Juhász Bella 10 éves
November volt. Akkor már régóta kerestelek. Mire megtaláltalak, bizony a fák legjava lehullatta már a leveleit, gondosan betakarta avarral a lelassult, elálmosodó élőlényeket. Te is így takartál be régen, pedig régen sosem voltam álmos. Utáltam aludni, féltem a sötéttől, ami lehunyt szemhéjam mögött leselkedett rám. Szüleim leleményes ötletekkel álltak elő, csak aludjak már. Volt egy faragott fadarabra erősített zöld villanykörtém, később meg tulipános lámpám, ami egész éjjel világított, megnyugtató, színes derengésük mellett odabent, a lezárt szemhéjak mögött még mélyebbnek tűnt a sötétség, melyből időről időre, ahogy a testem kezdte magát megadni és el-elnyomott az álom, bizarr formák alakultak egymásba, hogy a frászt hozzák rám.
Nos, végül mégis mindig elaludtam – a test mindig győz –, és így vagy úgy, de átaludtam azóta többezer éjszakát. Megtanultam, hogy éjszaka az álmokban hogyan lehet az ébrenléti életet tovább görgetni, hogyan lehet kilépni az ablakon és egy tizedmásodperc sokk után elszállni a régi lakótelep fölött. Tekervényes, végtelen lépcsők korlátjain csúszni lefele, éjszaka világító, nappal hullámzó, vibráló szivárványokat lencsevégre kapni, hatalmas, ölnyi kagylóhéjakat szedegetni, megöletni és meg nem halni. A bűnt váltani valóra és szálait tovább fonni, beleesni, belecsúszni. Sodródni és kontrollálni – pont fordítva cselekedni, mint ébren. S ha kell, jóvátenni azt, amit már nem lehet.
Azt hiszem, akkor is épp álmodtam. Ébren nem sikerült, hát álmomban találtalak meg. Csodaszép, sárgává őszült erdőben ültél egy farönkön, a szinte citromsárga levelek folyvást hulldogáltak.
– Ránk fog esteledni, mi több, nemsokára itt a tél. Nem ülhetsz itt tovább, gyere, menjünk – mondtam. Nem válaszoltál. A kezedért nyúltam.
– No, gyere, segítek felállni, induljunk. – Nem adtad a kezed. Hirtelen szakadt ki belőled:
– Értsd már meg, nem megyek innen sehova! – szavaid metszőek voltak, mint a tél előszele, a sárga levelecskék is mintha bocsánatot kérnének, hogy hullásuk neszével zavarnak meg téged. Hát jó, egyszer csak megenyhülsz, gondoltam magamban, és leültem az avarba. Néztem, ahogy álmosan vetkőzik az erdő. Néha varjak károgása hasított a ködbe. Perlekedő csoportokba verődve gyülekeztek fent, a színes foltok között, feketeségük mellett bágyadt mosolynak hatott az elmúlás sárgája. Lám, ők is elmennek. A szürkületi köd egyre sűrűbb lett, átfagytam és tudtam, te is vacogsz.
– Mama, kérlek, menjünk. – Újra előtted álltam, kezem nyújtottam, megfogtam a karodat, hogy felsegítselek, de te, mint egy tömb szikla, hidegen és súlyosan, moccanás nélkül feleltél, hangodba a meg nem értettség türelmetlensége vegyült:
– Én innen el nem megyek. Értsd meg – szinte szótagolva sziszegted a szavakat, hátha végre felfogom őket. Nem akartam felfogni. Menni akartam, a nyakunkon volt a későőszi éjszaka. Ujjaim elgémberedtek, tudtam, a ház langymelege vár, a villanyokat majd rendjén felkapcsoljuk és lesz nekünk nem szép és nem igazi, de világosság, hogy lássunk, amíg az ágyig elbotorkálunk. De hajthatatlan voltál, mint mindig. Téged nem várt már a ház. Nem várt már senki és semmi és ettől eltántoríthatatlan voltál. Meg kellett értenem. Hiszen a te álmodban voltunk.
* * *
Egy édes, üde tavaszi réten fetrengek pipacsok és katángok között, friss föld – és ki tudja, milyen messziről – húsleves illatot hoz a szél, te főzted egyszer régen, megismerem a húslevesed illatát. Könnyű, fehér formák kenődnek-mosódnak és alakulnak egymásba a kék égen, egy repülő hosszú csíkot húz maga után. Delet harangoznak a távolban. Asztalodon ilyenkor már gőzölög az étel. Behunyom a szemem és érzem az ízét a számban. Emlékszem, amikor egyszer feltetted a levest, s amikor egy óra múltával ellenőrzésére indultál, akkor derült ki, hogy elfelejtettél alágyújtani. Tekintetedet az égnek emelted, mi pedig nevettünk és korgott a gyomrunk még egy órán át. Jobb volt az íze annak a nevetésnek, mint az időben elkészült leveseknek.
Ideje felkelnem. Az ingem hátán pontos lenyomatot hagynak a fűszálak, érzem, ahogy a textil elválik a bőrömtől, amikor felállok. Elindulok a földúton, a lábam elé mezei gazok nehéz feje hajol, méhek döngnek lépten-nyomon. Visszaérek a házba. Poros a lábam szára. A déli verőfény után bent hűvös és sötét van és csend. Idő, míg hozzászokik a szemem és a fülem. Még percekig zöld foltokat látok és mintha a konyhában csörömpölnél.
Főzéshez készülődöm. Nálam sosincs készen időben az étel. És nem is szeretek főzni. Kibámulok. Az ablak előtt egyetlen magányos öreg fa hullajtja komótosan citromsárga leveleit.
Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
Dunavecse, 1844. április
Juhász Bella 10 éves
A hadiözvegy Irma asszony a szülei halála után egyedül nevelte a gyermekét, egy leányt. Az elég magas, munkában edzett, csontos nő újra férjhez menni nem kívánt. Igaz, a férfiak nem is kapkodtak érte. Sem szép, sem csinos nem volt. A tizenhat éves Mártára az anya azonban méltán lehetett büszke. Középtermet, darázsderék, ovális, piros arc, fekete szemek, sima homlok, melyet hullámos, sötét haj övezett. A hajadon szépségének híre eljutott a szomszéd falvakba is. Bizony, sűrűn érkeztek hozzájuk legények háztűznézőbe, de valamennyien kosarat kaptak.
A falubeli János első szerelme Márta volt, aki iránt a fiatalember érzelme évek múltával sem lanyhult. A leány hajlott a magas, sportos testalkatú, gesztenyebarna hajú legény felé. Egyszer aztán János úgy gondolta, a kapcsolatukat szorosabbra fonhatnák. Ettől kezdve esténként el-eljárogatott az özvegyasszony házába. A leány szívesen társalgott a jó képű, sötétbarna szemű legénnyel.
Egyik este, a konyhaajtóban, Jánost Irma asszony fogadta, és ridegen közölte véle:
– Ne jöjj a lányomhoz többé. Nem neked neveltem! Márta férje mérnök, orvos, esetleg tanár lehet. Ehhez tartsd magad. Jó éjszakát! – és az ajtót kulcsra zárta az udvarló előtt.
Mint akit fejbe vertek, János szédelegve távozott a háztól. Hazafelé mentében elhatározta, a legközelebbi találkozáson Mártától érdeklődik, hogyan vélekedik a szüleje szándékáról. Már másnap összeakadtak az úton. A felvetett kérdésre a leány flegmatikusan válaszolt:
– Az én édesanyám, az élet örömeitől magát megfosztva, fáradságos munkával engem nem azért nevelt, hogy egy parasztot tegyek boldoggá!
János megértette, a leányról le kell mondania. A végzettsége szerint csak technikus, és ezt a szakot sem gyakorolja. Apjával gazdálkodik a tíz hold földjükön.
Úgy tűnt, a Márta jövője elrendeződött. Irma asszony, fondorlattal, a szomszéd falu tanácselnökének egyetemista fiát a lányának megnyerte. A vékonydongájú, nyeszlett alak, rövid ismeretség után Mártát eljegyezte.
Egy júliusi napfényes forró délután János mezítláb lépkedett a hosszú szárazságban kopárrá vedlett réten. Kiszáradt folyómedren áthaladva kisebb szigetre jutott, melyet a túloldali folyó csak áradáskor ölelt át. A bokrok, fák szegélyezte ösvényen a megszokott fürdőhelye felé lépegetve, jóleső érzéssel gondolt a víz hűsítő erejére. Egy bodzabokornál furcsa jelenségre lett figyelmes. Félmeztelen fiatal férfi női ruhaneműt két kézzel markolászgat, miközben mohón szaglássza. A fiatalemberben János a gyengeelméjű Tónit ismerte fel, akit huszonkét évvel korábban egy alkoholista nő szült. Az apa kiléte nem derült ki. Az anya hajdan igen szép leány volt. Egy fess legényt nagyon megszeretett, aki azonban cserben hagyta. A leány a szerelmi csalódást italba fojtotta. Végül ennek a rabja lett. Napjait a kocsmákban vagy azok környékén töltötte. Ha italhoz másként nem juthatott, egy nagy fröccsért oda adta magát.
– Mit művelsz?! – zördült János a vaskos legényre. Ez zavaros szemekkel meredt rá. – Kinek a ruhája? – Tóni bárgyún vigyorogva, a gömbölyű nagy fejével a folyó felé bökött. János a partszélről tekintett a folyóra, amelyben egyedül egy fiatal nő önfeledten lubickolt. Benne az első szerelmére, Mártára ismert. Rövid töprengést követően folytatta az útját. Arra a megállapodásra jutott, a hülye a leánnyal bármit cselekszik, az eset, ha napvilágra jut, csak csorbíthat Irma asszony elképzelésén. És ez az ő számára elégtételt jelent.
János szokásos fürdőzése a folyó kanyarulatában volt, ahonnan látnia kellett volna a fürdőző leányt. Ő azonban már nem volt a vízben. János rádöbbent, gazságot követett el azzal, hogy az első szerelmét kiszolgáltatta egy elmebetegnek.
Szaporán szedte a lábait visszafelé annak reményében, hogy a hülyét a tettében megakadályozhatja. Hallott arról, hogy Tóni a bokrok mögül leskelődik, a fürdés után ruhát váltó nők után. Márta most magányosan öltözne.
A helyszín közelében megtorpant.
– A keservét! – szisszentett a meglepetéstől.
Tóni a leányt bodzabokornak döntve tőrt szegzett a nyakának, miközben kéjes hangon bugyogta, ha sikolt, a nyakát szegi. Márta rémült szemeket meresztett támadójára.
János tudta, sürgősen kell cselekednie, de úgy, hogy sem az áldozat, sem a támadó ne fedje őt fel. Jókora száraz ág hevert a közelében. Lehajolt érte, és a háttal lévő Tóni fedezékében közeledett a küzdő felekhez. Kellő távolságból, a gally végét a támadó meztelen derekához nyomta, miközben elváltozott, mély hangon rákiáltott:
– Fel a kezekkel!
Tóni mindkét keze a magasba lendült. Ijedtében a tőrt elejtette. János máris ugrott érte, s közben jó nagyot lökött a legényen, aki oldalára zuhant a száraz talajon.
– Eredj öltözni – vetette oda a halálra rémült leánynak, aki a fürdőruha szakadt alsó részére szorított tenyérrel menekült a bokor mögé.
– A dög álljon beléd! – tápászkodott fel Tóni, s máris nyújtotta kezét a fegyveréért. – Add ide! – szólott követelőzőn.
– A rendőrségen – ugrasztotta János.
– Nem tettem olyat.
– Nem a te érdemed.
– Mán mindegy. Add már! A keh fojtson meg!
János, késsel a kezében, a karját jó sújtósra emelte, majd lendített rajta, s a kés repült a levegőben. A közeli fa törzsében, úgy négy méter magasságban fúródott hegyével. – Ugorj érte! – mondta aztán.
– Eccer megforgatom benned! – vöröslött a kárvallott arca, s indult a fához. Néhány lépés után megállt. – A jány az enyém – fordult János felé vigyorogva. – Éreztem a szagát – s idétlen röhögéssel folytatta az útját.
– Eredj a fenébe! – mondta kelletlenül a másik.
Pedig hát a hülye megjegyzése több figyelmet érdemelt volna.
– Köszönöm, hogy megvédtél – lépett elő a bokor mögül Márta üdén és mosolyogva. A piros pettyes ruha szorosan tapadt karcsú derekához, s két gömbölyű, formás melléhez. János megbűvölve nézte a pirospozsgás arcú gyönyörű leányt.
– Szívesen – jutott végül szóhoz.
Úgy tűnt, a leány élvezte a legény zavarát, de igyekezett ezt elhessenteni magától, s komoly hangon érdeklődött:
– Maradsz fürdeni?
– Nem, dehogy – felelte János. – A faluba kísérlek, aztán visszatérek… Figyelj – kérte a leányt. – Egyedül ide, fürdeni ne jöjj többé. Tóni szemet vetett rád.
– Megígérem – mondta Márta, s elindult az ösvényen. A legény mögötte. A kis szigeten túl átlábaltak a száraz folyómedren, s rátértek a kopár legelőre. Egymás mellett haladva János törte meg a csendet:
– Az esküvőt követően a jövőt hogyan tervezitek?
– A jövőnk már elrendezve – büszkélkedett a menyasszony. – N. város hőerőműve Ferit osztályvezetői állással és kétszobás lakással várja. Én a városi főiskolában fogom a tanulmányaimat folytatni.
A parton felkaptatva a falu szélső utcájára léptek, s János megállt.
– Innen már biztonságban hazajutsz – mondta.
Márta eléje állt, s arcának mindkét felére nyomott egy-egy csókot.
– Nem sül ki a szemed, te szégyentelen! – lépett elő a közeli hősi emlékmű mögül Irma asszony. – Menyasszony létedre más férfival csókolózol!
A fiatalok hökkenten meresztették rá a szemüket.
– Hálából adtam neki – magyarázta a lánya. – Tónitól megvédett.
– Tónitól!… Hah!… – hitetlenkedett az anya. – Egy légynek sem árt a szerencsétlen.
– Bokorból támadt rám. Ha Jani épp akkor nem jár arrafelé, hát…
– Ne hazudozz! – förmedt rá az anyja. – Valld be, találkozgattok titkon… Ha Feri ezt megtudja… – aggodalmaskodott.
– Higgyen a lányának – szólalt meg János.
– No, te csak hallgass! – mordult rá Irma asszony. Jól tudom, miben mesterkedsz.
– Engednem kellett volna, hogy egy elmebeteg a lányát megerőszakolja?! – emelt a hangján a legény.
– Tóni?… – nézett rá gúnyosan az anya.
– A Tóni! – mondta paprikázva János.
– Jól meghánytátok-vetettétek… Nem szedtek rá. Még hogy Tóni… – csóválgatta a fejét az asszony.
– Csökönyös ember maga, hallja! – jegyezte meg a fiatalember. – Na, Isten áldja meg magukat – köszönt, és indult a folyóhoz.
Ősszel a János családja életében változás történt. A földjüket a termelőszövetkezet betagosította, cserébe a folyón túl mértek nekik hasonló nagyságú területet. A hitvány minőségű parcellát az apa nem fogadta el. Földjáradékra kötött szerződést a téesszel. A család pedig elköltözött a megyeszékhelyre albérletbe. A gépgyárban János technikusként, az apa betanított munkásként, az anya pedig takarítóként helyezkedett el. Fél évvel később a ház, telek, és ingóságok eladási árából a peremvárosban új otthonra tettek szert.
A következő tanévben János a műszaki főiskola esti tagozatos hallgatója lett. A vállalat üzletkötési feladattal bízta meg. Vállalati gépkocsival járta a megye termelőszövetkezeteit, állami gazdaságait, vízvezeték-hálózat megépítésére szerződéseket kötni.
Három év távollét után Jánosnak módja nyílt ellátogatni a szülőfalujába. A tsz vezetőivel kellett tárgyalnia a munkáról. Az érdemi tárgyalást követően legénykori barátja, aki ekkor már a szövetkezet agronómusa volt, érdeklődött tőle:
– Meglátogatod Mártát?
– Ha lesz dolgom a városukban, talán – felelte János közömbösen, miközben az irományokat rakosgatta a táskájába.
– A leány jelenleg is a községünk lakója.
– Micsoda?! – kapta fel a fejét az üzletkötő. – És a mérnök úr?
– Más lánnyal kötött házasságot.
– Most te ugratsz engem? – kérdezte gyanakvóan a másik.
– Bár úgy lenne.
– Mi történt?
– Csúnya ügy.
– Hallgatlak.
– Érdeklődj Mártánál – mondta az agronómus. – Sietek, dolgom van – és köszönés után távozott.
János az irodát azzal az elhatározással hagyta el, hogy nem látogatja meg a régi szerelmét. Bármi történt, rá nem tartozik.
Délutánra a nyári nap a személykocsi utasterében a levegőt felforrósította. A fiatalember az ajtó nyitva tartásával hűtött. Várakozás közben minduntalan Márta járt az eszében. Vajon milyen okból nem jött létre Ferivel a házassága? Miféle csúnya ügyről van szó? Hűtlenség az okozója? És ez tettlegességet váltott ki valamelyik félből?
Mire a volánhoz ült, megváltozott a véleménye. Az ügy az érdeklődését felcsigázta.
Az özvegyasszony háza a Toldi utcában volt. Az autó a nagykapu elé fordult. János a motort leállította, kiszállt a fülkéből, s az ajtót kulcsra zárta. A kapuhoz lépve éppen szólítani akarta nevén a lányt, amikor mögüle férfihang érkezett.
– Fajin kocsid van.
– Vállalati – fordult a hang irányába. Felismerve az illetőt, köszönt neki. – Jó napot, Mihály bácsi.
– Szervusz – fogadta az, s aztán érdeklődött: – Hogy megy a sorod?
– Elégedett vagyok.
– A szüleid?
– Jó egészségben, és van munkájuk.
– Mi járatban vagy?
– A téesznél volt dolgom. Útba ejtem a látogatást.
– Mihály! – hallatszott a hosszú parasztházból a női hang. – Hol a fenébe vagy?!
– A házisárkány – intett a fejével a ház felé a középkorú férfi. – Kerüld az ilyen nőszemélyt – mondta mosolyogva, majd a kiskapun befordult az udvarba.
– Úgy lesz – jegyezte meg cinkos mosollyal János, és a kapu felé fordult. Márta ekkor lépett ki az ajtón a házból, s a porta hátsó felére indult.
– Márta! – A hang megakasztotta a leányt, megfordult, és lesett a kapu felé. A szeme fölé ernyőt emelt a tenyerével, s megindult a fiatalember közelébe.
– Jancsi? – szólott tapogatózva.
– Igen. Bemehetek?
– Ha nincs jobb dolgod – felelte egykedvűen a leány.
János kilinccsel megnyitotta a kiskaput, s belépett a portára. Láncon a feketeszőrű korcs eb éktelen ugatásba kezdett.
– Betyár! – kiáltott rá a fiatal gazdája. Az állat elhallgatott, s értetlenül nézett, miért fojtották belé a szót.
– Hová lett a Vitéz? – János ezt már a szobában karos lócán ülve kérdezte.
– Megmérgezték – felelte Márta. Az üzlet meg lett kötve? – érdeklődött.
– Igen… De kitől tudsz a dologról? – lepődött meg a vendég.
– Falun hamar terjed a hír.
– Pletykás népség.
– Már feledted, honnan származol? – rótta meg mosolyogva Márta. Aztán elkomolyodva kérdezte: – Miféle szél hozott hozzánk?
– Mi az a csúnya ügy, amiről beszélnek?
– Ki szólt róla neked?
– Kozák, az agronómus.
– Tónit említette? – a legény a fejét ingatta. – Megtámadott.
– Valamire kértelek – jegyezte meg rosszallással János.
– Nem a folyónál, a házunkban.
– Hogy merészelt?! – gerjedt haragra a legény.
– Rafinált fickó volt.
– Volt?…
– Igen. A kutyát mérgezett szafaládéval etette.
– Mi történt Tónival?
– Később… Édesanyám a szabadidejében eljárogat a házakhoz dolgozni. Legyen nekem stafírungra, esküvőre elegendő pénz.
A leány leült az asztal melletti székre. Az abrosz kockás mintázatát nézegette, nehézkesen szólalt meg. Elmondta, hogy egy március eleji estén már lefekvéshez készülődött, a kutya vakkantott néhányat. Ebből arra következtetett, megjött az anyja.
Percek teltek el, de az anya nem jött a házba. A leány aggódott. Lehet, rosszul lett és segítségre vár. A hálóingre köntöst vett, a konyhából felkapcsolta a külső világítást, az ajtót megnyitotta, s kilépett a folyosóra. Megdöbbenésére szembetalálkozott Tónival. A gyengeelméjű kezében megvillant a késpenge, melyet a lány nyakának szegezett. Közölte, ha kiált, vagy sikolt, a torkát vágja el. A másik karjával Márta derekát átfonva, visszacipelte a konyhába. A döngölt földön maga alá gyűrte áldozatát, aki hangtalanul kézzel-lábbal védekezett. De csakhamar erejét vesztve adta meg magát. A lágyékában az éles fájdalmat a fogai összeszorításával iparkodott némán elviselni.
Tóni a dolga végeztével eliszkolt. Márta testi-lelki fáradtságtól gyötörten percekig mozdulatlan feküdt. Könnyei a halántékain csurogtak a földre. Amikor elegendő erőt érzett, feltápászkodott, s villanyt gyújtott a konyhában. A köntös szegélye a combjához tapadt. Odapillantva megrettent. A ruha véres sárral szennyezett. Férfival úgy, még először volt. Hányingere támadt. Egy székhez vánszorogva leült. Az ajtót elfeledte betenni. A hideg levegő akadálytalanul ömölt a helyiségbe. Az ajtóhoz menni már nem volt ereje.
Szerencsére néhány perc eltelte után Irma asszony megérkezett kerékpárján. A kinyitott konyhaajtón belépve a lányára ripakodott:
– Mi a fenéért ülsz a hidegben?! – A szennyes ruha láttán elszörnyedt. – Te lány, mi történt veled?! – kiáltotta rémülten.
– Tóni!… – fakadt fel a leány melléből az elfojtott zokogás.
– Tóni?! – hűlt el az anya. Az arca pipacsvörösbe váltott. – Az akasztanivaló! – villantak sötéten a zöldes barna szemek. – A börtönben rohad meg! Az Isten szakassza rá az eget! – átkozódott. A szemei cikáztak, mint aki kutatja, mihez kezdjen. Aztán Mártához fordult.
– Semmit ne tégy, míg vissza nem térek – mondta ridegen, s kiment. Az ajtót betette maga után. A beszűrődő zörejből Márta arra következtetett, hogy az anyja biciklin távozott.
A falióra szerint húsz perc telt el, az anya a körzeti rendőrrel érkezett meg, aki jegyzőkönyvet vett fel az eseményről. Megjelent a körzeti orvos, aki a leány alapos vizsgálata után látleletet készített.
Az ügy fejleményét Márta a rendőrségi aktából ismeri:
– Azon az éjszakán a közeli városból gépkocsin két rendőr érkezett. A körzeti megbízottal együtt Tóni rozzant házát megközelítve akartak a tettesen rajta ütni. Azonban az a veszélyt megneszelve kiszökött az épületből, s a kerten át a folyópart mentén menekült. A rendőrök utánaeredtek. Tóni, hogy a hatóság embereit lerázza, a folyó jegére vetette magát. Recsegett-ropogott a jég a bakancstalpak alatt. Az üldözői a veszélyt felismerve a menekülőt megállásra szólították fel. Tóni a figyelmeztetést a füle mellett elengedte. A folyó közepe táján megnyílt a jégtábla és a legény azonnal elmerült. A feje egyszer még kiemelkedett a vízből, aztán a folyó végleg elnyelte. Másnap búvárok emelték ki a holttestet a vízből.
– Az esetről értesíthették Ferit, a vőlegényemet, mert két nappal később megjelent a házunkban – mondta Márta eltűnődve. – Az eljegyzésünk felbontása céljából érkezett. Ha a szégyen a leendő főnökei tudomására jut, visszavonhatják az ígéretüket, mondta, és távozott a jegygyűrűvel. – Tenyerével végigsimított a homlokán, s közben vetett egy pillantást a vendégére.
– Folytassam?
– Természetesen.
– Hát, jó – mondta a leány.
Elmondta, néhány héttel később szédelgett, majd hányinger, hányás kínozta. Az étrendre fogta, és a szokásain változtatott. De ez nem segített. Panaszával jelentkezett a körzeti orvosnál. A vizsgálati eredmény kimutatta, hogy állapotos. A rendelő megfordult vele. Az íróasztal szélébe kapaszkodott, hogy a székről le ne forduljon. Az orvos gyógyszert vetetett be véle, amitől aztán jobban lett. Testileg. De idegileg az összeomlás szélén volt. Egy gyengeelméjű férfi utódja az egész életét tönkre teheti. Úgy érezte, ebbe a helyzetbe bele lehet őrülni.
Az orvos látta, a leány a sorsába nem bír beletörődni. Segítségként elmondta, mivel erőszak áldozata, lehetősége van a magzatot elvetetni. De figyelmeztette a veszélyre. Többé talán soha nem eshet teherbe.
Vállalta a kockázatot.
Azóta csak a munkája érdekli. A községi tanácsnál gépíró. A férfiak gyakran zaklatják. Könnyű nőcskének tekintik. Egy legény azzal akart a kegyébe férkőzni, hogy vegye megtiszteltetésnek, ha egy tisztességes férfi hajlandó szeretőjéül fogadni.
– Tisztességes férfi… Na, bizony – húzódott gúnyra Márta ajka. A szemébe könny szökött.
János megfogta a leány kezét, és maga mellé ültette a lócán. A másik karjával a derekát átölelte. Azon töprengett, mivel vigasztalhatná. Szavak helyett szorosabban ölelte magához.
Márta fölemelte a tekintetét, János meg lenézett hozzá. Összemosolyogtak.
Ajtó nyílott. A konyhába belépett Irma asszony. A nyitott ajtón át a legényt megpillantva, meghökkent.
– Mi dolgod a lányommal?! – förmedt rá menetben.
János felállt, és enyhe meghajlással üdvözölte: – Kezét csókolom, Irma néném.
– Nénéd az ördög öreganyja, nem én! – vetette oda mérgesen az asszony. – Valamit mondtam!
– Nem feledtem. Dolgom volt a téesz-irodán, gondoltam meglátogatom magukat – tisztázta a helyzetet János. – De csak Mártika fogadott.
– Aha!… minden cél nélkül érkeztél! – jegyezte meg gúnyosan az anya. Aztán fennhéjázva folytatta. – Ne ácsingózz a lányomra, nem kapod meg. A jövője elrendezve. Úgy ám! – Emelt a horgos orrán. – Mérnök úr veszi feleségül!
– Kicsoda?! – pattant fel a lócáról Márta.
– Tisztességes özvegyember. Vállalatunk mérnöke.
– De anya! – vöröslött a lány arca. – Én magát nem kértem kerítőnek!
– Mért tennéd? – kérdezte higgadtan a másik. – A kötelességem anélkül is tudom.
– Gyermeke?
– Kettő.
– Nagyszerű! – jegyezte meg pulykaméreggel a leány. – Már szülnöm sem kell. Az utódlás biztosítva… Ebből nem kérek!
– Márpedig úgy lesz, ahogyan elterveztem! – jelentette ki határozottan Irma asszony.
– Ne strapálja magát, néném – szólott közbe János. – A leányát én veszem feleségül.
A nők rákapták a tekintetüket. Márta értetlenül nézte a legényt. Bizonyára arra gondolt, a fiatalember csak ugratja az anyját. Irma asszony azonban határozott volt.
– Ehhez nem járulok! – mondta.
– Nem kértem – szólott komoly arccal. – Csak a szándékomat közöltem.
– Nem addig a… – fölényeskedett az anya.
– Hogy Márta a feleségem lesz-e, csupán rajta múlik. Kinőtte azt a kort, hogy tettében megakadályozhassa.
– Az én lányom nem feledi, mennyit gürcöltem, hogy hiányt ne érezzen. És nem tesz az akaratom ellenére.
– Márta, hozzám jössz feleségül?
– Szeretőnek! – szólott rosszmájúsággal Irma asszony.
– Nem vagyok gazember! Gazember nem vagyok! A szándékom tisztességes.
– A mérnök úr szándéka is az – igyekezett felülkerekedni az anya.
– Szólhatok én is?! – vetette közbe Márta.
– Természetesen – fordult feléje János.
– Édesanyám, a falu egyik legénye azt nyilatkozta nekem, vegyem kitüntetésnek, ha egy tisztességes férfi szeretőjévé tesz.
– Gazember! – fortyant fel az anya.
– Mások nyíltabban közölték a céljukat.
– Kurva banda! – vöröslött Irma asszony arca.
– János mindenkor tisztelettel volt irántam – mondta a leány. – Éreztem, hogy igazán szeret. Szerettem én is. De a nagyravágyás elszakított tőle. Megbűnhődtem érte… Megvetés helyett ő most feleségül kér. És én a szándékában nem kételkedem. Hiszem, hogy őszintén akar engem. És én még egyszer nem akarom őt elveszíteni.
– Édes angyalom – ölelte át boldogan a kedvesét János. – Viszlek magammal. Most, mert maradnod veszélyes.
– No-no! – hördült fel az anya. – Ide köti a munkája.
– Gépíróra a cégünknél is szükség van – mosolygott a legény. – Áthelyeztetem ,,népgazdasági érdekből”!
– Mit?… Hogy? – értetlenkedett Irma asszony.
De már nem volt, aki őt felvilágosítsa.
Füleki Fruzsina 12 éves
(In memoriam Danilo Kiš)
Anyám még pizsamában van,
de már rabul ejtette az
ébredés, a reggel.
A fürdőszobából jön kifelé,
egyenesen,
a legrövidebb úton
önmagához.
Megkérdem tőle,
csak úgy félvállról,
ahogy a vállfán lógó kabátok
ismerkednek a ruhásszekrény
többi ruhadarabjával,
miért van
a pizsamafelsőjén
melltartó,
a pizsamanadrágján
meg a bugyija.
A kérdéseket pontosan érti,
de engem nem.
Keresztülnéz rajtam,
mint a tükrön.
Igazságtalanság,
hogy az igazsággal lehet
a legjobban megalázni
egy édesanyát.
Hogy egy ember gondolatai mennyi érzést rejthetnek, annak ékes bizonyítéka számomra az a napló, melyre a pincénk takarítása közben, egy poros láda mélyén bukkantam.
A napló az édesanyámé volt, aki fiatal lányként vetette papírra a gondolatait. Igaz, dátumot nem találtam benne, de ahogy beleolvastam rögtön ráéreztem, hogy ez egyfajta visszaemlékezés.
Furcsa mód a lapok itt-ott meg voltak szaggatva, így nem volt egész a történet, én mégis értettem. Talán jobban is, mint kellett volna…
Nem bírtam fékezni a kíváncsiságomat. A gyér világításnál, mohó olvasásba kezdtem. Fenn mindenki azt hitte, határtalan lendülettel takarítom a pince minden szegletét, holott én épp a múltban végeztem nagytakarítást.
„Nem akarok sírni, de olyan sírhatnékom van. Apám becsapta maga mögött az ajtót, anyám elrohant. Apám azt kiabálta utána: – rohadt kurva! – én meg csak álltam ijedten az ajtófélfának dőlve. Zúgott a fejem. Apám, aki addig soha fel nem emelte a hangját, most úgy bődült el, mint egy vadszamár. Mi történhetett? Mikor észrevette, hogy nézem, beletúrt a hajába és zavarában hümmögött. Láthatóan kínos volt számára, hogy tanúja voltam a kirohanásának. D. néni is hallhatott valamit, mert érdekes módon, alig öt perc múltán átjött lisztért. Lisztért… Csudákat, a kíváncsiság hozta azt a sunyi dögöt! Jaj, de utáltam! Az egyik szeme fölfelé, a másik meg tudja a fene, hová nézett. Azt hittem, direkt csinálja. Mit tudtam én, hogy ez betegség. Én annakidején a nagybátyámról, aki Svédországban élt és több nyelven beszélt, is azt hittem, hogy vagy több nyelv van a szájában, vagy, hogy annyifelé van vagdosva, ahány nyelvet beszél.
Napok múlva tudtam csak meg, hogy valójában miért lármázott úgy az apám. Az anyámat állítólag rajtakapta a bolt raktárában az új beszállítóval. Anyám szerint nem volt semmi, csupán jókedvükben nevetgéltek, és semmi olyan nem történt, de apát nem győzte meg. Úgy halt meg, hogy végig azt hitte, megcsalta, pedig anya csak nevetgélt, mert hát, szeretett tetszeni. Szeretett jókedvű, vonzó nő lenni, olyan, amilyen apa mellett sohasem lehetett.
Anya barátnője is gúnyosan mindig azt mondogatta: – Nálatok Vicám, a pörkölt mellé nem is kell a savanyúság! Elég csak ránézni az urad ábrázatára.
Apa halálát egy fa kivágása okozta.
Kinn voltak Zsizsa bácsival az erdőben, aki valójában Zsiga volt, csak az apám hívta így, merthogy elég lomha agya volt az öregnek. Én is velük voltam, virágot szedtem. Ők vágták a fákat, meg gyakran rájártak a demizsonra, amit magukkal vittek. Hogy azért-e, mert ittak, én nem tudom, de tény, hogy az a nagy fenyő épp apa felé dőlt, apa meg már nem tudott elugrani. A hátára vágódott. Zsizsa bácsi biciklire pattant, úgy rohant orvosért.
Én maradtam mellette. Apa nyöszörögve és kétségbeesetten nézett rám. Én is néztem. Erőtlenül nyújtotta felém a kezét, de nem mentem közelebb hozzá, nem fogtam meg. Már nem szerettem. Kiábrándultam belőle akkor, amikor hallottam anyával kiabálni.
Ma is látom, ahogy ott fekszik az erdőben, látom a szemét, hallom a hangját, a sóhaját, az utolsó sóhaját, és ahogy a nevemet mondja. Néztem, de semmi szeretetet, szánalmat nem éreztem iránta. Mire visszaért Zsizsa bácsi az orvossal, meghalt. Blaskó néni szerint, ha életben marad, béna lett volna és akkor senki sem bírt volna vele. Én nem tudom milyen lett volna, ha megmarad, de nem is akartam tudni. Persze ezt nem mondtam senkinek. Sírtam a temetésén, de csak azért, mert mindenki sírt és ez átragadt rám is. Anya is, Szolyka nagyi is sírt. Jaj, a nagyi úgy, de úgy tudott sivalkodni, mint egy kismacska, aki napok óta nem evett. Persze érthető, a fiát temette.
A temetés után hazamentünk. Anya becsukta a nagy, nyikorgós spalettákat, aztán feltett egy lemezt. Én álltam a fekete korong előtt és néztem. Az orromat szinte rátettem. Fura szaga volt. Rászuszogtam. Olyan volt, mint amikor az ablak üvegéhez nyomjuk az orrunkat. Ki tudja, miért nyomjuk oda, de szerintem minden gyerek odanyomja. Anya elomolva feküdt a díványon, a feje lelógott, mint egy csirkének. Rettenetesen csúnya arckifejezése volt. Nem szólt, én sem szóltam, már azt hittem ő is meghalt.
Szerencsére nem. Felnyögött, megsimította a haját, és a legnagyobb döbbenetemre azt kérdezte, kérek-e kakaót, merthogy ő inna. Ittunk hát kakaót. Valahonnan még egy kalács is került. Olyan rég nem ettem kalácsot. Korábban csak ünnepekkor vett, és hogy most, hogy lett itthon, nem tudom. Ünnep volt talán?
Nem, az nem lehet, hisz apát temettük… Nem mertem rákérdezi, mert akartam azt a kalácsot. Meg akartam enni, nem vitázni, hanem szó nélkül megenni.
Anya egyik pillanatban drámai arcot vágott, a másikban nevetett. Fogalmam sem volt, mi játszódhatott le benne. Meg, ha gyász van, miért hallgatunk lemezt, és miért eszünk kalácsot?
Ezen az estén hamar lefeküdtünk. Nem mosakodtunk, pizsamát vettünk, és zsupsz, az ágy. Másnap, emlékszem, gyönyörű idő volt és anya nagyon jókedvűen ébredt. És amikor csörgött a telefon, szokatlanul kedvesen beszélt… Nem kérdeztem tőle, ki volt az, de aznap, ahogy főzte rizskochot, még dúdolt is. Ebéd után pedig leült mellém és kártyáztunk, aztán felolvasott egy fényes fedelű ifjúsági regényből.
Én már nem is gondoltam apára, nem én! Nagyon jól éreztem magam, jól, mert anya foglalkozott velem. Teljesen az enyém volt és csak ez számított, csak ez.
Aztán ahogy teltek a napok, anya mind újabb és újabb ötletekkel állt elő. Először kimeszeltük a lakást, aztán a kertet tettük rendbe, aztán hozott néhány kiscsibét, mert tudta, hogy imádom őket, meg sokat, egyre többet kirándultunk. Teljesen átrendeződött az életünk. Nagyon boldogok voltunk, sokkal boldogabbak, mint amikor apa élt. Én ekkor jöttem rá, hogy míg apa velünk volt, milyen sivár is volt az életünk. És ekkor gondoltam rá először, hogy ha én ezt így élem meg, anya, vajon hogyan?
Most lett meg a válasz. Boldogtalanul. Meg is fogadtam, hogyha nagy leszek és boldogtalan leszek valaki mellett, nem maradok vele. Egy percig sem maradok! Ezt tanultam anya életéből. Meg amúgy is sokat tanultam. Figyeltem az embereket, mert anya azt mondta, figyelni kell őket, és ha kifigyeljük a szokásaikat, abból pontosan kivehető, hogy milyenek valójában. Meg nem csak az a fontos, hogyan beszélnek másokkal, hanem az is, hogyan beszélnek velünk, mert az az igazi arcuk.
Én nem is sejtettem, hogy az anyám ilyen okos. Apa mellett nem ilyennek láttam. Apa teljesen elnyomta őt. Én örülök ennek az új anyának. Olyan szépnek, mosolygósnak látom. Másként viseli a haját, és ez nagyon jól áll neki. Meg mindig olyan finom, virágillatú kölni van rajta, hogy még a méhecskék is megszagolják.
Aztán valami megváltozott. Egyre idegesebb lett. A beszéde sem volt a régi. Rákérdeztem, mire nagy nehezen elmondta, hogy baj van. Nem értettem.
– Most van baj, mikor olyan szépen mennek a dolgok?
– Igen baj van – mutatott a mellére. – Itt – tette rá a kezem.
– Érzed?
– Mit, hogy dobog a szíved? – nevettem el magam.
– Nem – simította el zavartan a haját. – Egy pici kis bogár van a bőröm alatt.
Elmosolyodtam.
– Már megint viccelsz!
– Nem, ez nem vicc – fordította el az arcát.
Megfogtam az állát és visszahúztam.
– Mi az, hogy bogár? Oda nem megy be.
– Hát, nem – válaszolta halkan. – Gömböcske, egy kis daganat.
Megijedtem. Hirtelen eszembe jutott az apám… Az apám, ahogy fekszik az erdőben és nyújtja felém a kezét… Tán csak nem anya betegségével akar az Isten büntetni engem?! Nem, az nem lehet, hogy…”
Ennél a résznél, elakadt az írás. Valaki pár lapot kitépett. Utána a történet folytatódott, de néhány gondolattal szegényebben.
„Mikor kimondta anya, hogy daganat, riadtan néztem a szemébe. Mit tudtam én a betegségekről! Azt hittem mind olyan, mint a nátha. Lebetegszünk, aztán kigyógyulunk belőle. Tudtam is én, hogy van olyan, amiből nem lehet?! – Micsoda, daganat? – kiáltottam irtózva.
Anya megfogta a kezem. Nem akartam az érintését, most nem.
– Kicsim, a múltkor, amikor fürödtem, akkor lettem figyelmes erre a csomóra – mutatott ismét a mellére.
Látni sem akartam azt a csomót, nemhogy megérinteni. Undorodtam tőle. Nem anyától, a daganattól.
– Kiveszik, kiveszik ugye onnan??
– Remélem, ki lehet… – sóhajtott.
– Mit mondasz? Lehet, hogy nem?
– Megeshet, hogy csak a mellemmel együtt lehet.
Mikor ezt kimondta, majdnem elájultam.
– Azt miért vennék le, nem a melled a daganat!
Felnevetett. A nevetése olyan erőltetett volt.
– Lehetséges, hogy a mellemmel együtt veszik ki – pontosított.
– A melledet levágják, ezért a kicsi gömbért? – ordítottam és felugrottam a székről.
Bután viselkedtem, tudatlan kisgyerekként. Napokig nem beszéltünk róla. Kerültem őt. Anya pedig, mintha munkába menne, minden reggel, ugyanúgy elment hazulról. Utóbb mondta el, hogy orvoshoz ment. Ment, egyiktől a másikig, hogy megtudja, hátha megmenthető a melle.
Aztán egy hétfői napon – azóta utálom a hétfőt – láttam, hogy csomagol.
Odaléptem hozzá. – Elutazol?
Leült és az ölébe ültetett. – Kórházba megyek, de addig átjön Lenke néni a szomszédból. Ő vigyáz rád.
– Ezek szerint megműtenek… – motyogtam.
– Meg kell, különben…
– Meghalnál? – kérdeztem riadtan.
Megsimította a hajamat.
–Műtét nélkül igen. De nem leszek bent sokáig. Lenke nénivel jól kijössz majd.
Nem akarta, hogy nyugtalan legyek.
Lenke nénit szerettem. A legjobb szomszédunk volt.
– Akkor Lenke nénivel mindennap a suli után bemegyünk és meglátogatunk – futotta el a könny a szememet. Mosolyt erőltetett az arcára. Ma is látom azt a mosolyt, azt a kényszeredett mosolyt.
Nehéz beszélnem erről és még nehezebb írnom róla. Mégis, valami hajt afelé, hogy kibeszéljem magamból. Mert kinek is mondhattam volna el? Szolyka nagyinak, akihez végül kerültem? Akinek a falán folyton az apám fényképét láttam?!
Nem volt szép, ahogy meghalt anya. Azóta félek a haláltól.
Álmomban is látom, ahogy ott fekszik a fehér kórházi ágyon és hallom azt a fura, sziszegős hangot, amit kiadott. A szeme csukva volt. Már nem is ő volt, nem az anyámat láttam benne. Nem egy emberi lényt, csak egy színtelen megnyúlt arcot, egy kiálló orrot csupán. Mintha teste nem is lett volna, csak az, az elkínzott arc.
És most nem tudom, ha meghal valaki, azok mind egy helyre kerülnek? És ha ez így van, akkor most apa mellé kerül? De hát azt mondják, a túlvilágon minden szép és jó… De anyának hogy lenne már jó megint apa mellett? Én ezt nem hagyhatom! Nem hagyhatom, hogy apa megint bántsa. Valahogy be kell avatkoznom ebbe. Valahogy be kell. De hogyan jussak oda, hogyan?”
Megint ki voltak tépdesve a lapok. Számításom szerint, olyan három-négy oldal hiányozhatott. Aztán pár, alig kiböngészhető sor következett.
„Nem találtam rá se anyára, se apára. Nem tudtam segíteni anyán. Bizonyára nagyon messze jártak már mind a ketten. A kórteremben a vaságyon fekve, ahol fehér volt minden, a falak, az emberek ruhái, olyan ijesztő volt lennem. És ebben a fehérségben voltam összezárva a gondolataimmal. Nagyon össze voltam zárva velük…”
Itt vége szakadt az írásnak. Illetve az oldalak maradványai jelezték, hogy eddig tartott. Percekig csak bámultam magam elé. Aztán hirtelen beugrott valami, valami, ami olyan szembetűnő volt mindig is anyán. A kezén, a csuklóján lévő hegek. Ha bármikor rákérdeztem, csak annyit mondott, sebek, és máris zavartan visszakapta a kezét. Igaz, egyszer mondott olyat, hogy kiskorában elesett és egy drót megsebesítette. Nem, ezek a sebek más miatt keletkeztek… – raktam össze a dolgokat. Ahogy álltam ott a pincében, kezemben anyám naplójával, eleredtek a könnyeim. Fentről hangokat hallottam. Riadtan csaptam össze. Nem akartam, hogy bárki meglássa. A ruhám ujjával gyorsan megtöröltem az arcomat.
Vajon mi minden lehetett a kiszakított oldalakon? – gyötört a kíváncsiság. És egyáltalán, hogy került az a láda hozzánk? Anya biztos azt hiszi, hogy a naplója rég elveszett… Ugyan mit szól hozzá, ha meglátja? – záporoztak gondolataim.
Izgatott voltam, ugyanakkor elfogott a szégyen. A szégyen, mert a beleegyezése nélkül olvastam el. Bárhogy is lesz, elviszem neki, határoztam el. Visszaindultam a lakásba. A naplóról nem akartam szólni sem az ikerlányaimnak, sem Zoltánnak. A pulcsim alá rejtve, óvatosan surrantam be vele a lakásba.
A férjem a kertben a virágokat locsolta, Timi a konyhában, ragasztós sütit sütött, Zsófi pedig a barátnőjével telefonált. Beosontam a szobámba, kihúztam a ruhásszekrény fiókját és a naplót a harisnyáim közé rejtettem. A világért se mutattam volna meg a családomnak.
Eldöntöttem, hogy reggel, munka előtt bemegyek anyához és úgy adom át neki, hogy apu se lássa. Apu hétkor piacra megy, imád gyümölcsöket vásárolni, én meg kihasználva a távollétét, váltok vele néhány szót. Gondoltam, egyedül akarja majd felidézni, átélni a múltat, ahogy más is tenné.
Másnap a szokottnál is frissebben ébredtem. Úgy éreztem, ma nagyon fontos dolgot teszek. Zoltán elvitte a lányokat a gimibe, így maradt néhány perc magamra. Megpróbáltam elgondolni, hogyan viselkedik majd anyám a múltjának papírra vetett lenyomata láttán. Mikor odaértem, épp mosogatott. Félbehagyta, megtörölte a kezét, és máris a jól ismert mosolygós arcával jött felém. Megcsókolt.
– Ha van néhány perced, megiszunk egy kávét – indítványozta.
– Köszi, de már ittam.
Leültünk.
– Más miatt jöttem – húztam ki a szatyromból a naplót. Elkerekedett a szeme. Láttam, azonnal ráismert és azt is, hogy rémesen zavarba jött.
– A naplóm!
– Igen – szóltam csendesen.
– Hogy került hozzád? – szegezte nekem a kérdést. Szokatlan volt ez a hangszín.
– Tegnap a pincében találtam rá, egy fekete ládában.
– Te, csak te láttad? – nézett mélyen a szemembe.
– Én – rebegtem.
– És, és belelapoztál?
Bólogattam.
– Csak így jöhettem rá, hogy a tiéd.
– És mire jöttél még rá? – sütötte le a szemét.
Lehajtottam a fejem.
– Ez egyedül az enyém! – mondta, majd egy határozott mozdulattal kikapta a kezemből, de ki, nem nyitotta.
– Igen anya, a tiéd – simítottam meg a kezét.
– Nem késel el? – nézett rám.
Értettem a szóból. Az órámra pillantottam. Felálltam.
– De, de ideje mennem…
Tudtam, egyedüllétre vágyik.
Hozzáhajoltam és a homlokára nyomtam egy puszit. – Majd este hívlak – motyogtam.
Nem kísért ki, mint máskor. Ült mereven, ölében az emlékiratával.
Az ajtóból visszanéztem.
A fedelét simogatta.
Láttam rajta, körbefonja a múlt.
Biztos voltam benne, hogy amint kattan a zár, kihasználva apa távollétét, belemerül az olvasásba.
És abban is, hogy erre a naplóra sem én, sem más nem lelhet rá, soha többé.
Juhász Tibi 8 éves
Kilenc esztendős voltam akkor. A mama munkába ment korán és későn jött haza. Apám két évvel ezelőtt kivándorolt volt. Egy kis szobakonyhás lakásban éltük a szegények életét – persze én sohasem éreztem, hogy szegények vagyunk. Örültem, hogy tavasztól őszig mezítláb kellett járnom és éppen hősnek éreztem magamat, amikor tüzelőt loptam a ferencvárosi pályaudvarról. Rosszul csak az esett, hogy néha megcsíptek és megraktak – de hiszen ilyen veszedelem nélkül nem is éreztem volna hősnek magamat. Ilyen alkalmakkor sírva fakadva és valóságos szegénységünket inkább felhasználva, mint érezve, az igazat hazudva, meg-meglágyítottam a felnőttek szamár szívét és elszeleltem. Ezenkívül csak néha bőgtem, esténként, amikor lábat kellett mosnom. Különben én voltam az egyedüli férfi a háznál, két idősebb néném bosszantója és vasárnap délutánonként a mama szeretett reménysége.
Egyszer – a mama éppen munkában volt – én már nem tudom, miért nem csatangolhattam az utcákon. Lehet, hogy tél felé járt az idő és nem volt cipőm. Nem emlékszem. Az egyik néném táskájából – ő már jegyben járt – loptam egy cigarettát s ahelyett, hogy zsákmányommal kivonultam volna a klozetra – szegény gyermek csupán ott tehet azt, amit akar – a konyhában gyújtottam rá. Ez persze lázadás volt. A Jolánnak szabad? Nekem nem? Pedig engem küldenek mindig a boltba. Én hozok fát a kiserdőből, ő meg nem. (Ilyen lázadások alkalmával mindig módját leltem annak, hogy mindama cselekedeteimnek, amiket önként szívesen tettem és talán tilalom ellenére is megtettem volna, szociális jelentőségével érveljek magam előtt.) Hát azért is!
Rágyújtottam, de azért óvatosan a konyha egyik sarkába telepedve. Jolán megszagolta a füstöt, kikotort a tűzhely mögül és jobbról és balról egy-egy csárdás pofonnal illetett. Én – nem annyira a pofonok csípős sajgása miatt (erre sem emlékszem), mint inkább a jogaimat csorbító erőszak miatt támadó, hihetetlenül mély erkölcsi fölháborodásomtól zokogva, üvölteni, ordítani, toporzékolni kezdtem. Jolán nem is sokáig bírta, fogta magát, és elment. De lehet, hogy éppen dolga volt.
Alig húzta ki a lábát, leültem csendesen az egyik zugba és amilyen tehetetlennek éreztem magamat, olyan sötét bosszút forraltam. Szerbusz, mondta Etus nővérem, aki közben megjött egy barátnőjével. – Szerbusz – sziszegtem vissza. Azzal ők bementek a szobába. (Azt hiszem kártyát vetettek.)
Én pedig elhatároztam, hogy lúgkövet iszom. A sarokban lelapulva, néha még föl-fölcsukló zokogással élveztem a gondolatot. Nagyon meghatottan képzeltem el, hogy amikor meghalok és nem leszek, állandóan engem festenek sírva maguk elé. Majd akkor tudják meg, hogy ki voltam, ha hiába keresnek. A Jolán pedig, az a dög, maga megy a boltba, ha akar. Vagy az Etust küldik. A Jolánt meg széttépi a mama, hogyha megtudja estére, hogy miért haltam meg. Itt sírni kezdtem. Határozottan úgy sírtam, mint akit megindít a mély részvét egy olyan másvalakinek a halálakor, akit nagyon szeret és sokra becsül az ember. És sajnálni kezdtem a mamát, szegényt – mihez is fogjon, amikor vége mindennek. De úgy kell neki, tettem hozzá magamban, ő miatta van az egész. Ő az oka. Ő parancsol, ő rendelkezik, az ő lelkén szárad egy ilyen édes, jó, okos, kellemes, bátor, tehetséges kisgyerek halála.
Elkomorodva álltam föl. A stelázsihoz mentem, az alatt szokott lenni a lúgkő, egy vastagfalú, barna, alacsony bögrében. A bögrében azonban nem volt semmi, csak a fenekén csillogott egy kis nedvesség. Sötéten, mozdulatlanul álltam. Azután hirtelen eszembe jutottak a mama szavai: „Hozzál ötért lúgkövet, nyolcért keményítőt és négyért kékítőt!” Lúgkő, keményítő, kékítő – úgy látszik, együtt járnak ezek a dolgok. Egy kevés motozás után rá is találtam a keményítőre, egy fél tábla volt. A lúgköves bögrébe vizet engedtem, föloldottam benne és fölhajtottam. (Ma sem tudom, hogy miért nem kékítőt ittam.) Aztán – aki meghal, az összeesik – a bögrét ügyesen a konyhaszékre ejtve, összeestem. Végig nyúltam a konyha kövezetén és vártam a halált.
Sóhajtottam és nagyon meg voltam ijedve. Nagyokat nyeltem, habzani kezdett a szám. Ijedtségemben is egyedül a hatásra gondolva, rájöttem, hogy akkor nyújtok csak igazán megdöbbentő látványt, ha a hab vastagon tódul ki a számon. Most minden figyelmemet arra fordítottam, hogy a nyelvemmel minél több habot toljak ki az államra. De azért egész testemben reszkettem, vonaglásszerű mozdulataimra emlékszem – komolyan azt hittem, hogy most meghalok.
Nagy szomorúságot éreztem és talán meg is bántam volna cselekedetemet, ha nőttön nem nőtt volna elkeseredésem amiatt, hogy senki nem veszi észre haldoklásomat. Forrni kezdett bennem a harag, a düh – mégpedig az Etus ellen, aki a szobában szórakozott nyugodtan barátnőjével. Hangosan föl-fölnyögtem. Kezemmel-lábammal, mint akit görcs fogott el, kaparni kezdtem a kőpadlatot. Mindez azonban oly komolyan hatott át, mintha valóban görcs rángatna. És valóban görcs rángatott, csakhogy ez a görcs az én „görcsös akaratom” volt. Semmi hatás. Úgy feküdtem, fejjel a konyha, lábbal a szoba ajtaja felé, hanyatt. Sóvárogtam, hogy jöjjön már valaki és vegyen észre. És mert tudtam, hogy tényleg beléphet valaki és észrevehet, azért anélkül, hogy fölemelkedtem volna fektemből, valahogyan odavergődtem a szobaajtóhoz, olyan közel, hogy a lábammal elérhettem. Ekkor aztán a haragtól némileg megkönnyebbülten, de még mindig szomorúan folytattam a vonaglást. Az ajtó zörgését végre észrevette az Etus, mert kiszólt: Na!… Ez így ment néhány percig, végre türelmét vesztve kijött, de már bent rákezdte: Attila, meg vagy bolondulva?!
De amikor meglátta az alkonyati homályban habzó, sírástól vörös, szomorúságtól fáradt, elkeseredéstől torzult ábrázatomat, elrémülten kiáltott föl. Én még jobban megijedtem elszörnyedésétől és sírni kezdtem, úgy tördeltem ki a szavakat magamból: Istenem, Etuskám, meghalok, megittam a lúgkövet. (Eszembe sem jutott, hogy a keményítőt hörpintettem föl.)
Az Etus leszaladt a házmesterhez, az lefektetett az ágyba és a szobácska csakhamar megtelt sopánkodó öregasszonyokkal. Nagyon féltem és nagyon büszke voltam. Az sem bántott, hogy az öregasszonyok a végén már nem is rólam beszéltek, hanem azon sopánkodtak, hogy drága a krumpli.
Az Etus a mamáért is elfutott, és a mama a munkát otthagyva szaladt haza. Mindenkit félrelökve szaladt az ágyhoz. Szája reszketett, szeme könnyes volt. Aztán – engem, a kilencéves kölyköt – fölvett a karjára, simogatni kezdett és vitt a konyhába. És csendesen, csaknem súgva, kérdezte: „Mondd, mutasd, fiacskám, kisfiacskám, mit ittál?”
Én majdnem végtelenül boldog voltam, hogy a mama fölvett a karjára. Minden vádat elfelejtettem, csak erősen odasimultam hozzá. Ismét fölcsuklott belőlem a sírás, mert azt éreztem, hogy akkor lennék tökéletesen boldog, ha a mama úgy vett volna föl, úgy simogatna és úgy beszélne ilyen csendesen hozzám, hogy én nem csináltam volna azt, amit csináltam. Aztán rámutattam a keményítőre és csak ennyit mondtam: Ezt!
A mama megkönnyebbülten sóhajtott. Erre én magam is megszabadultam a belső terhemtől. Már nem is gondoltam semmire, csak őt éreztem, amikor bevitt a szobába, lefektetett az ágyba és betakart. Ott ült egy kis ideig, halkan beszélt egy kicsit, egy-egy szót mondott csak, nem emlékszem, hogy mit, de nagyon szép volt.
Aztán kiment a konyhába, az Etust leküldte a boltba, hogy herbateát hozzon nekem, begyújtott, vizet tett egy fazékba – koccanását hallom – a tűzhelyre… én pedig elaludtam.
Csabának, az unokaöcsémnek azt
tanította Juli, a csonyósmama (a másik
mamát Terinek hívták, pontosabban
cicás mamának, a csonyó egyébként
Mátyusföldön malacot jelent, azért
nevezték el így őket az unokák,
hogy meg tudják különböztetni a két
nagyit, csonyósmamánál rengeteg volt
a malac, cicás mamánál a cica),
szóval azt tanította csonyósmama
a kis Csabinak, mindenkinek muszáj
köszönni, legyen az néni vagy bácsi.
Csabi, a szófogadó gyerek, ha nem
köszöntek neki vissza, hát úgy hitte,
benne lehet a hiba, még többször is-
mételgette a csókolomot, olyan
is megesett, hogy szaladt a néni és
a bácsi után, mert biztosan nagyot
hallanak, gondolta, nem illik könnyen
feladni semmit, ezt a két papától
tanulta, ők akarták volna otthon
hordani azt a Csabi számára még
ismeretlen nadrágszíjat (ők ketten,
a Julipapa és a Teripapa),
amit csonyósmama és cicásmama
vásárolt kedden, az ócskapiacon.
Csabának cirkusz volt az élete, a
cirokseprűvel egyensúlyozott éjt
nappallá téve, eldugta a csonyós-
mama elől, mert attól félt, anyai
nagyanyja ráül és körberepüli
vele a földgolyót, s a sarkvidéken
tüdőgyulladást kap; cicásmama meg
azt mondta erre, az lenne a legjobb,
ha a föld lapos volna, akkor csonyós-
mama lelógathatná róla a lá-
bát a pokolba, ahová való is.
A jó bűvész leveszi fejéről a
cilindert, kifordítja, ezzel mindent
elmond, kivesz belőle egy nagy köteg
sárgarépát, szétosztja a közönség
között, hogy mind tudjanak majd fütyülni,
ha előkerül a kis tapsifüles,
a jól célzó bűvész sütnivalója.
Kettéfűrészelt a látvány, mialatt
a lovak legszelídebbje az ellen-
kező irányba tartott, mint a többi,
az idomár nem vette félvállról a
dolgot, eszébe ötlött Amerika
felfedezése, később az őslakos
indiánok tömeges kiirtása.
A trapéz alatti védőháló el-
veszi a figyelmet az égről, ahol
éppen nem látni a csillagokat, hisz
beborult már, esni fog hamarosan,
és bukott angyalok ugrálnak egyik
égitestről a másikra, levetett,
sáros szárnyukkal költők próbálkoznak.
A kötéltáncosról az a hír járja,
kötélből vannak az idegei, de
ez legalább akkora tévhit, mint az,
hogy az ismétlés a tudás anyja, a
remény belenő, akár a zsineg a
fába, fémrúdhoz kötözve, a kötél-
táncos kötelén érkező szél ellen.
A két bohóc olvad a boldogságtól,
színes, plüss hóembereket adnak az
óvodások kezébe, beleértve
az unokámat, aki szerint azért
járnak gólyalábon, mert szeretik a
békát, ők hozzák be a gyerekeket,
bárki bármit is állít, a cirkuszba.
Az igazság maga a hűtőszekrény;
elmegyek a végsőkig, hol a falról
álmodozhatok, amin ott a régi
rajzom; amikor apai nagynéném
elvitt beíratni az iskolába,
a kedves igazgatónő arra kért,
rajzoljam le a családomat, csupán
a valóságot illusztráljam hűen,
s én lerajzoltam apu fütyijét is,
amitől a karcsú igazgatónő
zavarba jött, felállt, ilyet még nem ért,
hát igazított egyet a szoknyáján.
Az igazság maga a hűtőszekrény;
minél több csillagot tetováltatok
a bőrömre, annál kevesebb csilla-
got látok majd, ha beverem a fejem.
Török Levente 13 éves
Született Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyiló kapu melletti szobában.
Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem levén eléggé biztos, Debrecenbe szállitám őt, hol zászlóaljammal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.
Debrecenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.
December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám, oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.
Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napam kedveért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsűletesebb embere; keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.
Én is, Juliska is végtelenűl örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogúlt jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-kán: „Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, ugyszinte édesanyád is, hogy az isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kivánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-kán örömemben hozattam egy itce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk, szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de most már tiz annyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthonn.” Anyám ezt írta e sorok után: „Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának mind Zoltánkának. Kivánnék addig élni, mig az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”
Szegény anyámnak nem teljesedett e kivánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utósó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!”
Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre s nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait ugy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenűl szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! –
Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott, ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt; de később Vörösmartiné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal ugy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példanélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mingyárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.
Egy hónapig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egypár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatja.
Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerűlt neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele.
Az utazást már kéthónapos korában megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban ide jött Mező-Berénybe, hol most vagyunk.
(Mezőberény 1849. július 5-18. között)
Porkoláb Dóra Éva 8 éves
Lányom első szerelmi bánata,
pedig még csak tizennégy éves,
és máris elkezdődött a csata,
máris elkezdődött, mert mért ne,
és szinte soha nem lesz vége.
Ott állt egy bolt kirakata előtt,
körben idegen ország fénye,
s hidegnek érezte a levegőt.
Háta mögött a bolt kirakata,
látta, hogy a fiú lelépne,
és azt hiszem, hogy nem volt válasza,
volt viszont annál több kérdése.
Meddig jártak? Nem volt pár hét se.
Majd merített valahonnan erőt,
míg hullt az eső a fejére,
s hidegnek érezte a levegőt.
Nem sokkal később elindult haza,
barátnője csokoládét vett,
hogy megvigasztalja Hollandia
valamelyik kis üzletében,
biztos sírt egy kicsit, vagy mégsem,
míg szívében a csalódás kinőtt…
De jön majd egy újabb nap szépen,
s nem érzi hidegnek a levegőt.
Ajánlás
Ámor, a lányomat te védd meg,
vigyázz, hogy ne kosarazzák ki őt,
ne nőjön meg szívén a kéreg,
s tisztának érezze a levegőt!
Az óvodába bevitték a sólymot,
és vittek mellé még egy vadkacsát.
A néma sólyom néha szárnyat bontott,
és váratlan piros csúszdára szállt.
Ott ő volt az, kit mindenki csodált,
a délelőtt szürke volt és téli,
az ősz lehelete még visszajárt –
a sólyom új volt s lesz egyszer majd régi.
A kinti kert volt a ködtől ólmos,
de nem zavarta ez a két madárt.
Természetben ellenségek, de ott most
úgy voltak együtt, mint legjobb barát.
Szemük megfigyelte az óvodát,
a sok gyerek meg őket kezdte nézni,
a gondozójuk csendben meg csak állt –
a sólyom új volt s lesz egyszer majd régi.
Az óvodában jöttek a csoportok,
madár-gyerek együtt lett egy család,
de gyermekek hasa bizony már korgott,
és búcsúztattak sólymot és kacsát.
A pillanatnak sólyma elcikáz,
az égen oszlik már a felhő-prézli,
és oszlik az is, ami nem vigyáz –
a sólyom új volt s lesz egyszer majd régi.
Ajánlás
Figyeljen sok fiú és sok leány!
Lesztek majd asszony és lesztek majd férfi,
a télre jön majd lebbenésnyi nyár –
és ami új volt, lesz egyszer majd régi.
Alicante a bányamélyek réme
Alicante a szerencse madara.
Chilében így tudják, s a vájatokban
arany tollával kísért meg a végzet
mely elvezet a kincs eredetéhez.
Alicante aranymadár és gyémánt
nemesfémekre, kövekre vadászik
táplálékától elnehezül teste
hattyúnyakával éhesen keres
minden fémet felfal, ami nemes.
A kapzsira romlást hoz, hogyha látja
a nincstelen szerénynek: jutalom.
Alicante a szegények reménye
Chilében, az északi dombokon
ahol legenda csak a nagy vagyon.
Égő gyémánt szemébe nem szabad
pillantani, mert megront, babonáz
kutatni is tilos, mert elveszejt
a tárnák labirintjának egy szegletében
magadra hagy a kincseiddel, éhen.
Aranymadárban hisznek mégis egyre
kik lenn a mélyben ércet fejtenek.
Fényességére vágyakoznak újra
hisz volt, akit gazdaggá tehetett
a drágakő, nemesfém-erezet.
Milyen madár az, ki a mélybe tévedt?
Testét a drága fémek ötvözik.
Álmodnak vele, mesélnek a vének
a föld gyomrában dolgozók napestig
maguk elé a fényes képet festik.
és összedől
és épül újra
és összedől
és épül újra
a ház a vers
a kert az utca
és összedől
és épül újra
mert összedől a vers az élet
míg két végükön összeérnek
és összeér a múlt s a tágas
mindentudó jövőimádat
ledől és újra tornyot képez
a szentség ami bent megégett
és újra hajt a lélek bokra
miközben elporladt a lombja
mert összedől és újra épül
minden mi elpusztult a téltől
ami árnyéktól senyvedett el
egy másik életében fényjel
a kuszaságok útra kelnek
kígyóznak végtelen hegyeknek
kioldódnak a rozsdás zárak
dalol a bejárat-kijárat
és összedől
és épül újra
és összedől
és épül újra
a vers a lét
a ház az utca
kilincs kerül
a kiskapukra
– Nahát! Micsoda fények! Hol vagyok? – csipogta vékony hangján a kis pinty.
– Üdvözöllek, picike barátom! Most bújtál ki a tojásból! Ugye, milyen furcsa helyre csöppentél? – szólt hozzá egy citromsárga pinty.
A kis pinty körülnézett. Nem fogta fel, hogy egy kisállatkereskedésben született az imént. A helyiségben néhány színes izzó világított, és a hangzavar mindent betöltött. Valamiféle csíkokat látott maga előtt, de mivel nem ismerte sem a kalitkát, sem a rácsokat, ezért valamiféle játéknak gondolta azokat.
Egy nagy, mozgó árny, egy ember közeledett. A kis pinty ijedten figyelte, nem tudta, hogy most mi következik. Az ember mögött néhány másik árnyat vett észre.
Ekkor a kalitka ajtaja nyikordult egyet, és kinyílott.
– Azt a két sárga-zöld színűt kérném! – szólt egy hang. A kis pinty csak azt látta, hogy egy nagy kéz benyúl mellé, és egy kis hálóval kiemel két madarat. Aztán az ajtó becsukódott.
Rémülten húzta össze magát. Csak ült, és néha megremegett. Aztán látta, hogy más pintyek gyűlnek köré.
– Nézzétek, micsoda kis vakarcs! Olyan jelentéktelen! Nem szép egyáltalán, nem olyan, mint mi!
– Alig van tolla! Az is mind szürke! Igazi csúfság!
– Hé, te! Ne merj enni velünk az etetőből, mert megjárod! Csak, ami lehullik utánunk, azt csipegetheted!
A kis pinty végignézett magán. Bizony szürke volt, mint az út pora. Vékony, gyenge lábai megrogytak alatta, és a szárnyai is alig verdestek. Csak a csőre volt piros. Egyedül az. Nagyon elszomorodott, és szégyellte is magát. Mégis, az idő múltával beleszokott e furcsa rendszerbe. De nagyon boldogtalan volt. A nap nagy részében csak kuporgott a kalitkában, annak is valamelyik sarkában, és a többieket figyelte. Senki nem barátkozott vele, átnéztek rajta a többiek. Nem vett rész vidám röppenésekben, csivitelésben. A társai folyton változtak, hol elvitte őket az ember, hol újakat hozott közéjük.
Egy napon szokatlan dolog történt. Egy kis kék pintyet hozott a kereskedő a táraságba. A kis pinty érdeklődve figyelte, és próbált összebarátkozni vele. De a kék pinty hamar tudomására hozta, hogy nem kér az érdeklődésből.
– Ugyan már, mit akarsz te! Nekem a legszebb hímek udvarolhatnak csak! Nem akarok tojásokat egy ilyen korcstól!
A sárga pinty, aki még mindig a ketrec lakója volt, így szólt a szomorú kis pintyhez:
– Nehogy beleszeress itt bárkibe! Aki szép, azt hamar elviszik! Neked pedig csak a vágyakozás marad!
Tényleg így is történt. Másnap már el is adták a kék pintyet egy kislánynak. Persze a kis szürke pinty csak még szomorúbb lett. Csak ült egyedül, és hallgatta a gúnyos megjegyzéseket.
– Amilyen ronda vagy, senkinek nem kellesz majd! Téged úgysem vesznek meg! Majd örül neked a macska!
Tényleg nem kellett senkinek, és egy idő múlva ő lett a kalitka legrégebbi lakója. De sokszor hallotta:
– Ha megvesz két madarat, ezt a szürkét itt, ingyen magának adom!
De már nem is figyelt az efféle szavakra. Csak kuporgott a helyén, és nyitott szemmel álmodott.
Egy napon, mégis történt valami. Emberi beszédre lett figyelmes. Emberek álltak a kalitka körül.
– Drága kisfiam, döntsd el végre, melyik pintyet szeretnéd?
– Azt ott! Azt a szürkét!
– Na, ne már! Nézd, ezek itt milyen szép színűek! Talán azt a sárgát…
– Nem! Nekem a szürke kell!
A bánatos kis pinty azt érezte, hogy felemelik, és beteszik egy kis kalitkába. Nagyon meg volt rémülve, különösen a zajoktól. Soha nem látott még gépkocsit, sem pedig ennyi ismeretlen házat, nyüzsgő forgatagot.
Aztán végre megérkeztek. A kis pinty egy tágas, formás kalitkát kapott, amiben kedvére hintázhatott, és mindig tele volt az etető. A szobában nagy, szárnyas ablak engedte be a fényt és a jó levegőt. Az emberek kedvesek voltak vele, különösen a kisfiú, aki kiválasztotta. A nap jó részében ott ült a kalitka előtt, és beszélni próbált hozzá. A kis pinty nem értette, hogy mit mondd, de érezte a felé áradó szeretetet.
A kisfiú nagyon beteg volt. Egy ideje már jórészt tolókocsiban töltötte napjait. Minden reggel odagurult a ketrechez, hogy megetesse és megitassa a madarat. Szólongatta, és a kis madár hálásan csipogott vissza a rácsok mögül.
– Kisfiam, adtál már nevet a pintynek? – kérdezte egy ízben az édesanyja.
– Hát, persze! Titi a neve!
– Titi? Hát az meg miféle név? Legyen inkább valami madarasabb!
– Nem! Titi a neve, és kész!
Így köszöntött be egy boldog korszak Titi életében. Még barátja is akadt: egy kövér veréb, aki időnként meglátogatta, és az ablakpárkányon ülve beszélgetett vele.
– Miért nem jössz velünk, te pinty? Itt mi szabadon élünk! Azt csinálunk, amit akarunk, senki nem parancsol nekünk! Gyere! Mikor etetés van, és nyitva a kalitka meg az ablak is, könnyen elrepülhetsz! Nem akarsz szabad lenni?
Addig-addig mondta a veréb a magáét, hogy a kis pinty rászánta magát, és egy alkalommal kirepült a szobából. Még hallotta, ahogy a kisfiú kétségbeesetten szólongatja, de elbódult a hirtelen rátört szabadságtól, és vidáman repkedett a ház körül. Végül egy fa tetejére szállt, megpihenni.
– Látod, te pinty! Nem is volt ez olyan nehéz! – kiáltott felé a veréb.
Lement a nap. A pinty töprengett, hogyan legyen tovább. Rájött, hogy fogalma sincs, most mihez kezdjen.
Ekkor hirtelen apró árnyék vetődött elé. Egy picike tündér állt előtte.
– Kérlek, menj vissza a kalitkába! Ez nem a te világod. Itt nem ismersz senkit és semmit. Elpusztulsz hamar. Nézd meg azt a fiút. Mióta eljöttél, azóta ott ül az ablak előtt, és téged keres. Vigasztalhatatlan. Neki te vagy az egyetlen barátja, ahogy neked is ő. És te most elárultad ezt a barátságot. Kérlek, menj vissza hozzá! Most, amíg nem késő!
A pinty pedig odarepült a kisfiúhoz, és csipogni kezdett neki. A gyerek nagyon megörült, visszavitte a kalitkába, egész éjjel ott ült mellette, nevetett, és beszélt a kis madárhoz.
Teltek a napok. Aztán egy őszi reggelen, mikor a kisfiú odagurult a kis pintyhez, csak azt látta, hogy az ő szeretett kis kedvence ott fekszik az etető mellett. Már nem volt benne élet. A kisfiú sokáig siratta. Szülei vigasztalták:
– Tudod, a pintyek nem élnek sokáig. Majd veszünk neked másikat!
De a kisfiúnak nem kellett másik pinty. Díszes temetést rendezett a madárkának. Szalvétába burkolta a kis testet, és arany pántlikával átkötötte. Végül egy cukorkásdobozba fektette óvatosan. A dobozra kis piros szívet rajzolt, és ráírta tollal: Itt alszik Titi, az én barátom.
A kertben, egy rózsabokor tövében temette el. Még jó darabig látogathatta a sírt. Aztán mikor egy idő után már nem ment hozzá ő sem, lassan feledésbe merült a történet. De azért éjjelente, mikor a csillagok világítanak, a madarak látják, ahogy egy kis tündér ül a virágok között, és halkan énekelget, miközben a sírt vigyázza…
Van egy ember, akit Szegeden mindenki ismer, s az ok, amely miatt városszerte számontartják kettős: történelemtanári, és önkéntes famentői munkája. Negyvenhárom évig tanított a szegedi JATE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumban (nevét nemrégiben megváltoztatták), amióta pedig nyugdíjba vonult, a fáknak szenteli életét. Egyébként Szegeden szerinte több mint százan vannak, akik tevőlegesen is tesznek a hatósugarukban lévő fákért, s a civil kezdeményezésnek ezt a formáját támogatni kellene – kiváltképp a mai, fairtós időkben.
– Amióta az eszemet tudom, szeretem a fákat – mondja dr. Farkas István. – Szüleimmel tizenhat éves koromig tanyán éltünk, a Kalocsa melletti Öregcsertőn. Apám fákat telepített földjén: gyümölcsfákat, de nyárfákat, jegenyéket is. Amit a fákról meg lehetett tanulni, itt megtanultam. Azt is, hogy bizonyos fák ivartalanul is szaporíthatók, azaz, ha levágunk egy gallyat, beszúrjuk a földbe és locsoljuk, az gyökeret ereszt – mondja. És nem véletlenül: mint felhívja a figyelmet, a fatelepítéshez nem kell semmiféle bizottság, felesleges több tízezer forintos előnevelt csemetéket vásárolni, csak a jóakarat kell, ebből viszont számolatlan mennyiség. Egyik legszebb táj-élménye hazánkban a természeti s az épített környezet találkozására vonatkozik: amikor megy Pécsre a vonat, erdőben halad, és amikor hirtelen kibukkan a fák közül, máris a pályaudvaron találja magát az ember. – Legalábbis „az én időmben” még így volt, remélem, azóta sem vágták ki azokat a fákat – teszi hozzá. Ezt a látványt egyébként Szegeden is honosítani akarta, annál is inkább, mert az alföldi városban hosszú-hosszú ápolatlan, külvárosi rész után következik a pályaudvar – ha valaki vonattal jön Szegedre, mire ezen a környéken keresztülmegy a szerelvény, az illető már el is vesztette kedvét a kiszállástól.
– Isten őrizzen meg attól, hogy valamiféle bizottságot hozzanak létre új, szegedi erdő megvalósításához; a lakók közterületekre szívesen ültetnek néhány fát, én is elmennék a faültetéshez, ha kell – mondja.
És miként folytatódott a gyerekkori évek után a fák iránti vonzalmának kifejlődése? Kalocsán politechnikai nevelésben is részesült, az akkori idők szellemében, s ez fák gondozását, nevelését is lehetővé tette. Amikor pedig Szegedre került, a hetvenes évek elején, kislányával megöntözték a környékbeli fákat, és láthatták az eredményt: amelyiket locsolták, az megmaradt, amelyikre nem jutott víz, kiszáradt. Társasházba költözve, kellő kompromisszumkészséggel, tovább lehetett művelni az alkalmazott dendrológiát – ki orgonabokrot honosított meg, hozva szüleitől, ki magnóliát, vagy egyéb cserjét az udvaron, illetve egy, nem a házhoz tartozó, de közeli területen – dr. Farkas István, mint nagy vadgesztenye-rajongó, gesztenyét.
– Miért vonzza így ez a fafaj? – Suki Béla kollegám a Ságvári Gimnáziumban Kierkegaarddal foglalkozott, akitől, mint az egzisztencializmus művelőjétől származik a gondolat, hogy „a lehetőség több, mint a valóság”. Nos, ezt jól illusztrálja a vadgesztenye, mely mintegy jelképe annak a sok lehetőségnek s hihetetlen energiának, amelyet és amivel betölteni igyekszik. Mindez kora tavasszal hirtelen lejátszódik, májusra már „befejezett tény”, ettől kezdve a gesztenye egy centit sem nő, nem úgy, mint számos más faj, amely az első fagyok beálltáig növekszik.
– Olvastam valahol, aki a magyarok istenét nem ismeri, kezdjen fatelepítésbe, majd megismeri. Fokozottan érvényes ez a vadgesztenyére – mondja. Ugyanis abból a rengeteg, polírozott felületűnek, bútorfényezettnek tűnő csinos termésből, amelyet a vadgesztenyefa őszönként elhullat, csak minden kétszázadikból nő ki növény. Ezt a gyakorlatban akkor tapasztalta, amikor hetven virágcserépbe ültetett el hetven vadgesztenyét megfelelő természetes megvilágítású garázsában, és öntözött – s közülük egy sem kelt ki. Míg ismerősénél, ahol valamivel nagyobb cserepekbe ültették a gesztenyét, kinőttek. A jelek szerint a gesztenye érzékeli, hogy az a földmennyiség, amelyben van, elegendő lesz-e arra, hogy őt életben tartsa, vagy sem. Így, ha a városban jártában-keltében magból természetes úton kihajtott gesztenyecsemetét talál a tanár-famentő, kiemeli, cserépbe ülteti, s miután megfelelő méretűvé nő, olyan területre ülteti, amely nemcsak a három-, de a harmincéves gesztenyének is megfelelő.
És hogy mit lehet tenni a vadgesztenyét nagyon károsító balkáni aknázómollyal szemben, melynek aprócska hernyója alagutakat váj a levélbe, ezeken keresztül közlekedve, amiből az ember csak annyit észlel, hogy a levél nyár közepén októberi vörösbarnává válik, s lehullik? Nos, létezik rá megfelelő permetszer, és az ideje is megvan annak, mikor használjuk – itt is csak a jószándék kell. Ja, meg az, hogy a lehullott hernyós leveleket gereblyézzük, égessük el. S még valami: a vadgesztenye színes virágú változatai ellenállnak a kórokozónak.
A történelemtanár-famentő szinte személyesen ismer minden fát Szegeden. Sajnos sokukhoz negatív emlék köti.
– Egyszer az egyik bank előtt kivágták a fákat, építkezés miatt. Az egyik kivágott fa helyére a szél odafújhatott néhány termést, s azok gyökeret eresztettek. Az egyiket meghagytam és fölneveltem. De közben a főágát valakik letörték, máskor pedig kerékpárját kötötte oda hozzá valaki, de úgy, hogy kérgét is lenyúzta a fának. Végül fölért a negyedik emeletig. Egyszer az ott lakók egyike megdicsért, „nahát, te nevelted?!” S nem sokkal ezután kivágták a fát. Kiderült: az vágatta ki mondvacsinált indok alapján, aki engem szembe dicsért – idéz föl egy szomorú történetet.
Hozzá hasonlóan aktív fakedvelő ember legalább száz élhet Szegeden – ezt onnan tudja, hogy látja a nyomukat: szembe tűnnek egy-egy sanyarú sorsú fa öntözése, mások telepítése kapcsán. A civil kezdeményezés tehát működik, és eredményes is lenne, ha nem telepedne rá a hivatal. Például úgy, hogy megszabja: a közműtől minimum ötven centinek kell lennie annak a fának, amit meg lehet hagyni. Csakhogy ő fél óra alatt tucat olyan helyzetet talál bármely utcában Szegeden, ahol ötven centinél kisebb a távolság. Most akkor fontos a „szabál’”, vagy nem fontos? Esetleg csak akkor fontos, ha olyasvalaki lakik egy házban, akinek keze elér a hivatalig? Másik példa: sokszor vágnak ki fákat azzal a címszóval: „nem környezetbe illő”. Az önkéntes famentő ezzel kapcsolatban is tud ellenkező példákat mondani, így olyanokat, amikor ostorfasorban nő egy-egy platán. Ezek szerint ez a szempont is csak akkor fontos, ha megfelelő egyén szól a figyelembevételéért. S még egy valami: volt egy életerős, harmincöt éves tölgy, amit azzal az indokkal termeltek ki, hogy felnyomja a gyökere az aszfaltot. Csakhogy az, amit felnyomott, nem aszfalt volt, hanem egy másik, lágyabb építkezési anyag. Így működik a hivatal. „Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes…”
A fák kapcsán gyakran felmerülnek környezetvédelmi szempontok. Most a kőristelepítéseknek van divatja, mondván, hogy jól bírja a szmogot. Néhány éve pedig a Japánból származó, szupergyorsan nővő, így kiváló oxigéntermelő, kitűnő fűtő- és alapanyag-értékű smaragdfára lett figyelmes a famentő, amit népszerűsíteni igyekeznek hazánkban, s termesztését a Bács-Kiskun megyei Zsanán már el is kezdték. Föl is vette a kapcsolatot a zsanai polgármesterrel a smaragdfa szegedi meghonosításával kapcsolatban, amikor egy szakember azt mondta neki, minden csoda három napig tart – lám, nemrég a kínai császárfáról (melynek egyébként rokona a smaragdfa) mondták ugyanezeket…
Úgyhogy nem elsősorban új fajoktól kéne csodát várni, hanem a meglévők egyedeit élni hagyni. Nemrég az egyik szegedi sugárúton kivágtak egy korhadóban lévő, idős fát, és tuskójáról óriási erővel tört fel egy fiatal sarj. S nem sokkal később ezt a sarjat is kivágták – pedig erre minden mondható volt, csak az nem, hogy beteg lenne. A parkgondozóknak nyilván nincs döntési joguk mérlegelni, egy adott fa kivágandó-e, vagy sem, a döntéshozók pedig nem is látják, miről van szó. A hivatal működik, csak éppen a fák nem nőnek, hanem évről évre visszavágva jószerével mind kisebbek lesznek.
És persze országosan egyre kevesebb lesz belőlük.
Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.
Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;
Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.
Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.
S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.
Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;
Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!
Pest, 1848 április
Hagymási Hanna 14 éves
Hihetetlen! Csak három évvel volt idősebb nálam, „atyai” barátomként szerettem és tiszteltem mégis.
Kilencven éve született a Józsefvárosban. Az ELTE-n természettudományos tárgyakat tanult. A nagy felfedezőkre jellemző két tulajdonsággal rendelkezett: a kíváncsisággal és a tudás továbbadásának vágyával.
A hatvanas években együtt voltunk a televízióban szerkesztők. Nekem művészettel, oktatással foglalkozó műsoraim voltak, Pali a természetjárást szorgalmazó filmekkel hívta fel magára a figyelmet. Bár az MTV-nek még nem volt színes adása, ő mindent színesben forgatott. Egy magyar tengerjáró hajóval beutazta a Földközi-tengert és partvidékét. Tapasztalatairól filmben, könyvben számolt be. Azután alpinistának képezte ki magát, hogy később – már az általa alapított Natura stúdió főnökeként megmássza a Kilimandzsárót és a Pamír csúcsait. Részt vett egy antarktiszi expedícióban, majd A napsugár nyomában című tizenhárom részes filmsorozat készítése során bejárta a két Amerikát, Afrikát, a Himalája tájait és Óceánia egyes szigeteit. Amit látott, azt meg akarta és meg is tudta mutatni, igényesen, jó humorral.
A világjárást országjárással toldotta meg. Szakértő csapatával megtette az Országos Kéktúrát, kerékpáron, szekéren, gyalog vándorolva hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Élményeit a Másfél millió lépés Magyarországon sorozatban tette közzé. Ezt folytatta később …és még egymillió lépés címmel. Se szeri, se száma a hazai tájegységekről forgatott filmjeinek.
Könyvei, cikkei nemcsak a fiatalok körében váltak népszerűvé. Tankönyvekbe is írt, vetítéses előadásait országszerte sokan látogatták. Figyelme mindenre kiterjedt. A nagy földmozgások éppúgy érdekelték, mint a poszáták, a mogyorós pelék, a bogarak, a veszélyeztetett vidékek és a rosszul épített környezet kártékony következményei. Vállalkozó volt, de nem az a divatos fajta, aki az üzleti életben akar sikereket aratni. Vállalkozott, igen, a természet megismerésére és megismertetésére.
Gondolhatnánk, hogy nem ütközött akadályokba. Dehogynem! A meg nem értés hegyláncai, az irigység mocsarai, a közöny jégsivatagai próbálták megtántorítani, de Pali – becenevén Roki – következetesen, szívvel-lélekkel és főként friss elmével haladt előre a maga választotta úton.
Halála – ötvenöt évesen! – ma is megoldatlan rejtély.
Tisztelettel ajánlom tanulmányomat David Attenborough világhírű világjáró angol természetkutatónak
A Föld napját 1990 óta ünnepeljük április 22-én. Angol kutatók friss adatai szerint a klímaválság okozói 93%-ban a világ gazdag tőkései, csupán 7%-ot tesz ki a több milliárdnyi szegény többség. A tevék, bivalyok lábnyomához képest ez csupán egy egérnyi.
Egy másik adat szerint 2019-ben világszerte 4,5 milliárdan közlekedtek repülőn. A repülő az elégetett kerozin miatt negyvenszer jobban szennyezi a levegőt, mint egy autó. Egyre több kocsit cserélnek le elektromos gépjárművekre, hogy ne szennyezzék a levegőt.
A levegő és az óceánok melegedése rohamosan folytatódik. Az Antarktiszon már 20 fok meleget is mértek. Ennyi még sohasem volt. 2020 minden idők legmelegebb évének bizonyult. Grönlandon olvad a jég, a gleccser, már folyók alakulnak ki.
Már korábban írtam róla, hogy az előző amerikai elnök, Trump, felmondta az Obama által a párizsi csúcson a klímaválságról szóló dokumentumot. Most, a Föld napján J. Biden újra elfogadta, bejelentve, hogy 2050-re megszüntetik a fosszilis energia használatát.
Az amerikai és a kínai elnök országait egy konferencia során nemzetközi összefogásra szólította fel a világ. Mivel a két ország adja a levegő szennyezésének felét, vállalták, hogy 2050-re nullára csökkentik az üvegházhatást, a felmelegedést. Ez fontos karbonsemlegesítési program.
Magam három tanulmányt írtam a klímaváltozásról. Először Az utolsó esély felé címmel (Ezredvég, 2008. 5. szám). Második esetben A zsákutcából egy más világ felé című 2013-ban írt könyvemben külön fejezetben foglalkoztam a témával Földanyánk kizsákmányolása, a természet rombolása címmel, harmadik alkalommal a Változik a térkép című, 2020-ban megjelent kötetemben A klímaválságról, környezet-szennyezésről címmel. 2019. szeptember 26-án Nagykállón egy szakközépiskolában 200 diák előtt 50 perces tartottam előadást a Klímaváltozás és következményei címmel. Nyíregyházán a város rádiójában, a Sunshine stúdióban tartottam előadást a témáról. Sipos Marianna fogadott, ő vezette a műsort.
Versre is ihletett a téma:
Könyörög a táj
Könyörög, veszélyben a táj,
jajkiáltása messze száll.
Tojáshéj- fájdalom arcán
pusztulás terjed, mint rák.
(Jelfa illatú ittlét című kötetemből)
2002. május 2-án Kiáltvány Földünkért címmel írtam egy rövid cikket a megyei Észak-Magyarország újságban. Többek között idéztem a Szociális Világfórum (SzVF) 2002 februárjában a II. Fórumon 182 ország részvételével elfogadott Kiáltványból. Idézek belőle:
„Szabaduljunk meg attól a rendszertől, amely kizsákmányolja közös otthonunkat, a Földet, és megfosztja a jövő nemzedéket az emberhez méltó életkörülményektől A termelési hajsza miatt elsatnyul a természet, tönkremegy a bioszféra, az emberi lét pedig piaci kérdéssé válik.”
Szumátra és Borneó szigetén 48 millió éves őserdő van. 100 méter magas fákon 20 repülő faj él. Az ősi erdő felét az idegen tőkések kiirtották. 20 év alatt az orángutánok fele eltűnt.
Az afrikai Zimbabwében a Matobo Nemzeti Parkban többezer éves festmény és kőszobor látható, sok orrszarvú él. Védik a parkot az orrszarvúak vágása miatt. Ezt kell tenni a Madagaszkár, a Galapagosz-szigetek, Közép-Amerika kizárólag ott található állataival, növényeivel: védeni, megmenteni őket. Egyedül Kolumbiában 147 féle kolibri él, 1000 féle pillangó, 800 madárfaj. Madagaszkár ősi szigetén 15 ezer faj található. Ősfaj a gyűrűsfarkú maki, 120 változata található ott. Az őserdőnek csupán egyötöde maradt meg a mezőgazdaság, a rizstermelés miatt.
Egy dél-afrikai menhelyen a tobzoskát összegyűjtik, így védve őket a lövöldözőktől. Egy természetvédő szakember Thaiföld fővárosába, Bangkokba utazva győződött meg arról, hogyan árulják ott a kis állatokat. Majd átutazott Kínába, ahol egy fiatal lány fogadta, aki az interneten tiltakozik az ellen, hogy a tobzoskák pikkelyeit gyűjtsék és gyógyszerként használják. Egy év alatt ugyanis 100 ezer tobzoskát lőttek le és adtak el.
Akár a trópusi Hawaii-szigeteken vagy a Midway-szigeteken is találkozhatunk sivatagosodó területekkel. A hőmérsékletváltozás több helyen okozza a korallzátonyok pusztulását is (pl. Ausztrália mellett). Évente 8 millió tonna műanyaghulladék kerül a tengerekbe, nálunk is több tonna a folyókba. A Namib sivatag a Föld legrégebbi sivataga. Folyamatosan nő. Néha 70 °C meleget mérnek. Az ott élő állatok nehezen találnak ivóvizet és ennivalót. A Föld egyharmada már sivatag.
Az emberiség a Földön nyolc hónap alatt állít elő annyi energiát, mint amennyit a Nap egy nap alatt juttat a földre. Napelemeket kell telepíteni világszerte. A világ útjain 5 millió elektromos autó közlekedik, nálunk is egyre több. A Volkswagen tíz év alatt 26 millió gyártását irányozza elő.
Közel 1 millió faj van kihalóban: a világ növény-és állatfajának nyolcada. A fajok védelmében a szárazföld 70%-át védetté kellene tenni. Súlyosan veszélyeztetett állatok: orrszarvú, zsiráfok, elefántok, csimpánzok, tigrisek orángutánok, gorillák Az orrszarvúak 98%-a Dél-Afrikában eltűnt.
A klímaváltozás következményeként világszerte egyre szélsőségesebb az időjárás. Így van ez már Európában, ezen belül a Kárpát-medencében is. Tomboló vihar, villámlás, dörgés, jég tavasszal, nyáron egyre több helyen; már Európában is megjelenik és óriási károkat okoz a tornádó. A nyári hőmérséklet egyre magasabb, akár a 40-50 fokot is eléri. A villámok az egész földgolyón okoznak gyakori tüzeket (pl. az USA észak-nyugati részén, Ausztráliában). Újabban már Kanadában is hőség van. Szakértők szerint a Kárpát-medencét is sivatagosodás fenyegeti. Talán indokolt lenne világszerte új szárazságtűrő élelmiszer-növényeket kikísérletezni.
Humberto Ak’abal 1952-ben született Guatemalában. Maja-kicse nyelven írja verseit, maga fordítja le spanyol nyelvre. Mint ismert, 500 éve üldözik és irtják az őslakosokat – akár az állatokat világszerte. Így írt a költő A sírok sárga virága című versében.
„...................................................
Miért üldöznek minket, indiánokat?
Mit tettünk neked… Guatemala?
Miért a gyűlölet, vérszomj,
megvetés?
.....................................................
Bűn indiánnak lenni?
Üldöznek
500 éve,
mindenféle ürüggyel indiánt ölnek,
a föld színéről népeket, falvakat törölnek el.”
(Simor András fordítása)
A magyar kormány 2020 februárjában hozta nyilvánosságra a klímaválság kezelésének 8 pontos programját. Ezek lényege a következő:
Haiti szigetén 2010-ben volt óriási földrengés. A főváros és környéke azóta is romokban hever. Másfél millió földönfutó hajléktalan szenved. A külföldi segítség többségét korruptok zsebelik be. Óriási az utcán a szeméthalom: mindenfélét odadobálnak ki a lakók. Senki nem hordja el. Fertőző betegségek terjednek, nő a rákbetegek száma, az emberek éheznek.
Egy friss hír szerint 2021. tavaszán Los Angeles mellett az óceán mélyén több ezer tonna DDT vegyszert találtak vashordókban. Ez óriási szennyezést és betegséget okoz.
A kurd a legnépesebb olyan nemzet a világon, amelyiknek nincs önálló állama, lélekszáma meghaladja a 30 milliót. Kurdisztán 1914-ben szűnt meg, 4 ország között osztották szét: Törökország, Irak, Irán és Szíria. A függetlenségi harcok során jelentős népirtás történt. Jelenleg diaszpórában élnek, sokan emigrálni kényszerültek. Így tett a híres kurd költő Sérko Békesz, aki 1986-ban Svédországban telepedett le. A kurd irodalomban nagy szerepet játszik a népköltészet, a népdalok és a természet. A természet szeretete, a madarak, az Eufrátesz folyó iránti nosztalgia, vágyódás található többek között a Szomorú versek ciklusban. Járt Budapesten is, arról is írt egy hosszú verset.
Két idézet a költőtől (akinek apja is költő volt):
Eufráteszről
Jó estét, ó, Eufrátesz,
ki a hegyek magasából,
futva jössz le, még zihálva,
...........................................
Csakis te vagy ilyen nekem
itt, e magányos vidéken,
eljöhetek, s te meghallgatsz,
hullám öledben hintáztatsz…
Budapest
...........................................
Virágos álmom kertje volt
e hely, a város
...........................................
híd oldalán
tükröződött tündökölve
a főváros, mint bíborszín
pipacsvirág.
...........................................
Tudom jól, te és Budapest
a Duna partján
jónéhány szép versablakot
tártatok nekem.
(Csala Károly fordítása)
Létezni nem elég. Élni, remélni, küzdeni, szeretni kell. Természet-anyánk díszvendége vagyok, óda zengi a terített asztalt.
Ahogy mi kaptuk, örököltük a természetet, úgy kell védenünk és tovább adnunk a jövő nemzedékeinek.
Tóth Gergő 13 éves
(Exodus, I. 10, 3)
A párbeszédet kezdő, előző Gyöngyhalászok kötetben Jóna Dávid „halászott” ki magának Baranyi Ferenc életművéből olyan verseket, amelyekre rezonált, amelyek megindítottak benne egy folytatódó gondolatot-gondolatsort, felforrósították érzelmeit. Most Baranyin a sor, hogy megkeresse magában a számára legfontosabb életeseményeket, kiválogassa, összeállítsa életét a legmeghatározóbb versekből: így született az újabb közös kötet, a Kilenc hollómadár. De nem elsősorban önmaga számára összegez: a kedves verspartnernek szeretné megmutatni önmagát, azt az életet, amit Jóna nélkül adatott élnie, mert nem szeretné, ha Jóna úgy ismerné őt, hogy előtte lelkének térképén fehér foltok maradnak. Az önfelmutatás – látom magam előtt Vajda Lajos Felmutató ikonos önarcképét – érzékeny befogadóra, azonosulni vágyóra találva, szinte kettősportrét tud alkotni, mint Vajda páratlan remekműve. Kettős portré készült itt ebben a könyvben is: a felmutató Baranyi mellett-mögött ott látjuk a mesterével rokonná válni kész Jónát.
Mert mi is történik? Ami az idézett Exodus-helyen: fiának beszéli el Baranyi megtett útját, mint ahogy Mózes a Kivonulás történetét bízza rá utódaira, hogy megőrizzék a múltat, hogy abból építsék fel a jövőt.
Beszédes az emlékezések kezdete: az első vers 1956 tank taposta ősze, nemcsak azért, mert Baranyi akkor kezdett eszmélni, hanem azért, mert először volt mire eszmélni, először történt az élet megszakítatlan folyamában valami olyan, ami mégiscsak feltépte a régit, a megszokottat, és megújhodást ígért. Álom volt és mámor volt, de nem győzhetett, mert egy szenvedés által már megtiport népet nem volt nehéz legyőzni. A megbékélés éveiben azért a Baranyival együtt eszmélők még megpróbálták, még összeálltak: ők voltak a Társak, akiket Fiúk! megszólítással élesztett a költő; tudjuk, kik voltak ők, akiknek ezt lehetett visszakiáltani a múltba: Szép volt, fiúk! Mert Ladányi szava szól a felkiáltásból, és a Tűz-táncosok emléke melengeti a költőt. Mit tettek ők? Világot váltottak, szilaj eszmékkel, nagy eszmék cseréje közben tört rájuk a hajnal. S most mit kiált vissza nekik Baranyi? „Ne a rebellist őrizzük magunkban, csak a tüzét!” Ez már Jónának is szól, aki okos-szép versben válaszol: „A békét én már készen kaptam, / a háború láthatatlan és aljas”, és milyen igaz-szomorú a megfogalmazása: „megereszkedett a hit”. És Baranyi soraira utalva válaszol: „akartatok valamit egykor, / de azt hiszem, hogy nem ezt, / valahogy itt mindig, minden félremegy.” És az okos summa: „a baj nem az, hogy az emberek semmiben nem hisznek, / inkább, hogy bármiben.” Hát nem ezt akarták-akartuk, most már beleszőhetem Jóna generációját is, mert a mostani „nem ezt akartuk”-ban már ők, a „fiak” is benne vannak. És közösen érzik a hiányokat, a kifosztottságot, a magyarság nélküli magyarságot. Már Himnuszunk sincsen:
Elvették tőlem a Himnuszt,
csak mert elénekelték.
Elvették magyarságomat,
mert maguk magyarnak mondták.
– írta Baranyi az ismét letört remények idején, 1991-ben, amikor a Himnuszt már azzal is megszentségtelenítették, hogy minden este a fülünkbe harsogták, megfosztva az ünnephez kötődő fényétől. Jóna elszánt:
Nem szabad a magyarságunkat adni,
nem szabad semmiért!
Nem adhatjuk a himnuszt, se a madarainkat!
Ide juttatott a nagy szabadság? Mert Márait még értjük, mert a Halotti beszédet 1950-ben írta, a totális diktatúra korszakában, s akkor írta, hogy „Az nem lehet, hogy annyi szív…/ Maradj nyugodt. Lehet.” És: „Még felkiáltasz: ’Nem lehet, hogy oly szent akarat…’ / De már tudod. Igen, lehet.” Visszahoztuk 1950-et? A két költő önvádja: nem balsors tép, mi vagyunk balfácánok, saját balfácánságunk karma tép – mondja az idősebb. Az elprédált jövő következményeit így látja Jóna: maflaság, fölöslegességérzés, önigazolás az osztályrészünk. És nagyon keményen: „bűnünk, ha van, lehet, de mondd, mit kezdjünk vele? /Az emberlétünknek ez lenne a legfőbb ismertetőjele?” Él egy döbbenetes intertextussal is: az eredeti vers – Vörösmartyé – eleje még derűsebb, csak a végén komorul el, Jóna már csak a komor hangulatot érzi: „Midőn ezt írtam, az égbolt most is szürke.” Szürke világban élünk. És mint annyiszor a történelemben, ismét csak azokban keressük a hibát, akik nem vétettek. Mert mindig van fölöttük egy Herceg, egy Fejedelem, egy Akarnok, akinek lehet a balladát ajánlani – Baranyi kedvenc versformája – de az úgysem olvassa:
…vezetni? Megvezetni kell a tömeget…
Herceg, csak úgy lehet hatalmad,
ha földbe döngölöd, kik mást akarnak…
Jóna ismeri ezeknek a tömegeknek a védekezését, de rögtön kommentálja is: „Gyöngék vagyunk, persze, gyermekeink vannak, / …/ A tahók. Nincsenek többen, csak hangosabbak!”
A jelen: szürke, a jövő: fenyegető. A Nyom, gyom című versben Baranyi egy haláltánc-félét ír, ami sovány vigasz: mindenki meghal, még a hatalmas is, aki végre így veszti el hatalmát. „Elmegyek meghalni” – mondja a középkori magyar vadomori, és felvonultatja a társadalom egészét. De a vég nem vigasztal: élni szeretnénk, és segíteni, ha tudunk. Mert vannak alkalmak, amikor csak mi tudunk, mert Baranyitól megtanuljuk: akit porig aláztak – a porig kell érte lehajolni. Jóna érti és érzi: „ez a két sor mindennél több: az emberség eszmeiségét őrzi.” Mert azt őrizni kell – kellene… Hajdani emberellenes eszmék emléke tűnik fel, egyre gyakrabban és egyre markánsabban, nem véletlenül idézi Baranyi Göring lealacsonyító, embernyomorító nyilatkozatát, amelyre csak úgy tud válaszolni, hogy hízelgésre, megalkuvásra akkor sem áll rá a nyelve, ha kitépik; és nem véletlenül válaszol Hitler-idézettel Jóna, amihez hasonlót – sajnos – gyakorta hallunk: a szegény, a buta, a műveletlen emberek könnyen vezethetők. (Hát ezért le az oktatással, a kultúrával, le az egyetemekkel, lefelé a tankötelezettséggel a csecsemőkor határáig…) Ezért, hogy „mindnyájunk kényszere visszanézni”, hogy tudjuk: mi történt ott, akkor, nehogy még egyszer megtörténjék. Mert Lót felesége belepusztult a látványba, mert tudni akarta, mit hagy maga mögött. Mi tudjuk.
Ha visszanézünk, néha más látvány is ránk köszön: egy libbenő szoknya a táncos lábú Kata derekán, és Jóna víziója a táncos lábú Kata párját eleveníti meg: az életöröm minden szintjét magának igénylő és kikövetelő Baranyit, aki borral és boldogsággal perdül táncra Jóna versében. S a szerelem minden időben való, teljes, tökéletes intenzitással való megélése, a különös szituációk felfokozó élménye: a külföld varázsa és a honvágy együttese egy szerelmi együttlétben.
És most új arcát keresem Baranyinak, pontosabban arcait, alteregóit, amelyekkel személyiségét kívánja plasztikusabban artikulálni. A legegyszerűbben átélhető a Dante bugyrában szerelmet valló Paolo: „Itt is jó veled” – ha tudjuk, hogy szerelmünkért a pokolra is leszállnánk. Én különösen szeretem, ha egy nagyon más jellemű, mitikus-irodalmi páros mindkét felébe beköltözik, hiszen érzi azt ő is, hogy ellentétek nélkül nincs teljesség. Faust a Sváb-hegyen megéli az örökkévaló pillanatot, Mephisto pedig nem az örökkévalósággal, hanem más, a mai világ nyújtotta lehetőségekkel kínálja meg: „eladó, eladó, minden eladó: / eszme, rögeszme, hit/…/ hordó, bicikli… lógombóc és üveggolyó, delnő, kamaszlány és lotyó”. Jóna modern léptékben lát: „Már nem is elég a gyár, a bank, a focicsapat, az újság, / eladó a háború, a klíma, a vírus”.
Az ördögi Gounod- motívumok mellé a barbárságában felemelő és vigasztaló Allegro barbaro: „Szigorú disszonanciákkal, valami barbár ősiséggel / örökké megszenvedi mindazt, / amit a jövendő igényel” – írja Baranyi, akit Bartók zenéje több versre is ihletett. Jónát pedig egy megkapóan szép képre, amelyben a Bartók-zene lényege kap szavakat:
Ereszkedünk, mint a pentaton hangsor,
a hangok terhét visszük a völgybe,
a végtelennel szállunk szembe.
Már jártunk a Pokolban Mephistóval, Paolóval, de leereszkedünk az Alvilágba is minden dalnok mitikus előképével, Orpheusszal, akiben – mert ezért alterego – magát biztatja Baranyi: „A dalnak, a dalnak, a dalnak / kell élnie legtovább.” Jónától szép megerősítést kap: „Kedves Orpheusz! Eurüdikéért az Alvilágba kell menni…” s Orpheuszként ezt adja neki ajándékba: „Orpheusz, a szirének dala szép, de a Tiéd igaz.” És kifejti a Baranyi művészetéből az életre szóló útmutatást: „a művészet igaz misztérium, nem a valóságot mutatja, hanem többet: a lehetségest”.
Baranyi segített, hogy az alteregókon keresztül közelítsünk hozzá. Számomra – úgy tűnik – a legigazabb, legközelibb alterego a széles körben ellentmondásos – és gyakran elátkozott – Don Giovanni, akivel kapcsolatban, persze a mozarti megfogalmazás kapcsán, Kierkegaard így ír: „…az érzéki-erotikust olyan elvnek, erőnek, birodalomnak képzelem el, amelyet a szellem határoz meg (kiem. Sz.E., …), s ha úgy képzelem, hogy egyetlen egyénben összpontosul, akkor megkapom az érzéki-erotikus zsenialitás fogalmát.” Másutt ugyanő: „Don Juan alapjában csábító. Szerelme nem lelki, hanem érzéki, és az érzéki szerelem – fogalmának megfelelően – nem lehet, csak teljességgel hűtlen, nem egyvalakit szeret, hanem mindenkit, vagyis mindenkit elcsábít.” Igen, ez a szerelmes Baranyi egyik aspektusa. A másik, amit Jóna értőn fogalmaz meg, és ami túlmegy a Kierkegaard-féle érzékiség hangsúlyozásán, hogy Baranyi nemcsak ad, de kap is a szerelemtől: „A szerelmeidnek küldetése volt, / hogy Téged azzá tegyen, amivé lettél.” Igen, mert minden átélt élmény építi az embert, a szerelmi élmény is.
De nekem még valamiért kedvenc hősöm – a mitológiai Prométheusz mellett – Don Giovanni: azért, amit Baranyi megírt.
láncolt lelkek körében
szabadon élni vétlen vakmerőség
…
Alázatos, erényes (értsd: unalmas)
üdvözültek közt nincs semmi dolgom.
Inkább a poklot választom, ahol nem
kényszerülök feladni önmagam.
A szakasz kulcsszava a szabadság. Don Giovanni szabad ember, tetteinek bátor vállalása páratlan. Prózában így ír róla Baranyi: „…elriaszt és bámulatba ejt – egyszerre hitvány és nagyszerű. Amikor a mű végén elnyeli a pokol – hirtelen kifakul a világ. Színtelenebb lesz nélküle.” Egy mai Don Giovanni – egy Baranyi – akkor volna csak hitvány, ha nagyszerűségét feladná – nem gyilkossággal, hanem árulással, jellemtelenséggel. Baranyi nem teszi. Övé az önmegtartás érdeme. Megtartja szerelmeit, azok emlékét, a tőlük kapott szellemi vérátömlesztést, megtartja hitét, az 1956 óta folyamatosan népérdekű, közösségérdekű hitét, és megtartja magyarságát, annak ellenére, hogy ebben a hazában hontalannak érzi magát: „Szertenézek, s nem lelém / honom a hazában.”
Én menjek el?
Nem hagyhatom itt a pilisi dolinákat,
ahol megtanultam,
hogy magyar, tót bánat
mindigre bánat marad.
Jóna érti Baranyi szavát, átveszi tartását, hűségét:
Maradok. Maradunk a tökéletlenségben.
És a kérés-fohász Baranyihoz:
Te megmaradsz mindannyiunknak toronynak.
Maradnod kell.
A kettősportré – Vajda Lajos módján – örökre rögzült: egymáson, egymás mellett, elválaszthatatlanul, a jóra-igazra intő, felmutató kézzel.
Korunk, mint minden kor, a rendbetételé. Iványi Márton Közép-Európa viszonyulását kívánja rendbe tenni az iszlám világhoz a „kezdetektől” a XX. századig. Célkitűzését dolgozata Bevezetés – vélt vagy valós alapok és a későbbi felépítmény című alfejezetében így fogalmazza meg: „Muhammad Asad 1954-ben megjelent, az őt az iszlám felvételére sarkalló összetett mozgatórugókat is ismertető, önéletrajzi ihletettségű Road to Mecca [Út Mekkába – a szerk.] könyvében azt írja, hogy a keresztes hadjáratokhoz kapcsolódik azon élményanyag és pszichológiai attitűd, amely alapján az európaiak, illetve nyugatiak az iszlámhoz viszonyulnak. E következtetését részben vagy egészében mások, például olyan szintén XX. századi szerzők is osztják, mint a libanoni-francia író, Amin Maalouf, a brit történész Norman Daniel, vagy a palesztin-amerikai Joseph Massad. E tanulmány egyszerre kísérli meg összegezni – e helyen pusztán nagyvonalakban – e szóban forgó hatásoknak a közép-európai szépirodalmi hagyományait és utóéletét, illetve a kibontakozó szellemtörténeti »hagyományokat«. Ezen felül azt is – a teljesség igénye nélkül összeválogatott magyar, cseh, lengyel, osztrák és szlovén munkák tükrében –, hogy miért is árnyaltabb, mélyebb és rétegzettebb kifejezetten Közép-Európa helyzete, mint az alábbiakban e tanulmány által ezúttal nem taglalni kívánt nyugati orientalista perspektíváké.”
Szerzőnk dolgozatát további négy alfejezetre osztja, úgymint A keresztesektől a Hegyi Öregig; „Ebhitetlen” izmaeliták; Mahomet és Jumurdzsák; A Mahdi alakja és a Sivatagon és vadonban; végül Befejezés. Az origót a keresztesháborúkban látja, ám rögtön az azt taglaló XIX–XX. századi irodalommal indít, Sienkiewicz, Iwaszkiewicz, Kodolányi és Passuth példájával. Műveikből elegyes szemelvényeket közöl, majd eljut az izmaelitákhoz, egy „hangsúlyosan, speciálisan magyar sajátosság”-hoz – anélkül, hogy felvilágosítana bennünket arról, hogy kik is ők. A Mohamed hitén lévő kereskedők jelesül szerte Európában megfordultak – uralkodók is szívesen látták őket, hiszen pénzt kölcsönözhettek tőlük –, és eleinkről már a honfoglalást megelőzően tudósítást adtak. A „sajátosság” végül felkiáltójelet kap: „Az izmaelitákról, akikről kevés szó esik az orientalizmus vitájában, és amely közösség megkülönbözteti a magyar (szellem)történetet a nyugati vagy közép-európai értelmezésekétől, a történelem folyamán nemigen hallunk a későbbiekben.” Talán azért nem, mert az Anjou-kor végére teljesen asszimilálódtak.
Következnek az oszmán-korra való reflexiók. „Szerb Antal briliáns Magyar irodalomtörténete számos jelentőségteljes állításának egyike szerint miután »a déli, ragyogóan könnyelmű, szó-boldog humanizmus napjai elmúltak Magyarországon«, »Mohács szörnyű idejében« többé már »nem lehetett a könnyű és céltalan szépségeknek örülni«. Ezt követően ugyanis »a történelem súlyos terhével a vállán« a magyar szellem számára az egyik »legégetőbb kérdés« a reformáció mellett a »törökvész« volt.” Itt már nagyobb szerencséje van Iványinak, amennyiben kortárs forrásokra is rábukkan, így Heltai Gáspárra, Gregoriusra, Václav Mitrovicra, Balassi Bálintra, Comeniusra, Zrínyi Miklósra, Mikes Kelemenre. „Mikes a muszlimokban »pogányokat« lát és úgy találja, hogy »minden hamis vallások között legveszedelmesebb a Mahumet (sic!) vallása«, a világvallások közös pontjait is felvázolja. Megállapítja, »hogy az érzékenységeknek leginkább kedvez, de másként egynehány punctumokba megegyezik a keresztyénséggel.«”
Szerzőnk itt fölöslegesen teszi idézőjelbe a pogányt, mert Mikes Kelemen mellett minden magyar annak tartotta a törököket, továbbá a (sic!) jel használata is indokolatlan, mert a XVIII. században, helyesírás még nem lévén, Mohamed nevét ki-ki tetszése szerint vethette papírra. Ami pedig az iszlám veszélyességét illeti – amellyel Iványi vitatkozik is, „e vallás állítólagos fatalizmusát” említve –, abban nem Mikes téved. A muszlim felfogás szerint ugyanis kizárólag az iszlám hatalma törvényes, a világ két részre oszlik, a hit házára és a háború házára, előbbiben már Allah törvényei uralkodnak, utóbbi népei ellen a muszlimok kollektíven kötelesek „szent” háborút folytatni, amíg uralmuk alá nem vonják őket. A hit harcosai, a gázik a „szent” háború során megölhetnek bárkit, vagyonát elrabolhatják – húsz százalékát szigorúan Allah, illetve „képviselője” (Mohamed, majd követői, a kalifák) részére lefizetve –, a nőket kéjük tárgyává tehetik.
Mikesről szerzőnk tovaszökken a XIX–XX. század cseh–lengyel–magyar klasszikusaira. Nem világos az Egri csillagokat felidéző célzat: „amint a főhősök »Sztambulban« járva észlelik a »főellenség« Jumurdzsák jelenlétét, egy, a perzsa gyászünnep alkalmából tartott felvonulás keresztezi útjukat, amelyen nem furakodhatnak át, hiszen »az a sok handzsár, amelyet a vallási düh villogtatott, mind ellenük fordult volna«. Gárdonyi azzal folytatja a narrációt, hogy »a mohamedánosok meg a síiták (sic!) különben is gyűlölik egymást. A síiták azt tartják, hogy Mohamed mai papjai csak bitangolják a méltóságokat. A törökök meg azt tartják, hogy a perzsa nép eretnek«”.
De minden jó, ha a vége jó. A vég kezdete pedig Iványinál: „A próféta megkezdte a tanítást. Mély, zengő hangja tisztán hallatszott az egész téren, úgyhogy tanításának minden szava eljutott a hívekhez. Mindenekelőtt arról beszélt, hogy milyen büntetésekkel sújtja Isten azokat, akik nem szívlelik meg a Mahdi parancsolatait, eltitkolják a zsákmányt, lopnak, a harcban kímélik az ellenséget, vagy dohányoznak. Az ilyen bűnösök miatt küldte Isten a földre az éhínséget […] Ám a mennyország csak a győztesek előtt nyílik meg. Aki legyőzi ellenségét, üdvösséget nyer. Aki hitéért hal meg, az feltámad az örök életre. Boldogok, százszorosan boldogok azok, akik már elestek!… – Meg akarunk halni hitünkért! – felelte a tömeg zúgó kiáltással”.
Ezt a – Mikes Kelemen idézett véleményével egyébként egybevágó – Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényéből vett részletet szerzőnk a következőkkel fejeli meg: „A XIX. századi eseménysor XX. század eleji ábrázolása felvetné, hogy e sienkiewiczi premisszákat a Said-féle orientalista perspektíva mellé rendeljük, ám utóbbi ismertetésére e helyen egyéb fókuszok miatt nem vállalkoznék.” Fókusz ide vagy oda, azért a lábjegyzetből megtudhatjuk, hogy „Edward Said tézise szerint az iszlám kultúra szöges szembeállítása politikai és gyarmatosítási logika mentén történik egy olyan Európa/Nyugat-paradigmával, amelynek markánsan újradefiniált hagyományaiból részben kitörlődött minden orientális eredetű, és amelynek téves önmeghatározáson nyugvó »eurocentrizmusa« részben a »Kelet« ellenében, egy nyugati Kelet-kép kialakításával egyidejűleg jött létre.”
Ennek a „tézisnek” rögvest megszűnik az érvényessége, ha tekintetbe vesszük azt a történelmi tényt, hogy Nyugat és Kelet nem egyenlő a kereszténységgel, illetve az iszlámmal, de olyannyira nem, hogy fél évezreddel Krisztus fellépése előtt már élethalálharc kezdődött az aktív, önálló cselekvésre kész polgárok által megteremtett, szabad görög államok és az alattvalók tömegét elnyomó, őket szellemileg is elnyomorító keleti (akkor éppen perzsa) despotizmus között. E harc, különböző formákban azóta is zajlik. Mármost az a szellemi hasadás, amelyről Said beszél, mindenekelőtt az iszlám világban következett be, hiszen irányításából éppen alapítóik, az arabok szorultak ki a szeldzsuk törökök, majd pedig az oszmánok rovására – amint azt a szerzőnk által is hivatkozott Maalouf meggyőzően bebizonyítja –, utóbbiak ráadásul teljesen mesterséges elitet és identitástudatot hoztak létre. Nem lehet eléggé elítélni a gyarmatosítás bűneit, de hát mégsem véletlen, hogy azt nem az Európára kezdetben oly nagy elánnal rázúduló Oszmán birodalom vitte végbe, amelynek lesüllyedése tovább fokozta az általa járomban tartott népek azonosságzavarait. Az oszmánok gyermekadó révén megfosztották a délszlávokat önvédelmi képességüktől és értelmiségüktől, miközben a belőlük kinevelt birodalmi rabszolgaelit bármely tagját a szultáni harag egy pillanat alatt elsöpörhette, illetve a janicsárság körében a szerb-horvát népköltészet külön ágat hajtott.
Helyes a kirekesztés minden formájának elutasítása, de a mai ethosz – pláne ethoszgyártás – számonkérése nem indokolt a régi idők szerzőin. A Nyugat mai viszonyát az iszlámhoz nem a XI–XIII. századi történelem, hanem a XX. században oda érkezett nagyszámú muzulmán bevándorló és attitűdje határozza és meg, jelesül, hogy miközben igényt tartanak a jóléti szolgáltatásokra, zömükben nem integrálódnak. Amin Maalouf, Joseph Massad és Edward Said közéjük tartoznak. A keresztesháborúk kezdetben győztesen előre nyomuló résztvevői pedig nem csupán a „szaracénokkal”, de egymással is szemben találták magukat. A különböző tájakról érkezett lovagok közötti feszültségek jelentős mértékben hozzájárultak a középkori – angol, francia, német, olasz – nemzettudat kialakulásához – ilyesmiről az iszlám világban, Nyugat és Kelet gyökeresen eltérő ókori hagyományai miatt sem lehetett szó. Viszont az oszmán hódítással szembeni hátrálás, majd védekezés a magyar nemzettudatnak is mérföldkövévé vált, a közös ellenséggel – igenis a török vésszel – való szembe szegülés mellett ráadásul az erkölcsi kérdés mentén: hol hibáztuk el? Az oszmán expanzió, mondjuk ki bátran, a szempontunkból végtelenül erkölcstelen, aljas és pusztító eseménysorozat volt, amely százötven esztendőre háborús fronttá változtatta hazánkat, lakosságunk felét, anyagi javaink kétharmadát elpusztította.
„A nyugati orientalizmus e tanulmány által nem részletezett kritikai felfogásához képest a kora újkor viszonylatában számottevő a mennyiségi és a minőségi különbség a közvetlenül érintett Közép-Európa »javára« az évszázadokon át gyarmatosítást folytató nyugati nemzetek szellemtörténetével szemben – summázza dolgozatát Iványi. – Ugyanis az Oszmán birodalmi expanzió több évszázadon át tartó történelmi-politikai realitásának árnyékában alapvetően más élményanyag – és alkotói felhang – keletkezik az újkor hajnalától, mint a hódító Nyugaton.” Vajon milyen algoritmus hozza ki az eredményt Közép-Európa „javára”? (Szerzőnk formai eljárása emlékeztet korunk nem egy tudósáéra, aki idézőjelet használ ott, ahol nem jut eszébe a szabatos megfogalmazás.) Nem lenne szükséges pontosan meghatározni, vagy éppen valóban kritikusan kielemezni annak az egyvelegnek az alkotóelemeit, amit Iványi – Said nyomán – „nyugati orientalizmusként” említ? Például, ha visszamegyünk az origóhoz: az iszlámmal való nyugati találkozás irodalmi kiindulópontja a roncesvallesi csata, amelyben a Roland-éneknek – és a kora újkorig nyúló számtalan feldolgozásának – főhőséül szolgáló lovag életét veszítette, már 778-ban lezajlott. A több mint kétszáz évvel később bekövetkező I. keresztes háború idején viszont már virágzott a (Közép-Európa számára etikailag is mintaadó) nyugati lovagregény-irodalom és trubadúrköltészet, amely érdeklődéssel fordult az új, hálásnak ígérkező téma felé.
Kolompár Viktor Mózes 14 éves
Kutatásomban a karanténszavak köznyelvi, hétköznapi megjelenését, használatát, illetve ismeretét vizsgáltam. Kutatásom célja, hogy felmérjem, ezek a szavak hogyan épültek be a köznyelvbe, vagy egyáltalán beépültek-e, használják-e, ismerik-e ezeket? A kiinduló hipotézisem az, hogy sokan tudják az egyes szavak jelentését, (már a beszédhelyzetből–környezetből is kiindulva) hiszen egy olyan járványhelyzetben voltunk/vagyunk, amely mindenkit érint, s ezek a szavak ehhez a témakörhöz, állapothoz kapcsolódnak, illetve jelen vannak különböző internetes felületeken, tévés csatornákon. Ebből kifolyólag azt is meg szeretném vizsgálni, hogy hallották-e, ismerik-e ezeknek a szavaknak a hiteles forrását, gyűjteményét, amire a kutatásom épül (Veszelszki Ágnes: Karanténszótár). A már említett járványhelyzetben mindenki elszigetelődött a személyes kapcsolat- tartástól, számos házi, karantén videó, konyha látott napvilágot. Ez kihatott a nyelvhasználatra is, korábban nem látott gyorsasággal jelentek meg új szavak, s ezeket gyűjtötte össze Dr. Veszelszki Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi docense, és jelentette meg könyv formájában. Ez a gyűjtemény 400 koronavírus-járvánnyal, karanténhelyzettel kapcsolatos kifejezést tartalmaz (különböző stílusrétegekből, nyelvváltozatokból összegyűjtött szókincselemek; a köznyelvi, szlengszerű, gyakran játékos szavaktól a publicisztikai leleményeken át a mindennapi használatba bekerült orvosi szakkifejezésekig, a hivatali nyelv szókészleti elemeiig). A könyv követi a szótárra jellemző formai előírásokat: a címszavakat rövid magyarázat követi, utána egyes esetekben utalások találhatók, végül minden szócikket egy példamondat zár. A szavak, illetve a példamondatok elsődleges forrásaként a közösségi oldalon, továbbá egy online űrlapon szavakat beküldők hozzájárulásai szolgáltak, de a közösségi médiafelületek és a sajtónyelv szövegeit is vizsgálta a szerző. A közel három éve szinte minden nap használt szavak mellé bekerültek úgynevezett okkazionalizmusok (alkalmi használatban lévő lexikai egységek), hapax legomenonok (egyszeri szóalkotások) is; több szó angolból történt tükörfordításban bukkant fel magyar szövegkörnyezetben. Megjelent a nyelvészetben egy új „irányzat”, (virolingvisztika), amely a járvány által determinált szavakat elemzi. A kialakult kifejezésekre jellemző egyfajta metaforikusság, hiszen ezáltal a hétköznapi ember jobban megérti a járvány okozta jelenségeket, nehézségeket (már a koronavírus kifejezés is ezt a célt szolgálja: a burokba ágyazott fehérjetüskék a Nap koronájához hasonlóan helyezkednek el). Ludányi Zsófia nyelvész egy külön tanulmányban (Helyesírási kérdések pandémia idején) részletezi a szókészlet bővülése kapcsán felmerülő helyesírási anomáliákat, bizonytalanságokat; a kifejezéssel kapcsolatban így nyilatkozik: „… általános, köznyelvi használatban a Covid19, míg az orvos olvasóknak, szaktudományos használatra szánt szövegtípusokban a betűszói írásmódú COVID19 javasolható.”
Azonban mivel nincs a betegségnek kodifikált, szótárban rögzített írásmódja, aki nem így „használja” az sem sért szabályt. A kialakult szavakat vizsgálva bizonyossá válik, hogy a szóösszetétel továbbra is napjaink legnépszerűbb szóalkotási módja, melyeknek első tagjait a „karantén, korona, járvány, vírus, kovid” szavak adják; viszont találunk példát szóösszerántásra (pld: kovidióta), szándékos szótorzításra (pld: kajantén) is. Megfigyelhető továbbá az is, hogy informális beszédhelyzetekben a koronavírus, koronavírus-járvány lexémák helyét felváltja a jelentéstapadás eredményezte korona kifejezés; azaz a jelentésbeli határok elmosódása figyelhető meg (bizonyos szövegkörnyezetben szinonimaként is használják például a karantén, kovid kifejezéseket). Mint tudjuk az élet számos területére hatással volt/van a járványidőszak, így érintette a személyes kapcsolattartást is, Domonkosi Ágnes és Ludányi Zsófia egyik közös tanulmányukban kimutatták, hogy „gyakoribbak lettek a közelséget hangsúlyozó megnyilatkozások” (az ugyanezt a célt szolgáló virtuális ölelés már a Facebook reakciógombján is megtalálható).
Választott (mérő)eszközöm egy kérdőív többféle kérdéstípussal; kutatási stratégiám méréseken alapul, induktív. Harminc embert szándékoztam bevonni, akiknek a kérdőívet egy internetes felületen küldtem el. Hét választott kifejezés szerepel a kutatásban (karantárs, nyuggersáv, karanténboly, home-office-ban dolgozni, kenyérszűz, fotelvirológus, trikini) melyeket magam választottam. A kérdőívet kitöltők aránya megosztott nemi, korosztálybeli szempontból. 21 nőtől és 9 férfitől érkezett be válasz. A legfiatalabb válaszadó 17 éves, a legidősebb pedig 61 éves volt. Elsődlegesen szerettem volna megtudni, hogy értesültek-e a Karantén szótárról; ugyanis érdekelt, hogy tudnak-e erről a könyvről (olvasnak-e olyan sajtótermékeket, internetes oldalakat, ahol közölték a mű megszületését), vagy esetleg ismerősökön keresztül találkoztak-e vele egy-egy kifejezés kapcsán. A válaszadók többsége nem tudott a műről; 86% nem értesült a műről. A 14% amely tudott a műről, és főleg internetes oldalakról értesült. A kérdőív második részében a szavak ismeretére helyeztem a hangsúlyt. A „karantárs” kifejezést 93% tudta (olyan személy, akivel együtt töltjük a karantént), viszont ennek ellenére a többség nem találkozott vele beszédhelyzetben (93%). A konkrét szó stílusáról alkotott vélemény is sokszínű, viszont ezek pozitív jelentéstartalommal telítettek (kedves hangzású, humoros). Ami számomra meglepő volt, hogy a válaszadók 90 %- a szerint nem fog fennmaradni, egyesek remélik az eltűnését is. A „nyuggersáv” kifejezés (bevásárlási időszak, amikor az érintettek vásárolhattak) esetén is a válaszadók jelentős része tudta a kifejezés jelentését, és ebben az esetben a válaszadók fele találkozott is ezzel a kifejezéssel a mindennapi nyelvhasználat során. A stílus meghatározásánál negatív töltetű válaszok születtek (igénytelen, borzasztó, demoralizáló), viszont a többség szerint fennmarad ez a kifejezés. A „karantéboly” esetében a többség tudta a szó jelentését (93%). A stílusát kedvesnek, viccesnek, illetve kreatívnak határozták meg. 94% szerint megmarad a mindennapi szóhasználatban. A „home-office” kifejezés vizsgálata meglepetést okozott számomra, hiszen úgy véltem, hogy ez a leggyakoribb, legelterjedtebb kifejezés a karantén és a koronavírus mellett, viszont a válaszadók fele nem tudta mit jelöl a kifejezés. A kutatásomból kiderül, hogy sokan nem ismerik ezeket az új kifejezéseket, nem is találkoztak velük. A szerepelt kifejezéseket megvizsgálva a nyuggersáv volt az, amit a válaszadók fele tudott, illetve találkozott is vele. Véleményem szerint ennek oka, hogy ezzel a kifejezéssel gyakran találkozhatunk televízióban, plakátokon, illetve jogszabály is fűződik hozzá.
Összességében, szerintem csak azon szavak használata marad meg, amelyek erőteljesen jelen vannak a közéletben, a különböző csatornákon; viszont ezeket továbbra sem fogja mindenki érteni, használni ennek ellenére sem, valószínűleg a csoportnyelvekhez fogják őket sorolni. Személy szerint én az argóhoz tudnám hasonlítani; hiszen azt sem „érti meg”, használja mindenki, annak ellenére, hogy egyes szavak átkerültek a köznyelvbe (jelen esetben mondjuk a nyuggersáv), s találkozhatunk velük elvétve bizonyos beszédhelyzetekben.
Felhasznált szakirodalom
Veszelszki Ágnes, 2020. Karantén szótár. Budapest
Istók Béla–Lőrincz Gábor, 2020. A virolingvisztika részterületei In Simon Szabolcs (ed.): 12th International Conference of J. Selye University. Language and Literacy Section. Conference Proceedings. J. Selye University. Komárno. 83–92.
Kolompár Jázmin 13 éves
Lassan beköltöztem. Kétnaponta még átutaztam a városkán az internátushoz, mert a leveleim oda érkeztek. A főiskolán bejelentettem az új címemet – tudomásul vették. Aztán úgy éreztem, eljött az idő. Be kell mennem Berlinbe, hogy a követségen is bejelentsem az új elérhetőségemet. Furcsa, rossz érzésekkel indultam el, mert nagyon élénken élt bennem az előző találkozásunk emléke illetékes elvtársnővel. Akkor még kétségbe voltam esve a körülmények, a lehetetlen higiéniai feltételek miatt, mert nem lehetett még zuhanyozni sem, a kollégium területén ugyanis elfelejtettek zuhanyozót építeni. De nem mehettem be a határterületen belül működő étterembe, büfébe sem, mert nem volt meg a határterületre szóló belépőm, amit a helyi rendőrség és határőrség adott ki. Így hosszú időn keresztül nem tudtam reggelizni vagy ebédelni. Azt reméltem, hogy tudnak segíteni, de csak kioktattak, a kötelezettségeimet sorolták, figyelmeztettek, hogy vigyázzak, és főleg ne éljek szabados életet, mert az azonnali hazaküldéssel jár! Még véletlenül sem tekintettek partnernek, csak egy problémás diáknak, aki örüljön, hogy szóba állnak vele.
Előrelátóan felhívtam a követséget, hogy van-e félfogadás és illetékes elvtársnő bent van-e? Bent volt.
– De igyekezzen, mert csak fél egyig vagyok! Délután más dolgom van.
A hölgy, akihez a kint tanuló diákok tartoztak, szinte teljhatalmat élvezett. Egyesítette magában a külügyet, a belügyet, a különböző biztonsági szervezeteket. Rendesen kiépített hálózat jelentett neki a különböző egyetemek magyar diákjairól. Velem nem volt szerencséje, mert az egész városban én voltam az egyedüli magyar. Én meg nem jelentettem magamról, ami az olajozott rendszerben néha talán zavaróan hatott. A művészek amúgy is komolytalan banda, bár okozhatnak kellemetlenséget, ha az adott helyen kiállnak, kiállítanak, megszólalnak.
Vonatozás közben arra gondoltam, hogy ezt egy nagy kalandnak kell felfogni. Furcsa egy olyan városban lakni, ami közelebb van Berlinhez, mint Potsdamhoz, de Berlinbe mégis Potsdamon keresztül vezet az út. Falak mindenhol. Szögesdrótkerítések, áthatolhatatlan határok. A követségig közel két óra folyamatos utazásra van szükség. Néha sikerült 3-4 órára javítani. Abszurd helyzet. Prágából, Pestről nézve szinte érthetetlen. A helyi diákok már ebbe születtek, nem volt számukra ebben semmi szokatlan. Az se tűnt fel nekik, hogy csak az egyik oldalról láttatják velük a világot. A berliniekkel ez nehezebben ment, hiszen a nyugatnémet televízió, rádió, mindenkihez eljutott. Kialakult egy hármas tudatú társadalom. Mindenkinek volt hivatalos véleménye, a saját közvetlen környezetének szóló véleménye és persze egy nagyon privát, amit csak saját magával osztott meg. Nagyon kellett vigyázni, nehogy ezek a vélemények a nyilvánosság előtt keveredjenek. A hivatalos véleményekhez mindenkinek megvolt a szabvány, előre legyártott lemeze. Gátlás nélkül használták, minden hivatalos fórumon. Még az üzemi éttermekben, a villamoson, a vonaton is. Tudathasadásos világ volt.
Végre megérkeztem az Unter den Linden sugárútra, kellemes sétával néhány perc alatt a követség épületéhez értem. Ez a rövid szakasza az utcának pont olyan volt, mintha Párizsban lenne. Elegáns, nagyvilági, európai és elég drága. Minőségi szállodáira láthattak azok, akik a fal nyugat-berlini oldalán felállított kilátókból, profi távcsövekkel átnéztek a szocializmusba.
A követségi portás elvette az útlevelemet, felszólt az illetékesnek, aki azt üzente, hogy várjak türelemmel, majd lejön értem. Nem értettem, hogy egy magyar állampolgár a Magyar Népköztársaság területén miért nem mehet fel egyedül az illetékeshez. Leültem az előtérbe és vártam. Teltek a percek. Sokat vártam, míg végre megállt előttem egy középkorú hölgy, aki kortalannak akart látszani. Elegáns volt, magas, szikár és nagyon szigorú tekintetű. Kezet fogtunk, mint a németek, és felmentünk a kis, szűk irodába, ahol mindenütt dossziék és papírok hevertek. Egy kisasztalnál álló székre mutatott, hogy oda üljek. Ő az íróasztala mögé telepedett. Előtte tálcán ásványvíz, tea, kávé, banán, keksz. Ivott egy korty kávét, lassan lenyelte, majd megszólalt.
– Mondja, mi a problémája! Megoldódott valami az előző látogatása óta?
– Igen. Sikerült megoldanom. Azért is jöttem, hogy bejelentsem a lakcímem változását.
– Mi megtettük, amit innen meg tudtunk tenni. Eszerint kapott egy elfogadhatóbb kollégiumi szobát?
– Nem egészen. Pedig türelemmel vártam, hogy a kollégiumi helyzet jobbra fordul, de nem fordult semerre sem. Hála a DEFA-dolgozók segítőkészségének, szereztem egy lakást Babelsbergben, ahol normálisan tudok élni, tanulni, létezni.
– Micsoda? Mit szerzett maga?! Ki engedélyezte?!
A nő felrobbant az íróasztala mögött. Az arca kivörösödött, és üvöltözni kezdett.
– Micsoda?! Maga megszegi a szabályokat! Intézkedni fogok, hogy azonnal szüntessék meg a tanulói jogviszonyát. Magának ehhez itt nincs joga. Maga egy diák, akinek be kell tartania a magyar diákokra vonatkozó rendeleteket. Ezt nem vezetjük be! Itt rendnek kell lenni! Nekünk mindenről tudnunk kell, ami a diákjainkkal történik!
A nő teljesen kikelt magából. A szomszéd szobából is átjöttek megnézni, hogy mi történt.
Én csak ültem mozdulatlanul, vigyázva, hogy ne szólaljak meg, amíg kiabál, belül remegtem, de próbáltam nem mutatni. Igyekeztem végig a szemébe nézni. Nem volt könnyű, mert csak úgy izzott, szikrákat szórt. Egy levegővételnyi szünetében erőt vettem magamon és végre megszólaltam.
– Ahogy gondolja. Jelentse, de én is jelenteni fogom. A többi diákhoz képest én nyolc évvel idősebb vagyok, felnőtt ember, aki eddigi életében munkahelyen dolgozott. Attól, hogy én tanulok, még nem kell, hogy lemondjak az alapvető higiéniai igényeimről, a normális életről. Úgy gondolom, hogy felnőttnek kellene kezelni azokat, akik ide jönnek tanulni. Magának fogalma sincs, mit jelent egyedül birkózni az alapvető létfeltételek megteremtésével. Hogy enni tudjak, egy tál meleg ételhez jussak. Mivel a menzára mind a mai napig nem mehetek be, mert nem kaptam a határterületre belépési engedélyt. Azért az nagyon érdekes, hogy a németek kollégának, partnernek tekintenek, ön meg óvodásnak, akire felügyelni kell. A problémáimra nem tudott megoldást találni. Miközben azt gondolom, hogy azért van itt, hogy a magyar diákok hétköznapjait segítse. Köszönöm, nem kérek a felügyeletéből. Jelentse Budapestre, de én is jelenteni fogom a megfelelő helyen.
Hirtelen vágni lehetett a feszült csendet.
A nő a felrobbanás előtti utolsó pillanatban visszaült az íróasztala mögé és egy papírt tett maga elé.
– Akkor mondja az új címét! De ennek még folytatása lesz! Én nem tudom, ki áll maga mögött, de ilyen még nem fordult elő, amióta én itt vagyok!
– Sajnos azt most nem mondhatom meg. Magának mennie kell, fél egy van. Csak annyit mondanék, hogy nő velem még így nem üvöltött. Nem vagyok hozzászokva.
– Igen, mennem kell, köszönöm, hogy emlékeztetett rá. Nem kisérem ki.
Mindketten felálltunk. A hátamról ömlött a víz. Nem szabad, hogy érezze rajtam. Hirtelen elhatározásból odaléptem hozzá és az íróasztal felett németesen kezet nyújtottam és a szemébe néztem. A tekintete fáradt volt, fénytelen és nagyon boldogtalan. Homlokán a változókor hőhullámainak sminken is áttörő jelei. Egy pillanatra ő is belém nézett. Látta, hogy látom, amit nem szeretett volna láttatni.
– Köszönöm, hogy meghallgatott. Viszontlátásra – mondtam, és egy félfordulattal már az ajtókilincset nyomtam. Igyekeztem minél hamarabb kilépni a szobájából. Már majdnem becsuktam magam mögött az ajtót, amikor megszólalt:
– Viszontlátásra.
Lassan mentem lefelé a lépcsőn. Folyt rólam a víz. Ebből mi lesz? Soha nem játszottam pókert. Lehet, hogy meg kellene próbálni? A portás megmutatta, hogy hol találom a mellékhelyiséget, ahol végre levettem az ingemet és a krepp-papírra emlékeztető NDK-s vécépapírral megtörölköztem. Az egész olyan valószerűtlennek, olyan abszurdnak tűnt. Itt állok Berlinben, a Magyar Népköztársaság követségi vécéjében, és némi büszkeséggel, hogy kiálltam magamért, szürke, újrahasznosított alapanyagból készült vécépapírral törölközöm.
Lassan belaktam a lakást. Próbáltam valahogy rendbe tenni. Megvettem a tapétákat. A padlóra, hogy a pincéből ne áramoljon fel a hideg levegő, különböző filceket, vastag kartonokat vettem, de csak a kisebb szobát rendeztem be, mert a nagyobbat fel kellett újítani. Alig néhány hónap telt el, és nagyon sok minden változott az életemben. Vártam a feleségemet, hogy végre ő is lássa, mit kínál számunkra a jövő. Már csak néhány nap volt a megérkezéséig, de hirtelen nagyon hideg lett. Annyira, hogy éjszaka a konyhában megfagyott a tea. Igazi jeges tea lett, vagy inkább teás jég. Az egész lakásban egy darab cserépkályha volt, ami elvileg mind a két szobát befűtötte volna, ha lett volna mivel fűteni. Összeszedtem a környéken található papírokat, hogy begyújtsak, de teljesen hiábavalónak tűnt, mert csak füstölt, de meleget nem adott.
Ránéztem a naptárra. Itt minden zárva. Szombat reggel mit tudok tenni, hol szerezhetek valami tüzelőt? Nincs mese, meg kell oldanom, mert vasárnapra fel kell fűtenem a lakást. Mégis hogyan oldjam ezt meg egy idegen városban, amikor fogalmam sincs, hogy hol és hogyan kell tüzelőt vásárolni. Lementem a pincébe, hátha találok valami maradék szenet, de csak szénpor volt.
Nincs más választásom, szenet kell szereznem, pontosabban fogalmazva, szenet kell lopnom valahonnét. Tudományos alapossággal kiszámítottam, hogy legalább húsz darab német brikettet kell begyűjteni, attól már valami enyhülés várható. Hétfőig ki kell húznom valahogy.
Felpattantam a biciklire, és módszeresen elkezdtem átvizsgálni a környéket, hol van olyan ház, ahol még nem hordták le a szenet a pincébe, csak a pince ablaka előtt dobták le az utcán.
Elővettem egy nagy zsákot, hogy ne lássák a zsákmányt. Kitaláltam, hogy éjjel fél kettőkor indulok, akkor már az utcák üresek lesznek, és remélhetőleg mindenki alszik.
Mint egy igazi tolvaj, folyamatosan 360 fokban figyelem majd a terepet és a kínálkozó lehetőségeket. Nem lesz egyszerű, mert ahol sok a fény, ott megláthatnak, ahol széles az utca, ott bármikor jöhetnek a mindig éber rendőrök. Szóval, a kicsi, szűk, sötét utcákat kell keresni, ahol szén is van, és mindenki mélyen alszik. Úgy okoskodtam, hogy az adott ház fala mellett, oldalról kell majd megközelítenem a kincset, hogy ne legyen nagy az árnyékom. Valamiért a hosszúra nyúlt árnyékomtól tartottam. Amennyire lehetett, felkészültem. Felvettem egy fekete garbót, színben hozzáillő fekete kesztyűvel, fekete sapkával kiegészítve, mint a filmekben. Fekete szemöldökceruzával angolos bajuszt rajzoltam magamnak és hozzáillő keskeny szakállat. Ha mégis meglátnának, ne ismerjenek fel azonnal. Közben felmerült bennem a kérdés: melyik a jobb stratégia? Ha az első adandó alkalommal telerakom a zsákom, vagy ha több helyről szedem össze a 20 darab életmentő szenet? Tudtam, hogy nagyon gyorsan kell pakolnom és nagyon halkan, nem csaphatok zajt, mert akkor buktam a küldetésemmel együtt.
Már legalább fél órája kerekeztem a városka utcáin, amikor végre megláttam az ideális szénkupacot. Ez az! Végre! Pont olyan volt, ahogyan elképzeltem. Nagy, hosszú, fénylő, fekete brikett. Óvatosan falnak támasztottam a biciklit. Mint egy leopárd, odaosontam a kupachoz. Alaposan körülnéztem, hallgatóztam, de semmi mást nem hallottam, mint a saját szívverésemet és szapora légzésemet. Leguggoltam, és elkezdtem pakolni. Nem is számoltam, csak egymás után raktam a zsákba az anyagot. A torkomban vert a szívem. Távolról egy kutya kezdett el ugatni, majd hirtelen egy elhízott macska hangos nyávogással szaladt ki mellettem a pinceablakból. Ez rossz jel. Elég!
József Attila is így érezhette magát, amikor tüzelőt lopott. Ezt sem hittem volna, hogy velem ez megtörténhet. Közben állandóan figyeltem, nem jön-e valaki éppen arra. Bepakoltam a zsákba, megemeltem. Hú, ennek még súlya is van. Gyorsan felpattantam a járművemre, és mint egy versenyző, elstartoltam a kis piros kempingbiciklimmel. Félúton jártam, amikor egy Trabant jött velem szemben. Legalább tízen ültek benne. Hangosak voltak és részegek. Néhány száz máterrel odébb, egyszer csak megelőzött a kétütemű telekocsi és egy rendőrautó követte. A következő sarkon meg is állította őket. Más nem hiányzik, mint, hogy engem is lestoppoljanak. Ég a lámpám elől? Basszus! Elfelejtettem bekapcsolni. Megálltam egy pillanatra, hogy a zsák alatt megtaláljam a kapcsolót. Nincs mese, el kell haladnom a rendőrök mellett, és rájuk kell néznem. Egyre fogytak közöttünk a méterek. Lelassítottam, jó hangosan köszöntem:
– Jó estét!
Miközben egyenként szedték ki a Trabantból a félig ájult utasokat, elégedetten bólintottak, és viszonozták jókívánságomat. A következő sarok után elkezdtem veszettül tekerni. Hajtottam, ahogy a kis bicikli és a szénnel teli zsák bírta – meg sem álltam a házig. Végre! A biciklit letettem, lelakatoltam a házhoz tartozó csűrben. Végre megtaláltam a kapukulcsot, halkan kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a lépcsőházi villanyt, megfordultam, hogy bezárom magam után, amikor a vadbarom szomszéd felesége félálomban, egy szál lenge hálóingben éppen elindult a kapu melletti lépcsőházi vécéjükre. Meglátott! Rémülten összecsapta a tenyerét, de nem jött ki hang a torkán. Nagyon megijedt. Én is meglepődtem, a fekete bajuszommal, a festett szakállammal, a szeneszsákkal a hátamon. Hirtelen feltépte a vécé ajtaját, és gyorsan magára zárta.
– Mein Gott, ein Räuber in unserem Haus! Uramisten, egy rabló a házunkban! – hallatszott ki.
Másnap reggel kopogtak az ajtómon. A szomszéd felesége volt. Kész, vége, lebuktam. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, éppen csak egy kis résnyire.
– Jó reggelt! Csak azért szólok magának, hogy legyen nagyon óvatos. Zárja be mindig a kaput, mert éjjel, amikor kimentem vécére, egy nagyon gyanús, tolvaj kinézetű férfi menekült ki a házból. Nekem úgy tűnt, mintha magához akart volna betörni, de szerencsére megzavartam, és elmenekült. Ilyesmi még soha nem fordult elő nálunk. Legyen nagyon óvatos!
– Nagyon köszönöm, hogy szólt. Ezután sokkal óvatosabb leszek – mondtam, és csak azt reméltem, a nő nem hallja, ahogy a mázsás kövek lehullanak rólam.
Szerencsém volt. Egy remek fickó lett a főiskolai mesterem. Hans Hattop, aki festő volt, operatőr, rendező, gondolkodó, kreatív ember, akivel szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Nem volt benne semmi megjátszás, semmi póz, kivagyiság, felsőbbrendűség. Babelsbergtől 16 kilométerre, egy vidéki tanyán élt, birkákkal nyírta a füvet, volt szamara, kecskéje, lova. Igazi független értelmiségi volt. Nem kellett sokat magyaráznom, hosszú forgatókönyveket írni. Tőmondatokkal, storyboarddal, képekkel jeleztem, mit akarok csinálni. Tudta, hogy rendező-operatőrnek készülök, hogy szerelmem, mániám a film.
Az első vizsgafilmemet 16 milliméteres fekete-fehér, úgynevezett fordítós filmre készítettem. A kifejezés azt jelenti, hogy a filmszalag maga a negatív és egyben a pozitív is. Vagyis úgy működik, mint a diafilm. Egy példány van belőle. Az úgynevezett fordítós filmet főleg a televíziózásban használták, mert gyors volt a labormunkája, és úgysem kellett több kópia. Az első megmérettetésre egy etűdöt kellett készíteni, aminek nem volt szövege, sem szinkronhangja. Vagyis, óriási szabadságot adott. A világ tele van hangokkal, amelyek éppen úgy részelemei a filmnek, mint a kép. De a hangokat az agyunk másként tárolja. Ha mutatok egy hangszórót és bejátszok alá egy pályaudvari hangot, mindenki ugyanarra fog asszociálni. Ha ugyanazt a hangszóró képet mutatom, de egy őrjöngő politikus hangját teszem alá, egészen más lesz a végeredmény.
A többiek éppen hogy megismerkedtek a kamerákkal, az optikákkal, az alapvető eszközökkel. Ahol tudtam, segítettem nekik, mutattam néhány fogást, trükköt, amit segédoperatőri életemből hoztam. Arra gondoltam, hogy minél hamarabb túlleszünk a technikai fogásokon, annál hamarabb tudunk majd a munkára, a filmkészítésre, az alkotás folyamataira koncentrálni. Lázas konzultációk folytak, hogy mit hogyan, miről kellene forgatni. Én csak azt tudtam, hogy meg kell mutatnom, mit tudok, meg kell mutatnom a humoromat, a technikai ismereteimet, és nagyon mást kell csinálnom, mint amivel a többiek próbálkoznak. Nekem „magyaros” filmet kell készítenem. Olyat, amit ők nem tudnak, mert más „beégéseik” vannak. Nekem ott volt Szabó István, Huszárik Zoltán, Gaál István, Schuller Imre, Tóth János, akik nem csak rendezők, de költők is. Egyediek, mással összetéveszthetetlenek. Kézjegyük van. A képeik, a hangulataik örökre belém égtek.
Mit csináljak? Mi legyen a téma, amire felfűzhetem az ötleteimet? Napokig csak ez járt a fejemben, és akkor hirtelen megfájdult a fogam. Eszembe jutott a nagypapám fogászati laboratóriuma, az anyagok, az eszközök, a rendelő, az orvos, ahogy belebújik a beteg szájába. Megvan! A fogorvostól mindenki fél, a hangok, a különböző műszerek, a fúrógép, a fogók, az injekció, a protézisek, mint rémálmok jönnek elő.
Elkezdtem képeket kitalálni, Olyan képeket, amelyek részben a beteg szemszögéből készülnek, részben tényleg rémálmok. Kicsit át kell verni a nézőt. Ami azt jelenti, hogy a néző a jelenet elején még nem tudja, hogy mi lesz a vége, de már a nyitóképnél erős averziója van. „Te jó isten, csak ezt ne! Nem akarom látni!” Szóval, néhány perces audiovizuális őrület lesz. Időre kellett mennem a forgatókönyv elfogadásra. Mindenkire 30 percet szántak. Azért az hosszú idő, idegen nyelven érvelni egy prekoncepció érdekében. Megfogadtam magamnak, hogy nem engedem magam a témáról lebeszélni. Kitartok az elképzelésem mellett. Egyszer már megszenvedtem a gyengeségemért. Kicsit azért izgultam, amikor el kellett mesélnem, hogy miről szól majd a film. Hiszen nyersanyagot, technikát, csak a mester aláírásával kaphattunk.
– Jó lesz, csináld! Mennyi anyag kell? Itt van egy aláírás 360 méterre, osszad be, de ha kevés, szóljál, és még kapsz. Optikát, kamerát, azt használsz, amit akarsz. A hangot is te veszed fel? Akkor kell hangszalag is – mondta Hans Hattop, és még mindig nevetgélt a mesélt elképzelésen.
A 360 méter nyersanyag egy néhány perces kisfilmre rengeteg anyag. A pesti főiskolán 120 métert adtak egy-egy vizsgagyakorlatra. Teljesen szabad kezet kaptam. Végre azt csinálhatok, amit én akarok. Arról, hogyan fogom a fogtechnikai labort megtalálni, a megfelelő fogorvost, aki hajlandó segíteni, hogy egyáltalán a rendelőben forgathassak, fogalmam sem volt, de azt tudtam, hogy meg fogom oldani. A felvételek egy részét a potsdami poliklinikán tudom leforgatni, a másik felét a főiskola épületében lévő kicsinyke műteremben, ami arról nevezetes, hogy az ablakainak túlnyomó része a nyugat-berlini határterületre néz, tehát arra nem fordulhat a kamera. Vagyis csak egy irányba lehet fotózni, filmezni, mert ha eltérünk, észreveszik, és abban a pillanatban kitör a balhé. Gyakran rendőr állt az utcán és figyelte a műterem ablakát, hogy ki mit forgat, merre, melyik irányba áll a felvevőgép.
Volt is botrány. Ebben a lehetetlen műteremben egyszer egy főiskolás lányt fotóztam, aki a képeken balettozott. Gyönyörű volt, ahogy mozgott, szépek voltak a fények, és engem teljesen elkapott a láz, hogy minél jobb, izgalmasabb képeket készítsek, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és a főiskola portásával együtt megjelent egy rendőr. Megparancsolta, hogy azonnal vegyem ki a filmet a gépből,
– Micsoda, mit akar tőlem ez az ember?! – kérdeztem teljesen lefagyva.
– Joga van hozzá – erősítette meg a katonai csizmát viselő portás –, jobb, ha békésen odaadja. Volt már ilyen. Elviszik, előhívatják és megnézik, mi van a háttérben.
Szerencsére már a második tekercset exponáltam, amit könnyű szívvel kivettem a gépből. El is vitte. Jegyzőkönyvet kellett aláírni.
– Ha látszik a képeken Nyugat-Berlin, garantálom, hogy következménye lesz – fenyegetődzött a szerv.
– És ha nem? És ha jogtalanul zavarta meg a munkánkat? Kifizeti a mai napot? – kérdeztem rossz németséggel, mert ha felhúztak, akkor nem válogattam a szavakat, mondtam, ahogy jöttek. De láttam a portáson is és a lányon is, hogy valamit mondtam, amit nem kellett volna. A lány magára kapta a köpenyét, és nem értette, mi a probléma. Hiszen ő csak táncolt és én csak fényképeztem.
A portás elkezdett valamit magyarázni a rendőrnek, akit már sokszor láttam a főiskola előtt posztolni, hogy ne vegyen komolyan, nem tud németül, azt értettem, hogy Ausländer, külföldi, még nem tudja, mit kellene tudnia.
A rendőrnek vörösödött a feje a méregtől. Topogott a kezében tarott filmtekerccsel. Mondott valamit, jó poroszos akcentussal, és katonásan ránk vágta az ajtót.
A gyönyörűséges táncos lány arca elkomorult.
– Tudod mit mondtál neki?
– Hogy nem fotóztam a nyugati határt.
– Meg azt is, hogy szar, meg azt is, hogy egy segglyuk.
– Mit mondtam neki? – kérdeztem meglepetten.
– Azt, hogy egy Arshloch. Ilyet itt nem szokás egy rendőrnek mondani, miközben teljes mértékben igazad van. Te ilyen kemény pasi vagy? Vagy fogalmad sincs a szavak jelentéséről?
– Én csak azt mondom, amit naponta hallok magam körül. Szóval ez sértő, úgy gondolod?
– A hétköznapokban talán nem. De egy ilyen öntudatos Arschloch számára biztos…
– Be kell neked vallanom valamit. Én eddig azt hittem, hogy ez is olyan kötőszó, mint a szerintem, vagy az izé, vagy a talán. Nagyapám azt mondta, hogy minden rosszban van valami jó. Látod, mindig tanul az ember valamit.
A lány gyönyörű volt, de nem értem hozzá, csak fotóztam. Ösztönösen nem léptem át a magánszféra határát. Húsz évvel később találkoztunk. Mint színésznő dolgozott különböző színházaknál. Nem lett sztár. A gyereke, aki már akkor is megvolt, felnőtt. A Hauptbahnhoftól, a főpályaudvartól nem messze, egy kis kávézóban ültünk egymással szemben egy borongós októberi délután. Mindketten jázminteát ittunk, körülöttünk különböző nemzetiségű turisták élvezték a berlini hosszúkávét, bábeli volt a hangzavar, de valahogy kiszűrtük magunkból a külvilágot. A lány mélyen a szemembe nézett. Megfogta a kezem, megsimogatta és megpuszilta a kézfejemet.
– Tudod, hányszor eszembe jutott az a fotózás? Te voltál az a pasi, akit szerettem volna megkapni, nagyon vonzottál. Más voltál, mint a többi. Nagyra értékeltem, hogy akkor, ott, nem lépted át a határokat. Valóban fotózni akartál, a belsőm kellett, a kisugárzásom, amit kiváltottál, és nem arról szólt a dolog, hogy mint nőt, azonnal megkaphassál.
– Milyen érdekes, néha nekem is eszembe jut. Akkor ott belül, igazából szégyelltem magam, hogy kellemetlen helyzetbe hozlak, hogy netán bajba sodorlak. Lehet, hogy nem kellett volna annyira szigorúan venni azokat a határokat? – kérdeztem vissza, és én is gyöngéden megcsókoltam a kezét.
– Milyen határokat? – kérdezte zavart mosollyal.
– Rád bízom – mondtam, és megszorítottam a kezét. – Sajnos nekem húsz perc múlva indul a vonatom Pestre.
– Nagyon jó, hogy láttalak, hiányozni fog a szemed, a tekinteted, a kezed érintése. De ez így szép, így örök. Talán majd legközelebb többet tudunk beszélgetni. Azért kérhetnék tőled valamit?
– Amit csak szeretnél – mondtam kicsit meglepetten, mert nem tudtam mire számítsak.
– Az lenne a kérésem, hogy ha azok a képek még megvannak, legalább egyet elküldenél? Mert azt hiszem abból a sorozatból nem láttam egyet sem.
– Én úgy emlékszem, hogy megmutattam neked, sőt adtam is belőle. Diák voltak, színes diák, két üveg közé ragasztva.
– Igen, de az a második tekercs volt. Én az első tekercsből szeretnék kapni, ahogy ott táncolok neked, felszabadultan, vágyakozva, háttérben a nyugat-berlini határral. Mert mi, igenis, már akkor átléptünk bizonyos határokat.
– Mikor forgathatok a műteremben? – kérdeztem Frau Raummtól, aki a főiskola egyik legfontosabb embere volt. Nála lehetett a műtermet, a fotólabort, a filmnyersanyagot, a fotóanyagokat kikérni. Ez a furcsa nő gondosan vigyázott arra, hogy soha ne mosolyogjon, hogy úgy hasson, mintha a diákoknak szívességet tenne, amikor kiadja a labor kulcsát. Szőke volt, kortalan, nálam legalább másfél fejjel magasabb. Nagyon figyelt a tartására. Mindig kihúzta magát. Tekintetéből semmiféle érzelmet, hangulatot nem lehetett kiolvasni. Úgy viselkedett, mint egy robot. Azt mondták a bennfentesek, hogy valamikor élsportoló volt. Talán kosárlabdázó. A hatalmas lapátszerű keze talán ennek a nyomát őrizte.
Később kiderült, hogy valamiért protekcióm volt nála. Nem is értettem, miért kedvesebb velem. Aztán rájöttem, hogy a látszólagos merevség mögött egy nagyon is nyitott, érzékeny ember rejtőzik. Frau Raumm titokban minden vizsgafilmet megnézett, amihez ő adta ki a nyersanyagot. Pontosan tudta, hogy ki mit csinált, ki mire képes, mit hozott ki a szűz, exponálatlan anyagból. Nagyon is figyelt a diákokra. A protekciósoknak szólt, hogy a fotólaborban frissen vannak feltöltve a vegyszeres tartályok, vagy éppen friss öntésű filmnyersanyag érkezett.
– Kedd délután fél kettőtől szabad a kisműterem. Meddig szeretne forgatni? Csak mondom, hogy délután hatig tud. Utána be kell zárni. Elég lesz?
– Sajnos nem. Legalább egy napra van szükségem. Sok apró inzertet kell felvennem. Egyedül csinálom, jó lenne, ha szerdán reggel folytathatnám. Nem kellene mindent oda-vissza szállítani.
– Nem egyszerű, mert valaki már bejelentkezett szerdára, de majd megbeszélem vele – mondta, és gondosan kiradírozta a füzetében a szerda reggelre beírt valakit.
Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt is sikerült elintéznem. Műterem már van, de mit fogok felvenni? Irány a fogtechnikai laboratórium.
Miután a labor vezetőjének elmeséltem a filmtervemet, meg hogy a nagyapám fogász volt, és kicsit az ő emlékére is készül ez a film, nagyon meglepődött, de készségesen segített.
– Mit szeretne? Nézzen körül. Itt vannak a selejtek, amiket már nem használunk – mutatott rá egy kosárra, ahol a gipszlenyomatoktól a félkész protézisekig, a különböző méretű műanyag fogakig minden volt.
– Ha ezt a kosarat kölcsön kaphatnám, elég is lenne – mondtam szerénykedve.
– Nincs akadálya – mondta kissé kétkedve, hogy mit lehet a selejt fogsorokból kihozni.
– Még valamit? – kérdezte.
– Ha kaphatnék néhány szerszámot. Fogókat, szikét…
– Ott egy fiókban talál néhányat, ami még leltárban van, de mi már nem használjuk. Mikor hozza vissza?
– Egy hétre lenne szükségem, aztán mindent visszahozok – mondtam boldogan, hiszen az elképzelt kellékek java már meg is van.
– Itt írja alá, hogy átvette. Sok sikert!
A potsdami rendelőintézet fogászati osztályán, ahol a feleségem munkát kapott, némi protekcióval elértem, hogy egy megbeszélt időpontban fogadjon a főorvosasszony. Valamiért úgy tűnt, ő a megkerülhetetlen helyi hatalom. Oroszosan csengő neve és szlávos kinézete kicsit eltért a többiektől.
– Mit óhajt? Miben tudnánk önnek segíteni? – kérdezte a szemüvegét is felhúzva, nagyon komolyan. Papírt vett elő, hogy pontosan rögzítse a beszélgetésünket.
– Köszönöm, hogy időt szán rám, megpróbálom röviden elmondani, hogy miért készül ez a rövidfilm – kezdtem el a prológust, közben azon gondolkodtam, hogy ha ennek a nőnek elmondom, mit akarok, azonnal kirúg. Próbáltam tehát tudományos emberektől látott, megfontolt, lassú tempóban, a szavakat megrágva, komoly pofával eladni a tervemet.
– Hallgatom Herr Denes. De ha megengedi és nem zavarja, akkor jegyzetelek. Jól jön majd a döntés meghozatalához.
– Természetesen! – mondtam nagyon kedvesen, miközben belül azt gondoltam, hogy persze, jegyzetelj csak, bassza meg, és még döntéshozatal is lesz…
– Tehát ez a kisfilm igazából arról szólna, hogy ne féljünk a fogorvostól. Mint bizonyára ön is tudja, dán tudósok szerint az emberek a veszett kutyák harapása után a fogorvosoktól félnek legjobban.
– Valóban? Szerintem ez itt is igaz lehet, de a helyiek talán még jobban félnek a fogorvostól, mint a kutyáktól – nevetett, és nagyon egyetértően bólogatott.
– Ki kell találni valamit, hogy az emberek nevessenek az előítéleteiken, saját magukon, és ne féljenek elmenni, ellenőriztetni, kezeltetni magukat, mert az nagyon fontos az életminőség megőrzésének érdekében. Ha rosszak a fogak, nem rágjuk meg az ételt, ha nem rágjuk meg, jönnek a gyomor- és bélbántalmak, nem is sorolom, hiszen ezeket ön nálam sokkal jobban tudja. Ez lenne a cél.
– Ez fontos! És mit tudunk ebben önnek segíteni?
– Nem kérek sokat, csak egy orvost, aki rám szán egy órát, hogy a beteg szemszögéből felvegyek néhány imitált beavatkozást. A beteg részben a kamera, részben egy kolléga lesz, akinek az a dolga, hogy belelássunk a szájába.
– Herr Denes! Ennek nincs akadálya. Megoldható. A kérdés, hogy mikor, mert itt elég nagy a forgalom. A betegeink általában megadott időpontra jönnek. Őket nem igazán szeretnénk hátrányos helyzetbe hozni. Na, és meg kell kérdeznem az osztályon dolgozó orvosokat, hogy ki vállalkozna erre a filmszerepre. Itt nálunk demokratikusan mennek a dolgok. Én senkit nem utasíthatok erre, ugye megérti?
– Természetesen. De lenne egy kérésem. Férfi fogorvost szeretnék.
Tudtam, hogy az egész osztályon egyetlen férfi dolgozik, egy romániai doktor, akivel úgy gondoltam, könnyebben megértethetem magam, mint egy merev német doktornővel. Mi, migránsok tartsunk össze alapon.
– Értem. Ő rövid ideje dolgozik itt, és remek szakember ugyan, de mint külföldi, a nézőknek talán nem lesz eléggé hiteles – szabadkozott a főorvos, de ezt a mondatot már nem jegyezte le.
– Egyetlen mondat nem hangzik el a filmben, arcról pedig senki nem fogja beazonosítani, hogy nem igazi német.
– Jaj, félre ne értse, mi nagyon szeretjük a külföldről idejött barátainkat, én csak a film hitelessége miatt gondoltam, de ha azt mondja, hogy nem fog megszólalni, akkor részemről rendben. Ha ő is beleegyezik, akkor csinálják. Beszélt már vele?
– Még nem. Ön nélkül hogyan is tehettem volna, hiszen előbb önnek kell jóváhagynia – mondtam enyhe fejbólintással, mosolyogva, és jól nyakon öntöttem egy kis Molnár Ferenc-i olajjal.
– Rendben. Akkor maradjon itt, én szólok neki, ha éppen nincs szájban, megkérem, hogy jöjjön be hozzám – mosolygott, és hízott néhány kilót a hízelgéstől. Mikor kiment az ajtón, megszólalt bennem a kisördög. – Lehet, hogy inkább színésznek kellene átjelentkezned?
Igen! Az ügy megoldása mindenekelőtt, aztán jöhet csak a stílus meg a tartalom. A belső hang tovább folytatta. – Mi a bajod evvel? Tudjuk, hogy nem leforgatni nehéz egy filmet, hanem elintézni, hogy forgathassál, mit moralizálsz itt nekem? – De őszintén, ilyenkor kicsit se szégyelled magad? – Nem! Adott egy helyzet, meg kell oldanom. Csak azt kell kitalálni, hogy mi a legoptimálisabb megoldás az adott pillanatban. Ez a szakma üzleti része. Mindenki nyerni akar, csak az a kérdés, hogy hogyan. Én kérek, ő enged. De neki is nyernie kell. Azt kell az adott pillanatban kitalálni, hogy neki mitől lesz jó! És ezt úgy kell előadni, hogy erre maga jöjjön rá. Mintha ezt nem tudnád, te igazság bajnoka! De elég legyen, mindjárt visszajönnek, és nekünk egynek kell látszanunk – zártam le magamban a vitát, amikor nyílt az ajtó, és beléptek.
– Nagyon jó, most egy kicsit hajoljon közelebb a kamerához!
– Még ennél is közelebb? – kérdezte az orvos meglepetten, akivel éppen azt a jelenetet akartam felvenni, hogy a beteg szájában csinál valamit, és a beteg az orvos szemüvegének tükröződésében látja a saját szájában végzett munkálatokat. Ez nem egy komplikált felvétel, de kell hozzá a beteg, az orvos, a szemüveg, utóbbi lencséje legyen kicsit sötétebb, mint a normál, kell hozzá két lámpa, az egyik a beteget világítja meg, a másik az orvos fejét, kell hozzá az orvos saját fogászati lámpája is, de csak effektnek, úgynevezett gégennek – azaz ellenfénynek. Kell hozzá egy segédoperatőr, aki adott pillanatban az orvos fejéről áthúzza az élességet a szemüvegén látható száj tükörképére, aztán vissza az doktorra. Kell hozzá találni egy olyan gépállást, felvételi pozíciót, hogy a néző azt érezze, valóban a beteg szemszögéből látja a jelenetet. Ki kell találni az optimális expozíciót, vagyis, hogy az optikán lévő blendét mire állítsuk. És itt nem lehet tévedni, mert a fordítós filmet nem lehet korrigálni. Itt nincs utólagos fényelésre lehetőség. Az optikán lévő blende, vagy írisz, úgy működik, mint a szemünk pupillája. Ha sok a fény, akkor összehúzódik, ha kevés a fény, akkor kitágul. Azt lehet mondani, hogy az emberi szem automatikusan működik. Ugyanígy kell működtetni a felvételek előtt a blendét is. Csak ott nekünk kell meghatároznunk, hogy mennyire nyissuk, illetve zárjunk. Mérnünk kell a fényt a legvilágosabb és a legsötétebb pontokon, és a nyersanyag érzékenységének megfelelően, ki kell számolnunk a legoptimálisabb középbeállítást. A fénymérés határozza meg, hogy milyen lesz technikailag a kép. Hiába gyönyörű a kompozíció, ha túl világos, vagy túl sötét. Az a kép használhatatlan lesz.
– Felvétel lesz! – mondtam, és a hely szűkössége miatt, kicsit kitekeredve komponáltam. A segédoperatőr elindította a kamerát. A kamera felpörgött. Hallottam, ahogy a nyersanyag a kazettából szinte átfolyik a gépen keresztül, vissza a kazettába. Ez a hang furcsa érzéseket generál. Csak az tudhatja, aki valaha egyszer is dolgozott filmkamerával.
– Most, lassan! – súgtam a segédoperatőrnek, aki lágyan áthúzta egyik pontról a másik pontra az élességet.
– Tessék lassan a szájban dolgozni! – szóltam a doktornak, aki ügyesen imitált valamit, csillogtatva a műszereket.
– Jobban nyissad ki a szád, még jobban! – instruáltam a beteget, aki kicsit erőlködve, de a képnek megfelelően tátotta a száját.
– Ennyi! Kamera leáll – mondtam kicsit megkönnyebbülve. – Ez jó volt, de a biztonság kedvéért meg kell csinálnunk még egyszer. Mindenki remek volt. Akkor most készüljünk fel a második felvételre! Az nagyon jó, hogy a doktor úr a fényben kicsit mozgatja a műszereket, azok meg becsillannak a képbe. Szép volt az áthúzás is – dicsértem a segédoperatőrt.
– És én? – szólalt meg a beteget játszó lány, aki történetesen a film vágója volt.
– Te is remek voltál! Éreztem belőled a rettegést, a félelmet, az odaadást. Nagyon jó vagy – biztattam, hangosan, hogy a többiek is hallják. Aztán valahogy ösztönösen hátra fordultam a gép mögül, mert azt éreztem, hogy néznek. A megérzés jó volt. Az egész osztály dolgozói, otthagyva beteget, munkát, ott álltak mögöttünk, és cirkuszi produkcióként bámulták a felvételt. Már hallottam előre, ahogy másnaptól tévésztárnak, művész úrnak fogják cukkolni a segítőkész doktort.
Úgy tűnt, hosszú órák teltek el, amíg a kisműterembe felcipeltem a technikát, a kellékeket. Beállítottam a fényeket, a kamerát, úgy, hogy még véletlenül se a nyugati ablaksor felé nézzen. Egyedül voltam, és valami kellemes nyugalom vett rajtam erőt. Most csak én vagyok és a kamera. Hogy milyen lesz a kép, az csakis tőlem függ. Az első felvétel tárgya egy Multmax néven ismert NDK-s barkács fúrógép, amibe egy fúró van befogva és olyan közel pörög a kamerához, hogy a néző azt érezze, ez most átfúrja a képet. A fúrógépet fogó kézen gumikesztyű van, és a fehér orvosi köpeny adja a kép hátterét. Itt egy különleges optikát használtam, egy úgynevezett macro-kilárt, ami nagyon közel állt hozzám. A különlegessége abban van, hogy nagyon kicsi a mélységélessége, vagyis csak néhány centi éles a síkból. A felveendő tárgy előtt és után a kép egyre életlenebb. Ami azt jelenti, hogy a néző figyelmét az élességgel tudom irányítani. A kamerát nagyon alacsonyra állítottam, mintha a beteg ülne a fogorvosi székben, a fúrógépet pedig felülről irányítottam a kamera felé. Az élesség a fúrógépbe fogott fúró hegyén volt. Elindítottam a kamerát és a kimért pontra állítottam a forgásban lévő fúrót. Felvettem egyszer, kétszer, de bizonytalan voltam, hogy jó helyre teszem, amikor a kamera nélkülem forog, hiszen nekem a fúrógépet kell fognom. A filmnél, a videóval ellentétben, csak napokkal később derül ki, hogy mit sikerült rögzíteni. Kitaláltam még néhány variációt. Valamelyik csak jó lesz. Már éppen megnyomtam a kamera gombját, amikor valaki kopogott az ajtón. A portás volt, szólt, hogy hat óra van, fejezzem be, azonnal, mert késő van, és neki be kell zárnia a műteret.
– De ez lenne az utolsó felvétel ma – magyaráztam, de a szabály az szabály, és a szabály azért van, hogy betartassák. A portás egy rutinos mozdulattal az egész műtermet áramtalanította.
– Legalább a dolgaimat hadd pakoljam el – mondtam neki kicsit indignálódva.
– Itt rendnek kell lennie! Be kell tartani a biztonsági szabályokat. A biztonság mindenekelőtt. Tudja maga, mi lenne itt, ha mi nem figyelnénk a biztonságra? Ha nem tudná, ez egy hadiövezet. Itt még nincs vége a háborúnak. Nagyon fontos az éberség. Minden, ami gyanús, az tilos. Úgy, hogy most lekísérem az épület elé, mert be kell zárnom mindent. Holnap reggel visszajöhet. Tud olvasni, ott a tábla. Grenzgebiet! Ami azt jelenti, hogy az épület napközben főiskola, este az államhatár biztonsági zónája!
Az elkészült vizsgafilmeket a tanári kar és a főiskola hallgatói előtt kellett bemutatni. Ez volt az első komolyabb megmérettetés. Az Asszociációk a fogorvosnál filmnek hangos sikere lett. Mindenki rettegett és nevetett a vetítés alatt. Szinte minden beállítás meglepetés volt. A képi és a hangi poénok bejöttek. Volt benne néhány különleges felvétel, ami szokatlan volt számukra. A Mester is nagyon elégedett volt.
– Nekem tetszik. Kezdetnek nem is rossz – mondta, miközben jellegzetes mozdulatával a szakállát vakargatta.
„Ezt hogyan csináltad, mivel?” – hangzott a leggyakoribb kérdés, amit diákok és tanárok feltettek. A filmnek hamar híre ment. Mindenki látni akarta. Mint megtudtam, 40 év után is ez az egyik film, amit az elsőéveseknek minden évben levetítenek.
Hanganu Judit 10 éves
Az alábbiakban arra mutatok rá, hogy lajhár szavunk német eredetű, eredetileg a jokulátorsághoz kapcsolódott, állatnév jelentése pedig valószínűleg holland mintára jött létre. A lajhár a mai köznyelvben egy dél-amerikai állatot jelöl, valaha elsősorban ‘lusta; esztelen; esetlen’ jelentésben volt használatos, s ezt a jelentését még a 19. században is őrizte. A lajhár szó egyes nyelvjárásokban él ‘lusta; esetlen’ jelentésben (MTsz. 1: 1280, ÚMTsz. 3: 705, NMTsz. 518).
Etimológiai szótáraink szerint a már Szenczi Molnár Albert magyar-latin szótárában (1604) is szereplő lajhár melléknév ismeretlen eredetű (TESz. 2: 708), vitatott eredetű, felvetődött belső fejlemény jellege és német eredeztetése is (EtSzt. 470).
Mollay Károly elfogadható megállapítása szerint a „korai újfelnémet kori bajor-osztrák eredetű” lajhár melléknév előzménye a laicher lehetett, ami viszont a középfelnémet leichære ‘jokulátor; csaló’ folytatása (Mollay 1982: 380). A lajhár tehát valószínűleg a szintén pejoratív csélcsap, csúf, galád, igric, trágár szavakhoz, sőt a ma már nem használatos német jövevényszó sod, sód (‘jokulátor, tréfacsináló; ravasz, alattomos’) szóhoz hasonlóan a jokulátorság és a hitványság összefonódásának tanúsága. Erről az összefonódásról több nyelvészünk megemlékezett (Vértes 1964, Mollay 1982, Hadrovics 1992: 209).
A lajhárfélék Dél- és Közép-Amerikában honos, lomha mozgású, fán élő, növényevő emlősállatok; egyik nemük (sokáig valamennyi lajhár) hagyományos elnevezése a latin Bradypus. Ami a lajhárok helyi ismeretét illeti, az etnozoológia klasszikusa, Brent Berlin szerint a háromujjú lajhár (Bradypus) és a kétujjú lajhár (Choloepus) fajokat Dél-Amerikában, az Amazonas vidékén minden népi osztályozás külön számontartja (1992: 264, 272). Például a vajampí (wayampí) nyelvben (Francia Guyana) a’i átfogóan ‘lajhár’, default értelmezésben ‘kétujjú lajhár’ és a’i kay ‘háromujjú lajhár’ (Berlin 1992: 111). A lajhárt az európai nagyközönséggel megismertető korai írások közül Carolus Clusiusé magyarul is olvasható (1604/2001: 197–201).
A lajhár szót állatnévként Csokonai Vitéz Mihály a Dorottyában használta, Cytherével, azaz Vénusszal mondatta a következőket:
Előttem a lajhár fris játékot tészen,
S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen.
Csokonai saját soraihoz az alábbi megjegyzést fűzte: „Lajhár, Földi és Fábián elnevezések után az a minden állatok közt legtunyább, leglassúbb és legostobább négylábú állatocska, melly görögűl Bradypus, deákúl Ignavus vagy Tardigradus, franciául Paresseux, németül Faulthier, az amerikaiaknál pedig a maga sipítnya szaváról Ai nevet visel” (1942: 954).
Szilágyi Ferenc mutatott rá, hogy Csokonai előtt először a lajhár szó állatnévként nem Földi János vagy Fábián József művében jelent meg, hanem a szintén Csokonai debreceni köréhez tartozó Nagy Sámuel Az Istennek jósága és bölcsessége a természetben. Sander Henrik után című művének második kiadásában (Pozsony, 1798; az első kiadásban, 1794-ben még Lajhár helyett Ai állt). A lajhár nyomtatásban később jelent meg Fábiánnál (1799), Márton József szótárában (1800), Földinél (1801) és Csokonai 1799-ben írt Dorottyájában (Szilágyi 1956: 548).
Több európai nyelvben egy ‘lusta’ jelentésű melléknév rögzült főnévi ‘lajhár’ jelentésben is (például a francia paresseux, a spanyolban aí vagy perezoso ‘lusta’ a lajhár megnevezése), ilyen a holland luiaard ‘lajhár; rest’ főnév, s ez a szó a lui ‘lusta’ melléknév származéka. (A németben Faultier vagy Ai ‘lajhár’). A luiaard szolgálhatott mintául a kálvinista Debrecenben az új szavak magyarításán fáradozó református tudósoknak (talán először az említett körhöz tartozó, Csokonai által elsőként említett, hollandul is tudó Földinek) a hasonló hangzású (de más etimológiájú) lajhár állatnév bevezetéséhez.
„A lajhárnak Dugonics András szerzetes, író a röstnök nevet adta” (Rácz 2012: 294). A lajhár mellett az ai a 19. században használatban volt valamelyest, például Bugát Pál „természettudományi szóhalmazában” a bradypus megfelelői aj (1843: 5) és lajhár (1843: 269), ráadásul a lajhár szónak ekkor még melléknévi jelentéseit is megadta latinul: ‘iners, vecors, deses; lentus’ (1843: 269). Az „iners, deses, vecors” hármas Szenczi Molnár Albert szótárában (Layhár, 1604) jelent meg (idézi Rácz 2012: 293), de ezek a lajhár megfelelői Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter magyar-latin szótárában is (1767: 203). Táncsics Mihálynál az állat neve „Lajhár vagy Ai” (Stancsics 1846: 395), Babos Kálmánnál: „aï, lajhár (délamerikai állat)” (1865: 12). Molnár Gábor további, brazíliai portugál szót említett a brazíliai vadászat ismertetésekor: „Szóba jöhet még húsa miatt a brigisa, a lajhár. Húsa íze a bárányhúsra emlékeztet. Bőre értéktelen” (1948: 176). A lajhár további megnevezése, neologizmus a nyüzsgönc (expliciten nyüzsgönc kiskutya, a latin canicula agilis fordítása), amely az említett Clusiust fordító Magyar László András leleménye (Clusius 1604/2001: 197–8).
Több, a köznyelvben elterjedt hasonlat is bizonyítja, hogy a lajhár jól rögzült a nyelvben. Ilyenek a következő, állatnevet tartalmazó, személyeket jellemző hasonlatok: lassú, mint a csiga / lajhár / ökör / tetű (Balázsi 2017: 375–6), lusta, mint a bivaly / disznó / lajhár / medve / tücsök (Balázsi 2017: 385).
A megverselt lajhár jelentkezik Kaiser László Sziesztázó lajhárok című versében: „Éldegélve, fákon lógva / levél közel, test meg lomha, / nincs sietés, a lajhárját, / nem késte le a halálát / az se, aki nagyon rohan, / az se, aki úgy odavan, / jóllakottan, sziesztázva, / lajhár létnek álma, vágya, / lassúdadon, csüngve szépen, / lombkoronák erdejében” (Kaiser 2022: 21).
A lajhár mellé, összehasonlító érdekességként megemlíthető egy jóval bonyolultabb eset az újonnan megismert állat megnevezésére. Alacsonyabb rendű állat és kevesebb figyelmet kapott az előgerinchúrosok törzsébe tartozó aszcidia, tengeri zsákállat, amelyet a zoológusok folyamatosan átkeresztelnek és különbözőképpen rendszereznek, s végső soron nem is alakult ki sztenderd köznyelvi megnevezése. A 19. századi magyarításra javaslat (az ascidia megnevezés esetleges megtartásával) Bugát Pálnál: „Ascidia, fn. ascidia (vízlő lehetne, mert a vizet lövelli, fecskendi, tehát mintegy vízlövő összehúzva)” (1843: 17). Babos Kálmánnál: „ascidia, (…) vizlő, föcsege” (1865: 35).
Felhasznált szakirodalom
Babos Kálmán 1865. Közhasznu magyarázó szótár… Heckenast Gusztáv, Pest.
Balázsi József Attila 2017. Hasonlatszótár. A magyar nyelv régi és új szóláshasonlatai. Tinta, Budapest.
Berlin, Brent 1992. Ethnobiological Classification. Principles of Categorization of Plants and Animals in Traditional Societies. Princeton University Press, Princeton, N. J.
Bugát Pál 1843. Természettudományi szóhalmaz. Magyar Királyi Egyetem, Buda.
Clusius, Carolus 1604/2001. Az egzotikumoknak hat könyve – válogatás. Fordította Magyar László András. In: Kádár Zoltán–Ladányi-Turóczy Csilla, szerk.: Isten állatkertje. Válogatás a középkor és a reneszánsz állatleírásaiból. Palimpszeszt, Budapest 179–215.
Csokonai Vitéz Mihály 1942. Összes művei. Franklin, Budapest.
Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Akadémiai, Budapest.
Kaiser László 2022. Állatok farsangja, Ezredvég 32/5: 21–22.
Mollay Károly 1982. Német–magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Akadémiai, Budapest.
Molnár Gábor 1948. Magyar–portugál szótár. Nyelvtan, beszélgetések. Függelék: A mai brazil élet. Dr. Vajna és Bokor, Budapest.
NMTSz. Kiss Gábor, szerk.: Nagy magyar tájszótár. Tinta Könyvkiadó, Budapest 2019.
Pápai Páriz Ferenc–Bod Péter 1767. Dictionarium Hungarico-Latinum. Sárdi Sámuel, Cibinium (Nagyszeben).
Rácz János 2012. Állatnevek enciklopédiája. A gerincesek elnevezéseinek eredete, az állatok kultúrtörténete, néprajza és mitológiája. Tinta, Budapest.
Stancsics Mihál 1846. Raff György’ természethistóriája gyermekek számára. Emich Gusztáv, Pest, 3. kiadás.
Szenci Molnár Albert 1604. Dictionarivm Vngarico-Latinvm. Elias Hutter, Nürnberg.
Szilágyi Ferenc 1956. Csokonai költői szókincséről. In: Bárczi Géza–Benkő Loránd, szerk.: Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Akadémiai, Budapest 544–8.
Vértes O. András 1964. Pejoratív értelmű mellékneveinkről. Nyelvtudományi Közlemények 66/2: 407–414.
Kormány Anna 10 éves
Paládi Zsolt Szabadságot Svájcnak! című könyvéről elmondható, hogy jó útikönyv az abúzusokkal teli mai világhoz, amely ízig-vérig Magyarország.
A kis kötet a szerző abszurdkáit és félperceseit tartalmazza. E történetek, a gulliveri utazáshoz hasonlóan, műfajilag a szatíra és a negatív utópia egyfajta elegyei. Szívem szerint én az Abszurdisztán, apróban alcímet adtam volna a kötetnek, felidézve ezzel a szövegek mögött kimondatlanul ott rejtező Örkény-hagyományt az Egypercesek pengeéles igazságaival. (De Örkénnyel szemben a szerzőt mégis inkább egyfajta vidám pokolográfia művelőjének tartom. Mert Paládi világában ezek a történetek csak első pillantásra mulatságosak, valójában a mai magyar valóság széttört cserepei, és képzeletbeli összeillesztésük után egy „pokoli” világot keltenek életre az Olvasó tudatában is…) A kisember-lét mai pokláról szóló irodalom ez tehát – ezért cinikus is, borzolóan negatív, akár a zsarnok mulattatójának tréfái. Kiérezzük a szerző cinkos kacsintását: „nevessetek magatokon, ha már változtatni nem tudtok, nem mertek”.
Paládi az abszurdkák alaphangját mindjárt a kötet első írásában így adja meg: „Ha a legszínvonalasabb képzésben szeretne részt venni és a legdinamikusabban felívelő pályát szeretné befutni, iratkozzon be a Bűnözők Egyetemére”. (Egy szerény reklám). A törvénykövető társadalmi lét perspektívátlanságát hangsúlyozó szatirikus hang az abszurdkák mindegyikére – húsz ilyen novellisztikus írás szerepel a kötetben –, jellemző, többnyire meghökkentő, de legalábbis elgondolkodtató életszerűséggel. A valóságból ismert élethelyzeteket a szerző szinte próféciákként mutatja be, hogy azt sugallják: „úgy vigyázzatok, ez és ez a ma még abszurdnak tűnő abúzus, amin ti most nevettek, egyszer csak mindennapi valósággá válva, a torkotokon akad, ha nem tesztek ellene!” A tiszta félsz kritikája című írásban – immár a világ ilyetén alakulásának következményeként – azt olvashatjuk, hogy korunk „a műveletlenség Eldorádójává, a tudatlanság Mount Everestjévé” vált, ahol „a korszellem a hülyeség finoman lepárolt kvintesszenciája” Kérdés: hová jutottunk mára David Riesman „képzett” fogyasztójától? (Lásd: Riesman: A magányos tömeg.) Riasztó látleletét a szerző az életből vett konkrét portrékkal támasztja alá: a nőközvetítő iroda vezetője, a hivatásos zaklató, a pasaréti újgazdag vállalkozó („a Gál-Birodalom kiépítője”), a „kultúrnagyúr”, a pártja által kijelölt „megmondóember” (akinek 200 szó elég, hogy a jónépet jobb belátásra bírja), mind úgy köszönnek itt vissza, mint napjaink zászlóhordozói.
Egy másik abszurdkában szerzőnk tudományos apparátust mímelve fejti ki az agyfalókkal foglalkozó kutatás jelenlegi állását. Eszerint ezek „különleges felépítésű agyférgek”, alakjuk megegyezik a Harry Potterből ismert, „modernizált és mutálódott trollformával”. A média-híroldalak környékéről kiszabadult eme vírus gyűlöletkiáradása messze túlnő a weboldalak keretein, és kilépve a virtuális térből, befészkeli magát az agyba – íme a médiaragadozók klinikai diagnózisa. „A tünetek közé tartozik: a heveny dühroham, a logika nélküli cselekvés, a határtalan agresszió és az irracionális gondolkodás.” Következmény: a politikai és közéleti fórumok rendre trollfészkekké válnak, világosít fel Paládi, aki e ponton ironikus tréfamesterből a józan ész utolsó kortársi védelmezőjének mutatva magát, az őszinte aggodalom hangjára vált azon veszély láttán, hogy az emberiség „zombivá vált, agyféreggel fertőzött része” hamarosan polgárháborút kezd az emberiség másik fele ellen… S ez a gondolat most, Ukrajna kapcsán, valljuk be, már-már valóságízű próféciának tűnhet!
Az abszurdkák legjobb darabjaiban (Az elfelejtett író tragédiája, A kultúrnagyúr, Az agyfalók) jelen van a többnyire tréfásnak álcázott világvége-hangulat, melynek tapintható igazság-magja hordozza azt a bizonyos erasmusi intelmet, amiért nagyon is komolyan kell vennünk ezt a 124 oldalas könyvecskét, az „Az a bölcs, aki balga” jegyében. Mert Paládi van olyan bölcs, hogy nem ostorozza keményen Abszurdisztán állapotait, inkább megmarad a higgadt, sőt, olykor a lenyűgözött tudósítót mímelő tónusnál.
Az egyik utolsó – A mecénás címet viselő – történet igazi kakukktojás. Az írás Hatvany Lajosnak egy bizonyos (kinek ismerős manapság e név?) Vértes Ernő antiszemita íróval történt találkozásáról szól, a nagy mecénás Tárnok utcai palotájában, ahová a homofób tollforgató, nehezen születő regényének nyugodt kihordása céljából, mint egy alkotóházba, befogadást nyer. Ez az írás mind hangvételében, mind stílusában elüt a többitől, bizonyos érzelmes történetiséggel állítja szembe a homofób gyarlóságot a művészet hatalmával, mely, ha ideig-óráig is, képes megszelídíteni (?) az elvadult emóciókat… (Jó érzés lenne elhinni, hogy tényleg így van és nem csupán a kudarc érzése szól a tehetségtelen pártfogoltból, amikor azt kiáltja forradalmi hévvel: gyújtsák fel a báró palotáját!) Paládi különben nem hagy kétséget afelől, hogy szerinte a társadalmi valóságban kihalóban vannak a megértésen és a felebaráti szereteten alapuló bibliai értékek. Szükség lenne ezért „egy tökéletesen pandémia-kompatibilis” új Tízparancsolatra, így például: felebarátoddal szövetséget ne köss, ne szaporodj és ne sokasodj, ne legyenek barátaid, a gondolataidat tartsd meg magadnak, tűrj, bármilyen döntést hoznak a fejed felett, intrikálj felebarátod ellen – és így tovább. Nincs szükség többé álcára, az új világnak meg kell vallania „az önzés Bibliáját”, ha már úgyis az erkölcsök feletti ember az új Megváltó. (Az új machiavellizmusra hajazó álfilozófia nekem Voltaire-t juttatja eszembe: a hatalom asztaláról véve a legzaftosabbak a legkeserűbb gyümölcsök…)
A könyv végén olvasható 12 „félperces” nem más, mint közvetlenül az életből kinyesett pillanatkép, mely a szerző előadásában humoreszkké szelídül. Rövid (többnyire féloldalas) terjedelmük nem teszi lehetővé a leírt jelenségek elmélyültebb ábrázolását, csak egyszerűen mosolyra késztetnek. Egy félperces történet több egy villámtréfánál, de kevesebb az egypercesnél, melyből nem hiányozhat az örkényi „csavar”.
Tanulságos könyv Paládi Zsolt műve. Élvezhetőségét leginkább annak a játékosan fonák valóságlátásnak köszönheti, amely minden egyes történetében képes láttatni, mennyire fordítva ül manapság vágtató lován az emberiség. Hasznos könyv azoknak is, akik már ismerni vélik, de még inkább azoknak, akik még kezdők a zóon politikon „gyártási hibáinak” felismerésében. (Hungarovox Kiadó, Bp., 2022)
Búzás Huba a Janus Pannonius után alig több mint egy évvel ismét történelmi drámával lepte meg olvasóit. Ezúttal Balassi Bálint életének utolsó tizenhét éve a dráma tárgya. A magyar késő középkor, reneszánsz és reformáció színpompás és zűrzavaros világában sok olyan személyiség élt, akik egy történelmi dráma ideális hősei lehetnek. Balassi Bálint ilyen: főurak rokona, aki az ország legmagasabb rangú személyiségeivel állt kapcsolatban, vitéz katona, több nyelven beszélő művelt reneszánsz ember, a magyar nyelvű világi költészet európai jelentőségű megteremtője és könnyen hevülő szerelmes: azaz kora jellegzetes képviselője.
Óhatatlan, hogy az olvasó ne keressen kapcsolatot a két, sok szempontból hasonló jellegű történelmi dráma között. Az összehasonlításból kiderül, hogy Búzás Huba drámaírói módszere nagyon határozott vonásokat mutat, amelyek a Balassi Bálint lélekvándorlásában is jól felismerhetők.
Mindkét kötet végén, mintegy utószóként rövid eszmefuttatás olvasható. A Janus Pannoniusba Szakonyi Károly, a Balassi-drámába Praznovszky Mihály írt az olvasót orientáló véleményt. Ezek a vélemények sok szempontból hasonlóak, ami azt bizonyítja, hogy írói karakterét Búzás Huba ebben a két munkájában is következetesen érvényesíti. Hősei itt is jól szerkesztett kerek mondatokban beszélnek, olykor 15-20 soros monológot rögtönöznek. Indulataik ritkán törik meg a beszéd szabályos ritmusát. Az ellentétek forrpontján is megvárják, amíg a másik szereplő befejezi mondanivalóját, alig emelik föl a hangjukat, és az indulat nem készteti őket töredékes mondatokra.
A drámai művek első felvonásában a szereplők gyakran rövidebb-hosszabb beszélgetésben vázolják föl az alaphelyzetet, a jelenet közelebbi és távolabbi előzményeit. A Balassi-dráma ritmusa az első felvonás vége felé kezd gyorsulni, amikor színre lép a lengyel királlyá koronázott Báthory István, aki leleplez és kivégeztet egy, az udvarába befurakodott Habsburg-kémet.
A második felvonás első jelenetét két, a másodikat három szereplő múltidéző beszélgetése alkotja. Ebből is sok mindent megtud az olvasó Balassi Bálintról, körülményeiről, előéletéről, hiszen amikor színre lép huszonhárom éves, már jelentős katonai, művészi múltja van, és szerelmeiről is legendák keringenek. Ezek a beszélgetős, lassan folydogáló jelenetek lehetnek Balassi közvetett bemutatásának sajátos eszközei is, azaz más emberek véleménye alapján, mintegy tükörből ismerné meg a néző a főszereplőt. A könyvdráma-jelleg ezen a téren többet bír el, mint a színpadra szánt mű, de a dráma sodró lendülete csökken, hiszen már túl vagyunk az előzmények szükségszerű ismertetésén, az alaphelyzet felvázolásán. Ezekben a jelenetekben nincsenek egymásnak feszülő személyek, sőt egymásnak feszülő vélemények, gondolatok sem, a szereplők csupán információkat cserélnek, amelyek azonban nem mindig fontosak a dráma kibontakozása szempontjából. A harmadik felvonásban például az egyik szereplő így beszél: „Miután majd egy éve elhunyt Báthory István, Erdély újra nyugtalankodik. Lengyel királlyá választásakor megtartotta az erdélyi vajdaságot. Helyette akkor bátyja, Kristóf helytartóként, majd vajdaként kormányzott. Utódjának kiskorú fiát, Zsigmondot jelölte. Miután ’81-ben hosszas betegségét követően lehunyta a szemét, a kilenc éves Zsigmond nevében 12 tagú tanács irányított. Végül Báthory Ghiczy Jánost nevezte ki kormányzónak a gyermek vajda mellé.” Mindennek a dráma lényege, Balassi sorsa szempontjából alig van jelentősége, nem beszélve arról, hogy az elhangzottak olyan országos jelentőségű események, amelyekről a jelenlévők is tudhatnak. Önmagukban nem érdektelen epizódok ezek, de lassítják a darab sodrását. Búzás Huba drámájában benne van egy nagy történelmi regény anyaga. Egy ilyen regényben ezek az epizódok segítenének megteremteni a történelmi hátteret, anélkül, hogy lassítanák a cselekmény kibontakozását. Praznovszky Mihály okkal írja a kötet végére illesztett értelmező utószavában, hogy Balassi élete tökéletes drámai anyag, de ő is megjegyzi, hogy „…a néhol jelentős hosszúságú párbeszédek… nem állják ki a színpadi játék feszességét.”
Ritkán történnek igazi események a dráma jelen idejében. Eseményekről szólva nem föltétlenül látványos akcióra, párviadalra, gyilkosságra, árulásra vagy csatajelenetekre gondolok, egy sorsfordító, szikrázó vita is esemény a drámában. Ilyen például az első felvonásban a Habsburg-kém leleplezése, vagy később Losonczy Anna és Balassi vitája.
Balassi és Losonczy Anna szerelme catullusi „odi et amo” szerelem, amelyet a 20. század költészetében az Ady és Léda kapcsolatában született költemények egy része jelenít meg. Catullus és Lesbia szerelmére egyébként a drámában is van utalás Balassi egyik megjegyzésében. „Annát egyszerre gyűlöltem és szerettem! Mint valaha Catullus érezhetett Lesbia iránt.”
Az ötödik felvonásban a dráma csúcspontja Balassi halála. Búzás Huba előző drámájában, a Janus Pannoniusban Mátyás király a pécsi székesegyház altemplomában imát mond a költő sírjánál. Ezt a drámai jelenetet Szakonyi Károly nagyoperai áriához hasonlítja. A Balassi-dráma utolsó felvonásában is van egy ilyen nagyoperai ária: Balassi gyónása, amely a költő halálával akár a dráma befejező jelenete is lehetne.
Búzás Huba újabb drámája, megírásának módszerét tekintve, sok hasonlóságot mutat, a Janus Pannoniussal. Így a két drámáról írott vélemények között sem lehetnek alapvető különbségek. Mindkettőre érvényes a könyvdráma jelleg, ám ami olvasmányként leköti a figyelmet, az színpadon csak alapos dramaturgi beavatkozással és rövidítéssel állná meg a helyét. (Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest, 2023)
Minden bizonnyal közismert, hogy idén Veszprém és a Balaton régiója viseli az Európa Kulturális Fővárosa 2023 megtisztelő címet. Városaink lakóinak érdeklődésére napjainkban különösen számot tarthatnak kulturális közéletünk olyan hírei, amelyek ismertebb íróink munkásságára vonatkozó eseményekről tudósítanak. Ezúttal azt újságolom, hogy Kellei György, író és kritikus legújabb Kéküveg nyár című – interjúkat, tárcanovellákat, kritikákat tartalmazó – kötetét, amelyet a budapesti Hungarovox Kiadó 2022 karácsonyára jelentetett meg, alkalmam volt olvasólámpám alatt keresztül-kasul át-átböngészni.
A kötet szerzőjét nem kell bemutatnunk. Életútját közel negyven kötetének kilométerkövei szegélyezik. Elbeszélések, novellák, kisregények és regények, művészportrék, tanulmányok, kritikák (főként színikritikák), tévéjegyzetek, könyvrecenziók, monográfiák – és még sorolhatnánk. Évtizedeken át megyei napilapunk, a NAPLÓ kulturális rovatvezetőjeként városunkban dolgozott; képes felmérni maradandónak ígérkező értékeinket. Újságírói munkásságát három alkalommal jutalmazták Bertha Bulcsú-emlékdíjjal. Most megjelent kötetében olyan írókat, költőket mutat be, akik alkotásaikkal, életformájukkal közvetlenül vagy közvetve a bakonyi és balatoni tájegységhez kötődnek. A kötet címadó darabja a Kéküveg nyár című tárcanovella, amely Szabó Lőrinc Kéküveg nyár című versére hajaz, sztorija pedig voltaképpen önéletrajzi ihletésű.
Szerkezetileg a kötet három fejezetre tagolódik: interjúk, tárcanovellák és kritikák, melyek mozaikszerű betekintést nyújtanak Veszprém és régiója eleven szellemi életébe, bizonyítva, hogy alkotóművészei – e tájhoz kötődésük ellenére – nem holmi „parlagias” elmék, nem elhanyagolható „vidéki sarlatánok”, nem a magas kultúra perifériájára szorult szubkultúra képviselői, hanem a főváros (és az egész ország) irodalmában jelen lévő, azzal eleven kapcsolatban álló írók és költők, elismerést érdemlő szellemi teljesítménnyel, alkotásokkal a hátuk mögött.
A szerző egyik kiemelt interjúalanya a Budapesten élő Kaiser László író, költő, aki két éven át Veszprémben dolgozott dramaturgként, tíz éven át Pesten szinkronlektorként, egyébként negyven éve publikál verseket, novellákat, esszéket, tanulmányokat; mellesleg a Hungarovox Kiadó tulajdonos-igazgatója, s e réven ápol napi kapcsolatokat Veszprém és a régió íróival. 2020-ban adta ki például Búzás Huba Mentsétek meg… című – a kritikusok által világkölteménynek titulált – harmadik lírai eposz-kötetét, amely a maradandóság ígéretével került irodalmunk kiváló teljesítményei sorába.
Másik interjúalanya – Tarczy Péter grafikusművész, művészeti író, aki a Hajdúságban lakik ugyan, de már hatvan éve elválaszthatatlanul kötődik a Balaton világához, íróihoz, művészeihez. Ő Balatoni Panteon című kötetének méltatásával szerepel a kötetben. A tó menti településeken állít ki, továbbá művészeti íróként gyakran kérik fel tárlatok megnyitására, monográfiák, művészeti könyvek bemutatására.
Kellei a ma már többnyire Kaposváron időző kritikus, a fővárosnak hátat fordító Tóth Gábor Ákos író szinte páratlan alkotói tevékenységére is felfigyelt, különösen Balatoni futár című regénye megjelenését követően.
Interjút készített továbbá Petrőczi Éva József Attila-díjas költővel, aki húszéves koráig minden nyarát az „édesvízi mediterrán” vidéken töltötte, de azóta is vissza-visszatér emlékei színhelyére. Költészetében megjelenik sok-sok tóhoz fűződő emlékképe, hol egy féllábú sirály a siófoki mólón, hol saját lábán egy kagylóvágás.
Aztán a Kéküveg nyár mozaik-kockáin egyszer csak feltűnik – nem kis örömünkre – a Tapolcán élő Németh István Péter költő, irodalomtörténész, valamint a Balatonfüreden élő Gaál Antal költő, publicista több írása is. Őket a szerző ugyancsak izgalmas interjúkban szólaltatja meg, de jelentőségükkel alkotásaik elemzésén keresztül a mű kritikái között ismét foglalkozik. Így Gaál Antal Az ostobaság hatalmáról, valamint Kutya az uszodában című köteteit méltatja, illetve Németh István Péter Virágok világánál és a Vaslármából fuvolaszó című munkáit mutatja be.
Művében ugyancsak teret szentel a nyarakat az alsóörsi házában töltő József Attila-díjas Gyárfás Endre író, költő írásainak: a Túlélők dekameronja és az Ifjúságom, e zöld vadon című regényeiről írt kritikáit szerepelteti könyve lapjain. Tovább nézelődve a füredi Tagore-sétányon Kellei György a gyakran szembe jövő Szakonyi Károly Kossuth-díjas író Írók lámpafénynél című novellagyűjteményére vet még néhány elismerő pillantást művében.
Kötetébe újra és újra belelapozgatva a kritikai írások közt – hirtelen, de nem véletlenül – Búzás Huba költő, esszé- és drámaíró nevére bukkanunk. A szerző Egy regényes költői életút címmel Szatmári-Nagy Anikó Búzás Huba költői élete című nagy figyelmet keltő életrajzi művét méltatja hosszasabban. Az életrajzi műtől nem függetlenül a kötet Múzsák, házasságok, meditációk alcímű fejezete a Veszprémben alkotó Búzás Huba egyre inkább kiteljesedő munkásságát, életútját ismerteti átfogó igénnyel. Mindeközben a kritikus szerző efféle megalapozott értékítéleteit olvashatjuk: Szatmári-Nagy Anikó monográfiája a megyeszékhelyen élő országos hírű Búzás Huba életéről és munkásságáról fontos élettényeket rögzítő, érdekfeszítő olvasmány, nevezetesen: „Ha egy – immár klasszikusnak tekinthető – kortárs költő életművét bemutató monográfiát olyan élvezettel olvashatunk, mintha nívós kalandregényt tartanánk a kezünkben, akkor az két ember vitathatatlan érdeme: a modellé és a szerzőé…” Másutt: „… a költő három esztendő leforgása alatt megírta egyetemes érvényű trilógiáját. A kötetek élete főművét képezik… nemzetközi irodalmi méretekben is egyedi hangvételűvé avanzsáló költői/gondolkodói életmű csúcsai/csillagai… Az Ég Föld Emberek elválaszthatatlan fúzióját megéneklő opuszok az örökkévalóság ígéretét hordozzák… Munkássága páratlan hangvételű, népszerűségének, elismertségének grafikonja emelkedő tendenciájú… eposz trilógiájában már-már dantei mélységekkel és magasságokkal” közelíti meg, deríti föl létünk titkait… És végül még egy idézet a műből: „Búzás mindössze negyedszázad alatt olyan egyedülálló világképet teremtett, amely párját ritkítja a magyar és az egyetemes költészetben.”
A kritikus szerző eminens lírai költőnk esszéire, és Janus Pannonius című könyvdrámájára szintén nem mulaszt el elemzései során kitérni.
Kell-e ezek után hangsúlyoznunk, hogy Kellei György Kéküveg nyár című kötete jószerével akár országos érdeklődésre is számot tarthat? Veszprém, Balatonfüred, Balatonalmádi és más városaink olvasóközönsége körében viszont – szinte bizonyosan és méltán – számottevő sikerre számíthat: megdobogtatja lokálpatrióta szívünket. (Kellei György: Kéküveg nyár. Hungarovox Kiadó, 2022)
Béri Bianka Rebeka 12 éves
Nem tudom, ki hogyan van vele, de ha én egy könyvben számomra fontos gondolatokat olvasok, akkor egyes sorokat ceruzával aláhúzok. Talán mert így minden jobban rögzül, talán kiemelem a magam számára, hogy az emlékezetembe égjen. L. Ritók Nóra Kettészakadt világ című könyvét is kezdtem gondolatban aláhúzogatni, de reménytelennek tűnt, mert szinte minden sorát ki kellett volna emelni. Amiről ír, az itt és most történik a XXI. században, a hagyományaira, nemzeti karakterére oly büszke Magyarország hátsó udvarán, amiről sokan nem tudnak és nem is akarnak tudomást venni. Látlelet a magyar valóságról, a kettészakadt magyar társadalomról, a generációkon át öröklött mélyszegénységben élők totális esélytelenségéről, hogy egyszer ők is normális életet élhessenek, vagy legalább a gyerekeik.
Ez a könyv, talán mert személyes, a szerző saját tapasztalatait, élményeit osztja meg az olvasóval. Hitelesen mutatja be a szegregátumok, a leszakadó országrészek világát. Azt a világot, ahol nincs jövő, nincs holnap, csak a pillanat van, amit túl kell élni. Mindegy, hogy hogyan. Az erkölcsi normák egy abnormális környezetben folyamatosan változnak. A nyomor, az éhezés, a víz, villany nélküli hideg otthonokban felnővő gyerekek, akiknek nincs személyes tárgyuk, nincs se szekrényük, se fiókjuk, nincs a szobában asztal, szék, csak ágyak vannak, nehezen lesznek részesei a digitális világnak, a távoktatásnak. Az imprinting, a beégés meghatározza az egész életüket. Abba születtek, hogy belülről megoldhatatlan a változtatás. A kívülről jövő segítséget nehezen fogadják el. Nem az adományokra kell gondolni, mert sokan úgy vélik, hogy az szinte jár, hanem az élet vezetésére.
L. Ritók Nóra, pedagógus és képzőművész, elképesztő kitartással és hittel, munkatársaival azért küzd, hogy megváltoztassa azok sorsát, akik hajlandók tenni magukért, a gyerekeikért, a családjukért, a szűkebb közösségükért. Több, mint húsz éve ezért hozta létre az Igazgyöngy Alapítványt, ezért szervezett csapatot, mert azt érezte, hogy a kialakult problémahalmazból az állami rendszerben nem lehet kiutat találni. Sokan leintették, mit akar a cigányokkal, a cigánygyerekekkel, hiszen reménytelen a helyzetükön változtatni, mert nem is akarják a változást. Miért akar új módszereket kitalálni és bevezetni? Mi az, hogy személyiségfejlesztő-hátránykompenzáló módszer? Minek ide művészetoktatás? Ki adott engedélyt, hogy több, mint tíz településen 600 gyerekkel elindítsa a tanítás utáni művészeti iskolát? Mi az, hogy tanoda? Baj lesz ebből, figyelmeztették azok, akik kiégtek, akiket nem érdekelt a kihívás, akik nem értették meg, hogy az évtizedek óta nyomorban, mentális és fizikális hátrányban élő cigány családok gyerekeit nem lehet a nagyvárosi elitiskolák módszereivel tanítani. Aztán összeállt egy esélyteremtésre szakosodott munkaközösség, elsősorban volt tanítványokból, és elkezdték a munkát, ami lassú, de lényeges változásokat indított el.
A könyvből kiderül, hogy aki segíteni akar, óriási falakkal találja szembe magát. Az egész intézményrendszer, az oktatáspolitika, a szociális hálózat, az egyházak, a társadalom lelki állapota, az irigység, a folyamatos és egyre erősödő gyűlöletpolitika, az érintettek saját egyéni túlélési stratégiája, a bűnözés, a prostitúció, a feketegazdaság, mind-mind fal, csapda és barikád. Ehhez társul még a tudatlanság, a végtelen naivitással párosult kiszolgáltatottság. És ha ez mind nem volna elég, ott a generációs szegénység, a speciális nevelést igénylő különböző fokú fogyatékossággal élő gyerekek és felnőttek egyre növekvő száma, mind-mind ott tornyosul a segíteni, változást elérni kívánók előtt. Óriási munka, elszántság, belső erő kell ahhoz, hogy évtizedeken keresztül valaki ezt a munkát magára vállalja és folytassa. L. Ritók Nóra és csapata, az Igazgyöngy Alapítvány azon kevesekhez tartoznak, akik a nehézségek ellenére sem adták fel, hogy változtassanak. Ott vannak a terepen, és napról napra alakítják, tágítják a lehetőségeket.
A könyv számos történetet idéz fel. Zsigerekig ható drámák tárulnak az olvasó elé. Az olvasó pedig felteszi magának a kérdést, hogy – én mit tennék? Hogyan oldanám meg? Egyáltalán, lehet-e ezen változtatni? A szerző egyik titka, hogy miközben nagyon tárgyilagos, mégis lélekből szól az olvasó lelkéhez. Vannak sorsok, történetek, amelyekről tudható, hogy el kell őket engedni, mert szinte reménytelen egy civil segítő számára használhatóbbá tenni a magyar egészségügy rendszerét, kivédeni a jogszolgáltatás, az állami gondozás, az ifjúságvédelem fogyatékosságait, pedig nekik hivatalból az lenne a dolguk, hogy védjék meg a védelemre szorulókat. Aki kiesik a rendszerből és nem kap segítséget, vagy nem tud a segítséggel élni, az elveszett. Azt el lehet, el kell engedni?
Felmerül a kérdés, mi történik, ha egy gyerek állami gondozásba kerül? Nagyobb lesz a biztonságérzete, mentálisan javulni fog? Hogyan hat rá majd az új környezet? Milyen kölcsönhatásoknak lesz kitéve? De van-e más megoldás kimenteni az abúzust elszenvedő gyereket, aki magán viseli a bántalmazás nyomait, az alkoholista, vagy a kábítószeres szülők kiszámíthatatlan cselekvései elől? És mi történik utána? Ki kezeli a lelki sérüléseket? Ki foglalkozik a rendszerből kikerült 18 éven felüliekkel?
L. Ritók Nóra könyvében nagyon logikusan levezeti, hogy a leszakadó térségekben mit jelent a rejtőzködő szegénység. Amikor nincs fizetőképes kereslet, amikor bezár a fodrász, a kisbolt, a kocsma, mert a térség nem tudja eltartani a szolgáltatókat. Amikor a lakosság nagy részének a pénze egy hét alatt elfogy, és onnantól kamatos kamatra tud csak kenyeret, vagy cigarettát venni az ügyeskedőktől, a nyomor vámszedőitől. Az Alapítvány pedig ott próbál segíteni, ahol a tudás szükséges. A gyerekek fejlesztésében, tudásbővítésben, adósságkezelésben, a villanyóra visszakötésének intézésében, mert meg kell tanulni a segítség adását is.
Vannak olyan alapítványok, közösségek, amelyek úgy gondolják, hogy az ő módszerük az igazi. Biztosak benne, hogy három év alatt mindent meg lehet változtatni. Nem veszik észre, hogy már rég csapdában vannak. Mert a változtatáshoz rengeteg türelemre, alázatra, empátiára, rugalmasságra és időre van szükség.
Külön fejezetet érdemelnek az egyházak, amelyek jelentősen növelik az oktatási szegregációt. Mert kiderül, hogy a nagy nyomulásban és pénzszerzésben nem a gyerek, az iskola a fontos, hanem a gyülekezetépítés. A politika számára a tanulatlan emberek hol célpontonok, hol eszközök.
A könyv olvasása közben felmerül a kérdés, hogy lehet-e egy leszakadó térségben milliárdokért stadionnal vidéket fejleszteni? Ahol már nincs orvos, nincs gyógyszertár, nincs egészségügyi ellátás, nincs az iskolában szakos tanár, nincs gyógypedagógus, logopédus. Nincsenek szakszolgálatok, iskolapszichológus. Ott, ahol 16 évesen lépnek ki az oktatási rendszerből, ahol a gyerekek XIX. századi körülmények között élnek, ott a stadion a legfontosabb? Ahol nincs villany, ott valóban a legfontosabb a légkondicionálókba invesztálni?
Fontos könyv. Hogy én kinek ajánlanám? Szívem szerint minden pedagógusnak, szociológusnak és politikával foglalkozónak. Sőt, tovább lépve, ajánlom a többségi társadalom számára, hogy megértsenek valamit egy másik világról, amitől sokan próbálják magukat távoltartani, de itt van akkor is, ha nem akarnak róla tudomást venni. A könyv különlegessége, hogy ezúttal a szerző saját grafikái illusztrálják az írásokat, kiegészítve a látleletet a magyar valóságról, a kettészakadt magyar társadalomról. (L. Ritók Nóra: Kettészakadt világ, Tea Kiadó Kft, 2022)
Szabó Ádám Kornél 13 éves
Lisztes Sári, Aradi Viktória, Szilágyi Liána, Makula Vanesz Kooperatív munka
Lisztes Sári, Aradi Viktória, Szilágyi Liána, Makula Vanesz Kooperatív munka
Oláh Csabi 8 éves
Csabai Alíz 9 éves
Kooperatív munka
Bartha Sára 8 éves
Lisztes Sára Lili 9 éves
Lakatos Mária Irén 9 éves
Aradi Viktória 9 éves
Adamcsik Boglárka 8 éves
Kolompár Jázmin 13 éves
Puskás Hanna 11 éves