Ládán álló nőalak
Az egész az 50-es villamoson kezdődött. Álmosan ébredtem aznap, nem tudok aludni, ha melegfront van. S persze, hogy késve indultam a munkahelyemre, mely a bíróság hátsó traktusában székelő végrehajtói iroda. Megálltam a nyikorgó kocsiajtónál és titkon a mellettem álló lány arcát fürkésztem, úgy téve, mintha a kinti forgalmat bámulnám. Ismerősnek tűnt ez az arc. Hollófekete haja széles folyamként ömlött szét a vállán. Magasan ívelő, Madonnás szempillája mintha csodálkozást fejezett volna ki: a virágárus lány, ötlött fel bennem. Akinek két utcával arrébb van a bódéja
Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. Nehezemre esett levenni a szemem róla, amikor az ellenőr megbökött: – Láthatnám a jegyét, uram? – Hiába turkáltam a zsebemben, csak a reggelim, a megnyomorgatott szalámis zsemle került elő. – Otthon hagyta? Remek! Nyolcezer a bírság! Kifizeti most vagy feljelentsem? – Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? – kérdeztem volna magamtól, amikor a lány hangját hallottam: – Együtt vagyunk! Kifizetem én helyette… – S kifizette, szép szemével csippentve rám cinkosan. Aztán mielőtt egy szót szólhattam volna, leszállt. Hálát éreztem, meg, hogy mennyire lúzer vagyok. De valami büszkeségféle is melegített, hogy ez a szépség azt mondta: együtt vagyunk… Lendületből, mielőtt becsukódott volna a csuklós ajtó, mellette termettem. Engem is meglepett a bátorságom! Mert amúgy tényleg eléggé félénkféle vagyok. – Ez… Igazán… nagyon… – kezdtem bele valami hálálkodás félébe, de ő leintett: – Szót se érdemel… – Azt mondtad, együtt vagyunk – erősködtem. – Azt mondtam? – nevetett ő, oly kihívóan és kívánatosan, hogy a hátamon is bizsergett a bőr. Csak álltam ott a sivár megállóban, elnémulva. – Tetszik, ahogy a lúzert adod: mintha béna lennél, ez bejön nálam, ez a játék… Pedig biztos állod a sarat, ha megszorítanak, igaz? De bocsi, most rohannom kell! – és eltűnt a reggel ködében. De már nekem is igyekeznem kellett, ha nem akartam elkésni a munkahelyemről. Kár is lenne kockáztatni a világ legjobb állását! Apám, a kisnyugdíjas, fénylő szemmel néz rám, amikor reggelente a tízóraimat csomagolom s ő ruházatomat ellenőrzi: elég fényes-e a cipőm? – Becsüld meg magad, fiam, remélem, tudod már, milyen menő dolog bírósági végrehajtónak lenni?! Válladon a törvény, szavadban az erkölcs… – A főnököm Berci bácsi. Mindenki így hívja a ragyásképű végrehajtót, aki szerint őmellette megfogtam az Isten lábát. Ha megbecsülöm magam, szépen megtollasodhatok… Én tehát szorgalmasan dolgozom. Alapos vagyok és lelkiismeretes. Úgy teszek, mintha sok értelmét látnám a munkámnak.
Mégis, kár volt ma annyira sietnem: Berci bácsi már nincs idebent. Az íróasztalomon ott fekszik a mára szóló feladatom: egy végrehajtási lap. Ellenőriznem kell a címet és a tárgyak listáját, amiket majd Berci bácsi elkoboz a helyszínen és kiadja árverésre. Az adóst és a rendőrséget (oh, a karhatalom!) már értesítettük. S egy cédula, a főnök szálkás betűivel: „El ne felejtsd délben az ablakba tenni a húsevőt!”
Ez a húsevő virág Berci bácsi kedvence. Az asztalán díszlik, várva, hogy szőrös, nedvedző lapátlevelei fojtogatón összezárulhassanak egy-egy óvatlan szúnyogon. Berci bácsi nap mint nap pucolgatja, tápszerrel öntözi. Aztán kiteszi az ablakba – ebből, amelyik adós érteni akar, megértheti, mit kell a borítékban a levelek alá dugnia, ha el szeretné odázni a dolgot… Azt képzelem, egy napon majd, ahogy a Hivatal fontossága egyre nő, ember nagyságúvá fejlődve, lenyelnek minket is e szőrös levelek… Szemem közben fennakad a nyomtatványon: „Végrehajtható vagyontárgyak felsorolása: egy tengeri kagylóhéj és a bútorzat”. Csaknem elnevetem magam, hogy néha milyen vidám tud lenni ez a szakma… S a reggeli találkozás azzal a meseszép lánnyal, aki felvállalt engem, azt hazudva: együtt vagyunk! Éreztem, hogy e pillanatban ő is rám gondol! Én meg itt tespedek, ezzel a porszagú papírral… Felpattantam, székemet feldöntve.
Futottam, mintha kergetne valami. Közben kifundáltam: mint a virágok szakértőjét, megkérdem őt: előfordulhat-e, hogy oly nagyra nőjön egy húsevő?
A lány, akinek még a nevét se tudtam, éppen zárta már a bódét. Még az ajtóban csókolózni kezdtünk, s én a derengő, őszi fényben bátornak, erősnek éreztem magam. Még akkor is, amikor beléptünk kicsiny panellakása ajtaján. Aztán alighogy átöleltük egymást, a legelső, ami az asztalán a szemembe villant, egy termetes tengeri kagyló volt. – Tedd a füledhez – mondta ő. – Hallod a zúgást? A hullámok hangját? Emlékszik a tengerre. Száz év múlva is… Hallottál már ilyesmiről?
Erre nem válaszoltam semmit. Csak úgy zúgtak a hullámok a fejemben, fenyegetően! Gyorsan elköszöntem, iszkoltam le a lépcsőn.
S ahogy visszanéztem, még láttam leparkolni a ház előtt Berci bácsi szolgálati kocsiját.
Az ég, mintha csak engem figyelne, titokzatosnak és fenyegetőnek látszott.
– Büszkén jelenthetem, hogy most jelent meg a 11. kötetem…
– Szerintem fölösleges megtanítani írni-olvasni a gyerekeket. Elég lenne csupán írni tanítani. Úgyse olvas senki…
– … egy valódi, ütős, virtuóz verseskötet…
– … nemrég olvastam egy jó tárcanovellát, arról szól, hogy…
– … bár, ami azt illeti, bizonyos szempontból válogatott kötet, ugyanis…
– … szóval, hogy már nincsenek olvasók, akarom mondani csak egy van, Az utolsó olvasó, aki …
– … egy csomó régi versem van benne, úgyhogy az olvasók számára bizonyára ismerős lesz néhány darab, azonban…
– … és elképesztően szellemes húzás volt az írótól, hogy állandóan a sarkát tapossák az írók, hogy olvassa őket, aztán egyszer csak rájön, hogy…
– … a legtöbb mégiscsak új, friss, ezért azt írtam, hogy: „régebbi és új versek”, ezzel kifejeztem azt, amit akartam, mert…
– … ezt meg kell írnia … hát, így ért véget az utolsó olvasó… amúgy el kéne olvasnia minden írónak, hogy okuljon, és ne legyenek illúziói… az embereknek fogalmuk sincs, mennyi új könyv lát napvilágot, évente…
– … a lényeg, hogy megvan és elégedett vagyok vele, számos olvasóra számítok ugyanis…
– … és milyen bizarr helyzet, hogy a 200-as példányszám is merőben túlzó, mert, ne feledjük, hogy…
– … 30 példányban jelent meg, és nemsokára második kiadásra kell számítania a nagyérdeműnek, ez pedig 20 példányban fog kinyomtatásra kerülni, tehát nem mondok nagyot, ha harmadik kiadása is lesz, rövid időn belül, és…
– … hogy a kutya se olvassa őket, mármint úgy értem, hogy a nem favorizált írókat, költőket, például láttam egy neves költő kötetét egy irodában, a jó ég tudja, hány példányban nyomták, de vastag, nagy és keményborítós volt, na, azt a becses kötetet monitor-alátétnek használták, úgy kb. négy-öt egymásra-rakott példány szolgált egy-egy asztalnál, és…
– … ezek után, miért ne legyek bizakodó, kérdem én, és nem elképzelhetetlen, hogy lesz negyedik kiadás is, 10 példány mondjuk, szerintem, bőven elég belőle, és…
– … dolgoztam egyszer a KSH-ban, mint segédmunkás, egy nyáron, sokféleképpen szerteágazó munkáink egyike az volt, hogy az un. piros kukákba kellett az irodistáknak a papírszemetet dobni, azt ki kellett nekünk önteni egy speciális zsákba, nos, az történt, hogy az egyik ilyen zúzalék közt volt egy viszonylag új verseskötet, gondolom, az egyik hivatalnok ajándékozta a kollegájának, és azt az ajánlást írta bele a büszke költő, hogy: Klárának, szeretettel, reménykedve és bizakodva, hogy még nem hallgattak el a vers fegyverei. Hát igen, a kukában kötött ki…
– … a legközelebbi kötetemet is úgy fogom kiadatni, hogy…
– … á, szia, hogy vagy…
– … ö… kösz…. és te…
– … úgyhogy kösse föl a gatyáját, aki még mer reménykedni… ne csábuljon el, ne veszítse el a realitásérzékét…
– … még nem tudom, mi lesz a címe, az majd úgyis a végén derül ki, végre híres leszek…
– Téged is beoltottak, mi?
– Engem aztán nem!
– Látod, erről beszélek! Engem nem fognak fentről oltogatni, hogy így meg úgy, oltassuk be magunkat, meg ilyen baromságokat!
– Majd hülyék leszünk, nem?
– Még szép. Úgyis állandóan oltják a népet a rádióból, a tévéből meg a neten…
– Meg az oltópontokon…
– Ja, ott is… Hát nem ezt ugatom már egy órája?!
– De. Ezt. Nyugi… Képzeld az egyik haverom beoltatta magát…
– MICSODA?? Normális az, vagy mi?
– Ne aggódj, jól kicselezte őket…
– Kiket? Hogy?
– Vett két karton dobozos sört, és kiégette magából a mérget.
– Csutkára?
– Mérget vehetsz rá, hogy csutkára. Mert mondta, hogy ő nem lesz gyíkember, már csak azért sem!
– Igaza volt! Ezt nem is tudják azok a birkák, mondhatnám, alvók, akiket úgy manipulálhatnak, mint… Te, az én haverom tudod, hogy gyógyította magát az állítólagos vírus ellen?
– Csupa fül vagyok!
– Képzeld, vizeletet ivott, mint a…
– Mint a Gődény?
– Mennyél már! Az egy király csávó!
– Én is azt mondom…
– Szóval, pisát ivott, érted?
– Úristen! Mások pisáját?
– Nem őrült ő meg! A sa-ját-ját, te marha!
– Ja? Az úgy mindjárt más.
– Én is ezt mondom.
– És kigyógyult?
– Hogyne! Hisz nem is volt beteg, hahaha!
Hahaha! Ez tetszik.
– Te, nekem ebből a maszkokból is elegem van ám!
– Nekem is. Egyszerűen nem imponál nekem, na, megmondom őszintén.
– Nekem se, elhiheted.
– El is hiszem, hidd el. Amúgy ezt az egészet a Sorosék csinálták.
– Igen, hogy elpusztítsák az emberek legnagyobb részét. De mirajtunk aztán nem fognak ki!
– De nem ám! Kevesek azok hozzá! Sem az a Zukorhegyi bácsi…
– Sem az a Bill Geci! Vagy ki a franc!
– Nekünk nem fognak csipet ültetni az agyunkba!
– Korábban kell annak felkelni, aki ki akar fogni rajtunk!
– Különben is kamu itt minden. Még hogy több millióan belehaltak a vírusba!
– Uggyan, nem halt meg senki! Csak manipulálják a népet, hogy rettegjenek.
– Ja. Mennem kell.
– Hova?
– A főnököm feleségének megígértem, hogy benézek hozzá. Kórházban van a főnök.
– Beteg?
– Igen. Lélegeztetőgépen van. Valami allergia, vagy mi a kórság.
– Pollen?
– Asszem, az. Na, szevasz!
– Pá.
Ládán álló nőalak
Egy versszerkesztő vallomása az Ezredvég olvasóinak
A vers mint alma
Ha én recepcióesztéta vagy hasonló paradigmaváltó teoretikus elkötelezettségű irodalomtörténész volnék – szerencsére nem vagyok az! –, többszörös Heuréká!-t kiáltottam volna, amikor elolvastam Weöres Sándor 1968-ban írott, Vázlat az új líráról című versét. Az első Heuréka! annak szólt volna, hogy Weöres már ekkor versben támadja mind a Lobogónk, Petőfi! programhoz csatlakozó, tartalomközpontú műveket és az őket támogató esztétikát, mind az ötvenes-hatvanas évek klapanciaköltészetének ellenhatásaként frissen fellépett formalista, avantgárd költészetet és a nyomában hangoskodó avantgárd ideológiát. A legnagyobb örömkiáltást akkor hallattam volna, amikor a vers harmadik szakaszát olvasván felfedeztem volna a recepcióesztétika meghirdetését, minthogy recepcióesztéta létemre jogomban állt volna azt kiolvasni belőle. Hiszen, ha Weöres ellene van tartalomközpontúságnak és a formalizmusnak egyaránt, mi mást hirdethet meg, mint az önmagában álló alkotás szubjektív értelmezésének szükségességét? Nem is értem, miért nem fedezték fel és miért nem tűzték lobogójukra a recepcióesztétika követői ezeket a próféciaként is olvasható sorokat:
Szentjóby Tamás, Tandori Dezső, Oravecz Imre
és más fiatal költők verseire, szeretettel
„A versben fő a tartalom.” De akkor
mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb
akármi tartalmat rögzíteni,
élményt vagy eszmét pontosan közölni.
Azért van vers, hogy iskolásgyerek
a rímbe-font tant könnyebben magolja?
hogy mellénygombon fogjon és okítson
okos dologra, mit meg kell jegyezni?
Az ilyen költészettől elfutok
zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak.
„A versben fő a forma.” Tiszta zengés,
tökéletes rend: dermesztő unalmas.
Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod?
Arany nem írt olyan hibátlanul,
Petőfiről nem is beszélve, mint ők,
hitbuzgalomról, langyos évszakokról,
tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról,
madárdallal behintve mindenütt.
Metrum, hangsúly, rím, mind helyén való;
átlátszó forma és olvashatatlan.
Se tartalom, se forma – Hát mi kell?
A jó vers élőlény, akár az alma,
ha ránézek, csillogva visszanéz,
mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,
és más a fán, a tálon és a szájban,
végső tartalma vagy formája nincs is,
csak él és éltet. Vajon mit jelent,
nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer
jelentés ott s akkor fakad belőle,
mikor nézik, tapintják, ízlelik.
A harmadik szakaszból kibontakozó versfogalom képe a következő: a vers organizmus, amely reakcióba lép az őt szemlélővel, mindenki felé másnak mutatkozik aszerint, kinek mire van szüksége belőle, „végső tartalma és formája nincs is”. Mi más volna ez, mint a recepcióesztétika meghirdetése már ilyen korán, szinte a nyugati teóriával egy időben megszületve. Újabb Heuréka! Weöres zsenialitásának, hogy ilyen gyorsan ráérzett a legégetőbb, legdivatosabb, legfontosabb irodalomelméleti problémára.
Csakhogy én nem vagyok a recepcióesztétika híve. Mit mond akkor nekem ez a szakasz? Versben megfogalmazott, képszerűvé tömörített intenzív kifejezését annak a hitnek, amelyet Weöres egész életében (kisebb átmeneti válságperiódusokon kívül) vallott és több írásában meg is fogalmazott. Az értelmezéshez persze nemcsak a verset kell ismernem, hanem Weöres Sándor életének korszakait, válságait, magába zárkózásának, majd feloldódásának okait és körülményeit, s főként az életmű többi darabját is, lettek légyen azok prózai művek, vallomások, interjúk, nem csupán a versek.
A válságkorszak bezárkózó, a vers megfejthetetlenségét valló megnyilatkozásai után – melyről talán a legtöbbet egy Várkonyi Nándornak írott levele árul el; kelt Csöngén, 1943. július 8-án, s amelyben nem nehéz felismerni a háború hatását, már csak azért sem, mert ő maga utal rá – később maga Weöres olyan közéleti költőnek mondja magát, akinek legfőbb célja saját élményeinek, tapasztalatainak átadásával meg- és felrázni az olvasót, hatni rá: „Arra törekszem, hogy a bennem rejlő, velem született vagy később összegyűlt anyagot mennél hiánytalanabbul kivetíthessem, minél kevesebbet vigyek sírba kifejtetlenül… Nem magamnak, hanem másoknak írok. Ezért szuggesztivitásra törekszem. Nem fontos, értik-e, de az idegek borzongjanak, mint kifeszített húr a szélben… Mindegy, hogy versem tetszik-e, gyönyörködtet-e. Olyan legyen, ami fölött nem lehet napirendre térni, keltsen dühös elutasítást vagy nyugtalanságot vagy elfogadást, akármit, csak ne a pillanatnyi tetszés olcsó örömét. Az olvasó, ha nem is tudja, még csak nem is sejti, borzongó idegeiben öntudatlanul érezze: a versből maga a szeretet süt rá, előtte nem maradhat közömbös… Mindegy, hányan értik, hányan olvassák. Olyan árama legyen, amely közvetlenül mindenkihez eljut; folyton nagyobb intellektuális élményt fakasszon, ne lehessen többé bugrisan írni és olvasni. Emeltebbé, eszmélkedőbbé, az acsarkodó ösztönök felett hatalmasabbá, a megrögzöttségektől, az ál-fölénytől szabaddá tegye a társadalmat” (kiem. Sz. E., Látóhatár, 1964. január).
Az elemzett vers születését nem sokkal megelőző nyilatkozat tiszta és egyértelmű. Weöres Sándor igényt tartott művének hatására, a hatás minőségét definiálta is: ne lehessen vele szemben közömbös az olvasó, legyen dühös, nyugtalan, vagy akár elfogadó – de értelmével fogadja be a művet, és soha ne érje be a pillanatnyi tetszés örömével, azaz a befogadás legalsó szintjét képező érzéki gyönyörűséggel. Elgondolkodtatni, és nem pusztán gyönyörködtetni akar. Az elgondolkodtatáshoz alkalmazott szüzsé vagy téma a versen belül önmagával azonos, a hatás pedig, amelyet kiválthat, az elgondolkodás, az ítéletalkotás reakciója. Sosem csupán az érzéki tetszés. A vers provokálóan fordul az olvasó felé: kiben dühöt, kiben nyugtalanságot vált ki (a befogadó személyiségében meglévő adottságok alapján), de kizárja az elgondolkodás, véleményformálás nélküli személyes tetszést. A vers tendenciája is egyértelmű: szeretetet akar sugározni. Sosem gyűlöletet, irigységet, haragot. A téma vagy szüzsé által közvetített tartalom ez, és ennek a versnek az esetében sosem más. A vers alma, ami kinek édes, kinek-kinek savanyú – de sosem körte.
Weöeresnek nagyon fontos lehetett életében ez a nyilatkozat, életének és nemcsak művészetének ars poeticájává lesz akkor, ha melléolvassuk halálos betegen átgondolt végső számvetését, amelyet Károlyi Aminak fogalmazott meg (fenti nyilatkozatánál pontosan 25 évvel, negyedszázaddal később!) három szóban: „Nem ártottam senkinek.”
Nem arról van hát szó, hogy tagadnánk a mű különféle olvasókra tett hatásainak különbségét. Csak azt állítjuk, hogy ugyanaz a mű, ugyanaz a jelentés másképpen hat különböző személyiségekre – mint Botticelli Venusa Panofsky három különböző kulturális szinten létező befogadójára –, és Weöres maga is ismeri az olvasás fokozatainak különbségét, az értelmezési lehetőségek alacsonyabb és magasabb szintjét: „Olyan árama legyen, amely közvetlenül mindenkihez eljut; folyton nagyobb intellektuális élményt fakasszon, ne lehessen többé bugrisan írni és olvasni. Emeltebbé, eszmélkedőbbé, az acsarkodó ösztönök felett hatalmasabbá, a megrögzöttségektől, az ál-fölénytől szabaddá tegye a társadalmat”. A vers organizmus: számtalan lehetőséggel él, hogy hatását elérje: van ritmusa, ríme, hangzó világa, hangulata, képei, értelmes szavai, ezek közül kire-kire más és másként hat. De a hatás célja meghatározott: a vers gondolatvilága csak bizonyos lehatárolt körön belül enged szabadságot az értelmezésnek, határozott jelentésbeli holdudvara van, az értelmezés csak ezen belül történhet. Nézetem az ezredforduló után huszonkét évvel talán korszerűtlennek tűnik a 80-as, 90-es években teret nyert, újdonságot hirdető, megtévesztő, paradigmaváltó iskolák szemében. De még korszerűtlenebbnek, sőt, őskőkorszakinak ítélhetnek akkor, ha tudják: ilyen és ehhez hasonló nézeteket vallottak természetesen „már a régi görögök is.” Az ellenem esetlegesen felhozott vádhoz segítségükre sietek egy Prótagorasznak tulajdonított tétellel és annak magától a görög bölcstől származó érzéki megvilágításával, amelyet Platón idéz a Theaitétoszban, Szókratész szájába adva a Prótagorasztól tanultakat, a homo mensura-tömörítésként elhíresült tételt (görög eredetiben: Pantón khrématón metron esztin anthroposz), és kifejtését: „Minden dolognak mértéke az ember… De nemde néha amikor ugyanaz a szél fúj, egyikünk fázik, a másik meg nem, az egyik alig észrevehetően, a másik meg jobban” (Platón: Théaitétosz 151E Halasy-Nagy József ford., 1943. II. köt. 111. old., ill. az eredeti szöveg: H. Diels-W. Kranz: Die Fragmente der Vorsokratiker, 1952: 80 B1). A szél erőssége, iránya, hőmérséklete azonos, a hatását az emberek testi-lelki állapotuktól függően érzik melegnek, kevésbé vagy nagyon hidegnek. Az ókori görög bölcs tétele – a szél tekintetében – ma is áll, természettudományosan még nem minősítették elavultnak. Ámde nála is csak megvilágító hasonlata volt egy elvont tételnek, és véleményem szerint – az elvont tétel analógiájára – igaz a műalkotás tekintetében ma is, mert az ugyanolyan kívülről jövő, objektív létezőként, „megszüntethetetlen magánvalóként” (Lukács György) hat az emberre, különböző emberekre különféleképpen, mint ugyanaz a szél. Az alma lehet zöld, sárga, piros, savanyú, édes, de mindig alma, és sosem körte.
A befogadó és a szakember
Végül nem hagyhatunk figyelmen kívül egy fontos különbséget: az átlagolvasó, az érdeklődésből vagy az esztétikai öröm befogadásáért olvasó ember megengedheti magának, hogy magyarázat nélkül hassanak rá a művek. Beérheti a Panofsky által leírt szintek közül az elsővel, az érzéki gyönyörködéssel, anélkül, hogy köteles volna választ adni magának a miért? kérdésére.
A kritikussal, esztétával, elméletíróval, pedagógussal más a helyzet. Neki közvetítenie kell, ezért köteles magyarázatot adni arra, miért vet el vagy fogad be egy művet, köteles megkeresni (ha megtalálnia csak részlegesen sikerül is) a műnek azt a jelentését, ami hatást fejt ki rá és az olvasóra, köteles választ adni arra, miért fejti ki az adott jelentés ráérkező hatását, köteles magyarázataihoz a lehető legtöbbet megtudni a mű keletkezésének koráról, a kor kérdéseiről és a korban benne alkotó művészek ezekhez a kérdésekhez való viszonyulásáról. A szakember nem érheti be azzal, hogy édeset vagy savanyút fogyaszt. Hivatalból kötelessége meghatározni, hogy amit eszik, az alma-e vagy körte…
Korall láncos női torzó
Messziről kezdem a mondandómat. Ami igazából nem is hagyományos költői arckép. Kevesebb, esetleg több is. Van benne némi önvallomás. Talán megtehetem, hiszen már túl vagyok háromnegyed évszázadon, s van elég okom derűre és borúra. Néha – eltekintve éveim növekvő számától – talán gyakrabban az utóbbira. Az emlékezés megszépít mindent. Velem született objektivitásom, ami a fizikumomat és idegeimet alaposan próbára tevő évek után – nemzetközi kapcsolatok, irodalmi élet, országgyűlési kulimunka, brüsszeli évek –, mégsem kopott meg. Arra késztet, hogy félve kijelentsem, boldog vagyok, hogy pályám nem harminc évvel korábban indult, a nagy változások idején. Mint azé a költőé, akiről szólni szeretnék. Valahogy nekem könnyebben ment. Konformista lennék? Megalkuvó? Vagy sztoikus? Felneveltem két lányt. Most harmadik asszonyom életét rontom. Elvagyok hegyoldali házikómban és az évszakoktól függően szemlélem a világot. Nyáron napfényben ragyog, télen hótól csillog. Az átmeneti időszakokban – tavasszal, ősszel pedig a változás reményében hol napos, hol borús-esős. Bele kell nyugodni.
Valahogy környezetem – verbális és vizuális – ezt a fajta enyhe beletörődést sugallja. Amit fokoz illúzióim lassú erodálódása. Igaz, elvetemült irodalmár családból származom, ahol a könyv mindennapi szellemi elemózsia volt. Maradt is, még ha a zizegő papírlapokat napjainkban többnyire a komputer vibráló képernyője váltja is fel. A tartalom, a szöveg ugyanaz. Modern szóval: a textus. Csak mi szoktunk le az olvasásról. Egy képernyő terjedelmű szöveg után fáradtan kikapcsoljuk a gépet, vagy tovább szörfölünk. Türelmünk fogytán. De azért még mindig reménykedünk, hogy most, végre rátalálunk…
Ugyan mire? Mert hisz szöveg, textúra van elég a gombamód szaporodó weboldalakon vagy a sajnálatosan fogyó példányszámú és terjedelmű, még úgy-ahogy fennmaradt folyóiratokban. Csak legyen türelmed kihámozni a lényeget.
Pedig kedvelem a rejtvényeket. Unokáimmal szívesen töltöm az időt szellemet pallérozó játékokkal. Néha meglepem őket azzal, mennyivel többet tudok. Igaz, ők viszont gyorsabban kapcsolnak, hozzák össze a nekem néha egymáshoz nem illő dolgokat. Modern lírikusi ügyességgel asszociálva.
A számomra még mindig szent szóbeliségben, literatúrában én azonban valami másra vágyom. Fontos, érdemi mondandóra. Szólítson meg. Persze nem mindegy, hogyan. Édesítse meg kesernyés napjaimat. Villanyozzon fel, lopjon derűt az életembe. Csiholjon ki egyre tompuló agyamból még életképes gondolatokat. Csodálkozzak rá a világra más szemmel. És hozza vissza kedvemet, hogy élni szép. Magyarázza meg nekem, hogy miért. Nekem, aki belefáradva, de talán még nem elfásulva a mindennapos nyűgöktől valamit keresek. A szavak varázslatosan hívogató rengetegében. Hiszek az alkotó szellem erejében. Hátha ráakad valami szebbre, erőt és kedvet adóra. Túl naiv vagyok? Optimista.
És akkor egyszer csak meghallottam egy hangot. Egy költőét… Aki még tud örülni az életnek, Pedig biztos nem dúskál a javakban. Aki még tud szeretni. Egy nőt. Nem filmsztárt, démont. Olyan szeretni való társat.
És verseket ír hozzá. Nem szégyelli. Megosztja velünk, prózaian unalmas férfiakkal, akik jórészt a nőben csak a zsákmányt, az érzéki csábítást látjuk. Csak ezt keressük. Most pedig irigykedve élvezzük, hogy van, aki kimondja azt, amire sohasem lennénk képesek. Majdnem úgy, ahogy mi szerettük volna életünkben. Nem egyszer, sokszor. De nem tettük meg. Nem álltak össze a szavak. Vagy talán nem is voltunk készek rá. A költő – micsoda szerelmi vallomás – porszívót venne szíve hölgyének, hogy kitakarítsa vele az eget. Mi a nappalira sem vagyunk képesek. Megvenné a legszuperebb telefont is, amin lelkiismerete szabadon hív fel bárkit. Bátor ember. Bátrabb nálunk. És vállalja a karácsonyi vásárlás tülekedését is, csak hogy élete párja közelében lehessen és teljesítse családapai kötelességét.
Hát valahogy így kezdődött ismerkedésem Szentjánosi Csaba verseivel. Olyan érzelgősen vénemberesen, szentimentálisan és prózaian. Jó volt olvasni őket. Visszaadta először a kedvemet, azután a hitemet is. Érdemes verset olvasni. Semmi tudálékosság, semmi magamutogatás. Ilyen vagyok, ilyennek fogadjatok el. Ha nem kellek így, lapozzatok tovább.
Olvasni jó. Főleg, ha a mindennapok köszönnek vissza a versekből. Csak éppen nem mindennapian. Magasabbra emelve. Lábujjhegyen még eléred. Nem száll fel elszabadult lufiként a Parnasszus ködös csúcsaira. Mert milyen más, amikor az imádott hölgy vonásait a művészettörténet stílusait végig látogatva veted papírra. Azt, ahogy hazajön. Majd az utána következő rituálét, tapintatosan… Annyira, hogy folytatni sem szabad, főleg nem egy értékelő írásban. Azt viszont bátran leírhatom Szentjánosi Csabáról, hogy a matematika erős oldala – az enyém nem az. Ezért én nem tudom olyan wittgensteini módon megejteni a szerelmi vallomást, ahogy ő teszi +!=(:)/-*_-<#{>} Nekem az sem jutna eszembe, hogy a lemenő nap csodás medál a hegyek dekoltázsában. És King Konggal harcot vívva sem a szerelemre gondolnék.
Persze egy 21. századi költőnek a lét súlyos gondjaival is meg kell küzdenie. Ezt kívánják a vájt fülű esztéták és a még kifinomultabb olvasók. Bele kell hát csempészni a lírába is – persze fogyasztható módon. Szerencsémre Szentjánosi Csaba az önazonosítást is közember által felfoghatóan, kedvesen intézi el. Ha egyszer megértem, hogy ki vagy – magamat is meg fogom érteni. Pofonegyszerű – ugye? Istenuccse, még én is értem.
A költőnek szenvednie is illik. Szentjánosi Csaba szenvedése nem megjátszott volt. A covid ledöntötte a lábáról, nem tréfamód. Betegen feküdt, fájdalmak kínozták, mégis küldött verseket az általam szerkesztett weboldalra. Nem sírósan komorakat, ami pedig elvárható lett volna. Derűsen optimistákat. Biztos vagyok benne, hogy ezért is élte túl olyan könnyen a járványt. Még kínlódva is versekkel ajándékozott meg. Ráadásul a versek egy része kutyákról szólt. Életem egy másik vonzalmáról. Ezek a négylábúak nagy kedvenceim, és mifelénk a családi béke biztos megalapozói. Összeveszhetsz? Lehetsz durva, amikor tudod, hogy hűséges kutyaszem lesi odaadóan minden gesztusodat? Talán még érti is szavaidat. Nem lehetsz durva, szívtelen. Simogatásra ösztönöz a bársonyos tekintet és a kutya selymes bundája. Aki a kutyákat szereti, rossz költő nem lehet.
Remélem Szentjánosi Csaba nem sértődik meg azért, hogy ilyen profán, nem éterien emelkedett dolgokkal hozom összefüggésbe verseit. Olvasva őket az elégedettség, a megtalált öröm és harmónia megismételhetetlenül jó érzése jár át.
Persze a költő – ahogy ez egy lírikushoz illik fatornyos szép hazánkban – alaposan ismeri a történelmet. És versbe önti. Nem írtam félre, nem öli, hanem önti, belefoglalja. Nem csak a miénket. Megjelenik Madame de Pompadour a titkos szerelem-adó. Korunk szavaival átértelmezve. És hogyan válaszol erre a Napkirály nem igazán méltó utódja, XV. Lajos, aki nyilván már alaposan beleunt a pompázatos „pompadourokba”? Levonja a bölcs történelmi következtetést: háborút az erkölcs utánunk, ezer trombitával fújhat… Vagy ott a versben az egykori királyi apród. Ma már 10 gyermeke van, nemesember, a király hadtestparancsnoka. Az is lehet, hogy már régen elesett. Hát ilyen a történelem alulnézetben…
A költő szereti városát. Ebben egyetértünk, még ha néhány éve ki is menekültem belőle. Budapest akkor is csodás. Persze Szentjánosi Csaba másképp járja a várost. Szíves-örömest felfogadhatjuk idegenvezetőnek. Igaz, zsebében nincs nadrág, egek lakják a bolygóját, és miközben a Lánchídon ballag, azon töpreng, hogy felhívja Széchenyit.
A költő könnyedén versel. Mégis vele született jó ízlése megállítja, nehogy Szabolcska Mihály sorsára jusson, aki manapság leginkább Karinthy Frigyes zseniális persziflázsa kapcsán jut eszünkbe. Neki nem negédesen mosolygó a szíve. Ettől megóvja valami. Tudatos ez nála? Ha igen, remek megoldás. Ösztönös? A költői ráérzés csúcsa. Még mielőtt versei zenéjén elsétahajózva hamis illúziókba ringatnánk magunkat, a költő szava finoman megdöccen. „Hékás, ide figyelj, ez a világ nem is olyan idilli, még ha annak is szeretnénk látni.” Igaza van.
Hiába kutakodtam a költő után, neve nincs a Wikipédián.
Jézus Mária, ebbe belerímeltem… Elnézést! Hiába, az irigység… És bocsánat, ha túl sokat írtam magamról, úgy éreztem, ez kellett ahhoz, hogy megértsék, miért kedvelem a költőt. Csak egy kötete jelent meg eddig, 18 évvel ezelőtt. Verseit azért olvashatjuk az egyre fogyó számú és példányszámú irodalmi folyóiratokban. Többnyire a neten érhetők el. És a VÍRUSÖLŐ-n is. Itt rendszeresebben. Ajánlom őket a költészet kedvelői figyelmébe, miközben a költő szavaival búcsúzom:
ez az írás-túra,
a költő, tudja hol a helye…
a lap-ajtaját maga mögött
becsukja.
Kameruni állatfigurák
Benini főtisztviselő és katona
Szántai Sándor vagyok, 1927-ben születtem Gödöllőn. Nagy munkabírásomnak és munkaszeretetemnek köszönhetem, hogy 92. évemben megírhattam sok tapasztalatom és emlékem közül a leventeségem történetét. Napjainkban igen sok téves és hiányos információ kering róla, amelynek helyreigazításához szándékozom alábbi emlékeimet leírni. Leginkább azt a téves nézetet akarom eloszlatni, hogy a magyar levente mozgalomnak bármi köze is lett volna a „Hitler Jugendhez”, amely a német fasiszta pártpolitika része volt.
A levente mozgalom szervezése 1920-ban, az ország trianoni szétdarabolása évében kezdődött. A magyar honvédség égisze alatt működött, de rendfenntartó erőként a csendőrségnek is jogában állt a renitenskedő fiatalokat előállítani, megbüntetni. Tévedések elkerülése végett megjegyzem, hogy a cserkészmozgalom teljesen másfajta, de szintén fiatalsággal foglalkozó, nemzetközi szervezet volt. Angliából indult, sokkal előbb, mint a trianoni események. A benne részt vevő gyerekek hasonló korúak voltak a leventékhez (12 és 20 év közöttiek), de elengedhetetlen volt bizonyos fokú jómód a szülők részéről, akik meg tudták vásárolni a drága felszereléseket és egyenruhákat.
A leventék azonban mind szegény családokból kerültek ki. A fiúk az első hat osztályt elvégezvén, munkába álltak, vagy inasok lettek, e mellett hétvégi rendszerességgel kellett részt venniük a kiképzéseken. A leventeség célja az volt, hogy a trianoni szétszaggatás után az anyaországban maradt, középfokú képzésben részt nem vevő fiúkat felkészítse a katonai feladatokra. Korukhoz, erejükhöz képest rendszeres gyakorlatoztatás folyt szombaton és vasárnap a falu (város) iskoláinak udvarán. Igen kemény volt a kiképzés, semmiféle címen nem lehetett hiányozni. Ennek egyik betartatója volt a helyi rendőrség. Aki ellógott, előállították, bevitték és „keményen” ráparancsoltak a folytatásra.
A gyakorlati, katonai kiképzés mellett fontosnak tartották a korabeli ideológiai nevelést is. A leventék elméleti oktatás közben sajátították el a hazaszeretetet, valamint azt is, hogy mindig építse, szépítse környezetét, szülőhelyét, kultúráját! Tájékozódjék az aktuális politikai, kül- és belföldi eseményekről. A fiatal, 12-18 éves gyerekek az egyébként napi 10-14 órai munka mellett nehezen bírták a levente kiképzést. Nagy súlyt fektettek a kemény sportokra, az erőnlét növelésére. Volt, aki elaludt, de előfordult, hogy elbújt a sűrű bokrok között és próbált pihenni.
Gödöllő közintézményein, utcáin már kicsi gyerekkoromban megjelentek a leventeségre jelentkezés plakátjai. Ezek elsősorban a szülőkhöz szóltak, akik kötelesek voltak az adott korhatárhoz ért fiaikat beíratni a levente csoportba. Én is sorra kerültem 13 évesen és rendszeresen jártam leventeoktatásra. Még nem voltam 17 éves, amikor a kötelezővé tették, hogy jelentkezzünk a kijelölt gyülekezőhelyen, ahol megmondják, mi lesz a további sorsunk. Háromnapi hideg élelemmel felszerelkezve elirányítottak minket a pályaudvaron felsorakozott tehervagonokhoz.
Körülbelül 40 fiatal jutott egy kupéba, ahol csak a földre lehetett ülni. Egyetlen felszerelés, amit kaptunk, egy rossz pokróc volt, egyébként az ez utáni években is, télen-nyáron még mindig a saját ruhánkban, cipőnkben jártunk. Szentgotthárdnál ránk zárták a marhavagonok ajtaját és 1944-ben elindítottak minket Ausztria és az ismeretlen élet felé.
Tapasztalt, felnőtt kísérőink középkorú katonatisztek voltak. Ők megmenekültek abból a kétszázezerből, akik a Donnál haltak meg. Próbáltak minket óvni, tanítani, védelmezni, de ők is ugyanúgy ki voltak szolgáltatva a háború borzalmainak, mint mi, leventék. A fiatalok ilyen nagy létszámú elindítása és mozgatása nyugat felé politikai okok miatt történt. Azt mondták: meg akarnak menteni minket az oroszok fogsága elől. A valódi cél az volt, hogy hadtestmozgást imitáltak a gyerekek utaztatásával, ami megtéveszti az orosz és amerikai hadvezetést. Nagyobb hadi erőt véltek általa, mint amit képviselt egy fegyvertelen gyerekcsapat. Mivel a háború a nyugati államok férfi lakosságát erősen megritkította, számítottak a fiúk fizikai munkájával azok utánpótlására is.
Ahogy átértünk a határon, amerikai vadászgépek jelentek meg a fejünk fölött és bombázni kezdték a vonatot. Mi azonnal kiugráltunk és a közeli erdőbe rohantunk. A golyók ott pattogtak közöttünk, de szerencsére egyikünket sem találták el. Amikor vége lett a szőnyegbombázásnak, visszaszivárogtunk a vonathoz. A mozdonyt teljesen kilőtték, s a nap hátralevő részét a vonat roncsai között töltöttük fázva, éhezve, dideregve. A kisebbek sírtak a félelemtől, de nekünk „nagyoknak” sem kellett volna sok hozzá. Ez volt a tűzkeresztségünk. Amikor új mozdonyt küldtek a szétlőtt helyett, folytathattuk utunkat. Fogságunk alatt fogalmunk sem volt, merre jártunk, mert a vasút melletti állomásokról leszedték a névtáblát. Éjszaka is utaztunk, amikor még a tájat nem lehetett látni. Gyakran fogolytáborokban helyeztek el minket. Kíváncsi gyermekekként szétnéztünk a sátrak körül, és szerettünk volna megmosakodni legalább a közeli folyóban. A tábort amerikai katonák őrizték, s mikor a magaslesről láttak minket mozogni, eleven céltáblaként, nagyokat röhögve, ránk lődöztek. Több leventetársunkat akkor vesztettük el.
Számunkra ellenőrizhetetlen útvonalon, több országon keresztül vittek minket, ahol ritkán szálltunk le a vonatról. Ha igen, akkor annak a falunak az üres pajtáiban helyeztek el és a katonaságot is ellátó, út menti gulyáságyúkból kaptunk ennivalót. Előfordult, hogy tovább tartózkodtunk civilek között, ilyenkor felszólítást kaptunk, hogy a helyieknek segítsünk a háztáji munkálatokban. Férfi alig volt, így ránk maradt a nehéz munka. Bajorországban töltöttünk kicsit több időt, megtapasztaltuk, hogy ez a hely még elviselhetőbb, mint az, ami még előttünk állt. Talán az állattenyésztés, fakitermelés adta a jobb lehetőségeket. De volt szörnyű emlékünk is!
A mi rajunk is mindenhol a mindenkori német katonai parancsnokság alá tartozott. Egész idő alatt statárium volt, ami azt jelentette, hogy a legkisebb vétség, kihágás miatt is azonnali főbelövés járt. Mi, leventék még a feltételekkel sem voltunk tisztában. Így adódott, hogy az egyik társunk, aki már kora miatt ugyan nem volt levente, de hozzánk osztották be, az egyik német családnál dolgozott és finom ételszagot érzett kiszivárogni a konyhából. Ebből természetesen nem adtak neki, csak valami száraz kenyeret a munkájáért. Éjszaka visszaszökött a házhoz, bement a konyhába és a maradék főtt ételt megette, egyébként semmit nem vitt el. Másnap a család feljelentést tett a német parancsnokságnál és követelte a fiatalember megbüntetését. A németek megparancsolták, hogy az ügyeletes tiszt vezetésével vigye ki a vétkest egy távolabbi domb alá, ásassa meg vele a sírját és lője tarkón. Mi csak a lövést hallottuk s láttuk, hogy ez a társunk nem tért vissza hozzánk. Kérdezősködésemért és nemtetszésem kifejezéséért én is megkaptam a büntetést: meztelenre vetkőztettek és az egész raj a nadrágszíjának csatjával végig kellett vernie a hátamon. Ilyen állapotban gyalogoltam tovább…
Amikor egy-egy faluból továbbvonult a csapatunk, volt, aki meg akart szökni, vagy ott maradni, vagy annyira gyenge, beteg volt, hogy nem bírt tovább menni. Hiába figyelmeztettük őket, hogy ebből nagy baj lehet, néhányan mégis elbújtak a pajta szénapadlásán. Amikor elmasíroztunk az országúton, a német katonák végigkutatták a szállásainkat. Minden szénapadlásra sorozatot lőttek, ha valaki ott bújt el, ott is maradjon. Nem egy társunkat vesztettük el így örökre.
A fenti események minket is rádöbbentettek, hogy olyan háborúba vittek bele minket, ahol az életünk minden pillanatban egy hajszálon függ. Nemcsak a bombázás, ágyúzás, lövések voltak veszedelmesek, hanem az egész Európát lakó, civil emberek is ellenségeink voltak. Bár ők is állandó életveszélyben éltek, szegények voltak s munkánk fejében némi élelmet kaptunk ugyan tőlük, de csak annyit, hogy ne haljunk éhen. Különben az idegen ország katonáinak kijáró ellenszenvet folyamatosan éreztették velünk.
Mivel soha nem árulták el, hol járunk, visszagondolva tudom, hogy több országon hajtottak át minket. Amikor a vonatok sem voltak használhatók a légitámadások miatt, gyalog indítottak útnak Lengyelország felé. Csikorgó télen, saját otthoni, elkopott ruhánkban, cipőnkben sokunknak elfagyott a keze, lába, az éhezéstől tönkrement a gyomra, a hidegtől a veséje, izületei, amelynek életünk végéig viseltük a fájdalmas következményeit. Lengyelország az egyik legnagyobb vesztese volt a háborúnak: éhség, romok, halottak mindenütt. Hiába éreztünk irántuk baráti szeretetet, nem tudtak rajtunk segíteni. 1945-ben, csont-bőrre soványodva indítottak minket visszafelé Ausztriába, ahol már a háborúnak lassan vége lett. Hazaindulásunk előtt mindössze 38 kilót nyomtam.
Levente csapatunk megmaradt tagjait a steyeri táborban helyezték el, egy volt tüzérségi laktanyában. Már nem sátorban, hanem épületben aludtunk, a padlástérben, köpenyekkel takarózva. Beosztottak minket a tábori posta osztásához is, ahová már csomagok is érkeztek. Az élelmiszercsomagokat egy bizottság selejtezte, mert azok már a feladáskor is romlottak lehettek, nemhogy a hosszú úton, amíg ideértek. Megsemmisítésükre egy kijelölt terület volt, ahol elégettük, vagy elástuk. Egyik alkalommal egy egész rúd téliszalámit találtunk az elpusztítanivalók között. Társaimmal tapogattuk, szagolgattuk és úgy ítéltük meg, hogy nem semmisítjük meg, hanem szétosztjuk. Vacsora után el is fogyasztottuk. Másnap reggel iszonyúan rosszul voltam, húsmérgezéssel a halál szélén billegtem három napon át. Az járt a fejemben, hogy a háborút túlélve most ilyen nyomorultul pusztuljak el!? Rettenetesen legyengülve, de életben maradtam!
Az amerikai katonák elvittek minket rakodni a raktáraikba, ahol a felhalmozott készletekből titokban ehettünk. Nyersen, rágás nélkül nyeltük a szárított felesborsót, babot. Mikor teherautón vittek vissza a szállásunkra, többen kihányták a befalt élelmiszert a platóra. Ma elképzelhetetlen az, ami akkor történt: voltak, akik felszedegették és azzal a megjegyzéssel ették meg, hogy azok már némileg megpuhultak…!
Hamarosan a Bécshez közeli, Steyr Puch autógyárban helyeztek el minket, ahol már munkára és keresetre is volt lehetőség. Szállásunkon enni kaptunk, igazolványt is adtak, valamint élelmiszerjegyet. A városban szabadon járkálhattunk. A hatalmas gyár teljesen lepusztult, amin nem csodálkoztunk. Steyer városa ugyanis kétfelé osztódott: egyik oldalon az amerikaiak, másikon a szovjetek. Végül politikai megegyezés történt, a szovjetek a városon kívülre kerültek, így a gyár újjáépítése is megkezdődhetett. A szovjet csapatok, mielőtt elhagyták a gyáróriást, még a drótokat is kifejtették a falakból, a téglát is kibontották, majd vagonokba rakva, vitték magukkal.
Nagyon rábeszéltek minket, hogy maradjunk Ausztriában, mert itt biztosabb megélhetés vár ránk. Mi, magyarok nem hallgattunk rájuk. (Sajnos, akik szerbiai, vagy más délvidéki területről érkeztek, hazaérve kivégezték őket.) Mi, húszan, magyar gyerekek elhatároztuk, hogy ha másképp nem, gyalog indulunk haza. Ugyanis kéthetenként tájékoztattak minket a táborparancsnokságon a szervezett, legális hazautazásról, de semmi nem történt. Ney ezredes volt a katonai vezetőnk, aki a szovjet csapatok elleni, dunántúli csatákban tette ismertté a nevét. Őt hazahozták, s mint háborús bűnöst kivégezték.
Hamarosan átköltözhettünk a gyárhoz közeli szállásra, ahol a gyári összekötőnk igyekezett mindenben segítségünkre lenni. Hiányos nyelvtudásunk azonban rengeteg akadályt gördített a hazatérésünk elé. Szabadnapokon felkerestük a Linzben működő vöröskeresztes irodát és kértük a segítségüket. Annyit mondtak, hogy nyilvántartásba vettek minket és ha majd lehetséges, olyan vonatokra szállhatunk fel, melyek Nyugat-Európából indulnak.
1946 márciusában kis motyónkkal egy teherautón érkeztünk meg egy vasútállomásra. Egy hajdani kolostorban laktunk addig, amíg kivártunk egy magas rangú katonatiszteket szállító, Franciaországból indított vonatot, amelyre felkapaszkodhattunk. Mindenféle nációból voltak ott tisztek! A magyar katonatisztek nagyon tudtak velünk fölényeskedni, parancsolgatni, éreztetni alárendeltségünket. Itt, a vonaton azonban csak elárvult, megroggyant öreg urakat találtunk, aki meggörnyedve, alázatosan viselkedtek. Mi, tizenévesek, minden nehézség, éhezés, halálfélelem között sem törtünk meg, friss hajtások voltunk, edzettek, soványak, tele élni akarással. Szerelvényünk Bécsben három napot időzött. Ez alatt sétálhattunk a romos fővárosban, felszálltunk a már járó villamosra, ahol észrevettük, hogy minket úgy kezelnek, mintha amerikaiak volnánk, mert amerikai katonaruhánk volt! Itt ért a legnagyobb veszteség: ugyanis kiesett a zsebemből (vagy ellopták) a tárcám, amiben az összes iratom, spórolt pénzem és a „Deportált igazolvány” is benne volt. Hiába kerestük fel az idegenrendészeti hivatalt, nem segítettek rajtam. Minden igazolvány, papír nélkül szálltam vissza a vonatra.
Katonatiszt utastársaink egyre jobban szorongtak, féltek és hamarosan beigazolódott, hogy nem ok nélkül. Ahogy Hegyeshalomnál átgördült a szerelvény magyar oldalra, mi örömünkben ölelgettük egymást, ujjongtunk, éljeneztünk! Nemsokára fegyveres rendőrök szállták meg a vonatot és mindenkinek megparancsolták, hogy senki nem hagyhatja el, mert különben lelövik. Komáromig meg sem álltunk s ott erős fegyveres kíséret mellett kísértek minket az igmándi erődbe, mint mondták: igazoltatásra. A vonat mintegy 1200 (ezerkétszáz) személyt hozott haza. Ez akkor látszott igazán, amikor tereltek bennünket. Nemcsak katonatisztek, hanem asszonyok, gyerekek, öregek és sebesültek is voltak a vonaton.
Az igmándi erőd felső udvarán sorakoztattak fel, ahol a következő utasítások hangzottak el: „Álljanak jobbra a katonatisztek! Asszonyok, gyerekek civil öregek egy csoportba! Balra a csendőrök, rendőrök, hivatalnokok! Külön a budapestiek és Pest megyeiek! Ide a nyilasok, Hungaristák, Hunyadisták, a Ney csoportbeliek! Külön a magyar katonák és leventék!” Közben állandóan hangsúlyozták, hogy aki bevallja, ki volt, az jó pontot jelent, de akikre ők jönnek rá, annak régen rossz! Tehát fenyegetés lett a hazatérés utáni fogadtatás… Hát, igen, „Jaj a legyőzötteknek!”
Mai szemmel nézve, mi még gyermekek voltunk, hosszú időre, erőszakkal elszakítva otthonunktól, hazától, csak a kegyetlen háború érlelt minket felnőtté. Fogalmunk sem volt, mi történt, amíg végighajtottak Nyugat-Európán, vérben, mocsokban, fagyban, éhezve, minden pillanatban kitéve a halálnak. Nem ismertük a nagyhatalmak politikáját, miért kell annak engedelmeskedni, aminek a józan, paraszti eszünk is ellentmond! Csak egy cél lebegett előttünk: mindenáron hazajutni, ahol az elhurcolt fiúkat várja az édesanya, a család, a szülői ház. És mindenki örül majd nekünk!… Közel nyolcvan év távlatából könnyű érteni és megérteni, mi miért történt a háború után. De akkor azt sem értettük, hogy a hazatérőket miért kényszerítik becstelen módon történő vallatásokkal el nem követett bűnök bevallására. Nem éreztük magunkat bűnösöknek, csak a háború áldozatainak. A hatalom képviselői ütötték-verték az általuk kiválasztott, nekik nem tetsző egyéneket és igyekeztek rábírni embereket arra is, hogy valljanak egymás ellen.
Nem gondoltuk volna, hogy a hazatérőket különböző, becstelen módon történő vallatásokkal kényszerítik el nem követett bűnök bevallására. Ütötték-verték az általuk kiválasztott, nekik nem tetsző egyéneket és bírtak rá embereket, hogy valljanak a másik ellen.
Mindnyájunkat háborús bűnösként kezeltek. Pofonok, ökölcsapások, talpverések jártak azoknak, akikre ráfogták, hogy részt vettek Budapest védelmében, vagy a dunántúli harcokban. Még a foglalkozási ágakban is megtorolták a nekik nem tetsző cselekedeteket. Előttem verték félholtra azt a 40 év körüli budapesti férfit, aki újságárus volt. Megkérdezték tőle: nyilas lapot, Pesti újságot, vagy az Összetartást árulta-e, ő azt felelte: igen, minden megjelent lapot árult.
Már három napja voltunk az erődben, ahol egy teremben folyt az igazoltatás, három íróasztalnál. Én a középsőhöz kerültem. Mivel nekem irataim nem voltak, így a vallatóm akarta a jegyzőkönyv adatait beírni rólam: hazaáruló bitang vagyok, aki a háborút előidéztem. Mivel nem írtam alá, megfenyegetett, hogy az újságárus sorsára jutok a heverőn pihenő izomkolosszus által. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam és ha másképp nem megy, akár meg is halok itt, Komáromban. Apámnak vettem emlékbe egy ládácska kubai szivart, amit hiába őrizgettem számára, elvették tőlem. Ugyancsak az amerikai rágógumit, amit dugdostam, vigyáztam a hosszú úton a testvéreimnek. Márkás cigarettákat a régi, gyerekkori barátaimnak, én egyet sem szívtam el belőlük. Nem tárt karokkal, hanem megaláztatással, ütlegekkel várt minket a haza.
A már igazolt embereket a kijárati kapu előtt sorakoztatták, s mikor 50 fő összegyűlt, elengedték őket. A csoportban ott álltak a megfigyelők, beszervezett „ráismerők”, akik a sorban állókra ráismertek, hogy azok magas rangú katonatisztek voltak és drasztikus jelenetek között kiemelték őket, földre teperés, ütlegelés közepette, erőszakkal kihúzták az áldozatokat. Ki tudja, mennyi volt a ráfogás és mennyi az igazság? Ott álltam, 1946. márciusában az igmándi erőd bezártságában és csak figyeltem, mi történik újra látott hazámban a hazatérőkkel.
Amikor már szinte karnyújtásnyira voltunk az otthonunktól, a komáromi katonai vezetés lekapcsolt minket a vonatról és közölték velünk: veszélyes elemek vagyunk, nyugati hadifoglyok, ezért egyenesen a bükki internálótáborba visznek bennünket vasútépítésre. Odaérkezésünkig még más egységeket is hozzácsaptak a mi megmaradt, maroknyi levente csoportunkhoz. Szülővárosomat, Gödöllőt még messziről sem láthattam.
A bükki internálótáborban egy évig voltunk. Végleges szabadon bocsátásunk után a nyugati hadifogság és az internálótábor továbbtanulási, elhelyezkedési és egzisztenciális lehetőségeimet erősen akadályozta, sőt, ellehetetlenítette. Még most, a 21. században is úgy néznek rám, mintha „nyugati hadifogolyként” valami luxusutazásra vittek volna a keleti hadifoglyokhoz képest. Ezért a mai napig sem kaptunk kárpótlást, amit más égtáj felé hurcolt, szerencsétlen bajtársaink számára már régóta törvény ír elő.
De ez már egy másik történet, amit még szándékomban van megírni.
Köszönöm a figyelmet és örülök, hogy saját sorsommal igazolni tudtam a magyarországi leventeség valódi történetét.
Iszaphal, az Esőisten szimbóluma
Ha hivatalos, vagy egyenesen protokolláris alkalom teremtette is meg a statisztika és a jövőkutatás mint két tudomány közös vonásainak elemzését, a kihívás kivételesen izgalmas, hiszen, ha a tudományok – s ezen belül is elsősorban a társadalomtudomány – valóságos cselekvésorientáló helyzetét, annak eltérő lehetőségeit tudatosítjuk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mind a statisztika, mind a jövőkutatás tudománya kivételesen élen jár ebben a funkcióban.
A társadalmi cselekvés orientációjának szempontja nem az egyetlen mérce vagy kritérium egy-egy tudomány általános jellemzésekor, ugyanakkor nemcsak a mindenkori konkrét helyzetben, de a maga absztraktságában is mélyen meghatározó tulajdonságról van szó. Alapjai egy társadalomontológiában vannak lefektetve, minden társadalmi lét (lehetőleg) ideológiáktól független, állandónak tekinthető meghatározásainak együttesében. Egyszerűbben szólva, nem szabad a cselekvésorientáció fogalmának felmerülésekor elsősorban a tudatos befolyásolásra gondolni, sokkal lényegesebb ennél a strukturális pozíció, a magától értetődő, az evidens hatások számolatlan lehetősége.
Másképpen társadalmi tény egy nyilvánossá váló statisztikai adatsor mint egy, a nyilvánosság küszöbét ugyancsak átlépő, a jövőre irányuló prognózis. Abban azonban nagyon is megegyeznek, hogy már a nyilvánosságra kerülés pillanatától kezdve erőteljesen orientálják a társadalmi cselekvést. Ez a funkció magából a társadalmi létből nő ki. Mind a statisztikai adatsor, mind a jövőkutatási prognózis kvázi-tényekként, s így kvázi-valóságként jelenik meg. Tehát mindkét helyzet kvázi-tényeket: konstruált, illetve rekonstruált valóságokat jelenít meg, amelyek értéke (egyenesen ritkaság-értéke) éppen abban áll, hogy ilyen tudatos, módszeres és célra irányuló tevékenység nélkül ezek a tények nem is léteznének. Kikényszerítő erejük ebben a különlegességben van, hiszen a cselekvés terében nagy kockázatot vállal az, aki ezeket a kvázi-tényeket figyelmen kívül hagyja, s akit így vagy úgy, de utólag még felelősségre is lehet vonni.
Már elméleti megközelítésben is különbséget kell tenni e kikényszerítő erő két dimenziója között. Minthogy az a társadalmi nyilvánosság médiumában érvényesül, a nyilvánosság szerkezete, egyenlő vagy nem-egyenlő esélyei, zavartalan vagy torz karaktere nagyon is alakítják e kikényszerítő erő aktuális érvényesülését. A másik dimenziót azonban még e nehézségek alól is tehermentesíthetjük, s nem is azért, mert esetleg naivak lennénk, de azért, mert ez a kikényszerítés mélyen bele van kódolva a társadalmi lét szerkezeteibe, szélsőséges esetben még nyilvános kommunikáció nélkül is képes tájékozódni (olyan társadalmak is tisztában lehetnek helyzetükkel, amelyek nem kommunikálhatnak nyilvánosan). A kommunikációelméleti és – történeti részleteket nem érinthetjük, miközben figyelemreméltó és egy irányba mutató tapasztalattal rendelkezünk arra nézve is, hogy ez a kikényszerítő erő akkor is érvényesül. Emiatt megértünk mindenkit, aki felveti a legkülönfélébb médiaegyenlőtlenségekből származó dilemmákat (a közelmúlt egy magyar teoretikusa például találóan „médiaszegénység”-ről beszélt), miközben éppen emiatt gondoljuk azt is, hogy még a teljhatalmúnak gondolt média hatalma is igen csak korlátozott és a „túlhatalom” állandó verklizése még kontraproduktív is lehet.
Ebben az alaphelyzetben benne rejlik egy sor származtatott és járulékos, önmagában azonban ugyancsak igen releváns probléma. A statisztika és a jövőkutatás szerves és eredendő kikényszerítő ereje alapesetben nem jelent önálló etikai- és felelősségproblémákat e tudományok számára. E tudományok egyes produktumainak meg kell felelniük a tudományos módszer és igazság kritériumainak. De a tudományos igazság sokszoros és sokféle társadalmi hatása (amelynek a szóban forgó kikényszerítő erő a mindenkori eredője) hamar felveti a járulékos vagy szekundér etikai kérdéseket, az ún. szakértői etika problémáját (a szakértő ítél, de nem felelős), a tudományos eredmény egyértelműségének, a társadalmi érdekek elengedhetetlen kizárásának kérdéseit, miközben a hetvenes évek tudományfilozófiája – s persze, jóval korábban már a tudásszociológia számos válfaja is – a legkorrektebb tudományos vizsgálat esetleges rejtett és öntudatlan értékvonatkoztatásait is felszínre hozta. Adott helyzetekben már a tudományos témaválasztás is vonzhat érték-következményeket, különösen akkor, ha ezeket az értékvonatkoztatásokat abban a két alaphelyzetben vizsgáljuk, amelyek meghatározóak: ki az, aki végül is dönt az egyes kutatási témákról, s mennyire független a tudomány a maga valóságos finanszírozásában.
A statisztika helyzete ebben a szimbolikus összehasonlításban kedvezőbb, mint a jövőkutatásé, e terület kényszerítő ereje meghatározásánál fogva inkább a tényekben, mint az értelmezésekben és az értékítéletekben van, ez a jövőkutatás esetében természetesen többé-kevésbé el is tolódhat.
Egy következő aszimmetrikus viszony rajzolódik ki a statisztika és a jövőkutatás között abban a viszonylatban, hogy a statisztika (látszólag) inkább (partikuláris és) részleges produktumokat dolgoz ki, hiszen (eltekintve most a források állandó problémájától) részlegesebb objektumok és tárgyak viszonylatait rögzíti (ennek természetesen nem kell mindig így lennie), miközben átfogóbb, sőt, akár univerzális eredményei is éppen a további interpretációkra való rászorultság állapota miatt eredendően részlegesnek tűnhetnek. A jövőkutatás pedig, ha el szánja is magát, hogy partikuláris vagy részleges objektumok, intézmények vagy más tárgyak jövőjével foglalkozzék, kényszerűen akkor is univerzális, amikor nem akar az lenni, hiszen egy-egy ilyen részleges szubjektum jövőjét eleve célszerűbb egy univerzális képen belül (és egy ilyen kép megalkotása után) megrajzolnia, mint „alulról”. Egy nagyvállalat jövőképéből nehezebb következtetni a gazdaság jövőjére, mint megfordítva (paradoxon, hogy a konjunktúrakutatásban élnek ilyen módszerrel). A fenti aszimmetria természetesen nagyon is relatív, fontosságát azonban az is kiemeli, hogy ez is a két tudomány szoros egymásrautaltságára utal.
További meghatározó találkozás a két tudomány között az időhöz való, látszólag igen filozofikus, valójában azonban alapvetően valóságos viszonyban mutatható ki. E két tudomány mintegy megosztozik az idő sajátos dimenzióján, amely a mindenkori jelenben realizálódik a múlt és jövő közötti permanens átmenet mozgásában. Egyik tudomány sincs otthon a jelenben.
A statisztika produktumában az a jelen a tárgy, amelyben a megszületés pillanatától először jelenik meg a múlt. Ezért a statisztika a legújabb, a legaktuálisabb, a „legfrissebb” múlt, és e vonásának nagy gyakorlati fontossága is van. A statisztika az a jelen, ami már éppen nem létezik, a lehető legújabb múltváltozat. De a jövőkutatás sem él benne természetes módon az időben. A jövőről bizonyított (bizonyítható) kijelentéseket nem lehet felállítani. A jövőkutatás kész produktuma eleve se nem hamis, se nem igaz, ebben nemcsak általában tér el a tudományok iránt megfogalmazott elvárásoktól, de döntően eltér éppen a statisztikától is, amelynek saját „igazság”-tartalma alapfeltétel. Igazzá vagy hamissá csak akkor válik egy ilyen produktum, ha a kutatásban megadott haladék letelik, és össze lehet hasonlítani a prognózist a valósággal. Visszatérve az időhöz való viszonyra, voltaképpen mindkét tudománynak a jelenben való létmódja különös: a statisztika a legújabb múlt, a jövőkutatás a legkorábbi jövő (azzal kiegészítve, hogy meghatározásánál fogva ez a jövő sem lehet bizonyos).
Bizonyos „felfüggesztett” állapotként lehetne ezt közösen jellemezni (jóllehet annak konkrét meghatározottságai eltérnek egymástól), a statisztika produktuma kilép az időből, a jövőkutatás produktuma még nem lép be, mindkettőnek újabb közvetítőkre van szüksége, hogy realizálják a bennük potenciálisan szunnyadó kikényszerítő erőt.
A jövőkutatás alapvető hármassága (linearitás – szelekció – kockázat) a statisztika adatainak ideáltipikus linearitására alapul, a társadalomtudományos empíria és a statisztika kapcsolata általában sokszor sokkal közvetlenebb, mint azt a napi gyakorlatban gondolhatnánk. Kicsit esszéisztikusnak tűnhet, ha a „minden statisztika”-tézisét fogalmaznánk meg, de ha valaki például megszámolná, hogy hány beszélgetés kezdődik a világ televízióiban azzal: „a lakosság x százaléka gondolja úgy”, vagy a „külkereskedelmi mérleg x százalékkal csökkent”, nagyon is elcsodálkoznánk, hogy milyen mélyen épül be a statisztika akár a legtriviálisabb közbeszédbe is.
A jövőkutatás kiinduló szükséglete az adatok, jelenségek valamelyes rendezett linearitása, extrapolálhatósága, trenddé alakíthatósága. Ebben is találkozik a két tudomány. Egy ilyen adatsor a statisztika oldaláról a „legfrissebb” múlt, a jövőkutatás oldaláról a „legkorábbi” jövő.
Ez a legabsztraktabb formában is igaz, de más közelítések is lehetségesek, az egymásra hangoltság komplexebb eseteit sem lehet kizárni. Amire a statisztika adatgyűjtése irányul (ez előzetes döntés) befolyásolhatja a jövőkutatás trendjeit, de arra is van példa, hogy közgazdász, jövőkutató vagy más társadalomkutató indítja el magát a statisztikai vizsgálatot.
Ez aszimmetrikus egymásrautaltság. Azt, amit „linearitás”-nak, az események „linearitásába való bekapcsolódás lehetőségé”-nek nevezünk, a statisztika teremti meg. Hajlanánk arra, hogy némi nagyvonalúsággal a statisztikát jóval parttalanabbnak fogjuk fel, mint ahogy szokás. Ebben az esetben szinte minden a statisztikán alapul, amit a jövőkutatás (és más társadalomtudományok is, nem beszélve a politikai közbeszédről) kiindulópontnak tekinthetnek.
Az aszimmetrikus egymásrautaltság másik oldala, hogy a statisztikai kutatások, mérések körvonalainak kialakítása, azok konkrét megtervezése mindenképpen tartalmaz olyan „anticipációkat”, amelyek a vizsgálathoz képesti jövőre utalnak. Az, hogy ezeket a súlypontokat ki határozza meg, sokféleképpen kerülhet eldöntésre, de akár még közgazdasági vagy éppen jövőkutatási meggondolások is szerepet játszhatnak benne. Ilyen időszak volt Péter György elnöksége a Statisztikai Hivatalban, amit még az a mozzanat is teoretikus és történeti érdekességűvé avathat, hogy az emlékezet szerint Péter őszinte híve volt a tervgazdaságnak, és ebből a perspektívából kötötte össze a statisztikát és a jövőt (a reálközgazdaságon át, természetesen).
A jelen folyamatokból eredő spontán hasonlóság a statisztika és a jövőkutatás között a növekvő jelenorientáltság, a még aktuálisnak tekinthető jelen közvetett, sőt, néhol közvetlen súlyának megnövekedése. Ez is bizonyos mértékű szimmetriához vezethet, jóllehet az a két tudományterületen csak más karakterű változásokban nyilvánulhat meg (s mind a két területen nem is egy, de több formában is alakot ölt).
A statisztikában elsősorban az ún. adatbányászat jelenségét emelnénk ki, amely közvetlenül a technológiai-civilizációs változások következményének tűnik (digitalizáció, informatika), ugyanolyan nyilvánvalósággal azonban mélyebb változásoknak, így például a társadalmi folyamatok felgyorsulásának, komplexebbé válásának, s ezen át természetesen magának a globalizációnak is a következménye. Nem kevésbé drámai - ha nem is irreverzibilis vagy nem is kizárólagossághoz vezető - elmozdulás a jövőkutatásban a globalizáció fokozatosan felismert tényszerűsége és egyre konkrétabban kutatott sajátosságainak reflektálása. A jelen jövőkutatásában vannak bőségesen a globalizáció felismerésétől viszonylag független elemek is, mégis a jövőt itt is közelítik a jelenhez. Pozitívan ez azt jelenti, hogy a globalizáció idő- és térviszonyai új kölcsönhatásokat hoznak létre jelen és jövő között, amit a jövőkutatásnak (ha nem is kizárólagosan vagy éppen „követő jelleggel”) tudomásul kell vennie. Negatívan ez azt jelenti, hogy az ókortól a huszadik századig érvényben lévő többé-kevésbé abszolútnak tekintett erős elválasztó vonal jelen és jövő között elhalványul. A jövőkutató nem dőlhet kényelmesen hátra karosszékében, és nem függesztheti tekintetét a távoli jövők valamelyik kiválasztott síkjára, hogy nyugodt utópizmussal akár még szembe is állíthassa a jobb a jövőt az elviselhetetlen jelennel. Ez nem az egyetlen oka az utópikus gondolkodás lehanyatlásának (hiszen az időben is jóval megelőzi ezt a helyzetet), és az is bizonyos, hogy az utópia marginalizálódása hatalmas deficit, és sok káros tendencia indult ki belőle már eddig is, de a jelen és jövő horizontjainak növekvő egymásba nyílása megkerülhetetlen tény.
A statisztikát és a jövőkutatást egyaránt jellemzi egy bizonyos tárgyvesztés (Objektverlust). Ez valóban sajátos változás (az állandó változások tengerében), és semmiképpen sem válság a kifejezés hagyományos értelmében. Ezt a fontos fogalmat számos tudományban alkalmazzák eredménnyel, így a pszichológiában vagy az irodalomelméletben is. Különös és más eszközökkel alig kifejezhető viszonyt fogalmaz meg, azt, amikor egy szubjektum bármely okból éppen azt a tárgyat (objektumot) veszíti el, amire érdemileg vonatkoztatja önmagát, saját tevékenységének eredőjét, ami addigi céltételezéseinek és értelemadásának centruma volt. Egy ilyen veszteség különleges (és egyben különlegesen új) helyzeteket teremt.
Egy ilyen Objektverlust mindenképpen hasonlóképpen érinti a statisztikát és a jövőkutatást, elsősorban addigi „normáltudományos” identitásukban. Első megközelítésben a tények megközelítésének válságáról lehet szó, aminek már a kezdetekben számos párhuzamos és eltérő oka van, amelyek között az elemzésnek kell differenciálnia, és a teljesség ebben a kérdésben inkább csak álom, mint valóság.
A statisztikában (e sorok szerzőjének szakmán kívüli perspektívájából kiindulva) ezt az adatszolgáltatás válságában lehetne megpillantanunk. E jelenség mögött egyaránt meghúzódnak a politikai akarat, az anyagi források és a társadalmi magatartás elemei (miközben a „privatizált” adatfeltárás problémája nem kisebb súlyú, bár teljesen legitim – évtizedek óta legitim és legális gyakorlat privát cégek hiteles adatgyűjtése, amelyek nagyszerű feldolgozása rögtön el is tűnik egy páncélszekrényben, és sem a társadalom, sem a további kutatás számára nem válik már hozzáférhetővé).
A jövőkutatásban ilyen Objektverlust lehet éppen a normáltudományosság lehetőségeihez mérten a létfontosságú tények nem-ismerete, illetve az ilyenek megközelíthetetlensége. Ez ugyan nem teljesen új és precedensnélküli jelenség, jelenünkben mégis kritikus méreteket ölt. Ez a mozzanat könnyen kapcsolatba hozható a globalizáció sokkal bonyolultabb sok szereplőt felvonultató szerkezetével, mint amilyen a megelőző kor szerkezeti felállása volt. Éppen a legfontosabb szereplők körül alakulnak ezek a „legfontosabb” tények, amelyek – éppen, mint tények és nem mint hallomások – napjainkban a kutatás számára gyakorlatilag megközelíthetetlenek. S ez nemcsak a folyamatok spontánnak nevezhető mutációjából származik, de a jog és a politika szabályozásának következménye is, a személyiségi jogok, a nyelvszabályozás, a nyilvános kommunikáció diktátumkaraktere („húsz percünk van, még három kérdést lehet feltenni”). Esszészerű megközelítésben ez azt jelenti a jövőkutatás számára, hogy nem kerül abba a helyzetbe, hogy akár még a jelen-jövő-szerkezet új körülményei között is szolid prognózisokat hozhasson létre.
Vannak olyan létező tények a statisztika és a jövőkutatás számára, amelyek nem léteznek (ugyancsak a statisztika és a jövőkutatás számára).
A politika terrénumánál maradva, aligha volt olyan korrekt jövőkutató, aki tudott volna arról, hogy a szovjet főtitkár 1983-ban – annak ellenére, hogy a nyolcvanas éveket a kubai válság utáni időszakban bekövetkezett szembenállás legveszélyesebb korszakának tartotta –, figyelmeztette az Egyesült Államok nagykövetét: a túlméretezett NATO hadgyakorlattal közel áll ahhoz, hogy átlépje az atomháborúhoz vezető vörös vonalat.
Ami a statisztikát illeti (ismét a külső perspektívából szólva), hasznosnak tartanám, hogy létrejöjjön egy olyan projekt az 1989 utáni magyar nyomtatott sajtó vizsgálatára, amely kizárólag azokat a közleményeket gyűjti össze és osztályozza, amelyekben – bármely politikai ciklusban – a felelős politikus azt válaszolja, hogy a feltett „igen közérdekű” kérdésre nem áll rendelkezésére kutatásokon vagy szisztematikus felméréseken alapuló adat.
A két tudomány folyamatos eredményeinek méltatása nem lehet a kísérlet feladata. Mindkét tudományt igen közelről érintik azok a hatalmas átalakulási folyamatok, amelyeket elsősorban globalizáció, a média szerepének növekedése és a digitalizáció hozott magával az 1989 utáni világban, amelyre a posztkommunista neoliberalizmus sok konkrét változatban érvényesülő hegemóniája jellemző.
Ha valamire, erre a helyzetre (gondoljuk: mindkét tudomány számára) az a jellemző, hogy a nagy kihívások nagy reményeket és lehetőségeket is jelentenek. A nagy kihívások legnagyobbika éppen az, ami az egész társadalmat a maga totalitásában is érinti az 1989 utáni világban. A globalizáció a modernitás dialektikája, s itt a dialektika azt jelenti, hogy az ugrás, olyan mutáció, ami hirtelen a normális nagyságrendű folyamatokból mindennél nagyobb hatalmas folyamatokat teremt (aminek következménye, hogy azok ellenőrzése és irányítása hirtelen kikerül a „normál”-tevékenységek megszokott és legitim hatósugarából). Ilyen ugrás a nemzetközi adósságválság, az internet világa, a klímaválság vagy éppen maga a globalizáció. Túlságosan hatalmas méretű folyamatok ahhoz, hogy irányítani vagy ellenőrizni lehessen azokat.
Éppen ezért nem csoda, ha ezek hatása megjelenik a statisztika és a jövőkutatás területein is, miközben ezek között a körülmények között az elvárások bizonyos értelemben még meg is nőttek, hiszen bármely konkrét tézis bizonyításának terhe, egy-egy prognózis mellé az „oda vezető út” konkrét felmutatása („akkor mondd meg, mi a teendő”) ilyen nagyságrendű folyamatok feltárásakor még külön is a kutatót terheli.
Ez is valódi paradoxon: a produktív kutatások tere szűkül, a módszertani pedantéria tere növekszik, ami önmagában még nem is lenne probléma. Maga ez az összefüggés defenzív és mentegetőző helyzetbe hozza a kutatót.
A remények és lehetőségek terében nagyon is felértékelődik a motiváció, az akarat, az elszántság kérdésköre, még pedig nem is megszokott értelemben, ami a szolid mindennapi kutatómunka alátámasztására szolgáló lelki beállítódás. A jövővel foglalkozó tudományokban mintha hiányozna az az ideális faktor, a lelkesedés, ami ennek a területnek kijár. Ez döntő változás lehet, ha érthető is.
A lelkesedés és a hit hiánya kétélű dolog. Az utópiák számos ok következtében elhalványodnak, és kreatív energiaként nem segítik a jövőkutatókat. De ennek az összefüggésnek a reális térben még van egy másik oldala is. Nincsen utópiamentes tér – ha nincsenek pozitívak, jönnek a negatívak. Nincsenek „utópiák”, de „negatív utópiák” (disztópiák) nagyon is vannak. A történelemben itt sincsenek üres terek. Ha nincs előremozgató erő, máris benyomulnak a helyzet új haszonélvezői. Se szeri-se száma a disztópiáknak, amelyekkel az olvasóból ma is szent borzongásokat válthat ki egy kutató, mindazonáltal egy negatív jövőkutatás talán még elkerülhető.
Ebből a morbid fejlődésből már adott ízelítőt a kiváló Aldous Huxley, a Szép új világ szerzője. 1945 után kis könyvben foglalja össze, hogy mi vált valóra harmincas években írt nagy művének negatív utópiájából. Adott példát a kiváló Orwell, akinek nagyszerű műve egy középszintű antikommunizmus Bibliája lett. Adott példát a kiváló, Amerikába emigrált német filmrendező, Fritz Lang, akinek remek Metropolisa Hitlert ejtette rabul. S adott példát Herman Kahn, aki a világot a nagyhatalmak rejtett világháborújaként írta le (s nem felejtette el, hogy a háborúban álló társadalom ellátására képes teljes költségvetést követelje alig egy évtizeddel a II. Világháború befejezése után).
Harang
Reggel pontosan fél nyolckor egy hatalmas fekete Csajka gépkocsi állt meg a kapunk előtt. Az utcában egy pillanat alatt elterjedt a hír. Valami fontos elvtárs lehet, de kicsoda, hogy ilyen hatalmas autó megy érte. Akkoriban még éltek a Csajkával kapcsolatos emlékek. Ilyen autó csak fontos, sőt, nagyon fontos embereknek járt. Csak kevesen tudták, hogy az idők változásával a szovjet Csajkákat a szocializmust építő elvtársak, fekete Mercédeszekre cserélték. Rossz nyelvek szerint az egykor deportált zsidók német kártérítéséből „bartelezte le” pártunk és kormányunk. A feleslegessé váló benzinfaló csatahajókból a filmgyár két csajkát kapott, egyenest a pártgarázsból, amit aztán évtizedekig stábkocsiként használt.
– Szevasz! Fábry Péter vagyok – mutatkozott be a sofőr, aki méreteiben pontosan illett a Csajkához.
Bemutatkoztam én is. Kicsit zavarban voltam, mert nem tudtam hirtelen mit kezdeni azzal, hogy az ablakokból bámulnak a szomszédok, anyámék, az öcsém, hogy micsoda kocsi jött értem.
– Hová megyünk először? Nekem ugyan fel van írva, de hátha azóta változott a program.
– Nem, nem tudok róla. Menjünk a leírtak szerint! – válaszoltam.
– Én is itt lakom, ugyanebben az utcában, csak néhány sarokkal odébb. Tudod, hogy itt hány filmes lakik? Rengeteg. Remek egy hely. Legalább nem kell kora reggel keresgélni.
Elindultunk. Akkoriban igazi luxusnak számított a kényelmes, tágas, halk, hajószerűen himbáló hétszemélyes Csajka. Siklott az úton. Tekintélye volt, amit Fábry remekül kihasznált. De nem csak remek sofőr volt. Egyéni humora volt a művelt, olvasott, türelmes nagy mackónak. Később szinte évtizedekig jártunk együtt forgatni.
Időre mindenkit felszedtünk, jött a Madách tér, ahol Falus már várt minket.
– Jó reggelt, jó reggelt, főnök! – köszöntötték a többiek.
– Lumumba! – adta ki a parancsot Áchel. – Péter! Ha lehet, sietnénk, mert rengeteg a dolog ma.
– Értem! Ha sok a dolog, akkor hajrá! – és beletaposott a gázpedálba.
Mindenkit leelőzve, néhány perc múlva majdnem megérkeztünk, amikor egy villamosmegállónál piros lámpát kaptunk. A megálló tele volt emberekkel. Az egyik fickó jó hangosan azt mondta:
– Naplopók! Mocskos, népnyúzó káderek! Húsz perce várunk arra kurva villamosra. Mindenki elkésik, ti meg csak bámultok a semmibe! Siessetek, mert elkéstek a taggyűlésről!
Többen jelét adták, hogy egyetértenek. Az egyik svájcisapkás, borostás arcú, nagyon csúnyán ránk nézett és maga elé köpött.
– Holnap másik autót kérjünk? – szólalt meg Áchel Manó.
– Dehogy, előbb-utóbb jön majd egy villamos – nyugtatta a kedélyeket Falus. – Egy fekete Mercédeszbe azért nem mernének így beszólni. Részeg volt. Tíz évvel ezelőtt ezért már el is vitték volna.
Ahogy megérkeztünk a MAFILM elé, Falus rám szólt. Maradj, mert ki kell menned a repülőtérre. Megmondom, hogy kit kell keresned. Egy csomagot adsz át neki. Nem kell semmit sem mondanod. Ha odaadtad, azonnal jöttök vissza, mert ma a műteremben kell lenned. Jövő héten már forgatunk.
– És hogy fogom megtalálni azt, akinek át kell adnom a csomagot?
– Az a te dolgod. A nevét tudni fogod. Van ott információ, hangosbeszélő, portaszolgálat. Majd megoldod. Csak gyors legyél.
Dudás a kezembe nyomott egy vastag, nagyméretű borítékot. A címzés: München. Aztán a kezembe nyomott egy kis papírt, amin egy név szerepelt.
– Őt kell megtalálnod. De vigyázz, mert ez nagyon nagy érték.
– Megtudhatom mi ez? Ha netán elkapnak, mert gyanúsan viselkedem, és nagy csomagot viszek?
– Ez? De csak nagyon magunk között. A Csárdáskirálynő legújabb német nyelvű forgatókönyve.
– Megoldom!
A repülőtéren odamentem az információs pulthoz, ahol egy nagyon édes szőke lány volt az ügyeletes.
–Tudna nekem segíteni?
– Attól függ, hogy miben. Megbeszélhetjük.
A lány gyönyörű volt, a szívem azonnal a torkomban dobogott. Még két mondat és beleszeretek.
– Ezt az urat keresem – és megmutattam a cédulára felírt nevet.
– Egy pillanat! – felemelte a telefont, és két oktávval mélyebb hangon beleszólt. –Drágám! Itt van a fickó a forgatókönyvvel. Igen! Megmondom neki. Várunk!
– Kis türelmet, azonnal itt lesz.
A hangja visszaállt két oktávval feljebb, és azt éreztem, ezt a kalandot elbuktam.
Aztán megjelent egy pilótaruhás fickó, elegáns volt, sármos, kellemes illatú. Pont olyan, ahogy a pilótákat elképzeli a néző a moziban.
– Mondja meg a főnökének, hogy ma este az anyag a megadott címen lesz.
– Megmondom! Feltétlenül megmondom.
Átadtam a csomagot, elköszöntem. A lány rám mosolygott, mintha mindent levett volna, mintha érezte volna, mi jár a fejemben. Lehet, hogy pályát tévesztettem? Lehet, hogy pilótának kellett volna mennem?
Elkezdődött a Hölgyválasz című tévéjáték forgatása. Remek színészek jöttek össze. Agárdi Gábor, Hacser Józsa, Harsányi Frigyes, Kibédi Ervin, Örkény Éva, Bod Teréz, Bodrogi Gyula, Fónay Márta, Kazal László, Detre Annamária, ahogy eszembe jutnak a nevek – micsoda nevek és micsoda színészek voltak! Nekem kellett fogadni őket és felvinni az öltözőkbe. Bodrogival azonnal tegeződtünk, Bod Teréz egy volt osztálytársam mamája volt, de valahogy nem ismert meg. Szinte folyamatosan érkeztek a színészek. Ha kellett azonnal kifizettem a taxijukat, ha kellett, nekik fizettem a csekk ellenében. Mire beértem a műterembe már elkezdték a forgatást. Azt láttam, hogy teljesen gépiesen megy a munka. Néhány perces felvonásokat vettek fel, négy tévékamerával. Kicsit hasonló volt a színházhoz, de itt azért lehetett ismételni. Mindenki tette a dolgát. Nem volt benne semmi művészkedés. Ipar volt. A négy kamera képét kellett összevágni, miközben nagyon kellett koncentrálni a szövegre, a playbackre, a mozgásokra, a táncokra, meg arra, hogy a kamera kábelei soha ne legyenek útban, sőt képben sem. Reggeltől estig ment a munka, sőt éjjel is, mert a színészek a színházi előadás után visszajöttek folytatni a félbehagyott jelenetet. Nagyon kellett figyelni a ruhásnak, a kellékesnek, a sminkesnek, hogy ne derüljön ki a felvételek közötti időbeli különbség. Az egyes, kettes műteremben ment a forgatás. Az operatőrök, a kábelesek, a technikusok mind tudták a dolgukat. Az utasításokat fejhallgatón keresztül kapták. A rendező, Kalmár András, a közvetítőkocsiban ült és hangszórón keresztül onnan utasította a stábot. Akkor azt éreztem, hogy teljesen kettéváltak a tévések és a filmgyáriak. Két világ dolgozott együtt. A díszletet a filmgyáriak építették, a világosítók, a fővilágosító Örsi Béla, a berendezők is filmgyáriak voltak, de az operatőrök mind tévések. A világosítók egyszer bevilágították a díszletet és szinte félnapokig nem kellett korrigálniuk. A koreográfus Novák Ferenc és a táncosok, a Néphadsereg Művészegyüttesét képviselték. Összeszokott profik voltak és gyorsak. De minden felvételnél ment a cirkusz, mert a díszletben a táncolható felület kevés volt nekik. Néha majdnem a díszletfalba ugrottak a lendülettől. De aztán Novák Tata, így hívta mindenki, mindig kitalált valamit, amitől eladhatóvá vált a táncbetét.
A darab zenéjét nagyon élveztem, fülbemászó volt, modern és olyan jó kis csavarok voltak benne. Aztán kiderült, hogy az egyik kedvenc zeneszerzőm, Ránki György követte el. Sajnos vele nem találkoztam, mert a rádióban vették fel a zenét is meg a dalbetéteket is. Mentek a felvételek egymás után. Én ott ültem a díszlet mögött, és azt éreztem, hogy ez kicsit olyan lélektelen. Az egész olyan személytelen. A színészek teszik a dolgukat, de nekem úgy tűnt, hogy a rendező csak az egészre figyel. A picike részletekre nincs idő. Improvizálni nem nagyon lehet. Hiszen a próbák alatt az operatőrök is megtanulják a jelenetet, és pontosan azt kell csinálniuk, amit megbeszéltek a felvétel előtt. Ezért is más, mint a színház. Talán ezért nagyon más.
Többnyire éjjel kettőkor fejeztük be a munkát. Nekem kellett intézni a szállítást, a másnapi diszpók kiadását, és egyéb bajos ügyeket. Aztán amikor már mindenki elment, akkor hívhattam magamnak is taxit. Másnap viszont reggel fél nyolcra jött értem a stábkocsi és vitt vissza a filmgyárba.
– Egy húszévesnek ezt bírnia kell! – fújta rám jellegzetes illatú Csongor szivarja füstjét Falus Gyuri bácsi. – Mondtam neked, ez nagyon kemény pálya. Ez a farkasok birodalma. Amit megtanulhatsz, azt meg is kell tanulnod, mert csak akkor derül ki, hogy mi az, amit nem lehet megtanulni, de azt is tudod kell. Itt nincs két egyforma nap, nincs két egyforma munka. Itt különleges emberekkel kell bánni. A színészek különleges emberek. Mindenkinek más a heppje, más a stílusa, másként akarnak fontosnak látszani, elsősorban önmaguk számára. Azt ajánlom, hogy fogadd el őket úgy, ahogy vannak, amilyenek, amilyennek látszani akarnak.
Számomra az volt a furcsa, hogy a színészek többsége másként viselkedett a filmgyárban, mint a saját színházi közegében. Itt sugárzó egyéniségek voltak. Ha beléptek a filmgyári büfébe, hirtelen mindenki rájuk figyelt, mert sugározták a jelenlétüket. Ez egy különleges adottság, ami nélkül lehet valaki kitűnő gépészmérnök, de jó színész semmiképpen. Legtöbbjükkel csak néhány mondatot tudtam váltani, azok is kizárólag a feladatokról szóltak. Nagyon nagy volt a hajtás. Én, mint kezdő, zöldfülű újonc csak kapkodtam a fejem, hogy hogyan lesz ebből tévéjáték, pontosabban tévés zenés színház.
Mindenki tette a dolgát, és lassan befejeztük a forgatásokat. Az utolsó napon volt még néhány pótfelvétel, volt néhány közeli egy-egy szereplőről, de az igazi meglepetés számomra csak utána következett. Fel kellett venni a tévéjáték úgynevezett „húzós vége főcímét”. Ez azt jelenti, hogy a filmek végén megjelenik a felírat, amely tartalmazza a színészek, az alkotók, a stábtagok neveit és egyéb fontos információkat. Ez a nézők számára természetes, de annak idején nem volt egyszerű ezt megcsinálni. Hoztak a tévések egy faszerkezetet, amelyen két hatvan centi hosszú és legalább 15 centi átmérőjű henger volt hetven centire egymás alatt. Az alsó hengerre feltekerték a sokszor 8-10 méter hosszú fekete papírra fehér betűkkel írt stáblistát. Kamerával ráálltak a két henger közti részre, ahol kifeszült a papír. Egy ember fogta alul az alsó hengeren lévő tekercset, míg a másik egy kurblival lassan tekerte a felső hengerre a betűkkel teleírt fekete papírszalagot. Nagyon egyenletesen kellett tekerni, és minél hosszabb volt a főcím, annál nehezebb volt a tempót tartani. Legalább háromszor vették fel, amíg elfogadható nem lett. Egy egész stáb drukkolt a tekerőnek, hogy végre sikerüljön.
– Éjjel keverjük a Rózsa Sándort! Jó lenne, ha ott lennél – szólt Áchel Manó, miközben éppen egy randevút beszéltem meg.
– Tehetek mást? – kérdeztem vissza.
– Azt hiszem, most nem a legalkalmasabb pillanat ezt a kérdést feltenni. Nem! Neked kell visszajönni fél 11-re. Majd rövidebb lesz a randid.
Este időben a hangosztályon voltam. Csonka Jánossal már ismertük egymást, de Szinetár Miklóssal még nem találkoztam, csak futólag a folyosón. Bemutatkoztam, és leültem a hátsó sorban lévő székre.
Elkezdődött a keverés. Legalább tizenöt ember dolgozott a háttérben. Fogalmam sem volt, hogy ki mit csinál. Olyan zűrös volt, ahogy a tekercsek, a hangkamerák, a különböző hangszalagok számai követték egymást. De Csonka és csapata értette, ment minden a maga útján. Néha Szinetár kért valami változtatást az arányok beállításán, de nem volt számomra érzékelhető a különbség. Valaki azt kérte, hogy a szöveget „szögediesen” mondják a színészek, mert akkor autentikusabb lesz, hát a kritikus jelenetek hangját felvették még egyszer. Ott vitatkoztak a nyelvészek és a dramaturgok, hogy melyik a szögedibb akcentus, mert ha avval kezdik, akkor azt konzekvensen végig kell csinálni. Nem igazán értettem, miért kell ehhez ragaszkodni, hiszen ez nem viszi előbbre sem a hitelességet, sem a befogadhatóságot. Ahogy ott ültem, azt éreztem, hogy a dialógusokon nevetnem kellene, mert annyira mesterkélt, mint egy paródia, de tudtam, hogy nem adhatok ki magamból semmiféle jelet.
Két tekercs cseréje között megjelent néhány fiatalember. Szinetár végzős rendezőszakos hallgatói.
– Tanár úr! Az osztály vizsgára megjelent! – mondta mosolyogva Fehér György, akinek a vizsgafilmjét már ismertem.
– 15 perc kávészünet! – adta ki a parancsot Csonka János. Én is kifele mentem a stúdióból.
– Johnnykám! 10 perc elég lesz! – szólt vissza Szinetár.
– Kicsit elfoglalt a Miklós mostanában. Főiskola, filmek, tévés ügyek. Hogy bírja? Más már belepusztult volna.
Én meg azt gondoltam, hogy de jó neki. Azt csinálja, amit szeret, ami fontos számára. Nagyon aktív, nagyon népszerű, közismert a televízióból, van humora, jókat mond, és mégis szerény, nem játssza meg a nagy megváltót, a fontos embert, a tévedhetetlen művészt. És de jó ezeknek a srácoknak, hogy ők már végeztek, hogy a legjobb pillanatban bekerülnek a szakmába és szabadon dolgozhatnak majd. Irigykedtem, hogy így is lehet tanulni, vizsgázni, félig barátként, kollégaként. De jó nekik! Mikor fogok én is így bejönni egyszer, hogy vizsgázzam két felvonás között?
– Kellene tíz ló!
– Intézem, Lacikám! Lovakat, lovasokat hozok. De nem lesz az kevés? Tizenkettő jobb lenne, hátha kettő lesántul.
– Belefér – mondta Bánk László, a Csárdáskirálynő című film első asszisztense, aki a legjobb volt a szakmában.
– Jó, akkor elkezdem szervezni. Tudjuk már, hogy hány napjuk van a lovaknak? – kérdezte Ordódy György, másodasszisztens, aki remekül lovagolt, sőt néha ő is beállt kaszkadőrnek.
– Nem tudjuk még. Előbb szét kell szedni a könyvet. Még azt sem tudjuk, hogy hol forgatjuk le a lovas jeleneteket. Holnapra már okosabbak leszünk. Na, gyerünk be a 12-es öltözőbe. Mostantól az lesz az asszisztencia irodája – adta ki a parancsot Bánki. Az öltöző Falus irodájával majdnem szemben nyílott, aminek megvolt a maga hátránya. Bevittünk egy nagy asztalt, székeket és hat vastag forgatókönyvet. Súlyos alkotás volt, mert minden három nyelven szerepelt benne. Vastagabb és nehezebb volt, mint a szokásos könyvek. Németül, angolul és magyarul szerepeltek a dialógusok, az utasítások.
Legalább két kilót nyomott egy-egy könyv. A csapat kiegészült Dr. Zombori Katalinnal, aki fiatal jogászként került a szakmába. Később ő is rendező lett. Bánki valóban elkezdte szétszedni a könyvet. Helyszínekre, jelenetekre, szereplőkre. A díszlettervező Vayer Tamás és az operatőr Bíró Miklós más csomagból dolgoztak. Nagyon lassú és sziszifuszi munka kezdődött. Már nagyjából tudtuk, hogy kik lesznek a szereplők, sőt azt is, hogy Anna Moffón, a világhírű operaénekesen kívül német és osztrák énekesek és színészek is játszanak majd. Őket a külföldi producerek hozzák.
A magyarok is főszerepeket kaptak. Latinovits, Psota Irén, Németh Sándor, Schubert Éva, Huszti Péter és még néhányszázan. Velük Falus György kötött szerződést. A külföldiek szerződéseinek tartalma szigorúan titkos volt, hiszen többszörösét kapták nyugatnémet márkában és dollárban, mint a magyar kollégák, amiből később óriási sértődések születtek.
Ahogy elkezdtünk volna együtt dolgozni, a gyártásból mindig bejött valaki értem, és különböző feladatokkal bízott meg. Úgy jártam ki Ferihegyre, mint egy taxis. Volt, amikor napjában háromszor is. Ezért csak nagyon felületesen láttam át, hogy mit csináltak Bánkiék. Egyre közeledett a forgatás kezdete. Mind többen lettünk, akik a stábot alkották. Megjelentek a tolmácsok, a sminkesek, a ruhások, a fodrászok, a statisztaszervezők, akikkel mind szerződést kellett kötni. Aztán jöttek a színészek, a táncosok, a technikusok. Az iroda, mint egy felbolydult méhkas. Ez a film volt akkoriban a legnagyobb koprodukciós vállalkozása a filmgyárnak. 1971-et írtunk.
Tudtam, ha elindul a film forgatása, akkor én átmegyek segédoperatőrnek a kamera részleghez. Kicsit féltem tőle, mert az nagyon konkrét, szakmai munka, nagyon összetett, és sokan voltunk. Igaz, két kamera forgat, de nem egyszerre, hanem egymás után. Vagyis mindent háromszor kell majd felvennünk. Esténként bementem a filmgyári sötétkamrába gyakorolni. A negatív filmnyersanyagot kazettába befűzni, kivenni, dobozolni, cserélni. A kameráknál csak profik dolgozhattak. Ők fűzték be a filmet a gépbe, ők állították a blendét, az élességet. Bíró Miklós operatőrrel együtt hatan voltunk két kamerára. Igaz, egy-egy kamera súlya több volt, mint fél mázsa.
Milyen furcsa. Több száz ember dolgozik egy filmben, és aki az egészet felveszi, aki technikailag az egészért felel, az operatőr és csapata. Minden, ami leképződik a képen, a tudásától, a tehetségétől függ. Nincs két egyforma felvétel, nincs két egyforma kép. Mégis a képeknek egységesnek kell lenniük, mert az egységes képek adják meg a film stílusát. Ez nagyon bonyolult feladat. Ha valaki próbál tíz fényképet készíteni azzal a szándékkal, hogy bár minden kép más, mégis legyen bennük valami közös, valami, ami egységet teremthet a képek között, kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű. Persze akkor én el voltam ájulva a kameráktól, ezektől a csodálatos gigászi szerkezetektől. Féltem. Féltem, hogyan tudok majd helyt állni, hogy valami baj lesz velem, ami később sajnos be is jött.
Az első forgatási helyszín a tóalmási kastély parkja volt. Hirtelen rengeteg ember lett körülöttünk. Tolmácsok, zenei felelősök, lovasok, lovak, táncosok, szinkronrendezők, akik a playbacket figyelték, voltak, akik csak a nyelvi verziókat instruálták, hogy a színészek el tudják mondani németül, angolul és magyarul a szöveget, ami nem volt olyan egyszerű. A magyar színészeknek egy fekete furnér lapra – úgynevezett négerre, ami a lámpák felesleges reflexeit kitakarja – írták fel fonetikusan a német és angol szöveget. A külföldi színészek sokkal fegyelmezettebbek voltak. Ők a szöveget már a forgatás előtt tudták. A magyar szöveget is el tudták olvasni. A kiejtés nem volt lényeges, de az utószinkron számára fontos volt a szótagszám, főleg a közeli képeken.
A két kamerát egymás mellé tettük, egy-egy úgynevezett filmes hokedlire, aminek a magasságát lehetett állítani és sokat bírt. Erre került fel a 30 kilós kamerát tartó fej, amit az operatőr egy schwenk-kar segítségével tudott mozgatni. Ennek a bonyolult szerkezetnek nagyon stabilnak kellett lennie, és az egész rendszert két ujjal kellett fixálni, illetve kilazítani, hogy vertikálisan vagy horizontálisan tudjon mozogni a kamera. Az amerikai filmesek nem bíznak az operatőr vállában és kezében, mert ők ezeket a mozgásokat két forgatható kerékkel érik el, amire gyakran külön embert alkalmaznak. Nálunk az operatőr az, aki a kívánt kompozíciót az egész testével hozza létre. Bíró Miklós rutinos operatőr volt. De ekkora kamerákkal még nem nagyon dolgozott. Ráadásul két teljesen más rendszerű kameráról volt szó. Az egyik egy úgynevezett nagyvariós Arriflex blimp, ami szinkronhangos felvételek forgatására volt alkalmas. Azért volt nehéz, mert a kamera ólommal volt körbefogva, hogy a berendezés hangja ne legyen hallható. Ezt a technikát eredetileg Schuller Imre magyar operatőr találta ki és valósította meg egy tejesköcsögből, amit aztán gátlástalanul lekoppintottak a nagy kameragyártó multik. De erről majd később írok. A forgatás másik kamerája egy amerikai, úgynevezett Michel blimp volt. Abban hasonlított a két kamera egymáshoz, hogy mindkettő fekete, hasonló optikával, de a kezelőszervek mindegyiken máshol. Az Arriflex blimppel a magyar és német verziót vettük, a Michellel az angolt.
Azt láttam, hogy az operatőr, Bíró Miklós, kicsit gondterhelten ül egy kempingszéken, és elgondolkodik, milyen kalandot és milyen felelősséget kell vállalnia. Ekkora lehetősége kevés operatőrnek jutott akkoriban. Szinetár elmondta a jelenet elején, hogy mit szeretne. Lovasok jelentek meg, akik a parkban jöttek mentek. Ordódy Gyuri is lovagolt. Meghatározták, hogy mettől meddig kell menniük. A két főszereplő dublőrei egy nő és egy férfi beöltöztek a szereplők jelmezeibe, a fodrászok, sminkesek kicsit dolgoztak rajtuk és öt méterről nem lehetett megkülönböztetni őket az eredeti szereplőktől.
– Állj! Vissza az egész! - kiáltotta el magát Bánk Laci! – A női lovas hozzám!
Mindenki lefagyott, mi lehet a probléma. Olyan szépen indult minden. A Dagmar Kollert utánzó dublőr odaügetett Bánkhoz.
– Nem ez a nyereg lesz. Tessék feltenni a dámanyerget! A lábak a ló bal oldalán legyenek. A hosszú lovagló szoknya is balra lógjon le a ló oldalán. Még egyszer vesszük! Szóljatok, ha készen vagytok!
– Duda! Hang, kamera rendben? Felvétel indul! Csapó!
Elindult a felvétel. Úgynevezett nagytotálban lovagolnak. Mennek balra, jobbra, háttal, kicsit szembe is.
– Ennyi! Jó! Vegyük fel még egyszer! A tempót kicsit lassabbra kérem! Az irányok rendben vannak. A háttérben lovaglók kicsit tempósabban. Több keresztirányú mozgást szeretnék látni! – adta ki az utasítást Bánk, aki ránézett a kempingszéken ülő Szinetárra, hogy van e valami egyéb kérése. De Szinetár csak bólintott, rendben.
– Ennyi! Jó, Kamera rendben volt? Jó, akkor a kamera átáll! Angol verziót vesszük. Ugyanezt kérem elölről! – Bánk ismét cigarettára gyújtott. Azt éreztem, hogy szétfeszíti az adrenalin. Minden a fejében és a kezében van. Ő diktálja a tempót, a beállítások részleteit. Ő irányít, ő a kapitány.
Az angol verzió felvételét nem láthattam, mert nekem ki kellett cserélnem a kazettában a filmet. A körülmények nem voltak ideálisak. Trópusi hőség perzselt. Nekem egy úgynevezett Latria névre keresztelt szovjet gyártmányú mikrobuszban kellett filmet cserélnem. Ömlött rólam a veríték. A fekete klott anyagból készült töltőzsákban szinte főzni lehetett volna. Kicseréltem az exponált anyagot egy úgynevezett szűz tekercsre. Három kazettában kellett filmet cserélni. Egy-egy percnyi levegővételt adtam magamnak két kazetta között, de már sürgettek, hogy hol vannak a kazetták, mindjárt felvétel lesz. Értem én, hogy én vagyok a kezdő, a feketeseggű, de minek ez a balhézás. Kicsit feszült a hangulat. Amikor a harmadik kazettát kinyitottam a töltőzsákban, hogy kiemeljem az exponált anyagot, bekövetkezett, amitől rettegtem. A kezemben lévő 150 méteres tekercs közepe elkezdett kifolyni, mint a szerpentin, úgy ömlött a töltőzsákba. Mit tehetek? Mit lehet ilyenkor csinálni? Elkezdtem visszatekerni kézzel a filmet a tekercs belsejébe. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végeztem. Akkor még nem tudtam, hogy a kazetta volt a hibás, mert nem volt elég erős az úgynevezett frikció, a kazetta húzóereje. Amikor befejeztem, mindenem vizes volt, mintha a zuhany alól léptem volna ki.
– Gyere segíteni, át kell pakolni a kamerákat! – szólt oda egy kolléga. – Mi van? Csak nincs meleged? Hja, minden kezdet nehéz. Na, gyere már!
A kamerát egy sínen futó, úgynevezett fahrt kocsira pakoltuk át. A sín a földtől néhány centi magasságban futott. A talaj egyenetlenségeit a sín alá helyezett lécekkel, deszkákkal, fa ékekkel korrigálták, a hosszan futó sínpárt így vízszintbe hozva és stabilizálva. A fahrt kocsira még felkerült egy hatalmas szénrudakkal ívet húzó, úgynevezett szenes lámpa. A kocsin az operatőrön kívül ott volt a két kameraman, a lámpát kezelő világosító. A fahrt kocsi elé kerül a kétkerekű hintót húzó Bánk Lászó és Ordódy György, a hintón pedig az osztrák szubrett és René Kollo tenorista ültek, mintha éppen a parkban kocsikáznának és boldogan playbackre énekelnének. De a kép még nem teljes, mert a sínek mellett haladt a hangosztályos, aki tartotta a hangszórót a színészek felé, amin a felvett ének szólt, a fahrt kocsi mellett ment az egyik producer, aki Dagmart hozta, vele ment a playbackért felelős asszisztens, a fahrtmester, a fodrász, a ruhás, a kalapos, és még néhányan. A kétkerekű hintó húzása sem volt egyszerű, hiszen a távolságot szinte milliméterre kellett tartani a fahrtkocsitól, továbbá, hogy ne botoljanak bele a sínekbe vagy az alatta lévő faékekbe. A színészeknek nem csak énekelniük kellett, hanem eljátszani, hogy egy igazi ló húzza a kis kocsit, amit irányítani kell.
Ez egy hétköznapi beállítás, hiszen a filmben azt látja a néző, hogy a két szereplő kocsikázik. Látja őket totálban, látja közelről és látja abból a szemszögből, ahogy az életben sosem láthatná, a ló feneke szemszögéből.
A szenes lámpa elé úgynevezett selymeket tesznek, amely lelágyítja a fényt. Dagmar szőke haja és a háttér fáinak sűrű sötét lombkoronái között nagy volt a kontraszt. Sebaj. Bánk azonnal kért egy világos színű napernyőt Dagmar feje mögé, és azonnal helyreállt a kiegyensúlyozott kép, a rend.
Pontosan be kellett állítani René Kollo szalmakalapját, hogy ne takarjon semmit sem az arcából, aztán egy lovas ember megmutatta, hogyan kell fogni a gyeplőt, milyen, mozdulatok kellenek. Mit kell csinálni az ostorral, amit majd a totálban is hasonlóan kell használni. Mire ezt a jelenetet felvettük legalább kilencszer, mindenki kellőképpen elfáradt.
Másnap Falus és a kamerastáb vezetője Barcs Sándor magához hívat.
– Ezt kaptuk a laborból! Olvassad el! – tajtékzott Barcs.
A kezembe nyomták a filmlabor meójának jelentését az előző napi muszterról.
– Mi ez? – kérdezte Falus őrjöngve. Mit csináltál az anyaggal? Azt írják, hogy tele van ujjlenyomattal a negatív! Más nem nyúlt hozzá, csak te! Mit csináltál? Tudod, mennyibe kerül, ha meg kell ismételni a forgatást?
Kész! Végem! Azt éreztem, hogy egy világ omlik össze körülöttem. Egész életemben arra vágytam, hogy filmes legyek és most tessék, ilyen hamar vége lett. Ki fognak rúgni. Égett a képem, és persze fogalmam sem volt, hogy mekkora a baj.
– Az egyik kazetta, amiből próbáltam kivenni az exponált anyagot, túlságosan lazán húzott. Amikor kiemeltem a tekercset, a belseje kiszabadult. Próbáltam óvatosan visszatekerni, de a töltőzsákban nem tudtam jobbam vigyázni. De ez csak egyetlen kazettával fordult elő. Nem értem, hogy miért az összes anyagra írják. Meg lehetne nézni?
– Hol akarod te megnézni? Itt? És ha te megnézed, mit látsz rajta? Falus teljesen fel volt dúlva. Barcs kicsit nyugtatta, de nem sok eredménnyel. Most fel kell mennem Pestre, a laborba, mielőtt a külföldiek szagot kapnak. Meg kell nézetni az anyagot. Ha nagy a baj, szedheted a sátorfádat. Mától csak cérnakesztyűben nyúlhatsz az anyaghoz. Megérteted?
Falus elviharzott, mint egy fergeteg. Csak a szivarja füstje maradt az arcunkon.
– Van ilyen! - ingatta a fejét Barcs. Néha előfordul, de akkor szóljál! Remélem nem lesz semmi baj. A labor szokott ilyeneket írni. A kérdés, hogy melyik felvételen van rajta. Azon, ami hasznos, ami kopírozandó, vagy amit nem kell muszterolni. Miért nem szóltál, hogy az egyik kazetta szar? Itt van a műszerész ügyelet. Azért vannak itt, hogy ha baj van, azt megoldják.
Ott álltam megsemmisülve. Azt éreztem, hogy az egész stáb engem néz, engem tart bűnösnek, hogy elszúrtam a munkájukat. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan lehet jóvá tenni? Legszívesebben elsírtam volna magam, de az valahogy nem én lettem volna. Azt éreztem, hogy már nem is szeretem ezt a filmet. Legyen vége. Azt éreztem, hogy addig is én voltam az újonc, akinek fogalma sincs, hogy egy stábban hol a helye, aki nem ismeri a hierarchiát, az erőviszonyokat, akivel lehet kicsit kicseszni, akin lehet élcelődni. Borzalmasan éreztem magam. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Többször lejátszódott bennem a jelenet, ahogy kibomlik izzadó kezeim közül a 120 méteres tekercsnyi film.
– Ezt megúsztad! – szólított magához reggel Falus. Valóban tele volt az ujjad nyomaival a tekercs eleje. Az a szerencséd, hogy a színészek rontottak és ismételni kellett a jelenetet. De máskor ilyen nem fordulhat elő! Cérnakesztyű! Akármilyen meleg van. Kötelező viselned! Miután megúsztam, jött a csapat bosszúja. Többszörösét kellett dolgoznom, mint addig. Nem csak kazettáztam, de nekem kellett a jelenet végén a szereplő elé tartani az úgynevezett színtáblát. Aztán vissza a töltőzsákba, kesztyűs kézzel, ami nagyon nehéz volt, mert azt éreztem, hogy megint ki fog csúszni az anyag a kezemből.
A labor továbbra is írt üzeneteket, hogy karcos az anyag, hogy ujjlenyomatok vannak rajta, de tudtam, hogy az nem tőlem származhat. Egyelőre nem rúgtak ki. Tudtam, hogy többé nem hibázhatok. De nemcsak velem volt baj. A nyugati producerek a vetítőben nem a képek szépségét nézték, hanem azt, hogy a színészeknek, főleg Dagmarnak, hány orrárnyéka van. Bíró Miklós pedig azt mondta, hogy a nőnek nagyon nagy az orra. Néha előfordulhat, hogy árnyékot csinál az arcára, hoztak volna egy kisebb orrú színésznőt. Szinetár Miklós tudta, ha a filmet megvágják, senkinek nem fog feltűnni a szőke szubrett orrának árnyéka.
– Van egy ősi filmes mondás. Bolondnak ne mutass félig kész házat! Nem látja, hogy milyen lesz. Ezek a pénzhez értenek, de a filmkészítéshez nem annyira – nyugtatta Bírót egy muszter nézése után.
A nagy hajtásban mindenki feszült volt. A magyar színészek megtudták, hogy micsoda különbség van a honoráriumok között a nyugati kollégák javára. Megindult a napi morgás. Falus pedig, mint egy igazi maffiafőnök ott ült a fehér szalmakalapjában, szivarral a szájában és próbált rendet teremteni.
– Ne morogj! Ne csináljad a feszültséget! Aláírtad a szerződést? Igen? Elfogadtad a gázsidat? Igen? Akkor tessék dolgozni. Nem érdekel, hogy tetszik vagy nem. Magyar viszonyokhoz képest mindenki kiemelt gázsit kap. A nyugati színészeket nem én fizetem. Ezek a mi lehetőségeink.
Azt éreztem, hogy sokan rettegnek tőle, félnek, hogy kirúgja őket a produkcióból. Azután jött egy furcsa pillanat. Veszprémben éjjel kellett volna forgatni a Püspöki palota előtt. A teljes stáb ott állt a téren, felkészülve a forgatásra, de a püspök megtiltotta, hogy ott dolgozhassunk. A jelenetben két színésznek kellett volna kijönni az épületből. Azt meg pláne nem engedélyezte.
– A múltkor itt forgatott valami Jancsó! Meztelen nők futkároztak a folyóson. Akkor megfogadtam, hogy ide többet filmes be nem teszi a lábát! Nincs alku! Nem engedélyezem a forgatást. Elmehetnek a pápához is! Akkor sem!
Eltelt legalább másfél óra. Mindenki úgy érezte, hogy ebből nem lesz felvétel. Vayer Tamás a díszlettervező és Nell Tibor, az építész, már számoltak, hogy mennyiből lehetne ezt máshol, másképpen megoldani. És akkor megérkezett Falus. Először nem akarták beengedni a kapun, aztán valahogy mégis csak bejutott. Mielőtt belépett volna csak annyit mondott Bánknak:
– Ha szólok, azonnal felvétel. Nem lesz időnk megismételni a jelenetet.
Eltelt tíz perc, húsz perc, eltelt fél óra, Falus még mindig bent volt a püspöknél.
– Azt hiszem, én ezt most lefújom… – mondta Szinetár, aki nagyon kétségbe volt esve. Ilyen még soha nem fordult vele elő. A nyugati producerek pedig egyáltalán nem értették, hogy mi történik. Miért nem engedik a forgatást, hiszen csak külsőben kellene dolgozni, ráadásul éjjel, amikor a kutya nem megy be a palotába.
Eltelt egy óra és a kapuban megjelent Falus és a püspök, a legnagyobb barátságban mosolyogva, egymásba karolva. A stáb elájult a látványtól. Ezt a változást? Hogy csinálta?
Falus intett Bánknak, hogy most!
Beizzították a lámpákat. A kamerák készen álltak. A színészek pillanatok alatt a kapunál voltak. Falus odalépett Szinetárhoz.
– Forgatunk! Kaptunk fél órát! Ne totojázzatok! Tűz!
– Hogy csináltad?
– Az az én titkom. Ne törődj vele! Forgass!
Ez volt az a pillanat, amikor kiderült, hogy ez a nagy, rettegett maffiózónak látszó Falus György igazi mestere a szakmának. Ma sem tudom, mi volt a meggyőző erő. De a legesleglehetetlenebb pillanatban is uralni tudta a terepet. Onnantól ő volt a sztár. A nyugati színészek, producerek, fotósok úgy csodálták, tisztelték, imádták, mint valami földöntúli erővel rendelkező nagy varázslót.
A stáb egyik fontos szereplője a standfotós, aki a film jeleneteit fotózza végig a forgatás során. A Csárdáskirálynő fotósa Markovics Ferenc volt. Markovics zseniális művész, kitűnő szakember, aki mindent tud a szakmáról. A magyar viszonyok, a szegénység sok mindenre megtanítja a művészeit. Ez a film forgatása során is sokszor bebizonyosodott.
Miközben a nyugati producerek, hogy bebiztosítsák magukat, több tucat nyugati fotóst hoztak, akik végig fotózták a munkálatokat, kialakult egyfajta kimondatlan szakmai verseny nyugat és kelet között. A nyugati fotósok a legkorszerűbb fényképezőgépekkel érkeztek. Mindenhová beálltak és mintegy géppisztolyból, képsorozatokat lőttek. Egy 36 kockás filmtekercset egy perc alatt ellőttek. Abból indultak ki, hogy 36 képből egy biztosan jó lesz. A nyersanyag nem volt tétel. A fotósok nyakában többnyire három fényképezőgép lógott. Az egyikben fekete-fehér, a másikban színes negatív, a harmadikban színes dia nyersanyag volt. Annyi anyagot használtak fel, amennyit csak akartak. Nem nagyon gondolkodtak a kompozíción. Mint a harctéren, lőttek reggeltől estig. Anna Moffónak Londonból hozattak egy jónevű fotóst, akinek az volt a feladata, hogy csak őt fotózza. A hölgy természetesen a kor legkorszerűbb technikájával volt felszerelve. Azt hitte, hogy a sötét Balkánra jött, fogalma sem volt, hogy hol van, de azt sem tudta, hogy a világ meghatározó fotóművészei, Brassaytól Kertészig, Capáig mind-mind magyarok voltak, és innen indultak el. Mivel nem tudta, nem is értette a titok lényegét. A titok pedig nem más, mint a pillanat kivárása, azé a pillanaté, ami megismételhetetlen, de a fotós jóvoltából mégis az örökkévalóságot adja tovább. Markovics Feri tudatos fotós volt. Ő magában látta a képet, amit meg akart valósítani. Technikailag mindent tudott. A nyakában lógó két fényképezőgép, egy NDK gyártmányú 6x6-os Pentaconsix, és egy 6x9-es tüköraknás Yashica Mat a fejlett nyugat szempontjából már kicsit elavult volt. A külföldi fotósokkal szemben egy tekercs filmre csak 12, illetve 9 felvétel fért el. A nyersanyag nagyon is korlátozva volt. A fotós egy egész filmre kaphatott – maximum 30 tekercs filmet. Mindennel el kellett számolni. Mégis, napok alatt kiderült, hogy Markovics képei lenyűgözőek. Először nem nagyon akarták, hogy Moffóról egy-egy közeli képet készítsen, aztán belefáradtak a folytonos figyelésbe. Markovics a 180-as teleoptikával elkészített egy portrét, amit másnap megmutatott Moffónak, aki el volt ájulva a képtől. Azt mondta, hogy ilyen gyönyörű képet eddig senki nem csinált róla. Onnantól kezdve csak Markovics Feri képei kerülhettek ki Moffo budapesti szerepléséről a nemzetközi sajtóba. A Moffót főállásban fotózó hölgy megnézte Feri képét, letette a fényképezőgépét, és azt mondta, itt semmi szükség nincs rá. Mielőtt hazautazott, leült Markoviccsal a Halászbástyán. És azt kérdezte:
– Mondd meg nekem őszintén, hogy csinálod? Mert nem létezik, hogy ezekkel a gépekkel, amiket a nyakadban hordasz, ilyen briliáns képeket lehet létrehozni. Valami trükköd biztosan van. Nem fogom ellopni, csak tudni szeretném…
Markovics Feri egy ideig hallgatott, és azt mondta:
– Lehet, hogy van benne valami trükk, de az nem a gépben, nem a filmben van, hanem bennem. A pillanat kivárása a trükk. Amikor már a nyakamon, a bőrömön érzem, hogy még mindig ne, még mindig ne, és mindenem megfeszül, és megjelennek az izzadságcseppek, akkor szoktam exponálni.
– Köszönöm! Ki fogom próbálni – mondta a hölgy, elbúcsúzott Feritől, és elindult a repülőtérre.
Hamar elterjedt a nyugati színészek körében, hogy Markovics egy zseniális fotós. Lassan mindenki megkérte, hogy külön neki, személyesen készítsen egy portrét, amit használhatna a továbbiakban a saját maga menedzselésében.
A stáb is hálás volt Markovicsnak, mert az ő képeiből volt látható, hogy milyen lesz majd a filmben az előző napokban felvett jelenet, hiszen a stáb nem láthatott egyetlen snittet sem előre, nem volt se módja, se lehetősége beülni a muszterek vetítésére. Maradt a fotó, ami érzékeltette a hangulatot, információt adott a szereplők, a díszlet, a világítás, a jelmezek viszonyáról.
Közben a Filmművészeti Főiskola meghirdette a filmrendezői szakra való jelentkezést. A régebben végzett fiatal rendezőktől, operatőröktől kérdeztük, hogy is megy a felvételi, mi mindent kell tudni hozzá, milyen filmeket kell megnézni előtte. A filmgyári gyakornokok többsége természetesen azonnal jelentkezett. De honnan juthatunk régi filmekhez, amiket illene megnéznünk? Valaki azt mondta, hogy be kell lépni az ELTE amatőr filmklubjába, mert ott vannak 16 mm-es klasszikus filmek. Na jó, de azokat hol és hogyan lehet megnézni? Szirtes András kitalálta. A Ráday utcában egy bérház alagsorában, egy kopott, málló vakolatú, dohos mosókonyhában szervezett egy kis mozit. Fondorlattal megszerezte a filmeket és valahogy a vetítések idejére kisétáltatta a 16-os vetítőgépet is. Egy meszelt falra vetítettünk, párnákon ültünk a mosókonyha betonján, A középen lévő vízleeresztő kanálist leragasztottuk, hogy ne jöjjön fel a csatorna bűze. Valaki zsíros kenyereket készített hagymával, és ámultan figyeltük Eizeinstein és Pudovkin, Dovzsenkó filmjeit. Akkor nem csak álmokat kergettünk, de a magunk örömére, filmeket is csináltunk. A csapatból szinte mindenki amatőrfilmezett. Mai szemel is remek 8 mm-es filmek születtek. Külön volt a kép és külön volt a hang egy magnószalagon. Nem volt egyszerű szinkronba tenni. De mindenki megtanulta a felvétel részeit, a vágást, a feliratozást.
A folytatást következő számunkban közöljük
Palotát formázó tároló edény
Kitárt tenyerű nőalak
A közönséges ürge (Spermophilus citellus, korábbi tudományos nevén Citellus citellus) a mókusfélék családjába tartozó, föld alatti üregekben élő, nappal mozgó rágcsáló. Téli álmot alszik. Elszaporodása tetemes kárt okozott a mezőgazdaságban. Szőrméje félnemes prém, szűcsipari alapanyag volt. Az ürgék 30 cm-es gereznát adnak, amiből 6–7 cm jut a farokra. Mára a közönséges ürge fokozottan védett, veszélyeztetett faj. Bár a cickánnyal és güzüvel olykor összetévesztik, az ürge elnevezés az egész nyelvterületen általános, nyelvjárási megnevezései földigém (ÚMTsz. 2: 515) és földinyúl (ÚMTsz. 2: 516).
Az ürge valószínűleg jövevényszó egy török nyelvből, s talán távolabbról a mongolból, a honfoglalás előtti időből. A magyar szót és török párhuzamait is említő V. I. Rassadin (Rasszagyin) szerint a keleti burját nyelvjárásokban ürxe ‘ürge’ (1981: 113). Rassadin rámutatott, hogy az ürxe megfelelői hiányoznak a többi mongol nyelvből, viszont megvannak egyes török nyelvekben (altaji örkö, tuvai örge, tofa örge, hakasz örge, örke, jakut örgüö), s feltételezhető etimológiái szerint visszavezethető mind a mongol ürgü-, mind a török ürk- ‘megijed, megriad’ igére (1981: 114). A burját nyelv sok régies mongol vonást megőrzött, mert beszélői a mongol népek közül legtovább folytattak halász-vadász életmódot, s maradtak erdőlakók.
Szendrey Ákos a következőképpen összegezte az ürgére vonatkozó régi hiedelmeket: „Szőnyben a húshagyó hajnalán éhgyomorra morzsolt tengerit nem eszik ki az ürgék. Szendrőn a köszvényes ürgehúst eszik, a Balaton-felvidéken az árpás szemre ürgemájat borítanak, Jászladányban és Karcagon az ürge bőréből készült zacskóból a pénz soha ki nem fogy, s Rákospalotán a medve Pál-naphoz fűződő megfordulását az ürgéhez kapcsolják” (Szendrey & Szendrey 1940: 334).
Ez utóbbi hiedelmet Fehér Jenő ismertette. „A medvét, mint időjóst Pálforduló napján, január 25-én vagy gyertyaszentelő ünnepén, február 2-án szoktuk emlegetni. Ezeken a napokon még az is, aki egyébként nem igen vizsgálgatja a felhők járását, azon töpreng, vajjon a barlangjából kikászálódott medve künn marad-e vagy visszabúvik, mert a tél szigora vagy még negyven napig eltart. Ez utóbbit pedig teszi akkor, ha ragyogó napsugár fogadja és megpillantja árnyékát a havon. Ellenben, ha zordonkodik az idő és csikorgó hideg borzongatja hátát, akkor már nem vonul vissza vackába, mert rövidesen végeszakad a tél förtelmeinek” (1943: 27). Az időjós medve hiedelme ezen állat kipusztulásával helyenként a borzra és ürgére ment át (Szendrey & Szendrey 1940: 329).
Gulyás Éva Szendrey Ákos ürgére vonatkozó összegezését a következőképpen egészítette ki: „Alföld-szerte elterjedt az a hiedelem, hogy aki a Szent György-nap előtti ürge fejét vagy farkát a pénztárcájába rakja, szerencsés lesz. Szeged környékén a Szent György előtt fogott ürge bőréből készült pénzeszacskóból nem fogy ki a pénz. (…) A Szolnok megyei Tiszaörsön a Szent György-nap előtti ürge bőrét a kotló fészkébe tenni hasznos” (Gulyás 1998: 239–240). A Rábaközben és Sokoróalján „Úgy tartották, hogy a Szent György napján (április 24.) fogott ürge bőréből készült pénzes zacskóból sohasem fogy ki a pénz” (Lanczendorfer & Balázs 1998: 64). Sinkovits Ferenc az időjós ürgéről azt közölte, hogy a bácskaiak szerint, ha mélyre kapar (és sárga földet hord ki), kemény tél lesz (1997: 67). Német nyelvterületen az ürgével (Ziesel, Zieselmaus, osztrák Erdzeisel, bajor Eadzeisal) kapcsolatos egyetlen érdemleges hiedelem, hogy a Szent György-nap előtt fogott ürge bőréből készült erszény kifogyhatatlan lesz (Riegler 1941).
A magyar nyelvjáráskutatás még annak is figyelmet szentelt, hogy legalábbis egyes tájakon számontartják, hogy az ürge más hangot ad, ha veszélyt érez (például a muravidéki Szentlászlón fütyül, füttyent) és mást, ha támad (Szentlászlón pisszëg; Guttmann & Köbölkuti 1987: 60. és 61. kérdés).
Gub Jenő a Sóvidékről, közelebbről Parajdról az ürgéről a helyi nyelvjárásban a következőket közölte: „Nemigen lehet látni, me legtöbbsző a fődbe van, de nincs is sok belőllek, ez jó es, me rosszféle portéka, vót úgy, hogy a gabonát jó megdézsmáta” (1996: 78).
Az ürge kártékonyságának korában, az Alföldön, a Dunántúlon és a palócoknál az ürgét föld alatti vackából kiöntötték, s az előbúvó állatot nyakánál megragadva a földhöz csapták (Gunda 1982). Ecsedi István arról is beszámolt, hogy a Tiszántúlon az ürgét nemcsak öntötték, de hurokkal és tőrrel is pusztították (1933).
Ami a megverselt ürgét illeti, Petőfi Sándor költészetében az Arany Lacinak (1847) szóló, közismert verses meséjének szenvedő hőse, akit a mesélő végül enyelegve magával Lacival azonosít. Az ürgeöntés azonban nemcsak szórakoztató játék volt, hanem elsősorban védekezés a kártevő ellen; ez a szemléleti alapja Petőfi egyik népdalszerű verse (Hegedűszó, furulyaszó…) metaforájának: „A búbánat szívet rágó ürgefi, Borral lehet, borral kell kiönteni” (Soltész 1980: 225). Hasonló szemléleti alapon létezett népies–tréfás Öntsünk ürgét! ‘menjünk a kocsmába!’ felszólítás (Nagy 1982: 704).
Bódás János Ürge című verse a következő:
Utak mellett, kétlábon ülve
meg-megcsikkan itt-ott az ürge.
Üldögél, nézelődik hosszan,
akár egy cövek. Meg se moccan.
Két első lábát összefogja
kegyesen, mintha imádkozna.
Hogy kártevő? Alig hihetném,
ájtatos, mint egy ál-keresztyén.
Bármi vész jött, a föld alatt
kibírta. Faja fönnmaradt.
Világproblémán nem mereng,
oldják meg azt az emberek,
ha elég bölcsek… vagy ha nem,
kipusztulnak könyörtelen, –
ha meg néhány a föld alól kimászik,
éhében ürgére vadászik.
*
Tudom, téged nem izgat: élünk,
vagy se? … De majd csak észretérünk.
Maradjon csak épen a házunk,
ne kelljen ürgére vadásznunk.
Habár… azt mondják, jó az ürge
pecsenyéje pirosra sülve
(1964; 1975: 152–3).
Az ürge fogyasztására szórványos magyar néprajzi adatok utalnak (például Gunda 1982, Kovács 1987: 92, Ujváry 1991: 75, Balogh 1992: 56–58, Lanczendorfer & Balázs 1998: 64), a hagyományos cigány kultúrában azonban általános volt az ürge (cigányul pekenuca) evése (Bódi 1993: 52, Csemer 1994: 6–7). A több magyarországi cigány nyelvben (oláh és kárpáti cigány, gurvári) is meglevő pekenuca délszláv jövevényszó lehet, ma a szerbhorvátban tekunica ‘ürge’. (Ezt az etimológiát Vekerdi József még nem említette, 2000: 126.) Balogh Gyula Bogumil az ürge alföldi piacokon való árusításáról is beszámolt, s több ürgereceptet ismertetett. Tálasi István közlése szerint a Kiskunság népe három mezei rágcsáló, a güzü, az ürge és a hörcsög gyűjtőtevékenységének eredményét elvette, felhasználta (1977: 62).
Az ürge – az ugyancsak az állatvilágból vett mókus és pók szókhoz hasonlóan – az argóhoz közelítő tréfás nyelvhasználatban ‘férfi, pasas’. Az ürge szó ezen jelentése jöhet a később említendő, átvitt értelemben a népnyelvben használt ‘férfitag’ jelentésből. Azonban az ürge szónak legalábbis a 20. század első harmada budapesti tolvajnyelvében más, meghatározott értelme volt: ‘néma, süket’ (Szirmay 1924: 48). Ugyanebben a nyelvváltozatban a belőle képzett ürgézni ige szűkebb jelentése ‘némának, süketnek tettetni magát’ (Szirmay 1924: 48), tágabb értelmezésben egyszerűen ‘szimulálni, tettetni’ (Kabdebó 1917: 45). Az orosz, szlenghez közelítő bizalmas nyelvhasználatban szuszlik ‘ürge; (műanyag, fémvázas) elárusítóbódé’ (Fenyvesi 2001: 422).
Az ürge a szólásokban is megjelenik. Például fürge, mint az ürge ‘nagyon fürge (személy, különösen gyerek)’, olyan, mint az ázott ürge vagy megázott / átázott, mint az ürge / mint a kiöntött ürge ‘(ember, állat) bőrig ázott, csuromvizes lett’. (Ezek és továbbiak: Nagy 1982: 704, ugyancsak továbbiak: ÚMTsz. 5: 575.) A rímelő fürge és az ürge szók asszociációja és együttes előfordulása különösen gyakori.
Az ürge még a gyermekfolklórban is felbukkan, például egy gyirmóti kiszámolóban:
Kertek alatt az ürge,
Rákapott a dinnyére.
Megállj ürge megfoglak,
Gatya szárába duglak!
Dirr, durr lakatos
Fogó elöl arra fuss!
(Lanczendorfer & Balázs 1998: 64).
Dutkon László gyűjtése az alábbi kiolvasó:
Sárgaföldes gödörbe
Lyukat ásott az ürge.
Inc, princ, linc,
Te vagy kint!
(1975: 70). A mindenben erotikát találó Bernáth Béla szerint a sárga földes gödör ‘vulva’, az alábbi somogyi gyermekdalban is:
Sárga földes gödörbe
Likat ásott az ürge
(Bernáth 1986: 113). Az ürge átvitt értelemben ‘férfitag’, ürgét fog kifejezés átvitt értelme ‘(a nő) coit’, s az alábbi délvidéki dalocskában a kis kert éppúgy ‘női szeméremtest’, mint az ürgével kapcsolatban előszeretettel emlegetett sárga földes gödör:
Virágos kis kertembe
Likat ásott az ürge.
Megállj, ürge megleslek,
Kendermadzaghoz kötlek
(Bernáth 1986: 113).
Az ürgelyuk megjelenik Simor András Hajnali játék című versében is: „Jön a róka, / szimatol, / ürgelyukat / kiszagol. // Fürge ürge / hova bújt? / Védi, óvja / az a lyuk!” (2015: 32).
Felhasznált irodalom
Balogh Gyula Bogumil: Szegény ember vízzel főz. (Receptek a természet asztaláról.) Dunaújváros: Balogh Gyula Bogumil 1992.
Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Erotikus szólások és egyéb folklórszövegek magyarázata. Bp.: Gondolat 1986.
Bódás János: Isten holdjai. Válogatott versek 1926–1975. Bp.: Református Sajtóosztály 1975.
Borzsák Endre: „Pákászat Monoron és környékén.” Ethnographia – Népélet 48(1937)4: 450–454.
Bódi Zsuzsanna: „A vándor cigányok táplálkozási szokásai és a változások tendenciái.” In: Cigány néprajzi tanulmányok 1. Cigány népi kultúra a Kárpát-medencében a 18–19. században. Bp.: Magyar Néprajzi Társaság, Salgótarján: Mikszáth Kiadó 1993: 49–55.
Csemer Géza: Habiszti. Cigányok élete – étele. Almanach. A szerző kiadása, 1994.
Dutkon László: Ki játszik ilyet? S. l.: S. n. 1975. (Óvónők Modern Kiskönyvtára 6.)
Ecsedi István: „Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon.” A Debreceni Déri-Múzeum Évkönyve 1932 (Debrecen Sz. Kir. Város Déri-Múzeumának Kiadványai 28.) 1933: 119–262.
Fehér Jenő: Időjós állatok és növények. Bp.: Athenaeum 1943.
Fenyvesi István: Orosz–magyar és magyar–orosz szlengszótár. Bp.: Syca 2001.
Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
Gulyás Éva: „A vegetáció megújulásával kapcsolatos Szent György-napi hiedelmek.” In: Füvessy Anikó, szerk.: Állatábrázolás a magyar néphagyományban. Debrecen: Ethnica 1998: 232–244.
Gunda Béla: „ürgeöntés.” Magyar néprajzi lexikon 5: Szé–Zs. Bp.: Akadémiai 1982: 442.
Guttmann Miklós & Köbölkuti Katalin: Hangutánzó igék vasi és muravidéki atlasza. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1987.
Kabdebó Oszkár: Pesti jassz-szótár. Mezőtur: Török Ignác 1917.
Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton…” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár: Hazafias Népfront városi bizottsága, Mosonmagyaróvári Múzeumbarátok Egylete 1987.
Lanczendorfer Zsuzsanna & Balázs Lívia: Ósdi állatosdi. Győr: Magánkiadás 1998.
Nagy Gábor, O.: Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Bp.: Gondolat 19823.
Rassadin, V. I.: „K sravnitel’nomu izučeniju animalistskoj leksiki bur’atskogo jazyka.” In: Jazyki i fol’klor narodov Severa. Novosibirsk: Nauka 1981: 97–119.
Riegler, Richard: „Zieselmaus.” In: Hanns Bächtold-Stäubli & Eduard Hoffmann-Krayer, hrsg.: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Band 9. Waage–Zypresse. Nachträge. Berlin & Leipzig: de Gruyter, Guttentag, Reimer, Trübner, Veit 1941: 935–6.
Simor András: Versek a Leendőért 2014–2015. Bp.: Z-füzetek 2015.
Sinkovits Ferenc: Bácskai magyar időjóslás. Csantavér népi meteorológiája. Újvidék: Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság 1997.
Soltész Katalin, J.: „Petőfi állatvilága.” In: Rácz Endre & Szathmári István, szerk.: Tanulmányok a mai magyar nyelv szókészlettana és jelentéstana köréből. Bp.: Tankönyvkiadó 1980. 219–235.
Szendrey Zsigmond & Szendrey Ákos: „Részletek a készülő magyar babonaszótárból.” Ethnographia – Népélet 51(1940)3: 321–336.
Szirmay István: A magyar tolvajnyelv szótára. Bp.: Béta Irodalmi Rt. 1924.Tálasi István: Kiskunság. Bp.: Gondolat 1977.
Ujváry Zoltán: Népi táplálkozás három gömöri völgyben. Debrecen: A Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke 1991.
ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Vekerdi József: A magyarországi cigány nyelvjárások szótára. Bp.: Terebess 20002.
Királynő rézből vert mellszobra
Pénzgyűrűjét óvó kereskedő
Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg.
Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól, ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jól körvonalazható világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó, azaz fiktív, szubjektív jellegűnek.
Szerzőnk érdeme, hogy a szóban forgó ötven év ellentéteit képes aktuális eszelősségekként bemutatni, hogy az olvasó ráébredjen, nem csupán a történelem hajdanvolt, immár kihűlt eseményeivel, de a körülötte lappangó, bármikor lángra lobbanható veszélyeivel is együtt él. Hogy az olvasóban újra és újra felmerüljön az obligát kérdés, ki mellé álljon, ha az igazság elkötelezettje kíván lenni?
Portréiban jó érzékkel vázolja fel a személyiség jellegzetes vonásait. A gyűjtemény első, Tisza István politikai arcélének szánt A rövidlátó Superman címet viselő írásában például ezt olvashatjuk: „Hirdette, hogy »azon világrenden pedig, hogy tőke, (…) nem változtathatunk«, ellenezte a földreformot, az általános választójog megadásában pedig a Monarchia Magyarországára, a magyar vezetésre, a tradicionális elitre leselkedő legnagyobb veszélyt látta”. A Tisza portrét követő A száműzött Károlyi című rész Károlyi Mihály, a vörös gróf politikai élettörténetének sommás összefoglalása, melynek lényegét a szöveg kezdőmondatának második fele fejezi ki a legpregnánsabban: „köztársasági elnökként pedig ragaszkodott ahhoz, hogy az ő birtokán kezdjék a földosztást”. Ám, mint tudjuk önmagában e kétségkívül fontos politikai gesztus nem volt elegendő az égető aktuális feladat, az első világháborús vereség káoszába süllyedt ország talpra állításához. Szerzőnk áthallásoktól sem mentesen érzékelteti, hogy Károlyi száműzetését követően többek között ennek volt köszönhető, hogy „[az] 1919 utáni ellenforradalmi irodalmi propaganda és a perek – a Tisza-per, a Károlyi-per, a népbiztosok pere – mind azt a célt szolgálták [szolgálhatták], hogy a baloldali politikusokra ne politikai alternatívaként, hanem köztörvényes bűnözők gyülekezeteként tekintsen a közvélemény”. Ezért a Tisza István nevével fémjelzett, az országot valóban összeomlásba sodró tradicionális, magyar, úri, feudális, konzervatív, keresztény és tőkés tulajdonosi elitkonglomerátum igazi alternatíváját nem is az ellenoldal első-vonalbeli politikai szereplői, hanem egy ideologikus vértezettségű, a távlatok, a jövő igényeit az események forgatagában is érzékelni képes, ám cselekvési lehetőséghez csupán másodvonalbeliként jutó garnitúrája képviselte. Ahogy ezt a gyűjtemény „Cselekedjél úgy, mintha sorsdöntő tényező volnál” című harmadik darabjában, a magyar radikalizmus reprezentánsaként bemutatott Jászi Oszkár esetében láthatjuk.
Jászi Oszkár a korszak egyik kiemelkedő, a kor teoretikusi teljesítményeivel lépést tartó szereplője volt. „Jászi az ország legsúlyosabb problémájának a nemzetiségi kérdést látta”, írja szerzőnk, ezért az uralkodó nézetet képviselőkkel szemben, akik a „nemzetiségi kérdésben egy magyarosítási kihívást láttak”, az ő elképzelése az volt, „hogy a magyar demokratikus erőknek ki kell egyezniük a nemzetiségi elitekkel, hogy a választásokon egyesíthessék erejüket a magyar, román szlovák és a többi demokraták”. Csunderlik így folytatja: „Mivel Tisza István konokul ellenezte az általános választójogot, ezért írta Jászi 1910-ben: »Ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!«” Jászi politikája békeidőben, konszolidált körülmények között tagadhatatlan, hogy akár eredményre is vezethetett volna. „A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című 1912-es könyvében is” még az ellentétek hazai, csupán Magyarországon belüli elrendezését keresi, ám az 1918-as A Monarchia jövője – A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című munkájában „a térség problémáinak megoldását távlatosan már a dunai konföderáció létrehozásában látta”. Azonban a háborús események nem a Jászi féle elgondolásokat támogatták, minthogy az antant hatalmak győzelmük esetére és érdekében az új, háború utáni nemzetállami rendezés keretében a Monarchia, s főleg Magyarország testéből hatalmas területeket ígértek az ország nemzetiségeinek. A Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztereként a viharos irredenta és imperialista ellenszélben nem sikerült eszméit eredményesen képviselnie. „1919 januárjában önként távozott miniszteri posztjáról”.
Jászi kapcsán Csunderlik Péter Pók Attila dolgozatára hivatkozva figyelmes szemmel hozza szóba, hogy az 1901-ben Jásziék által létrehozott Társadalomtudományi Társaságnak „kezdetben nemcsak baloldali radikális, hanem konzervatív-liberális tagjai is voltak [mindaddig], amíg az 1905-1906-os belpolitikai válság során” a darabontkormány eltérő megítélése miatt „nem szakítottak egymással”. „Onnantól két értelmiségi csoport küzd egymással a máig tartó kultúrharcban (kiemelés tőlem, B.G.), az egyik »Európából«, a másik meg a »nemzetből« tagadja ki a másikat”.
Ahogyan az Csunderlik Péter könyvének lapjain is kibontakozik, Európa történetének elmúlt 150-200 évében alapvetően tehát két világnézet – és a változó körülmények közepette időről időre átrétegződő két politikai tábor – vetélkedésének lehetünk a tanúi. Mégpedig az öröklött rendi viszonyok és a kapitalizálódó feudális birodalmak új, szociális antagonizmusai ellen szerveződő progresszív, internacionális politika erői, valamint a feudális viszonyokból kinövő, ám tőkésnemzeti elitté váló, s uralkodó osztálypozícióit makacsul őrző tradicionális tábor között. A világháborúkat a progresszívek és a tradicionalisták összecsapásaként szemlélő nézet szerint 1920 után a feudális birodalmak romjain kialakított, ám a reváns, a fasizmus majd a kiépülő atomfenyegetés melegágyává lett nemzetállami világrend a második világháború megrázkódtatásai közepette megbukott, ezért 1947 után a párizsi békerendezést követően felemelkedő két uralkodó világhatalom, az USA és a Szovjetunió a maga ország-táborainak a kialakítására törekedett. Azonban míg az Egyesült Államok – mintha megszívlelte volna Jászi Oszkár korábbi elképzeléseit –, a Marshall-segéllyel Nyugat-Európát egy föderális, unionális fejlődési pályára állította, addig Szovjet-Oroszország, amely 1917 után maga is egy szocialista unióként szerveződött újjá, a befolyási övezetébe került új szocialista országok föderális fejlődési útját – szembe menve a Dimitrov és Tito prognosztizálta korszerű gazdaság és államfejlődés követelményével –, megakadályozta. Mégpedig azért, mert még az 1930-as években, a kiépülő sztálini represszió következményeként a Szovjetunió feladta államszerkezetének uniós ethoszát, s állampárti (nemzetállami) diktatúrává alakult. Ezért, s nem utolsósorban a befolyási övezetébe került autarkiák könnyebb ellenőrizhetősége okán mondott ellent ezek uniós fejlődési modelljének. Itt említem meg, hogy a sztálini autokrata hatalomgyakorlás külpolitikai anomáliái már a spanyol polgárháború idején megmutatkoztak, amikor a nemzetközi brigádok, például a trockisták, az anarchisták, a sztálinisták stb., nemcsak a falangistákkal, de egymással is megütköztek. Nem is beszélve a Szovjetunió és Jugoszlávia 1948-as, épp a föderáció okán kirobbant ellentétéről. Ezért szerzőnk az egykori Internacionálé antiföderalista, a Szovjetunióra is nemzetállamként tekintő „eszelőseit” ugyancsak könyve „hősei” közé fogadhatta volna.
A váltakozó szerencsével zajló kultúrharc mai állása szerint a Monarchia és Nagy-Magyarország felbomlásáért – szemben a háborúvesztéssel – az összeomlást követő Károlyi Mihály és Kun Béla nevével fémjelzett forradalmak a felelősek. És persze mindazok, függetlenül tevékenységük erőszakos, vagy intellektuális jellegétől – mint például a Lenin-fiúk, vagy Kassák Lajos körének konstruktivistái –, akik közül többeket egy-egy részlet erejéig szerzőnk is megidéz: így például Garami Ernő, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Gárdos Mariska, Somogyi Béla, Bacsó Béla, Mónus Illés, vagy a később mártírhalált halt Szerb Antal stb. Ma, amikor Tisza István, és Horthy Miklós szobrokat avatnak, s az 1930-as évekbeli Nemzeti Vértanúk emlékművét építik újjá, s ennek révén felelevenítik az ezek által szimbolizált ellenségképet, amely a tradicionális nemzetállami elithez tartozókon kívül mindenki mást, úgy mint a perszonális alapon álló nemzetieket, a demokratákat, republikánusokat, liberálisokat, szociáldemokratákat, szocialistákat, kommunistákat stb., ellenségnek tekint – olvasva a könyv A történelemhamisítás emlékműve című fejezetének sorait –, igazságbeszédnek érezhetjük. A NER külpolitikai irányvonalának hozadékaként pedig azzal a hazánk határain is átcsapó új-keletű, a föderalistákat a szuverenistákkal szembeállító ellentétpárral szembesülhetünk, amely országunk jelenlegi Európai Uniós elszigetelődésének ideologikus oka.
Az írások, akceptálva a pillanatnyi erőviszonyok kereteit, azt sugallják, hogy az Európában jó száz év óta körülöttünk lappangó nemzetállami feszültségek feloldási alternatívájaként mindaddig hiába tekintünk az egész Európát egyetlen gazdasági egységbe tömörítő Keynes-i ajánlásra, amíg hazánkban a jelenlegi politikai konstellációt a nemzetállami szuverenitást favorizáló konzervatív nemzeti-keresztény ambíciók dominálják. Ezért végül számunkra sem maradt más, minthogy Lőrinc László ajánló szavaival élve megállapítsuk, Csunderlik Péter könyve „jó szívvel ajánlható mindazon történelem iránt érdeklődő jobboldaliaknak, akik szeretnének bosszantóan nyomós érvektől frusztrálódni, és azoknak a baloldaliaknak, akik a mai emlékezetpolitikai ellenszélben megerősítésre várnak”. Így hát kultúrharcos ellentéteinkre ez idő tájt gyógyírt, avagy megoldást – már ha van –, nem a gyűjtemény betűitől, hanem a szellemiségétől várhatunk. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2020)
Harcost ábrázoló relief
Lehet érdekes egy politikus-életrajz, mely szélsőségesen elfogult, hamis és erkölcstelen? Bizonyos értelemben vagy mértékig talán igen. Ha a múlt század egyik negatív főszereplőjéről, hírhedt diktátoráról írta szeretői egyike – engedtessék meg a maliciózus szójáték: testközelből – és egy kimagasló korabeli író-költő fordította le, akkor kordokumentumként és könyvkuriózumként valamilyen és valamekkora értékkel azért bírhat. Margherita (Grassini) Sarfatti eredetileg a latin Dux (Duce, Vezér) címmel 1925-ben napvilágot látott, majd számos nyelven kiadott és magyarul is, meglepő gyorsasággal, 1927-ben magának Kosztolányi Dezsőnek a tolmácsolásában, Mussolini élete címváltozattal megjelent művének újrapublikálása az Európa Könyvkiadó által, „Bíró-Balogh Tamás kísérő tanulmányával (és – vélhetőleg, ámbár nem egyértelműen – az ő lábjegyzeteivel) kétségtelenül kissé botrányszenzáció-ízű, figyelembe véve, hogy a kiadvány a második világháború után rákerült A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzékére és érvként szolgált Kosztolányi szélsőjobboldalisága mellett (lásd Heller Ágnes: Az erkölcsi normák felbomlása).
A vezérportré tagadhatatlanul fasiszta szellemiségű, ahogyan az volt szerzője is. Olyannyira, hogy az (újság)írónő monográfusa, Simona Urso egyenesen „a mussoliniánus ideológia első megszervezője, gondolatai első rendszerezője” titulussal „tűntette ki”. Alighanem túlzóan és elfogadhatatlanul: az idézett jellemzés inkább a filozófus Giovanni Gentilére érvényes. Sarfatti nem volt a fasizmus ideológusa, csupán elkötelezett híve, vezérének rajongója, imádója, magánemberként szerelmese, szerzőként propagandistája. A Dux – vagy ha így jobban tetszik: a Mussolini élete – nem hiteles-tényszerű karriertörténet, hanem propagandisztikus-példázatos panegirisz, dicshimnusz, hagiográfia, politikai promóció. Sarfatti személyes ismeretség és információk alapján épített diadalívet Mussolininek, a valóságot megrostálva, elhallgatva, megszépítve, kiszínezve, olykor gátlástalanul meghamisítva, sőt feje tetejére állítva, a brutális-véres politikai erőszak és terror, a leplezetlen zsarnokság apológiájától és dicsőítésétől sem riadva vissza. A XLI. fejezetben például a „squadrismót”, a feketeinges terrorbandák, verőlegények tombolását enyhe védekezésnek állítja be, „mindig nyíltan, férfiasan” végrehajtott „kis csínyeknek” és „bohó, gyermekes tréfáknak” minősíti (önellentmondástól sem mentesen), tréfálkozik azon, hogy az antifasisztákkal ricinusolajat itattak, házuk falait és őket magukat „nemzetiszínűre mázolták”, „ha pedig nagyon veszett ellenzéki került kezükbe, leborotválták koponyáját, piros-fehér-zöldre pingálták s egy rozoga szekéren sétakocsikázásra vitték a városban”. Minő „bohó, gyermekes tréfák”! Sarfatti szerint „a háborúban megedződött fasizmus a fő hadierényeket mutatja föl, a bátorságot, a nyílt becsületességet, a vakmerőséget, a bajtársi összetartást, a katonai fegyelmet, a kezdeményező erőt és a felelősség érzetét.” (261–270. o.) Nyilván a „felelősség érzetétől” áthatva gyilkoltatta meg Mussolini a szocialista képviselőt, Matteottit és kergették halálba különítményesei a liberális gondolkodót, Gobettit… Noha 1925-ben „a demokrácia igáját lerázó” (264. o.), „a letiport szabadságon átgázoló”, „semmilyen ellenzéket nem tűrő” (309. o.), „parancsolásra hivatott” (329. o.) Mussolini és diktatúrája előtte volt még leggyalázatosabb bűntetteinek, esrre a bűnpártolásra, szerecsenmosdatásra, zsarnokimádásra nem adható felmentés. Hiszen a jelszó már kiadatott: „Nincs többé szabadság, van azonban rend, tekintélytisztelet, fegyelem.” (309. o.)
És mi lett az eredménye ennek a hízelgésnek, magasztalásnak, reklámozásnak, diktátorkultusznak, „bálványozásnak” (313. o.), a „fasiszta vallás” (311. o.) hirdetésének? Az olaszországi és európai történelmi következmények tragédiája közismert. Margherita Sarfatti kettős „jutalma” kevésbé. Mussolini az életkrónikához írott Előszavát így kezdte: „Először is egy vallomást. Megvetem azokat, akik írásaik és beszédjeik tárgyául engem választanak. Hogy jót mondanak-e rólam vagy rosszat, az mindegy. Mindenképpen megvetem őket.” Fejedelmi hála… De jött rosszabb is. A Duce, immár Hitler szövetségeseként, faji törvényeket vezetett be, melyek elől Sarfattinak, „a fasizmus írónőjének” (350. o.) származása miatt menekülnie kellett (Argentínába). Családja több tagja a nácifasizmus áldozatául esett. Szélsőségességében is megszívlelendő tanulság hozzánk időben és térben közelebbi „illiberális” vezérkultusz, vezérállam „magánszorgalmú” avagy közpénzből buzgó nyalogányainak. (Mussolini élete, Fordította Kosztolányi Dezső, Európa Könyvkiadó, 2021.)
Nagy izgalommal vágtam neki a könyv olvasásának. Gyerekké váltam én is, ötévessé:
Most, hogy még csak öt vagyok,
sok mindent meg kell csinálnom.
(Kell)
És nem bírtam ki, hogy ne lapozzak rögtön bele, hogy a várakozásban az időcsomagolást ne tépjem rögtön szét… és a versek, mint a kifújt szappanbuborékok (Buborékkal telt mondatok) forogtak, pörögtek, gondolatom macskamancsa („Macska ha, macska ha álmos, / nem ragadoznak a karmok,”) játszott velük… olyan jó, hogy nem tudod őket elkapni, de ők színükkel, mondanivalójukkal téged, igen:
Tudvalevő az is, hogy
nem minden vád igaz.
Bár szétdöntve
mind a kerti gaz,
– ők úgy mondják: ültették –
a cica mivel játsszon,
ha nincsenek már fecskék?
Mert a versek megkettőznek, megháromszoroznak, megtízszereznek minket – pedig mi még csak számolni tanulunk, de már azt sem akárhogy (Erdei beszámoló) – bravúros rímkészlettel, mondanivalórecepttel, hozzájuk társulva a gyermeki lélek vonalmissziós, őszinte rajzaival, hatalmas élményt teremtve:
Volt egy kutyám,
úgy hívták: Finch,
volt egy kutyám,
de most már nincs.
Elkutyagolt,
mondta apum,
elkutyagolt,
ki a kapun.
Őt akarom,
kell még nekem,
nem csak így
a fényképeken.
Helyette jött
egy kis pincsi,
szomszéd dobi
mondta: fincsi.
Elhoztak hát
egy vérebet,
ilyet gyerek
nem kéreget.
Még garis volt,
– szerencsére –,
kicserélték Retrieverre.
…
(Volt egy kutyám)
De az a jó, hogy a gyermeknek a játék: komoly dolog, és ezért megérezzük (akár a bennünk lévő gyermek, akár a mi gyermekünk… sőt, milyen szép, hogy a vers is: gyermekünk), hogy azért itt többről van szó:
Mi leszek, ha megnövök? Szerinted?
Most semminek tart még a tekintet,
de ne mondd, hogy csak mag vagyok!
Elfér bennem a malom, a molnár,
pöfögő traktorok, jónéhány konzervgyár.
Kottatáramban többévnyi madárdal;
nem baj, ha még csak mag vagyok,
duzzadnak bennem az évszakok.
Ez vagyok: az idő és a tér,
madárkaja, ha a csőr elér,
remény, ígéret, miegymás,
takarmány, mit arat majd a munkás…
Ezt a csöpp létet egyszer csak itt hagyom;
ez vagyok most: magam még csak magom”
(Mag-monológ)
Hogy ezek a szivárványtolongású szappanbuborékok minket is felemelnek, hogy ahogy felszállunk velük, úgy szállunk egyre mélyebbre is magunkba. Már a fejezetcímek is éreztetik, hogy itt egy versországban járunk, gyerekként felnőtten: Otthonterek; Gazdalét; Ünnepköntös; Éjjelélet.
Üdítőek, párásak, bohókásak, komolyak, a lap síkjában dimenzióteremtőek, hangsúlyosverselés ringásúak, humorosak, tanítóak, kedvesek – de ennél sokkal többek is, szeretettelik („megoldja egy ölelés!”; „Az a legjobb benne, / ha félelem elfog, / hullhatok bárhonnan, / anya öle felfog.”).
Bebizonyítják, hogy fantasztikus dolog így látni, így megélni a világot, hogy az u g r ó i s k o l a v e r s s z a k k o c k á i n eljuthatunk macskánkhoz, kutyánkhoz, hörcsögünkhöz, lepkénkhez, szajkónkhoz, kolibrinkhez, vörösbegyünkhöz, narválunkhoz, jetinkhez, farkasfalkánkhoz:
Lenn a tengermélyen
találtam egy narvált.
Hát, nem volt túl vidám,
leginkább enervált.
Hegyen volt egy jeti,
fagyott volt a lába.
Meleg nyári napon
tedd majd a teádba.
Erdőben körbevett
jó nagy falka farkas,
hogy mind barátom lett,
mondják: inkább hallgass!
…
(Anya öle)
Anyához, Apához (szinte minden versben; Anyahajó), a valósághoz – az álomhoz („Ha nem mondod meg, én / úgyis kitalálom, / tudom, hogy valóság, / tudom, hogy csak álom.”), az évszakokhoz (Esték), az állatkerthez:
Álmában az állatkertben
díjat nyert az agáma.
Párnája egy nagy fehér kő,
látod elvan magába’.
„Ékszerteknős írta:
Megcsillan és tovatűnik
teknős páncélján a fény,
olyan, mint egy ékszerdoboz,
szájában moszatlepény.
…
(Zoo-leaks)
Tudjátok, vannak titkaink, de gyerekként úgy szeretjük megőrizni őket, hogy eláruljuk, hiszen így tudunk rájuk a legjobban vigyázni, hogy már nem kell őrizni őket. Elárulom a titkomat, de kérlek, ne mondjátok el Weöres Sanyi bácsinak, Romhányinak, Zelk Zoltán bácsinak, meg a többieknek… de egyik kedvenc gyermekverskötetem lett a BENNEDKERT. Köszönöm!!!!! (Z-füzetek Alapítvány, 2022)
Gyékény ételtartó fedele
Egy modern reneszánsz dráma
Búzás Huba: Janus Pannonius
Janus Pannonius a magyar reneszánsz legjelentősebb személyisége, tudós püspök, latin nyelven író költő, politikus, akinek sorsa maga is dráma. Mátyás király udvarának jeles alakja, aki a Hunyadi ház hívéből lett a király politikájának bírálója, ellenfele, egészen az összeesküvésig, és a király haragja elől menekülve a halálig. Búzás Huba jól látta meg a 15. századi költő-politikus életútjában rejlő drámai lehetőségeket. Ötfelvonásos történelmi tragédiájában Janus Pannonius alakja mögé megfesti a korabeli Magyarország széles történelmi tablóját. Úgy jeleníti meg a főszereplőt, hogy az ő személyes tragédiája egyben a kor tragikus dilemmájának részévé válik.
Két politikai felfogás küzdelme áll az ellentétek hátterében. Az ország Hunyadi János nándorfehérvári győzelme után föllélegezhet a közvetlen török veszély elmúltával, ám a kor meghatározó politikusai tudják, hogy a veszély csak átmenetileg enyhült. A török hatalom nem adta föl hódító törekvéseit, csupán erőt gyűjt az újabb támadáshoz. Vitéz János, Janus Pannonius és társaik a török elleni felkészülést szorgalmazzák, egyre erőteljesebben ítélik el Mátyás király északi háborúit, mert úgy látják, ezek a török elleni felkészüléstől vonják el az anyagiakat és a figyelmet. Mátyás viszont az északi háborúkkal meg akarja erősíteni az országot, újabb anyagi és emberi erőforrásokat akar szerezni, erős hátteret kialakítani, így biztosítaná egy későbbi török háború sikerét.
Búzás Huba drámája jelenlegi formájában könyvdráma. A szereplők jól megformált kerek mondatokban fogalmazzák meg nézeteiket, illetve számolnak be korábbi és/vagy távoli eseményekről. Kevés dolog történik velük, inkább elmondják, hogy mi történt, és az érzelmek legmagasabb hőfokán is csak igen ritkán vágnak egymás szavába. Nyíltszíni akció, konfliktus először akkor robban ki, amikor a második felvonás végén megölik Cillei Ulrikot.
A drámáról általánosságban elmondható, hogy címszereplője a királyhoz, Vitéz Jánoshoz, Szilágyi Mihályhoz, de néhány más személyhez képest is kevésbé jelentős szerepet játszik a történetben. Csupán diplomáciai tevékenységével befolyásolja az eseményeket, erről azonban csak elbeszélésekből, beszámolókból értesül az olvasó. A második felvonásban például egyáltalán nincs jelen. Ott van nagyobb szerepe, ahol elvekről, eszmékről vitatkoznak. Ilyen például a harmadik felvonás negyedik jelenetében Mátyás és Janus Pannonius vitája, amely nem olyan heves, mint a politikai viták, és érthető, hogy a stílusa is más, hiszen maga a király az egyik vitázó fél. Mátyásnak általában rossz véleménye van az emberekről. „Mit értsek ezen?” – teszi föl a kérdést, amikor vitapartnere az ember csodájáról szól, majd így folytatja: „Amikor az egyes emberben fölnyerít a lóság, vagy kúszik-mászik a kígyó lélek? Hiszen a legtöbb csak vegetál: állatok gyanánt zabál és trágyázik, tetvészkedik lustálkodva, mint a majom.” Janus Pannonius a humánumról szóló prózai himnusszal válaszol: „Ez elesett csorda-állapotból segítheti föl saját trágyájából az ember-állatot isten-emberré az újjászületés: a reneszánsz gondolat.” Mátyás realistábban szemléli a kort és embereit, őt saját korának jelene befolyásolja, és bár tiszteli a költő lelkesültségét, eszméit csak a távoli és bizonytalan jövőben tartja megvalósíthatóknak.
Cillei megölése után még egy igazi nyíltszíni konfliktus adódik a darabban, amelynek során a vita hevében Mátyás arcul üti nevelőjét Vitéz Jánost, amit a jelenlévő udvari emberek nem titkolt ellenérzéssel kommentálnak. Itt valami megroppan a szereplők kapcsolataiban. Mátyás a darab során változik, a fiatal király lassanként az ellenvéleményeket lesöpörni hajlamos önkényuralkodóvá válik. Ez a folyamat nem kerül ugyan a darab fősodrába, inkább csak búvópatakként fel-feltűnő motívum, Janus Pannonius és a király kapcsolatában viszont ez a tett lesz a szakítás végső oka.
Az ötödik felvonás ugyancsak hosszas beszélgetéssel kezdődik, amelyben a szereplők elmondják, mit történt az előző felvonás óta eltelt időben, hogyan szerveződött a Mátyás elleni összeesküvés, és hogyan halt meg Horvátországban a haragja elől menekülő Janus Pannonius. A megérkező király és a jelenlévők beszélgetése országos dolgokról folyik. Mátyás derűs, tréfálkozó hangulatban van, noha már értesült Janus Pannonius haláláról és temetéséről, ezért némileg váratlanul következik az utolsó jelenet, amelyben a pécsi székesegyház altemplomában „imát” mond a költő sírjánál. Ez a jelenet a valóság és a képzelet határán játszódik. Mátyás térdel, háttal a nézőtérnek, de az „ima” aligha lehet más, mint egy lelkifurdalástól gyötört ember gondolat folyamának kivetülése. Ezt bizonyítja az is, hogy a háttérben némán megjelenik a halott költő. A jelenet rendkívül hatásos, a drámáról lektori véleményt író Szakonyi Károly Mátyás „imáját” nagyoperai áriához hasonlítja. Ez a dráma méltó befejezése, és talán még hatásosabb volna, ha nem előzné meg a király betoppanásakor mutatott laza, helyenként tréfásan lekezelő viselkedése. Például így köszönti vendéglátóit: „Jónapot Pécs városa! Sopianae! Egyem a bibircsókos pofátokat, papok!”
Mátyás beszéde egyébként elüt a dráma nyelvezetétől. Helyenként erőltetetten közvetlennek és népiesnek ható kiszólásokkal tarkított nyelven beszél, ami azért is feltűnő, mert a többiek szóhasználatára nem jellemző ez a fajta egyéni stílus.
Érdekes kísérlet lenne a dráma színpadra állítása. Egyet lehet érteni Szakonyi Károlynak a dráma szerzőjéhez írott, és a könyv fülszövegén idézett véleményével: „Ami a dramaturgiai javításokat illeti, úgy vélem a kiadás előtt nem kell elvégezni. Azonban, ha sor kerül – isten adja! – a színházi bemutatóra, boldogan segítek tanácsokkal…” A színpadi bemutató előtt valóban indokoltak lehetnek javításokra vonatkozó tanácsok. A fentiekben néhány helyen utaltam is ilyenek szükségességére, hiszen jó könyvdrámából is csak némi átigazítással lehet jó színpadi művet formálni. (Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest 2022)
A szorongás költészete
Jenei Gyula: Szabadulószoba
Jenei Gyula új verseskötetének látszólag egyetlen témája van: a napjainkat immár két éve jórészt meghatározó járvány. Ám csak látszólag, hiszen a járvány ürügyén önmagunkról szól, félelmeinkről, önáltatásainkról, önzésünkről, reményeinkről, amelyek békeidőben is meghatározzák hétköznapjainkat, de a járvány idején minden, máskor kevésbé felszínre törő vagy titkolt érzésünk őszintébben és ellenállhatatlanabbul jelentkezik.
A kötet két ciklusból áll, de mindkettő ugyanarról szól, csak másképpen. A Légszomj című első ciklus versinek nincs külön címe, illetve cím helyett dátumok különböztetik meg őket. Az első vers „címe” Első nap (03.11.), az utolsóé Kétszázharminchetedik nap (11.02.). Ez nem azt jelenti, hogy a ciklus kétszázharminc versből áll, csak a közben eltelt időt jelzi. A kötet verseiben csupán a címekben vannak nagybetűk, a szöveg egyetlen folyamot alkot, amely ugyan pontokkal elválasztott mondatokból áll, de a pontot sem követi nagybetű. Ez a megoldás nem öncélú, a szöveg egyetlen folyammá alakulását segíti.
A Légszomj inkább történeteket, rövidebb-hosszabb epizódokat mond el a hétköznapokból, olyanokat, amelyek csak a járvány idején fordulhatnak elő, és az emberek – beleértve magát a költőt is –, sokszor értetlen-csodálkozással reagálnak rájuk. Olykor azon is csodálkozva, hogy ilyesmi megtörténhet velük. Természetesen több van ezekben a versekben is, mint egyszerű történetmesélés. Az elsőben például egy társaság tagjai felidézik vagy elképzelik, hogy mások milyen furcsán viselkednek a járvány idején, és egyre önfeledtebben nevetnek, miközben „…lepkeként verdes bennünk/a szorongás.”
A kötet egyik kulcsszava a szorongás. A járványban van valami titokzatos, megfoghatatlan, és ezért félelmetes. Alattomos ellenfél, nem látható. Védekezni lehet ugyan ellene, de sohasem tudhatjuk, hogy mikor támad vagy támadott meg bennünket, védekezésünk a sötétben vakon csapkodó emberéhez hasonlít.
A versek furcsa, egyetlen szempontú naplóvá állnak össze. Néha ugyan szót ejt a szerző a járványon kívül másról is, hiszen az élet megy tovább, csak éppen nem úgy, mint azelőtt. Havazik, a költő vásárolni megy, és mire visszatér, lábnyomait befedi a hó. Erről, nem véletlenül, eszébe jut Vörösmarty Előszó című verséből ez a sor „…tél van és csend és hó és halál…” Vagy a lottózóban találgatják az emberek, hogy milyen számokat húznak ki, és az jut erről eszükbe, hogy vajon ki lesz a járvány következő áldozata:
és tippelünk,
ha isten kiemel közülünk valakit
(vagy valakiket),
sírhatunk,
maradhatunk közönyösek,
s örülhetünk is.
istenhez
és a valakihez való viszonyunk függvényében
Az ember a halál közelségében olyan kérdésekről kezd gondolkodni, amilyenek korábban nem, vagy csak futólag jutottak eszébe, a maga módján filozófussá lesz.
…nem tudhatom
végül miként fogok meghalni.
hogy pár év múlva mekkora szenvedésdózist kaphatok
nyűgös öregséggel.
ágyhoz kötöttséggel,
éveken át tartó reménytelen kezelésekkel –
s hogy akkor már
egyszerűbb lenne most letudni az egészet.
A világ abszurddá válik, olyan viselkedési normák lesznek hétköznapivá, amelyeket elképzelni se tudtunk, vagy nevetségesnek tartottunk volna.
tolószékes öregek,
kisgyermekes szülők nyújtották a karjukat,
hogy meglegyen a térköz,
s így tettek a maszkos férfiak is,
a temetkezési vállalkozó alkalmazottai
akik szintén kinyújtott karral szedegették el tőlük,
hogy a koporsóra helyezzék a csokrokat, szál virágokat.
A költő olykor miniesszét rögtönöz az ember és a hatalom viszonyáról, a sokféle kiszolgáltatottságról, az öregedésről, de a kiindulópont valamilyen módon mindig a járvány.
A kötet sokféle színe között jelen van az irónia és az önirónia is, mint az irónia legmagasabb rendű formája:
a felolvasóesteket sem szeretem,
többnyire elunom magam
amikor a költők a saját írásaikat szavalják.
mondjuk én is szeretek felolvasni.
szoktam is csodálkozni a közönségen,
milyen jó képet vág hozzá.
A második ciklus címe megegyezik a kötetével. Ez a rész úgynevezett jegyzetverseket tartalmaz, reflexívebb, kevesebb benne a történés és több a tűnődés. Amikor arról elmélkedik, hogy milyen sok ellentmondó, de kivétel nélkül az abszolút igazság igényével kimondott vélemény jelent meg a járványról, néhol csak egy bonmot-ban foglalja össze a saját véleményét ezekről:
az igazság olyan, mint isten.
van. vagy nincs.
mindenki másmilyennek hiszi.
Az ember azonban lassanként belefárad a félelembe, hiszen nem lehet állandóan félni. Egy idő után már egy-egy lazább pillanatban akár humorizálni is lehet vele, vagy önmagunkkal. Ilyenkor a költő néha „kiszól” a versből egy-egy megjegyzés erejéig.
a diktatúrában
kevés hülye dönti el a fejed fölött,
hogy mit tehetsz.
a demokráciában
sok hülyét kell elviselned magad mellett.
Ha sok évtized múlva valaki kutatni kezdi majd Magyarországon, hogy az emberek hogyan élték át a 21. század második és harmadik évtizedének fordulóján a nagy világjárványt, Jenei Gyula könyve fontos forrásmunka lehet a számára, hiszen a költő nem felidézi a járvány napjait, hanem benne él a versek megírása idején, a kötet akár járványnaplónak is tekinthető.
A versekhez Verebes György készített grafikákat. Nem illusztrációk ezek a rajzok, többek annál, kiegészítik, egy másik művészeti ág eszközeivel fejezik ki ugyanazokat az érzelmeket, amelyeket a versek közvetítenek az olvasónak, így a művész a kötet társszerzőjévé válik. A rajzok többnyire embereket ábrázolnak, ha nem is mindig emberszerűeket, hiszen a sokszor irreális, meghatározhatatlan közeg, amely a versekben feltárul, vizuálisan nem is ábrázolható a realizmus eszközeivel. A rajzok ugyanúgy hatnak az olvasó-nézőre, mint a versek, tág teret hagyva az értelmezésnek. Jó példa lehet erre a 16. oldalon látható rajz, amelynek nézője nem lehet biztos benne, hogy ölelést vagy fojtogatást lát-e. A 28. oldalon lévő rajz alakja menekül vagy valaki elé fut, de a 65. oldal két alakjának viszonya is úgyszólván csak a néző megérzésétől függ.
Jenei Gyula és Verebes György könyve sikeres kísérlet egy különös, nem minden nemzedék számára átélhető időszak „menet közben” történő ábrázolására a költészet és a képzőművészet eszközeivel. (Eső Könyvek- Szolnoki Művészeti Egyesület Szolnok 2022)
Nőkről, nem csak nőknek
Túri Bertalan: Női sorsok
Olyan világot mutat meg Túri Bertalan a Női sorsokban, amelynek a létezéséről a mai magyar városlakó alig tud többet, mint a polinéziaiak vagy a kecsua indiánok világáról. Pedig ezek az emberek honfitársaink, itt élnek tőlünk néhány tíz kilométernyire, például a zsákfalvakban, ahová talán már autóbusz sem jár, mert járhatatlan az odavezető út. A többnyire a rendszerváltás utáni évtizedekben játszódó történetek szereplői szegénységben. és ami talán még rosszabb, szinte teljes kiszolgáltatottságban élnek, mintha a két világháború közötti szegényparaszti világ éledt volna újjá. A Móricz-novellák és a Puszták népe szereplőire ismerhetünk Túri Bertalan novelláinak alakjaiban.
A termelőszövetkezetet feloszlatták, az emberek visszakapták a földjüket, de olcsón eladták ki tudja honnan érkezett pénzes embereknek, mert nekik nem volt pénzük vetőmagra, szerszámokra, állatokra. Most vagy bérlők egykor saját földjükön vagy napszámosok, esetleg közmunkások, ha jól viselkednek. A jó viselkedés nagyon fontos, hiszen a család megélhetése függ a polgármester vagy az „uraság” jóindulatától. A novellákban ismét előfordul a „nagyságos” és a „tekintetes” úr és asszony megszólítás a gazdának és feleségének. Csendőr nincs ugyan, de nincs is rá szükség, hiszen az emberek tudják, hol a helyük. Nem lázadoznak, és ha az indulatok mégis túlhevülnek, akkor inkább egymás ellen robbannak ki.
A nők a legkiszolgáltatottabbak és a legsérülékenyebbek ebben a világban. A munka mellett őket a család gondjai is jobban sújtják, és ha még nem hervasztotta el őket a mindennapi nyomorúság, a tisztességük is gyakran áruvá válik. Ez történik például Az özvegy című novellában, amelynek főszereplője elfogadja a gazdag vállalkozó korántsem önzetlen ajánlatát, hogy a házát megmentse az elárverezéstől, és enni adhasson a gyerekének.
A nyomor pedig gyakran eltorzítja az ember személyiségét. Túri Bertalan nem idealizálja a kilátástalan helyzetben élő embereket, megmutatja, hogy olykor milyen kegyetlenséggel intézik el egymás között a konfliktusokat, ezek megoldására szinte csak egyetlen módszert ismernek, az erőszakot. Nem is mindig lehet tudni, hogy azt mi motiválja, sokszor csak a lehetőség a még gyengébb, a még kiszolgáltatottabb megalázására. A Szerelmesek című novella guberáló fiatal párját úgy alázza meg néhány fiatalember, hogy megerőszakolja a mozgássérült lányt. Ennél kevésbé brutális ugyan, de szintén fájdalmas a Szentestén című novella története, amelyben a viszonylag módosabb pár elküldi karácsony estéjén a férfi váratlanul megjelenő nővérét, mert rosszul öltözött, szegény és csúnya, úgy érzik zavarná a szeretet ünnepének hangulatát.
Túri Bertalan csak kivételesen ábrázol segítőkész, jószívű szegényeket, mint A közmunkás temetése című novellában, amelyben a feleség nem tudja eltemettetni férje holttestét, mert nincs rá pénze, és a falu népe összeadja a pénzt, igaz, csak kölcsönbe, a temetésre. A férj egyébként azért halt meg, mert félt, hogy elveszíti a közmunkát, és betegen is eljárt dolgozni, amíg az erejéből futotta.
Néha már a szeretetteljes emberi kapcsolat is devianciának, sőt lázadásnak tűnik, mint a már említett Szerelmesek című novellában. A fiatalemberek csoportja, talán a szép emberi kapcsolat miatti irigységből, talán a másság miatti dühből támad a fiatal párra. Külön tragédia, hogy olyanok miatt bukik el ez a szép „lázadás”, akik maguk is nyomorúságban élő kiszolgáltatottak, de megrontja őket a világ, amelyben élnek, nem bírják elviselni, hogy mások a szegénységben és a nyomorban is lehetnek boldogok, hiszen bennük van a boldogság forrása.
Túri Bertalan kedvelt alakjai a szokások rabjaivá vált makacs idős emberek, akik a józan ész és saját érdekeik ellenére, a fejlődés, a boldogulás lehetőségét kizárva is ragaszkodnak a beléjük rögzült előítéletekhez. Ilyen A közmunkás temetése öregasszonya, aki a saját fia temetésére nem ad pénzt, mert a fia az ő akarata ellenére „intézetis”, azaz állami gondozott lányt vett feleségül. De a rozzant házához ragaszkodó idős férfi is ilyen a Most már épülhet az autópálya című novellában, aki, bármennyi pénzt ígérnek neki, nem akarja eladni az autópálya nyomvonalában álló házát. Ezeknek a novelláknak az olvasásakor is néhány Móricz-novella juthat az olvasó eszébe. Nem utánérzésről van szó, maga az ábrázolt világ hasonlít Móricz világához.
Túri Bertalan írásait erős érzelmek, végletes helyzetek jellemzik, ennek megfelelően stilárisan nagy tömbökből építkezik, nem cizellál, ritkán bocsátkozik részletekbe. Ez azonban néhol túlzásba víve a vázlatosság érzését keltheti az olvasóban. Miközben a kirobbanó konfliktusra irányítja a figyelmet, hajlamos elnagyolni az oda vezető utat: elmond olyasmit, amit ábrázolnia kellene. Mindezeket és az olykor szembeötlő, figyelmes újraolvasással elkerülhető, apró stiláris egyenetlenségeket feledteti az író szociális érzéke, elkötelezettsége a szegények és a kiszolgáltatottak iránt. Lehet, hogy ez az írói magatartás ma nem igazán divatos, de mindenképpen tiszteletre méltó. (Rím Könyvkiadó Budapest 2022)
Ígéretes első kötet
Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött
Egy szerző első kötetéről írni mindig öröm, de gond és fokozott felelősség is. Gond, hiszen nincsenek, vagy többnyire csak korlátozottan vannak korábbi ismeretek a könyv írójának munkásságáról, amelyek segíthetnek a vélemény kialakításában. És felelősség, hiszen ritka kivételektől eltekintve nem kiforrott ábrázolásmódról és világszemléletről van szó, hanem olyan kiindulópontról, ahonnan többfelé is vezethetnek utak.
Az Átlépsz velem a víz fölött írója szereti az erős indulatokat, az olykor szélsőséges helyzeteket, ami egyébként sok pályakezdő íróra jellemző. Ez később általában változik, a szereplők belső világának és kapcsolatrendszerének elmélyültebb, sokrétűbb ábrázolása nagyobb jelentőséget nyer.
Jánoki-Kis Viktória a novellák felépítésében rendszeresen használ olyan módszert, amelyet szimultán ábrázolásnak lehetne nevezni: egy novellán belül váltogatja a mesélő személyét. Például a szerző maga kezdi mondani hagyományos módon a történetet, azután átvált az egyik szereplőre, hogy az ő látószögéből folytassa, sőt esetleg még egy másikat is „bevon” az elbeszélésbe. Ilyen módon az olvasó mintegy párhuzamosan több szemszögből is megismeri az eseményeket. Ez érdekes és eredményes szerkesztésmód, de még több színt kapna az elbeszélés, ha a váltakozó elbeszélők egyénibb stílusban beszélnének. Az író láthatóan nem törekszik stílusbravúrokra, mint az első kötetes szerzők teszik néha, mondatai inkább rövidek, kissé Hemingway stílusára emlékeztetnek. Ez a módszer, jól alkalmazva, dinamikussá, túlzásba víve azonban monotonná teheti a szöveget. Jánoki-Kis Viktória szerencsére elkerüli ezt a buktatót.
A kötetben tizenkét írás olvasható. Ezek között az Álommacskacápát némileg idegennek érzem a válogatásban. Nem esztétikai okokból, inkább a jellege miatt. A terjedelmesebb, összetettebb elbeszélések között amolyan kakukktojásnak tűnik ez az alig több, mint háromoldalas tárcaszerű írás.
Egy széthullóban lévő házasság rajzával kezdődik a Vodkaszóda című elbeszélés. Az orvos férj és a pszichológus feleség megromlott kapcsolata furcsa, nyomasztó légkört eredményez. A feleség már-már zsigeri ellenszenvet érez a férj iránt, aki képtelen hosszabb ideig együtt maradni vele. Az imént említett, szófukar stílus itt különösen alkalmassá válik a helyzetek és az egymástól eltávolodott szereplők kapcsolatának ábrázolására. Az elbeszélésben a feleség egy páciensét kezeli, aki krónikus álmatlanság miatt keresi föl, de kiderül, hogy a tünetek hátterében megromlott családi viszonyai állnak. A kezelés többszörösen is sikeres, nemcsak a páciens gyógyul meg, de a pszichológus és férje kapcsolata is rendbe jön. A kissé elnagyoltnak tűnő befejezés ellenére érdekes, eleven írás a Vodkaszóda.
Szélsőséges helyzetekben mozgatja hőseit a szerző a Kristály című elbeszélésben is. Egy neves orvosprofesszor feleségül vesz egy fiatal cigánylányt, ez határozza meg a későbbi eseményeket. A kiindulópont társadalmunk jelenlegi viszonyai között abszurdnak számít. Az író pedig adós marad a motivációk kibontásával, nem tudjuk meg, hogy a professzort hirtelen fellobbanó érzékiség, a társadalom normái elleni lázadás, vagy mi más ösztönözte erre a házasságra. Csupán a tragikus következményeket, a család két részre szakadását és széthullását rajzolja meg. Így azonban az olvasó nem érzi igazán indokoltnak, ami bekövetkezik, mivel a gyilkosság nem tűnik az egyetlen lehetséges megoldásnak. a sarokba szorított szereplő számára
A nyomasztó családi és érzelmi kötelékek között szenvedő ember szinte mindig jelen van Jánoki-Kis Viktória novelláiban. „Tudatosul bennem, hogy fél év után újra látom a családomat. Görcsbe rándul a gyomrom, elfog a hányinger, még az ablakot is le kell húznom friss levegőért” – gondolja a Hetvenszer négy méter című elbeszélés szereplője. A továbbiakból kiderül, hogy ez a rossz érzés nem alaptalan. A szereplők reakciói nem mindig logikusak, ami nem volna baj, de a felszíni furcsaság, harsány mozgalmasság mellett olykor nem érzi az olvasó, hogy cselekedeteiknek milyen lelki indítékai vannak.
Sikeres és sikertelen emberek egyaránt szenvednek ezekben az elbeszélésekben, kapcsolataik felszínesek, ők maguk csalódottak, házasságuk kudarc. Gyakran a társadalmi hierarchiában igen távol álló emberek találkoznak, mint a már említett Kristály című elbeszélésben, és ez mindig szenvedéshez, érzelmi és egyéb kudarcokhoz vezet, különösen, ha erős individualizmus is vezeti érzelmeiket és tetteiket, és nem vagy alig képesek az alkalmazkodásra. Ez történik a Te meg én című elbeszélésben is, ahol a férfi cigány. A Te meg én hősei ugyan ismét összejönnek, a siker hozza össze őket, de az előzmények alapján ez némileg indokolatlannak tűnik.
Hasonló problémákkal küzdenek a szereplők a kötet más elbeszéléseiben is, a Kezeletlenül prostituált szereplője ugyanúgy szenved, mint az abszurdba hajló Piros csíké, vagy a Tartozásnak az érzéketlen gyerekektől és unokáktól magára hagyott öregasszonya.
A kötet utolsó elbeszélése a 2053 dermesztő utópia. Abban különbözik az előzőektől, hogy bár itt is lelki bajok, társas életre való képtelenség miatt szenvednek a szereplők, ezeknek a bajoknak, szenvedésüknek, tőlük független külső oka van: egy feltételezhető atomháború, amely az emberiség megmaradt töredékét nagyrészt föld alatti életre kényszeríti, amelyben már-már a pszichés elváltozások számítanak normalitásnak.
Jánoki-Kis Viktória első könyve ígéretes kötet, és ha nem ragad le a lelki bajoktól szenvedő emberek ábrázolásánál, ha sikerül bővítenie témakörét, ami egyúttal stílusának változatosabbá válását is jelentheti, akkor az Átlépsz velem a víz fölött egy termékeny írói pálya nyitányának bizonyulhat. (Magyar Napló Kiadó Budapest 2021)
Nevető figura
Esu, a Véletlen szelleme
Ibo törzsbeli táncmaszk
Rézberakásos elefántcsont kólamag tartó
Szalamandra