KÉPZŐMŰVÉSZET
   
HEVESY IVÁN
   
Uitz Béla
   
A korszerű művész  
A művész korszerűségének minden korban más a tartalma és más a jelentősége. Amikor a kultúra evolúciója határozott, egyenes irányban halad, legyen ez az irány akár felfelé lendülő, akár lefelé hanyatló, a korszerű művészben ennek a határozott irányú kultúrának maximális tisztaságú, öntudatú és erejű kiteljesedése valósul meg. A tömeg kollektív sorsszerűséggel és kollektív öntudatlansággal menetel előre, a művész pedig a többi társadalmi alakító erő reprezentálójával együtt halad az élen. Szerepe egyesíti az aktív és passzív momentumokat: úgy látszik, mintha vezetne szuverén akarattal, pedig csak eléje sodródott a tömeg lebírhatatlan áradásának, mert ő az, aki öntudatra emeli a tömeg vágyát és alkotó tettekben valósítja annak nyers erejét és akaratát. Átmeneti korban, a kultúra anarchiájában, amikor a régi és új kultúra összeütközéséből robbanó hullámok zajlásában parttalanul hányódik minden, a korszerű művész ugyanazon küldetéssel, de egészen más lelki diszpozíciókkal jelenik meg. A tömeg előrelendülő menetelése ilyenkor pillanatnyilag megtorpan, mert az irányok és erők összekuszálódnak. Ennek az anarchikus kultúrakorszaknak korszerű művésze, mint egyéni szintézis, szükségszerűen magában hordja kortársai kaoszát, az összeütköző ellentétes erőket, az elmúlt formát, az új forma lehetőségeit, az ideológiai és formai ellentéteket, amelyeknek fokozódó feszültsége robbantja ki a forradalmi cselekvést. Nem egyszerűen előretolt vezető most ő, hanem a tömeggel együtt, az útjavesztett milliókkal együtt szenvedi a zűrzavart. De mert felfokozott intenzitással és öntudattal érzi és szenvedi azt, felfokozott vággyal keresi a kivezető utat. Az anarchikus idők korszerű művésze nem nyugodt alakítója egy alakulóban, határozott fejlődésben levő formának, hanem a tömeggel együtt tragikus szenvedő és elszánt menekülni akaró. Ezért az ilyen kor művésze közelebb áll a tömeghez, mint az egyenletesen teremtő vagy romboló korok művésze. Mert nem a megtaláltat tökéletesíti, hanem még keres és kísérletezik a keresés és kísérletezés minden kockázatával. Egymásra utaltságuk a tömeggel nyilvánvalóbb és közvetlenebb: a tömeg tudatos vezért akar, útmutatást, amerre erejét zúdítsa, neki pedig megfeszített figyelemmel kell kezét a tömeg pulzusán tartania és vigyázni a mélyen rejtőző, másíthatatlan erők sodrára. Az ilyen kor korszerű művésze nem kuksolhat vaksi bagolyként az individualista pózok magányos elefántcsonttornyában. Magasság kell neki is, hogy túl az egyeseken előre láthasson, de őt ebbe a magasságba csak a tömeg szilárd válla emelheti.
    Ilyen igazán és mélyen korszerű művésze a kornak, a mai kultúraösszeütközés kaoszának, a mai európai piktúrának: Uitz Béla. Kollektív összesűrűsödése a mai kultúranarchia összes világnézeti és művészi lehetőségeinek. Benne van a múlt egész terhes és lebilincselő öröksége, a jelen számtalan, de bizonytalan prospektívája és a jövőkeresés leghatalmasabb vágya. Ezernyi ellentétet egyesít magában Uitz Béla egyénisége, de ezek az ellentétek nem véletlen, individuális adottságokból adódnak, hanem maximális egyéni megjelenései kollektív, a tömegekben gyökeredző és belőlük sarjadó érzés- és formaellentmondásoknak. Minden megnyilvánulás, amely Uitz Bélára, a szét nem választott emberre és művészre, nagyon jellemző, az mind mélységes kortünet, nagyon jellemző megnyilvánulása korunk kollektív lelkének. Uitz nagyon benne van a múltban, ezernyi kötöző szállal tartozik hozzá és mégis mindig kész attól teljesen eltépni magát. Telve van leonardói örök töprengéssel és örök szkepszissel és mégis: forró fanatizmus fűti és minden tette a hit aktív cselekedete. Mert optimista ő éppenúgy, mint pesszimista. Mint a tömeg, amely Anteusként újra meg újra élteti, néha a kaoszt lebírhatatlannak érzi, mindent tragikus körforgásnak, az új országutakat pedig végetlen ködbeveszőknek, de soha nem apad, meg nem rendül ereje a tisztulás felé törekvésben. De egyben több a tömegnél. Az csak intuitív tettekben és spontán vágyakban keresi az új formát, ő küzd a tiszta tudatért is. Teoretikus éppúgy, mint intuitív és spekulatív éppen annyira, mint cselekvő.
    A mai kor korszerű embere és művésze, az ilyen szintetikus, kora minden baját, minden erejét és minden lehetőségét magában egyesítő és felfokozó egyéniség, mint Uitz Béla egészen oszthatatlan etikus emberi és teremtő művészi voltában. Belőle lehetetlen, mint az elefántcsonttornyok individualista művészeiből, ledesztillálni a tiszta művészt. Mert Uitz művészete aktív teremtés, teljes jelentőségében is csak része nemcsak saját, hanem a tömegek életének is. Egy világnézeti küzdelemnek, egy formáért vajúdó kornak cselekvő megnyilvánulásai az ő munkái. Mindenesetre legteljesebb és legtöbbek aktivitásában, de mégis csak részek, és mellettük van minden más is. Uitz egész élete fanatikus keresés, agitáció egy új életért, az életnek újabb, tökéletesebb formájáért. Ebben az agitációban legteljesebb és legnagyobb erejű megnyilatkozás kétségtelenül a művészete, de mellette ott van minden egyéb: eszme, írás, igehirdetés és példamutatás. Egy etikus és kollektív művész példamutatása, aki fanatikus becsületességgel keres új formát, munkáiba hitet és etikus tartalmat önt és aki éppen mert nagy művész és nagy egyéniség, tartozik bele kitéphetetlenül, mint művész, saját cselekvő egyéni életébe és a mai tragikus tömeg életébe, amellyel ő a legfelsőbb intenzitásban és tudatosságban vált eggyé és azonossá. […]
    
Bukás és megújhodás
Jött a katasztrófa, a tragikus bukás 1919 augusztusában, és a Tömeg újra viszszahanyatlott az öntudatlanság homályába. Az Emberiség pedig, amely első és egyetlen, internacionális jelentőségű megjelenése volt az európai piktúrában az új etikus és kollektív művészetnek, testvértelen maradt. Alkotója pedig, most Anteus, ki alól kiesett a föld, gyors és rohamos destrukcióba süllyedt. Nem az alkotásainak ereje és abszolút művészi értéke csökkent, hanem most már ő is belezuhant azokba az anarchikus és teoretikus kísérletekben, a „forradalmi művészet” erőfeszítéseibe, amitől addig mindig távol tudta magát tartani, még azok látszólagos diadalakor is. Nincs különösebb és vigasztalanabb látvány, mint azok az Uitz-képek, amelyek 1919 végén és 1920 első felében keletkeztek. Egyszerűen explodáltak a régi képek és az ízekre szakadt realitás darabjai igyekeztek egymás mellé rendeződni a képen különböző teoriák szerint. Nemcsak hogy az eszmei tartalom tűnt el a képekből, hanem szétesett az a hatalmas és szuggesztív, a létezés gyökereit éreztető realitás is. Az új képek hatását azonban egyenesen groteszkké tette az a motívum, hogy Uitz itt sem tudta megtagadni önmagát és ezeket a szétszórt és összekuszált képelemeket nem élettelenül elgeometrizálva és absztrahálva adta, mint a többi forradalmi festő, hanem az absztraktul összerendezett elemeknek meghagyta a teljes realitását.
    Uitz már-már elveszettnek látszott, amikor szerencsére ösztönös meneküléssel ott hagyta a rá nézve meddő és züllesztő környezetet. Tovább ment, hogy lássa a művészet sorsát és lehetőségét egy új társadalom felépítésében. A hatás, amit kapott két ellenkező irányú volt: megismerkedett a szovjet-orosz forradalmi művészettel, főként a konstruktivizmussal és a szuprematizmussal, amelyek tisztán teoretikus, formai alapon állanak és megismerkedett egy igen gyakorlati és habozás nélküli művészi mozgalommal: a Proletkulttal. Mint jó mester, aki mindig örömmel tanul, felszívta magába a konstruktivizmus és szuprematizmus, a térbeli formaépítésnek és a síkbeli formaépítésnek az eredményeit, azonban a döntőbb befolyást a Proletkult megismerése tette rá. Nem annyira az eredményeivel, mert hiszen a Proletkult is még a kezdet tapogatózásainál tart, hanem elveivel. A művészet eszköz egy világnézeti harcban és amíg ki nem alakul az új világnézettel kongruens új műforma, addig a művésznek jó lesz minden forma, amivel szuggesztíven és világosan közölheti az új etika tanításait. A Proletkult nem követel elvi tisztaságú esztetikai formát, és a művészet értékét elsősorban a hatásából méri le, az új következetes formanyelv kialakítását pedig a jövő fejlődésre bízza.
    Uitz ezek után a döntő és mentő átélések után így fogalmazza meg feladatát: a Proletkult teljes az ideológiai tartalomban, de formában kialakulatlan, a konstruktivizmus tökéletes a formában, hiányzik azonban belőle az ideológiai tartalom. A jövő művészet célja a kettő szintézise: egy ideológiailag teljes művészet tökéletes esztetikai formában. Nagyon jól tudja azonban, hogy a mai európai anarchiában és khaoszban, új társadalmi keretek megjelenése nélkül légüres térben való kísérletezés volna megpróbálni, hogy ez a művészet máról holnapra megteremtődjön. Egy feladat lehet csak most, előkészíteni ennek az új művészetnek a talaját: ha hódít az új etika és új ideológia, ha megváltozik a művészetről való mai hazug felfogás, akkor az új művészet előtt szabadabb és egyenesebb út áll.  Uitz így meglátta a maga piktori feladatát, mint szükségszerű és döntő részét egy egyetemesebb aktivitásnak. Az élet egész kérdésére kell feleletet adnia, ha az új művészet kérdésére felelni akar. És erre a felelet adásra nincs ma nála hivatottabb a festők között, aki kollektíven egyesíti úgy a mai anarchia, mint a jövő felé való tisztulásnak összes szociális és esztétikai feltételeit. És egy dolog, ami a bizonyosság erejével tűnik fel: ha Uitz feleletet tud majd találni saját művészetének problémájára, az a felelet a lehető legteljesebben fog felelni az egész új művészet kérdésére is.
    1922





Előre, proletár! (1923)

FOTÓ
   
SZARKA KLÁRA
   
A múlt színeváltozása
   
Alter Kacyzne elsüllyedt világa
   
A fotográfia nagyon titokzatos valami. Újra és újra bizonyítékokat találok a rejtélyére. Nemrégen egy remek fotóalbum került a kezembe, s a gyönyörködésen meg a megrendülésen túl ez is töprengésre késztetett, mint annyi más régi fotóemlék. A címe Poyln (jiddisül: Lengyelország), a szerzője Alter Kacyzne. Érdemes megjegyezni a nevét, nemcsak azért, mert kiváló ember volt, hanem azért is, mert igazi nagy művészt tisztelhetünk benne.
    A Poyln képei, ahogyan az értékes régebbi fotográfiák, egészen furcsa és nagyon is összetett kapcsolatban állnak az idővel. Most nem is arra gondolok, hogy minden fénykép megalvasztott időpillanat, tehát arról tanúskodik, hogy a mulandóság felülírható, ugyanakkor éppen az eleven valóság örök időkre szóló megalvasztása juttatja a néző eszébe gyakran a kérlelhetetlen pusztulást. Ez is roppant érdekes, a képek keletkezésének értelmezése, de most inkább az utóéletükről beszélnék. Titokzatos fiatalodásukról, arról, hogy szinte minden más alkotáshoz képest jobban dacolnak az idővel. Sőt, egyáltalán nem is dacolnak az elmúlással, hanem csak úgy egyszerűen a maguk javára fordítják. Eddigi tapasztalataink szerint – bár nem értjük kellőképpen, miért –, az idő a fényképnek dolgozik.
    Az irodalom vagy akár a képzőművészetek története számos hanyatlást tart számon, mármint a befogadói érdeklődés, megértés hanyatlását, amelyért elsősorban a könyörtelen idő tehető felelőssé. Az antik irodalom, bármennyire fájlaljuk is már a 20. században – nagyon kevés kivétellel – kikopott a közérdeklődésből. Közkézen forgó olvasmányként ma már szinte szóba sem jön. Még az aktívan olvasók jó része is csak az irodalomtörténészek becsületszavára hiszi el, hogy Ovidius vagy Homérosz az emberi szellem géniuszai, s nem emeli le a polcról ezeket az annyira elérhetetlen és ködös távolból üzenő mestereket. Közhely, hogy a fiatalok alig-alig olvasnak, de akik mégis, hát antik auktorokat biztosan ők sem. Oda a latinos műveltség, s ezzel azok a későbbi nagy művek is veszélybe kerülnek, amelyek még eleven hagyományként dolgoznak az antik világ elemeinek „újrahasznosításán”.
    Mondhatnánk persze azt is, hogyan lehet összehasonlítani a „fiatal” fotográfiát – még kétszáz éves sincsen – a két évezrednél is korosabb irodalommal. Ám van olyan műnem, amelyik a fotográfiánál is fiatalabb, éppen csak a 19. század legvégén született meg, az idő mégis megtépázza vitathatatlan értékeit is. A film látszólag rokonságban áll a fényképezéssel, hiszen technikai művészet mindkettő, ha éppen a művészi részüket tekintjük, s bölcsőjük is együtt ringott egy darabig. Sőt, a film egyik szülőpárosa, a francia Lumičre fivérek a fényképezés fejlesztéséhez – a színes fotográfiához – is hozzájárultak. A látszólagos hasonlatosság azonban megtévesztő, a film és fotó egy családba tartozik ugyan, de úgy különböznek, mint némely édestestvérek az életben. S bizony a film történetének kötelező néznivalói, klasszikus művészi némafilmjei, s nem egy azóta született remekműve ijesztően gyorsan távolodik a filmet amúgy értő és szerető közönségtől. S nem egyszer sok-sok rákészülés, előzetes anyaggyűjtés, türelem és beleérzés szükségeltetik ahhoz, hogy alig pár évtizedes film-régiségeket végignézzünk újra, s a szó szoros értelmében műélvezetben legyen részünk.
    A fotográfiával egészen másképpen áll a helyzet. Az évek múlásával a keletkezésük idejében oly egyszerűnek és szerénynek látszó, akár hétköznapi fényképek látványrétegei szinte felszakadnak, korábban nem is sejtett jelentések öltenek testet bennük, mélyen elrejtett érzéseket kavarnak fel, meglepő asszociációkat indítanak be, filozófiai mélységeket nyitnak meg, s a fantázia végtelen magasságaiba repíthetik a nézőjüket. A régi fényképeken egyszeriben újdonságokat fedezünk fel, meglátjuk a valóságos jelentőségét és értelmét az addig csak vak értelemmel nézett látványnak. Úgy járhatunk velük, mint a trükkös rajzokkal, amelyeken újabb és újabb jelentéseket rejtettek el: ha innen nézem, csak nyúl, ha onnan, akkor egyszeriben észreveszem, hogy pipázó tengerésznek is látszhat. S amint a szemembe ötlik az addig megbújt jelentés, már soha többé nem téveszthetem szem elől. A fénykép is trükkös dolog: látszólag mozdulatlan, változtathatatlan, ám az idő múlásával egyre inkább életre kel. Hiszen azt az örökre megállított időpillanatot, amelyikben készült, folyton szembesíti a változó idővel. A kép nézője a legfrissebb kép esetében is a múltat nézegeti, a történelmet vizslatja. S éppen ez a mesés megalvasztott pillanat tesz minden fényképnézőt mesebeli királyfivá. A múltunk, mint Csipkerózsika meséjében, készségesen mozdulatlanná merevedik, hogy megláthassuk a nyúl rajzolatában az elrejtett tengerészt. A fénykép hagy nekünk kellő teret és nyugalmat a megértésre, a pillanatok jelentőségének átélésére, úgy, ahogyan a keservesen folyó időben, az életünkben soha sincsen módunk rá. S így képes a régi fénykép életre, egyre újabb életre kelni a mi „megokosodott” tekintetünktől. Valahol talán ebben lehet a titka. Ebben is.
    A Poyln fotóinak látványrétegei drámai erővel szakadnak fel a szemünk előtt. Ezeken a lapokon aztán tényleg mesebeli világ tárul elénk: egyszer volt, hol nem volt… Elsüllyedt világ, elsőre ilyennek látszik, de mi már tudjuk, hogy nem csak úgy elsüllyedt, hanem brutálisan elsüllyesztett. Soha vissza nem szerezhető, vissza nem illeszthető darabja az európai kultúrának: a jiddis Lengyelországé. A megrendülés, ami a képek láttán elfogja a nézőt, mégsem az egykori Atlantisznak szól, nem holmi aranykornak. Kacyzne, a fényképész fő érdeme éppen az a kíméletlenül elfogulatlan valóságlátás, amivel a néző elé tárja Poyln valóságos társadalmi állapotát. Kacyzne kamerája előtt ott sorjáznak a rongyos nadrágú vén emberek, a mezítlábas ugrifüles utcagyerekek, a munkába belerokkant öreg iparosok, a jövőért folyton aggódó, korán öregedő családanyák s a nyomorúság miatt a szülőföldről menekülni akaró tömegek a kivándorlási irodák ütött-kopott falai között. Éppen úgy akarják elhagyni ezt a nehéz sorsú, szegény, főként vidéki lengyel zsidó világot, ahogy a szicíliai parasztok akarták és akarják az övékét, vagy ahogyan három millióan kitántorogtak a királyi Magyarországról. Így meneteltek a jiddis kultúra hordozói Lengyelország minden zugából Palesztina és főleg az Egyesült Államok irányába, hogy aztán egy könynyebb, de idegenebb világban kiolthatatlan nosztalgiával gondoljanak a fából ácsolt zsinagógákra, a lankák közt meghúzódó, nyomorúságos kis falvakra vagy a szerény berendezésű jeshivára, ahol őseik nyelvét tanulták az övéik között. Ahogyan tették is közülük jó néhányan mindaddig, amíg a múlt századi barbárság keresetlenül egyszerű eszközökkel le nem söpörte mindezt a térképről. S ki nem radírozta a jiddis Lengyelországot az európai kultúra térképéről.
    Az érzékeny szemmel, mély beleérzéssel, csodálni való szakmai tudással készült édes-bús fényképek pedig a süllyedő Poyln mindennapjairól ettől fogva bűnjelekké lényegülnek át. Kacyzne fényképei immár hatvan éve – jelentik mindazt ugyan, amit vagy másfél, két évtizedig jelentettek, a húszas évektől 1939-ig – már a tragédia mementói is. A régi képet a múló idő folyton újraexponálja. Ennek az albumnak a fotóit az idő vad vakuvillanással ki is ragadja a helyükből. A nosztalgia luxusát mindörökre elragadja a New Yorkból az óhazára gondolóktól, s nem lehet kétségünk afelől, hogy a régi piacok, a jellegzetes zsidó házak, a szerény zsinagógák nem a „normális” idő eróziójától hanyatlottak az enyészetbe. Nem adatik meg a kép mai nézőjének, hogy mosolyogva találgassa, mi lett a sorsa a szomorú arcú, szépséges fiatal nőnek, aki úgy könyököl 1926-ban a varrógépén hófehér ingében, mint egy született modell. Ahogyan tán még a fotó tíz évvel későbbi nézője találgathatná. Hiszen alig telik el újabb tíz év, s ez a régi fénykép mintha már nem is volna azonos önmagával. Már nem azt mutatja, amit 1936-ban, s végképpen nem azt, amit 1926-ban. Hiszen a látvány minden szépsége és mélysége nem képes kioltani a kép láttán feltoluló, mindent megelőző s mindent felülíró egyszerű kérdést: ez a lány túlélte-e?
    A múlt színeváltozásáról vall az album minden fényképe. Minél jobb a kép, annál megrázóbban. Minél jobban megfelel a saját maga kitűzte céloknak, minél hűségesebben csakis arról akar szólni, amiért készülnie kellett, annál inkább képes feldúsulni új s új tartalmakkal az idők folyamán.
    Kacyzne alapos munkát végzett, átgondoltan gyűjtötte a képi anyagát, kimunkálta a képsorozatokat, s minden egyes kockáját művészi igénnyel formálta meg. Megrendelésre dolgozott, egy New York-i zsidó alapítvány és egy ottani jiddis napilap számára készítette a képeit, elsősorban dokumentálás céljából. Az album első kiadását az 1924 és 1929 között készült fotóiból állították össze az évezred legvégén New Yorkban, a szerző eredeti szándékai szerint. Kacyzne beutazta Lengyelország minden zugát, ami zsidó szempontból érdekes lehetett, 120 településen fordult meg. Sorozatait puritánul egyszerű módon rendezte el, balladisztikus tömörséggel fejezte ki magát. Totálok és tájképek indítják a sort, majd a hétköznapi élet egyszerű ritmusa szerint sorjáznak egymásra a fejezetek: Kezdődik a nap, A piac, Munkában, Otthon, Egyszerű élvezetek, Áhítat, Elutazás. 1931-ben nagyjából 3,1 millió zsidó élt Lengyelországban, döntő többségük jiddis anyanyelvű, ők az album főszereplői. Jobbára szántó-vető parasztok, kétkezi munkások, látástól-vakulásig dolgozó iparosok, munkanélküliek, szervezett proletárok, kisegzisztenciák. Utcasarkon diskuráló nagy szakállú, hosszúkabátos férfiak, tornasorban feszítő ifjak a helyi sportklubból, maceszt sütő sapkás, mellényes férfiak, a zsinagóga cserépkályhájához bújó kucsmás falusiak. Minden szegényessége ellenére különös, színes, szinte egzotikus világnak tetszik. Első pillantásra. De én már régóta tudom, hogy a fénykép mennyire titokzatos valami, mi mindent képes elrejteni és feltárni. Így aztán végigpergetem a lapokat újra és újra, s valahogyan egyszeriben mást (is) meglátok a képeken. Szántó-vető, lyukas nadrágú, dél-alföldi lutheránus őseimet is vélem felfedezni ezekben a barázdált arcokban, bütykös ujjakban, a rövid ünnepnapok délutánján a lemenő nap melegében sütkérezve diskuráló öregekben. Már nem is tudom eldönteni, hogy a munkások felgyűrt ingujjában, a cérnát a tűbe fűző öregasszonyok gesztusaiban nem több-e a meghitt ismerősség, mint az izgalmas másság. Szinte a zsigereimben érzem a régi Poyln hangulatát, pedig csak az orosházi evangélikus templomig jutottam el a gyerekkoromban. S nem a munkája fölé görnyedő, megkeseredett arcú varrónőt, az anyámat vélem-e felfedezni a purisovi Estherben, aki egyedül neveli öt gyerekét, mert az ura elhagyta rég? Kacyzne azt a feladatot kapta, hogy a kivándorolt zsidóknak örökítse meg a saját múltjukat, az óhazát. S lám, az én múltamat is leexponálta, pedig nem is tudott róla. Van-e titokzatosabb dolog, mint a fénykép?!
    A Vilniusban született Alter Kacyzne nemcsak fotográfusnak volt nagyszerű, hanem a jiddis irodalom egyik meghatározó személyiségévé is vált. Nehéz sorsú, autodidakta értelmiségi, aki 14 éves kora óta dolgozott, s jóformán mindent a saját erejéből ért el. Öt nyelven tanult meg. Irodalmi pályafutását orosz nyelven kezdte, majd a modern nemzeti zsidó irodalom és kultúra lelkes megteremtői közé tartozott Varsóban. Verset, prózát, drámát, forgatókönyveket, esszéket, társadalomtudományi publicisztikákat publikált jiddis nyelven. Baloldali érzelmű, haladó szellemű, művelt és fáradhatatlanul alkotó, szellemi műhelyt teremtő ember volt. 1939-ben Lengyelország náci megszállása után a családjával szovjet területre, Lvovba költözött, s az ottani jiddis rádiónak és színháznak dolgozott. Nem volt képes rászánni magát a tengeren túli emigrációra.
    Amikor a nácik a Szovjetuniót is megtámadták, Tarnopolba menekült; ötnapos menetelés után több ezer társával együtt elgyötörten érkezett az ukrán városba, de a németek már megelőzték. A megszállt Tarnopolban a nácik ukrán kollaboránsai az odamenekült zsidókat napokon át kínozták és gyilkolták. A tarnopoli temető egyik sírkövéhez támaszkodó, félholt Kacyznét egy ukrán felfedezi, és egy husánggal addig veri, amíg élet van benne. Kínhalálának tanúja egyik fiatal sorstársa, aki halottnak tetteti magát, majd szerencsés körülmények között megszökik, s a felszabadulás után megírja az esetet mint a náci rémtettek egyik első bizonyítékát. Kacyzne felesége az egyik haláltáborban pusztul el, lánya, Sulamita megmenekül, s haláláig édesapja munkásságának feltárásáért dolgozik. Kacyzne hatalmas fotóarchívumának jó részét és szinte az összes kéziratát elpusztították a fasiszták.
    Ami kevés megmaradt: becses kincs. Szivárványos emlék eltűnt, eltüntetett világunkból.




Munkanélküli varrónő (Bia ystok, 1926)





Az új nemzedék a kút kezelését tanulja (Otwock, 1927)

MŰHELY
   
ILLÉS LÁSZLÓ
   
Günter Grass: Hagymahántás közben
   
Széljegyzetek egy miniatűr portréhoz – három nézetben
   
(Az irodalmi nézet) Nadine Gordimer, a Nobel-díjas dél-afrikai írónő így jellemezte egykor Günter Grasst: „Ahhoz a kevésszámú íróhoz tartozik generációmban, akik szétrobbantották az irodalom hagyományos kereteit, úgy ahogy azt ő előtte egy Joyce, Proust és Musil tették.” (Hozzátehetnők ehhez: ahogy azt Kafka, Döblin és Dos Passos tették. S megemlíthetők lennének még Grass kedvenc írói: Charles de Coster a Till Eulenspiegel-jével, valamint Hans Jacob Cristoph Grimmelshausen, a Simplicissimus szerzője, a harmincéves háború zűrzavarának barokk krónikása is.) Legújabb regénye, a Beim Häuten der Zwiebel (magyarul Győri László – nyugodtan mondhatni – kongeniális fordításában: Hagymahántás közben. Európa könyvkiadó, 2007) lezár egy regényfolyamot, amellyel a most nyolcvanéves szerző „elszámol” az elmúlt század történelmi kataklizmáival és az idők forgatagában emberi sorsok töménytelen sokaságával. Új regénye ajánlása így szól: „Mindenkinek, akitől tanultam”. A tanulás Grass esetében nem holmi epigon szerepre utal, hanem az igazán nagyokkal fémjelzett irodalmi folyamat szuverén, hasonlíthatatlanul egyéni arculatú továbbvitelére. Grass 1959-ben A bádogdob-bal egyszerre a második világháború utáni német irodalom élvonalába tört be, és világirodalmi rangot vívott ki magának. Amikor először jelentkezett a „Gruppe ’47” egyik szeánszán, az egyik kritikus „ugrásra kész fenevadat” látott benne; a szintén akkor debütáló Hans Magnus Enzensberger pedig egy „szardíniás dobozba zárt cápaként” aposztrofálta.
    Költészete, drámái s főleg és elsősorban tucatnyi regénye új és egyre megújuló aspektusból mutatja be a „század botrányát”, a fasizmus és az általa kirobbantott világégés katasztrófáját, de nem teoretikus értekezések szintjén, hanem emberi életek, sorsok, népek és népcsoportok halálba hajszolásában, elűzetésében, megtiportatásában. A Hagymahántás közben nóvuma abban van, hogy az események kortörténeti beágyazottsága a kora ifjúság eddig homályban maradt két évtizedének rajzával egészíti ki a mozaikokból kirajzolódó nagyszabású freskót, az életmű egészét, teljességét. A történet a német, lengyel, kasub tengermelléki Danzigból (ma: Gdan’sk) indul, a német sorhajók ágyútűzével, a második világháború kitörésének napján, 1939. szeptember 1-jén. Ettől kezdve kísérhetjük a nyers valóság történéseiben, a fantázia kitöltötte hézagok néha szürrealisztikus rajzolatában a fiú (azaz: ő maga) csetlését-botlását a külső és belső világ fenyegetettségei közepette, iskoláit, családja szétszórattatását, őt, rövidnadrágos kamaszként a Jungvolk és a Hitlerjugend soraiban. Az elkábított és elcsábított tudatlan ifjút, aki még a „végső győzelem” hiedelmében is osztozott; értesülünk önkéntes jelentkezéséről a tengerészethez és – odasodródását a „kettős rúna-jelzésű” egységekhez, olvasóként átéljük frontélményeit, halálfélelmét, menekülését, hadifogságát, szabadulása utáni hányódását paraszti gazdaságokban, feketézés közben, a kálisóbányában, később egy dzsessz-zenekarban, mardosó hármas éhségét (a gyomor korgását, szereleméhségét és a művészet utáni vágyakozását. ) A sírkőfaragás után a düsseldorfi Művészeti Akadémiára, majd a berlini Képzőművészeti Főiskolára vezet az útja. Szobrászi és grafikai munkái mellett egyre inkább az írásban bontakozik ki tehetsége. Mi volt ehhez az indítéka? Vallomása szerint: „… ha nem lett volna ott a német múlt és egyben saját múltam megkerülhetetlen görgetegének tömege… lépten-nyomon belébotlottam… mellette nem vezetett másik út… kihűlt lávamező… és mégis azt akarta, hogy rétegről-rétegre lebontsák, szétválogassák és elnevezzék… sorsokat követelt; de az első mondat hiányzott még. ” Aztán következett: „… elbeszélések, történetek tömény elegye, amely hajtóműként indította be még mindig lefojtott írásszenvedélyemet”. Azt a bizonyos első mondatot végül is Párizsban találja meg, így tér vissza 1958-ban A bádogdob kéziratával Németországba. Szinte minden későbbi regénye címe, vezető mottója egy-egy találó metafora. Jelen esetben a hagyma hántása az, minden egyes héj, belső gerezd lefejtése az évtizedeken át megélt múlt ezernyi eseményét rejti, tárja fel, egyszersmind reflexív módon megvilágítja a későbbi művekbe áramlás körülményeit.
    
(A történelmi nézet) A hagymahántás közben ezúttal egy olyan héj is levált a „keserű gyümölcsről”, amely nemcsak meglepetést okozott az irodalmi életben, hanem – bizonyos értelemben – megrázta az egész német közszellemiséget. Eddig is ismert volt, hogy Grass tizenhat évesen, szinte gyermekként az iskolapadból a munkaszolgálatba, onnan pedig a „Flakhelfer”-ek (a légvédelmi ütegek segédszolgálatosai) egységéhez került, de csupán a mostani vallomásos regényből derült ki hatvan év után, hogy valami rosszabb is történt ekkor: a tengeralattjáró flottához történt korábbi önkéntes jelentkezése 1944 késő őszén élesbe fordult: besorozták a Waffen-SS egyik kötelékébe, egy páncélgránátos egységbe. S a pelyhedző állú „tüzér”, aki mit sem tudott e szörnyű alakulat pokoli hivatásáról és szerte Európában elkövetett rémtetteiről, s talán hitt is némileg „az orosz áradattal szemben a Birodalom és a Nyugat védelmezése” mítoszában, a cseh Érchegységben kapott gyorstalpaló kiképzés után 1945 első heteiben a sziléziai frontra került, ahol – hinnünk kell neki – egyetlen mozgó célra sem adott le lövést, annál inkább, mivel egységét a sztálinorgonák megsemmisítő tüze már az első napokban felmorzsolta. Ezután már csak a visszavonulás, a menekülés gyötrelmei következtek. De hogyan sorakozott be mindez a létélmények egyre növekvő tömkelegébe? A regény így vall erről: „Amit ifjú éveim ostoba büszkeségével elfogadtam, a háború után sarjadt szégyenemben el akartam hallgatni, de a teher megmaradt és senki sem tudta enyhíteni; tudatlanságom hangoztatása sem ködösítheti el a felismerést, hogy olyan rendszernek voltam része, amely emberek millióinak megsemmisítését tervezte, szervezte meg és hajtotta végre. ” A megdöbbenés és szégyenérzet csak egyre növekedett, amikor az amerikaiak hadifogságában a „jenki átnevelő tiszt” elébe terített egy fényképgyűjteményt az auschwitzi haláltábor megkínzott foglyairól, a krematóriumokról, a tönkrezúzott német városokról.
    A jobboldali német sajtó hecckampánya most nem az őszinte írói vallomást méltányolta, hanem a háború utáni évtizedekben meggyőződéses baloldalivá váló író „erkölcsi tartásának” érvényét igyekezett kikezdeni, mondván: miképpen válhatott Grass kérlelhetetlen antifasisztává, bűnök számon kérőjévé, harcos szociáldemokratává, amikor hat évtizeden át hallgatott múltjának e homályos foltjáról? Grass válaszát a háború utáni német társadalmi fejlődésről szerzett tapasztalatainak mély átélése adja meg. Ez tulajdonképpen életmű-regényfolyamának tápláló talaja.
    Az 1945 utáni (nyugat)német társadalmi-politikai fejlődésben majd két évtizeden át meglehetősen erőteljesek voltak a demokratikus kibontakozást fékező restaurációs törekvések (Adenauer és Kiesinger korszaka). A felnövekvő ifjú generáció, amelyet megérintett a barna ideológia, és megperzselt a vesztett háború szele, ebben a légkörben szocializálódott és most hirtelen a „minden összeomlott”, a becsapottság és megcsalatottság tudatával állt egy bizonytalanul körvonalazódó új kezdet előtt. (Tipikus irodalmi dokumentuma ennek Wolfgang Borchert Az ajtón kívül című 1946-os drámája.) Grass is ehhez a nemzedékhez tartozott, az évekig tartó vívódás „elszámolása” éppen A bádogdob-bal kezdődött el. Ettől kezdve művei az apák nemzedékével való szembekerülés, sőt a „nagy leszámolás” jegyében íródtak. Az egész generációra kiterjedő folyamat lenyomata a ’68-as nemzedék lázadása és még másfél évtizeddel később is, az ún. „Historikerstreit” [a történészek vitája. ] Lehet kifogásolni Grass hosszú hallgatását amaz eredendő – inkább tragédiáról, mintsem – bűnről, de egy hatalmas életmű dokumentálja meggyőzően, hogy saját „elszámolása”, a múltat és jelent is vizsgáló viviszekciós művészi munkája, a német irodalomban oly kitüntetett szerepet játszó „nevelési regény” sorába tartozik, s egyúttal igazi jóvátétel.
    
(Az ideológiai nézet) A fiatal Grass az ideológiák összecsapásának közelébe a kálisó-bánya heterogén munkás-kollektívája marakodásai közepette került. A gyakori áramszünetek idején parázs vitákban csaptak össze javíthatatlan nácik, konok kommunisták és a mindig kompromisszumra hajló szociáldemokraták. A csillésfiú a nézetek ütközésében nem vett részt, még sokáig úgy érezte: nincs ezekhez köze. „Tartósan egyik fél mellé sem tudtam odaállni” – írja. A „felszínre” kerülve ellenérzést keltett benne, hogy sírkövek faragásán túl Göbel úr cégének legfontosabb teendője a bankok és biztosító intézetek palotái bombák szaggatta homlokzata restaurálása volt. Ő maga a Caritas menhelyén, egy víz nélküli fürdőszobában, a ferencesek gondozta elesettek aziluma félre eső helyiségében, egy lebombázott istállóból kialakított szükség-műteremben, majd ifjú házasként hosszú ideig egy pincelakásban húzódott meg. „Arra emlékszem – írja –, hogy undor fogott el az újgazdag típus megjelenése láttán, amelynek vonásait a legelsőként Düsseldorfban megmutatkozó gazdasági csoda rajzolta meg.” Hányódásainak tapasztalatai önkéntelenül vitték a baloldali mozgalmak, a szociáldemokrácia közelébe. Írásművészete sem valamiféle l’art pour l’art sterilitásában bontakozott ki, hanem a zaklatott életút tanította meg a reáliák tudomásulvételére, amelyet ugyanakkor az idő- és történeti síkok keresztül-kasul villódzásának, a fantázia teremtő játékosságának színei dúsítottak fel a modernség jegyében. Maró gúnnyal aposztrofálta a „tulajdonképpeniség” (heideggeri) szlogenjét, és a „belévetettség” (egzisztencialista) bűvszavát. Őt nem ezek az absztrakt elvontságok érdekelték, hanem a való élet. Élénk részletességgel elemzi a „faldekorációs giccs” avantgardistái és a szobrász Karl Hofer elhúzódó csatáját, mestere az „örök emberi dráma” ábrázolásának híve volt. Némi proletkultos túlzással még a Wagner-kultusz jegyében a Bayreuth-i Ünnepi Játékokon összegyűlő divat- és ékszerbemutató közönségét is képes volt „újgazdag csürhének” nevezni. A Banco di Spiritó-t az obszcenitás templomának tartja, a „Szent Lélek és annak meghitt ellensége – a mozgékony tőke” viszonyát elemzi. Ugyanakkor – emlékezvén a háború végső napjaira, a fákon függő „dezertőrök” látványára, elutasítja az újra-felfegyverkezés programját. Felháborítja, amikor arról értesül, hogy Kohl kancellár Reagen elnök kíséretében tisztelgő látogatást tesz a bitburgi temetőben, a volt SS-katonák sírhelyén. Formálódó világképének lényeges eleme a szembenállás mindazzal, amit a CDU/CSU hivatalosság oktrojál; önmagát a „Grimmelshausen istállójából való hőshöz” hasonlítja, „akinek a világ egy labirintus zegzugos bolondokháza, amelyből csak tollal és tintával, egy „Márismás” nevű másvalaki alakjában foghat szabadulni. ” De érik újabb megrázó élmények is. 1987–88 fordulóján fél évet tölt Kalkuttában, a mélységes nyomor hazájában. Egy interjúban közli megrendültségét: „Ha nem vagyunk képesek a harmadik világ éhségét megszüntetni, vagy legalább csillapítani, akkor soha nem győzzük le a terrorizmust, a terrorizmus mindig újratermelődik.” (Kritika, 2004. június. p. 3.)
    Regényekbe transzformálva mindezek a tapasztalatok indítják arra, hogy egyre aktívabban vegyen részt a szociáldemokrata mozgalomban. Több választási cikluson át támogatta Willy Brandt kampányait, köteteket töltenek meg e témában publicisztikai írásai. De ellentétes hatások is érik: 1953 júniusában megrendülten áll a Potsdamer Platzot szegélyező szöges-drótakadálynál, látja hogy sorakoznak fel a szovjet tankok, védvén a másik, a munkás-paraszt német államot. (Erről tudósít Die Plebejer proben den Aufstand című műve.) És mégis ő lesz az, aki 1990-ben a „békésen zsákmányul ejtett ország [az NDK] kiárusítása” ellen tiltakozik, ő a két német állam konföderatív, lassú közeledését szorgalmazta volna. Reá zúdul ekkor a Springer-konszern lapjainak össztüze, hazafiatlanságot vetnek a szemére, reá, aki már egy évtizeddel korábban a Das Treffen in Telgte című regényében a harminc éves háború mocsarába süllyedt német föld íróinak képzeletbeli találkozóján prevízionálta a nemzet egységét. Az újra ellenzékbe szorult szociáldemokraták politikájával elégedetlenül 1992-ben elhagyja a párt sorait. Több regénye visszhangozza ezekben a években – teli a mára vonatkozó allúziókkal – a Grimmelshausen-nél megtapasztalt eszmei labirintust, a „világ zegzugos bolondokházát. ” (…örtlich betäubt…[…helyileg érzéstelenítve…]; Aus dem Tagebuch einer Schnecke [Egy csiga naplójából] és az apokaliptikus vízió, A patkánynő, valamint az Ein weites Feld [Tágas mező, 1995] című kötetét, amely az újraegyesülést kísérő „új honfoglalás” visszásságait elemzi.
    Munkásságát 1999-ben Nobel-díjjal ismerik el. (A 19. századi lázadó forradalmár íróról elnevezett Georg Büchner-díjat még 1965-ben kapta meg.) Úgy tetszik, Günter Grass pályája csúcsára ért. Szociális érzékenysége változatlan maradt, de a társadalmi lét bonyolultsága elrendezésébe vetett bizalmának megingása sem változott. Innen stílusának időnkénti fanyar nyersesége, majdnem cinikus frivolitása is a fennköltségek, a tabuk megnevezésében. Legújabb megnyilatkozásai az európai baloldali értelmiség kínzó dilemmáinak hű tükre. „Most azonban, a tőke abszolút egyeduralmának idején, minden tehetetlenségem birtokában” – idézi fel emlékeit a Hagymahántás lapjain.
    Ez év januárjában fejtette ki nézeteit legutoljára a Bundestag szociáldemokrata frakciójának ülésén – ő, a pártonkívüli, az elkötelezett baloldali figyelmeztette egykori eszmetársait. (Ld. erről Várkonyi Tibor híradását, in: Népszava – Szép Szó, 2008. február 9. ) Annak a pártnak a plénumán beszélt Grass, amely 1959-ben, a godesbergi programban lemondott az osztályszemléletről (azaz a kizsákmányoltak védekezési jogáról a finánctőke felülről lefelé gyakorolt osztályharca ellen), elhatárolódott a marxizmustól, általános néppárttá, azaz polgári párttá kívánt válni, s az elmúlt közeli években valamiféle „új közép” programmal távolodott el az olyannyira lenézett „populizmustól”, vagyis a legkiszolgáltatottabb tömegek képviseletétől. Beszédében Grass világossá tette: mit gondol a jelen globalizált finánctőkéje uralmáról, amely „… szétdúlja a szabad piacot; a profit megveszekedett hajszolása munkahelyeket szüntet meg, a minimális bérek megállíthatatlanul zsugorodnak, […] a szakadék a gazdagok és a szegények között immár felmérhetetlen méreteket ölt. ” „Egyetlen alternatívát – úgymond – az abszolút kapitalista hatalommal szemben – a demokratikus szocializmus nyújt!” Ezt az alternatívát ma a baloldali értelmiség széles körei vallják. S ez az alternatíva az emberi tisztesség, erkölcsiség, az eszmei hűség nemesi oklevele sokak számára, egyúttal – valljuk meg keserűen –: a globalizált finánctőke túlhatalma következtében – önáltató, naiv illúzió. A német szociáldemokraták 2007. évi hamburgi programja kimondja: „A demokratikus szocializmus számunkra […] a szabad társadalom látomása [látomása?! – I. L.] marad, az igazságos és szolidáris társadalomé, amelynek megvalósítása állandó feladatunk.”
    Grass nem tud ehhez a látomáshoz cselekvési programot adni, mint írónak talán nem is feladata ez. Annál sajnálatosabb, hogy a legszélesebb baloldali erők összefogásának szorgalmazása helyett fontosnak tartja az egyre jelentősebb rétegekre támaszkodó Balpárt (Die Linke, Lafontaine és Gregor Gysi pártja) programját támadni. Úgy tetszik, a Hagymahántás-ban többször említett kálisóbánya öreg szocdem szakija emlékezetes ajánlását („mi megelégedtünk a felével is”) megvalósítandó, keményebb eszmei és gyakorlati küzdelmet kellene folytatnia pártnak, osztálynak és minden egyes baloldalinak is ahhoz, hogy a nemzetközi finánctőke irtózatos nyomása ellenében mégis megvalósítható legyen – részben – ez az álom: a demokratikus szocializmusnak legalább a minimuma. Günter Grass maga is gyakran idézi ehhez idolja, Camus Sziszüphoszának a példáját.



 
Híd a Szajnán (1924-25)

FÓRUM
   
VANCZA JÁNOS
   
Az utolsó esély felé
   
Gondolatok planétánk jövőjéről
   
A világ felelősen gondolkodó tudósai már egy fél évszázada figyelmeztetnek. Eleinte higgadt érvelésekkel, mérsékelt prognózisokkal, az utóbbi években egyre határozottabban és vészjelző tényekkel. Különböző megközelítésekből kiindulva, eltérő alapállásból, de a lényeges következtetésekben azonos húron: Ez így nem mehet tovább! Az elmúlt évtizedben sorra jelentek meg amerikai szerzők tollából is változást sürgető kiáltások. (Richard Leakey és Roger Lewin: A hatodik fajpusztulás, 1996. ; Bill McKibben: A természet vége, 1999. ; Herman Daly: A növekedésen túl, 1997. ; Thom Hartmann: A próféta útja, 1996. és Az ősi napfény utolsó órái, 2004. )
    Kemény kritikákat fogalmaznak meg az amerikai kormányzat tudatosan elhallgató, sőt torzító beállítottságú politikájáról. A legkiemelkedőbb közöttük Thom Hartmann utolsó könyve (2004), amelyben a szerző rengeteg adat elemzésével történelmi áttekintés keretében egy sajátos koncepciót, megoldási alternatívát is felkínál.
    A szerzők tények sokaságának felsorakoztatásával bizonyítják, hogy minden felismerés, figyelmeztetés, amit az elmúlt ötven évben a tudósok, később a környezetvédők megjósoltak, valósággá vált. Ugyanakkor a világ mindenkori hatalmai, a politikacsinálók reagálása minden esetben negatív, elutasító volt, hoszszú időn át titkosították az ökológiai helyzettel foglalkozó elemzéseket, jelentéseket. Válaszuk ebben merült ki: túlságosan komolyan veszik magukat, csupán riogatják, feleslegesen nyugtalanítják a népeket.
    Ma már ott tartunk, nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy az emberiség a saját bőrén érezze: planétánk, földanyánk súlyos válságot él át!
    Amit a túlnyomó többség elképzelhetetlennek tartott, napjainkban egyre gyorsuló és növekvő méretekben valósággá válik. A válasz, a reagálás már nem lehet az, hogy homokba dugjuk a fejünket, s egyáltalán nem, vagy alig történik valami, ami megállítaná az emberiséget a lejtőn. A bátortalanul megtett intézkedések csupán tüneti kezelést jelentenek, a legfontosabbat, az okokat nem érintik, nem azok megszüntetésére irányulnak.
    A modern élet, a mindent felélés felfogás összeesküvéssé sűrűsödött a természet és benne az ember jövője, fennmaradása ellen. Néhány évvel ezelőtt magam is felhívtam a figyelmet a globalizált világ, s a megállíthatatlan multi tőke veszélyeire, s felvázoltam egy lehetséges kiutat a jelenlegi állapotból. (Kiáltás egy új világért, 1995., továbbá az Ezredvég 2001/10. és 2002/2. számában.) Az alábbiakban újabb tényeket mutatok be a helyzet súlyos állapotát érzékeltetve, s részben új megoldást tárok az olvasó elé.
    
Mit mutatnak a tények?  
Mivel a globális természetrombolás és természetszennyezés negyede az Egyesült Államoktól származik, a természet felélésének jelentős hányada ott zajlik, az alábbiakban több alkalommal hivatkozom amerikai példákra. Teszem ezt azért is, mivel e tények jó része korábban hozzáférhetetlen volt.
    Azt hihetnők, hogy a korszerű technológia, a számítógépek világa, a világháló, a robotok, a természeti kincsek minden korábbi méreteket felülmúló felhasználása az egész emberiség javát szolgálja. Azonban sajnos ez nem így van. Az elmúlt évtizedekben a gazdagok és a szegények közötti szakadék, különbség gyorsuló ütemben nőtt. 2003-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 20%-a rendelkezett az összes felhasznált földi vagyon 87%-ával, miközben a legszegényebb 20%-ának csupán 1, 4%-a jutott. Az arány 60:1-hez! A társadalmi különbségek aránya az 1930-as gazdasági világválság idején alig több mint a felével volt egyenlő.
    Az USÁ-ban a reagani kormányzat óta követett, a kiemelkedően gazdagoknak kedvező jelentős adósáv csökkentés (70%-ról 28-ra) következtében a felső 1% vagyona meghaladja az alsó 95% összes vagyonát, keresetük 100 millió szegényével egyenlő. A lakosság 20%-át kitevő háztartások a nemzeti bevétel 3,6%-a felett rendelkeznek. Az adósávok radikális csökkentése és a hadi kiadások csillagászati összegének következtében az államháztartás hiánya közel 4 trillió dollárra rúgott.
    Történik mindez abban az időszakban, amikor a világ népessége óriási ütemben növekszik, s mára meghaladta a 6 milliárd főt. Az eltelt több mint negyven év alatt a lakosság létszáma megduplázódott.
    
A Föld népességének alakulása
    
    I. sz. 1-ben  250 millió ember élt a Földön
    1000-ben   500 millió
    1800-ban    1 milliárd
    1930-ban    2 milliárd
    1960-ban    3 milliárd
    1974-ben    4 milliárd
    1987-ben    5 milliárd
    2003-ban    6 milliárd.
    
    Vajon képes-e bolygónk fenntartani, élelemmel ellátni ennyi embert a jelenlegi körülmények között? A vagyoni különbségek és az egyéb feltételek birtokában határozottan állíthatjuk, hogy világméretűvé vált az éhezés, a nélkülözés, a tömeges éhhalál. Ennek a szomorú tendenciának továbbá az is előidézője, hogy a világ búza- és élelmiszer-termelése az 1980-as években tetőzött, azóta viszont csökken, s ezzel egy időben a lakosság létszáma 20%-kal nőtt. (Hazánkban is hasonló a helyzet: a 15 milliós gabonatermelés a felére esett vissza!) Mindezek következtében a Föld államainak majdnem a fele, 82 ország nem képes elég élelmet termelni állampolgárainak, s abban a helyzetben sincs, hogy a hiányt importtal pótolja.
    Egy másik megközelítés szerint: a Föld északi féltekéjének többségén (Észak-Amerika, Európa, Észak-Ázsia) él a világ népességének egynegyede. Viszont az energia 70%-át használja, az élelem 60, a fák 80%-át éli fel.
    Azok a jól és szépen hangzó jelszavak, amelyeket még a környezetvédők egy része is vall, hogy továbbra is lehetséges a fenntartható fejlődés, a fenti tények alapján aligha állja meg a helyét. A fenntartható fejlődés illúzióvá vált az emberiség túlnyomó többségének a számára, azon túllépett a valóság. (Lásd: Herman Daly: A növekedésen túl.) Az lehetséges, hogy egy szűk csoport számára ideig-óráig tartható, de a népesség többségére aligha. Elég arra utalnom, hogy naponta 45 ezer ember hal éhen, s ebből 38 ezer gyermek.
    Általánossá vált a szegény országokban a kukázás, a szeméthegyeken az ehető hulladékok utáni kutakodás.
    Az emberi élet, de egyáltalán az élet oxigén nélkül elképzelhetetlen. Két oxigénforrás élteti az emberiséget: kilenctized részét az erdők, 8%-át az óceánok biztosítják.
    Az ENSZ-nek a globális ökoszisztémával foglalkozó egyik jelentésében olvashatjuk, hogy egy évszázad alatt felére csökkent az erdőállomány, a láp és mocsárvidék, 80%-kal a fűvel borított terület, 40%-kal a szárazföldi talaj minősége, 70%-kal az óceánok, tengerek halállománya. Felgyorsult az édesvízi rendszerek apadása. Csökken a felszíni talajtakaró, a növényi termelés alapja. Az óriási vízfelhasználás felborítja a talaj vízháztartását, egyre mélyebbre kerül a felhasználható víz. A víztartó rétegek, a víztározók vizét több helyen szennyezett vízzel igyekeznek pótolni (Texas, Florida – lásd: T. Hartmann könyvét). A sok öntözés, az ipari felhasználás, a felmelegedés miatt is nő a sivatagi területek nagysága.
    A Föld lélegző tüdeje az őserdő, az erdő. Az esőerdők, az őserdők 58%-a Latin-Amerikában, 19%-a Afrikában, 23%-a Dél-Ázsiában és Óceániában található. Irtásuk soha nem tapasztalt felelőtlenséggel és nagyságrendben történik.
    Csak 2007-ben, tehát mindössze egy év alatt Brazília területén Franciaországnyi őserdőt tüntettek el. Naponta értesülünk az amerikai, az afrikai kontinensen és Indonéziában végzett brutális őserdőirtásról, ahol a multik gyors profitot biztosító növényeket termesztetnek éhbérért. Közép-Amerikában percenként 20 hektárnyi őserdőt áldoznak fel a nagymultik által foglalkoztatott helyiek, ahol USA exportra marhahúst termelnek évente 100 millió tonna nagyságrendben. Ugyanakkor a helyi lakos kevesebb húst fogyaszt évente, mint egy amerikai házimacska.
    Miközben tehát csökken a levegő oxigénellátása, s így az életfeltételeket biztosító oxigénforrás, a másik oldalon a légkört hihetetlen mértékben szennyezzük. Évente 6 milliárd tonna szén kerül az atmoszférába a fa, a szén, az olaj, a gáz stb. elégetése, felhasználása révén. Egy félévszázad alatt ötszörösére nőtt a szennyezés!
    Soha nem tapasztalt ütemben emelkedett az olaj- és a gázfogyasztás. Egyes források szerint (bár a becslések elég nagy eltérést mutatnak) a jelenleg ismert olajtartalék 35-40 évig hasznosítható a mai szinten, majd rohamos zuhanás következik egekbe szökő áremelkedés kíséretében. Az igények azonban aligha fagyaszthatók be a mostani felhasználás mértékére, hiszen új és új fogyasztók jelentkeznek. Az alternatív energiaforrások technológiai előállítása drága (részben ahhoz is olajra van szükség), továbbá az ellenérdekelt olajlobby hátráltatja az új források kutatását.
    Sok elemző véleménye megegyezik abban, hogy ha gyökeres változás nem történik az energiafelhasználás csökkentése érdekében, a jövőben számolni kell kegyetlen olajháborúkkal. Hartmann azt állítja, hogy az első amerikai olajháború a 2003-as iraki megszállás volt: „Az Irak elleni háború csupán a demokrácia ellen vívott nagyobb feudális háború egyik formája”, amely elvonta a figyelmet az USA belső állapotairól.
    Viszonylag friss forrásokból megtudható, hogy egy nap alatt 13 millió tonna mérgező vegyület kerül a környezetbe. A világ lakossága évente 2 millió kg antibiotikumot használ fel gyógyulása reményében. Az állatok gyógyítására 1 millió kg fogy el. Viszont csak az USÁ-ban 13 millió kg-mal táplálják a haszonállatokat, hogy növekedésüket serkentsék. A problémát az okozza, hogy az antibiotikumok 90%-a nem bomlik le a szervezetben, hanem – kiürítve – a talajba, a vízbe kerül.
    A rakéta-üzemanyag mérgező vegyülete, a perklorát az Egyesült Államok 20 tagállamában szennyezi a folyókat és az ivóvizet, s a méreg egy része a termesztett növényi kultúrákba kerül. Az Amerikai Környezetvédelmi Hivatalnak – amely a vizsgálatot végezte – megtiltotta a kormány, hogy publikálja megállapításait. Hazánk is megszenvedi a vízszennyezés negatív következményeit. A romániai aranybánya „hulladéka” a Tisza élővilágában okozott nagy pusztulást, az osztrák bőrgyárak évek óta a Rába vizét „habosítják”.
    Egy amerikai magánvállalat atomhulladékokat műtrágyával kevert össze, s permetező szerként hasznosította. Amikor ez nyilvánosságra került, törvényt hoztak, mely szerint, aki ilyen híradást közöl, bűnt követ el.
    A washingtoni kormány egy magánvállalatra bízta az uránhulladék hasznosítását. A szegényített uránból (U-238), amely alfasugárzást bocsát ki, hatásosan romboló fegyvert állítanak elő. Már több háborúban is használták: a volt Jugoszlávia területén és Irakban. A lövedék, felrobbanását követően, sejtpusztulást és rákot okozott.
    A talaj, a levegő szennyezése hozzájárul új népbetegségek megjelenéséhez és terjedéséhez. Az emberi szervezetbe bekerült különböző vegyszerek többsége rákkeltő hatású. Világviszonylatban magas a rákos megbetegedések aránya. Áldozatát szedi a felnőttek és a gyermekek között egyaránt. Az Egyesült Államokban a balesetek miatt bekövetkezett gyermekhalandóság után a második helyre került a rákbetegségben elhalálozottak száma: az összes gyermekhalál egytizedét okozza a rák. Az amerikai anyák 99%-ának tejében még mindig kimutatható a DDT jelenléte. (Forrás: T. Hartmann könyve.) Kutatók gyakran hívják fel a figyelmet arra, mi mindenféle vegyszereket kevernek az élelmiszerekbe, s ezek részint rákkeltő hatásúak.
    Világszerte nő a leukémiás megbetegedés, a férfi és a női meddőség. Régen elfeledett, vagy annak hitt betegségek élednek fel, és gyors ütemben terjednek. Az éhezés, a szegénység, az alapvető higiéniai feltételek hiányának következtében a WHO (az ENSZ Egészségügyi Szervezete) adatai szerint a tbc ismét világbetegséggé vált, a Föld lakosságának egyharmada tbc vírussal fertőzött. Terjed minden kontinensen, hazánktól New Yorkon át Los Angelesig.
    Egy svájci kutatóintézet 29-féle palackozott ivóvizet vizsgált meg. 11-ben gyomorrontást okozó vírust talált. Új romboló vírusok, baktériumok sokasága tűnt fel, szedi áldozatát AIDS, kergemarha kór, agyhártyagyulladás stb. formájában. Állati vírusok emberre veszélyes változatai, mutánsai váltanak ki félelmet, hiszen egy részük ellen még nincs védőoltás.
    Az emberi mohóság, a rablógazdálkodás, a klímaváltozás növekvő mértékben pusztítja bolygónk faunáját és flóráját. Mióta az ember benépesítette a Földet, eltűnt az állat- és növényvilág negyede, zöme az utóbbi száz év alatt. A tendenciát jól érzékeltetik az alábbi adatok: korábban száz év alatt általában 25-féle pusztult ki, napjainkban az egyik becslés szerint naponta 130 növény- és állatfajjal lesz szegényebb planétánk.
    A klímaváltozás hatással van az állatvilág életritmusára is: a költésre, a szaporodásra stb. Több kutató, pl. angolok megfigyelései igazolják, hogy korábban érkeznek költőhelyeikre a madarak, de az élelem (rovarok, kukacok) kicsinyeik számára még hiányosan áll rendelkezésre.
    A bolygónkat 10 km szélességben védő, életet adó légréteg összetétele fokozatosan változik, növekszik benne a széndioxid koncentrációja. Két évtized alatt 50%-kal emelkedett, s ezzel 420 ezer éves rekordot döntött meg. Következményét mindannyian érezzük, tapasztaljuk: az üvegházhatás, a felmelegedés miatt megszaporodtak az erdőtüzek, orkánok, tornádók, cunamik. Pusztulnak az óceáni planktonok, olvadnak a gleccserek, a jéghegyek, zsugorodnak az örök jégmezők az Arktiszon és az Antarktiszon.
    Olyan helyeken is megjelentek egyes rovarok és szúnyogok, ahol korábban ismeretlenek voltak. Felütötte a fejét a malária az Egyesült Államokban, de előfordul más helyeken is.
    
A média felelősségéről
Korunk technikai adottságai kitárták a tájékoztatás, tájékozódás lehetőségeit. Térben és időben felgyorsult az információcsere, a valóság megismerésének gazdag forrásai tárulnak elénk. Házhoz jönnek a hírek, elárasztanak bennünket mindenfélével. Már ha jönnek, és már ha nem félretájékoztatás, tudatos félrevezetés vagy elhallgatás áldozatai vagyunk.
    Mert hát a tömegmédia – főleg, ahol ezek magánkézben vannak – egyre kevésbé független, egyre kevésbé érdekelt a tényfeltárásban; sőt számos helyen megakadályozza azokat, akik a valóságról szeretnének tájékoztatni. Mi, magyarok is tapasztaljuk, mivel etetik az embereket a tv-kben, az újságokban, miközben aránytalanul alacsony az igazi értékek bemutatása.
    Az információ korában valóban jól informáltak vagyunk-e? Arról, ami lényeges (nem a bulváreseményekről), életünk feltételeinek alakulásáról, tudásunk gyarapodásáról, a veszélyeket hordozó tényekről? Ha a lehetőség valóban korlátlan vagy az lenne, vajon a lényeges információkat raktározzuk-e el, dolgozzuk-e fel és hasznosítjuk-e? Akarjuk-e egyáltalán megismerni?
    A média sugallata – tisztelet a kivételeknek – egyértelmű: menekülj a kemény valóság elől, ne ismerd meg, élvezd az életet, élj a mának, imádd a „sztárokat”! A nagy hasznot a kereskedelmi reklámok, a bulvársajtó, a magánügyek kiteregetése, a pornó, a szex hozzák. Csoda-e, ha a magyar fiatal nem olvas irodalmat, klasszikusokat különösen nem, s ha romlik az írásbeli és az olvasási készsége?
    Különösen elgondolkoztató a helyzet ott, ahol valamennyi média magánkézben van. Az Egyesült Államokban öt óriásvállalt kaparintotta meg a tv-hálózatot. Ők szabják meg a műsorok összeállítását, ők döntik el, mit lehet nyilvánosságra hozni. Már nem bűn, ha hazudik a tv, sőt! (Még emlékszünk arra, hogy milyen hatást keltett a közvéleményben a csernobili atomkatasztrófa kései nyilvánosságra hozása!) Az egyik amerikai csatorna munkatársa tényfeltáró riportot készített és leadták, melyben az elhíresült Monsanto cégnél hormoninjekcióval kezelték a floridai teheneket a tejhozam növeléséért. Nem a céget marasztalták el, hanem a tényfeltáró bűnhődött. Egy fontos tisztséget betöltő amerikai még az 1960-as évek elején így talált kifakadni: „… a tv egy rakás szemétdomb”. Nos, mivé alakult, fejlődött azóta?
    A magánvállalatok elérik a kormányoknál, hogy mentesüljenek a belső ellenőrzések alól, és sorra megtagadnak minden információt. Ugye, ismerős az érvelés? Vállalati, üzleti titok. Kényes ügyleteket titkosítanak, visszaélések sokasága pattan ki, mérgezett, lejárt, büdös élelmiszerekkel etetnek bennünket. A multik kezükben tartják a pártokat, finanszírozzák kampányukat, uralják a politikusokat, a kormányokat. Ott vannak a kormányok miniszteri székeiben. A pénzvilág diktál a kormányoknak, és nem fordítva.
    Bush elnök felesége alapítványt hozott létre az amerikai írástudó családokért. Az Alapítvány felmérése alapján az amerikai felnőttek 27%-a nem tud rendesen olvasni és írni, de tv szinte minden családban van, és nagyon magas az internetezők száma is.
    A világháló csodálatos találmány. Rengeteg tudáshoz hozzáférhetünk, ha van hozzá akarat, igény és kultúra. Sokszor azonban meghökkentő adatokba ütközhetünk: az Interneten a leggyakrabban használt kereső szavak: szex, meztelenség, szórakozás, szappanoperák, sport, filmek, zene. A fiatalok körében népszerű a különböző robbanó tákolmányok felkutatása és kipróbálása, a kábítószerek használata, nő az öngyilkosság.
    Vannak országok, ahol a média elhallgatja a világméretű szegénységet és az éhínséget. A jelenlegi szuperhatalomban minden évben kiadják a Világalmanach és tények című könyvet. De hiába keresnénk benne az éhség, éhínség címszavakat, nyomát sem találnánk. Nem véletlenül fakad ki Hartmann az amerikaiak rettentő alulinformáltsága miatt.
    A médiának is szerepe volt és van abban, hogy tudatosan és sorozatosan minden régit igyekeznek tudatunkból kitörölni. Az ún. primitív népeket, melyek teljes összhangban éltek és maradványaik ma is élnek a természettel, felejtésre kényszerítették. Leigázták a természetet, uralkodni kezdtek rajta és egyre kegyetlenebb módon másokon is. Politikai rabszolgaságnak és gazdasági kizsákmányolásnak vetették alá őket, kulturális és vallási evangelizálásuk következtében a maguk kultúráját, vallását erőltették és erőltetik rájuk.
    Ötezer emberi generáció tudta, mit köszönhet a természetnek, tisztelte és hódolt neki. Önmagát a Föld élővilágában, mint annak szerves részét helyezte el, a természet egészével együttműködésben élt. Nem uralkodott a másikon, nem pusztított, sok törzsi nyelvben ma is ismeretlen fogalmak a „háború”, a „birtoklás”. Nem ismerték a rendőrséget, nem voltak börtöneik. Egyenlőségben, közösségben, együttműködésben éltek.
    Csak az utóbbi néhány száz generáció vetette el, irtotta ki az ősi kultúrát és kényszerítette rá a sajátját, felejtésre kárhoztatva a meghódított népeket. Elég, ha olyan példákra utalok, mint „mi fedeztük fel Amerikát”, holott előtte már több mint tízezer éve benépesült a kontinens és csodás kultúrák alakultak ki: az irokéz, az azték, a maja, az inka, hogy csak néhányat említsek. De Peruban ma az iskolás diák semmit sem tud az inkákról, mert az iskolákban nem tanítják!
    Az erőszakos asszimilálásra, a vallási dominanciára törekvésre számtalan közelmúltbeli példát is felidézhetnék Ausztráliától Európán át Amerikáig. Fogadd el a mi „civilizációnkat”, a mi kultúránkat, a mi értékeinket, a mi nyelvünket, felejtsd el, honnan jöttél, gyökereidet, hagyományaidat, saját érdekeidet – az mind primitív! Vedd át a mi kultúránkat, a mi nyelvünket, a mi szokásainkat! Még a bibliai Teremtéstörténet is csak 5000 évre megy vissza, oda helyezi Ádámot és Évát. Primitív népek, nyelvek, régi kultúrák…, majd mi meghozzuk nektek a civilizációt: élj a mának, szerezz meg, amit csak tudsz, élj fel mindent! Felejts, felejts, a történelmi tudat, az identitástudat, a gyökerekhez ragaszkodás a múlté. Légy világpolgár, minden eredetit, minden egyedit számolj fel, előtted a mindent elsöprő új!
    Világszerte és nálunk is – tisztelet a lassacskán már csak szórványos kivételnek – kábítószeradagokkal etetik, sőt: tömik az embereket, ostoba közhelyekkel bombázzák a televíziók és a lapok: a szex, szenzáció, pletyka, trágárság, szenny, gyilkosság, halál – mintha állatkertben etetnéd az állatokat. Lehengerlő a megdolgozás, nő az aluliskolázottság, s a megmérgezettek nem tudnak ellenállni a meglovagolt előítéleteknek, vágyaknak. Ez a fertőző irányzat fokozatosan analfabétizmusba hajszolja a tömegeket: ne gondolkozz, törtess, fogyassz döglésig, élj a mának! A karácsony előtti hetekben hazánk lakossága annyi hitelt vett fel, mint előtte egész évben.
    
A kiút, a változás esélyeiről
Már utaltam arra, hogy a Kiáltás egy új világért című könyvemben (1995) és az Ezredvégben megjelent két írásomban felvázoltam egy lehetséges és kívánatos új társadalmi modell néhány fontos elemét s azok téziseit.
    Az eltelt évtized megerősítette álláspontomat, mely szerint a mai kormányok, a politikai elit, a nagyvállalatok, a multik és a pénzvilág részéről sem felismerés, sem szándék nincs a változtatásra. A nagy nemzetközi szervezetek, mint pl. az ENSZ, még a kisléptékű elképzelések jelentős részét sem képesek elfogadtatni a kormányok egy részével.
    Az egyetlen kiút ebben a helyzetben, ha a világ tömegei felismerik, megismerik a végveszélyt, azonosulnak vele, és kikényszerítik a gyökeres változást. A korábban vázolt elképzeléseim ma is helytállóak, néhány új elemmel kell kiegészítenem, illetve egyik-másik esetében radikálisabb, határozottabb megfogalmazást tartok szükségesnek.
    Az egész politikai felfogásunkat, világszemléletünket, beidegződött magatartásunkat meg kell változtatni, ha az ember hosszú távon is a Föld lakója óhajt maradni. Újra kell definiálni normáinkat, s ehhez új fogalmakra is szükség van.
    Az 1995-ös könyvemben így írtam: „… az eddigi politikával, a hatalommal kapcsolatos összes fogalmakat, a terminus technicusokat, az egész eddig megszokott fogalmi apparátust” újjal, új tartalommal kell felváltani. T. Hartmann 2004-ben ezt írta: „Az országunkat irányító politika válságba jutott. Sürgősen hozzá kell látnunk, hogy a hatalmat újból a Nép kezébe helyezzük. ”
    A kormányok nem a népet szolgálják, hanem a multik érdekeit érvényesítik és törvényesítik, a politikusokat és más hatalmi szerveket elárasztotta a korrupció meg a hatalomvágy. A népeknek jogukban áll visszaszerezni annak az elvnek az érvényesülését, hogy a kormányok egyetlen legitim célja lehet csak: az emberi élet szolgálata és megóvása. Ma teret adnak, sőt támogatják, hogy a természet életfeltételeit szabadon rombolják. Vissza a kormányokat a népnek, a népek által a népekért szolgáljanak!
    Változtassunk életszemléletünkön és életvitelünkön! Nem tartható a végtelenségig a harácsolás, a kapzsiság, minél többet szerezni, minél nagyobb vagyonra szert tenni, felhalmozni, csak azért, mert némelyek nem tudnak mit kezdeni pénzükkel.
    A világ népeinek túlnyomó többsége létbiztonságban szeretne élni: meglegyen a napi betevője, legyen hol aludnia, tudjon írni, olvasni, egészséges legyen. Általános tapasztalat, hogy a szegény emberek lelkiekben sokkal gazdagabbak és segítőkészek, mint a gazdagok. A gazdagság önmagában nem egyenlő a boldogsággal. A néhány évvel ezelőtt végzett nemzetközi felmérés tanúsága alapján a nepáli emberek sokkal boldogabbnak érezték magukat, mint sok jóval gazdagabb ország lakói (így többek között a magyaroknál is). Jobbá váltak-e az emberek azáltal, hogy egyre többet akarnak?
    A másik fontos életfeltétel a közbiztonság. A háborúk, a terrorizmus, a gyilkolás, a száguldozás naponta szedik áldozatukat. A korábbi évszázadok háborúiban az elesettek többsége a hadsereg soraiból került ki. A tömegpusztító fegyverek korában az áldozatok kilenctizedét az ártatlan civilek teszik ki. Annak idején G. B. Shaw írta, hogy „Az élet művészetében az ember semmit nem alkot, a halál művészetében mindent felülmúl. ” (Az Egyesült Államok a világ 80 országában állomásoztat ma katonákat!)
    A gyűlöletet a mások iránti tiszteletnek kellene felváltani. A népek ősi felfogásában, az eredeti vallási tanokban elsődleges helyet kapott a szeretet. Az emberiség azonban egyre távolodik tőle, egoista, önző lett. Ma vírusként nyújtja csápjait a gyűlölet a politika, a tömegek körében egyaránt. A politika, a hatalom eltűri, ösztönzi, gyakran szítja a más vallású, más nézetet valló, a másik fajhoz tartozó elleni fellépést. A történelem során a gyűlölet a politika kezében erősebb mozgósító erőnek bizonyult a megértés, az empátia, a szeretet gyakorlásánál.
    Élni és élni hagyni kellene minden népet. A kulturális sokszínűség, a nyelvi „zűrzavar” az ember teremtménye. A kulturális, a vallási evangelizáció, a térítés éppen ezt a változatos világot igyekszik homogénebbé, színtelenebbé tenni. Nagy szükség van azokra a közösségekre, amelyek őrzik és ápolják népük, törzsük kulturális identitását, hagyományait, népművészetét, a népi táncokat, a színes eredeti dallamvilágot. Az uralkodó trend gyakorlatilag elmossa a nemzeti jelleget, a sajátosságot, az egyedit. Sablonizálódik, uniformizálódik körülöttünk minden.
    Hová tűnt például a magyar televízióból és a rádióból a népdal, a magyar nóta, a néptánc? Képviselői bejárják a világot, tehetséges fiataljaink aratnak zajos nemzetközi sikereket, csak a magyar tömegek nem élvezhetik művészetüket. Az egyik tv-csatorna legutóbbi tehetségkutató műsorában üde színfoltnak számított a népmesét és a népdalt előadó tinédzserek fellépése. (Szívébe is zárta őket az ország!)
    Stop – a természet pusztításának! Nem elég, ha csupán a zöldmozgalmak tiltakoznak, ők lépnek fel a természet faunájának és flórájának rablói ellen, minden egyes ember tehet valamit a maga módján a természet megóvása érdekében. Kevesebb vizet használ, nem a drága ivóvizet herdálja az „úri úszómedencékben”, nem használja feleslegesen a kocsit, nem öli az állatokat, nem tapossa el, nem tépi le a védett ritka virágokat. Sokat tehetünk gyermekeink, unokáink természetszeretetének felkeltésében, kialakításában. A tv, az Internet, a DVD-k válogatás nélküli, órákon keresztül történő élvezete, időrabló szenvedélye helyett családi programok szervezésével értelmesebbé, cizelláltabbá tehetjük gyermekeink lelki világát.
    Szorgalmazzuk az alternatív energiafelhasználás elterjedését! Az Európai Unió e téren igyekszik példát mutatni a világnak, előírja tagjai számára az új technológiák kutatását, az olaj fokozatos kiváltását más energiaforrásokkal. A gondot az jelenti, hogy az új eljárások kidolgozása rendkívül tőkeigényes, a napelemek, a szélenergia, a vízi energia hasznosítása egyelőre nagyon drága, és gyakran akadályokba, ellenállásba is ütközik.
    A kormányok felelős hozzáállásán múlik, hogy az adófizetők pénzéből menynyit hajlandók erre a célra fordítani. Minél tovább halogatják megteendő lépéseiket, annál drágábban fogják ezt később megoldani.
    Meg kellene tanulnunk tudatosabban, takarékosabban bánni az energiával. A szegények, az alacsony keresetűek eddig is rákényszerültek, de a nagy felhasználók semmit nem tettek a csökkentés érdekében.
    Vannak adatok arra, hogy a világ sok részén egyre többen hagyják el a városi életet, s vidéken telepednek le: közel a természethez, együtt a természettel. Nő az egyéni, saját célra a kiskerti termelés, a biotermékek előállítása, az önellátás.
    Mindazonáltal egyelőre szeméthegyek vesznek bennünket körül: a járdán (kutyaürülék), a parkokban, a természetvédelmi területeken, város és falu szélén. Az illegális szeméthalmok ellepik az országot, sőt: külföldről is hazánkba menekítik szemétbáláik egy részét. Jogos a kifakadás: „Szeméthalom Magyarország / Mért nem pirul el az orcád?”
    
Melyek a teendőink?
Kezdjük a változást magunkon! Csak magunkban bízhatunk, csak magunkra számíthatunk! Ha felismerjük a veszélyt, ha van szándék bennünk a változtatásra, ha képesek vagyunk másokat is meggyőzni, ha legalább a média egy része csatlakozik hozzánk, s segít a tömegeket megnyerni az ügynek, végül, ha teszünk is mindannyian.
    Mi, a tömegek, a civilek még nem fertőződtünk meg a hatalmi mámortól, nem kötődünk a multi érdekekhez (bár áruik egyre több felhasználásával növeljük profitjukat, s ezzel öntelt magabiztosságukat!), a politika kirekesztett bennünket jövőnk alakításának lehetőségéből.
    Többek között, ezért is van szükség céltudatos emberi közösségekre. Keressük egymást, fogjuk egymás kezét. Széthullóban a család (hazánkban a házasságok több, mint fele válással végződik), a szomszédok nem ismerik egymást, irigykedünk a másikra, a hagyományos egyéb közösségi formák megszűntek. Holott közismert: a közösségekben nő az összetartozás érzése, az egyenlőségtudat, a felelősség mások iránt.
    Valamikor az Alma materhez való kötődés erős, gyakran életre szóló nyomokat hagyott a diákokban. Mára ritkulnak az érettségi találkozók, a szép ballagási hagyományok holmi divatbemutatókká degradálódnak, s már az óvodás nemzedékig hatolt az üzleti szellem. (A reklámok jelentős része tudatosan célozza meg a kiskorúakat, a gyerek kikönyörgi a szülőktől, amivel bombázzák. A szülő pedig behódol, mert nem akar lemaradni.)
    Hódítsuk vissza a természetet a rombolóktól! Ha megismerjük minden rezdülését, sérülékenységét, önmagunknak adunk esélyt a tisztább levegőre, a szebb környezetre, a természetben és a természettel történő együttélésre.
    Ha apró lépésenként naponta változtatunk valamin, lassanként módosulni fog egész felfogásunk, magatartásunk. Tegyünk annak érdekében, hogy másik is kövessenek bennünket. Ha a sokszínű civilmozgalmak (mint a Szociális Világfórum, a Magyar Szociális Fórum, az Attac-mozgalom, a Greenpeace nemzetközi környezetvédő szervezet), ha a tömegek változtatást kívánó akarata elér egy kritikus pontot, a felelősök, a tenni tudók kénytelenek lesznek új programokat és új további technológiai változtatásokat bevezetni. Az új szellem új lépéseket indukál bolygónk megmentése, benne önmagunk és a jövő nemzedékeinek megmentése érdekében.
    Felelősségünk elsősorban miattuk óriási. Rajtunk is múlik, induljunk el!

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
A Tűz-táncot újraolvasva
   
Félévszázaddal ezelőtt, 1958-ben megjelent nálunk egy versgyűjtemény. A címe Tűz-tánc volt, s a Fiatal költők antológiája alcímet viselte. Szerkesztőbizottságának névsora: Darázs Endre, Györe Imre, Imre Katalin.
    Először frissiben, huszonnégy esztendős fiatal költőként olvastam, és mindjárt az előszavában felfigyeltem arra, hogy a korábbi, „Lobogónk Petőfi” jelszóval szemben József Attilára hivatkozik, s arra, hogy e fiatal költők megtanulták, „hogy nem idill veszi őket körül, hanem ellentmondó jelenségek bonyolult káosza. Az összegubancolódott dolgokat nem letagadni kívánják, vagy észre nem venni, vagy menekülni előle, hanem szocialista módon ki akarják bogozni a csomókat”. S többszöri hangsúllyal kiemelt jellemvonása: „Modern fiatal költők a kötetben szereplők. ”
    E legutóbbi kitétel aztán igencsak belém sulykolódott, hiszen az antológia kisvártatva egyre ingerültebb vádak kereszttüzébe került. Talmi modernkedéssel, anarchista avantgardizmussal, népidegen-urbánus feltűnéshajhászással vádolták. S tették ezt nemcsak az Aczél György konszolidációs politikája révén ismét uralkodó stílusirányzattá emelt „Lobogónk Petőfi”–irodalom képviselői, hanem a pártszervek is. Imre Katalin ellen olyan politikai hajsza indult, hogy teljesen kirekesztették az irodalmi életből, legvégül a pártból is kizárták, a nyakasabb tűz-táncosokat pedig szilenciumokkal sújtották.
    Most, ismét kezembe véve ezt a kötetet, igencsak meglepődtem, amikor találomra felütöttem és Pákolitz István Isten háta mögött című versébe beleolvastam:
    
    Álmosan ballag
    a két tehén;
    kocsiderékban
    parasztlegény.
    Köszönök is, de
    nem válaszol,
    csak kipislog a
    kalap alól.
    
    Aztán a népi idillekbe:
    
    A fanyelű bicskák alatt
    megcsikordult a rozskenyér,
    kancsószájon bor bugyogott,
    sűrű-vörös, akár a vér.
    Nóta se volt. Ugyan minek?
    jó most így ülni, itt, hatan,
    félkézből szalonnát enni, -
    inni s hümmögni, szótalan.
              (Pál József: Présházban)
    
    Teknőcsináló sátoroscigányok
    Érkeztek hozzánk egyszer a tanyára.
    A Körösparton verték fel a sátort
    És megremegett néhány büszke nyárfa.
    Volt is rá ok, hisz másnap vágni kezdték.
    A legszebb nyárfák zuhantak a földre.
    Sajnáltam őket; átsírtam az estét.
    A gyermeknek még mindenre van könnye.
                       (Papp László: A nyárfák halála)
    
    Parasztanyák alakjai magasodnak elém e versekben, Boda Istváné, aki
    
    kapa után kapott,
    május volt meleg.
    Háta mögött ott állt, –
    ott sírt négy gyerek.
              (Májusi emlék)
      
    Kalász Mártoné:
    
    Sohase láttam táncolni anyámat –
    a szőlő gálic-pettyes kacsait
    tördeli máig is emlékeimben
    két zsák búzáért, nyolc véka rozsért.
                                           (Örökség)
    
    Falusi tájak, rétek virágai elevenednek meg e kötet lapjain Goór Imre, G. Szabó László verseiben, s még Ladányi Mihály is arról ír, hogy
    
    Verítékcsík a járda. Illatos nők lebegnek rajta.
    Íme a város, hol más a szó és bonyolultabb az öröm.
    Szívedben még folyó rohan, háló feszül és hal csobog,
    Csönddel-rakott fák bólogatnak,
    Ha este jön.
                                         (A szívedet röpítsd magasba)
    
    Hát, alaposan félreolvastam, majd emlékeimben egysíkúvá stilizáltam ezt az antológiát. Az olyan a képek ragadtak meg bennem, hogy „verítékcsík a járda”, meg az, hogy
    
    Felhő figyeli az ablakon
    a féligkész társadalom
    félembereit.
    Felvonulókra
    cinikus szél legyint.
    Janus arcu az ég.
    Társadalmi skizofrénia
    kényszerképzetek közt kutat.
          (Simor András: Két világ között)
    
    S ha Garai Gábor címadó verse, a Tűz-tánc nemigen tetszett, emlékezetemben helyére tolult Hárs György ars poeticája, a Galambok a jégen:
    
    Jég üllőjén csillag tombol:
    hártya-fagyon, hej, kopogó koncert;
    – csőrök pörölye ma szikrát zizzent,
    csőrök zenekara
    bong-
    zeng!
    Madarak, csőrök – ím e sokadalomból
    kisuhog a forgó tavaszi galambtoll;
    cikkan a por-hó
    s reppen ezüstje a szárnynak...
    
    Mindez persze csak megerősíti bennem azt a már akkor is felismert igazságot, hogy nem az „anarchista avantgardizmussal” volt itt a baj, hanem azzal, hogy a Tűz-tánc költői komolyan vették, hogy „szocialista módon ki akarják bogozni a csomókat”, s nem átallották számon kérni a szocializmus alapeszméit a káder-arisztokrácián. A legnagyobb bűnnek ez számított akkoriban, különös tekintettel arra, hogy költői estjeik egyre nagyobb sikereket arattak, verseik egyre olvasottabbakká váltak a fiatalok körében.
    Erről eszembe jut, hogy a minap egy riporter azzal fordult Kukorelly Endréhez: „Kevesen olvasnak manapság verseket. A lírát illetően mintha egyfajta »apály« bontakozott volna ki.” Mire a költők nevében nyilatkozni hivatott így válaszolt: „Nincs apály. Egyszerűen arról van szó, hogy »beállt« a normális helyzet, vagyis az irodalom és az írók ott vannak, ahol lenniük kell. A szocializmus abnormális helyzetet teremtett, mert az irodalom politikai funkciót teljesített. A 19. századi helyzetet tartotta fenn – anakronisztikusan –, amikor az író vátesz, megmondóember volt. Ez ma már nevetséges. ”
    Jó, jó. És mi lesz holnap?




Szuronyharc (1917)
 

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Egy verskötet meg egy regény
   
Rozsnyai Ervin: Csillag égjen homlokán
   
Nem divatosak manapság a közéleti témák a költészetben. Kevés költő ír ma olyan verseket, amelyekben a világ dolgairól, a világról alkotott véleményéről vall, pedig ennek nagy hagyományai vannak a magyar költészetben. Alig van olyan régebbi költőnk, akit kisebb-nagyobb mértékben ne foglalkoztattak volna a világ dolgai, ne fogalmazta volna meg a róluk alkotott véleményét, azzal a szándékkal, hogy másokat is meggyőzzön, gondolkodásra vagy éppen cselekvésre késztessen.
    A mai elutasítás – legalábbis a kritikusok és az esztéták körében – olyan erős, hogy még a velük azonos világnézetű, politikai alapállású költők verseit is elutasítják, ha azok elmarasztalhatók a közéletiség „bűnében”. Egészen friss példa erre a Petri György költészetéről nemrég kirobbant sajtópolémia. A távolságtartás bizonyos mértékig még érthető is lenne, hiszen közéleti költészet ürügyén főleg a múlt század ötvenes éveiben sok dilettáns próbált meg bekerülni az irodalomba. Ismétlem, érthető lenne a távolságtartás, ha azóta nem telt volna el lassanként két emberöltő.
    A közéleti költészet visszaszorulásának másik oka valószínűleg abban keresendő, hogy általában csökkent a költészet presztízse, egyre kevesebben olvasnak verset. Az persze itt nem eldönthető kérdés, hogy a lehetséges olvasók nem éppen azért pártoltak-e el a költészettől, mert azt egyre inkább a költők magánügyének tartják, nem érzik, hogy a versek hozzájuk (is) szólnának. Mindenesetre, akinek ma a közéletről mondanivalója van, az talán a nagyobb visszhang reményében is, nem versben, hanem hírlapi publicisztikában, rádiós és tévés beszélgető műsorokban mondja el a véleményét az ország és a világ dolgairól.
    Rozsnyai Ervint nem zavarja, hogy olyasmit tesz, ami manapság nem divatos. Közéleti verseket is ír, abban a tudatban, hogy megteszi, amit kötelességének tart, és abban a reményben, hogy lesznek olvasói, akik megértik és méltányolják a verseit.
    Csillag égjen homlokán című kis kötete huszonhárom költeményt és hét műfordítást tartalmaz. A huszonhárom vers egyetlen tömör és gondolatilag nagyon egységes ciklust alkot, amelyben a mondanivaló egysége és a forma, a hang sokfélesége nem csupán megfér egymással, de erősíti egymást. A versek közül a Haza-sürgető fejezi ki talán legjobban mindazt, ami jellemzi Rozsnyai költészetét. A vers négy jól elkülönülő részre oszlik. Az első egy reményekkel teli időszak felidézése.
    
    Hazám volt itt, úgy emlékszem,
    igaz, még csak készülőben.
    Magam is készültem akkor
    valami pelyhedző jóra.
    Mire is? Tán visszhangképpen
    egy-két dalra, bátrabb szóra.
    
    A remények elszálltával a kiábrándultság keserűsége lesz a fő motívum.
    
    Miféle gonosz varázs ez:
    hazám bukva, süllyedőben,
    üregei mérget fújnak
    nincs-világban, szörny-időkben,
    szája romlással parázslik,
    bomlott dühöt eregetve,
    
    A reménytelenség azonban nem uralkodik el a költőn:
    
    Azt hiszem, ideje volna
    suhintani élesebben,
    átpörgetni, megforgatni:
    hol markoljam, merre kezdjem?
    
    Végül „csöndre intett indulatban” imaszerű befejezéssel zárul a vers:
    
    Jöjjön el a szabadító,
    aki bennünk készülődik,
    […]
    vasban jöjjön, harci vértben
    […]
    vágjon neki nagy-merészen,
    hogyha szennyben, hogyha vérben,
    […]
    homlokán egy csillag égjen
    csillag égjen homlokán.
    
    Ennek a gondolatilag nagyon egységes kötetnek a versei azonban, mint már említettem, sokféle hangon szólalnak meg. A Csillag égjen homlokán emelkedettsége mellett a humor is felcsillan Rozsnyai egyik-másik versében, ilyen például a Teve és miniszter című vers.
    
    honunkban ma már
    – úgymond – akár
    vagyont is gyűjthet,
    aki nem szamár.
    […]
    feldöccen bennem is
    a megzsibbadt remény:
    bizony akarni kell csak,
    és nem leszek szegény,
    […]
    s lám máris otthonosabban
    malmozgatok e honi sivatagban
    tevém tetemén.
    
    Csupa komor humor A hazaáruló című vers is.
    
    mert látod, ma már kutya sem vesz hazát,
    pang a piac, nyomottak az árak,
    a gyártás is leállt.
    
    Szinte minden költeményben más hang csendül fel: a Hajnalórák tömör epigrammaszerűsége, az Úgy segéljen, távolról Ady kuruc verseit idéző „csakazértis” kitartása, az Az a fontos szerényen öntudatos számvetése szinte szétfeszítik a vékony kötet kereteit.
    Hasonlóan sokféle hang szólal meg a műfordításokban is: egy német szatirikus (Adolf Glassbrenner) költeménye, egy guineai népköltés, a francia nyelvű martinique-i költő, Aimé Césaire hatalmas versfolyamának részlete, és ami a legnagyobb fölfedezés: egy parányi ízelítő a vietnami háború dalaiból.
    Rozsnyai Ervin kötete a magyar költészet nagy hagyományú vonulatába illeszkedik, annak gondolatilag és esztétikailag méltó folytatója. (A szerző kiadása)
   
*
   
Gyárfás Endre: Bakfark, Európa lantosa
   
Bakfark Bálint, a 16. századi Magyarország reneszánsz művészeinek egyike, európai hírű lantművész, akiről az a mondás járta, hogy „Bakfark után ne nyúlj a lanthoz!” Balassihoz hasonló formátumú, s részben hasonló életutat bejárt művész, akit nyugtalan, mindig újat, ismeretlent kereső szenvedélye hajt keresztül-kasul Európán, szülővárosától, Brassótól Budán és Gyulafehérváron át a litvániai Vilnáig, Krakkótól Párizsig és Rómáig. Vándorlásainak, olykor meneküléseinek másik oka a körülményekben keresendő. A század Magyarországon nem volt alkalmas egy nagy művész tehetségének akadálytalan kibontakoztatásához. Bakfark 1507 és 1576 között élt, már felnőttként élte meg a mohácsi vészt, Buda elfoglalását, az ország három részre szakadását.
    Minden nehézség ellenére sikeres pályát futott be. Kapott elismerést, pénzt, hírnevet, Szapolyai Jánostól nemességet, János Zsigmondtól földbirtokot, mégis mindig nyomasztotta, hogy bármennyire méltányolják is tehetségét, gazdái vannak, akik bár megbecsült szolgaként, mégis csak szolgaként bánnak vele. A reneszánsz művész öntudata ez, melyet a kor hajlamos volt gőgnek tekinteni. Bakfark, a lant királya úgy érezte, a királyok egyenrangú társa lehetne egy másféle értékrend szerint. Életének mintegy a summája a reményei szerint szintén lantművész fiának szánt jó tanács: „Szolgálatba sohase szegődjék!” Azaz: maradjon szabad ember, aki szegényebben bár, de megőrzi emberi tartását azzal, hogy vele egyenrangúaknak játszik, akik nem parancsolnak neki. Ez azonban már a végső konklúzió, egy szolgálatokban eltöltött élet letisztult bölcsessége, amelyet Bakfark Bálint saját sorsa keserűségeiből szűrt le.
    Életének nagy ellentmondása, hogy mivel a független művészpálya lehetősége a kor viszonyai között nem adatott meg a számára, a függetlenséget csak kedvtelésből, önmagának vagy barátainak játszó birtokos nemesként érhette volna el. Ez a művészlét feladása lett volna a vagyon és a vagyon adta, a korban nagyon is kétes, biztonságérzet ellenében. Bakfark, az ember állandó keserűsége, de a művész szerencséje, hogy ez nem valósult meg. Elhivatottságát bizonyítja, hogy a birtokos nemes életformája végül csak élete alkonyán kísértette meg komolyan, amikor már belefáradt a vándorlásba és a bár néha csillogó, de bizonytalan, mások akaratától, szeszélyeitől függő életbe.
    Az annyira vágyott birtokot csak Erdélyben tudja elképzelni, azon a földön, amely elindította a világba. Az önállóság, a szabadság vágya, az anyagi biztonság reménye és a szülőföld szeretete, családjának védelme együttesen motiválják cselekedeteit, innen származnak olykor szembetűnő ellentmondásai.
    Bakfark a reneszánsz ember típusa, aki egész Európában otthon érzi magát, ha kell magyarul, ha kell németül, lengyelül, olaszul vagy éppen latinul szólal meg. Természetesen fontos eleme ennek a zene nemzetközisége, hiszen a szép muzsikát az értők egyformán elismerik a világ bármely részén.
    Gyárfás Endre sajátos formát választott: regénye egyetlen hosszú levél, amelyet a művész már öregen, a pálya vége felé ír Báthory István fejedelemnek. Azt kéri a levélben, hogy ne vegye vissza az elődje János Zsigmond által adományozott földbirtokot, ne tegye kegyvesztetté, mert egy nehéz, zűrzavaros pillanatban rövid időre trónkövetelő ellenfele táborába sodródott.
    A levélben, mintegy érvként írja le élete folyását gyermekkorától kezdve, amikor Brassóban zenélni tanult, addig, amíg családjával együtt idegen földre kényszerülve a visszatérés lehetőségéért kell küzdenie. A világjáró művész visszatérne szülőföldjére szász-magyar gyökereihez, mert úgy érzi, végső békét csak itt találhat. A levélben, bár kegyet kér benne, nem könyörög, inkább érvel. Öntudata ilyen helyzetben sem engedi, hogy megalázkodjék. Büszkén sorolja művészi sikereit, úgy szól a fejedelemhez, mint aki valójában nem is kegyet kér, csak azt kívánja, ami megilleti. A regény Bakfark Bálint alakjának plasztikus rajza mellett eleven képek sorozatában mutatja meg a viharos történelmi korszakot, a fejedelmek, királyok, főpapok intrikákkal teli, hatalomért, vagyonért folyó vetélkedését. A mellékszereplők között is sok karakteres alakot rajzol.
    Bár a szerző történelmi regényt írt, nem törekedett különösebb nyelvi archaizálásra. Meg sem kísérli utánozni a korabeli levelek stílusát. De mindezekért nem marad hiányérzet az olvasóban, hiszen voltaképpen nagyon logikus, amit tesz: a beszélt nyelv (és többé-kevésbé a levelek nyelve is) minden korban az adott modern köznyelv, amit egy későbbi kor modern nyelvével is hitelesen lehet fölidézni. Annak a rendezőnek a története jut erről eszembe, aki egy, a reformáció korában játszódó darab hitelességét úgy próbálta megteremteni, hogy korabeli kiadású Bibliát vitt a színpadra. Ám nem gondolt arra, hogy a ma ütött-kopott, reformáció kori Biblia akkor vadonatúj volt.
    Gyárfás Endre a reneszánsz évében méltó emléket állított egy nagy reneszánsz művésznek, akit fordulatos, olvasmányos regényében közel hozott a mai emberhez, gazdagítva egyúttal az olvasóknak a magyar és az egyetemes kultúráról szerzett ismereteit is. (Rózsavölgyi és Társa)

---

GYIMESI LÁSZLÓ
   
„Lágy lepel szakad…”
   
Rácz Era: Belülről
   
Lepkesóhajnyi ez a kötet: 69 oldalon 52 rövid vers, a fiatal költő, Rácz Era második könyve. De rebesgetik a lepkesóhajokról, hogy – a dolgok megfelelő együttállása esetén – szülői lesznek a tornádóknak.
    S míg az első kötet csak a szárnyak kibontásának értékeltetett, a második már feltétlenül az együttállásra hajlamos dolgok közé számít. Fontos névjegynek, figyelemkeltő valódi belépőnek.
    A költemények három ciklusba sorolódnak, megelőzi őket egy mottónak is értékelhető míves négysoros: „Vízbe fúló / hínárba kap. / Szilárdnak hiszi / a szavakat. ” (Miért írok?) A cím egyes szám első személye érvényes, hiszen maga a költő bizonygatja az egész kötetben, hogy igenis ő az, aki szilárdnak tudja a vers, az anyanyelv szavait. Építkezik is belőlük bátran, s ha még nem is katedrálisok, de már lakható hajlékok kerülnek ki keze alól.
    Az első ciklus az Örökség címet viseli. Miféle örökséget vehet számba a szerző tizenhét lélegzettel? Vélhetjük, maga az ember (a bőrébe börtönzött éppúgy, mint szellemszárnyú mása) ez a felbontatlan, felbonthatatlanul megjussolt csoda. Ahogy a címadó vers koan-szerű szavai mondják: „Nyerset borít, lágy lepel szakad / pupilla feldagad: / kopasz tenyér üti az utolsót. ” (Örökség). Belül szorong minden, belülről kíván kiszökni, kirobbanni, értékesülni.
    Vélhetjük, hogy a költői hagyomány átvételének készsége ez a juss, hiszen szokatlan forma-érzékenységet hordoznak a versek. Mind időmértékes, mind ütemhangsúlyos képletei tiszták, de nem óramű-szerűen pontosak, a jambusokat gyakran élénkíti choriambus, pirrichius, de ha kell, a pergő ritmusok mérnökien precíz lüktetésre váltanak. „Belém taposta friss nyomát a félelem” – mondja, amikor alapélményének, a szorongatottságnak a nyomába ered (Kilátás). Ismeri a klasszikus európai verselést, fel meri rúgni a szonett díszdobozát is (Egy reggel), ugyanakkor igazán otthont a keleti formákban talál. Ír pontos (magyar engedményű, szótagra számolt) haikukat (Megoldás), koanokat, s (átidomítva) magáénak tekinti a kevésbé ismert japán formákat is. Máskor szívesen hagyatkozik a szigorú gondolatritmust követelő szabadversre, amúgy ráczerásan. Formakészségéről mondott szavaim természetesen a másik két kötet-egységre is vonatkoznak.
    A második ciklus a Nemek harca címet viseli. Központjában azonban nem anynyira a harc, hanem a felek kölcsönös értetlenségének szemlélése áll, a zen filozófiájából ismert szemlélődés igénye. Ám a tiszta szemlélődéshez az szükségeltetik, hogy a szemlélő megtisztítsa magát minden érzelemtől… S ez a költőnek nem megy, nem mehet: belülről tagad minden ilyen külső követelést. Figyeljük: „nem / segítettél / átlépnem / magam / kitárva / maradt / a hideg tér / három / méterbe / zárva” (Három méter). Úgy érzem, a figyelem nem a jelenségre irányul, hanem ismét befelé, a feltáratlan énre, az önmagát hordozó örökségre.
    A harmadik ciklus (Sínváltás) versei valódi változási folyamatba engednek bepillantani. Az egyetlen (persze harcban álló) társ mellett feltűnik a többi ember, legalábbis az igény rájuk, a ránk csapó kopasz tenyér helyett a nekünk-irányzott mosolyok elfogadása. A belülről helyett a megértőbb, netán ironikusabb felülről gesztusaitól várhatjuk az ökölbeszorult költői világ kinyílását.
    Mert a tehetséges fiatal költő feszegeti már belülről szilárd szavakból épülő vára valóságos és képletes ajtóit, tárulnak is azok sorra, ki fognak tárulni. A nyolcadik ajtó azonban újra befelé nyílik, ha nyílik. Mögötte az evilágba vetett nő másfajta titkai szorongnak. Kíváncsiak vagyunk rájuk. (Septim Kiadó)
   

---

ZSIRAI LÁSZLÓ

„A Vers: az ünnep kibontott szárnya”

Törő István verseiről és novelláiról

Tizenkilenc önálló verseskötetéből összeállított válogatást adott ki Számadás szirommal, vérrel című, terjedelmes könyvében a nagydobosi származású mezőgazdászból több civil foglalkozása mellett érlelődött alkotó. A Nyírségből hozta magával a fővárosba, s legjobb versein keresztül immár harminchét esztendeje közvetíti olvasóinak azt a természet-tiszta emberséget, amit korábban Váci Mihály lírája képviselt eredendően és meghatározóan a magyar költészetben, s annyira önzetlenül jót akaróan, hogy csupán már erre a lényegi körülményre érdemes figyelni.
    Apró hétköznapi epizódokat emel versbe, s azokat igyekszik leginkább hol dal vagy szonett formákban, hol szabadon alakuló, filozofikusabb hangnemben, olykor patetikus lendülettel megénekelni. Verseiben a megélhetésért naponta folytatott munka, küzdelmes ténykedés, a család kibontakozó öröme-gondja ugyanúgy téma, akár a közéleti környezet társadalmat igazító jelenségei. Emberi álláspontját jól érzékeltetik az Ülj asztalomhoz című versét indító sorok: „Ülj asztalomhoz ételt imádni, / neked a szék jut, nekem a sámli, // parázs az étel, gőzöl és pártol, / edd, és ne álmodozz más világról!” A természet közegében élő, aktívan kertészkedő szerző természetesen a természettől kölcsönzi írói eszközeit, természethez közeli kifejezéseit:
    
    … míg őszirózsák tányérjában
    felaranylik minden, mi volt,
    öledbe hullatja a nyár felnőtt
    szerelmét, a csontkemény diót.
                              (Szeptember)
    
    Saját hangjára lelve, újságírói tapasztalataiból eredő élményanyagra építve, nyílt tekintettel jár a világban, a mindennapok legparányibb rezdüléseit is észleli, s az élet buktatóira próbál lírájában megoldásokat találni. Terjedelmes verstermést alkotva, minden keserűségre alkalmat adó mozzanat ellenére állapítja meg: „Élni roppantul egyszerű, / csak élet kell hozzá, s derű. ” Az élet mindig feltételezett és feltételez bizonyos mértékű optimizmust akkor is, amikor a létfeltételek szűkülő ködmöne éppen ellenkező irányba terelte/tereli a kedvet. Erről számol be pontosan, például a Megóvó gyökérben: „mégis a sors, ahogy megszédít, / a könnyön át is arcokat szépít”.
    Szemlélődő versbeszédeiben barangolva bő választékot kap az olvasó, hogy költészetet illető éhségét csillapítva valamit önmagából is felfedezzen, akár a tükörbe nézve. Hiszen valójában „A Vers: az ünnep kibontott szárnya, / ráver a szívem pitvarára; / felkorbácsol, akár egy dallam, / mely a meggyfavirágból harsan”.
    Törő István több műfajúságát bizonyítandó, tíz novelláskötetéből állította öszsze Szándékok címmel válogatott könyvét. Az egyik kötet fülszövegében írta: „Vallom, hogy a napi gondokban őrlődő ember számára az írás olyan, mint a hetedik nap, melyen megpihenni vágyik. Nem old meg ugyan semmit, de valami megnyugvást sugall, elgondolkodtat egy pillanatra. Hatása alatt biztosan eljut az ember a lényegig, a vállalt sorshoz, s talán könnyebben átvészeli mindazt, ami van: az örök kapaszkodókat, s a kevéske gyönyört löttyintő valóságot…” A hosszabb elbeszéléseket és rövidebb tárcanovellákat tartalmazó könyv emberi sorsokba enged bepillantást. Különféle foglalkozású emberek különféle élethelyzetekbe illesztésével említi azt, ami mindegyikükben közös: a bárki előtt megcsillanható lehetőség reményét. A kiszolgáltatottság terepén igyekvő kisemberek szánalmat keltő sorsát felmutatni, mindig is a becsülendő írói vállalkozások közé soroltatott irodalomtörténetünkben. Váci Mihály például a sokaság fiaként tette ugyanezt, minden ellenérdekű törekvés dacára máig is hatásosan. Mindkettőjüknél a kisemberért való aggódás, meg a kisember küzdőképességének bármilyen finomra cizellált, apró jelensége vezette a tollat.
    Törő István emberi tapasztalatai a hétköznapi történeteket tálalják az írással foglalkozó Törő Istvánnak, aki a prózával rátermettebben bánik. Tehetségének ereje verseinél erőteljesebben, összpontosítottabban nyilvánul meg az elbeszéléseiben. Harmincévnyi életműszakaszt összegző verseskötete 390, novelláskötete pedig 468 oldal. Nemcsak terjedelmileg, hanem esztétikailag is az utóbbi felé billen az ítészi mérleg nyelve. Meséivel, gyermekverseivel szintén évtizedek óta van jelen a kisgyermekeknek szánt irodalom terepén. Képességeit és lehetőségeit szívesen fordítja a gyermeki lélek felé. Prózájában olykor a kimondatlanul rejtőző eszmei mondanivaló jelentheti a leghatékonyabb okulást. (Petit Kiadó)

---

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Mikutyánkfiai
   
Három könyvről
   
„Mikutyánkfia” – az Alföldön így hívták (tán hívják is máig) azt aki közénk tartozik, hozzánk közeláll, rokon, földi, aki iránt eleve jóindulatot tanúsítunk, sőt javára elfogultak vagyunk. Ez a kritikában is kötelező lenne, ha közelállóról írunk s most ez az eset: három, az Ezredvég és a Nagy Lajos Társaság köréhez tartozó író könyvét olvastam s jóindulattal kell azokat kezelnem. Csakhogy épp mert „hozzátartozó” vagyok, az elfogulatlan bírálatot érzem szükségszerűnek, de eleve el nem hallgatva az igazi elragadtatást sem.
    Ez utóbbi vonatkozik elsősorban Simor András új füzetére, melynek címe: Európa-akol. A címet meg is magyarázza: „Álnok hely hol lakol / Európa-akol”. Ezzel jár számtalan Európa asszociáció felvonultatása a bibliai örökségtől a mai latin-amerikai úti élményekig, a közelmúlt saját pedagógiai sikereitől azok eloszlásáig: „Hol vannak ők, / az égőszeműek? / Egyikből / bankember lett, / másikból szabaddemokrata politikus”. Úgy érzi: „A verseim / nem elég agresszívek.” De bizony; noha szomorkás, kiábrándult, dühödt, tán nosztalgikus versek ezek, nagyon is rámenősek – szaggatottan is szuggesztívek. Szaggatottan? Ez azt jelenti, hogy a formaművész rejtőzködik, mintegy kiszakadnak belőle a (szerencsére) rímtelen és szétszórt emlékek, kívánalmak. Simor formaművész voltáról legutóbb – írtam is róla –, az Ercilla-eposz fordítása kapcsán győződhettünk meg, most szándékosan „hanyag”, mert a formai kötöttségekkel szemben közvetlen. Viszont épp ezáltal lesz meggyőző, szuggesztív. Jól teszi! (Z-füzetek/126)
    Nem lázadó, ám szintén csupa elégedetlenség és nosztalgia Szepes Erika most kiegészült elbeszéléskötete, Az ördöggolyó fogságában. Akár Simornál, szintén dominál a saját hajdani ifjúságba való visszavágyás, itt azonban nem dühösen, hanem a megszépítő messzeség arany sugaraitól bevonva. Simor szándékolt lazaságával szemben Szepesnél a pontosság jellemző: részletezés az egészen apró gesztusokon s lélektani mozzanatokon keresztül, miközben azért idealizál. Csakhogy az írói precizitás, pontosság leleplezi a múlt megszépítését. Fiatalnak lenni is gyötrelem lehet: hely a családban, társadalomban, szerelemben s harc az elismertetésért, a hatás lehetőségeiért. Gyönyörűen van megírva „a kamaszkor végletes szomorúsága”. Benne az 1945 körül születettek nemzedékének problémái, frusztráltsága, önvádja. A tárgyak jelképpé lesznek (öltözködés, tánc), de kiderül az is, mily sokat segít a sznobság és szerelem a műveltség elsajátításában, ugyanakkor megjelenik a gyerek makacssága, akaratossága, sőt elszántsága az önérvényesítésre. Mindebben a minden rezsimben lappangásra kényszerített kispolgárság: „a polgári lét sematikus kellékeinek” szükségszerű mellőzésével is olyan törvények tiszteletben tartásával, miszerint „Ételt és ruhát nem dobunk ki”. Mindezt végig meghatározza a lélektani készség, az érzelmek ambivalenciájának pontos ábrázolása.
    A családon belül: egy hatalmas figura, az apáé, akit egyre több szeretettel ábrázol s egyre inkább kiderül róla, hogy – szörnyeteg volt… Az írói igazság így kerekedik a költői szándék fölé. Kár, hogy a kötet nincs igazán megszerkesztve. A kiváló szerkesztő és kiadó, Szondi György nyilván annyira tiszteli Szepest, hogy ott sem avatkozik be, netán töröl, ahol ez szükséges lenne. Számos fölösleges átfedés van a kötetben, egyetlenként hadd említsem, hogy a 131. oldalon ott áll, miszerint „van orvos a Balaton mellett, az édesapa” s ez ismétlődik a 112-iken is. Sok minden fölmerül s nem derül ki, miről van szó, pedig még túlzással is exponálódott: „egy fél Budapestet megrázó öngyilkossággal”.
    A rövid leírásokból, szétszórt képekből, korszerű (mert végletekig sűrített) családregény áll össze. De épp e szaggatottság teszi élvezetessé. (Napkút Kiadó)
    Családregény? Bezzeg megírta azt Bíró András, szintén „mikutyánkfia”, hiszen sok-sok éven át volt egyik hangadója, sőt titkára a Nagy Lajos Társaságnak. Ő csaknem ezer évet felölelő családregényt írt, a második kiadásban összesített trilógia címe Vér és ölelés. Most ugyanezen erdélyi családnak 20. századi történetét adta közre a kissé körülményes és nem is igazán találó Száz év árnyékban, kevés napsütéssel címmel.
    Főhőse egy „idejekorán nyugdíjaztatását kérő rendőr főfelügyelő” a bizakodás, vállalkozás, újrakezdés, emberség példája, aki rendőr létére semmi politikába nem avatkozik; noha az első világháborúban arany vitézségi érmet szerzett, a vitézi címet is visszautasítja. Háborús tettéről csak a regény derekán értesülünk, ami jó szerkesztési fogás. Kevésbé ügyes, hogy már a harmadik oldalon találkozunk Ady Endrével, aki rögvest férjhez adja jómódú özvegy nagynénjét a mű első szereplőjéhez. Ők aztán elutasítják a költőt, főként „csúnya betegsége” miatt, míg annál rokonszenvesebbként mutatkozik be vitéz Somogyvári Gyula, a frontharcos társ.
    No persze, minden rokonnak kettős nemesi előneve van, sőt Bethlen István gróf is rokon, bár miniszterelnök létére csak „méltóságos”-ként szerepel, noha már „kegyelmes úr”. Az élet legnagyobb eseményeiről alig esik szó, míg minden apróság, megannyi költözködés gondosan számontarttatik: „És a harmadik lakásbejáró? Türelem, arról is szó lesz. ” Nem mintha türelmetlenül várnók ezeket a részleteket, de a két háború közötti élet jelenségeinek dokumentumszerű megörökítése nem egészen érdektelen.
    Egy figyelemre méltó témája van: a gyermekkori rajongás a bélyeggyűjtés iránt. Ez abban kulminál, hogy szinte titkos diplomáciai küldetésként Moszkvába repül a főhős, és ott felbecsüli az állami tulajdonba vett cári bélyeggyűjteményt, mégpedig a német Michel (és nem Misel) katalógus alapján, amivel Sztálin személyes elismerését is elnyeri. Díjazása mikéntjéről nem szerzünk tudomást… Ám a rendőrtiszt főhős a Franko (!) féle ellenforradalmi lázadás helyeslésétől eljut a negyvenes évek-beli becsületes magatartásig, amit az üldözött és internált személyekkel való bánásmódja hitelesít (bár a köszönő leveleket igazán el lehetett volna hagyni). A regényben kész személyiségek szerepelnek, senki nem változik, az emelkedetten emberséges rendőrtiszt neje mindenben egyetért „urával”, a cselédek hűségesek, a gyerekek fejlődnek. A mű olykor regényparódiának hat, node ez volt a helyzet már Zilahy Halálos tavasz-ával is, ám Bíró könyve az életerő optimizmusát sugallja. (Hungarovox)





Harc (1922)