága, olykor persze szintén tévedésekkel, áttöri a hivatalosság burkát és keresi az újat: a műveltségtől elzárt tömegek fölemelésének útját. Faludi műve ennek a küzdelemnek fontos dokumentuma.

Ezredvég – hirdeti címében ez a folyóirat. De az ezred végétől vissza­tekintve hogy fest századunk, a szépséges és gyötrelmes? Itt is áttekintésre, össze­ge­zésre, értékelésre, sőt: átértékelésre van szükség. Ezt végezte el egy tudós szabadkőműves irodalmár, aki a már jó pár évtizeddel ezelőtt oly népszerű Tolnai Világtörténelme reprint sorozatának szükségszerű kiegészítése – és lezárásaként bátran megírta a huszadik század történetét, éspedig Tacitus óta hangoztatott, de oly ritkán teljesített sine ira et studio szemlélettel. Pók Lajos nem dicsőíti egyoldalúan a nyugati világot s az ottani eredményeket, behatóan foglalkozik a gazdasággal, de még inkább a szellem dolgaival: filozófiával, művészetekkel, irodalommal. Amit létrehoz: becsületes pozitivista állásfoglalás, mely nem kerüli meg a problémákat s nem rekeszti ki a szerző személyességét. Elgondolkodtató és kellemes olvasmány a Mi történt a XX. században? című munka.

Szűkebb, de nagyon fontos területtel foglalkozik egy Szvák Gyula által szerkesztett kötet. A „szűkebb” terület ugyanis óriási: Oroszország története. Az 1890-es akadémiai kiadású Rambaud-féle Oroszország történetétől a negyvenes évek elején a jobboldali Rácz Kálmán által létre­hozott nagy köteten át (amely egyáltalán nem volt fasiszta elfogultságú) a sztá­li­ni, majd későbbi „szocialista” művekig sosem volt hitelesnek tetsző orosz törté­nel­münk. Most végre van egy korszerű, igazmondó összefoglalás. Mélyenjáró az „ősi” Oroszország történetének vizsgálata éppúgy, mint az I. Péter-féle gran­diózus moderni­zációé is, de persze a Krausz Tamás által írt huszadik századi részt olvassuk a legnagyobb érdeklődéssel. Mert mi az orosz történelem lényege? Az el­maradott­ság vagy a haladás – netán utóbbinak messianizmussal össze­fo­nó­dott kisajátítása (éspedig nemcsak a bolsevikoknál, hanem akár Dosz­to­jevsz­kij­nél is)? A lényeg a félperiférikus jelleg, amelyből a szocializmus révén „gyakorlati kísérletet tettek” a nem-kapitalista politikára és gazdaságra. Ezen belül „nem a bolsevikok csinálták a forradalmat, hanem a forradalom csinálta a bolsevikokat”. Különben sem Lenin és Sztálin személyes szerepe a fontos. Ha van hézagpótló könyv, ez az! Efféle művekből akkor is érdemes tanulni, ha valaki – nem pap, sőt talán materialista-ateista.